Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan
Tartalom
Következő

MÁSODIK RÉSZ

A STENCILGÉPEK ÁRNYÉKÁBAN


1. fejezet

Léon-Charles Pharocq Alfőmérnök az esedékes heti tanácsülést tartotta hat helyettese körében a kockakőből épült modern épület legfölső emeletén lévő bűzös irodájában.

A helyiség tökéletes ízléssel volt berendezve, volt benne tizenhat libakaka-színárnyalatúra büröklakkozott szodomizált tölgyből készült iratrendező, egypár görgőfiókos acélbútor, amelyekben a különösen bizalmas jellegű iratokat tartották, néhány, sürgősen elintézendő dossziéval telerakott íróasztal, valamint egy háromszor két méteres tervtábla telitűzdelve színes lapocskákkal, melynek a tökéletesített szisztémáját senki se tudta megfejteni. Tucatnyi polc roskadozott a szolgálat egérszürke kis füzetekben testet öltő szorgos munkálkodásának gyümölcse alatt; a füzetek tartalma arra volt hivatva, hogy szabályozza az emberi tevékenység minden formáját. Aktátumnak nevezték őket. Nagyralátó céljuk szerint szervezték volna a termelést, és védték volna a fogyasztót.

A hivatali hierarchiában Léon-Charles Pharocq Alfőmérnök közvetlenül Biquabay Főfőmérnök után következett. Mindketten a technikai problémákkal foglalkoztak.

Az adminisztrációs kérdések gondja természetszerűleg Joseph Compote igazgatási igazgatóra hárult, és részben a Főtitkárra.

Émile Coucta Elnök-vezérigazgató a beosztottjai tevékenységének koordinálásával volt elfoglalva. Egy tucatra való mindenféle igazgatósági tag egészítette ki az együttest, amelynek ORSZÁGOS EGYSÉGESÍTÉSI KONZORCIUM volt a neve, rövidítve OEK.

Az épület helyet adott még egypár Főfelügyelőnek; e nyugállományozott veterán hadfik idejük java részét azzal töltötték, hogy horkoltak a technikai értekezleteken, a fennmaradó időben pedig járták a vidéket, és mindenféle hivatalos ürüggyel sarcolták az OEK-tagokat, mert ebből a bevételből fedezték – úgy-ahogy – a Szervezet működését.

A Kormány – a túlkapások elkerülése végett és nem lévén képes egy csapásra megfékezni Pharocq és Biquabay Al-, illetve Főfőmérnökök buzgó Aktátum-termelését – egy kiváló politechnikussal, Tzápa Központi Kormánybiztossal képviseltette magát az OEK-ben, akinek szuperrevizori tevékenysége arra irányult, hogy lehetőség szerint késleltesse az Aktátumok elkészülését. Feladatának könnyűszerrel eleget is tett, mégpedig úgy, hogy hetente több ízben dolgozószobájába rendelte az OEK vezérkarát, és ezerszer megrágott kérdésekről tárgyalt velük; idő jártával egyébként úgy megszokta ezeket az értekezleteket, hogy nehezen mondott volna le róluk.

Tzápa Kormánybiztos úr számos minisztériumban is fel-feltűnt, és olyan technikai művekhez adta a nevét, amelyeket névtelen mérnököcskék hoztak létre kínkeservesen.

A Kormány ellenére, az akadályok ellenére, mindennek ellenére: minden hónap végére nyilvánvalóvá vált, hogy megint megszületett egynéhány új Aktátum. Az iparosok és a kereskedők bölcs óvintézkedése nélkül veszélyessé is válhatott volna a helyzet; mit gondolna a világ egy olyan országról, ahol száz centiliter egy liter, és ahol egy tizenöt tonna nyírószilárdságúra hitelesített csapszeg tizenötezer kiló teherrel tud dacolni? Szerencsére az érintett szakmák a Kormány támogatásával tekintélyes részt vállaltak az Aktátumok megalkotásában; úgy szerkesztették meg őket, hogy évekbe teljen a dekódolásuk; addigra viszont előirányozták a revíziójukat.

Pharocq és Biquabay – örömet szerzendő a Kormánybiztosnak – eleinte ugyancsak iparkodtak fékezni beosztottjaik ügybuzgalmát és az Aktátumok előrehaladását, de amióta nyilvánvalóvá vált az ártalmatlanságuk, beérték annyival, hogy sűrűn felhívták a figyelmet az óvatosság fontosságára, és Tzápa Kormánybiztos példáját követve egyre több értekezletet tartottak, ami maximális időveszteséggel jár.

Az Aktátumok egyébként, hála az ügyes propagandának, igen rossz hírnévnek örvendtek a védelmezendő fogyasztók széles körében.



2. fejezet

– Nos, kérem – mondta Pharocq hebegve, mert nem volt valami jó szónok –, öő... ma mindenféle... öő... dologról fogok beszélni, amikre, legalábbis részben... öő... szükségesnek tartom ismételten... öő... felhívni a figyelmet. – Úgy nézett végig hallgatóságán, mint a vakondok násza végeztével, megnedvesítette az ajkát egy kis fehéres nyáladékkal, és így folytatta: – Először is itt a vesszők kérdése... Több ízben tapasztaltam... megjegyzem, nem a mi hivatali részlegünkben, ahol, éppen ellenkezőleg, egynéhány kivételtől eltekintve általában nem lehet ok panaszra... hogy a vessző hiánya bizonyos esetekben rendkívül zavarólag hathat... mint ismeretes, a vesszőnek az a feladata, hogy a leírt mondatban szünetet jelezzen, amelyet lehetőség szerint meg kell tartania annak a személynek, aki felolvassa az illető szöveget, de természetesen csak az esetben, ha az illető irat fennhangon olvastatik fel... nos tehát ismételten felhívom a figyelmet, hogy nagy vigyázattal kell élni, kiváltképp az esetben, nemdebár, ha olyan iratról van szó, amely a Bizottságnak küldetik.

A Bizottság a Tzápa elnökletével működő kormányszerv volt, amely avval volt megbízva, hogy tanulmányozza az OEK-től származó Aktátumok ajánlásait és tervezeteit. Pharocq mérhetetlenül rettegett a Bizottságtól, mivel az magát a Kormányzatot képviselte.

Pharocq elhallgatott. Mindig sápadt és ünnepélyes arccal, szinte suttogva ejtette ki a Bizottság nevét.

– Ismételten felhívom a figyelmet, hogy kiváltképp ha jelentésről van szó, nagy vigyázattal kell élni, és számítok rá, hogy önök megteszik a szükséges lépéseket, nehogy szem elől tévesszék ezt a megjegyzést, amely, ismétlem, nem vonatkozik a mi hivatali részlegünkre, ahol néhány kivételtől eltekintve általában meglehetősen vigyáznak. Alkalmam volt elbeszélgetni a minap egy olyan személyiséggel, aki gyakorta foglalkozik effajta problémákkal, és biztosíthatom önöket, hogy ami a leginkább számít az Aktátumokban, az a kísérő és bevezető szöveg, nemdebár, és... öő... saját jól felfogott érdekünk, hogy a lehető legnagyobb vigyázattal éljünk, mivel amit a legfigyelmesebben olvasnak az Aktátumokból, az a jelentés, és ezért is hívom fel rá nyomatékosan a figyelmet, hogy nagy vigyázattal kell élni, mivel a cégen kívüli körökkel és kiváltképp a Bizottsággal való kapcsolatainkban őrizkednünk kell attól, hogy tréfálkozzunk, mert abból könnyen drámai fejlemények származhatnak, és kész a tragédia... és mindenesetre nyomatékosan ajánlom, hogy ne számítsanak az ellenőrzési ügyosztályunkra, amelynek az a feladata, hogy ellenőrizzen, de valójában kívánatos, hogy ne legyen mit ellenőriznie, és egyébiránt egyesek önök közül, akikkel már megbeszéltem a dolgot, a saját kárukon tapasztalták, hogy bizonyos kockázattal jár, ha az ellenőrzésre bízzuk magunkat, amelynek, ismétlem, az a feladata, hogy ellenőrizzen, de valójában kívánatos, hogy ne legyen mit ellenőriznie, amikor lekerül hozzájuk az ügyirat.

Elégedetten elhallgatott, és körkörös pillantással végigtekintett hat helyettesén, akik bizonytalanul mosolyogva, üdvözült arccal szundikáltak.

– Végelemzésképpen – fűzte tovább a szót Pharocq – ismétlem, nagy vigyázattal kell élni. És most rátérek egy másik kérdésre, amely majdnem olyan jelentékeny, mint a vesszők kérdése, és ez a pontosvesszők problematikája...

Három óra múlva még mindig javában tartott az elméletileg tízperces heti tanácsülés, és Pharocq éppen azt mondta:

– Nos, kérem, úgy gondolom, hogy... öő... hozzávetőlegesen kimerítettük ma délelőtti napirendünket... van esetleg valami kérdés, amelyet tanulmányoznunk kellene?

– Igen, uram – mondta Adolphe Besary mély álomból felriadva. – A Szenzáció és a Kis Színes kérdése.

– Mi a probléma? – kérdezte Pharocq.

– Nem adják tovább őket – jelentette ki Besary. – A gépírónők lecsapnak rájuk az orrunk előtt, a Főfelügyelők pedig hetekig ülnek rajtuk.

– Nagyon jól tudják, hogy megkülönböztetett tisztelettel kell viseltetnünk, önöknek éppúgy, mint jómagamnak, a Főfelügyelők iránt, akik a maguk idejében legények voltak a talpukon...

– Ez még nem ok rá – mondta Besary látszólag logika nélkül –, hogy a gépírónők elszedjék előlünk a Szenzáció-t.

– Mindenesetre helyesen tette, hogy informált a dologról – mondta Pharocq, és feljegyezte az értesülést speciális noteszába. – Megbeszélést folytatok majd e tárgyban Vitorlat úrral... Egyéb észrevétel?

– Nincs – mondta Besary, a többiek pedig ingatták a fejüket.

– Akkor berekesztem az értekezletet, uraim... Léger, maga maradjon egy percet, szeretnék valamit megbeszélni magával.

– Azonnal, uram – mondta Léger. – Hozom a noteszomat.



3. fejezet

Léger beviharzott a szobájába, néhány másodpercig dörzsölgette a bajuszkáját, amelyet télen egy kicsit kiritkítottak a molyok a lyoni körzetben pusztító influenzajárvány miatt bekövetkezett paradiklorbenzolhiány okából. Megigazgatta lazacszínű kamásliját, megragadott egy vaskos dossziét, mely a sürgős postát tartalmazta, a combjához veregetve leporolta, aztán sietett Pharocqhoz.

– Parancsoljon, uram – mondta, és leült a félelmetes férfiú baljára. – Elkészítettem a reggeli postával érkezett levelekre adandó százhuszonhét választ, és tessék a harminckét feljegyzés a Bizottság számára, amelyet ön holnapra kért tőlem.

– Kiváló – mondta Pharocq. – Legépeltette azt a hatszázötvennégy oldalas stencilt, amelyet tegnapelőtt kaptunk?

– Billente kisasszony épp most végez vele – mondta Léger. – Igaz, egy kicsit noszogatnom kellett... Nem vagyok igazán elégedett a munkájával.

– Csakugyan nem halad valami gyorsan – mondta Pharocq. – Na, majd ha egy kicsit jobb idők járnak felénk, keresünk magának egy titkárnőt... egy megfelelőt. Egyelőre, ugyebár, be kell érnünk azzal, amink van. Hát akkor lássuk a leveleket!

– Az első levél válasz a Gumiipari Intézetnek a jégzacskó kipróbálása tárgyában.

Pharocq Alfőmérnök megigazította a pápaszemét, és olvasni kezdte a levelet:

"Tisztelt uram!

77-es ügyiratszámú levelükre válaszolva tudatjuk..."

– Nem jó. Írja azt, hogy "Kézhez vettük 77-es ügyiratszámú levelüket, és..." Ez ugyebár a megfelelő formula.

– Ó, hogyne – mondta Léger -, bocsásson meg, elfelejtettem.

Pharocq folytatta az olvasást:

"...tudatjuk, hogy a közeljövőben sort kívánunk keríteni..."

– Jó – bólintott –, látom, megértette a formulát. Jól belegondolva, az első fogalmazványa is használható... Lesz szíves visszaállítani, nemdebár...

"...sort kívánunk keríteni a jégzacskó rendes használati körülmények közt való kipróbálására. Lekötelezne, ha lenne szíves tudatni velünk, hogy..."

– Nem jó. Mert ugyebár, ők többé-kevésbé függnek tőlünk, ezért nem kell... öő... nem kell túlságosan udvariaskodónak, nem, ez nem a pontos kifejezés... de érti, mire gondolok, he?

– Igen – felelte Léger.

– Majd valami mást ír helyette, he? Számítok magára... Írja azt, hogy "kérem"... vagy azt, hogy... na mindegy, gondolom, érti...

"...tudatni velünk..."

– Szóval ezt rendbe hozza, he?

"...tudatni velünk, hogy módjuk van-e részt venni azon az értekezleten, amelyen jelen lesz Őeminenciája Michebort bíboros, továbbá a Folyóvíz– és Tőzeglápügyi Minisztérium Latex és Sajtókapcsolatok Osztályának vezetője és a Szajna megyei Veszélytelenjáték felügyelőség csoportfőnöke is. Kérjük, tudassák velünk..."

– Kétszer lesz "kérjük", ha megváltoztatjuk az előző mondatot – jegyezte meg Léger, akinek hiúzszeme volt.

– Hát... öő... majd maga kijavítja, ugyebár, bízom magában...

"...tudassák velünk miharabb, hogy számíthatunk-e a jelenlétükre..."

– Na nem! – tiltakozott Pharocq. – Nem jó a fogalmazványa...

Felragadott egy igazgatói ceruzacsonkot – külön a Konzorcium vezérkarának gyártott modell –, és szálkás betűkkel beírta a sorok közé:

"...haladéktalanul tudassák velünk" – nemdebár – "részt tudnak-e venni..."

– Világos, gondolom, így sokkal... egy szó, mint száz, sokkal... érti, ugye...

– Igen, uram – mondta Léger.

– Helyes – foglalta össze véleményét Pharocq, miután gyorsan végigfutott a levél befejező részén –, az említetteken kívül hibátlan a levele... Nézzük a többit...

A házitelefon csilingelése beléfojtotta a szót.

– A kiskésit neki – mondta, és széttárta a karját.

Fölvette a telefont.

– Halló! Igen-igen! Jó napot, barátom... Most, azonnal? Jó. Lemegyek.

– A patentláncszem ügyében keresnek – mondta sajnálkozva. – Majd később visszatérünk a többi levélre.

–...rendben van, uram – mondta Léger, kiment és becsukta maga mögött az ajtót.



4. fejezet

Pharocq Alfőmérnök hivatalának személyi állománya a Konzorcium egésze által elfoglalt épület legfölső emeletén csoportosult. A dolgozószobák bizonyos hányada egy központi folyosóról nyílt, és belső ajtók rendszere biztosította a helyiségek közti közlekedést. A bariszféra középpontjában trónolt Léon-Charles, jobbról René Vidal, balról Emmanuel Pigeon vette közre. A Vidal melletti szobában székelt Victor Léger és Henri Levadoux. Pigeon szomszédja Adolph Besary és Jacques Marion volt, az ő irodájuk a folyosó végén terült el. Szemben volt a gépírószoba és a telefonközpont.

Léger a Vidal szobáján át távozott.

– Lement! – rikkantotta áthaladtában.

Vidal hallotta, hogy Pharocq kimegy, befordul a mosdóba vizelni (ezt sose mulasztotta el, ha elhagyta a dolgozószobáját), és továbbindul a lépcső felé. Az éles hallású Pigeon csatlakozott két kollégájához, és Levadoux se sokat késlekedett.

Mindig Vidalnál szoktak összejönni, mikor az Álfőmérnök értekezletre ment vagy társalogni Biquabay-jal.

Adolphe Besary rendszerint a szobájában maradt és piszkozatokat gyártott; e célra mérhetetlen mennyiségű régi Aktátumot vett igénybe, melyeket olyan krikszkraksszal érvénytelenítettek, amilyen egy időszakos alkoholizmussal megvert analfabéta hártyásszárnyú íráspróbája.

Marion, állát egy göcsörtös szilvafából készült vonalzó végén nyugtatva, édesdeden aludt. Nemrégiben nősült újra, s a házasság nem indult biztatóan. Ráadásul sokáig szolgált a katonaságnál, mielőtt az OEK kötelékébe lépett volna, és a kettős csapást nehezen tudta kiheverni.

– Uraim! Korábbi eszmecseréink értékes információkkal szolgáltak Pharocq Alfőmérnök viselkedési szokásait illetően – jelentette ki Pigeon. – Foglaljuk össze, hogy személyes megfigyelés alapján milyen ismeretek birtokába jutottunk:

a) telefonálás közben az a szavajárása, hogy "szolgálatára";

b) gyakran használja azt a jól ismert kifejezést, hogy "ilyeténképpen";

c) vakargatja a slicce tájékát;

d) csak akkor hagyja abba a vakarózást, ha rágja a körmét.

– Egyetértünk – mondta Vidal.

– Aligha – vette vissza a szót Pigeon. – Legfrissebb elmélkedéseim arra a felismerésre vezettek, hogy az utolsó pontot illetően nem értünk egyet: nem rágja a körmét.

– De hiszen folyton a szájában van az ujja! – tiltakozott Légcr.

– Igen – válaszolta határozottan Pigeon –, de előbb az orrába dugja... Az eljárás a következő: A körmével megvakargatja a fogát, hogy élesítse az előbbit, aztán beletúr az orrába, és haladéktalanul kitermel egy rakományt. Az ujjperce végét borító nyáladékkal végigsimít a bajuszán, és végre megízleli fáradozása gyümölcsét.

– Elfogadva! – mondta Levadoux. – Nincs hozzáfűzni való.

– Egyelőre nincs – helyesbített Pigeon.

– Az valami hihetetlen, hogy mennyire unatkozik itt az ember – foglalta össze Vidal.

– Iszonyúan unatkozik – helyeselt Pigeon.

– De jó lenne a szabadban! – mondta Levadoux, és ez az eredeti észrevétel lángcsóvás nosztalgiafelleget kergetett végig topázszín szemfenekén.

– Én – mondta Léger –, én nem unatkozom, és kezdem kellemesen érezni magam. Épp most olvastam egy csuda érdekes számítást a Franciaországi Eretnekek Biztosító-Kárbecslő Közlönyében, amely szerint már leéltem az átlagos emberi élettartam felét. Túl vagyok a nehezén.

Eme vigasztaló gondolat jegyében váltak el. Pigeon visszament a szobájába szundítani egyet, Victor újra nekifeküdt az angoltanulásnak, Levadoux pedig tovább készült arra az év végén esedékes igen nehéz vizsgára, amely rendkívül fontos volt neki, mert azt tervezte, hogy elhagyja az OEK-et, és a DEDO-diploma megfelelő biztosíték, hogy majd visszakerülhessen.

René Vidal kottamásoláshoz látott. Ventil trombitán játszott Claude Abadie amatőr jazzegyüttesében, és ez sok idejét lekötötte.

Mellékesen valamennyien Aktátum-terveket szerkesztettek, amelyekért Pharocq Alfőmérnök, ez a páratlanul magasztos lélek, teljes felelősséget vállalt, mihelyt az utolsó simítást is elvégezték rajtuk.



5. fejezet

René Vidal egyedül maradva a szobájában, hozzáfogott pillanatnyi munkájához; ki kellett lyuggatnia bizonyos számú papírlapot, amelyre majd egyéni módszerrel átmásolja a partitúrákat.

Alig tíz perce lyuggatott, amikor ciripelni kezdett a házitelefon.

Felvette.

– Halló! Vidal úr? Itt a porta.

– Jó napot kívánok, Alliage kisasszony – mondta Vidal.

– Jó napot, uram. Egy úr van itt, uram, és Pharocq úrral óhajt találkozni.

– Milyen ügyben? – kérdezte Vidal.

– Valami fehér kesztyűről van szó, de nem értettem pontosan, rendkívül bonyolultan adta elő.

– Fehér kesztyű? – mormolta Vidal. – Bőrből vagy textíliából?... Akkor hozzám tartozik. Küldje fel, kisasszony! Majd én fogadom, mert Pharocq úr jelentéstételen van. Hogy hívják az urat?

– Tambourin úrnak, uram. Szóval önhöz küldjem?

– Igen.

Vidal letette a kagylót.

– Tyűha, fiúk! – dugta át a fejét Léger és Levadoux szobájába. – Ügyfél jön hozzám.

– Jó szórakozást! – élcelődött Léger, és minden átmenet nélkül szavalni kezdte a saját maga kidolgozta tankönyv első leckéjét: – My tailor is rich.

Vidal a jobb karja körkörös és centripetális mozdulatával lesöpörte íróasztaláról a tornyokban álló papírhalmot, begyömöszölte a bal oldali fiókba, amitől sokkal méltóságtelibb lett az összkép. Aztán felkapott egy stencilezett iratköteget, és figyelmesen tanulmányozni kezdte. Mindig ugyanazt az iratot használta. Hét éve készült, de nagyon vastag volt és nagyon tekintélyes hatást keltett. A berakodás során jelentékeny balesetveszélyt nem képező, 17 X 30 X 15 centimétert meg nem haladó építési anyagok szállítmányozására szolgáló könnyű tehervagonok hátsó kereke zárószegeinek egységesítését taglalta. A kérdés még nem volt lezárva, de a tanulmányt mindenesetre figyelmen kívül hagyták.

Kopogtak.

– Tessék! – kiáltott Vidal.

Antiochio lépett be.

– Jó napot, uram – mondta Vidal. – Parancsoljon, foglaljon helyet!

Elébe tolt egy széket.

A két férfi egypár másodpercig méregette egymást, és kölcsönösen megállapították, hogy rendkívüli módon hasonlítanak egymásra, és ez nagyon kellemesen hatott rájuk.

– Pharocq úrral szeretnék beszélni, magántermészetű ügyben – mondta Antiochio. – Szeretném megkérni az unokahúga kezét.

– Engedje meg, hogy szívből gratuláljak – mondta René Vidal, szánakozó mosollyal az ajka szögletében.

– Ne fáradjon – szabadkozott Antiochio –, egy barátom megbízását teljesítem.

– Nos, ha az ön barátsága efféle szolgálatokban nyilvánul meg, végtelenül hálás volnék önnek, ha mostantól fogva a potenciális ellenségei közt tartaná számon szerénységemet – mondta Vidal hamisítatlan OEK-stílusban.

– Más szóval – mondta Antiochio, aki az egyenes beszéd híve volt – Pharocq Alfőmérnök utálatos fráter.

– De még milyen! – mondta Vidal.

Nyílt a Levadoux és Léger szobájának ajtaja.

– Elnézést kérek – mondta Levadoux megállva a küszöbön –, nem tudja véletlenül, mi lesz Pharocq programja a későbbiek folyamán?

– Úgy tudom, értekezletre megy Besaryval – mondta Vidal –, de ajánlatos volna, ha a biztonság kedvéért utánaérdeklődne.

– Köszönöm – mondta Levadoux, és becsukta az ajtót.

– Térjünk vissza a tárgyra – mondta Antiochio. – Azt hiszem, mázlim volt, hogy nem találtam bent ma délelőtt ezt a Pharocqot. Mindig jó előre tudni, miféle alakkal kell tárgyalnia az embernek.

– Így van – mondta Vidal. – Egyébként nem is tudtam, hogy Pharocqnak unokahúga van.

– Rokonszenves lány – vallotta be Antiochio a házibulira gondolva.

– Ebben az esetben egy csöppet sem hasonlít a nagybátyjára.

A nagybácsinak olyan volt az ábrázata, mint egy mandarinnal keresztezett őszbe csavarodott csemegeuborka, a kellemetlen látványt csak fokozta, hogy hunyorgott; rövidlátó volt, és tetszeni vágyásból gyakran szemüveg nélkül mutatkozott.

– Megijesztett egy kicsit – mondta Antiochio. – Na mindegy, majd csak elboldogul az Őrnagy.

– Ó! Az Őrnagyról van szó? – mondta Vidal.

– Ismeri?

– Hajaj! Mintha magam csináltam volna... Eh. Nem is mondok többet mélyen tisztelt Főnökömről, mert utálok rosszat mondani az emberekről. Ha kívánja, megbeszélhetek vele egy találkozót a maga számára. Három óra megfelel? Még bent lesz.

– Nagyon jó – mondta Antiochio. – Itt maradok a környéken. Előtte majd beugrom magához. Viszlát, öregfiú, és köszönöm.

– Viszontlátásra – mondta Vidal, felállt, és kezet szorított Antiochióval.

Antiochio kiment, és majdnem orra bukott egy öt-hat éves fiúcskában, aki úgy száguldozott a folyosón, mint egy vadszamár a kanadai pampákon.

Ifjú kém volt, akit Levadoux fogadott föl, hogy éjjel-nappal szemmel tartsa Pharocqot. Így aztán mindig tudta, mikor lehet angolosan lelépni, hogy igyon egy pohárkával, vagy elmenjen a rosszlányokhoz. Nappal Levadoux a szobájában rejtegette alkalmazottját.

René Vidal visszaült az íróasztalához, és előbányászta a bal oldali fiókjába gyömöszölt papírhalmot.

Öt perccel később nyúlléptek surrantak a folyosón, és becsapódott Pharocq ajtaja. Visszajött.



6. fejezet

Vidal kinyitotta a közlekedőajtót, és így szólt a Főnökhöz:

– Az imént járt nálam valaki, uram, aki önnel kívánt eszmecserét folytatni.

– Milyen tárgykörben? – kérdezte az Alfőmérnök.

– Az illető úr... Tambourin úr, ha jól emlékszem, önnel óhajt találkozni, uram. Azt javasoltam neki, hogy térjen vissza később, három órakor. Ön azt mondta, hogy akkor ráér.

– Csakugyan – mondta Pharocq. – Jól tette, habár... elvileg, nemdebár, felhívom a figyelmét, hogy mindig konzultáljon velem, mielőtt találkozót beszélne meg a nevemben. Ön is tudja, hogy rendkívül zsúfolt a programom, és esetleg előadódhatott volna, hogy nem érek rá, és megértheti, hogy az nagyon rossz benyomást kelt a cégen kívüliek körében. Nagy vigyázattal kell élnünk. Megjegyzem, ezúttal egyetértek az eljárásával, de a jövőre nézvést nyomatékosan kérem, hogy éljen nagyobb vigyázattal.

– Értem, uram – mondta Vidal.

– Egyéb előterjesztenivaló?

– Aktátummá dolgoztam át Chaudert előadó kóborebbőrről szóló tanulmányát.

– Kiváló. Majd később megnézem. De nem most azonnal, mert ügyfél jön hozzám... holnap, például.

Kinyitotta az irattárcáját, és kivette belőle azt a speciális nyilvántartó kartont, amelyre a találkozói napját, óráját és helyszínét írta föl.

– Holnap – motyogta. – Nem... délelőtt a Lengumiipari Intézetbe megyek Léger-vel, délután pedig... De hiszen ma délután nem tudom fogadni az ügyfelet! Látja, megmondtam, Vidal, hogy ne beszéljen meg időpontot a megkérdezésem nélkül. Ma délután a Tubákradírozók székházába megyek Padlijeanne professzor előadására. Nem tudom fogadni... Nagyon fellendült a gumi mostanában.

– Akkor telefonálok neki – mondta Vidal, bár esze ágában se volt telefonálni.

– Igen, de látja, ugyebár, helyesebb lett volna előzőleg konzultálnia velem. Az esetben értékes időveszteségtől kímélhettük volna meg magunkat, ami, mint ismeretes, mindig kedvezőtlenül hat a hivatal olajozott működésére...

– Milyen időpontot adhatok meg neki? – kérdezte Vidal.

Pharocq szemügyre vette a nyilvántartó kartont. Bő negyedóra telt el.

– Nos – szólt –, március 19-én tizenöt óra hét perc és tizenöt óra tizenhárom perc közt fogadni tudom... Hívja fel a figyelmét, hogy pontos legyen.

Február 11-e volt...



7. fejezet

René Vidalnak gondja volt rá, hogy ne telefonáljon. Nem is tudta Antiochio számát, és csak azért ajánlotta fel, hogy telefonál, mert el akarta kerülni Pharocq unalmas szónoklatát arról, hogy minden esetben kívánatos beszerezni ama nélkülözhetetlen információkat az ügyféli viszonyban levő személyektől, amelyek bizonyos esetekben szükségesnek bizonyulhatnak a kapcsolatfelvétel szempontjából.

Néhány másodperc múltával Pharocq benyitott Vidalhoz.

– Olybá tűnik, hogy a telefonom nem működik. Volna szíves beküldeni Levadoux-t?

– Épp most ment ki a szobájából, uram – felelte Vidal, aki pontosan tudta, hogy Levadoux már több mint egy órája lelécelt. – Hallottam, hogy csukódott az ajtaja.

– Amint visszajön, szóljon neki, és küldje be hozzám...

– Igen, uram – mondta Vidal.



8. fejezet

Miközben a fentebb leírt események zajlottak, az Őrnagy gyöngytyúklábmintás öltönyben, fején széles karimájú kalappal, búbánatos arccal járkált fel s alá a kertje ösvényein. Várta, hogy Antiochio meghozza végre a jó hírt.

A vadászblézer három méterre lemaradva követte, cigarettapapírt rágcsált, és az ő képe még búbánatosabb volt.

Az Őrnagy hirtelen hegyezni kezdte a fülét. Megismerte a mindenhova motorral járó Antiochio Super-Kannibáljának duruzsolását: három hosszú, három rövid és egy orgonapont G-dúrban.

Antiochio teljes sebességgel robogott végig a parkon, és megállt az Őrnagy előtt.

– Hurrá! – kiáltotta. – Sike...

– Beszéltél Pharocqkal? – fojtotta bele a szót az Őrnagy.

– Nem. De ma délután találkozom vele.

– Ah! – sóhajtott keserűn az Őrnagy. – Ki tudja?...

– Hagyd ezt a szöveget, jó? – mondta Antiochio. – A nagybácsi undorító bélféreg.

– Jaj, csak magadra ne haragítsd! – rimánkodott az Őrnagy. – Hánykor találkozol vele?

– Háromkor – válaszolta Antiochio.

– Elkísérhetlek?

– Nem ajánlom...

– Telefonálj, könyörgök! Szeretnék veled menni.

– Tegnap még nem akartál.

– Mit számít az? Az még tegnap volt – mondta mélyet sóhajtva az Őrnagy.

– Hát jó, telefonálok – egyezett bele Antiochio. Antiochio negyedóra múlva tért vissza. – Rendben van, jöhetsz – mondta.

– Mindjárt elkészülök – kiáltott az Őrnagy, és nagyot ugrott kitörő örömében.

– Nem érdemes... Március 19-én megyünk.

– Bassza meg! – szögezte le az Őrnagy. – Az agyamra mennek. (Utólag mindig megbánta a trágárságát.) Hát akkor több mint egy hónapig nem láthatom Óvadócot – mondta megindító sóhaj kíséretében.

– Miért? – kérdezte Antiochio.

– Megígértem neki, hogy addig nem találkozunk, amíg meg nem kérem a kezét a bácsikájától – magyarázta az Őrnagy.

– Micsoda ostoba ígéret! – adott hangot véleményének Antiochio.

A vadászblézer szemlátomást ugyanígy vélekedett, mert undorodva csóválta a fejét, és, psss, becsmérlően felemelte a lábát.

– És valósággal barcog a fogam – fűzte hozzá az Őrnagy –, mert nem tudom, mi a fenét csinál de Lucerna, az a szörnyűséges és megátalkodott dög.

– Mit törődsz vele, hiszen Óvadóc téged szeret! – mondta Antiochio.

– Nyugtalan vagyok és zaklatott... – mondta az Őrnagy. – Félek...

– Hanyatlasz – mondta Antiochio, mert eszébe jutott, hogy annak idején milyen hihetetlen vakmerőségről tett tanúbizonyságot a barátja az uszonyos márna kockázatos üldözése során.

És telt-múlt az idő...



9. fejezet

Március 16-án Pharocq beszólította Vidalt a szobájába. – Vidal – mondta –, ha jól emlékszem, ugyebár, maga fogadta ezt a... öő... Tambourint, nemde? Nyilván feljegyezte, amiként arra mindig is felhívtam a figyelmüket, hogy mi volt az illető személy jövetelének a tárgya. Készítsen nekem egy rövid feljegyzést... foglalja össze a legfontosabb pontokat, amelyek figyelemre tarthatnak számot, és szemközt, ugyebár a papiros jobb felén, az adandó válaszokat... világos, nemdebár... ne legyen hosszú, de legyen kellőképpen explicit...

– Értem, uram – mondta Vidal.

– Azt hiszem, nyilvánvaló – folytatta Pharocq –, hogy milyen nagy jelentőséggel bír, ha naprakészen vezetjük a telefonhívásokat, és feljegyzést készítünk valamennyi személyes tárgyalásunkról, amelyet az ügyfeleinkkel folytattunk, de természetszerűleg csak rövid rezümé kívánatos a legfontosabb tárgyalási pontokról. Úgy vélem, nem igényel bővebb magyarázatot, hogy ez milyen felmérhetetlen haszonnal jár.

– Nem, uram – mondta Vidal.

– Mert ugyebár, rendkívül fontos mindent feljegyezni és megőrizni egy efféle ügyfélfogadás nyomán, a beszélgetés során elhangzó érdemleges gondolatokat, és egy kis személyes dossziét állítani össze belőlük, amelyről természetszerűleg másolatot ad nekem, hogy mindenről tudomásom legyen, ami a hivatalomban zajlik, ha alkalomadtán nem vagyok személyesen jelen, és, nemdebár, öő... ez rendkívül fontos... És ezen túlmenően hogy áll a munkáival? – kérdezte Pharocq.

– Mintegy tizenöt Aktátum-tervezetet készítetten, ezeket azon nyomban ön elé tárom, mihelyt van egy perc ideje – mondta Vidal. – Megírtam egynéhány levelet is, de nem égetően sürgősek.

– Ó, remek! Nos, ha nincs ellenére, még a nap folyamán kimerítően megtárgyaljuk az ügyeket.

– Csak szólítson, uram – sugallta Vidal.

– Rendben van, kedves barátom. Tessék, itt vannak ezek az újságok, majd adja tovább őket... és küldje be hozzám Levadoux-t!

Nevezett, akit már értesített a kéme, hogy Pharocq a környéken kószál, épp most sietett fölfelé a lépcsőn, és abban a szent pillanatban ért vissza posztjára, amikor Vidal kinyitotta az ajtót.

Pharocq túláradó örömmel fogadta, de ekkor telefonon sürgősen a harmadik emeletre hívatták, mivel Biquabay Főfőmérnöknek szüksége volt egy negyedikre a robberhez (így kívánták a bridge játék szabályai), amelyet minden reggel lefolytattak a Vezérigazgató szobájában, és melynek a tétje egy sor Aktátum-tervezet odaítélése volt.

Levadoux dühöngve ment vissza a szobájába. Vidal megállította.

– Mi a baj, öregfiú? – kérdezte.

– Az agyamra megy – válaszolta Levadoux. – Most az egyszer itt vagyok, erre fogja magát, és pont amikor kezdenénk, olajra lép.

– Tényleg az agyára megy az embernek – helyeselt Emmanuel, aki hallotta, hogy Pharocq elmegy, és véletlenül benézett Vidalhoz.

– Igen-igen, az agyunkra megy – állapította meg energikusan Victor, akinek szűzi ajkát, akármilyen energikus volt, sose hagyták el illendőséget sértő szavak. – De valójában kellemes dolog, ha az ember agyára mennek. Sokkal fárasztóbb, ha az ember maga megy a saját agyára.

– Maga egy mocskos kapitalista! – mondta Vidal. – De ne féljen, lesz még a kutyára dér!

René Vidal és Victor Léger egy iskolába jártak, és ezt kihasználva gyakran folytattak efféle kellemdús csevelyt egymással.

Mindenki visszament a helyére, mert titkárnők jöttek Pharocq irodájába, hogy rendezzék a kartotékokat, és vigyázattal kellett élniük, nehogy szóbeszédre adjanak alkalmat.

Levadoux megnézte a noteszát, megállapította, hogy Pharocq aligha tér vissza egy órán belül, és lelécelt.

Öt perc múlva beviharzott a főnöke, mert előre nem látott körülmények folytán félbeszakadt a robber, és benézett Vidal szobájába.

– Levadoux nincs itt? – kérdezte magzati mosollyal.

– Épp most ment ki a szobájából, uram. Azt hiszem, a Július Harminckilencedike utcába ment.

Ott volt az OEK egyik részlege.

– Ejnye, de kellemetlen! – mondta Pharocq.

Az abszolút értéket tekintve annyival inkább kellemetlen volt, mivel teljesen valótlan.

– Küldje be hozzám, amint visszajön – határozott Pharocq.

– Igen, uram – mondta Vidal.



10. fejezet

Március 19-e puszta véletlenségből egy hétfői napra esett.

Háromnegyed kilenckor Pharocq maga köré gyűjtötte hat helyettesét, hogy megtartsa a rendes heti tanácsülést.

Félkör alakban letelepedtek, és ceruzával vagy tollal a jobb kezükben, szűz papirossal a bal térdükön figyelő tekintettel várták, hogy írásba fektethessék Pharocq termékeny agymunkájának gyümölcsét. Az Alfőmérnök megköszörülte a torkát, és immár éles hangon e szavakra fakadt:

– Nos kérem! Öő... Ezúttal egy fontos kérdésről kívánok szólni... a telefon kérdéséről. Mint ismeretes, csupán korlátozott számú vonal áll rendelkezésünkre... természetszerűleg, ha majd az OEK kibővül, megfelelő mértékben ismertté válunk, és jelentőségünkhöz illő helyet foglalunk el, példának okáért egy teljes párizsi kerületet, ami egyébiránt szerepel is a tervünkben, amint fellendül a pénzügyi helyzetünk... ami, erősen remélem, hamarost bekövetkezik... öő... mivelhogy... tekintve, ugyebár tevékenységünk jelentőségét... végül is, nemdebár, nyomatékosan felhívom a figyelmüket a telefon használatának szigorú titoktartással való használatára, kiváltképp ami a magánbeszélgetéseket illeti... Megjegyzem, ez csupán általánosságban értendő, mivel a mi hivatali részlegünkben nincsenek túlkapások, de megemlítették nekem egy másik részlegünk mérnökének esetét, akinek egyetlen éven belül két ízben is telefonoztak magántermészetű ügyben, ami azért, nemdebár, túlzásnak minősül. Csakis akkor telefonáljanak, ha múlhatatlanul szükséges, és a lehető legrövidebben. Úgy vélem, mindenki előtt világos, hogyha külső telefonhívásunk érkezik, az esetben a hivatalos szervek, és kiváltképp azok, amelyekkel jól felfogott érdekünk jó és szívélyes kapcsolatokat fenntartanunk, és ugyebár nincs szabad vonal, nos, kérem, ez rendkívül rossz hatást kelt, és kiváltképp ami Tzápa Kormánybiztost illeti. Ennek megfelelően arra kívánom felhívni a figyelmüket, hogy... öő, nemdebár... milyen rendkívüli jelentőséggel bír, hogy ne éljünk vissza a telefon nyújtotta lehetőségekkel, kivéve természetesen a sürgős eseteket, és ha a telefonhasználat múlhatatlanul szükséges... Egyébiránt önök előtt is ismeretes, hogy jóllehet a telefonhívás kevésbé költségigényes, mint a közönséges levél bérmentesítése, nyomban költségesebbé válik, ha túllép bizonyos időtartamot, és végül is, ugyebár, az ilyen telefonhívás megterheli az OEK büdzséjét.

– Esetleg csőpostát alkalmazhatnánk a telefonvonalak tehermentesítése végett – javasolta Adolphe Besary.

– Hova gondol! – tiltakozott Pharocq. – Egyetlen csőpostaküldemény három frankba kerül, beláthatja, hogy ez lehetetlen. Végül is az a fontos, és azt mindenkinek nyomatékosan a figyelmébe ajánlom, hogy nagy vigyázattal kell élni.

– Különben is – erősködött Besary –, a telefonok nagyon rosszul működnek, és dühítő, ha az ember nem kap vonalat. Jó néhány készüléket ki kellene cserélni vagy legalább megjavítani.

– Elvileg bizonyos mértékig igazat adok önnek – mondta Pharocq –, de nem vet számot a tetemes költségkihatással, lévén, hogy végül is, ugyebár... mégiscsak az a legegyszerűbb, nemdebár, ha lehetőség szerint egyrészről csökkentjük a telefonbeszélgetés időtartamát, másrészről ritkítjuk a gyakoriságát... oly módon, hogy végül is ugyebár mindenki hozzájuthasson... Van valakinek kérdése vagy hozzátennivalója a taglalt kérdéshez?

– Talán meg kellene beszélni a titkárnők kérdését – mondta Emmanuel.

– Persze, persze – mondta Pharocq. – Épp most akartam rátérni.

Megszólalt a városi telefon. Pharocq felvette a kagylót.

– Halló! – mondta. – Tessék, én vagyok az. Ó, ön az, Elnök úr?... Mély tiszteletem, Elnök úr.

Egy kézmozdulattal türelmet kért helyetteseitől.

A telefonáló olyan hangerővel beszélt, hogy röptében el lehetett kapni a társalgás foszlányát: "Nehéz volt megkapnom."

– Ó, nekem mondja, Elnök úr! – tört ki Pharocq. – A vonalaink száma, ugyebár, a legkevésbé sincs arányban kiterjedt tevékenységi körünkkel... – Egy ideig hallgatott. – Pontosan így van, Elnök úr, és ez abból származik, hogy az OEK szervezete igen gyors növekedésen ment keresztül, és ha szabad így kifejeznem magam, a külső fejlődés nem tartott lépést vele... Benne vagyunk a legnagyobb növekedési válságban... Gn, gn... – úgy kotyogott, mint egy hermafrodita tyúk, amely három szépiacsontot adott egy szakajtó datolyáért. – Gn, gn, gn – folytatta az Elnök valami újabb megjegyzésére. – Tökéletesen igaza van, Elnök úr... Igen, tessék csak mondani, Elnök úr!

Aztán rendszeres időközönként megértő "Igen, igen, Elnök úr"-akat hallatott, és minden esetben enyhén meghajtotta a fejét, nyilván tisztelete jeléül, miközben bal kezével a combtöve belső felét vakarta.

Egy óra hét perc múlva intett a helyetteseinek, hogy távozzanak, majd később folytatják a tanácsülést. Besary hevesen talpra szökkent, amikor Emmanuel oldalba bökte, és felriasztotta álmából. Pharocq egyedül maradt telefonkagylóval a kezében. Időnként a fiókba csúsztatta balját, és egy szelet sertéskarajt, kétszersültet, felvágottat és egyéb elemózsiát húzott elő, amit hallgatás közben elmajszolgatott...



11. fejezet

Ugyanannak a napnak a délutánján, három óra előtt öt perccel Antiochio Tambourin leszállt a Kannibálról, és belépett a Konzorcium székházába.

Fent, a hatodik emeleten René Vidal jól hallotta a felvonó motorjának tompa zaját, mely megremegtette az egész épületet. Vidal felállt, hogy illően fogadja a látogatóját.

Antiochio befordult a célegyenesbe, vagyis megindult azon a keskeny folyosón, amelyről a hatodik emeleti szobák nyíltak, és hamarosan megállt a második bal oldali ajtó előtt, mely a 19-es számot viselte. Csak tizenegy helyiség volt az emeleten, de a számozás, kifürkészhetetlen okból, a 9-esnél kezdődött.

Kopogtatott, belépett, és szeretettel kezet szorított Vidallal, aki iránt olthatatlan rokonszenvet érzett.

– Jó napot – mondta Vidal. – Hogy s mint?

– Köszönöm – felelte Antiochio. – Beszélhetnék Pharocq Alfőmérnök úrral?

– Nem úgy volt, hogy az Őrnagy is magával jön? – kérdezte Vidal.

– De igen, de az utolsó pillanatban berezelt.

– Jól tette – mondta Vidal.

– Miért?

– Mert Pharocq reggel kilenc óra huszonkét perc óta egyfolytában telefonál.

– Hűha! – mondta Antiochio elismerően. – De most már csak befejezi, nem?

– Azt nemigen lehet tudni – mondta Vidal. Victor és Levadoux ajtajához lépett. Victor egyedül volt, írt.

– Levadoux nincs itt? – kérdezte Vidal.

– Épp az imént ment ki a szobából – mondta Léger. – Nem tudom, hol van.

– Aha! – mondta Vidal. – Előttem fölösleges falazni. – Visszament Antiochióhoz. – Levadoux nincs bent, ami némi reményt ad rá, hogy Pharocq abbahagyja a telefonálást, és hívatja, de nem rejthetem véka alá, hogy ez korántsem biztos.

– Várok egy negyedórát, aztán elmegyek – mondta Antiochio.

– Mi olyan sürgős? – kérdezte Vidal. – Maradjon a körünkben!

– Okvetlenül el kell mennem a fogorvosomhoz – mondta Antiochio. – Meg van beszélve.

– Szereti a szép nyakkendőt – jegyezte meg ártatlanul Vidal, kedvtelve nézegetve Antiochio nyakát.

Égszínkék selyemkelme volt, piros és fekete mintával.

– Mi tagadás – bólintott Antiochio, és elpirult, de épp csak egy picikét.

Néhány percig még csevegtek, aztán Antiochio távozott.

Pharocq még mindig telefonált.



12. fejezet

A rákövetkező hétfőn fél tizenegy tájban Antiochio újra odament, hogy érdeklődjön.

– Jó napot, öregfiú! – harsogta René Vidal szobájába lépve. – Elnézést kérek, látom, zavarok...

Vidal az íróasztalánál trónolt, és ott volt a szobában a másik öt helyettes is.

– Jöjjön csak! Úgyis eggyel kevesebben vagyunk – mondta.

– Nem értem – mondta Antiochio. – Pharocq még mindig telefonál?

– Eltalálta! – pukkadozott Vidal.

– De mi azért megtartjuk a rendes heti tanácsülést – sietett kijelenteni Adolphe Besary.

Levadoux ragadta magához a szót; kiköpött Pharocq volt.

– Ezúttal... öő... egy olyan kérdésről szeretnék szót ejteni, amely elég jelentékenynek tűnik fel előttem, hogy esedékes heti eszmecserénk tárgya legyen... a telefon kérdéséről.

– Csak azt ne! – mondta Besary. – Már a könyökömön jön ki.

– Hát akkor – mondta Vidal –, ne vesztegessük az időt, és térjünk egyenesen a tárgyra: menjünk, igyunk egyet!

– Nincs kedvem lemenni – mondta Emmanuel.

– Akkor csak unatkozzunk tovább – mondta Léger.

– És mit szólnának egy kis irodalmi versengéshez? – vetette fel Vidal. – Legyen a műfaj, mondjuk, rövid tanítómese.

– Na halljuk, mit agyalt ki – szólt Besary.

– Csak egyvalaki nincs, és üres a világ – szavalta Vidal.

– Ezt nem maga találta ki – állította Léger.

– Tanulság? – folytatta Vidal háborítatlanul.

Csönd telepedett a szobára.

– Szaharában hagyta a nő.

Victor elpirult, és megvakarta a bajuszát.

– Tud még ilyet? – kérdezte Pigeon.

– Hát ha nagyon akarja – mondta Vidal.


A lóvas rosszul állt a lólábon, s legott

A gyanútlan lovas a lóról lebukott.


Tanulság:

"A balga nem esik messze a pályától."


– Egyhangúlag elfogadva! – mondta Pigeon két szóban összefoglalva a gyülekezet elismerését. – De azért – törte meg a csöndet öt perccel később – marhára unatkozik itt az ember... Nem igaz, Levadoux?

A nevezett felé fordult, és megállapította, hogy az már lelécelt.



13. fejezet

Hajszálpontosan három hónappal Antiochio látogatása után, július 19-én tizenhat órakor Pharocq letette a kagylót.

Elégedett volt, remek munkát végzett, sikerült végső formába önteni két körlevéltervezetet, amelyet a Lejtmenetfékezők Országos Szövetségéhez volt intézendő a sajtkerekítés tárgykörében.

Időközben lezajlott a háború és a megszállás, de erre nem volt gondja, mert nem tudott róla. A megszállók ugyanis nem tettek kárt Párizs telefonhálózatában.

Az OEK székháza is sértetlen maradt.

Pharocq kollégái és felettesei vidéken húzódtak meg, és nem törődtek az Alfőmérnökkel, mert mindenki tudta, hogy ő szokta utolsónak elhagyni az épületet. Két napja sorra visszatértek a hivatalba. Így aztán Pharocq nem vette észre pillanatnyi távollétüket.

Különben ideje volt, hogy véget érjen a háború, vagy legalábbis a hivatalos ellenségeskedés, mivel három hónap alatt Pharocq gépiesen elmajszolta a fiókjában felhalmozott élelmiszerkészletet.

Egyedül René Vidal nem ért még vissza, amikor (tizenhat óra tizenöt perckor) Pharocq kinyitotta a szobáikat összekötő ajtót. Vidal éppen a lépcsőn kaptatott felfelé, és egy kicsit lihegett, mert gyalogszerrel jött Angouléme-ből.

Abban a szent pillanatban lépett be, amikor Pharocq, körbejártatván tekintetét a szobán, behúzni készült maga mögött az ajtót.

– Jó napot, uram – mondta jólnevelten Vidal. – Hogy szolgál az egészsége?

– Köszönöm, Vidal, kiválóan – mondta Pharocq, és gorillához méltó tapintattal az órájára nézett. – Késett a metró?

Vidal egy szempillantás alatt rájött, hogy Pharocq telefonbeszélgetése tovább tartott a tervezettnél. Ellentámadásba lendült:

– Egy tehén volt a vágányon.

– Nahát, ezek a metróalkalmazottak! – mondta Pharocq őszinte meggyőződéssel. – Igazán vigyázhatnának a marháikra! Mindazonáltal nem lett volna szabad elkésnie. Tizenhat óra húsz perc van, magának tizenhárom óra harminc perc óta itt kellene lennie. Egyetlen tehén!...nem, ezt nem mondhatja komolyan.

– Nem volt hajlandó odább menni – bizonygatta Vidal. – Ezek a jószágok rendkívül csökönyösek.

– Nem mondom – mondta Pharocq –, ez csakugyan így van. Bajos lenne egységesíteni őket.

– A szerelvénynek ki kellett kerülnie, és az sok időbe telik – szögezte le Vidal.

– Értem – mondta Pharocq. – Ennek kapcsán jut eszembe, hogy érdemes lenne egy olyan vágányegységesítési rendszert kidolgozni, amely elkerülhetővé tenné az efféle balesetet. Készítsen nekem egy kis feljegyzést a dologról!

– Igen, uram.

És Pharocq, elfeledkezve róla, hogy miért jött át, visszahúzódott az odújába.

Öt perc múlva újra benyitott.

– Jegyezze meg, Vidal, hogy amikor az imént felhívtam a figyelmét az idejében való érkezés fontosságára, azt ugyebár nem is annyira azért tettem, hogy... érti, nemdebár, hanem sokkal inkább a fegyelem végett. Tiszteletben kell tartanunk a fegyelmet, és a beosztottak előtt szigorúan be kell tartanunk a munkarendet, mert végül is, ugyebár, beláthatja, hogy rendkívül pontosnak kell lennünk, kiváltképp ezekben az időkben, amikor bármelyik pillanatban kitörhet a háború, és nekünk, akik mindenki másnál hivatottabbak vagyunk, hogy vezetői beosztást töltsünk be, nekünk végül is, nemdebár, mindenki másnál inkább jó példával kell elöljárnunk...

– Igen, uram – mondta Vidal elcsukló hangon –, soha többé nem csinálok ilyet.

Eltöprengett, hogy kik azok a "mindenki más"-ok, és hogy vajon mit szólna Pharocq, ha megtudná, hogy megkötötték a fegyverszünetet.

Aztán nekilátott, hogy megszerkessze a bajszos utcaseprők egységesítését célzó Aktátum-tervezetet, amelyet akkor hagyott félbe, amikor hadba vonult Angouléme cukrászdáiba. (Fiatal és szűzies volt hozzá, hogy a kocsmákban teljesítsen szolgálatot, mint a magasabb rangú tisztek.)

Gondja volt rá, hogy minden oldal közepére jusson egy otromba nyelvi hiba; Pharocq hihetőleg a tervezet tüzetes vizsgálatának első órájában észre fogja venni őket, ami ürügyet ad neki, hogy kellemes eszmefuttatást tartson arról, hogy a francia nyelv, hajlékonysága folytán, mily kiválóan alkalmas a mondatban kifejtendő gondolat tolmácsolására, és hogy ebből mely következtetések vonandók le egy Aktátum-tervezet kidolgozását illetően.



14. fejezet

Eltelt egy hét, és a Konzorcium élete lassan visszatért a rendes kerékvágásba. Pharocq Alfőmérnök egymás után kilenc csengettyűt helyeztetett el a karosszéke mögött a falnál, és így, elmésen kombinálva a csengettyűszó magasságát és szaporaságát, könnyűszerrel magához tudta rendelni az emelet valamennyi gépírónőjét. A bámulatra méltó szisztéma hatalmas belső örömmel öntötte el.

Időközben értesült róla, hogy milyen rendkívüli események zajlottak le, amíg ő telefonbeszélgetést folytatott: háború, összeomlás, szigorú jegyrendszer, de csak azért aggódott visszamenőleg, hogy az iratai a fosztogatás, rablás, rombolás, tombolás, tűzvész, lopás, tömegmészárlás iszonyú veszélyeinek voltak kitéve. Haladéktalanul elhelyezett egy dugós pisztolyt a konyhája kulcslyukában, és ettől fogva méltónak érezte magát, hogy minden hoppra hangoztassa hazafiúi véleményét.

Pharocq rendszeresen kapott csomagot vidékről, de nem mindenki számára volt fenékig tejfel az élet. Rettenetes drágaság volt, és Pharocq helyetteseinek gépírónői, akik legfeljebb ezerkétszáz frankot kerestek havonta, és napról napra soványabbak lettek, fizetésemelést követeltek.

Pharocq sorra berendelte őket magához egy kis lelkifröccsre.

– Nos kérem – mondta az elsőnek –, úgy hallom, panaszkodik a fizetésére. Hát vegye tudomásul, hogy az OEK-nek nincsenek meg az anyagi eszközei, hogy többet adjon magának.

(Az OEK az utóbbi időben több millióra rúgó szubvenciót kapott a Leépítési Bizottságoktól.)

– Ugyancsak vegye tudomásul – folytatta az Alfőmérnök –, hogy maga aránylagosan többet keres, mint én.

(Ez megfelelt a valóságnak, figyelembe véve, hogy Pharocq milyen rengeteg túlórát töltött el firkoncmunkákban való dőzsöléssel és legalábbis kétes értékű szőrszálhasogató szövegvizsgálattal és magyarázattal.)

– Különben is, miért nem megy férjhez? – folytatta Pharocq, ha beszélgetőtársa szűz volt. – Majd meglátja, hogy éppen eleget keres.

(Ő, amióta nős volt, sokat megtakarított: ingyen mostak, főztek, stoppoltak rá, és még bejárónőt se kellett tartania, mert bejárónő amúgy se volt se égen, se földön. A háborús ínség lehetővé tette számára, hogy bokafixfogytáig elhordja a zoknijait, és hogy járványveszély-okozás bírságának kockázata nélkül koszosan járjon. Egyszóval Pharocq elhanyagolta magát, és egyre kevésbé volt mutatós. Azért takarékoskodott, mert venni akart magának egy galvánezüst Aktátum-tartót.)

Pharocq rövid néhány perc alatt a helyére tette a gépírónőt, szemére lobbantotta mindazokat a hibákat és baklövéseket, amelyeket csak elkövethetett a Konzorciumba való felvétele óta. Minden alaposan alá volt támasztva; a vádbeszéd megtartása után Pharocq kizavarta a zokogó gépírónőt, és berendelte a következőt.

Miután végzett az egész társasággal, és tizenkettejük közül kettőnek hatalmas, legalább kétszáz frankos fizetésemelést ígért, Pharocq elégedetten elterpeszkedett a karosszékben, és egy vaskos dosszié tanulmányozásába merülve várta, hogy régi ellensége, Biquabay a Vezérigazgatóhoz rendelje egységesített robberezésre.



15. fejezet

A háború – ezt Pharocqnak saját bőrén kellett éreznie – sok mindent felforgatott. A gépírónők, akik erősen megritkultak a piacon, mert a Leépítési Bizottságok magas fizetés ígéretével elszipkázták őket, annak adták el magukat, aki többet ígért, ahogy egy értéke tudatában levő árucikkhez illik. Az írógéptündéreknek fejébe szállt a dicsőség, hogy ilyen nagy bennük a kereslet: a Pharocq-féle kirohanás másnapján a tizenkét letolt közül tizenegy fogta magát, és felmondott.

Pharocq keserű szavakkal illette alárendeltjei háládatlanságát, és gyorsan telefonált a személyzeti ügyosztály Coporchaud nevű őszes hajú, borostás vezetőjének, aki különleges helyzete folytán – ő volt egyszersmind a Vezérigazgató titkára is – meglehetősen nehezen kezelhető személyiség volt.

– Halló! – mondta Pharocq. – Itt Pharocq beszél. Coporchaud úrral beszélek?

– Jó napot, Pharocq úr – mondta Coporchaud.

– Sürgősen szükségem van tizenegy titkárnőre. A régiek mind elmentek, csak Billente kisasszony maradt. Nyilván rosszul választotta ki őket.

– Meg tudná mondani, miért mentek el?

– Nem értették meg egymást a helyetteseimmel, folyton civódtak – hazudta arcátlanul Pharocq.

Coporchaud persze nem hitte el, és nagyot sóhajtott, ami úgy hangzott, mint mikor a Pacific nevű hadihajó túráztatja az összes motorját.

– Majd újakat keresünk – mondta. – Ideiglenesen felküldök magához néhány lányt, akik most léptek be valamelyik alrészlegünkhöz.

Coporchaud-nak gondja volt rá, hogy a leggyengébb gépírónőket adja Pharocqnak, mert nem akarta, hogy a legjobb munkaerők távozzanak. Egyébként figyelmeztette is az újakat:

– Rendkívül érdekes, de... de meglehetősen kényes részlegünkhöz helyezem magukat, Pharocq úr részlegéhez. Magától értetődik, hogy ha nem érzik jól magukat, azért ne hagyják el a Konzorciumot, hanem szóljanak nekem, és én majd áthelyezem magukat máshova.

Hiába beszélt. Pharocq egy tigrist is elijesztett volna. Harminchét titkárnőt sikerült elmarnia két hónap alatt és ha nincs az Elnök gondviselésszerű telefonja, amely némileg semlegesítette, ez a szám sokkal magasabba emelkedett volna.

A helyettesek René Vidal szobájában gyűltek össze.

– Nos – szólt Vidal –, szabadságon vagyunk.

– Miért? – kérdezte Léger.

– Nincs több gépírónőnk – magyarázta Emmanuel.

– Ugyan kérem! – mondta Léger. – Attól még lehet dolgozni.

– És a jelek szerint ostobaságokat is lehet mondani – jegyezte meg kedvesen Vidal.

– Az lesz a legjobb, ha lelécelünk – mondta Levadoux.

– Hihetetlen, hogy milyen marhára unatkozik itt az ember – mondta Emmanuel.

– Eh – mondta Vidal –, végül is máshol ugyanígy unatkoznánk, és talán kevésbé kényelmes körülmények közt. Csak Pharocq ne lenne!

– Úgy van! – kiáltott kórusban a három másik. Léger G-dúrban, Emmanuel e-mollban és Levadoux Cisz-dúrban. Marion a szobájában aludt, Adolphe Besary pedig a Papírügyi Bizottságban volt.

A házitelefon törte meg az idillt.

– Halló! – mondta Vidal. – Jó napot, Alliage kisasszony... Igen, küldje fel! – A munkatársai felé fordult. – Elnézést kérek, srácok, de jönnek hozzám.

Antiochio Tambourin jelentkezett be hozzá. Pharocq öt perccel azelőtt ment el robberezni.



16. fejezet

Vidal szobájába lépve Antiochiót heves érzelmek rázták meg arra a gondolatra, hogy végre találkozik Pharocqkal. A háború három hónapja alatt az Őrnagy oldalán harcolt. Egy álló héten át védelmeztek, ők kettesben, egy kisvendéglőt az orléans-i úton. Elbarikádozták magukat a pincében, és két puskával és öt más-más kaliberű lövedékkel vitézül tartották állásukat, egyetlen ellenség sem tudta megközelíteni őket. A hét nap alatt megitták a fogadó teljes italkészletét, és egyetlen gramm kenyeret sem ettek. Semmi pénzért meg nem adták volna magukat. Egyébként senki se merte megtámadni őket, ami megkönnyítette győzelmüket, de mit sem vont le ragyogó teljesítményük értékéből; meg is kapták érte a Hadikeresztet pálmalevelekkel, melyet panyókára vetve viseltek, a pálmalevelekkel pedig folyton legyezgették magukat.

Antiochio és Vidal kitörő örömmel szorított kezet, boldogok voltak, hogy viszontlátják egymást a szörnyűséges események után.

– Hogy vagy? – kérdezte Vidal.

– És te? – felelte Antiochio.

Önkéntelenül tegeződni kezdtek.

– Pharocq? – kérdezte Antiochio.

– Jelentéstételen...

– Hogy a prérifarkasok köpnék pofán! – bődült el dühösen Antiochio.

– Erre nem pazarolják a nyálukat – vélekedett Vidal.

– Kérnél tőle egy újabb időpontot? – kérdezte Antiochio.

– Szívesen – mondta Vidal. – Mikorra?

– A jövő hétre, ha lehetséges... Vagy még korábbra. Á, nem is merem remélni.

– Sose lehet tudni – jelentette ki René Vidal.



17. fejezet

Emmanuel olyan hevesen húzta a lóbőrt ezen a délelőttön, hogy szegény állat belepusztult. Szőrcsimbókot hevertek mindenfelé a szobában, és a hatalmas tetem ott hevert Adolphe Besary íróasztala alatt. Az érdemdús férfiú kendervászon zsákocskákba gyűjtötte a szerves anyagokat, és már négy tonna különféle tápsót sikerült felhalmoznia, amire azért volt szüksége, mert szenvedélyesen konyhakertészkedett clamart-i telkén.

Emmanuel egy sercli felfalásával vigasztalódott, és sokoldalú töprengés után úgy döntött, hogy bekopogtat az éppen szobájában tartózkodó főnökéhez.

– Tessék – mondta Pharocq.

– Volna egy perce számomra? – kérdezte Emmanuel.

– Hogyne, parancsoljon, Pigeon úr! Foglaljon helyet... Akár négy percem is van az ön számára.

– Azt szeretném megkérdezni – mondta Emmanuel, és belépett –, hogy engedélyt kaphatnék-e rá, hogy három nappal korábban vegyem ki a szabadságomat.

– Eredetileg július ötödikén ment volna szabadságra, ugye?

– Igen – válaszolt Emmanuel –, és szeretnék már másodikán elmenni.

Akkor támadt ez az ötlete, amikor a lova kilehelte páráját.

– Nézze, Pigeon úr – mondta Pharocq –, elvileg ugyebár leghőbb vágyam, hogy eleget tegyek kívánságának... de ezúttal tartok tőle, hogy a kérése meglehetősen nehezen teljesíthető. Nem mintha a legkevésbé is meg akarnám gátolni, hogy hamarabb vegye ki a szabadságát, de megértheti, hogy most, amikor már be van adva a kérelem, szeretném megismerni az elhatározása indítékait... hogy megfelelőképpen megalapozottak-e... nem mintha egy percig is kételkednék benne, de hát ugyebár az elv miatt kívánatos, hogy feltárja őket előttem.

– Nézze, uram – mondta Emmanuel –, személyes okokról van szó, és nehezemre esne részletekbe bocsátkozni. Soha semmit se titkoltam el ön előtt, de véleményem szerint ennek semmi köze a munkához, és fölösleges olyasmit magyarázgatnom, ami teljesen érdektelen az ön számára.

– Természetesen, kedves barátom, efelől semmi kétségem, de megértheti, hogy a megszálló hatóságok irányában nagy vigyázattal kell élnünk. Okvetlenül szükséges, hogy bármely időpontban ellenőrizhető legyen, hogy jelen van-e a teljes személyzet, és megértheti, hogy egy olyan tényálladék, amely akkor állhat elő példának okáért, ha ön, a kívánságának megfelelően, több nappal az eredetileg elfogadott időpont előtt venné ki a szabadságát, még ha olyan indítékkal is, amely... öő... amely méltánylandó, de amelynek... lényegében, ugye... nem vagyok a tudatában, nos, ugyebár, beláthatja, hogy milyen kellemetlen következményekkel járhat, ha nem vetjük alá magunkat szigorú fegyelemnek. Ez olyan lényegében véve ugyebár, mint a munkaidő... megjegyzem, ez nem önre vonatkozik, de hát kérem, fegyelmezettnek kell lennünk, és idejében kell érkeznünk a hivatalba, ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy tisztelettel legyenek irántunk az alárendeltjeink, akik... amikor... az esetben, ha véletlenül távol van az ember, mindig is hajlamosak rá, hogy elkényelmesedjenek, és lényegében, ugye, beláthatja, hogy lényegében némiképp hasonló a helyzet az ön szabadsága esetében is, ami persze nem jelenti azt, hogy elutasítom a kérelmét, csak épp szeretném felhívni a figyelmét, hogy tanulmányozza a problémát e néhány megjegyzés fényében, és egyébiránt nincs elmaradva a munkájával?

Csönd telepedett a szobára.

És aztán Emmanuel egy álló falióra hosszát mondta, mondta, ami a bögyében volt.

Hogy mennyire elege van belőle, hogy ő mindig őszinte, és mindig csak alakoskodó emberekkel találkozik, és hogy már az előző munkahelyén is ugyanez volt a helyzet.

Hogy neki nem kenyere a túlbuzgóság és a talpnyalás.

Hogy ami a szívén, az a száján, és Pharocq mondja nyíltan a szemébe, ha nincs megelégedve a munkájával. Nem mintha akkor többet dolgozna. Mert már így is kiteszi a lelkét.

Egyre mondta a magáét, és Pharocq egy szót se szólt. És a végén, amikor elhallgatott, Pharocq magához ragadta a szót.

És azt mondta:

– Lényegében véve nem mondhatom, hogy elvileg nincs igaza, de idén éppenséggel az a helyzet, hogy egy kevéssel korábban veszem ki a szabadságomat, és csupán július ötödikén térek vissza, és ugyebár megértheti, hogy bajosan engedhetem el önt a visszatértem előtt, mivel, nemdebár egyedül ön van tisztában a folyamatban levő megbízásaival, és távollétemben kell valaki, aki tisztában van a nugátpasszírozó kérdésével, mivel ha telefonálna egy cégen kívüli, akkor a hivatalnak válaszolnia kell, nemdebár és lényegében véve... megértheti...

És bűbájos mosolyt vetett rá, átölelte a vállát, és visszaküldte a szobájába.

Mert Antiochio Tambourint várta.



18. fejezet

Emmanuel visszament hát a szobájába. Felragadta a szaxofonját, és kilencszáz decibel hangerejű B-dúrt hallatott.

Aztán letette a hangszert, mert az az érzése támadt, hogy bal tüdeje kétszázötvenhat literessé tágult.

Egy teljes köbdecimétert tévedett.

Pharocq kinyitotta az ajtót, és azt mondta:

– Nézze, Pigeon, elvileg ajánlatos elkerülni a munkaidő alatt a... öő... gondolom, érti, mire gondolok... Egyéb... Arra kérem, hogy készítsen nekem egy rövid feljegyzést, amelyben pontosan feltünteti... öő... milyen értekezleteket kíván tartani az elmenetelem előtt... hozzávetőlegesen jelölje meg az értekezletek tervezett időpontját, mellékelten csatolja a meghívásra érdemes személyek listáját, valamint közölje a megközelítőleges napirendet... Természetesen nincs szükség a részletek taglalására, bőségesen elég nekem egy kis tizenkét-tizenöt oldalas értekezés értekezletenként... Ugye, megkaphatom a feljegyzést, mondjuk, fél óra múlva... Igazán semmiség... Öt perc alatt megvan vele... Természetesen – fordult Adolphe Besary felé – az elmondottak önre és Marionra is vonatkoznak...

– Igenis, uram – mondta Besary.

Pigeon semmit se mondott.

Marion aludt.

Pharocq becsukta az ajtót, és visszament a szobájába. Antiochio egy és negyed órája várakozott Vidal szobájában. És vele az Őrnagy.

Amikor meghallották, hogy Pharocq visszaül a helyére, kisiettek a folyosóra, és bekopogtak az ajtaján.

– Tessék! – mondta Pharocq.



19. fejezet

Antiochio már éppen be akart lépni az Alfőmérnök ketrecébe, amikor Adolphe Besary majdnem leverte a lábáról; Besary szélvészként elrohant, mihelyt Pharocq kitette a lábát a szobájából, és most egy hatalmasjutazsák terhe alatt roskadozva tért vissza. Antiochio és az Őrnagy félreállt az útjából, és Besary eltűnt a folyosókanyarban. Öt másodperccel később tompa dörej reszkettette meg az épületet.

Az Őrnagyot úgy megrázta az esemény, hogy visszamenekült Vidal szobájába, barátjára hagyva, hogy szembeszálljon kedvese nagybácsikájával.

– Jó napot, uram – mondta Pharocq. Enyhén megemelkedett, és fekete fogsorát kivicsorítva torz mosolyra húzta a száját.

– Jó napot, uram – felelte Antiochio -, hogy van?

– Köszönöm, és ön? – mondta Pharocq. – Vidal úr, a helyettesem említést tett a látogatásáról, de nem mondta meg pontosan a jövetele tárgyát...

– Meglehetősen különleges kérdésről van szó. Röviden: egy összejövetel során...

– Melyik bizottmányén? – vágott a szavába felcsillanó érdeklődéssel Pharocq.

– Tévedésben van – mondta Antiochio, aki kezdte kényelmetlenül érezni magát a szag miatt. Cserbenhagyta a hidegvére, és jéghideg szorongás nyaldosta a halántékát. Erőt vett magán, és folytatta: – Rendeztünk egy bulit a...

– Kénytelen vagyok félbeszakítani – mondta a nagyember –, és engedelmével megjegyzem, hogy az egységesítés szempontjából sajnálatos az olyan szavak és kifejezések használata, amelyek nincsenek tökéletesen meghatározva, és hogy lehetőség szerint üldözendő az idegen kifejezések és az argó használata. Ez a körülmény tette szükségessé számunkra, hogy a Konzorcium kebelén belül olyan különleges terminológiai bizottmányokat hozzunk létre, amelyek mindenoldalúan foglalkoznak ezekkel a problémákkal, és az a céljuk, hogy megoldják ezeket az ugyebár lényegében rendkívül érdekes kérdéseket, mégpedig természetesen arra törekedve, hogy minden egyes esetben a lehető legteljesebb garanciával bástyázzák körül magukat, oly módon, hogy lényegében véve ne lehessen halandzsázni nekünk. Ez okból kifolyólag véleményem szerint ajánlatos volna más kifejezést használni a "buli" helyett... és egyébiránt példának okáért éppen ezért használjuk a cégünk nevében a konzorcium szót, amelyet evégből alakítottunk ki, és amely ajánlatosabb mint a... öő... mint a latinosabban és angolosabban hangzó "consortium", de sajnálatos módon gyakran ezt használják az érdekeltek, sőt azok is, akiknek a legaggályosabban tiszteletben kellene tartania a Konzorcium szabályait, különös tekintettel arra, hogy van megfelelő szó is a consortiumra. Mindig ajánlatos kerülni az olyan szavakat, amelyeknek a használata bizonyos esetekben indokolatlannak bizonyulhat.

– Igaza van, uram – mondta Antiochio –, és én teljes mértékben osztom a véleményét, de egyelőre nem tudom, milyen szabatos kifejezéssel lehetne hiánytalanul kifejezni a buli lényegét.

– Pontosan erről van szó! – mondta Pharocq. – Már máskor is előfordult, hogy munkánk során olyan szavakkal, kifejezésekkel találtuk szembe magunkat, amelyek a szabatosság hiánya folytán zavart kelthettek, és esetenként különb-különbféle értelmezésre adtak alkalmat. Számos bizottmányunk vizsgálja tüzetesen ezeket a... öő... el kell ismerni, kényes problémákat, és örömmel mondhatom, hogy az eredményeink feljogosítanak a bizakodásra. Példának okáért egy, a jelenlegi esettől igen távol eső téren, nevezetesen a vasút terén megfelelő kifejezést kerestünk az angol "wagon" helyett. Életre hívtunk egy operatív bizottmányt, és egy esztendei kutatás után, ami rövidnek minősül, ha számot vetünk azzal a körülménnyel, hogy a dokumentumok stencileztetése, az értekezletek, valamint a közvéleményhez intézett körkérdések, amelyek nélkülözhetetlen velejárói Aktátum-tervezeteinknek, és jelentékenyen megrövidítik a munka tényleges időtartamát, sikerült megnyugtatóan egységesítenünk a kifejezést, mégpedig arra, hogy "kocsi"... Nos kérem, ugyebár jelen problémánk igen hasonlatos, és véleményem szerint hasonló módon kellene megoldanunk.

– Igen, persze – mondta Antiochio –, de...

– Magától értetődik – mondta Pharocq –, hogy mindenben a rendelkezésére állunk, és megadunk önnek minden szükséges tájékoztatást a bizottmányaink működését illetően. Intézkedem, hogy adjanak önnek dokumentációt az Aktátumokról, ilyeténképpen...

– Bocsásson meg, hogy félbeszakítom – mondta Antiochio –, de a kérdés, amelyről eszmecserét szerettem volna folytatni önnel, személy szerint nem rám vonatkozik... Egy barátommal jöttem, és ha megengedi, szólok neki...

– Hogyne, parancsoljon! – mondta Pharocq. – Ezek szerint ő fogja megszerkeszteni azt az előtanulmányt, amely majd munkánk alapját képezi?

Antiochio nem válaszolt, hanem behívta az Őrnagyot.

Eleget tettek az udvariassági formáknak, majd Pharocq azt mondta az Őrnagynak:

– A barátja vázolta előttem látogatása célját, és én rendkívül figyelemreméltónak találom az ajánlatát. Egy sor Aktátum-tervezetet eredményezhet, amelyeket az illetékes bizottmány elé tárhatunk... mondjuk... három hét múlva. Úgy vélem, egy hét elegendő rá, hogy elkészítse számunkra az első tanulmányt, ily módon meg tudjuk ejteni a szükséges stencilezést...

– De hát... – szólt az Őrnagy.

– Igaza van – mondta Pharocq –, de úgy vélem, hogy kezdetnekbe kell érnünk a terminológia kérdésével, amely minden későbbi tanulmány alapját képezheti... az érdemi Aktátum csupán azután esedékes... és ily módon megfelelő idő áll rendelkezésünkre, hogy lefolytassuk a szükséges eszmecseréket mindazokkal a személyiségekkel, akiknek az érdeklődésére számot tarthat ez a tervezet.

Csöngött a házitelefon...

– Halló! – mondta Pharocq. – Igen... Nem, most nem, vannak nálam... Ó, csakugyan? Nézze, roppant kellemetlen, de most nem... Igen... mihelyt tudok...

Szemrehányással teljes viperaszemeket meresztett Antiochióra és az Őrnagyra.

Azok értettek a szóból, és egy ütemre felpattantak.

– Nos, kedves uram – mondta Pharocq felderülve –, nagy örömömre szolgál ez a... öő... kapcsolatfelvétel, és remélem, ugyebár, hogy záros határidőn belül meg tudjuk valósítani ezt a tanulmányt... Részemről a szerencse, uram... – Antiochio felé fordult. – Viszontlátásra, uram, részemről a szerencse.

Kikísérte őket a lépcsőig, visszasietett pisilni, aztán ment a Vezérigazgatóhoz...

Antiochio és az Őrnagy lement a lépcsőn, és elvegyült a tömegben.



20. fejezet

A Pradier utca harmincegyben nem harsant madárdal a mosdóban, nem dúdolta tücsök A rakodó asszonyá-t, egyetlen virág se bontotta ki ezerszín szirmazatát rabul ejteni az óvatlan szárnyas dugarozót, a vadászblézer pedig nyolc egyenlőtlen részre hajtogatta és bevonta a farkát, földig lógatta az alsó állkapcsát, és mélyen ülő szemüregéből kövér könnycseppek peregtek.

Az Őrnagy az Aktátum-tervezeten dolgozott.

Egyedül volt a könyvtárszobában; egy szép narancssárga színű lazúrkő perzsán ült törökülésben. Az arabok hagyományos öltözékét viselte: csontpipa, tusszor burnusz, priznicturbán, birkabőr nyershuta szandál. Csapzott hajjal, állát jobb tenyerébe hajtva erőteljesen gondolkodott. Asztalán párjukvesztett kötetek tornyosultak. Nem kevesebb, mint négy kötetet lehetett megszámlálni, mindnek ötlábúbirka-bőrből volt a kötése, és szamárfüles lapjaik arról a tiszteletről tanúskodtak, amellyel az Őrnagy elhunyt nagyapjának élő emléke iránt viseltetett, aki annak idején ujját megnyálazva lapozott, és behajtotta az oldalak csücskét, mint a disznó.

A kötetek a következők voltak:

Raffael Quintornalis A borivó helóták kézikönyve;

Antonescu Meleanu professzor Elmélkedések a románok dicsőségéről és hanyatlásáról;

Aphrodisie grófnő, a Radiroche és tsa Művek laboratóriumvezetője Öt hét az Anális torkolatában (Jules Verne nyomán);

Tossaud atya Coelibatus Sclerosis hányatott élete avagy Le a csuhával!

Az Őrnagy nem olvasta ezeket a könyveket. Következésképpen azt remélte, hogy értékes adalékokat talál bennük, annál is inkább, mert kiválóan ismerte könyvtára további két darabját, a kétkötetes telefonkönyvet, és a Képes Kisenciklopédiát, és tudta, hogy semmi igazán eredetit nem találhat bennük.

Egy hete kezdett el dolgozni. A terminológia problémája már meg volt oldva.

Erőfeszítéseinek megvolt a jutalma: éles fájdalom hasogatta a kisagytövét.

Ennek így kellett lennie. Mert teljes természetes zsenialitását az ügy szolgálatába állította.

Ismerte az argó minden csínját-bínját, nem véletlen hát, hogy alig kétórás elmetorna nyomán vakító fénnyel tündökölt fel előtte a megoldás; csupán a "buli" mássalhangzóit kell megváltoztatni, és máris előáll a szabatos szó: muri.

A zseniális dolgok nem mindig ilyen egyszerűek, de ha elérik az egyszerűség ilyen magas fokát, akkor valóban zseniálisak.

És az Őrnagy nem érte be ennyivel.

Az általánostól az egyedi felé haladt, s megvizsgálta a problémát térben és időben.

Tanulmányozta a murik földrajzi fekvésének optimális feltételeit:

– a helyiség tájolása, különös tekintettel a szintmagasságból és a talaj granulometrikus összetételéből eredő geofizikai adottságokra.

Tanulmányozta az épületszerkezet architekturális feltételeit:

– a tartófalak alkotóelemeinek megválasztása;

– a válaszfalak burkolatának okádéktaszító és antihajolajikus felületkezelése;

– a baszobák elhelyezése és a vészkijáratok biztosítása szülőbetoppanás esetén;

– sígytovább-sígytovább.

A legapróbb részletekig kidolgozta a tanulmányt.

Még a függelékről sem feledkezett meg.

És egy kicsit meg volt rettenve.

De nem vesztette el a reményt.

Sohasem vesztette el a reményt.

Inkább aludt...

VÉGE A MÁSODIK RÉSZNEK

Tartalom
Következő