Veress Sándor: A magyar emigráció a Keleten, II. kötet (3) (Terebess Ázsia E-Tár)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁCIÓ A KELETEN

ÍRTA
VERESS SÁNDOR
MÉRNÖK

Budapest, az Athaneaum R. Társ. kiadása, 1878

MÁSODIK KÖTET (3)

Mákony és hasis
(Ingerlő szerek. - Hogyan készítik el a kávét a keletiek. - A dohány. - A Nargilé. - Opium. - A hasis hatása. - A hasis egy áldozata az emigránsok közül.)

Tudom, hogy többet beszéltem már ezen ország tarka-barka népeiről, szokásairól, erkölcséről, mint e mű keretébe illenék és mégis csak töredékeket adtam. Itt-ott felfogtam egy-egy vonást, amelyekből még sem bír magának senki tiszta képet előállítani; ennek oka az, mert én akkor, midőn ide vonatkozó jegyzeteimet magam számára irogattam, meg se gondoltam, hogy valaha ezt világ elébe bocsássam, gondoltam, hogy majd megteszi más, például Szilágyi Dániel. De látom, hogy hiába várok, maholnap elpusztulok magam is; a mindennapi kenyér megszerzése e mostoha országban annyira igénybe veszi minden időmet, hogy még csak egy kis rendszeresebb összeállításra sem értem rá, mégis sajnálom a jegyzeteket megsemmisíteni. Ne ütközzenek meg hát rajta, ha ismét ide iktatok egy lapot oly tárgyról, mely egyelőre éppen nem látszik összefüggésben lenni az emigráció történetével, pedig mégis összefüggésben van másfelől, mint egyik különcsége a keleti életnek, egy rút kinövése a különben üdvös bor nem ivásnak; bírhat némi érdekkel azok szemeiben, kik szeretik nemcsak a nagy hősies vonásokat, de az apró szemölcsöket is megszemlélni a nemzetek arcán.
Úgy látszik, hogy az embereknek okvetlen szüksége van oly ingerlő szerekre, melyek az élet bágyadtságát és keserveit feledtetik vele; kávé, thea és dohány a három legártatlanabb ilyen szer a már veszedelmesebb és mégis általánosabb pálinka, bor és sör után. Mindezek annyira szükségesek, hogy ahol hiányzanak, mint pl. Szibériában, ott az emberek mérges gombát rágcsálnak, benn Ázsia déli részein pedig a mákony és hasis lettek otthonosak.
A kínaiakon kívül általánosan a mohamedán népeknél van különösen elterjedve e veszedelmes két kábítószer használata, még pedig részint a bor tilalma, részint a hárem-rendszer miatt. A mákony és hasis nem csak bódít, de kéjérzéseket is támaszt az emberben és azon szegény mohamedán, kinek vagyoni állapota soha meg nem engedheti, hogy megnősüljön, ki arra van kárhoztatva a nők elzárva tartása miatt, hogy soha nem is remélve, pokoli kínnal epekedjék a házas élet kéjei után: ellenállhatlan vágyat érez élvezni azon bódító szert, mely őt pillanatra a paradicsom örömeibe ragadja, nem törődve azzal, hogy az ébredés annál leverőbb, annál keservesebb.
Van egy más gyalázatos keleti szokás, mely szintén a nők elzárva tartása miatt tartja fenn magát, értem azon természetellenes bűnt, melyért a biblia szerint Szodoma és Gomora elsüllyesztetett, melyet ugyan nem a mohamedánok találtak fel, amint éppen a biblia neve is bizonyítja, melyet a görögök, s tán más keleti keresztények is űznek, de mely mégis leginkább a mohamedánoknál otthonos; ezt azonban elég volt csupán megemlítenem, mint tagadhatatlan ferde kinövését egy társadalmi ferdeségnek, a nők elzárásának; most ama kábítószerekről akarok szóllani, melyeket feljebb említettem.
A kávé és dohány sokkal ismeretesebbek, mintsem leírásukra szükség lenne. Csak azt jegyzem meg, hogy keleten a kávét kevésbé barnára pörkölik, lisztfinomra őrlik, aztán a cukorral együtt főzik meg, alig hagyva a főző-ibriket egyszer-kétszer felfortyanni; ez sokkal zamatosabb a mienknél, de nem isszák ám akkora rengeteg findzsákkal, mint nálunk; hanem csak akkorákkal, mint körülbelül egy tyúktojás héja. A dohánynak Jenidzsei és Dzsebeli fajai oly illatosak, hogy egy pár szippantás az egész termet kellemesen tölti be, ilyent semmi áron a mi dohánytrafikjainkban kapni nem lehet, sőt hallom, hogy az egyedárúság behozatala óta magának Konstantinápolyban is ritkasággá lett. De nem csak finomsága érdemel említést, hanem különösen általános használata egész keleten. Nem csak a férfiak, de a nők közt is általános ritkaság nem pipázókat, illetőleg nem szivarozgatókat találni. Van a pipázásnak egy előttünk teljesen ismeretlen neme is, t. i. a nárgilé vagy szörty-pipa, ez egy vizes palackkal ellátott pipa, melyből a füst előbb hideg vízbe, innen hajlékony két öles hosszú bőr csőbe vezettetik, hogy egészen hidegen jusson a szájba; fő kelléke a külön e végre termelt dohányon kívül, hogy az ember egészen a tüdőjébe szívja le; nem mondhatnám, hogy valami egészséges mulatság volna!
Az opium vagy mákony igen kevéssé van használatban Törökországban, leginkább csak Indiát bejárt vén dervisek élnek vele, ameddig élnek, mert ez hamar megöli az embert, előbb sápadt reszketeggé és féleszűvé, azután aszkórossá és testi-lelki nyomorékká teszi. Majdnem hasonló eredménye van a hasisnak is, mely indiai kender virágaiból készül, de ennek mérge lassúbb, élvezete, mint mondják, kellemesebb, ezért számos élvezője van, kivált a dervisek között.
Köztünk is akadt egy szenvedélyes kedvelője és terjesztője a boldogtalan báró Splényiben, ki előbb sógorával Guyonnal Damaszkusba ment, onnan, mint hírlik, egész Indiát bezarándokolta s ott tanulta meg ennek a méregnek élvezetét, mely őt előbb lelki nyomorékká tette, azután a sírba vitte. Splényi mindenét hasisra adta, tele volt zsebe e kábítószerrel, mindenkit megkísértett rászoktatni, sőt gyakran szivarba hintette s így önkéntelenül meghasisoztatta az embert; egyszer pláne a magyar egylet báljában a mangálba (tűztál) vetett egy csomót, hogy ablakokat kelle nyitogatni, nehogy az egész társaság megrészegüljön tőle.
Én egyszer végig néztem és tanulmányoztam négy barátomat, kik önként bevettek próbára szállásomon egy-egy jó adagot: eleintén mind felvidultak, a legcsekélyebb dolgon jó ízűeket, végtelen hosszúkat nevetek; látszereik is ingerelve voltak, egy pár divatképet Vénusoknak láttak, csókolgatták és mindent bájoló szépnek találtak, csupa optimistákká lettek, a jó indulat és világszeretet tükrözött vissza minden szavaikból. - Ez ábrándozó állapoton erőt vett később mindeniknek saját jelleme fokozott nagyságban - a kényelemszerető Fircsa végig nyúlt szegényes díványomon és sírt, hogy mért nincs neki vagyona, hogy ily pompás díványokon hevergetve ne kellene dolgoznia. - Az emberszerető Hágen velencei kristálynak nézte rossz falitükrömet, gobelinnek és persa szövetnek karton függönyeimet és rám kiáltott: ugyan barátom, nem vétek-e, hogy te ily hallatlan fényűzési tárgyakra pazarlod pénzedet, míg a sok szegény emigráns az utca kövezetén didereg és éhezik. - Wesselényi, a csendes ember felölelt egy rút utcai ebet és kért, adjunk takarót és ruhát szegényre; engem lelketlennek nevezett, amiért az ebet kikergettem, azután elmerengett szerelme tárgyán, a szép Mariskán, képzeletében tökéletesen annak karjai közt gondolta magát.
Legszebb volt Rényi. A sok kacagás után lassanként elkomorodott és sírt, siratta a nemzet szomorú állapotát; majd felugrott, ököllel neki ment a falnak és sírt ismét, hogy meg nem bosszulhatja mind azon borzasztó gyilkolást és üldözést, mit rajtunk véghez vittek. Azután búsongott, majd ismét felugrott, oda rohant az ablakhoz és bámult az utcán tolongó népre. - Egyszerre hozzám fordult és oda vitt: nézd - úgymond - e száz zászlóaljat, nézd a nemzeti zászlókat - egy, kettő, három - száz zászló! nézd az ágyúkat, ott jönnek hátul... egy, kettő, három, ez is száz! - jaj neked német! Én istenem - én istenem kétkedtem benned, megtagadtalak, de most hálát adok neked, hogy megengedéd érnem e dicső napot, midőn megint látom a győzhetlen sereget, mely hazámat felszabadítja és dicsővé teszi!
Felesleges mondani, hogy Hágen a legközönségesebb pamut függönyöket nézte selyem damasztnak, Rényi meg a tolongó utcai népet zászlóaljaknak, és a taligásokat ágyúknak. A negyedik azt hitte, hogy repül, de fel-felsikoltott, hogy most mindjárt leesik; a repülési érzet mindegyikkel közös volt. Eleintén mind nevettek, kacagtak, egy óra múlva olyan mozdulatokat tettek, mint aki repül, de ezt ijedelmes megrettenések váltották fel, hihetőleg a leeséstől féltek; 2 óra múlva erőtlenséget mutattak, mintha egy szalmaszálat sem bírnának felvenni, de ekkor humanistikus érzelgés fogta el őket, embereken, állatokon egyaránt sajnálkoztak, sőt sírtak is.
Ez érzelgési idő is körülbelül egy vagy másfél óráig tartott, azután elaludtak mind, és nehezen, izzadva és hánykolódva aludtak másnap délig, tehát majd 18 óráig egyhuzamba. Felébredvén, mindenik sápadtan nézett ki, de egyik sem panaszkodott fejfájásról, hanem étvágyuk nem volt, és mámoros állapotjukban elkövetett teteikre nem emlékeztek egészen.
Splényin már nem az egyszeri bevétel, hanem az állandó hasissal élés eredményét lehetett látni. Igen ritkán volt egészen józan állapotban, s néha zavartan beszélt, öltözetét elhanyagolta, kóborló rongyos dervisekkel társalgott, színtelen sovány vázzá nyomorult; s az emigráció nagy része előtt nevetség, mások előtt szánakozás tárgyává lett. Egy ízben azt állította magáról, hogy ő már szellemmé változott, nem eszik és nem fáj neki semmi. Némelyek aztán - kik nem sajnálták - bíztatták, hogy bizonyítsa be; mire egy nagy goromba tűt a dervisek módjára keresztül dugott a pofáján s bár vérzett és utána nagyot dagadt, zilált lelkében mégis annyi állhatatosság maradt, hogy szemhunyorítás nélkül tűrte, sőt állítá, hogy azt nem is érzi; máskor zsarát szenet vet tenyerébe, mely mély sebet égetett kezén s oly fájdalmat okozott neki, hogy fogait csikorgatta és szemeiből könnyek facsarodtak. Mégis azt állította, hogy nem fáj, sőt nem is érzi, s hogy csak is az emberek hitetlen voltán siránkozék.
Egyszer Tótfalusi vendéglőjében találtam egy tál étel mellett rongyosan mint egy koldust s mezítláb; - kérdeztem tőle szánakozva, hogy érzi magát? - Felelet: nagyon jól, oly jól, hogy még így soha sem voltam, most már erőm annyira megnőtt, hogy ha karjaimat kifeszítem e ház összedől, mint egy kártyaház, ha pedig egyet toppantok, megrendül a föld, hogy e nagy Konstantinápolyban kő kövön nem marad.
Kértem, hogy látogasson meg. El is jött, akartam aztán neki egy pár cipőt és némi ruhaneműeket adni. De nagyon megsértve érezte magát általa. "Cipőt úgymond, elvből nem viselek, mert bőrből van, egy ártatlanul meggyilkolt állat bőréből, mely bosszúért kiáltana rám; - ruhám elég jó, különben egy Splényi - ki Carlo Albertoval egy kocsiban ült - nem fogadhat el öntől semmit, adio!" Hiába való is lett volna neki valamit adni, mert ha egy koldust látott, levetette magáról a ruhát s odaadta neki, vagy elment a dervisekhez, és ha pénze nem volt, ruháin vásárlott tőlük hasist. Darabig rokonai hazulról küldözgettek számára pénzt Hágenhez. De átláttuk, hogy pénzt adni kezeibe annyi, mint megölni, mert egyenesen a Tekiei dervisekhez vitte hasisért; később tehát kosztot rendeltünk pénzéből Tótfalusinál és fel-felruháztuk, de ha ma tetőtől-talpig újba öltöztettük is, másnap újra félmeztelen volt, oda adta új ruháját is hasisért. Valami borzasztó volt észlelni ezen emberen a végletek zavarodott találkozását, midőn e meztelen koldusban, ki az emberek legnyomorultabbjaival társalgott, élt és lakott, fel-felébredt annak tudata, hogy ő magyar mágnás, magyar követ! és bámult rajta, hogy neki nem adják meg az illő tiszteletet!
Én mindig nagyon sajnáltam, gyógyíthatlanságát beláttam, de vigasztalásul mindig báró úrnak szólítám. De nehéz volt vele bánni, múltkori ajánlatom, - hogy felöltöztetem - sokáig sértette, darabig nem jött hozzám, nem is köszönt.
Mégis néhány hét múlva megint eljött; előbb keservesen panaszkodott, hogy egy szemtelen inas nem bocsátotta be az olasz követhez, sőt dacára, hogy kilétét megmondá, utoljára kilökdösték onnan. Kidühöngte magát az emberek nyomorult szolgalelkűsége felett, kik a ruhát, a pénzt nézik, nem az ember érdemeit; egy ostoba aranyláncos tőzsér előtt, úgymond tisztelegnek, és a szegény embert, kinek az a gazdag csaló nem méltó, hogy lába saruit megoldja, kilökdösik!
Ezután kihúzott zsebéből egy csomó összegöngyölt tarka zsebkendőt, egyenként szétbontogatta, s a legbelsőből elővont egy három-négy ívnyi tekercses iratot. Most - úgymond - üzletet ajánlani jöttem önhöz, itt van a bölcsesség köve, melyet bölcs Salamon óta minden philosoph keresett, azt én megtaláltam, és önnek eladom potom árért - 100 ezer frankért! Ez úgy van írva, hogy a világon minden ember megérti könnyen, egyúttal az universal nyelvet is tanítja mellesleg; már most ha csak minden ezredik ember vesz is belőle egyet, már közel egy millió példányt ad ön el a világon, tehát láthatja, hogy 100 ezer frank olcsó ár.
Ide adá, hogy olvassam: de azt rajta kívül más ember nem érthette meg, mert ahány nyelvet tudott, azt abban mind összevegyítette. - Az egésznek mintegy malterjéül a magyar nyelv szolgált, hanem a szavak olasz, angol, francia, német, görög, török, arabs s dervisektől tanult mysticus mondatokból voltak összerakva, még pedig versekben; - ez ő szerinte az egyetemes közös nyelv. Tartalmát elmagyarázta ő maga; "nec te creavi, nec te occidam", ez az alapelv, ez a sarkköve - úgymond - a valódi morálnak és polgárosultságnak; mivel azonban magunkat oly tárgyak élvezetére szoktattuk, melyekért állatokat kell legyilkolnunk, én azt fedeztem fel: hogy lehet húst, bőrt, zsírt stb. előállítani gyilkolás nélkül?
Az ugyanis bizonyos, hogy a természet a húst és az állat minden részeit a vérből alkotja, ha tehát vér van rendelkezésünkre, abból növényi rostany hozzátétele által húst készíthetünk, sőt alapos vegytani vizsgálat után vérből a kellő anyagok hozzátételével a hús, máj, tüdő stb. különféle alakjait, - sőt a különböző állatok hús ízét is megadhatjuk. Ha már most - úgymond - egy ökröt sokkal bővebb és jobb eledellel látok el, mint jelenleg, az által neki kétségkívül jót teszek; úgy de nagyon is sok vére lesz, tehát érvágás által minden hónapban kicsapolhatok belőle néhány font vért: ez ismét csak jótét rá nézve és mégis elérem a vérrel azon célt, hogy vele tápláljam az embereket. Azonban még mellesleg nagyobbszerű célt is értem el, nevezetesen azon ökörnek, melyből havonként egy bizonyos összeg vért kicsapoltam, a jobb eledel által a kivett rossz vér helyett friss új vére lesz s akinek friss új vére van, az mindig fiatal: következőleg az ökör mindig fiatal és így erőszakos meggyilkolást kivéve, örök életű is lesz! Ugyanezen eszmét, úgymond, lehet aztán az emberi nemre is alkalmazni és így még e földön el lehetne érni a paradicsomot, az örök ifjú életet.
Ezt én itt igen röviden mondám el, de ő nekem legalább két óra hosszat magyarázta terjedelmesen kitérvén a vérhez szükséges vegyiszerek előállítása módjára is, én pedig ráuntam már és menekülni akarván, anélkül, hogy egyenesen ott hagyjam vagy elküldjem, azt mondám neki, hogy én oly járatlan vagyok azon sokféle tudományban, mi mindezekhez szükségeltetik, hogy nem bírom felfogni magyarázatát. Egyszersmind - mondám - ínyenc is vagyok, mikor módom van benne, és például nagyon szeretem az erdei szalonkát és az őz májat, nem tudná-e megmondani, hogy csináljak mesterségesen, mert itt nem mehetek mindig vadászni, mikor éhezem.
Erre ráncba szedte szemöldökeit, tetőtől talpig végigmért, aztán felkapta irományait, nagy sebbel belekötözte egymás után mind a 6 kendőbe, zsebre dugta és egész színészi állásba tevén magát, rám dörögte, hogy: "az ilyen hitetlen Tamások miatt erkölcstelenedett el a világ, ilyen emberek miatt veszett el hazánk is."
Azzal ott hagyott, legalább 2-3 hónapig még csak nem is köszönt, ha az utcán találkoztam vele. Lassanként aztán még nyomorultabb lett, mint eddig is volt, utoljára úgy nézett ki, mint egy színetlen bőrrel bevont csontváz; került minden emberi társaságot, kivévén a magához hasonló derviseket, s közülünk senki se tudja, mikor és ki által vitetett végre a kaszköji-i kórházba, hol aztán meghalt. Csak a halottak házában ismerte fel a kórház egyik osztályának menekült orvosa, Dempwolf s az ő híradása folytán gyűlt össze néhány menekült, csináltatott neki egy egyszerű koporsót s eltemetteté oda, hol többi kiszenvedett társaink is nyugosznak.
Követte nem sokára a sírba egykori volt szolgája is, kit Splényi rá szoktatott szintén a hasis evésre, ki gazdájától abban különbözött, hogy míg amannak még eltompulásán is keresztül csillogott egykori nevelésének, szellemének fénye, addig e szegény székely fiú egy buta, szánakozásra méltó idiótává süllyedt, teljesen hasonlóan azon borzasztó kinézésű ázsiai dervisekhez, kik félmeztelenül nagy bottal és kókusdióhéj tálal hu-ühü rémes kiáltásaikkal ijesztik a gyermekeket a zárdák körül.

Vannak, amint hallottam, mireny-evők is, de ezeket vagy nem lehet külsőleg fölismerni, vagy igen kevesen vannak; részemről egyet sem láttam, hogy e veszélyes méreg hatását észlelhettem volna. Mondják, hogy Brusszában volt egy orvos, ki a méregevést terjesztette s minden betegséget ezzel gyógyított. Ő maga azonban rosszul járt, mert valami csontfenésedést kapott, melyet a többi orvosok azonnal az arsenikummal való visszaéléseknek tulajdonítottak; de anélkül, hogy bármi méreg használatát bölcs cselekedetnek tartanám, vigyázó lettem a doktor urak állításainak is könnyedén hitelt adni - figulus figulum odit.

Van még egy, mint hírlik, általános használatnak örvendő mérges szer keleten: a theincafein és kőrisbogár kivonatok fajából. Soknejű népnél inkább azon kellene csodálkozni, ha ilyen ingerlő szerek nem divatoznának; mondják hogy az Abdul Medzsid örökös lankadt levertsége, álmos bágyadtsága ezen ingerlő szerekkel élés következménye volt, és hogy az ezzel élők lankadt reszketegekké lesznek s nem érnek nagy kort. Ha ez igaz, úgy megfordítva igaz az is, hogy ennek használata nem lehet nagyon általános, mert sehol annyi nyugodt kedélyű szép öreg embert nem látni, mint a törökök közt.

Halálozások
(Emigráns betegség. - Wesselényi. - Rényi Károly. - A Campo frenk és Rákóczi sírja. - Ungaria a temetőben. - A többi halottak.)

Van egy borzasztó betegség, mely ki fog minden orvosi tudományon, s amelyet mi elneveztünk emigráns betegségnek. Midőn az ember látja, hogy elvesztette élete fonalát, hogy kiesett azon körből, melyben született és nevelkedett; mikor arra van kárhoztatva, hogy mint a malomba fogott ló húzzon naphosszat anélkül, hogy haladjon; mikor az embernek örökké magánál műveletlenebb, őt soha meg nem értő nép közt kell kínlódnia; mikor a 25-30 év között megragadja egy iszonyú vágy, egy ellenállhatlan sóvárgás, egy ismeretlen szerető szív bírhatása után; mikor érzi magában a tett erőt, a rajongó lelkesedést tenni közjóért, hazáért, s mikor mind e gyötrelmekre csak a sóhaj felel: ah, ha otthon volnék! ah, ha otthon lehetnék! és ezt megtenni elvek, közvélemény, anyagi viszonyok nem engedik - mind e tantalusi kín összpontosul e szóban honvágy! Ez azon betegség, mely elűzi álmaidat, megkeseríti étkeidet, elveszi az életkedvet, búskomorrá, aggá tesz, mielőtt ifjú lettél volna, és vagy megöl, vagy őrültté tesz, vagy rád nyomja azon komor bánkódó jelleget, mely elkísér sírodig. - Óh mily boldogok vagytok ti, kik benn a hazában nem ismeritek e nyavalyát, kik bár küzdve, szenvedve, sírva a hon nyomorúsága felett, megtehetitek legalább azon kötelességet: nevelni egy új nemzedéket, mely megérje, megteremtse a feltámadást!
Minket a krimi mozgékony életmód mentett meg nagyrészt a kétségbeeséstől. De a honvágy, ez örökös szívfájdalom rágott még akkor is, mikor színleg legjobban ment dolgunk; elvitte előbb az öreg Cseh Imrét, Medgyesit, aztán elvitte ifjú barátomat, Élesdi Wesselényi Józsefet, el az öreg Dobokayt. Kuli őrnagyot s annyi sok jelesünket a külföldön, de én csak a törökországiak nevei fölemlítésére szorítkozom.
Wesselényi az 55. zászlóaljnál szolgált; mint előbb elmondám, velem együtt tanult varrni Várnán, aztán a krimi hadjárat alatt tolmácskodott, később szintén az én bútorkereskedésemben segédkedett, de már ekkor erőt vett rajta a búkór, szív- és mellbajba esett s hosszú szenvedés után elhalt. Csekély vagyonából és némi gyűjtésből szép márványlappal jelöltük meg nagy-campói sírját e versdarabbal: "Itt hazát lel, aki hontalan". Köszönet elhunyt barátom nevében Dempwolf és Fontana orvosainknak, kik mindent elkövettek szenvedései enyhítésére.
Az öreg Dobokayt is sírba vitte a sok szenvedés. Egykor Erdély rendőrfőnöke volt, itt 60 éves korában mások könyöradományaira szorult, hogy nagy családját megmentse az éhhaláltól.
A kovácsságot tanult, egykori iskolamester Szabó József is elpusztult, de legcsodálatosabb a Rényi Károly volt tüzér és mérnök barátunk nyomtalanul eltűnése. Ez az ember kitűnő nevelésben részesült, a mérnökségen kívül már otthon megtanulta a francia és angol nyelveket. Ezen kívül festő, zenész, vívómester is volt. Krimben, mint tolmács szolgált az angoloknál, de már ekkor úgy erőt vett rajta a búskomorság, hogy erővel kelle társaságunkba vonni, vigasztalni, szórakoztatni.
A háború vége felé eltűnt, nem tudjuk, hova lett, de egy esemény a legrosszabbat gyaníttatja; tolmácstársának Suszternek volt ugyanis egy revolverje. Rényi kérte, hogy adja el neki. De minek az neked? kérdi Suszter. Jó lesz magamat főbe lőni vele. No már most csak azért sem adom. Vagy három napra rá csakugyan megvette Rényi e revolvert, aztán eltűnt nagy sajnálkozására az egész emigrációnak, mert ő elmondhatta magáról, hogy nem volt egyetlen rossz akarója sem.
A mi halottjaink valláskülönbség nélkül a nagy-campoi frenk, azaz európai idegenek kertjének azon részében vannak eltemetve, hol állítólag Rákóczy sírja volt. Itt állott egy hosszúkás négyszög alakú, 4 láb magas urna fehér márványból: ezen urna legművészibb az itteni síremlékek között, oldalain arabesk domborvésések közt kiülő nemesi címerek látszanak, melyeknek véseteit azonban barbár kezek felismerhetetlenné tördelék, az urna tetejét elvitték, alján semmi irat; csupán az említett címerek, az urna nagyszerűsége s a hagyomány gyaníttatja, hogy ez a Rákóczy sírja; legalább mi emigránsok ezt hittük, e hitünkben megerősített azon körülmény, hogy az urna fejénél van Lang Ferencznek, a Rákóczy orvosának roppant nagy fekvő sírtáblája igen szépen olvasható tiszta latin felirattal. Ez a hely kegyelet tárgya volt az emigráció előtt, sőt némelyek - sajnos - a kegyeletet annyira vitték, hogy darabocskákat tördeltek le az urnáról, hogy azt gyűrűbe foglaltassák, segítvén ez által pusztítani azt, mit óvni kellett volna. E kegyelet folytán e tájra temettük halottjainkat, hadd nyugodjanak ugyanazon földben, melyet szabadságunknak ez itt kiszenvedt, velünk hasonló ügyért küzdött, hasonló szenvedések és csalatkozásokban megtört elődeink porai megszenteltek.

Ma már hiába keresnők e sírköveket a nagycampói tüzér laktanya mellett: e hely már be van építve. Az idegeneknek csinos új temetőt nyitottak Ferikköjben s kegyeletteljesen elvitette oda a török az itt volt síremlékeket és a kiásott csontokat is; természetesen nem lehete többé mindenkit helyére, megfelelő sírköve alá temettetni, de hisz az végre is egyre megy. Most vallás és nemzetiség szerint osztályoztattak még a halottak is, és a mi halottjaink külön utcában Ungaria cím alatt nyugosszák örök álmukat.

Eddig említett konstantinápolyi halottjainkon kívül elhaltak még a világ különböző tájaira szétszórt menekült társaink közül, amennyire az Ihász ezredes jegyzeteiből összeállíthattam, a következők:
B. Kemény Farkas szélhüdés folytán Londonban.
Prágay ezredes elfogatván a cubai lázadásnál, kötél által kivégeztetett.
Orosz J., mint már említém, 700 frank adósság miatt főbe lőtte magát.
Dorsnay szobrász ínségben halt el Londonban.
Kossuth anyja Brüsselben.
Nyujtó ugyanott.
Lukács Sándor Franciaországban.
Mérey és neje Angliában.
Gr. Schmidegg K. Párisban.
Meszlényiné, a Kossuth testvére, Amerikában.
Beöthy Ödön Hamburgban.
Serényi Antal Amerikában.
Gróf Batthyány Kázmér sérülés folytán Párisban.
Somssics New-Yorkban.
Batizy Párisban.
Kékesy elveszett, nem tudni, mi módon.
Szilágyi éhen halt Londonban.
Asztalos csaknem kényszeríte egy később Klapka körül tartózkodó lengyelt párbajra, ennek golyójától éppen főbe találva elesett Bernben.
Zuky meghalt tébolydában Amerikában.
Domburgi Ausztráliából tetemes ott szerzett pénzzel jött vissza Londonba, hol azonban rá pár héttel elhalt.
B. Mednyánszky szintén Ausztráliában próbált szerencsét, gyűjtött is 3000 font sterlingnyi vagyont, de midőn ezzel visszautazott, rablók által támadtatott meg, kik nem csak kifoszták, de karját is ellőtték. Párisban bele szeretett egy leányba, és miatta később mérget vett be.
Rombauer Dewenportban.
Katona Miklós Londonban.
Guyon, némelyek állítása szerint, mérgezés által halt el török földön.
Pataki, alias Piringer mint ügynök küldetett be Kossuth által, de elfogatván kivégeztetett.
May hasonlóképpen küldetve elfogatott és börtönében szalmazsákjával égette el magát még 1850-ben.
E halottak névsorát a becsületes Mészáros Lázárral fejezem be. Igaz, hogy a harcmezőn szerencsétlen katona volt, hisz minden tudományos készültsége dacára előre érezte is ezt, és beköszönő beszédében maga mondotta, hogy oly állás az, melyre lépett, hol 50 évi becsületet veszíthet el az ember. Nem volt forradalmár, sem a camarilla fekete cselszövényeit nem hitte, sem a gyanús Görgeit elfogatni nem merte - jó becsületes ember volt, de nem vezér. - Londonban sok betegséget és anyagi nélkülözést szenvedett. Köszönet lady Beckersteetnek, ki nagylelkű segedelmezéseivel tűrhetővé tette sorsát, és sírját emlékkővel jelezteté, melyre az öreg maga készíté önnön síriratát, mely versnek ugyan kissé gyönge, de tökéletesen jellemzi az öreg táblabíró tábornokot, - mely következő:

Intus qui est, fuit Lazarus
Pauper sicuti patronus
Hungarus Mészáros natus
Honestus a suis vocatus
Hic tamen tandem mortuus
Resurgat melior alius.

1858

Athén
(Távozás Konstantinápolyból. - A Márványtenger és a Dardanellák. - A Szigettenger. - Piraeus. - Athen. - Görög nemzeti étterem. - Az új és a régi Athen. - Minerva és Thesaeus temploma. - Hellasz nagysága és a mai nemzedék. - Az új Athén. - A phanarioták. - Rablótörténetek. - A görög népjellem.)

Amint egyszer átláttam, hogy a kereskedelmi úton sem boldogulok, nem vala többé nyugtom keleten. Sem életkorom, hisz már 28 éves valék, sem vagyonom nem engede sokáig gondolkozni; Asztalfyval elvégeztem, hogy havonként 200 franknyi részletekben fizetendi le adósságait, magamhoz vettem 500 frankot, és azon céllal, hogy Párisban valamelyik mérnöki iskolába lépek, felültem a Messageries Imperialesra. Három-négy jó barátom felkísért a hajóra s amidőn a horgony-felhúzás csattogó kereplése figyelmeztetett, hogy ütött az indulás órája, nehéz szívvel váltunk el egymástól - nem tudva, nem utolszor szorítunk-e baráti kezet ez életben?
Soha sem volt sok barátom, nem tudtam az embereknek hízelegni, hibáikat magasztalni és így nem tudtam sok barátot, sok jóakaró ismerőst szerezni, noha átláttam, hogy ez volna az út - rendkívüli talentum nélkül - az életben magasra emelkedni. Hanem az embernek születni kell erre is, vagy legalább neveltetni. De Debrecen és főiskolája tudvalevőleg éppen nem az a hely, hol a társadalmi simaságot és a másoknak kétszínűleg hízelegni tudást tanítanák, amiért a sok tudomány mellett feltünőleg kevés előkelő ember is kerül ki azokból, kik ott tanultak.
Ott laktam az egy millió lakossal bíró városban 5 évig, jóformán vezetője voltam az ottani magyarságnak, és nem volt 10-nél több azoknak száma, kiktől búcsút vetem, az igaz, hogy ezek legalább igazi jó barátok voltak. Ott álltam sokáig a pompás hajó fedélzetén, néztem a csolnak után, mely mind elvitte azokat, kiket e modern Babylonban szerettem; - a végtelen város többi lakóit, a vízen hemzsegő tarka-barka népet egyenként nem ismertem, mégis valami különös bánat ült szívemre, midőn ez ismeretes helyektől meg kelle válnom, majdnem úgy tetszet, mintha most másodszor hagynám el hazámat.
Az út még a második helyen is sokba került volna az én gyenge erszényemnek. Azért csak harmadikat vettem, egy kormányos azonban átengedé háló kamráját 12 frankért, ebédre pedig a második hely asztalához jártam szintén mérsékelt fizetésért, mit, gondolom zsebre dugnak a felügyelettel megbízott hivatalnokok s így féláron körülbelül épp annyi kényelmem volt, mint a többieknek.
Nagyon féltem a tengeri betegségtől, e borzasztó émelygős kórtól, mely annyiszor megátkoztatta velem a tengert fekete-tengeri utaimban, hát még most, midőn a legjobb esetben sem számíthatunk 8 nap előtt Marseillebe érkezhetni? De szerencsére éppen nem lettem beteg, ha csak telhetetlen étvágyamat nem nevezhetem betegségnek.
A szép Márványtengert most nem láthattam, reggel észrevevén a kibocsátott robogó gőzről, hogy hajónk megállott lehorgonyzás nélkül, azonnal felfuték a fedélzetre, hogy a Bosporus vetélytársa, a Dardanellák szépségeit élvezhessem. Mily nagy lőn csalatkozásom! Nem kellett volna előbb a Bosporust látnom sötétkék vizével, s száz meg száz hajóival, virágos partjai s fantasztikus palotáival! Itt minden egyhangú és rideg! A víz nagyon széles, néhol 3-4 annyi, mint a Bosporus; a partok kivált Európa felől jelentéktelenek s a paloták és kertek helyét silányul pótolják az egyes őrházak és vad bokrok, hiányzanak a sürgő-forgó csolnakok és gőzösök, csak itt-ott dagadozik egy-egy vitorla s a vidor élet helyett egyes fegyveres őrök lépdelnek egykedvűen az alacsony, fehér lőréses falakon.
Csak azt a pár mozsarat szerettem volna látni, mellyel hajdan Byzanczot 600 fontos kőgolyókkal ostromolták, melyek egyike még 1828-ban, midőn az angol flotta erővel áttört, a Viktoria fregattot egyetlen lövéssel elsüllyesztette.
De biz azért nem állott meg hajónk, hanem Gallipolit megérintve, rohanva vitt a görög szigetes tengerre.
Ha a Dardanelláknál csalatkoztunk, itt bezzeg kárpótolva lettünk érette! Ez talán a világnak legszebb tengere. Akármerre tekint a szem, mindenütt majd egyes hegyes csúcsokat, majd nagyon terjedelmes szigeteket lát kiemelkedni - egyik sötét fekete szikla, másik meszes kopár omlatag, vagy fákkal, bokrokkal benőtt kies hegy, egyik félelmes közelségben meredez, másik távoli égalji fellegként összevegyült a sima lazúrkék láthatárral s a közöket itt-ott kis halászhajók vagy három árbocos gályák dagadt vitorlái elevenítik meg, míg a hajót - mint fecskék az alföldi szekeret - fürge delfin-csoportok futkározzák körül.
November 10-én reggel érkeztünk a pyraeusi kikötőbe, s azonnal tudtunkra adták, hogy a hajó itt marad estig azért, hogy Athenbe mehessünk, s azt hiszem, alig is maradt 10 utas, ki a napot fel nem használta volna. Maga Pyraeus egy félig európai, félig görög ízlésű városka, azonban kikötője pompás, s a régen keleten lakónak nagyon feltűnő a parti élénk mozgás, s különösen az utasokra váró bérkocsik, melyeket Konstantinápolyban a hely hegyes-völgyes volta miatt nélkülözni kellett.
Én egy angollal azonnal partra szálltam, még pedig minden pakk nélkül, még csak egy botom sem volt, - angolom egy plaidet vitt s oldalán egy revolvert, mégis vagy 10-15 hordár rohant ránk, erővel akarták pakkjainkat cipelni. Hanem az angolnak egy pár boxja megszabadított tőlük; most a ciceronik kínálkoztak - okulván a hordároknak adott leckén - csak 3 lépésnyi távolból, de nem kevesebb tolakodással. A ciceronik után következtek a bérkocsisok, ezek elkezdték egymásra árlejteni a vitelbért, kezdték volt 40 drachmán és anélkül, hogy mi egyetlen szót is szóltunk volna, leverték maguk között 5 frankig. Amelyik aztán az 5 frankot kimondta, annak kocsijába dobtuk magunkat és az igen jó karban lévő országúton háromnegyed óra alatt Athenben voltunk.
Itt előbb reggelizni akarván valamit, betértünk egy nemzeti görög étterembe. A főpincér étlap helyett ledarálta eledelei névsorát, és amidőn látta, hogy nem értjük nyelvét, oda vitt a hosszú katlanhoz, melyen 5-6 nagy réztál gyönge tűz felett párolgott, felnyitogatta a réz fedőket, hogy válasszunk, melyik tetszik? Angolom az olaj bűzű eledelekre nagyon fintorgata az orrát, szinte megbántam, hogy én vettem rá, hogy ha már utazunk, nézzük meg mindenütt azt, ami ott nemzeti. Ezen nemzeti görög étterem asztalkái kétes tisztaságú pamut abroszokkal valának beterítve, a székek igen durva szalmaszövetűek, a terem falai sárga szennyes színűek, a durva palló színe nem látszik a piszoktól, az asztalon álló sótartó és olajkészletek hasonló mozsdatlan állapotban mindenre ingerelnek inkább, mint evésre.
Angolom egy szót se tudott más nyelven, mint angolul. Én is csak a legszükségesebbeket bírtam valahogy kisütni görögül - mert ámbár hajdan vagy három esztendeig gyötröttek vele s adtak ex lingva graeca eminens calculust, azzal ugyan itt maga Péczeli uram se menne semmire, - mégis valahogy csak kisütém, hogy adjon friss halat sülve. Azonnal szaladt a görög és előhozott egy kis teknőt tele szép halakkal, miből mi két darabot egy-egy arasznyi nagyságú szkumbriát (egy ott egészen közönséges tengeri hal, magyarul azonban nem tudom a nevét) kiválasztottunk, s miután rostélyon megsütötte, egy-egy fél citrommal megettük, elköltvén mellette egy meszelynyi igen közönséges görög bort.
Ennél már csak képzelni sem lehet egyszerűbb reggelit - hanem azért fizettünk érte 10, mondd tíz frankot! Mérgelődtem én is, az angol még jobban, de nem használt semmit, meg kellett fizetni. De én megérdemlettem a leckét, mert tudhattam volna, hogy göröggel van dolgom, miért nem alkudtam ki vele előre?
Hamarjában bejártuk előbb a modern Athent, - hanem biz azon nincs mit nézni; maga a királyi palota is inkább valami kaszárnyához hasonlít, mint palotára. Európaias épületek, vegyítve görög vagy török faházikókkal, éppen úgy, mint az utcán hemzsegő népség, hol bajor egyenruhás katonát és tisztet s köcsögkalapos francia öltözetet együtt látni a bő bugyogós, konya fezü görög, vagy a fehér szoknyás, vörös dolmányos arnautákkal. Még az utcai járda is Konstantinápolyra emlékeztet s az egész különbség csak az, hogy ez kisebbszerű; többet beszélnek valamivel görögül, mint ott, és ha lehet, még rondább, piszkosabb minden, mint ott.
Van mégis egy, ami egészen ellenkező: Konstantinápolyban valami búskomolyság, csendes kimértség s jámbor egykedvűség főjellege a tömegnek, míg itt elgázolással fenyegető, kapzsi tolakodókkal, ravasz, kancsal szemekkel, vagy pöffeszkedő paraszt-gőggel találkozunk. Fogadtunk azután 6 frankért egy olaszul tudó ciceronit s ez felvezetett a Parthenonba, miután előbb alant a Theseus templomát s Eolus tornyát, feljebb a Philopaphus romjait és Socrates tömlöcét megtekintők. Éppen építésben volt a felfelé vezető csinált út, mely igen érdekes amiatt hogy oldal védfalai mind régi kövekből vannak összerakva, melyeknek minden darabja magán hordja a véső nyomait s a rajtok itt-ott tisztán kivehető betűk, szobortagok, arabeskek, virágok mutatják hajdani büszkébb rendeltetésüket.
Ez út egy nagy - 4 erős oszlopon álló - diadalívszerű kapuhoz, a Porpilé kapujához vezet, melyen belépve előttünk áll felséges nagyszerűségében a Minerva temploma.
Éppen nem szándékom építészeti ismertetését adni e két remekműnek - Theseus és Minerva templomainak, - csak annyit említek meg röviden, hogy mindenik doriai, még pedig a régi dóriai stylben épült s az első pillanatban azt hinné az ember, hogy egy és ugyanazon terv után, s az összehasonlítás puszta szemmel annyival nehezebb és csalékonyabb, mert az épületek különböző nagyságúak s méghozzá a kisebbiket tetszés szerinti láttávolból vizsgálhatom, míg a nagyobb előtt hiányzik a tér. Az oszlopok talapzatlanok, ehelyett mindenik templomot lépcsőzetszerű emelvény futja körül, s a legfelsőre, néhány hüvelyknyire a szélétől, állítvák a 16 csekély mélyedéssel, de igen szép tisztán rovátkolt oszlopok. Mindenik közel 6 átmérőjű magas. Mivel azonban Theseus oszlopfejei aránylag sokkal alacsonyabbak, nevezetesen csak fél oszlop átmérőjűek, a Minerváéi ellenben majd egész oszlop átmérőjűek, amazok könnyebbeknek, karcsúbbaknak, ezek nehézkesebbnek, szolidabbaknak tetszenek.

Az architrav Theseusénál közel egyharmad, Minerváénál 21/2 oszlop magas, a tető pedig Minerváéban valamivel magasabb architravjánál, Theseuséban ellenben alacsonyabb, s általában ez utóbbinál laposabb, s ereszei szélesebbek. Mind ezek a Theseusénak könnyebb, amannak méltóságosabb kinézést adnak. Valóban azonban mindenik alacsonyabb, nehézkesebb, mint a későbbi római, vagy az általunk ma használni szokott dóriai művek.

A Theseus temploma 34 oszlopon nyugszik 6-6 homlokoszloppal, - A Minerváé ellenben 46 oszlopon áll 8-8 kül homlokoszloppal, melyek háta megett belül 6-6 csarnok-oszlop áll. A nagy homlokzatot s a képmezőket gyönyörű domborművű küzdő alakok borítják; e faragványok, valamint a templomban belül felállítottak a megszólalásig élethűek, noha öltözékeik mesterkélten eszményesítettek mind oly frissek, mintha csak néhány hét előtt kerültek volna ki a művész vésője alól.
Ha elgondoljuk már most, hogy az épület mintegy 150-160' széles, 330-340' hosszú s 90 láb magas, hogy az egyes oszlopok átmérője több 7 lábnál, s hogy mindez a legfinomabb fehér márványból van, fogalmunk lehet a műveltségnek fokáról, a fényűzésről és pazar gazdagságról, mellyel a ma szegény Athen hajdanta bírt. Az egész mű mégis nem arányainak nagysága, hanem nemes tiszta stílje által lep meg - fényes bizonyságául ama nép magas műveltségének, mely az egyszerű, de kifogástalan tiszta vonásokban alkotta meg a szépség soha el nem évülő példányképét.
Nem messze balra a Theseus és Minerva templomtól áll egy kápolna, melyet oszlopzat gyanánt 6 nőalak tart fején. A kivitel mindenesetre remek művészi, de a hatás, mit egészben ránk tesz, igen kellemetlen, szinte szánja az ember őket, hogy oly nagy terhet raktak rájok, s fél, hogy megunják s letalálják egyszer lökni.
Benn az udvar hátulján levő házban régi edényeket s szobrocskákat mutogatnak, melyek vereses barna olyanforma agyagból készítvék, mint a török pipák, magok nemében mindenesetre csinosak, de ami újabb gyártmányainkkal - nem a turi korsókat és fazekakat értem - a versenyt ki nem állják.
A régi nagyság e remek romjai közt barangolva, visszaképzelem magam elé a nemzetet, e maroknyi nemzetet, mely az ős világ sötétségében lámpát gyújtott a tudománynak, mely megtanítá az emberiséget érezni és gondolkozni, mely feléleszté az ész hatalmát s diadalmat ült nemcsak az érzéketlen rideg márványon, de a persa barbárok millióin is. Hellasz hősei, Hellasz költői és bölcsei, csodálva bámul a világ benneteket s megérdemlett dicsőségtek átragyogandja a még jövendő századokat is.
Ti voltatok a kezdők s a kétezer évi sötétség után ébredező Európa nyomdokotokon indult, az általatok meggyújtott ész-világa által teremté ujjá e földet, s tevé a törpe embert hatalmasabbá, mint Titánaitok s mesés isteneitek valának.
De a bölcsek nincsenek többé, az óriások utódai telhetetlen törpe kalmárokká, türelmetlen vakbuzgókká, önhaszonleső pártoskodókká váltak! Ébredjetek fel! Ne tiporjátok sárba őseitek nevét, nem látjátok, hogy a világ csak a különbséget látja, mi óriás őseitek s a törpe utódok között van? Ne higgyétek, hogy még leonidasi vitézség is naggyá tehet; licurgusi erény és soloni bölcsesség, tudomány és romlatlan erkölcs az, mi a halhatatlanság koszorúját adja!
Úgy amint van ma, e templom hű életképe az egész nemzetnek. Pompás ragyogó homlokzat, melyen az ősi dicsőség fénye tündököl; emlékeztet a régire: beomlott tetők, bezúzott falak, darabokra törött oszlopok, miket a török bombái zúztak szét, képviseli ismét a jelent.
A hegy legmagasabb részéről gyönyörű a kilátás le a városra s környezetére, ott hever Athén mintegy panorámában fehér és sárga, s itt-ott rikító színű törökös épületeivel. Túl rajta sziklás kopár emelkedik, melynek csúcsán a sz. György temploma díszlik, a város jobb felőli végén a Diogenes lámpájának nevezett ó torony, kijjebb a diadalívszerű Antonius kapuja, a távoli észak-keleti láthatárt hullámzó dombok zárják el, melyek alatt Miltiadesnek a persákon nyert nagy győzelméről örökre emlékezetes marathoni síkság terül el.
Ezt meglátogatni nem vala időnk. Csak a képzelet szárnyain repültünk át a dicsőségnek eme mezején, melyen egy maroknyi elszánt, polgári erényekben gazdag, hazáját lángolón szerető, művelt nép serege megállította az ó-kor polgárosultságát megsemmisítéssel fenyegető tízszer annyi persa hadakat (490 Kr. e.) s megmenté a szolgaságtól és végpusztulástól ama számra kicsiny, de erényeiben nagy népet, mely később meghordozá győzelmes zászlóit Indiáig s mely egy évezred múlva Heraclius alatt visszaadta a látogatást a Darius birodalmának; mely századokon át egyedül lobogtatá a művészetek s tudományok fáklyáját; mely a Fekete-tenger vidékét, Kis-Ázsiát, Felső-Afrikát virágzó gyarmatokká borítá el és még legyőzőit, a hatalmas rómaiakat is tudományának, költészeti és művészi ízlésének, építészetének átvételére kényszeríté.
De megállíthatom-e gondolatim röptét csak a dicső és nemes tetteken; nem jönnek-e elő egyúttal a rút, kísérteties alakok a sírból, a pártoskodók, a gyávák és árulók, mutatni, hogy az egykor vezérszerepet játszott nemzetnek meghaltak erényei mind, és csak bűnei maradtak meg: Heraclius vezérei, az áruló Romanus, kis Boszrát, Chalous és Azrael, kik irigykedésük és veszekedésük által Damaskust vesztették el? Nem így veszett-e el Heliopolis (Baalbek) a gyáva Herbis kapzsisága miatt, Aleppo a Johannes gyávasága és testvére Jukenna többszörös árulása miatt, ki kétszínű, gaz szerepével még Aazaz várát, Antiochiát s egy hajszálon múlt, hogy magát Heracliust is majdnem az arab hódítók kezére játszotta. Avagy a török világból nem a görög János császár volt-e, ki Szolimant hívta segítségül a bolgárok ellen, nem ugyanezt ismételte-e Paleologus János Muráddal, s így nagyrészt nem egyenesen ők-e fő-fő okai, hogy a török Európában úrrá lehetett? Sőt miután már megszűntek független nemzet lenni, avagy nem a görög volt nemesekből, a phanariotákból lettek-e a töröknek leghívebb keresztény pasái, az oláh és moldvai hospodárok, kiknek embertelen kapzsiságára és lelketlen zsarolásaira máig is iszonnyal gondolnak az oláhok.
És oh Marathon! avagy nem fertőztette-e be híres nevedet legközelebb az angol utazók aljas kifosztása és legyilkolása? Oly rablófészekké vált tehát a dicső Hellasz, hogy az ember a főváros közvetlen közelében sincs biztonságban, hogy még külföldön vagyont szerzett fiaid is rettegve mennek haza szüleiket meglátogatni?
Van nekem egy Sztamatopulo nevű művelt görög barátom, aki miután pár ezer aranyat nyert, honvágyból és patriotismusból haza ment, ott egy kis jószágocskát vett, hogy csendes munkával élje le napjait. S ím a patrióták saját házában megrohanták és pénze nem lévén éppen, mint az angolokat rabul vitték, meghagyván családjának, hogy ezer darab aranyért kiválthatja egy hónap alatt; ezek ki is teremtették az 1000 aranyat, de ekkor még egy ezeret kértek, és miután ezt könnyedén előteremteni nem volt honnan, két álló évig hordozták magukkal mindenüvé, mint rabot. Ez alat házát, gépeit jajveszékelések közt árulgatták rokonai, nyíltan hirdetve, hogy azért kell a pénz, hogy ez s ez rabló csapattól kiválthassák vele fiukat, és a kormány, a csendőrség nem bírt e gaz néppel; végre is két év múlva kiváltották. Azután koldusan ismét visszavándorolt Romániába, kiábrándulva a görög patriotismusból. Sajnos, hogy ez is görög nemzeti jellem. Avagy a szabadságharcaitokban annyi dicsőséget aratott Kolokotronisz volt-e egyéb rablófőnöknél?
De bármennyire utálom is e zsiványbandákat, azért nem török pálcát a nemzet felett s nem kétlem, hogy reá még biztos jövő vár, mert bír mindazon tulajdonokkal, mik egy nemzetet ma életképessé tesznek. Ismerek magas műveltségű görög urakat Bécsben, Pesten, Bukaresten, kik tökéletes gentlemanek; persze hogy ezek ott nevelkedtek, nem Görögországban, és mellé roppant gazdag urak! De általában a görögök erélyes emberek, a kereskedelemben roppant leleményesek, fáradhatlanok s oly kitartók, hogy tán az angol sem versenyezhet velük, Romániának kereskedése majdnem kizárólag görög kézben van, sőt a birtokbérlők is nagyrészt görögök; Törökország, Egyiptom s egész a Levante háromnegyed része övék, de London, Páris, Bécs s a legtávolabbi tengereken túli világvárosok is telvék hatalmas bankárokkal, - és hazánkban is nem hívják-e máig is görögnek a szatócsokat? Aztán oly kitűnő tengerészek, hogy ebben ismét nem tesz túl é rajtok sem angol, sem hollandus, ezt bizonyították nem csak a kereskedelem terén, de a török hadi hajók ellenében is.
Azt sem tagadhatni, hogy elszánt katonák, hisz szabadságharcuk, sőt a közelebbi krétai felkeléskor is megmutatták a világnak, hogy élnek még a Leonidások utódai.
A görög csak lomha középszerű lenni nem tud; ha kereskedő: akkor meg nem áll, míg nem milliomos; ha bérlő: megnyúzza a földet, meg a lakosokat; ha hivatalnok: akkor hízelgő, udvaronc s a mellett munkás túlbuzgó, míglen a legmagasabb polcig jutott; még a rablója sem olyan, mint más népeknél, ez kicsikarja még azt a pénzt is áldozatától, melyet az föld alá rejtett; túlzó a görög a hit dolgában, túlzó hazafiúi fellángolásában, túlzó még mulatságában is; feltett célja elérésére semmi eszköztől vissza nem retten soha.
Visszamenet ismét megjártuk, noha annyiszor említém már a görög ravaszságot s annyira példabeszéddé vált már a graeca fides nulla fides, hogy szinte restellem említeni. Mivel azonban tény és jellemző, nem hallgathatom el. Bérkocsink, mondám, 5 francra árlejtette magát, jövet-menetet együtt; most 20 francot követelt egy-egy út - úgymond - személyenként 5 frc, két út azaz oda és vissza 2 személyre 20 frc! Alig bírtunk 10 franccal megszabadulni a gazembertől s már a tengeren jártunk, még egyre hallottuk, hogy szidja a frangosz-angloszt.
Innen az út mindenütt a partok mentén visz, úgy hogy az egész görög félszigetet mintegy körbe foglaltuk, kiállóbb csúcsait majdnem érintve; mindenütt kopár terméketlen hegyoldalak meredeznek a tengerre s csak ritkaságként látni itt-ott egy-egy darab szőlőt, vagy olaj-, gyümölcsfás kertet, - a csenevész bokrokon rágódó néhány kecskét s mellette egy-egy pásztor gyermeket. Még a föld is magán hordozza a pusztulás nyomait, a boldog fénykorban e hegyek, dombok és kies partok paradicsomi szépek lehettek, most olyanok, mint bukott nagyurak hajdani partjai s pusztuló kastélyai, hol az emberi gondatlanság letarolta, a meredek oldalakat ékítő és megkötő erdőt s többé még a mindent elegyengető örök ifjú természet sem képes betakarni a meztelenséget.

Messina és Marseille
(Bourbon rendőrség. - Koldus sereg. - Olcsó narancsok. - Stromboli. - Francia vám- és rendőrség. - Úton Páris felé.)

"Incidit in Scyllam, qui vult evitare Charybdin" ki ne tanulta volna meg könyv nélkül e verset, akit oly classice neveltek, mint minket, s ennek folytán ki ne borzadozott volna előre e rettenetes két "örvénytől! " Mind csak vártam, mikor kezdi már el karikába forgatni gőzösünket, vagy hol lesz az út olyan szűk, hogy oda dörgölődik kerekünk a sziklához? Hanem valamint a térképen, úgy a természetben se volt biz ott valami szűk tengerszoros sehol; örvény pedig legfeljebb holmi evezős ladikokat mozgathat meg, nem a Messageries imperiales gőzöseit; így aztán szerencsétlenségünkre semmi baj nem ért s felsültünk a várakozással. - No de hiába. Más idők voltak akkor; még akkor azt énekelték, hogy "illi robur et aes triplex circa pectus erat, qui frangilem truci commisit pelago ratem"; ha Horatius most élne, tán a gőzhajón írná legszebb verseit, és így igazítaná ki régi nótáját, "illi gummi elasticum circa corpus erat, qui debilem truci commisit aeri ballonem". Hát még ha látja azt a megszámlálhatlan vont csövű ágyútorkot, mely Messina körül a partokról a szigeti várból meg vagy két nagy úszó várból pislogott felénk, tán el is megy kedve az énektől.
Mi azonban nyugodtan vetettünk horgonyt, az ellenőr csónakba ült s elvitte az itt partra szállandó utasok útlevelét; s mintha Bourbon ő felségeik tán előre érzették volna, hogy valami Garibaldi nevű veres inges ember egyszer itten tájt látogatóba jövend, oly kemény vizsgát tartottak mindenki útlevele felett, hogy 2-3 óra telt bele, míg megjött a kiszállhatási engedély, ha ugyan megjött. De az néha kereken megtagadtatott gyanús nevű, vagy tán orrú embereknek, ha szinte az illetőnek útlevele egészen rendben volt is.
Eddigi angol útitársaim neve olvastatott legelőbb, ezeknek mindenütt szabad járás-kelésük van; tudják, hogy John Bullal nem jó kikötni. Én ezután, vagy tán inkább hozzám ezután egy török efendi sorakozott, ki más nyelven nem értett s alkalmasint azért küldték a párisi követséghez, hogy ott tanuljon meg franciául.
Alig állott meg hajónk a messinai kikötőben azonnal ellepé a tengert a bárkák sokasága, megrakva narancs- és citrommal, tengeri kagylók s korall-ékszerfélékkel. Mivel azonban az árusoknak feljönni nem volt szabad, a vásár olyanformán esett meg, mintha az ember az emeletes ház ablakából kiabálna le az utcán járó házalókra.
Különösen feltűnt, hogy koldusokkal rakott csolnakok is jöttek, sőt a narancsárulók is nem pénzért, hanem kenyérért óhajták gyümölcseiket eladni. Én ledobtam egyik csónakosnak egy francot, ő meg elkezdte érte dobálni fölfelé a narancsokat; mikor aztán már meguntam kapkodni és nevetni kezdék, akkor rám vigyorgott, "no uram elég, vagy adjak még?" Nem kevesebb, mint 52 narancsom volt egy francért!
Átkozott, bosszúság, hogy az embert ki nem eresztik a partra, hogy kissé kifutkározza magát, de itt és a pápa államaiban irtóztató policzia van, s így csak a hajón kelle töltenünk az egész napot. Este indulánk tovább, minden további part érintése nélkül egyenest Marseillenek. Lassan-lassan elmaradtak a szép szicíliai partok és a magasba tornyosuló, tán végképp kihűlt Aetna körvonalai. - Éjjel közvetlen közelségben haladtunk el egy más kis tűzhányó hegyecske, illetőleg szigetecske mellett.
Az egész sziget nem egyéb egy a tenger fenekéről emelkedő vulkán-csúcsnál, nagyobbszerű kitörései nincsenek ugyan, de lassan mindig füstölög és pislog. Ekkor is fehéres színű füst gomolygott fel belőle, mely koronként lángveressé világosodott s ez elsötétedés és újra kigyulladás minden 5-10 percben ismétlődik. Legjobban illenék rá a "Neptum pipája" név, az olaszok azonban Strombolinak hívják; azon földleírások pedig, melyeket nálunk a gyermekeknek tanítanak, említést sem tesznek földünk e kisebbszerű biztonsági szellentyűjéről.
Végre nyolcad napon feltűntek előttünk a francia partok s déltájban horgonyt veténk a marseillei szépen kiépített, de piszkos és poshadt vizű kikötőben.
Itt történt volt 6 évvel előbb, hogy a Kiutahiából érkező magyarokat, különösen Kossuthot a nép roppant tüntetésekkel fogadta, s miután éppen e tüntetések folytán a partra szállás nekik megtiltatott, akadt francia, ki a tengerbe vetette magát és úszva jött a hajóhoz, csakhogy Kossuthtal kezet szoríthasson.
Útlevelem tökéletesen rendben volt. Az ellen nem lehetett a francia fogd-megnek kifogása, mindazáltal tetőtől talpig végig nézett, talál-e személyleírásom, végül pedig szemtelenül azt kérdezte: van-e 200 francom? De tán maga is megröstellte a kérdést, vagy látta, minő megvetőleg feleltem rá, mert nem kutatta ki tárcámat is, s láttamozta útlevelemet Párisba. Hátra volt a vám, a kereskedők e rémintézete!
Ládáink, bőröndjeink már ott állottak sorban egy hosszú padon, s mindenikünk türelmesen mellette állva várta, míg katonásan rá kerül a sor. Amint rám jött, előbb megmérték - annyi font-e, mint Konstantinápolyban volt, aztán rám kiált:
"Mit denunciálok?"
"Soha se denunciáltam életemben - mondék gúnyosan - senkit és semmit, azért itt se denunciálok semmit."
"No vigyázzon, mert ha olyat lelek, amit behozni tilos - contre bande! érti ön?"
"Nálunk Konstantinápolyban nem az az ember dolga, hogy azt tanulja, mit nem szabad Franciaországba behozni, de jobb lesz, nézze meg, vagy kérdje nevén a tilos portékát, mit tudom én: mi tilos, mi nem?"
"No hát van-e dohány?"
"Van bizony."
"Tehát denunciálja?"
Felelet helyett kivettem s oda adtam a kezébe, egyéb veszedelmes portékám meg nem volt; ő azért összevissza hányta mindenemet, még a szivartárcámat is megemelítette, vajon nem Orsini-bomba-e?
Amily bosszantó volt azonban e kutatás, épp oly előzékeny volt a főnök. "Az ön dohánya - úgymond - több ugyan a vámmentes összegnél, de ön nem kereskedő ugye, vigye hát isten hírével!"
Ez már túltett udvariasságban még az Andrássy úr orsovai fináncain is, mert ezek megnézték 1867-ben dohánytárcámat és úgy találván, hogy egy fél lattal több van, mint bevinni szabad, meg akartak érte vámolni!
Marseille nekem rendkívül tetszett. Ki nem mondhatom, mily jól esett ismét Európában lehetni. Mintegy egyszerre láttam vagy érzettem mindazon előnyöket, melyekkel a mi városaink a keletiek felett bírnak. Az efendi nem volt ugyan velem mindig egy véleményen, de mégis neki is tetszettek a szép széles utcák, a járda melletti fasorok, a goromba piszkos stambuli durva kövek helyett a szép sima, söprött járdák, a tükrökkel, virágokkal ékes kávéházak, a bérkocsik, az éttermekben a fényes készletek s tisztaság; de semmi által nem ragadtatott el annyira, mint azon bizonyos utcasarkokban felállított márványlapok által, melyeken folyvást víz folydogál le.
Nekem itt ismerőseim is valának bútor- és tapétagyárosok, kik szintén nagyobb előzékenységgel fogadtak, mint nagyvárosiaktól s általában rideg számla-emberektől előlegesen várhattam. Lehet azonban, hogy ezt is számításból tették, talán azt hitték, csak azért vonultam vissza a kereskedéstől, mert már eleget nyertem, de hogy mit hittek felőlem, nekem az mindegy, örültem rajta, hogy szívesen fogadtak és családjukba is meghívtak, mit én azonban el nem fogadtam.
Este színházba mentünk. Hanem én sem megyek többet bolond törökkel ilyen helyre, majd úgy tett, mint a peleskei nótárius - olyan komolyan vette a tréfát. Színház után egy "café chantant"-ba vittem be a próféta hívét, hanem itt aztán már magam is megsokallottam azon botrányokat, melyeket egy kis színpadocskán hölgyek és férfiak taglejtéseik, mozdulataik s arckifejezéseikkel véghez visznek - ezen, többnyire tanulók, kereskedő segédek, katonatisztek és kétes jellemű hölgyekből álló hallgatóság előtt; azonban éppen legbotrányosabb mutatványaik arattak legnagyobb tetszést és legtöbb tapsot. Az én törökömnek is nagyon tetszett, hisz ez nem más, mint a becstelen török kara gőz komédiának európaias kiadása.
Másnap Páris felé repített bennünket a gőzmozdony. Azaz, hogy nem nagyon repítet biz a, mert pénzkímélés tekintetéből vegyes vonaton mentünk, miből egyébiránt azon előnyünk volt, hogy kényelmesebben le-leszállhatunk az éttermeknél, s egy kocsiban csak ketten lévén, éjjelenként bátran alhattunk.
A francia kocsik a mieinkhez képest igen szegényül s kényelmetlenül vannak berendezve, az első hely éppen olyan, mint nálunk a második, csak a karosszékek bevonata nem bőr, hanem plüss, a második hely padjai ruganytalanok, hátul csak derékig érőleg támlázottak s keskenyek, kényelmetlenek. Legborzasztóbb volt azonban egy töröknek s egy törökországi lakosnak azon cédula, mely a kocsiban föl van szegezve és 100 frank büntetést szab a pipálni merészelőkre. Gondolom, ez azért van, mert egyszer egy egész vonat eléget Versailles és Páris közt, mint állítják egy szivartól. No de mi bizony füstölgettünk azért ugyancsak törökösen és mikor a vezető észrevett, meg is rótt érte és mutatta a felragasztott rendszabályt. Mi tettük magunkat, hogy nem tudunk franciául és jóhiszeműleg neki is szájába dugtunk egy illatos cigarettet, - utoljára is kibékültünk s pipáztunk Párisig, még ő is be-beült hozzánk szivarozgatni.

Páris
(Ismét rendőri gorombaságok. - A vendéglősök. - A szabadszólási jog Párisban. - Az école centrale pedans tanárai. - Miért nagy nemzet a francia?)

Mivel egyáltalában nem célom Baedeckert írni, nem is merném a tollat kezembe venni, hogy olyan tárgyról értekezzem, miről már sokan könyveket írtak. Nem foglalkozom Páris vagy London szépségei lírásával; legyen elég erre röviden annyit megjegyeznem, hogy az embernek nem jó előre eszményileg paradicsomnak képzelni valamely várost, mert ha még oly szép, ha még oly nagyszerű s elragadó lenne is, csalatkozni fog. Azt hittem, majd úgy járok, amint a bámulat meglepi az embert, ha egy híres templomba vagy képcsarnokba lép s elbűvölve áll a nem vélt nagyszerűség előtt; azonban ellenkezőleg történt. Mikor már a legszebb piacokra, leghíresebb utcákra jutottam is, mindig kerestem valami ideális szépet, meghatót és nem találtam. Éppen ellenkezője ez Konstantinápolynak. Ott nem kell tekinteni az egyes házakat, az aprólékos részleteket, s akkor az egyenként haszontalan kártyaházak tündéri szép egészet mutatnak; ellenben Párisnak megszámlálhatlan műremekei, milliókat érő palotái inkább elfárasztanak, mint gyönyörködtetnek együtt, s némileg elvesznek a tömkelegben.
Az indóháznál oda tolakodtunk egy ablakhoz s vártuk, míg útleveleinket kézbesítik. Hallom egyszer, hogy ordítja a nevemet, felelek neki, de rám néz "hiszen ön nem török?"
- Nem biz én, nézze meg az útlevelemet, nem vagyok én törökre írva.
- Ah ça! hongrois! Hát minek jött ide?
- Ezt a maguk szép városát akartam látni.
- Mit akar itt csinálni?
- Tanulni.
- Ah ça! Ön tanulni?
- Olyan ostobának néz ön, kérem? vagy tán nincs itt mit tanulni?
Erre aztán formaliter összeszidott s azt követelte, mutassam, van-e 200 frankom.
Nem levén egyéb fegyverem, ironicus nyugalommal kiolvastam 10 Napoleont az asztalra, illetőleg az ablak párkányára. Tehát nem voltam vagabond, az persze mindegy, ha a pénzt loptam, kártyán nyertem vagy raboltam volna is, csak olyan ember legyek, aki nekik behozok, nem onnan akarok kivinni.
- Hát hova száll?
- Tudom is én.
- Azt kell tudni.
- No hát adjon egy névsort a párisi olcsóbb vendéglőkről, hadd válasszak, mert én nem ismerek egyet se.
- Ah sacré téte carré! hé conductor, ezt az urat elviszed a hôtel du Americainba. Ezzel kezembe nyomta útlevelemet, engem pedig vittek szépen, még pedig ingyen az említett hôtelbe, s ott a conductor beajánlott a vendéglősnek, mint akit oda küldtek, ami nekem természetesen nem igen tetszett, de nem tehettem róla. Másnap elmentem Irányihoz; ajánló levelem ugyan nem volt hozzá, de ha az ember szegény fiatal és plane emigráns, nem is kell az. Szívesen látott, mint én láttam volna őt, ha Stambulban hozzám jön; elbeszélém a gyönyörű bánásmódot s a par force beszállásoltatást, egyúttal utasítást kértem tőle, tanulási tervem foganatosítására.
Ott hagytam másnap a vendéglőt, de ott nem adták ki addig útlevelemet, míg be nem diktáltam, hova megyek; midőn pedig meghallák, hogy másik hotelbe, a vendéglős keserűségében azzal bosszult meg, hogy útlevelemet maga küldte el oda, gondolom ismét felügyelet alá ajánlván, mint veszedelmes embert. Milyen ok nélkül gyötri magát a szegény policzia; ha tudná, hogy nálam ártatlanabb ember a föld kerekségén sincs, s hogy az egész Párisban egy lelket sem ismerek!
Este a közebéden feltűnt, hogy noha, amint láttam, asztaltársaim rendes kosztosok voltak, még is csak legköznapibb dolgokról csevegtek; beleelegyedtem magam is, s beszéltem nekik egyet-mást a törökökről s a krimi háborúról. Vacsora után bejön a gazda s az Istenre kér, ne beszéljek olyan szabadon, mert bajba jutok.
- De hát mit beszéltem én szabadon, hisz egy szót sem politizáltunk?
- De ön az angol katonákat dicsérte és az itt rossz vért csinál, meg pláne azt mondá, hogy nem Szebasztopolt, hanem Kronstadtot meg Petersburgot kellett volna ostromolni, - hisz az a kormány dolga, azt pedig nem szabad kritizálni! Kérem, beszéljen ön ezután az időről, az ételekről, színházról, asszonyokról - ha tetszik, de ne politizáljon.
No - gondolám magamban - gyönyörű nép vagy te híres grande nation! Bezzeg nagy szátok volt 48-ban, mikor az egész világnak szabadságot ígértetek, most még rabszolgábbak vagytok az osztráknál és muszkánál.
Szegény magyar nemzet mit nem kell szenvedned - gondolám magamban - hasonló kémrendszer alatt, s úgy tetszett, tűrhetőbb a mi sorsunk emigránsoké, mint a hon maradtaké. Törökországban a barbár országban legalább beszélhet az ember, amit akar, biz azért, hogy mit beszél, egy hajszála sem görbül meg senkinek! No de ez barbár ország, a civilizációhoz, úgy látszik, hozzá tartozik az is, hogy vagy helyeseljük, amit más mond, vagy hallgassunk.
Menekülni akarván minden áron a gyanakodó vendéglősöktől, elmentem Versaillesba, másnap pedig vissza s beszálltam a hôtel d'enferba - gondolván, hogy a pokolban is jobban érzem magamat, mint e kémek közt.
Ez a vendéglős meg rajongott Párisért, meg nem foghatta, hogy lehet élni másutt, sajnálta az egész barbár Európát, hogy nem vehet részt a civilizáció élveiben s nekem mint idegen embernek olyan haszontalan gyerekes leckéket adott, mint a 8-10 éves kis lányoknak szokás az ülés-, evés-, ivásfélékről adni. Egyszer jókor felkeltem, azaz 8 órakor s amint megyek ki a kapun, megszólít házi gazdám: "ah monsieur nálunk Párisban nem szokás vikszolatlan csizmával kimenni."
- Úgy van monsieur, felelék, de nálunk túl Strassburgon a medvék hazájában (francia élc lenne) meg az a szokás, hogy a vendéglősök a vendég csizmáit idejében kitisztíttatják, meg hogy akkor beszélnek, ha az ember kérdezi őket!
Eközben elmentem az école centrale igazgatóságához, előadám, hogy a mérnöki cursust akarnám hallgatni. Kérem vegyenek be.
Három vagy négy beretvált doctor ült nagy autoritással egy-egy karosszékben, kik közül a legidősebb, anélkül, hogy felállana, vagy engem is üléssel kínálna meg, következőket kérdezé, illetőleg adá tudtomra:
- Tanult-e ön az école preparatoire de...ban?
- Nem én, hiszen most jövök először Párisba, hanem a magam hazájában tanultam, íme itt a bizonyítványom.
Ímmel-ámmal megnézte, visszaadván ezen szókkal: Külföldi bizonyítványok nálunk nem vétetnek tekintetbe - hanem képes-e ön vizsgát tenni le az előkészítő tudományokból?
- Gyanítom, hogy igen, de nem tudom, mik azon tudományok; egyébiránt azon osztályba vegyenek be, ahova illem.
- Az nem úgy megy, ön leteszen 150 (de pláne tán 300-at mondott) francot vizsgálati díjul; ha azonban megbukik, be nem vétethetik és a vizsgálatért fizetett összeget vissza nem kapja.
Már ettől borsódzott a hátam, hát még mikor hozzá tette, hogy azon esetben, ha ön a vizsgát jól kiállotta, fizet 700 francot iskolapénz gyanánt, a cursus 4 év, ha azonban ez alatt vagy rosszul tanul, vagy rosszul viseli magát, kiutasíttatik, pénze azonban nem adatik vissza.
Már ezek iszonyú súlyos feltételek egy szegény tanulni akarónak, kinek elébb pénzt kellett keresnie rá; összes vagyonom nem volt már több 3-4000 francnál; elgondolám, hogy 1000-et leteszek most, azután még csak elélek talán 5-600 franccal évenként s így is alávetem magamat a kínos feltételeknek; - de még hátra volt a fekete leves.
- Most már - úgymond - decemberben vagyunk, már pedig az előre-bejelentések, illetőleg bevétetések októberben történnek - tessék várni jövő októberig!
Haszontalan volt minden beszédem, hogy hiszen én 500 mértföldről jövök, vén ember vagyok a többiekhez képest, s minden vagyonom alig elegendő a 4 évet kitölteni; ő doctorsága csak vállat vont és statútumaira hivatkozott, melyekből egyet kezembe is nyomott s bólintott a fejével egy kimehetsz üdvözletet.
No szegény fejem, ezért eljöhettem Párisba, ugyan gyönyörű fogadtatásra találtam mindenütt a műveltségével annyira dicsekedő franciák közt; egyik attól félt, hogy Orsini-olasz lehetek, másik erszényem tartalmát akará tudni, hogy nem vagyok-e valami kóborló, harmadik tanítgatni akar, mint valami gyermeket, a főiskolában pedans cinizmussal és műveletlenül elzárják előlem a tudomány forrását! és mindezeket miért? Hogy a Napoleoni gerdarm-, kém- és paragraf rendszer betűit meg ne sértsék. Már azon törtem a fejemet, hogy mehetnék Amerikába, elővenném ott megint az ollót, vagy a támlázó kalapácsot, csak elélnék talán? De másfelől feltett szándékomat abba hagyni nem tudtam, írtam azért Hannoverába és Londonba az iskolai igazgatósághoz, körülményeimet és szándékomat előadtam neki, s Hannoverből azon válasz jött, hogy jöhetek bátran, a világosságot nem dugják véka alá, amely osztályba illeni fogok képzettségemnél fogva, oda tesznek, a tandíj néhány tallér, az életmód mindenesetre olcsóbb leend, mint Párisban. Ez humanus és vigasztaló felelet volt.
Londonban még szabadelvűbbek az emberek, azt felelték, hogy jöhetek, fizetek évenként 6 L. sterlinget, azt hallgatok érte, amit tetszik, az én dolgom, hogy képes vagyok-e megérteni, vagy nem.
Hannover ugyan olcsóbbság és a tanításban nagyobb szigorúság vagy rendszeresség folytán előnyösebb lett volna; de másfelől óhajtottam az angol nyelvet is megtanulni, a világ legnagyobb városát, a leghíresebb népet közelről megismerni, s így Londont választottam.
E levélváltások ideje alatt reggeltől estig talpon voltam, kezemben egy útmutatóval és városi térképpel. Bejártam mind azt, amit rendesen minden európai bejár az első 10-12 nap alatt. Láttam a legnevezetesebb piacokat, boulevardokat, a legszebb épületeket, templomokat, gyönyörködtem a Louvre páratlan képgyűjteményén, hallottam elragadó szép templomi karéneket, megnéztem számos nagyobb műhelyt s bámultam a hangya szorgalmat és az erők okos felhasználni tudását. A rokkantak palotáját, indóházakat, vízvezetékeket, a legnagyobb templomokat Isten tudja mi minden szépet és nagyszerűt megnéztem; bejártam a színházakat is, elmentem kétszer az operába, mindig azt az egyet adták, elmentem a theatre françaisba, hasonlóan egyet adtak; hallám százszor is ismételve, mit én ugyan a színész urakra nézve igen kényelmes, de a fizető közönségre igen unalmasnak találtam, addig csavarogtam a Tuilleriák körül is, míg láttam egyszer Napoleont és Eugenia császárnét 10 lépésnyi távolból, amint kocsiba ültek, - s ez, amit eddig láttam, mind szép volt, büszkék lehetnek rá a franciák, s aki egyebet nem lát, csak ami Baedeckerjében elő van írva, az elragadtatással fog tőlük megtérni. De én életemben mindig oly szerencsétlen voltam, hogy nem bírtam szemeimet bezárni a végett, hogy az árnyakat is ne lássam a fény mellett, sőt talán sokat rossznak látok, mit más ember jónak, szépnek, hasznosnak tart, vagy legalább észre sem vesz.
Így én a már leírt goromba vámosok, hivatalnokok, titkos kémeken kívül láttam még tömérdek katonát fegyveresen, láttam izmos, markos gensd'armokat olyan képpel járkálni fel s alá, mint iskolamester uram a falusi iskolában, láttam fényes képű potrohos abbékat, apáca köntösbe szorított szerencsétlen nőket, grisettek, könnyelmű és kárászként repkedő világhölgyek kacérkodó raját, egy csomó koldust, mindenféle kiáltozó charlatánt, a pesti és bécsiekkel csaknem vetekedő goromba és vigyázatlan bérkocsist, hallottam egy tanodából éppen haza oszló ifjúság szájából olyan kacér beszédeket, minőknek csak hallásától pirulnának a mi tanuló ifjaink, láttam ácsorgó parasztokat facipővel, oly ostoba arckifejezéssel, hogy a cretinek jutottak róla eszembe; vén obsitosnál gyalázatosabban összeszidott egy rút koldusné, amiért valami utcát kérdeztem tőle; láttam azon kofákat, kik galambot, apró marhát, rákot, zöldségeket stb. árulnak, veszekedni és verekedni s megtanultam, hogy a nőnem söpredéke sokkal alávalóbb a legelaljasodottabb férfinál is, és mind e látottakat egybe vetvén azon meggyőződésre jöttem, hogy
1) nem érdemlik a franciák, hogy a világ legműveltebb nemzetének tartassanak;
2) ha ebből áll a műveltség, inkább óhajtok nemzetestől együtt barbár maradni;
3) megérdemlik a Napoleoni kormányt s még sokáig nem is lesz nekik legalább állandóan másforma;
4) jobb nekem másutt, mint itt.
Még meglátogatám azon emigráns társaimat, kiket hazulról vagy keletről ismertem s találtam Földváryt tűrhető állapotban egy kis szivarboltban; Országhot berendezve mint festőt és fényképészt, - Nicodékat körülbelül tönkremenve s köztük oda ragadva Pócz Ferenczet megvénülve, elfásultan, ránk nézve elveszetten, - és Griszát mint fordítót Gyurman, a Közlöny volt szerkesztője családjával. Itt leltem végre egykori tanulótársam, már dr. Palayt, ki később Londonban is meglátogatott.
Elmentem a St. Antoine-külvárosi bútorgyáros ismerősökhöz is, láttam, mint vágják gőzben megfőzött nagy diófagörcsökből (loupes) roppant késsel s mahoniból 2 öles körfűrésszel a papírvékony falemezeket, s mint étetik a bükk- és szilfát választóvíz-oldattal mahagonivá és palissanderré; láttam késztű-, gyermekjáték-, óramű-, réz-, pakfong- és aranyműveseket, kesztyű-, cipő-, kalap-, női divat- és utánzott virággyártókat, s itt ismét tisztelettel emeltem kalapot e nemzet hangyaszorgalmú, páratlan ízlésű és ügyességű munkásai előtt. Ez a talizmán, miért tartják a franciákat a világ első nemzetének, ez a jókedvű, könnyű szellemű munkásraj az, melyhez hasonlóval egy nemzet sem dicsekedhetik!
Irányi Dánieltől vettem még búcsút, ki velem itt azt a szívességet tette, mit én szoktam vala tenni az újonjött honfitársakkal Konstantinápolyban, nevezetesen útbaigazított, tájékozott a rám vonatkozó viszonyok felől, elég világosan értésemre adá, hogy az idegen tanulók itt éppen nem szívesen látott vendégek, s jobban teszem, ha Londonba megyek; kifizetém tehát az Enfer vendéglősnek jó borsos számláját és könnyebbült szívvel s könnyebbült zsebbel ültem vasútra, Londonba menendő.

London
(A csatorna. - Londoni vasúti indóház, angol kávéház. - Látogatás Kossuthnál. - Az egyetem. - Rónay Jáczint. - Életmódom.)

Nem tudom, angol vagy francia gőzös vitt-e át a csatornán, hanem rongyos kis lélekvesztő volt biz az; az meg csak a csatorna atlanti tengerhez képest mondható canalisnak, hisz mentünk rajta jó 2-3 óráig keresztül, sőt az órákat bizonyosan már nem is tudom, mert ismét nagyon belé estem volt a tengeri betegségbe, mivel e gyönyörű tengerszorosnak az a tulajdonsága, hogy örökké hullámzik, még ha szélcsend van is. A nyílt tengerről jövő hullámok itt partok közé szorulva rendetlenekké, sokkal magasabbakká s így annál nyugtalanítóbbakká lesznek.
Bőröndjeinket ugyan Doverben is megnézték, hanem passust hála istennek nem kértek, nem kérdezték: ki vagy, vagy mi vagy, hova mégy, van-e 200 frankod, s több efféle kérdésekkel nem bosszantottak, szabadok voltunk, mint a madár, a vonat meg készen várt, s itt aztán rohantunk, mintha repülnénk. Este érkeztünk, azért fogalmam sincs róla, hogy néz ki London messziről, csak a gázlámpák miriádjai tűntek fel, s festették veresre az egész láthatárt és légkört.
Egyszer csak azon vettem észre, hogy magasan a házak felett rohanunk s a házak kéményeibe látunk, alattunk pedig bérkocsik és embertömegek hemzsegnek; majd a háztömkelegek közé jutánk s meglassúdott futás után végre az indóházban állapodtunk meg.
Volt itt temérdek omnibusz és kocsi, melyek vezetői kiabáltak a szélrózsa minden ágait, Nord, Nord-Ost, Nord-West stb, mit én csak gyanítottam, hogy a modern Babilon városrészeit jelzik. Különös ízlés, gondolám magamban, hogy még a szárazföldön is boussole után járnak, de hát tengeri nép ez, eltévedne tán másképp.
Nekem azonban mindegy volt, merre visznek, csak attól féltem, hogy valami drága hôtelbe találok jutni. Felültem azért egy kétkerekű úri taligába, mely félórai hajtás után letett a Strandon.
Mihelyt szobámat megmutatták, azonnal sétálni indultam. a kapus kérdezé, hová megyek, - egyúttal a ház- és utca-számot kezembe nyomta egy névjegyszerű biléten.
- Majd iszom valahol egy kávét vagy theát, szóltam neki, mire ő nagy bámulatomra igazgatni kezdett, hogy merre lelek kávéházat - de úgymond, az jó messze van ám.
Azt gondoltam, tréfál; Párisban, Konstantinápolyban minden tizedik ház kávéház. Mentem tehát csak azért sem arra, amerre ő igazított, azonban már jót haladtam s nem leltem kávéházat. Néztem át a túlsó oldalra, hallgatóztam, biliárdgolyó-csattogást hallok-e valahol? De mind hasztalan! Már eltelt félóra s végre is az utca sarkán álló rendőrt kérdeztem meg felőle. Ez azt mondá, menjek míg a harmadik őrt lelem, attól kérdjem meg. Úgy tettem. Ez aztán rámutatott átellenben egy lámpára mely a többi utcalámpáknál, valamivel nagyobb volt s a kávéház ajtaja felett égett. Benyitottam. Nagy terem, de egy lelket sem látok. Halotti csend, buffet, biliárd, szép kávésné, fürge kelnerek, mind ebből semmi, hanem a fal mellé egy-egy ölnyire kirúgó embernyi magas deszka falacskák valának állítva, mi által vagy 20-24 cabine alakult, mindegyikben 3 szék s egy asztal, rajta lámpa és egy halmaz hírlap, s itt-ott egy-egy néma olvasó. No, gondolám nihil mirari és si fueris Romae stb. Magam is beültem egy cellába ezen egy tagú szócskával: "téa", mely Angliában egytagú, mivel úgy kell kimondani, "ti"; mire a pincér épp oly laconice azon kérdést tevé: ,with or without'-val vagy nélkül? Ezzel a lámpát feljebb csavarta, a Tempst, Punchot, Start, Daily Newst elém gyúrta és hozott egy nagy csésze theát tejjel és kétszersülttel.
Később láttam, hogy vannak ugyan kávéházak franciásan berendezve is, de ezeknek száma felette csekély, mi minden bizonnyal annak bizonyítéka, hogy az ifjúság itt komolyabb, s az embereknek nincs annyi idejük mulatni s biliárdozni, mint másutt.
Másnap mindenek előtt vettem egy londoni térképet, aztán felültem egy omnibuszra. De ugyan megjártam vele, mert nem arra vitt ám, amerre én akartam, vagy gondoltam. Mikor aztán a conductornak mondám, hova akarnék menni, megmagyarázta, hogy fehér kocsiba kellett volna ülnöm, nem zöldbe. Párisban beül az ember akármelyikbe, s a főbb keresztutcáknál váró- és váltó-termek vannak. Londonban ezt időpazarlásnak tekintik. Itt minden fővonalnak megvannak a maga színű kocsijai, melyeket minden odavaló ember ismer, az idegen meg kérdezze meg a constablert vagy utcai őrt.
Egyszer a többek közt elfelejtém térképemet magammal vinni. Valahol a London dockok körül jártam és eltévedtem. Kérdezek egy embert, nem felel, kérdem a másikat, futtában visszakiált, hogy "nem érek rá;" végre egy öreg lassan sétáló urat szólítok meg, ez aztán megtanított, hogy ne kérdezzek ilyesmit senkitől, hanem a rendőrtől, azért van az ott, hogy a publikumot szolgálja, a magán ember nem ér rá megállongálni, meg egyáltalában félnek itt a csalók és koldulók miatt ismeretlennek csak felelni is.
A londoni rendőr nem valami sallangos, cifra, nyakig fegyverben álló fogd meg, mint a párisi, nem is olyan öklelő szemű, harapni vágyó és pöffeszkedő, mint az osztrák, hanem egy egyszerű hosszú fekete rokkos, magas tetejű kalapos, látszólag fegyvertelen polgár, ki csendesen áll és figyel az utca sarkán. Fegyvere egy kis síp meg egy 10 hüvelyknyi hosszú ónas bot, mely civilisált kiadásban life preserv név alatt ismeretes, mit zsebében hord elrejtve; eléggé védi őt a törvényadta tekintély, mert nincs nemzet, mely a törvényt úgy tisztelje, mint az angol, s a police mannek legfeljebb gyilkosok vagy részeg emberek ellen kell tényleges erőszakot használni.
Amint megszólítám, azonnal salutált, aztán megkérdezte, akarok-e hat pencet költeni omnibuszra vagy gyalog megyek? De - úgymond - nagyon messze lakik ön. Mondván, hogy akarok költeni omnibuszra, kivette sípját, s amint belefujt, a temérdek jövő-menő kocsi közt egy fehér omnibus azonnal megállt, ő pedig oda jött velem, s a conductornak meg hagyá, hogy ezen idegen urat tegye le a Regent-Street-en. Meg akarván jutalmazni egy kis borravalóval, a nálunk fájdalom felette divatos, botrányos szokás szerint, - mintha kígyót tartottam volna feléje, hátra lépett és sarkon fordulva ott hagyott.
Bámulatos ügyességgel bírnak az angol rendőrök az iparlovagok s rosszban járók felismerésében; persze nem is az a dolguk, hogy forradalmárokat szagláljanak. Azt is gyorsan kitanulják, ki hol lakik s mit űz, pedig ide nem kell útlevél. Így például Juhászt, ki Párisból jött ide s az italnak adta magát a mint másod-napi itt léte után részegen éjjel eltévedt, szépen szállására vitték, pedig egy szót se tudott velük beszélni, ott átadták a kapusnak, hogy vigye fel szobájába és fektesse le, mert ez különben egy gentleman, csakhogy hamar megárt neki a pálinka.
Másnap elmentem Ihász ezredeshez, ki az öreg Kossuthnak lett Mikes Kelemenje s hű menekült társa. Ez időben Kossuth a Gower Streeten lakott fiai kedvéért, közel az universitáshoz. Egyszerű, tán összesen 4 szobából álló szállása volt. Tetemesen megöregedve találtam Kossuthot, noha elég vidoran s azon előzékenységgel fogadott, mellyel minden emigráns még azok iránt is viseltetni szokott, kik rá háta megett kígyót- békát kiabáltak, s kiknek némelyike mégis koldulni jött hozzá, noha maga is hírlapi levelezések, s meetingekben való felolvasások által kereste kenyerét.
Az öreg úr útba igazított, s dr. Lewishoz, az akkori rectorhoz ajánlattal látott el; Ihász pedig, ki boldog volt, ha valakivel jót tehetett, azonnal ott valahol alkalmas szállást keresni indult velem. - Ez ugyan nem nagy mesterség Londonban, hol alig van ház, melyben bérbe adó szobák ne legyenek, s a sok közt mindenki könnyen lel igényeinek megfelelőt; ő azonban egyenest Pichler aradi ott megtelepült gépész, jelenleg fisharmonika-gyáros hazánkfia házához vitt, s én még aznap be is lettem szállásolva nála, Great Portland Streetben.
Az iskolaügyet oly módon igazítottuk el, hogy dr. Lewis a Kossuthtól nyert ajánlatok folytán szíves volt évi 40 guineaért magánleckéket adni, még pedig nemcsak elméleti, de gyakorlati téren is, ezenkívül mint rendkívüli hallgató hallgathattam az universitásban, amit nekem tetszett.
Egyébiránt itt láttam át, hogy az ember magától is megtanulhat mindent, s oly vasszorgalommal tanultam, hogy ha ezt egész eddigi életemben így folytatom vala, élő Conversations-Lexiconná válhatott volna fejem. Tanárom azonban nem volt oly pontos, nem csak azért, mert szerette a sört szerfelett, de mert gyakorlati-mérnökséget is folytatott, amennyiben nagyfontosságú építések vagy bajok körül nem igen mellőzték el meghívni 15-20 guinea napidíjacska tiszteletdíj mellett; - mulasztásait azonban irányomban azzal kárpótolta, hogy gyakran ilyen helyekre magával vitt, noha roppant napidíja dacára az omnibuszom árát sem fizette ki soha.
Hallottam azonban, hogy mások 100 font sterlinget is fizetnek Angliában egy-egy híres mérnöknek, hogy maguk költségén egy évig mellette gyakornokoskodhassanak.
Angliában nem tölti idejét a tanár, mint nálunk, a sok examinálgatással, mi a tanároknak nagy könnyebbség ugyan, de a tanulónak nem, mert azután egyetlen egy nagy szigorlaton kell kimutatnia, mit tud; már pedig tapasztalatból tudhatjuk, hogy nem mindig az érti legjobban, ki legbátrabban felel, általában mégis itt minden tanuló igyekező és éjt-napot eggyé tesz, hogy mindent alaposan megtanulhasson. Megfizethetlen azon intézkedés, hogy a tanulók minden héten a gyakorlati mérés, út-, híd- és egyéb építkezésben oktattatnak s ilyenkor maguknak kell a láncot is húzni s a kalapácsot kézbe venni, mi által az innen kikerült mérnök nem csak lerajzolva ismeri aztán az eszközöket, hanem már bánni is tud vele gyakorlatilag is. Kézi könyvek dolgában is másként van gondoskodva, mint nálunk volt, vagy talán máig is van; jegyzeteket ugyan itt is tesz a tanuló olyan dolgokról, mik éppen magyarázatául szolgálnak könyvének, de nem kell legtöbb idejét a tan terjedelmes leírására, a tanárnak pedig a dictálásra fordítani.
Életmódomat illetőleg eleinte vendéglőbe jártam, azután Pichlerné asszony asztalánál, ki született angol nő, láttattam el Rónay Jáczint és Pretsch urakkal együtt. Londonban hétszámra szokás fizetni. Minden szombaton este behozta a leány a jegyzőkönyvet, melybe a háziasszony lelkiismeretes szigorúsággal beírta, hogy szobabér ennyi, kőszén, gyújtófa, gyertya ennyi, reggelik, ebédek s minden ebéd mellett a pohár sörök száma, vacsorák, mosatás, szolgálattétel ennyi s ennyi. Állott pedig a reggeli tejeskávé- vagy theából, vajjal és darab sülttel, az ebéd 3-4 tál ételből, tetszés szerinti számú pohár porter vagy ale-lel (barna vagy világos sör), a vacsora egy étel- és theából, mihez egy jó nagy, bútorozott, vízzel, tűzzel, gyertyával, takarítással ellátott szoba járult s ez került egyre-másra 41/2-5 font sterlingbe havonként. Ez a mai világban, azt hiszem, Pesten is olcsó volna, s e mellett a jó társaságon kívül azon előnyben részesültem, hogy noha háziasszonyunk németül is tudott, Pichler, Rónay úr és én magyarok valánk, - az asztali nyelv az angol volt.
Egyáltalában Londonban annyira angol minden, hogy az ember megáll, ha történetből más nyelvű hangot hall, és a nagyobb kereskedések kifüggesztik ajtóikra, hogy "itt franciául is tudnak" vagy itt francia kelméket is kaphatni.
Londonnak vannak ugyan remek középületei, nagyszerű parlament-háza, óriási szent Pál temploma, mely mind külalakjára, mind nagyságára megközelíti a római sz. Péter templomát, belül azonban a kalvinista puritánság letörlötte s eltávolítá a festményeket, s a katholikus eredetre csak a főkupolát ékítő nagy aranyos kereszt emlékeztet még. De magán épületei nem szépek, s Albion nevét bizonyosan nem Londontól kapta, mert akkor inkább negrionnak keresztelik. Utcái, kivévén a vén Cityt, szépek, egyenesek és két-három akkora szélesek, mint a párisiak, - itt-ott, noha nem elegendő számmal, kertek, parkok adnak élénkséget és friss léget e végetlen kőtömegnek; kellemetlen benyomást tesz azonban a nézőre a sok vakolatlan ház, mely építési mód itt a cement hazájában rendkívül divatos, s az olyan épület, ha ritkaság, mint Bécsben a Ringen rézsut szemben az új operaházzal, felette szép és élénkítő a sok szürke és sárga ház közt, de Londonban ezek vannak többségben s a mellett üde, vöröses színüket rég feketére fogta a korom s most úgy néznek ki, mint valami épülőfélben maradt romok. A többi házakról is hiányzanak a külékesítések, az ablakok alacsonyak, szélesek, minden unalmas egyforma; ennek pedig oka abban rejlik, mert egész London földje néhány nagyúré, kik a telket nem adják el örök áron, hanem rendesen 99 esztendőre; természetes aztán, hogy minden háziúr úgy épít, hogy háza ez időnél tovább ne tartson s lehetőleg kevésbe kerüljön.
A házak egyébiránt nem nagyon magasak, fölfelé rendesen két emelet, lefelé egy. Ez sajátságos módja az építésnek, egy egész lakosztály föld alá van süllyesztve, mint a pince; hogy azonban világosság legyen, a ház előtt egy 4-5 lábnyi szélességű tér az egész ház hosszában kiásatik s mély udvart képez, vasrostéllyal védvén a járdán járó-kelőket a gödörbe eséstől, ez által ezen vakolatlan házaknak még várszerűbb kinézés adatik.
Pichlernél ezen földalatti osztály volt a műhely, egyik zugában ott állt egy kis gőzgép, melynek füstje egyenest egy kéménybe vezettetett, e kis gép fűrészelt, fúrt, csavarokat csinált, gyalult, sőt egy szíjacskája volt felvezetve a konyhába, hogy ott is, ha szükség, kávét daráljon, vagy borsot törjön, s legalább 8-10 ember dolgát végezte, pedig nem volt nagyobb egy csebres hordónál, s napi kosztja (kőszene) nem került annyiba, mint egy napszámos.
Hogy gáz minden háznál, ha tetszik minden szobában van, azt felesleges is mondanom, de feltűnő a víz bősége, s ügyes bevezetése; ha az ember a legfelső emeleten lakik is, csak egyet lép a tornácra, megnyomja a szellentyűt, s ömlik a víz ki hüvelyknyi vastagon, amely ugyan lehetne aztán tisztább is, hidegebb is, de legalább van bőven, 3.15 köbláb naponként egy személyre, míg Párisban csak 0.42.

Az angol életből
(Az utcák és árak. - Az angolok vallásossága. - Rónay mint titkárjelölt. - Rónay és a lady. - Miért haragudtak meg Reményire? - Kossuth a törvényszék előtt. - Az angol politikai élet. - A meetingen. - Egy felsült prédikátor.)

London közepe táján nemcsak a 12 angol mértföld hosszú Oxford-streeten, de a mellék-utcákban is, minden háznak alja kereskedői raktár. Sok lenne az egy országnak, ami minden itt fel van halmozva. Gyakran megtörténik, hogy egy igénytelen külsejű boltba lépve, felvezetnek az emeletre, s elbámulunk az összezsúfolt drága kelmék végtelenségén. E tömött raktárak megszámlálhatlanok. A kirakatok általában koránt sem oly szépek és csábítók, mint a párisiak; hiányzanak vagy igen ritkák az öles betűjű, veres aranyos rikító feliratok, s én azt hiszem, az angolok affectálják az egyszerűséget, hogy annál solidabbaknak láttassanak. Úgyszintén az áruló padokhoz nem igen alkalmaznak nőket, nem úgy, mint Párisban, hol aztán jaj a vevőnek, ha ilyen csinos beszédes boltosné körme közé akadt.
Nevezetes, hogy Londonban úgyszólván minden osztálynak megvannak utcái, melyekben bevásárlásait teszi s az árak aszerint módosulnak. Egy öreg barátom beszéli, hogy illatszereket akarván valaki részére venni, egy fényes boltba bement s egy szekrényke illatszerért 5 font sterlinget kértek tőle. Ő ezt nagyon drágának találta s visszatette. Erre az angol így szólt: Miután ön idegen, nem tudja az itteni járást és szokást, menjen ez s ez utcába, a sarkon találja ugyan ezen firmát, vegyen ott.
Úgy tőn, és éppen azt, épp azon cégtől megvette 2 fontért.
Kérdezé aztán a kereskedőt, hogy lehet ez, s az ezt mondá: Hja uram, az ott a lordok utcája, ott többnyire hitelbe kell adni gyakran több évre, de meg sem vennék, ha olcsó volna, aztán a cselédséget is nekünk kell ellátni ingyen! Így lehet elkölteni a nagy uraknak százezres jövedelmeiket.
Az angoloknak sem kávéházai, sem vendéglői nem mérkőzhetnek a franciákéval. Párisban annyiféle tarka papírral, fodros zöldségekkel, különb-különbféle szószokkal tarkázott, felfujt, garnírozott eledeleket kap az ember, hogy ha nem éhes is, kedve jön enni; "l'appetit vient en margeant" - mégis néha éhesen kel fel. Londonban ellenben megijed az ember a rengeteg beefstecktől, rostbeeftől, vagy ürücombtól, melyek ugyan páratlan jók, de melléjük adott csupán vízbe főtt zöldségeik s otromba plump-puddingjaik ehetetlenek; sem kávéjok, sem théájok nem jó, amaz nagyon gyenge, emez túlságosan erős.
Ezen ízlésükből következőleg a világon legszebb mészárszékeik az angoloknak vannak; a hús felszeletezve aszerint, aminek való, márvány-asztalokon nyugszik üvegharangok alatt, melyre az ár rá van írva, mint egyébiránt mindennemű más portékára is.
A végtelen raktárak utcáin van is aztán tolongás, 4-5 sor kocsi egyszéltiben jön-megy eszeveszett sebességgel s nem tanácsos gyalog az utcán keresztül futni úgy, hogy a keresztutcáknál életmentő szigeteket kellett cölöpökkel rekesztgetni s úgy ugrándozik egyikből másikba az ember, míg átjuthat a kocsi-tömkelegen. A járda sem sokkal kényelmesebb, tán azért van annyi tüdővészes angol, hogy agyonszaladja és agyonlökdösi egymást s e tolongásban kiabál a sok hírlap-áruló, hirdetmény-osztogató, tolong a sok házaló, zsebmetsző, koldus, s isten tudja mi. Legfurcsábbak ezek közt azok, kik elől-hátul egy-egy nagy tarka táblát hordoznak nyakukban kereskedői cégek felirataival, és a kolduló zenészek. Láttam egyet, ki violint játszott, de egyúttal fején csörgős-sapka, hóna alatt réztányér, hátán lapos dob volt, melyre a könyökére alkalmazott dobütővel dübbentgetett, s e négy hangműszer mellé még énekelt, s közönként fütyült is, madárhangokat utánozva.
Ha mindezen tolongók és tolakodókhoz oda gondoljuk a járdákra azt az 50 vagy hatvanezer hölgyet, kik cifránál cifrábban öltözve délutáni 4 órától éjfélig űzik kalandjaikat, a Themsére a tömérdek fütyülő, kereplő gőzöst s mindenféle járművet, most már még az utcák felett és alatt is dörömbölő mozdonyokat és vonatokat, a nyárban füstös, télben nedves és ködös levegőt: előttünk álland London vázlata durva körvonalakban.

Már példabeszéddé vált nálunk, hogy az angolok bigott protestansok, éppen olyanok, mint katholikusnak a spanyolok, vagy mint mindennemű görög vallásúak; - csak arról nem vagyok tisztában, vajon a művelt osztály, főleg az aristokratia valóban meggyőződésből olyan-e, vagy képmutatásból; úgy is kérdhetném: vajon nagyúri különc ízlésből-e vagy politikából, s e kérdés feltevésére azon furcsa körülmény ad nekem okot, hogy míg a világon mindenütt a tudatlanabb osztály bigottabb: hogy lehet Angliában kivételesen éppen megfordítva a dolog?
Hogy az a szegény munkás, ki hat napon át iszonyú fáradsággal kereste kenyerét, vagy az a hivatalnok és kereskedő, ki asztalához mintegy odaláncolva guggolta át a hetet, inkább szeretne vasárnap a zöldbe menni és mulatni, mint imádkozni, s hogy másfelől a sok mulatságot is megunva, a gazdag osztály óhajt tán pihenni, az megfogható; okát azonban a fennemlített állapotnak nem ebben hiszem rejleni, hanem inkább abban, hogy a vallásból a koronás fők példájára politikát csináltak. Egy nyelv, egy vallás ezen bölcs, - fájdalom - a magyarokéval homlokegyenest ellenkező elvet tűzték ki, s ha Irland kisebb volna, tán rég kap egy szent Bertalan-éjet; így csak vas következetességgel nyomatik. És e kifelé gyakorlott szigor belkövetkezménye a vallás szertartásainak önmaguk általi szigorú megtartása, a legcsekélyebb újításoktól való félelem s a biblia, s tán ennek folytán következetesen a polgári törvények betűihez szoros ragaszkodás.
Szabad legyen egyébiránt az indokok keresgetése nélkül néhány csekélységet felemlítenem, melyek által, remélem, elég világos fogalmat nyerhetünk az angol vallásos érzelmek természetéről.
A protestáns egyházak fenntartási költségeit a katholikusoknak, zsidóknak vagy bármi más vallásúaknak is egyenlően viselni kell a protestánsokkal.
Vasárnapokon parliamenti rendelet folytán mindennemű mulató helyek, sétatérek, színházak, kávéházak be vannak zárva, sőt az első kristálypalota sincs e borzasztó szabály alól kivéve, noha több ízben folyamodott eltörléséért, bebizonyítván, hogy csak ez mentheti meg a bukástól; de mind hasztalan.
Vasárnapon még a posta sem jár s alig pár éve, hogy az omnibuszoknak megengedtetett a járás azon feltét alatt, hogy lassan tartoznak hajtani.
Van egy vén grapsa imádságos könyv: Common prayer, avult fogalmakkal, avult nyelven írva; több ízben felterjesztett már a parliament elé ennek megújíttatása, de mindannyiszor megbukott az indítvány, mert újítás. Ha pedig valamely szabadelvűbb pap e helyett, vagy a hasonló régi prédikációk helyett maga újakat csinál, nem büntetik ugyan meg, de megbélyegezik mint veszedelmes újítót, és abból ugyan soha sem lesz aztán püspök.
Nem sokkal a magyarországi híres szeptemberi pátens után Cobden úgy nyilatkozott: "Most a magyaroknak jobb dolguk van, mint 48 előtt volt, több vasútjuk, gőzhajójuk van, iparuk gyarapodott, irodalmuk úgy sincs, ennek helyébe azonban a protestans vallás szabadsága megengedtetett."
Rónaynak egy igen magas háznál titkári állomás ajánltatott. Ebéd közben megkérdezék: mi különbség van a magyar és angol protestánsok közt, mire ő röviden így felelt: "Ha a magyarok protestánsok, akkor az angolok nem azok."
"Hát mik?"
"Római katholikusok Nr. 2."
Ennek folytán aztán nem lett a titkári állomásból semmi.
Csaknem minden úri társaságban az asztali beszéd nagy része könyörgések, prédikációk, missionariusok működése feletti értekezletekből áll. Ez utóbbiakra az állam évenként nem tudom, hány százezret költ ok nélkül. Tudjuk az indiai, afrikai és amerikai utazók leírásából, mily paródiái ezen missionariusok által alakított gyülekezetecskék a keresztény egyházaknak s hogy azok rendesen csak addig maradnak keresztények, míg a missio pénze tart.
Általában nem csak minden mulatságot bűnnek tartanak vasárnap, sőt még a hírlap olvasást is. Reményinek nem egy helyt felmondák szállását, mert oly vallástalan, hogy még vasárnap is hegedülni mer szobájában. Egy igen gazdag asszonyság és Rónay között többek közt ily beszélgetés eredt meg:
Lady: Ah úr isten, mily istentelen nép lakja ezt a Marylebonnt (London egy része), képzelje ön, a királyné szobrának fejét letörték! Hogy a jó isten hárítsa el róluk haragját.
Rónay: Kérem lady, annál véleményem szerint tán még rútabb tett az, hogy a Watt híres szobra képét, mely a marylebonni templomban volt, késsel összehasogatták.
Lady: Már ami azt illeti, azon nem ütközöm meg, mert nem volt annak helye templomban és bizonyosan azon botránkozott meg valaki, s azért tette!
A nép azonban nem egészen ilyen; ha általában elég vakbuzgó is, megvannak szeszélyességei, mikor nem akar mulatságában predikácziók által zavartatni. Maga a papság, mely a maga nemében olyan formán képzett, mint a mi papjaink, sokkal képmutatóbb a mienknél, s nem egy könnyen találkoznék nálunk pap, ki elvállalná az utca sarkokon s a vásárokon szabad ég alatti prédikálgatást - itt pedig van ilyen elég.
Nem egyszer láttam, hogy egy-egy reverendás sovány lelkipásztor megindul az utcán, megy nagy méltósággal, mintha ő lenne a lordmajor, egyedül, vagy legfeljebb valami hozzá hasonló árva egyházfi kíséri, aztán egy utcasarkon megáll, leteszi kis székét, s beleköt a beszédbe ezen épületes bevezetéssel: "That' s the very place where I intended to kome;" (Ez azon hely, hova jönni szándékoztam vala) aztán mondja a mi segedelmünket, könyörgést, miatyánkat rőfös prédikációt, mindent végig, nem törődve vele, van-e hallgatója, és minő? Eleinte egy-két suszter inas áll meg, azután egy-két vénasszony s utoljára néha tömve van az utca ájtatoskodókkal.
Mivel pedig az írás szavai szerint, nem csak szent igével él az ember, hanem kenyérrel és borral is, a tisztelendő atyaság ebben is az írás szavaihoz tartja magát s megadóztatja az áhítatos gyülekezetet, még pedig igen finom civilizált módon. Nevezetesen elővon zsebéből néhány vékony könyvecskét, - valamelyik híres főtisztelendő atya predikácziójából ezek az utolsó példányok s csak egy-egy shillingjével eladja. Ha az az 5-6 elkél, még akad más 4-5 legutolsó és ha kell, ismét néhány más legeslegutolsó - ez a vásár vasárnap is szabad!
Néha azonban más fordulatot is vesz ám a vásár. S mivel egy ilyen másforma mulatságot egy politikai célú gyülekezésnél láttam, szabad legyen néhány szót előbb erről mondanom.
Minden embernek a maga háza a vár, azaz sérthetetlen, mi alatt azt kell érteni, hogy senkit gyanúra, előleges formák megtartása s kezes nélkül elfogni nem szabad. Ha azonban egyszer meg van idézve, még ha csak mint tanú is, okvetlen meg kell jelennie, kivévén az uralkodót, ki ügyvédét küldheti maga helyett. Egyszer Kossuthot is megidézték, ha nem csalatkozom, a szegény Bekné-féle csúf perben, melyet azonban nem adhatok elé, nem bírván az ügyre vonatkozó jegyzetekkel. Kossuth azt a tévedést követte el, noha ezt is csak hírből tudom, hogy megkérdezteté, személyesen kell-e megjelennie, vagy ügyvéd által is helyettesítheti magát, mi által azon kellemetlen alternatívába jutott, hogy vagy azt kelle feltenni róla, hogy ő, annyi törvény alkotója nem ismeri az angol törvényeket, vagy az uralkodókkal közös kiváltságban remélt részesíttetni.
A másik nevezetes jog a szabad ipar, szabad járás-kelés, szabad kereskedés - mihez még egy nagy jótétemény járul, nevezetesen a katonai szolgálat-mentesség! - Ez ugyan nem áll absolute, de mivel önkénytesekből többnyire kitelik a különben is aránylag kis sereg, sorozásra ritkán kerül a dolog vagy ez a lakosság igen kevés százalékát terheli.
A harmadik az önigazgatás joga, mit a polgár bizonyos censuson felül - mi magasabb, mint nálunk - országgyűlési követei megválasztása által gyakorol. Hogy azonban valamely választó választható is legyen, arra képzettségen kívül 360 font sterling tiszta jövedelem kívántatik.
Van aztán korteskedés, ha nem is oly életveszélyes, mint nálunk, vagy éppen Amerikában, hol revolverezik egymást, de a vesztegetés tekintetében még a mienknél is különb. Volt idő, midőn a városok eladták szavazatukat alku szerint, néha egész 100 font sterlingig fejenként és e gyönyörűséges lélekvásár árát sans géne budgetjeikbe vezették. Most már szelídebben megy. A követjelöltet öles falragaszok dicsőítik, földig gyalázván egyúttal az ellenjelöltet, a hírlapok még bővebben mossák, szapulják, ajánlják, becsmérlik pártolt és nem-pártoltjaikat - ez az előleges csatározás.
Azután elindulnak az ügynökök házról-házra minden választóhoz, s kit a hogy lehet (ki tudná a 4 szem közti rábeszélési módokat) meghódítanak, s bejegyeznek. A választás napján pedig mindenik után külön kocsit küldenek, mely az nap rendelkezésre áll. Eljő tehát a választó, s szavazatát az a végre kijelölt bizottmánynak személyesen átadja írásban. Mondják, hogy egy-egy parlamenti üléshely ily módon máig is 5-6, sőt 10 ezer font sterlingbe is kerül.
Sokszor azonban utólagosan nem azt teszi a követ úr, amit reméltek tőle, vagy a kisebbség nyomást akar gyakorolni a többségre s végre tán hogy a censuson alóli proletariusoknak is engedtessék valami kis látszólagos beleszólási jog, meetingek azaz népgyűlések és sokszor monstre-gyűlések tartatnak, hol aztán petitiók készülnek néha száz árkusos aláírásokkal.
Március 6-án 1859-ben magam is részt vettem egy ilyen óriás gyűlésen a Hydeparkban. Legalább 20-30000 ember volt ott összegyűlve. Ausztriában, ha már ilyen borzasztóságot megengednének, legalább is egy pár üteg ágyú és egy kis hadtest őrködnék felettük. Itt néhány fegyvertelen rendőr vigyázott - tán inkább a zsebmetszőkre, mint a polgárokra.
Egy állványra felállt valami szónok, s beszélt ott jó torokkal s azután megfogalmazták a tán már készen hozott petitiót és elkezdődtek az aláírások. - Nem tudom, mi balszerencse hajtott ide e közben valami szegény missionariust; tán pap lévén nem állhatta meg, hogy ne beszéljen, ha annyi hallgatót látott. Elkezdett tehát egy üres hordó tetejéről prédikálni, s valóban darabig türelmes hallgatókra talált. Hanem midőn azt kezdé mondogatni, hogy jobb lenne, ha ilyen szent napon nem haszontalan üres világi dolgokkal foglalkoznának, hanem a szent írásként szentelnék meg a szombatot, s hogy egyáltalában mit törődnek ily világi eseményekkel, - még tovább is folytatta volna, hanem valaki kirúgta alóla a hordót és lőn nagy hahota ő atyasága földrebukásán. Még egyszer újra akarta kezdeni a vértanúságra is kész rettenthetetlen lelkész, de ekkor, mintha a földből bujt volna elő, körülvette vagy 300 gyerek s mogyoróval, narancshéjakkal kereszttűzbe vette, hogy többé szóhoz nem juthatott, s futnia kellett; - futnia ám: de míg hátulról tolták, elől gáncsokat vetettek lábai elé, s tízszer is felbuktatták, míg végre kibontakozott a sok gyerekből, s az egész gyülekezet hahotájától kísértetve eszeveszetten elfuthatott. És sem a roppant néptömegből, sem a rendőrökből nem akadt, ki e furcsa elégtételt meggátolja.

Az angol nevelés
(A nép nevelése. - A felolvasások. - Tanulságos mulatóhelyek. - A múzeumok. - A gazdagabb osztály. - Másfél század előtt és ma.)

Ha az angol nevelési ügyre akarunk egy pillantást vetni, mindenekelőtt meg kell különböztetnünk a köznép nevelését és a tudósok vagy gazdagabb osztály nevelését.
A nép az iskolákban nem sokkal tanul többet, mint nálunk, vagy bárhol is az úgynevezett elemi iskolákban, úgy hogy elég angol katonát, különösen irlandit találtam, ki vagy éppen nem, vagy alig tudott írni, ott a regementnél tanítgatták őket; de valamint nálunk majd mindenki megtanulja a földművelést, úgy ezen roppant gyár- és kereskedő-országban a gyermek minden lépten-nyomon gépeket, rohanó vonatokat, roppant terjedelmű hajókat látva, ezáltal megszokik a gépekhez. Továbbá e temérdek vasúttal hálózott országban könnyebben tehetni legalább kisebb utazásokat, többet érintkezik az ember magánál műveltebbekkel s így pallérozódik. Csak a legszegényebb osztály lesz katonává s ez bejárván a fél világot, tapasztaltan tér meg.
Legtöbbet tesznek a nép nevelésére azon magán társulatok, melyek e célra alakultak s részint nyilvános felolvasások s rajzbeli oktatások, részint mértékletességi s állatkínzás elleni egyleteik által világosítják a nép szellemét.
E felolvasások mindenesetre igen üdvösek, de ismét nem azon osztály által látogattatnak, melynek legnagyobb szüksége lenne rá, mert az éppen a nagy feladat: annyira művelni valakit, hogy kedvet kapjon a tanulásra; az alsó osztály még nem jutott idáig, e helyett jobban szereti a brandi-, gin- és sörházakat és a nyilvános sétatereket. Az előrelátó policia azonban gondoskodott róla, hogy olyan általános ivások és dorbézolások ne igen történhessenek, mint vasárnaponként nálunk, mert a sör- és pálinka-házakban jóformán még csak leülő padok sincsenek, hanem aki inni akar, beszalad egyik ajtón, odadobja előre pénzét, állva megissza sörét és halad odább. Az angol általában iszákosabb a magyarnál, de legalább csendesen iszik és nem esnek társaságos dorbézolások; azt a csömörletes botrányt pedig soha nem láttam, hogy valaki magát végigmuzsikáltatná az utcán s így a dorbézolásból még parádét csináljon.
Hatalmas tényezők azonban a népnevelésre a közmulatóhelyek, színházak, ipar- és terményi állandó kiállítások, múzeumok stb. A Regents-Park azonkívül, hogy egyike London legszebb és legterjedelmesebb sétatéreinek, olyan állatgyűjteménnyel bír, melynek aligha van párja Európában. A társulat semmi pénzt és fáradságot nem sajnál a még netalán hiányzó - vagy koronként kipusztuló - példányok beszerzésére. Itt aztán míg a köznép az oroszlánokat, tigriseket, vízilovat, óriás kígyót, elefántot, giraffot, vagy a ragyogó tollú fácánokat, struccokat, kondor- és másféle keselyűket bámulja, - a tudományosan képzett ember is megtalálja élvezetét és sorban megismerkedhetik a föld minden lakóival. Lehetetlen érdekkel s élvezettel nem nézni az állatok sajátságos alakjait, mozgásait, életmódját, szokásait s az ember valóban mulatva tanul s a hat pence bementi díjért élvezetes néhány órát tölthet.
Másik nevezetes mulatva oktató intézet a Colisseum. Itt az ember egy shilling bemeneti díjat fizet, azért aztán következő mutatványokban gyönyörködhetik: Kőszén- és ezüst bányák belseje utánozva eredeti kövekből, svájci vidék víz zuhataggal egészen természet-híven utánozva, hangverseny valamely zeneművésztől, magnetizált nő mutatványai, Páris megfoghatlan módon előállított panorámája. Ez megfoghatlan azért, mert a néző gyülekezetet felvezetik az épület kupolájának terasse-szerű tetejére; itt látja az ember maga alatt az ónas görbe fedelet, a mindenki által jól ismert karfára könyökölhet, maga előtt sem üveget, melyen átnézne, sem kifeszített vásznat, mire ködfátyolképileg vettetnék a tárgy, nem lát, hanem a nagy London helyett egészen természeti nagyságában Párist látja. - Legtanulságosabbak azonban az itteni felolvasások vagy inkább magyarázatok. Ködfátyolkép módra egy falra vettették a nap képét s egy tanár elmagyarázta annak nagyságát, távolságát, foltjait és az egész planéta-rendszert, azután sort vett a planétákon, úgy amint óriás távcsöveken nagyítva minő alakokat mutatnak, a holdat, foltjait, hegyeit, fogyatkozásait stb. elmagyarázta, úgy hogy aki soha iskolába hírét sem hallotta, az is tiszta fogalommal tért haza e mulatságos leckéről. Ugyan ilynemű az indian-house, hol egy roppant nagy, forgatható földgolyó van, s vele egyenközüleg egy az egész kupolát betöltő égi térkép és sok mindenféle emberismeretre és természettanra vonatkozó kitömött, mintázott, vagy öntött tárgy.
Egy helyen meg nyilvános törvényszéki üléseket tartanak, melyek az eredetitől külsőleg csak abban különböznek, hogy a hallgatóság theázgat és kávézik mellette.
Van aztán Londonnak vagy 60 színháza, melyek a kiállítás fényességében versenyeznek egymással, hogy látogatókat vonhassanak. E versenyek óriásiak. 1858-ban a Drury Lane-színház 6000 font sterlinget költött egy darab előadhatására, hanem aztán adták is vagy 150-szer ismételve, mindig zsúfolt hallgatóság előtt.
A világkiállításról, e modern olympiai játékokról miért beszéljek? Hogy mily hatalmas előmozdítója ez a világ általános művelődésének, a kereskedés és ezerféle ipar kifejtésének, legnagyobb bizonysága azoknak részint Angliában, részint Európa más főszerepet játszani óhajtó városaiban ismétlése. De nevezetes tényezői Anglia művelődésének még múzeumai is. Nemcsak a mély tudományok búvárlója talál ezekben felhalmozva mindent, mit fürkészés és ezrek kutatása felfedezett s az elveszéstől megóvni méltónak vélt; de vannak múzeumok, mint pl. a Kensington múzeum, kiválólag az üzletek előmozdításának céljából alapítva. Itt láthatni építészeti és gépészeti mintákat s azok előállításához szükséges anyagokat, kendert, lent, pamutot, gyapjút, fát, vasat, érceket, érctartalmú köveket és az azokból készült kelméket s tárgyakat, s így alig van olyan kézmű vagy üzleti ág, mely itt képviselne ne volna. A mulatság mellett mindenki megtalálja azon tárgyakat, melyek őt leginkább érdeklik, s ki tudja, hány jeles találmány, hány nevezetes gép feltalálásának eszméje fogamzott már meg ez állandó kiállítások termeiben. Így például láttam itt egy régi fegyvert, melynél a revolver rendszer, nevezetesen tölténytokokból egy közös csőn általi lövés, már tisztán alkalmazva volt, s a Colt által feltalált, ma az egész világot betöltött pisztoly nem egyéb e régi találmány némi tökéletesbítésénél.
A tudományos pályákra készítő iskolák talán nagyon is szaktudományok szerint vannak beosztva. Különös súlyt fektetnek a számtan-félékre, úgy hogy már 11-12 éves gyermekek algebrai feladatokat dolgoznak. Ezen képzési módnak köszönhető, hogy Anglia kitűnő mérnököket, gépészeket, hajósokat, tanárokat, orvosokat stb. nevel, de körülbelül mindenki csak is azt tudja, mi az ő mesterségébe vág, a többiről fogalommal is alig bír, - épp ellenkezőleg a magyar nevelésmódtól, mely általánosan képez, de aztán a rendkívül kitűnő elmetehetségeket kivéve, a tömegből fél tudósokat teremt, kiknek legtalálóbb ismertetése e pár szóba foglalható: "ex omnibus aliquid, ex toto nihil."
Ami végre a nagy dúsgazdag osztály nevelőintézeteit illeti, ezek abban különböznek más országok hason célú intézeteitől, hogy az ifjak katonai szigorúsággal neveltetnek és én részemről főleg ennek tulajdonítom az angolok határozott, ha úgy tetszik, bulldog jellemét, mert engedelmeskedni kell annak megtanulni előbb, aki parancsolni akar, - s én nálunk is tudom elég élő példáit annak, hogy szigorú fegyelemmel nevelt ifjakból jeles, határozott jellemű és becsületes emberek lettek, míg az elkényeztettek előbb szüleiknek, azután az emberi társaságnak lettek csak terhére; - ellenkező eseteket pedig még kivételként sem ismerek. A tudományokon kívül a testi erő és ügyesség kifejtésére is hasonlíthatlanul több gond fordíttatik, mint nálunk, s nemcsak a férfiak, de még a leányok is úszni, vívni, tornázni tanulnak, mi nem csak hogy kifejti az erőt és izmokat, hanem hatalmasan fölébreszti az önbizalmat, s megadja azon nyugodt függetlenségi érzetet, mely minden erős férfit s különösen az angol aristokratiát jellemzi.
Angliának valódi nagysága kereskedésében nyilvánul legnagyszerűbben. Vessünk egy pillanatot a térképre s elmondhatjuk, hogy Angliának van valóban vasúthálózata. Ha egy földgömbre kihúzgálnók mindazon vonalakat, melyeken az angol hajók a tengereket és vizeket minden irányban bejárják, nagyon hasonlítana a földgömb az emberi testhez s a kis angol sziget annak szívéhez, mint ahonnan e számtalan erek kiindulnak s hova keringő, éltető útjuk megtétele után ismét visszatérnek.
Vas és szén azon két hatalmas elem, vasakarattal s valódi nemzeti bölcs kormánnyal egyesülve, mely ezen jelentéktelen szigetet a világkereskedésnek urává tette. Elbámul az ember, ha Anglia és Scótia történelmét olvassa, hogy alig egy és fél század előtt (XIV. Lajos korában) a francia tisztek Scótiában vályogból és tőzegből épült, boglya kemence alakú, ablaktalan kunyhókban kénytelenittettek nyomorogni. Magában Edingburgban sem volt a városházán kívül egyéb valamire való épület, ennek is bősény ablakai voltak, még az úri osztály is bőrökbe s durva darócokba öltözött, s a szappan és gyertya a legritkább fényűzési cikkek közé tartozott!
És ma? Ma e nemzet, mely akkor ily földhöz ragadt szegény volt; mely oly erőtelen volt, hogy a tengeri rablókat sem bírta féken tartani; mely oly műveletlen volt, hogy a szappan használatát sem ismerte: egyike a világ leggazdagabb, legműveltebb s leghatalmasabb nemzeteinek.
Vas és szén - ezt kellene az angol oroszlán helyett címerükbe tenni, mert ez tette őket azzá, amik. Gépek százszorozzák az emberi erőt mindenütt és tesznek képessé hihetetlen tömegeket könnyűséggel mozgatni, gyúrni, emelni, idomítani ezer meg ezer féle műszer-, bútor-, ruházati-, fényűzési cikké - még pedig oly olcsón, hogy a versenyt csak azok állhatják ki némileg velük a világpiacon, kik hasonló gépekkel rendelkeznek.

Még néhány kép az angol életből
(A gyárakban. - A dockok. - Az angolok a boltban. - Az írekről.)

Még néhány vonást akarok bemutatni az angol életből, aztán folytatom elbeszélésem megszakasztott fonalát. Angliáról írva, hogy hagyhatnám el a gyárakat, a dockokat, az íreket, a londoni koldusokat stb?
Nézzünk meg egy fonó gyárat, ahol 20-30000 orsó pereg oly kevés munkás kéz alatt, hogy mindenik 250-300 kéz helyét pótolja, azaz 300 fonó kéz állítna elő annyit, mint egy napszámos géppel fon, nem is említve a kézimunkának egyenetlen, tökéletlen voltát a gyári fonás kifogástalan egyenlő finom munkájához hasonlítva; vagy nézzük meg a hajógyárt, az óriás vastáblák oly könnyűséggel forrasztatnak, hajolnak, fúródnak s idomulnak a gépek alatt, mint a viasz, gépek nélkül nincs a világnak annyi kovácsa, ha mind titánok volnának is, ki e munkát elvégezhetné.
Az angol ipar és kereskedelem óriás voltáról mindazáltal legjobb fogalmat adnak az indóházak és kikötők.
Bármelyikébe menjünk ki a vasúti indóházaknak, oly sürgést-forgást találunk, mely még akkor is meglep, ha már egész Európán végig utaztunk. Egyik óriási vonat jön s hangyabolyként özönli el az utas tömeg pillanatra a tért, de pár perc alatt már mind eltűnt s egy másik zsúfolt vonat indul; e mellett száz meg száz ember dolgozik éjjel-nappal a raktárakban rakodva, pakolva a soha el nem fogyó szállítmány-halmazokat. A dockokban aránylag nagyobb csend van, úgy szólván kimértebb tempóban mozognak az emberek.
Ott, hol jelenleg a Katalin- és London-dockok vannak, néhány év előtt még házak voltak, hanem e házakat megvették s helyét vagy 4-5 ölnyi mélyen kiásták, úgy hogy ott most néhány ezer hajó horgonyozhat. Különös hatást tesz az emberre, mikor a Temse felőli hídon átmenve látja, hogy a kikötő vize - minden hajóival - vagy két öllel magasabban áll a Temsénél, mitől pedig csak egy kapu választja el; - ha azonban vagy 6-8 órát vár, meglátja, hogy a dagály feltolja a Temsét szintoly magasra, mint a kikötő vize, ekkor aztán a kapukat kinyitják s az útra kész hajók kieveznek, az érkezettek bemennek, s azon percben, midőn az apály beállana, ismét bezárják a kapukat, s így marad benn azon magaslaton a víz, melyen a dagálykor volt. Természetes, hogy ezt megfordítva is lehet gyakorolni, azaz apálykor leeresztvén a kikötő vizét, a dagály előtt bezárni, ekkor aztán a kikötő talaja csaknem egészen szárazon marad, s ezt szintén naponként láthatni a hajók kiigazgatására rendelt helyiségekben.
Az egész kikötőt rakpart veszi körül, és három emeletes roppant raktárak. Minden osztályú kereskedelmi cikknek megvan a maga épülete, s a kirakodás egyenest ezen helyiségekbe történik úgy, hogy a hajókról csigákon emelik fel a legfelső emeletbe is; hasonlóan történnek a berakodások is. Ez a dockoknak azonban csak mechanikai haszna, sokkal jelentékenyebb ennél a kereskedelmi, az adásvevési könnyűség. Amint egy hajó lerakodik, azonnal bejegyezteti árucikkeit, s erről a kikötői igazgatóságtól bizonyítékot kap, mely bizonyítékok aztán valóságos árucikk helyett szolgálnak vagy értékpapíroknak is tekintethetnek, s mint ilyenek kézről kézre járnak, mígnem oly vevőre akadnak, ki a berakott cikkeket feldolgozás vagy tovább szállítási célból természetben e bizonyítványokra a raktárakból ismét átveszi.
Első pillanatra talán csekélységnek látszik ez intézkedés; de ha meggondoljuk, hogy ilyen jegyeket egyetlen egy ember százszámra képes naponként venni és adni, míg egyetlen portékának csak megtekintése s lemérése is napokat venne igénybe; továbbá, hogy e papírok egy kézről másra adása semmi költséggel nem jár, míg ellenben az árucikkeknél a ki- és bepakolás s szállítás gyakran az egész hasznot meghaladná: elgondolhatjuk, mily nélkülözhetlen eszközei ezek a gyors forgathatásnak, s ezek nélkül valódi nagy kereskedés nem létezhetik.
A dockokban tökéletes biztos ellenőrködés van, a szenzálok, becslők és hivatalnokok, mind tetemes garanciákat tartoznak letenni, s így a részrehajló bejegyzéseknek eleje vétetik; a bolti kereskedésekben ellenben csak a verseny, s részben a vevőnek jártassága az ellenőrző óvszer az utánzások s csalások ellen. Eddigelé az angolok minden kereskedők és iparosok közt a legjobb hírben állottak, ők készítenek mindent a lehető legtökéletesebben, s a boltokban is azt vett az ember, amit kért; azonban az újabb időkben ott is megtanulták már a csalást s ravaszságot, és a világ-műkiállításokon és napról-napra szaporodó közlekedési könnyűség által a többi művelt európaiakkal több-több érintkezés által egyfelől ugyan eredeti szögletességükből és hallgatagságukból egy keveset simultak, de másfelől a kereskedői fogásokat és túlzásokat is eltanulták.
Jelenleg csak akkora kirakatok vannak már Londonban is, mint Párisban, s vetekednek a franciákkal mesteri csábító összeállításában és elrendezésében kelméiknek; roppant tükör-nagyságú metszett üvegtáblák ékítik a boltokat, melyeknek üvege alig észrevehető kék, lila, piros, sárgás s más színeket játszik, melyen keresztül a haszontalan tarka rongy is élénk, finom, kellemesnek tetszik. Bolt felirataik még ugyan nem két méteresek, mint Párisban, de közelednek a felé; hírlapi és külön nyomatott dicsérő hirdetményeik túlzóbbak már nem lehetnek, sem ezeknek úton-útfélen osztogatói tolakodóbbak, azt azonban ne is álmodja senki, hogy az ily hirdetményekben kiírt áron olyan kelmét kap, mint ígérve van, hanem ez csak csábító szer, a boltban aztán rá tolnak valami mást jó drágán.
Általában az apró részletes kereskedésben minden drágább, mint Európában, de többnyire jobb is, de ami nem drágább, vagy éppen olcsóbb, az bizonyosan hamisított. Az angolok vasneműi és pamutszövet kelméi, melyeket óriási gyárakban állítnak elő, jutányosabbak más ország gyártmányainál; kézműveik ellenben kétszer-háromszor olyan drágák, hanem az igazságnak tartozunk vele megvallani, hogy erősebbek s tökéletesebbek is.
Kevés beszédű s ismeretlen ember előtt óvakodó természetüknél fogva az angolok nem oly alkalmasak kiskereskedőnek, mint a franciák; de annál jobbak nagynak, hol nem sok beszéd, hanem gyors elhatározás, pontosság és szigorú szavatartóság a főkellék; ezt pedig Európa minden népei közt a legnagyobb mértékben az angolok bírják, sőt szeretik kiváló angol tulajdonnak tartani. Nem egyszer hallottam egészen egyszerű napszámosokat és közkatonákat, ha ellenfelük szavuk szigorú igazságán, vagy ígéretük megtartásán kétkedik, ezzel felelni: "hát nem vagyok én angol?" Ha az angol légyottra hív, bizonyos lehet az ember, hogy nem kell várnia; ha az angol nehezen ígér valamit, de az ígéretét meg is tartja, elvállalt megrendeléseket szigorú pontossággal teljesít, és végre semmiféle nemzetet nem utánoz, hanem maga képez egy nagy önálló egészet, melyben sok ferdeség, sok szegletesség és külső durvaság mellett sokkal több a jó, mint a rossz tulajdonság.

Annyit írtak már Irland nyomorúságáról, a londoni koldusokról, az angol lordok mesés gazdagságáról, hideg gőgjéről, az angol nagylelkűség s bőkezűségről, sportról, londoni átláthatlan ködről és spleenről, Great Eastern s számtalan óriás hajóikról, az angol szép szőke nők házias jóságáról, az általános comfortról stb. és többnyire olyan egyformán s összhangzólag, de eszményesítve, hogy ma az idegen ember úgy képzeli ezek folytán az angolt, mint egy magas, szikár, vereses bőrű és hajú, pénzt pazarul szóró, nagylelkű, magát csupa unalomból, sőt viccből is főbe lőni hajlandó különcöt; az angolok országos intézményeit, műveit, gyárait, hajóit mint netovábbjait az emberi legmagasabb tökélynek. Egy szóval rendesen már ezen gondolatokkal, helyesebben előítéletekkel eltelve, megyünk közéjük s nem vesszük észre, hogy mindent színezett szemüvegen át néztünk s így más színben láttuk, mint talán a valóságban van.
Néhány csekély jelentőségű, saját tapasztalataimból merített megjegyzésemmel nem igénylem senki véleményét megváltoztatni, csak a vizsgálódni akarók figyelmét fölébreszteni, hogy az éremnek más oldala is van; tekintsék meg azt is.
Irland tagadhatlanul egyike a világ legnyomorúságosabb országainak. Szemere leírása talán a legélénkebb képét adá e nép irtóztató nyomorúságának, melyet ő maga e néhány szóban foglalt össze legtalálóbban: e föld a szenvedés hazája s népe a nyomor és ínség áldozata! Az ő kissé költőies leírásához az ír nép nyomora mérlegéül oda tehetjük az évenkénti tömeges kivándorlásokat és az önkénytes pénzért, kenyérkereset céljából tett katonáskodást.
Azt kérdi Szemere, mi oka ez iszonyú nyomornak; s így felelt meg rá: A túlnépesedés, a kényszerfizetés, a nagybirtokosok künnlakása, a birtokföldarabolás, olcsó napszám, kevés munka, kora házasulás és néphenyeség.
Mindezekre a gondolkozó ember fejében ismét azon kérdés vetődik fel: hát ezeknek ismét mi az oka? Hisz a túlnépesedés másutt többnyire az ipar lehető legmagasb fokra fejlődését, s nem álmodott gazdagságot és jólétet idézett elő, mint Svájc, Belgium és maga a tulajdonképpeni Anglia példái bizonyítják; aztán túlnépesedés és néphenyeség, hogy egyeztethetők össze? - hisz például China zsúfolt néptömege valódi hangya szorgalmú.
Ha a legtöbb író ismertetései után az ír jellemét is tekintetbe vesszük, hogy t. i. ingerlékeny és ábrándos, zaj, lármás mulatságok, cifraságok kedvelője, babonás, könnyen hívő, rajongó, de a magasabb rangúnak minden jószavára térdet, fejet hajtó, mihez a külső együgyűség és ravasz alattomosság járul: akaratlanul is a nápolyi és a spanyol s bizonyos mértékben az oláh jut eszünkbe, ezeket pedig a rájok hatalmasodott papság tette olyanokká s e befolyás alatt ferdén fejlődött jellemük gátolja meg - külső elnyomás nélkül is - magasabb állami jelentőségre, hatalmas virágzó állapotra vergődhetésüket.
Nem állítom én, hogy az angol kormány a legbölcsebben és így emberiebben bánik el Irlanddal; de az is bizonyos, hogy az e fajta népeknek, akár saját kormányuk legyen, mint a spanyol s olasznak, akár mint a mi oláhainknak félig-meddig idegen: elégedetlenek s nyugtalankodók voltak s azok is maradnak mindaddig, míg magasabb fokú művelődés nem segít a bajon. Irland papjai Franciaországban tanulnak, ott beszívják az angol és protestans gyűlöletet, onnan sugalmaztatnak folytonosan s ez a keleti óhitű muszka propagandának kisebb mértékű, más fajta kiadása. Ott a törököt, itt az angolt vádolják zsarnoksággal, mert az angol erőhatalommal is fenntartja a rendet. Ne feledjük el azonban, hogy minket, kik tehetetlenségünkben hallatlan messzemenő, s bennünket felbomlással fenyegető engedményekkel akarjuk elégedetlen oláhainkat és szerbeinket elhallgattatni, nem kevésbé tartanak igaztalan elnyomó zsarnoknak. Idegen uralmat mindenki nehezen, zúgolódva tűr.

A koldusok és kalandorok Londonban
(Az utcasarkok. - A mesterség. - A három kezű ember. - Az angol nagy urak. - Az angolok életnézete, s a magyar pazarlás.)

Londonban a koldulás tilos, de azért muzsikával, nyomatott hirdetésekkel kéregetők, s bizonyos szegleteken persellyel némán ülők vannak elegen. Mondják, hogy e helyek firól-fira szállnak, s a koldulás ezen neme valóságos mesterségként űzetik. Egy úri ember egyszer egy ilyen öreg koldusnak tévedésből egy fél font sterlinget adott hat pence helyett; tévedését észrevevén visszament, hogy pénzét visszakérje, de az öreg koldus már nem volt ott, a városi őr azonban megmondá neki a koldus lakását, s ez bámulattal tapasztalta, hogy az ő öreg koldusa otthon ép erős ember és tisztességes úri kényelemben él. Elmondván jövetele okát, a koldus kinyitá perselyét, és visszaadta aranyát, - kifogván belőle az adni szándékolt kis ezüst pénzt; emennek csípős megjegyzéseire pedig hidegen azt felelte, hogy neki ez a mestersége.
Vannak azonban nyomorult éhezők is. Egyszer történetből a Kingstreetbe (minő gúny) vetődtem, azonnal körülvett egy csomó apró gyerek és lány, kik még piszkosságra, sőt színre is nagyon hasonlítottak a mi, vagy helyesebben oláh faluvégi cigány rajkóinkhoz, s aligha nem cigány ivadékok, mert kolompárosságot, s lakatosságot folytatnak apjaik. Vettem magamnak azon nem csekély bátorságot, hogy egy ilyen udvarba és házba bementem. Düledező nagy rozzant ház volt az, hogy a lépcsőzet ingadozott alattam, az ablakok a tél dacára ócska hírlapokkal voltak beragasztva, az egész házban ágy gyanánt egy dirib-darab, rossz deszkákból összetákolt kopasz pad, egy rossz cserép korsó, s egy fagyertyatartón kívül teljességgel semmi egyéb bútor nem volt, s ez szolgált téli lakásul vagy 8-10 félmeztelen gyermeknek, s ezek rongyos nyomorult szüleinek.
Vannak azonban veszedelmes szegények is, kiktől mind a mellett jobban óvakodhatni, mint a nagyszámú ravasz zsebmetszők, iparlovagok és "lovagnőktől". Mennyin lehetnek ezek, mutatja az a tény, hogy a társas kocsikban, színházi előcsarnokokban nagybetűkkel ki van raggatva: "Őrizkedjél a zsebmetszőktől"; sőt a színházból kijövet, fennhangon kiáltják az őrök: "Vigyázzanak a zsebeikre." Mind e figyelmeztetések dacára - szinte röstellve, de mégis megvallom hogy magamon is megesett, hogy míg a banktól Regentstreetig mentem, kilopták tárcámat; magam voltam azonban hibás, miért tettem a kabát zsebembe?
Íveket tudnék beírni csupa ilyen esetekkel, de, hogy némi fogalmunk legyen az emberek ravaszságáról, szabad legyen csak néhány dolgot elmondani.
Egy úriasszony kiszállván a társaskocsiból azonnal észreveszi, hogy erszénye hiányzik, ellenben egy brillantos gyűrűt talál helyette zsebében. Az omnibusz még alig haladt száz lépést s az utcai őrnek jeladásokkal sikerült megállítani és vizsgálatot tartani. Az asszony szomszédjára legkevésbé gyanakodott, mert ez esernyőjére támaszkodva ült mellette és kezét le nem vette nyugvóhelyéből, a közmotozáskor azonban nagy bámulatra kisült, hogy ennek három keze van! Míg egyik igazi kezével és egy jól utánzott kitömöttel az esernyőre támaszkodott, addig a másik igazival a bő angol-köpenygallér alatt észrevétlenül kobozott szomszédnéja zsebében. A pénzt azon módon nála lelték, a gyűrűt azonban magának követelte, mert ez az ő ujjáról csúszott le s az asszony véletlen kiszállása miatt nem maradt ideje visszalopni.
Ez egyszerű zsebtolvaj volt. - Vannak sokkal kitanultabbak is. Például egy nagy fényes bolt előtt elkezdi egyszer egy taligás, rossz gebe lovát ütni-verni, rángatni, mire az olyat botlik, hogy taliga rúdjával a nagy kristály üveg táblát bezúzza. Kirohannak a boltból és előveszik a szegény paraszt taligást, hogy fizessen az üvegért 10 font sterlinget. Ez sír-rí, rimánkodik, hogy ő nem oka, gazdája oka, ki oly rossz gebét tart, és hogy fizessen ő szegény családos ember annyit, hisz az több, mint félévi fizetése! Oda jön az utcai őr is, s inti, hogy fizessen, mert különben bekíséri. Nagy sopánkodva elmondja végre, hogy ő a korcsmárosnak a kocsisa, s Barclayhoz küldték sörért, volna nála pénz, melyet gazdája a serfőzőnek küld, de nem mer hozzá nyúlni. Ezzel kiveszi zsebéből a kontó-könyvet s egy beletett 100 font sterlinges jegyet és kéri, hogy engedjenek el még valamit a kárból és egyúttal adjanak írásbeli bizonyságot róla, hogy esett rajta a kár. Végre tehát megegyeztek, kifogták százasából a 8, vagy 10 fontot, s ő mindig sopánkodva odább állott!... Csak később vették észre, hogy a százas hamis volt...
Hamis játékos is tömérdek van, pedig a játék szigorúan el van tiltva. De a játékosok sokkal ravaszabbak sem mint könnyen tőrbe essenek. Rendesen az idegeneket szemelik ki, s jaj annak, ki egyszer körmük közé került. 1858-ban egy fiatal építész hazánkfia Amerikába szándékozván, Londont útba ejté. Egy mérnök-eszköz kirakat előtt megállva, melléje jön egy úr s megszólítja tisztán németül.
- Talán mérnök uraságod?
- Építész.
- Ah kollegák vagyunk s még hozzá földik. Annyira örvendek e találkozásnak, hogy ki nem mondhatom. Merre tetszik sétálni? Kérem engedje, hogy kissé elkísérjem; oly rég nem beszélhettem ki magamat anyanyelvemen e sok ménkő angol közt, hogy jól esik németül szólhatnom.
Így aztán szépen elvezette egy német sörházba, s ő parancsolt neki is egy meszely sört.
E közben oda jött 3-4 különböző vendég, letelepednek a lugasban. Végre jön egy arany gyűrűs, nyakig láncos elegáns dandy s parancsolja a pincérnek: kérdezze meg ezen ott ülő uraságokat, akarnak-e vele kuglizni.
A lord belemarkolt nagy zsebébe és kitett vagy 50 darab ragyogó fényes aranyat, - a játék abból állt, hogy ő lordsága dobott a királyra - a többiek erre fogadtak ő ellene.
Feltünőleg rosszul dobott, 5-6 lökésből is alig talált egyszer, folyvást vesztett és fizetett.
A mi földink németje sopánkodott, hogy éppen most nincs nála pénz, most, mikor e hóbortos lordtól pár perc alatt nyerhetne 20-30 fontot. Szegény építészünknek összes pénze vagy húsz aranyból állott, alig elegendő az Amerikába átmehetésre, nem bírt ellenállni a csábnak és próbára tett egy aranyat és... nyert.
Másodikat is tett és ismét nyert.
- Tegyen többet - biztatá a német - most mindjárt elnyerik a többiek a lord minden pénzét.
Tett tehát vagy négyet és... vesztett.
- Kettőzze a tételt, biztatá a német, ez csak történetes volt.
Kettőzé és... vesztett - s így néhány perc alatt egy fillér nélkül maradt.
Az öreg jó lelkű Ihász menté ki a kétségbe ejtő helyzetből, ő gyűjtött számára annyit, amennyivel szűken átutazhatott az Óceánon.
Ilyen csalóktól hemzseg egyébiránt minden nagy város, s a törvény nem bír velük. Angliában például a vendéglős tartozik az elnyert pénzt a vesztesnek visszafizetni, sőt még más büntetés, bezáratás stb. is érheti érte; de a ravasz csalók mindig idegen újoncokat szemelnek ki, kik nem tudják ezen törvényt, sőt még csak a helyre, hol lefőzettek, visszatalálni sem képesek, s így vajmi ritkán van eredménye a bölcs törvénynek.
Az angol közélet árnyoldalairól beszélvén, nem hagyhatom említés nélkül a mai demokratikus kor szellemével annyira homlokegyenest ellenkező ősiségi törvényt, melynek folytán a gyermekek közül az első szülött örökli az apának vagyonát és grófi, bárói címeit, míg az ifjabb, gyakran sokkal jelesebb testvérek legfeljebb az anyai hozományon osztoznak és az idősebbtől évpénzt húznak, de az apának még nevét sem öröklik. Így származnak aztán a mesés gazdag, 10-12 millió forint jövedelemmel bíró lordok, a valódi kis királyok, kik fejedelmi udvarokat tartanak, míg ifjabb fivéreik a tengerészetnél, a hadseregnél vagy a távol Indiában iparkodnak maguknak rangot és vagyont szerezni.
Emberiségi szempontból ez égbekiáltó igazságtalanság a testvérek iránt. Kétes az is, vajon az államnak a kevés számú nábob s mellettük a milliónyi semmivel bírók hoznak-e több hasznot, vagy a francia és olasz módra elforgácsolt apró birtokocskák? Kisebb birtokok aránylag többet szoktak jövedelmezni tehát több adót elbírnak, aztán meg sokkal nagyobb számú embert tartanak független jólétben, mint a nagyok; másfelől azonban bányák, gyárak, százados erdők; nemes fajú ménesek és nyájak, gulyák - mind megannyi nélkülözhetlen cikkei az állam virágzásának nem létezhetnének nagy birtokok nélkül. Aztán a tapasztalás azt mutatja, hogy Európában Anglia, Ázsiában Japán vitték aránylag legmagasabbra, pedig mindkettő a nábobok hazája. Az igaztalan mértéket kiegyenlíti a ranggal járó pazar fényűzés, mely a roppant jövedelmet végtelen számú iparos, művész és munkás között osztja szét; másfelől meg a lordok nem csak a vagyonosságban, de a nemzet nagyságáért való áldozatkészségben és buzgóságban is elsők tudnak lenni.
Az igaz, hogy így igazi kasztot képeznek, a nem nemes embert semminek tekintik; de másfelől oly csökönyös angolok, hogy az angolnak még különcségeihez is ragaszkodnak, s legfőbb büszkeségük abban áll, hogy angolok.
Nálunk azt hiszik, hogy az angol nyílt markú és pazarló. Ezt én sem Krimben, sem Londonban nem tapasztaltam, ellenkezőleg azt láttam, hogy igen is számító. De beszéljen egy-két példa.
Rónay egy gazdag lord leányainak leckéket adott. A kisasszony beteges volt és néha nem vehetett leckét. Ezt azonban Rónay nem tudhatva, megtette oda és vissza útját, még pedig bérkocsin, mert felette messze lakott. Hó végén fizettek ugyan pontosan, de az elbetegeskedett 3-4 óra árát levonták a havi díjból. Ezt már nem tenné egy magyar mágnás.
Krimben meg a hadjárat vége felé H. ezredest kinevezték tábornoknak. Tiszteletére tiszttársai nagy ebédet rendeztek nálam, ki ekkor, amint annak helyén elmondtam, kereskedés mellett kávéház és vendéglő-tulajdonos is voltam.
Egy másik ezredes három napig alkudozott velem az ételek ára felett előre. Ebédhez aztán az angolok először is saját boraikat hozták el és itták, végül meg két hétig kelle az ezredes úrnak a nyakára járatnom a számlával, azzal mentegetődzvén, hogy tiszttársaitól nem bírja összeszedni a mindegyikre ráeső összeget! Ezek pedig mind nagy urak voltak; a legkisebb rangú az egyedüli nem törzstiszt közöttük, a lord Russel fia volt.
Nem ok nélkül áll tehát az angoloknál az a divat, hogy előre fizetnek a korcsmák és vendéglőkben, csakhogy az éppen nem valami bőkezűségnek a jele ám. Bizony nem hogy bőkezűek és a tett szolgálatért elismerők volnának, sőt kinevetik az embert, ha magyarosan szívességből tesz valamit, s ha minden cselédnek, pincérnek pénzt dobál. És ebben az angoloknak teljesen igazságuk van. - Egy ezredes megkért egyszer a balaklavai kikötőben, vitetnék haza neki egy kis csomagot. Midőn semmi fizetést nem kértem érte, bosszankodott és szemembe mondá: Nem akarok önnek lekötelezettje lenni! Cziriéket pedig, ki magyaros úrhatnámsággal egy angol tallért dobott egy suhancnak, ki az ő és angol generálisa lovát néhány percre tartotta - szemtől szemben kinevette és bolondnak mondta az angol, ha ott hat huszast ád, hol egy hatos is elég lenne.
Pichler egy angol kereskedőnek eladott egy zongorát. Miután már megvolt az alku, kellett még valamit hozzá adni, mi mindössze is 5 shillinget ért. Pichler röstellte ez öt shillinget külön árjegyzékbe venni. Az angol figyelmeztette rá és kinevette érte. Pár perc múlva Pichler egy köteg papírt kért ugyanezen angoltól, ki papírkereskedő volt, s íme ez nem restellte az egy shillinget megvenni érte.
Nincs ferdébb s oknélkülibb pazarlás az úgynevezett magyar bőkezűségnél, kivált ha még hozzá gondoljuk általános szegénységünket; hanem az angolra ne fogjuk rá ezen nemzeti büszkeségnek tartott hibánkat. Sokkal jobb az angol elve: nem tenni semmi szolgálatot ingyen, de nem is fizetni ingyen senkinek.
A többi angol különcködés is más színben látszik, mihelyt az indokokat közelebbről vizsgáljuk. Nagyrészt onnan származnak, mert az angol, ha külföldre megy, nem törődik a divattal s a közvéleménnyel. Ő a maga vastag cipőjét, konya kalapját, bő ruháját senki kedvéért fel nem cseréli mással, sem életmódját meg nem változtatja, szóval senkihez nem alkalmazkodik, hanem azon bölcs elvet követi, hogy ha pénzem van: mindenütt otthon vagyok s úgy teszek, amint nekem legkényelmesebbnek tetszik.

Nagy emberek közelről nézve
(Szemere Bertalan, Vukovics Sebő - Kossuth, Pulszky és fiai)

Amennyire időm, de különösen rangom - mert ez a fő ajánló levél a világban - és pénzem engedé, iparkodtam Londonban élő nevezetes embereinkkel megismerkedni. Szeretném, ha észleleteim folytán csak szépet mondhatnék felőlük; de mit tehetek róla, ha némelyik közelről nézve kisebbé törpül, mint a távolból. Én szeretem a jót elmondani mindenkiről, jobban, mint a rosszat; de másfelől hízelegni nem tudok, - kénytelen vagyok kimondani az igazat, még ha sért is, ez már szomorú kötelessége a krónika-írónak. Egyébiránt is csak egyes vonások közlésére szorítkozom, ezek közül is csak azokra, melyeket közvetlen közelből észlelhettem.
A volt kormányzó után rang szerint a volt miniszterelnököt illeti az elsőség, kezdem azért rajta.
Szemere Bertalan. Magyar László, híréből mindnyájunk előtt ismeretes afrikai utazó, terjedelmes útleírási levelet küldött Szemeréhez; ő e levelet átküldé Rónaynak, ki azt angolra fordította, nagy utánjárásokkal az ázsiai társulatnak benyujtotta, illetőleg elfogadtatását eszközölte, s egyúttal Magyar L. részére az említett társaság pártfogását kérte. E cikk aztán a lapokban közöltetett. Később Szemere a magyar lapokban azt írta róla, hogy e levelet Szemere angolra fordítván, átküldte Rónaynak az akadémiához benyújtás végett.
Az akadémia Londonban felszólította aztán Rónayt, intézzen egy levelet Magyar Lászlóhoz. Rónay közölvén e felszólítást Szemerével, ez neki ült, írt egy 3 árkusos levelet saját élete és dicsőségeiről, ezt bérmentetlenül átküldte Rónaynak, azon megkéréssel, hogy fordítsa le angolra és közölje a lapokban. Tett még 6 tiszta ívet is mellé, aláírva, hogy arra is írjon, amit tetszik, de közölje a lapokban. - Természetes, hogy az akadémia e levelet félre dobta, azt mondván rá: "Nekünk ezen úrral semmi közünk".
Jellemző az is, hogy a nagy republikánusság mellett Rónayt barátjának címezni sokallta, más olyan címet pedig, mely ismét vagy sok, vagy kevés ne lenne, nem talált és így leveleit minden megszólítás nélkül szokta írni. E mellett Szemere oly félénk, hogy csak a kinyomtatásra szántakat írja alá, s oly fösvény, hogy nem röstell egy külön levélkét írni az öreg Mayerhez, ebbe dugni árkusos levelét s a jó öreget terhelgetni még a kézbesítéssel is.
Az emigrációban Szemere a republikánus főnök szerepét igényli magának, mi ugyan nem igen egyezik meg volt magyar királyi miniszterségével, de későbbi munkái szellemével sem. Batthyány, Görgey és Kossuthról írt munkáiban Batthyányt az égig magasztalja, nem hiszem pedig, hogy a boldogult gróf fényes tulajdonai és szeplőtlen hazafisága mellett republikánus is lett volna; Kossuthot ellenben földig alázza, kíméletlenül feszegeti gyöngeségeit, hibáit és bűneit, még pedig úgy, mintha ő mindezeket már benn a hazában tudta és látta volna. A gyűlölet szól ennek minden sorából, és nem veszi észre, hogy ez által egyúttal önnön magát is vádolja, mert hisz ha látta mint a Kossuth minisztere, miért nem gátolta meg; ha pedig nem bírta meggátolni, miért nem köszönt le? Az igaz, hogy ő nyújtotta azon tán egyetlen példát a maga nemében, hogy miniszterelnök létére titkon ellenzéki volt, ami azonban nem valami nagyon republikánus erény!
"Lombok és tövisek" című munkája szintén szenvedélyes kitörésekkel, személyeskedésekkel van tele, túlzó a megdicsérések, túlzó a megrovásokban egyiránt; de republikánus szellem ezt sem lengi át, ellenkezőleg a tömjén ebben is inkább mágnási alakoknak nyújtatott.
Még egy névtelen röpirat jelent meg az emigrációról, mely ugyan nincs ő általa aláírva, sőt csel van vetve benne az által, hogy az író Szemeréről is beszél: de a Kossuth ellen intézett heves megtámadások, az előbbi munkáiban ellene mondott vádaknak még mérséketlenebb ismétlése, és a stil azonos szúrós darabossága fölismertetik a névtelen szerzőt.
Mily rettentő a különbség ezen művek darabos, összefüggetlen gorombasága és a Szemere hajdani művei közt, mily borzasztó változáson kellett ez embernek átesni, hogy ennyire megváltozzék. Sajnos, hogy a "le stil c'est l'homme" mondat most is igaz maradt s a szaggatott darabosság már ekkor kétkedést gerjesztett a szerző elméje teljes rendben létele felől; csak az a sajnálatos, hogy egy ily végtelen hiu s mindig túlságokban járó ember oly nagy szerepet játszhatott a nemzet élet-halál harcai körül.
Vukovics Sebő volt igazságügyér. A forradalom alatt a rácok vad vandalsága, aztán a lengyelek rút magaviselete gyanússá tettek már előttem minden oly embert, kinek neve - vics, vagy - szky-vel végződik; megvallom, szinte félve mentem el Vukovicshoz, nehogy az ismeretség szétoszlassa azon nimbust, mely ott ragyogott azoknak feje körül, kik a szabadságharc alatt nagy szerepet játszottak; de mennyire meg voltam lepetve, midőn egy csöndes, komoly jellemű embert találtam, kiről a szegénység és betegesség sem bírta lerázni azt a tiszteletgerjesztő nyugodtságot, mely azon emberek kiváló tulajdona, kik tisztában vannak lelkiismeretükkel, kik elmondhatják, hogy "nincs oly tettem, melyet bánnom kellene, s hasonló körülmények között ismét hasonlóan cselekedném."
Az ilyen emberek díszei az emberiségnek, hanem forradalmároknak éppen nem valók. Az öreg Mészáros Lázárral egy osztályba sorozható ember vala Vukovics s - "honestus a suis vocatus."
Kossuth két fia: Feri és Lajos ekkor 16-18 éves ifjak valának, de már a mérnöki kurzus vége felé jártak s a British University kollege legkitűnőbb növendékeinek tekintettek. Feri a tanárok és tanulótársak véleménye szerint többet tudott, mint Lajos, de midőn elő kelle adni valamit, akkor emez túltett mindenkin az egyetemben s fesztelen könnyű elbeszélő modora kétessé tevé, melyiket illeti meg kettőjük közt az elsőség. Mint gyermekek megtanulták otthon Karády keze alatt a magyar és német nyelvet, a mérnöki előkészítő tudományokat néhány évig Párisban, a magasabb tanokat a londoni egyetemen hallgatván, e négy nyelvet teljesen egyenlő tökéllyel eltanulhatták, s e mellé öröklöttek olyan nevet, melynek viselője már tanuló korában sem lehet más, mint első vagy semmi.
Van az egyetemben egy kis országgyűlés, tökéletesen a nagy parlament mintájára berendezve, hol az ifjú előre gyakorolhatja magát: hogyan beszéljen majd, midőn országgyűlési követ lesz belőle. Itt kellett volna hallani a két Kossuth-fiút, kivált midőn egyszer azon kérdés volt napirenden: vajon Ausztria létezése hasznára vagy kárára van-e Európának? Ők csak ketten álltak síkra egész tömeg szónok ellen bizonyítni, hogy Ausztria úgy, amint van, csak kárára, sőt veszedelmére van. Lajos úrfi neki hevülve lecsapta készített beszédét és a pillanat lelkesedése alatt oly hatalmas szónoklatot rögtönzött, hogy az ilyen magamféle magyar hallgatónak úgy tetszett, mintha az apát látná újabb kiadásban; ellenben a Feri beszéde higgadtabb, a történelemből összeállított okadatolás által megcáfolhatlanabb, s így keresztatyja szónoklatához vala hasonlítóbb.

Még ekkor nem vesztették volt el anyjukat és leány testvérüket, sem az öreg úr és Pulszky közé válaszfalat nem húzott Pulszkynak a Deák-párthoz csatlakozása. Ekkor szokása volt az egész családnak - ide értve Ihászt is - a szombat estéket Kentish town-ban Pulszky vendégszerető házánál tölteni, hova néhányszor szíveskedtek engem is magukkal vinni.

Kossuth épp úgy tudott adomázni s mulattatni, mind Deák; de inkább kerülte az élceket, mint ellenfele, tudván, hogy az a kis élvezet, hogy egynek kontójára megnevettet egy társaságot, - nem ér fel azon egynek keserűségével és ellenséggé tételével, kit mások nevetsége tárgyává tett. Bámulandó az öreg úr tudományosságának sokoldalúsága; elbeszéléseiben különös taktikával bír nem éreztetni a hallgatósággal az értelmi fölényt, ellenkezőleg a házi úrral, Pulszkyval, kinek arcán mindig gúnymosoly ül, mintha mondaná: ezt én tudom, de ti nem. Politizálás közben azonban Kossuth neki hevül és néha oly elemi tételek magyarázgatásába fog, hogy az ilyen magam fajta hallgatag, de olvasni szerető ember önkénytelenül e kérdést teszi magának: "vajon oly tudatlannak tart az öreg, hogy ezen magyarázatot szükségesnek véli?" Csak később jut eszébe, hogy a népszónoklatnak e mód egyik elmaradhatlan kelléke.
A mély tudományú házi úr: Pulszky szeretetre méltó természetét jobban ismeri a világ, mintsem én még valami érdeklőt szólhassak felőle. Én csak köszönetemet fejezem ki neki. Ő talán nem is gyanítja, hogy mily jól esik egy rideg körülményekkel, vagyontalansággal küzdő, s e miatt műveltségénél alantabb álló emberek társaságába sodort ifjúnak egy-egy órára művelt embert megillető bánásmódban részesülni. Itt volt egyúttal alkalmam észlelni Pulszky úr 9-10 éves kis fián, mily nagy súlyt fektetnek az angol iskolákban a számtanra. E gyermek már algebrai feladványokat, még pedig már két ismeretlenű feladványokat dolgozgatott. Igaz, hogy egykor Kabós Ödön tanítványommal én is megmutattam, hogy 9 éves gyermek képes ezt megtanulni, de ezt tőlem különcségnek vették akkor; Ágoston úrfi példáján láttam aztán, hogy ez az angoloknál rendes tantárgy már 10-12 éves gyermekeknél.
Rónay Jáczint volt püspökkel, kit most egyszerűen doktornak hívtunk, egy házban laktam s egy asztalnál ettem egész Londonban létem alatt. Sok oldalú szakképzettség, általános tudományos készültség és szorgalom tekintetében alig hiszem, hogy egy könnyen hozzá hasonló embert lehessen találni. Egynek klasszikus nyelveket, másnak szám- és mértant, harmadiknak bölcsészetet, történettant, ismét másoknak német, francia, sőt magyar nyelvet tanított; naponként 9-10 órát is adott össze-vissza, amint a többnyire főrangú tanítványok kényelme kívánta; mértföldnyi távolságokat kellett egyiktől a másikhoz kocsizni, s voltak napjai, midőn nem ért rá ebédelni. És mégis ráért este, illetőleg éjjel 3-4 órát írni nagy bölcsészeti művén. Azt mondják: docti male pingunt; tessék megnézni Rónay csinosan bekötött műveit, az utolsó kötet utolsó lapja is azzal a szép könnyen olvasható kerek betűkkel van írva, mint az első, valóságos travail d'un benedictin. Még a katonai tudományokban is otthonos, s úgy vallási, mint politikai nézetei elfogulatlan szabadelvűek; vajha a katholikus főpapság mind ilyen volna.
Gróf Teleki László és Sándorral lesz szerencsénk találkozni Olaszországban, több nevezetes menekült hazánkfiaival együtt. Londonból meg kell még említenem az öreg Mayer hazánkfiát, London első szűcs mesterét, ki 40 évi itt lakás, meggazdagodás, leányainak itt férjhez adása dacára el nem feledheti az édes hazát; örült, ha becsületes szegény menekülttel jót tehetett és 70 éves korában elhatározta, hogy eladja házait és haza megy, nem tudom - úgymond - elviselni a gondolatot, hogy idegen földbe legyek temetve.

folytatás