A kiállítás plakátja

Vida János: Megnyitó beszéd
a „Hagyományos japán technikák magyar műhelyekből"
című kiállításon, 2003. X. 21-én
Iparművészeti Múzeum, Budapest

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Kérem, képzeljék el egy pillanatra, hogy ha senki sem hívta volna Önöket ide, hanem csak erre járva, benéztek volna ebbe a terembe, és nem volna itt kifüggesztve semmiféle fölirat - vajon tudnák-e, hogy hol járnak, tudnák-e, hogy mit látnak? Azt hiszem, sokan vélnék úgy, hogy japán művészek alkotásai szerepelnek itt. S ha jobban meggondoljuk, ez talán nem is volna olyan nagy tévedés.
Hiszen művészeink, akiket ezennel tisztelettel köszöntök, ők négyen - Domokos Judit, Mártonyi Éva, Terebess Gábor és Balogh Gabriella - nemzetiségükre nézve magyarok ugyan, ám ezúttal bemutatott mesterségüket tekintve némiképp japánok. A "mesterség" szót itt nem a "szakma" jelentéssel, hanem eredeti értelmében, a mesteri fokon elsajátított tudás birtoklásaként értem. Különféle időszakokban, különféle módokon, a művészet más-más ágazataiban, mind a négyen belülről ismerték meg a japánság világát, és olyan mélyre hatoltak benne, hogy képesekké váltak japán iparművészeti technikáknak nem csak az elsajátítására, hanem alkotó módon való megjelenítésére is.

Azért tartom szükségesnek ezt hangsúlyozni, mert ők maguk szerényen így nevezik kiállításukat, amint ez a plakáton és a katalóguson is látható: "Hagyományos japán technikák magyar műhelyekből". Mindazonáltal úgy vélem, hogy amit itt láthatunk, valamivel több ennél. Az sem volna csekélység, ha csak ezeket a kifinomult technikai eljárásokat sajátították volna el, és a mintegy 9 évezred folyamán felhalmozódott tudás avatott közvetítőiként hűséges utánzatokat készítettek volna. Csakhogy ők saját műalkotások létrehozásáig jutottak el, a műfaji szabályok tökéletes betartásával. Úgy tudom, vannak társaik a nyugati világban, de nem sokan. Mi, egyszerű nézők, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ezzel a kis hazai japán kolóniával egyszerre találkozhatunk.

Bár az én szerepem itt nem jelentős, magyarázatképpen annyit el kell mondanom, hogy csaknem egy évtizeden keresztül dolgoztam a hetvenes években a mostani kiállításnak helyt adó Iparművészeti Múzeumhoz tartozó Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum muzeológusaként. Olyan időszak volt az, amikor a magunkfajta embereket valamiféle különcöknek tartották. Ma már nehéz elhinni, de még betiltott kiállításunk is volt. Akkoriban a legtöbben egzotikus világnak tartották a keletet - ez a hiedelem meglehetősen hagyományos volt, és bizony, kevesen látták akkoriban, hogy ez nem marad sokáig így. De a magyarországi orientalisztikának is mostohagyerekei voltunk, a keletkutatás hivatalos lajstromaiban említésre sem méltattak bennünket. A Távol-Keletre eljutni pedig igencsak nehéz volt, kivételezett helyzet vagy kivételes szerencse kellett hozzá, és mindkét esetben sok-sok engedély.

Akkoriban ismertem meg Terebess Gábor barátomat, aki mindezekkel nem törődve, mindenfajta engedély nélkül fogta magát, és bejárta a világot, eljutott Japánba is, ahonnét felavatott zen szerzetesként tért vissza, és azóta több évtizedes kitartó munkával eljutott odáig, hogy sokoldalú képzőművészeti, iparművészeti, írói, műfordítói, kereskedői és könyvkiadói tevékenységével szinte házhoz szállítja nekünk a keleti világot. Persze, az igények és az arányok megsokszorozódtak az eltelt évtizedek folyamán. Amikor a múzeum munkatársa voltam, még riportkönyvet lehetett megjelentetni egy tíznapos turistaútról, és ritkaságnak számítottak olyan, olykor a múzeum számára megvételre is felajánlott tárgyak, amilyenekből manapság ezrével hoznak az utazók, sőt, amilyenek immár nálunk is beszerezhetők, és íme, amint látjuk, itt is elkészíthetők, és készülnek is, most bemutatott művészeink jóvoltából.

Az említett, immár messzi múltnak tűnő időszakban ismertem meg Domokos Juditot is, akivel néhány éven át együtt is dolgoztunk, itt, a körülbelül éppen fölöttünk lévő második emeleti helyiségekben. Ennélfogva abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy szemtanúja voltam annak, ahogyan a mi kis rezervátumunkban szembesült a keleti világgal, amint rövid idővel később pedig Pájer Károly barátom is, akivel ugyanitt voltunk kollégák, és aki a mostani kiállítás technikai kivitelezésében és a katalógus megtervezésében oly kiváló munkát végzett.

Így hát hadd merészkedjem arra is, hogy egy majdani művészettörténeti dolgozathoz a korszakolást megelőlegezzem. Az ezredfordulós magyarországi japán iparművészet úttörője Terebess Gábor, második nemzedékének képviselője Domokos Judit. És íme, itt a harmadik nemzedék: Mártonyi Éva és Balogh Gabriella, akik az utóbbi évtizedben váltak ennek a két hazájú kultúrának a művelőivé, akiknek már kevesebb falon kellett áthatolniuk, hogy eljuthassanak a Távol-Keletre, és nem kell már magányos hősökként küzdeniük azért, hogy tovább haladhassanak ezen az úton. Két különböző művészeti ágban alkotnak, kissé nagyobb távlatból tekintve azonban összeköti őket az az adottság, hogy mindketten hosszabb ideig tanulhattak és dolgozhattak valóságos japán környezetben. A korábbi nemzedékeknek ez nem adatott meg, és úgy vélem, ebből, vagy legalábbis részben ebből fakad a korábbi és a későbbi generáció között az az alig észrevehető, mégis említésre érdemes különbség, hogy míg Terebess és Domokos munkáit szemlélve inkább az alkotók egyéniségén átszűrve, addig Mártonyi és Balogh műveiben gyönyörködve inkább közvetlen megnyilvánulásában érezzük a japán hagyomány örökségét. Mindezt a kész műalkotások szemlélőjeként mondom, tekintet nélkül arra, hogy a kiállítás címében szereplő hagyományos japán technikák eljárásait melyik művész követi pontosabban, és melyikük használ például nagyobb mértékben saját készítésű alapanyagokat.

Óhatatlanul fölmerül a kérdés: négy művészünk - akikről elárulom azt is, hogy régebben nem mindannyian ismerték egymást - vajon fog-e iskolát teremteni, és útjuk merre vezet majd, mi lesz ennek a kéthazájú kultúrának a jövője? Úgy vélem, mind a négyen jelentős értékeket hoztak létre, és ez akkor is így marad, ha nem tesznek egyebet, mint visszatérnek műhelyeikbe, és folytatják egyéni alkotói pályájukat. Az övékhez hasonló útra mások is léphetnek még, ez nem a mi négy művészünk dolga. Az sem az ő feladatuk, hogy egy majdani művészetfejlődési folyamathoz, az általuk képviselt műfajok hatásának kibontakozásához tudatosan járuljanak hozzá.

Ilyen folyamat azonban megkezdődhet és folytatódhat, amint ezt számos műfajban a művészettörténet tanúsítja, és amint japán vonatkozásban a Japánt közelebbről nem ismerő impresszionistákra gyakorolt hatás, vagy az utóbbi időben az irodalom terén például a haiku nemzetközi elterjedése példázza, japánul nem tudó költők körében is. Ennek azonban az a feltétele, hogy a kultúraközi kapcsolatok terén befogadó, ugyanakkor a művészi tevékenység terén alkotó közegbe a távoli kulturális hatás beépüljön, azt valóban megtermékenyítve, az eredeti lényegét megőrizve és mégis átalakítva adja tovább. Ebben az esetben az utódokra már többnyire nem a japán környezet, hanem elsősorban a művek lesznek hatással, így aztán a korszakok értékeit egybeolvasztva magasabb szinten, immár közös örökségként visszatérhet az első két nemzedéknek az a sajátossága, hogy nem közvetlenül, hanem egyéniségükön, illetve immár közvetlen kulturális közegükön is átszűrve bontakoztatják ki a távoli kultúra közelhozott világát.

Azért bátorkodtam mindezt elmondani, mert meghatónak érzem, hogy ezeket a műveket együtt kiállítva láthatjuk, és méghozzá éppen itt, tárgyi kultúránk becses emlékeit őrző Iparművészeti Múzeumunkban. A jelenlévő négy művész itt kiállított alkotásai valóban méltóak erre. Tiszteletemet és köszönetemet fejezem ki a kiállítás támogatóinak, rendezőinek, és természetesen a művészeknek, sok sikert kívánva nekik, nekünk pedig azt, hogy még sokszor viszontláthassuk őket, és megismerhessük későbbi műveiket is.
Köszönöm szíves figyelmüket.

A beszéd nyomtatásban, képekkel:
Magyar Iparművészet, 2004/1, 29-33. oldal

A beszéd Sato Noriko japán tolmácsolásában