Tartalom Következő
ELSŐ RÉSZ
SZVING AZ ŐRNAGYNÁL
1. fejezet
Az Őrnagy hibátlanul akarta végezni dolgát, elhatározta hát, hogy ezúttal abban a szent pillanatban fognak kezdődni a kalandjai, amikor találkozik Óvadóccal.
Ragyogó idő volt. A kert borzas volt a frissen kipattant virágoktól, melyeknek tojáshéja csikorgó szőnyeget terített az ember lába elé az ösvényeken. Egy gigantikus trópusi apróriusz sűrű árnyékot vetett az Őrnagy hajlékát övező fényűző park déli és északi fala alkotta zugolyra. (Egyébiránt ez a hajléka csak egy volt a sok közül.) Ebben a meghitt légkörben, a kakukkkakas dalától kísérve helyezte el reggelre kelve Antiochio Tambourin, az Őrnagy jobbkeze azt az üszőkukojcafából való, zöldre festett lócát, amelyet az efféle alkalmakra tartogattak. Hogy miféle alkalmakra? Ideje elárulni: február hava volt, tomboló kánikula, és az Őrnagy most lett huszonegy éves. Ennek örömére házibulit rendezett áprilfalvai házában.
2. fejezet
Antiochio volt az ünnepély megrendezésének teljhatalmú felelőse. Nagy gyakorlata volt az ilyenfajta mulatságokban, ami ha hozzávesszük, hogy mindenféle erjesztett italt hektoliterszámra eresztett le a torkán, és meg se hőkölt belé mindenki másnál hivatottabbá tette a házibuli előkészítésére. Az Őrnagy háza tökéletesen megfelelt Antiochio terveinek. Káprázatos mulatságot akart. Mindenre felkészült. Gondoskodása révén egy tizennégy lámpás lemezjátszó (a tizennégyből kettő acetilénlámpa volt áramszünet esetére) terpeszkedett az Őrnagy nagy szalonjában, melyet gazdagon díszítettek a belső elválasztású mirigyeket ábrázoló szobrok; a műalkotásokat Marcadet-Balagny professzor, a Condorcet líceum híres növendéke a Hulladékügyi Különleges Belosztályon készítette a két koma kizárólagos élvezetére. Az alkalomra berendezett helyiségben csak néhány dívány maradt, tengeri-nirvánabőr borította őket, mely rózsaszín csillámokat szórt, ahogy rátűzött a máris nagyon heves nap sugara. Volt ezenkívül egy asztal dúsan megrakva ínyencségekkel: süteménygúlák, fonográfhengerek, jégkockák, szabadkőműves-háromszögek, bűvös négyzetek, magas politikai körök, alacsonyan szálló balfácánok. Tunéziai nanszukos palackok sorakoztak a hétpattantyús aszúflaskák mellett, és volt ott Cordon Blue and Co. gin, Othwar whisky, rajnai Loere, Fläkti Fuss gyomorkeserű, annyi-annyi finom itóka, hogy csak úgy kapkodta a fejét az ember. Velencei metszett kristálypoharak sorakoztak tömött sorban az üvegek előtt, epedve várták, hogy Antiochio fanyar nedűkotyvalékkal töltse meg őket. A csillárokat virágok ékítették, átható illatterhük akkora súllyal nehezedett az ember vállára, hogy csaknem összeroskadt alatta. Ez is Antiochio ízlését dicsérte. És végül magas halomba rakott, szimmetrikus háromszögletű fénymezőkkel szabdalt fémesen csillogó lemezek várták közönyösen, hogy a lemezjátszó tűjének karcos simogatása kitépje spirális lelkükből a fekete barázdákba zárt hangzatot.
Kivált említést érdemel a Chant of the Booster Chirke Maytól, valamint a Garg arises alaw man thaul Kenneth Talyesh tolmácsolásában.
3. fejezet
A ház közel volt a Népliguête parkhoz és kétszáz méternyire Áprilfalva vasútállomásához, a Pradier utca harmincegyben.
Egy 30° -os vegytiszta glicínia árnyékot vetett a fenséges kapuzatra, melynek folytatása, egy kétgrádicsos lépcsősor az Őrnagy nagy szalonjába vezetett. Magához a kapuzathoz szorosan egymásra rétegződő, tizenkét fokozatú terméskő grádicssorozaton ért fel az ember; az építmény elmés módon lépcsőzetet alkotott. A tíz hektár kiterjedésű park (részleges leírását lásd az első fejezetben!) különféle lényekkel volt benépesítve, egyes pontjain buzgáros motalkófélék is meghonosodtak. Vad házinyulak ólálkodtak a nap és az éj minden szakában a pázsiton, és földigilisztára vadásztak, mely kedvenc eledelük, sőt mondhatni, valóságos ínyencfalat számukra. Hosszú farkuk uszályként lebegett utánuk, jellegzetes csikorgást hallatva, amelyről a felfedezők csalhatatlan biztonsággal meg tudják állapítani ártalmatlan voltukat.
Egy alabástrommal kivert piros bőr nyakörvet viselő szelídített vadászblézer búbánatosan sétált a kerti ösvényeken, honvágy gyötörte szülődombjai után, hol dúsan terem a tavaszi tárogató.
A nap körbehordozta ámbráspépszín átható tekintetét, és a természet ujjongva kacagott, kivillantva gyönyörű fogsora királyi aranykoronáit.
4. fejezet
Mivel az Őrnagy még nem találkozott Óvadóccal, a kalandjai sem vehették kezdetüket, következésképpen hősünk még nem léphet a színfalak elé. Látogassunk hát gyorsan el az áprilfalvai állomásra, mégpedig abban a pillanatban, amikor a párizsi vonat kirobog az árnyas alagútból, mely arra szolgál, hogy védje az esőtől a Népliguête-et Áprilfalvával összekötő vasútvonal egy részét.
Még meg se állt a vonat, máris sűrű áradat kezdett csordogálni az automata ajtókon át, melyekre a Saint-Lazare pályaudvar törzsközönsége roppant büszke volt holott az égvilágon semmi köze se volt hozzá eladdig, amíg a montparnasse-i vonalakon üzembe nem helyezték az úgynevezett rozsdamentes vasúti kocsikat, amelyek egyesítik magukban az automata ajtó és a felcsukódó (vagy ha tetszik: lenyíló) lépcső vívmányait, ami már tényleg nem kutya füle.
A sűrű áradat hullámokban csapott ki az egyetlen peronkijáraton, melyet a vörös üstökű Sertegóc őrzött. A sűrű áradatban igen nagy számban voltak mindkét nembeli fiatalok, akik olyan nyilvánvaló ötvözetét mutatták az egyéniség teljes hiányának és a szabados viselkedésnek, hogy az őrt ülő ember azt mondta nekik: "Menjenek át a felüljárón, aztán haladjanak egyenesen az első keresztutcáig, ott forduljanak jobbra, aztán balra, és már ott is vannak az Őrnagynál." "Köszönjük" mondották a fiatalemberek, akik hosszú zakójú öltönyben és világosszőke lányok társaságában pompáztak. Voltak vagy harmincan. Mások majd a következő vonattal jönnek. Megint mások autóval. És mind az Őrnagyhoz.
Lassú léptekkel vonultak a Gambetta úton, és hangoskodtak, mint a párizsi ember falun. Ha orgonát láttak, nem állták meg, hogy fel ne kiáltsanak: "Ó! Orgona!" Felesleges volt. De fitogtathatták botanikai jártasságukat a lányok előtt.
Odaértek a Pradier utca harmincegyhez. Antiochiónak gondja volt rá, hogy nyitva hagyja a kaput. Beléptek az Őrnagy szép parkjába. Az Őrnagy nem volt ott, mivel Óvadóc autón volt érkezendő. Körülugrálták a vadászblézert, az felemelte a hátsó lábát, psss, aztán odábbállt. Felmentek a lépcsőfeljárón, és beléptek az Őrnagy nagy szalonjába. Akkor Antiochio elszabadította a lemezjátszó dallamos szédületét, és megkezdődött a házibulinak nevezett mulatság.
Hirtelen felbőgött egy autó a kapuban, behajtott a parkba, végiggördült a bal oldali úton, bekanyarodott, hogy megálljon a lépcső előtt, és csakugyan meg is állt, majd megindult visszafelé, mert a vezető elfelejtette behúzni a féket, újra előrelendült, megállt a lépcsőfeljáró előtt, és ott maradt.
Egy leány szállt ki belőle. Ő volt Óvadóc de la Petrence. És a nyomában ott volt Venyigeszú de Lucerna.
Néma csönd lett, és a lépcső tetején megjelent az Őrnagy.
Jó napot szólt, és látni való volt, hogy el van bűvölve.
2. fejezet
(Ez csak a 2. fejezet, mivel az Őrnagy kalandjai csak az előző fejezetben kezdődtek, Óvadóc érkezésével.)
Az Őrnagy elbűvölve lejjebb ment néhány lépcsőfokkal, megszorította a két újonnan érkezett kezét, és bevezette őket a nagy szalonba, ahol a szaporodó párok a legdivatosabb szám, a Keep my wife until I come back to my old country home in the beautiful pines, down the Mississippi river that runs across the screen with Ida Lupino hangjaiban lubickoltak. Ez egy tizenegy ütemű blues volt, amelybe szerzője ügyesen becsempészett egypár szvingmotívumot. Házibuli kezdetére való lemez, nem túl lassú és hangulatos, ráadásul elég hangos, hogy elnyomja a társalgás moraját és a lábdobogást.
Az Őrnagy mit sem törődve Venyigeszú de Lucerna jelenlétével, hirtelen két kézzel megragadta Ővadóc derekát, és így szólt hozzá:
Felkérhetem egy táncra?
A lány azt felelte:
Ó, igen...
Az Őrnagy a leány nyaka és válla találkozásához helyezte a jobb kezét, baljával pedig önnön izmos vállára szorította a szőke gyermek ujjait.
Az Őrnagy meglehetősen sajátságos, első pillantásra meghökkentő módon táncolt, de könnyen hozzá lehetett szokni. Időnként a jobb lábára helyezte teljes testsúlyát, és felemelte a balt, úgy, hogy a combcsontja 90° -os szöget zárjon be a függőlegesen tartott törzzsel. A sípcsont párhuzamos maradt a törzzsel, majd rángatódzó mozgással enyhén eltávolodott tőle, de a lábfej mindvégig tökéletesen vízszintes volt. Aztán a sípcsont újra függőleges helyzetbe került, és az Őrnagy leeresztette a combcsontját, mintha mi sem történt volna. Kerülte a fárasztó nagy lépéseket, és megközelítőleg egy helyben maradt, üdvözült mosollyal az ajkán.
Ezenközben fürge szelleme eredeti és célirányos társalgásra sarkallta:
Szeret táncolni, kisasszony?
Ó, igen válaszolt Óvadóc.
És gyakran szokott táncolni?
Hát... igen válaszolt Óvadóc.
Melyik táncot szereti a legjobban? A szvinget?
Öő... Igen! válaszolt vadóc.
És régóta szvingel?
De hiszen... igen válaszolt Óvadóc elcsudálkozva.
Ez a kérdés fölöslegesnek tűnt fel előtte.
Egy percig se higgye folytatta az Őrnagy , hogy azért kérdem, mintha rosszul táncolna. Szó sincs róla. Maga úgy táncol, mint aki gyakran táncol. De ez lehet adottság is, és ez esetben előfordulhat, hogy nem régóta táncol... Bután felnevetett. Óvadóc vele nevetett. Szóval fűzte tovább a szót az Őrnagy gyakran szokott táncolni?
Igen válaszolt Óvadóc meggyőződéssel.
Ekkor megállt a lemez, és Antiochio odasietett a készülékhez, hogy elhessegesse az alkalmatlankodókat. Az elektromos hangdoboz automatikusan működött, tehát nem kellett hozzányúlni. De ott volt a társaságban egy bizonyos Janine, aki meglehetősen veszélyes volt a lemezekre nézvést, és Antiochio el akarta kerülni a bonyodalmakat.
Ezenközben így szólt az Őrnagy:
Köszönöm, kisasszony és nem mozdult.
Óvadóc pedig így szólt:
Köszönöm, uram és egy kicsikét odább lépett, és keresett valakit a tekintetével. Felbukkant Venyigeszú de Lucerna, és elragadta Óvadócot. És máris felharsantak az Until my green rabbit eats his soup like a gentleman első taktusai, és az Őrnagyot szíven markolta a hámfelülete és az inge közé nyomakodott bolha fullánkja.
És de Lucerna, aki a látszat és annak ellenére, hogy ő hozta a kocsiján Óvadócot, meglehetősen felületesen ismerte a lányt, mert egy hete találkozott vele először, közös barátaiknál, úgy vélte, hogy kötelessége társalogni tánc közben.
Még sose járt az Őrnagynál?
Ó, nem válaszolt Óvadóc.
Itt aztán nem unatkozik az ember mondta de Lucerna.
Nem mondta Óvadóc.
Korábban nem ismerte az Őrnagyot?
Á, nem mondta Óvadóc.
Emlékszik arra a pasasra, akivel a múlt héten találkoztunk Popejéknál? Az a magas... hullámos barna haja van. Tudja, kire gondolok, ugye? Nos, ő gyakran jár ide... Ott van, ni, látja?
Nem mondta Óvadóc.
Nem szereti a keringőt? váltott témát a férfi.
Nem mondta Óvadóc meggyőződéssel.
Ne gondolja mondta de Lucerna , hogy azért kérdem, mintha szerintem rosszul szvingelne. Ellenkezőleg, szerintem csodálatosan táncol. Úgy együtt van a partnerével, hogy az csuda... csuda "klassz". Az ember letenné rá a főesküt, hogy hivatásosoktól tanulta.
Pedig nem válaszolt Óvadóc.
Szóval nem régóta táncol?
Nem válaszolt Óvadóc.
Kár fűzte tovább a szót de Lucerna , pedig a szülei könnyen elengedik hazulról, igaz?
Nem válaszolt Óvadóc.
A lemez megállt, erre ők is megálltak. Egy kicsivel hosszabb ideig tartott a táncuk, mint az Őrnaggyal, mert amikor az utóbbi táncba vitte a szőke szépséget, már forgott az előbbi lemez.
De Lucerna így szólt:
Köszönöm, kisasszony.
És Óvadóc így szólt:
Köszönöm, uram.
És akkor odament Antiochio, és mivel rendkívül közvetlen modora volt, közvetlenül a hölgyecske derekára fűzte karját, és magával vonta a bár felé.
Óvadócnak hívják, igaz?
Igen. És magát?
Engem Antiochiónak mondta Antiochio, akinek csakugyan Antiochio volt a neve, ezt senki se tagadhatta.
Antiochio... furcsa név. Nos, Antiochio, itasson meg!
Mit óhajt inni? kérdezte Antiochio. Vitriolt vagy ciánt?
Egy kevertet válaszolt Óvadóc. Magára bízom.
Az Őrnagy sötét pillantásokat lövellt Antiochióra, miközben máris szilajul nekilódult a harmadik lemez, a Toddlin' with some skeleton.
Mi a véleménye az Őrnagyról? kérdezte Antiochio.
Irtó rokonszenves válaszolt Óvadóc.
Hát a maga de Lucerna barátja mivel foglalkozik?
Nem tudom mondta Óvadóc , az egy hülye. Unalmas a szövege. De már egy hete a nyakamon lóg azzal az ürüggyel, hogy a szülei ismerik az én szüleimet.
Hm szólt Antiochio. Tessék, szőke gyermek, ezt igya meg! És ne féljen, repeta is van.
Tényleg?
Megitta. És tüstént csillogni kezdett a szeme.
Piszok jó... Maga csuda nagy ember!
Meghiszem azt! mutatta ki nevetve a foga fehérjét Antiochio, aki megvolt vagy száznyolcvanöt centi.
Táncol velem egyet? kérdezte kacéran Óvadóc. Antiochio, aki már korábban megállapította, hogy milyen tetszetős és praktikus a lány ruhája (a blúzrész puha kelméje keresztet formáló redőkben fedte a keblet, és hátul nagy masniban végződött a derékon), a terem közepére vezette Óvadócot.
Az Őrnagy üveges tekintettel táncolt egy kövér barnával, akinek nyilván hónaljszaga volt, és széttette a lábát. Bizonyára, hogy gyorsabban száradjon.
Antiochio társalgást kezdeményezett.
Gondolt már rá szólt , milyen kellemes dolog, ha az embernek van jogosítványa?
Igen mondta Óvadóc. Nekem már két hete megvan.
Nahát! szólt Antiochio. És mikor fog leckét adni nekem?
Hát... Amikor akarja, kedves barátom.
És most mondja meg őszintén, mi a véleménye a csigáról!
Nagyon finom mondta a lány. Fehér borral megspékelve.
Tehát a jövő héten leckét ad nekem autóvezetésből mondta Antiochio.
Mért, magának nincs jogosítványa? mondta Óvadóc.
Van, de mit számít az?
Maga... maga gúnyolódik velem.
Ugyan, kedvesem szólt Antiochio , hova gondol!
Egy kicsit jobban magához szorította a lányt, és ő, mi tagadás, hagyta. De Antiochio nyomban engedett a szorításon, mert Óvadóc az arcához tette az arcát, és világosan érezte, hogy az alsónadrágja nem fogja állni a sarat.
Elnémult a zene, és Antiochiónak sikerült megmenteni a látszatot: jobb kezét feltűnés nélkül a nadrágzsebébe süllyesztette. Élve az alkalommal, hogy Óvadóc felfedezte egy régi barátnőjét a társaságban, odament az Őrnagyhoz, aki a sarokban gubbasztott.
Disznó mondta az Őrnagy. Lecsapod a kezemről.
Nem csúnya a kicsike válaszolt Antiochio. Szándékaid voltak vele?
Szeretem! szólt az Őrnagy.
3. fejezet
Antiochio eltöprengett.
Ide hallgass mondta , meg akarlak óvni tőle, hogy butaságot csinálj. Egy kicsit foglalkozom ma vele, és aztán megmondom, hogy hozzád való-e.
Ilyen egy igazi jó barát szólt az Őrnagy.
4. fejezet
Jól kezdődött a házibuli. Ez így szokott lenni, ha a vendégek hozzávetőleg egyszerre érkeznek. Ellenkező esetben az első két órában csak érdektelen hólyagok vannak; mindig azok jönnek először, megrakva teljesen elfuserált, de azért kiváló házi süteménnyel.
Az Őrnagy nem szerette az ilyen süteményt, így aztán a saját bulijain csalt: ő maga szolgáltatta az inni és harapnivalót. Ez bizonyos függetlenséget adott neki a vendégeivel szemben.
Kitérő
Igen-igen lehangoló dolog, ha az ember, óvatlanságból, jelen van egy rosszul induló bulin.
Mert a házigazda (hogy fiú vagy lány az illető, egyre megy) ott üldögél az üres teremben két-három korán jövővel, és egyetlen csinos lány sincs a társaságban, mert a csinos lányok mindig későn jönnek.
Ezt a pillanatot szokta kiválasztani a házigazda öcsikéje, hogy bemutasson valami kockázatos magánszámot később nem lesz hozzá mersze. És főleg: később be lesz zárva a szobájába.
És az ember elnézi azt a két-három szerencsétlent, aki művészies pózokat igyekszik felvenni a frissen felvikszelt parkettán X-et vagy Y-t majmolva csakhogy azok tudnak is táncolni.
Később nekik se lesz merszük hozzá...
És most képzeljük el, hogy nem érkezünk ilyen korán. Hogy akkor érkezünk, amikor már áll a bál.
Belép az ember. A cimborák hátba veregetik. Akikkel nincs kedve kezet fogni, azok már táncolnak mindig táncolnak, ezért is nincs jóba velük az ember. Egyetlen szempillantással felméri, hogy vannak-e szabad lányok. (Egy lány akkor szabad, ha csinos.) Ha vannak, akkor minden rendben: nemrég kezdődött a buli, a lányok még nincsenek agyontáncoltatva és veszélyesen kizsigerelve, mivel azok a fiúk, akik egyedül jöttek legtöbbjük félénkségből jött egyedül , még nem ittak eleget, hogy bátorságra kapjanak.
Nekünk viszont nincs szükségünk italra, hogy bátrak legyünk, hiszen éppen bátorságból járunk egyedül a bulikra.
Ne próbáljunk szellemeskedni! A lányok sose értik. Akik értik, már férjnél vannak.
Itatni kell a lányt, és vele inni. És kész.
Most aztán alkalmunk van megmutatni, milyen fortélyosan meg tudunk szerezni egy palack italt.
(Valójában egyszerűen ki kell venni a rejtekhelyről, amit épp az imént árultunk el egy kevéssé tájékozott új vendégnek.)
Dugjuk a palackot a nadrágunkba. Csak a nyaka kandikáljon ki az öv alól. Térjünk vissza kiszemelt áldozatunkhoz. Vágjunk ártatlan, de azért egy csöppnyit titokzatos képet. Ragadjuk karon, sőt derékon a lányt, és súgjuk a fülébe: "Szerezzen egy poharat, egy is elég lesz kettőnknek, a többiről már gondoskodtam... Psszt!"
Azután osonjunk a szomszéd szoba ajtajához. Nicsak, kulcsra lehet zárni! Micsoda véletlen! Az Admirális van odabenn. Haver. Persze nincs egyedül. Kopogtatunk: három rövid, egy hosszú vagy hét közepes, két rövid, attól függően, hogy miben állapodtunk meg az Admirálissal. Mihelyt belül vagyunk, zárjuk kulcsra az ajtót, és ne nagyon kukkoljunk az Admirális felé, aki máris újra csatasorba állt. Ő se törődik velünk, mert kényes hadművelettel van elfoglalva: jobb kezével benyomul partnere szoknyájának függőleges hasítékába (intelligens lány, intelligensen választja meg a ruházatát). Vegyük elő a palackot (minek hűtse tovább a hasunk tájékát?); nem kell óvatoskodnunk, dugdosnunk, hiszen az Admirálisnak saját üvege van. Maradjunk az ajtó közelében, hogy meghalljuk, ha jön a lány és kopogtat...
De a lány nem jön.
Hogy kiheverjük a csapást, dugaszoljuk ki a flaskát. Húzzuk meg! De vigyázat! Legfeljebb a felét igyuk meg! Még van némi remény...
Kop-kop. Kopogtatnak.
MI (vadul, hogy értsen a szóból) Mi a fene tartott ilyen sokáig?
Ő (megdöbbenést mímelve, elégedetten) Juj, de utálatos!
MI (gyengéden magunkhoz vonva) Dehogy vagyok én utálatos... tudja azt maga...
Ő (úgy csinál, mintha ki akarna bontakozni az ölelésből, ez lehetővé teszi, hogy hanyagul megtapintsuk a jobb mellét) Ejnye na! Ne rosszalkodjon!
MI (kézben tartva jobb mellét; szemmel láthatóan másra gondolva és nagyon fesztelenül) Szerzett poharat?
Ő (diadalmasan felmutat egy gyűszűt) Szereztem! Itt van ni.
(Még mindig ő beszél) Tudja, az történt, hogy Jacques felkért táncolni, és nem kosarazhattam ki...
MI (mogorván) Ki az a Jacques?
Ő Hát Jacques! Aki elhozott a kocsiján!
MI Ja! az a hirtelenszőke hülye alak?
Ő Először is nagyon kedves fiú, másodszor, nem is hirtelenszőke.
MI Szóval maga szereti a hirtelenszőkéket...
Ő (kacéran kacagva) Szeretem hát!
MI (sértődötten, mivel barna a hajunk) Ízlések és pofonok...
Ő Ne butáskodjon!
(Nevet, és egy picit közelebb húzódik, jobb kezét behajlított bal karunk bicepszére helyezi. Jobb karunkkal átöleljük, enyhe nyomást fejtünk ki a csípejére, és azt mondjuk:)
Mért nem iszik egy pohárkával?
Hát mert maga nem adott!
Akkor szabad bal kezünkkel bort töltünk a pohárkába, együtt iszunk a lánnyal, és alaposan meglocsoljuk a nyakkendőnket. Természetesen nincs zsebkendő nálunk. Fancsali képpel leülünk az egyetlen szabad ülőhelyre (az Admirális majdnem a teljes pamlagot elfoglalja). A lány odaáll elénk, és buzgón törülgeti a nyakkendőnket a zsebkendőjével.
Így kényelmesebb, maga olyan magas.
Oldalvást fordul, és a megfelelő pillanatban egy egészen enyhe taszajtás elegendő, hogy jobb térdünkre huppanjon.
A többi már alkat és ihlet dolga.
A végén lebilincselő leírást ad arról, hogy milyen fiú az esete; mélyen a szemünkbe néz, nehogy a barna szeműeket dicsérje, ha nekünk kék volna a szemünk.
Az ilyesmi csakis az olyan házibulikon szokott megesni, ahol az embert nem riasztja vissza rögtön az első pillanatban a szabad prédák lehangoló ábrázata.
Mert bizony az is előfordul. És a foglalt lányok megszerzéséhez sokkal bonyolultabb technika szükségeltetik.
Megjegyzés:
Kizárólag az olyan illedelmes házibulik jönnek számításba, amelyeken párosával folyik a paráználkodás, és csakis olyan helyiségekben, amelyeket legalább egy függöny elválaszt a táncteremtől.
A többi házibuli sokkal kevésbé érdekes, és sohasem olyan gyümölcsöző, mint ha a sportág profijaihoz fordul az ember.
5. fejezet
Az Őrnagy ifjú korában tanulmányozta a fenti Kitérő utolsó bekezdésében felvetett probléma elméleti megoldását.
Két lehetőség foroghat fenn:
A) EGYETLEN CSINOS LÁNY SINCSEN.
Ez a lehetőség viszonylag gyakori, főként, ha finnyásak vagyunk.
a) A házibuli jól van megszervezve.
Hajtsunk rá a büféasztalra, mi mást tehetnénk? Ez az eset csak akkor fordulhat elő, ha nem mi vagyunk a házigazdák, hiszen mi csak akkor szervezünk házibulit otthonunkban, ha biztosak vagyunk benne, hogy lesznek csinos lányok. Ne kíméljük az olyan egyének büféasztalát, akik még arra is képtelenek, hogy a nélkülözhetetlen pipahusit beszerezzék.
b) A házibuli rosszul van megszervezve.
Lépjünk olajra, és kártérítés címén igyekezzünk magunkkal vinni valami jobb bútordarabot.
B) VANNAK CSINOS LÁNYOK, DE FOGLALTAK.
Na, ilyenkor bolond a játék.
a) Magányosan (más szóval partizánként) tevékenykedünk.
1. Hazai pályán.
Távolítsuk el az alkalmatlan személyt; az alkalmazható módszerek gazdag tárházából mindig azt válasszuk ki, amelyik a legjobban illik a vetélytárs egyéniségéhez, de igyekezzünk a lehető legtovább a társaságában maradni.
Ha magányos farkasként dolgozunk, egyetlen lehetőségünk van, az, hogy leitassuk a vetélytársat, de igen vigyázzunk, hogy
a) a kiszemelt partnernő ne igyon sokat, illetve ne igyon a közelünkben;
b) ne igyunk annyit, mint vetélytársunk.
Itassunk vele poháraljkeveréket, amitől rózsaszín lazacnak láthat egy meglett mandinkát. Amint elkezd parázslani a szeme, adjunk neki cigarettahamuval feljavított portóit. Aztán hánytassuk meg
a) a fürdőszobában, ha mindvégig csak ivott;
b) a W. C.-ben, ha süteményt is evett, mert az almadarabkák eldugaszolnák a mosdót;
c) a szabadban, ha van kertünk, és éppen esik az eső.
Gondoskodjunk róla, hogy partnernője legyen ott, hátha megundorodik a fickótól. Intézzük úgy a dolgot, hogy vetélytársunk becsmérlő szavakkal halmozza el magát. Aztán fektessük le valahová, ahol semmiben se tehet kárt.
További két lehetőség fordulhat elő:
a) a barátnője hagyja, hadd aludja ki magát.
Ez esetben nyert ügyünk van. Ha vetélytársunknak kell hazakísérnie, megfelelő időpontban józanítsuk ki a fickót, mégpedig oly módon, hogy egy nedves törlőruhával csapkodjuk meg az orrát, és itassunk vele egy pohár rézpucolót vagy vitriolos kávét (ne adagoljuk túl a vitriolt).
b) A lány odaadó és hűséges természet, és a fiúja mellett marad.
Alkalmasint jegyesek. Csak arra marad esélyünk, hogy egy óra múlva nesztelenül visszatérve kilessük őket baszás1 közben. Jól elszórakozhatunk egy darabig, feltéve, ha van bejárónőnk, aki majd eltünteti a nyomokat.
Kínos eset: a fickó a sárga földig józan marad.
Nincs megoldás, legfeljebb, ha sokkal erősebbek vagyunk.
2. Idegen pályán.
a) Annál az egyénnél, akinek kiszemeltük a partnernőjét.
Nagyon jó helyzetben van, mert kevéssé valószínű, hogy hullarészegre issza magát.
Kíséreljük meg kiütni a nyeregből az alábbi metódusok egyikével:
1. Teremtsünk jól időzített árvizet a fürdőszobájában
a) egy darab biciklibelsővel (ne felejtsünk el felszerelkezni vele);
b) egy darabka gumicsővel (általában található a helyszínen; gázresó vagy irrigátor tartozéka, de gyakran kicsinek bizonyul);
c) egy fogmosó pohárnak a fürdőkád egyik csapja alá való beékelésével (egyszerű, elegáns, hatékony módszer).
2. Tömítsük el a W. C.-szifont két keményre összegyúrt újságpapirossal (kiváló eredménnyel kecsegtet).
3. Itassuk le a fentebb megjelölt módszerekkel a házigazda egyik kebelbarátját. Fennáll a veszély, hogy a pasas visszaköveteli jogait, mihelyt gyorssegélyben részesítette áldozatunkat. Az se biztos, hogy a jogai át akarnak szállni ránk, mert mindig a házigazda rendelkezik a szobakulcsok fölött. Akkor se csorbul a jogfolytonosság, ha a házigazda éppen olyan dörzsölt, mint mi magunk.
b) Semleges pályán.
Na, itt körülbelül egyenlő fegyverekkel tusázhatunk. Vagyis nincs valami sok esélyünk. Próbáljuk meg mindenesetre berúgatni, de ez kényes dolog, ha semmit se vittünk (előre be kell tervezni a költséget), de előfordul, hogy olyan testvéri szeretet ébred benne irántunk, és olyan megértéssel buzdít bennünket célunk megvalósítására, hogy meghasad a szívünk. És mást se akarunk, csak áldásunkat adni a két gerlicére. Hiába, az ember nem mindig tudja megzabolázni természetes humanizmusát.
Következésképpen meglehetősen kényes a feladat, ha egymagunkban tevékenykedünk.
b) Csapatban tevékenykedünk.
Ez esetben édes mindegy, hogy otthon vagyunk-e vagy Nyuszipityunál. A munka fölöttébb egyszerű, a kiváló eredményhez csak az szükséges, hogy legalább negyedmagunk legyünk. Az a legnagyobb kockázat, hogy valamelyik csapattársunk meg akarja kaparintani a hadművelet tétjét. Ezt a szempontot mindig figyelembe kell venni a megválasztásuknál. A leitatás egyszerű módszere kizárva az a fentebb tárgyalt esetekre van fenntartva. Most csak kiegészítő elemként jöhet számításba, mintegy finomíthatjuk vele munkánk végtermékét.
Alapelv: eltüntetni ellenségünket:
1. vastag szégyenréteg alatt, az alábbi eszközök valamelyikével:
a) Uszítsuk neki egyik csapattársunknak, mégpedig annak a visszahúzódó, szemüveges, cingár emberkének, akit látszólag elvisz a huzat, de aki valójában hat éve mesterfokon dzsúdózik.
További két csapattársunk vigasznyújtás címén hatalmas pia-pörölycsapásokkal fogja végképp padlóra küldeni.
b) Vonjuk be abba az ártatlan kis játékba, amelynek az a lényege, hogy sorra le kell venni a ruhadarabokat (és persze csaljunk). Ez a módszer nem ajánlatos, ha az illető jobban tud csalni, mint mi (minden eshetőségre készen vegyünk fel tiszta alsót és fuszeklit), és akkor se, ha meztelenre vetkőztetve egyszer csak kiderül, hogy csak úgy dudorodik rajta az a sok fene muszkli... Egy szó, mint száz, ne feledkezzünk meg róla, hogy előfordulhat, hogy ő ruhában marad, mi meg ott állunk tiszta meztelenül, hallgassunk tehát ösztönünk szavára, és legyünk szerények.
Érdemes megpróbálkozni a trükkel, ha a fickó zoknikötőt vagy jégeralsót visel.
2. Vonjuk ki a forgalomból.
Ez az eljárás, ha jól alkalmazzuk, óhatatlanul arra vezet, hogy
a) a páciens a pincében vagy a vécében találja magát bezárva;
b) távozik a társaságunkban (egy jó barátunk autóján). Rengeteg sört diktálunk bele a sarki kocsmában, aztán tizenegy kilométerre onnét kitesszük pisilni egy fánál, és elporzunk. Vagy: javasoljuk neki, hogy fürödjön egyet a tóban, semmisítsük meg a nadrágját, és ő ott marad pucéran a természet lágy ölén. Számtalan egyéb variáció;
c) és végül, a legnagyobb diadal: tapasztalt és előítéletektől mentes segítőtársnőnk kezeire adjuk.
Nóta benne: EZ A TANULMÁNY VAJMI KEVÉSSÉ TARTHAT SZÁMOT A PEDERASZTÁK ÉRDEKLŐDÉSÉRE. EZ UTÓBBIAK FIGYELMÉBE AJÁNLJUK F. ARTHURO MOTOSCA ISMERT ALAPMŰVÉT, A Homo sexualis-T.
6. fejezet
Ez a nélkülözhetetlen Kitérő mindenki számára nyilvánvalóvá teszi, hogy az Őrnagy fogadásai nem közönséges házibulik voltak, következésképpen mindannak, ami eddi elhangzott, az ég adta világon semmi köze sincs az Őrnagy menthetetlenül bekövetkező kalandjához.
4. fejezet
A 4. és 5. fejezetnek amint a 6. fejezetben kifejtetett csak érintőleges kapcsolata lévén az Őrnaggyal, nélkülözhetetlennek tetszik, hogy visszatérjünk a 4. fejezethez.
"Ilyen egy igazi jó barát" szólott tehát az Őrnagy, és szeretetteljesen homlokon csókolta Antiochiót, ami végett Antiochio enyhén meghajolt, aztán pedig az Őrnagy kiment a parkba megkeresni a vadászblézert, hogy valahogy meg ne zavarja Antiochiót a kísérletezésben.
A vadászblézer egy madagaszkári lucfenyő tövében ült, és panaszosan bégetett. Egy csöppet se szerette ezt a nagy felfordulást, és a körme is fájt.
Unatkozol, mi? kérdezte kedvesen az Őrnagy, és megsimogatta a combjai közt.
A vadászblézer néhány bűzhödt folyadékcseppet hullatott, psss, és odábbállt.
Magára maradva, az Őrnagy szerelmes gondolataiba temetkezett.
Leszakajtott egy őszirózsaszálat, gondosan megszámolta a szirmait, nehogy kellemetlen meglepetés érje, megritkította egy kevéssé, hogy egy olyan számot kapjon, amely az ötnek valamely szorzata plusz három, aztán elkezdte tépkedni a szirmokat.
Na, vajon szeret-e? sóhajtott.
Szeret
Nem szeret
Szívből
Színből
Igazán
Szeret
Nem szeret
Szívből
Színből
Igazán
Szeret
Nem szeret
Szívből
Színből
Igazán
Szeret
Nem szeret...
A franc essen bele! Hát igen, elszámolta magát.
5. fejezet
"Még nem szerethet gondolta az Őrnagy vigasztalólag , hiszen még alig ismer."
De a gondolat szerénysége se tudta megvigasztalni.
Visszasietett a kerti úton, és megállt de Lucerna autója mellett. Tulipiros Pastasciutta volt, a legújabb torinói modell, széles, csillogó nikkelcsíkkal az üzemanyagtartály kupakja körül. Tizenkét hengeres, felező cezúrás járgány; az Őrnagy ízlésének egy kicsit túlságosan kötött formájú.
Ebben a pillanatban Venyigeszú de Lucerna megjelent a szalon ajtajában. Óvadóccal táncolt. Az Őrnagy szíve fájdalmasat dobbant a kebelében, azt mondta, hogy "zutty", és égnek meredő végtagokkal megállt. Legalábbis az Őrnagy így érezte.
Követte tekintetével a párt. A lemez megállt. A Give me that bee in your trousers hangzott el. És máris forogni kezdett a Holy pooh doodle dum dee do, és Antiochio jelent meg a teraszon, felkérte Óvadócot, az elfogadta az Őrnagy nagy megkönnyebbülésére, akinek újra nekilendült a szívverése.
Venyigeszú, egyedül maradva a teraszon, cigarettára gyújtott, és fesztelenül megindult lefelé a lépcsőn.
Odalépett az Őrnagyhoz, aki még mindig a Pastasciuttát gusztálta, és nagy rokonszenvvel vígan így szólt hozzá:
Ha ki akarja próbálni, szívesen elviszem autókázni.
Nagyszerű mondta az Őrnagy szeretetre méltó mosollyal, de a nyájas máz mögött ezer pokolbéli ördög szunnyadozott.
Háromszáz méterre az Őrnagy házától, a Gambetta út torkolatában de Lucerna az Őrnagy útmutatásának megfelelően jobbra fordult. Az áprilfalvai templom előtt balra kanyarodott, és ráhajtott a Versailles felé vezető makadámizélt országútra.
Az Ottó Apóhoz címzett vendéglő előtt az Őrnagy intett Venyigeszúnak, hogy álljon meg.
Jöjjön, igyunk egyet mondta. Fantasztikus sörük van.
A bárpultra könyököltek.
Az úrnak egy korsó sört, nekem pedig egy portóit rendelt az Őrnagy.
Maga nem sört iszik? kérdezte Venyigeszú egy kicsit csodálkozva.
Nem felelte az Őrnagy , árt az ízületeimnek.
Ebből egy szó se volt igaz. A sörnek egyetlen hatása volt az Őrnagyra: gyors és időleges duzzadásnak indult tőle az alhasi nyúlványa.
Venyigeszú felhörpintette a sört.
Még egy korsóval! rendelt az Őrnagy.
De hát... tiltakozott de Lucerna zajosat böffentve.
Psszt... Már bocsánat mondta az Őrnagy. Csak tessék, ne zavartassa magát... ez a világ legtermészetesebb dolga.
Venyigeszú ivott még egy korsóval, az Őrnagy rendezte a számlát, aztán kimentek, visszaültek a Pastasciuttába, és továbbindultak Versailles felé.
Áthaladtak a patinás városon, mely fölött még mindig ott lebegett a Nagy Király hatalmas és jellegzetes szaga, aztán elszáguldottak a marlyi erdőig.
Remek ez a kocsi jegyezte meg udvariasan az Őrnagy.
Igen vágta rá de Lucerna , de nekem borzasztóan kell pisilni...
6. fejezet
Az Őrnagy süvöltve száguldott végig a kerti úton a tulipiros, pompás Pastasciutta volánjánál, és figyelemreméltóan bravúrosan állt meg a lépcsőfeljáró tövében. A kocsi megindult visszafelé, de az Őrnagy már kiszállt belőle, ezért nekirohant a park kapurácsa folytatását képező falnak, szerencsére önmagán kívül semmit se tört össze, épp csak enyhén lehorzsolt egy kiszáradt japán firnájszszömörcét.
Antiochio a lépcső tetején fogadta az Őrnagyot.
Nem olvasta az 5. fejezetet mondta sallangmentesen az Őrnagy.
Úgyse zavart volna sok vizet felelte Antiochio.
Ez igaz mondta az Őrnagy. Szegény fiú!
Túlságosan lágy szívű vagy jelentette ki Antiochio.
Ez igaz mondta az Őrnagy. Micsoda patkány fajzat! Micsoda megátalkodott hüje!2
De még milyen helyeselt Antiochio.
És hol van Óvadóc? kérdezte az Őrnagy.
Félrevonult, hogy rendbe hozza a toalettjét.
Mikor?
Már egy negyedórája. Nehezen találtam tűt és cérnát. No meg persze be is kellett fűznöm közölte Antiochio.
Hogy sikerült befűznöd? kérdezte tapintatosan az Őrnagy. Nehéz volt beletalálnod a lyukba?
A cérna színe tökéletesen illik a bugyijához válaszolta hasonlóképpen tapintatosan Antiochio.
Na és erős az a cérna? aggódott az Őrnagy.
Ugyan! mondta Antiochio. Hát bírnám én cérnával? Nemigen szakad, de nyomásnak rögtön enged.
7. fejezet
Az Őrnagy nagy szalonjában tetőpontjára hágott az élénkség. Belépett a ház ura, nyomában Antiochióval, és tüstént a büféasztal felé vette útját, mert úgy érezte, hogy úgy ki van száradva a bensője, mint a Szahara aszályos időben.
Töltött magának egy pohár narancslevet, megitta, és köpött egy hegyeset, mert a nyelve alá szorult egy pöcögemag. Antiochio kevert magának egy mindentbele Pussy's shagem koktélt. Meleg volt. Jó volt. Erősen amerikáner szaga volt (ahogy Édith szokta mondani, akinek gyengéje minden szityegős illat).
Poharát kiürítvén Antiochio odasettenkedett Óvadóc háta mögé; a lány a témához illő vígsággal társalkodott egy barátnőével. "Nem is rossz bőr a barátnője" gondolta az Őrnagy, aki Antiochiónak engedve át a próbajáratot, szívesen magához vett volna valami pótlékot.
Óvadóc háta mögé settenkedvén Antiochio természetes mozdulattal, nyitott tenyerét a lány mellkasára csúsztatva gyöngéden magához vonta őt, és csókot lehelve bal halántékára táncba hívta.
Óvadóc kibontakozott, és követte Antiochiót a terem közepére. Antiochio meglehetősen szorosan magához ölelte, hogy a szőke gyermek skót kockás rakott szoknyájával elrejtse testének az öv és a térdkalács közt elterülő domborzatát. Aztán elringatózott a Cham, Jonah and Joe Louis playing Monopoly to-night kitartóan szárnyaló dallamában.
Az Őrnagy pedig felkérte Óvadóc barátnéját, és majdnem végső kétségbeesésbe kergette, mert tíz egymást követő tánclemez leforgása alatt Óvadóc pedigréjéről faggatta, hogy milyen az ízlése, sokat jár-e szórakozni, milyen volt a gyermekkora stb. stb.
Egyszer csak megszólalt a kerti kapucsengő, és az Őrnagy az ajtó felé kalandozva már messziről megismerte Corneille Leprince figyelemre méltó alakját. Corneille meg volt híva a házibuliba, egyébként az Őrnagy egyik szomszédja volt (a háza alig húsz méterre emelkedett az övétől), és mindig utolsónak érkezett, mert olyan közel lakott, hogy nem kellett csipkednie magát, hogy idejében odaérjen. Ezért késett el mindig.
8. fejezet
Corneille időszakos szakállal volt megverve, melynek növekedési sebességéhez csak annak az elhatározásnak a gyorsasága volt fogható, melynek nyomán féléves burjánzás után könyörtelenül lenyírattatott.
Corneille tengerészkék öltönyt viselt, elviselhetetlenül rikító sárga zoknit és előző este gondosan megmosott nagyon hosszú hajzatot.
Corneille-nek igen sokirányú tehetsége volt, poitoui ócsűrdöngölőket tudott faragni, kiválóan bédekkerezett, pingezett és pongozott, érzéke volt a matematikához és az ongorához, de semmiben sem mélyült el kellőképpen, mert bár nem volt vörhenye, rendkívül henye volt. Az ebek és betegségek iránt már-már vérhaslázító ellenszenvet tanúsított.
Kiválólag nem szenvedhette az Őrnagy vadászblézerét.
Találkozott vele a kerti ösvény kanyarulatában, és undorral elment mellette.
A vadászblézer sértődötten felemelte a lábát, psss, és odábbállt.
A lányok különben egyként elismerték, hogy Corneille szemrevaló fiú volna, ha egyhetes lelki előkészítés után rendszeresen beretválná a szakállát, ha csökkentené buján tenyésző gyapjúzata nagyságát, és ha nem úgy festene, mint aki lótrágyában hempergődzik, valahányszor két napnál tovább hordja ugyanazt az öltönyt.
Hogy mért nem törődik egy kicsit a küllemével ez a fránya Corneille!
Corneille belépett tehát, és a különleges rítusnak megfelelően kezet fogott az Őrnaggyal: a hüvelykujjukat egymáshoz nyomták, a rá merőleges, behorgasztott mutatóujjukat összefűzték, és ütemesen a magasba lendítették a kezüket.
Hasonlóképpen szorított kezet Antiochióval is, és ez utóbbi azt mondta:
Csakhogy itt van, Corneille! Hát a szakálla?
Ma reggel vágtam le mondta Corneille. Szörnyű érzés volt.
Janine miatt vágta le? kérdezte Antiochio.
Ej, hát persze! mondta Corneille fogcsikorgatva. Ez nála afféle mosolygás volt.
Azzal, mellőzve a további udvariaskodást, Corneille megindult Janine felé, aki épp meg akarta kaparintani Big Fass legújabb lemezét, a Levely bake a in the milk-et, amelyet Antiochio nemrégiben vásárolt. Janine nem vette észre Corneille-t, és az előreszegzett mutatóujjal vadul belebökött a lány jobb vállának a vastagjába. Janine összerándult, és szó nélkül táncra perdült Corneille-jel, de az arca dúlt volt. Sajnálta a lemezt.
Corneille időnként hátradőlt, és megperdült a sarkán; a teste hetvenöt fokos szöget zárt be a padló síkjával. Úgy látszott, mindjárt elvágódik, de valami csoda folytán megőrizte az egyensúlyát, megingathatatlanul égnek meredő cipőorral hirtelen irányt változtatott, miközben féken és illő távolságban tartotta párját. Csak nagy ritkán lépett előre, általában tolatott, és úgy kapaszkodott táncpartnerébe, mint részeg ember a gázlámpába. Minden pillanatban elgázolt egy-egy óvatlan párt, tíz percen belül mindenkit földre terített, és egyeduralkodó lett a terem közepén.
Ha épp nem táncolt, Leprince a böhömbika rikoltozását utánozta, vagy valami felhígított szeszt ivott, egy pohár tartalmának nem egészen az egy tizenegyedét, mert nem akart gyorsan becsiccsenteni.
Az Őrnagy még mindig Óvadóc barátnőjével táncolt, és Antiochio nemrég tűnt el a táncteremből nyíló aprócska baszobácskában, ahol a kabátok voltak felhalmozva.
9. fejezet
Egy magas termetű vörös egyén, aki erőteljesen pöszített, noha hamisítatlan amerikai keresztnevet viselt (egyszer Wilyt, másszor Bilyt), úgy érezvén, hogy kezd csökkenni a résztvevők vidámsága, elhatározta, hogy felvidítja a társaságot.
Ördögi ügyességgel megállította a lemezt (kihúzta a dugót a konnektorból erre Antiochio nem volt felkészülve), és a terem közepére perdült.
Azt javaslom, hogy a változatosság kedvéért mindenki mondjon el egy viccet... vagy énekeljen valamit. Én kezdem.
Annyira pöszített, hogy a hallgatóság kénytelen volt hangmódosítást végrehajtani.
Ifmerik, amikor a pafafnak befédhibája van?
Ifmerjük mondta Antiochio résnyire nyitva a baszoba ajtaját, elég hangosan, hogy mindenki hallja. A hallgatóság megborzongott.
Moft vefem éfre, hogy nem emlékfem pontofan erre a vipfre mondta a vörös hajú. Mindegy, elmondok egy máfikat. Egy pafaf bemegy av üvletbe, amely fölé av van kiírva, hogy temetéfi vállalkovó. "Feretnék valami jó olvafmányba temetkevni" mondja a pafaf. "De kérem mondja a kerefkedő, aki fintén pöfit éf még hadar if , mi itt koporfót árufitunk!" Mire a pafaf: "Akkor kérek egy korfó fórt!"
És Wily hahotában tört ki.
Na jó, köfkívánatra elmondok még egy vipfet. De aftán valaki máf jön. Veorves például... rajta, Veorves!
Miközben Veorves tiltakozott, Antiochio becserkészte a lemezjátszót, és testével fedezve a manővert, visszadugta a csatlakozót az aljzatba. A táncosok újra ropni kezdték, Wily pedig undorodva vállat vont, és azt mormogta:
Bánom if én! Pfak egy kif hangulatot akartam pfinálni.
Az Őrnagy ismét derékon ragadta táncpartnerét, Antiochio pedig visszatért a baszobába, ahol Óvadóc fájdalmas arccal púderezkedett.
10. fejezet
Venyigeszú de Lucerna egy kaucsukfa alatt üldögélt a marlyi erdő közepén, és már egy fél toronyórája félhangon káromkodott. Azért félhangon, mert az első fél órában fennhangon káromkodott, és a bal hangszála nem bírta a strapát.
11. fejezet
Amikor Antiochio besietett a baszobába, négy lábszárra lett figyelmes az egyik sarokban felhalmozott kabátkupac tetején; korábban észre se vette őket. Ketten voltak odafönt, és a Mechanikai Szabványosító Hivatal által ajánlott "bemegy nem megy be" kalibráló módszerrel ellenőrizték sajátlagos nemi jegyeiket.
A lánynak szép térde volt, de mint Antiochio a tekintetét feljebb emelve megállapíthatta vörös szőrzete is. A harsány szín annyira sértette az ízlését, hogy szemérmesen elfordította a fejét.
A legfölső kabát esőkabát lévén, Antiochio nem háborgatta a fiziológia búvárait. Különben is, semmi rosszat nem csináltak. Az ő korukban nagyon is helyénvaló, ha az ember maga jár utána a természet problémáinak.
Antiochio segített Óvadócnak rendbe hozni a ruháját, mely már kezdett nagyon független életet élni, aztán visszamentek a terembe, mintha mi sem történt volna. Egyébként olyan csekélység volt, ami történt...
Az Őrnagy komor arccal álldogált a lemezjátszó mellett. Antiochio odalépett hozzá.
Ráhajthatsz mondta.
Na, ugye, hogy milyen jól nevelt lány! mondta az Őrnagy.
Jól nevelt bizony mondta Antiochio. És milyen kézügyessége van!
Lefogadom, hogy szűz jelentette ki az Őrnagy.
Húsz perce még nyertél volna mondta Antiochio.
Ezt nem értem mondta az Őrnagy , de hát nem rám tartozik. Szóval rendes lánynak tartod?
Csuda rendesnek, öregem biztosította Antiochio.
Gondolod, hogy van esélyem nála? kérdezte az Őrnagy reménységgel telve.
De még mennyire, öregem vágta rá cinkostársa, de nem folytatta, mert azzal volt elfoglalva, hogy szemügyre vegyen egy nagyon-nagyon szvinges párocskát.
A hímnek göndör fürtjei voltak, és égszínkék öltönyének zakója a vádlijáig ért. Hátul három hasíték, hét buggy, két egymást fedő dragoner volt rajta, elöl pedig egyetlen gombbal csukódott. A nadrág épp csak hogy kilógott a zakó alól, és olyan szűk volt, hogy a vádli obszcénul dudorodott a fura hüvelyféle alatt. A gallér a fül felső pereméig ért. A fülek egy-egy gomblyukon kandikáltak ki mindkét oldalon. A nagy hozzáértéssel megkötött nyakkendőt egyetlen műselyem szál alkotta, a díszzsebkendő narancs és mályvaszínben játszott. A vajszínű cipőn ezernyi apró lyuk tátongott, és kilátszott belőle a zokni, mely éppen olyan mustárszínű volt, mint az Őrnagyé, csak az volt a különbség, hogy az Őrnagy sokkal elegánsabban tudta viselni. Szvinges fickó volt, az biztos.
A nőstény is zakót viselt, amely alól legalább egy milliméternyit kilátszott a mauriciuszi tarlatatánból való bő szoknya. Remek teste volt: rövid és vastag combját izgő-mozgó fenék koronázta. Izzadt a hónalja.
Társáénál kevésbé szertelen viselete alig-alig hívta fel magára a figyelmet: élénkpiros blúz, négerbarna harisnya, alacsony sarkú, halványsárga disznóbőr lábbeli, kilenc aranyozott karperec a bal csuklón, karika az orrban.
A fiút Alexandre-nak hívták, és az volt a beceneve, hogy Puci. A lányt Jacqueline-nak hívták, és az volt a beceneve, hogy Puci.
Puci megragadta Pucit, a bal térdére landoltatta, aztán önnön jobb lábszárát átlendítve partnernője feje fölött, hirtelen talpra rántotta és elengedte a lányt, aki most szorosan az ő háta mögött állt. A fiú hídba vetette magát, bedugta a fejét a lány combjai közé, majd gyorsan felállt, ami által partnerét is felemelte, de máris fejjel előre átlódította a lábai közt, és előállt a korábbi helyzet: ott állt hátát a lány mellének vetve. Ekkor szembefordult vele, éles "Yeah" kiáltást hallatott, hüvelykujja hívogató mozdulatával hármat hátra lépett, majd négyet előre, kilencet oldalt, hatot körbe forogva, kettőt hasmánt, aztán újrakezdte a figurát. Mindketten nagy cseppekben izzadtak, koncentráltak, és egy kicsit izgatottak voltak az ámuló nézők arcán tükröződő tisztelettel vegyes feszült figyelemtől. Irtó szvingesek voltak.
Antiochio szomorúan felsóhajtott. Öreg volt már az ilyesmihez, meg aztán az alsónadrágja se volt olyan állapotban.
Folytatta az Őrnaggyal való beszélgetést.
Miért nem kéred fel? kérdezte.
Nem merem mondta az Őrnagy , elbátortalanít. Olyan nagyon rendes lány!
Antiochio megindult Óvadóc felé, akinek nagy, karikás szemében leplezetlen öröm csillant meg a közeledtére.
Ide hallgass mondta Antiochio , táncolnod kéne az Őrnaggyal, szerelmes beléd.
Hogy mondhatod ezt pont most! mondta Óvadóc izgatottan és nyugtalanul.
Hidd el, hogy csak a javadat akarom... Nagyon kedves fiú, tele van dohánnyal, teljesen bolond, ő a tökéletes férj.
Micsoda? Hozzá kell mennem?
Hát persze mondta Antiochio misemtermészetesebben.
12. fejezet
De Lucerna, elszánván magát rá, hogy felálljon, közeledett az Őrnagy háza felé. Már csak kilenc kilométer és nyolcszáz méter volt neki hátra. Fájt a bal lába. Lehetséges, hogy egy kevéssel több terhet viselt, mint a másik, mivel de Lucerna szabója állhatatosan normális testalkatúnak tartotta kliensét.
Néhány perccel fél hét előtt hatolt be Versailles-ba, és a teoretikus gyalogtávból sikerült tíz percet lefaragnia azzal, hogy egy csomó bonyolult útvonalú és rendkívül zajos természetű kék-szürke villamosra szállt.
Az utolsó viszonylat a híres pikardiai dombvidék közelében rakta le.
Úgy határozott, hogy megpróbálkozik az autóstoppal. Jött egy kis háromhengeres Zebralino egy kövér hölggyel a volánnál, és ő elkeseredetten égnek emelte a karját.
Az autó megállt előtte.
Köszönöm, asszonyom mondta de Lucerna. Áprilfalva felé megy?
Ugyan minek mennék én Áprilfalva felé, uram, hiszen itt lakom mondta a hölgy.
Igaza van, asszonyom bólintott de Lucerna.
Búsan továbbindult.
Száz méterrel távolabb még csak az emelkedő egyharmadát hagyta maga mögött, de már erősen zihált. Haladéktalanul megtorpant.
Arra jött egy autó. 1905-ös évjáratú Riesling volt, szellentyűs hűtővel és darabolt hátsó híddal.
Alig egyméteres fékúttal megállt (ne feledkezzünk meg az emelkedőről!), és egy nagyon szakállas öregember dugta ki a fejét az ablakon.
Hát persze, fiatalember mondta, még mielőtt de Lucerna megmukkanhatott volna , üljön csak be, de előbb forgassa meg egy kicsit az elülső kurblit.
Tizenkét percig forgatta a kurblit, és már éppen nyitotta volna az ajtót, amikor az autó villámsebesen nekilódult. Az öreg csak az emelkedő tetején tudta megállítani.
Bocsásson meg mondta Venyigeszúnak, aki futólépésben érte utol. Egy kicsit ideges, ha szép az idő.
Mi sem természetesebb mondta de Lucerna , nyilván klimaxos.
Beült az öreg baljára, és a Riesling levágtatott a lejtőn.
Lent kidurrant a két bal oldali kerék.
"Új szabót kell keresnem" gondolta de Lucerna megalapozatlanul és hihetetlen logikátlansággal. Az öreg dühöngött.
Ez azért van, mert maga túl nehéz! kiabálta. Maga tehet róla! 1911 óta nem durrantam ki.
Azóta nem cserélt gumit? kérdezte de Lucerna felcsillanó érdeklődéssel.
Már mért cseréltem volna? Csak tavaly óta van kocsim. Vadonatújak a gumik!
Akkor maga született 1911-ben? kérdezte de Lucerna. Nem értette az összefüggést.
Ne tetézze pimaszkodással a defektet bömbölte az aggastyán , és azonnal ragassza meg a gumikat!
13. fejezet
Ugyanebben a pillanatban az Őrnagy, gyöngéden átkarolva Óvadóc derekát, lassú léptekkel lement a lépcsőn. Befordult a jobb oldali ösvényre, ráérősen a parkot övező kőfalhoz sétált, s közben lázasan kutatott az agyában valami társalgási téma után.
A park falának ez a része meglehetősen alacsony volt; tizenegy tengerészkék öltönyös, fehér zoknis egyén kényelmesen rákönyökölve áthajolt felette, és okádott.
Jól nevelt fickók jegyezte meg mellékesen az Őrnagy. A szomszédba rondítanak. Csak kár azért a sok jó alkoholért.
Hogy maga milyen kicsinyes! szólt Óvadóc, és szelíd hangjában szemrehányás volt.
Drágám! szólt az Óraagy , magának mindenemet odaadnám.
Hogy maga milyen nagylelkű! szólt Óvadóc mosolyogva, és az Őrnagyhoz simult.
Az Őrnagy szíve boldogságban úszott, s úgy lubickolt, mint egy tengeri fóka. Az örvendező pancsoláshoz az öklendezők puncsokádása szolgáltatott háttérzenét, de ez nem hatolt az Őrnagy tudatáig.
A pár jelenléte szemlátomást zavarta a tizenegyeket, mert hátuk szemrehányó kifejezést öltött, s az Őrnagy meg a szőke szépség továbbsétált a park ösvényein.
Leültek a padra, amelyet Antiochio még reggel helyezett el az apróriusz árnyékában. Óvadóc elszundított egy kevéssé. Az Őrnagy szíve hölgye vállára hajtotta a fejét, és orrát arany hajába fúrta, amely alattomos illatot árasztott, Royale utcai és Vendôme téri áporodatot. Enteritisz-féle parfüm volt, és az volt a fantázianeve, hogy Lágy Szellenet.
Az Őrnagy kezébe vette édese kezét, és kéjes képektől hemzsegő álmodozásba merült.
Jobb kezén hirtelen valami hideg nedvességet érzett, egész testében összerándult, és olyan kiáltást hallatott, mint a felajzott őrgébics. Óvadóc felébredt.
Az Őrnagy kiáltására a gazdája kezét nyalogató vadászblézer tizenkét láb magasra szökkent, és psss, sértetten odábbállt.
Szegény jószág szólt az Őrnagy , hogy megijesztettem.
De hiszen ő ijesztette meg magát, kedvesem szólt Óvadóc. Hülye ez a vadászblézer.
Még oly fiatal! sóhajtott az Őrnagy. És úgy szeret engem! Hijnye, a mindenségit! De hisz maga azt mondta nekem, hogy "kedvesem"!
Igen, bocsásson meg! mondta Óvadóc. Csak azért történt, mert aludtam, és felriadtam.
Ne mentegetőzzön mondta az Őrnagy forró suttogással. Én a maga kis bucikája vagyok.
Aludjunk, kis bucika zárta le a társalgást Óvadóc, és kényelembe helyezkedett.
14. fejezet
Antiochio, magára maradva, egy későn jövő trió elé sietett, amelynek egyik tagja ó, mily hihetetlen! egy zöld szemű, vörös hajú káprázatos szépség volt. A trió másik frakciója, egy érdektelen klapec és egy érdektelen klapica, máris irányt vett a büféasztal felé. Antiochio felkérte a vörös szépséget.
Senkit se ismer a társaságból? kérdezte.
Senkit mondta a vörös szépség. És maga?
Sajnos nem mindenkit sóhajtott Antiochio, és állhatatosan a keblére szorította a leányt.
Jacqueline-nak hívnak mondta a leány, és megpróbált Antiochio lábai közé hatolni a combjával; válaszul Antiochio szájon csókolta, és rátapadt, amíg le nem járt a lemez (Cross és Blackwell egyik legutóbbi sikere, a Baseball after Midnight).
Antiochio a két következő táncot is végigtáncolta új partnerével, és az egyik lemez vége és a másik kezdete közt levő rövid időre sem engedte el.
Épp a harmadik tánchoz készülődött, amikor odalépett hozzá egy tyúklábmintás öltönyt viselő fickó, és aggodalmas képpel felkísérte az első emeletre.
Nézze! mutatott a W. C. ajtajára. Eldugult a vécé.
És már sarkon is fordult volna.
Hohó! mondta Antiochio, és visszatartotta a zakóujjánál fogva. Jöjjön csak velem. Jobb ezt kettesben csinálni.
Bementek a reterátba. Tényleg el volt dugulva. Jól lehetett látni az összegyűrt újságpapírokat.
Nos, ha így áll a dolog mondta Antiochio feltűrve az ingujját , most szépen megszüntetjük a dugulást. Tűrje fel az ujját!
Minek? Maga már nekikészült...
Egy frászt! Én annak készültem neki, hogy betörjem a maga pofáját, ha öt perc alatt nem végez a pucolással. Tudja fűzte hozzá Antiochio , régi motoros vagyok én, nem most jöttem a hat húszassal.
Az más mondta a fickó, beletúrt valami puhába, ami kitöltötte a szifont, tetőtől talpig megborzongott, az arca pedig krétafehérré változott.
Ott van jobbra a mosdó közölte Antiochio, miközben gyorsan kinyitotta az ablakot. A szerencsétlen ember felállt, de az ablaknak meg se kottyant az ütés, és a koponya is kibírta.
Antiochio visszament a földszintre.
Várakozásának megfelelően Jacqueline a büféasztalnál állt, s a társaságában levő két egyén azon versengett, hogy melyikük töltse tele a poharát. Antiochio megragadta a poharat, és odanyújtotta Jacqueline-nak.
Köszönöm mondta Jacqueline mosolyogva, és követte Antiochiót a táncparkettre. Bámulatra méltó dolog: Corneille nem volt a táncolók között.
Antiochio haladéktalanul magához vonta partnerét. A büféasztalnál hagyott két egyén elkámpicsorodva nézte.
Megáll az eszem! vihogott Antiochio. Még ott a méhlepény a nózijában a pisisnek, és át akar vágni egy magamfajta dörzsölt profit!
Tényleg? felelte Jacqueline, bár nem értette, miről van szó. Hát ez meg kicsoda?
Venyigeszú de Lucerna tűnt fel a szalon ajtajában.
15. fejezet
Szerencsére forogni kezdett a Mushrooms in my red nostrils, és a fúvósok csinnadrattája elnyomta a boldogtalan ember kihívó bömbölését; de Lucerna a büféasztalhoz rontott, és egy hajtásra kiitta egy üveg gin tartalmának a kétharmadát.
Ettől aztán mindenről megfeledkezett, és olyan üdvözült arccal tekintett végig a vendégseregen, mint a kecske, ha káposztát talál a kecskeköröm közt.
A terem egyik sarkában felfedezett egy kis szőkét, aki a mellbimbajáig ki volt dekoltálva, és magabiztos léptekkel megindult felé. A kis szőke nem várta be, míg odaér; kisietett az ajtón. De Lucerna utánafutott, s néhány kétszázhét centi magas ugrást hajtott végre, hogy elkapjon egy sárga pillangót. A lány eltűnt de nem mindenki szeme elől egy dús lombozatú indiai nakihinnébokor alatt, és az ágak összeborultak de Lucerna fölött, aki oda is követte őt.
16. fejezet
Az Őrnagy félórás alvás után hirtelen felébredt; távoli bömbölés tépte ki bódulatából (akkor lépett be de Lucerna a szalonba). Óvadóc is felébredt.
Az Őrnagy szerelmesen nézett rá, és észrevette, hogy a leány hasa aggasztó mértékben kigömbölyödött.
Mi történt, Óvadóc? kiáltott fel.
Ó, kedvesem! szólt a leány Lehetséges volna, hogy álmában azt csinálta, amit csinált, és csak ennyi emléke maradt róla?
A fene egye meg! mondta alpárian az Őrnagy. Semmit se vettem észre. Bocsáss meg, szerelmem, de most már törvényesíteni kell a kapcsolatunkat.
Az Őrnagy nagyon naiv volt szerelmi ügyekben, és nem tudta, hogy legalább tíz nap, mire látszani kezd.
Nagyon egyszerű mondta Óvadóc. Csütörtök van. Hét óra. Antiochio megkéri magának a kezemet a bácsikámtól, még bent van a hivatalban.
Miért nem tegezel, tündérszép gergelyvirágom? szólt könnyekig meghatódva az Őrnagy, és szabálytalan remegés rázta a kulcscsontjától az ülőcsontjáig.
Dehogyisnem tegezlek én, kedvesem válaszolt Óvadóc. Végtére is jól meggondoltam a dolgot...
Hihetetlen, hogy az ember mire képes álmában szólt közbe az Őrnagy.
Jól meggondoltam a dolgot, és azt hiszem, keresve se találhatnék jobb férjet...
Ó, tündér angyalom kiáltott az Őrnagy , csakhogy végre tegezel. De miért ne kérjük meg közvetlenül atyádtól a kezedet?
Nincsen apám.
Akkor valami rokon ez a bácsika?
Anyám fivére. Egész életét a hivatalban tölti.
És mit szól hozzá a nénikéd?
Az a nagybátyámat nem érdekli. Még azt se engedi meg neki, hogy nála lakjon. A néni egyedül él egy kis lakásban, és a bácsikám néha-néha meglátogatja.
A hivatalban bezzeg nem tohonya kockáztatta meg a feltételezést az Őrnagy.
Az unokahúgyának meg bizzeg a mihonyája suttogta népiesen Óvadóc, és az Őrnagyhoz dörgölődzött, aki nyíltan kapott az alkalmon, mégpedig olyan hévvel, hogy három gombja is lepattant, és kis híján kiverte Óvadóc fél szemét.
Keressük meg Antiochiót javasolta az utóbbi egy kicsit megnyugodva.
17. fejezet
Az Őrnagy elhaladt az előtt a dús bokor előtt, amely alá de Lucerna bevetette magát, és időrendi sorrendben a következő holmik potyogtak a fejére: egy fél pár zokni, egy bal cipő, egy alsónadrág, egy nadrág (erről rögtön azonosította a dobálót), a zokni párja, egy jobb cipő, egy hózentráger, egy mellény, egy ing a hozzá való nyakkendővel egyetemben. A felsorolt holmikat kisvártatva követte egy ruha, egy melltartó, két női cipő, egy pár harisnya, egy pici csipkeöv, amely alkalmasint az említett harisnya tartására szolgált, valamint egy harántedzett korhadékony menhirszilánk tűgörgős csapágyra való applikálásával kialakított hatvankilenc karátos gyűrű. Amely kis híján kitolta az éppen arra járó psss vadászblézer fél szemét. Az Őrnagy arra a következtetésre jutott a lavinából, hogy
1. de Lucerna zakóját használják pléd gyanánt;
2. a partnernőjén nem volt bugyi, tehát tudta, hogy kellemes bulira van kilátás.
Egy csomó más dologra is következtethetett volna, de beérte ennyivel.
Jól szórakoztak a vendégei, és ő ennek szívből örült.
Az is boldogsággal töltötte el, hogy de Lucerna már nem gondol a kocsijára.
18. fejezet
De Lucerna különben még nem látta a kocsiját.
19. fejezet
Az Őrnagy kihasználva Óvadóc ruhájának a sajátosságát, amely már az első pillanatban magára vonta Antiochio figyelmét az előírt követési távolságnak fittyet hányva, de kiváló hatásfokkal haladt előre.
Felment a lépcsőn, és elkiáltotta magát:
Antiochio!
A nevezett személy nem válaszolt, és az Őrnagy rögtön tudta, hogy nincs ott. Belépett tehát a szalonba, és egyenesen a baszobához ment. Óvadócot a küszöbön hagyta.
Jöttére Antiochio fölegyenesedett, és láthatólag megkönnyebbült, mert már a tizenegyedik menetnél tartottak, de nagyon úgy festett, hogy még rá kell tennie néhány lapáttal. Jacqueline szép lassan lesimította a szoknyáját, és tettre készen felállt.
Táncoljunk egyet javasolta az Őrnagynak 1300 C° -os pillantást lövellve felé.
Egy perc türelmet! könyörgött az Őrnagy.
Na jó, akkor keresek valaki mást mondta Jacqueline tapintatosan és kecskeszőrösen. Az előbbi a neveltetése folytán, az utóbbi az ágytakaró fogytán tapadt rá.
Antiochio suttogta az Őrnagy, mihelyt Jacqueline eltűnt a szemük elől.
Jelen! kiáltotta Antiochio tökéletes vigyázzba merevedve, törzsét derékszögben megdöntve és mutatóujját a fejverőérhez nyomva.
Most rögtön feleségül kell vennem... Felcs...
Micsoda? döbbent meg Antiochio. Máris?
Igen sóhajtott szerényen az Őrnagy. És magam se vettem észre. Álmomban csináltam...
Fantasztikus fickó vagy mondta Antiochio.
Köszönöm, öregfiú mondta az Őrnagy. Számíthatok rád?
Hogy megkérjem a kezét az apjától, igaz?
Nem, a nagybátyjától.
És hol található az ürge?
A hivatali szobájában, nagy gonddal összegyűjtött értékes dokumentumok között, amelyek felölelik az emberi ipar minden fontos tevékenységét.
Jó, holnap odamegyek mondta Antiochio.
Most rögtön! kötötte az ebet a karóhoz az Őrnagy. Nézd meg az alakját!
Mért? kérdezte Antiochio, és kinyitotta a baszoba ajtaját, hogy szemügyre vegye a lányt. Mi van vele?
És Óvadóc csakugyan karcsú volt, amint arról az Őrnagy maga is meggyőződhetett.
Te jó ég! szólt. Bevetette a fakírtrükköt, és én bedőltem neki.
A fakíroknak ez a kedves mutatványa, amelyet az Őrnagy hosszú évekig gyakorolt, abból áll, hogy az ember úgyszólván embertelen módon kidülleszti a gyomrát.
Talán csak káprázott a szemed mondta Antiochio. Tudod, a nagy találkozás hatására...
Igazad lehet ismerte el az Őrnagy. Úgy fel vagyok húzva, mint egy vekker. Holnap is ráérünk elmenni a bácsikájához.
20. fejezet
A szalonban, ahol a párok még mindig ropták a táncot, az Őrnagy újra birtokba vette Óvadócot, Antiochio viszont nem találta Jacqueline-t. Kiment hát a parkba, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy szögletes fa mögül egy láb kandikál elő... és a láb egy kiszipolyozott, kimerült vendégben folytatódik... egy kicsit távolabb egy másik vendég hasonló állapotban, aztán egy ötös csoport, aztán még két szórványvendég.
A veteményeskertben talált rá a vörös szépségre, épp egy póréhagymával dugványozott.
Antiochio odakiáltott neki. Jacqueline lesimította a szoknyáját, és tettre készen odasietett hozzá.
Még mindig olyan nagy formában? kérdezte Antiochio.
Hát persze! És maga?
Nem mondhatnám...
Szegény kisfiú! suttogta szeretettel Jacqueline, és lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja.
Gyászos reccsenés hallatszott, Antiochio a jobbjával benyúlt először az egyik, majd a másik nadrágszárába, és egy rettenetesen szétszaggatott alsónadrág foszlányait húzta elő.
Nincs rá módom fedte fel a tényállást. De szerénységem híján talán valaki más is ki tudná elégíteni kiskegyed igényeit...
A karjánál fogva tisztes távolságban tartva Jacqueline-t, odavezette a nakihinnébokorhoz, amelynek a menedékében de Lucerna, anyaszült meztelenül, a talajjal látszott paráználkodni. Olyan energiával munkálkodott, hogy hódítottja, az ismétlődő lökések hatására, lassacskán eltűnt a vastag humuszréteg alatt, és egyre mélyebbre süllyedt a zsíros televénybe.
Antiochio kiszabadította a kis szőkét kényelmetlen helyzetéből, az üde fűbe helyezte, hogy feléledjen, és megejtette a bemutatás formaságait.
21. fejezet
A száztizennegyedik kísérletre de Lucerna, legyőzve, Jacqueline illatos testére hullott. Jacqueline töprengő arccal szagolgatott egy hinnélevelet.
22. fejezet
A házibuli lassan a vége felé közeledett. Janine-nak sikerült a melltartója alá rejtenie azt a huszonkilenc lemezt, amelyet gondosan kiválogatott magának a délután folyamán. Corneille réges-régen elment, hogy egyen egy kis pempőt, visszajött, aztán megint elment, senki se tudta, hová. Őrülten aggódó szülei pörögtek, forogtak a terem közepén, és mindenki azt hitte, hogy egy vadonatúj szvingkreációt adnak elő.
Antiochio szemlét tartott az emeleteken. Kiráncigált két párt az Őrnagy ágyából, két másikat, valamint egy pederasztát a sajátjából, hármat a takarítóeszközök tárolására szolgáló beépített szekrényből, egyet a cipőszekrényből (az egy egészen kicsike párocska volt). Hét lányra és egy fiúra lelt a szenespincében, mindannyian tiszta meztelenek voltak, csak mályvaszín okádék borította őket. Egy barna hölgyvendéget a kazánból húzott elő, amely szerencsére még nem hűlt ki teljesen, és így megmentette a leányzót egy csúnya tüdőgyulladástól; tíz frank negyvenöt centime értékű aprópénzre tett szert megrázván egy csillárt, amelyben két, meghatározhatatlan nemű, de egyértelműen részeg egyén bridzsezett délután öt óra óta, és senki se vette észre őket, összeszedte a fogadás alatt eltörött hétszázhatvankét metszett kristálypohár cserepeit. Minden tele volt süteménymaradékkal, még a tányérok is, púderdoboz volt a vécépapírtartóban, egy pár felemáskockás gyapjúzokni a villanysütőben; Antiochio visszaadta a szabadságát egy számára ismeretlen ölebnek, mely az almáriumba volt bezárva, és eloltott hat tűzvészkezdeményt (ok: elszórt csikkek kívánatosnál tovább tartó izzása). A táncterem négy pamlagja közül három portóival volt összepecsétezve, a negyedik majonézzel.
A lemezjátszó elvesztette a motorját és a karját. Csak a kikapcsoló maradt meg.
Antiochio éppen akkor tért vissza a szalonba, amikor a vendégek felkerekedtek. Hárman ott akartak maradni konyhamalacnak.
Antiochio mindegyiküktől elköszönt, aztán előreszaladt a kapuhoz, és bosszúból minden negyediket legéppuskázta. Dolga végeztével visszament az ösvényen a nakihinnébokorhoz.
A vadászblézer az ájult Jacqueline-on lovagolt, és kéjes kis sikkantásokat hallatott. Antiochio megcirógatta, aztán felöltöztette a még mindig mozdulatlan de Lucernát és eredeti partnernőjét, aki a fűben aludt, és hatalmas farba rúgásokkal felébresztette őket.
Hol a kocsim? kérdezte de Lucerna, amikor magához tért.
Ott mutatott Antiochio egy roncshalmazra, amelyből egy elferdült kormánykerék meredt ki.
De Lucerna a volánhoz ült, és maga mellé szólította a lányt.
Egy Pastasciutta mindig kész az útra rikoltotta. Meghúzott egy kart, és a volán meglódult, maga után húzva a vezetőt.
A kis szőke futva eredt a nyomukba...
VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK
Lábjegyzetek:
1Bocsánat, de ez a helyes kifejezés.
2Mit csináljunk, az Őrnagy pontos jével ejtette.
Tartalom Következő
