« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja

 


Bakos Ferenc
A Hegytetőtűz magányossága
Napút, 2010. március - XII. évfolyam 2. szám, 73-74. oldal

Recenzens nézi a Taneda Szantókáról 1929-ben, "sétáló" vándorlásai közepette készült fotót, és nem tud szabadulni a felfedezésétől, hogy egy szamurájt lát: mérföldjáró lába fehér gyolcs-tekercsben, fekete csuhája akár egy nindzsáé; óriási nádkalapját tar fejéről levéve mintha pajzsként tartaná asszonyt-nélkülöző ágyéka elé - sebezhetősége a szemüvege. Halált megvető elszántsággal áll Kjúsú szigetének vadonjában. Látjuk, bármelyik pillanatban kész harcba szállni, hogy aztán a nap végén győztesként-vesztesként magához ölelje makacs, újra és újra támadó ellenfelét, a magányt.
Tudjuk: költőt látunk. Egy szerencsétlen, hányatott sorsú embert, immáron zen-szerzetest, aki Japán vidékének ezer mérföldjeit bejárva koldulással gyűjt aznapi kiadásaira: valami éjszakai fedélre - ha lehet, legalább lábfürdővel -, némi élelemre és főképpen szakéra-dohányra. Gondtalan egyébként, mert csak két dologhoz ért: a gyalogláshoz meg a "verselgetéshez".

messzi
hegyen
fénylik
a

indulok

havazásra
ébredtem
nem
a
magányra

hóviharban
jöttem
haza
megírom
az
asszonynak

elcsúsztam
elestem
a
hegy
hallgat

Egyszemélyes szektájának szabálya (recenzens valamikori olvasmányából emlékezetből idéz): "Igyál, amennyit csak bírsz, és még azután is, míg az ital le nem terít a földre, hogy részegen öleld, majd fejed emelve még igyál, aztán hányd ki öklendezve mindazt a dualitást, amit addig tanultál!"
Nem kerülhetjük meg, hogy "Hegytetőtűz" Szantóka olvasásához egy halk utalást adjunk: a haiku (alapvetően) a zen (Buddhizmus) költészete; egy-egy darabja - szerzőjének: a rálátás élményében, olvasójának: a szöveg hatásában - felér egy (kis) megvilágosodással.
Nem véletlen, hogy a szabad verselésű haiku-termést a magyar zen-szerzetes, Terebess Gábor vette gondjaiba és fordítói akaratába. Mondjuk ki máris: mindannyiunknak - kik a "haiku elérhetetlen esszenciáját" kutatjuk - örömére és épülésére.
A fordító leleménye, hogy a japáni írás mintájára, függőlegesen sorakoztatja a szavakat; a különösségen túl a költőre jellemző formát találva így, legalább is a recenzens olvasatában: a beszéddel (írással) kifejezhető világ darabokra tört; egy-egy megtalált, érvényes szódarab megérdemel egy sort, egy pillanatnyi szünetet, hogy a vers végére megint összeálljon valami: a haiku. (Elfüstölögtünk afölött, hogy a névelőket - melyek tudomásunk szerint a japáni nyelvben nem is léteznek -, megilleti-e a külön sor? A füstölgés eredménye: Szantókánál - igen. Beleélhetjük magunkat a - most már magyar - költő talán éppen kapatos versírói állapotába, nyelvének akadozásába: azt mondja "az", vagy "egy"; kortyocskát iszik rá, és máris jöhet a következő, megtalált szó.) Az is a japán mintát követi, hogy nincsenek írásjelek, és ez így is van rendjén: a szavak önmagukban nem igénylik ezeket - a vers végén kérdezzen, vagy kiáltson fel magában az olvasó, ha akar…
A szó, a versezet nyelvezete egyébként egyszerű és teljességgel köznapi, bármiféle irodalmi áthallás nélkül - maga a beszélt nyelv, csakúgy, mint az eredetiben. Ami nem jelenti azt, hogy könnyű lehetett fordítani: az egyszerű szó éppoly esendő, mint a választékos irodalmi.
Ezért aztán a versek hozzánk szólnak. Majd az alább sorakozókat olvasva: vajon akadna valaki, aki nem a szerencsétlen sorsú, fedél nélküli honfitársainkra gondol, elementáris részvéttel? (Netán önmagára, felismeréssel…)
Minden egyes vers egy gyöngyszem - igaz, nem az egyformaságában fénylő igazgyöngy, hanem inkább a vándorlások során talált fából pár késvágással formázott, rusztikus darab. (Szám szerint, ha jól számolom, 187, plusz mínusz 1)
Olvasását minden költészetet kedvelőnek ajánlom, még akkor is, ha a zen-ből egy betűt sem ismer: kedvére válogathat a darabokból, fűzhet magának kellő számú gyöngyből olvasót. Ám ha csak egyetlen szemet talál, ami hozzá szól, azt is jól őrizze meg magának!

főtt
étel
melege
kézről
kézre
száll

fogtam
egy
tetűt
melegebb
nálam

zúzmarás
éjen
van
egy
nyughely
valahol

kora
reggelre
maradt
egy
csillag
nincs
rossz
nap

 

Taneda Szantóka (1882-1940):
hóra
hulló

Szabadhaikuk Terebess Gábor fordításában (2006)

http://terebess.hu/haiku/koltok/taneda.html