« vissza Terebess Gábor különlapjára
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« Japán költészet

 

TAKAHASI SINKICSI (1901-1987) VERSEI
Terebess Gábor fordításai

(Nagyvilág, XLVI. évfolyam, 9. szám, 2001 szeptember, 1370-1372, 1475. oldal)

Takahasi 1901-ben született egy halászfaluban Sikoku szigetén. A középiskolából kimaradt, felment Tokióba, s különféle alkalmi munkák mellett, autodidaktaként képezte magát tovább. 22 éves korában, első verseskötete megjelenésekor, már a legjelentősebb japán dadaista költőként tartják számon. 1928-ban a zen buddhizmus felé fordult, s több mint két évtizedig vett részt hagyományos zen képzésben. Hogy mennyire komolyan vette a zazent (ülő meditációt), látszik abból, amit egy rohacu dai szessin (elvonulás) után írt: "Hazatérve, miután eltelt egy hét anélkül, hogy aludtam vagy lefeküdtem volna, viszolyogtam attól, hogy leterítsem a futont (derékaljat) alváshoz a padlóra. Azt mondják, a régi idők mesterei nem aludtak vízszintes helyzetben 30-40 éven át, és Indiában a buddhista pátriárkák egész életünkben nem feküdtek le. Most ráeszméltem, hogy ezek a történetek nem szükségképpen kitalálások." Egyik verseskötete előszavában pedig: "Ha zen meditációban ülünk, vegyük Bódhidharmáról példát, aki addig ült, amíg a feneke megrohadt. Félre minden szóval és betűvel, ne érjük be, csak magával az Igazsággal." A zen tréning hatására Takashasi költészete fokozatosan eltávolodott a dadaizmustól, letisztult. Takahasi amellett, hogy a mai japán költészet egyik legnagyobb alakja lett, az egyetlen szatorit-elért, ízig-vérig zen költő a modern Japánban.



AZ ŐSZIBARACK

Kislány az őszibarackfánál –
Szirmai a Föld
Méhébe hullanak.

Ott állsz, de egy hegy is állhatna ott
Helyetted, netán a Föld
Lehetnél te magad.

Vasfal mellett fél-
Orcád vasba fordul. Szét-
Zúzom húsod és csontodat.

Szétvált barackot majszolok. Felhágott
A hegyre, keblét havas szurdokba fedte.
Asszonyi comb –

Egyse túl más. Az őszibaracklomb levelei
Átnyújtóznak tengereken át
A föld pereméig.

Tengerek lesik a lány szavát.
Átkelek én – szőrbozontos
Hernyó –

S megragadom tested illatát.



A KAKAS

Zivatarban bőrig ázok,
Hóhullásban hóba gázlok,
Szélviharban széllel szállok,
Verőfényben fennhéjázok.
És életfogytig: – Kukorikúúú!



AZ IDŐ

Az Idő megérintette
Arcát, akár a tavi szellő,
És elhagyta minden gondolat.

Reggel a hegy tetején fenyegetőn
Kelt fel a Nap és a fákat,
Mint a remény, perzselte végig.

Az álmot pipafüsttel verte ki
Szeméből és parazsa volt a Nap.
Az Idő lehullt, mint az eső, a gyümölcs.

Visszanézett: a múlt felé vitorlázott
Egy hajó, örökre-lengő vitorlákkal;
Fél kézzel kapaszkodott belé

És betömte szemét a világgal.



SZAVAK

A szavaid nem csupán
Szavak nekem.

Arra figyelek inkább,
Mi beszéltet –

Bármi legyen is az –
S figyeltet téged velem.



ÉLET, HATÁRTALAN

Szavakon túli, többé nem valami
Ez itt bennem. Hadd maradjak így

Ülve mozdulatlan, hangtalan;
Egész testemmel eszmélek, lélegezem.

Csodálatos! Olyan tiszta öröm,
Szebb szeretkezésnél, bárminél.

Lehetnék már bárhol, mindenütt,
Nincs szükségem semmire – életre sem.