THE Australian swag fashion is the easiest way in the world of carrying a load. I ought to know something about carrying loads: I've carried babies, which are the heaviest and most awkward and heartbreaking loads in this world for a boy or man to carry, I fancy. God remember mothers who slave about the housework (and do sometimes a man's work in addition in the bush) with a heavy, squalling kid on one arm! I've humped logs on the selection, “burning-off,” with loads of fencing-posts and rails and palings out of steep, rugged gullies (and was happier then, perhaps); I've carried a shovel, crowbar, heavy “rammer,” a dozen insulators on an average (strung round my shoulders with raw flax)—to say nothing of soldiering kit, tucker-bag, billy and climbing spurs—all day on a telegraph line in rough country in New Zealand, and in places where a man had to manage his load with one hand and help himself climb with the other; and I've helped hump and drag telegraph-poles up cliffs and sidings where the horses couldn't go. I've carried a portmanteau on the hot dusty roads in green old jackeroo days. Ask any actor who's been stranded and had to count railway sleepers from one town to another! he'll tell you what sort of an awkward load a portmanteau is, especially if there's a broken-hearted man underneath it. I've tried knapsack fashion—one of the least healthy and most likely to give a man sores; I've carried my belongings in a three-bushel sack slung over my shoulder—blankets, tucker, spare boots and poetry all lumped together. I tried carrying a load on my head, and got a crick in my neck and spine for days. I've carried a load on my mind that should have been shared by editors and publishers. I've helped hump luggage and furniture up to, and down from, a top flat in London. And I've carried swag for months out back in Australia—and it was life, in spite of its “squalidness” and meanness and wretchedness and hardship, and in spite of the fact that the world would have regarded us as “tramps”—and a free life amongst men from all the world

The Australian swag was born of Australia and no other land—of the Great Lone Land of magnificent distances and bright heat; the land of self-reliance, and never-give-in, and help-your-mate. The grave of many of the world's tragedies and comedies—royal and otherwise. The land where a man out of employment might shoulder his swag in Adelaide and take the track, and years later walk into a hut on the Gulf, or never be heard of any more, or a body be found in the bush and buried by the mounted police, or never found and never buried—what does it matter?

The land I love above all others—not because it was kind to me, but because I was born on Australian soil, and because of the foreign father who died at his work in the ranks of Australian pioneers, and because of many things. Australia! My country! Her very name is music to me. God bless Australia! for the sake of the great hearts of the heart of her! God keep her clear of the old-world shams and social lies and mockery, and callous commercialism, and sordid shame! And heaven send that, if ever in my time her sons are called upon to fight for her young life and honour, I die with the first rank of them and be buried in Australian ground.

But this will probably be called false, forced or “maudlin sentiment” here in England, where the mawkish sentiment of the music-halls, and the popular applause it receives, is enough to make a healthy man sick, and is only equalled by music-hall vulgarity. So I'll get on.

In the old digging days the knapsack, or straps-across-the chest fashion, was tried, but the load pressed on a man's chest and impeded his breathing, and a man needs to have his bellows free on long tracks in hot, stirless weather. Then the “horse-collar,” or rolled military overcoat style—swag over one shoulder and under the other arm—was tried, but it was found to be too hot for the Australian climate, and was discarded along with Wellington boots and leggings. Until recently, Australian city artists and editors—who knew as much about the bush as Downing Street knows about the British colonies in general—seemed to think the horse-collar swag was still in existence; and some artists gave the swagman a stick, as if he were a tramp of civilization with an eye on the backyard and a fear of the dog. English artists, by the way, seem firmly convinced that the Australian bushman is born in Wellington boots with a polish on 'em you could shave yourself by.

The swag is usually composed of a tent “fly” or strip of calico (a cover for the swag and a shelter in bad weather—in New Zealand it is oilcloth or waterproof twill), a couple of blankets, blue by custom and preference, as that colour shows the dirt less than any other (hence the name “bluey” for swag), and the core is composed of spare clothing and small personal effects. To make or “roll up” your swag: lay the fly or strip of calico on the ground, blueys on top of it; across one end, with eighteen inches or so to spare, lay your spare trousers and shirt, folded, light boots tied together by the laces toe to heel, books, bundle of old letters, portraits, or whatever little knick-knacks you have or care to carry, bag of needles, thread, pen and ink, spare patches for your pants, and bootlaces. Lay or arrange the pile so that it will roll evenly with the swag (some pack the lot in an old pillowslip or canvas bag), take a fold over of blanket and calico the whole length on each side, so as to reduce the width of the swag to, say, three feet, throw the spare end, with an inward fold, over the little pile of belongings, and then roll the whole to the other end, using your knees and judgment to make the swag tight, compact and artistic; when within eighteen inches of the loose end take an inward fold in that, and bring it up against the body of the swag. There is a strong suggestion of a roley-poley in a rag about the business, only the ends of the swag are folded in, in rings, and not tied. Fasten the swag with three or four straps, according to judgment and the supply of straps. To the top strap, for the swag is carried (and eased down in shanty bars and against walls or veranda-posts when not on the track) in a more or less vertical position—to the top strap, and lowest, or lowest but one, fasten the ends of the shoulder strap (usually a towel is preferred as being softer to the shoulder), your coat being carried outside the swag at the back, under the straps. To the top strap fasten the string of the nose-bag, a calico bag about the size of a pillowslip, containing the tea, sugar and flour bags, bread, meat, baking-powder and salt, and brought, when the swag is carried from the left shoulder, over the right on to the chest, and so balancing the swag behind. But a swagman can throw a heavy swag in a nearly vertical position against his spine, slung from one shoulder only and without any balance, and carry it as easily as you might wear your overcoat. Some bushmen arrange their belongings so neatly and conveniently, with swag straps in a sort of harness, that they can roll up the swag in about a minute, and unbuckle it and throw it out as easily as a roll of wall-paper, and there's the bed ready on the ground with the wardrobe for a pillow. The swag is always used for a seat on the track; it is a soft seat, so trousers last a long time. And, the dust being mostly soft and silky on the long tracks out back, boots last marvellously. Fifteen miles a day is the average with the swag, but you must travel according to the water: if the next bore or tank is five miles on, and the next twenty beyond, you camp at the five-mile water to-night and do the twenty next day. But if it's thirty miles you have to do it. Travelling with the swag in Australia is variously and picturesquely described as “humping bluey,” “walking Matilda,” “humping Matilda,” “humping your drum,” “being on the wallaby,” “jabbing trotters,” and “tea and sugar burglaring,” but most travelling shearers now call themselves trav'lers, and say simply “on the track,” or “carrying swag.”

And there you have the Australian swag. Men from all the world have carried it - lords and low-class Chinamen, saints and world martyrs, and felons, thieves, and murderers, educated gentlemen and boors who couldn't sign their mark, gentlemen who fought for Poland and convicts who fought the world, women, and more than one woman disguised as a man. The Australian swag has held in its core letters and papers in all languages, the honour of great houses, and more than one national secret, papers that would send well-known and highly-respected men to jail, and proofs of the innocence of men going mad in prisons, life tragedies and comedies, fortunes and papers that secured titles and fortunes, and the last pence of lost fortunes, life secrets, portraits of mothers and dead loves, pictures of fair women, heart-breaking old letters written long ago by vanished hands, and the pencilled manuscript of more than one book which will be famous yet.

The weight of the swag varies from the light rouseabout's swag, containing one blanket and a clean shirt, to the “royal Alfred,” with tent and all complete, and weighing part of a ton. Some old sundowners have a mania for gathering, from selectors' and shearers' huts, and dust-heaps, heart-breaking loads of rubbish which can never be of any possible use to them or anyone else. Here is an inventory of the contents of the swag of an old tramp who was found dead on the track, lying on his face on the sand, with his swag on top of him, and his arms stretched straight out as if he were embracing the mother earth, or had made, with his last movement, the sign of the cross to the blazing heavens

Rotten old tent in rags. Filthy blue blanket, patched with squares of red and calico. Half of “white blanket” nearly black now, patched with pieces of various material and sewn to half of red blanket. Three-bushel sack slit open. Pieces of sacking. Part of a woman's skirt. Two rotten old pairs of moleskin trousers. One leg of a pair of trousers. Back of a shirt. Half a waistcoat. Two tweed coats, green, old and rotting, and patched with calico. Blanket, etc. Large bundle of assorted rags for patches, all rotten. Leaky billy-can, containing fishingline, papers, suet, needles and cotton, etc. Jam-tin, medicine bottles, corks on strings, to hang to his hat to keep the flies off (a sign of madness in the bush, for the corks would madden a sane man sooner than the flies could). Three boots of different sizes, all belonging to the right foot, and a left slipper. Coffeepot, without handle or spout, and quart-pot full of rubbish—broken knives and forks, with the handles burnt off, spoons, etc., picked up on rubbish-heaps; and many rusty nails, to be used as buttons, I suppose.

Broken saw blade, hammer, broken crockery, old pannikins, small rusty frying-pan without a handle, children's old shoes, many bits of old bootleather and greenhide, part of yellowback novel, mutilated English dictionary, grammar and arithmetic book, a ready reckoner, a cookery book, a bulgy angloforeign dictionary, part of a Shakespeare, book in French and book in German, and a book on etiquette and courtship. A heavy pair of blucher boots, with uppers parched and cracked, and soles so patched (patch over patch) with leather, boot protectors, hoop-iron and hobnails that they were about two inches thick, and the boots weighed over five pounds. (If you don't believe me go into the Melbourne Museum, where, in a glass case in a place of honour, you will see a similar, perhaps the same, pair of bluchers labelled “An example of colonial industry.”) And in the core of the swag was a sugar-bag tied tightly with a whip-lash, and containing another old skirt, rolled very tight and fastened with many turns of a length of clothes-line, which last, I suppose, he carried to hang himself with if he felt that way. The skirt was rolled round a small packet of old portraits and almost indecipherable letters—one from a woman who had evidently been a sensible woman and a widow, and who stated in the letter that she did not intend to get married again as she had enough to do already, slavin' her finger-nails off to keep a family, without having a second husband to keep. And her answer was “final for good and all,” and it wasn't no use comin' “bungfoodlin'” round her again. If he did she'd set Satan on to him. “Satan” was a dog, I suppose.

The letter was addressed to “Dear Bill,” as were others. There were no envelopes. The letters were addressed from no place in particular, so there weren't any means of identifying the dead man. The police buried him under a gum, and a young trooper cut on the tree the words:

SACRED TO THE MEMORY OF
BILL
WHO DIED.

Ha már mindenképpen valami terhet kell cipelned, nincs jobb
dolog a világon, mint az ausztráliai batyu. Nem is volna
rendjén, ha nem értenék egynémely terhek cipeléséhez: hiszen
én kisgyerekeket is cipeltem, márpedig — gondolom — egy
legény- vagy férfi ember számára nincs nehezebb, keservesebb
és sutább teher a világon, mint egy ilyen gyerek. Isten legyen
irgalmas azokhoz az anyákhoz, akik rabszolgaként végzik a
házimunkát (a vadonban néha még a férfi munkáját is el kell
végezniök ráadásul): egy nehéz, visítozó kölyökkel a félkarjukon!
Cipeltem én is tuskókat a hátamon, hogy tyúkszemet kapott
a lapockám— egy rakás kerítésnek való lécet, karót, deszkát,
mély és nyaktörő vízmosásokból (és mégis akkor voltam a
legboldogabb — talán...), lapátot, csákányt, a súlyos döngölő-kost,
ugyanazzal a fuvarral még vagy egy tucat szigetelőt is cipeltem
(nyers lenfonállal a vállamhoz kötözve), nem is beszélve a
szerszámládáról a forrasztóval, az elemózsiáspakkról, üstről és
mászóvasakról — reggeltől estig egy távíró-vonal mentén,
Új-Zélandban, a legvadabb vidéken, meg olyan helyeken, ahol az
embernek egyik kezével a terhét kellett cipelnie, a másikkal meg
kapaszkodnia; segítettem telegráfpóznákat hurcolni sziklákra
meg meredélyekre, ahová lovakkal nem lehetett feljutni.
Bőröndöt is cipeltem a forró, poros utakon a régi, ragyogó napokban,
mikor még csak vándorlegény módjára jártuk az országot.
Kérdezz meg akárkit, aki ezt végigcsinálta, és nem volt egy büdös
vas se a zsebében és számolhatta a sínek alatt a talpfákat egyik
várostól a másikig: majd ő elmondja neked, micsoda lehetetlen
kölönc egy ilyen bőrönd, különösen ha egy összetört szív van
alatta. A hátizsák-módszert is kipróbáltam — ez különösen árt
az egészségnek és a legbiztosabb út ahhoz, hogy az ember tele
legyen sebhelyekkel. Cipeltem a holmimat háromvékás zsákban
is, a vállamon átvetve, takarót, elemózsiát, pót-bakancsot,
verseket: mind egy rakáson. Próbáltam, a fejemen is cipelni a terhet,
mire napokon át szaggatott a nyakamban meg a gerincemben.
Cipeltem én terhet a lelkemen is, melynek felét szerkesztőknek
meg kiadóknak kellett volna furikázniok. Segítettem bútort meg
poggyászt felhordani egy toronymagas londoni lakásba, ugyanezt
lefelé is meg csináltam. És hónapokon át cipeltem a batyut messze
fönn, Ausztrália szívében: az volt ám az élet! — annak ellenére,
hogy »ocsmány«, hitvány, nyomorult és küzdelmes egy élet
volt, és mindannak ellenére, hogy a világ bizonyára csupán
csavargóknak nézett volna bennünket: szabad élet volt, a világ
minden tájáról idevetődött férfiak között!

Az ausztráliai batyu Ausztráliában született, ott bizony és
sehol másutt, a szikrázó hőség és fenséges távolságok Nagy
Magányos Földjén; a magabízás, a soha le nem törés, az
egymást-segítés földjén. A világ sok-sok tragédiájának és komédiájának
temetője ez a föld, felséges és kevésbé felséges dolgoké. Ez az a
föld, a hol egy munka nélküli nyakába veheti a batyuját Adelaide-ben
és nekivághat az útnak, hogy később megtérjen egy kis tanyára
az Öbölben, vagy hogy soha többé senki se halljon róla,
csak egy holttestre akadjanak a vadonban és lovas rendőrök
temessék el — vagy sose akadjanak rá és sose temessék el:
mit számít?

Ez az az ország, melyet mindenekfölött szeretek — nem mert
jó volt hozzám, hanem mert Ausztrália földjén születtem; szeretem
az idegen apa miatt, aki az ausztráliai honfoglalók sorai közt
halt meg munka közben, és szeretem — sok minden egyébért,
Ausztrália! Az én hazám! Már a neved is zene! Isten áldja meg
Ausztráliát, azokért a lelkéből lelkedzett drága lelkekért! Őrizze
meg az Isten az óvilág minden maszlagától, társadalmi hazugságaitól
és kutyakomédiáitól, a — kérges szívű kalmároktól, piszoktól
és gyalázattól! És adja meg az ég, hogyha valaha, még az én
időmben, fiainak csatasorba kell állniok, hogy megvédjék ifjú
életét és becsületét: az első sorban halhassak meg és ausztráliai
földbe temessenek.

No de hát Angliában ezt bizonyára »hamis hang«-nak
fogják bélyegezni, erőltetettnek vagy »nyafka érzelgősség«-nek:
ott, ahol az operettszínházak nyálas romantikája és a tapsvihar,
mellyel azt fogadják, bőven elegendő, hogy egészséges embernek
a gyomra keveregjen — útszéli orfeum-töltelékeken kívül nem
is bírná senki más. Hadd folytassam tehát.

A régi, aranylázas napokban kipróbálták a hátizsákot vagy
a »madzagot-a-mellre« módszert, viszont a teher ránehezedett az
ember mellére és akadályozta a lélegzésben, márpedig a hosszú
ösvényeken, forró, szél nem bizgette időben az ember fújtatójának
szabadon kell dagadnia. Erre jött, a lovaktól vett »komót
szerszám«-stílus — katonák is így csavarják karikára a köpenyüket:
a batyu az egyik vállon kezdődik, onnan fut le a másik hónalj alá —
de ez túlságosan melegnek bizonyult az ausztráliai éghajlat alatt,
úgyhogy a magasszárú csizmákkal meg lábszár-védőkkel együtt
elhagyták, Egészen napjainkig Ausztrália városban élő művészei
és szerkesztői - akik körülbelül annyit tudnak az őserdei életről,
mint a Downing Street emberei a brit gyarmatokról - úgy látszik,
abban a hitben éltek, hogy ez a karika formájú batyu még mindig
létezik; egyes művészek még botot is raktak a batyus-ember
kezébe, mintha civilizációnk csavargója volna, aki fél szemével
a hátsó udvarokat lesi, s szívében retteg a kutyáktól. Az angol
művészek egyébként, úgy látszik, szentül meg vannak győződve,
hogy az ausztráliai őserdők telepesei magasszárú Wellington-
csizmában jönnek a világra, és ezek a csizmák olyan fényesre
vannak suvickolva, hogy az ember akár borotva-tükörnek is
használhatná őket.

A batyu alkatrészei rendszerint a következők: egy darab karton
vagy sátorvászon (ez a batyu külső burka, egyébként esernyőnek
is használható rossz időben — Új-Zélandban viaszosvásznat
vagy vízhatlan zsávolyt használnak); két pokróc, szokás szerint
kék, ez a legkedveltebb, mivel ezen látszik meg legkevésbé a
piszok (ezért is hívják »kék-kapcá«-nak a batyut) — a töltelék
egypár tartalék-ruhadarab és az a néhány apróság, amire az
embernek szüksége van. A batyu »tekerése« vagy elkészítése a
következő módon történik: a kartondarabot vagy sátorvásznat
leteríted a földre, fölibe meg azokat a bizonyos »kék-kapcákat«;
egyik végébe rakod, körülbelül tizennyolc hüvelyket szabadon
hagyva, a jobbik nadrágodat és ingedet, szépen összehajtva, és
egy pár könnyű cipőt: egy fűzővel orrától a sarkáig egymáshoz
kötözöd a kettőt; régi leveleket egy csomagban, fényképeket és
minden egyéb limlomot, amit magaddal óhajtasz cipelni, egy
boríték varrótűt, cérnát, tintát és tollat, foltnakvalót, cipőfűzőt.
No, most mindezt a rakott-rongyot fektesd vagy rendezd úgy, hogy
később egyenletesen oszoljék meg a batyuban (vannak, akik a
holmit egy ócska párnahuzatba vagy kanavász-zacskóba dugják),
utána hajtsd fel mindkét oldalt a kendőt és a pokrócokat teljes
hosszában — úgy, hogy ezáltal körülbelül három lábbal legyen
keskenyebb a batyu — a szabad végét, befelé hajtva, borítsd a
hóbelevancod tetejére, göngyöld össze az egészet, egészen a túlsó
végéig, térdedet és eszedet egyaránt használva, hogy a batyu
feszes , összeálló és művészies legyen; mikor tizennyolc hüvelykre
vagy a lógós végétől, azt hajtsd vissza és húzd át, végig a batyun.
Ez az egész história a leghatározottabban emlékeztet a lekváros
derelye készítésére; a batyu csücskeit csak bedugjuk, gyűrűbe
csavarva, sose kötözzük. Három vagy négy zsineggel az egész
batyut jól megerősíted, belátásod és spárga-készleted szerint.
A legfelső pánthoz — mivelhogy a batyut többé-kevésbé függőleges
helyzetben szokás cipelni (azon kívül, hogy le is rakjuk útmenti
csárdákban, falak vagy tornác-oszlopok tövében, ha az ember épp
nem kutyagol) — szóval a legfelső pánthoz meg a legalsóhoz,
vagy a legalsó előttihez, odaerősíted a vállpánt két végét
(rendszerint egy törülköző tölti be ezt a szerepet, az nem horzsolja
fel annyira az ember vállát), mivelhogy kabátodat a batyun kívül
cipeled, hátul, a pántok alatt. A legfelső pánthoz erősíted az
abrakos-tarisznya zsinegét, ez a tarisznya körülbelül egy párna huzat
nagyságú vászonzsák, ebben tartod a teát, cukrot, lisztes-zacskókat,
kenyeret, húsfélét, sütőport és sót — cipeled pedig a jobb
válladon, melled elé lógatva: így egyensúlyozod ki a batyut, melynek
terhét viszont a bal váll viseli és a hátad mögé lógatod. Az
ilyen batyus-ember a legnehezebb batyut is szinte függőleges
helyzetben tudja a gerincének kanyarítani, csak úgy félvállról
vetve hátra, minden ellensúly nélkül: közben könnyedébben
hordja, mint te a felöltődet. Vannak az őserdő vándorai közül
egypáran, akik a holmijukat oly ügyesen és gyakorlatiasan rakják
össze — a batyupántokat lószerszámnál pontosabban igazítva
helyükre — hogy csak egy perc, és máris összegöngyölítik a
batyut, és ha kell, úgy bontják ki és oly könnyedén terítik szét,
mint egy tapétatekercset: ezzel kész is az ágyuk a földön, párna
a ruhatár. A batyu az örök zsámoly a vándorúton, nagyon puha
ülés esik rajta, úgyhogy a nadrág soká eltart. És mivel a por
többnyire puha és selymes az ország mélyének hosszú ösvényein,
a cipők csodálatosan jó állapotban maradnak. Az ember általában
tizenöt mérföldet tesz meg naponta a batyuval, de hát az
utazás tempóját a víz szabja meg; ha a legközelebbi kút vagy
tartály öt mérföldre van, a következő meg húszra ezután: ma
éjjel ütsz tábort az ötmérföldes víznél, másnap meg lejárod egybe
a húszat, Ha véletlenül harminc: akkor is meg kell csinálnod.
A batyuval való országjárást igen színes és változatos
kifejezésekkel szokták illetni Ausztráliában, mint például: »kapcát
szellőztetni«, »Matildával keringőzni«, »Matilda áldott állapotban«,
»töltött dobot csinálni«, »kengurut gardírozni«, »lapocka-
gyalulás«, »bugylibicskás teafuvarozás« — viszont manapság már
a legtöbb vándor birkanyíró csak »utas«-nak nevezi magát, és
egyszerűen annyit mond, hogy » csapázok«, vagy »batyuval járok«.

Igen: ez az ausztráliai batyu. A világ mind a négy sarkából
ideverődött emberek cipelték már — lordok és koldusnál
koldusabb kínaiak, szentek és a világ mártírjai, gonosztevők,
tolvajok, gyilkosok, művelt gentlemanek és bugrisok, akik a nevüket
se tudták leírni, úriemberek, akik Lengyelországért harcoltak
és fegyencek, akik a világgal harcoltak — még asszonyok is,
többek között nem egy asszony, aki férfinak álcázta magát. Az
ausztráliai batyu bendőjében a világ minden nyelvén írt levelek
és iratok voltak, fényes családok becsülete, nem egy államtitok,
iratok, melyek alapján közismert és köztiszteletben álló embereket
börtönbe vethetnének, olyan emberek ártatlanságának bizonyítékai,
akik megőrültek a tömlöc fenekén, az élet tragédiái és
komédiái, vagyonok, és iratok, melyekkel címeket és vagyonokat
szereztek, vagy az eltékozolt vagyon utolsó fillérei, egy élet titkai,
édesanyák és holt szeretők fényképei, szépasszonyok képmása,
szívrepesztő elsárgult levelek, melyeket rég elporladt kezek
írtak valamikor, és nem egy könyv ceruzával írt kézirata,
mely még valamikor híres lesz.

A batyu súlya a legkülönbözőbb lehet, a könnyű fogjad-hordjad
batyutól kezdve, melyben csak egy pokróc és egy tiszta
ing van, egészen az összkomfortos szekrénykofferig, sátorlappal
s minden egyébbel felszerelve: ennél már mázsákban lehet
számolni. Vannak öreg ágyrajáró vándorok, akiknek az a
szenvedélyük, hogy gazdák és birkanyírók kunyhóiból meg
szemétdombokról kétségbeejtő mennyiségű limlomot gyűjtenek, aminek
sem ők, sem senki a világon hasznát nem veheti. Íme, itt van egy
leltár mindarról, amire egy öreg csavargó batyujában akadtak; a
csavargót holtan találták az út szélén, arca a homokban, batyuja
a fejénél; karját szétterjesztette, mintha az anyaföldet akarta
volna átölelni, vagy mintha utolsó mozdulatával a kereszt jelét
mutatná a tündöklő égboltnak.

Szennyes, ócska sátor, rongyokban. Mocskos kék pokróc,
kocka-formájú vörös és tarka foltokkal. Egy »fehér takaró«-féle
— most jóformán fekete — különböző szövethulladékokkal
foltozva és egy vörös takaró feléhez varrva. Egy háromvékás zsák,
hosszában beszakadva. Zsákvászon-rongyok. Egy női szoknya
roncsai. Két hervadt, ócska zsávolynadrág. Egy nadrág fél szára.
Egy ing háta. Mellény fele. Két zöld, ócska, cefet zubbony, skót
gyapjúból, kartonfoltokkal. Hatalmas gombolyag a legkülönbözőbb
rongyokból, foltozás céljára — mind ócska. Lyukas teáskanna,
benne horgász-fonál, iratok, faggyú, tű és cérna stb. Lekváros
bádogdoboz, orvosságos üvegek, spárgára kötött dugók,
ezeket a kalapjára kötheti, hogy elhajtsa velük a legyeket
(egyébként az őrültség egyik tünete a vadonban, mert ezek a
dugók előbb bolondítanak meg egy épeszű embert, mint a legyek).
Három különböző méretű cipő, mindenik a jobb lábra való, és
egy bal lábra illő papucs. Kávéskanna fül és csőr nélkül, és egy
jókora lábos tele szeméttel: törött kések és villák, melyeknek a
nyele lepörkölődött, kanalak stb., amit a szemétdombokon csak
összeszedhetett, hozzá egy csomó rozsdás szög; gondolom,
gomboknak használta.

Egy fűrész törött pengéje, kalapács, törött cserép, horpadt
cinnbögrék, egy kis rozsdás serpenyő fogó nélkül, ócska
gyerek cipők, egy csomó, bakancsokról levált bőrdarab és
kéreg, egy sárgafedelű regény töredéke, egy angol szótár csonkjai,
nyelvtan- és számtankönyv, szorzótábla, szakácskönyv, egy
vaskos szótár (idegen szavak angol értelme), pár lap Shakespeare,
egy francia és egy német könyv, egy illemtan és szerelmi levelező,
Egy pár nehéz német csizma, a felső rész taplószáraz és
repedezett, a talpa bőrhulladékokkal foltozva (folt hátán folt),
vasalással, sarokvédővel és legalább két hüvelyk vastagságú
talpszögekkel ellátva: az egész többet nyomott öt fontnál. (Ha az
olvasó nem hisz nekem, fáradjon el a melbourne-i múzeumba, ahol
egy üvegszekrényben díszhelyen szemlélhet egy pár hasonlót, ha
ugyan nem éppen ezt a német csizmát, ezzel a címkével: »A
gyarmati ipar terméke«.) A batyu fenekén egy cukros-zsák volt,
ostor-szíjjal szorosan átkötve. benne ismét egy ócska szoknya,
szorosan összecsavarva és hosszú vászon-tépésekkel többször
körültekercselve — utóbbiakat, gondolom, azért cipelte magával,
hogy felakaszthassa magát, ha éppen erre lett volna hangolva.
A szoknyába egy kis csomagban régi fényképek és jóformán
kibetűzhetetlen levelek voltak tekerve; az egyik egy nőtől, aki nyilván
igen józan eszű nő lehetett és özvegy, amennyiben levelében leszögezi,
hogy nincs szándékában másodszor is férjhez menni, épp elég
dolga van már így is, tíz ujja tövig kopott a családjáért végzett
robotolásban, nemhogy még egy férjet is tartson mellette. Válasza
»végleges, ez az utolsó szava«, és így semmi értelme, hogy tovább
is a szoknyája körül lábatlankodjék holdkóros ábrázattal. Ha
mégis rnegpróbálkoznék: a Sátánt uszítja majd rá. »Sátán« egy
kutya lehetett, gondolom.

A levél »Kedves Bill«-nek szólt, hasonlóképpen a többi is.
Boríték sehol. A levelekben a feladó nem jelölt meg semmiféle
helyet, úgyhogy nem volt semmi mód a halott ember személy-
azonosságának megállapítására. A rendőrség egy eukaliptusz-fa
alá temette, és egy fiatal tizedes ezeket a szavakat véste a fára:

Itt nyugszik az Úrban
BILL,
aki meghalt.