Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tizedik fejezet
A KÖZVÉLEMÉNY HATÁSA

Faji előítéletek

Ha valami megakadályoz abban, hogy tetszésünk szerint beszéljünk, vagy cselekedjünk, rendesen azzal vigasztaljuk magunkat, hogy legalább a gondolat szabad. Ez is egyike a népszerű téveszméknek. Mert az átlagember gondolatai egyáltalán nem szabadok. Ellenkezőleg, számos és hatásos tényező korlátozza. Korlátozzák a nemzeti, vallási és osztálybeli előítéletei, s hosszantartó és határozott erőkifejtés kell ahhoz, hogy ezeket a befolyásokat lerázza magáról, és önállóan gondolkozzék.

Ezek a korlátolások kétféle módon hatnak az emberre. Befolyásolják véleményét egyrészt tényekre, másrészt cselekedetekre vonatkozólag. Az elsőnél ez azt jelenti, hogy semmit sem lát úgy, ahogyan az a valóságban van, hanem egyszerűen elfogadja honfitársai, a vele egy vallásban lévők, a társadalmi osztályához tartozók szemléletét. De ha jobban megismerjük a többi népfajokat, elvetjük a róluk előre megalkotott felfogásunkat. Csak száz évvel kell visszamennünk Napóleon koráig, hogy azonnal kitűnjék, mennyire nem tudtak az angolok pártatlan véleményt formálni erről a rendkívüli emberről. Az angol közvélemény ördögöt csinált belőle; minden rémséget és gonoszságot elhittek róla s még az is kétséges, hogy az egyszerű nép egyáltalán emberi lénynek tekintette.

Akkoriban annyira elfogultak voltak mindennel szemben, ami francia, hogy ha valakiről tudták, hogy francia, minden gonoszságra képesnek hitték. Az is igaz viszont, hogy túlságosan frissen élt még az emberekben a francia forradalomról hallott rémségek emléke. Túl közel voltak még az események s így nem láthatták valóságos arányaikban. Azt gondolták, hogy a francia népet a párizsi utcák vérszomjas csőcseléke képviseli. Ebből is látszik, mennyire messze volt az igazságtól az angol köznépnek a francia népről vallott felfogása.

Kulturáltabb osztályainkban egy évszázad óta alaposan megváltoztak a nézetek, s most őszintén becsüljük a Csatornán túl lévő szomszédainkat, minthogy annyival többet tudunk már róluk. Még most sem lehetetlen azonban, hogy vannak félreeső vidékek, ahol tovább él ez a régi és erősen befészkelődött előítélet. Mivel a világ vezető országai valójában csak részben civilizálódtak, még mindig lehetnek olyan helyek, ahol a külföldit, csak azért, mert külföldi, nem fogadják szívesen. Nem is beszélve Európának azon részeiről, ahol a zsidót alig nézik embernek.

Népszerű előítéletek

Felesleges különösebben bizonyítanunk, hogy a kevésbé kulturált emberek között számos ésszerűtlen előítélet tartja erősen magát. De még nekünk is, akik felettük állónak gondoljuk magunkat, őrizkednünk kell attól, nehogy öntudatlanul előítéletek befolyásoljanak. Egy népszerű előítélettel nem könnyű dolog szembehelyezkedni. Az okkultizmus tanulmányozója könnyen felismeri, miért van ez így. A légkör állandóan telítve van gondolatformákkal és eszmeáramlatokkal. Ezek szüntelenül hatnak és visszahatnak mindenkire. A gondolatformák önmaguk ismétlésére törekszenek. Bizonyos rezgéssebességük van s minden asztrális, vagy mentális testet, amellyel érintkezésbe jutnak, ugyanilyen rezgésekre igyekeznek hangolni.

Vannak dolgok, melyekről a vélemények észszerűen megoszlanak, mint pl. hogy karórát viseljen-e valaki, vagy zsebórát, avagy déli lapot érdemesebb olvasni, vagy reggelit. Következésképp ezekre nézve az általános felfogás nem kimondottan egyirányú. Ezekről és más hasonló dolgokról tehát az lehet mondani, hogy a gondolat aránylag szabad. De bizonyos dolgokban a közvélemény túlnyomóan egyetért. Ez hatalmasan megerősíti az egyirányú rezgéseket, s állandó nyomást gyakorol a mentális testre, úgyhogy csak a kivételesen erős és határozott embert nem ragadja magával az általános áramlat. De még ha sikerült is ellenállni, a nyomás továbbra is megmarad, hatása pedig folytonos. Csak egy pillanatra hagyja el ébersége, a már öntudatlanul hatalmába került.

"The Inner Life" (A belső élet) c. könyvem második kötetében kifejtettem, mit jelent az, amikor az ember bármilyen előítéletet magára szed. Ez mentális testének megmerevedését idézi elő azon a részen, amelyen a tárgynak megfelelő rezgések rendes körülmények közt behatolhatnak. Ez kétféle módon hat reá. Először is képtelen lesz felfogni a tárgyat a maga valóságában, mert a tárgyra vonatkozó rezgések mentális testének ezen megmerevedett részébe ütköznek, s így nem tudnak keresztül hatolni, vagy pedig áthaladásukban annyira eltorzulnak, hogy nem adnak tényleges képet. Másodszor maga az ember sem tud helyesen gondolni a tárgyra, miután mentális testének erre alkalmas részét megkeményítette, és ezáltal használhatatlanná tette. Az egyedüli mód, hogy elfogultságát legyőzze, ha mentális testének ezt a megkeményedését kioperálja. Telesen ki kell irtania és még hosszú ideig vigyáznia, hogy újra ki ne nőjön. Ha abbahagyja az őrködést, embertársainak gondolatáramai állandó nyomásukkal újra előidézik a megkeményedést és megint szükség lesz a műtétre.

Politikai előítéletek

Sok helyen az emberek között élesen ellentétes politikai előítéleteket lehet tapasztalni. Itt vagy ott, a többség egy bizonyos nézeten van, s nehezen tudja elképzelni, hogy az ellenkező nézeten levők rendes emberi lények egyáltalán. Annyira biztosak magukban, hogy azt hiszik, mindenkinek így kellene gondolkoznia, és csak szándékos rosszindulat ellenlábasaiktól, ha más nézeten vannak. De meggyőződésüket nem rendszeres gondolkodás, vagy a két irány gondos mérlegelésének eredményeként szerezték, hanem éppen úgy örökölték, mint a legtöbb vallásos meggyőződést. A politikához általában majdnem minden országban annyi izgalom és szenvedély kapcsolódik, hogy az okkultizmus tanulmányozója a legbölcsebben teszi, ha lehetőleg nem sokat foglalkozik az egész dologgal. Ez nem azt jelenti, hogy ne éljen esetleges szavazati jogával, mint azt sok jó szándékú ember megtette, amikor úgy látta, hogy valamely rossz politikai irányzat korrupcióra vezetett. Ha történnek visszaélések, még egy okkal több van arra, hogy minden jó polgár éljen azzal a hatalommal, amelyet a rendszer reá ruházott (még ha önmagában véve helytelen is a rendszer), s ezzel is a jobb és nemesebb irányzatot támogassa.

A kormányzat

A kormányzatról és az államhatalomról szóló okkult felfogást elsősorban a józanész diktálja. Az ország igazgatása épp annyira gyakorlati probléma, mint egy gyár, vagy egy iskola irányítása. Az ország olyasvalami, mint egy nagy kollégium. Elsősorban arra való, hogy hasznára legyen a népnek, a népnek viszont tanulnia kell keretei között. A vezetők olyan törvényeket hoznak, amelyek szükségesek ahhoz, hogy jól menjenek a dolgok. Fegyelem, rend és feltétlen engedelmesség szükséges e törvényekkel szemben, különben nincs haladás. Az uralkodó, az államfő az iskola igazgatója. Feladata az, hogy szüntelenül őrködjék iskolája jólétén, és hogy minden rendelkezésre álló eszközt igénybe vegyen, amivel csak iskolája kiválóságát biztosítani tudja. A mi dolgunk pedig az, hogy ne kritizáljuk, hanem hűségesen segítsük azoknak a dolgoknak kivitelében, amelyeket ő az egész ország jóléte szempontjából a legalkalmasabbnak tart. A kormányzat dolga az, hogy kormányozzon; a polgároknak pedig az a dolguk, hogy hűséges, törvénytisztelő és jó polgárok legyenek, s ezzel megkönnyítsék a kormányzat feladatát.

Az az államfő, aki országa érdekei helyett saját egyéni érdekeit akarja szolgálni ahelyett, hogy az egész ország jó voltát tartaná szem előtt, éppen úgy elmulasztja honpolgári kötelességét. Ami a kormányzat külső alakját illeti, majdnem mindegyik eredményes lehet, ha a honpolgárok hűségesen és önzetlenül megteszik kötelességüket, s nem magukra gondolnak, mint egyedekre, hanem az országukra, mint egységre. De semmiféle kormányforma nem lehet eredményes és kielégítő akkor, ha a nép önző és engedetlen.

Vallási előítéletek

Mindaz, amit a faji előítéletekre mondottam, áll a vallási előítéletekre is. Sőt az utóbbiak még sok szempontból rosszabbak is. Kevés ember választja meg vallását. Legtöbben beleszületnek vallásukba, akárcsak a fajukba s így nincs alaposabb okuk arra, hogy ezt más vallásnál különbnek tartsák. De miután történetesen a sajátjuk, gőgösen azt képzelik, hogy jobb, mint a többi s megvetik azokat, akiket karmájuk némileg eltérő környezetbe vezetett. Ez az elfogultság annyira általános, hogy az átlagember észre sem veszi a közvélemény nyomását, s így a méltánytalanság észrevétlenül lopózik elméjébe. Egészen természetesnek találja, és éppen úgy sajátjának tekinti, mint más, ésszerű okokon alapuló véleményét.

Szükséges tehát, hogy résen legyünk és megvizsgáljuk, mire alapítjuk nézeteinket. Végzetesen könnyű az áramlattal haladni, és elfogadni más emberek kész gondolatait ahelyett, hogy saját magunk gondolkozzunk. „Mindenki így tesz, miért ne tennék én is?” Ez az átlagember álláspontja. De ha méltányosak akarunk lenni mindennel szemben, ha az igazságra törekszünk mindenütt, - amint ez az okkultizmus tanulmányozójához illik, akkor ezeket az előítéleteket, bármibe is kerüljön, ki kell irtanunk és hiúz szemmel őrködnünk, hogy vissza ne térjenek. Ekkor azt tapasztaljuk, hogy sokban különbözünk a többségtől, minthogy a többség véleménye gyakran igazságtalan, rosszhiszemű és megbízhatatlan. De ezen nem kell csodálkoznunk, hiszen mi olyan magas eszményt tartunk magunk elé, amely még nem szólhat a többséghez. Ha mindenben úgy gondolkozunk és cselekszünk, ahogy a többség gondolkozik és cselekszik, akkor nem tudtunk kiemelkedni belőle és semmivel sem jutottunk közelebb célunkhoz.

Osztály-előítéletek

Talán még sokkal veszedelmesebb az osztálybeli, vagy kaszti előítélet. Milyen jól esik arra gondolnunk, hogy mi valahogyan már származásunknál fogva különbek vagyunk másoknál, hogy a másik ember már csak azért sem képes helyesen gondolkozni, vagy cselekedni, mert felfuvalkodott arisztokrata, vagy proletár - ahogy éppen az eset megkívánja. Itt is, mint minden téves felfogásnál, az okkultizmus tanulmányozója rájön arra, hogy az embereknek több tudásra és több szeretetre volna szükségük. Az előítélet a gondolat megmerevedése. Hogy megismerhessük és megérthessük az embereket, ajánlatos a megkövesült gondolatokat jól felkavarni és feloldani. Akkor hamarosan rájövünk, hogy alapjában véve nincs is olyan sok különbség közöttünk.

Tagadhatatlan, hogy vannak öregebb és fiatalabb egók, s hogy az utóbbiak következéskép tudatlanabbak. Ez természeti tény. Egy régebbi tanulmányunkban kimutattuk, milyen rendben jöttek az emberiség különböző csoportjai a Hold-láncról a Föld-láncra. De az emberiségnek van egy közös vonása, amely minden csoportnak alapját képezi. Ehhez mindig apellálhatunk és nem maradunk válasz nélkül.

Akik biztosan érzik, hogy az egók magasabb osztályához tartoznak, ezt legjobban azzal bizonyíthatják be, ha türelemmel és könyörülettel viseltetnek az emberi faj kevésbé szerencsés, fiatalabb tagjaival szemben. Noblesse oblilege, s ha valóban azok, aszerint kell cselekedniük. Az előítéletek rendszerint olyan átlátszóan balgák, hogy később az ember el sem tudja hinni, hogy valóban elfogadta őket. És csodálkozik azon, hogy az eszes lény elnevezésre igényt tartó embertársai ezekhez igazodnak. De itt újra fennáll az a veszély, hogy az ember maga is türelmetlen lesz: intoleráns az intoleranciával szemben. Az okkultista azonban, aki látja az előítélet hatalmas gondolatformáját, s megérti csaknem ellenállhatatlan erejét és alattomos hatását, tisztában van a nehézségekkel. Mert nemcsak ellenállni nehéz az előítélettel szemben, de még addig a felismerésig eljutni is nehéz, hogy egyáltalán van valami, amit félre kellene tennünk.

Általános színvonal

Szerencsére a közvéleménynek ez a majdnem ellenállhatatlan nyomása nem működik mindig helytelen irányban. Sokszor nem a faj tudatlanságán, hanem összegyűjtött tudásán alapszik: az előző nemzedékek tapasztalatain. A közvéleménynek nyilván igaza van, amikor elítéli a gyilkosságot, vagy a rablást. A civilizációtól elmaradt országoknak szoktuk tekinteni azokat, ahol a közvélemény még nem haladt annyira, hogy ezekben a dolgokban világosan állást foglaljon. Az ilyen közösségekben a törvény és a rend uralma még kezdetleges fokon áll, s vitás kérdésekben az erőszak dönt. Nyilvánvaló, hogy az ilyen közösségek hátramaradtak a világ fejlődésétől.

A gyilkosság és rablás mellett vannak egyéb bűnök is, amelyeket minden civilizált országban általában elítélnek. Ilyenkor a közvélemény nyomása helyes irányban hat, mert visszatartja az ingatag embert, aki különben csak a saját vágyaira gondolna, nem törődve a közösség javával.

Az okkultista, aki annyival többet lát a valóságos történésekből, sokkal igényesebb erkölcsi kódexet állít fel magának, mint a közönséges ember. Az okkultista nem engedne meg magának sok olyan dolgot, amit a közönséges ember oda sem gondolva, állandóan megtesz. Ez azért van így, mert látja a dolgok hatásait az egyéb világokban is, amelyek a kevésbé fejlett ember előtt ismeretlenek. Ez általános szabály, bár itt-ott kivételekkel is találkozunk. Például az okkultista a dolgok ismeretében bátrabban cselekszik olyan esetekben, amikor a közönséges ember félne lépéseket tenni. Ez azért van, mert ténykedése tudáson alapszik, s látja azt, amit tesz, míg más ember csak szokásból cselekszik.

A nagy erkölcsi törvények egyetemesek, de vannak nevetséges időleges és helyi szokások. A vasárnapi sétát, vagy kártyapartit még sokan rettentő bűnnek tartják. Az ilyen korlátozások felett az okkultista csak mosolyog, bár óvakodik attól, hogy megsértse azok érzelmeit, akik nagyfontosságúaknak tartják az ilyen különös és természetellenes szabályok betartását. Sok esetben azonban okkult tanulmányaiban szerzett felsőbb tudása lehetősé teszi, hogy felfogja a mások által félreértett szabályok valódi jelentőségét.

Kaszt-előítélet

A kaszt-előítéletnek jó példáival találkozunk az indiai rendszabályoknál. Ezeket kb. tízezer évvel ezelőtt az ötödik gyökérfaj Manu-ja vezette be, amikor a faj gyökértörzsével Közép-Ázsiából India síkságaira ereszkedett alá. Ezt megelőzőleg az alfajok már szétszéledtek kolonizáló munkájuk elvégzésére, s így a főtörzs aránylag csekély számú volt a hindosztánok hemzsegő millióihoz képest. A bevándorlók hullámai egymást érték és szabadon elvegyültek az őslakók felsőbb osztályaival. Ellenintézkedésre volt tehát szükség, nehogy a sok gonddal alapított árja faj végképp elvessze jellegzetességeit. A Manu ekkor olyan rendeleteket adott ki, hogy népét osztályokba kell sorolni, és hogy a három főtípushoz tartozók egymástól elszigetelődjenek. Az összeházasodás úgy egymás között, mint más fajokkal, tiltva volt.

Ez volt az egyedüli, reájuk kiszabott korlátozás. Ezt az egyszerű és ártalmatlan rendelkezést fejlesztették ki azután azzá a vasmerevségű rendszerré, ami még napjainkban is minduntalan és minden irányban akadályozza India szabad nemzeti kibontakozását. Az a parancs, hogy a kasztok ne házasodjanak egymás között, azzá a tilalommá torzult, hogy más kasztbelivel barátkozni, vele enni, vagy tőle ételt elfogadni nem szabad. De ennél is tovább mentek. A Manu által alapított három nagy kasztot újra és újra továbbosztották, úgyhogy jelenleg nemcsak három kaszt van, hanem számtalan alkaszt is. Ezek mindegyike lenézi a másikat, mint idegenek állnak egymással szemben, összeházasodniuk, együtt enniük nem szabad. S mindez annak a jól ismert ténynek ellenére, hogy a Manu írott törvényeiben (bár ezekben is sok van, amit a Manu bizonyára nem mondott) határozottan ki van mondva, hogy a magasabb kasztbeli étkezhet az alacsonyabb kaszt tagjával, ha tudja róla, hogy helyesen és tisztán él. A Mahábháratában pedig azt olvassuk, hogy a kaszt nem a születéstől, hanem a jellemtől függ. Erre vonatkozó idézetek:

Mezei munkásától, családjának régi barátjától, marháinak őrzőjétől, szolgájától, borbélyától és bárki mástól, aki menedéket keres nála és felajánlja szolgálatait, ezeknek a sudráknak kezéből el lehet fogadni az ételt.

(Manusmriti, IV. 253.)

Kétségeskedés és vita után az Istenek elhatározták, hogy a pénzkölcsönző sudrának ételadománya, ha szívében nagylelkű volt, egyértékű a Shrotriya bramana ételadományával, ha ő, bár ismeri a Védákat, de kislelkű. Ekkor minden teremtmények Ura odajött és azt mondotta: Ne tegyétek egyenlővé azt, ami nem egyenlő. A sudrának ételadománya megtisztul szívének jóságától, míg a bramana ételadományát beszennyezi a jóakarat hiánya.

(Manusmriti, IV. 224, 225.)

Sem születés, sem a szentségek, sem a tanulmányok, sem az ősi származás nem dönthetik el, vajon valaki kétszer született-e (és hogy a kétszer születettek három típusából melyikhez tartozik). Csak a jellem és a magatartás döntheti el azt.

(Mahábhárata, Vanaparvan, CCXIII.168.)

Bár mindez világos és az idézett szövegek is közismertek, mégis ezer és ezer - különben intelligens ember - oly szigorúan veszi ezeket nem a vallás, hanem a szokás alkotta szabályokat, akárcsak a vadak az ő tabuikat. Az emberek nevetségesnek találják a vad törzsekben felállított tabukat: hogy pl. az istenségük haragját hívnák ki, ha valamit megérintenének, vagy valami nevet kimondanának. De nem jönnek rá, hogy éppen olyan ésszerűtlen az a különleges tabu is, amelyet különben értelmes keresztények emelnek a hét bizonyos napja köré. Ugyancsak hasonló és teljesen értelmetlen az a tabu, amelyet indiai barátaink emeltek honfitársaiknak egy fajtájával szemben, akiket érinthetetleneknek bélyegeznek, s akiket úgy kezelnek, mintha egyáltalában nem is volnának emberi lények. Mindegyik faj, vagy vallás könnyen kész nevetségessé tenni mások babonáit, s ugyanakkor nem ismeri fel a tényt, hogy magának is hasonlóan balga babonái vannak.

Ezek a babonák helyrehozhatatlanul sokat ártottak a vallás ügyének. A vallásos gondolkodás ellenzői természetesen ezekre a gyenge pontokra támaszkodnak. Aránytalanul kiemelik és eltúlozzák ezeket, azt bizonygatva, hogy a vallás egyértelmű a babonával a valóságban pedig bizonyos nagy igazságok minden vallásban megtalálhatók, amelyeket a babona egyáltalában nem érinthet. Ezek képviselik a legnagyobb értéket a világ számára, amint azt Mrs. Besant: „Universal Text-Book of Religion and Morals” (Az erkölcs és a vallás egyetemes kézikönyve) c. művében világosan bebizonyította. Ezek a tanítások alapvető részét képezik minden vallásnak. Ha a vallások követőit rá lehetne bírni ennek felismerésére, és legalább arra, hogy csak saját magukra nézve tartsák kötelezőnek babonáikat - ha már elhagyni nem tudják -, akkor könnyen megegyezésre jutnának. Mindenkinek elvitathatatlan joga, hogy azt higgye, ami neki tetszik, bármily balgának látszódjon is ez mások szemében. De semmi körülmények között nincs joga arra, hogy különleges tévedéseit másokra ráerőszakolni próbálja, vagy üldözze azokat, akik vonakodnak elfogadni babonáit.

A szabadság kötelessége

Ezért az okkultizmus tanulmányozóinak kötelességük, hogy gondosan megvizsgálják országuk és koruk vallásos hitét s eldöntsék, mi abban az észszerű és mi csupán babonás kinövés. Az emberek többsége nem törekszik ilyen. vizsgálatra, mert nem tudja lerázni magáról a közvéleményt alkotó hatalmas gondolatformák befolyását. Ezek eltakarják előle az igazságot, s minthogy még létezését sem sejti, megelégszik helyette e gigászi gondolatformával. Az okkultista elé állított első követelmény az, hogy mindenről tiszta és előítélettől mentes nézetet formáljon, hogy a dolgokat ne olyannak lássa, amilyennek a többiek képzelik, hanem olyannak, amilyen az a valóságban.

E tiszta látás megszerzéséhez szüntelen éberségre van szükség. Mert a környező nagy gondolatfelhők nyomása nem enyhül csak azért, mert tudunk róluk, és ellenük szegülünk. Nyomásuk állandó és sok apróbb dologban öntudatlanul engedünk, még ha a főbb dolgokban szabaddá is tudtuk magunkat tenni. Születéstől kezdve a közvélemény nyomása alatt élünk, s éppen olyan öntudatlanul elfogadjuk, mint a légkör nyomását. S minthogy mindent e torzító üvegen keresztül látunk, nagy nehézségbe fog kerülni megtisztítani látásunkat, s felismerni az igazságot, ha egyszer szemtől szembe kerülünk vele. De ha tudunk a közvélemény ezen rejtett hatásáról, könnyebben megtalálhatjuk az igazsághoz vezető utat, mert résen állunk állandó és alattomos nyomásával szemben.

Üzleti fogások

Nagyon alacsony fokon áll például a közvélemény az u.n. üzleti módszerek tekintetében.

A kérlelhetetlen üzleti verseny e napjaiban olyan módszereket vezettek be, amelyek felett atyáink igen elcsodálkoznának. E fogások és módszerek közül nagyon sok teljesen törvényes, mindössze nagyobb ravaszsággal és ügyességgel véghezvitt ténykedésről van szó. De az is kétségtelen, hogy a törvényesség és tisztesség határait számtalanszor átlépik, és olyan eszközöket használnak, amikhez a régebbi idők becsületes kereskedői sohasem nyúltak volna.

Hallgatólagos megegyezésféle alakult ki arra nézve, hogy az üzletnek megvan a maga külön erkölcse, s hogy a tisztességnek rendes mértéke itt nem alkalmazható. Egy nagy cég tulajdonosa mondotta nekem egyszer: „Ha ügyeimet az Arany Szabály tanításai szerint intézném, ami így szól: «Azt cselekedjétek másoknak, amit akartok, hogy nektek cselekedjenek», egyszerűen éhen halhatnék. Egy hónapon belül csődbe jutnék.” Az üzleti dolgok menetét leginkább David Harun halhatatlan mondása közelíti meg: „Azt cselekedd felebarátodnak, amit ő szeretne veled tenni, csak te előzd meg.” És nagyon sokan őszintén helyeselték ezt az idézetet. Máskülönben derék, jó és becsületes emberek úgy érzik, kötelesek úgy tenni, ahogy a többiek. „Az üzlet az üzlet,” mondják „s a kifogásokat támasztó moralista nem ismeri feltételeit.” Ezt hozzák fel mentségül, amikor úgy járnak el üzleti ügyekben, ahogy magánéletben a világért nem tennék. Tudatosan igaztalan dolgokat állítanak, pedig az üzleten kívül igazmondó emberek különben.

Erényeinket ki kell terjesztenünk, hogy mindig nagyobb területet borítsanak be. Az ember először nyíltan önző és csak önmagával törődik. Azután kitágítja vonzalmának körét, s maga mellett családját is szereti. Később ezt szomszédaira és törzsére is kiterjeszti. Többé nem rabolja ki őket, bár egyesülhet velük, hogy egy másik törzset, vagy nemzetet közösen kifosszanak. Már évezredekkel ezelőtt is, ha valami vita támadt a családban, a családfő, mint döntőbíró intézkedett. Ezt a bíráskodást most már kiterjesztettük az egy államban élőkre. Ha vita merül fel, a bíróság az ország törvényei nevében ítéletet hoz. De még mindig nem jutottunk a civilizációnak arra a fokára, hogy a nemzetek közötti vetélkedésekben is ezt alkalmazhatnánk, bár már szóba került a dolog, s a haladottabb nemzetek közül egynéhányan már próbálkoztak ebben az irányban.

Hasonlóképpen a családban a testvéreknek közös érdekeik vannak. Egymással szemben nincs értelme előnyökre spekulálni, vagy valótlant állítani. De addig még nem jutottunk, hogy az emberek ugyanilyen becsületesek és igazak legyenek a családon kívül állókkal, az u.n. üzleti dolgokban. Lehetséges, hogy az emberek a privát életben, vagy barátaik házában méltóságon alulinak tartanák a hazugságot. De ugyanez az ember, mihelyt üzletről van szó, sajnálatos zsugorodásnak veti alá a tisztességről és törvényességről vallott nézeteit.

Kétségtelen, hogy a kíméletlen eszközökkel dolgozó üzletemberek olykor nagy vagyont gyűjtenek. Akik az életet csak felületesen szemlélik, talán irigylik is sikereiket. De akik megszokták, hogy egy kissé mélyebben nézzenek a dolgok mögött lévő valóságokba, felismerik, hogy ez voltaképpen nem is siker. Mert az ilyen fogásokból semmi nyereség nem származik, ellenben nagyon komoly veszteség keletkezhet.

Ha elfogadjuk, hogy az ember a tökéletesedés folyamatát járó lélek, aki csak időlegesen él a földön, hogy bizonyos leckéket megtanuljon, s fejlődésének egy bizonyos fokáig eljusson, akkor nyilvánvaló, hogy legfontosabb feladata e leckék megtanulása és e fokozat elérése. Ha az ember valóban lélek, és mint ilyen örökké él, - amint ezt sokan tudjuk - akkor igazi érdekei a lelkéhez, s nem a testéhez fűzik, ami csak időlegyes öltözéke. Így minden, ami akadályozza a lélek fejlődését, kifejezetten káros az emberre, bármilyen előnyösnek látszódjon is a test szempontjából.

A lélek eszközei segítségével cselekszik és fejlődik s ezeknek csupán egyike és legalacsonyabbja a fizikai test. Következésképp, mielőtt kimondhatnánk, hogy valamely eljárási mód valóban hasznos vagy káros reánk nézve, előbb tudnunk kell, milyen hatással lesz nemcsak az egyik, hanem az összes eszközeinkre.

Amikor valaki üzleti fogással rászedi felebarátját, s nagy hangon dicsekszik sikerével, és az ebből származó nyereséggel, az okkultista tisztában van vele, hogy a valóságban semmit sem nyert, ellenben nagyon sokat vesztett. A csalafinta ember pénzét csörgetve rövidlátóan dicsekszik: „Íme, itt a legjobb bizonyíték! Itt vannak az aranyak, amelyeket szereztem. Nem állíthatjátok, hogy nem nyertem!”

Az okkultista erre azt feleli, hogy az arany javára, vagy kárára válhat valamelyest aszerint, ahogyan felhasználja. De eljárásának sokkal nagyobb hatása és fontossága lesz a magasabb síkokon. Ne foglalkozzunk most egyelőre a csalás áldozatával történt igazságtalansággal - bár ezt a tényezőt, miután az emberiség egy nagy testvérséget képez, szintén nem lehet elhanyagolni. Szorítkozzunk most pusztán a cselekedet önző aspektusára és lássuk, mennyiben volt a tisztességtelen kereskedő ártalmára önmagának.

A csalás következményei

A tisztánlátó szemében két tény emelkedik ki. Először a csalónak ki kell gondolnia csalárdságának tervét. Mentális erőfeszítésének eredménye egy gondolatforma. Minthogy elindított gondolata álnok és rosszindulatú volt, mentális testébe kapaszkodik, megmerevíti, akadályozza növekedését és erősíti alacsonyabb rezgéseit. Ez már magában olyan szerencsétlenség, amely lehúzza a fizikai világban elért siker mérlegét. De ez még nem minden.

Másodszor, csalárdsága szokást indított el mentális testében. Bevezetett egy bizonyos rezgésszámot, s minthogy ez a rezgés alapos erővel indult, hajlamos önmagát megismételni. Legközelebb, ha az ember valami üzleti tranzakcióra gondol, egy fokkal könnyebben rááll valami tisztességtelen tervre, egy fokkal nehezebb lesz tisztességesnek, nyíltnak és becsületesnek lenni. Így egyetlen ármányos tettnek olyan eredményei lesznek mentális testében, amit csak hosszú évek fáradságos munkájával lehetne kiküszöbölni.

Világos tehát, hogy még a legönzőbb szempontból is a számítás helytelen volt: a veszteség óriási módon felülmúlja a nyereséget. Ez bizonyosság, nem érzelem, vagy fantázia kérdése, hanem tény. De oly sokan vakok még a tágabb élet tényeivel szemben, hogy ezt nem tudják egyszerre belátni. Ha nem is nyílt még meg az emberek látása a magasabb életre, viszont lehetne annyi józan eszük és logikájuk, hogy megértsék a látnokok mondanivalóit. Annyit mindenesetre megérthetnének, hogy ezeknek a dolgoknak így kell lenniük, és hogy megfogadják időben a figyelmeztetést. Felismerhetnék, hogy ámbár valami eljárás hasznosnak látszik egyik irányban, romlásba vihet egy másik irányban, és hogy minden tényezőt számításba kellene venni, mielőtt a nyereség, vagy veszteség kérését eldöntik.

Világos, hogy a rejtett dolgok tanulmányozója, mielőtt üzleti ügyekbe bocsátkoznék, alaposan meg kell vizsgálja az u.n. üzleti fogásokat. Különben a közvélemény nyomása könnyen rávehetné, hogy nem egészen egyenes s a testvériességgel összeegyeztethetetlen cselekedeteket megtűrjön, vagy véghezvigyen.

Előítélet személyekkel szemben

Az előbbiek alkalmazhatók az egyes emberekről kialakult közvélemény esetében is. Egy régi közmondás szerint: „Adj a kutyának valami csúf nevet, és akkor mindjárt fel is akaszthatod.” Ez köznapi nyelven valódi igazságot mond. Ha ugyanis a közösségnek rossz véleménye van valakiről, akármilyen alaptalan legyen is az, e gondolatforma betölti a hely atmoszféráját, s az odaérkező idegent is valószínűleg befolyásolni fogja. A jövevény, mit sem tudva a rossz hírrel bíró személyről, nem valószínű, hogy ismeretségük elején különleges bűnöket tételezne fel róla. De könnyen hajlamos arra, hogy alaptalanul rosszhiszemű legyen, s legegyszerűbb cselekedeteit is előnytelenül magyarázza. Ha az igazságot akarjuk követni, résen kell lennünk az ilyen befolyásokkal szemben is. Igyekezzünk magunk ítélni, s ne fogadjuk el készen a közösség ítéletét, ami végeredményben éppen annyira babonaság, mint más hitbeli tévedés.

A barátok befolyása

A barátok befolyásának gyakran igen nagy szerepe van az ember életében. Ezt már a közmondás is felismerte, amikor azt mondja, hogy az embert barátjáról lehet megismerni. A közmondás értelme szerintem az, hogy az ember a barátait rendesen egy bizonyos típushoz, vagy osztályhoz tartozókból válogatja ki, ami azt jelenti, hogy a típus, vagy osztály eszméivel rokonszenvez, s így azok benne is gyökeret vernek. De még ennél is többet jelent. Jó barátaink társaságában fogékonyabb állapotban vagyunk. Szabadon átadjuk magunkat barátunk befolyásának, s hajlamosak vagyunk a benne erősen kifejlődött jellemvonásokat magunkba felvenni.

Még a fizikai világban is szívesen elfogadjuk barátunk meggyőződését, pusztán azért, mert ő mondja. Ez már maga olyan ajánlás, ami kedvező fogadtatást biztosít. Ennek rejtett oldala nem más, mint az egésznek egy magasabb síkra való kiterjesztése. Ha kitárjuk magunkat barátaink felé, ez annyit jelent, hogy szimpatikus rezgésekre hangoljuk magunkat. Elfogadjuk, és magunkévá tesszük gondolathullámaikat. Ha ezek határozottak, belevésődnek magasabb testeinkbe, s a rokonszenv hullámaival keverten jelentkeznek. Érzelmeinkre is hivatkoznak, tehát ítéletünk ebben az esetben bizonyos fokig kevésbé alapos. Ez egyrészről azzal a veszéllyel jár, hogy a befolyást mérlegelés nélkül elfogadjuk, másrészről megvan az előnye, hogy a szimpatikus fogadtatás és vizsgálat biztosítva van. A bölcsesség ösvényén minden új véleményt oly jóindulattal kell fogadnunk, mintha legjobb barátunktól jönne, viszont oly gondosan kell megvizsgálnunk, mintha ellenséges forrásból származna.

Népszerű babonák

Ne feledjük, hogy a babonák nemcsak vallásos dolgokra vonatkoznak. A világot járt angol ember tapasztalta már, hogy a kontinens bizonyos részein kifejezetten babonaságból nem engedik be a friss levegőt a szobába, vagy a vasúti kocsiba, bár a tudomány is azt tanítja, hogy a friss levegő életszükséglet. Ellentmondás nélkül elismerjük azt a tudományos tanítást, hogy a napfény megöli a betegségcsírákat, és felfrissíti a levegőt. Nem vitatható tehát, hogy minél szabadabban kell bebocsátani házainkba, különösen azokban a szerencsétlen országokban, ahol úgyis oly keveset látunk belőle. Mégis ahelyett, hogy elfogadnák és felhasználnák az áldást, sok háziasszony alapos erőfeszítéseket tesz, hogy kizárja a napfényt. A függönyök, és szőnyegek színét félti babonásan. Nem lehet tagadni, hogy a napfény bizonyos színeket kifakít, de a tudatlanok különös arányérzékére jellemző, hogy a kifakult színeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint a fizikai egészségnek, és tisztaságnak, ami pedig a napfény beengedésével jár. A civilizáció fokozatosan terjed, de még mindig vannak városok és falvak, ahol a tudatlan ősök babonáit követve elvetik az egészségtan modern módszereit.

A magukat haladottabbnak tartó emberek között is élnek még a történelem előtti idők babonáinak kis maradványai. Sokan a világért sem kezdenének el valamit pénteki napon, s kétségbeesnek, ha tizenhárman ülnek az asztalnál. Mások bizonyos napokat szerencséseknek, illetve bajt hozóknak tartanak, s eszerint rendezik be életüket. Nem tagadom, hogy a meggyőző esetek nagy számát már nem lehet pusztán véletlennek tulajdonítani, s hogy bizonyos számok különböző módon kapcsolatban vannak egyes személyek, vagy családok sorsával. Ezt a kérdést nem tudtam még teljesen tisztázni, s helytelen lenne tagadni a tényeket csak azért, mert nincs rájuk megfelelő magyarázat. Akiket ez a tárgykör érdekel, olvassák el Baring-Gould „Curious Myths of the Middle Ages” c. könyvének függelékét.

Nem kételkedem a közönségesen bolygói befolyásoknak nevezett dolgok létezésében. Ezeknek rejtett oldalát könyvem más helyén már elmagyaráztam. De állítom, hogy bár ezek a befolyások megkönnyíthetik, vagy megnehezíthetik valamely dolog elvégzését bizonyos napokon, mégsem akadályozhatják meg magános, vagy kombinált erőikkel az erős embert abban, hogy pontosan úgy rendezze be életét, ahogy legjobbnak látja. A mondás szerint a bölcs uralkodik csillagain, a balga engedelmeskedik nekik. Ha valaki rabszolgája lesz ezeknek a befolyásoknak, az annyit jelent, hogy babonát csinál belőlük.

A pletykától való félelem

Az összes tabu közöl, amit magunknak csinálunk, talán a legnagyobb és legszerencsétlenebb az attól való félelem, hogy mit fognak szólni a szomszédok. Sokan úgy látszik, csak azért élnek, hogy beszéljenek róluk. Legalább is erre kell következtetnünk abból, hogy ezt használják mindenben próbakőként. Minden ténykedésüknél az a fokmérő, hogy milyen benyomást fog kelteni szomszédaikban. Nem azt kérdik magukról: „Helyes, vagy helytelen-e, amit cselekedni szándékozom?” hanem azt: „Mit fog ehhez szólni X.Y.?”

A rabszolgaságnak talán ez a legrettenetesebb alakja. De csak el kell határoznunk, és könnyen megszabadulhatunk tőle. Amit mások mondanak, csak annyi jelentőséggel bírhat számunkra, amennyit mi magunk adunk neki. Elég, ha megértetjük magunkkal, hogy a legkevésbé sem fontos, amit mások mondanak, és máris tökéletesen felszabadultunk. Ezt a leckét az okkultista haladásának már egész korai fokán meg kell tanulja. Miután magasabb színvonalon él, csak a magasabb szempontok befolyását engedheti meg magának. A dolgok rejtett oldalait veszi számításba, amiről a legtöbben mit sem tudnak. Ítéletét ezekre alapítva, maga határozza meg, mi a rossz és mi a jó, és ha egyszer elhatározta, nem zavartata magát attól, hogy mit mondanak a többiek. Számunkra nem az a fontos, amit mások mondanak rólunk, hanem az, amit mi magunk gondolunk.

A jobbik oldal

Szerencsére a gondolatnak ezt a nagy, erejét épp úgy lehet jóra, mint rosszra felhasználni, s bizonyos dolgokban a közvélemény nyomása olykor az igazság és a becsületesség oldalán hat. A közvélemény végeredményben a többség véleményét képviseli, és nyomása a helyes irányban hat azoknál, akik még nem érték el a többség fejlődési fokát. Valójában, az elfogadott nézeteknek ez a tömege teszi lehetővé a társadalmi és civilizált életet. Különben ki lennénk szolgáltatva annak, aki közülünk a legkíméletlenebb és leglelkiismeretlenebb. Az okkultizmus tanulmányozója azonban arra törekszik, hogy a többség színvonala fölé emelkedjék. Ezért szükséges, hogy megtanuljon önállóan gondolkozni, s ne fogadjon el kész véleményt anélkül, hogy meg ne vizsgálná. De azt meg kell adnunk, hogy ha a közvélemény nem is ír elő valami magas színvonalat a magatartásra nézve, de legalább magasrendű eszményt tűz ki maga elé, és tudja értékelni a nemes és hősies cselekedetet. Osztályönérzet és esprit de corps bajt okozhatnak, ha mások megvetésére tanítanak. De sok jót is tesznek, ha mértéket állítanak, ami alá az ember úgy érzi, nem süllyedhet.

Angliában megszoktuk, hogy erkölcseinket a vallásnak tulajdonítsuk, míg az igazság az, hogy tulajdonképpen nagyon kevés kapcsolat van a kettő között. Európa országaiban a kulturált osztályok nagy részének egyáltalán nincs vallásos hite. Talán bizonyos mértékig elfogadnak néhány általános dogmát, mert komolyan úgysem gondolkoztak felette. De tévedés volna azt hinnünk, hogy vallásos meggondolások irányítanák cselekedeteiket, vagy jelentős szerepet játszanának életükben.

Ellenben nagyban befolyásolja őket, éspedig mindig a jó irányban egy másik gondolatkör, - a becsületérzés. A gentleman minden fajban felállít magának egy becsületkódexet. Vannak dolgok, amiket nem szabad megtenni, s amiket nem is tesz meg, pusztán azért, mert ő gentleman. Saját szemében alacsonyítaná le magát, ha valamit is megtenne ezekből. Nem becsülhetné többé saját magát. De nem is érez kísértést ezekkel szemben, mert egyszerűen lehetetlennek tartja megtenni. Valótlant állítani, aljas, vagy becstelen dolgot cselekedni, megsérteni egy nőt, - mindez és ezekhez hasonlók nem fordulhatnak elő életmódjában. Az osztályönérzetnek ez a formája jó irányban hat és mindenképpen bátorítandó. Ugyanez kisebb mértékben megtalálható egyes kollégiumok hagyományaiban. Sok fiú, amikor kísértést érez, hogy tisztességtelen módon szabaduljon valami kényes helyzetből, így szól magához: „Nem tehetem meg régi iskolám miatt. Ne mondhassák, hogy egyik tagja ennyire süllyedt.” A közvéleménynek tehát éppen úgy megvan a jó, mint a rossz oldala. A mi dolgunk, hogy a megkülönböztetés nagy erényét gyakoroljuk, és elválasszuk a kívánatost a nem-kívánatostól.

Egy másik dolgot is jó észben tartani. A közvéleménynek ezt a nagy, nehézkes és buta erejét lassan és fokozatosan alakítani és befolyásolni lehet. Mi magunk is a köznek tagjai vagyunk, s a nagy törvény szerint bizonyos mértékig a mi nézeteink is befolyásolnak másokat. E dolgokra vonatkozólag az utóbbi harminc évben óriási változás állott be a modern gondolkozásban, s ezt nagyrészt a Teozófiai Társulat állhatatos és kitartó munkájának lehet tulajdonítani. Éveken át nem szűntünk meg beszélni, írni, és mindenek felett egészségesen és ésszerűen gondolkozni ezekről a kérdésekről. Így cselekedvén rezgéseket árasztottunk ki és ezeknek hatása tisztán látszik napjaink gondolkodásának nagy átalakulásában. Csak azok, akik készek erre, jutnak el egészen a teozófiai gondolatig, de sok-sok ezer ember megteszi már a fele utat: eljutnak az új gondolkozásig, a spritizmusig, a szabadelvű kereszténységig. A közvélemény esetében is, mint minden másban, a törvényt ismerni annyit tesz, mint kormányozni tudni erőit.

Tizenegyedik fejezet
RENDKÍVÜLI ESEMÉNYEK HATÁSA

Temetés

Idáig főképpen állandó jellegű befolyásokat vettünk figyelembe. Ezek részben a természetből, részben embertársainkból áradnak felénk, és éppen folytonosságuk miatt rendesen nem veszünk róluk tudomást. Jó lesz tehát megemlítenünk azoknak az eseményeknek rejtett oldalát is, amelyek csupán alkalomadtán merülnek fel. Ilyenek például, ha temetésre megyünk, sebészeti műtétet végeznek rajtunk, előadást hallgatunk, politikai összejövetelen, vagy spiritiszta ülésen veszünk részt. Ide tartoznak a vallásos felbuzdulások esetei, a háborúk, földrengések, vulkanikus kitörések, nagy világkatasztrófák.

Nézzük először, hogyan ha az emberre egy temetés rejtett oldala. Nem magára az elköltözöttre gondolok itt, bár ez sem érdektelen kérdés, mivel némely ember erre rendkívül erősen reagál. Filozófus hajlamú ember nem fog sokat törődni azzal, mit tesznek a testével, ami elvégre is csak egy elviselt ruha. De nem mindenki ilyen filozófus és ezeknek néha igen fontos ez a tény.

Az ókori történelemben számtalan bizonyságát látjuk annak, mennyire fontosnak találták az akkori emberek, hogy haláluk után testüket illendően eltemessék. Azt hitték ugyanis, hogy enélkül nem folytathatják zavartalanul útjukat haláluk után. A legtöbb ógörög kísértethistória olyan emberekről szól, akik azért jöttek vissza, hogy holttestükről kellőképpen intézkedjenek.

A mostani íreknél a szegényebb néposztályok ma is roppant sokat törődnek azzal, hogy mi történik testükkel; többször találkoztam asszonyokkal, akiknek haláluk után az egyetlen gondjuk nem a lelkük jóléte, vagy előmenetele volt, hanem az, hogy a temetési menetben lesz-e annyi kocsi és hogy a koporsójuk lesz-e olyan díszes, mint néhány héttel azelőtt a szomszédasszony temetésén.

Ez azonban csak egy kis kitérés. A mi megfigyelni valónk az, hogyan hat a temetés az itt maradottakra, bár a halott is rendszerint jelen van, és vérmérsékletének megfelelően különböző érzülettel nézi végig az eseményeket.

Temetésen való részvétel határozottan elkerülendő cselekmény okkultista számára. De ha mér kénytelen részt venni, - tekintve, hogy a tudatlan és meg nem értő rokonság félremagyarázná vonakodását - akkor olyan pozitív és konstruktív magatartást tanúsítson, hogy ne a többiek magatartása hasson reá, hanem ellenkezőleg: ő befolyásolja akarata erejével társait.

Gondoljon először is a megholtra (aki valószínűleg jelen van) erősen, barátságos érdeklődéssel és szeretettel, kívánjon neki békét és előmenetelt. Küldjön ugyanakkor pozitív gondolatokat a gyászolóknak s próbálja beléjük szuggerálni, hogy nem szabad bánkódniuk, mert akit gyászolnak, voltaképpen él, s az ő bánkódásuk csak hátrányára van új környezetében. Gondolataival összetarthatja a gyászolókat, s megakadályozhatja, hogy hisztériának, vagy apátiának adják át magukat.

A mostani temetés távol áll az eszményitől. Régtől bevett szokás, hogy valami szertartás keretében kell félretenni a felszabadult egó levetett öltözékét; de a mostaninál valamivel jobbat is ki lehetne gondolni. A falusi templomokban a temetés bizonyos fokig megfelelő, sőt némileg vigasztaló is; a gyászolók olyan helyen gyülekeznek, amely sokféle szent és felemelő eszmetársulást sugall.

A temető kápolnájában tartott szertartásról azonban semmi jót nem lehet mondani. Azt a helyet a temetésen kívül soha más célra nem használják, és az egész légkört a reménytelen bánat járja át. Rendszerint minden puszta és zord ott. Maguk a falak is a halottas ház kigőzölgéseit árasztják. Ne feledjük, ha akad is egy-egy ember, aki tudja, mi a halál mögötti igazság, és a reményteljes oldalát tekinti, a nagy tömegek értelmetlenül és borzadással nézik a halált. Az ilyen hely tehát telve van a legfeketébb kétségbeeséssel és szívbemarkoló aggodalommal. Következésképpen a legrosszabb hely olyanokra nézve, akik már átélték azt, ami nekik a kedvesüktől való végleges elszakadásnak látszott.

A porhüvely sorsa

Akinek csak halvány bepillantása is van a dolgok rejtett oldalába, nem helyeselheti azt a barbár szokást, ahogyan a meghaltnak testét elintézzük. Még fizikai szempontból sincs egyetlen mellette szóló érv sem, viszont sok súlyos meggondolás szól ellene. Már pusztán érzelmi szempontból is lehetetlen megértenünk, hogy képes valaki azzal a gondolattal kibékülni, hogy szerettének a levetett öltözéke lassú és undorító enyészetnek legyen kitéve, olyan körülmények között, amilyeneknek elképzelésétől is megborzadunk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a levegő és víz megfertőzéséből az élőkre milyen szörnyű veszedelem származhat, kezdjük belátni, mennyire megmutatják temetési szokásaink is azt, hogy kérkedő műveltségünk jóformán csak máz.

Még határozottabban megerősíti ezt a benyomást, ha belepillantunk ezeknek a dolgoknak a nagy többség előtt még ismeretlen oldalába. Megtudjuk akkor, miféle lény az, amit a lassú rothadás vonz, és látjuk, hogy ezzel is szörnyű, szükségtelen baj éri az élőket.

Ha értelmes ember hal meg, nem törődik azzal, mi történik elviselt ruházatával; de gondolnunk kell arra is, hogy nem minden holt ember okvetlenül okos, és ezek közül egynéhánynak ez a mi csúf temetkezési szokásunk végzetes botlásra nyújt alkalmat, amit megfelelő körülmények között meg sem lehetne próbálni.

Az átlagember nem szokta magát gondoltban olyan határozottan külön testnek és külön léleknek tekinteni, mint azt az okkultizmus tanulmányozója teszi. Tény, hogy a meghalt ember végleg elhagyja fizikai eszközét, és nem veheti újra birtokába. De minthogy oly belső kapcsolata volt vele, a levetett fizikai test rezgésszáma még továbbra is ismerős és vonzó. Normális körülmények között természetesen egyszer s mindenkorra végez vele. De akiknek semmilyen elgondolásuk sincs a fizikain túli életről, a félelemtől őrjöngenek, mikor magukat testüktől teljesen elszakítva találják. Az ilyen emberek néha kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek, hogy érintkezésbe jussanak a fizikai élettel. A legtöbbnek nem sikerül. De ha némelyek bizonyos fokig célt érnek, ez csak a saját fizikai testük segítségével történhet. Ez a kapcsolat, amit fenntartanak enyésző öltözékükkel, néha képesíti őket arra, hogy kivonjanak belőle valami tökéletlen és természetellenes fél-anyagiasuláshoz való alapanyagot, ami megközelítően sem elég arra, hogy a fizikai élettel újra érintkezésbe juthassanak, de arra mégis elegendő, hogy az egészséges asztrális élettől visszatartsa őket. Az ilyenek egy időre - szerencse, hogy csak egy időre - a borzalmak zavaros szürke világát teremtik meg maguknak. Itt mintha tükörben, homályosan látnák fizikai történéseket abból a ködvilágból, ahol elveszve és gyámoltalanul bolyonganak.

Teljesen úgysem tudnak visszajutni sűrű testükbe; aki ezt megtenné, vámpír lenne. Levetett testük éteri anyagát azonban megragadják, s magukkal hurcolják, és ez az oka minden szenvedésüknek. Amíg magukról le nem rázzák ezt a béklyót, amíg át nem fúrják magukat a szürkeségen s a világosságra nem jutnak, addig nincs nyugalmuk. A fekete mágiának vannak visszatetsző formái, amik a keleti országokban és azok előtt ismeretesek, akik a woodoo vagy az Obeah módszereit tanulmányozták. Ezek sikere a rothadó fizikai testtől függ. Szerencsére ezek gyakorlati szempontból nem jönnek számításba olyan közösségekben, ahol nem ismerik az ilyen gonosz praktikákat.

Világos azonban legalább is az, hogy a rossz lehetőségek mind az élők, mind a holtak részére elkerülhetők lennének, ha a levetett porhüvellyel ésszerűen bánnak. Ha visszatérnénk a hinduk, a görögök és a rómaiak halottégető szokásához, akkor a fizikai eszközt a lehető leggyorsabban felbonthatnók alkotó elemeire, méghozzá olyan módon, ami egyúttal tiszta, illő és teljesen kielégíti a józan embernek mind esztétikai, mind gyakorlati érzékét.

Némelyek attól tartanak, hogy - különösen a hirtelen halál esetében - a halott megérezné a tüzet. Hogy szenvedne az égéstől, ha valami módon még nem vált volna el egészen testétől. De még ha hirtelen jön is a halál, mihelyt halál, az asztrális és az éterikus anyag teljesen elkülönül a sűrű fizikaitól és kizárt dolog, hogy a holt megérezze, mi történik fizikai testével. Úgy értem ezt, hogy ténylegesen nem érezheti, mert a fizikai testtel való kapcsolata végleg megszakadt. Talán csak az lehetséges, hogy látva teste elégetését, attól félhet, hogy érezni fogja, gondolván hogy éreznie kellene. Itt tehát a képzelet játszik némi szerepet.

De én soha ilyet a halottégetéssel kapcsolatban nem láttam. Viszont nagyon megbízható helyről hallottam egy fiatalemberről, akinek fogait halála után egy becstelen temetkezési vállalkozó kihúzta, hogy mint műfogakat eladhassa. A fiatalember megjelent atyja előtt, szájából csurgott a vér, a nagy méltatlankodással hangoztatta, hogy fogai kihúzásával megkínozták. A testet exhumálták, és bebizonyult, hogy elbeszélése igaz volt. Ennél az esetnél teljes lehetetlenség, hogy a fiatalember fájdalmat érezhetett volna, ha már egyszer meghalt. De valószínűleg észrevette, mi történik és nagyon megharagudott, Sőt azt is gondolhatta, hogy igazán fájdalmat okoztak neki, hiszen életében a foghúzás gondolata ilyen eszmetársítást keltett.

Hogy milyen változást idéz elő a dolgok rejtett oldalának ismerete a halálra vonatkozó felfogásban, kellőképpen mutatja a Thought-Forms (Gondolatformák) c. könyvben látható ábra. Egy temetésen résztvevő két különböző ember gondolatformáit mutatja be. Kitűnik, hogy az, aki a szokásos sötét tudatlansággal szemléli a halált, csak önző félelmet és levertséget érez. Míg a másik, a tények tudatában, teljesen mentes minden ilyen érzelemtől, Csak a gyászolók iránt való rokonérzés és szeretet, valamint odaadás és magasabbrendű törekvés tölti el.

Valóban egészen megváltozik az ember magatartása a halállal szemben, mihelyt megismeri az élet rejtett oldalát. Világossá válik, hogy nem a véget jelenti, amint sokszor tudatlanul gondolják. Egyszerű átkelés az életnek egyik állapotából egy másikba, ami szabadabb, kellemesebb a fizikainál, tehát inkább kívánatos, mint félelmet ébresztő. Azonnal kitűnik, micsoda tévedés azt hinni, hogy elvesztettük azokat, akik levetették fizikai testüket. Éppen úgy mellettünk maradnak, mint azelőtt és veszteségünk mindössze annyi, hogy nem láthatjuk őket. De már az asztrális látás képessége is elég ahhoz, hogy az u.n. holtakat éppen olyan tudatosan érzékeljük, mint az u.n. élőket. Láthatjuk mily gyorsan, és erősen felfogják a feléjük irányított rezgéseket. Így az is kitűnik, mennyire árt nekik a fizikai testben élő barátaiknak sajnos, oly gyakran hozzájuk tapadó gyásza és bánkódása.

Az élet rejtett oldalának ismerete semmiképpen sem tanít arra, hogy elfelejtsük a halottakat. Csupán rendkívül óvatosakká tesz abban a tekintetben, hogy miképpen gondoljunk rájuk. Arra figyelmeztet, hogy önzetlen magatartást vegyünk fel, és hogy magunkról és a látszólagos elválás fádalmairól is megfeledkezve, ne bánkódással és vágyódással gondoljunk rájuk, hanem erős szeretettel boldogságot és felemelkedést kívánjunk nekik.

A tisztánlátó nagyon jól látja, miképpen hatnak rájuk az ilyen kívánságok. Azonnal kitűnik, mennyire igaza van a katolikus egyháznak, amikor azt ajánlja, hogy imádkozzunk a holtakért. Ezek az imák segítik az élőket és a holtakat egyaránt. Az élő nem esik vissza bánatába azzal a reménytelen érzéssel, hogy semmit sem tehet a nagy szakadék túlsó oldalára költözött kedveséért. Inkább felbuzdul, hogy szerető gondolatát határozott cselekedetre átválthatja, s ezzel előmozdíthatja a boldogságát és előmenetelét annak, aki a fizikai világban eltűnt szeme elől. Mindezt és ennél még többet is megírtam abban a könyvben, amelynek címe: The Other Side of Death (A halál másik oldala). Tehát itt csak idáig érintem a tárgyat, és könyvemhez utasítom azt, aki részletesebbet akar tudni a dolgokról.

Sebészeti műtét

Most, a sebészet győzelmének idején gyakori eset, hogy az ember kénytelen magát műtétnek alávetni. Itt sokkal kevesebb rejtett hatás működik, mint sok más eseménynél, mivel az altatásnál egészen kiűzik az embert fizikai testéből. Távolléte alatt sok érdekes élménye lehet, amit érdemes lenne megjegyezni, és amennyire lehet, észben tartani. Ez azonban nehéz dolog. Nehezebb, mint az asztrális világból áthozni az emlékezést, mert az altatószer az ember fizikai testének éterikus részét vonja ki. Mivel pedig az éterikus testmás csak egy része a fizikai testnek és egymagában semmiképpen sem tökéletes eszköz, az ember rendszerint nem hozhat át világos emlékeket.

Emlékszem egy ilyen esetre, amikor a beteg kérésére jelen voltam a műtétnél. Az illető nagyon érdeklődött a dolog okkult oldala iránt és nagyon szeretett volna lehetőleg mindenre emlékezni. Elhelyezték a műtőasztalon és elaltatták. Egy pillanat múlva már asztrális testében volt, megismert és felém indult a szobában elragadtatástól sugárzó arccal. Nyilvánvalóan roppant élvezte, hogy egészen tudatos az asztrális világban. De ekkor egy éterikus anyagból álló nagy felhő vonult ki fizikai testéből, amit az altató kiűzött onnan. Ez a felhő azonnal beburkolta és én láthattam, mint tűnik el az arcából az értelem, s mint lesz végül puszta álarccá.

Mikor két nap múlva ismét láthattam, pontosan úgy emlékezett a történtekre, ahogyan én láttam. Emlékezett arra, mint sietett ki testéből, mint látott meg engem a szoba másik végében, s menynyire el volt ragadtatva attól, hogy minden olyan valónak látszott. Azután felém sietett, de valamiképp nem ért el hozzám és ennél többet nem tudott mindaddig, míg az egész műtétnek egy óra múlva vége nem lett, amikor is visszatért testébe. Ez alkalommal éreztem, milyen nagy segítségére lehetett volna a két orvosnak a clairvoyance. A betegnek nagyon is sokat adtak az altatóból és egy hajszálon múlt, hogy az egész éterikus mását mindenestől ki nem hajtották. Tisztánlátó társam jól mondta, hogy alig hagytak belőle annyit, amennyivel egy ötpengőst le lehetett volna takarni. A következménye pedig az lett, hogy a beteg majdnem meghalt, az orvosoknak tíz percig kellett oxigént szivattyúzniuk a tüdejébe, hogy ismét életre kelthessék.

Előadás

Egy előbbi fejezetben a templomba járás következményeit figyeltük meg. Nézzük most az előadásoknak, politikai gyűléseknek, spiritiszta szeánszoknak, vagy vallásos felbuzdulásoknak a belső oldalát.

Ezek közül rendszerint egy előadás meghallgatása gyakorol legkevésbé izgató hatást, bár némileg ez is a tárgyától függ. Az előadás hallgatósága általában sokkal kevesebb közös vonást mutat fel, mint egy templomi gyülekezet. Gyakran sok hasonlóság van az egy hiten levők között, míg akik egy bizonyos előadás iránt érdeklődnek, különböző felekezetekből jöhetnek össze, és egészen különböző típusúak. Mégis arra az időre kapcsolat van közöttük: a tárgy iránti érdeklődésük. Ezért aztán bármennyire különböző a gondolkozásuk, arra az időre mindegyikük elméjének ugyanegy része van tevékenységre indíttatva, s ez bizonyos felületes összhangot teremt.

Mivel a Teozófia tanulmányozójának gyakran van alkalma előadásokat tartani és végigszenvedni, talán jó, ha nem hanyagoljuk el a dolognak ezt az oldalát. Jegyezzük meg, hogy ha az előadó hatni akar hallgatóinak értelmi testére, akkor mindenek előtt világosan meghatározott eszméjének kell lennie, amit saját értelmi teste fejez ki. Ha komolyan gondol tárgyának különböző részeire, és pontosan igyekszik hallgatói elé tárni, akkor a gondolatformák egész sorozatát alkotja meg, sőt az erős igyekezetnél fogva szokatlanul erős gondolatformák sorozatát.

Igen jó alkalom ez, mert hallgatóságának nagy része okvetlenül befogadó állapotban van. Nem sajnálták a fáradságot, hogy halljanak valamit arról a bizonyos dologról, és ezért feltehetjük róluk, hogy meghallgatásra kész állapotban vannak. Ha ilyen kedvező körülmények között nem sikerül az előadónak megértetni magát, annak csak az lehet az oka, hogy a tárgyra vonatkozó saját gondolatformái nem voltak elég világosak. Nehézkes és határozatlan gondolatforma csak gyenge benyomást kelt és azt is nagyon nehezen. A világosan kialakított pedig kényszeríti a hallgatók mentális testeit, hogy megpróbálják ugyanazt reprodukálni. A reprodukciók sohasem olyan határozottak és kielégítők, mint az eredeti. De mégis, ha a körvonalak elég élesek, valamennyire kifejezik a gondolatot. Ha azonban már az is elmosódott, amiről másolnak, akkor nagyon kérdéses, nem lesz-e a másolat teljesen felismerhetetlen.

Néha az előadó váratlan segítséget kap. Az, hogy erősen gondol egy bizonyos dologra, odavonzza olyan lények figyelmét, akik már elhagyták a testüket és történetesen érdeklődnek a tárgy iránt A hallgatóságban sokszor nagyobb számmal vannak az asztrális testben, mint a fizikaiban lévő emberek. Ezek közül sokan éppúgy, mint a fizikaiban lévő testvéreik, csupán hallgatni jönnek. Megtörténik azonban, hogy az odavonzottak egyike többet tud a dologról, mint az előadó. Ebben az esetben gondolat-átruházással, vagy szemléltetéssel segít. Ez különféleképpen jut el az előadóhoz. Ha tisztánlátó az illető, akkor láthatja a segítséget és új gondolatok, vagy gondolatképek anyagiasulnak előtte a finomabb anyagban. Ha nem tisztánlátó, akkor alighanem arra lesz szüksége a segítőnek, hogy a gondolatokat az illető agyába vigye. Az előadó természetesen a sajátjainak hiszi a gondolatokat. Néha a segítő nem teljesen asztrális lény, hanem testétől csak ideiglenesen megvált valaki; mert ez azoknak a munkáknak egyike, amit gyakran a láthatatlan segítők vesznek a kezükbe.

Némely esetben az előadónak egója nyilvánul meg valamely különös módon. Én pl. azt hallottam a most élő legnagyobb szónoktól, hogy mialatt ő előadásainak egyik mondatát mondja, rendszerint már a következőt látja maga előtt valósággal anyagiasulni a levegőben, mégpedig három különböző alakban. Ezek közül tudatosan választja ki azt, amelyiket a legjobbnak tartja. Ez pl. már az egó eljárása, bár kissé nehéz belátni; miért választja a közlésnek ezt a módját, mikor végre is ő az, aki a fizikai szerveken keresztül az előadást tartja. Első gondolatunk az, hogy talán egyszerűbb volna, ha mindjárt kiválasztaná a legmegfelelőbb formát, s csak azt érvényesítené az alsóbb anyagban. De akkor is akár egyenesen az agyhoz juttathatná, semmint hogy a levegőben anyagiasítsa.

Az előadóról visszatérve a hallgatóságra, meg kell jegyeznünk, hogy a hallgatóság is nagyban segítheti munkájában. A Teozófiai Társulat régebbi tagjai olykor azt mondják, hogy nem érdemes bizonyos összejövetelekre elmenniük, mert olyan dologról szól az előadás, amit ők már jól ismernek. Eltekintve a megállapításban foglalt fennhéjázástól, hogy t.i. az ember képes valaha is teljesen megismerni valamely teozófiai tanítást: helytelen azt mondani, hogy felesleges ott lenni, hiszen már ismeri a tárgyat. A megjegyzésnek éppen az ellenkezőjében volna több igazság: mivel alaposan ismeri a tárgyat, erős és világos gondolatformáival hozzájárulhat a mondanivalók szemléltetéséhez. Ezzel nagy segítségére lesz az előadónak abban, hogy megértesse a hallgatósággal fejtegetéseit.

Minél több olyan hallgatója van egy előadásnak, akik behatóan ismerik a tárgyat, annál könnyebb. lesz világos fogalmat alkotniuk róla azoknak, akik előtt még új a dolog. Ezért tehát határozottan segíti az előadót azok jelenléte, akik teljesen megértik. Nagyon sokat segítheti, vagy hátráltatja a hallgatóság általános magatartása is. Ez ugyan rendesen barátságos, mert az érkezők többsége azért jön, mert érdeklődik a dolog iránt, és szeretne valamit tanulni belőle. Néha azonban olyanok is megjelennek, akiknek legfőbb kívánságuk bírálgatni és az ő jelenlétük minden inkább, csak nem segítség.

Politikai gyűlés

Ez utóbbi hatás többnyire a politikai jellegű összejöveteleknél mutatkozik. Ezeken ugyanis szinte szabály, hogy míg némelyek a beszélő támogatása céljából mennek oda mások tisztán csak azért, hogy közbeszóljanak és megzavarják. Ebből az következik, hogy a politikai gyűléseken tapasztalandó érzéseket és várható gondolatformákat nehéz előre megmondani. Sokszor lát azonban az ember olyan eseteket, amelyekben a formák teljesen, vagy főképpen egy bizonyos párt híveinek gondolataiból kialakulva a lelkesedés óriási hullámaivá tornyosulnak. A hallgatóságból a szónok felé áradva, körülveszik őt, és a megfelelő lelkesedésre hangolják.

Sok évvel ezelőtt jelen voltam egy ilyen összejövetelen, és nagyon elcsodálkoztam azon a hatáson, amit a közös énekkel kihoztak a hallgatóságból. A párt egyik korifeusának beszédére vártak, és így az óriási terem már órákkal a kezdés előtt zsúfolásig megtelt. De az összejövetel szervezői bölcsen és igen hatásosan arra használták az időt, hogy ezt a hatalmas, heterogén tömeget lojálisan lelkesedésre hangolják. Hazafias énekek következtek gyors egymásutánban, és bár igazán kevesen tudták az énekek dallamát, s még kevesebben a szövegét, mégsem hiányzott a lelkesedés. A kétórás várakozás mulatságosan telt el, s azt hiszem, a legtöbb ember meglepődve vette észre, milyen gyorsan repült az idő.

Az átlagos politikai összejövetel okkult oldala azonban cseppet sem megnyerő. Az asztrális világból nézve igen gyakran rendkívül heves viharhoz hasonlít. Sok benne a harciasság, sőt jó adag személyes ellenségeskedés is. Egészben véve a nyers és durván kedélyes elem van túlsúlyban, amit az ügy irányítói buzgalmukkal teledöfködnek. Ha csak igazán a kötelesség nem szólít valakit ilyen gyűlésekre, jobb, ha távol marad, mert az asztrális áramok összeütközése nagyon kimeríti a szenzitív embert.

A tömeg

Kívánatos az is, hogy lehetőleg kerüljük a magnetizmus keveredését; ami egy nagy embertömeggel való túl közeli érintkezésből származik. Nehogy arra gondoljunk, hogy a tömeget alkotó személyek nálunk alacsonyabb rendűek, vagy rosszabbak. Az okkultizmus tanulmányozója a világért se legyen elbizakodott, vagy öntelt. Valószínű ugyan, hogy a nagy tömegben a többség törekvése és céljai nagyjából véve inkább világi típusúak, s eltérnek a Teozófia tanulmányozójáétól. De helytelen és oktalan volna emiatt lekicsinyelni az embereket. Ne arra gondoljunk, hogy mi jobbak vagyunk, mint ők, ha nem arra, hogy a rezgési sebességek különbözők. Ha folytonosan másokkal érintkezünk, ez zavart okozhat különféle testeinkben. Ezt pedig jobb elkerülni.

Mindamellett, ha kötelességből szükséges, vagy kívánatos a tanulmányozónak a tömegbe keverednie, többféle módja van annak, hogy magát megóvja. A legszokásosabb az, hogy akár éterikus, asztrális, vagy mentális anyagból burkot von maga köré. De legjobb mód mégis a sugárzó jóakarat, és tisztaság. A védekezés módjának különben majd egy későbbi fejezetet szentelek.

Spiritiszta szeánszok

Az összejövetelek minden formája között okkult szempontból talán a legérdekesebb a spiritiszta ülés. Rengeteg változata folytán azonban egységes leírást alig lehet adni, legfeljebb azt a közös jellegzetességet említjük meg, hogy a légkör örömmel és reménykedéssel teljes. Nem tekinthető a spiritizmus igazi képviselőjének az a néhány, az újságokban is szereplő kör, ahová kívülállók is bejuthatnak, s amelyekről a legtöbbet beszélnek. Mögöttük két változatot találunk, amelyekről nagyon keveset hallunk.

Az egyik az egyszerű és szegény emberek közt szokásos szeánsz. A médium rendesen jól megtermett mosónő típus. Feltűnő jelenség általában nem fordul elő, s a szellemek nyelvtani ismeretei többnyire hiányosak. Ezrével tartanak ilyen szeánszokat világszerte, és sok közös vonásuk van. Eljárásaikat a látogató abszolút érdektelennek találná. A médium rendesen mond valami negyedrendű beszédet, - esetleg valóban a médiumon keresztül jön a beszéd - de akárhogy is, hűségesen tükrözi kedvenc nyelvtani és kiejtésbeli hibáit. Azután rendszerint a jelenlevőkhöz szól a médium. Leírja környezetüket, vagy elmondja, milyen szellemeket lát körülöttük lebegni. Az ilyen leírások szerfelett homályosak és bizonytalanok. Itt-ott azonban meglepő rátalálások fordulnak elő, túlságos sokszor ahhoz, hogy puszta véletlennek lehetne tulajdonítani. Mégis, bármilyen unalmasnak tessék mindez a kívülállóknak, a kör tagjaira békével és meggyőződéssel hat. Valódi élő tudást és bizonyosságot kapnak arról, hogy az ember a halála után is folytatja létét. A modern egyházak hite ebből a szempontból elszégyellhetné magát mellettük.

Az ilyen spiritiszta ülésnek rejtett oldala körül sokszor van valami megható. A médium mögött van egy úgynevezett vezető szellem: egy meghalt személy, néha a médium saját osztályához tartozó, néha határozottan magasabb típus. Ez a személy sok türelmes erőlködéssel megtanulta, miképpen lehet meglehetős biztonsággal befolyásolni a médium nehézkes szervezetét. Ha sok egyéb szempontból nem is megfelelő ez a szervezet, de legalább megvan a felbecsülhetetlen tulajdonsága, hogy befolyásolható és egyik, vagy másik módon közléseket lehet rajta keresztül adni. Csodálatraméltó türelemmel kezeli ez a lény a szegény lelkeket, akik a fátyol mindkét oldaláról hozzásereglenek. Összhangba kell hoznia nemcsak az innenső oldalon lévő szomorkodó rokonság könnyekkel telt következetlenségeit, hanem a túloldalról megnyilvánulni iparkodó lázas és lármás izgalmat is. Az ilyen lény a maga társadalmi osztályában s a maga módján nagyon sok jót tesz. A világ nem vesz tudomást fáradságos működéséről, pedig egy-egy eldugott kerületben többel járul hozzá az emberiség boldogságához, mint sok jóval mutatósabb erőlködés, amelynek nagyobb hitele van a nyilvánosság szemében. Asztrális látással vizsgálva, még az ilyen ülés is örvénylő központhoz hasonlít. Mindenfelől rohannak oda az elköltözöttek, vagy azért, hogy ők maguk megnyilvánulhassanak, vagy hogy figyelhessék a megnyilvánulást.

Van a spiritiszta ülésnek egy másik változata is, amiről kevesen tudnak, s ez a bizalmas családi kör. Ez határozottan a legkielégítőbb oldala a spiritizmusnak. Sok ezer család közlekedik így naponként a fizikai világból eltávozott barátokkal és rokonokkal. A résztvevők nemcsak sok érdekes dolgot tanulnak, de állandó érintkezésben is maradnak a szellemi lényekkel, és ezzel emelkedik gondolataiknak színvonala. A családi szeánsz központi alakja többnyire a családnak valamelyik elhalt tagja, a közlemények rendesen odaadásos jellegű, szeretetteljes intelmek, sokszor kissé rapszodikus formában.

Alkalomadtán azonban, ha az elköltözött rokon történetesen eredeti gondolkozása, vagy tudományos férfiú, lassanként egész tömege gyűlik össze a tényleges információknak. Sokkal több az ilyen bizalmas kinyilatkoztatás, mint amennyit általában feltételeznek. A hozzátartozók közül ritkán akad olyan, aki nyilvánosan nevetség tárgyává tenné legszentebb meggyőződéseit annak a bizonytalan eredménynek reményében, hogy megtérít vele egy hitetlen idegent.

Az ilyen szeánszokon nem ritkák a figyelemre méltó jelenségek, és a program egy részét néha legmeglepőbb materializációk képezik. Sokszor az úgynevezett halottak éppen olyan részei a család mindennapi életének, mint maguk az élők. Ilyenek voltak például azok a jelenségek, amelyek Moreli Theobaldnál mutatkoztak Haslemereben. Ezek a Robert Dale Owen által leírt ülések képviselik a spiritizmus legmagasabb lehetőségeit, bár az ilyen, természetük szerint, jóformán hozzáférhetetlenek a közönséges érdeklődő számára.

Az ilyen ülések rejtett oldala igazán gyönyörű. Gyakorlati érintkezést tesznek lehetővé az asztrális és a fizikai világ között. Ezek is örvényeket képeznek az asztrális világban, de nemesebb és finomabb változatok. A körülöttük rajzó gondolatformák a vallásos, vagy tudományos típusúak, aszerint, hogy milyen természetűek a manifesztációk. De a gondolatformák mindig jók és hatásukkal felemelik a környezet értelmi, vagy szellemi színvonalát.

A fenti két osztályon kívül a nyilvános szeánszok kisebb csoportját találjuk, amelyek a kívülállók szemében az egész spiritizmust képviselik. Ezeken bárki részt vehet, rendesen csekély belépődíjért. Az asztrális oldalról éppen olyan vegyes társaság gyűlik össze, mint a fizikai testben levőké. Itt is csaknem mindig van egy felelős vezető szellem. A legmagasabb asztrális típusok nem találhatók meg. Sokan a meghaltak közül hasznára akarnak lenni az élőknek azzal, hogy jelenségeket mutatnak be, és különféle apró bizonyítékokat adnak.

Az ilyen ülés aurája rendesen egy kissé kellemetlen. Az asztrális világban és a fizikaiban egyaránt nagy figyelmet kelt a dolog, amiből az következik, hogy az üléseket kevésbé kívánatos láthatatlan lények zajos tömegei veszik körül, és csak erőszakkal lehet visszatartani őket, hogy be ne surranjanak, és magukhoz ne ragadják a médiumot. Az ilyen ülésekkel járó veszedelmek közé tartozik az a lehetőség, hogy e kétségbeesett teremtéseknek egyike megragadja és megszállja valamelyik érzékeny érdeklődőt. Még rosszabb eset az, ha hazamegy vele, és valamelyik hozzátartozóját keríti hatalmába. Sok ilyen eset előfordult már, és sokszor szinte lehetetlen megszabadulni a megszállott embernek az ilyen lénytől.

Ezeknek a szeánszoknak rejtett oldala rendesen ellentétes áramok zavaros hálózata. Az áramok lehetnek jók és rosszak, de egyik sem nagyon jó, némelyik viszont nagyon rossz. A tisztánlátó tanulhat egyet-mást abból, hogy megfigyeli a különböző módszereket, amelyekkel a jelenségeket létrehozzák. Ezek néha rendkívül leleményesek. Csodálatra méltó a megszemélyesítéseknél kifejtett ügyesség, és bámulatos könnyen rá lehet szedni azokat, akik az életnek erről az oldaláról semmit sem tudnak.

Vallásos felbuzdulás

A belő világok tanulmányozója szempontjából napjaink egyik legfigyelemreméltóbb jelensége az úgynevezett vallásos felbuzdulás esete. A fizikai világból nézve ez rendesen az alsóbb néposztályokból való emberek összejövetelét jelenti, akiknek érzéseit egy-egy szekta valamelyik fanatikus szentírás magyarázója lobbantja lángra, erősen érzelmi és sokszor vészjósló felhívásaival. Naponta vannak ilyen összejövetelek, és sokszor az ideges izgalom különösebb jelenségeivel járnak.

Az emberek beledolgozzák magukat valami hisztériás állapotba, amelyben megváltottaknak érzik magukat. Azt tartják, hogy örökre kiszabadultak a közönséges világi élet szolgaságából és egy szellemi gyülekezet tagjaivá lettek, amelynek magasztos céljai vannak. Gyakran indíttatva érzik magukat, hogy nyilvánosan meggyónják vélt bűneiket és ezt oly áradozó érzelmekkel, s olyan nagy megbánással teszik, ami semmiképpen sincs arányban gyónnivalójukkal. Az ideges izgalom hulláma úgy terjed, mint egy ragályos betegség, és rendesen eltart néhány hétig. Leteltével az általános kimerültség tünetei mutatkoznak, és az egész dolog egy kissé megszégyenülve enyészik el megint a köznapi életben.

Az esetek kis százalékában a szellemi felemelkedés megmarad, és az érdekeltek határozottan magasabb színvonalú életet élnek, mint azelőtt. De a legtöbb ember visszaesik - hirtelen és drámai, vagy lassú és fokozatos módon - ugyanabba az életmódba, amilyent felbuzdulása előtt folytatott. A statisztika kimutatja, hogy az ilyen érzelmi felbuzdulások csúcspontja erős nemi ingerekkel jár, és hogy a legkülönbözőbb törvénytelen egyesülések szaporodására vezet. Bizonyos szekták módosított formában be is iktatják rendszerükbe az ilyesféle izgalmakat. Szükségesnek tartják; hogy fiatal tagjaik átessenek egy ilyen válságon, hogy az ifjú „bizonyságot szerezzen a bűnről”, vagy egyszerűen „vallást szerezzen.”

Az ilyen felbuzdulások legesztelenebb formáit az amerikai négerek gyakorolják. Őrjöngésük olyan színvonalig jut, amit a fehér fajok rendesen nem érnek el. A négereknek úgy látszik az kell, hogy érzéseiket a legvadabb táncokban, ugrásokban és tekergőzésekben vezessék le. Ezt sokszor órákon át folytatják, ijesztő üvöltésekkel és hörgésekkel kísérve.

Hogy ilyesmi történhessen a huszadik században, olyan emberek közt, akik magukat művelteknek gondolják, igen figyelemreméltó jelenség. A dolgok belső oldalának tanulmányozói részéről alapos vizsgálatot érdemel. Asztrális látással nézve, az ilyen kitörés csodálatos, de nem szép látvány. A misszionáriust, vagy a prédikátort, aki ilyen mozgalomba kezd, rendesen a legmagasabb szándékok vezetik- Túláradó Isten-szeretet, vagy a közösség egy részének romlottsága felkelti benne a buzgóságot, hogy hirdesse az egyiket és ostorozza a másikat. Óriási érzelmi izgalom állapotába hajszolhatja magát, és asztrális testét veszedelmet előidéző rezgésbe hozhatja.

Az ember átadhatja magát egy bizonyos pontig az érzelmeknek, és utána visszatérhet normális állapotába. A hajó is dűlhet egy bizonyos fokig, és mégis visszabillen a rendes helyzetébe. De amint a hajó is felborul, ha túldől a biztonsági ponton, úgy az ember is bajba kerülhet, ha kiengedi uralma alól asztrális testét. Halál, megőrülés, vagy megszállottság vár rá. Az ilyen megszállás nem szükségképpen gonosz eredetű, bár a megszállás maga igazság szerint mindig rossz. A megszálló lénynek nem kell feltétlenül rossz szándékot tulajdonítanunk, noha rendesen a saját előnyét tartja szem előtt. Nem emberbaráti szándékból teszi ezt, hanem saját indulatainak levezetésére.

Sok esetben a megszálló lény ugyanannak a vallásnak egy már elhunyt prédikátora, stílusban és típusban a megszállotthoz hasonló, és így ideiglenesen két lélek dolgozik egy testen keresztül. Az így megkettőzött erő gáttalanul árad ki a történetesen egybehívott emberekre. Ezeknek a hisztériás kilengéseknek óriási lendítő ereje ragályos, és mivel az ilyen összejövetelek rendesen olyan emberek közt kapnak lábra, akiknek érzelmei nem állanak erősen fejlett értelmi ellenőrzés alatt, a prédikátor másokat is könnyen kimozdíthat egyensúlyi helyzetükből.

Mindazok, akik egyensúlyi helyzetükből kilendülnek, erősítik e heves rezgések erejét, és csakhamar egy óriási forgataghoz hasonló asztrális örvénylés támad. Szenzációt kereső asztrális lények özönlenek oda, nagyrészük nem is emberi lény, hanem mindenféle természetszellemek. Élvezettel fürdenek a vad indulatok rezgéseiben úgy, ahogyan a gyermekek játszanak a tengerparti hullámverésben. Ők azok, akik állandóan megerősítik az ilyen szörnyű meggondolatlansággal elindított erőt. Ők azok, akik megpróbálják fenntartani az izgalom színvonalát. Emberi lényeket igyekeznek berántani az örvénybe, és rávenni őket arra, hogy a számukra oly élvezetes érzéseket előállítsák.

Ne feledjük, hogy az itt létrejövő érzelem nem magasrendű. Erősen személyes természetű. Abból az emelkedett önzésből fakad, hogy az illető megváltsa saját lelkét. A vezéreszme tehát önző. Ennek megfelelő az az anyag is, ami ebben a szörnyű kavargásban mozgásba jön. Az anyag minőségétől függ viszont a természetszellemek típusa, akik csak a maguknak megfelelő anyagot élvezik. Természetesen nem magasabbrendű típusról van itt szó. Nem sok értelmük van s többnyire mit sem tudnak emberi áldozataikról. Még akkor sem tudnák megmenteni őket vad izgalmaik következményeitől, ha történetesen meg is volna ez a szándékuk.

Ez hát az ilyen mozgalomnak a rejtett oldala; ezt látja a tisztánlátó, amikor ezt a minden összejövetelek legkülönösebbjét megfigyeli. Lát egy csomó önmagából kifordított embert, akik kiszolgáltatták magasabb testeiket egy hatalmas erőáradat feltöltésére. Kiárasztott érzelmeik egy óriási asztrális örvényt csinálnak, amibe bizonyos természetszellemek évezettel elmerülnek. Át meg átcikáznak rajta, vad gyönyörrel engedve át magukat az élvezeteknek. Oly tökéletesen felolvadnak a gyönyörben, hogy arról a sűrűbb testben élő embernek fogalma sem lehet. Arra az időre életük egyetlen vad őrjöngés. Ez az érzés visszahat az élvezetüket tudtukon kívül szolgáló emberekre is, akiknek ugyancsak erős gyönyörérzést ad.

Ez a magyarázata e rendkívüli jelenetek szenvedélyes hátterének. A természetszellemek emberi rabszolgáiktól csupán valamilyen erős érzelmet kívánnak. Hogy vallásos, vagy nem az érzelem, az nekik mindegy. Talán nem is tudják, mi a különbség köztük. Azt pedig semmi esetre sem tudhatják, hogy ez segíti, vagy hátráltatja-e az ott lévő emberek fejlődését. Nem-emberi lények vad, őrjöngő tobzódása ez, akárcsak a középkori boszorkányszombat. De olyan érzelem váltja ki, amit általában az életnek jó és nem a gonosz oldalához számítanak. A természetszellemeknek ez azonban mindegy. Jóról, vagy rosszról mit sem tudnak. Ők a határtalan izgalmat élvezik, amihez csak úgy juthatnak hozzá, ha emberi lényeket egyidejűleg bizonyos lelkiállapotba lendítenek. Ez pedig közvetlenül veszélyezteti az áldozatok épelméjűségét. Az ember egyedül nem juthatna el az izgalom ilyen veszedelmes fokára. Nagy számmal kell lenniük, hogy egymásra visszahassanak, hogy úgyszólván bátorítsák, erősítsék egymást. Valóban a tanulmányozónak csak azt a tanácsot adnám, hogy ne jelenjék meg ilyen összejövetelen, mert hacsak nincs jó egészségben, és nem elég kiegyensúlyozott, határozottan fennáll a veszély, hogy őt is ledöntik a lábáról.

Szeretném, ha megértenék, hogy, amit írtam, semmiképpen sem tagadom, hogy az a nagy esemény, amit „hirtelen megtérésnek” nevezünk, néha megtörténik és általa az ember egyszer, s mindenkorra különbbé válik. A „megtérés” (conversio) nemes szó, de nem szabad a fent leírt környezettel kapcsolatba hozni. Azt jelenti, hogy az ember, aki eddig a saját önző útján járt, most először veszi tudomásul azt a hatalmas igazságot, hogy Istennek terve van az emberrel, s hogy az embernek hatalmában áll értelmesen alkalmazkodni a tervhez, és teljesíteni a rá osztott szerepet. Mihelyt ennek tudatában van: „megfordul és együtt halad” (konvergál) az isteni Akarattal, ahelyett, hogy tudatlanul ellene dolgoznék; és ha már ezt egyszer megtette, hiába „esik vissza a bűnbe”, ahogy a keresztények mondják, testei hiába futnak el vele különböző túlzásokba ragadván, soha többet nem vétkezhetik lelkiismeret furdalás nélkül. Tudja, hogy vétkezett, és sajnálni fogja.

Keleten az élet nagy tényeiről való tudásszerzést a következőképpen nevezték: „az ítélőképesség megszerzése”, vagy „az elme kapuinak kinyitása”. Rendszerint fokozatos folyamat ez, vagy legalább olyan, ami folytonos gondolkozás és okoskodás eredményeképpen jön létre. Néha azonban egy pillanat alatt születik meg az emberben a végső meggyőződés és ez az az eset, amit „hirtelen megtérés”-nek neveznek. Ha az ember, akiben egy pillanat alatt lángolt fel a meggyőződés, előbb magában okoskodta ki a dolgot (talán előbbi életében), és majdnem meggyőzte magát ugyannyira, hogy a megvilágosodásnak már csak egy utolsó kis sugara szükséges, hogy teljes bizonyosságot nyerjen, akkor az ilyen megtérés maradandó. Nem mintha ne lehetnének még akkor is gyakori visszaesései az illetőnek, de mindig kigyógyul belőlük, és egészben véve állandóan fejlődik.

Amint leírtam, egy nagy vallásos összejövetel érzelmi hatása igen erős. Nemcsak hogy megadja azt a kis utolsó lökést, ami még szükséges, a különben már felkészült ember megtéréséhez, hanem néha megragadja a készületlent is. A hatás elég erős lehet ahhoz is, hogy az embert önmaga korlátjain túlemelje. Szívében épp úgy megtértnek érzi magát, mint a másik, s ezt jóhiszeműen vallja. A maradandó hatás azonban nem ugyanolyan. Az utóbbi esetben az ember valójában készületlen. Természetének alsóbb részében még nagyon sok a fegyelmezetlen erő, és bár az összejövetel erőinek segítségével pillanatnyilag uralkodott rajtuk, utána ezek újra érvényesülnek, s a megtért elkerülhetetlenül visszatér régi útjaira. Nem szabad őt ezért hibáztatnunk. Az az erő, ami az alsóbb természeten való állandó uralkodáshoz szükséges, nagyon lassan növekedik, és ésszerűtlen dolog volna azt várni, hogy egy pillanatnyi lelkesedés hatása alatt kifejlődjék. Ha kifejlődése bizonyos esetekben azonnalinak látszik, ez egyszerűen úgy lehetséges, hogy az erő már előbb hosszú időn át titokban felgyülemlett.

Ezért ismétlem, egy pillanatig sem kételkedem hirtelen megtérések esetleges valódiságában; azt sem tagadom, hogy bizonyos mennyiségű jónak kell következnie mindabból az odaadó lelkesedésből, ami egy ilyen vallásos összejövetelen felgyülemlik. Állítom azonban, hogy minden szó, amit fentebb írtam az ilyen összejövetelek általános hatásáról és arról a szerepről, amit nem-emberi lények játszanak benne, feltétlen igaz; ennélfogva mást nem mondhatok, mint hogy az ilyen izgalmakat az okkultizmus tanulmányozójának kerülnie kell.

Azoknál a ritka eseteknél, amikor egy óriási tömegen teljesen önzetlen eszme uralkodik, a lényeknek egészen más rendje jelenik meg; asztrális angyalok vesznek részt és gyönyörködnek a jóban. Az ő vezetésük alatt a pillanatnyilag túlfeszített rezgés is biztonságos, sőt segítő; mert ezek a lények megértik az embereket és tudják, hogyan juttassák ismét sértetlenül vissza rendes állapotukba.

Háború

Egy másik rendkívüli történés - amely szerencsére nem rendszeres, s mind ritkábban fog jelentkezni - szokta még felbolygatni az emberek szívét, s ez a háború. Gondolom, manapság a legtöbben megegyeznek abban, hogy a háború esztelen és borzasztó anakronizmus. Ha egy kicsit gondolkozunk, be kell látnunk, hogy a harc kimenetele legkevésbé sem oldja meg a problémákat. Legfeljebb az tűnik ki, hogy melyik oldalon vannak ügyesebb; tábornokok és átütőbb erejű tüzérség. De bizonyosan nem tűnik ki, melyik oldalon van az igazság, ha ugyan erről egyáltalán szó lehet. Az egyes emberek - kivéve talán az egész primitív fajtákat már mind túl vannak azon, hogy egymásközti ellentéteiket harcias eszközökkel intézzék el. Ha valaki nem tud szomszédjával megegyezni a telekhatárban, nem hívja össze szolgáit, hogy puskákkal, vagy bunkósbotokkal oldja meg a kérdést, hanem bíróság elé terjeszti, amelynek pártatlanságában mindkét fél megbízik.

Mint nemzetek, még nem állunk azon a fokon, amit mint egyének már elértünk. Vannak ugyan népek, amelyek kevésbé fontos vitás ügyeiket döntőbíróság elé terjesztik, de még mindig nincs olyan nemzetközi fórum, amely elé bizalommal vihetnék a népek elsőrendű egzisztenciális problémáikat. Így csak a durva erőszakra való hivatkozás marad, mint fenyegető viharfelhő a nemzetkőzi élet hátterében.

A költők sokat zengtek a háború nagyszerűségéről. De a háború igazi jelentőségéről s mindarról, ami az elszánt védelemmel, vagy a sikeres támadással együtt jár, többet mesélhetnének a Vöröskereszt tagjai, akik nem pusztítani, hanem segíteni mennek a harctérre, s akik akkor kezdik el munkájukat, amikor a puskák és az ágyúk már elvégezték a magukét. Néha ugyan még szükséges lehet a háború, mint két rossz közül a kisebb rossz; de ez csak azért van így, mert felfuvalkodott civilizációnk voltaképpen siralmasan fogyatékos. Mindazonáltal, bár a háború rettenetes és értelmetlen, bizonyos módon hasznosítható szerepet játszhat a fejlődés egy fokán.

Nem vitatható, hogy a zulu néptörzsekben testetöltött egók, amelyek Chaka, vagy Cetewayo parancsára zúgolódás nélkül mentek a biztos halálba, az engedelmesség, az önuralom és az önfeláldozás erényeit gyakorolták ezzel a cselekedetükkel. Ezek az erények hasznukra lesznek későbbi életeikben, olyan környezetben, ahol majd ésszerűbben hasznosíthatják. A háború tulajdonképpen a zuluk fejlődési fokához tartozik. De ugyanezek a leckék szükségesek lehetnek olyanoknál is, akik a zuluknál magasabb fajokba születnek. Anélkül, hogy egy szemernyit is feladnánk felfogásunkból, miszerint a háború borzalmasan kegyetlen és értelmetlen dolog, annyit el kell ismernünk, hogy az az odaadás, ami a hazaszeretet elvont eszméjéért meghalni készteti az embert, kiváló haladást jelent a katonaság többségét szolgáltató néposztály általános fejlődésére nézve. Akik jól ismerik a földművelő osztályt, nem mulaszthatták el megfigyelni azt a különbséget, amit a katonai, vagy a tengerészeti nevelés okoz a fiatalemberben: hogyan lesz lassú beszédű és lassú felfogású fickóból fürge, ügyes, talpraesett és önmagát becsülő ifjú. Sajnos, felvesz néha más, kevésbé kívánatos szokásokat is. Mindenki részesülhetne mindabban a jóban, ami most csak a hadsereg, vagy a tengerészet tagjainak jut, éspedig a valóságos háborúval járó bűnös és nevetséges élet- és pénzpazarlás nélkül. Egy már megtörtént ebben az irányban a cserkészet megszervezésével.

Bármennyire is szörnyű és rettenetes a háború, ha egyszer már kitört (vagyis amikor már nem lehet megakadályozni), a mögötte álló okkult hatalmak mindig úgy használják és fordítják, hogy kárpótlásképpen valami jó is származzék belőle. Néha arra használják, hogy megakadályozzanak vele valami még rosszabbat, vagy engedélyezzenek egy kisebb háborút azért, hogy elkerüljenek egy még borzalmasabbat.

Én úgy tudom, hogy ha Anglia Dél-Afrikában a századfordulón nem viselt volna háborút, akkor egy óriási és szörnyű európai háborúnak kellett volna bekövetkeznie, ami sokkal nagyobb pusztítást okozott volna. Az is bizonyos, hogy ezt a háborút arra használták, hogy szorosabban egymáshoz fűzzék a Brit Birodalom különböző részeit. A harctéren kellett megtanulniuk az embereknek egymás mellett küzdve, a testvériességet és egymás megbecsülését. Gyakori eset, hogy háború esetén a pártok a közös ellenséggel szemben elfelejtik ellentéteiket. Azon például lehet vitatkozni, hogy jogosan, vagy jogosulatlanul támadta-e meg Olaszország Tripoliszt, de aki köztük élt, nem vonhatja kétségbe, hogy éppen az a háború vonta szorosabb egységbe az ország széthúzó népességét, miután ráébresztette őket a nemzeti összetartozásra.

A tényleges harc rejtett oldala talán kevésbé érdekes, mint várhatnók. A hangformák, amelyeket a tüzérek ágyúzása és a folytonos puskaropogás okoz, természetesen rendkívüli hatást keltenek, de a harctér asztrális környezete nem más, mint kavargó, zűrzavaros tömeg.

Mutatkozik ugyan bizonyos mennyiségű félelem is azoknál, akik még újoncok ebben az irtózatos munkában, de aránylag kevés a valódi gyűlölet. Szörnyű a sebesültek fájdalma és szenvedése, de még ezekből is keveset színez a gyűlölet, vagy személyes bosszúérzés. Általában erős rendérzék, engedelmesség és elszántság uralkodik, ami talán főképpen a tisztektől és az öregebb katonáktól ered. Hacsak a szemlélő nem érzékeli a tábornokok gondolatformáit, nehéz összefüggő fogalmat szerezni a jelenetről.

A csata leforgásánál sok láthatatlan segítő is jelentkezik. Ők veszik át a holtakat, és mindenben segítenek nekik, amire szükségük lehet. Egészben véve azonban sokkal több izgalmas érzést kelt a háború a civil lakosság és a hozzátartozók lelkivilágában, mint azokéban, akik valóban részt vesznek benne.

Katasztrófák

Néha más nagy katasztrófák látogatják meg az embert. A messzinai földrengésnél kétszázezer ember pusztult el hirtelen. Mi az okkult oldala az ilyen eseménynek? A belső látás segítésével több megértéssel nézzük az ilyen eseteket. Bár minden részvétünk a szenvedőké, mégis nem tanácsos átengedni magunkat a borzalom és irtózat érzésének, ami az ilyen esetek hallatára erőt vehet rajtunk. Vizsgáljuk meg nyugodtan, a dolgok lényegét nézve a történteket. Kétszázezer ember hirtelen szabadult meg a hús terhétől. A halottakat nem kell sajnálnunk. Hiszen nem szenvedtek, mert hirtelen és fájdalom nélkül történt felemeltetésük egy magasabb és boldogabb életbe. Végeredményben az ilyen katasztrófáknál sokkal kevesebb a szenvedés végösszege, mint sok, különálló halálesetnél.

A hirtelen halál sohasem a megholt embernek okoz szenvedést, hanem a hozzátartozóknak, akik félreismerve a halélt, azt hiszik, hogy elvesztették kedveseiket. De az ilyen nagy katasztrófákban kevesen maradnak meg, hogy a többieket gyászolják, mivel legtöbbször a családok mindenestől elpusztulnak. A közvetlen rokonok többnyire együtt halnak meg, s a gyászolók távolabbi rokonok, akik más környéken élnek. A katasztrófánál kétségtelenül voltak olyanok is, akik szörnyen szenvedtek. Sebesültek napokig vártak segítségre, mások romok alatt fulladtak meg, vagy haltak éhen. Ezek a szerencsétlenek valóban megérdemlik legmélyebb részvétünket. Ne feledjük azonban, hogy ilyenek csak kevesen lehettek, minden esetre kevesebben, mint azok, akik hetenként éhen halnak fővárosunkban, Londonban. Mert az éhenhalást nem csupán a tápláléknak néhány napig tartó teljes hiánya okozhatja. Elégtelen, vagy rossz táplálkozás következtében évek múlva éppen olyan biztosan éhen lehet halni. Csak a szenvedés tart hosszabb ideig.

Még azt is fel lehet hozni, hogy a földrengés annyiban is sok szenvedést okozott, hogy sok ezer embert hajléktalanná és éhezővé tett. Ezek az emberek is megérdemlik teljes részvétünket, s az egész világ, ahová csak a hír elhatott, ki is mutatta ezt. Okkult szempontból a földrengésnek legfontosabb hatása a részvétnek ez az óriási hulláma volt, amely mind a szenvedők felé áramlott.

De ne tekintsük a halált sorscsapásnak: teozófiai tudásunk legalább is erre tanít. Sohasem a holtakat kell sajnálnunk, hanem az élőket, akik még szenvednek ennek a furcsa fizikai világnak számos és kényszerítő korlátozása következtében. Akiknek tudata más világot nem ismer, azok borzasztónak tartják, hogy ezt el kell hagyniuk. De aki belát a magasabb világokba is, az rendíthetetlen, élő bizonyossággal tudja: ami a boldogságot illeti, mindenkinek legboldogabb pillanata az, amikor abból a világból kiszabadul a túlsó, tágabb és valóságosabb életbe.

Igaz, hogy itt kell élnünk, s hogy csakis ezek között a nehéz körülmények között fejlődhetünk. Ezért kell fizikai életet élnünk. Erre az útra úgy indulunk el, ahogy otthonról megy el az ember valami kellemetlen feladat elvégzésére, amit meg kell tennie. Szánjuk tehát azt a szegény embertársunkat, aki a magasabb életből vetődik ide, de ne pazaroljuk bánatunkat azokra, akik hazatértek a dicsőségbe, a szépségbe és a pihenésbe.

A fizikai világból nézve mindent elferdítve látunk, mert az életből csak egy parányi rész látszik. Ráadásul még különös ostobasággal ragaszkodunk ahhoz, hogy ez az egész. Az okkultizmus finomabb arányérzékre tanít, és helyes távlatban mutatja be életünket. Így megtanuljuk ezt is - anélkül, hogy részvétünk csökkenne a szenvedők iránt -, hogy nem azoknak van a legnagyobb szükségük részvétünkre, akikre a tudatlan emberiség a legbőségesebben árasztja. Minden világ egyaránt a naprendszer Istenségének egy része: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk”. És mivel az Ő jelenlétéből ki nem eshetünk, sem vezető kezét el nem kerülhetjük, a többi miatt mit aggódunk?

Tizenkettedik fejezet
A LÁTHATATLAN LÉNYEK HATÁSA

Irányítás a túlvilágról

Sok embert folytonosan, s a legkülönbözőbb módon láthatatlan lények befolyásolnak, bár erről a befolyásolásról az illetőknek halvány sejtelmük sincs. Beszéltünk a fajok és a kasztok gőgjéről. Ez gyakran még kirívóbb formában, mint családi büszkeség szerepel, a legtöbbször őseink befolyásának tulajdoníthatjuk. Megvizsgáltam néhány esetet, amikor a meghalt hosszú ideig szándékosan visszamaradt az asztrális világban, hogy leszármazottai közelében lebegve ébren tartsa bennük a származás gőgjét. Erzsébet királynő (1533 – 1603) például annyira szerette hazáját, hogy csak nemrég lépett át a Devachanba. Az egész közbeeső időt azzal - az utóbbi időkig majdnem sikertelen - törekvéssel töltötte el, hogy utódaiba beleöltse eszméit Anglia jövőjére vonatkozólag. Ez talán szélsőséges eset, de számos királyi családban a fennmaradó tradíciók az ősöknek az asztrális világból gyakorolt szándékos és állandó nyomásának tudható be.

Egyáltalában nem ritkaság, hogy apák és anyák még haláluk után is igyekeznek megvalósítani gyermekeikre vonatkozó házassági terveiket. Olykor meg is tudnak jelenni, hogy parancsaiknak még nagyobb nyomatékot adjanak. Igen gyakran nem gyanított, de annál fortélyosabb befolyást gyakorolnak azáltal, hogy elgondolásaikat állandóan az illető személy elméje elé tárják. Ezt az állandó nyomást ugyanis az átlagember könnyen saját tudatalatti vágyának hiszi.

Számos esetben a holtak felcsapnak az élők védangyalának, ily módon azután anyák gyakran oltalmazzák gyermekeiket, elhalt férjek özvegyeiket a túlvilágról, sokszor hosszú éveken át. De nem mindig oltalmazás a célja az ilyen befolyásoknak. Sokszor azért történik, hogy a holt valami módon kifejezze eszméit, amiket a világ elé szeretne tárni. A befolyásolt személy néha tud erről, néha nem. Egy híres regényíró mesélte, hogy történeteinek csodálatos bonyodalmai többnyire mintegy inspiráció útján jutnak el hozzá. Amikor regényeit írja, nem tudja miként fog kialakulni a történet, vagyis más írja regényeit rajta keresztül. Sokkal több esetben, mint gondolnánk, ilyen befolyások hatnak írókra és zeneszerzőkre, úgyhogy az élőknek tulajdonított műveket valójában holtak írják.

Vannak esetek, amikor a holt kifejezetten biztosítani kívánja szerzőségét. A modern irodalomban valóban nem ritkaság az olyan könyv, amelynek szerzőjeként bevallottan meghalt ember szerepel. Ez talán nem is jó kifejezés, mert hiszen lassanként sokan rájövünk arra, hogy a halál - a régi rossz értelemben - nincs, és hogy ha valaki félretette fizikai testét, kissé nehezen írhatna könyvet saját kezével, de azért lediktálni még éppen úgy képes, mint akármilyen más élő szerző. Az ilyen könyvek sokszor erkölcsi, vagy metafizikai értekezések, de nemritkán regényeket is találunk köztük. Ebben a formában kétségtelenül sok jót tesznek, minthogy olyanokhoz is eljutnak, akik komolyabb okkult tanulmányokkal különben nem foglalkoznak.

Ahrinziman története

Jó példa erre az esetre (évről évre mind gyakrabban találkozunk ilyennel) a „The Strange Story of Ahrinziman” (Ahrinziman különös története) c. könyv. Néhány évvel ezelőtt hívták fel figyelmemet erre a könyvre. Példának veszem tehát, hogy megmagyarázzam, miben áll ez a könyv és hogyan jött létre. Tudom, hogy azok, akik a középszerű ismeretek kényelmes ködében szunnyadnak, s emiatt nem látják az igazi tényeket, első pillanatra kijelentik, hogy az egész ostobaság. Szerintük aki egyszer meghalt, az halott, tehát semmiképpen sem diktálhat történeteket. De még a felvilágosultabbak sem könnyen gondolnak arra, hogy testen kívül élő embernek tulajdonítani a szerzőséget nem más, mint újszerű reklám, csupán mesterségbeli fogás. Először is tehát le kell szögeznem, hogy megbízható értesüléseim vannak arról, hogy legalább is ez a könyv valóban az asztrális világból történt tollbamondás után készült. Természetesen ez még nem jelenti azt, hogy más szempontból is az, aminek mondja magát.

Az emberek - miután fogalmuk sincs az általunk helytelenül „holtaknak” nevezettek életkörülményeiről - képtelenek felfogni, mennyire természetes ez az életmód, és hogy az emberi természet sokféle vonása a sír túlsó oldalán is éppen olyan különös módon megmutatkozik. A megholtat nem avatják szükségképpen szentté, s nem is lesz egyszerre komoly és tiszteletet parancsoló egyéniség. Pontosan ugyanaz, aki volt, éppen olyan könnyen vezetheti hiúság, vagy féltékenység, s éppen úgy követhet el hibákat.

A túlvilági szerző éppen olyan irodalmi formákat használhat, mint földi testben élő kollégája, s történetét tetszése szerint tálalhatja. Amikor Rider Haggard első személyben beszél Allan Quartermain, vagy Ludwig Horace Holla nevében, nem gondoljuk szükségképpen azt, hogy személyes élményeit mondja el, vagy hogy az említettek valóban léteznek. Ugyanígy tisztában kell lennünk azzal, hogy amikor a túlvilágról valaki „Ahrinziman történetét” mondja tollba, éppen úgy adhat egy többé-kevésbé módosított életrajzot, vagy pedig egyszerűen vonzó és hatásos formába öltöztet egy allegóriát, esetleg egy titokzatos történetet. S ez éppen úgy nem vet rossz fényt a túlvilági szerző jóhiszeműségére, mint ahogy természetesnek tartjuk ezt az eljárást az élő szerző esetében.

De akárhogy is áll a dolog, Ahrinziman érdekes történetet mond el, teljesen keleties foglalatban. Azt írja magáról, hogy egy perzsa király törvénytelen fia, s anyja egy görög vesztaszűz volt, akit egy perzsa hadjárat alkalmából ejtettek fogságba. A jogos királynő azonban egy féltékenységi rohamában megölette anyját. A gyermeket azután, hogy elkerülje ennek az emésztő féltékenységnek további kitörését, a birodalom egy távoli részében hegyvidéki parasztok között nevelik fel. A fiú természettől fogva tisztánlátó volt bizonyos fokig, látta a körülötte lévő természetszellemeket, s halott anyját is. Nemsokára papokkal kerül kapcsolatba, akiktől sokat tanul, s végül is beveszik a templomba, ahol médiumként használják. De helyzetével elégedetlen, s hamarosan megszökik tőlük. Egy rablócsapathoz csatlakozik a hegyekben, de ezeket is otthagyja. Azután találkozik egy fekete mágussal s tanítványa lesz. De mestere egyik varázslása közben meghal, s a tanítványt is csak halott anyjának közbelépése menti meg a hasonló sorstól.

További vándorlásai közben találkozik a királyfival, aki tulajdonképpen mostohatestvére (anyja gyilkosának, a királynénak fia), s tisztánlátó képességei segítségével kigyógyítja fivérét egy gonosz megszállásból. A királyfi azután trónra kerül, s hősünket is magas tisztségre emeli, bár mit sem tud a köztük lévő rokoni kötelékről. Ahrinziman közben megházasodott, de felesége teljesen érdemtelen nő, aki sohasem szerette, s gondolkozás nélkül megcsalja, amikor sikerül a király vonzalmát elnyernie. Ahrinziman részleges tisztánlátása segítségével tudomást szerez erről, és féltékeny bosszúból asztrális eszközökkel a király halálának okozója lesz. Ő maga kerül a trónra (miután felfedte a rokoni kapcsolatot), de rövid uralkodása után egy újabb trónkövetelő elteszi láb alól.

A könyv többi része az asztrális világban átélt tapasztalatainak leírása. Látjuk őt, amint az első időkben féltékenységgel és gyűlölettel eltelve mindenféle rettenetes lényekkel társul, hogy rajtuk keresztül megbosszulhassa magát. A jó azonban fokozatosan felülkerekedik benne. Bántás helyett segíteni kezd, s így hosszú és fáradságos fejlődés során eléri a tökéletes boldogságot.

Mi a valószínűsége annak, hogy mindez megtörténhetett? Vegyük teljes, vagy részleges önéletrajznak, ahogy el akarja hitetni, vagy tekintsük egyszerűen regénynek? Nagy részéről valóban elmondhatjuk: „Se non é vero, é ben trovato.” Ami a történet földi síkon lejátszódó részét illeti, csupán hiányos feljegyzéseink vannak arra nézve, mi történt Perzsiában Kr.e. az ötödik században. De amennyit a kor töredékes történetéből ismerünk, eléggé egyezni látszik azzal, amit Ahrinziman ír. Az okkultizmus tanulójának figyelme természetesen az asztrális tapasztalatokra összpontosul, amelyeknek kedvéért a könyv tulajdonképpen íródott. Mennyiben találnak ezek igazolást a nyugati világhoz eddig eljutott okkult tudás szempontjából?

Az alapos tanulmányozó a leghamarabb kész bevallani, hogy a lélek eme pompás tudományában csupán kavicsokat szedegetünk a tudás nagy tengerének partján. Összegyűjtött ismereteink még távol állnak a teljességtől, az asztrális viszonyok pedig oly csodálatosak és rugalmasak, hogy elhamarkodott lenne bármit is lehetetlennek tartanunk. Mégis, vannak bizonyos jól megalapozott főbb szabályok, s ezek közül egynéhányat figyelmen kívül hagy Ahrinziman története. Ha viszont nem veszünk mindent szó szerint, bizonyos korlátozásokat feltételezve részéről, akkor könnyen magyarázatot találhatunk sok mindenre. Mindenesetre érdekes megfigyelni, hogy Ahrinziman teljesen jóhiszeműen adja elő történetét, bár némely állítása ellentétben áll az elismert tényekkel.

Az első kérdés az, hogy egyáltalában lehetséges-e 2300 évig tartózkodni az asztrális világban. Tudjuk, hogy 20-30 év megfelelő átlag a mindennapi ember esetében. Igaz ugyan, hogy rendkívüli akaraterővel meg lehet hosszabbítani az asztrális életet a szenvedélyek és vágyak felerősítésével, az azzal, ha minden erőt az én alacsonyabb oldalára fordítanak. Ahrinziman maga is bevallja, hogy erre törekedett. Hallottam egy német szerzetes esetéről, aki 400 évig bolyongott földhöz kötve, s magam is tudok oly esetről, amikor a dicsvágy és erős akarat 300 évig tartott vissza valakit az asztrális életben. De az ilyen esetek ritkák, s még mindig meg sem közelítik az Ahrinziman által felhozott századok távlatát. Az is világos, hogy ő természetesnek találja esetét, mert sok barátjáról és kortársáról beszél, akik még vele vannak, bár némelyek megelőzték a haladásban, míg mások elmaradtak mögötte. Ha tehát történetét valódinak vesszük, hihetőbbnek látszik úgy tekinteni, mint kísérletet, melyben a halála utáni évtizedek tapasztalatait akarja leírni, mintsem elfogadni szó szerint megállapításait.

Különös, hogy bár mohón vágyott okkult tudásra, az igazi spiritualitás nem vonzotta, kivéve gyermekkorában. Tette főleg a becsvágy, a szenvedély és a bosszú eredményei voltak, halálát élete delén erőszak okozta. Mindezeket a tényezőket tekintetbe véve, egy hosszúra nyúlt és viharos asztrális létet várhatunk, amelynek korábbi része valószínűleg különösen kellemetlen. Az is előre látható, hogy a szenvedélyek időközben kimerülnek, azután majd természete jobbik része kerekedik felül, végül pedig alkalmak kínálkoznak a haladásra.

Mindezt valóban le is írja Ahrinziman, de olyan allegóriákkal veszi körül, melyeket könnyen félre lehet érteni. Azonkívül 2300 évre terjeszti ki azt, ami kb. 40-50 évig tarthatott. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az asztrális világban az időmérés semmiféle megszokott eszköze nem jöhet tekintetbe. Még a fizikai életben is a szenvedés, vagy félelem néhány órája majdnem örökkévalóságnak tűnik fel. Ez a jellegzetesség meghatványozódik egy olyan létben, amelynek lényege érzelmekből és szenvedélyekből áll. Alig hihető, hogy Ahrinziman tényleg 2000 évet tölthetett az asztrális világban, de könnyen elképzelhető, hogy ottléte egy örökkévalóságnak tűnt fel számára.

De egy megoldhatatlan kérdés így is marad. Ha elhisszük azt, amit fizikai életéről mondott, mivel töltötte el azt a hosszú időt, ami meggyilkolása óta eltelt? Nem ismerem őt személyesen, és nincs jogom tolakodó kutatásokat végezni, de az övével valamelyest párhuzamos, általam nemrég kivizsgált eset elfogadható magyarázattal szolgálhat.

Egy hölgy fordult egyszer hozzám, aki azt állította, hogy „szellemi vezetője” pap volt az ősi Egyiptomban. Minthogy az állítólagos pap utasításai jók voltak, a tanításai helyesek, érdemesnek látszott kivizsgálni, mi okból állít ilyen különleges dolgot magáról. Nem látszott ugyanis valószínűnek, hogy egy ilyen méltóságteljes és egyenes ember leereszkedjék ahhoz a közönséges, és kicsinyes fogáshoz, hogy másvalakinek adja ki magát. Találkozva vele, azonnal láttam, hogy kétségtelenül beavatták bizonyos fokig az egyiptomi rendszerű misztériumokba, s természetesen csodálkoztam, hogy lehet az, hogy még mindig az asztrális világban működik. Utánanézve a dolognak, azt találtam, hogy egyiptomi papi élete óta volt még egy testetöltése, melyet unalmasan és nem kielégítően élt le egy kolostor falai közt. Ezt az időt valószínűleg feldolgozott karmájának ledolgozásával töltötte el. Halála után azonban bizonyos véletlennek látszó körülmények kapcsolatba hozták régi egyiptomi környezetének gondolatáramaival.

Azonnal felvillant tudatában előbb életének emlékezete (azt hiszem, ez állandóan a küszöbön volt, és ő folyton éhezett, bár nem tudta, hogy mire). Ez a visszaemlékezés annyival élénkebb és valódibb volt, mint a sivár kolostori élet, hogy az utóbbi pusztán rossz álomnak tűnt fel. Csakhamar teljesen el is felejtette, vagy nem tekintette másnak, mint asztrális büntetése egy kellemetlen részének. Így teljes becsületességgel állíthatta, hogy egyiptomi pap volt, vagyis az a hatalmas személyiség, akivel előző élete végén a mennyei világban azonosította magát a következő szerzetesi testetöltésig. Nem állítom, hogy Ahrinziman esete hasonló, de lehetséges, hogy így volt.

Ahrinziman természetesen úgy ír, mint korának embere és terminológiájában a kor kifejezéseit használja. Ez kissé furcsán hangzik, különösen azét, mert állandóan összezavarja jelképeit anyagi tényekkel. Éppoly kevéssé felel meg a tényeknek az a feltevése, hogy az emberek három nagy csoportba oszthatók, amelyek élén fehér, piros és arany csillagot viselő angyalok állnak, mint ahogy nem valóságos tény az, hogy Phoebus naponta végighajtja fogatát az égen keletről nyugatra, vagy hogy a Napisten újraszületik karácsonykor, amikor a napok hosszabbodni kezdenek. Igaz viszont, hogy az ősi vallások némelyike olyan szimbólum-rendszert használt, amely szoros rokonságban áll a könyvben leírtakkal. Így könnyen elképzelhető, hogy ha valaki az asztrális világba ilyen megrögzött képzetekkel megy át, sokáig mindent ezeknek megfelelően értelmez, és figyelmen kívül hagy olyan tényeket, amelyek ezekkel nincsenek összhangban.

Az is tény, hogy léteznek hatalmas szellemek, akik fejlődésük módszerében annyira különböznek tőlünk; hogy e módszert nekünk káros lenne alkalmaznunk. De mi rendszerint nem jövünk velük kapcsolatba, és voltaképpen nem is róluk ír Ahrinziman, mert maga is beismeri, hogy az általa leírt világosság és sötétség angyalai végeredményben emberi lények, akik előzőleg a földön éltek. Élénken írja le az emberi szenvedély teremtette elképesztő gondolat-épületeket, bár gyakran összetéveszti az ideiglenes gondolatképeket e világ tartósabb valóságaival. Szörnyű leírást ad egy asztrális csataféléről, amelyben a teret a harcolók szétszórt tagjai borítják. E hátborzongató részlet nem történhetett meg ténylegesen, ami azonnal világos mindenki előtt, aki az asztrális test fluidikus természetét ismeri.

Ha megjegyzéseiből az ősi Perzsia okkult tudására akarunk következtetni, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy az akkori tudás nem volt annyira tudományos jellegű, sem olyan átfogó, mint a mai okkult kutatások eredményei. Ahrinzimannak úgy látszik nincs világos fogalma az újraszületés nagy központi tényéről, vagy talán úgy tekinti, mint eshetőséget, ahelyett, hogy az emberiség fejlődésének kijelölt eszközét látná benne.

Kifejezéseivel olykor zavart okoz, míg az ember meg nem szokja. Nyilvánvaló, hogy a „szellemtest” elnevezést arra alkalmazza, amit ma asztrális testnek nevezünk, és hogy az „asztrális test” kifejezést az éterikus másra érti. Ez utóbbit ugyanis a fizikainál kissé nagyobbnak írja le, és erős savakkal befolyásolhatónak tartja. Ezek a megjegyzések helytállók az éterikus másra, de nem alkalmazhatók arra, amit manapság asztrális testnek nevezünk. Megvan még az a zavart okozó szokása is, hogy a kellemetlen asztrális körülményeket földalattiaknak tartja, a kellemeseket pedig a föld felszíne fölé helyezi, bár mindkettőről úgy ír, mint földünknél kevésbé anyagi környezetről. Valószínűleg félrevezette őt az a tény, hogy a sűrűbb asztrális anyag áthatja fizikai bolygónkat. Azok a lelkek, akik ebbe a kevésbé kívánatos anyagba kerülnek, gyakran ténylegesen a föld kérge alatt találhatják magukat. De ezen kívül kétségtelenül létezik egy világ, amely alacsonyabb, mint a fizikai sík, de ehhez a normális emberiségnek szerencsére semmi köze sincs. Ez a világ azonban még nagyobb mértékben anyagi, mint az általunk ismert világ.

A szerzőnél elég gyakoriak az olyan leírások, amelyek azonnal meggyőzik a tanulmányozót, hogy kétségtelenül látta is azt, amiről ír. De közvetlenül utána kiábrándít leírásának zavaros és tudománytalan módjával, vagy azzal, hogy költői jelképeket anyagi tényekként kezel. Egyszer-kétszer sejteti, hogy fogalmait átszínezi az iker-lélektan, egy oly gondolatirány, amelyet buzgón kerüljön el mindenki, aki igazán haladni szeretne okkult tanulmányaiban.

Téved, amikor a médiumitásról, mint a spirituális fejlődés szükségességéről beszél, - bár lehet, hogy ez megint csupán kifejezésmód kérdése, minthogy e szót a pszichikus érzékenység értelmében használja. Kétségtelenül téved azonban, amikor azt mondja, hogy lehetetlen fizikai testben élő ember számára teljesen megérteni és uralni az asztrális erőket és lényeket, vagy tökéletes szellemi látással rendelkezni. Valószínűleg arra gondol, - ha igazán ért hozzá - hogy a fizikai testbe bezárt ember nem rendelkezhetik ezekkel a magasabb erőkkel mindaddig, amíg meg nem tanulja, hogy még életében, akaratának erejével, teljesen elhagyja fizikai testét, s vissza is térjen belé. Járatlanságát árulja el, amikor a keleti tanokat önzőknek bélyegzi, és úgy vélekedik, hogy e tanok „a fény után sóvárgó tömeg mohó éhségét kielégítetlenül hagyják”. Egészben véve azonban tanítása dicséretreméltóan mentes a szektarianizmustól.

Bár az okkultizmus tanulója bizonyos pontokon eltérni kényszerül Ahrinzimantól, sietek mégis megjegyezni, hogy sok dologban teljesen egyetérthetünk vele. Hogy felemlítsek néhányat a sok gyöngyszem közül: megállapításai a háborúról és hódításról, valamint a vallások történetéről csodálatosak. Egészen egy véleményen vagyunk vele, amikor a következőket írja:

Úgy vélem, hogy az igazság és tévedés, jó és rossz mindenütt található, minden vallásban és minden nép között; és bármilyen tiszták is legyenek valamely vallási forma eredeti tanításai, lehetetlen megakadályozni, hogy a fejletlen emberi lélek becsvágya, szenvedélye, kapzsisága és kegyetlensége ne forgassa ki a tanítások tisztaságát, és ne használja fel a legaljasabb célokra, és ne torzítsa el a legdurvább tévedésekkel. A képtelen előírások, a borzalmas áldozatok, a felháborító praktikák, a groteszk hiedelmek, a fantasztikus teóriák, melyek becsúsztak e vallás tanításaiba, mind kinövések, melyek hozzátapadnak az alapító tanításainak egyszerű tisztaságához.

Kifejezésmódja talán nem a legjobb, de sok igazság van abban a gondolatában, hogy minden rossz csak kiforgatása valamely jó tulajdonságnak, ami egyszer majd átalakul. A spirituális fejlődésre vonatkozó számos elképzelése nagyon ajánlható. A médiumitás és hipnózis veszélyei is aligha vázolhatók jobban, mint ebben az ünnepélyes figyelmeztetésben:

Senki se engedje át az önmaga, elméje, vagy teste feletti uralmat másnak, legyen az pap, vagy világi ember. Mert az embernek isteni előjoga a szabadság és az az ember, aki ezt másnak engedi át, alantasabb a legutolsó rabszolgánál.

A jegyzetek egyikében pedig kifejti:

A tökéletes transz a lélek tudatos szárnyalása egy felsőbbrendű állapotba, ahonnan megerősödve és felfrissülve, tágabb gondolatokra, nemesebb és szabadabb cselekvésre készen, saját egyéniségének erősebb és tökéletesebb birtokában kellene visszatérnie. Vannak személyek, akik érzékenységüknél fogva kitárják magukat testet öltött, vagy testen kívüli intelligenciák mezmerikus befolyásának. De ezekre a fél-tudatos mentális aberrációból eredő megnyilatkozásokra a „transz” kifejezést alkalmazni olyan tévedés, amelyet már régen el kellett volna oszlatni. A médiumisztikus fejlődés elterjedésével, a tudatalatti állapotokat és azoknak minden változatás és fokát „transznak” minősítették, bár azok éppoly kevéssé hasonlítanak a régebbi okkult hitek fejlett misztikusának igazi transzához, mint amilyen kevéssé hasonlít az erős narkotikumok által előidézett álom az egészségesen kifáradt test álmához. A hipnózis okozta transz annyira árt a léleknek, mint a narkotikumok rendszeres használata a testnek. Akár testben élő, akár testen kívüli hipnotizőrről van szó, az eredmény ugyanaz. A hipnotizálás rendszeres alkalmazása alvás vagy „transz” előidézésére ártalmas.

Pontosan leírja, hogyan gyülekeznek az alantasabb holtak a szeánszokra, és hogy az úgynevezett vezetők semmiképpen sem elég erősek ahhoz, hogy a rossz befolyásokat távol tartsák. Világosan figyelmeztet minket arra is, hogy milyen könnyen keverednek a földi érdeklődők gondolatai a médium kinyilatkoztatásaival, úgyhogy ezen a módon a kérdező rendszerint olyan felvilágosítást, vagy tanácsot kap, amelyre vágyik, vagy amit vár. Megmagyarázza, hogy az aszkétaság, mint olyan, haszontalan és gyakran káros. A fizikai testnek teljesen egészségesnek és erősnek kell lennie, hogy a látomások megbízhatók lehessenek. Tud egyet s mást az út nehézségeiről is:

A látás szükséges tisztaságával rendelkezők között is nagyon kevesen tudják azt eredményesen használni. Még kevesebb emberben van meg az a törhetetlen akarat és olthatatlan tudásvágy, amely a tanulmányokkal járó veszélyek, megpróbáltatások, csalódások, kimondhatatlan vesződség és fáradság legyőzésére képesít.

Azt egész történelem mellette szól, amikor azt mondja, hogy aki képességeit a legmagasabb fokig akarja fejleszteni, jól teszi, ha teljesen visszavonul a fizikai világ aktív életétől. A könyvében felvonultatott különös jellemekkel pedig fokozatosan megérteti, hogy igazi haladást csak önzetlenséggel lehet elérni.

Helyenként a tudás kis töredékei hívják fel a tanulmányozó figyelmét arra, hogy a dolgok meglátása helyes volt, még ha a kifejezések zavarosak is, tekintve, hogy a tényekről nem gondolkozik módszeresen. Ahrinziman ért a talizmánok és orvosságok készítéséhez. Látja, hogy a bosszúnak egyetlen tette, vagy gondolata miképpen nyit utat a rossz befolyásoknak, amelyek évekig hozzátapadhatnak elindítójukhoz. Leírja, hogy a holtak jelenléte miképpen készteti az élőket arra, hogy reájuk gondoljanak, még ha nem is eléggé ahhoz, hogy észrevegyék őket.

Az asztrális életről írva, kitűnő leírást ad a gonosz királynőről, aki halála után rossz gondolatait és emlékeit valóságos eseményeknek tartotta. Hátborzongatóan élethű leírást ad egy rabszolgáról, aki holta után abban a földalatti folyosóban bolyongott, melynek készítése közben legyilkolták. Beszél holtakról, akik abban a zavaros elképzelésben leledzenek, hogy még mindig földi testükben vannak, de olyanokról is ír, akik felfogva helyzetüket, élő emberek testeit próbálják szenvedélyeik kielégítésére eszközül felhasználni. Azt is tudja, miként állhatnak emberek térbelileg egymás mellett anélkül, hogy erről sejtelmük lenne. Ismeri azt a dicső igazságot, hogy semmiféle rossz sem lehet örök, hogy járjon bár a lélek messze az ösvénytől, hosszú, hosszú idő múlva mégis megtalálja hazavezető útját.

Azzal a reménnyel fejezi be, melyhez valamennyien csatlakozunk: hogy amint a nemzeteket oly régóta elválasztó tudatlanság falait a tudás sugárzó ereje fokozatosan megbontja, és amint a testvériség fénye kezd halványan átvilágítani rajtuk, a tágabb tudás és világosabb látás ugyanígy semmisíti majd lassanként azt a képzeletbeli válaszfalat, melyet mi rossz kifejezéssel halálnak nevezünk. Mert rájövünk arra, hogy a valóságban nincs igazi elválás. Legyünk bár pillanatnyilag fizikai testben, vagy azon kívül, mindnyájan egyazon nagy testvériség tagjai vagyunk, akik közös cél felé haladunk és mindnyájunkat ugyanannak az Örök Szeretetnek a fénye vesz körül.

Tizenharmadik fejezet
A MAGATARTÁS KÉRDÉSE

Védőburkok

Végigmentünk a különböző befolyásokon, melyek minden oldalról érnek minket és tapasztaltuk, hogy az ilyen befolyások közül sok határozottan zavaró és nemkívánatos. Felmerül természetesen a kérdés, mi módon kerülhetjük ki, vagy semlegesíthetjük őket a legjobban. Szükség esetén meg lehet tenni, hogy finomabb anyagból levő ideiglenes páncélt öltünk magunkra. Ezt a tanulmányozók védőburoknak szokták nevezni. De vajon ez volna-e a legjobb mód szembenézni a nehézséggel? Egy szakértő egyszer úgy nyilatkozott a tárgyról, hogy ami az önvédelmet illeti, a legjobb dolog a védőburkot meg sem formálni, de ha már megvan, olyan gyorsan eloszlatni, amilyen gyorsan csak lehet! Bizonyára sok igazság van e szavakban, mert az esetek nagyobb részében (voltaképpen csak a kezdő tanulmányozókat kivéve) mindaz, ami a védőburok alkalmazásával elérhető, még hatásosabban és veszélytelenebbül más mádon is megvalósítható, amint ezt később látni fogjuk. Olykor hasznos lehet a különböző védőburok készítésének pontos tudása. De amint majdnem minden tudást, ezt is lehet rosszul használni, tehát mielőtt erőinket erre fordítanánk, pontosan tudnunk kell, mit akarunk tenni, s hogy ez miként érhető el.

Az első fontos alapelv az, hogy az ilyen burkot sokkal inkább mások védelmére, mint saját védelmünkre kellene használni. A láthatatlan segítők például gyakran szükségesnek látják ilyen védőburok készítését védenceik számára, akiket különböző rossz befolyásoktól mentesíteni szeretnének. De az átlag érdeklődő szeme előtt inkább az a gondolat lebeg, hogy hogyan védje meg önmagát a különböző külső hatásoktól, s erre a célra szeretne magának burkot formálni. Vannak körülmények, amelyek ezt megengedhetővé teszik, s így a burkok kérdését három csoportra oszthatnánk az éterikus, asztrális és mentális eszközöknek megfelelően.

Minden esetben egyformán az akaraterő hozza létre ezeket a burkokat, de mielőtt ezt elindítanánk, jó tudni, milyen anyagfajtából építendő a burok, és mit akarunk vele távol tartani. Az adott utasítások rendszerint arra vonatkoznak, hogy a tanulmányozó gondoljon az őt tojásalakban körülvevő aurájára, összpontosítsa figyelmét erősen az aura külső felületére, akaraterejével keményítse meg annyira, hogy az áthatolhatatlanná váljék a külső befolyásokkal szemben. Ezek az utasítások megfelelőek, és elég erős burok készíthető el ily módon. De sokkal kevesebb erővel több eredmény érhető el, ha az illető pontosan tudja mit és miért csinál. Akaraterejét így csupán a helyes irányba sugározza, ahelyett, hogy az egész környezetét rosszul irányított erővel árassza el. vegyük hát szemügyre részletesen a három változatot és lássuk, melyik mire alkalmas.

Az éterikus burok

Elsőnek azt vesszük, amely a fizikai testet (s vele együtt az éterikus mást) hivatott védeni a különböző veszélyekkel szemben. Három okból szokták általában alkalmazni: hogy a tömeg hatásaitól védje a szenzitív embert, hogy éjszaka, alvás közben védje a fizikai testet, a végül, hogy elejét vegye a fizikai fertőződésnek olyankor, amikor a tanulmányozó kötelessége teljesítése közben kénytelen magát annak kitenni. Mindezekből az esetekből kiviláglik, hogy a buroknak éterikus anyagból és csakis abból kell lennie, ha céljának meg akar felelni. Ugyanakkor azonban olykor kívánatos lehet egyidejűleg más burkokat is készíteni más világok anyagából, másfajta veszélyekkel szemben.

A tömegben használandó burok célja rendszerint kettős. A közönséges emberek vegyes tömegében majdnem biztosan sok olyan fizikai magnetizmus lehet, amely visszataszító, sőt káros a tanulóra nézve, és a burok célja részben az, hogy védjen. Úgyszintén valószínű, hogy minden nagyobb tömegben akad egynéhány szerencsétlen személy, akik maguk valamiképp gyengék lévén testileg, nagy mennyiségű vitalitást vonnak el másoktól. Az ilyen elszívás gyakran úgy történik, hogy az azt végző személy nem is tud róla. Olyan, mint egy akaratlanul éterikus kleptomániában szenvedő.

Az ilyen öntudatlan vámpírsággal megvert személyt óriási szivacshoz lehetne hasonlítani, amely mindig kész bármely elérhető nagymennyiségű specializált vitalitást felszívni. Ha arra szorítkozik, hogy az egészséges ember által kivetített kékes-fehér kisugárzásokat vegye fel, nem tesz kárt, mert a kisugárzások értékes részét tulajdonosa már magába vette és felhasználta. De a vitalitás-tolvaj rendszerint nem csak ezt veszi el. Az ilyen vámpírhajlamú ember szívóerejével ezt a kisugárzást meggyorsítja, úgyhogy nemcsak a már kihasznált kékes-fehér fluidum megy veszendőbe, hanem a vitalitás keringése is meggyorsul az áldozat testében. A rózsaszínű anyag is kivonódik a salakkal együtt a test pórusain keresztül: a szerencsétlen eredeti tulajdonos már nem tudja feldolgozni. Egy gyakorlott vámpír néhány percnyi látogatás alatt teljesen kiszívhatja a másik ember vitalitását.

Az ilyen öntudatlan vámpír kétségkívül mindig sajnálatraméltó személy; mégis nagy hiba volna, ha sajnálatból bárki önként kiszipolyoztatná magát. Ne gondolja azt, hogy így szolgálatára és segítségére jön valakinek, aki nagyon rá van szorulna. A vámpír változatlanul elpazarolja a galádul szerzett anyagokat. Csupán átfutnak rajta és szétszóródnak ismét anélkül, hogy rendesen asszimilálódtak volna. Így állandó szomja sohasem csillapodik. Túlzott önfeláldozásból feltölteni próbálni annyi, mint egy lyukas hordóba vizet önteni, hogy egy kifejező indiai közmondással éljünk.

Az egyetlen dolog, amit egy megátalkodott öntudatlan vámpír érdekében tehetünk az, hogy szigorúan adagolt mennyiségekben adjuk neki az annyira sóvárgott vitalitást. Közben pedig mezmerikus módszerrel igyekezzünk az éterikus más ruganyosságát helyreállítani, hogy az állandó szívás és az azzal együtt járó kiszivárgás megszűnjön. Ez a kiszivárgás egyenletesen történik a test minden pórusán keresztül az éterikus rugalmatlanság következtében, nem pedig az éterikus más valamely szakadásán, vagy sebén keresztül, ahogy azt egyes tanulmányozók képzelik. Különben is semmiféle tépés vagy sebféle nem egyeztethető össze az éterikus anyag feltételeivel és az éterikus más szervezetével.

Az erős burok egyik módja a vámpírizmus elleni védekezésnek, sőt sok ember esetében pillanatnyilag ez az egyetlen lehetősége az eredményes védekezésnek.

Normális és egészséges emberek esetében rendszerint nincs baj az álomban, vagy transzban visszahagyott fizikai testtel. Ugyanis, ha netalán a testet támadás érné, az azonnal visszahívná a vándorló lelket. Így az egész ember kéznél lesz, hogy szükség esetén megvédje magát. A fizikai testnek megvan a maga külön tudata, mely teljesen független a benne lakó embertől. Valójában egy réveteg tudat, amely azonban mégis tudja, mikor fenyegeti a testet veszély, s ösztönszerűen megtesz minden tőle telhető lépést, hogy megvédje. Magam is láttam, hogyan nyilvánul meg az ilyen tudat egy foghúzás esetében, amikor a narkotikum segítségével kiűzték a test tulajdonosát. A fog kirántása pillanatában a fizikai test öntudata egy feljajdulásban és védekező mozdulatokban nyilvánult meg. Az illető maga, amint később mesélte, mit sem tudott az egészről.

Minthogy a fizikai test rokonrezgések segítségével állandó szoros kapcsolatban marad az asztrális testtel, - még ha az utóbbi nagyon messze is van tőle, - a fizikai testet fenyegető minden veszélyről üzenetet közvetít az egóhoz, aki rögtön visszatér, hogy az ügyet kivizsgálja.

Vannak azonban abnormális és szerencsétlen emberek, akik bizonyos lények támadásainak vannak kitéve. Ezek a lények az emberi testet hatalmukba akarják keríteni és megszállni. Így sokan néha szükségesnek találják, hogy személyes tulajdonuk birtokát erős eszközökkel biztosítsák. Vagy pedig a körülmények kényszeríthetik arra a tanulmányozót, hogy rendkívül kellemetlen környezetben aludjon: például vonatfülkében szoros fizikai közelségben vámpír típusú emberekkel, vagy durva és visszataszító kipárolgásokkal. Ilyen esetekben egy erős éterikus burok a legjobb megoldás, bár a tanulmányozónak megvan a választása, hogy helyette erős gondolatformát teremtsen teste védelmének ellátására. Az ilyen gondolatforma még hatásosabbá és élénkebbé tehető, ha sikerül rávenni valami természetszellemet, hogy belépjen a gondolatformába, és saját mulatsága kedvéért kivitelezze a célt.

A fertőzés elleni védelem gondolata elég világos s nem igényel részletesebb megokolást Az ilyen fertőzés csupán valamiféle fizikai baktériumok útján érheti el a testet, ezek ellen pedig hatásos és biztos védelmet nyújt egy sűrű éterikus fal. Ámbár sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy burok nemcsak kizárja, de be is zárja ugyanazokat az anyagokat, s így amikor az esetleg fertőzést okozó baktériumok ellen védekezünk, testünk szoros közelébe tartjuk a belőle jövő kisugárzásokat, melyek közül sok határozottan mérgező hatású.

A fent említett esetekben a létrehozandó burok csupán az éterikus anyagból van, s készítőjének szem előtt kell tartania azt, hogy éterikus mása semmiképpen sem azonos kiterjedésű asztrális, vagy mentális testével. Az utóbbi kettő ugyanis felveszi a kauzális test ama tojásdad részletének formáját, és nagyságát, amely kauzális test jellegzetességei közül egyedül alkalmas az alacsonyabb világokban való megnyilvánulásra. Az éterikus test azonban formájában követi a fizikai test vonalait, felületéről minden irányban kisugárzik egy kevéssé, kb. 6 mm-nyire. Ha tehát az aura felületének sűrítésére határoztuk magunkat, erre a felületre kell gondolnunk, s akaraterőnket erre kell irányítanunk.

Az is lehetséges ugyan, hogy a környező légkör éterikus anyagából tojásdad burkot készítsen valaki. Ez a módszer sok szempontból előnyösebb, de jóval több akaraterőt igényel, valamint sokkal pontosabb tudását annak, miként lehet a fizikai anyagot formálni. Az előbb leírt, bár a közönséges fizikai látás számára láthatatlan burok csupán a fizikai világban van, ezért teremtőjét csak kifejezetten fizikai emanációk ellen védi. A legkevésbé sem befolyásolja a vándorló gondolatok és asztrális rezgések beáramlását, melyek szenvedélyeket és különböző természetű érzelmeket idéznek elő.

Némely szenzitív ember képtelen gyenge, vagy beteg embereket megközelíteni anélkül, hogy a szenvedők tüneteit ne utánozná azonnal saját fizikai testében. Ilyen esetekben hasznos lehet az éterikus burok, minthogy a szenzitív embert szimpátiája rendkívüli erőssége megakadályozná a segítségnyújtásban.

Olykor hasznos lehet az ilyen burok azok számára, akiket elfoglaltságuk arra kényszerit, hogy modern civilizációnk rettenetes zajában éljenek és mozogjanak. Valami pihenésfélére ad alkalmat, mert egy időre megvédi az agyongyötört idegeket a szüntelenül reájuk ható sokféle rezgéstől, ami a modern élettel jár.

Előfordul az is, hogy nincs szükségünk az egész testet körülvevő burokra, hanem csak egy kis helyi pajzsra, hogy megvédjen bennünket valamely speciális időleges érintéstől. Minden érzékeny ember tudja, hogy a kézfogás nyugati szokása gyakran határozott, sokszor néhány óráig tartó kellemetlen érzést okoz. Olykor a kézfogás kikerülése sértés lehet, vagy a büszkeség, esetleg lenézés benyomását keltheti. A nehézséget rendszerint úgy hidalhatjuk át, hogy akaratunk erős megfeszítésével befedjük jobb tenyerünket éterikus agyagból való erős, ideiglenes pajzzsal, úgyhogy a szenzitív ember a kellemetlen érintés ellenére sem engedi be testébe a nemkívánatos magnetizmusnak egy részecskéjét sem.

Ugyanilyen természetűek azok a burkok, amelyeket néha tűz ellen használnak, de sikeres alkalmazásuk a praktikus mágiában való sokkal nagyobb jártasságot kíván. Én magam is csináltam egyszer a tenyeremen egy ilyen éterikus pajzsot egy spiritiszta ülésen. A pajzs tökéletesen megfelelt rendeltetésének, mert ámbár túl vékony volt ahhoz, hogy érzékekkel felfoghassák, mégis percekig kezemben tudtam tartani egy izzó parazsat, amellyel közben egy darab papirost is meggyújtottam. Ugyanennek az elvnek még szélesebb körű alkalmazása az a sokkal nagyobb pajzs, melyet a gyakran leírt tűzön-járási kísérlet alkalmával az izzó parazsak fölé, vagy a résztvevők lába köré vonnak.

Felhívom azoknak a tanulóknak a figyelmét, akik valamely oknál fogva védeni akarják fizikai testüket alvás közben, nehogy beleessenek egy érdemes barátom hibájába; aki nagy fáradsággal különlegesen áthatolhatatlan burkot készített bizonyos alkalomból, de asztrális anyagból csinálta éterikus helyett, és így magával vitte, amikor fizikai testét otthagyta! Az eredmény természetesen az volt, hogy fizikai teste teljesen védtelenül maradt, míg ő maga egész éjszaka háromszoros páncélba zárva röpködött, képtelenül arra, hogy akár egyetlen rezgést is kibocsásson bárki megsegítésére, vagy hogy őt magát is segíthette, vagy befolyásolhatta volna barátainak és tanítóinak feléje irányított szerető gondolata.

Az asztrális burok

Az asztrális burok megalkotásakor természetesen egészen másféle célok lebegnek szemeink előtt, minthogy itt csupán szenvedélyekről és érzelmekről lehet szó. Három célról beszélhetünk. A tanuló először is azért csinálhat burkot asztrális teste köré, hogy távol tartsa magától a mások által készakarva feléje irányított érzelmi rezgéseket, pl. a harag, irigység, vagy gyűlölet rezgéseit; másodsorban, hogy távol tartsa az olyan esetleges alsórendű (pl. érzékiséget felkeltő) rezgéseket, melyeket bár nem akarattal irányítottak feléje, de a környező légkörben lebegve mintegy véletlenül ütköznek beléje. Harmadszor a tanuló hasznosnak találhatja, hogy meditáció alatt asztrális testét különleges burokkal vegye körül arra az esetre, ha alsóbbrendű gondolatok betolakodásával nemkívánatos érzelmeket keltő asztrális anyagok zavarnák meg elmélyedését.

A fenti esetek bármelyikében az akaraterőt az asztrális test felületére kell irányítani, de nem a sűrűbb asztrális anyagból álló testmás felé, amely pontosan olyan alakú és nagyságú, mint a fizikai test, hanem a tojásdad aura felületére. Ebben és a burokformálás minden egyéb esetében, világos mentális képet kell alkotni és minden akaraterőt legalább néhány percig a kellő forma megteremtésére irányítani. Szem előtt tartandó, hogy az ilyen anyagsűrítés bizonyos mértékig természetellenes, vagyis olyan elrendezése ez az anyagnak, amely normális körülmények között nem szerepel a dolgok rendjében. Következésképp az asztrális test állandóan arra hajlik, hogy újra felvegye rendes állapotát, s így a burok természetszerűleg szétesésre hajlamos. Az akaraterővel tehát nagyon határozott eredményt kell kelteni, amely képes legyen legalább néhány óráig ellenállni ennek az enyhe, de kitartó szétesési hajlamnak, különben a burok fokozatosan szétrongyolódik, és így nem felel meg a rendeltetésének. Egy bizonyos időtartamra létrehozott burkot gyakran meg kell újítani, különben hamarosan szétfoszlik.

Az asztrális testtel kapcsolatban ugyanazokra a dolgokra kell tekintettel lennünk, amelyekre az éterikus test esetében utaltam, vagyis arra, hogy a burok nemcsak távol tartja, de be is zárja a rezgéseket. A tanuló, amikor asztrális burkot készít magának, ügyeljen arra, hogy az csupán az alsóbb asztrális síkok anyagából álljon, mert ez az az anyag, amely az alacsony és nemkívánatos rezgésekre reagál (mint érzékiség, rosszakarat, gyűlölet és egyéb rút szenvedély). A finomabb érzelmek ezzel szemben a magasabb alsíkok anyagában fejeződnek ki. Szükségtelen, hogy ilyen természetű anyagot használjunk a burokhoz. Az ilyen anyag esetleges használatából nagyon elégtelen eredmények következnének. Először is az illető elzárná magát az esetleg feléje küldött barátságos érzelmektől, másodszor pedig ideiglenesen képtelen lenne mások felé hasonló áramokat küldeni.

Felmerülhet a kérdés, honnan tudja a közönséges ember, vagy a kezdő tanulmányozó, hogy milyenfajta asztrális anyagot használjon burka készítésénél. A felelet erre az, hogy ez végeredményben nem nehezebb, mint a burokcsinálás megoldása egyáltalában. Ha asztrális anyagból akarja a burkot csinálni, először aurája felületére gondoljon, azután sűrítse az anyagot a felület egész kiterjedésén. A folyamatot ezért a képzelőerő tudatos felhasználásának nevezhetnénk. Ezt a képzelőerőt egy kis fáradsággal úgy irányíthatjuk, hogy az asztrális test anyagának hét fokozatára gondolunk, melyek sűrűségben különböznek. Az akarat ezek szétválasztására irányuljon, kiszemelve például a három alsó alsík anyagát a burok képzésére. Bár a tanuló nem láthatja tisztánlátó módon erőfeszítése eredményét, nem kell kételkednie abban, hogy a hatás létrejön, és hogy csak a kiválasztott típusú anyagokat fogja akaraterejével mozgósítani.

A mentális burok

A mentális test köré vont burok abban különbözik az előbbitől, hogy a nemkívánatos érzelmek helyett a nemkívánatos gondolatokat akarja távol tartani. Megint csak három olyan fő alkalom van, amelynél hasznos lehet az ilyen burok: először meditációnál, másodszor elalvás előtt, harmadszor speciális esetekben, amikor alacsonyrendű gondolatok behatolását kell megakadályozni.

A meditációnál a mentális burok rendeltetése az, hogy kizárja a légkörben állandóan lebegő gondolatok tömegét. Semmiféle burok nem akadályozhatja meg a kósza gondolatok keletkezését magának az illetőnek elméjében, de elménk elkóborlása leggyakrabban azon külső kósza gondolatok behatására vezethető vissza, melyeket más emberek hagytak szanaszét. Így legalább ezeknek a behatolását akadályozza meg egy burok. De az ilyen burokhoz itt megint csupán az alsóbb mentális anyag felhasználása ajánlatos, minthogy másképp kizárhatjuk a segítő gondolatokat, vagy magának az illetőnek a Mester felé árasztott gondolata ütközik ebbe az akadályba.

Sok embert kóbor gondolatáramok zavarnak elalváskor; egy mentális burok megszabadíthatja ezektől a kívülről jövő gondolatoktól. Az ilyen burok csupán időleges legyen, minthogy csak annyi időre kell a zavartalanság, amíg az ember elalszik. Az illető teste elhagyásakor magával viszi ezt a mentális anyagú burkot, amely azonban rendeltetését már megtette, minthogy a cél az volt, hogy az ember elhagyhassa fizikai testét. A kósza gondolatok, vagy töprengések valószínűleg újra jelentkezni fognak a burok feloszlásakor, de minthogy az illető akkor már távol van fizikai agyától, ez nem zavarja a fizikai test pihenését. Ameddig fizikai testében van a mentális tevékenység hat az agy részecskéire, és olyan működésre készteti, amely egyszerűen visszatartja az illetőt fizikai testében. De ha egyszer már távol van testétől, az előbbi töprengések, vagy kósza gondolatok nem hozzák többé vissza.

A mentális burok harmadik rendeltetése kevésbé egyszerű. Gyakran előfordul, hogy bizonyos kívánatos gondolatcsoporthoz kevésbé kívánatos gondolatcsoport társul. Gyakori eset, hogy a mély odaadás és az érzékiség bizonyos formája szinte szétválaszthatatlanul keveredik egymással. Ha valakit ilyen kellemetlen kapcsolat zavar, van rá mód, hogy learassa az odaadás jó hatásait anélkül, hogy az érzékiség rossz hatásaitól szenvedne. Ezt úgy érheti el, hogy mentális testének alsóbbrendű rétegeit merev burokkal veszi körül. Ily módon az alsóbb befolyásokat sikerül kizárni, míg a felsőbbrendűek szabadon hatnak rá. Ez természetesen csak egyike a mentális világban előfordulható változatos eshetőségeknek.

Burokkészítéshez az általam fent leírt módszer lesz valószínűleg a legcélravezetőbb, de ugyanakkor fontolóra kell vennünk azt a kérdést, hogy maga a burok végeredményben kívánatos-e? Több szempontból hasznos lehet s különösen szükséges, ha mások számára készítjük. Egy láthatatlan segítő pl. kitűnően használhatja, amikor valami szegény zaklatott lelket próbál megnyugtatni általa, akinek különben nem volna ereje arra, hogy megvédje magát akár szándékos külső támadásoktól, akár pedig a fárasztó gondolatok állandó kavargásával szemben. Ha saját védelmünkre készítünk ilyen burkot, bizonyos fokig bevalljuk gyengeségünket, vagy fogyatékosságunkat: kétségtelen ugyanis, ha különbek lennénk, nem lenne szükségünk ilyen természetű védelemre.

Egy szép történet

A keresztény egyház hagyományaiból vett szép kis történet pompásan illusztrálja ezt a tételt. A feljegyzések szerint Alexandrián túl valahol a pusztában volt egyszer egy kolostor, amelynek főnöke tisztánlátó volt. Szerzetesei között volt két fiatalember, akik különösen kitűntek tisztaságukkal, és szentségükkel. Egy napon éneklés közben eszébe jutott a rendfőnöknek, hogy tisztánlátó képességével megvizsgálja, mi módon sikerült a kísértések közepette e két ifjúnak ezt a különös tisztaságot megőrizni. Így hát reánézett az első ifjúra és látta, hogy az egy csillogó kristálytiszta burokkal vette magát körül. Mikor tehát kísértő démonok (mi tisztátalan gondolatformáknak neveznénk) vetették rá magukat, e buroknak ütköztek s lepattantak anélkül, hogy bánthatták volna. Így nyugodt, hideg és tiszta maradt burkában. Ekkor a rendfőnök a másik fiatal szerzetesre nézett és látta, hogy az nem épített burkot maga köré. De szíve annyira telve volt Isten iránti szeretettel, hogy az állandóan és minden irányban kisugárzott belőle a felebaráti szeretet formájában. Így a kísértő démonok rohamát ez a hatalmas áradat elmosta s ő tiszta és sértetlen maradt. Azt is feljegyezték, hogy a rendfőnök a második szerzetest tartotta közelebb levőnek a mennyek országához.

A jobbik út

Közülünk bizonyára csak kevesen érték el a második fiatal szerzetes színvonalát. De a történet legalább magasabb eszményt állít elénk, mint a puszta önvédelem eszméjét, s ebből tanulhatunk valamit. Gondosan óvakodnunk kell a felsőbbség, vagy különváltság érzetétől. El kell kerülnünk az énre való túl sok gondolás veszélyét. Állandóan a kiáradás állapotában kell magunkat tartanunk; aktívak legyünk, ne passzívak. Ha találkozunk valakivel, ne az legyen a gondolatunk: „Hogyan is védekezzek”, hanem: „Mivel segíthetek?” Ez utóbbi magatartás magasabb erőket hoz mozgásba, mert visszatükrözi a Naprendszer Istenségének magatartását. Amikor adunk, akkor válunk alkalmassá a befogadásra és arra, hogy az Istenség erejének vezetékévé váljunk.

Még a haladásunkra sem kellene túl sokat gondolnunk. Annyira el lehet merülni abban az egy gondolatban: „Miként haladjak?”, hogy a még sokkal fontosabb: „Miként segítsek?” teljesen feledésbe jön. Vannak derék társaink, még hozzá a legjobbak között, akik haladásukat figyelve, annyit vizsgálgatják magukat, hogy önkénytelenül is azok a gyermekek jutnak eszünkbe, akik kis kertjükben kihúzgálják növényeiket, hogy meglássák: mennyit nőttek a gyökerek Ez a túlbuzgóság kész veszély; sok embert ismerek, akik miközben a legszebb emberbaráti tetteket viszik véghez, mégsem biztosak sohasem abban, hogy szándékaik valóban önzetlenek-e. Állandóan arra gyanakszanak, hogy az önzetlen cselekedetre az az önző vágy késztette őket, hogy elkerüljék a mások fájdalmának látványából fakadó kellemetlen érzést.

Az ilyen testvérek tartsák szem előtt, hogy az önvizsgálat beteges önboncolgatássá fajulhat, és hogy a fődolog az, hogy magukat a helyes irányba állítsák be, és azután egyszerűen elinduljanak, megtéve a tőlük telhető legjobbat. Az előző történet tanúsága szerint először töltsék meg szívüket Isten iránti szeretettel (anélkül, hogy idejüket ennek a szeretetnek a méricskélésével, mennyiségének vizsgálatával töltenék), azután pedig egész figyelmüket a szeretet gyakorlati megnyilvánulására fordítsák, embertársaik iránti szeretetből. Az ilyen szeretetkiárasztás nemcsak jobb védelem, mint akárhány burok, de azonkívül bámulatos eredményeket létrehozó befektetés is. Mert éppen az az ember, aki sohasem gondol az eredményekre, tudja létrehozni a legnagyobb eredményeket.

Olvastunk a Nirmanakayak ragyogó önfeláldozásáról, akik bár elnyerték a jogot arra, hogy beláthatatlan korszakokon keresztül pihenjenek kimondhatatlan üdvösségben, mégis a földdel való kapcsolat áldozatát választották azért, hogy idejüket a szellemi erők mérhetetlen áramának létrehozására fordítsák. Az Adeptusok nagy hierarchiájára van bízva ennek az erőnek az elosztása az emberiség javára. Ebből az erőből merítenek a Mesterek (sőt az irányításuk alatt lévő tanítványaik is), ha szükségesnek mutatkozik.

Szükségtelen megemlíteni, hogy semmi olyant nem tehetünk, ami még csak meg is közelítené a Nirmanakayak csodálatos teljesítményeit; mégis mindenkinek hatalmában áll, hogy ennek a hatalmas tartálynak a mennyiségét néhány cseppel gyarapítsa, mert valahányszor teljesen önfeledten szeretetet, vagy odaadást árasztunk, látókörünket messze meghaladó eredményeket hozunk létre.

Bármily nemes érzelem vagy odaadás, amelyben a legkisebb önmagunkra gondolás található, mint például amikor a szeretetért viszonzást, az odaadásért üdvözülést és megváltást várunk, vagy ha valaki nem azt gondolja: „Mennyire szeretem őt”, hanem azt: „Vajon mennyire szeret engem?” - minden ilyen szeretet, vagy odaadás zárt körben halad és visszatér létrehozójához. Az ilyen erőből származó karma pedig kötelékében tartva az embert, újraszületésbe hozza, hogy karmájának eredményét megkaphassa épp oly kikerülhetetlenül, mintha rossz karmát kellene visszakapnia.

De ha az én teljes feledésbe merült, ha ilyen érzésnek se része, se köze nincs a kiárasztott áramhoz, ha a kör nem zárul be többé, akkor a karma nem köti az embert és nem is hozza vissza a földre. A hatás azonban létrejött, - olyan hatás, mely messze túlszárnyalja minden képzeletünket. A nyitott körív felér a Naprendszer Istenségéhez és Tőle jön a felelet. Bár ez a felelet kikerülhetetlenül valamiképp előreviszi azt, akinek szeretete és devóciója e választ kiváltotta, mégis ugyanakkor spirituális erőt önt az Adeptusok nagy tartályába. Így van az, hogy minden gondolat, melyet egyáltalában nem érint az én, közvetlenül segíti a világot. Így a szeretet kiárasztása jobb védelem, mint a legerősebb burok, mert az az ember, aki telve van ennek az Isteni Szeretetnek erejével, nem szorul védelemre: mivel ő Magának az Istennek Szívében él.

[1] „Hozzájuk szólt a fő-élet: Ne vesszetek el csalódásban: Én magam ötre oszolva, fenntartom ezt a testet támogatásommal.” Prashnopanishad, II.3. „Ebből ered ez a hét láng.” U.o. III. 5.