« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja

Bakos Ferenc: A Hegytetőtűz magányossága (Taneda Szantóka: hóra hulló hó c. szabadhaiku-kötetéről), Napút, 2010. március - XII. évfolyam 2. szám, 73-74. oldal

 

Taneda Szantóka
(Taneda Santôka, 1882-1940)

Angolul, franciául



hóra
hulló

Szabadhaikuk
[188 haiku]
Terebess Gábor fordításában
[2006]

Javított, bővített [438 haiku], kétnyelvű kiadás
[2011]

hegyek -
hódítják nyugatiak
szemlélik keletiek
én ízlelgetem

Taneda Szantóka az utolsó nagy japán vándorköltő - Basó, Issza, Rjókan és mások után a sorban -, a világ legtömörebb szabadhaikuit írta. A részeges koldus és zen szerzetes költői neve, Szantóka, azt jelenti „Hegytetőtűz”.
Japánban függőleges oszlopba írják a haikut, erre utal a fordítás szokatlan tördelése: minden szó egy külön versssor is.

 

hóra
hulló

csendjében
hol
vagyok


havazásra
ébredtem
nem
a
magányra


havazik
van
mit
enni
havazzon


szakad
a

nem
akar
végeszakadni


hóviharban
jöttem
haza
megírom
az
asszonynak


élet
halál
közt
hószakadás



hír
rossz
hír
tavaszi

hull


messzi
hegyen
fénylik
a

indulok


kapatos
kissé
hulló
falevél


érzem
leterít
a
halál
ízlik
a
víz


átfúj
a
szél
józanít


jól
jönne
egy
ital
alkonyul


vízzel
teli
gyomrom
könnyű
álmot
ígér


zuhatag
hangja
hajt
szomjas
vagyok


ittasan
aludtam
egy
tücsökkel


sír

a
tücsök
miért
nem
rúg
be


elfogyott
a
rizsbor
a
holddal
kell
beérnem


tántorít
a
víz
íze


meleg
vizet
hoztam
kilötykölődött


arra
riadok
bekerítettek
a
hegyek


felhők
fölé
értem
nincs
több
házalás


ha
majd
nem
koldulok
hegyet
bámulok


vízcsobogás
levisz
a
faluba


hágó
hágó
után
mindig
zöld
hegyek


hegyi
virág
fehérlik
az
asztalon


hangyák
is
járják
a
hegyet
naphosszat


elcsúsztam
elestem
a
hegy
hallgat


sötétülő
hegyek
hangját
hallani


hegyek
tengerek
kimerültem
túl
szép
kilátás


csak
a
hold
süt
a
konyhában


déli
csend
és
nyugalom
odaégett
a
padlizsán


főtt
étel
melege
kézről
kézre
száll


rizsem
van
könyvem
van
dohányom
is
van


ligetből
lábosba
egy
rügy
bambusz


vöröslő
napkelte
vöröslő
napnyugta
melyik
lakat
jól


újévi
leves
magam
főzöm
magam
eszem


ma
vizet
ebédelek


rizs
illata
kék
az
ég
kék


ennyi
elég
lesz
rizst
mosok


üres
gyomromba
holdsugár
hasít


fehér
rizs
piros
sósbarack
micsoda
kincsek


jégeső
koldustálam
kong


megeredt
az
eső
szilkémben
ami
van
elég


esti
égből
őszi
citrom
pottyant
egy
szem


szemenként
ad
a
gyermek
rizzsel
teli
markából


hulló
levelek
jut
belőlük
kolduscsészémbe


perzsel
az
ég
kéregetni
kell
elfogadom


felkel
a
hold
nem
vár
'mire


elfutó
felhők
felragyog
a
hold


beengedem
hálómba
a
holdat
megyek
aludni


az
úton
hold
világol
nem
vendégfogadó


forró
fürdőből
jövet
ég
a
hold


lefelé
megy
a
hold
magamban
nézem


hurmalevél
lepörög
a
holdról


vissza
egyedül
megyek
egyemberes
a
hold


nyűtt
csuhámon
gyommagvak


őszidőn
burján
közt
ülök


hogy
hívják
nem
tudom
de
mind
virágzik


ha
boldog
ha
boldogtalan
kinő
a
gyom


zöld
a

mezítláb
térek
haza


fűszálak
közt
szabadon
jár-kel
a
fény


leheveredek
a
sárgult
gyöp
tavaszillatú


kelnek
a
gyomok
amilyenek


magányos
gyom
jól
van


szülőházamból
'mi
se
maradt
parázs-
bogarak


jött
a
postás
utána
hurmalevél
hullás


elsajátítom
lassan
holt
apám
rossz
szokásait


ma
se
jött
levél
csak
szitakötő


öregszem
hiányzik
az
otthon
tücsökzenéje


reggeli
ködben
vörös
postaláda
várakozik


falumtól
távol
rügyeznek
a
fák


apám
hangján
szólt
valaki
búval
teli
útravaló


útközben
újabb
fogam
lazult
ki


se
pénz
se
más
se
fogam
magam
maradtam


békén
tengődöm
a
hegy
lábánál
fogam
sincs
már


tavaszi
hegyből
meglazult
kövek
potyognak


bogár
szállt
a
tűzbe
milyen
illatos


szitakötő
sziklán
alussza
déli
álmát


fogtam
egy
tetűt
melegebb
nálam


szúnyogetten
vagyok
egyedül


utat
járok
nádkalapon
szitakötőt
hordok


ma
se
jött
senki
mécsbogarak


csápod
csótány
szakasztott
a
bajszom


szitakötő
szállt
a
vállamra
gyalogolni


legyet
csapok
szúnyogot
csapok
agyoncsapom
magam


őszi
legyek
akik
maradtak
rámismernek


fáradt
lábamra
szitakötő
jött
pihenni


ma
sincs
válasz
folyton
esik


esőcsepp
kopog
öregszünk


esős
a
szemem
mit
mond
a
jelzőtábla


csuromvizesen
is
kilométerkő


téli
eső
átázott
háttal
hová
mész


minek
ázott
meg
mindig
szidják
az
igáslovat


kalapom
is
léket
kapott


nincs
a
boltban
cigaretta
hideg
zápor


ha
esik
mindegy
hadd
essen


egy
dézsa
eső
megteszi
mára


hajnalpír
szemerkélő
eső
retket
vetek


esti
eső
mossa
a
padlizsánt
szedek


őszi
eső
még
nem
a
halál


felhő
sehol
le
a
kalappal


fázós
fellegek
loholnak


hanyatt
fordultam
kék
az
ég


felhőfoszlány
sincs
soha
magányosabb
ég


nem
vágyom
halni
nem
vágyom
élni
visz
a
szél


szemben
a
halál
friss
szellő


amit
keresek
szélbe
megyek
érte


őszi
szélroham
felkapok
egy
követ


őszi
széllel
jártam
mindig
jártam
mindig


zúzmarás
éjen
van
egy
nyughely
valahol


zörgetnek
az
ajtón
szeles
éjszaka


kora
reggelre
maradt
egy
csillag
nincs
rossz
nap


hosszú
éjszaka
kutya
csahol
még
hosszabb


varjú
károg
magányos
én
vagyok


mekeg
derűre
mekeg
borúra
kecske


gyorshirtelen
gyík
a
likból


varjú
károg
varjú
repül
el
sose
ül


gébics
csetteget
nincs
hova
bújjak


súlyos
málha
alatt
ökör
feszül
csengője
csilingel


egy
szál
madár
száll
az
se
énekel


vízimadarak
verőfényben
párzanak


sétálva
is
kakukk
sietve
is
kakukk


egyedül
hallgatok
harkályt


tüzet
gyújtok
egy
személyre


kínoz
a
köhögés
senki
se
ver
hátba


szól
a
szélcsengő
jöhetnél


elkísértem
most
egyedül
botorkálok
haza
a
sárban


mosolyt
váltunk
soha
többet


őszi
eső
faluhosszat
zárt
ajtók


lehugyozok
a
völgybe
alant
alszik
a
falu


kicsörtetek
a
cserjésből
szarnom
kell


indán
ingáz'
két
kígyóuborka


hopp!
kalapomra
zuhant
egy
kamélia


csendben
magától
a
bambuszrügy
náddá
érik


vadvirág
bimbó
végre
kibomlott
fehér


tenyeremben
hurma
őrjítő
piros


maradt
érett
hurma
a
fán
szürke
felhők
jönnek-mennek


halálos
nyugalom
szép
idő
tar
fák


senki
sem
jött
a
zöldpaprikák
hiába
pirosodtak


kopár
fa
nyújtja
ágait


kinyílt
cseresznyevirág
rabul
ejt


az
utolsó
gyümölcsöt
havas
égről
szakajtottam


kidőlt
fa
rátelepszem


megvárom
beérik
a
cseresznye


érett
gyümölcs
ha
hull
hajlongok


árnyéka
teszi
a
zsenge
levelet


égnek
hajt
a
bambuszrügy
nem
szorong


hegyi
szumák
levele
ősziesen
piroslik


fel
is
út
harmatos
reggel
le
is
út


hajszál
híján
elgázoltak
hideg
az
út
hideg


reggeltől
estig
lépteim
zajában
gyalogolok


menőben
vándornak
néz
a
víztükör


mára
elég
volt
le
az
útibocskorral


végestelen
vándorlás
lábkörmöt
vágok


egyenes
út
előttem
a
magány


szalmabocskort
kötök
szót
se
szólok


elől
zsák
hátul
zsák
levehetném


patakmedren
át
gázolok
csontszáraz


leült
pázsitfű
közös
ebéd
elváló
utak


őszi
ködben
látom
a
hátam
távolodik


gyűlik
a
verejték
köldöklikamba


száraz
ágat
tördelek
fogalmam
sincs
miért


ehelyt
hagyom
leborotvált
ősz
hajam



minden
ahogy
van
elsöpröm
a
lombot


seprés
lombhullás
seprés
lombhullás
késő
ősz


lázasan
simulok
a
fagyott
földhöz


leborotvált
szakállam
alatt
váratlan
barázdák


hadd
kongassam
félre
a
nagyharangot


férfiak
nők
árnyékuk
is
együtt
táncol


régi
naplóm
elégettem
hamu
csak
ennyi


ma
még
élek
nyújtózkodom


sírkövek
közt
kószálok
céltalanul


ablakot
nyitok
tele
van
tavasszal


vért
vizelek
meddig
tart
elfolyni


asztalomra
süt
a
nap
levelet
írok

hosszút


szép
sétány
szép
épülethez
visz
ravatalozó


hazajövök
asztalomon
dermedt
csendben
ül
a
por


mély
gödröt
ástak
elcsendesült
az
utca


szalmagyékényt
dobtak
rám
meleg


még
él
a
test
vakargatható


matrac
nehéz
alatta
aludni


hullám
folyton
morajlik
de
nem
mond
semmit


zúg
a
víz
buddha
ül
rendületlenül


ismeretlen
virágot
áldozok
buddha
oltárán


nincs
remény
eredj
tovább


csobog
a
víz
lecsillapodtam


zord
hullámok
ki
és
be
üres
a
szív


meglesz
napról
napra
mélyebb
az
avar


[Utószó]

Erdős György (1944-2010)
Tűz a hegyormon... Taneda Szantóka emlékezete


A japán költő két emberöltőnyi régiségben jár előttünk és a haiku-költészet panteonjában máris helyet szorítottak neki. Ma már Szantóka mindenestül ott található, szabadverseivel együtt. Közöttünk, itt a földön mindössze ötvenhét évet élt. Jóllehet az idő nem állt meg halála, 1940 óta, a "Hóra hulló hó" szerzője csak egyre közelebb kerül olvasóihoz.

Életének parancsolója a költészet, valamint a csavargás és az ital volt. Kanyargós útját nehéz követni, alakját azonban könnyen elképzelhetjük ha egy csatakos, sötét, téli délutánon, a lecsavart kocsiablakon át elbeszélgetünk kései utódjával, a hajléktalanlapot kínálgató magyar koldus-költővel, akinek verseit már átáztatta a szemerkélő eső. Újságjának címlapján akár Szantóka ars poeticája is megállná a helyét kissé magyaros hangszerelésben:

"Ki nem csavaroghat,
annak csak bánat a nap,
mely szintén búskomor,
ha szomjazol.
Egyedül hálni: szomorú, igaz,
ám magadban járni, inni és írni
- már nem az."

"Meséljem el az életemet?" - kérdi tőlünk. Szantóka sztorija hasonlít az élénk színekkel festett, grand guignol-hoz közeli koldus-csavargótörténetekhez. Ő is elmondhatta, haj! milyen magasról is indult az élete egykor, dúsgazdag, nagybirtokos család volt a Taneda família, melyben született. (1882-ben a tengerhez közeli Nisiszabarjóban, mely ma a Hófu nevet viseli.) Kalandor, nagytermészetű apja nem ismert határt nőkben és italban, egész szeszgyárat épített magának, később bele is bukott a vállalkozásba. Szantóka tizenegy éves, mikor anyja - talán éppen a férje miatti elkeseredésében - kútba ugrik és meghal. Öngyilkosságát, a jelenet borzalmát a fiú nem felejtheti, maga sem ragaszkodik az életéhez. A közeli városban, Jamagucsiban végzi felsőbb iskoláit, később még a híres tokiói Vaszedán is lehúz vagy két évet. Mi is maradt az egyetemi időkből? Költői neve, melyet a kínai jóslókörökből választott magának: a horoszkópi meghatározás: "Tűz a hegyormon", vagyis Szantóka. Igaz, hogy ennek a költő születési időpontjához egyáltalán semmi köze sincsen, de nagyszerű kép, megindítja a fantáziát. Neve már van tehát és első verseivel el is érte, hogy megismerjék. Ámde bizonyos ideggyengeség, pontosabban szólva a mértéktelen italozás miatt - az egyetemről kimarad, útja visszavezet szülővárosába, az apai szake-gyárba, míg az üzlet mindenestül be nem fuccsol. Ezután hurcolkodik Kumamotóba, már feleséggel, gyerekkel - ugyanis közben megnősült. Az asszony kis boltot visz, képkereteket árul. Valahogy megvannak így. Ám a sors öccse öngyilkosságával közbeszól, meghal Szantóka nevelője, szeretett nagyanyja is. 1919-ben Szantóka faképnél hagyja családját, hogy a fővárosban próbáljon szerencsét. Hol egy cementgyárban, máskor egy könyvtárban telik ki számára az esztendő - az ok megint csak az a fránya "ideggyengeség". Felesége is megsokallja a háborgó család unszolását és elválik a költőtől. A nagytermészetű apa is elhagyja az árnyékvilágot, 1923-ban pedig akkora földrengés veri végig Tokiót és környékét, hogy mind a mai napig rettegnek visszatértétől. Mi mást tehetne Szantóka, minthogy a romba dőlt fővárosból lerongyolódva megint csak hazakullog. Elvált neje szánja meg, ad neki valami kis elfoglaltságot a boltban. De ő botrányt csinál, széttárt karokkal, italos fejjel nekimegy a villamosnak, hogy feltartóztassa. Szerencséjére a kocsi megáll, Szantóka a rendőrségen, azután, hogy, hogy nem: egy zen-templomban köt ki, ahol a rendfőnök, bizonyos Mocsidzuki Gian pártfogásába veszi, mindenképpen szerzetest akar faragni belőle, Kóho (Barázda) néven. Az új névhez csuhát ölt, reggel-este kongatja a rábízott szentély harangját, takarít, meditál és tisztéhez illően végigkoldulja a környéket. Egyszercsak újfent mehetnéke támad, nyakába veszi az országot. Évekig kóbor szerzetesként a művészek, mesterlegények és zarándokok útját rója. Miközben testi valójában a halhatatlan hajléktalan alamizsnán tengődik, odabenn a lelkében szárba szökken a vándorévek termése, immár második költői korszakába lép, mely a Szantóka névhez hírt is szerez neki irodalmi körökben. Ide-oda csapódik, de számon tartják, hiszen a régiségben nem ritkán közönséges koldusok, olykor őrültek képében járó halhatatlanokkal lehet összeakadni. Jól tudhatta ezt az fent említett Mocsidzuki Gian. Szantóka első szabad stílusban írt haikui már több-kevesebb rendszerességgel már a múlt század tízes éveitől napvilágot láttak a "Felhősáv" című költészeti folyóiratban. A költő koldus-szerzetes gúnyában, úgyszólván "menet közben" évtizedeken át alkotott. Saját szavai szerint csak két dolgot tudott igazán: gyalogolni és írogatni. Első zarándoklata alkalmával példának okáért Kumamotó környékén háromévi járóföldet hagyott maga mögött. Életrajza nem szokványos, mindennapjait, életmódját és mindent ami az emberi életben lényegesebb, mint amit a hivatalokban róla számon tartottak - verseiből maradéktalanul megismerhetjük. Mindez kicsit már a mi életünk belső történetéhez is hasonlít.

Álmában halt meg, költészetének kulcsa a magány. A zarándokúton, csavargásai közben a folyton váltakozó társaság, a barátok pártfogása és a lélekben való társalkodás a klasszikusokkal enyhítette, de nem oldhatta fel azt a mély, belső csendet, mely a meditációhoz elengedhetetlen. Ugyanakkor Szantóka nem tud az igazi szerzetesek módjára, előírásosan és engedelmesen, félig lehunyt szemmel meredni maga elé, inkább hunyorogva a fényben, elragadtatva a környező világ ragyogásától, kissé bizonytalan lábakon igyekszik célja felé, erre mondják Japánban, hogy tántorog, mint a vízparton ide-oda billegő lile madár. Közben magában beszél, motyog, részegen kiabál is, mint általában az egyedül maradt, idősödő ember szokott. Az ivás legtöbbünkből úgyis kiváltja a hamleti monológokat, hajlamossá tesz magánszámok előadására, ilyenkor a rögeszmék konokul vissza-visszatérnek minden fordulónál. Hol voltak ilyenkor a cimborák, akik nevetve figyelmeztették volna a költőt ismétléseire? Magányának róható fel, hogy így mindennek óhatatlanul nyoma marad verseiben, de különösen naplóinak szövegein. Ugyan Japánban a szóismétlés, a "mindent kétszer mond",a tautológia nem számít súlyos hibának, de a magyar fordítás szimmetrikus szerkezetek alkalmazásával segít a bajon. Emellett Szantóka műveinek egyenetlenségét is továbbadja a maga eredetiségében, áthárítva a válogatás gondját az olvasóra, ítélje meg ő, melyik vers mennyit ér. Ám a "Hóra hulló hó" részleteinek értékelése viszonylagos, a versgyűjtemény egyes részei egyszer kivilágosodnak, máskor meg elhalványulnak. Nem lehet tudni melyik rész kinek szól, kinek hallgat. A szavakat csak önmaguk?súlyával mérlegelhetjük. Lehet, hogy az egyik olvasónak semmit sem mond az, amin a másik eltöpreng. Újraolvasva a Szantóka-üzenetet a mondanivaló meglepő módon egyszer csak színét váltja, mint a kaméleon, észrevétlenül beleolvad az akkor adott pillanat hátterébe, hiszen valamikor ugyancsak a perc sugallatára jött a napvilágra. Ez a haiku varázslata, a szabad vers csodája.
A verseket könnyen fordíthatóvá teszi, hogy Szantóka jóformán csak a beszélt nyelv szépségével él (Kosztolányi szavát kölcsönözve: köznapi mint a verőfény). Jóformán érzéketlen a ravaszkás klasszikus utalásokra, melyeknek értelmét csak a beavatottak vélik felismerni, így nem vész el a hangja az idézetszövevények, a rejtvényekben gazdag díszítmények sűrűjében. Mégsem szorul "fazonigazításra", hogy beilleszkedjen a klasszikusok, Basó, Issza, vagy Maszaoka Siki sorába, minden lényeges megvan benne, amit azok már feltaláltak egyszer, csak más formában, olykor könnyebben emészthetően a mai olvasó számára. Nem epigon, hanem igazi tanítvány.
Költészete saját élményeinek anyagából táplálkozik, de ő maga a háttérben akar maradni. Verseiben csak a legritkább esetben fordul elő az a szó, hogy: én. Csak akkor használja, amikor testi mivoltáról ír: hogyan helyezkedik el a fürdőben, hogyan aluszik, eszik-iszik. A japán nyelv ragozatlan, megvan benne az a vázlatszerűség, az a kötetlen lebegés, mely a haiku költészetben utánozhatatlan. Ez segít Szantókának abban, hogy elkerülje a megszemélyesítés csapdáit és a beszélt nyelven is magasságokba emelkedjék.
A fordítás azonban hangszereli dallamait, mert magyarul mindenesetre hozzá kell tennünk a nálunk elmaradhatatlan személyragokat, hogy ettől legyen a miénk ez a "semmi ágán" ülő költő, Taneda Szantóka.

Budapest, 2006.


 

Életének kronológiája

1882. december 3-án született Nisiszabarjóban (Jamagucsi tartomány)

1892 - anyja öngyilkos lesz

1902 - a tókiói Vaszeda Egyetem irodalom szakos hallgatója lesz

1904 - abbahagyja az egyetemet és hazatér

1906 - apja megpróbálkozik a szake gyártással

1909 - Feleségül veszi Szató Szakino-t a szomszéd faluból

1910 - fia születik: Ken

1913 - Ogivara Szeiszenszui költő követőjeként szabadhaikukat publikál a Szóun (Tornyosuló felhők) c. folyóiratban, költői neve Szantóka ("Tűz a hegytetőn")

1916 - szaké üzemük tönkremegy, feleségével és gyermekével Kumamotoba (Kjúsú) költözik

1918 - öccse, Dzsiró öngyilkos lesz, meghal a nagyanyja

1919 - Tokióba megy, egyedül, alkalmi munkákból él

1920 - felesége családjának kérésére elválik

1920 - apja meghal

1923 - a nagy földrengés után visszamegy Kumamotoba

1924 - zavarodottan egy villamos elé áll; Mocsidzuki Gian, a Hóon-dzsi templom zen papjának gondjaira bízzák

1925 - zen szerzetessé avatják

1926 - három éves zarándoklatra indul, begyalogolja az ország nagy részét

1929 - visszatér, de újabb és újabb vándorutakra vállalkozik

1932 - Ogóriba (Jamagucsi tartomány) költözik egy Gocsú-an nevű remetelakba

1933/1938 - barátai támogatásából él; időnként vándorol, több kis verseskötetet publikál

1938 - év végén Judába (Jamagucsi tartomány) költözik

1939 - Sikokuban vándorol, végül Macujamában marad egy kunyhóban: Isszó-an ("Fűszál-lak")

1940 - áprilisban megjelenik verseinek gyűjteménye: Szómokutó ( Fű-fa pagoda), "Ezt a könyvet anyám - aki sietett fiatalon meghalni - szellemének ajánlom", október 11-én álmában éri a halál

 

Irodalom

Teihon Santôka Zenshu, Tokyo: Shun’yudô, 1972-1973

Saiichi Maruya. Yokoshigure. Tokyo: Kodansha, 1975

Rain in the Wind: Four Stories. By Saiichi Maruya. Translated by Dennis Keene. Tokyo; New York: Kodansha International, 1990, pp. 109-234. (Japan's modern writers)

Bourrasques de pluie, In: L'ombre des arbres: récits / Saiichi, Maruya; trad. du japonais par Aude Fieschi. Arles: Éditions Philippe Picquier, 1993, pp. 73-206.

A History of Haiku. By R. H. Blyth. Tokyo: The Hokuseido Press, 1964. Volume 2: From Issa to the Present. 430 pp.

James Abrams. Hail in the Begging Bowl: The Odyssey and Poetry of Santoka. Monumenta Nipponica, Volume 32, No. 3. (Autumn, 1977), pp. 269-302.

Mountain Tasting: Zen Haiku by Santoka Taneda, translated and introduced by John Stevens. New York & Tokyo: Weatherhill, 1980, 130 pp.

Walking Into the Wind: A Sweep of Poems by Santoka, versions of Cid Corman. San Francisco: Cadmus Editions, 1990, 160 pp.

Taneda Santoka. Fire on the Mountain: the Selected Haiku of a Wandering Zen Monk Taneda Santoka. Japanese, and English translated by Hisashi Miura and James Green, 1998, [MS Reader format]

Santoka: Grass and Tree Cairn. Translations by Hiroaki Sato; illustrations by Stephen Addiss. Winchester, Va.: Red Moon Press, 2002, xxii + 74 pp.

For All My Walking: Free-Verse Haiku of Taneda Santôka with Excerpts from His Diaries, translated by Burton Watson. New York: Columbia University Press, 2003, 128 pp.

The Santoka versions by Scott Watson. Cover and other illustrations by Ed Baker. Sendai: Bookgirl Press, 2005, 42 pp.

Tanyeda Szantoka: Sztyihi i proza. Perevodcsik: Alekszandr Dolin. Szankt-Petyerburg: Giperion, 2001, 256 sztr. (Szerija: Japonszkaja klasszicseszkaja bibliotyeka)

Zen Saké Haiku. Un puissant désir de vivre - poésie bilingue japonais-français de Santoka, traduits du japonais par Cheng Wing fun et Hervé Collet. Millemont: Éditions Moundarren, 1995, 140 p.

Robert F. Wittkamp: Santoka - Haiku, Wandern, Sake. Tokyo: Deutsche Gesellschaft für Natur- und Volkerkunde Ostasiens, 1996, 155 S. (OAG Taschenbuch, Nr. 66)

La poesía zen de Santoka: 70 haikus esenciales. Traducción de Vicente Haya y Hiroko Tsuji; prologo de Chantal Maillard. Malaga: Servicio de Publicaciones, Centro de Ediciones de la Diputacion de Malaga, 2002, 93 pág.

Saborear el agua: Cien haikus de un monje zen / Taneda Santôka. Traducción de Vicente Haya & Hiroko Tsuji. Madrid: Ediciones Hiperión, 2004, 168 pág. (Poesía Hiperión, 477)