Terebess gyümölcskalauz
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« vissza a Kertek és konyhák indexlapra

Berkenye
Sorbus spp.

Fojtós vagy kerti berkenye - Sorbus domestica
Gömbös, körte alakú, diónyi, sárga színű, pontozott termései megérve éppúgy szotyósodnak, mint az egyes körte-fajták és a naspolya. Nyugaton must előállításásra is használják, amit többek között almaborhoz adnak, hogy annak aromáját, tárolhatóságát és tisztaságát növelje. A berkenye a pihenőkertbe való, mert 12-15 m magas, szabályos, szép alakú fává fejlődik, s fehér virágai májusban sátorozó fürtökben díszítik a kertet.

HÁZI BERKENYE
Középkori gyümölcsfajunk, emlékeit a dunántúli szőlőhegyek több évszázados hagyásfái őrzik. Kis jelentőségét az is jelzi, hogy fajtái ma már nincsenek. Két alakköre van: alma és körte alakú berkenye. Lippai hozzáfűzi: ,,Némelyek azt ítélik, hogy kétféle, egyik nőstény, melynek kerekded a gyümölcse, a másik hím, kinek hosszúkás, egy kevéssé savanyúcska..."
Gyümölcse 2-3 cm átmérőjű, szeptember végén szedhető. Utóérésre felfüggesztve szokás eltenni, akár a csemegeszőlőt. A gyümölcséből készült lekvár és kompót a galagonyához hasonló ízvilágú. Készítettek belőle pálinkát is.
Sonnevend Imre (2001) a következőket írja: „A házi berkenye méltán elnyerhetné ma is Hazánkban a „legelfeledettebb fafaj” címet. Bár 2001-ben a környezetvédelmi miniszter a védett fajok közé sorolta, ma is érvényesek rá egyik 18. századi rejtélyes életű „fűvészünk”, Veszelszky Antal veretes sorai: ”gyökérhajtásokról és magról szaporíttatik, de tán csak a madarak által, holott megérdemelné, ha az emberek a véle való bajmolódást magukra vennék, vagy legalább ha puszta földeikben szállást nem engednének néki, ültessék az utak mellé állénak.”(Veszelszky 1798)”

http://mek.oszk.hu/00500/00544/html/zarva/fojtos.htm

Madárberkenye - Sorbus aucuparia var. edulis >>>Tovább
Az édes madárberkenye hűvösebb, magasabb fekvésű helyeken is megél. A gyümölcsökben sok értékes vitamin található. Fürtökben állnak, és vitamintartalmuk augusztusban, illetve szeptemberben a legmagasabb. Édes ízük azonban csak szeptember végén, október elején alakul ki. Édes must, zselé, lekvár, befőtt és szirup készíthető belőlük.

http://mek.oszk.hu/00500/00544/html/zarva/madarber.htm

Svédberkenye - Sorbus intermedia
oxel [svéd], svensk asal [norvég], ruotsinpihlaja [finn]
10 m magas fává nő, jól bírja a légszennyezést. Augusztusban érő skarlátvörös termése csak főzés után ehető.

Feketeberkenye, arónia, fekete törpeberkenye - Aronia melanocarpa Elliot
A fekete gyümölcsű berkenye Észak-Amerika keleti részén őshonos. Észak-Európában több mint száz éve jelent meg. Rendszertanilag a Rosales sorozathoz tartozik, mint az egyéb berkenyefajok. A fekete berkenye gyümölcshéja nagy mennyiségű festékanyagot tartalmaz. Antocianin-tartalma háromszorosa a fekete ribiszkéének. Gyümölcse kiváló élelmiszerfesték, a feldolgozott termékeknek szép rubinszínt kölcsönöz. A berkenyéből kellemes zamatú dzsemet és ivólevet lehet készíteni. A természetes gyümölcslé kiváló diabetikus ital. Zamatos bor és likőr is készíthető belőle.

A berkenye jelentős mennyiségű vitaminokat, szerves savakat, mikroelemeket, cukrot, pektint, cseranyagokat tartalmazó gyümölcs. Legjelentősebb a P-vitamin és C-vitamin tartalma. Jelenleg Európában a skandiáv államokban és Oroszországban északi területein termesztik. Fényigénye magas, ezért napos helyen érzi jól magát. A téli és tavaszi fagyok nem károsítják. A legkülönfélébb talajféleségben is szépen díszlik, nem igényes a talaj mechanikai összetételére sem. Optimális számára a gyengén savanyú 6,0-6,5 pH értékű talaj. Általánosságban elmondható, hogy ahol a málna talajigénye kielégített, ott a fekete berkenye is jól termeszthető. A fekete berkenye 1,5-2,5 méter magas bokor. A termés átmérője 7-15 mm, átlagos tömege 1 - 1,6 g. Finnországban a Viking fajta a legtermékenyebb. Bokra középerős növekedésű, a vessző ízközei rövidek, ezért alkata tömör. A fekete berkenye sekélyen gyökeresedő, vízigényes növény. Tősarjképződésre erősen hajlamos.

Fényes fekete bogyója hamvasan fedett.
Gyümölcse fanyar, de ehető, húsa alig színeződik, feldolgozva kellemes ízű.
Termése július közepére érik be.

Fekete berkenye fajták:

Nero
Származás: Csehszlovákiában állították elő. Középerős növekedésű, laza vázágú, enyhén nyújtott gömb alakú bokrot növeszt. A Nero feketeberkenye gyümölcse fekete szürkés viaszbevonattal. A színanyagok a bogyó héjában találhatók. Bőtermő (8-9 t/ha). Íze kellemesen fanyar. Növéyvédelmet nem igényel. Konzervipari célra kiváló.

Rubina
Dr. Porpáczy Aladár nemesítette 1979-ben a Fertődi Kutató Állomáson. Nemesítői jelzés F. 1/7. A Rubina arónia bokra középerős növekedésű, a termővesszők kihajlók. Laza, hengeres bokrot fejleszt. Bogyója fényes fekete alapszínű, hamvas viaszbevonattal. A gyümölcshús alig színeződik. Átlagos bogyótömege 1,2 g. Öntermékeny. Bőtermő (8,2 kg/bokor). Íze frissen fanyar, feldolgozva kellemes ízű. Érési ideje augusztus második dekádja. Gyümölcshéja nagy mennyiségű festékanyagot tartalmaz. Dzsemek, szörpök, tejipai termékek festésére is használják. Savas közegben a festékanyaga szép rubin színt kölcsönöz. Növényvédelmet nem igényel.

Viking
Finn fajta. Hajtásrendszere közepesen erős. Bokra középnagy, nyújtott gömb alakú. Termése borsó nagyságú, fekete, hamvas. A Viking termésmennyisége kicsit kisebb mint a Rubina arónia fajtáé (7,4 kg/bokor). Érése augusztus második fele. Fanyar ízű. Konzervipari célra (dzsem és színanyag) használják. Növényvédelmet nem igényel.

http://www.edenkert.hu/?menu=cikk&rovatid=25&cikkid=120
http://www.edenkert.hu/index.php?menu=cikk&rovatid=&cikkid=559
http://www.edenkert.hu/index.php?menu=cikk&cikkid=994&hsz_megj=1
http://www.edenkert.hu/cikkek/vitaminbomba_a_fekete_berkenye
http://www.edenkert.hu/cikkek/termesszunk_fekete_berkenyet
http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b155/ch24s02.html

Barkóca berkenye - Sorbus torminalis (L.) Cr.
Más néven: uckuruc
E közepes termetű fafaj általában 15-20 méteres magasságot ér el. Termőhelytől függően azonban helyenként 25 méterre is megnőhet; az eddig mért legmagasabb példány 33,3 méter magas volt (Németország). Hazánk legterebélyesebb barkócaberkenyéje Borsod-Abaúj-Zemplén megyében Fony község határában található, e fa törzskerülete 260 centiméter, míg magassága csupán 12 méter.
Törzse zárt állásban – szokatlanul – nyúlánk, jól feltisztuló, szabad állásban viszont zömök, sokszor görbült. A legnagyobb mellmagassági törzsátmérőjű egyed (Dánia) 134 centimétert ért el. Koronája boltozatos, terebélyes és erősen ágas. A fiatalabb egyedek kérge sima, szürkészöld-sötétbarna, gyengén fénylő és paraszemölcsökkel tagolt, később megrepedezik, részben felpattogzik és pikkelyesen elválik. Gyökérzetére a mikorrhizakapcsolat jellemző. Kezdetben karógyökérzetet fejleszt, az oldalirányba futó gyökerek túlérnek a koronacsurgón. Az idősebb egyedek gyökérzete 1-2 méter mélységig is lehatolhat, ezért ezek a fák a szeleknek jól ellenállnak.
Fényes vesszeje ugyancsak paraszemölcsökkel borított. Zömök rügyei kétoldalt összenyomottak és kopaszak. A fiatal fákon gyakori a villásodás, mert a késői, János napi hajtások a fagyok miatt nem zárulnak le csúcsrüggyel. Levelei 3-4 pár karéjúak, 5-10 centiméter hosszúak, 4-8 centiméter szélesek. Levéllemeze vékony, szárnyas erezetű (ez alapján könnyű a juharoktól megkülönböztetni), fiatalon gyéren molyhos, később kopaszodó. Ôszi lombszíne feltűnő: sárga vagy narancssárga. Májusban nyíló virágai sátorozó bugákba rendeződnek, egy-egy virágzatban átlagosan 30 fehér színű, kissé kellemetlen szagú virág található. Tojásdad alakú almácska termése 12-15 milliméter hosszú, barna színű, fehéren pettyezett. Magjai 6-7 milliméter hosszúak. Termése szeptemberben érik, október-novemberben hullik le. A terméshús édes-savanykás ízű, ehető, szotyósodik.

A barkócaberkenye hazai előfordulása

A berkenyékről már a germán és kelta mondák is megemlékeztek: a boszorkányok elűzését, a marhák betegségektől való megóvását, a hajók elsüllyedésének megakadályozását remélték tőle. Ott ültették, ahol a gonosz megjelenhetett (templomok, házak, istállók), és az emberi javakban kárt tehetett. Az óír-kelta fanaptár második hónapjának is a berkenye a névadója.
A kelta hiedelemvilág életfának tekintett berkenyéje azonban a madárberkenye. Botanikai elnevezése, a Sorbus aucuparia arra utal, hogy a fa ehető termése fontos madáreleség (aucupium=madárles). A piros bogyókkal ősszel roskadozó fa körül rajzó madarak röptéből a druidák, a kelta sámánok jósoltak. A tudományos nemzetségnév – a Sorbus – is a kelta „sor” szóból származik, ami fanyart jelent, s nyilván termésére utal. Az arab sorbet, illetve sherbet ugyancsak erre a tőre vezethető vissza, s a gyümölcsökből készült italokat nevezték így. A latin köznyelvben a sorbus megjelölést általánosan használták a berkenyékre.
Míg a madárberkenye főként a hegyvidékek hűvös, párás klímájában és Európa északi, északnyugati sík- és dombvidékein terjedt el, a barkócaberkenye (Sorbus torminalis) élőhelye meglehetősen tagolt, s szubmediterrán súlypontú. Szórványosan jelenik meg Nyugat-Európában, gyakoribb Közép- és Dél-Európában meg a Kaukázusban, de fölbukkan Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában is.
Mivel a szárazföldi klímát kerüli, hiányzik Kelet-Európából és az alföldjeinkről is. A Kárpát-medencében átlagosan 670 méter tengerszint feletti magasságig kapaszkodik fel, hazánkban a középhegységekben és a dombvidékeken szinte mindenütt megtaláljuk, szórványosabb Nyugat-Dunántúlon, hiányzik Belső-Somogyból. A sík vidékekre csak az alföldperemi részeken – például a Szatmári-, a Beregi-síkon és a Szigetközben – ereszkedik le. Mész- és melegkedvelő tölgyeseink jellemző elegyfája, ritkábban bokorerdőkben és cseres-tölgyesekben is felbukkan. Érdekes, hogy a Középső-Kárpátokban (Például Selmecbánya környékén) a bükkösökben is fellelhető, de az Északnyugati- és Északkeleti-Kárpátokban már egyértelműen a tölgyrégió faja. A Keleti- és Déli-Kárpátokban az előhegyekre szorul, ugyanakkor a Bihar-hegységben és a Horvát-Alpokban általánosan elterjedt.

Történelmi berkenyék

A berkenye alapfajainak leírását és ábrázolását már ókori természettudósok, botanikusok műveiben is megtaláljuk. W. Klausch-Blecken von Schmeling 1994-ben, Göttingenben egy külön kötetet szentelt a madárberkenyének, s abban csokorba gyűjtötte a korai tudományos munkákban fellelhető ismereteket a berkenyékről. Eszerint a nemzetségen belül a fajok elkülönítése sokáig nem egyértelmű, az ókor természettudósai, de a középkori és az újkori ábrázolások és leírások is gyakran keverik a berkenyefajokat.
Ehető termésük okán a berkenyék nem csupán a botanikai művekben szerepelnek, hanem mezőgazdasági tárgyú leírásokban is. A Kr.e. 234 és 149 között élő Marcus Porcius Cato Censorius római polgár – maga is gazdálkodó, kertészkedő – a korabeli agrikultúrát könyvekbe foglaló közíróként vált népszerűvé. Nála jelenik meg először a berkenye „Sorbum”, illetve „Sorbus” latin megnevezése. Majd 200 évvel ezután Aulus Cornelius Celsus a De re rustica című művében már „sorbum torminale” néven említi e fajt, azaz elkülöníti a barkócaberkenyét.
A berkenyéket egymástól megkülönböztető leírás – mint oly sok más növényé is – a Krisztus utáni első évszázadból, Plinius Secundustól való. Csaknem 2000 évvel ezelőtt így írt a tudós polihisztor a Historia Naturalis XXXVII. könyvében a barkócáról: „ A Sorbus egyik fajtája a torminalis, csak gyógynövényként használatos, szolgalmasan terem, kis gyümölcsei vannak, levelei csaknem, mint a platáné, a madárberkenyétől egészen eltérően növekszik.” A kora középkorban, a IX. században Walahfrid Strabo apát Hortulus című költeményében említi meg a „sorbus”-t, mint a Bodeni-tó melletti Reichenau kolostorkertjének gyógynövényét. A híres szentgalleni (ma St. Gallen) kolostor részletes kertleírása is megőrizte a „ sorbarius” kert emlékét.
A barkócafa első, máig fennmaradt ábrázolása 1546-ben látott napvilágot Hieronymus Bock füveskönyvében. A fametszet szerzője, Kandel, a fa alá rajzolt két fiúcska révén óhajtotta bemutatni a barkócatermés fogyasztásának hashajtó hatását. A metszetet közlő Bock azonban helyreigazít az ábra feliratában, a füveskönyvek szerint a barkócatermés épp ellenkező hatást fejt ki a gyomorműködésre.

Linné is tévedhet

A reneszánsz kor botanikusának, Matthiolusnak több kiadást is megélt herbáriumában a növényrajzok igazi mesterművek. Az 1565-ben Dioscoridesre hivatkozva készült fametszeten látható barkócaberkenye azonban inkább a madárberkenyére illik. A mű későbbi kiadásaiban (1571-ben, majd az 1574-es utánnyomásban) már a berkenyék helyes besorolása és ábrázolása található.
A későbbi herbáriumokban is néha összekeverik a barkócát a madárberkenyével, jóllehet ökológiai igényeik, így természetes élőhelyük sem azonos, s alaktanilag is jókora különbség van a két faj között. Ami a termésüket illeti, mindkettőé ehető, a madárberkenyéé azonban dúsabb s élénkvörös színével hívogatóbb, mint a barkóca barnás bőrszínű bogyói. (Az első színes akvarell a barkócafáról Fuch füveskönyvében jelent meg még a XVI. században.)
Carolus Linné, a tudományos nevezéktan megalkotója 1753-ban közreadott Species plantarumában a Crataegus torminalis nevet adja neki, tehát a galagonyákkal veszi egy nemzetségbe. H. J. N. Crantz 10 évvel később már a mai – egyben ókori – néven illeti: Sorbus torminalis (L.) Crantz.
A berkenyék termése, „gyümölcse” nem csupán a rovar- és madárvilág, hanem az ember táplálékául is szolgált. Lippay János XVII. századi művében, a Posoni kertben a bogyók nyers fogyasztását említi: „A köves földben, a kertekben is, ha ültetik, örömest terem, …. Mikor meglágyul, savanyúcska, köves belül. Későn érik meg, nyersen eszik.”
Angliából és Bécs környékéről származó források is feljegyezték, hogy a barkócabogyót fogyasztották. Számottevő lehetett a barkócafa előfordulása a Brit szigeteken, a Bécsi-medencében és Morvaországban is, másként nem vihettek volna a londoni, a bécsi és a prágai piacokra évente a termésből.
Oroszországban és Németországban ugyancsak fogyasztották, nyersen és szószként kenyérrel, burgonyával. A bogyókból befőttet és sült húshoz különlegességként tálalt mártást is készítettek. A barkócalekvár ízét a csipkebogyólekváréhoz hasonlították. Schmeling említi, hogy ma is adnak barkóca- és madárberkenyeszószt fagylalthoz és süteményhez a különlegességeket kínáló würtzburgi DÜLL Borházban.
A barkócatermésből gyomorkeserűt készítettek újborral és mézzel keverve, de gyümölcsborok adalékaként is szolgált. A barkócapálinkáról több elismerő vélemény maradt fenn; e szeszes ital a magból kioldódó savak hatására enyhén mandulaízű. Ma már csak igen kevés helyen állítják elő.

Bunkósbot alapanyaga

A német Ruhrbirne, azaz – szó szerinti fordításban – „vérhaskörte” elnevezés arra utal, hogy a középkorban a barkócatermést a vérhas és a kólika gyógyítására is használták. (Ez a név egyébként megegyezik a „tormina” latin jelentésével.) Általánosan elterjedt magyar neve a barkócaberkenye, mely mellett használatos volt a barkócafa, barkolcsa, uckurucfa elnevezés is. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a barkóca szó minden bizonnyal szláv, illetve délszláv eredetű. A Dráva– Száva közéről származó korai adatok alapján feltehető, hogy a magyarba egy déli szláv brekovicva, vagy brekavicva alak kerülhetett át barkócaként. A népnyelvben a barkócát a „bunkósbot”, illetve „bercőkés bot” elnevezéssel is illetik, mivel gyakran készítettek belőle furkósbotokat. (E fának az a tulajdonsága, hogy tavasszal megszurkálva, a sebzések helyét őszre görcsösen kiforrja, alkalmassá teszi furkósbotnak.)
Szamota István gyűjtéséből Zolnai Gyula szerkesztette 1902-ben azt az oklevélszótárt, amely a régi iratokban előforduló magyar szavakat tartalmazza. Eszerint a középkori oklevelekben több helyütt említették a barkócát Burcholcha, Borcholcha, Borkouchafa és Barkolchafa elnevezéssel. A hivatkozásokban a fa többnyire bizonyos kijelentések elhangzásának helyeként tűnik fel: „Ad arborem Barkolchafa dictam”.

Szárazságtűrő!

A barkóca a kertekben, parkokban viszonylag ritkán látható, mert gyér karógyökérzete nehezen tűri az átültetést, a jó gyökérzetet nevelő alanyokon viszont bizonytalan a megmaradása. Ugyanakkor a barkócahibridek parkok, zöldfelületek szép színezőelemei, s a kisebb koronájú változatok szűk utcák fásítására is alkalmasak. (Mivel a berkenyék a természetben könnyen kereszteződnek, számos állandósult hibridfajt alkotnak; csak a barkócafa és a lisztes berkenye hibridjeinek száma mintegy huszonöt.)
Erdészeti értékét nagyban növeli, hogy fagyra nem érzékeny, s szubmediterrán jellegéből adódóan csapadékos nyárelőt, sok napsütést és tartós nyári meleget kíván. A hőmérsékleti szélsőségeket és a talajnedvességet is jól tűri, ám a túl sok nedvességet és a magas talajvizet nem viseli el, a túlságosan kötött, levegőtlen talajokon rövid életű. Leggyakrabban a mészkő, dolomit, bazalt és a löszszerű alapkőzeteken létrejött talajokon található. Mindenesetre a meszes, gyakran meleg, száraz termőhelyen az egyéb fafajokhoz képest jobban tűri a szárazságot, és jobbak a túlélési esélyei.
„ Az év fája” a legerőteljesebb magassági és vastagsági növekedést ott érheti el, ahol a 400 méter (vagy ennél kisebb) tengerszint feletti magasságban évi 650–750 milliméter csapadék és 9-10 Celsius-fok évi középhőmérséklet a jellemző, s ahol a talaj termőrétege jól fejlett morzsás vagy szemcsés szerkezetű, következésképpen levegős. (Ezt a barkócaberkenye kifejezetten kedveli, ezért ilyen termőhelyeken jellemzően szinte egyenes törzsű, magasba törekvő, erőteljes magassági, majd később vastagsági növekedést is mutató fává gyarapodik.)
Biológiai életkora 200-300 év. Század eleji nagy erdészünk, Fekete Lajos szerint „ritkán lesz 100 évnél korosabb, de a 200-at is elérheti”. Erdeinkben általában a fő fafaj vágáskorától függ az egyedek kivágása, azonban egyre gyakrabban hagyásfának ott marad a területen. Az üde termőhelyen a 0,4-0,5 méteres átmérőt is elérő fát 60-80 éves korban termelik ki. A törzs kidőlése, illetve kidöntése után mintegy 10-30 méter sugarú körben jelennek meg a gyökérsarjak, melyek az első évben akár 1 méteres magaságot is elérhetnek, így viszonylag rövid időn belül „kinőnek a vad szájából”.

Fája igen kemény

A szíjács és a geszt egyszínű, világos barnásvörös (kissé a körtéhez hasonlít), egyenletes, finom szövetű. Az évgyűrűk keskenyek. A bélsugarak és a szórtan elhelyezkedő edények szabad szemmel nem láthatók. Gyakoriak a bélfoltok, és főleg idősebb korban a vörösesbarna álgeszt is előfordul. E fontos fahibán kívül a gyakori göcsösség róható fel a barkóca faanyagának számlájára, továbbá hajlamos az oxidatív elszíneződésekre és a vetemedésre.
Fája meglehetősen kemény, ezért kézi megmunkálása (gyalulás, vésés, stb.) nehéz. A barkócaberkenye a míves, egyedi bútorok egyik legértékesebb fája, de kiválóan alkalmas faszobrok, esztergályozott és faragott tárgyak készítésére is. Németországban 1998 januárjában többször is árvereztek köbméterenként 10 000 márkánál drágább barkócaberkenye-furnérrönköt, sőt 18 309 márkás vételárra is akadt példa. Sajnos, hazánkban nem élvez ilyen mértékű megbecsülést e nemes faanyag. De általában is elmondhatjuk, hogy a barkócaberkenye sajátosan fölpattogzó kérgével, különös alakú levelével, bódító virágillatával, barna almácskáival, szép őszi lombszíneződésével a magyar erdők méltánytalanul elhanyagolt dekoratív fája.
Barna Tamás, dr. Bartha Dénes, Frank Norbert, Konkolyné dr. Gyuró Éva, dr. Kovács Gábor és dr. Molnár Sándor írásai alapján összeállította:

Albert Valéria

http://mek.oszk.hu/00500/00544/html/zarva/berkenye.htm
http://www.sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et_tart/lst?kat=Afbu&url=/eletestudomany/archiv/2000/0047/uckuruc/uckuruc.html

Magyarországon az alábbi berkenye fajok fordulnak még elő:

Sorbus aria (L.) Cr. – lisztes vagy süvölvény berkenye – Védett!
Sorbus austriaca (Beck) Hedl. – Hazslinszky-berkenye – Védett!
Sorbus danubialis (Jáv.) Kárp. – dunai berkenye – Védett!
Sorbus graeca (Spach) Kotschy – déli berkenye – Védett!
Sorbus javorkae – Jávorka-berkenye – Védett!
Sorbus pannonica – dunántúli berkenye – Védett!
Sorbus sooi – Soó-berkenye – Védett!
Sorbus subdanubialis – duna-vidéki berkenye Védett!
Sorbus chamaemespilus (L.) – törpe berkenye

Védettek a lisztes, déli és barkócaberkenye átmeneti kisfajai (minden lisztes levélfonákú berkenye).

Sorbus andreanszkya – Andreánszky-berkenye
Sorbus adamim – Ádám-berkenye
Sorbus bakonyensis – bakonyi berkenye
Sorbus balatonica – balatoni berkenye
Sorbus barthae – Bartha-berkenye
Sorbus borosiana – Boros-berkenye
Sorbus semiincisa – budai berkenye
Sorbus pseudovertesensis – csákberényi berkenye
Sorbus degenii – Dégen-berkenye
Sorbus gayerana – Gáyer-berkenye
Sorbus gerecseensis – gerecsei berkenye
Sorbus karpatii – kárpáti-berkenye
Sorbus eugenii-kelleri – Keller-berkenye
Sorbus decipientiformis – keszthelyi berkenye
Sorbus pseudosemiincisa – kevéserű berkenye
Sorbus latissima – nagylevelű berkenye
Sorbus redliana – Rédl-berkenye
Sorbus pseudobakonyensis – rövidkaréjú berkenye
Sorbus pseudolatifolia – sárgáslevelű berkenye
Sorbus simonkaiana – simonkai-berkenye
Sorbus vertesensis – vértesi berkenye