Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Egy írországi szent hegyen

Különös, hogy a tengerszint feletti magasság hatással látszik lenni elosztásukra, mert a hegyekben lakók majdnem sohasem keverednek a síkságiakkal. Jól emlékszem, mikor megmásztam a Slieva-na-mon-t, Írország egyik hagyományos szent hegyét, a különböző típusok közt igen határozott demarkációs vonalat észleltem. Az alacsonyabb lejtők, valamint a hegy körül elterülő síkság telve volt egy erősen élénk és fondorkodó kis vörös-fekete fajtával; amely Írország déli és nyugati részeit ellepi, s különösen vonzódik az ottani közel kétezer éves magnetikus központokhoz. E központokat a régi miléziai faj mágus-papjai alapították, hogy illúzióteremtő kisugárzásukkal biztosítsák és állandósítsák uralmukat a nép felett. Félórai emelkedés után azonban már egyet sem láttunk ebből a vörös-fekete népségből, helyette a domboldalt egy szelídebb kék-barna típus népesítette be, amelyik hajdan különös hűséget fogadott a Tuatha-de Da-naan-oknak.

Ezeknek is megvolt a maguk területe és jól kimért határvonala. Így egyik típushoz tartozó természetszellemnek sem jutott volna soha eszébe, hogy felmerészkedjék a csúcs körüli térségre. Ez a terület a nagy zöld angyalok szentélye, akik több mint kétezer éve őrködnek ott és védik az élő erőknek ezt a központját, amely Erin misztikus országának múltját összeköti a jövővel. Az embernél sokkal nagyobbak ezek az óriás alakok, akik a tavasz friss leveleinek lágy, fénylő, élénk és leírhatatlan színében pompázva néznek ki a világba csodálatos szemeikkel, amelyek úgy világítanak, mint a csillagok. Telve vannak azok békéjével, akik az örökkévalóban élnek, a tudás nyugodt biztonságával várva, hogy eljöjjön a kijelölt idő. Mennyire átérzi az ember a dolgok rejtett oldalának fontosságát, amikor ilyen látványban van része! Pedig valójában alig van elrejtve, mert a különféle befolyások olyan erősek és olyan határozottak, hogy bárki, aki csak egy kicsit is érzékeny, észre kell, hogy vegye őket. Alaposan megokolt az a helyi hagyomány, hogy aki a hegy csúcsán tölt egy éjjelt, reggelre költő válik belőle, vagy megtébolyodik. Ha reagálni tudott arra a mindent átható elragadtatásra, amit a hatalmas magnetizmus keltett az éjszaka folyamán, költőként ébredt; ha nem volt elég ereje a feszültség elviselésére, megőrült.

Tündér-lét, tündér-halál

A természetszellemek különböző csoportjainak élettartama nagyon változó; némelyiké egész rövid, másoké sokkal hosszabb a mi emberi életünknél. Az újraszületés egyetemes elve érvényesül az ő létükre vonatkozólag is, de működése természetesen valamelyest eltérő. Amit mi születésnek és növekedésnek nevezünk, náluk hiányzik a tündér teljes nagyságában jelenik meg a világban, akár a rovarok Leéli hosszú, vagy rövid életét, nem ismeri a fáradtságot vagy a pihenés szükségét, s évek múltával sem mutatkozik rajta az öregedésnek semmi jele.

De jön végül egy idő, amikor úgy látszik, ereje kimerült, amikor valahogy megelégelte az életet; ilyenkor teste mindjobban átlátszóvá válik, végül lényének csak asztrális része marad vissza. Az asztrális világban él egy ideig tovább a levegőszellemek között, akik számára a fejlődés következő fokát képviselik. Ezen az asztrális életen keresztül visszaolvad csoportlelkébe, ahol. (ha eléggé fejlett) bizonyos mértékű tudatos léte lehet, mielőtt a ciklikus törvény újból hat a csoportlélekre, felébresztve benne a különválás vágyát. Ha ez megtörténik, ösztönzése ismét kifelé irányítja erőáramát, és ez a vágy, a plasztikus asztrális és éterikus anyagra hatva, kialakít egy hasonló típusú testet, olyat, ami alkalmas az előbb életében elért fejlettség kifejezésére.

Eszerint születés és halál sokkal egyszerűbb a természetszellemnél, mint nálunk; számukra a halál ment minden szomorúságtól. Valóban életük sokkal egyszerűbbnek látszik - örömteli, felelőtlen életfajta, - sokban hasonlít egy csomó boldog gyermek kivételesen kedvező körülmények közti életéhez. A természetszellemek közt nincs létért való küzdelem, úgyhogy az emberi szenvedés legtermékenyebb okai őket nem érintik. Vannak erős vonzalmaik és képesek szoros és tartós baráti viszonyra, amiből mélységes és állandó örömet merítenek. Képesek féltékenységre és haragra is, de ezek hamar elhalványulnak a minden túlszárnyaló gyönyör mellett, ami a természet működéseiben való részvételükből ered, s ami legfőbb jellegzetességük.

Kedvteléseik

Szeretnek fürdeni a nap fényében és melegében, de éppoly örömmel táncolnak a holdvilágban is; részt vesznek a szomjas föld, a virágok és a fák örömében, mikor lágyan mossa őket az eső, de éppolyan boldogan játszanak a hulló hópelyhekkel is; boldog tétlenségben lebegnek a nyári délután csendjében, de élvezik a szél süvítését is. Nemcsak csodálják - olyan intenzitással, amit közülünk csak kevesen tudnak megérteni egy virág vagy fa szépségét, színének finomságát vagy alakjának kecsességét; hanem élénk érdeklődéssel és mélységes gyönyörűséggel figyelik a természet minden folyamatát: a nedvek keringését, a bimbók nyílását, a levelek képződését és lehullását. Ezt a tulajdonságukat természetesen felhasználják a Nagyok, akikre a fejlődés bízva van, és a természetszellemeket alkalmazzák a színek keverésében és a változatok létrehozásában. Nagy figyelmet szentelnek a madarak és a rovarok életének is, a tojás kiköltésének, a gubó kifakadásának, s pajzán szemekkel figyelik a bárányok és gidák, fiatal nyulak és mókusok játékát.

Még egy nagy előnye van az éterikus fejlődésnek a sűrűbb fizikai anyaggal szemben, s ez az, hogy táplálkozásra nincs szükség. A tündér teste minden fáradság és minden korlátozás nélkül magába szív annyi táplálékot, amennyire szüksége van; jobban mondva: nem is táplálékot szív magába, hanem inkább folyvást cseréli részecskéit. Azokat, amelyekből kifogyott a vitalitás, kiveti magából és helyettük vitalitással telítetteket szív magába.

Noha nem táplálkoznak, a virágok illata hasonló élvezetet szerez nekik, mint étel íz az embereknek. Az aroma többet jelent nekik, mint csupán szag vagy íz, mert úgy fürödnek benne, hogy áthatja testüket és egyszerre éri el annak minden részecskéjét.

Az ő testükben az, ami náluk az idegrendszer szerepét tölti be, sokkal finomabb a miénknél és sok olyan rezgést érzékel, ami a mi durvább érzékeink mellett. észrevétlenül elhalad. Ilyképpen sok növényből vagy ásványból, amelyet mi szagtalannak tartunk, kiéreznek valamit, ami illatnak felel meg.

Testüknek nincs szilárdabb belső alkata. Olyan, mint egy ködgomolyag, úgyhogy nem szakadhat szét, meg nem sebesülhet és sem hideg, sem meleg nem érintheti fájdalmasan. Sőt, az egyik fajtához tartozók mindenekfelett élvezik, ha tűzben fürödhetnek; minden oldalról odasereglenek, ahol nagy tűzvész üt ki, és vad élvezettel szállnak fel és le a lángokkal, épp úgy, ahogy a fiúk újra és újra lecsúsznak a ródlipályán Ezek a tűz-szellemek a középkori irodalom szalamanderjei. A természetszellemnek csak kellemetlen, vagy diszharmonikus kipárolgás és rezgés szerezhet testi fájdalmat, de gyors mozgási lehetősége révén könnyen elkerülheti ezeket is. Amennyire megfigyelhető, teljesen mentes a félelem átkától, amely a mi fejlődési irányunkhoz tartozó és a tündérek színvonalának megfelelő állati életben oly komoly szerepet játszik.

Tündérország meséi

A tündéreknek irigylésre méltóan termékeny képzelőerejük van, és mindennapos játékuk nagy része abból áll, hogy fantáziájuk segítségével mindenféle lehetetlen környezeteket és helyzeteket találnak ki egymásnak. Olyanok, mint a gyermekek, akik játszótársaiknak történeteket mesélnek, de megvan az az előnyük a gyermekekkel szemben, hogy az ő játszótársaik látják is az éterikus és alsóbb asztrális anyagot, ennélfogva élénk gondolataik szülöttei világosan láthatók lesznek, amint a történet kibontakozik.

Elbeszéléseik nagy része nekünk gyerekesnek és korlátoltnak tűnnék fel, mert a tündér értelme a miénktől egészen eltérő irányban működik, de az ő számukra nagyon is valódi, és soha nem szűnő élvezet forrása. Az a tündér, amelyik különös mesélő tehetséggel van megáldva, nagy szeretetnek és tisztességnek örvend, s állandó hallgatóságot és követőket gyűjt maga köré. Ha egy emberi lény véletlenül megpillant egy ilyen csoportot, leírásában rendesen belekeveri a saját emberi előítéleteit, s a vezetőt - felvett formája szerint - tündérkirálynak vagy tündérkirálynőnek tartja. A valóságban a természetszellemek birodalmának semmiféle kormányzásra nincs szüksége, azt az általános felügyeletet kivéve, amit a Devaraja-k és alárendeltjeik gyakorolnak felettük, s amelyről - a fejlettebb egyedeket kivéve - a nagy többségnek nincs is tudomása.

Magatartásuk az emberekkel szemben

A legtöbb természetszellem nem szereti és elkerüli az embereket, s ezen nem is csodálkozhatunk. Számukra az ember fosztogató démon, aki rombol és ront, bárhová megy. Könnyelműen megöli, gyakran borzasztó kínzásokkal mindazokat a szép teremtményeket, amelyeket ők annyira szeretnek: kivágja a fákat, letapossa a füvet, letépi a virágokat, és gondatlanul eldobja, hogy meghaljanak; a természet gyönyörű vad életét undok tégláival és malterével helyettesíti, s virágok illatát pedig vegyszereinek kártékony gőzeivel és gyárainak mindent beszennyező füstjével nyomja el. Csodáljuk-e hát, hogy a tündérek rémülettel néznek bennünket, és iszonyodva fordulnak el tőlünk, mint ahogy mi is iszonyodva fordulunk el valami mérges csúszó-mászó állattól?

Nemcsak pusztulást hozunk mindarra, amit ők legjobban kedvelnek, hanem legtöbb szokásunk és kipárolgásunk is utálatos nekik; sokan megmérgezik tiszta levegőjüket az alkohol és dohány gyűlöletes kigőzölgéseivel; nyugtalan, rendezetlen vágyaink és szenvedélyeink az asztrális áramok állandó forrongását indítják meg, ami zavarja és kínozza őket, és az utálatnak ugyanazt az érzését kelti bennük, amit mi éreznénk, ha egy vödör szennyvizet öntenének ránk. Számukra az átlagember közelében élni annyit tesz, mint szüntelen orkánban lenni, - mégpedig olyan orkánban, amely egy pöcegödör felett vonult el. Nem angyalok ők, hogy tökéletes tudásuk legyen, ami tökéletes türelmet szül; csak boldog és általában véve jóindulatú gyermekek, még ez is alig, mert legtöbbjük inkább hasonló a kivételesen okos kiscicához. Ismétlem: csodálkozhatunk-e, ha nem szeretnek, ha nem bíznak bennünk és elkerülnek, mikor folytonosan sértegetjük az ő legjobb; és legmagasabb érzéseiket?

Vannak feljegyzések arról, hogy egy-egy, a rendesnél is jogtalanabb emberi betolakodás, vagy bántás kifejezett megtorlásra bírta őket és ilyenkor határozott rosszakaratot mutattak. Mellettük szól mindazonáltal az, hogy még az ilyesféle elviselhetetlen kihívások ellenére is ritkák az ilyen esetek, s a betolakodók elűzésének legszokásosabb módszere az, hogy bolonddá teszik. Gyerekes és gyakran bosszantó, de nem komolyan káros csínyeket játszanak vele. Galád örömet lelnek abban, ha félrevezetik vagy becsapják, ha rossz útra terelik az ingoványon keresztül, ha körben járatják egész éjjel, amikor előre akar jutni, vagy elhitetik vele, hogy palotákat és kastélyokat lát ott, ahol ilyenekről szó sincs. Majdnem minden elhagyatott hegyvidék környékén az egyszerű emberek sok történetet tudnak, amelyek a tündéreknek arról a furcsa jellegzetességéről tanúskodnak.

Káprázat

Ezekben a csínyekben nagyban segítségükre van az a csodálatos képességük, hogy elkápráztatják azokat, akik átengedik magukat befolyásuknak, úgyhogy áldozataik egy időre csak azt látják és hallják, amit ezek a tündérek rájuk tukmálnak; amint a hipnotizált ember is csak azt látja, hallja, érzi és hiszi, amit a hipnotizőr akar. A természetszellemeknek mindazonáltal nincs annyi erejük, mint a hipnotizőrnek, hogy uralkodjanak az emberi akaraton, kivéve a szokatlanul gyengeelméjű embereket, vagy az olyan eseteket, amikor a tehetetlen ijedtség állapotában az áldozat akarata egy időre teljesen kikapcsolódik.

A tündérek hatalma nem terjed túl az érzékek megcsalásánál, de ennek kétségkívül mesterei. Sok esetet elmondhatnánk, amikor egész csomó embert egyszerre vontak káprázatuk varázsa alá. Az indiai varázslók őket hívják segítségül legcsodálatosabb mutatványaiknál, mint pl. a híres kosármutatványnál, vagy amikor feldobnak egy kötelet az ég felé, a varázsló pedig felmászik rajta és eltűnik odafenn. A valóságban az egész hallgatóság hallucinál; az emberekkel elhitetik, hogy látnak és hallanak egy olyan eseménysorozatot, ami igazában meg sem történik.

Az elkápráztatás titka egyszerűen az, hogy egy világos, erős mentális képet alkotnak, és azt belevetítik valakinek az elméjébe. A legtöbb ember ezt csaknem lehetetlennek gondolja, mert soha életében nem próbálkozott ilyesmivel és sejtelme sincs, hogyan fogjon hozzá. A tündér elméje nem olyan tág, sem olyan átfogó, mint az emberé, de jól hozzászokott ahhoz, hogy gondolatképeit mások elméjébe vetítse, hisz mindennapi életében ez egyik legfőbb foglalatossága.

Nem csoda tehát, hogy ilyen szakadatlan gyakorlattal jól kitanulja ezt a mesterséget. Ez még könnyebb, ha - mint az indiai mutatványok esetében - pontosan ugyanazt a képet kell sok százszor megismételni, míg minden részlet a legcsekélyebb megerőltetés nélkül kialakul, csupán öntudatlan megszokás eredményeként. Hogy pontosan megértsük, miképpen történik ez, nem szabad elfelednünk hogy a mentális kép nagyon is valóságos dolog: valóságos konstrukció a mentális világ anyagból, amint ez a Thought Forms (Gondolatformák) c. könyvemben megmagyaráztam. Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az elme és a sűrű fizikai agy közötti összeköttetés útvonalán ott van az agy asztrális és éterikus mása is, és hogy ezen útvonal bármelyik pontján közbe lehet lépni, és benyomást felidézni.

Bizonyos természetszellemek elég gyakran használják utánzó és cseljátszó képességüket arra, hogy fizikai jelenségekkel foglalkozó spiritiszta szeánszokon megjelenjenek. A rendszeres szeánsz-látogatók bizonyára emlékeznek ilyen tréfákra, és ostoba, bár rendesen jóhiszemű otrombaságokra. Ezek majdnem mindig valami ilyen pajzán teremtménynek a jelenlétére mutatnak, noha megtörténik, hogy e csínyeket halott emberek csinálják, akik elég esztelenek voltak földi életükben, hogy ilyen haszontalanságokon szórakozzanak, s haláluk óta sem tanultak több bölcsességet.

Barátkozásaik

Vannak másrészt esetek, amikor egy-egy természetszellem barátságot kötött emberi lényekkel és amennyire tőle telt, segítséget nyújtott nekik, mint pl. a skót "brownies" ismert történeteiben, vagy a spiritiszta irodalom tűzrakó tündérei esetében. Feljegyzések vannak arról is, hogy ritka alkalmakkor bizonyos kiváltságos embereknek megengedték, hogy tanúi lehessenek tündéri mulatozásoknak, és egy időre részt vehessenek a tündérek életében. Mondják, hogy a vadállatok bizalommal közelednek némely indiai jógihoz, felismervén bennük minden élőlény barátját. Hasonlóképpen veszik körül a tündérek azt, aki rálépett a Szentség ösvényére, mivel kisugárzásait kevésbé viharosnak és kellemesebbnek találják, mint azét, aki csupán világi dolgokkal foglalkozik.

Némelykor megfigyelték, hogy tündérek kisgyermekekhez szegődnek, és erős ragaszkodást mutatnak irántuk, különösen, ha a gyermek álmodozó természetű és erős fantáziával bír, mert a tündérek látják és élvezik azokat a gondolatformákat, amikkel a gyermek körülveszi magát. Sőt voltak olyan esetek, amikor a tündérek megkedveltek valami különösen vonzó csecsemőt, és megpróbálták elvinni a maguk lakóhelyére azzal a szándékkal, hogy megmentsék a szemükben oly szörnyű sorstól, hogy átlagemberré nőjön fel! Az ilyen próbálkozásokat ködös hagyományként őrizték meg a kicserélt gyermekekről szóló népmesék, noha ezeknek más eredete is van, amint később látni fogjuk.

Vízi-szellemek

Bármennyire sűrűn laknak is földünk felszínén a tündérek csaknem mindenütt, ahol nincs ember a közelben, számukat messze felülmúlják a vízi-szellemek: a tenger felszínén élő tündérek. Itt éppoly sok változattal találkozunk, mint a szárazföldön. A Csendes óceán természetszellemei különböznek az Atlanti óceán lakóitól, a Földközi-tengeriek pedig megint mások. Azok a típusok, amelyek a trópusi tengerek leírhatatlanul csodás kékjében mulatoznak, távolról sem hasonlítanak azokhoz, amelyek a mi hideg, szürke északi tengereink habjaiban ugrándoznak. Egészen mások megint a tavak, folyók, vízesések szellemei, mivel ezeknek sokkal több közös vonásuk van a szárazföldi tündérekkel, mint a nyílt tenger nereidáinak.

E természetszellemek, mint szárazföldi testvéreik, mindenféle alakúak, de talán leggyakrabban az emberit utánozzák. Általánosságban szólva, nagyobb. alakokat öltenek, mint az erdők és dombok tündérkéi; ez utóbbiaknak nagy része igen kicsi, míg az embert utánzó tengeri szellem rendesen nemcsak formáját, de méreteit is magáévá teszi. Félreértések elkerülése végett szükséges folyvást hangsúlyoznunk e formák proteusi jellegét: e teremtmények bármelyike, akár a szárazföldön, akár a tengerben vagy a levegőben, tetszés szerint nagyobbá, vagy kisebbé teheti magát egy időre, vagy bármilyen, tetszés szerinti alakot felvehet.

Elméletileg ennek a képességnek nincsenek korlátjai, de a gyakorlatban vannak határai, noha igen tágak. Egy tündér, akinek természetes nagysága 30 cm, kinyújthatná magát egy 180 centiméteres embermagasságáig, de az erőlködés tekintélyes feszültséggel jár, és néhány percnél tovább nem tartható fenn. Ha a magáé helyett más alakot akar ölteni, világosan meg kell azt fogalmaznia, és csak addig tarthatja meg, ameddig elméjét erre összpontosítja; mihelyt gondolata elkószál, azonnal visszazökken természetes formájába.

Igaz, hogy az éteikus anyag a gondolat erejével könnyen alakítható, de természetesen nem engedelmeskedik olyan pillanatnyi gyorsasággal, mint az asztrális anyag. Azt mondhatnók, hogy a mentális anyag valósággal a gondolattal együtt változik, az asztrális anyag pedig olyan gyorsan követi a gondolatot, hogy a közönséges megfigyelő alig lát különbséget; az éterikus anyagnál azonban könnyen megfigyelhető a növekedés vagy a zsugorodás. A levegő tündére, akinek teste asztrális anyagból van, átcikázik egyik alakból a másikba; az éterikus tündér gyorsan nő vagy fogy, de nem egyik pillanatról a másikra.

A szárazföldi tündérek közt kevés az óriás, kint a tengeren ellenben úgy látszik, egész mindennapi ez a nagyság. A szárazföldiek képzelete gyakran sző emberi ruhadarabokat, így sokan furcsa sapkákban, kardszíjakkal, vagy dolmányokban mutatkoznak; a tenger lakói közt azonban sohasem láttam ilyesmit. Úgy látszik, a víz felületén élő tündérek nagy része ki tud emelkedni saját eleméből és kis távolságra a levegőn át repülni vagy lebegni. Nagy élvezettel játszanak a tomboló habok közt, vagy lovagolnak a hullámtaréjokon. Nem kerülik oly makacsul az embert, mint szárazföldi testvéreik talán azért, mert az embernek kevesebb alkalma van őket zavarni. Nem mennek nagyon mélyre a felszín alá, - semmi esetre sem mélyebbre, mint ahová elér a világosság, úgyhogy mindig van tekintélyes köz az ő birodalmuk és a középmélységek sokkal kevésbé fejlett teremtményeinek birodalma között.

A belvizek tündérei

Azokban a belvizekben, ahol az ember még nem tette lehetet lenné számukra a körülményeket, sok igen szép tündérfajta lakik. Természetesen utálják mindazt a szennyet és vegyi anyagot, amivel a nagy városok közelében a vizet megfertőzik, de úgy látszik, egy csendes vidéki malom kereke nem ellenszenves nekik, mert a malomárokban néha elszórakoznak. Különösen élvezik a vízeséseket éppúgy, mint tengeri testvéreik is szívesen hancúroznak a hullámtörésben. Ezért az élvezetért néha még az emberek gyűlölt jelenlétéhez is közelebb merészkednek. A Niagaránál például nyáron még majdnem mindig látható egynéhány, bár a vízesés közepétől és az örvényektől rendesen távol tartják magukat. A vándormadarakhoz hasonlóan télen elhagyják azokat az északi vizeket, amelyek hónapokra befagynak, és kedvezőbb éghajlat alatt keresnek ideiglenes otthont. Úgy látszik, egy-egy rövid fagy nem zavarja őket; maga a hideg láthatólag nem, vagy alig hat rájuk, de nem szeretik rendes körülményeik megváltozását. Némelyik állandó folyólakó a folyó befagyásakor átköltözik a tengerbe; mások utálják a sósvizet, ezek inkább tekintélyes távolságra elvándorolnak, semhogy az óceánban keressenek menedéket.

A vízi-tündéreknek egy érdekes változata a felhő-szellem. Ennek élete csaknem teljesen az "égbolt fölötti vizekben" folyik le. Talán közbeeső válfajnak lehetne besorozni a vízi- és légi-tündérek közé; teste éterikus anyagból van, mint a vízi-tündéreké, de aránylag hosszú ideig távol tud maradni a víztől. Alakja gyakran óriási és laza összefüggésű; közeli rokonságban látszik lenni a belvízi típusok némelyikével, mindamellett a felhőszellem is szíves-örömest bemártja magát egy időre a tengerbe, ha a felhők, melyek kedvenc lakóhelyét képezik, eltűnnek. Felhőország sugárzó csendjében lakoznak, és kedvenc időtöltésük az, hogy felhőket különös, fantasztikus alakokba formálják, vagy pedig úgy rendezik el, hogy kis fodros bárányfelhők alakjában ellepjék az eget.

Szilfidek

A természetszellemek birodalmának legmagasabb rendű típusa ez a fok, ahol a földi és vízi-tündérek fejlődési iránya egybefut: a szilfidek vagy légi-tündérek nagy családja ez. Ezek a lények határozottan magasabban állanak mindazoknál a változatoknál, amelyekről beszéltünk, mert megszabadították magukat a fizikai anyag nyűgétől és legalacsonyabb rendű testük most az asztrális. Értelmük sokkal fejlettebb, mint az éterikus fajtáé, és megüti az emberi mértéket folytatólagos, újraszülető egyéniség azonban még nem értek el. Éppen mivel annyira fejlettek, a csoportlélektől való elszakadásuk előtt sokkal többet értenek meg az életből, mint az állatok; így aztán gyakran tudják, hogy még nincs egyéniségük, és mohón vágyakoznak utána. Ez az igazság az általánosan elterjedt hagyomány mögött, hogy a tündérek halhatatlan lélek után sóvárognak.

Ennek elérésének normális módja számukra a felettük lévő fokozat tagjaival, az asztrális angyalokkal való társulás és az irántuk érzett szeretet. A háziállat - mint pl. a kutya vagy a macska - értelmének és érzelmeinek kifejlesztése révén jut előre a gazdájához való szoros kapcsolat eredményeként. Iránta érzett szeretete készteti arra, hogy megérteni próbálja, s azonkívül gazdája mentális testének rezgései szüntelenül kihatnak kezdetleges elméjére, s fokozatosan mind nagyobb és nagyobb tevékenységre ösztökélik. Ugyanilyen módon kelt az állatban gazdája szeretete folyvást elmélyülő érzelmet. Akár feltett szándékkal tanítja az ember az állatot valamire, akár nem, mindkét esetben még közvetlen erőfeszítés nélkül is, a köztük lévő benső kapcsolat segíti az alacsonyabb rendű fejlődését. Idővel az ilyen állat eléri azt a színvonalat, ahol befogadhatja a Harmadik Kiáradást, és így egyénné válván, elszakad csoportlelkétől.

Ugyanez történik az asztrális angyal és a természetszellem között is, azzal a különbséggel, hogy náluk az egész terv kivitele sokkal értelmesebben és hatásosabban megy végbe. Ezer közül egy ember sincs talán, aki gondol, vagy tud valamit kutyája, vagy macskája igazi fejlődéséről; az állat pedig még kevésbé fogja fel a rá váró lehetőséget. Az angyal ellenben világosan érti a természet tervét és sok esetben a természetszellem is tudja, mi kell neki, és értelmesen munkálkodik eléréséét. Így mindegyik asztrális angyalhoz több légi-tündér csatlakozik, akik gyakran határozottan tanulnak tőle, és akiket ő nevel, de akik legalább is sütkéreznek értelmének játékában és viszonozzák szeretetét. Az angyalok közül sokan a Devaraja-k alkalmazottai, akiknek a Karma kiosztásában segédkeznek. Így a légi-tündérek igen gyakran szintén ügyvivő közegek ebben a munkában és nem fér kétség ahhoz, hogy sok értékes tudásra tesznek szert, miközben a rájuk bízott feladatot végzik.

Az Adeptus tudja, hogyan kell szükség esetén igénybe venni a természetszellemek szolgálatait, és sok olyan ténykedés van, amit rájuk bízhat. A Broad Views c. folyóirat 1907. februári számában érdekes cikk jelent meg arról, milyen ügyesen teljesített egy természetszellem egy ilyesféle megbízást.

A volt a feladata ugyanis, hogy egy súlyosan influenzás beteget mulattasson, ő tehát öt napon keresztül csaknem szakadatlanul különös és érdekes látomásokkal szórakoztatta. Fáradozásait siker koronázta, mert a beteg azt írta utóbb, hogy a "másként kimondhatatlanul kellemetlen és kínos napokat csodásan érdekes tapasztalattá változtatta." Maga a látomás meglepő gazdagságú képsorozat volt: mozgó sziklatömbök, amelyeket a beteg nem kívülről, hanem belülről látott, bennük a különféle külsejű teremtményekkel. Hegyek, erdők, utak, olykor építészeti remekek, korintusi oszlopsorok, szoborcsoportok, nagy boltívek, máskor szelíd szellőben hajladozó csodás virágok és pálmák jelentek meg előtte. A természetszellem néha mintha bevitte volna a fizikai tárgyakat a hálószobába, és valami mágikus átváltozási jelenetbe szőtte bele. E szórakoztatás különösségéből sejthetjük, melyik típushoz tartozott az a természetszellem, akit ezzel az emberbaráti munkával megbíztak.

A keleti varázslók néha megpróbálják a magasabb természetszellemek közreműködését megnyerni mutatványaikhoz, de a vállalkozásnak vannak veszélyei. Kétféle módszert használhatnak: megkérhetik, vagy megidézhetik őket, - azaz felkelthetik figyelmüket és "szerződhetnek" velük, vagy megpróbálhatnak olyan erőket működésbe hozni, amelyek őket engedelmességre kényszerítik. Ez utóbbi kísérlet azért veszélyes, mert ha nem sikerül, határozott ellenségeskedést vált ki belőlük, ami nagyon valószínűleg a varázsló időelőtti halálát okozhatja, vagy legalábbis végtelenül nevetséges és kellemetlen helyzetbe hozhatja.

Ezeknek a légi-tündéreknek vagy szilfideknek - akár ez alacsonyabb rendű tündéreknek - sok változata van, amelyek egymástól erőben, értelemben és szokásokban, valamint megjelenésben egyaránt eltérnek. Természetesen kevésbé vannak helyhez kötve, mint a leírt többi fajta, noha éppúgy, mint azok, elismernek bizonyos magassági határokat. Míg egyesek mindig a föld felületéhez közel lebegnek, mások jóformán soha meg sem közelítik azt. Általában azt lehet mondani, hogy az emberek nyugtalan érzelmeinek szomszédságát éppoly kevéssé szeretik, mint a többiek. De vannak esetek, amikor valami mulatság kedvéért, vagy azért, mert hízelgőnek érzik, hajlandók eltűnni.

Mulatságaik

Néha óriási mulatságot okoz nekik az a sportjuk, hogy különféle gondolatformákat éltetnek. Egy regényíró például, amikor történeteit kigondolja, annak minden alakjáról természetesen erős gondolatformákat alkot, e gondolatformákat pedig, mint marionetteket mozgatja ide-oda. Előfordul, hogy tréfáskedvű természetszellemek megragadják e formákat, és a pillanat sugallta rögtönzés szerint eljátsszák a drámát, s a megütközött regényíró valahogy úgy érzi, hogy bábjai kiestek kezéből és saját akaratot fejlesztettek ki.

A csínytevő kedv, ami olyan szembetűnő jellegzetessége némelyik tündérfajtának, bizonyos mértékben megvan a légi-tündéreknél is, legalábbis alacsonyabb; típusaikban, úgyhogy megszemélyesítéseik nem mindig egészen ártalmatlanok. Vannak emberek, akik még nem tudják félretenni az ördögről szóló istenkáromló tanításokat, s félelmükben szörnyű gondolatformákat alkotnak a képzeletbeli sátánról, akinek babonás hitük oly előkelő szerepet biztosít a világegyetem működésében. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy némely cselszövő természetszellem nem tud ellenállni a kísértésnek, s magára öltvén a rémes formákat, kitűnő tréfának találja, ha szarvakkal feldíszítve, farkát csóválva és lángokat fújva ugrabugrál. Aki megérti e némajátékokban mulatozó démonok természetét, nem ijed meg tőlük; de ideges gyermekek olykor elég fogékonyak, hogy észrevegyenek ilyen dolgokat, és ha nem tanították őket elég okosan, bizony alaposan megrémülnek.

Ha méltányosak akarunk lenni a természetszellem iránt, meg kell jegyeznünk, hogy mivel ő nem ismeri a félelmet, legkevésbé sem fogja fel cselekedetének súlyát. A gyermek ijedtségét valószínűleg tettetésnek értelmezi, és azt hiszi, ez is a játékhoz tartozik. Aligha kárhoztathatjuk a természetszellemet azért, ha tűrjük, hogy gyermekeink egy csökönyös babona bilincsei közt sínylődjenek és elmulasztjuk bevésni agyukba azt az alapvető tényt, hogy Isten szeretet és hogy a tökéletes szeretet nem ismer félelmet. Ha légi-tündérünk néhanapján így meg is rémíti a rosszul oktatott gyermeket, másrészt javára kell írnunk azt, hogy folyvást a legélénkebb. élvezetet szerzi az általunk "halottaknak" gondolt gyermekek ezreinek, mert legkedveltebb foglalkozásainak egyike az, ha játszhat velük és mulattathatja őket.

A légi-tündérek felfedezték, hogy a spiritiszta szeánszok jó alkalmak számukra, és néhányan rendes résztvevői is lesznek, legtöbbször Százszorszép, vagy Napraforgó, vagy ehhez hasonló nevek alatt. Igen alkalmasak arra, hogy érdekes szeánszokat is tartsanak, mert természetesen sokat tudnak az asztrális életről és lehetőségeiről. Készségesen felelnek a kérdésekre, s amennyire tudásuk terjed, az igazságnak megfelelően is; ha pedig a tárgy valamelyest meghaladja képességeiket, akkor nagy mélységet színlelnek. Minden nehézség nélkül létrehoznak kopogást, mozgást és fényhatásokat, készségesen leadnak bármilyen üzenetet, amit kívánnak tőlük. Mindezzel egyáltalán nem akarnak rosszat, vagy csalást elkövetni, hanem csak naivul örvendenek annak, hogy olyan jól játsszák szerepüket, meg annak, hogy a résztvevők szent borzalommal telt áhítattal és szeretettel árasztják el a "kedves szellemeket" és "angyali segítőket". Megtanulnak a résztvevők örömében osztozni, és úgy érzik, jó munkát végeznek, ha így vigasztalják a szomorkodókat.

Mivel ők asztrálisan élnek, a negyedik dimenzió közönséges tényezője létezésüknek, ez pedig megkönnyít számukra sok apró cselt, ami. nekünk csodálatosnak látszik, mint pl. tárgyakat kivenni zárt dobozból, vagy virágokat hozni bezárt szobába. A résztvevők vágyai és érzelmei nyitott könyvként fekszenek előttük, hamar megtanulják a gondolatolvasást, ha nem elvont gondolatokról van szó, és a materializációk megrendezése semmi nehézséget sem okoz nekik, ha rendelkezésre áll a megfelelő anyag. Minden külső segítség nélkül módjukban áll tehát változatos és kielégítő esti szórakozásról gondoskodni, és ezt kétségtelenül sokszor meg is teszik. Egy pillanatig sem állítom, hogy a természetszellemek az egyedüli lények, akik szeánszokon működnek; a megnyilvánuló "szellem" gyakran pontosan az, aminek mondja magát, de az is igaz, hogy gyakran egyáltalán nem az, s az átlagos résztvevőnek semmiképpen sincs módjában megkülönböztetni a valódi árut az utánzattól.

Abnormális fejlődés

Amint már mondtuk, a természetszellem haladásának normális módja az, hogy egy angyallal való társulás folytán éri el az egyéniesülést; de vannak olyanok, akik eltérnek ettől a szabálytól. A nagy változás előidézésének fő tényezője a szilfidnek az angyal iránt érzett nagy szeretete. Az abnormális esetek pedig azok, amikor angyal helyett emberre irányul ez a szeretet. De ritka eset ez, mert teljesen ellenkezik az emberekkel szemben való általános magatartásukkal. Ha azonban megesik, hogy szeretetük erőssége egyéniesülésre vezet, akkor a természetszellem teljesen kiszakad saját fejlődési irányából és átjön a miénkbe, úgyhogy az újonnan kifejlett egó nem mint angyal, hanem mint ember fog testet ölteni.

Ez a lehetőség az alapja mindazoknak a történeteknek, amelyekben egy nem-emberi szellem beleszeret egy földi emberbe, és sóvárogva vágyik halhatatlan lélek után, hogy szerettével együtt lehessen az örökkévalóságban. Ha az ilyen szellem testet ölt, rendszerint nagyon furcsa ember lesz: ragaszkodó és érzelmes, de kiszámíthatatlan, némely tekintetben érthetetlenül primitív minden felelősségérzet nélkül.

Megtörtént néha, hogy egy szilfid, aki erősen vonzódott emberi lényhez, de nem volt benne elég erős a szeretet, hogy az egyéniesülést biztosíthatta volna, azzal erőszakolta ki az emberi fejlődésbe való belépését, hogy birtokába vette egy haldokló csecsemő testét abban a pillanatban, amikor eredeti tulajdonosa elhagyta. Az ilyen gyermek láthatólag magához tér, s úgy tűnik fel, mintha a halál torkából menekült volna meg. De nagyon megváltozottnak bizonyul: valószínűleg izgága és ingerlékeny lesz a sűrű fizikai test szokatlan kényszere folytán.

Ha a szilfid képes alkalmazkodni a testhez, semmi sem akadályozza meg, hogy azt a normális élet tartamára meg is tartsa. Ha abban az életben sikerül neki elég erős szeretetet kifejleszteni ahhoz, hogy elszakítsa azt a köteléket, amely csoportlelkéhez fűzi, legközelebb mint ember ölt testet. Ha nem, visszaesik élete végeztével a saját fejlődési irányába. Mindebből látható, hogy ezekben a tényekben rejlik az igazság, ami a kicserélt gyermekekről szóló elterjedt hagyományok alapját képezi, s ami minden országban ismeretes; megtalálhatjuk Északnyugat- Európában csakúgy, mint Kínában, de tudnak róluk Észak-Amerikában a csendes-óceáni partvidéken élő bennszülöttek is.

A tanulmányozás haszna

A természetszellemek birodalma igen érdekes tanulmányi terület, amelynek eddig csak kevés figyelmet szenteltek. Noha gyakran említik őket az okkult irodalomban, nem hallottam arról, hogy tudományosan is megpróbálkoztak volna osztályozásukkal. Ennek a nagy természeti birodalomnak szüksége volna egy Cuvier-re vagy Linné-re. De talán ha lesz több gyakorlott kutatónk, remélhetjük, hogy egyikük vállalja ezt a feladatot, és élete munkájaként megajándékoz bennünket ezeknek a bájos teremtéseknek teljes és részletes természetrajzával.

Nem lesz elpocsékolt munka, sem méltatlan tanulmány. Nemcsak azért lenne hasznos e lények megismerése, mert hatással vannak ránk, hanem főleg azért, mert egy, a miénktől ennyire eltérő fej1ődési irány megértése tágítja elménket és segít annak felismerésében, hogy a világ nemcsak a mi kedvünkért van, és hogy a mi szempontunk nem az egyetlen, s nem is a legfontosabb. Kisebb mértékben ugyanez a hatása az idegen földön való utazásnak, mert bebizonyítja az előítélettől ment embernek, hogy az övével minden tekinteten egyenrangú fajok mégis különböznek tőle százféle módon is. A természetszellemek tanulmányozásában ugyanezt az eszmét találjuk meg, de még jobban hangsúlyozva: van egy birodalom, mely gyökeresen eltér a miénktől – nem nélküli, félelemnélküli, nem ismeri a létért való küzdelmet - mégis fejlődésének végleges eredménye minden tekintetben egyenértékű azzal, amit mi érünk el a magunk fejlődési irányán. Ha ezt megtanuljuk, valamivel többet látunk a Napistenség sokoldalúságából, és talán így szerénységre, emberszeretetre és szélesebb látókörre teszünk szert.

Hetedik fejezet
MAGNETIKUS KÖZPONTOK

Bizonyos tekintetben mindenki tapasztalta már, hogy a szokatlan környezet különös hatást gyakorolhat. Egyes épületeket és tájakat komoraknak és leverő hatásúaknak tartunk; úgy találjuk, hogy a börtön nyomasztó és visszataszító hatást kelt, a templom áhítatosságra késztet, stb. A legtöbb ember nem veszi magának a fáradságot, hogy gondolkozzék azon, miért is van ez így, s még az esetben is, ha egy pillanatra felfigyel a dologra, mindjárt el is intézi azzal, hogy itt csak eszmetársulásról lehet szó.

Valószínűleg ez is hozzájárul, de még sokkal több van mögötte. Ezek a speciális hatások ugyanis olyan esetekben is kimutathatók, amikor nem is sejtjük milyen irányból jön a befolyásolás. Ezért mindennapi életünkben is hasznunkra lehet, ha tudunk róluk. A természet finomabb erőinek tanulmányozása nemcsak azt fogja mutatni nekünk, hogy minden élőlény határozott befolyások bonyolult sorozatát sugározza ki környezetére, hanem azt is, hogy ugyanez áll, bár mérsékeltebben és egyszerűbb módon, az élettelen tárgyakra is.

A nagy székesegyházak

Tudjuk, hogy a fának, a vasnak és a kőnek megvan a maga megfelelő jellegzetes kisugárzása, de amit most ki kell emelnünk, az a tény, hogy mindezek képesek magukba szívni az emberek befolyását, s azután azt ismét kiárasztani. Mi az eredete annak az áhítatos érzésnek, a tiszteletteljes hódolatnak, amely annyira áthatja némelyik nagy székesegyházunkat, hogy még a legelfásultabb Coo-turista sem vonhatja ki magát alóla? Ezt nem lehet egyedül a történelmi eszmetársulásoknak tulajdonítani, sem pedig az arról való megemlékezésnek, hogy emberek itt évszázadokon keresztül egybegyűltek Istent dicsőíteni és imádkozni. Sokkal fontosabb a tény, hogy éppen ezek a körülmények változást idéztek elő az épület anyagában.

Hogy ezt megérthessük, elsősorban vizsgáljuk meg, miként építették ezeket a székesegyházakat. Egy modern templom, amelyet határidőre, gyorsan felhúznak, nem sugároz ki szent érzelmeket. De a középkorban a hitbuzgóság nagyobb volt és a külvilág befolyása nem annyira túlnyomó. Az emberek valóban imádkozva építették nagy katedrálisainkat, s minden kövét úgy helyezték el, mintha áldozatot mutatnának be. Amikor ez volt a munka szelleme, minden építőkőből valóságos talizmán lett, telítve az építők tiszteletével és odaadásával. Az ilymódon telített kövek kisugározzák ezeket az érzelmeket, másokat is ugyanezekre ösztönözve. A tömegek, amelyek azután imádkozni jöttek a szentélyhez, nemcsak érezték ezeket a kisugárzásokat; hanem a maguk részéről is erősítették saját érzelmi visszahatásaikkal.

Még inkább érvényesül ez a templom belső díszítési munkáinál. Minden ecsetvonás az oltárképen, a véső minden simítása a szobron, közvetlen felajánlás volt Istennek. Ilymódon a befejezett művészi munka a tisztelet és szeretet atmoszférájával van körülvéve, és határozottan kiárasztja ezeket a tulajdonságokat az imádkozókra. Valamennyien, gazdagok és szegények egyformán, éreznek valamit ebből a hatásból, még ha sokan túl műveletlenek is ahhoz, hogy befogadják a fokozott ösztönzést, amelyet a művészi szépség nyújt azoknak, kik értékelni tudják és észrevenni mindazt, amit jelent.

A középkori ablakok pompás festett üvegén átsugárzó napsugár olyan fényt hoz magával, amely nemcsak a fizikai világból származik. A hozzáértő mesterek Isten szeretetére és a szentek dicsőségére alkották gyönyörű művüket, így az üveg minden részecskéje szintén talizmánná lett. Ha eszünkben tartjuk, hogy az erő, amelyet az alkotóművész buzgalma a szoborba vagy a festménybe öntött, az idők folyamán folyton újra megerősödött az imádkozó nemzedékek odaadásától, kezdjük megérteni belső jelentőségét annak a nagy befolyásnak, ami kétségtelenül kisugárzik a századokon keresztül szentnek tartott tárgyakból.

Egy-egy szobornak, vagy festménynek ilyen odaadásra ösztönző hatása teljesen független lehet művészi értékétől. Rómában az Ara Coeli bambinója feltűnően művészietlen tárgy, mégis kétségtelenül csodálatraméltó erővel váltja ki az áhítatosság érzését a köréje sereglő emberekből. Ha ténylegesen művészi volna, ez csak kevéssé fokozná hatását csodálóiban, bár természetesen nagyban emelné értékét azok szemében, akikhez jelenleg nem szól.

Ezekből a meggondolásokból kiindulva nyilvánvaló, hogy a különböző egyházi kellékek, szobrok, festmények és más díszítések valóban értékesek az imádkozókra gyakorolt hatás szempontjából. Valószínűleg ez a belőlük kiáradó és sokak által megérzett hatás keltette fel a magukat puritánoknak nevező vad fanatikusok gyűlöletét. Megérezve azt, hogy az Egyház mögött álló erő egy része e tárgyakon keresztül működik, azt gondolták, hogy e magnetikus központokat lerombolva, elvághatják a felsőbb összeköttetést is. Rombolásaikkal sok kárt okoztak abban, ami szép és jó volt, talán majdnem annyit, mint azok a korai keresztények, akik csupa tudatlanságból megőrölték a legbájosabb görög szobrokat, hogy mésznek használják őket nyomorúságos viskóik építésénél.

Ezekben az összes nagyszerű középkori épületekben az áhítat érzése tökéletesen és szó szerint véve már a falakból is árad, mivel az egymásután következő nemzedékek évszázadokon keresztül áhítatos gondolatformákat teremtettek bennük. Ennek éles ellentéte a kritika és vitatkozás atmoszférája, amelyet bármely érzékeny személy érezhet némely szekta gyűléstermében. Skócia és Hollandia sok imatermében ez erősen érezhető, s azt a benyomást kelti, hogy a hívők nagy részénél az ájtatosságnak, vagy odaadásnak híre-hamva sem volt, s inkább a szenteskedő önigazolás töltötte el őket, valamint a kritikus kutatás vágya, hogy szerencsétlen lelkészük fárasztó szónoklatában valami dogmatikai tévedést fedezzenek fel.

Egy most épült templom eleinte nem hoz létre semmi ilyen hatást, mivelhogy napjainkban a munkások lelkesedés nélkül építenék templomot, és gyárat egyaránt. De mihelyt a püspök felszentelte a templomot, a szertartás hatásaként határozott befolyás kezdődik, ennek taglalása azonban munkánk egy másik fejezetébe tartozik. Már párévi használat nagyon hatásosan megtelíti a falakat és még sokkal rövidebb idő is kiváltja az eredményt olyan templomban, ahol a szentséget őrzik, vagy ahol folytonos imádást mutatnak be. A római katolikus, vagy más szertartásos egyházak templomai hamarosan telítődnek, míg az evangéliumi egyházak (protestánsok, stb.) templomai, amelyekben nem a misztikus áhítaton van a hangsúly, sok esetben hosszú időn át sem tudnak mélyebb hatást kelteni, mint egy közönséges előadóterem. Az áhítatos befolyás egy-egy szép változatát lehet megtalálni valamely kolostor, vagy zárda kápolnájában, bár ez nagyon különböző szokott lenni aszerint, hogy a szerzetesek vagy apácák milyen célokat tűztek maguk elé.

Nem-keresztény templomok

Elsősorban keresztény templomokat vettem példának, mivel ezeket ismerem a legjobban, s olvasóim nagy többségéhez is ezek állnak közelebb. Talán azért is, mivel a kereszténység az a vallás, amely az áhítatot különösen fontosnak tartja, és igen törődik annak együttes kifejezésével, külön e célra emelt épületben. A hinduk között a vaishna-vitá-nak ájtatossága éppoly mély, mint bármelyik keresztényé, bár sajnos, gyakran színeződik azzal, hogy viszonzásul kegyeket vár. De a hindunak fogalma sincs olyasmiről, mint a közös istentisztelet. Bár nagy ünnepeken óriási tömegek látogatják a templomokat, minden személy külön mondja el a maga kis imáját, vagy külön végzi el a maga kis szertartását; így elveszti azt a hatalmas hatástöbbletet, amelyet az egyszerre végrehajtott cselekedet eredményez.

Ha csak a templom falainak áhítatos befolyással való telítése szempontjából tekintjük a dolgot, a kettő közti különbséget egy fizikai példával lehetne megvilágítani. A hajósok a kötélhúzásnál egy kis dalt szoktak énekelni, hogy az adott pillanatokban mindenki egyszerre húzza meg a kötelet. Ilymódon sokkal nagyobb eredményt érnek el, mintha egymástól függetlenül, tetszésük szerint adnák bele erőiket.

Mindamellett az idők múltával létrejön a vaishna-vita templomban is egy erős hatás, talán éppoly erős, mint egy keresztény templomban, bár minőségben teljesen más. A Shivának szentelt nagy templomokban megint más benyomás jött létre. A madurai szentélyben például rendkívül hatalmas befolyás sugárzik ki a szentek szentjéből. Ezt tiszteletteljes hódolat, majdnem félelem érzése övezi, s ez oly mélyen színezi az odasereglő tömegek odaadását, hogy magát a hely auráját is módosítja.

Egészen más viszont a benyomás, amely a buddhista templomot veszi körül. A félelemnek ott semmi nyoma nincsen. Talán kevesebb odaadást találunk, mivel az odaadást ott nagymértékben helyettesíti a háládatosság. Az uralkodó kisugárzás mindig az öröm és szeretet kisugárzása, s teljesen hiányzik a sötét komor árnyalat.

Egy másik ellentét a mohamedán mecset. Az odaadás egy fajtája ott is jelen van, de ez határozottan harcos odaadás, a tüzes elszántság benyomását kelti. Az ember érzi, hogy e nép talán csak korlátolt mértékben érti hitét, de mégis eltökélten kitart mellette.

A zsidó zsinagóga megint semmiben sem hasonlít a többihez. Határozott és különösen kettős benyomást kelt, egyrészt rendkívül anyagias, másrészt a letűnt dicsőség visszavárása és patetikus vágya tölti be.

Kegyhelyek és ereklyék

Az említett tények részbeni ismerete dönti el sok vallásos építmény helyének megválasztását. Templomot gyakran valamely szent életének és halálának emlékére emelnek és az ilyen templom, ha csak lehet, olyan helyen épül, amely valamilyen kapcsolatban van vele: halála, vagy születése helyén, vagy ahol életének valamely fontosabb eseménye történt.

A betlehemi és a jeruzsálemi templom Jézus születése, illetve halála helyén jó példa erre, úgyszintén a Buddhagayaban a nagy Stupa, ahol az úr Gautama elérte Buddhaságát, vagy Bishanpad temploma, ahol állítólag Vishnu hagyta hátra lábnyomát. Az összes ilyen szentélyt, ahol valami fontos esemény történt, nem annyira az utókor történelmi kioktatására emelték, mint inkább abból a gondolatból kiindulva, hogy az a hely különösen áldott, különösen telítve van magnetizmussal. Ez a magnetizmus hosszú korszakokon át meg fog maradni, és ki fog sugározni azokra az emberekre, kik befolyásának körébe érkeznek. Ennek az általános véleménynek meg is van a megfelelő alapja.

Az a hely, ahol az Úr Buddha elérte azt a fokot, melyen e magasztos rangot adományozzák, a tisztánlátó megfigyelése szerint napként sugározza ki magnetizmusát. E magnetikus hatás olyan természetű, hogy azt úgy a szenzitívek, mint az áhítat folytán időlegesen érzékennyé vált személyek egyaránt megérzik.

Krisnamurti egy helyen így ír a Buddhagayaról:

Mikor Mrs. Besanttal egy ideig csendben időztünk ott, láttam az Úr Buddhát úgy, ahogy ott ült egykor. Akkori meditációjának még mindig oly erős a nyoma, hogy egy kevés tisztánlátás segítségével még most is látni lehet Őt. Én abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy találkoztam Vele abban az életben, Kr.e. 588 évvel, és egyike lettem követőinek, tehát nekem könnyebb volt Őt ebben az életemben ismét meglátni. De úgy gondolom, hogy majdnem mindenki, aki egy kissé érzékeny, megláthatná Őt Buddhagayában, ha egy kis ideig egész nyugodtan várakozik, mert a levegő telve van az Ő befolyásával és még most is nagy Dévák őrzik a helyet, fürödve magnetizmusában.

Vannak templomok, vagy kegyhelyek, melyeket valamely szent földi maradványai tesznek különösen értékessé és itt ismét nyilvánvaló az eszmék társulása. A tudatlanok ezekben a dolgokban gúnyolódni szoktak azokon, akik tisztelettel adóznak az ilyen csontdarabkának. Bár a csont tisztelete nem egészen helyénvaló, viszont a belőle áradó hatás tényleges dolog és komoly figyelmet érdemel. Elvitathatatlan, hogy az ereklyékkel való kereskedés az egész világon egyrészt csaláshoz, másrészt vak hiszékenységhez vezetett. De ez semmiképp sem másítja meg a tényt, hogy a valódi ereklye értékes lehet. Minden, ami egy Nagy Lény fizikai testének, sőt öltönyének része volt, át van itatva személyes magnetizmussal. Ez azt jelenti, hogy az telítve van azokkal a hatalmas gondolat- és érzéshullámokkal, amelyek belőle valamikor kiáradtak, tehát olyan, mint egy árammal töltött telep.

Ezt az erőt még gyarapítják és véglegesítik az évek folyamán a látogatók tömegeiből áradó hitből és odaadásból szövődő gondolathullámok. Ez történik, midőn az ereklye valódi. A legtöbb ereklye azonban nem valódi. De még akkor is, bár nincs saját kezdő erejük, idők múltával sok befolyást szereznek, úgyhogy még egy hamis ereklye sincs hatás nélkül. Összefoglalva tehát, aki magát egy ereklye közvetlen közelében receptív állapotba hozza, át fogja venni annak erős rezgéseit, és hamarosan többé-kevésbé hozzájuk hangolódik. Mivel pedig azok a rezgések kétségtelenül jobbak és erősebbek, mint amelyeket ő a maga erejéből létrehozhat, ez csak üdvös lehet. Arra az időre felemeli egy magasabba színvonalra, megnyit számára egy magasabb világot. És bár a hatás csak időleges, mégis hasznos lehet számára, mert hátralévő életére valamivel jobbá teszi, mintha semmi sem történt volna.

Ez az értelme a zarándoklásoknak és ezek nagyon gyakran tényleg hatásosak. Ezen felül bármilyen volt is a szent ember, vagy ereklye magnetizmusa, amint a zarándoklás helye megalakult és számos ember kezdi látogatni, egy másik tényező is számításba jön, amelyről már beszéltünk a templomok esetében. A hely kezd telítődni a látogatók seregeinek áhítatos érzéseivel, s ami visszamarad, hatással lesz az utánuk következőkre. Ilyenformán egy ilyen szent hely befolyása az idők múltával rendszerint nem csökken, mert ha az eredeti erő csökkenésre hajlik is, az áhítat új hullámai állandóan táplálják. Az egyetlen eset, midőn az erő eltűrik, az elhanyagolt templomnál következik be, pl. ha egy országot más vallású nép hódít meg, amely a régi templomokat semmibe veszi. Még ekkor is a befolyás, ha eredetileg elég erős volt, majdnem csökkenés nélkül fennáll sok évszázadon át, és ez oknál fogva még a romokkal is hatalmas erő van összekapcsolva.

Az egyiptomi vallást pl. kevéssé gyakorolták a keresztény korszak kezdete óta, mégis szenzitív ember nem állhat templomainak romjai között, anélkül, hogy ne befolyásolná a belőlük áradó hatalmas gondolaterő. Itt azonban egy másik erő is közreműködik. Az egyiptomi építészet azzal a határozott céllal alkotta meg típusait, hogy a hívőkben bizonyos hatást ébresszen, s ezt eredményesebben tudta véghez vinni, mint bármely más építészeti stílus.

Romjainak még töredékei is nem csekély mértékben fejtik ki ezt a hatást oly idegen fajúakra is, akiknek a régi egyiptomi civilizáció típusával nincs semmi kapcsolatuk. Az összehasonlító vallástudomány kutatója számára, ha véletlenül szenzitív, nincs ennél érdekesebb tapasztalat: belemerülni a világ régi vallásainak magnetizmusába, érezni befolyásukat, amint híveik érezték évezredekkel ezelőtt. Összehasonlítani Théba vagy Luxor hatásait a Parthenon, vagy Girgenti gyönyörű görög templomaiéval, vagy Stone-henge atmoszféráját Yucatán óriási romjainak atmoszférájával.

Romok

A régi világ vallásos életét legjobban ilyen módon érzékelhetjük: templomai közvetítésével. De ugyanilyen úton érintkezésbe lehet lépni ezeknek a letűnt nemzeteknek mindennapi életével is, ha palotáik és otthonaik romjai között állunk. Ez talán élesebb tisztánlátói fogékonyságot igényel, mint a másik. A templomot átható erő azért oly erős, mert nagyon egyirányú. Hiszen századokon keresztül azért jöttek ide emberek, hogy imádkozzanak. Otthonaikban ezzel szemben élték a maguk életét, különböző eszmék és viszálykodó érdekek keveredtek, úgyhogy az egyik benyomás gyakran hatástalanítja a másikat.

Mindazonáltal az évek múlásával felmerül összes hatásaiknak bizonyos eredője, ami rájuk, mint fajra jellemző. Ha valaki teljesen el tudja nyomni a saját személyes érzéseit, bármilyen élénkek és közeliek is ezek, komolyan figyelve felfoghatja a régmúlt idők életének gyönge visszhangját. Az ilyen tanulmány gyakran arra képesít, hogy igazságosabb véleményt alkossunk a történelemről. A régiek szokásai, és életszemlélete közelebb kerül hozzánk, s már nem döbbent meg annyira, mivel így azoknak a szemszögén keresztül szemlélhetjük, akiknek ezek természetesek voltak. Megértve a régieket, gyakran arra a felismerésre jutunk, hogy eddig teljesen félreismertük őket.

A római Colosseum atmoszférája például nem igazolja azt az elképzelést, amelyet a rómaiak vérszomjáról alkottunk a keresztény mártírokkal és a gladiátori küzdelmekkel kapcsolatban. Nem szándékozom védelmembe venni a régi római polgárok ízlését és szórakozásait, de úgy gondolom, hogy ha egy szenzitív személy elmegy a római Colosseumba és ott a turisták zajától távol, csöndben ülve, tudatát bekapcsolja a múltba, felidézni próbálva a hajdani tömegek valódi érzéseit, akkor rájön arra, hogy igazságtalanul ítélte meg őket.

Először is felismeri, hogy a korai keresztényeket nem a vallásuk miatt vetették az oroszlánok elé. A múlt felidézéséből az derül ki, hogy Róma kormányzata vallásos dolgokban határozottan türelmesebb volt, mint Európa legtöbb kormányzata napjainkban, mert vallásos meggyőződése miatt senkit sem üldöztek. Az első u.n. „keresztényeket” nem vallásuk miatt ítélték halálra, hanem az állam ellen elkövetett összeesküvés miatt, vagy olyan bűnökért, amelyekért ma is megtorlás járna.

Ami a gladiátori küzdelmeket illeti, a kormányzat valóban megengedte, sőt támogatta is őket, de a népnek csak három osztálya vett bennük részt. Elsősorban halálra ítélt gonosztevőket használtak fel arra, hogy látványosságról gondoskodjanak a népnek. Ez valóban lealacsonyító látványosság, de nem sokkal rosszabb, mint sok olyan, amelyet napjainkban általánosan elfogadnak. A gonosztevő az arénában halt meg, amint egy másik gonosztevő, vagy valami vadállat ellen harcolt. De inkább harcolva akart meghalni, mint a törvény kezétől. És még mindig fennállt a lehetőség, hogy derekasan küzdve kiérdemli az állhatatlan tömeg elismerését, s ezzel megmenti életét.

A gladiátorok második osztálya hadifoglyokból állott, akiket az akkori szokás szerint nem hagytak életben. Ez esetben is a halálos ítéletet hasznosították e népszerű szórakoztatás formájában, ami egyben lehetőséget adott a foglyoknak arra, hogy megmentsék életüket, azok pedig kapva kaptak az alkalmon. A harmadik osztály a hivatásos gladiátorokból állott, akik napjaink díjbirkózóihoz hasonlítottak, s akik ezt a borzalmas életpályát a népszerűség kedvéért választották, bátran szembenézve veszélyeivel.

Egy pillanatig sem állítom, hogy a gladiátori mutatvány egy valóban felvilágosodott néphez méltó mulatság volt. De ha ugyanezt a mértéket alkalmazzuk napjainkra, el kell ismernünk, hogy az emberek azóta sem sokat változtak. A középkorban a lovagi tornák, később a medve-heccek (ezeken kutyákat uszítottak a medvére, ford.), a kakasviadalok, vagy napjainkban a bikaviadalok és díjmérkőzések egyenes utódai a gladiátori játékoknak. Ezek is éppen úgy a brutalitást élesztik fel a szemlélőkben, mint például az a (különben Indiában, az angol garnizonokban, ford. megjegyzése) kedvelt mulatság, amikor azon szórakoznak a nézők, hogy hány patkányt tud a foxterrier egy perc alatt megölni. De ez húzódik meg a „nemes” vadászszenvedély mögött is, - az egyenlő küzdelem mentsége nélkül - amikor százával mészárolják le az ártatlan fácánokat és foglyokat.

Mi már valamivel magasabbra értékeljük az emberi életet, mint a régi rómaiak tették. De még így is hangsúlyozni szeretném, hogy ez a változás nem jelent haladást a régi római faj mai reinkarnációjánál, az angol népnél, minthogy a mi népünk még egy évszázaddal ezelőtt is éppoly érzéketlen volt a tömegmészárlással szemben. Haladást tulajdonképpen csak közvetlen őseink korától kezdve észlelhetünk, mert azok a tömegek, amelyek néhány emberöltővel ezelőtt ott tréfálkoztak egy-egy nyilvános kivégzésnél, nem sokat fejlődtek azóta, amikor még a Colosseum padsoraiban szorongtak.

Az igaz, hogy a római császárok látogatták e népszerű játékokat, mint ahogy az angol királyok is bátorították a lovagi tornákat, vagy amint a spanyol királyok még ma is pártolják a bikaviadalokat. De hogy megértsük különféle indítóokaikat, alaposan tanulmányozni kellene ama kor politikáját, ez pedig meghaladja e könyv keretét. Így legyen elég annyi, hogy a római polgárok különleges politikai jogokkal bíró testületet alkottak, és a hatóságok - megnyerésük érdekében - szükségesnek tartották, hogy állandó szórakoztatásukról gondoskodjanak. Így a gonosztevők és lázadók amúgyis szükséges kivégzéséből csináltak olyan rendszert, amellyel a népet kedvelt szórakozási formához juttatták. Brutális kedvtelés, az tény, a nem vall nagy fejlettségre, de mégis sokkal különbek voltak, mint azok a jóval későbbi emberpéldányok, akik tevékeny részt vettek a francia forradalom kimondhatatlan borzalmaiban Az utóbbiak gyönyörűségüket lelték a vérontásban és kegyetlenségben, ami a rómaiak szórakozásának csak öntudatlan kísérője volt.

Aki a Colosseumban állva valóban érzékelni tudja a régmúlt tömegek szellemét, arra a felismerésre jut, hogy ők a harc izgalmát és a benne kifejtett ügyességet értékelték. Brutalitásuk nem abban állott, hogy örültek a vérontásnak és a szenvedésnek, hanem abban, hogy ezt észre sem vették a mérkőzés feletti izgalmukban. Ma nagyjából ugyanezt tesszük, amikor mohón követjük az újságok hasábjain a háború állásáról szóló híreket. Mindent összevetve, mi, az ötödik alfajhoz tartozók fejlődtünk ugyan valamennyit a kétezer év előtti negyedik alfajoz képest, de ez a haladás sokkal kisebb, mint amennyit önteltségünk velünk elhitet.

Minden országban vannak romok, ahol tanulmányozni lehet a múltat, igen érdekes eredménnyel. Helyes fogalmat lehet nyerni az angliai középkori kolostori élet csodálatosan változatos tevékenységeiről és irányáról, ha a romok királynőjét, a Fautains Abbey-t meglátogatjuk éppúgy, mint ahogy Carnac (nem az egyiptomi, hanem a Morbihan-i Carnac) romjainál felidézhetjük a tantad-ok - a régi bretonok szent tüze - körül a nyári napfordulói mulatozásokat.

Talán kevésbé szükséges India romjainak tanulmányozása, mivel ott a mindennapi élet évezredek óta semmit nem változott és így clairvoyant képességre nincs is szükség annak elképzeléséhez, milyen lehetett évezredek előtt. India jelenlegi épületei nem annyira régiek, hogy az életformák közötti különbség észrevehető volna, míg India aranykorának az atlantiszi fejedelmek idejéből való maradványai mélyen a föld alá vannak temetve. A középkori emlékeknél érdekes megfigyelni a környezet és a vallás hatását ugyanarra a népre: menyire más érzésvilágot tár fel Észak-India bármely ősrégi városa a ceyloni Andradhapura romjaival szemben.

Modern városok

Éppúgy, miként régen, őseink nyugodtan élték mindennapi életet, s eszükbe sem jutott, hogy ezzel olyan áramokkal itatják át városuk falait, melyekből évezredek múltával a képzett clairvoyant kiolvashatja legbelsőbb lényüket, úgy hatjuk át mi is városainkat olyan emlékekkel, amelyeken a jövő fejlettebb embere megütközik majd. Bizonyos nyilvánvaló szempontokból az összes nagy városok igen hasonlítanak egymáshoz. Másrészt azonban vannak helyi atmoszféra-különbségek, amelyek részint a város átlagos erkölcséből, részint lakóinak vallásos felfogásából, fő foglalkozási és iparágaiból folyik. Következésképp mindegyik városnak bizonyos egyénisége van, ami némely embert vonz, másokat elriaszt, hajlamaiknak megfelelően. Még azok is, akik nem különösen fogékonyak, észre fogják venni a különbséget Párizs és London, Edinburgh és Glasgow, vagy Philadelphia és Chicago hangulata között.

Vannak városok, amelyeknek alaphangja nem a jelenből, hanem a múltból ered, mert a múlt élete annyival erőteljesebb, hogy az összehasonlításnál a jelen eltörpül. A hollandiai Zuyder-Zee melletti városok szolgának erre példával, vagy az angliai S.Albans. De a legalkalmasabb példa erre az egész világon Róma, az örök város. Róma egyedül áll a világ városai között, amennyiben három nagy és teljesen különálló érdekességet nyújt a pszichikus kutatónak. Első és legerősebb az a benyomás, amelyet Róma, az ókori világ központja, a köztársaság és a cézárok Rómája hagyott hátra bámulatos életerejéből. Azután jön egy másik erős és a maga nemében páratlan benyomás, a középkori Rómáé, amely a világ egyházi központja volt. A harmadik és mindegyiktől teljesen eltérő a mai modern Róma, a kissé lazán felépült olasz királyság politikai központja, s ugyanakkor nagybefolyású egyházi központ, bár dicsősége és hatalma elhalványodott.

Bevallom, elsősorban azzal a várakozással mentem Rómába, hogy a pápák Rómája, amelyre a középkor gondolatvilága oly hosszú időn át összpontosult, alaposan elhomályosítja a hozzánk időben távolabb eső ókori Rómát. Csodálkozva tapasztaltam, hogy ennek majdnem pontosan az ellenkezője igaz. Róma a középkorban annyira főszerepet játszott, hogy a kitörölhetetlen bélyeget hagyott volna a világ bármelyik városán. De a korábbi civilizáció oly bámulatosan életerős volt, hogy még mindig kitörölhetetlen és uralkodó jellegzetessége Rómának, az azóta történtek ellenére is.

A tisztánlátó kutató számára Róma most (és a jövőben is) mindenekelőtt a cézárok Rómája és csak másodsorban a pápák Rómája. Az egyházi történet benyomása mind ott van, s felismerhető a legkisebb részletekig: az áhítat és ármány, a gőgös zsarnokság és igazi vallásosság elképesztő tömege; rettenetes romlottság és az egész világra kiterjedő hatalom, amelyet csak ritkán használtak fel olyan jól, amint kellett volna. És mégis, bármily hatalmas is ez a múlt, jelentéktelenné törpül az ezt megelőző még hatalmasabb mellett. A régi római élet jellegzetességeit: az önmagában bízó hit erősségét, az elhivatottság meggyőződését, az életérzés teljességét a maiak közül csak kevés nemzet tudja megközelíteni.

Középületek

Egy város nemcsak mint egész mutat fel bizonyos jellegzetességeket, hanem bizonyos célokra szánt épületeinek is különleges s a célra jellemző aurája van. Egy kórház aurája például furcsa keverék. A szenvedés, kimerültség és fájdalom benne az uralkodó, de egyúttal jó adag szánalom is van benne a szenvedők iránt és a betegek hálája a jóságos gondoskodásért.

A börtön szomszédságát határozottan el kell kerülnie annak, aki lakóhelyet választ, mivel abból a legrettenetesebb komorság, kétségbeesés és állandó levertség árad, tehetetlen dühvel, szomorúsággal és gyűlölettel keverve. Még abban az általános sötétségben is vannak helyek, amelyek még riasztóbbak a többinél: rossz hírükről nevezetes, különös borzalmat keltő cellák. Ismerünk történeteket arról, hogy egyes börtönök bizonyos celláiban az egymást felváltó rabok mindannyian öngyilkosságot igyekeztek elkövetni. Akik ennek ellenére életben maradtak, elmondották, hogy az öngyilkosság gondolata állhatatosan visszatért agyukba, mintegy külső kényszert gyakorolt reájuk, míg fokozatosan olyan állapotba kerültek, amelyben nem volt más választás. Voltak olyan esetek, amikor az ilyen érzés egy holt ember közvetlen rábeszéléséből származott. De a helyzet többnyire egyszerűen az, hogy az első öngyilkosság oly tökéletesen megtelítette a cellát ilyen gondolatokkal és sugalmazásokkal, hogy későbbi lakói, akikben valószínűleg nem volt elég ellenálló erő, vagy határozott akarat, valósággal képtelenek voltak ellenük szegülni.

Még rémesebbek azok a gondolatok, amelyek a középkori zsarnokok borzalmas földalatti börtöneihez, Velence ólomkamráihoz, vagy az inkvizíció kínzókamráihoz tapadnak. Hasonlóképpen a játékbarlangnak még a falai is szomorúságot, irigységet, kétségbeesést és gyűlöletet sugároznak ki, a kocsma, vagy a rosszhírű ház falaiból pedig valósággal gőzölögnek az érzéki és állati vágy legdurvább formái.

Temetők

A fent említett esetekben minden tisztességes ember könnyen mentesülhet az ártalmas befolyásoktól egyszerűen úgy, hogy elkerüli e helyeket. De vannak olyan alkalmak, amikor az emberek természetes jóérzésük következtében kerülnek nem kívánatos helyzetekbe. Az olyan országokban, amelyek még nem elég civilizáltak ahhoz, hogy elégessék halottaikat, a hátramaradottak állandóan látogatják a sírokat, amelyekben feloszlásban lévő fizikai testek fekszenek. A szerető megemlékezés érzésétől vezetve gyakran odamennek, hogy imádkozzanak, elmélkedjenek, és virágkoszorúkat helyezzenek a sírokra. Nem értik meg, hogy a szomorúság, levertség és tehetetlenség kisugárzásai, amelyek oly gyakran áthatják a temetőt, egyáltalán nem teszik látogatásra alkalmas hellyé. Öreg embereket láttam sétálni és üldögélni szebb temetőink némelyikében és dajkákat, akik ide tolták ki a csecsemőket friss levegőre. Ezek közül valószínűleg egyiknek sem volt a leghalványabb fogalma sem arról, hogy magukat és a gondjaikra bízottakat oly befolyásoknak vetik alá, amelyek valószínűleg semlegesíteni fogják a séta és a friss levegő minden jó hatását, hogy az egészségtelen fizikai kigőzölgések lehetőségét ne is említsük.

Egyetemek és iskolák

Nagy egyetemeink régi épületeit különleges típusú magnetizmus hatja át, ami a hallgatókra is rányomja sajátos és könnyen felismerhető bélyegét, bár még sok szóval sem könnyű pontosan megmondani, miből áll. Az egyetemet sokféle és különböző típusú emberek látogatják: tanulni vágyók, sportolók, kegyesek és könnyelműek. Egy-egy fakultás legtöbbször a fentieknek csak egyikét vonzza. Ebben az esetben falai megtelnek azokkal a jellegzetességekkel és maga az atmoszféra segít fenntartani hírnevét. De egészben véve az egyetemet a munka és a bajtársiasság kellemes hangulata veszi körül, az összetartás, de azért függetlenség érzése, a tisztelet az Alma Máter hagyományai iránt és a fenntartásukra irányuló elhatározás. Ezek hamarosan hozzáhangolják az új hallgatókat társaikhoz, és a jellegzetes egyetemi tónus felvételére késztetik.

Ehhez hasonló a befolyás, amelyet nagy nyilvános iskoláink gyakorolnak. A fogékony fiú, amikor bekerül, hamarosan érzi maga körül a rend, a pontosság és az esprit de corps érzését. Ha ezt egyszer magáévá tette, nem egykönnyen felejti el. Valami hasonló történik a hadihajón is, különösen, ha népszerű kapitány vezetése alatt áll, és egy ideig már kirendeltségben volt. A rekruta itt szintén nagyon gyorsan megtalálja a helyét, hamarosan magáévá teszi az "esprit de corps"-t, s megtanulja, hogy egy család tagjának érezze magát, amelynek becsületét köteles fenntartani. Ebben nagy része van társai példájának és a tisztek kényszerének is. De a hajó atmoszférája is kétségtelenül hozzájárul.

Könyvtárak, múzeumok, műcsarnokok

Egy könyvtár serény gondolat-áramai jól felfoghatók, de a múzeumok és képtárak sokkal változatosabb érzéseket keltenek, mint gondolnánk. Mindkét utóbbi esetben a hatás főként a képekből és a kiállított tárgyakból ered, s ennélfogva fejtegetése egy későbbi fejezetbe tartozik. Ami maguknak az épületeknek hatását illeti, eltekintve a bennük kiállított tárgyaktól, az eredmény egy kissé meglepő, mivel a szembeszökő sajátosság a fáradtság és unalom minden mást elnyomó érzése. Nyilvánvaló, hogy a látogatók többségének elméjében főként az él, hogy tudják, kötelességük volna megcsodálni ezt vagy amazt, vagy érdeklődést mutatni, de a valóságban teljesen képtelenek még a legcsekélyebb valódi csodálatot, vagy figyelmet is kifejteni.

Chicago vágóhídjai

Chicago vágóhídjainak rettenetes kisugárzásait és hatásukat azokra, akik szerencsétlenségükre valahol a közelükben kell éljenek, gyakran említik a teozófiai irodalomban. Mrs. Besant leírta, hogy első látogatásakor már a vonaton, sok mérföldnyire Chicago-tól érezte a belőlük áradó borzasztó levertséget és kétségbeesést. És bár mások, akik kevésbé fogékonyak, nem tudják ezt oly gyorsan kideríteni, nem kétséges, hogy hatásuk súlyosan nehezedik mindazokra, akik közelednek e rettenetes méltatlanság színhelyéhez. Azon a helyen a teremtmények millióit mészárolják le, és mindegyikük hozzáadja a hely kisugárzásaihoz a maga dühét, fájdalmát és félelmét, valamint az igazságtalanság érzetét. És mindezekből kialakult a világon jelenleg létező legfeketébb borzalom-felhők egyike.

Ebben az esetben a hatás eredményei közismertek és lehetetlen bárkinek is, hogy kételkedjék. A mészároslegények erkölcsének alacsony foka, de rendkívüli brutalitásuk is köztudomású. E borzalmas szomszédságban elkövetett sok gyilkosságnál az orvosok felismerik azt a sajátságos késforgatást, amelyet csak a mészároslegények használnak. Még a gyerekek az utcán sem játszanak mást, mint gyilkossági játékokat. Majd ha a világ egyszer valóban civilizálttá válik, az emberek hitetlenkedő borzalommal fognak visszatekinteni az ilyen jelenetekre és méltán kérdezik, miként volt lehetséges, hogy emberek, akiknek más tekintetekben úgy látszik, volt némi fogalmuk az emberiességről és a józanészről, megtűrtek egy oly rémítő foltot a tisztességükön, mint aminőt ennek a szörnyűségnek puszta létezése okoz.

Alkalmi helyek

Azok a helyek, ahol bizonyos szertartást gyakran megismételnek, különösen, ha magas eszmény kitűzésével volt kapcsolatban, mindig határozott befolyással telítődnek meg. Oberammergau falucskája például, ahol sok évig meghatározott időközökben passiójátékokat adtak elő, tele van az előző előadások gondolatformáival, s ezek erőteljesen visszahatnak azokra, akik az új előadásra készülnek. A valóságnak és a legmélyebb komolyságnak rendkívüli érzését tapasztalják mindazok, akik részt vesznek benne, és ez visszahat még a felületes turistákra is, akiknek az egész dolog egyszerűen csak érdekesség. Hasonlóképp Wagner magasztos eszményei is kiemelkednek Bayreuth atmoszférájában, és így ezek hatására egy ottani előadás teljesen különbözik attól, amit másutt adnak elő, még ha személy szerint ugyanazok szerepelnek is.

Szent hegyek

Előfordul az is, hogy egy-egy különleges helyhez tapadt befolyás nem emberi; mint például a világ számos szent hegyének esetében. Egy korábbi fejezetben leírtam a nagy angyalokat, kik Írországban, a Slieve-na-Mon hegység csúcsán laknak. Az ő jelenlétük teszi a helyet szentté, és ők tartják fenn a Tuatha-de-Danaan vezérei által megörökítésre szánt mágiák hatását, mindaddig, amíg elérkezik Írország jövő nagyságának napja, és szerepe a birodalom hatalmas drámájában világossá válik.

Több ízben meglátogattam egy más típusú szent hegyet - Ádám Csúcsát Ceylonban. E csúcsnál az a figyelemre méltó, hogy a sziget összes, különféle vallású népei szent helynek tekintik. A buddhisták a tetején lévő templomnak a Sripada, vagy a szent lábnyom szentélye nevet adják, és azt mesélik róla, hogy midőn Buddha asztrális testében meglátogatta Ceylont (fizikai testében soha nem volt ott), akkor felkereste e hegy védő őrszellemét is, akit a nép Saman Deviyo-nak nevez. Épp mikor már távozni készült, Saman Deviyo megkérte, hogy kegyként hagyja hátra azon a helyen látogatásának valamely maradandó emlékét. Buddha ennek eleget téve, mesélik, benyomta lábát a tömör kősziklába, felhasználva bizonyos erőt, mely azon egy határozott nyomot, vagy horpadást okozott.

A történet a továbbiakban elmondja, hogy Saman Deviyo avégett, hogy ezt a szent lábnyomot ember érintése soha be ne mocskolhassa és a belőle kisugárzó magnetizmus megőriztessék, befedte egy óriási sziklakúppal, amely a hegy jelenlegi csúcsát képezi. E kúp tetején üreget vágtak, mely nagyjából hasonlít egy óriási lábnyomhoz, és a tudatlanabb imádók közül sokan valószínűleg azt hiszik, hogy ez Buddha tényleges jele. Az összes szerzetes viszont, aki tud, nyomatékosan tagadja ezt és hangsúlyozza, hogy ez nemcsak túlságosan nagy ahhoz, hogy emberi lábnyom lehessen, hanem egész nyilvánvalóan mesterséges is.

Egyszerűen azért készült ott, - mondják a szerzetesek - hogy jelezze a pontos helyet, amely alatt az igazi lábnyom fekszik. Azonkívül rámutatnak a tényre, hogy a szikla körül, a csúcs alatt bizonyos távolságra kétségtelenül rés húzódik. A szent lábnyom eszméje ezen a csúcson úgy látszik, közös a különféle vallásoknál. A buddhisták azt tartják, hogy Buddhától származik, a sziget tamil lakossága Vishnu számos lábnyomai egyikének tekinti a keresztények és mohamedánok pedig Ádámnak tulajdonítják, - innen az „Ádám Csúcsa” elnevezés.

De azt is mondják, hogy még sokkal előbb, mielőtt e vallások megjelentek volna a szigeten, még sokkal az Úr Buddha ideje előtt ez a csúcs már Saman Deviyo-nak volt szentelve, akinek a lakosság a legmélyebb tisztelettel adózik és joggal, mert ő olyan nagy angyali rendbe tartozik, amely az Adeptusok legmagasabbjait közelíti meg. Annak ellenére, hogy munkája teljesen különbözik a miénktől, szintén engedelmességgel tartozik a Nagy Okkult Hierarchia Fejének és egyúttal tagja a Nagy Fehér Testvériségnek is, amelynek egyedüli célja a világ fejlődésének előmozdítása.

Egy ilyen nagy lény jelenléte természetesen hatalmas befolyást áraszt a hegyre és szomszédságára, leginkább a csúcsára. Minden bizonnyal valóság van a zarándokok őszintén nyilvánított örvendező lelkesedése mögött. Itt szintén, mint más személyeknél, hozzájárul még ehhez az az áhítatos atmoszféra is, amellyel a zarándokok egymást követő nemzedékei telitették a helyet. Ámbár ez is erős, mégis teljesen elhomályosítja e hatalmas Lény eredeti és folyton jelenlévő befolyása, aki évezredek óta munkálkodik ott és őrzi a helyet.

Szent folyók

Vannak szent folyók, pl. a Ganges. Úgy hiszik, hogy a régi idők valamely nagy személyisége oly erővel magnetizálta a folyam forrását, hogy azóta is a belőle kiáradó víz igazi értelemben vett szentelt víz, s magában hordja az ő befolyását és áldását. Ez nem lehetetlenség, bár ehhez vagy az szükséges, hogy nagy kezdeti erővel lássák el, vagy gyakori feltöltéséről kell gondoskodni. Az eljárás egyszerű és világos. Az egyedüli nehézség csupán a művelet méreteiből folyik. De ami a közönséges ember erejét meghaladja, esetleg egészen könnyű lehet valakinek, aki már egy sokkal magasabb színvonalon van.

Nyolcadik fejezet
A szertartások hatása

Székesegyházaink és templomaink reánk való hatását vizsgálva, eddig azzal foglalkoztunk, hogy mi sugárzik ránk falaikról. Ez azonban csak kis része annak a hatásnak, amit rendeltetésük szerint a közösségre gyakorolniuk kell, - csupán egy mozzanata a vallásalapító nagy tervének, sőt még ez a terv is csak egy része egy még hatalmasabb tervezetnek. Hadd próbáljam ezt megmagyarázni.

A hierarchia

A Teozófia tanulmányozói tudatában vannak annak a ténynek, hogy a világ fejlődésének igazgatását az Adeptusok Hierarchiája végzi egy nagy Vezető irányítása alatt, és hogy e kormányzat egyik ágazata a vallás előmozdításával és fejlesztésével foglalkozik Az ágazat vezetőjét keleten Bodhisattvá-nak hívják, itt nyugaton pedig mint Krisztust ismerjük, noha ez csupán egyik testetöltésében használt címe. A kormányzat terve az, hogy minden világkorszakban hét Krisztus kövesse egymást - minden gyökérfaj számára egy, akik egymás után töltik be a Bodhisattva (a krisztusi) tisztséget, és ezalatt a világ összes vallásos ténykedése felügyeletük alá tartozik, tehát nemcsak a saját gyökérfajuké. Ez utóbbiban többször reinkarnálódhatnak.

Hogy pontosan megvilágítsuk ennek jelentőségét, nézzük e hivatal előbbi viselőjének esetét, akit mint az Úr Gautamát ismerünk. Ő volt tulajdonképpen a negyedik, vagyis az atlantiszi törzsfaj Bodhisattvája és ebben a gyökérfajban több százezer év leforgása alatt sokszor öltött testet különböző neveken. S így, bár speciális munkája a negyedik gyökérfajhoz fűzte, egyben az egész világ többi vallásaira is felügyelt, következésképen az ötödik gyökérfajt sem hanyagolta el. Gyökérfajának minden egyes alfajában - a kezdeti időkben - megjelent és alapított egy-egy vallást. Az első alfajban Ő volt az eredeti Vyasa. A második alfajban viselt nevét nem jegyezte fel a történelem. A harmadik alfajban Ő volt az eredeti Zoroaszter, első a sok közt, akik ezt a nevet viselték. Egyiptom nagy vallásában Ő volt Thoth, - a görögök Hermes Trismegistosnak nevezték, „Háromszor Legnagyobb Hermesnek” - és a negyedik alfaj korai görögjei közt Ő volt Orpheus, az énekes, a misztériumok megalapítója.

Minden életében komoly tanítványokat gyűjtött maga köré, természetesen sokszor ugyanazokat az egókat új testekben, noha folyvást gyarapította számukat. A negyedik gyökérfaj még korántsem fejezte be fejlődését, mert a föld lakóinak többsége még mindig ahhoz tartozik - a kínaiak, tatárok, japánok, malájok nagy tömegei és a föld fejletlen népei mind; de virágzásának tetőpontját már régen elhagyta, amikor még az összes haladottabb egók benne, a világ uralkodó fajában öltöttek testet. Dicsőségének leteltével, a Bodhisattva felkészült munkájának csúcsteljesítményére: ama igen magas színvonalú beavatásra, amit Buddhaságnak nevezünk, hogy azután átadja hivatalát utódjának.

Ehhez az előkészülethez szükséges volt, hogy egy országba, sőt annak is egy bizonyos részébe jöjjenek össze azok az egók, akik az Ő elmúlt életeiben legközelebbi követői voltak. Ekkor testet öltött közöttük - vagy talán valószínűbb, hogy legmagasabb tanítványainak egyike öltött testet és ezt átadta a Bodhisattvának, amikor annak ideje elérkezett. Miután ebben a testben átment a nagy beavatáson és BUDDHA lett, elindult, hogy hirdesse Törvényét. Nem szabad ezt a szót: „törvény”, csupán közönséges mindennapi értelmében vennünk, mert sokkal többet jelent, mint csupán parancsolatokat. Inkább úgy kell tekintenünk, mint a Buddha értelmezését az emberiségről és fejlődéséről és egyben ezen igazságra alapozott tanításait arról, hogyan kell az embernek cselekednie, hogy együttműködjék a fejlődés tervével.

Törvényét hirdetve, maga köré gyűjtötte régi tanítványai egész seregét. Mint Buddha, hivatalánál fogva óriási erővel és magnetizmussal bírt, s ez segítette követőit abban, hogy megtegyék az Ösvény negyedik lépését, amit Arhat foknak neveznek. Földi életének további részét avval töltötte, hogy az új hitet hirdette és erősítette. A mikor eltávozott a fizikai életből, véglegesen átadta hivatalát, a vallások igazgatását utódának, akit mi az Úr Maitreyanak nevezünk. E nagy lényt Indiában Krishna, a keresztény világban pedig Jézus Krisztus néven tisztelik. E kettős név értelme nem ismeretlen a teozófus előtt. Tanulmányai során hallott arról, hogy Krisztus, az új Bodhisattva, Jézus nevű tanítványának testét használta életének három utolsó éve alatt, amikor megalapította a keresztény vallást. E test halála után az asztrális világból folytatta néhány éven keresztül legbensőbb tanítványai tanítását, azután pedig mind a mai napig Jézus nevű tanítványát (aki most már maga is Mester) használta arra, hogy Egyházának sorsa felett őrködjön, és amennyire lehet, irányítsa.

Amint az Úr Maitreya átvette hivatalát, azonnal hozzálátott, hogy hasznosítsa a Buddha által hátrahagyott rendkívül jó körülményeket. Több egyidejű kísérletet tett a világ vallásos fejlődésének előmozdítására. Nemcsak Ő Maga inkarnálódott igen rövid időn belül, hanem sokat alkalmazott azok közül, akik az Úr Buddha alatt elérték az Arhat színvonalat és most készek voltak, hogy rögtön újraszülessenek. A tanítványoknak ebből a táborából való Lao-ce és Konfucius, akiket Kínába küldött testetölteni. Közülük való Platon is, majd a tanítványok követői közül Phidias és Görögország számos nagy embere.

Ugyanebben az időszakban jelent meg Pythagoras, a nagy bölcselő, aki most K.H. Mester. Ő nem volt az Úr Buddha közvetlen környezetében, mivel akkor már elérte volt az Arhat színvonalat és máshol volt Reá szükség a munkában. De átutazott Indiába, hogy találkozzék Vele, és áldásában részesüljön. Ő is a Bodhisattva fejlődési irányához tartozik és egyik legfőbb képviselőjének tekinthető.

Ez eseményekkel egyidejűleg az Úr Maitreya maga is testetöltött mint Krishna, és igen csodás életet élt Indiában. Ehhez az élethez fűződik India vallásos életének devocionális aspektusa, amely talán egyedüli az egész világon, mélységes odaadásának megnyilvánulásában. Ezt a nagy testetöltést nem szabad összetévesztenünk a Mahabharata-ban leírt Krishnáéval. Ez utóbbi harcos és államférfi volt és kb. 2.500 évvel korábban élt.

Ezzel egyidőben történt még egy nagy testetöltés is - nem annyira a vallási, mint a szervezés egyik vonalába tartozó - a nagy Shankaracharya-é, aki beutazta Indiát és megalapította a négy fő kolostort és a Sannyasi rendet. Némi zavart okozott az, hogy mindazok, akik azóta a kolostori szervezetek élén álltak, szintén felvették a Shankaracharya címet, úgyhogy Shankaracharyaról beszélni annyi, mintha a pápát emlegetnénk, s közelebbről nem neveznénk meg, hogy ennek a tisztségnek melyik viselőjére gondolunk. A fent említett nagy Alapítót nem szabad összetévesztenünk ennek a tisztségnek ismertebb viselőjével, aki Krisztus után kb. 700 évvel terjedelmes magyarázatokat írt a Bhagavad Gitá-hoz és néhány Upanisádhoz.

A három ösvény

Ez a három nagy Tanító, akik olyan rövid időn belül követték egymást Indiában, új impulzust adta a három ösvény mindegyikének. A BUDDHA vallást alapított, részletes utasításokkal a mindennapi élethez azok számára, akik a cselekvés ösvényén járnak; Shankaracharya megadta a metafizikai tanítást azoknak, akiknek a bölcsesség az ösvényük; az Úr Maitreya pedig (a Krishna megnyilvánulásban) az odaadás magasztos tárgyául szolgált azoknak, akiket ez az út vezet el az igazsághoz. A kereszténységet azonban úgy kell tekinteni, mint az új Bodhisattva első törekvését arra, hogy országokba vigye a vallást, mert a Krishna testetöltésben végzett munkája egyenesen Indiának volt szánva. Akik a külső megnyilvánulás mögött a dolgok belső és misztikus értelmébe tudnak hatolni, figyelemre méltónak fogják találni, hogy az a sugár, vagy típus, amelyhez az Úr Buddha, a Bodhisattva és K.H. Mester tartozik, bizonyos értelemben a Napistenség második aspektusának - a Szentháromság második személyének - megnyilvánulása.

A vallásnak van objektív oldala is. Nemcsak belülről hat, híveinek szívét és elméjét felbuzdítva, hanem kívülről is: olyan elrendezést alkalmaz, hogy felemelő és finomító befolyások hassanak folyvást a hivők különböző testeire. A templom nemcsak az a hely, ahová imádkozni járnak, hanem magnetikus központ is, amelyen keresztül szellemi erők áraszthatók szét a környezetre. Az emberek gyakran elfelejtik, hogy a Nagyoknak is a természet törvényeihez kell alkalmazkodniuk munkájukban, és hogy tényleges kötelességük erőikkel a lehetőséghez képest gazdaságosan bánni, vagyis mindent a lehető legegyszerűbben megoldani.

Így például, ha szellemi erőt kell kiárasztani egy bizonyos területre, nem volna gazdaságos azt válogatás nélkül mindenfelé szétszórni, mint az esőt. Ez azt jelentené, hogy cseppenként kellene az alacsonyabb színvonalra materializálni, s millió helyen egyszerre kellene hatalmas erőfeszítést tenni. Sokkal egyszerűbb, ha bizonyos pontokon határozott magnetikus központokat létesítenek, ahol egy ilyen materializációs gépezet állandóan működik. Így a felülről jövő; aránylag kevesebb erő is azonnal tekintélyes területre szóródik szét.

Ezt a régebbi vallásokban úgy érték el, hogy erősen magnetizált központokat állítottak fel. Ilyen a hindu templomban a szobor, vagy a lingam, a pársziknál a szent tűz oltára, a buddhistáknál pedig az Úr Buddha szobra. Amint az ájtatoskodó e szimbólumok elé járul, odaadást és hálát áraszt ki magából. Ekkor nemcsak a válasz-erőt vonja le magára, hanem tovább sugározza egy bizonyos távolságra a körülötte lévőkre.

A Bodhisattva, amikor a keresztény vallást megalapította, új kísérletet tett azzal a céllal, hogy legalább egyszer naponta biztosítva legyen a szellemi erőnek sokkal alaposabb és hatásosabb kiárasztása. Az a tény, hogy ilyenfajta új kísérleteket szabad megpróbálni - hogy noha a Hierarchia nagyszerű rendszere megmásíthatatlanul az Idők Kősziklájára van alapítva, mégis ennyi szabadságot enged tisztviselőinek - valóban mélységesen megkapó. Azt mutatja, hogy az a szervezet, amely az egész világon a legkonzervatívabb, mégis egyszersmind csodálatraméltóan liberális és hogy a kormányzat legrégibb formája a legalkalmazkodóbb is. Csak a Hierarchia magasztos Fejére gondolhatunk, amikor teljes érvénnyel idézzük e nagyszerű szavakat: „Az Ő szolgálata tökéletes szabadság.”

Ezt az új kísérletet talán legkönnyebben úgy hozhatom közelebb olvasóim megértéséhez, ha leírom, miként tudtam én meglátni valamit működésének egyik részletéből. De előbb néhány szót kell szólnom a keresztény Egyház jelenlegi állapotáról.

Ez az Egyház mai alakjában csak szegényes reprezentánsa annak, aminek alapítója szánta. Eredetileg megvoltak a magasabb misztériumai, mint minden más vallásnak és megvolt a három fokozat, amelyen gyermekeinek keresztül kellett menniük a megtisztulás, megvilágosodás és tökéletesség fokozata. De amikor a nagy gnosztikus tudósokat, mint eretnekeket kiközösítettér, elveszett az Egyház számára az igazságnak ez az aspektusa. Most e három fokozat közül csupán az elsőt állítja ideálként tagjai elé, és ezt sem elég világosan. Origenes, legnagyobb fiainak egyike, igen világosan leírta a kereszténység két fajtáját - a szomatikusat, és a szellemit - mondván, hogy az előbbinek az a rendeltetése, hogy a tudatlan tömegeket vonzza, az utóbbi azonban azoknak való, akik tudnak. Napjainkban az Egyház elfelejtette tanításának ezt az igazi szellemi és magasabb oldalát, és szánalmas kísérletekkel próbálja megmagyarázni, hogy van valahogyan valami szellemi oldala a tömegeknek szóló tanoknak. S ez tulajdonképpen minden, amit nyújtani tud.

Keresztény mágia

Mindazonáltal és mindennek ellenére, a régi mágia, amit alapítója szerzett; most is működésben van és hatásos. Így tehát még hanyatlásában is vezetés és ellenőrzés alatt van. A szentségekben, ha rendesen végzik a szertartást, még mindig van valódi és élő erő - magának a Napistenségnek ereje - és azon keresztül árad le, akit Jézus Mesternek nevezünk, ez lévén az Ő különleges szakmája.

Nem Ő, hanem a Krisztus - az Úr Maitreya - alapította a vallást, mindazonáltal a kereszténységet annak a személynek különös gondjaira bízták, aki testét átadta az alapító munkájához. A keresztény egyház sok ágaztában majdnem egészen kihalt az a hit, hogy Ő személyesen érdeklődik iránta. Az emberek úgy gondolnak rá, mint egy kétezer évvel ezelőtt élt nagy tanítóra, nem pedig mint olyan erőre, amely ma is tevékeny az egyházban. Elfelejtették, hogy Ő most is élő erő, valódi jelenlét, - valóban velünk van mindig, a világ végéig, mint mondotta. Nem Isten a szó bálványimádó értelmében, de mégis vezeték, amelyen keresztül az Isteni erő sok millió embert elért, tisztviselő, akire a Krisztus munkájának devocionális részét bízták.

Az egyház nagyon letért a számára eredetileg kijelölt útról. Az elgondolás az volt, hogy minden embertípust szolgáljon; most csak egyet szolgál, azt is nagyon tökéletlenül. A hiányzó láncszemeket újra be kell állítani. Napjainknak és az utolsó alfajnak intellektuális tevékenység az ismertetőjele: ennek az intellektuális és kritikai fellendülésnek az a tulajdonképpeni célja, hogy alkalmassá tegye a vallást egy újfajta intellektuális típus kielégítésére. Kár, hogy a papok és a tanítók nem bírnak a közvetlen tudás előnyével, és így nem tudnak az embereken segíteni e krízisben. Az kellene, hogy a maguk igazság-ismeretével irányítsák értelmi tevékenységeiket, és a rájuk bízottak szívében felélesszék a szellemiséget, ami nélkül az intellektuális erőfeszítés hiábavaló. Az egyház nemcsak hogy majdnem egészen elfelejtette alapítója eredeti tanítását, de legtöbb papjának mostanában már kevés fogalma van azoknak a szertartásoknak igazi értelméről és hatalmáról, amelyeket végezniük kell. A Krisztus valószínűleg előre látta ezt, mert gondoskodott arról, hogy a szertartások akkor is hatásosak legyenek, ha sem a papok, sem a hivők nem értik meg, miben állnak e módszerek és hatásaik. Nehéz is volna a közönséges kereszténynek megmagyarázni Krisztus tervének körvonalait. A teozófus könnyebben megérti, mert már tisztában van néhány idevonatkozó eszmével.

Mi tanulmányozók gyakran hallottunk a nagy erőtartályról, amelyet a Nirmanakáyák folyton megtöltenek, hogy tartalmát az Adeptus Hierarchia tagjai és tanítványaik felhasználhassák az emberiség fejlődésének előmozdítására. A Krisztus úgy intézkedett, hogy vallása használatára ennek a tartálynak bizonyos részét elkülönítsék és hogy meghatározott különleges szertartások, hatalmi szavak és jelek használatával erőt merítsen belőle a hivők szellemi javára.

E hatalom továbbadásának módját papszentelésnek nevezik, és rögtön rávilágít az apostoli folytonosság tanának igazi értelmére, amelyről annyi vita hangzott el. Én magam szigorúan ehhez a tanhoz ragaszkodtam, amíg az egyház papjaként működtem, de amikor a Teozófia tanulmányozása révén kezdtem jobban megérteni a vallásokat, és tágabb életfelfogást szereztem, kétely támadt bennem, vajon a valóságban olyan nagy-e a jelentősége ennek a folytonosságnak, mint ahogy mi, a szertartásos vonal hívei, feltételezzük. További tanulmányaim folyamán örömmel tapasztaltam, hogy a tannak igazi alapja van, és hogy még sokkal többet jelent, mint amennyit a legmagasabb iskoláinkban valaha is tanítottak.

A mise

Szicíliának egy kis falusi katolikus templomában történt, hogy először figyeltem fel erre, egy mise hatásának megfigyelése közben. Akik ismerősök ezen a gyönyörű szigeten, tudják, hogy ott nem éppen a legintellektuálisabb módon gyakorolják a vallást, és hogy se a papok, se a hivők nem mondhatók különösen képzetteknek. Mindezek ellenére az egész közönséges misemondás az okkult erő alkalmazásának nagyszerű példája volt.

Az átváltoztatás (consecratio) pillanatában a szent ostya a legvakítóbb ragyogásban izzott; valóságos nappá lett a tisztánlátó számára és amint a pap felemelte az emberek feje fölé, észrevettem hogy a szellemi erőnek két változata áradt ki belőle. Ezt a két változatot a nap fényéhez és koronájának kilövelléséhez lehetne hasonlítani. Az első változat részrehajlatlanul sugárzott széjjel minden irányba, mindenkire a templomban; sőt áthatolt a templom falain is és befolyásolta a körötte fekvő vidék tetemes részét.

Ez az erő hatalmasan stimuláló volt és a legnagyobb hatást az intuíciós világban fejtette ki, noha rendkívül erős volt a mentális világ három magasabb síkján is. Tevékenysége nyomait észleltük az asztrális világ első, második és harmadik síkján is, de ez a mentális visszatükrözése volt, vagy talán együttrezgés által létrehozott hatás. A befolyása körébe került emberekre fejlődési fokuknak megfelelően hatott Igen kevés esetben (ahol némi nyoma volt az intuíciós fejlődésnek) nagyon hathatós stimuláns volt, mert megkétszerezte vagy megháromszorozta az intuíció-test tevékenységét és sugárzási képességét. De minthogy a legtöbb. emberben az intuíciós anyag még jórészt látens állapotban van, a főhatást a lakosok kauzális testére fejtette ki.

De még ezek nagy része sem volt éber, vagy részben receptív, legfeljebb a mentális világ harmadik síkjának anyagában, s ezért elmulasztottak sok olyan előnyt, amiben részesedhettek volna, ha kauzális testük magasabb részei teljesen tevékenyek. De mindenesetre a környezetben lévő egók kivétel nélkül közvetlen lökést, és határozott előnyt kaptak a corsecratio aktusából, bármily kevéssé tudták vagy sejtették is, hogy mi történik.

Az asztrális rezgések, noha sokkal gyöngébben, szintén messzemenő hatást hoztak létre. A szicíliaiak asztrális teste többnyire jól fejlett, úgyhogy nem nehéz érzelmeiket felkelteni. Sokan a templomtól távol, a falu utcáin, vagy munka közben a magányos domboldalakon, éreztek egy pillanatra valami szeretet- vagy áhítat fellobbanást, amint ez a nagy szellemi béke- és erőhullám átvonult a vidéken, noha biztos, hogy álmukban sem gondoltak volna arra, hogy ezt az ő kis székesegyházukban celebrált misének tulajdonítsák.

Egyszeriben világossá válik előttünk, hogy itt egy nagy és messze-ható rendszerről van szó. Világos, hogy a mise mindennapi elmondásának egyik nagy célja, sőt talán főcélja az, hogy körzetében legalább egyszer naponta mindenki részesüljön egy olyan jól számított villamos lökésben, ami elősegíti növekedését. Az ilyen erőkiáradás mindenkinek azt adja, aminek befogadására képesítette magát. De még a teljesen fejletlen és tudatlan is javul valamelyest egy nemes érzelem múló érintésétől, a kevés haladottabbnak pedig olyan szellemi felemelkedést jelent, aminek értékét aligha lehet túlbecsülni.

Azt mondtam, hogy van még egy hatás, amit a nap koronájának kilövelléseihez hasonlítottam. Az előbb leírt fény részrehajlatlanul áradt ki mindenkire, igazra és igaztalanra, hívőkre és a gúnyolódókra egyaránt. Ez a második erő azonban csak az egyén erős áhítat-érzésére jött működésbe, mintegy válaszul. A szent ostya felemelésekor a gyülekezet minden tagja térdre borult - némelyek valószínűleg csak szokásból, némelyek azonban mélységes áhítattól áthatva.

A tisztánlátó elé táruló kép igen megkapó és mély benyomást keltő volt, mert a felemelt ostyából ezekre az utóbbiakra olyan tűzsugár lövellt ki, amely asztrális testeik felsőbb részét a legerősebb elragadtatástól izzóvá tette. Az asztrális testen keresztül szoros összefüggésüknél fogva, az intuíciós test is gyors rezgésbe jött. Azokban az egyszerű emberekben ugyan nem valószínű, hogy az intuíció már felébredt volna, mégis kétségtelenül előmozdította növekedését és erősítette az asztrális testre gyakorolt ösztönös befolyás képességét. A felébredt intuíció ugyanis tudatosan képes az asztrálist formálni és irányítani, de a legfejletlenebb intuíciós testben is van egy nagy erőtartály, ami lesugárzik az asztrális testre és átvilágítja, még ha csak tudattalanul és automatikusan is.

Engem természetesen rendkívül érdekelt ez a jelenség, és feltettem magamban, hogy elmegyek különböző templomokba, mindenféle istentiszteletekre, hogy kitapasztaljam, vajon az, amit ez alkalommal láttam, változatlan-e; vagy ha változik, mikor és milyen körülmények folytán. Azt láttam, hogy minden mise közben ugyanazok a hatások jöttek létre és az a két erő, amelyet leírni próbáltam, mindig jelen voltak, - az első látszólag minden tapasztalható változat nélkül, de a másodiknak erőssége a gyülekezet igazán áhítatos tagjainak számától függött.

A consecratio után történő úrfelmutatás nem egyedüli alkalom erre az erőkiáradásra. Az Oltáriszentséggel adott áldáskor ugyanez történik. Többször követtem az Oltáriszentség körmenetét az utcákon végig, és valahányszor a körmenet megállt valamely félig rombadőlt templom előtt és annak lépcsőiről áldást adtak az Oltáriszentséggel, pontosan ugyanez a kettős jelenség mutatkozott. Megfigyeltem, hogy az oltáron őrzött szentelt ostya egész nap szünet nélkül árasztja az elsőnek leírt befolyást, noha nem olyan erősen, mint úrfelmutatáskor vagy áldáskor. Azt mondhatnók, hogy az oltáron a fény szüntelenül izzik, de azokban a különös pillanatokban napként világít. A második erő hatását, a második fénysugarat, látszólag bármely pillanatban ki lehet váltani a tabernákulumban eltett Oltáriszentségből, bár úgy vettem észre, hogy valamivel kevésbé eleven, mint a consecratio utáni közvetlen kiáradás.

Minden, ami a szentelt ostyával összefüggésben, - a tabernákulum, a monstrancia, maga az oltár, a pap ruhái, a szigetelő fátyol, amellyel a monstranciát megfogja, a kehely és a patena, mind erősen telítve volt ezzel az óriási magnetizmussal és mind azt sugározta, lehetőségeihez mérten.

Még egy harmadik hatás is észlelhető volt: az áldozóra tett hatás. Az, aki magába fogadja ennek a vakító központnak egy részét, amelyből a fény és a tűz árad, maga is egy időre hasonló központtá lesz, és erőt sugároz. Azok az óriási erőhullámok, amelyeket ilymódon a lehető legbensőségesebb viszonyba von önmagával, szükségképpen komolyan befolyásolják magasabb testeit. Ezek a hullámok egy időre magukhoz harmonizálják rezgéseit és így hozzák létre az erős elragadtatás érzését. Ez azonban tekintélyes feszültséget jelent az egyén különböző testeire, amelyek természetesen hajlamosak arra, hogy fokozatosan visszaessenek normális állapotukba. Hosszú ideig küzdenek e leírhatatlanul élénk magasabb befolyások a lelassulási hajlam ellen. De az ember rendes rezgéseinek aránylag óriási tömege holt súlyánál fogva még erre a hatalmas energiára is kiszipolyozóan hat s fokozatosan magával vonja a közönséges színvonalra. Minden ilyen tapasztalat azonban kétségkívül egy parányival magasabbra viszi az embert, mint ahogy előtte volt. Egynéhány pillanatra, sőt talán néhány órára, közvetlen érintkezésbe kerül egy olyan világ erőivel, amely sokkal magasabb, mint amit egyébként el tud érni.

Természetesen, miután mindezt megfigyeltem, hozzáláttam annak kikutatásához, hogy ezt az erőkiáradást milyen mértékben befolyásolja a pap jelleme, tudása, vagy szándéka. Engedjék meg, hogy röviden összefoglaljam sok eset megfigyelésének eredményét két, vagy három axióma formájában, amelyek az első pillanatra kétségkívül meg fogják lepni sok olvasómat.

Papszentelés

Először is, csak azok a papok tudják ezt a hatást egyáltalán létrehozni, akiket törvényesen felszenteltek, tehát akiknél megvan az apostoli folytonosság. Akik nem tartoznak ebbe a hivatalos szervezetbe, nem hozhatják létre, bármily odaadóak, áhítatosak, jók vagy szentek is. Másodszor: sem a pap jelleme, sem tudása, sem tudatlansága azt illetőleg, hogy voltaképpen mit is cselekszik, nem befolyásolja semmi módon sem a hatást.

Ha gondolkozunk rajta, ezek a kijelentések nem okozhatnak meglepetést, mivel nyilvánvalóan csupán arról van szó, hogy valaki képes-e bizonyos eredményeket létrehozni. Ezt pedig csak azok tehetik meg, akik bizonyos szertartáson megkapták a szükséges képességet. Hogy bizonyos embercsoporthoz beszélhessünk, ismernünk kell nyelvüket. Lehet valaki bármilyen jó, komoly és odaadó, nem társaloghat velük, ha nem tud a nyelvükön. Szintúgy nem befolyásolja a velük való közlekedést egyéni jelleme sem, csakis az egyetlen tényező, hogy ismeri-e nyelvüket. Nem állítom egy pillanatig sem, hogy a felsorolt többi szempontnak nincs meg a maga hatása. Erről később fogok beszélni. Azt azonban állítom, hogy csak az meríthet ebből a különleges tartályból, akit erre megfelelően képesítettek a Krisztustól reánk hagyott utasítások szerint.

Azt hiszem, kitűnik, jó oka annak, miért éppen így rendezték el a dolgot. Szükség volt egy olyan tervre, amely egy nagyszerű erőkiáradást mindenki számára elérhetővé tesz egyszerre, sok ezer templomban szerte a világon. Nem mondom, hogy egy rendkívüli erővel és életszentséggel rendelkező ember nem tudna esetleg áhítata erejével olyan magasabbrendű erőket levonni, amelyek egyenértékűek a leírt szertartásokban lehozott erőkkel. De az ilyen kivételes erejű emberek nagyon ritkák, és a világ történetének egy időszakában sem lehetett volna egyszerre eleget találni belőlük még ahhoz sem, hogy csak ezredrészét is betöltsék a helyeknek, ahol szükség van rájuk. De ennek a tervnek működése bizonyos mértékben gépies. Azon alapul, hogy egy bizonyos cselekedet, ha kellőképpen végzik, biztos módszer legyen az erő levonására. Ezt pedig aránylag csekély gyakorlattal megteheti mindenki, akire ezt az erőt ráruházták A víz felszivattyúzásához erős ember kell, de bármelyik gyermek meg tudja nyitni a csapot. Erős ember kell ahhoz, hogy elkészítsen, és helyére akasszon egy ajtót; de ha egyszer a sarkain lóg, akármelyik gyermek ki tudja nyitni.

Még valami volt, ami nagyon érdekelt: hogy felfedezzem, menynyiben befolyásolja a pap szándéka a létrehozott eredményt. A római katolikus egyházban sok papot láttam, akik kissé gépiesen végezték a szertartást, mint mindennapi kötelességet, alig gondolva oda. De talán a beléjük vésődött tisztelet, vagy a hosszú megszokás következtében közvetlenül a consecratio előtt láthatólag mindig összeszedték magukat és az aktust határozott szándékkal végezték.

Nem szeretném, ha csak egy pillanatra is úgy értelmeznék, amit mondok, hogy a pap áhítata és komolysága, tudása és szép jelleme nem számít. Nagyon is számít; de nem érintik azt a képességet, hogy abból a bizonyos tartályból merítsen. Ha a pap komoly és áhítatos, minden érzelme kisugárzik híveire és hasonló érzéseket vált ki belőlük. Így azt mondhatjuk, hogy az a pap, aki szívvel-lélekkel végzi munkáját, kétszeres áldást hoz hívőire, noha ezt a személyiségéből eredő befolyást aligha tekinthetjük egyenrangúnak az elsővel. Az odaadáson keresztül levont erőkiáradás természetesen éppen olyan gyakran található az Egyházon kívül, mint azon belül.

Egy másik tényező, amit tekintetbe kell vennünk, a gyülekezet érzelme. Ha érzelmeik áhítatosak és tisztelettelesek, ez nagy segítségére van tanítójuknak, és óriási mértékben növeli az áhítatukra válaszul leáradó szellemi energia mennyiségét. Tekintetbe kell venni a gyülekezet átlagos értelmi fokát is. Aki értelmes és egyszersmind jámbor, áhítatában is többet nyújt, mint tudatlanabb testvére, s ezért dúsabb választ képes levonni. Másrészt olyan templomokban, ahol az értelmi képességek gyakorlása a fontos, - ahol például nem a misét, hanem a prédikációt tartják fődolognak - alig van valódi áhítat; helyét egy kritizáló és szellemi gőggel telt magatartás foglalja el, amely ténylegesen akadályozza a balga híveket abban, hogy eredménye is legyen annak, amit ők lelkigyakorlatnak tekintenek.

A gyülekezet áhítata, vagy nemtörődömsége, hite, vagy kételkedése nem számit a magasból való leáradásnál, ha olyan pap végzi a szertartást, akinek megvan a szükséges képesítése a kijelölt tartályból való merítéshez. De ezek a tényezők természetesen hatással vannak a szentelt ostyából kiáradó sugarak mennyiségére és így a templom általános légkörére.

Gondolatformák

Az Egyház minden nagy istentiszteletének, (különösen pedig a misének) eredetileg az volt a rendeltetése, hogy egy hatalmas, rendezett formát építsen fel, amely egy központi eszmét fejez ki, és vesz körül. E forma azután megkönnyíti és irányítja a befolyás sugárzását a templom köré csoportosult egész helységre. Az istentisztelet eszméje kettősnek mondható: felfogni és szétosztani a szellemi erő nagy kiáradását, azután összegyűjteni és felajánlani a nép áhítatát Isten trónja előtt.

A római vagy görög szertartású misében az istentisztelet különböző részei célzatosan úgy csoportosulnak a consecratio központi aktusa köré, hogy a létrejövő nagy építmény szimmetrikus legyen, és hogy a hívekre közvetlenül hasson. Az istentisztelet egyik legfontosabb hatása, mind a jelenlévő hivőkre, mind a körülvevő vidékre, éppen ezeknek a szép és áhítatos gondolatformáknak megteremtése, amelyeken keresztül a magasabb világokból jövő élet- és erőleáradás könnyebben történhet. Ezek a gondolatformák szebbek és hatékonyabbak, ha az istentiszteleten résztvevőknek tekintélyes része értelmesen hozzájárul. De még ha tudatlan is az áhítat, az eredmény akkor is szép és felemelő.

A felekezetek legtöbbje, amelyek sajnálatosan elszakadtak az Egyháztól, szem elől vesztették a nyilvános istentiszteletnek ezt a belső és fontosabb oldalát. Az Istennek felajánlott szolgálat eszméje csaknem eltűnt és helyét gyakran aprólékos teológiai hitelvek fanatikus hirdetése foglalta el, amelyek mindig mellékesek és nevetségesek. Sokan csodálkoznak, hogy azok, akik okkult szempontból írnak, oly határozottan pártolják az Egyház gyakorlatát a különböző felekezettel szemben, pedig ez utóbbiak gondolkodása sok szempontból szabadabb. Ennek oka éppen az, hogy a dolgok fent leírt rejtett oldalát veszik figyelembe.

Az okkult tanulmányozó nagyon is értékeli azt az erőfeszítést, amely a lelkiismereti és gondolatszabadságot lehetővé tette; mindazonáltal fel kell ismernie, hogy akik félredobták az Egyház pompás régi formáit és istentiszteleteit, ezzel egyszersmind elvesztették vallásuknak majdnem egész okkult oldalát is és lényegileg önző és körülhatárolt hitet csináltak belőle, amennyiben az egyén "személyes megváltása" a főkérdés, nem pedig az imádat hálás felajánlása Istennek. Pedig éppen ez a felajánlás az, ami állandó és biztos vezetéke az Isteni Szeretet leáradásának.

A szabad gondolkodás elérése szükséges lépés volt az emberi fejlődés folyamatában. De a mód esetlen és durva volt. Az egyes vezetők nagyfokú tudatlansága pedig vad túlzásokra vezetett, amiknek nyomait ma is látjuk. Így Cromwell durva katonái rombolási dühükben felbecsülhetetlen szobrokat és pótolhatatlan üvegfestéseket törtek össze, de ugyanez az esztelen felszámolási vágy szüntette meg a halottakért való állandó imádkozás gyakorlatát, s ölte ki az egyszerű emberekből az addig csaknem általános odaadást a szentek és angyalok iránt, jóllehet mindezek a magasabb világokban értékes hatásokat hoztak létre. Akkoriban az emberek nagy tömege vallásos volt, - noha tudatlanul vallásos. Most nyíltan, sőt kérkedően vallástalan. Ez az átmeneti fok talán szükséges, de nem tekinthetjük önmagában véve sem szépnek, sem kielégítőnek.

Az áhítat hatása

A mise hatásához semmi más nem hasonlítható, ámbár pompás zenei formák létesülhetnek bármely istentiszteleten, ahol zenét használnak. Más istentiszteleteknél (kivéve persze az Oltáriszentséggel való áldást) a létrehozott gondolatformák és a kitermelt általános jó, nagyban függ a jelenlevők áhítatától. Az áhítat akár egyéni, akár együttes - minőségére nézve igen változó. A kezdetleges vadember áhítata például rendesen erősen félelemmel kevert és főképp arra irányul, hogy megengeszteljen egy istenséget, amely másképp bosszút állna rajta. De nem sokkal jobb ennél a magukat civilizáltnak tekintő emberek áhítaténak nagy része sem, mert ez is csak olyan alkudozásféle: felajánlanak az Istenségnek bizonyos mennyiségű áhítatot, ha Ő ezért bizonyos mennyiségű védelmet nyújt nekik.

Az ilyen áhítat, teljesen önző és kapzsi természetű lévén, csupán az asztrális anyag alsó rétegeiben hoz létre eredményeket, ezek is sok esetben bizony kevéssé tetszetősek. Ezek a gondolatformák gyakran horog-formájúak, erőik mindig zárt görbékben mozognak, így csak a kibocsátóra irányulnak. Ugyanoda hozzák vissza azt a csekély eredményt, amit esetleg elértek. Az igazi tiszta, önzetlen áhítat olyan érzelem-kiáradás, amely sohasem tér vissza kiküldőjéhez, hanem ténylegesen kozmikus erővé válva, messzeható eredményeket hoz létre a magasabb világokban.

Noha ezek az erők sohasem térnek vissza, az őket létrehozó ember a válaszul leáradó isteni energia központjává válik, és így áhítatával valóban megáldotta önmagát, sőt egyidejűleg megáldotta a többieket is. Ráadásul még abban a páratlan tisztességben is részesült, hogy hozzájárul a Nirmanakayák hatalmas erőtartályához.

Az Istenség csodálatos életenergiáját minden világban és minden színvonalon árasztja. Természetes, hogy a magasabb világban kiáradása erősebb, teljesebb és kevésbé korlátolt, mint az alsóbb világban. Rendes körülmények között ennek a nagy erőnek hullámai csupán a saját világukban hatnak és nem lépnek át egyik világból a másikba. De éppen az önzetlen gondolat és érzelem (akár áhítatban, akár odaadó szeretetben nyilvánul) olyan ideiglenes csatornát nyit meg, amelyen keresztül a különben magasabb világhoz tartozó erő alászállhat egy alacsonyabba, és ott olyan eredményeket hozhat létre, amelyek másképp nem történnének meg.

Az igazán önzetlen ember ilyen csatornát, vagy vezetéket készít magának, bár természetesen nem nagy méretűt. De egy nagy gyülekezet hatalmas áhítat-aktusa, ha az emberek igazán egyesülnek, és teljesen félreteszik az önző gondolatokat, ugyanazt az eredményt százszor nagyobb mértékben hozza létre. Olykor-olykor az istentiszteletnek ez az okkult oldala teljes mértékben és minden pompájában megnyilvánul, s aki csak egyszer is részesült abban a kiváltságban, hogy ezt láthassa, nem kételkedhet egy pillanatig sem, hogy a templomi istentiszteletek rejtett oldala összehasonlíthatatlanul fontosabb a pusztán fizikainál.

A tisztánlátó látja az asztrális anyag legfinomabb fajtájából való kápráztató kék tornyot vagy kupolát, amint felfelé tör az égbe, messze túlhaladva a gyakran hasonló formájú templom való mását. Látja a vakító dicsfényt, amely rajta leárad, és mint hatalmas áradat ömlik széjjel az egész környéken. A pályát, amelyen a magasabb élet alászáll, természetesen az áhítat kúpszerű fellövellésének átmérője és magassága határozza meg. A felülről leáradó erő pedig arányban áll az áhítatból felfelé törő erő rezgéssebességével. A látvány valóban csodás, és aki látja, soha többé nem kételkedik abban, hogy a láthatatlan befolyás több mint a látható. Azt is be kell látnia, hogy a világ, amely megy a maga útján, nem ügyelve az áhítatos emberre, sőt talán gúnyolódva rajta, sokkal többel tartozik neki, mint gondolná.

A felszentelt pap ereje más szertartásokban is erős, nemcsak a misében. Amikor a vizet megszenteli, hogy azzal kereszteljen, a hívőkre hintse, vagy a templom bejáratánál elhelyezze, oly erővel telíti, amivel alkalmassá teszi rendeltetésének betöltésére. Ugyanez áll más szentelésekről és áldásokról is, melyek a pap rendszeres munkája közben előfordulnak. De sokszor úgy látszik, hogy a hatás nagyobb részét magának a papnak a magnetizmusa idézi elő: ez megint attól az energiától és komolyságtól függ, amellyel a szertartás reá eső részét végzi.

A keresztelés

A keresztelés szentségének, amint eredetileg kiszolgáltatták, megvolt valódi és szép rejtett oldala. A régi időkben a vizet már azzal a szándékkal megnetizálták, hogy rezgéseivel hatást gyakoroljon a magasabb testekre, s így a gyermek még ki nem alakult asztrális és mentális testében levő jó tulajdonságok csíráit ösztönözze: a rosszakat pedig elszigetelje és kiirtsa. Az elgondolás kétségkívül az volt, hogy már ezt a kezdeti alkalmat is felhasználják a jó csírák táplálására. Ezek fejlődése így megelőzheti a rossz csírák növekedését. Ha pedig a rosszak később elkezdenek kihajtani, a jók már annyira fejlettek, hogy aránylag könnyűszerrel erőt vesznek a rosszakon.

Ez a keresztelési szertartás egyik oldala. De van egy másik, s az jelképesen arra a beavatásra utal, amely felé az Egyház fiatal tagja lépéseit remélhetőleg irányítani fogja, ha felnő. Az új testeket felszentelik és bebiztosítják, hogy a bensőben lakozó lelket igazán kifejezhesse és a Nagy Fehér Testvériséget szolgálhassa. De még ezenkívül is van egy okkult oldala, mert ha a szertartást helyesen és tudatosan végzik, az új testekre kétségkívül különleges hatást gyakorol.

Egységben az erő

Az Úr Maitreya rendszerének gazdaságossága és hatékonysága azon a tényen alapszik, hogy sokkal nagyobb erőket lehet könnyűszerrel átadni egy csekélyszámú embercsoportnak, akik szellemileg elő vannak készülve befogadásukra, mint amennyit általánosságban szét lehetne osztani erőpazarlás nélkül. A hindu rendszerben például minden férfi pap a maga házában, s ezért milliónyi, a legkülönbözőbb temperamentumú papról van szó, minden különösebb képzettség nélkül. A papok felszentelésének rendszere viszont kevesebb egyénnek ad bizonyos nagyobb hatalmat, akiket éppen e felszentelés speciális munkára képesít.

Az elv továbbszűkítése az, amikor egy még kisebb számú csoportra még magasabb rendű erőket ruháznak, - ezek a püspökök. A püspökök lesznek a vezetékei annak az erőnek, amely a papszenteléskor leárad és ama másik kisebb erőnek, ami a bérmálás szentségénél nyilvánul meg. E szertartások rejtett oldala mindig nagyon érdekes, mert megmutatja az élet valóságait. Sajnos, manapság sok esetben e dolgokat puszta külsőségeknek tekintik, a bár ez nem semlegesíti az eredményt, hatását mégis csökkenti. Ha azonban a régi formákat úgy használják, ahogy eredetileg előírták, a láthatatlan hatás aránytalanul nagyobb bármilyen látható megnyilvánulásnál.

Templomszentelés

Templomot és temetőt szintén csak püspök szentelhet fel. Ennek okkult oldala igazán szép látvány. Érdekes megfigyelni annak az erődítmény-félének növekedését, amit a püspök épít, amint körüljár, és az előírt imákat és verseket mondja; érdekes látni az esetleg odatapadt közönséges gondolatformák kiűzését és behelyettesítésüket rendezett és áhítatos formákkal, az épület rendeltetésének megfelelően.

A harangok

Sok kisebb szentelés is van, amelyek érdekelnek bennünket, például a harangok megáldása. A harangozásnak határozott szerepe van az Egyház rendszerében, amelyet napjainkban úgy látszik, kevéssé értenek meg. A modern elmélet szerint a harangok arra valók, hogy összehívják az embereket, amikor elérkezett az istentisztelet ideje. A középkorban, amikor nem voltak órák, kétségkívül ezt a célt is szolgálták. Ebből a korlátozott nézetből származik az a felfogás, hogy bármi megfelel a célnak, ami zajt csinál. Anglia legtöbb városában a vasárnap reggel valóságos purgatóriummá válik a kellemetlen hangokat adó ércdarabok diszharmonikus kongatásával.

Néha felismerjük a harangok igazi hasznát, pl. nagy ünnepeken ünnepélyes alkalmakkor, vagy általános örömünnepeken. Zenei hangokat adó, harmonikus harangszó volt az eredeti elgondolás s kettős hatást kellett keltenie. Ennek valamelyes emléke félig-meddig helyesen értelmezve, még megvan a kampanológia tudományában, és akik ismerik az igazán szép harangjáték gyönyöreit, talán örömmel hallanak arról, milyen különlegesen tökéletes és nagyszerű formákat teremt.

Nos, az egyik hatás, amit a rendezett harangszóval el akartak érni: ugyanazt a zenei formát ismételten kiárasztani, számtalanszor ugyanazt és ugyanúgy hangoztatva. Ennek az a rendeltetése, ami pl. a keresztény szerzetes sok százszor elmondott Ave Maria-jának, vagy az északi buddhista gyakorlatának, aki életének nagy részét a misztikus szótagok, az Om Mani Padme Hum ismétlésére fordítja. De ugyanez okból adja meg sok hindu életének hátterét a Sita Ram név mondogatása.

Egy bizonyos gondolatforma és tartalom ilyen módon beidegződik a közelben lévő emberek asztrális testébe. A harangok megáldása ezekhez a hullámzásokhoz még egy tulajdonságot adott. A különbözőképpen meghúzott harangok hangja természetesen különböző formákat alkot; de bármilyenek is a formák, ugyanannak a harangnak a rezgése teremti őket, és ha ezek a harangok előre telítve vannak egy bizonyos magnetizmussal, minden forma, amit teremtenek, hordozója lesz annak a megnetizmusnak. Olyan ez, mintha a szél, amely zenefoszlányokat sodor felénk, magával hozna ugyanakkor valami finom illatot is. A püspök, amikor megáldja a harangokat, ugyanakkor hozzáad egy szándékot, mint a vízszentelés esetében; azt, hogy ahová csak elhatol a harang hangja, űzzön ki onnan minden rossz gondolatot és érzést, s csak harmónia és áhítat uralkodjon. Valódi mágia ez, és ha a mágus kellőképpen végzi, igen hatásos is.

A csengő, amelyet a templom belsejében szólaltatnak meg a Sanctus mondásakor, vagy a szentelt ostya felmutatásakor, más célt szolgál. Azokban az óriási székesegyházakban, amelyeket a középkori kegyelet emelt, lehetetlen volt minden jelenlévőnek hallani, mit mond a pap a mise alatt, még a mostani rendszer, a „csendes recitálás” bevezetése előtt is. A ministráns egyik kötelessége tehát, mivel ő közel van az oltárhoz és követi a pap mozdulatait, hogy csengetéssel adja tudtára a gyülekezetnek, ha a mise elérkezik ezekhez a fontos részekhez.

A hindu vagy buddhista templomokban használt csengettyűnek megint más a jelentése. Itt az eredeti gondolat szép és önzetlen volt. Ha valaki egy áhítatos fohászt mondott, vagy felajánlott valamit, válaszul bizonyos szellemi erő áradt le. Ez többek között megtöltötte a csengőt is, és a hívő a csengettyűszóval szét akarta árasztani annak a magasabb befolyásnak a rezgéseit, amíg frissek és erősek. Éspedig akkora körzetbe, ameddig a csengő hangja terjed. Ezt az igazi jelentőségét, sajnos, annyira elfelejtették, hogy vannak, akik azt hiszik, hogy a csengővel istenségük figyelmét kell magukra felhívniuk!

Tömjénezés

Ugyanez a gondolat mutatkozik más kivitelben a tömjén megáldásakor. A tömjénnek mindig kétféle jelentősége van. Felszáll Isten elé, mint a hivők imádságának jelképe, de szétoszlik a templomban is, mint Isten áldásának édes illatú jelképe. Ekkor a pap ismét szent befolyást küld belé azzal, hogy bárhova hatol is illata, bárhova jut is el a legparányibb részecskéje annak, amit megáld, a békének és a tisztaságnak érzését vigye magával és űzzön el minden diszharmonikus gondolatot és érzést.

Még a megáldástól eltekintve is jó a tömjén hatása, mert olyan gyantákból van gondosan összeállítva, amelyeknek rezgéssebessége tökéletes összhangban van szellemi és áhítatos rezgésekkel, de határozottan ellenkezik majdnem minden másfélével. A magnetizálás megerősítheti természetes jellegzetességeit, vagy más különleges rezgésekkel gazdagíthatja. Használata tehát vallásos szertartásokkal összefüggésben minden esetben és mindig jó. A szantálfa illatának sok tulajdonsága megegyezik ezzel; a tiszta rózsaolaj pedig, noha teljesen másfajta, szintén jó hatással van.

Van még egy másik újdonság is abban a rendszerben, amelyet a keresztény Egyház Alapítója egyháza számára készített. Ez annak az óriási erőnek hasznosítása, ami az egységes és egyidejű működésben rejlik. A hindu, vagy buddhista templomokban mindenki akkor jön, amikor kedve tartja, elvégzi apró felajánlásait, vagy elmondja néhány szónyi imáját és dicsőítését, azután elvonul. Minden ilyen erőfeszítésnek megvan a maga eredménye, amely a belehelyezett valódi érzés erejével van arányban és így keletkezik a parányi következményeknek állandó áramlata. Soha nem kapjuk azonban azt a tömör hatást, amit egy százakból, vagy ezrekből álló gyülekezet egyidejű erőfeszítése hoz létre. Sem azokat a szívet megindító rezgéseket nem érezhetjük, amelyek valamely jól ismert körmeneti ének éneklését kísérik.

Ilyen együttműködéssel az istentiszteleten a következő négy eredményt lehet elérni:

1. Bármi legyen is a fohászkodási rész tárgya, mivel sokan kérik ugyanazt, óriási gondolatformát küldenek ki.

2. Megfelelően nagy mennyiségű erő áramlik le és megerősíti az emberek szellemi képességeit.

3. Az egyszerre történő erőfeszítés összhangba hozza testei rezgéseit, és így fogékonyabbá teszi őket.

4. Figyelmük egyazon célra lévén irányítva, együttműködnek, és így egymást erősítik.

A holtakért való istentiszteletek

A fejezet elején mondottak megmagyarázzák azt, amit gyakran félreértenek azok, akik nevetségessé teszik az Egyházat: ez a mise felajánlása egy bizonyos szándékkal, vagy valamely megholt személyért. Alapgondolata az, hogy annak a bizonyos személynek javára válik majd az erőleáramlás. Az erős reágondolás ugyanis feltétlenül felhívja figyelmét, és ha ily módon a templomba vonzódott, részt vesz a szertartásban és élvezi eredményének nagy részét is. Ha az öntudatlanság állapotában van is még, ahogy ez néha megtörténik a nemrég meghaltakkal, a pap akaratereje (vagy komoly imádsága, ami egyre megy) az erőáramot afelé a személy felé irányítja, akinek szánva van. Az ilyen erőfeszítés tökéletesen megengedett invokációs mágia-aktus. Sajnos, gyakran belekevernek egy teljesen törvényellenes és rossz elemet azzal, hogy ennek az okkult erőnek gyakorlásáért díjat szednek, ami szabályellenes.

Más vallások

Megpróbáltam megvilágítani valamit a keresztény Egyház szertartásainak belső jelentéséből. Ezt azért tettem, mert egyrészt ezt ismerem a legjobban, másrészt mert néhány érdekes jellegzetességet a jelenlegi Bodhisattva vezetett be, s amelyek ebben az alakban újnak mondhatók. Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy azért magyaráztam a keresztény szertartásokat, mintha ezt a vallást tekinteném az egyetemes igazság bármely tekintetben legjobb kifejezőjének; az a tény, hogy én, aki papjai közé tartozom, nyilvánosan buddhistának vallottam magamat, világosan mutatja, hogy nem ez a véleményem.

Ami tanításait illeti, a kereszténység szinte minden más nagy vallásnál hiányosabb, talán a mohamedánizmus kivételével. Ez azonban nem azért van, mintha eredeti Alapítója elmulasztotta volna, hogy rendszerét az igazság tökéletesen rendezett megnyilatkozásává tegye. Inkább onnan ered, hogy a korai keresztények tudatlan többsége igen sajnálatos módon kiközösítette a nagy gnosztikus doktorokat. Ennek következtében csak egy sajnálatosan megcsonkított tan maradt hátra. Az Alapító talán előre látta ezt a kudarcot, mert egy olyan mágia-rendszert hagyott Egyházára, amely gépiesen tovább működik, még akkor is, ha népe sokat elfelejtene tanításának eredeti értelméből. Éppen ez a gépies működése mögött rejtőző erő magyarázza meg azt a figyelemre méltó hatalmat, amit olyan sokáig meg tudott őrizni egy olyan Egyház, amely intellektuálisan nem tudja kielégíteni követőit.

Azok tehát, akik más vallásokhoz tartoznak, semmi esetre se higgyék, hogy nem tisztelem eléggé hitüket, amiért fejtegetéseimhez azt választottam magyarázatom példájául, amelyet legjobban ismerek. A szertartásos mágiának általános elvei, amelyeket az előzőkben lefektettem, egyformán igazak minden vallás számára, s mindenki alkalmazhatja a maga esetében.

Egyházi rendek

A keresztény papságban három rend van: püspökök, papok és diakónusok. Az első felszentelés a diakónusi, ami tulajdonképpen tanulófélét, vagy segédpapot jelent. A diakónusnak nincs még hatalma a konszekrációra, sem áldást nem oszthat, sem bűnbocsánatot nem adhat, gyermeket azonban keresztelhet, de ezt bárki megteheti szükség esetén. Egyévi diakonátus után pappá szentelhető, és ez a második felszentelés ruházza rá azt a képességet, hogy az említett erőtartályból merítsen. Megkapja tehát a hatalmat, hogy az ostyát átváltoztassa, különböző tárgyakat megszentelhessen, a hivőket a Krisztus nevében megáldhassa, és kimondhassa bűneik bocsánatát. A püspöknek mindezeken az erőkön felül hatalma van még papokat felszentelni, és így az apostoli folytonosságot továbbvinni. Csak neki van joga bérmálni, és templomot szentelni, vagyis egy épületet Isten szolgálatára elkülöníteni. Csak ez a három rend jelent határozott fokozatokat, mert olyan felszenteléssel járnak, amelyek különböző erőket adnak. Bár a keresztény papság többféle címet oszt, mint pl. érsek, kanonok, bíboros, esperes, stb, de ezek csupán hivatali címek és különböző kötelességeket jeleznek, nem pedig szellemi erőre vonatkozó fokozatokat.

Kilencedik fejezet
A HANGOK HATÁSA

Hang, szín és forma

Eddig a templomok falából áradó befolyásokkal és e falak közt végzett szertartások hatásával foglalkoztunk. Meg kell még említenünk a szertartások alatt elhangzó zene rejtett oldalait is.

Sokan tudják már, hogy a hangok mindig színeket is hoznak létre, - hogy minden játszott, vagy énekelt hangnak felhangjai vannak, amelyek fényhatást idéznek elő és ezt a hatást már egy kissé tisztánlátó ember is megláthatja. Nem mindenki tudja azonban, hogy a hangok éppen olyan formákat építenek, mint a gondolatok, pedig így van. Már régen kimutatták, hogy a hangok a fizikai világban formát teremtenek. A kísérlet abból áll, hogy egy csőbe, amelynek a másik végén egy membránra finom homokot, vagy lycopodium port hintenek, beleénekelnek.

Bebizonyosodott, hogy minden hang rezgése a homokot bizonyos meghatározott alakban csoportosította, és hogy ugyanaz a hang mindig ugyanazt az alakot hozta létre. Most azonban nem az ilyen úton előállított formákkal akarunk foglalkozni, hanem azokkal, amelyek éteri, asztrális és mentális anyagból épülnek fel. Ezek a formák megmaradnak, és élénk tevékenységet fejtenek ki még akkor is, amikor a hangok a fizikai fül számára már régen elhangzottak.

Vallásos zene

Vegyük példának egy templomi orgonán improvizált zenének a rejtett oldalát. Ennek hatása lesz a fizikai világban azokra a hívekre, akiknek zenei érzékük van, s akik a zene megértésére és méltánylására kiképezték magukat. De igen sok emberre, bár nem értik és nincs is zenei műveltségük, mégis igen határozott benyomást tesz.

A tisztánlátót ez egyáltalán nem lepi meg, mert látja, hogy az orgonán előadott zenedarab fokozatosan hatalmas épületet emel éteri, asztrális és mentális anyagból. Ez az épület messze túlemelkedik az orgonán és a templom tetőzetén, várakkal koronázott hegylánchoz hasonlóan. Pompásan ragyogó színei oly csodásan szikráznak, lobognak, mint az északi fény. E látvány a különböző zeneszerzők szerint más és más. Richard Wagner minden nyitánya fenséges egészet alkot, ragyogó élénk színekkel, mintha lánghegyekből épített volna kő helyett. Bach egyik fúgája hatalmas, rendezett formát épít fel. A forma merész, de nagyon pontos, szaggatott, mégis szimmetrikus, ezüst, arany és rubintos erecskékkel át és átszőve, ami a téma ismételt megjelenését jelzi. Mendelssohn: "Lieder ohne Worte" c. művének egyik része gyönyörű levegős építményt alkot, olyanfélét, mintha filigrán művű ezüstkastély volna.

A "Thougt-Forms" (Gondolatformák) c. könyvemben három színes ábra látható, amelyeken megpróbáltuk Mendelssohn, Gounod és Wagner zenedarabjai által alkotott formákat ábrázolni. Akit e tárgy érdekel, nézze meg ott, mert lehetetlen elképzelni e formákat anélkül, hogy legalább is valamilyen képet láttunk volna róluk. Talán egyszer gondos megfigyelés és összehasonlítás céljából külön könyvben lehetne ilyenféle tanulmányokat megjelentetni. Nyilvánvaló, hogy az ilyen hangformák tanulmányozása nagyon érdekes és külön tudományt képezne.

A zenedarab előadói által alkotott formákat nem szabad összetévesztenünk azokkal a pompás gondolatformákkal, amelyeket a zeneszerző a magasabb világokban a saját zenéjének kifejezéseképpen megalkotott. Ez az alkotás méltó teremtőjéhez, a lángészhez, és gyakran hosszú évekre megmarad - néha századokon át is - ha a zeneszerzőt annyira megértették és méltányolták, hogy eredeti felfogását tisztelőinek és csodálóinak gondolatai állandóan erősítik. Hasonló módon, bár más jelleggel, pompás építmények alakulnak ki a magasabb világokban nagy költők epikai eszméi, vagy nagy írók gondolatai nyomán. Ilyen gondolatformákat teremtett pl. Wagner halhatatlan trilógiájával a Niebelung gyűrűjével, Dante nagyszerű művével, az Isteni színjátékkal, vagy Ruskin a művészetről vallott felfogásával.

A zenei előadás nyomán keletkezett formák elég sokáig megmaradnak, egy órától három, négy óráig is, és ezalatt az idő alatt kisugárzásaik mindenkit jó irányban befolyásolnak fél mérföld, vagy még annál is nagyobb körzetben. Lehet, hogy az érdekeltek nem is tudnak róla és a befolyás sem mindig egyforma erős. A szenzitív embert lelkileg felemeli, a tompa, és mással elfoglalt emberre alig van hatással. De mégis, habár öntudatlanul is, minden ember egy kissé jobb lesz, ha ilyen befolyás alá kerül. Természetesen a hullámok az említett távolságnál sokkal messzebb terjednek, de ezen a határon túl rohamosan gyengülnek, és egy nagyváros asztrális világának örvénylő áramlatai gyorsan elnyelik. Csendes vidéken, mezők és fák között ez az épület aránylag sokkal tovább megmarad, és befolyása nagyobb területre terjed ki. Azok, akik látnak, az ilyen esetekben sok gyönyörű természet-szellemet is láthatnak, akik a ragyogó formákat csodálják, és a kiárasztott befolyások hullámaiban fürdenek. Valóban szép gondolat, hogy minden orgonista, aki munkáját jól végzi, s egész lelkét beleönti játékába, sokkal több jót tesz, mint gondolná, mert talán olyanokon is segít, akiket nem is ismer, s ezután sem fog megismerni.

Érdekes, hogy ugyanaz a zenedarab más-más hangszeren játszva nem ugyanazt az épületet hozza létre. Másként jelenik meg ugyanaz a mű, ha templomi orgonán játsszák, ha zenekar adja elő, ha vonósnégyesben, vagy zongorán szólaltatják meg. Ha a művet minden esetben jól játsszák, a forma azonos lesz, de az anyaga más. A vonósnégyes esetében pl. a forma sokkal kisebb lesz, mert a hang nem tered olyan messze. A zongora-hang építette forma gyakran valamivel nagyobb, mint a hegedűé, de nem olyan pontos a részleteiben és arányai sem oly tökéletesek. Megint más ugyanazon dallam anyaga hegedűn játszva és más, ha fuvolán szólaltatják meg.

A zene hatására keletkezett gondolatok és érzések formái, bár teljesen eltérők a zene alkotta formáktól, körülveszik őket és keverednek velük. Nagyságuk és élénkségük a hallgatóság méltánylásától függ és attól, hogy milyen mértékben hat rájuk a zene. Néha a harmónia egyik nagy mesterének magasztos gondolata szépséges formát épít, de észre sem veszik, nem figyelnek rá, mert a gyülekezet mentális képességeit teljesen a divat és a pénzpiac árfolyamai foglalkoztatják. Másrészt egy jól ismert templomi ének ereje által épített egyszerű formasorozatot olykor majdnem teljesen eltakarják az énekesek áhítatos érzéseinek nagy kék felhői.

Még egy másik tényező is meghatározhatja egy zenedarabból alakult építmény megjelenési formáját: az előadás minősége. Egy alleluja-kórus előadása után a templom felett lebegő gondolatforma csalhatatlanul és egész határozottan megmutatja, hogy például a basszus lemaradt, vagy hogy az egyik szólam észrevehetően gyengébb volt a többinél. Mindkét esetben hiányzik a szimmetria és a határozottság a formából. Természetesen van olyan zenei forma is, amelyet egyáltalán nem lehet szépnek nevezni, de mint tanulmányi anyagnak, ennek is megvan a maga érdekessége. Azok a furcsa töredezett formák, amelyek a zeneiskolákat a tanítványok gyakorló órái idején körülveszik, kétségkívül figyelemreméltók és tanulságosak, ha nem is éppen szépek. A szorgalmasan gyakorló gyermekek skálái és futamai lasszószerű hurkokat és kanyarokat vetítenek ki. És ha egyenletesek és teljesek, megvan a maguk sajátos bája.

A kórussal kísért szóló ének olyan formát épít, ahol a dallam ezüst fonalán gyöngyszemek sorakoznak egymás mellé. A gyöngyszemek nagysága természetesen a kórus létszámától függ, a fonál ragyogása a szólóénekes hangjától és kifejezésétől, a formát pedig a dallam jellege határozza meg. Érdekes változatokat mutatnak e zengő építményben a különböző színű hangok: ellentétet a szoprán és a tenor között, az alt és a basszus között, valamint a fiú hang és a női hang között. Nagyon szép még a négy fonál egybefűződése, (amelyek mind színben, mind szerkezetben teljesen eltérők) a kánonszerű énekeknél, vagy a többszólamú himnuszoknál.

A bevonuláskor használt templomi ének egy sorozat matematikai pontosságú derékszögű formát épít fel, ahol határozott, pontos rendben követi egyik a másikat, mint egy hatalmas lánc szemei, vagy még inkább (prózai gondolat ugyan), mint egy óriási asztrális vonat kocsisora. Igen szembeszökő a különbség az egyházi zenénél az anglikán ének szaggatott, bár csillámló töredékei és a gregorián dallamok pompásan izzó egyöntetűsége között. Az utóbbihoz hasonló hatású a szanszkrit versek egyhangú dallama, amelyeket az indiai panditok énekelnek.

Itt azt kérdezhetjük még, mennyiben van hatással a zenész érzése a maga-teremtette formára. A zenei épület szerkezetére az ő érzései tulajdonképpen egyáltalán nincsenek hatással. Ha előadásának finomsága és technikája ugyanaz, akkor a zenei formára nincs semmi hatással, hogy boldognak, vagy boldogtalannak érzi-e közben magát, hogy komolyak, vagy vidámak-e a gondolatai. Érzelmei az asztrális anyagban természetesen vibráló formákat idéznek elő, épp úgy, mint a hallgatóság érzelmei is, de ezek a zene által épített nagy formát csak körülveszik, de semmiképpen sem zavarják meg. Zenei tehetsége és az előadásbeli készsége magában a megszerkesztett épületben mutatkozik meg. A középszerű és tisztára mechanikus előadás olyan épületet emel, amely a formában pontos lehet ugyan, színben és ragyogásban azonban fogyatékos, s egy vérbeli zenész előadásával összehasonlítva azt a különös benyomást kelti, mintha olcsó anyagokból készült volna. Hogy valóban nagyszerű eredményt produkáljon, az előadónak teljesen el kell felejtkeznie magáról, egészen fel kell oldódnia a zenében, amint ezt a vérbeli muzsikusoknál tapasztalhatjuk.

Katonazene

A katonazene erőteljes és feltüzelő hatása a tisztánlátó szemével nézve könnyen érthető, mert ő látja a ritmikusan vibráló formák hosszú sorát, amelyet a menetoszlop élén haladó katonabanda maga mögött hagy. Ezeknek a hanghullámoknak szabályos üteme nemcsak erősíti a katonák asztrális testének hullámait, ezáltal gyakorolván őket az erőteljesebb és együttes mozgásban, hanem maguk a hangformák is erőt, bátorságot és harcias lelkesedést árasztanak ki, úgyhogy még egy fáradtságtól szétzilált embercsoportot is ezen a módon újra össze lehet fogni és új erővel ellátni.

Az ilyen változások létrejöttének megfigyelése igen tanulságos. A teljesen kimerült ember már nem tudja magát összeszedni. A központi akarat nem tudja úgy összetartani és irányítani a test különböző részeit, ahogy kellene. Minden fizikai sejt jajgat, szenved és tiltakozik. Ez a többi testekre - az éterikusra, az asztrálisra és a mentálisra - olyan hatással van, hogy a különböző rezgésű örvények folytán a testek egymással való kapcsolata megszakad, s így nem tudnak feladatuknak megfelelni. Ezt a végsőkig vinni halált jelentene. De ha addig nem is jut a dolog, mégis az ember testei között az összefüggés felbomlik, s az embernek nincs többé akarata izmai felett. Ha az ilyen szétzilált asztrális testet állandó és erőteljes lengések sorozata éri, ez a behatás helyettesíti egy időre az akaraterőt, amely oly sajnálatosan elernyedt. A testek ismét összhangban rezegnek, mert a zene lendülete összetartja őket, és ezzel alkalmat ad az akaraterőnek, hogy összeszedje magát, és újra átvegye a parancsnokságot, amelyet majdnem feladott.

A jó katonazene által szétárasztott hullámok oly jellegzetesek és erősek, hogy akik csak hallják, valósággal örömmel lépnek hangjaira, mint ahogy a jó tánczene is mindenkiben vágyat kelt, hogy ritmusára mozogjon. A katonabandában alkalmazott hangszerek ugyancsak hozzájárulnak ehhez a hatáshoz. Ez esetben a rezgések ereje és élessége nyilván sokkal fontosabb, mint az, hogy finomak, vagy nemes érzelmek kifejezésére alkalmasak legyenek.

A természet hangjai

De nemcsak a zenének nevezett, rendezett hangsorozatok teremtenek határozott formákat. A természetben minden hangnak megvan a hatása és bizonyos esetekben e hatások ilyen jellegzetesek. A zivatar fenséges dübörgése rendszerint óriási lebegő színsávot teremt, a süketítő csattanás pedig gyakran olyan formát kelt életre, amelynek a közepéből rendszertelen sugarak lövellnek ki, a robbanó bombára emlékeztetve. Máskor pedig hatalmas szabálytalan gömböt teremt, amelyből minden irányban küllők állnak ki. A tenger örökös hullámverése a tengerpartra párhuzamosan hullámos vonalakból álló, változó színű szegélyt emel, amely hegymagasságig tornyosul, ha a tengert vihar korbácsolja. A szél suhogása a fák levelei között csodálatosan szép, szivárványszínben játszó hálót sző, amoly lágy hullámszerű mozgással állandóan emelkedik és alászáll, mintha búzamezőket ringatna a szél.

Néha ezt a lebegő felhőt kanyargó és hullámszerű fényvonalak szakítják meg: egy-egy madárka éneke, mint egy-egy darabka feldobott ezüstlánc, dallamosan cseng a légben. Ezekből majdnem végtelen változatokat találhatunk, a campanerőnek, egy dél-amerikai énekes madárnak éneke nyomán keletkezett gyönyörű arany gömböcskéktől, az alaktalan és durva színezetű tömbökig, amelyeket a papagáj, vagy a kakadu rikácsoló hangja hoz létre. Az oroszlán bömbölését nemcsak hallja, de látja is az, akinek szeme nyitva van. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a vadonban élő állatok. némelyike tisztánlátó és hogy ennek a hangnak ijesztő hatása nagymértékben a belőle eredő forma kisugárzásainak tulajdonítható.

Az otthoni élet hangjai

Az otthoni életben hasonló hatásokat lehet megfigyelni. A doromboló cica egy központból kiáradó áttetsző rózsaszín felhővel veszi körül magát, amely állandóan kifelé terjed, míg végül szétfoszlik. Álmos megelégedettség és jóérzés befolyását terjeszti, amely a körülötte lévő emberekben is hasonló érzéseket kelt. Az ugató kutya viszont élesen körvonalazott lövedékeket vet ki magából, amelyek alaposan megrázzák a közelben lévők asztrális testét. Ez az oka annak az ideges ingerlékenységnek, amit ez az állandóan ismétlődő hang szenzitív emberekből gyakran kivált. A terrier éles és mérges csaholása, mint a puska sörétjei fúrják át az asztrális testet különböző helyeken, komolyan megzavarva működését. A véreb mély ugatása strucctojáshoz, vagy futball-labdához hasonló gömböket szór magából, amelyek lassúbb mozgásúak és sokkal kevésbé bántóak. Némelyik ilyen kutya-fegyver kardszúrás szerűen hatol át, de vannak tompábbak és nehezebbek is, bunkóhoz hasonlók, és erősségük igen változó. De valamennyi egyformán káros hatással van mind a mentális, mind az asztrális testre.

Ezeknek a hangformáknak a színe rendszerint vörös, vagy a barna valamelyik árnyalata az állat érzelmének s a hangmagasságnak megfelelően. Tanulságos velük szembeállítani a tompa végű, nehézkes formákat, amelyeket a tehén bőgése idéz elő; ezek a formák néha fatuskóra, vagy fatörzs maradványaira emlékeztetnek. A birkanyáj gyakran sokszögű, de szabálytalan hangfelhővel veszi magát körül, ami erősen hasonlít ahhoz a porfelhőhöz, amelyet maga után hagy. Egy galamb pár turbékolása egy sorozat fordított "S" betűhöz hasonló kecses formát állít elő.

Az emberi hang színezetének szintén megvan a maga eredménye, amely hosszú ideig megmarad, miután a hang maga már régen elhalt. A dühös kiáltás égővörös lándzsaként ugrik elő. Sok nő kemény szürkésbarna, szövevényes fémszerű szálakból font hálóval veszi körül magát szünet nélküli ostoba és értelmetlen fecsegésével. Az ilyen háló csak saját alacsony síkjának rezgéseit engedi át, s majdnem tökéletes gátat teremt bármilyen magasabbrendű, szép gondolat, vagy érzés behatolásával szemben. Egy locsogó személy asztrális testébe bepillantani elriasztó példa leendő okkultistának és megtanítja arra az erényre, hogy csak akkor beszéljen, ha szükséges, vagy ha valami kellemeset és hasznosat mondhat.

Igen tanulságos összehasonlítani a különböző nevetések által keletkezett formákat. A gyermek boldog nevetése rózsaszínű, kanyargó vonalakban bugyborékol elő és csipkézett szélű, léggömbszerű formákat alkot. Az üresfejűek folytonos hahotázása, mint kirobbanó formátlan tömeg mutatkozik barnás, vagy piszkos-zöld színben, aszerint, hogy melyik színárnyalat uralkodik aurájában. A gúnyos nevetés tompa-vörös formátlan lövedéket teremt, rendszerint barnás-zöld foltokkal és sörteszerűen felborzolt tüskékkel. Az önteltek folytonos kacagása igen kellemetlen látvány: olyasmivel veszik magukat körül, ami egy bugyborékoló iszapfürdő felszínéhez hasonlít. Az iskolás lányok nyugtalan viháncolása gyakran kellemetlen barnás tompa-sárga vonalak hínárjába burkolja be őket, míg a szívből jövő, vidám és természetes kacagás rendszerint zöld és arany kerekded formákban hullámzik. A fütyörészés rossz szokása többnyire kellemetlen hangformákat eredményez. Ha ellenben lágy és valóban muzikális, olyan hatást kelt, mint a kis fuvola hangja, csak valamivel élesebb, ércesebb. Az utcagyerekek közönséges és hamis fütyülése azonban apró és szúrós, piszkos-barna lövedékek sorozatát bocsátja ki.

Zajok

Rengeteg mesterséges zaj (legnagyobb részük különösen rút) teremtődik körülöttünk állandóan, mert a jelenlegi, úgynevezett civilizáció kétségkívül a legzajosabb, amely valaha is földünkre súlyosodott. E zajoknak is megvan a maguk láthatatlan oldala, bár alig van közöttük olyan, amely kellemes látványt nyújtana. A gőzmozdony sistergése sokkal áthatóbb és erősebb lövedéket teremt, mint a kutyaugatás; szörnyűségben csak a gőzsziréna visítása múlja felül, amelyet a munkások összehívására használnak, vagy pedig a közelben működő nehéz tüzérség dübörgése. A vonat fütyülése valóságos kardot röpít ki magából, melyhez még egy komoly villamos ütés ereje is járul, és az asztrális testre ugyanolyan hatást tesz, mint a kardszúrás a fizikai testre. De vigasztalásunkra legyen mondva, az asztrális anyag sok tekintetben a cseppfolyós halmazállapotra hasonlít, úgyhogy a seb néhány perc alatt begyógyul, bár az asztrális szervezet megrázkódtatása egyáltalán nem múlik el olyan gyorsan.

A vonat átrobogása a tájon - feltéve, hogy nem fütyül - nem éppen csúnya látvány, mert a zajából keletkezett párhuzamos vonalakat szinte kihímezik a mozdony pöfögéséből keletkezett körök, vagy tojásdad alakulatok. Messze távolból nézve a tájon keresztül vonuló vonat hurkolt szélű szalagsávot hagy maga mögött.

Egy nagy modern ágyú elsütése éppen úgy robbanásszerű látványt nyújt hangjában is. E lökés hatalmas ereje körülbelül egy mérföld átmérőjű területre sugárzik ki, s igen komoly hatással van az asztrális áramlatokra és az asztrális testekre. A puskák, vagy pisztolyok tüzelésének ropogása egy csomó aprószegszerű alakot dob ki magából, amelynek hatása szintén nagyon káros. Mindezekből kitűnik, hogy aki asztrális és mentális testét rendben akarja tartani, kerüljön amennyire csak lehet, minden hangos, éles és hirtelen hangot. Ez is egyike a sok oknak, amiért az okkultizmus tanulmányozója lehetőleg kerüli a nagy forgalmú városi életet. A város állandó zaja azt jelenti, hogy testeihez soha meg nem szűnő, romboló rezgések ütődnek, nem is említve a durva szenvedélyek és érzelmek még komolyabb hatását.

Megfigyelve ezeknek az ismétlődő hangformáknak hatását az érzékeny asztrális testre, világossá válik előttünk, hogy mindez komoly és maradandó következményekkel jár, vagyis a fizikai idegekre is kihat. Ez tényleges dolog, annyira, hogy - ha erről egyáltalán lehetne statisztikát készíteni - azt hiszem, könnyen bebizonyítható lenne, hogy az átlagos élettartam jóval rövidebb, az idegösszeomlás és őrület százaléka pedig sokkal nagyobb olyanok közt, akik gránitkockákkal kövezett utcákban laknak, mint azoknál, akik aszfaltozott utcákban élnek. A nyugalom és a csend szükségességét és értékét a mai életben nem ismerik fel eléggé. Különösen nem vesszük tudomásul, hogy a gyermek érzékeny asztrális és mentális testére milyen romboló hatást gyakorol a folytonos és szükségtelen lárma. Pedig ez igen nagymértékben okozója a sokféle bajnak és gyöngeségnek, amiknek végzetes következményei csak később mutatkoznak meg.

Még magasabb színvonalról tekintve, a természet minden hangja egy hatalmas hangban egyesül; ez az, amit a kínai írók KUNG-nak neveztek el. Ennek is megvan a maga formája: kimondhatatlan összetétele, vagy inkább szintézise minden formának. Hatalmas, óriási és változó, mint a tenger és mégis megtartja, akár a tenger, egy bizonyos hang magasságát. Ez a mindent átható és mindent befogadó hang a mi földünket képviseli a szférák zenéjében. Ez a hang formálja ki a mi szirmunkat abban a lótuszban, aminek a naprendszerünk látszik egy magasabb síkról nézve.

folytatás