Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

C. W. Leadbeater
VILÁGUNK REJTETT OLDALA
Forrás: http://www.globenet.hu/teozofia/
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Előszó az 1948-as tervezett kiadáshoz

C. W. Leadbeater könyvének magyar fordításához szükségesnek látszik néhány szót hozzáfűzni. A szerző az okkult jelenségek kutatója, aki a tudós alaposságával, rendszerességével és személytelenségével foglalkozik tárgyával. Ebben a könyvében azokat a hatásokat mutatja ki, amelyek az embereket tudatukon kívül érik az öt érzéken túli világból. Ezek a világok reális valóságok, bár anyaguk finomabb, mint az általunk ismert és érzékelt fizikai világ anyaga. C. W. Leadbeater, az okkult kutató arra képezte ki magát, hogy ezekbe a világokba bepillanthasson, és így információkat szerezzen olyan dolgokról, amelyeknek szakszerű magyarázata sok ösztönszerű sejtést és megérzést igazol. A szerző azonban nem „sejtésre” vagy „megérzésre” alapítja mondanivalóját. Tényleges tudása van, amit pszichikai képességeinek kifejlesztésével szerzett meg. Mint az ismeretlen földrészek felfedezői, úgy vezeti körül ő is az olvasót egy ismeretlen világban. Ez a világ nem különálló a mi világunktól, hanem annak szerves alkotórésze, és fontos szerepet tölt be az ember életében. De ha az okkultizmusban járatlan személy nem is tudja azonnal észlelni a rejtett dolgok és erők hatását, bizonyos idő távlatából nézve fel fogja ismerni, hogy életét ezek a rejtett és finomabb hatások nagymértékben befolyásolják. Ez a könyv felhívja a figyelmet az élet láthatatlan tényeinek fontosságára, s ezáltal hozzásegít ahhoz, hogy helyesebb arányokban lássuk ezt a világot, amelyben „a láthatatlan dolgok többen vannak.”

Ez alkalommal az eredeti műnek csupán első felét adjuk a magyar olvasóközönség kezébe, természetesen abban a reményben, hogy rövid időn belül a második rész is sajtó alá kerül. De a mű így is egészet alkot, minthogy az első részben a szerző magukkal a jelenségekkel foglalkozik, és azokat magyarázza, míg a második részben gyakorlati tanácsokat és útmutatásokat ad arra, hogy miképpen hasznosíthatjuk legjobban az okkult tudást mindennapi életünkben.

Harry Györgyné

Első fejezet
OKKULTIZMUS

Ezt a kifejezést: „okkultizmus” gyakran félreértették. A tudatlanok elméjében még a közelmúltban is egyértelmű volt a varázslattal, tanulmányozóiról pedig azt tartották, hogy a fekete mágia művelői, akik kabalisztikus jelekkel ékesített skarlátvörös, omló köntöst viselnek, s titokzatos környezetben, egy fekete macska társaságában bűvös főzeteket kotyvasztanak sátáni varázsigék mormolása közben.

Még most is és azok között is, akiket műveltségük az ilyen babonák fölé emel, megmaradt egy csomó félreértés. Pedig a szó latin eredete tisztázhatná, hogy a rejtett dolgok tudományát jelenti. Mégis gyakran lekicsinylik, értelmetlennek és gyakorlatiatlannak tartják, álmokkal és jóslásokkal, hisztériával és halott-idézéssel, az életelixír és a bölcsek köve keresésével hozzák kapcsolatba. Komoly tanulmányozók, akik pedig jobban tudhatnák, folyton azt hangoztatják, hogy a dolgok rejtett oldalát készakarva takarják el előlünk, mintha a tudást, amely általános lehetne, csak a kevesek szeszélye és önzése tartaná szándékosan vissza. A tény pedig az, hogy semmi más, csak a saját korlátozottságunk takarhat el előlünk valamit, és hogy fejlődésünk arányában növekszik és tágul a világ, mert mind többet és többet tudunk meglátni nagyszerűségéből és szépségéből.

E megállapítás cáfolatául felhozható az a jól ismert tény, hogy a nagy beavatásoknál, amelyek az újonc előmenetelét jelzik a magasabb fejlődés ösvényén, bizonyos meghatározott új tudást adnak át. Ez teljesen igaz, de a tudást csak azért kaphatja, mert már addig a pontig fejlődött, hogy felfoghatja azt. Éppen úgy nem tartják vissza az emberiség többi részétől, mint ahogy a másodfokú egyenlet ismeretét sem tartják vissza a gyermektől, aki még az egyszereggyel bajlódik. Ha majd a gyermek eléri azt a fokot, hogy megérti az egyenleteket, a tanító örömest megmagyarázza a szabályokat. Pontosan ugyanígy, mihelyt valaki képessé tette magát bizonyos beavatáskor kapható felvilágosítások befogadására, azonnal megtörténik a beavatás. De a magasabb tudás befogadására csak úgy képezhetjük ki magunkat, ha megpróbáljuk megérteni jelen körülményeinket, és életünket a való tények tekintetbe vételével okosan rendezzük be.

Az okkultizmus tehát a természet rejtett oldalának tanulmányozása, helyesebben az egész természet tanulmányozása, nemcsak annak a kicsi résznek, ami a modern tudomány kutatásainak körébe esik. Fejlődésünknek jelenlegi fokán a természetnek jóval nagyobbik része teljesen ismeretlen, mert az emberiség többsége képességeinek még csak elenyészően csekély részét fejlesztette ki. A közönséges ember tehát életbölcseletét (amennyiben egyáltalán van neki) teljesen helytelen alapokra fekteti. Cselekedeteit többé-kevésbé az a néhány természeti törvény irányítja, amelyeket ismer, ennélfogva mind életéről szóló elméletei, mind mindennapi szokásai szükségképpen hibásak. Az okkultistának sokkal tágabb a látóköre: ő számításba veszi a magasabb világok ama erőit, amelyeknek működése a materialista elől el van rejtve, és így életét a természet teljes törvénykönyvének engedelmeskedve rendezi be, nemcsak olykor-olykor alkalmazkodva egy parányi töredékhez.

Akinek semmi tudomása nincs az okkult dolgokról, annak igen nehéz belátni, hogy saját korlátozottsága milyen nagy, milyen komoly, mennyire mindent átfogó. Hogy ezt a korlátozottságot némiképpen jellemezzük, annak egyedüli módja az, ha elképzelünk egy, a mi énünknél még korlátozottabb tudatot, és elgondoljuk, miben különbözne a miénktől. Tételezzünk fel egy olyan tudatot, amely csak szilárd anyagot képes észlelni, az anyag folyékony és gáznemű alakjai éppen annyira nem létezők számára, mint az éteri, asztrális és mentális formák a közönséges ember számára. Könnyen belátjuk, hogy az ilyen tudat képtelen lenne valamennyire is helyes képet alkotni magának a körülötte levő világról. A szilárd anyag – az egyetlen, amit észlelni képes – folyvást olyan lényeges változásokon menne át, amelyeket ésszerűen nem lehetne megmagyarázni.

Például: záporeső után a föld szilárd anyaga megváltozna, a talaj megpuhulna, s nedvességgel telítődne. E változás előtt a tudat teljesen értetlenül állna. A szél porfelhőket kevergethetne, magával sodorván a felkavart port; a szilárd anyagnak ez a mozgása azonban teljesen indokolatlan volna annak, akinek semmi fogalma nincs a levegőről. Felesleges több példát felhozni ama nyilvánvaló tétel bizonyítására, mennyire elégtelen képet alkotna a világról a szilárd anyagokra támaszkodó tudat. Viszont nehezebben fogjuk felismerni azt, hogy mi jelenlegi tudatunk úgy viszonyul a fejlett ember tudatához, mint a fenti tudat a miénkhez.

A teozófia tanulmányozói legalább elméletben tudnak arról, hogy mindennek van rejtett oldala, és azt is tudják, hogy legtöbb esetben ez a rejtett oldal sokkal fontosabb, mint az, ami fizikai szemmel látható.

Más oldalról megvilágítva ezt a kérdést tudjuk, hogy érzékszerveink, amelyeknek segítségével a külső tárgyakról ismereteket szerzünk, még csak tökéletlenül vannak kifejlődve, ezért ismereteink is csak részlegesek. Amit a körülvevő világból látunk, korántsem minden, ami látható. Az az ember pedig, aki nem rest érzékeit fejleszteni, tapasztalni fogja, hogy annak arányában, ahogy ez sikerül neki, élete teljesebb és gazdagabb lesz. A természetnek, művészetnek, zenének kedvelője az élvezetnek hihetetlenül elmélyült és felmagasztosult területeit tárhatja fel, ha ide való belépésre képesíti magát. Mindenek fölött azonban aki szereti embertársait, az előtt a bensőséges megértésnek, és ezért a sokkal nagyobb hasznavehetőségnek sokkal nagyobb lehetőségei nyílnak meg.

Mi még csak félúton vagyunk a fejlődés létráján, így tehát érzékeink is csak félig vannak kifejlődve. Megvan azonban a lehetőségünk, hogy meggyorsítsuk felfelé haladásunkat ezen a létrán, kemény munkával lehetséges azzá tenni érzékeinket most, amilyennel majd a távoli jövőben minden ember rendelkezni fog. Azt az embert, aki ezt most véghez viszi, látnoknak, tisztánlátónak (clairvoyant) nevezik.

Szép szó ez: clairvoyant, tisztánlátó. Olyan valakit jelent, aki „tisztán lát”. Csakhogy ezt a képességet rettenetesen lealacsonyították, és rosszra használták úgy, hogy az emberek elméjében mindenféle csalással és bűvészfogásokkal azonosult: cigányasszony alakjával, aki néhány fillérért megmondja a szolgálónak, szőke vagy barna herceg jön el érte, hogy feleségül vegye; vagy olyan vállalkozásokkal a városok elegáns negyedében, ahol egy százasért fellebbentik a fátylat előkelőbb kliensek jövőjéről.

Minden szabálytalan és nem tudományos; sok esetben nem egyéb szemfényvesztésnél és arcátlan rablásnál. De mindig, bizonyos mértékig a jövőbe látni nem képtelenség. Meg lehet tenni és meg is tették számtalan esetben. Ezeknek az alkalmi „jós”-oknak kétségkívül van néha egy-egy villanásuk a magasabbrendű látásból, bár rendesen nem számíthatnak arra, hogy megint fog jelentkezni akkor, amikor szükségük van rá.

De mindeme homály mögött van egy megingathatatlan tény – valami, amit ésszerűen megközelíteni, és tudományosan tanulmányozni lehet. Sokévi tanulmány és kísérletezés eredményeként nyomatékosan állítom, amit már föntebb írtam: lehetséges úgy kifejleszteni az érzékeket, hogy az ember sokkal többet meglásson ebből a csodálatos és gyönyörű világunkból. Minderről a képzetlen átlagembernek még csak sejtelme sem lehet abban a sötétségben, amit ő megelégedetten világosságnak nevez.

Kétezer ötszáz évvel ezelőtt az indiai tanítók legnagyobbika, Gautama BUDDHA mondta tanítványainak: „Ne panaszkodjatok, ne siránkozzatok, és ne imádkozzatok, hanem nyissátok ki szemeteket, és lássatok. Az igazság mind körülöttetek van, csak a kötést kell levennetek szemetekről, és néznetek kell; az igazság pedig olyan csodás, olyan szép, s mindennél különb, amiről az emberek valaha álmodtak, vagy amiért imádkoztak, és minden időre szól.”

Az ő szavai bizonyosan még sokkal többet jelentettek, mint amiről én most írni fogok. De ez így is egy lépés azon az úton, amely a beteljesedés dicsőséges célja felé vezet. Ha nem is fejti még ki az egész igazságot, mindenesetre sokat megmutat belőle. Eltávolít az utunkból egy egész csomó közkézen forgó hamis fogalmat, és tisztáz sok olyat, amelyet titokzatosnak vagy problematikusnak tartanak az e téren még tanulatlanok. Megmutatja, hogy mindezek a dolgok csak azért voltak számunkra titokzatosak és problematikusak, mert alulról néztük a dolgokat, mint elszigetelt, összefüggéstelen töredékeket, ahelyett, hogy föléjük emelkedtünk volna olyan színvonalra, ahonnan egy hatalmas egész részeiként tűnnek fel. Egy pillanat alatt megoldódik sok olyan kérdés, amelyen rengeteget vitatkoztak, például az ember továbbélése halála után. Tisztázódik sok különös dolog, amelyet az egyházak tanítanak; eloszlik tudatlanságunk, és megszűnik félelmünk az ismeretlentől, mert ésszerű és rendezett terv kerül elénk.

Mindezen kívül mindennapi életünk szempontjából is új világ tárul elénk, új világ, mely mégis része a réginek. Kitűnik, hogy – amint kezdetben mondtam – mindennek van rejtett oldala, és hogy a legközönségesebb cselekedeteinknek gyakran olyan következményei vannak, melyekről azelőtt nem vettünk tudomást. Megértjük a telepátiának nevezett jelenséget, mert ahogy vannak hő-, fény- és elektromos hullámok, éppen úgy vannak gondolathullámok is, bár finomabb anyagban hatnak, s ezért fizikai érzékeinkkel nem észlelhetők. Ezeket a rezgéseket tanulmányozva látjuk, miképpen hat a gondolat, és megtanuljuk, hogy a gondolat milyen óriási, jóra vagy rosszra fordítható erő. Pedig ezt az erőt bizonyos mértékig – bár öntudatlanul – mindnyájan használjuk, de még százszorta hatásosabban kezelhetjük, ha működését megértjük. A további kutatás felfedi előttünk az un. „gondolatformák” alkotásának módszerét, és útmutatást ad arra nézve, hogyan használhatnánk ezeket akár magunk, akár mások javára sokféle módon.

Az okkultista mindezeket a láthatatlan hatásokat gondosan tanulmányozza, és ennélfogva cselekvéseinek eredményeit jobban kiszámíthatja, mint embertársai. Többet tud az életről, mint mások, s józan eszét arra használja, hogy e tudás alapján módosítsa életét. Mai életünk sok tekintetben különbözik középkori elődeink életétől, mert többet tudunk náluk. Felfedeztük az egészségtan néhány törvényét; a bölcs ezeknek megfelelően él, ezért az általános életkor határozottan hosszabb most, mint a középkorban volt. Vannak még mindig balgák, vagy tudatlanok, akik vagy nem ismerik az egészséges élet törvényeit, vagy nem törődnek velük; azt hiszik, hogy mivel a betegségcsírákat nem látják, ezeknek nincs is fontosságuk, - tehát nem fogadják el az új felfedezéseket. Az ilyenek kapják meg aztán elsőnek a járványokat, s ők szenvednek legtöbbet, ha valami szokatlan követelményt rónak a közösségre. Szükségtelenül szenvednek, mert elmaradtak koruktól. De nemcsak önmaguknak ártanak hanyagságukkal. A tudatlanságuk vagy gondatlanságuk okozta körülmények gyakran megfertőzik a környéket, amelyet másképpen semmi baj sem ért volna.

Az, amiről én beszélek, tökéletesen ugyanez, csak más színvonalon. A mikroszkóp felfedezte a betegségcsírákat; az értelmes ember felhasználta a felfedezést, és átrendezte életét. Az oktalan nem vette figyelembe, s úgy folytatta életét, mint azelőtt. A tisztánlátás felfedi a gondolaterőt és sok más, ezelőtt nem is gyanított képességet. Az értelmes ember ezt a felfedezést is felhasználja, s eszerint rendezi be életét. Az oktalan itt sem veszi figyelembe az új felfedezéseket. Ismét azt hiszi, hogy amit nem lát, az nem fontos. Ismét szenved, amikor nem szükséges, mert elmaradt korától.

De nemcsak hogy gyakran szenved valódi kínokat, hanem elszalasztja az életnek sok élvezetét. A festészetnek, költészetnek, zenének, irodalomnak, a vallásos szertartásoknak, a természet szépségeinek, mindnek megvan a rejtett oldala, a fizikainál sokkal nagyobb teljessége, tökéletessége. Az az ember pedig, aki ezt látni vagy érzékelni tudja, sok olyan élvezethez jut, amikről halvány sejtelme sincs annak, aki tompa érzékekkel megy el mellettük.

Az észlelőképesség megvan minden emberi lényben, csak többnyire még fejletlen. Kifejlesztése általában sok időt és kemény munkát vesz igénybe, de nagyon megéri a ráfordított fáradságot. Ne merjen azonban senki belefogni, akinek indítóokai nem tökéletesen tiszták és önzetlenek, mert aki nem a legmagasabbrendű célokból törekszik átfogóbb képességekre, átkot von magára, s nem áldást.

De a dolgozó ember, akinek nincs ideje rá, hogy kitartó erőfeszítéssel fejlessze ki szunnyadó belső erőit, még sincs elzárva attól, hogy az okkult kutatásokból eredő jótéteményekben ne osztozzon, mint ahogy élhetünk egészségen akkor is, ha történetesen nincs mikroszkópunk. Ha nem is látjuk a betegségcsírákat, a szakember bizonyosságából tudjuk, hogy vannak, és tudjuk, hogyan kell tőlük őrizkednünk. Az, akinek még csak nem dereng a tisztánlátása, tanulmányozhatja olyanok írásait, akik már elsajátították, és így munkájuk eredményeit hasznosíthatja. Igaz, nem láthatja még mindazt a ragyogást és szépséget, amit a tökéletlen érzékek eltakarnak, de könnyen megtanulhatja, hogyan kerülheti el a láthatatlan rosszat, és hogyan hozhatja működésbe a láthatatlan jó erőket. Így jóval előbb, mintsem ténylegesen látja őket, bebizonyíthatja magának létezésüket, mint ahogy egy elektromotor kezelője megbizonyosodik az elektromosság létezéséről, bár soha nem látta, s nem is tudja, miben áll.

Meg kell próbálnunk annyit megérteni világunkból, amennyit csak tudunk. Nem szabad elmaradnunk a fejlődés menetében, nem szabad anakronizmusokká válnunk azzal, hogy nem érdeklődünk ezek iránt, amelyek pedig csak új szemszögből való bemutatásai a legősibb bölcsességnek. „A tudás hatalom” ebben az esetben is, mint minden másban; s ebben az esetben – mint minden másban - az erő, bölcsesség és szeretet dicső hármasának mindig együtt kell járniuk.

Van azonban különbség az elméleti megismerés és a tényleges meglátás között; azt gondolom tehát, hogy talán valamelyest közelebb segíti a tanulmányozókat a valóságos felfedezésben, ha leírom számukra a mindennapi élet egyszerű történéseinek rejtett oldalát a tisztánlátó szemével nézve, olyan ember szemével, aki kifejlesztette magában az asztrális, mentális és kauzális testeken át történő észlelés képességét. Az intuíciós test segítségével nyert meglátás persze még végtelenül nagyszerűbb és hatásosabb, de oly teljesen leírhatatlan, hogy haszontalan volna bármit is mondani róla. Azon a színvonalon már minden tapasztalat az emberen belül van, nem kívüle. A látomás dicsősége és szépsége többé nem olyasvalami, amit érdeklődéssel figyel, hanem amit szíve legbelsejében érez, mert része önmagának.

Második fejezet
A VILÁG MINT EGÉSZ

Tágabb látókör

Ha a világban körül nézünk, tagadhatatlan, hogy rengeteg sok a bánat és szenvedés. Igaz, nagy részének nyilvánvalóan a szenvedők maguk az okai, és könnyen elkerülhetnék, ha egy kévés önuralmat gyakorolnának, és józan eszüket használnák. Viszont sok olyant is látunk, ami nem közvetlenül a szenvedőre vezethető vissza, hanem kétségtelenül kívülről jön. Gyakran úgy látszik, mintha a gonosz diadalmaskodnék, mintha az élet bömbölő zűrzavara, viharai és feszültsége közepette elbuknék az igazságosság. Ezért sokan kételkednek a végső eredményben, és kétségbe vonják, hogy valóban van valamilyen tervszerű haladás emögött a megdöbbentő káosz mögött.

Mindez csupán álláspont kérdése. Aki a harc kellős közepén van, nem tudja megítélni a hadvezér tervét, vagy a harc kifejlődését. Hogy megérthessük az egész harchelyzetet, ki kell lépnünk a forgatagból és felülről néznünk a harctérre. Ugyanígy, ha meg akarjuk érteni az élet harci tervét, egy időre ki kell lépnünk belőle, és gondolatban felülről tekinteni le rá, - de nem a halandó test, hanem az örökkön élő lélek szempontjából. Tekintetbe kell vennünk az életnek nemcsak azt a kicsi részét, amit fizikai szemmel láthatunk, hanem az egész óriási teljességet, amiből jelenleg olyan sok láthatatlan számunkra.

Ameddig ezt meg nem tesszük, olyan ember helyzetében vagyunk, aki egy óriási, igen bonyolult, díszes mintájú, szövésben lévő szőnyeget néz alulról, a visszájáról. Az egész nem más, mint a különböző színek keveréke, amelyről rongyos foszlányok lógnak le, minden rend, vagy szépség nélkül, s nem tudja megérteni, mire való az egész procedúra. Ha azonban a természet rejtett oldalainak ismerete arra képesít, hogy felülről nézzük a dolgot, a minta kibontakozik szemünk előtt, és a látszólagos káosz rendezett haladásnak bizonyul.

Még találóbb analógiát kapunk, ha beleképzeljük magunkat egy mikroba életszemléletébe, amelyet valami ellenállhatatlan áradat ragad magéval, pl. a Niagara vízesése. A zuhatagnak ereje forrva, sisteregve rohan, s oly óriási, hogy a közepe felpúposodik. Az ilyen zuhatag felületén lévő mikrobát a habzó áradat minden bizonnyal vadul ide-oda hányja, néha magasan a levegőbe dobja, néha valami örvényben visszafelé kergeti úgy, hogy a mikroba képtelen a partokat meglátni, mert minden képességét igénybe veszi az őrült küzdelem, hogy valamiképp a víz felületén tartsa magát. Neki ez a küzdelem és harc a világa, hogyan tudná megmondani, merre tart a folyó?

A parton álló ember azonban látja, hogy ez az egész megdöbbentő kavargás csupán felszínes, és hogy az egyedül fontos tény a több milliónyi tonna víznek állandó lefelé özönlése a tengerbe. Ha még azt is elképzeljük, hogy a mikrobának van valami sejtelme a haladásról, s ezt az előre való mozgással azonosítja, alaposan meghökken, ha azt észleli, hogy oldalra taszítja valami erő, vagy valami örvény visszaveti egy darabon. Az emberi szemlélő azonban látja, hogy a látszólagos visszafelé mozgás is csak csalóka, mert hisz minden kis örvényt is magával ragad, előre visz az ár. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az áradatban küszködő mikrobának a tudása úgy aránylik a reá letekintő emberéhez, mint az átlagember életismerete azéhoz, aki ismeri a dolgok rejtett oldalát.

A legjobb hasonlat, bár kissé nehéz követni (mivel képzelőtehetségünk megfeszítését kívánja) az, amit Mr. Hinton ír le „Scientific Romances” c. könyvében. Mr. Hinton saját érvelése céljaira elképzel egy nagy függőleges fakeretet, amelyben ugyancsak függőlegesen szálak vannak kifeszítve. A szálak különböző szögekben futnak. Ha mármost egy ív papírt helyezünk be a keretbe vízszintesen úgy, hogy ezek a szálak keresztülmenjenek rajta, világos, hogy mindegyik szál parányi lyukat hagy a papíron. Ha ezután az egész keretet lassan felemeljük, a papír azonban mozdulatlan marad, különböző eredményeket érünk el. A függőleges szálak minden nehézség nélkül átcsúsznak saját lyukukon, de a szögben futó szálak hosszúkás nyílást vágnak a papírba a keret mozgása következtében.

Ha most papír helyett vékony viaszlemezt veszünk, és a viasz eléggé nyúlós ahhoz, hogy a mozgó szál mögött mindig bezáródjék, a hosszúkás nyílások helyett mozgó lyukakat kapunk. Akik valami okból nem láthatják a lyukakat okozó szálakat, a lyukak mozgását szükségképpen szabálytalannak és megmagyarázhatatlannak fogják találni. A láthatatlan szálak elrendezése folytán a lyukak némelyike közeledni fog egymáshoz, mások eltávolodnak; különféle minták és alakulatok keletkeznek, majd szétoszlanak. A képzeletnek még merészebb szárnyalásával ne a lyukakra gondoljunk, hanem az azokat betöltő parányi szálrészecskékre és képzeljük el, hogy ezeket tudatos atomok alkotják. Ezek az atomok különálló egyedeknek hiszik magukat, de saját akarásuktól függetlenül mozgásba kényszerülnek egy látszólag kifürkészhetetlen kavarodás útvesztőjében. Ez az őrjítő tánc jelenti számukra az életet. De a látszólagos bonyolultság és céltalan mozgás voltaképpen csak káprázat, amit az atomi tudat korlátoltsága okoz, mert hiszen csupán egyetlen rendkívüli egyszerű mozgás megy végbe: a keretnek, mint egésznek állandó felfelé mozgása. De az atom ezt mindaddig meg nem értheti, amíg be nem látja, hogy ő nem különálló töredék, hanem a szál egy része.

"Mindez pedig allegória", - még pedig igen szép allegória, hiszen a szálak mi vagyunk: a mi igazi énünk, a mi lelkünk, az atomok pedig ezt a földi életünket jelentik. Ameddig tudatunkat az atomi korlátok közé szorítjuk, és az életet csak ebből a földi szempontból nézzük, addig sohasem érthetjük meg, mi történik a világban. Ha azonban felemeljük tudatunk a lélek szempontjáig, amelynek szálán a testi élet csupán parányi rész és időleges kifejezés, akkor látni fogjuk, hogy mindama bonyolultság mögött csodálatos egyszerűség van, egység a sok különféleség mögött. A bonyolultság és különféleség csupán a mi korlátozottságunk okozta káprázat. Az egyszerűség és egység a való.

Világunk rejtett oldalát a hétköznapi ember elméje három, egymástól eltérő okból képtelen felfogni. Először azért, mert világunknak még egy kiterjedése (dimenziója) van, melyet nem képes érzékelni; másodszor azért, mert a világ magasabbrendű oldala túlságosan finom fejletlen észlelőképességének; harmadszor, mert a világnak olyan értelme és célja van, amiről az átlagembernek rendszerint halvány sejtelme sincs. Ha azt mondjuk, hogy nem látjuk egész világunkat, nagyon is gyenge kifejezéssel élünk; mert amit látunk, csupán elenyészően csekély része, bármilyen szép is ez a rész. És aminthogy egy újabb dimenzió elképzelése végtelennek tűnik a mi térről való fogalmunkhoz képest, s térbeli kifejezésekkel nem érzékeltethető, éppen úgy végtelenül nagyobb világunknak, mint egésznek a mivolta és pompája, úgyhogy arról idelent fogalmat sem alkothatunk, sem földi kifejezésekkel le nem írhatjuk.

A negyedik dimenzió

Az előzőkben említett kiterjedést gyakran negyedik dimenziónak nevezik. Sokan gúnyolódnak ezen és tagadják létezését, mégis tény az, hogy a fizikai világunk valójában sokdimenziójú világ, és hogy minden tárgy olyan irányú kiterjedéssel is bír - bármilyen parányi is a tárgy - amely mentális fejlődésünk mai fokán elképzelhetetlen számunkra. Ha kifejlesztjük asztrális érzékeinket, közvetlenebb érintkezésbe jutunk ebben a kiterjedéssel, s így elménk többé-kevésbé kényszerül azt elismerni. Ha pedig elég intelligensek vagyunk, fokozatosan kezdjük meg is érteni. Az értelmileg kevésbé fejlettek, még haláluk után és az asztrális világban is kétségbeesetten ragaszkodnak megszokott korlátjaikhoz, és inkább elfogadják a legrucsább, és legésszerűtlenebb hipotéziseket, csakhogy ne kelljen elismerniük a magasabb élet létezését, amitől oly nagyon félnek.

Mivel a legtöbb ember számára a tér negyedik dimenziójának megértéséhez a legkönnyebb út az, ha kifejleszti magában az asztrális látást, sokan azt hiszik, hogy a negyedik dimenzió kizárólagos kelléke az asztrális világnak. Rövid megfontolás tisztázza, hogy ez nem lehet így. Alapjában véve a világegyetemben csak egyfajta anyag van, bár mi fizikai, asztrális vagy mentális anyagnak nevezzük aszerint, hogy milyen finomságú a halmazállapota és milyen gyorsaságú a rezgése. Következésképp a tér kiterjedései - ha egyáltalán léteznek - függetlenek az őket betöltő anyagtól. És akár három, négy vagy még több dimenziója van a térnek, minden benne lévő anyag alá van vetve ezeknek a körülményeknek, akár fel tudjuk fogni, akár nem.

Talán segítségünkre lesz ennek a tárgynak megértésében, ha belátjuk, hogy az, amit mi térnek nevezünk, a tudat korlátozottságából folyik, és hogy egy magasabb színvonalon a fejlettebb tudatot nem köti többé. Gondoljunk arra, hogy ez a magasabb tudat minden irányban szabadon működik, azután képzeljük el, hogy minden leszállás egy sűrűbb anyagi világba újabb korlátozást ró rá, és elzárja észlelő képességét valamelyik irányban. Feltehetjük, hogy mire a tudat leszáll egészen a mentális világig, csak öt irányban képes észleletet szerezni. Ha még alább száll, egész az asztrális világig, még egyet elveszít képességeiből, és csak négy dimenzió felfogására korlátozódik. Azután a még mélyebbre való leszállás, amely a fizikai világba hozza, elvágja előle még azt a lehetőséget is, hogy a negyedik dimenziót észlelni tudja. Így azután arra a háromra vagyunk utalva, amelyet megszoktunk.

Ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, nyilvánvaló, hogy a világegyetem körülményei ugyanazok maradtak, csupán a mi felfogóképességünk változott. Így bár igaz, hogy amikor tudatunk az asztrális anyagban működik, képesek vagyunk egy negyedik dimenziót is észlelni, amely egyébként el van rejtve előlünk, mégsem szabad abba a hibába esnünk, hogy amikor fizikai agyunkkal dolgozunk, a negyedik dimenziót csak az asztrális világhoz tartozónak tekintsük, és azt higgyük, hogy a fizikai anyag valahogy más térben foglal helyet, mint az asztrális és a mentális anyag. Ennek a feltevésnek jogosulatlanságát bizonyítja az a tény is, hogy valaki fizikai agyát használva, gyakorlással megszerezheti azt a képességet, hogy megértsen egynéhány négydimenziójú formát.

Nem akarok itt kimerítően foglalkozni ezzel a roppant érdekes tárggyal. Azok, akik tovább akarják követni, forduljanak G. H. Hinton műveihez: "Scientific Romances" és "The Fourth Dimension". Az első könyvhöz azért, mert sok érdekes lehetőséget mutat be ezzel a tanulmánnyal kapcsolatban, az utóbbihoz pedig azért, mert megmutatja, hogyan képes az elme a negyedik dimenziót ténynek megismerni. Jelenlegi célunkhoz elegendő, ha rámutatunk, hogy van világunknak egy ilyen oldala vagy kiterjedése, amely bár teljesen ismeretlen az emberiség nagy többsége előtt, mégis megkívánja, hogy tanulmányozzuk, és figyelembe vegyük, ha az egész életet meg akarjuk érteni, nemcsak egy parányi töredékét.

A magasabb világ

Fizikai világunknak, ha magasabb szempontból tekintjük, van egy másik rejtett oldala is, amelyet a Teozófia minden tanulmányozója jól ismer, mert ezeket: az asztrális és mentális világokat már sok előadásban és könyvben ismertették. Ez az a láthatatlan birodalom, ami áthatja a láthatót és megszokottat, sőt ennek a legfontosabb részét képezi. Világunknak erről a magasabb oldaláról felvilágosítást adnak a különböző teozófiai kézikönyvek, valamint saját könyvem: The Other Side of Death (A halál másik oldala). Így csak rövid vázlatot adok azoknak a kedvéért, akik a fenti műveket nem ismerik.

A modern fizikusok azt tartják, hogy az anyagot az éter hatja át, - ez a hipotetikus anyag, amit sok, látszólag ellentmondó tulajdonsággal ruháznak fel. Az okkultista tudja, hogy ennek a finomabb, átható anyagnak sok változata van, és hogy a tudósok által feltételezett tulajdonságok egy része nem is erre az anyagra, hanem arra az elsődleges szubsztanciára jellemző, amely voltaképpen az anyag negatívuma. Nem akarok eltérni könyvünk tárgyától az éter tulajdonságainak hosszas magyarázgatásával. Akik ezt a tárgyat tanulmányozni kívánják, forduljanak Occult Chemistry (Okkult kémia) c. művemhez. Itt meg kell elégednünk annyival, hogy a tudósok gyanítják: a tér igazi "aether"-je valóban létezik, s különös, ellentmondó tulajdonságai nagyjában megfelelnek az elképzelésnek. De a belső világok finomabb anyagai végeredményben nem magából az aether-ből, hanem az aether buborékjaiból felépült anyagból készülnek. Bennünket most csak az a tény érdekel, hogy minden, számunkra látható anyagot nemcsak az aether, hanem különféle fajtájú finomabb anyagok is áthatják, s hogy ezeknek a finomabb anyagoknak sokféle fokozata van.

A típusnak, amely legközelebb van a fizikai világhoz, okkult tanulmányozók az „asztrális anyag” nevet adták; a legközelebbi fajtát „mentálisnak” nevezik, mert ennek anyagában működik a tudat mechanizmusa; amit közönségesen az ember elméjének neveznek. De vannak még finomabb típusok is, amelyekkel, pillanatnyilag nem foglalkozunk. Az általunk ismert térnek minden részét úgy kell elképzelnünk, hogy mindezeket az anyagokat tartalmazza. A tudomány feltevése az, hogy az anyagnak még a legsűrűbb formáiban sem érintkeznek soha a részecskék, hanem mindegyikük az étertérben lebeg, mint egy bolygó, az űrben. Ugyanígy lebeg a fizikai éter minden részecskéje az asztrális anyag tengerében, és szintúgy lebeg az asztrális anyag minden részecskéje a mentális óceánban úgy, hogy mindezeknek a világoknak nincs nagyobb térre szükségük, mint amennyit ismerünk, mert a valóságban mind része ugyanannak a világnak.

Az emberben van mindebből a finomabb fokú anyagból, és ha megtanulja tudatát ezekbe, s nemcsak a fizikai agyába összpontosítani, tudomást szerezhet a világnak belsőbb és magasabbrendű részeiről, sok érdekes és értékes tudásra téve szert. Ennek a láthatatlan világnak természetét, tájait, lakóit, lehetőségeit írják le a fent említett könyvek. A természet eme magasabbrendű birodalmainak létezése teszi lehetővé az okkultizmust; alig van az életnek olyan ágazata, ahol befolyásukat ne kellene tekintetbe venni. Bölcsőnktől sírunkig szoros érintkezésben vagyunk velük úgynevezett éber életünkben; álmunkban és halálunk után pedig még bensőségesebben, mert akkor létünk csaknem reájuk korlátozódik.

A legalapvetőbb változás az élet tényeit tanulmányozó embernél talán a halállal szemben tanúsított magatartásában következik be. Ezzel másutt bőven foglalkoztunk; itt csak azt kell megállapítanom, hogy az igazság megismerése megfosztja a halált minden szörnyűségétől, enyhíti a bánatot és hozzásegít ahhoz, hogy igazi jelentőségében lássuk és megértsük helyét fejlődésünk rendszerében. Lehetséges ugyanis tudomást szerezni mindezekről a dolgokról, - nem szükséges másodkézből, vakon elfogadni hiedelmeket, amint legtöbben teszik. A tudás pedig hatalmat, biztonságot és boldogságot jelent.

Az élet célja

Világunk harmadik aspektusa, amely a többség elől el van rejtve, a lét terve és célja. Az emberek általában minden felismerhető cél nélkül vergődnek át az életen, kivéve talán a tisztán fizikai küzdelmet, amelyet a vagyonosodásért vagy a hatalom elnyeréséért vívnak, mert homályosan azt hiszik, hogy ezek boldoggá teszik. Nincs határozott elméletük arról, miért vannak a világon, sem semmi bizonyosságuk az előttük álló jövőről. Még azt sem látják be, hogy lelkek ők és nem testek, s hogy mint ilyenek, fejlődésük egy hatalmas kozmikus fejlődési terv részét képezik.

Ha egyszer minden igazságnak ez a legnagyobbika felderengett az ember láthatárán, végbemegy benne az a változás, amit a nyugati vallások „megtérés”-nek, konverziónak neveznek. Szép szó ez, de sajnálatosan lealacsonyították méltatlan eszmetársításokkal, mert gyakran annak az indulatkrízisnek a megjelölésére használták, amit egy félőrült tömegből sugárzó izgatott érzelmi hullámverés kelt fel az úgyszólván hipnotizált emberekben. Igazi értelme pontosan az, ami a latin változat etimológiájából adódik: „együtt fordulás valamivel”. Ezt megelőzőleg az ember, nem tudva a fejlődés óriási áramáról, önzésétől elvakítva szembehelyezkedett vele. De abban a pillanatban, amikor az Isteni Terv nagyszerűsége felvillan csodálkozó szemei előtt, nincs számára más lehetőség, minthogy minden erejét a Terv beteljesedésének szentelje, hogy „megforduljon, és együtt menjen” Isten szeretetének és bölcsességének nagyszerű áradatával.

Egyedüli törekvése ezentúl az, hogy a világ megsegítésére képesítse magát. Minden gondolata és cselekedete e cél felé irányul. A kísértés ereje pillanatnyilag elfeledtetheti vele, de a megfeledkezés csak időleges lehet. Ez a jelentése annak az egyházi dogmának, hogy a kiválasztottak sohasem bukhatnak el véglegesen. „Ítélőképességhez jutott, elméjének ajtajai megnyíltak”, - ezekkel a kifejezésekkel jellemzik a régibb vallások ezt a változást. Megtudta most, mi a való és mi a valótlan, mit érdemes elnyerni és mi értéktelen. A halhatatlan lélek, az Isteni Tűz egy szikrájának életét éli, a nem a halandó állatét, hogy egy bibliai mondást idézzek, ami azonban egészen helytelen, mert hiszen az állatok sem halnak meg, legfeljebb újra felszívódnak; csoport-lelkeikbe.

Való igaz, hogy az ilyen ember előtt megnyílik az életnek egy olyan oldala, amely mindaddig el volt rejtve szeme elől. Még igazabb volna azt mondani, hogy most kezd először valóban élni, azelőtt csupán végigvonszolta magát egy haszontalan léten.

Harmadik fejezet
A BOLYGÓK HATÁSA

Sugárzások

Az első tény, amelyet be kell látnunk az, hogy minden dolog hatásokat sugároz szét környezetére, a környezet pedig ezt a szívességet azzal viszonozza, hogy szintén sugárzásokat bocsát szét. A szó szoros értelmében minden - a nap, a hold, a csillagok, angyalok, emberek, állatok, fák, sziklák, - minden szakadatlanul rezgéseket áraszt, mindegyik a maga sajátos típusának megfelelően, mégpedig nemcsak a fizikai világban, hanem más, finomabb világokban is. Fizikai érzékeink csak korlátolt számú ilyen kisugárzást tudnak felfogni. Könnyen megérezzük a napból, vagy valamely tűzből sugárzó hőt, de rendesen nem vagyunk tudatában annak, hogy mi magunk is folyvást sugárzunk meleget. Pedig ha kinyújtjuk kezünket egy radiometer felé, ez a finom műszer már néhány méternyi távolságról is reagál a kezünkről reásugárzó hőre, és forogni kezd. Azt mondjuk, a rózsának van illata és a százszorszépnek nincs; pedig a százszorszép csakúgy kivet magából részecskéket, mint a rózsa. A különbség csupán az, hogy egyik esetben érzékeink felfogják, míg a másikban nem.

Ősrégi idők óta hittek az emberek abban, hogy a nap, a hold, a bolygók és a csillagok bizonyos hatást gyakorolnak az emberi életre. Napjainkban legtöbben csak kinevetik az ilyen hitet anélkül, hogy bármit is tudnának róla. Pedig aki rászánja magát, hogy gondosan tanulmányozza az asztrológiát, sok olyan dolgot fog felfedezni, amit nem lehet könnyedén félredobni. Sok tévedésre fog bukkanni, ez kétségtelen, s némelyikük eléggé nevetséges is; de aránylag sok pontos eredményt is fog találni, amit már nem lehet józanésszel a véletlennek tulajdonítani. A kutatásai meg fogják győzni arról, hogy az asztrológusok állításainak kétségkívül van valami alapja, bár ugyanakkor észre kell vennie azt is, hogy rendszereik még távol vannak a tökéletességtől.

Ha arra az óriási távolságra gondolunk, ami bennünket még a hozzánk legközelebb eső bolygótól is elválaszt, rögtön nyilvánvalóvá lesz előttünk: el kell vetnünk azt az eszmét, hogy bármilyen említésre méltó fizikai hatást gyakorolhatnak reánk. Még ha volna is ilyen hatás, ereje nem annyira a bolygó helyzetétől, mint inkább a földtől való távolságától függne, - már pedig ezt a tényezőt az asztrológusok rendesen nem veszik számításba. Minél jobban szemügyre vesszük ezt a dolgot, annál kevésbé látszik ésszerűnek, vagy lehetségesnek az a feltevés, hogy a bolygók a földet, vagy lakóit bármilyen számba vehető mértékben befolyásolhatnák. Elvitázhatatlan azonban, hogy ez a nyilvánvaló lehetetlenségen alapuló elmélet gyakran beigazolódik. A magyarázat talán ott keresendő, hogy amint az óramutató csak mutatja, de nem okozza az idő múlását, éppúgy jelzik a bolygók mozgásai bizonyos befolyások érvényesülését, de korántsem okozzák. Lássuk, milyen fényt vet az okkult tanulmányozás erre a kissé bonyolult kérdésre.

A Naprendszer Istensége

Az okkultizmus tanulmányozói az egész naprendszert a maga bonyolult összetettségében, egy nagy Lény részleges megnyilvánulásának tekintik, a naprendszer részeiről pedig azt tartják, hogy azok az Ő különböző aspektusait fejezik ki. Sok nevet adtak már neki; teozófiai irodalmunkban gyakran, a gnosztikusok után a Logos-t emlegetik, - az Ige, amely kezdetben Istennél vala és Isten vala az Ige. Most azonban rendesen a naprendszer Istenségének nevezzük. A naprendszernek minden fizikai alkatrésze: a nap, pompás udvarával, a bolygók holdjaikkal, tengereikkel, légköreikkel és a környező különféle étereikkel - mindezek összevéve az Ő fizikai teste, az Ő kifejeződése a fizikai világban.

Ugyanígy az asztrális világok összevéve - nemcsak a fizikai bolygókhoz tartozó asztrális világok, hanem a rendszer minden láncának tisztán asztrális bolygói (mint pl. a mi láncunk B és F bolygója) alkotják az asztrális testét, a mentális világok összessége pedig mentális testét, vagyis azt az eszközt, amelynek segítségével ezen a színvonalon megnyilvánul. Minden világnak minden atomja egy-egy központ, amelyen át a tudata működik. Így nemcsak az igaz, hogy Isten mindenütt jelenvaló, hanem az is, hogy ami van, az Isten maga.

Látjuk tehát, hogy a régi panteisztikus felfogás igaz, de csak része az igazságnak, mert bár a természet, mint világával együtt nem más, mint az ő köntöse, mégis Ő maga mindezen kívül és felül is létezik, s ilyen minden képzeletet felülmúló életet él más naprendszerek uralkodói között, amiről mi nem tudhatunk semmit. Amint a mi életünk a szó szoros értelmében Őbenne folyik, és része az Övének, úgy az Ő élete és a megszámlálhatatlan más rendszer Napistenségének élete része az egész látható világegyetem Istensége még nagyobb életének. Ha pedig a tér mélységeiben vannak még más, számunkra láthatatlant világegyetemek, azoknak Istenségei ugyanily módon részét kell, hogy képezzék egy Tudatnak, amely magába foglalja valamennyit.

Az anyag különböző típusai

A Napistenségnek ezekben a "testei"-ben minden színvonalon vannak bizonyos, egymástól eltérő anyagtípusok, vagy osztályok, amelyek meglehetősen egyenletesen vannak szétosztva az egész rendszerben. Nem beszélek most a mi szokásos felosztásunkról, amely az anyag sűrűségén alapul. Pl. a fizikai világ esetében megkülönböztetünk szilárd, cseppfolyós, légnemű, éteri, szuper-éteri, szubatomi, és atomi halmazállapotokat; mindezek fizikai anyagok, csak különböző sűrűségűek. Azok a típusok, amelyekről most akarok beszélni, egy egészen más, keresztbeosztás sorozatát képezik, amelyek mindegyike tartalmaz minden halmazállapotú anyagot. Így, ha e típusokat számmal jelölnénk meg, találnánk első típushoz tartozó szilárd, cseppfolyós, légnemű, stb. anyagokat, de ugyanúgy találnánk a második típushoz tartozókból is minden halmazállapotból valót, és így tovább az egész vonalon.

Ezek az anyagtípusok éppen annyira összekeverednek, mint légkörünk alkatrészei. Képzeljünk el egy levegővel telt szobát. Minden rezgés, ami a levegőt érinti, mint pl. a hang, észlelhető lenne a szoba minden részében. Ha lehetséges volna valami olyan rezgést előidézni, ami csak az oxigént érintené, anélkül, hogy zavarná a nitrogént, ez a hullámzás mégis érezhető lenne a szoba minden részében. Ha egy pillanatra lehetséges volna, hogy a szoba egyik részében az oxigénből több van, mint a másikban, akkor a rezgés, bár mindenütt észrevehető, mégis azon a részen lenne a legerősebb. Amint a szobában lévő levegő (főleg) oxigénből és nitrogénből áll, úgy képezik a naprendszer anyagát is a fent említett különféle anyagtípusok. És amint egy olyan hullám, amely csak az oxigént, vagy csak a nitrogént érintené (ha ez egyáltalán lehetséges lenne), mégis érezhető lenne a szoba minden részében, úgy minden mozgás, vagy változás, amely csak egyik anyagtípusra szól, éreztetné hatását az egész naprendszerben, bár egyik részében ez a hatás erősebb lehet, mint a másikban.

Ez a megállapítás nemcsak a fizikai, de a finomabb világokra is helytálló. Csak az érthetőség kedvéért alkalmazzuk csupán e világra, mondjuk az asztrális világra, mert itt talán legkönnyebb lesz megmagyarázni. Sokszor hallottuk, hogy az ember asztrális testében az asztrális anyag mindegyik halmazállapotából van bizonyos mennyiség, és hogy a sűrűbb és finomabb fajták aránya mutatja, mennyire tud ez a test a durvább, vagy finomabb vágyakra visszahatni, ezzel bizonyos mértékig jelezve az ember fejlődési fokát. De az asztrális testben nemcsak különböző halmazállapotú, hanem különböző típusú asztrális anyagokat is találunk. A típusok aránya viszont azt fogja mutatni, milyen hajlamú az ember: odaadó-e, vagy filozófus, művészi-e, vagy tudományos, pragmatikus-e, vagy misztikus.

Az élő központok

A Napistenség asztrális testében lévő minden ilyen anyagtípus bizonyos fokig különálló eszköz, mert egyszersmind külön asztrális burkát jelenti egy Segéd-Istenségnek, vagy Miniszternek, aki a rendszer Istenségének egyik aspektusa, s mint erőközpont, vagy ideggóc működik. Ha a fenti anyagtípusok különböznek egymástól, ennek oka az, hogy ezekből az élő erőközpontokból áradtak szét. Mindegyik anyagtípus specializált eszköze és kifejezése azon Segéd-Istenségnek, amely eredetileg kiárasztotta úgy, hogy a legcsekélyebb gondolat, mozgás, vagy változás, ami az Istenségben végbemegy, azonnal tükröződik valamilyen módon az egész anyagban, ami csak a típushoz tartozik. Természetesen mindegyik ilyen típusnak megvan a maga különleges vonzódása, s rezgésekkel válaszol olyan behatásokra, amelyek más típusokból valószínűleg nem váltanak ki semmit.

Mivel minden emberben van anyag mindegyik típusból, nyilvánvaló, hogy ezekben a nagy élő központokban végbemenő bármilyen módosulásnak, vagy bármilyen tevékenységnek bizonyos fokig hatnia kell a rendszerben lévő minden lényre. Hogy ez a hatás egyes személyekre mekkora, azt az határozza meg, mennyi van az illető asztrális testében a megfelelő anyagból. Ennélfogva nemcsak különböző anyagot, de különböző típusú embereket találunk, akik alkatuknál, vagyis asztrális testük összetételénél fogva az egyik befolyás iránt érzékenyebbek, mint a másik iránt.

Hét ilyen típus van, amelynek az asztrológusok gyakran bizonyos bolygók nevét adják. Mindegyik típus hét altípusra oszlik aszerint, hogy a „bolygó” mentes marad más befolyástól, vagy a többi hat valamelyikének hatása is érzékelhető. Az így nyert negyvenkilenc határozott altípuson kívül a befolyásoknak megszámlálhatatlan permutációja és kombinációja lehetséges, amelyek néha olyan bonyolultak, hogy bizony nem könnyű követni őket. Mindazonáltal ezek alapján bizonyos rendszer szerint osztályozhatunk, amelynek megfelelően nemcsak az emberi lényeket sorolhatjuk be, hanem az állati, növényi és ásványi birodalmakat is, sőt az elementáris eszenciát is, ami ezeket a fejlődésben megelőzi.

A naprendszerben minden a hét nagy áramlat valamelyikéhez tartozik, bár elkerülhetetlen, hogy többé- kevésbé a többiek is hassanak reá. Ez ad minden embernek, minden állatnak, minden növénynek, minden ásványnak bizonyos alapvető jellegzetességet, ami sohasem változik, s amit jelképesen alaphangnak, vagy sugárnak szoktak nevezni.

Ez a jellegzetesség nemcsak egy lánc-korszakon át állandó, hanem az egész bolygórendszeren keresztül, úgyhogy az élet, ami az A típusú elementális esszencián keresztül nyilvánul meg, fejlődésének folyamán A típusú ásványokat, növényeket, és állatokat fog egymásután éltetni. Amikor pedig csoportlélek korában egyedekre oszlik, és befogadja a Harmadik Kiáradást, e fejlődés eredményeként létrejövő emberek csak A típusúak lehetnek. Normális körülmények között fejlődésük egész folyamán azok is maradnak, amíg végre A típusú Adeptusokká növekszenek.

Teozófiai tanulmányaink kezdetén úgy hittük, hogy ez a terv következetesen érvényesül mindvégig, és hogy ezek az Adeptusok ugyanazon Segéd-Istenségen, vagy Miniszteren keresztül csatlakoznak a Napistenséghez, ahonnan eredetileg kiáradtak. További kutatások megmutatták, hogy ez helyesbítésre szorul. Rájöttünk, hogy igen különböző típusú egók nagy csoportjai tömörülhetnek egy közös cél érdekében.

Így pl. azoknak a kutatásoknak a folyamán, amelyek eredetileg Alcyone életeivel voltak összefüggésben, felfedeztük, hogy bizonyos ego-csoportok a különféle Mesterek körül keringenek, és idők folyamán mind közelebb jutnak hozzájuk. Ezek az egók, amint alkalmassá válnak reá, sorban elérik azt a fokot, amikor egyik, vagy másik Mester tanítványul, vagy gyakornokul fogadja őket. Mesternek valóban tanítványává lenni azt jelenti, hogy az ember olyan viszonyba kerül vele, amelynek bensősége felülmúl minden is, mert földi kapcsolatot. A vele való egyesülésnek olyan fokát jelenti, amit szavakkal megközelítőleg sem tudunk kifejezni, noha a tanítvány ugyanakkor tökéletesen megtartja saját egyéniségét és kezdeményező képességét.

Ilymódon minden Mester olyasvalaminek középpontjává lesz, amit méltán nevezhetünk egy nagy szervezetnek, s amelynek a tanítványok valóságos tagjaivá válnak. Ha megértjük, hogy a Mester ugyanígy tagja valamely még nagyobb Mesternek, eljutunk egy hatalmas szervezet fogalmához, amely a szó szoros értelmében egy, noha tökéletesen különálló egók ezreiből áll.

Ilyen szervezet a Mennyei Ember, mely magába sűríti minden egyes nagy gyökérfaj fejlődésének eredményét. E szervezetben; mint a földi emberben is, hét nagy központ van, élükön pedig egy-egy nagy Adeptus áll. A Manu és a Bodhiszattva az agy- és a szívközpontot jelentik. Körülöttük - és mégsem körülöttük, hanem bennük, mint az Ő részeik, de ugyanakkor dicsőségesen és teljesen mi magunk - ott leszünk mi is, az Ő szolgáik. Ez a nagy alak, a Mennyei Ember alakja, képviseli a maga teljességében a faj kivirágzását, és magába foglalja mindazokat, akik e fajban érték el az Adeptusságot. Ilymódon minden gyökérfajt fejlődése végén egy-egy ilyen Mennyei Ember képvisel. Ez a pompás teljesség fejlődése következő fokán minisztere lesz valamely eljövendő Napistenségnek. Mindegyik teljességben az összes lehetséges típusa az embereknek megtalálható, úgy, hogy ezeknek a jövendőbeli Minisztereknek mindegyike a valóságban nem egy irányt képvisel, hanem mindet.

Ha elég magas színvonalról nézzük a naprendszert, úgy látjuk, hogy az a maga teljességében ezekből a nagy élő Központokból, vagy Miniszterekből áll, anyaga pedig azokból az anyagtípusokból, amelyeken át ők kifejezik magukat. Az érthetőség kedvéért legyen szabad itt elismételnem azt, amit régebben The Inner Life (A belső élet) c. könyvemben erről a tárgyról írtam:

„Minden ilyen nagy élő központnak megvan a maga rendezett, periodikus mozgása, vagy változása, amely egy végtelenül magasabb színvonalon talán az emberi szívverésnek, vagy a ki- és belélegzésnek felel meg. Némelyik ilyen periodikus változás gyorsabb, mint a másik, úgy hogy eredményük egy bonyolult hatássorozat. Megfigyelték ezenkívül, hogy a fizikai bolygók egymáshoz viszonyított mozgása adott pillanatban kulcsul szolgál ezeknek a hatásoknak működéséhez. Mindegyik ilyen központnak megvan a maga saját helye, vagy fő gyújtópontja a Nap testében, s ezenkívül egy kisebb külső gyújtópontja, amelyet mindig valamely bolygó helyzete határoz meg.

A pontos viszonyt aligha lehet a mi három dimenziójú kifejezéseinkkel megvilágítani, de talán megközelíthetjük, ha azt mondjuk, hogy mindegyik központnak van hatásköre, amely ténylegesen a naprendszer kiterjedésében létezik. E hatáskör, vagy tér metszete, ha lehetne ilyet csinálni róla, elliptikus lenne. Az ellipszis gyújtópontjainak egyike a nap lenne, a másik az a speciális bolygó, amelyen az a Miniszter uralkodik. Valószínű, hogy amikor a naprendszer kialakulásakor az eredeti izzó ködfolt fokozatosan összesűrűsödött, a bolygók helyzetét a kisebb gyújtópontok körül kialakuló örvények határozták meg. E bolygók tehát a különböző hatások kisebb szétosztóiként szerepelnek, minthogy a naprendszer ideggócait alkotják.”

Magától értetődik, hogy itt nem arra a furcsa asztrológiai elméletre utalunk, amely szerint a nap is csak bolygó, hanem az igazi bolygókra, amelyek körülötte keringenek.

A központok hatásai

E nagy erőtípusok hatásai minőségileg igen különfélék, és ezeknek egyike az, ahogy az emberen belül és kívül élő elementális esszenciára hatnak. Ne feledjük, hogy ez a befolyás minden világban hat, tehát nemcsak az asztrális világban, amire most az egyszerűség kedvéért szorítkozunk. E titokzatos képviseleteknek talán van, sőt kell, hogy legyen más, fontosabb tevékenységük is, amit még nem ismerünk. De legalább az világosan megmutatkozik a megfigyelő előtt, hogy mindegyik központ speciális hatást fejt ki az elementális esszencia sokféle változatára.

Az egyik hatás például erősen stimulálja az olyan esszenciafajták tevékenységét és vitalitását, amelyek ugyanabból a központból erednek, míg a többire gátlólag és mérséklőleg hat. Egy másik hatástípus megint a központjához tartozó egészen eltérő esszenciasorozaton fejti ki erejét, míg látszólag érintetlenül hagyja az előbbi fajtát. Ezeknek a misztikus erőknek minden féle kombinációi és permutációi vannak, s némelyikük tevékenységét sok esetben igen erősíti, más esetekben csaknem semlegesíti egy másiknak jelenléte. Mivel az ember asztrális és mentális testében az elementális esszencia élénken tevékeny, világos, hogy bármelyik fajtájának szokatlan izgalma, vagy tevékenységüknek hirtelen fokozódása bizonyos mértékben érinti, vagy az érzelmeket, vagy az elmét, vagy mind a kettőt. Világos az is, hogy ezek az erők különböző emberekre különbözőképpen hatnak, mert alkatukban az esszencia különféle változatai vannak jelen.

Ezek a befolyások nem az ember kedvéért és érdekében léteznek és működnek, mint ahogy a szél sem a vitorlás kedvéért fúj, bár segíti, vagy akadályozza útjában. Olyan kozmikus erők működésének részei, amelyeknek céljáról mitsem tudunk, bár bizonyos fokig megtanulhatjuk, hogy számoljunk velük és hasznosítsuk erejüket. Az ilyen energiák önmagukban nem jobbak és nem rosszabbak bármely más természeti erőnél. Miként az elektromosság, vagy más természeti erő, aszerint hasznosak, vagy károsak, ahogyan felhasználjuk őket. Amint bizonyos kísérletek jobban sikerülnek elektromossággal erősen telített levegőben, mások pedig ugyanolyan körülmények között kudarcot vallanak, épp úgy érünk többé, vagy kevésbé célt valamilyen érzelmi, vagy gondolati erőfeszítéssel, aszerint, hogy milyen befolyások uralkodnak akkor, amikor ezt tesszük.

Cselekvési szabadság

Roppant fontos tehát megértenünk, hogy az ilyen külső nyomás egyáltalán nem uralkodhat az ember akaratán. Legfeljebb megkönnyíti, vagy megnehezíti az akaratnak, hogy bizonyos irányban működjék. Semmiképpen sem kényszerítheti az embert saját beleegyezése nélkül semmiféle cselekedetre, bár nyilvánvaló, hogy segítheti, vagy hátráltathatja elhatározásában. Az igazán erős embernek felesleges sokat törődnie az aszcendenseivel, de kevésbé erős akaratú egyéneknek érdemes néha tudniuk, hogy ezt, vagy azt az erőt melyik pillanatban használhatják legelőnyösebben. Ezeket a tényezőket a szilárd elhatározású ember és az igazi okkultizmus tanulmányozója elhanyagolható mennyiségekként félreteheti; de mivel a legtöbb ember még a vágy erőinek gyámoltalan játékszeréül engedi át magát, s nem fejlesztette még ki azt, amit saját akaratnak hívhatunk, gyöngesége alkalmat ad ezeknek az erőknek, hogy olyan fontosságra tegyenek szert életében, ami voltaképpen nem illetné meg őket.

Megtörténhet például, hogy az erőhatásoknak egy bizonyos változata alkalomadtán olyan körülményeket hoz létre, amelyekben az ideges izgatottság minden fajtája erősen fokozódik, és következményeképpen általánosan mutatkozik az ingerültségre való hajlandóság. Ez a körülmény józan emberek közt nem okozhat veszekedést, de ilyenkor mégis könnyebben keletkeznek perlekedések nevetséges ürügyekkel is, és az a sok ember, aki mindig hamar dühbe gurul, valószínűleg egy-kettőre elveszti önuralmát a rendesnél sokkal csekélyebb kihívásra is. Megtörténik néha az is, hogy az ilyen befolyások, megbolygatva a lappangó elégedetlenség üszkét, a tömegőrületnek olyan kitörésévé élesztik, amelyből általános katasztrófa keletkezhet.

Még az ilyen esetben is őrizkednünk kell attól a végzetes tévedéstől, hogy azt higgyük, a befolyás rossz, mert az emberek szenvedélyei rosszra fordítják. Az erő önmagában nem más, mint tevékenység-hullám, amelyet az Istenség egyik központja áraszt ki. Természeténél fogva erősít bizonyos rezgéseket, s ezzel talán valami messze ható kozmikus hatást akar létrehozni. Az a fokozott tevékenység, amit ez az erő történetesen az ember asztrális testében okoz, alkalmat nyújt arra, hogy az ember kipróbálja, mennyire tud a testével bánni. Akár sikerül a próba, akár elbukik, mégis lecke volt számára, amely fejlődésében segíti. A Karma bizonyos környezetbe dobhatja az embert, vagy bizonyos befolyások körébe vonhatja, de sohasem kényszerítheti arra, hogy bűntettet kövessen el. Legfeljebb úgy helyezheti el, hogy nagy erőfeszítés szükséges a bűntett elkerüléséhez. Az asztrológus tehát figyelmeztethet valakit a körülményekre, amelyek közé adott időben kerülhet, de minden határozott jóslás arról, hogy hogyan fog viselkedni azokban a körülményekben, csupán valószínűségeken alapulhat. Készséggel elismerhetjük azonban, mily könnyen teljesülhetnek az ilyen jóslások a mindennapi, akaratszegény embernél. A siker és kudarc furcsa keverékéből, ami a modern asztrológiai jóslásokat jellemzi, bizonyosnak látszik, hogy ennek a tudománynak a művelői nem ismerik az összes szükséges tényezőt. Ahol csak az általuk jobban ismert tényezők szerepelnek, ott sikert érnek el. Azokban az esetekben azonban, ahol még fel nem ismert tényezők is belejátszanak, természetesen kisebb-nagyobb kudarc az eredmény.

Negyedik fejezet
A NAP HATÁSA

A Nap melege

A csillagászat kedvelői e tudomány okkult oldalát bizonyára a legvonzóbb tanulmányok egyikének fogják találni. Ez azonban túlságosan elvont és szakszerű ahhoz, hogy e könyvbe belefoglaljuk. Itt inkább csak azokkal a láthatatlan jelenségekkel foglalkozunk, amelyek mindennapi életünkben gyakorlatilag felmerülnek. Mindazonáltal a napnak életünkhöz való kapcsolata olyan közvetlen és bensőséges, hogy szükséges lesz egynéhány szóval erre kitérni.

Az egész naprendszer tényleg öltözéke az Istenségnek, de a nap maga az Ő valóságos megjelenése. A fizikai világban számunkra ez a legközvetlenebb megnyilvánulása; az a lencse, amelyen keresztül az Ő ereje reánk árad.

Pusztán fizikai szempontból nézve a nap óriási, csaknem elképzelhetetlenül magas hőmérsékletű, izzó anyagtömeg, az elektromosság olyan erős állapotában, ami teljesen meghaladja minden tapasztalatunkat. A csillagászok abból indulva ki, hogy e nagy hő csupán az összehúzódás eredménye, kiszámították, mióta kell léteznie, és meddig tudja még melegét megtartani. Számításaik alapján csak százezer évre becsülik korát a múltban és ugyanannyira a jövőben. A geológusok ellenben azt állítják, hogy még földünkön is vannak bizonyítékaink évmilliókra terjedő folyamatokról. A rádium felfedezése felborította a régebbi elméleteket, de még annak segítségével sem jutattak el a probléma igazi magyarázatának meglepő egyszerűségéig.

Képzeljünk el egy intelligens mikrobát, amely az emberi testen, vagy benne él, amint ugyanilyen módon érvel a test hőmérsékletéről. Azt gondolhatja, hogy az fokozatosan lehűlő test és ki is számíthatja teljes pontossággal, hogy ennyi meg ennyi óra, vagy perc múlva el kell érnie azt a hőfokot, amikor már nem tud rajta megélni. Ha elég sokáig élne a mikroba, rájönne, hogy elméletei ellenére az emberi test nem hűl le. Ez kétségkívül megmagyarázhatatlannak látszanék, hacsak fel nem ismerné, hogy nem egy kialvó tűzzel, hanem élőlénnyel van dolga, és hogy ameddig az élet tart, addig a hőmérséklet sem süllyed. Ugyanis, ha belátjuk, hogy a nap a Napistenség fizikai megnyilvánulása, tudni fogjuk azt is, hogy a benne lakozó hatalmas élet bizonyára fenntartja hőmérsékletét mindaddig, ameddig rendszere teljes evolúciójához erre szükség van.

A nap protuberanciái

Hasonló magyarázat megoldja a nap fizikájának egynéhány más problémáját is. Így például az a jelesség, amit a nap protuberanciáinak neveznek, - a nap fotoszférája - gyakran megzavarta az ezoterikus tanulmányozókat látszólag ellentmondó jellegzetességeivel. Elhelyezésük a nap felületén arra mutat, hogy nem lehetnek egyebek, mint rendkívül magas hőmérsékletű és ezért igen ritka, izzó gáztömegek; mégis, bár sokkal könnyebbnek kell lenniük minden földi felhőnél, megtartják sajátos alakjukat, akármilyen vadul taszítja is őket egy olyan óriási erőviharzás, ami a földet magát szempillantás alatt elpusztítaná.

Ha megértjük, hogy a különös jelenségek mögött egy nagyszerű Élet van, - miután mindegyik egy nagy angyal fizikai testének tekinthető - megértjük azt is, hogy az Élet az, ami őket összetartja, és csodálatos állandóságukat adja. Talán félrevezető, ha a fizikai test megjelölést használjuk, hiszen szemünkben a fizikaiban való élet oly nagy fontosságúnak látszik, és oly jelentős helyet foglal el fejlődésünk jelenlegi fokán. Madame Blavatsky azt mondta nekünk, hogy nem nevezhetjük őket éppen a nap lakóinak, mivel szoláris lényeket teleszkóp segítségével aligha lehet felismerni; a nap protuberanciáinak nevezett jelenségek a nap életenergiájának tartályai, részesei az életnek, ami rajtuk keresztül kiárad.

Mondjuk inkább úgy, hogy a protuberanciák a nap angyalainak fizikai világban való megnyilvánulásai. E megnyilvánulásnak bizonyos célja van, s ezért vállalják azt a korlátozást, vagy áldozatot, ami tevékenységeik egy részének feladásával jár azon a magasabb színvonalon, ami az ő tulajdonképpeni lakóhelyük. Megemlékezvén arról, hogy a nap fénye, melege és életereje e protuberanciákon át jut el hozzánk, mindjárt láthatjuk ennek az áldozatnak a célját: olyan erőket hoz le a fizikai színvonalra, amelyek másképp megnyilvánulatlanok maradnának, s így e nagy angyalok vezetékei, tükröződései és átalakítói az isteni erőnek. A kozmikus színtereken a naprendszer kedvéért ugyanazt teszik, amit mi is, - parányi mértékben - megtehetünk, ha bölcsen felhasználjuk kiváltságainkat a magunk kis körében, amint ezt egy későbbi fejezetben látni fogjuk.

Vitalitás

Mindnyájan ismerjük, mennyire felvidít és milyen jó érzést kelt bennünk a napfény, de csak az okkultizmus tanulmányozói vannak egészen tisztában ennek az érzésnek okaival. Amint a nap fénnyel és meleggel árasztja el rendszerét, úgy áraszt belé még egy másik erőt is, amit a modern tudomány még nem sejt. Ez az erő a „vitalitás” (életerő) elnevezést nyerte. Ez a vitalitás minden színvonalra sugárzik, és minden világban megnyilvánul, - a fizikaiban, az érzelmiben, az értelmiben, sőt a többiben is egyaránt - de minket most leginkább a legalsó, a fizikai világban való megjelenése érdekel, ahol behatol az atomba, óriási mértékben felfokozza tevékenységét, tüzessé és elevenné téve.

Nem szabad összetévesztenünk ezt az erőt a villamossággal, noha némileg hasonlít hozzá. Az Istenség az energiának három fajtáját árasztja ki magából; lehet persze, hogy sok százzal többet, amelyekről nem tudunk, de erről a háromról legalább tudunk. Ezek mindegyikének megvan a maga megfelelő megnyilvánulása mindazokon a színtereken, amelyeket tanulmányozóink eddig kikutattak, de most csak azokat a formáikat vizsgáljuk, amelyek a fizikai világban mutatkoznak. Egyikük mint villamosság mutatkozik, s másik mint vitalitás, a harmadik pedig mint a „kígyótűz”, amiről The Inner Life (A belső élet) c. könyvemben már írtam.

E három energia a fizikai síkon megmarad a maga sajátos alakjában és egyik sem változtatható át a másikká. Ne tévesszük össze őket a Három Nagy Kiáradás valamelyikével, amelyek a Napistenség határozott erőáramai. Ezek az erők inkább az Ő élettevékenységeinek eredményei, a megnyilvánult tulajdonságok, melyekhez nem kell külön erőkifejtés. Az elektromosság; miközben átrohan az atomokon, tereli, és bizonyos módon összetartja őket, s ez a hatás mintegy ráadás a már megadott speciális rezgéssebességen kívül.

A vitalitás működése azonban sokféle módon különbözik a villamosság, a fény, vagy a hő működésétől. Ez utóbbinak különféle változata az atomot, mint egészet hozza rezgésbe, éspedig az atom méretéhez képest óriási rezgésbe. Az általunk vitalitásnak nevezett erő azonban nem kívülről, hanem belülről hat az atomra.

A vitalitás-gömböcske

Az atom maga nem egyéb, mint egy erő megnyilvánulása. A Napistenség egy bizonyos alakot akar, amit mi végső fizikai atomnak nevezünk, és akaratának megfeszítésével kb. tizennégymilliárd buborékot tart ebben a bizonyos formában. Hangsúlyoznunk kell azt a tényt, hogy a buborékoknak ebben a formában való összetartása teljesen ettől az akaraterőtől függ. Ha az Istenség akaratát csak egyetlen pillanatra visszavonná, a buborékok szétesnének és az egész fizikai világ egy szempillantásnál is rövidebb idő alatt megszűnnék létezni. Ennyire igaz az, hogy az egész világ csupa káprázat, még ebből a szempontból is, nem szólva arról a tényről, hogy a buborékok, amelyekből az atom felépül, maguk sem egyebek, mint lyukak a koilonban, a tér igazi éterjében.

Így tehát a Napistenség folytonosan gyakorolt akaratereje az, ami az atomot, mint olyat összetartja. Ha pedig megkíséreljük ennek az erőnek működését megvizsgálni, látjuk, hogy kívülről áramlik bele az atomba, hanem belülről buzog fel, - ami azt jelenti, hogy magasabb dimenziókból kerül bele. Ugyanez áll arról a másik erőről, amit vitalitásnak nevezünk: belülről jut az atomba, avval az erővel együtt, ami az atomot összetartja, ahelyett, hogy teljesen kívülről hatna rá, mint a fénynek, hőnek, vagy villamosságnak nevezett erőváltozatok.

Amikor a vitalitás felbuzog az atom belsejében, több élettel s bizonyos vonzerővel látja el, úgy, hogy rögtön maga köré von hat más atomot, s azokat határozott alakba rendezi el. Az okkult kémiában ezt az alakzatot hyper-meta-prot-elemnek neveztük el. Ez az elem azonban annyiban különbözik minden más eddig megfigyelt elemtől, hogy teremtő és összetartó ereje a Napistenség második aspektusából, s nem a harmadikból ered. Ez a vitalitás gömböcske az Occult Chemistry (Okkult kémia) c. könyv 45. oldalán közölt ábrán látható, ahol a rajz felső sorának baloldalán első helyen áll. Ez az a kis csoport, amely rendkívül ragyogó gyöngyszemként helyezkedik el a hímnemű, vagy pozitív kígyónk az oxigén elemben, de ez a rádium elem központi gömbjének szíve is.

Ezek a gömböcskék mindennél jobban szembeötlenek, ami csak a légkörben úszkál, ragyogásuknál, rendkívüli tevékenységüknél és intenzív életmegnyilvánulásuknál fogva. Valószínűleg ezek azok a „tüzes életek”, amelyeket Madame Blavatsky oly gyakran említ, noha ő úgy látszik, kétféle értelemben használja ezt a kifejezést. A The Secret Doctrine (Titkos tanítás) második kötetének 709. lapján a gömböcskét mint egészet jelentheti ez e kifejezés, az első kötet 283. lapján pedig valószínűleg az eredeti, a rendesnél jobban vitalizált atomot, amely hat másikat von maga köré.

Bár az erő, amely a gömböcskéket élteti, teljesen különbözik a fénytől, mégis úgy látszik, hogy megnyilvánulási képessége a fénytől függ. Ragyogó napfényben ez a vitalitás szakadatlanul frissen buzog fel, a gömböcskék igen gyorsan és hihetetlen nagy számban keletkeznek. Felhős időben azonban a kialakult gömböcskék száma nagyon csökken, éjjel pedig úgy látszik, teljesen szünetel a működés. Ezért azt mondhatnánk, hogy éjjel az előző napon gyártott készletekből élünk és bár látszólag csaknem lehetetlen teljesen kimeríteni a készletet, mégis nyilvánvalóan leapad, ha sok felhős nap következik egymásra. A gömböcske, ha egyszer meg van töltve, megmarad szub-atomikus elemnek, és úgy látszik, nincs alávetve semmiféle változásnak, vagy erőveszteségnek, mindaddig, amíg valami élőlény magába nem olvasztja.

A vitalitás abszorbeálása

Ezt a vitalitást minden élő szervezet abszorbeálja, s úgy látszik, létükhöz szükséges, hogy belőle elegendő készlettel rendelkezzenek. Az emberek és a magasabb rendű állatok az éterikus testmás azon központján, vagy örvényén keresztül szívják magukba, amely a léppel függ össze. Emlékezhetünk rá, hogy ennek a központnak hat szirma van, amelyek az örvényt okozó erők hullámzó mozgásából keletkeznek. De magát ezt a hullámzó mozgást az örvény középből áradó egyéb erők sugárzásai okozzák. Az örvény középpontját kerékagynak képzelve, az utóbb említett erők az abból egyenes vonalakban kisugárzó küllőket alkotják. Az örvénylő erők azután köröskörül áramlásukban hol alul, hol felül haladnak át ezek közt a küllők közt, mintha valami éteri kosárfonatot szőnének. Ez látszik azután úgy, mint hat szirom, amelyet bemélyedések választanak el egymástól.

Amikor a vitalitás-egység a légkörben idestova cikázik, ragyogó ugyan, de majdnem színtelen, leginkább a fehér fényhez hasonlítható. De mihelyt felszívódik a lépnél lévő erőközpont örvényébe, szétbomlik és különböző színű áramokra szakad, bár nem követi pontosan a mi spektrum beosztásunkat. Amikor a vitalitásegységet alkotó atomok az örvénybe kerülnek, mindegyik küllő megragad egyet-egyet belőle, így például a sárgával töltött atomok az egyik küllő mentén, a zölddel töltöttek a másik küllő mentén futnak és így tovább, a hetedik pedig eltűnik az örvény közepén, a kerékagyban. Ezek a sugarak azután különböző irányokban szaladnak szét, hogy mindegyikük elvégezze a maga munkáját a test éltetésében. Mindazonáltal, amint már mondottam, a színek beosztása nem azonos a mi nap-színképünkkel, hanem inkább hasonlít ahhoz a színelrendezéshez, amit a magasabb színvonalakon, a kauzális, mentális és asztrális testeken láthatunk.

Így például a spektrum indigója megosztódik az ibolya és a kék sugár között, s így csak kettő marad a három szín helyett. Ezzel szemben a spektrum vörös színe két részre bomlik: rózsapirosra és sötétvörösre. A hat kisugárzás tehát: ibolya, kék, zöld, sárga, narancs és sötétvörös. A hetedik, a rózsapiros atom (helyesebben az első, mert ez az eredeti atom, amiben az erő először megjelent) lefut az örvény középpontján keresztül. A vitalitás ezek szerint hétszeres felosztású, de a testben öt főáramban terjed szét, úgy, ahogy azt egyes hindu könyvek is megírják,[1] ugyanis a kék és az ibolya sugár, valamint a narancs és a sötétvörös is egybeolvadnak, amikor a lép-központból kiáradnak.

1. Az ibolya-kék sugár felszökik a torokhoz, ahol megoszlani látszik: világoskék része a torokközpontba áramlik és azt élteti, a sötétkék és a ibolya pedig továbbmegy az agyba. A sötétkék az agy alsó és középső részeire terjeszkedik ki, az ibolya pedig elárasztja a felső részét, és úgy látszik, a fejtetőn lévő erőközpontnak ad különleges erőt, amennyiben nagyrészt a központ külső részén lévő kilencszázhatvan szirom szívja fel.

2. A sárga sugár a szívre irányul, s miután ott elvégezte munkáját, egy része szintén az agyba megy és áthatja azt, főleg a legmagasabb erőközpont közepén lévő tizenkét szirmú virágra irányulva.

3. A zöld sugár elárasztja a hasüreget, és noha főleg a „solaris plexus”-ban összpontosul, nyilvánvalóan ez élteti a májat, a veséket és s beleket, valamint az emésztőszerveket általában.

4. A rózsaszínű sugár végigfut az egész testen az idegek mentén, - kétségtelen, hogy ez élteti az idegrendszert. Ezt nevezik általában vitalitásnak. Vagyis ez az a specializált vitalitás, amelyet az egyik ember könnyen átáraszthat egy másikba, akinél ez hiányzik. Ha az idegek nincsenek kellőképpen ellátva ezzel a rózsa fénnyel, érzékennyé és erősen ingerlékennyé válnak úgy, hogy a betegnek szinte lehetetlen egy helyzetben maradnia és a helyzetváltoztatás mégsem okoz megkönnyebbülést. A legkisebb zaj, vagy érintés kín, s nyomorultnak érzi magát. Ha ilyenkor egy egészséges ember elárasztja idegeit specializált vitalitással, ez rögtöni megkönnyebbülést okoz, s a betegen a gyógyulás és béke érzése vesz erőt. Az egészségtől kicsattanó ember rendesen jóval több vitalitást szív fel és specializál, mint amennyire a saját testének szüksége van, ezért állandóan sugározza a rózsaszínű atomok zuhatagát, akaratlanul erőt árasztván gyöngébb társaira anélkül, hogy ő maga bármit is veszítene. De azt is megteheti, hogy akaratereje megfeszítésével összegyűjti ezt az erőfelesleget, és szándékosan arra irányítja, akin segíteni kíván.

A fizikai testnek megvan a maga vak ösztönszerű tudata, ami a fizikai világban megfelel az asztrális világ vágy-elementáljának. Ez a tudat mindig iparkodik a testet a veszélytől megvédeni, vagy megszerezni számára, ami szükséges. Teljesen különáll magának az embernek a tudatától, és éppolyan jól működik az egó távollétében is, amikor a fizikai test alszik. Ő intézi valamennyi ösztönszerű mozdulatunkat és tartja folyvást működésben a szimpatikus idegrendszert, anélkül, hogy rágondolnánk, vagy tudomásunk volna e működésről.

Ameddig úgynevezett éber állapotban vagyunk, ez a fizikai elementál szüntelenül védekezéssel van elfoglalva; állandóan résen van, és feszültségben tartja az idegeket és az izmokat. Éjjel, vagy bármikor, ha alszunk, elernyeszti az izmokat és idegeket és figyelmét a vitalitás felszívására és a fizikai test helyreállítására szenteli. E munkájának legeredményesebb része az éjjel első felére esik, mert akkor még sok a vitalitás; közvetlen hajnal előtt ellenben a napfényből visszamaradt vitalitás csaknem teljesen kimerült. Ez az oka annak a lankadt és ernyedt érzésnek, amit a kora hajnali órákban érünk; és ez az oka annak is, hogy olyan sok beteg hal meg abban az időtájban. Ezt fejezi ki az a régi közmondás is, hogy "egy óra alvás éjfél előtt felér kettővel éjfél után". A fizikai elementál e munkájának köszönhető az álom erős regeneráló hatása, amit gyakran még akkor is tapasztalhatunk, ha nem volt több pillanatnyi elbóbiskolásnál.

Ez a vitalitás valóban tápláléka az éterikus testmásnak és épp annyira szüksége van rá, mint a fizikai test sűrűbb részének az eledelre. Innen van az, hogy ha a test bármely okból nem képes vitalitást készíteni sejtjei táplálására (mint pl. betegség, fáradtság és öregség esetén), a fizikai elementál iparkodik a mások testében elkészített vitalitást magába szívni. Gyakorta innen van elgyöngülésünk és kimerülésünk, ha egy ideig vitalitáshiányban szenvedő személy mellett ültünk, mert ő kiszívta belőlünk a rózsaszínű atomokat, mielőtt mi kivonhattuk volna belőlük energiájukat.

A növényvilág is felszívja ezt a vitalitást, de úgy látszik, legtöbb esetben csak kis részét használja fel. Sok fa csaknem ugyanazokat az alkatrészeket vonja ki belőle, mint az ember éteri testének magasabbrendű részei, aminek az az eredménye, hogy miután felhasználták a szükséges mennyiséget, a kivetett atomok éppen azok a rózsaszínű fénnyel telítettek, amelyekre az ember fizikai sejtjeinek szüksége van. Ez egész különösen áll a fenyőre és az eukaliptuszra. Következésképpen ezeknek a fáknak már a közelsége is egészséget és erőt ad azoknak, akik ennek az éltető elemnek hiányától szenvednek, - vagyis, akiket ideges embereknek nevezünk. Idegesek, mert testük sejtjei éhesek és az idegességet csak a sejtek táplálásával lehet enyhíteni. Ennek pedig gyakran az a legegyszerűbb módja, ha kívülről ellátjuk őket azzal a különleges vitalitással, amire szükségük van.

5. A narancsszínű sugár a gerinc aljához áramlik és innen a nemi szervekhez, minthogy működése egy része ezekkel szorosan összefügg. Ez a sugár úgy látszik, magába foglalja nemcsak a narancs színt és a sötét vöröset, hanem bizonyos mennyiségű sötétibolyát is, mintha a spektrum kört alkotva összeérne és a színek egy alacsonyabb oktávon újra kezdődnének. A normális embernél ez a sugár élteti a hús vágyait, és úgy látszik, behatol a vérbe is és fenntartja a test hőmérsékletét. Ha azonban az ember állhatatosan ellenáll alacsonyabb természetének, ezt a sugarat hosszú és eltökélt erőfeszítéssel felfelé irányíthatja az agy felé, ahol mindhárom alkatrésze figyelemreméltó változáson megy át. A narancsszín tiszta sárgába emelkedik, és az intellektus erőinek határozott fokozódását idézi elő; a sötétvörös karmin-vörössé változik, és erősen növeli az önzetlen vonzalom képességét; a sötét ibolya pedig gyönyörű halvány ibolya lesz és élénkíti az ember természetének spirituális részét. Aki véghezviszi ezt az átváltoztatást, azt fogja észlelni, hogy érzéki vágyak többé nem zaklatják. S ha majd rákerül a sor, hogy felélessze a kígyótüzet, ennek a folyamatnak a legnagyobb veszélyei nem fogják őt fenyegetni. Ha az ember végleg befejezte ezt az átváltozást, ez a narancsszínű sugár egyenesen lefut a gerincoszlop alján lévő központba, innen pedig a gerincoszlop üregében felrohan az agyba.

Vitalitás és egészség

A vitalitás folyama ezekben a különféle áramokban szabályozza az egészséget a testnek azokban a részeiben, amelyekkel összeköttetésben van. Például, ha valakinek rossz az emésztése azt minden éteri látással bíró rögtön észreveszi, mert vagy a zöld áram folyása és működése lomha, vagy mennyisége kisebb aránylag, mint lennie kellene. Ahol a sárga áram teljes és erős, ez jelzi a szív működésében az erőt és szabályosságot, jobban mondva okozza, miközben e központ körül áramolva, áthatja a rajta keresztül folyó vért, és azzal együtt szétárad az egész testben. Mindazonáltal marad belőle elég az agy számára is, és a magasrendű bölcseleti és metafizikai gondolat ereje úgy látszik, nagyrészt e sárga áram tömegétől és tevékenységétől függ, de nem kevésbé a fej tetején lévő erőközpontból nyíló tizenkét szirmú virág megfelelő felébredésétől is.

A magasrendű spirituális típusú gondolatok és érzelmek javarészt az ibolyaszínű sugártól függnek, míg a közönséges gondolat erejét a sárga részekkel kevert kék működése ösztönzi. Megfigyelték, hogy a hülyeség némely eseténél mind a sárga, mind az ibolyakék vitalitás áramlása az agy felé csaknem teljesen pang. A világoskék szín rendkívüli tevékenysége, vagy tömege, minthogy ez a torokközponthoz kapcsolódik, a torokban lévő fizikai szervek egészségére és erejére hat ki. Ez adja például a hangszálak erejét és rugalmasságát, ami szónokok, vagy nagy énekesek esetében briliáns előadókészségben jut kifejezésre. Gyöngeség, vagy betegség a test bármelyik részében együtt jár a vitalitás áramlásának hiányosságával az illető testrészben.

Amint a különféle atomok megteszik munkájukat, a vitalitástöltés kivonódik be1őlük éppen úgy, mint az elektromos töltés esetében. A rózsaszínű sugarat hordozó atomok fokozatosan elhalványulnak, amint végigsuhannak az idegeken, azután kivetődnek a testből a pórusokon keresztül. Így keletkezik az, amit „Man Visible and Invisible” (A látható és a láthatatlan ember) c. könyvemben "egészség-aurának" neveztünk. Mire kijutnak a testből, legtöbbjük elveszítette rózsaszínű fényét, úgy, hogy a kisugárzás általában kékes-fehér. A sárga sugárnak az a része, amelyet a vér köt le, és amely vele kering a testben, ugyanilyes módon veszíti el sajátos színét.

Az atomok, miután ily módon kiürítették vitalitás-töltésüket, vagy beolvadnak valamelyik vegyületbe, amelyek folyvást keletkeznek s testben, vagy kikerülnek belőle a pórusokon és egyéb rendes utakon. A zöld sugár kiürült atomjai például, amely sugár főleg az emésztő folyamatokkal van összefüggésben, úgy látszik, a test közönséges hulladék anyagának részét képezik, és ezzel együtt távoznak; ugyanez a sorsa az átlagembernél a narancsvörös atomjainak. A kék sugárhoz tartozó atomok, amelyek a torok-központnál használódnak el, rendesen a lélegzet kilehelésével hagyják el a testet; azok pedig, amelyek a sötétkék és ibolya sugarakat alkotják, rendesen a fejtetőn lévő központon keresztül illannak el.

Ha a tanulmányozó megtanulta a narancsvörös sugarat úgy irányítani, hogy az is a gerincen haladjon felfelé, ennek, valamint az ibolyakék sugárnak üres atomjai a fejtetőből áramlanak ki tüzes sugarakként. Ezt gyakran ábrázolják lángalakban a Buddha és más nagy szentek képmásain. Az életerőtől kiürült atomok éppen olyanok, mint bármely más atom; a test magába von belőlük annyit, amennyire szüksége van és beolvasztja a folyvást létrejövő vegyületekbe, a többiek ellenben, ha nincs rájuk szükség, kivetődnek a legcélszerűbb úton-módon.

A vitalitás beáramlása valamelyik központba, vagy átáramlása rajta, sőt annak felerősödése sem tévesztendő össze a központ teljesen eltérő fejlődésével, ami az emberi fejlődés egy későbbi fokán a kígyótűz felébredésével következik be. Mindnyájan szívunk fel vitalitást és specializáljuk, de sokan nem hasznosítják teljes mértékben, mert életük sok szempontból nem olyan tiszta és egészséges, sem pedig olyan észszerű, amilyennek lennie kellene. Az, aki testét húsevéssel, alkohollal vagy dohányzással eldurvítja, sohasem használhatja ki vitalitását olyan teljesen, mint a tisztább életű ember. Lehetséges és gyakran előfordul, hogy egyes emberek, akik nem élnek tiszta életet, fizikailag erősebbek sok tisztább életű embernél; ez az ő egyéni karmájuktól függ; de ha az adottságaik egyenlők, a tiszta életű ember óriási előnyben van.

A vitalitás nem magnetizmus

Az idegeken végigáramló vitalitást nem szabad összetévesztenünk azzal, amit az ember magnetizmusának szoktunk nevezni, s ami az ő saját, önmagában kitermelt ideg-fluiduma. Ez a fluidum tartja fenn az éteri anyag állandó keringését az idegek mentén, s az erekben keringő vérnek felel meg. Amint a vér eljuttatja az oxigént a test minden részébe, úgy viszi ez az éteri áram (az u.n. magnetizmus) a vitalitást az idegek mentén. Az ember éteri testének részecskéi épp úgy szüntelenül cserélődnek, mint a sűrűbb testé; a magunkhoz vett táplálékkal és a belélegzett levegővel éteri anyagot is veszünk fel; ezt asszimilálja a test éteri része. A pórusokon keresztül nemcsak gáznemű, de éteri anyagok is távoznak úgy, hogy ha két személy közel van egymáshoz, mindegyik szükségképpen sokat elnyel a másik fizikai kisugárzásából.

Hipnotizálásnál a hipnotizáló akarata megfeszítésével nagy mennyiséget gyűjt össze ebből a magnetizmusból (vagy éteri áramból) és beleveti a másikba. Ez úgy történik, hogy annak idegfluidumát valamely testrészéből visszaszorítja, és a sajátjával helyettesíti. Mivel pedig ennek az idegi keringésnek központja az agy, ez az eljárás a hipnotizált testrész a hipnotizőr agyának uralma alá hajtja, s ilyenképpen a beteg ezt érzi, amit a hipnotizőr akar. Ha pedig a hipnotizőr áldozatának agyából teljeses kiszorítja annak saját magnetizmusát, és a magáéval tölti fel, akkor a másik csak azt gondolhatja, és csak azt teheti, amit a hipnotizáló akar, s így egy időre teljesen uralma alá kerül. Még akkor is, ha a magnetizáló gyógyítani próbál és erőt önt betegébe, elkerülhetetlen, hogy a vitalitással együtt ne adjon át sokat a saját kisugárzásaiból is. Világos, hogy ha a magnetizáló valamely betegségben szenved, könnyen átadhatja kezeltjének azt is. Ennél is fontosabb meggondolás az, hogy még ha orvosi szempontból tökéletesen egészséges is, morális és intellektuális tökéletlenségek is vannak, melyeket a magnetizáló - minthogy a fizikai árammal asztrális és mentális anyagot is vet betegének testébe - könnyen átadhat.

A vitalitás, akár a fény és a hő, szüntelenül árad a napból, de gyakran támadnak akadályok, amelyek miatt nem éri el teljes mennysége a földet. A zord és borús égövekben, melyeket oly hibásan mérsékelteknek neveznek, gyakran előfordul, hogy az eget napokig nehéz felhőtakaró borítja, ez pedig a vitalitást éppúgy befolyásolja, mint a világosságot. Nem akadályozza meg teljesen az áthatolását, de érzékenyen csökkenti mennyiségét. Ezért apad le a vitalitás a borongós, sötét időben. Ilyenkor minden élőlényt elfog valami ösztönszerű sóvárgás a napfény után.

Ha ilyenképpen a vitalizált atomok szűkösebben fordulnak elő, a robosztus ember megnöveli felszívó képességét, nagyobb területet szív ki és így erejét a normális színvonalon tartja. Betegek és gyengébb idegzetű emberek azonban, akik erre nem képesek, gyakran komolyan szenvednek és érzik, hogy legyöngülnek, és ingerlékenyek lesznek anélkül, hogy tudnák miért. Hasonló okokból télen lecsökken a vitalitás a nyárihoz képest; mert még ha napsütéses is az a rövid téli nap, ami ritkaság, szembe kell néznünk a hosszú és szomorú téli éjszakával, amelynek tartama alatt abból a vitalitásból kell élnünk, amit a nappal felhalmozott légkörünkben. A hosszú nyári nap viszont, ha derűs és felhőtlen, annyira áthatja a légkört vitalitással, hogy rövid éjjele alig számit.

A vitalitás kérdésének tanulmányozása után az okkultista kénytelen elismerni, hogy a napfény - hőhatásától is eltekintve - a tökéletes egészség elérésének és megtartásának egyik legfontosabb tényezője, aminek hiányát semmi egyéb nem kárpótolhatja. Mivel pedig a vitalitás nemcsak a fizikai világra árad, hanem a többi világra is, nyilvánvaló, hogy ha más tekintetben is kielégítők a körülmények, érzelem, intellektus és spiritualitás legjobban érvényesül tiszta ég alatt, a napfény megbecsülhetetlen segítségével.

Ennek a fajta vitalitásnak minden színe éteri; mégis azt tapasztaltuk, hogy működésük bizonyos párhuzamot mutat az asztrális test hasonló árnyalatainak tulajdonított jelentőséggel. Világos, hogy a helyes gondolat és a helyes érzelem hat a fizikai testre és növeli azt a képességét, hogy a jólétéhez szükséges vitalitást asszimilálja. Az Úr Buddhának tulajdonítják azt a mondást, hogy az első lépés a Nirvána útján a tökéletes fizikai egészség. Hogy ezt elérjük, követnünk kell a Nemes Nyolcszoros Ösvényt, amelyet Ő kijelölt. „Keressétek előbb az Isten Országát és az Ő igazságát, és mindezek a dolgok megadatnak nektek” - igen, még a fizikai egészség is.

Ötödik fejezet
A TÁJ HATÁSA

Az időjárás szeszélyessége közmondásos, s ámbár jelenségeinek megfigyelése és tanulmányozása képessé tett bennünket arra, hogy bizonyos korlátok között jósolni merjünk, a legtöbb változás végső oka még mindig elsiklik előlünk. És ez mindig így lesz, amíg csak meg nem értjük, hogy más szempontokat is tekintetbe kell vennünk, nemcsak a hidegnek és a melegnek, vagy a sugárzásnak és csapadéknak hatásait. A föld maga is élő valami. Ezt az anyagi golyót egy óriási lény használja fizikai testeként. Ez a lény nem adeptus vagy angyal, sőt egyáltalán nem magas fejlettségű valaki; inkább gigászi természetszellemnek lehet elképzelni, akinek egyik testetöltése ez a mi földünk. Előző testetöltése természetesen a hold volt, mert ez volt az utolsó lánc negyedik bolygója s ugyanily természetes, hogy legközelebbi testetöltése földláncunk befejezése után a következő lánc negyedik bolygója lesz. Ennek a lénynek a természetéről, vagy fejlődésének mineműségéről csak keveset tudhatunk, de ehhez sincs is semmi közünk. Mi az ő számára csak olyanok vagyunk, mint testének parányi mikrobái, vagy élősdijei, és nagyon valószínű, hogy még jelenlétünket sem veszi észre, mert bármit teszünk is, nem lehet olyan jelentős, hogy hatással legyen rá.

Számára a földet körülvevő légkör olyasmi lehet, mint egy aura, vagy talán még inkább annak az étéri anyagból lévő vékony rétegnek felel meg, ami az ember sűrű fizikai testének felületén alig hogy túlterjed. És éppúgy, mint ahogy minden változás, vagy zavar, ami bennünk végbemegy, hatással van erre az éter-rétegre, a föld szellemének állapotában történő minden változás hat a légkörre is. E változások némelyike valószínűleg szakaszos és szabályos, mint a mi lélegzésünk és szívverésünk, vagy más egyenletes mozgás, mint például a sétálás. Mások viszont szabálytalanok és alkalmiak, mint pl. az a változás, amikor az ember hirtelen megriad, vagy indulatkitörésbe jön.

Tudjuk azt, hogy a heves érzelem, bár eredete az asztrálison van az ember fizikai testében kémiai változásokat, és hőmérsékletemelkedést hoz létre. Akármi felel is meg az ilyen érzelmeknek a föld szelleménél, az szintén okozhat vegyi átalakulásokat az ő fizikai testében is, valamint hőmérsékletváltozásokat közvetlen környezetében. A légkör hőmérséklet-változásai szelet jelentenek; a hirtelen és heves változások vihart; a föld felülete alatt végbemenő vegyi átalakulások pedig nem ritkán földrengéseket és tűzhányó- kitöréseket okoznak.

Az okkultizmus egy tanulmányozója sem eshet abba a közönséges tévedésbe, hogy ezeket a kitöréseket, mint amilyen a vihar és a tűzhányók munkája rossznak tekintse, csak azért, mert olykor emberéleteket pusztítanak el. Tudnia kell, hogy akármi legyen is a közvetlen ok minden, ami történik, az igazságosság változhatatlan törvényéből folyik, és hogy Az, aki a dolgokat igazgatja, minden bizonnyal jól igazgatja. A természet jelenségeinek ezt az aspektusát azonban egy későbbi fejezetben fogjuk tárgyalni.

Nem lehet vitás, hogy az emberekre az időjárás erősen és különbözőképpen hat. A vélemények általában megegyeznek abban, hogy a borús idő lehangoló, de ez főként abból a már előzőleg tisztázott tényből következik, hogy ahol nincsen napfény, ott hiányzik a vitalitás. Vannak azonban, akik valósággal élvezik az esőt, a havazást, vagy az erős szelet. Az időjárási viszontagságokban van valami, ami határozott élvezetet okoz az ilyen embereknek, gyorsítja rezgéseiket, és természetük alaphangjával összhangzásban van.

Valószínű, hogy ezt egyáltalában nem, vagy nem elsősorban a fizikai megnyilvánulások okozzák. Az ok inkább az, hogy a föld szellemének aurájában történő változás (ami a jelenséget létrehozza, vagy vele egybeesik) olyasvalami, amivel az ő szellemük rokonszenvezik. Ennek még határozottabb példája a zivatar hatása. Sokan vannak, akikben ez a legyőzhetetlen félelemnek furcsa érzését kelti, ami általában nincsen arányban az esetleg bekövetkezhető fizikai veszedelemmel. Másokból viszont a villámlásos zivatar vad elragadtatást vált ki. Az elektromosság befolyása a fizikai idegekre kétségkívül szerepet játszik ezeknek a szokatlan érzelmeknek létrejöttében, de igazi okuk ennél mélyebben van.

A hatás, amit az emberekben ezek a különféle megnyilvánulások létrehoznak, attól függ, hogy vérmérsékletükben milyen fajtájú elementális esszencia van túlsúlyban. Ezeket a középkori kutatók összhangzó rezgéseik alapján föld-, víz-, levegő- és tűz-jellegűnek nevezték. Pontosan ily módon környezetünk különféle alkotó elemei kisebb, vagy nagyobb hatással lesznek ránk, aszerint, hogy alkatunkban melyik jelleg dominál. Akik a föld-befolyásra a legérzékenyebbek, alaposan meg fogják gondolni, milyen talajra építik házukat, s nem sokat törődnek azzal, van-e víz a közelben, vagy nincs. Aki viszont a legkészségesebben a víz kisugárzására válaszol, nem sokat gondol a talajjal, ha tengert, vagy más vizet láthat ablakából könnyen elérhető távolságban.

A kőzetek

Minden természeti tárgy folytonosan árasztja ránk hatásait, még a föld is, amelyen járunk. Minden kőzetnek és talajfajtának megvan a maga különlegessége s köztük oly nagyok a különbségek, hogy hatásukat semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni. Ennek a hatásnak létrejöttében három tényező szerepel: magának a kőzetnek az élete, a kőzet asztrális hasonmására jellemző elementális esszencia típusa, végül a közelébe vonzódó természetszellemek milyensége. A kőzet élete egyszerűen a Második Nagy Kiáradás élete, ami elérkezett az ásványvilág éltetésének fokozatáig. Az elementális esszencia pedig ugyanennek az isteni életnek egy későbbi hulláma, ami egy lánc-korszakkal a másik mögött jár, és anyagba merülésének folyamán még csak az asztrális világig jutott. A természetszellemek egy egészen más fejlődéshez tartoznak, amire megfelelő helyen még visszatérünk.

Jegyezzük meg jól, hogy minden talajfajtának, akár gránit, homokkő, kréta, agyag, vagy láva, megvan a maga határozott befolyása arra, aki rajta él, és ez a befolyás sohasem szűnik meg. Éjjel és nappal, télen és nyáron, évről-évre működik ez az állandó hatás, és megvan a maga szerepe a fajok és földterületek, típusok és egyének kialakításában egyaránt. Mindezt a hivatalos tudomány eddig csak kevéssé ismerte fel, de kétségtelen, hogy az eljövendő időkben ezeket a hatásokat alaposan fogják tanulmányozni, a jövendő orvosai pedig számításba veszik őket és a talajváltozást épp úgy előírják betegeiknek, mint a levegőváltozást.

Egészen más és határozott hatás-sorozat működik ott, ahol víz van, akár tó, folyó, vagy tenger. Mindnél erős hatások vannak, amelyek különbözőképpen működnek, de leghatékonyabb és legfeltűnőbb az eredmény a tengerrel kapcsolatban. Három tényezőt kell itt is tekintetbe venni: magát a víz életét, az abban működő elementális esszenciát, és a hozzákapcsolódott természetszellemeket.

A fák

A növényi birodalom ugyancsak erős befolyást sugároz ki, és a különféle fa- és növényfajták hatása nagyon változó. Akik ezt a tárgyat nem tanulmányozták különösképpen, azok mind túl kevésre becsülik a növényi élet által nyilvánított erőt, képességet és értelmet. Erről The Chritian Creed (A keresztény hit) című könyvemben már írtam, nem akarok tehát ismétlésbe bocsátkozni, hanem arra akarom a figyelmet felhívni, hogy a fáknak - különösen az öreg fáknak - erős és határozott egyéniségük van, ami méltán megérdemli a "lélek" nevet. Ez a lélek, bár csak időleges abban az értelemben, hogy még nem reinkarnálódó lény, a maga nemében tekintélyes erővel és értelemmel bír.

A fa lelke kifejezett rokonszenvet és ellenszenvet érez, s tisztánlátással érzékelhető, amint a napfényre, vagy esőre élénk rózsaszínű felvillanással mutatja ki örömét. Ugyancsak kifejezetten élvezi azoknak jelenlétét, akiket megkedvelt, vagy akiknek rezgései harmonizálnak vele. Emerson, úgy látszik, megértette ezt, mert a fákról szólva ezeket mondja: "Biztos vagyok benne, hogy hiányzom nekik. Ha elmegyek, búsulni látszanak, s tudom, hogy felvidulnak, ha visszatérek hozzájuk, és kezet fogok legalsó ágaikkal". (ld.Hutton: Reminiscences.)

Egy öreg erdei fa a növényi élet magas fokán áll, s ha ebből a birodalomból kikerül, akkor nem az állati élet legalacsonyabb fokozatára megy át. Némely esetekben egyénisége még arra is elegendően kialakult, hogy időlegesen fizikai testén kívül is megnyilvánulhasson, s ilyenkor gyakran emberi alakot vesz fel. Más naprendszerekben a dolgok másként lehetnek elrendezve, de a miénkben az Istenség az emberi alakot választotta ki a legmagasabb rendű értelem hordozójául, s ennek kell a végső tökéletességig jutnia rendszerének fejlődése során. Ezért is van meg mindig a hajlandóság az élet alacsonyabb rendű formáiban is arra, hogy ezt a formát elérjék s a maguk kezdetleges módján azt higgyék; már birtokában vannak.

Ez történik akkor is, amikor a gnómok, vagy tündérek, akiknek fluidikus teste az asztrális, vagy éterikus anyagból akarati úton könnyen formálható, gyakorta olyan alakot öltenek, ami megközelíti az emberi külsőt. Ugyanígy, ha a fa lelke képes önmagát kihelyezni és láthatóvá tenni, csaknem mindig emberi alakban lesz látható. Kétségtelenül ezek voltak a klasszikus idők dryádja. Az ilyen alakok alkalmi megjelenésének tulajdonítható a fák imádásának elterjedt szokása is. Omne ignotum pro magnifico; ha a kezdetleges ember meglátta, hogy a fából egy hatalmas, komoly emberi alak lép elő, az már valószínűleg elegendő volt az ő tudatlanságának, hogy ott oltárt emeljen és imádja azt az alakot, el sem tudván képzelni, hogy a fejlődésben ő maga sokkal előbbre van, mint amaz, aki az emberi alak felvételével mutatja ki ennek a ténynek elismerését.

A növény ösztönének okkult oldala szintén rendkívül érdekes. Az ösztön legfontosabb tárgya, akárcsak némely embernél, mindig a családalapítás és a fajfenntartás. Bizonyára élénk örömet érez, ha ez sikerül neki, azután örül virágai szépségének és színének, meg annak, hogy a méhek és egyéb rovarok körüldöngik. Kétségtelen hogy a növény érzi a reá árasztott csodálatot és élvezi is. Megérzi az ember szeretetét és a maga módján viszonozza.

Ha mindezt észben tartjuk, könnyen megértjük, hogy a fák sokkal nagyobb befolyást gyakorolnak az emberekre, .int ahogy azt közönségesen feltételezik, és hogy aki rászánja magát arra, hogy rokonszenves és barátságos kapcsolatokat teremtsen minden szomszédjával, a növényekkel épp úgy, mint az állatokkal és az emberekkel, az sokkal többet adhat és kaphat is egyúttal, olyant, amiről az átlagembernek fogalma sincs. Így életét teljesebbé, tágabbá és sokkal gazdagabbá teheti.

A hét típus

Az okkultisták a növényvilágot annak a hét nagy típusnak alapján osztályozzák, amelyekről a bolygókkal kapcsolatban az előző fejezetben mér beszéltünk. E hét típus mind még hét altípusra oszlik. Ha a növényi birodalmat táblázatba próbálnánk foglalni, akkor ezek az osztályok természetesen függőlegesek volnának, nem vízszintesek. A fák nem az egyik típusban volnának, a bokrok nem a másodikban, a páfrányok nem egy harmadikban és így tovább, hanem mindegyikből található volna mind a hét típusban, úgy, hogy a felmenő skála minden lépése minden vonalon képviselve lenne. Úgy lehetne kifejezni, hogy amikor a Második Kiáradás kész a leszállásra, akkor hét nagy vezeték hét-hét altípussal vár kiválasztásra. A leszállásra kiválasztott vezeték bizonyos színezetet ad, egy sor temperamentumbeli jellegzetességet s ez mindig megmarad. Bár az élet önmaga kifejezésére valamennyi. típusból választ anyagot, mégis a saját típusa marad túlsúlyban, a mindig felismerhető lesz, hogy ehhez és nem egy másik típushoz tartozik. Fejlődésének befejeztével pedig megdicsőült szellemi erőként tér vissza az Istenségbe, amelyből eredetileg szunnyadó potencialitásként kiemelkedett.

A növényi birodalom csupán egy fokozat ezen a mérhetetlen úton, de a különféle típusok mégis megkülönböztethetők benne éppúgy, mint az állati és emberi lényekben is. Valamennyinek megvan a maga különleges befolyása, ami az egyik emberre megnyugtató és segítő, a másikra zavaró és izgató, a harmadikra pedig közömbös lehet aszerint, hogy az illető milyen típusú és hogy abban az időpontban milyen állapotban van. Képzettségre és gyakorlatra van szüksége a tanulmányozónak, hogy helyesen tudja a különféle növényeket és fákat osztályba sorolni, de minden érzékeny ember előtt nyilvánvaló a magnetikus kisugárzásnak az a különbsége, ami a tölgy és a fenyő, a pálma és a banán, az olajfa és az eukaliptusz, a rózsa és a liliom, az ibolya és a napraforgó között van. Egy angliai erdő, egy trópusi vadon, Ausztrália vagy Új-Zéland bozótjai egymástól mérhetetlenül eltérő "érzést" keltenek az emberben.

Az állatok

Az ember sok ezer éven át oly kegyetlennek mutatkozott, hogy a vadállatok mind félnek tőle és elkerülik. Emiatt az állatvilág hatása az emberre tulajdonképpen a háziállatokra korlátozódik. Velük való viszonyunkban a mi befolyásunk rájuk természetesen sokkal hatékonyabb, mint az ő befolyásuk miránk, mégis ez utóbbi sem hanyagolható el. Azt, aki valóban barátságot kötött egy állattal, gyakran igen erősen segítik és erősítik az állatnak reá sugárzó érzelmei. Mivel az ember fejlettebb lény, természetesen nagyobb szeretetre is képes, mint az állat. De az állat szeretete rendszerint összpontosítottabb, és valószínű, hogy inkább beleadja egész energiáját, mint az ember.

Az a tény, hogy az ember fejlettebb, azt hozza magával, hogy érdeklődése többrétű és figyelme szétszóródik. Az állat gyakran természetének minden erejét egyetlen irányba árasztja, s ezáltal erősebb hatást hoz létre. Az embernek ezer más dologra kell gondolnia s ezért szeretetének árama szükségképpen változó. Ha a kutyában vagy a macskában igazi nagy szeretet fejlődik ki, az, egész életét betölti s ez az erő állandó áramban mindig a szeretet tárgya körül kering. Ez olyan tényező, aminek értékét semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni.

Hasonlóképpen, ha egy ember annyira gonosz, hogy kegyetlenségével kihívja maga ellen a háziállatok félelmét és gyűlöletét, akkor az igazságos visszatérítés révén a rá irányuló ellenszenv-erők középpontjává válik. Az ilyen magatartás ugyanis a természetszellemeknél és más asztrális és éterikus lényeknél erős méltatlankodást vált ki, nem is szólva a helyes gondolkodású emberekről, akár testben élnek, akár nem.

Az emberek

Mivel súlyos igazság rejlik abban, hogy nem tanácsos az embernek úgy viselkedni, hogy kutyája vagy a macskája ne szeresse, vagy éppen féljen tőle, világos, hogy ez a szempont még nagyobb nyomatékkal alkalmazható a környezetünkhöz tartozó emberek esetében. Lehetetlen túlbecsülni annak a fontosságát, hogy az ember megnyerje azoknak barátságos érzületét, akikkel állandóan érintkezik. Tehát nem lehet túlbecsülni a tanítónak a tanítványaival, a kereskedőnek az alkalmazottaival, a tisztnek a legénységgel, szemben bevezetett érzelmi kapcsolatait, jóllehet mindez egészen külön áll a fizikai világban létrehozott nyilvánvaló hatásoktól. Ha valaki, a felsorolt hivatások bármelyikében, képes arra, hogy alárendeltjeinek rajongó szeretetét fölkeltse, gyújtóponttá válik, amelyben az ilyen erőknek áramai állandóan találkoznak Ez nemcsak nagymértékben felemeli és erősíti, hanem arra is képessé teszi - ha megért valamit az okkult törvények működéséből - hogy sokkal inkább hasznára legyen azoknak, akik így vonzódnak hozzá, és többre menjen velük, mint ami egyébként lehetséges volna.

Ennek az eredménynek az elérésére a legkevésbé sem szükséges, hogy véleményeik egyezzenek. Mentális magatartásunknak semmi kapcsolata sincs azzal a különleges hatással, amivel jelenleg foglalkozunk, mert ez csak az erős és barátságos érzelem dolga. Ha az érzelem netalán ellenséges természetű - ha az illetőtől félnek, vagy megvetik - akkor az ellenszenv áramai folynak feléje állandóan, magasabb testeit gyengítve és rezgéseikbe diszharmóniát hozva. Azonkívül elzárják előtte azt a lehetőséget, hogy kielégítő és eredményes munkát végezhessen a gondjaira bízottakkal.

Itt nemcsak a kiküldött érzelem erejéről van szó. A hasonló hasonlót vonz az asztrális világban éppúgy, mint a fizikaiban. A légkörben mindig úszkál egy sereg elmosódó gondolat, némelyik jó, némelyik rossz, de valamennyinek egyformán megvan az a hajlandósága, hogy a saját típusához tartozó határozottabb gondolatformákat megerősítse. Vannak azután alacsonyrendű természetszellemek is, amelyek élvezik a harag és a gyűlölet nyers rezgéseit, és ezért nagyon is készek arra, hogy a hasonló minőségű áramokba belevessék magukat. Ezzel megerősítik a hullámzást, és friss életet hoznak bele. Mindez fokozza a hatást, amit a kedvezőtlen gondolatok és érzelmek egy pontban összefutó áramai keltenek.

Mondják, hogy az embert barátjáról lehet megismerni. Az is értékben igaz, hogy az embert társasága alakítja, mert akikkel állandóan együtt van, azok öntudatlanul folyton befolyásolják és fokonként egyre jobban összhangba hozzák a saját magukból kibocsátott rezgésekkel. Aki sokat van egy széles látókörű, emelkedett szellemű ember társaságában, annak kitűnő alkalma van arra, hogy maga is széles látókörűvé és emelkedett szelleművé legyen, mert egy állandó, bár nem észlelhető nyommás egyre ebbe az irányba tereli, s így könnyebb lesz ezen a módon növekedni, mint bármi más módon. Ugyanígy, aki idejét a kocsmában vesztegeti, lusta és romlott emberek körében, az valószínűleg végül is lustává és romlottá lesz A dolgok rejtett oldalának tanulmányozása nagy nyomatékkal igazalja a régi közmondást, hogy aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók.

Keleten jól felismerték ezt a tényt, hogy egy nálunk fejlettebb személyiséggel való szoros kapcsolatnak óriási befolyása van. Ők tudták azt, hogy a tanítvány képzésének legfontosabb és leghatásosabb része az, ha állandóan tanítója közelségében él, - mintegy fürdik aurájában. A tanító különféle testei, mind egyenletesen és erőteljesen rezegnek és a rezgés sokkal magasabb rendű és szabályosabb annál, amire a tanítvány egyelőre képes. Pár pillanatra azonban már felérhet odáig. A tanító erősebb gondolathulláminak állandó nyomása idők folyamán azonban fokozatosan felemeli tanítványa gondolatát is ugyanarra az alaphangra. Akinek zenei hallása egyelőre még kezdetleges, nem képes a hangközöket egyedül helyesen leénekelni; ha azonban ének közben olyanhoz csatlakozik, aki már jól kiképezte hallását feladata könnyebbé válik - ez megközelítő hasonlatul szolgálhat.

A nagy előny az, hogy a tanítónak ez az alaphangja állandóan zeng, tehát éjjel hatással van a tanítványra anélkül, hogy ezzel bármelyiküknek külön kellene törődnie. A tanítvány testeiben természetesen szüntelenül változásnak és növekedésnek kell végbemennie, mint a többi emberében is. De a tanítóból kisugárzó erőteljes hullámzás megkönnyíti, hogy ez a növekedés a helyes irányba történjék, és rendkívül megnehezíti, hogy más útra térjen. Olyan ez, mint amikor a törött lábat sínek biztosítják, hogy gyógyulása csakis a helyes irányban történhessék, s valahogy el ne torzuljon.

A szellemi tanító gondosan irányított befolyásához képest a gépiesen és céltudatosság nélkül cselekvő átlagember még századrésznyi hatást sem tud kifejteni. A számbeli többség azonban bizonyos mértékben helyettesítheti a hiányzó egyéni erőt. Ezért van az, hogy embertársaink véleményének és érzelmeinek szüntelen, bár észrevehetetlen nyomása rendszerint oda vezet, hogy sok előítéletüket magunkévá tesszük anélkül, hogy észrevennénk. Egyáltalában nem kívánatos, hogy az ember mindig egyféle társaságban legyen és csak egyféle véleményt halljon. Nagyon is szükséges, hogy többféle felfogást is megismerjen, mert csak így tanulhatja meg, hogy valamennyiben meglássa a jót. Csakis akkor formálhat magának olyan véleményt, amit némi joggal valódi ítéletnek lehet nevezni, ha az ügynek mindkét oldalát alaposan megismerte. Az előítéletes ember mindig és szükségképpen tudatlan. Tudatlanságát csak úgy lehet eloszlatni, ha kiemeljük őt saját szűk köréből, megtanítva arra, hogy a dolgokat maga vizsgálja meg. Így a valóságnak megfelelően, s nem a tudatlanok elképzelése szerint fogja látni a dolgokat.

Utazás

Hogy mennyire befolyásol minket saját környezetünk, azt csak akkor látjuk meg, ha egy időre kilépünk belőle. Ennek leghatásosabb módja, ha idegen országokba utazunk. De az igazi utazás nem az, amikor az egyik nagy társas utazásból a másikba sodródunk, ezalatt mindig csak honfitársainkkal érintkezünk, mindenen mérgelődve, ami a mi kis körünk szokásaitól eltér. Az utazás inkább annyit jelent, hogy bizonyos ideig nyugodtan éljünk valami idegen országban, s megpróbáljuk, az ottani embereket valóban megismerni és megérteni; azután igyekezzünk tanulmányozni a szokásokat, megtudni, miért keletkeztek s mi bennük a jó, ahelyett, hogy kereken elvetnénk őket csak azért, mert idegenek. Aki így cselekszik, az hamarosan fel fogja ismerni a különféle fajok jellemző vonásait, és látni fogja az alapvető sajátságokat, amik az angolt az írtől, az amerikait az industól, a bretont a szicíliaitól megkülönböztetik. De azt is felismeri, hogy e sajátságok egyike sem különb, mint a másik, csak olyanok, mint a színek a szivárványban és mindegyikre szükség van, mint egy-egy tételre az élet nagy oratóriumában.

Mindegyik fajnak megvan a maga szerepe abban, hogy alkalmat nyújt az egók fejlődésére, akik hiányzó, jellemvonásaikat a faj befolyása segítségével fejleszthetik ki. Minden faj mögött ott áll egy hatalmas angyal, a Faj Szelleme, aki a Manu irányítása alatt fenntartja a faj különleges tulajdonságait, és azon az úton vezeti, ami számára rendelve van. Új faj akkor születik, ha a fejlődés rendszerében új lelkiségre van szükség, s a faj akkor hal ki, ha mindazok az egók, akiknek javára szolgált, már végigmentek rajta. A Faj Szellemének befolyása teljesen áthatja az országot, vagy a vidéket és természetesen a legnagyobb fontosságú tényező minden látogató számára, aki csak egy kicsit is érzékeny.

Az átlag turista túlságosan gyakran be van börtönözve a maga támadó jellegű faji előítéleteinek hármas páncéljába. Annyira büszke saját nemzetének állítólagos kiválóságira, hogy nem tudja a jót meglátni a másik nemzetben. A bölcsebb utazó, aki hajlandó megnyitni szívét a magasabb erők működésének, ebből a forrásból sok olyat meríthet, ami az okulás és tapasztalás szempontjából egyaránt értékes. Hogy azonban ezt megtehesse, hozzá kell látnia, hogy a helyes magatartást megszerezze. Késznek kell lennie arra, hogy inkább hallgasson, mint beszéljen, inkább tanuljon, mint dicsekedjék, inkább méltányoljon, mint bírálgasson, inkább megérteni próbáljon, mint sietve elitéljen.

Ehhez az eredményhez eljutni: ez az utazás igazi célja és erre nekünk sokkal jobb alkalmunk nyílik, mint elődeinknek. A közlekedés módjai annyira megjavultak, hogy ma már csaknem mindenki hozzájuthat a gyors és olcsó utazáshoz. Ez száz évvel ezelőtt még erre nekünk sokkal jobb alkalmunk nyílik, mint elődeinknek. A közlekedés módjai annyira megjavultak, hogy ma már csaknem mindenki hozzájuthat a gyors és olcsó utazáshoz. Ez száz évvel ezelőtt még teljességgel lehetetlen lett volna és legfeljebb a gazdag és ráérő osztályok kiváltsága volt. A közlekedés megjavulásával karöltve járt az idegen országok híreinek nagymérvű terjeszthetősége a távíró és a sajtó útján, úgyhogy még azok is, akik ki sem mozdultak országukból, sokat megtudnak a külföldről. E könnyebbségek nélkül sohasem jött volna létre a Teozófiai Társulat, vagy legalább is nem a mostani jellegével, s jelenlegi hatékonyságát sem érhette volna el.

A Teozófiai Társulat első célja az egyetemes testvériség előmozdítása; már pedig a nemzetek közötti testvéries érzés felkeltését semmi sem segíti annyira elő, mint az egymással való állandó és teljes közlekedés. Ha az emberek egymást csak hallomásból ismerik, akkor mindenféle lehetetlen előítéletek keletkeznek; de közelebbről megismerkedve mindegyik úgy találja, hogy másik is csak olyan ember, mint ő, ugyanazokkal az érdeklődésekkel és célokkal, ugyanolyan örömökkel és bánatokkal.

Régen minden nemzet túlságosan az önző elszigeteltség állapotában élt, és ha az egyiket valami baj érte, rendszerint nem támaszkodhatott másra, csak a maga segélyforrásaira. Ma az egész világ oly szorosan egybekapcsolódott, hogy ha Indiában éhínség van, akkor Amerika küld segítséget; ha Európa valamelyik országában földrengés pusztít, akkor a többiben gyűjtést indítanak a károsultak megsegítésére. Bármily messzi is van még ma az, hogy az egyetemes testvériség tökéletesen megvalósuljon, világos, hogy valamennyien közelebb jutottunk hozzá. Még nem tanultunk meg egészen bízni egymásban, de legalább is készek vagyunk segíteni és ez már nagy lépés afelé, hogy valóban egy családdá váljunk.

Tudjuk, mily gyakran ajánlják az utazást fizikai betegségek gyógyítására, különösen olyan esetekben, amelyek az ideges zavarok különféle formáiban jelentkeznek. Az utazás sokakat kifáraszt, de mégis tagadhatatlanul üdítő, bár nem mindig értjük meg, hogy ez nem csupán a levegő és a rendes fizikai benyomások változásának tulajdonítható, hanem annak is, hogy más vidékeken másféle éterikus és asztrális befolyások működnek.

Tengerek, hegyek, erdők, vízesések: valamennyinek megvan a maga különleges élettípusa, éterikus, asztrális és látható formája egyaránt és ezért különleges benyomást keltenek s ugyanakkor különleges befolyást gyakorolnak. Láthatatlan lakóik közül sokan vitalitást árasztanak magukból és kisugárzott rezgéseik minden esetben felélesztik az éterikus testmás egyik vagy másik parlagon heverő részét, valamint az asztrális és a mentális testét is. A hatás hasonló ahhoz, amikor olyan izmainkat gyakoroljuk, amelyeket rendszerint addig elhanyagoltunk: eleinte kissé fárasztó, de határozottan egészséges és végeredményben kívánatos is.

A városlakó hozzá van szokva a maga környezetéhez és rendszerint addig nem is ébred tudatára borzalmasságának, amíg egy időre el nem hagyja. Egy forgalmas főútvonalon lakni asztrális szempontból annyi, mint egy nyitott szennycsatorna partján élni - bűzös, iszapos folyó ez, ami fel-felfröccsen és undok szagot áraszt tovahömpölygésében. Akármilyen érzéketlen is valaki, nem tudja ezt a végtelenségig károsodás nélkül kiállni és mind erkölcsi, mind fizikai egészségének szempontjából szükséges, hogy időnként felcserélje a vidékkel. Ha a városból vidékre utazunk, nagyrészt magunk mögött hagyjuk a küzdő emberi szenvedélyek és erőfeszítések viharos tengerét, míg azok az emberi gondolatok, amelyeknek hatása még visszamarad, rendszerint a kevésbé önző és emelkedettebb fajtából valók.

Ha a természetnek valamely nagy csodája előtt, mint pl. a Niagara-vízesés, megállunk, egy időre majdnem minden ember kilép önmagából, hétköznapi gondjainak és önző kívánságainak kicsinyes köréből. Gondolatai nemesebbek és tágabbak lesznek, s ennek megfelelően hátrahagyott gondolatformái is kevésbé zavarók, sőt inkább segítők. Ebből megint nyilvánvaló, hogy az ember csak úgy hasznosítja teljesen utazását, ha figyelmet szentel a természetnek és engedi, hogy hasson rá. Ha egész idő alatt önző és borús gondolataiba burkolódzik, ha lenyomják anyagi gondjai, vagy pedig betegségein és bajain tépelődik, akkor a gyógyító befolyásokból keveset fordít javára.

Egy másik tényező az, hogy bizonyos helyek át vannak itatva különleges fajtájú gondolatokkal. Ennek tárgyalása inkább egy másik fejezethez tartozik, de itt bevezethetjük azzal, hogy az emberek bizonyos helyeket beidegzett lelki magatartással keresnek fel, s ez erősen visszahat minden más látogatóra is. Angliának népszerű tengerparti üdülőhelyeit a csapongó jókedv és gondtalanság légköre veszi körül, szándékos szünidei hangulat, időszaki mentesség az ügyes-bajos dolgoktól és az az elhatározás, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle. Ennek befolyása alól nehéz menekülni. Ily módon a hajszolt és agyondolgozott ember, ha ilyen helyen tölti jól megérdemelt pihenőjét, egészen más eredményt ér el, mintha egyszerűen otthon maradt volna pihenni. Ha otthon ül, az valószínűleg kevésbé fárasztó, de sokkal kevésbé stimuláló lett volna.

A környékbeli séta szintén utazás kicsinyben, s hogy egészséges hatását kellőleg értékeljük, arra kell gondolnunk, amit a különféle növények és fák, sőt a különféle kőzetek és talajok által kibocsátott különböző rezgésekről mondtunk Ezek masszázsként hatnak az éterikus, asztrális és mentális testre, elősegítik a feloldását annak a feszültségnek, amit a hétköznapi gondok-bajok e testek bizonyos részein szüntelenül előidéznek.

Mindazoknak igazságát, amit itt elmondottunk, igazolják néha a parasztság hagyományai. Igen elterjed hit például az, hogy erőt lehet nyerni, ha az ember egy fenyőfa alatt fejjel észak felé alszik. Bizonyos esetekben ez megfelel az igazságnak és az a magyarázata, hogy a föld felületén mindig keringenek mágneses áramok, de ezeket az átlagember egyáltalában nem ismeri. Ezek állandó, szelíd nyomásukkal fokozatosan kifésülik az asztrális, valamint a fizikai test éterikus részének összegabalyodott részecskéit, megerősítve őket, s így harmonizálják, pihenőhöz és nyugalomhoz juttatják. A fenyőfa szerepe először az, hogy kisugárzása az embert érzékenyebbé teszi az említett magnetikus áramok iránt, és fogékonyabb állapotba hozza, másodszor pedig (amint már magyaráztuk), a fa állandóan vitalitást áraszt szét, mégpedig abban a formában, amelyben az ember a legkönnyebben felszívhatja.

Hatodik fejezet
A TERMÉSZETSZELLEMEK

Egy különálló fejlődés

Bizonyos körülmények közt nagy hatással vannak ránk a természetszellemek. A vidék természetszellemeit voltaképpen a környék őslakóinak tekinthetjük, akiket egyes helyekről az emberek beözönlése kergetett el, akárcsak a vadállatokat. A természetszellemek éppen úgy, mint a vadállatok, elkerülik a nagy városokat és az olyan helyeket, ahol az emberek leginkább összesereglenek. Az ilyen helyeken az ő befolyásuk alig számit. De a csendes vidékeken, erdőben, mezőn, hegyen-völgyön, vagy kint a tengeren állandóan vannak természetszellemek, és bár ritkán mutatkoznak, befolyásuk erős és mindent átható, mint ahogy az ibolya illata is betölti s levegőt, noha a virág szerényen elrejtőzik a levelek között.

A természetszellemek külön fejlődési irányt képviselnek, amely ezen a fokon teljesen eltér az emberitől. Hallottunk a Második Kiáradás útjáról a három elementális birodalmon keresztül le az ásványba, onnan felfelé a növényeken és az állatokon át az egyéniesülésig az emberi színvonalon. Tudjuk, hogy ezután az emberiség kibontakozása fokozatosan elvisz az Ösvény lépcsőihez, azután tovább, és felfelé az Adeptusságig és azokhoz a dicső lehetőségekhez, amelyek azon túl várnak ránk.

Ez a mi fejlődési vonalunk, de nem szabad abba a hibába esnünk, hogy azt gondoljuk, ez az egyetlen fejlődési vonal. Még ebben a mi világunkban is az isteni élet több áramban tör előre, s az emberi áram csak egyike ezeknek, s még hozzá nem is a legnépesebb. Talán könnyebben megértjük ezt, ha meggondoljuk, hogy míg az emberiség fizikai megnyilvánulásával csak egész kis részét foglalja el a földnek, addig a velünk egy színvonalon, de más fejlődési áramhoz tartozó lények nemcsak a földet népesítik be sokkal sűrűbben, hanem elárasztják a tenger óriási síkjait és a levegő térségeit is.

Fejlődési irányok

A jelenlegi fejlődési fokon ezek az áramok egymással párhuzamosan, egyelőre elkülönülten haladnak. A természetszellemek például sohasem voltak és nem is lesznek a miénkhez hasonló emberiség tagjai, mindazonáltal a bennük lakozó élet ugyanettől a Napistenségtől származik és éppen úgy vissza fog Hozzá térni, mint a miénk. Az áramok az ásványi színvonalig egymás mellett haladnak, de mihelyt belekapcsolódnak a fejlődés felfelé haladó ívébe, irányuk eltér egymástól. Ez az ásványi fok természetesen az, amelyen az élet a legmélyebben belemerült a fizikai anyagba; de míg az áramok egynémelyike megtartja a fizikai formát fejlődésének későbbi fokain is, s azt mindjobban a bennlakozó élet kifejezőjévé teszi, addig más áramok egyszerre levetik a durvább anyagot és fejlődésük hátralevő részében csupán éteri anyagból való testeket használnak.

Ezeknek az áramoknak egyike például befejezvén fejlődésének azt a fokát, amelyben az ásványi monádhoz tartozik, nem megy tovább a növényvilágba, hanem éterikus anyagból való testeket vesz magára, amelyek a föld belsejében, valósággal a szilárd kőzetben laknak. Sokan nehezen értik meg, hogyan lehetséges, hogy bármilyen teremtmény a szikla tömör anyagában, vagy a föld kérgében lakjék. Az éterikus testű teremtményeknek a szikla anyaga nem jelent mozgási, vagy látási korlátozást. Való igaz, hogy nekik a szilárd halmazállapotú fizikai anyag a természetes elemük és lakóhelyük, az egyetlen, amit megszoktak, és amiben

otthon érzik magukat. Ez a határozatlan és alsórendű élet, mely formátlan éterikus testeket éltet, nehezen érthető számunkra. De ezek is fejlődnek valamiképpen, és eljutnak egy fokig, amikor bár még szilárd kőzetben, de már nem a föld mélyén, hanem a felülethez közel élnek, sőt a fejlettebbek alkalomadtán rövid időre szabaddá is teszik magukat.

Ezeket a lényeket látták is néha, vagy talán még gyakrabban hallották barlangokban vagy bányákban, s a középkori irodalom gnómoknak nevezi őket. Testük éterikus anyaga rendes körülmények közt fizikai szemmel nem látható. Ha mégis látják őket, két dolog közül az egyik történik: vagy ők materializálódnak olymódon, hogy fizikai anyagból fátylat vonnak maguk köré, vagy a szemlélő érzékenységének kell annyira megnövekednie, hogy a magasabbrendű éterikus rezgésekre válaszolni tud és meglátja a számára normális körülmények között észlelhetetlent.

A felfogó képességnek. ehhez szükséges pillanatnyi felfokozása nem szokatlan vagy nehezen elérhető valami. Másrészt pedig a láthatatlanságnak éppen határán lévő lények könnyen materializálódhatnak. Sokkal gyakrabban volnának láthatók, ha nem lenne meg bennük is az a meggyökeresedett ellenszenv az emberi lények iránt, ami a természetszellemek legalacsonyabb fajtái kivételével minden más fajtájukbelivel közös. Haladásuk következő fokán elérik a köznyelvben tündéreknek nevezett osztályt, a természetszellemeknek azt a típusát, amely rendszerint a föld felületén él, mint mi, bár még csak éterikus testben. Ezután átmennek a levegőszellemeken keresztül az angyalok birodalmába, de ennek módjáról később lesz szó.

Az élethullám az ásványi fokon nemcsak a föld szilárd kérgét képező kőzetekben nyilvánul meg, hanem az óceán vizeiben is; és éppen úgy, miként az előbbi a föld belsejében általunk még nem ismert alacsony éterikus formákba önti életét, úgy az utóbbi is ezeknek megfelelő alacsony éterikus formákban él a tenger mélységeiben. Ezeknél is a következő fokozat a középmélységekben lakozó, határozottabb, de még mindig éterikus formák birodalma, mely a tenger felszínéig ritkán jut el. Harmadik fokozata az - s ez megfelel a szik-szellemek tündéreinek - amikor a vízi-szellemek óriási hadához csatlakoznak, amelyek az óceán végtelen térségein töltik boldog életüket.

Mivel kizárólag csak éterikus anyagból való testeket vesznek magukra, nyilvánvaló, hogy egészen kihagyják a növényi és állati birodalmakat, valamint az emberit is. Vannak azonban más, olyan típusú természetszellemek, amelyek kiválásuk előtt tagjai voltak a két említett birodalomnak. Az óceánban például van egy életáram, amely az ásványi színvonal elhagyása után a tengeri moszatok formájában a növényvilágot érinti, azután továbbmegy a korallok, szivacsok és a középmélységek óriási cephalopod-jain (fejlábúak) keresztül a halak nagy családjába, s csak ezután csatlakozik a vízi szellemek soraihoz.

Látható, hogy ezek a fizikai testet sokkal magasabb színvonalig megtartják eszközül. Az is kitűnik, hogy a szárazföld tündérei nemcsak a manók soraiból kerülnek ki, hanem az állatvilág kevésbé fejlett rétegeiből is, mert találunk egy olyan fejlődési irányt, amely éppen csak hogy érinti a növényvilágot parányi gombaképződések alakjában, azután továbbhalad a baktériumokon és különféle mikroszkópikus állatokon keresztül a rovarokon és kétéltűeken át a madarak gyönyörű családjába. Csak miután számtalanszor testet öltött közöttük, csatlakozik a tündérek még vidámabb törzséhez. Még egy másik áram is éterikus életformába lép át egy közbeeső fokon. Ez az áram a növényvilágban a füvek és a gabonaneműek sorából az állatvilágba fordul, végigmegy a hangyák és a méhek érdekes közösségein, azután pedig az utóbbiaknak megfelelő éterikus teremtmények egy egész sorozatán át. Gyakran láthatók ezek az apró, kolibri-szerű természetszellemek, amint virágok és növények körül szorgoskodnak. A sokféle változat létrehozásában nagy szerepet játszanak, hiszen éppen az ő játékosságukat hasznosítják az ezzel megbízottak a specializálásnál és a termés kihordásánál.

Mindazonáltal itt nagyon kell vigyáznunk, hogy ne zavarjuk össze a dolgokat. Azok a kis lények, amelyek a virágokat gondozzák, két nagy osztályba sorolhatók, noha természetesen mindegyik fajtának sok változata van. Az első osztályt méltán nevezhetjük elementáloknak, mert bár nagyon szépek, valójában csupán gondolatformák, s ezért tulajdonképpen nem élő lények. Talán inkább azt mondhatnám, hogy csak ideiglenesen élő lények. Rövid életük alatt igen tevékenyek és szorgosak, de nincs bennük igazi fejlődő, újraszülető élet, s ha munkájukat befejezték, szétfoszlanak, beleolvadnak a környező légkörbe, akár a mi saját gondolatformáink. Azoknak a nagy lényeknek vagy angyaloknak gondolatformái ezek, akikre a növényvilág fejlődése van bízva.

Ha e nagy lények egyikének valami új eszméje támad a reá bízott növény- vagy virágfajták valamelyikével kapcsolatban, eszméje kivitelezésére gyakran ilyen gondolatformát teremt. Ez rendesen vagy a virág éterikus formáját veszi magára, vagy parányi kis lény alakjában folyvást a növény vagy virág körül lebeg, amíg csak a rügyek kifejlődnek, fokozatosan formálva azokat az angyal által kigondolt alakba és színre. Mihelyt a növény teljesen megnőtt, vagy a virág kinyílt, a kis lény munkája véget ért, ereje kimerült és amint mondtam - egyszerűen szétfoszlik, mert egyedül a munka elvégzésére beleöntött akarat adott neki lelket.

Egy egészen másfajta kis teremtmény az, amelyet gyakorta lehet látni, amint a virágokkal játszadozik: ez már igazi természetszellem. Ennek is sokféle változata van. Amint említettem, egyik legközönségesebb alakja nagyon hasonlít egy pici kolibrihez. Gyakran látható, amint a virágok körül zümmög, ugyanúgy, akárcsak a kolibri vagy a méh. Ezek a szép kicsi lények sohasem lesznek emberré, mert tőlünk eltérő fejlődési vonalon vannak. Az őket most éltető élet füveken és gabonaneműeken át, pl. búzán, zabon, stb. haladt fel, amikor még a növényvilágban volt, azután pedig az állatvilágban tartózkodott. Most elérte ezeknek a csöpp természetszellemeknek a színvonalát. A következő fok az étertestű szép tündérek lelke lesz, akik a föld felületén élnek. Később szalamanderek vagy tűz-szellemek lesznek, még később villik vagy levegőszellemek, akik nem éterikus, hanem már asztrális testük van. Végül átmennek az angyalok nagy birodalmának különféle fokain.

Az átlépés módja

Az élethullám átvonulása az egyik birodalomból a másikba mindig tág lehetőségek közt és sokféle változatban történik: a birodalmak alaposan belenyúlnak egymásba. Talán a legvilágosabban látható ez saját fejlődési vonalunk mentén. Az élet, amely a növényvilágban elérte a legmagasabb színvonalakat, sohasem megy át az állatvilág legalacsonyabb fokaira, sőt ellenkezőleg: meglehetős magas fokon csatlakozik hozzá. Hadd idézzem a már említett példát: az az élet, amely egy-egy nagy erdei fát lelkesít, sohasem süllyedhet annyira hogy egy szúnyograjt, vagy akár egércsaládot vagy más ilyen apróvadat lásson el lélekkel. Ezek az utóbbiak megfelelő formákat szolgáltathatnak az élethullám ama részének, amelyik a növényvilágot a százszorszép vagy a gyermekláncfű színvonalán hagyta el.

A fejlődés létráját minden körülmények közt meg kell mászni, de úgy látszik, mintha az egyik birodalom magasabb része nagymértékben párhuzamos a következő alsó részével, úgyhogy egyes esetekben átlépések történhetnek egyikből a másikba különböző színvonalakon, Az az életáram, amelyik az emberi birodalomba lép, teljesen elkerüli az állatvilág legalacsonyabb fokait. Ez azt jelenti, hogy az az élet, amelynek nemsokára az emberiségbe kell emelkednie, sohasem nyilvánulhat meg rovarokban vagy kétéltűekben. Régmúlt időkben az állatvilágba való átlépés megtörtént néha a nagy, özönvízelőtti kétéltűek színvonalán, de most ez az életáram a növényvilág legmagasabb formáiból egyenesen az emlősökbe megy át. Hasonlóképpen, ha a legelőbbre haladott háziállat egyéniesül, nem kell első emberi testetöltéséhez leszállnia a teljesen kezdetleges vademberig.

A mellékelt ábra megfelelő táblázatos formában mutat be néhány ilyen fejlődési vonalat. Semmiképpen sem szabad azonban ezt teljesnek tekintenünk, mivel kétségkívül vannak más, még meg nem figyelt irányok is és minden bizonnyal sokféle átlépés és lehetőség van minden színvonalon, úgyhogy nem adhatunk többet, mint a rendszer vázlatos körvonalait.

Amint az ábrából látjuk, egy későbbi fokon az összes fejlődési irányok ismét egyesülnek; tökéletlen látásunkkal nem tudunk e magasztos lények nagyszerűségei közt különbséget tenni, bár valószínű, ha többet tudnánk, táblázatunk teljesebb lehetne. Mindenesetre tudjuk azt, hogy ahogyan az emberiség felette van az állatvilágnak, úgy létezik az emberiségen túl és afelett az angyali nagy birodalom, s hogy az angyalokhoz való csatlakozás egyike annak a hét lehetőségnek, amely az Adeptus előtt megnyílik. Ugyanez a birodalom a legközelebbi fokozata a természetszellemeknek is, de itt találkozunk az alább említett átlépés egyik példájával. Az Adeptus ugyanis egy magasabb fokon lép be ebbe a birodalomba, annak alsó három fokát teljesen kihagyva; a legmagasabb típusú természetszellem következő lépése az, hogy legalsóbb osztályú angyal váljék belőle, s így a lépcső legalsó fokán indul el, s nem feleúton lép reá.

Az angyali birodalomhoz való csatlakozáskor történik az, hogy a természetszellem megkapja a Harmadik Kiáradás isteni szikráját és így egyéniesül éppen úgy, amint az állat az emberi birodalomba való átlépésekor individualizálódik. Még egy hasonlóság látható abban, hogy épp úgy, mint az állat az emberrel való kapcsolata révén egyéniesülhet, a természetszellemet az angyallal való kapcsolata készíti elő erre. Ha ragaszkodik hozzá, és kedvébe jár, végül megtanulja, hogyan kell angyali munkát végezni.

Az előbbre haladott természetszellem tehát nem tekinthető egyszerűen éterikus vagy asztrális emberi intelligenciának, mert még nem individualizálódott. De sokkal különb, mint valami éterikus vagy asztrális állat, mert értelmi színvonala jóval magasabb, mint bármi, amivel az állatvilágban találkozhatunk - sok szempontból az átlagemberrel egyenrangúnak tekinthető. Másrészt a korai fokozatok közt sok akad, amelyeknek értelme csak igen korlátolt, körülbelül egy színvonalon áll a hozzájuk annyira hasonló kolibrikkel, méhekkel vagy pillangókkal. Amint ábránkon láthatjuk, ez a név: "természetszellem", a fejlődés ívének tetemes részét fedi, s magában foglal fokozatokat, amelyek az egész növény- és állatvilágnak, sőt az emberiség jelenlegi színvonalának is megfelelnek.

Némelyik alsóbbrendű típus nem tetszetős, de hisz ez áll a kétéltűek és rovarok alacsonyabb fajtáira is. Vannak fejletlen törzsek, amelyeknek durva kedvtelései vannak, és megjelenésük természetesen megfelel fejlődési fokuknak. Az óriási, vörös tátottszájú formátlan tömegek, amelyek a vér és a rothadó hús undorító éterikus kigőzölgéseiből élnek, rémesek minden tisztalelkű ember szemének és érzésének egyaránt. Undorítóak azok a falánk, vörösbarna páncélú teremtmények is, amelyek a rosszhírű házak fölött lebegnek, valamint a vad, polip-szerű szörnyek, amelyek a részegek orgiáira gyűlnek, és az alkoholgőzben dorbézolnak De még ezek a szörnyetegek sem gonoszak önmagukban véve, ámbár nekünk visszataszítóak; az ember sohasem jönne velük érintkezésbe, ha nem alázná le magát az ő színvonalukig azzal, hogy rabszolgája lesz alacsony szenvedélyeinek.

Csak ilyen és hasonló, kezdetleges és kellemetlen fajtájú természetszellemek közelednek a maguk jószántából az átlagemberhez. Ugyanebből a fajtából valók, de valamivel kevésbé anyagiak azok, amelyek a durva asztrális kisugárzásokban fürdenek, mint amilyet pl. a harag, a fösvénység, a kegyetlenség, az irigység, a féltékenység vagy a gyűlölet teremt. Azok, akik átengedik magukat az ilyen érzéseknek, biztosak lehetnek, hogy folyvást körülöttük ólálkodnak az asztrális világnak ezek a dögmadarai, undok örömükben remegve; mohó várakozásukban egymást lökdösve és vak, kapkodó módjukon minden tőlük telhetőt megtéve, hogy kihívják vagy erősítsék a szenvedély kitörését. Még elhinni is nehéz, hogy az ilyen szörnyek ugyanahhoz a birodalomhoz tartoznak, mint a következő fejezetben leirt vidám szellemek.

Tündérek

Az emberek leginkább a tündéreket ismerik, vagyis azokat a szellemeket, amelyek rendes körülmények között a föld felületén élnek, bár testük éterikus anyagból lévén, tetszés szerint a felszín alá is behatolhatnak. Alakjuk számtalan és sokféle, de leggyakrabban emberi formájúak, valamelyest kicsinyítve, rendesen egyik-másik vonásnak vagy végtagnak groteszk túlzásával. Az éterikus anyag plasztikus és a gondolaterő által könnyen alakítható lévén, csaknem minden alakot tetszés szerint felvehetnek, mindazonáltal megvan a maguk határozott formája. Ezt akkor viselik, ha nincs különösebb okuk arra, hogy mást vegyenek magukra, mikor nem kell erőltetni akaratukat, hogy alakjukat megváltoztassák. Megvannak a saját színeik is, amelyek törzsi vagy fajtabeli különbséget jeleznek, csakúgy, mint a madarak eltérő tollazata.

Alosztályaik vagy fajaik megszámlálhatatlanok. Az alosztályok egyedei épp annyira különböznek egymástól értelemben és hajlamokban, mint az emberek. A különféle fajok, akár az emberek, különböző országokban laknak és egy fajnak a tagjai általában összetartanak épp úgy, mint az egy nemzetbeli emberek. Mindenütt találhatók földünk felületén, hasonlóan a többi természeti birodalmakhoz. Akárcsak a madarak (amelyek némelyikéből kifejlődtek), egyes változataik mindennaposak az egyik országban, s ritkák a másikban, némelyek viszont úgyszólván mindenütt megtalálható. Még egy hasonlóságuk a madarakkal az, hogy a legragyogóbb színezetűek a tropikus vidékeken találhatók.

Nemzeti típusok

A világ különböző részein uralkodó típusok rendesen jól megkülönböztethetők egymástól és bizonyos értelemben jellegzetesek. Talán éppen az ő hatásuk formálta át az idők lassú folyamán a közelükben élő embereket, állatokat és növényeket, úgyhogy a természetszellemek teremtették meg a mintát és a többi birodalmak öntudatlanul követték. Nemigen képzelhető el nagyobb ellentét, mint pl. az élénk, ugrándozó, narancs-lila vagy piros-arany emberformácskák, amelyek Szicília szőlői közt táncolnak, szembeállítva a szinte töprengő, szürkés-zöld teremtményekkel, amelyek oly higgadtan mozognak Bretagne tölgyeseiben és magyal-borította lankáin, vagy az aranybarna "jóemberkék", amelyek Skócia domboldalain tanyáznak.

Angliában talán a smaragdzöld változat a leggyakoribb, s ezt láttam Franciaország és Belgium erdeiben, a messzi Massachusesben és a Niagara folyam partjain is. A Dakota államok óriási síkságait egy fehér-fekete fajta lakja, amilyent másutt sehol sem láttam; Kalifornia pedig egy gyönyörű fehér-arany fajtával dicsekedhetik, amelynek szintén nem találtam párját sehol.

Ausztráliában a leggyakoribb fajta egy csodásan fénylő égszínkék, igen kiváló teremtés; de nagy eltérések vannak Új Dél-Wales, vagy Victoria és a tropikus Észak-Queensland éterikus lakosai között. Ez utóbbiak nagyon megközelítik Holland-India típusait. Jáva úgy látszik, különösen bővelkedik ezekben a kedves teremtményekben és az ott található két legáltalánosabb típus egy színben pompázik: az egyik indigókék, halvány érces csillogással, a másik a sárga összes ismert árnyalatait mutatja - kissé különösek, de csodálatosan vonzók és hatásosak.

Az egyik helyi változat vígan sávozott, zöld és sárga csíkozással, akárcsak egy futballista inge. Ez a sávos változat talán helyi sajátsága a világ ezen részének, mert a maláji félszigeten is láttam hasonló piros-sárga csíkozásúakat, Szumátrán pedig, a tengerszoros másik oldalán zöld-fehér csíkozásúakat. E hatalmas sziget egy gyönyörű halvány heliotrop színű törzzsel büszkélkedhetik, amilyen azon kívül csak Ceylon dombjain láttam. Lent Új-Zélandban egy ezüsttel pettyezett mélykék a különlegesség, a déltengeri szigeteken pedig az ezüst-fehér változattal találkozik az ember, amely gyöngyházszerűen csillog a szivárvány minden színében.

Indiában igen sok fajtát találunk, a finom rózsaszínű-halványzöldtől, vagy a halványkék-primulaszínűtől, amelyek a dombos vidékeket lakják, az alföldeket jellemző ragyogó, szinte vadul erős és pazar színek gazdag keverékéig. Ennek a csodálatos országnak némelyik részében láttam azt a fekete-arany típust, amely pedig inkább az afrikai sivatagba tartozik, azután egy válfajt, amely csillogó, karmazsinszínű fémből készült szobrocskára emlékeztet, mintha csak az atlantisziak orikalkumjából készült volna.

Az utóbbinak rokona egy furcsa változat, amely olyan, mintha bronzból öntötték és kicsiszolták volna. Ez úgy látszik, a vulkáni kitörések szomszédságában üti fel tanyáját, mivel eddig még csak a Vezuv és az Etna lejtőin, Jáva belsejében a Sandwich szigeteken az észak amerikai Yellowstone Parkban, Észak-Izland és Új-Zéland egyes részein voltak láthatók. Több jel arra mutat, hogy ez valami kezdetleges típus maradványa és közbeeső fokot képvisel a manó és a tündér között.

Előfordul az is, hogy szomszédos vidékeken a természetszellemek egymástól teljesen elütő osztályai élnek. Így például, amint már említettük, Belgiumban a smaragdzöld tündér az uralkodó típus, száz mérföldre pedig, Hollandiában alig látható ilyen, s helyüket egy józan külsejű, sötétlila fajta foglalja el.

folytatás