Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁCIÓ A KELETEN

ÍRTA
VERESS SÁNDOR
MÉRNÖK

Budapest, az Athaneaum R. Társ. kiadása, 1878

MÁSODIK KÖTET (4)

 

1859

Napoleon császár és Kossuth Lajos
(Ihász kardja. - Kossuth nyilatkozata a követelt francia garanciákról. - Klapka. - Kossuth fővezérsége. - Kossuth értekezése Napoleon császárral. - Napoleon császár nyilatkozata Magyarországról. - A föltételek.)

Ritka nap volt, hogy az öreg Ihász a Pichler házat, vagy én őt meg ne látogassam. Szeretetre méltó becsületes jó ember volt ő mindig, az is lesz míg él, e mellett a jóreménységet ő tartotta fenn bennünk csüggedetlen optimizmusa által. Napoleonnak híres újévi üdvözlete óta különösen jó kedélyben volt. Szorgalmatosan olvasta a lapokat és szaladt vele hozzánk, ha olyan cikkre akadt, mely háborút jósolt. Szomorú állapot egy nemzetre nézve, mikor óhajtania kell az emberiség e szégyenteljes átkát.
Ápril. 10-én bekopogtatok az öreg úrhoz s egész elragadtatásban találom. Asztalán egy csomó hírlap s a Starnak egy cikke aláhúzva veres irónnal: Az osztrák megüzente Victor Emanuelnek a hadat!
Elővette régi egyenruháját, hanem abból bizony 10 esztendő alatt meglehetősen kihízott. "Ide veled régi kardom" szóval kihúzta a híven őrzött acélt. Rozsdás volt biz az egy kicsit, de az idő még az embert is megrozsdásítja, hát még a vasat?
- Hiszi-e már, hogy újra felkötjük a kardot?
- Azt akár mindjárt megteheti.
- Hát nem hiszi, hogy még ez évben haza megyünk?
- Nem biz én.
- Hát nem hiszi, hogy az osztrákot tönkreverik?
- Az már valószínűbb.
- És még sem kötne kardot?
- Ha hazámért lehetséges, azonnal.
- Kezet rá!
- Itt a kezem!
Innen aztán mentünk Pichlerékhez, s Ihász elragadtatásában már ott úgy mutatott be, mint leendő segédtisztjét.
Még ettől a naptól számítva egy hónap telt el elindulásunkig, s én ezt a Brandt harctana, s a tábori szolgálat kézikönyve olvasgatására s Vauban erődítési tana átnézegetésére fordítottam. Az emigráció előkelői azonban szokatlan sürgést-forgást s élénk tevékenységet fejtettek ki.
Egy este Ihász és Pichler társaságában Pulszkyhoz mentünk, ki mellesleg említve ez időben a legjobb barátságban élt Kossuthtal. Ott találtuk az egész Kossuth-családot, továbbá Figyelmesit nejestől és Kisst, meg egy nem emigráns magyar orvost. Mi természetesebb, mint hogy a magyar ember jó vacsora után pipafüstnél politizál? Én a hallgatóság közé tartoztam, de aztán figyeltem is az eszmemenetre, s a Kossuth nyilatkozatait röviden ennyiben foglalhatom össze:
"Én nem fogom az ország sorsát haszontalan kockáztatás által még veszélyesebbé tenni. Napoleon és Victor Emanuel jól tudják, hogy nálam nélkül Magyarországot sikeres fellépés és komoly felkelésre nem bírhatják; én meg vagyok győződve, hogy a magyar nép felszólításomra ismét fegyverre kél s egy emberként áll fel szabadsága és függetlensége kivívása céljából; hanem én garancia nélkül nem csak egy lépést sem teszek, de meggátlom azt is, ki tenni akarna, mert bukásunk nem csak az osztrák hóhérkodások ismétlését eredményezné, hanem a nemzetnek is önerejében való bizalmát és bennünk vetett reményét venné el. A garancia pedig abból áll; kell, hogy legalább 20000 francia magyar földre lépjen a felkeléshez szükséges pénz és fegyverrel ellátva, függetlenségünket pedig előlegesen is ismerjék el."
Ugyanez időben Klapka Párisban Napoleon herceggel és Turinban Cavour gróffal értekezett, azonban ezek csak a következőket ígérték: Az osztrák seregben szolgáló magyar ezredekhez emisszariusokat küldenek Kossuthtól szerkesztett s őket általános lázadás és átszökésre serkentő kiáltványokkal; ha aztán szökevények lesznek, ezekből egy magyar légió alakíttatik, melyet egy francia vagy szárd hajóraj valahol a dalmát partokon, legalkalmasabb helyen kiszállít, némi fegyverrel és pénzbeli előleggel ellátva.
Kossuth ezen ígéretekkel megelégedve nincs, mindenesetre garanciát követel, mely - mint fennebb említém - függetlenségünk elismeréséből és a francia zászlónak magyar földön történő tettleges engageirozásából állana.
Mi ezek előtte még az előleges alap is meghatároztathatott volna, már némileg egyenetlenség tört ki főnökeink között. Nevezetesen Kossuth kijelentette, hogy átlátván, miszerint a katonai fővezér s a polgári főnök közti irigykedés egyenetlenkedés s ebből származó vész csak úgy kerülhető ki, ha mind a két hatalom egy ember kezében van összpontosítva: a fővezérséget kezéből ki nem ereszti s hír szerint Klapkát felszólította: akar-e az ő főparancsnoksága alatt vezérkari főnök lenni a hadügyérséggel együtt?
Klapka az ajánlatot kedvetlenül fogadta, de elvállalta, azt mondván: "Én soha nem akartam ön ellenében versenyzőül fellépni, s nem hiszem, hogy valaki ezt tetteimből következtethetné, - mindenek előtt a haza ügye áll előttem."
Az emigrációban ez időben öt tábornok volt: Vetter, Perczel, Klapka, Kmetty és Czecz. - Vettert mindenki tanult katonának, de inkább tanárnak, mint fővezérnek valóul ismerte; Perczelt a Szemeréével vetekedő hiúsága, önbálványozása s nyakassága miatt senki nem szerette, sőt veszedelmes embernek tartotta; Kmetty és Czecz rang szerint is hátrább állottak Klapkánál, de nem csak az emigráció, hanem az általános európai közvélemény is Klapkát kitűnő katonai tehetségnek ismeré, és így a leendő függetlenségi harcban a fővezérséget mindenki neki szánta, meg lévén győződve, hogy nemcsak hogy Görgey-féle alávalóságra vetemedni képtelen, de sőt önfejűsködési s engedetlenségi hibákba is esni valamennyi tábornokaink közt legkevésbé fog. Rossz vért csinált azért annak hallása, hogy Kossuth a fővezérséget magának akarja tartani, mert Kossuth hazafiasságában ugyan bízott, de fővezéri tehetségeiben - 10 évi szorgalmas tanulmányozása és lángesze dacára - kételkedett mindenki.
Ápril. 30-a táján hirtelen muszka-francia szövetségről kezdettek irkálni a lapok. Ez főnökeinket nagy zavarba hozta. Csak nem állhattunk leghalálosabb ellenségeinkkel egy zászló alá? Azonban mily rosszul voltak a lapok értesülve, bizonysága az, hogy a muszka sereg-összpontosítások hírére éppen az ellenkezőről, nevezetesen osztrák-muszka szövetségről és Magyarországnak orosz seregek általi megszállásáról kezdtek újra irkálni. Szerencsére egyikből sem lett semmi. A muszka visszaadta Ausztriának az 1854-1855-i szívességet; Napoleonnak meg nem volt oly nagy szüksége rájok, hogy e végett a párisi béke pontjait megváltoztatni méltónak tartsa.
Vukovics urat meglátogatván, kérdezém tőle: mit csinálunk már most - ha t.i. muszka-francia szövetség lesz? s ezt felelte rá: "Legjobb a muszkával jól lenni; ha látja, hogy nem hencegünk, ő is békét hagy egy darabig."
Valamivel e muszkahírek keletkezése előtt Pulszky összegyűjtötte a német emigrációt, - be akarván azt is vonni az osztrák elleni működésbe vagy legalább meggyőződni leendő magatartásuk felől. Volt aztán közöttük, ki mély bölcsességgel így nyilatkozott: "Napoleon c'est la mort, mais l'Autriche c'est la damnation éternelle!" Egyik sem kell.
Mások nem emelkedtek a bölcselkedés e magasságáig, hanem egyszerűen így állíták fel a tételt: "Ausztria német, Napoleon pedig nem német, tehát Ausztriát kell pártolni."
Tartattak aztán nagyszerű francia-ellenes, nagy németegységi, demokratikus, republikánus, sőt szocialisztikus szónoklatok is; azonban tulajdonképpen semmit sem határoztak, hanem néhány órai szónoklat után elmentek sörözni azt mondván: "wass geht uns das an?"

Amint a háború kétségtelenné lett, azonnal komolyabban láttak főnökeink is a működéshez. Kossuth meghívást kapott legfelsőbb helyről a Párisba menetelre és május elsején át is ment. Mindenekelőtt a Kossuth fővezérsége felől tartottak értekezletet, s igen bölcsen abban egyeztek meg, hogy hárman, úgy mint Kossuth, Teleki L. és Klapka együtt gyakorolják a főhatalmat s "honvédbizottmány" címet viseljenek; ezenkívül kibékültek a nehéz természetű Perczel Mórral is azon feltét alatt, hogy a hazában egy alakítandó hadsereg vezérsége ígértetett neki; hátra volt a nehezebb kérdés: megállapítani Napoleonnal az alapfeltételeket.
Többször értekezletet tartottak Napoleon herceggel Kiss Miklós ezredesnél s a már fentebb említett pontok ez által főbb vonásaikban elfogadtatván, május 7-én Kossuth kívánta ezeknek maga a császár általi elfogadtatását s illetőleg szentesíttetését. A herceg - ki természetesen mindent bátyja tudtával és megbízásából tett - kocsijába ülteté Kossuthot és elvitte a császárhoz. Éjfél után két óráig vártak rá s akkor ismét a hercegtől kisértetve jött vissza, ki még darabig ott maradt. Távozta után elmondá Kossuth a fogadtatás eredményét:
Napoleonnak szándéka az osztrák birodalmat megsemmisíteni s más kombinációk által helyettesíteni egy oly állam által, melynek középpontja Magyarország lenne. Ha fegyverei győzedelmesek lesznek, nagybátyja példájára felhivandja a magyar nemzetet, hogy válasszon magának akár valamely más uralkodó házból, akár bennszülött királyt. Kossuth a kivitelre 60000 franciának magyar földre kiszállítását s kezdeményezését jelölé e cél elérése egyedül biztos eszközének; de Napoleon aggodalmát fejezé ki a német szövetség és Anglia magatartására nézve. A németeket még tán lehetne, úgymond, elhallgattatni az osztrák-német tartományok odaígérésével; de félek az angoloktól, hogy felhasználják ürügyül oly roppant költség- és fáradtsággal előteremtett tengeri erőm megtámadása s megsemmisítésére. Kossuth erre felvilágosítá, hogy Magyarország felkelhetése e nélkül teljes lehetetlen s így végre engedett Napoleon s megígért nem ugyan 60, de 20000-nyi segédhadat Napoleon hg vezetése alatt. Felszólítá egyúttal Kossuthot, hogy menjen vissza Angliába és fejtse ki minden erélyét és ékesszólását az angolok be nem avatkozásának kivitelére. A szökevényekből állítandó sereg szervezése, fizetése, fegyverzése és szállítására vonatkozó feltételek megállapítására utasítá szárdiniai követét, hogy a magyar triumvirátust az olasz kormánnyal egyenes összeköttetésbe tegye.
Ezek azon feltételek, melyeket mindnyájunkkal, kik hazánk függetlensége kivívására újra fegyverbe állni ajánlkoztunk, a Kossuth környezetéből közöltek. Ha most ide írnám szóról-szóra, akkor naplómba jegyzett gondolataimat és észrevételeimet, - azt mondhatnák rá: könnyű utólagosan jövendölgetni; azért hallgatok. Mivel azonban némely szó- és írásbeli akkori nyilatkozataim részint magamnak némi kellemetlenségeket okoztak, részint a kisebb tisztek és főnökeink közt is némi félreértéseket idéztek elő: a tények és események idő szerinti következetességénél fogva kénytelen leszek még egyszer e feltételekről beszélni.

 

Előkészületek a magyar légió alakítására
(Elindulás Londonból. - Párisban. - A francia hatóságok. - Tárgyalásaink. - Genuában. - A várt, de nem jött szökevények. - A magyar és a horvát, szerb, oláh hadifoglyok.)

Kossuth május 8-án érkezett vissza Párisból, hova egyébiránt a lehető leginkognitóbban ment és jött, legalább is furcsának tűnhetvén fel két olyan embernek, mint ő és Napoleon, egymáshoz közeledése. Az angol közvélemény részünkre kedvezőleg hangolását azonnal meg is kezdette, s több meetinget tartott, így a többek közt 12-én Pulszkyval együtt e célból Birminghamba utazott.
Teleki L. és Klapka Olaszországba mentek, a feltételeket Cavourral megállapították s pár százezer franknyi előleget is vettek fel. Ihász, Kiss Miklós és gr. Bethlen Gergely ezredesek egy-egy osztály alakításával bízattak meg s e végre a magukat felajánló tisztek kapitánytól lefelé ötszáz, őrnagytól felfelé pedig ezer franknyi útiköltséggel láttattak el.
Londonból való elindulásunk május 16-ra határoztatott; előtte való nap az emberszerető és lángoló hazafi Pichler és neje az Ihásztól vett búcsú fejében nagy ebédet rendeztek. Jelen voltak: Ihász, Rónay, Pulszky, Tanárky, Vukovics, Figyelmessy, Mayer, Mogyoródy, Lukács, Zensdorf, Jancza, Pretsch és én. Ittunk a hazáért szebb jövő reményében nagy áldomásokat.
17-én reggel 6 órakor már Párisban valánk. Itt felkerestem Földváryt és Pótzot, első megnősült, s így nem volt kívánható, hogy bizonytalanra feláldozza állását, - utóbbi egészen franciává lett. Dieppeben alig pillantottak bele nagy úti málhánkba; Párisból még aznap, legfeljebb másnap tovább utazni óhajtván, pakkunkat leónozva, fel akarók adni Marseillig, sőt ha lehetne, egész Genuáig.
Eleinte semmi kifogást nem tettek, de a lepecsételés előtt kívánták, hogy nyissam fel és a benne levő tárgyakat a legkisebb részletekig diktáljam be. E láda tele volt Ihász ruhaneműivel és könyveivel, de volt benne mindenikünk számára egy-egy nyereg, egy-egy jó kard és pár revolver; ezen hadi eszközök kivitele pedig tilos!
Hasztalan bizonyítottam be, hogy hisz Angliából hozom, tehát nem kivitel, hanem csak átvitelről van szó, a tovább vihetési engedélyt megtagadták, a francia pedantéria megakasztott megint.
Felmentem a Dieppe felől jövő vonatok vámigazgatójához. Ez a tilalmat azonnal az egész ládára kiterjeszté és a hadügyminiszterhez igazított engedély-nyerés végett, engedély helyet kaptam contrebandot!
Irányi elment tehát Ihásszal oda, de onnan a pénzügyhöz igazították, mert a vámügyek ehhez tartoznak, de ez sem igazította el az ügyet, hanem a fővámhivatalhoz utasítá. - Ihász belefáradván, 18-án reggel elutazott rám s Irányira bízván a megrekedt málha ügyének elintézését.
Elmentem tehát Irányival a szárd követhez, - ott írásbeli folyamodványban kérték az ügyet előterjeszteni; ennek beadása után ötöd napra - mindennapi újra sürgetés után - íratott végre a szárd követ egy folyamodványt a vámigazgatóhoz. Ez átvette tőlem nagy udvariassággal, de más napra kért a válaszért, mert - úgymond - ezt leíratni és a pénzügyminisztérium elé kell még előbb terjesztenie.
Másnap délután 5 órakor megkaptam tőle a feleletet, melyet utasítása szerint még előbb a párisi főigazgatóhoz kelle vinnem. Ezen úrral este 8 óra után beszélhettem csak. Ekkor száz meg száz gyerekes kérdéseket tett még elém, mint észrevettem, azon fürkészési célból: vajon csakugyan az olaszokhoz és nem az osztrákokhoz szállíttatik-e e veszedelmes pakk? Végre azonban rá írta a dieppe-i vonal vámhivatalához szóló kiadási rendeletet.
Remélvén, hogy e borzasztó francia pedánsságtól menekülök, azonnal hajtattam vele oda, de csak másnap délre ígértek választ. Délben azt mondá az igazgató: "Most már az engedély megvan, hanem a törvényben kikötött kezes-állítás kötelessége alól ez által nincs ön felmentve, tehát állítson kezest, hogy Genuába és nem máshova viszi, - akkor viheti."
Rémítő bosszúságomban elmondám aztán neki, hogy egy teljesen idegen embertől azt kívánni, hogy egy párisi polgárt kezesül kapjon, valóságos abszurdum! De ő csak úgy tett, mint az École Centrale igazgató tanára: rámutatott a paragrafusra.
- No hát kérem, legyen ön éretem a jótálló!
- Azt nem tehetem, hanem mégis segítek önön, itt egy cím, keresse föl az illetőt és végezzen vele.
A felkeresett valami szenzálféle volt. Ez aztán jó pénzért jót állt oly módon, hogy a csomag az ő neve alatt szállíttatott Marseillig, ott menjek el Maison Boucherhez, azok majd megmondják, hogy Genuában melyik kereskedő ház útján kaphatom meg.
Csak azért írtam le ily terjedelmesen e még elolvasni is unalmas kalandot, hogy bemutassam a francia pedánsságot ezen a téren is, és másfelől bebizonyítsam általa, mennyire nem csak elő nem segítettek a legmagasabb francia hivatalnokok is az úgy szólván az ő érdekükben tett fáradozásainkban, de még tudomással sem bírtak felőlünk.
Nem hallgathatom el a kellemetlen hatást, melyet annak tapasztalatra ébresztett bennünket, hogy Irányi, ki különben ügyeink rendezésével bízatott meg, semmi pénzzel nem rendelkezett. Egy volt honvéd és emigráns megtudván oda jövetelünket, Földváry által hozzám vezettette magát és felajánlotta szolgálatát. Elmentem tehát Irányihoz, de nagy meglepetésemre válasza az lőn, hogy Kossuth számára volt ugyan nála némi pénz letéve, de már abból sincs több 50 franknál, így a szegény honvéd nem mehetett Olaszországba s később úgy hallám, beállott a francia idegen légióba.
Végre május 25-én elindulhattam Mogyoródyval, de az úton roppant kellemetlenség ért. Egy órányira Lyon előtt egy vasúti szolga ok nélkül becsapta a kocsiajtót s az ajtó sarkával balkezem két közép ujját összetörte úgy, hogy Lyonban kénytelenítteténk orvosi kezelés végett egy egész napot tölteni; én pedig meghasadozott ízeim csontfájdalmait néha-néha máig is érzem.
Marseilleben még egyszer meggyült a bajom csomagainkkal, mert Boucher oly félelmet tanúsított a jótállásért, mintha legalább is Orsini-bombák szállításáról lenne szó, s általában bosszankodva kellett tapasztalnom, hogy a franciáknál még pedánsságuknak is fő-fő indoka a kormánytól - illetőleg a policziától való páni félelem. Nagy nehezen megnyugodott végre, látván az 5-6 aláírással ellátott hivatalos kiviteli engedélyt. A szárd konzul is láttamozta útleveleinket jó pénzért (három-három frank) s így sikerült végre a Messageries Imperiales-on 76 frank hajóbér mellett 29-én reggel Genuába szállhatni partra.
Ennyit kellett küszködnöm és fizetnem azért a pár kardért és revolverért, amelyeket csak azon az áron megvehettünk volna Turinban, mint Londonban. A franciáknál tapasztalt fogadtatás rossz sejtelmeket ébresztett bennem Magyarország felszabadítását illetőleg, csak azon örültem, hogy a dicső grande nation országából ismét szabad szellemű nemzet földén lehettem.
Genuának tengerparti része labyrinthszerű tekergős szűk utcáival, roppant magas ódon házaival, melyek közt örök félhomály uralg, Konstantinápolyra emlékeztet, s igen kellemetlenül hat a Páris és Londonból jövő utasra; beljebb azonban gyönyörű kövezetű széles utcái, remek templomai, márvány palotái, melyek építészeti gazdagság tekintetében a párisiakat is felülmúlják, annál kellemesebb ellentétet képeznek, s eszünkbe juttatják, hogy a hajdani tengerek urainak s a művészetek hazájának földjére léptünk.
Tán sehol a világon oly végtelen magas, 6-7 emeletes házak nincsenek, mint Olaszországban. Még hozzá a közönséges házakban a lépcsőzetek nem az utcáról ablakok által, hanem a tetőre épített úgynevezett lámpák által világíttatnak meg és rendesen fekete palakőből vannak. Tessék aztán 120-150 ilyen síkos kőlépcsőn csaknem teljes sötétségben felballagni a 6. vagy 7. emeletbe!
Az olasz nyelvet is majd hiába tanultuk meg Konstantinápolyban, itt ugyan a művelt osztályon kívül sem minket, sem mi a népet meg nem értjük, a Hôtel Federben is vagy németül, vagy franciául kellett értekeznünk, különben nem azt adtak amit kértünk.
Nem is álmodná az ember, hogy e kis Piemontban 300 ezer francia katona van, annyira nem látni itt franciákat. Akik vannak is, a tengerészethez tartoznak s ezek, úgy látszik, nem igen hasonlítanak szárazföldi bajtársaikhoz, mert szótlanok és mogorvák s egész magatartásuk olyan, hogy az ember inkább vélné angoloknak. Egyébiránt olasz katona is kevés van itt, s ha a kikötő és indóház körüli tömérdek lőszer, ágyúk, lovak, egyszóval tábori szerek folytonos ki és bepakolását s éjjel-nappali szállításait nem látja, az ember észre sem venné, hogy háború van.
A mi ügyeink nem valami vigasztalólag állanak. Mindenki azt hitte, hogy a magyar katonák tömegesen fognak szökni az osztrák hadseregből, eddigelé azonban (jun. 1.) egyetlen egy közemberünk sincs, Mogyoródy és én vagyunk itt a legkisebb emberek, a többi legalább is ezredes.
E tétlenséget és számításunkban való felsülést röstellve, Bethlen Gergely elment a csatatérre, Teleki Sándor és Türr szintén elmentek Garibaldihoz, Kiss Miklós Napoleon hercegnél van Livornóban, Klapka pedig Turinban.
Itt Genuában gr. Teleki László, Czecz, Ihász, Mednyánszki, Szabó, Puky, Sréter, Weiss és mi ketten vagyunk még, Perczel már összeveszett Szabóval s elátkozta és hazaárulóknak nyilatkoztatta mindnyájukat s elment vissza Amerikába.
Látván főnökeink, hogy szökevényekből seregünk sohse lesz, kieszközölték Cavourtól, hogy az osztrák foglyok közül választhassák ki a magyarokat, s ezekből alakíthassanak csapatokat. E célból aztán június 3-án Czecz Turinba hivatott s ott ki is választott 126 embert, kik 4-én Genuába megérkeztek. A foglyoknak mind a mellett szabad tetszésükre bízatott: választani a hadi fogolyként Franciaországba vagy Algirba bellebbezés, vagy a magyar seregben való szolgálás között, annyiban tehát csapataink némileg önkényteseknek nevezhetők.
Az említett 126 ember közül a magyarok, számszerint 75-en, készeknek nyilatkoztak honvédekké lenni és ha kell, azonnal az osztrák ellen indulni, - a horvátok, rácok és oláhok ellenben inkább hadi foglyokul mentek Algirba.
Az oláh fejedelemségekből Erdély ellen elkövetett bujtogatás jellemzéséül megemlítendőnek vélem két oláh tizedesnek azon kívánságát, hogy küldjék őket Oláhországba, mert ők Ferencz Józsefet csak úgy nem ismerik a maguk császárjának, mint Napoleont az ő fejedelmük Kuza. Ez az eredménye az osztrákok magyarellenes politikájának, mely megengedé, hogy Moldva-Oláhország egyesüljön s csaknem független állammá legyen, holott tudhatá, hogy hajdan is minden lázítás és veszedelem innen jött Erdélyre!

 

A magyar légió
(Az első csapat. - A légió és a honvéd név. - Az eskü. - Kossuth beszéde. - Felszaporodunk négyezer emberre. - A béke híre.)

Az első 75 embernyi csapatot Mogyoródy vette át és vitte a Cas ellaccio nevű kaszamátás erődbe, mely Genua egyik magaslatán fekszik. Itt félszázadnyi piemonti őrség volt, s úgy ezek, mint a mieink a kaszamátákban szállásoltattak el, s egyenlő fizetést és élelmezést kaptak; egyelőre azonban csak az osztrák egyenruhákban maradtak. Kimenniük csak engedély mellett lehetett; benn az ágyúk és fegyverraktár előtt megkettőztették az őröket, és igen észrevehetőleg gyanúsan nézték ezen önkénteseket.
A magentai csata sok foglyot juttatott a franciák kezébe; többek közt mintegy 60 tiszt is szállíttatván keresztül Genuán, Mednyánszky beszélgetésbe eredt velük, s felszólította, hogy lépjenek nálunk szolgálatba; de biz' azok közül egynek sem volt kedve, sőt egy öreges őrnagy meglehetősen csípős megjegyzés mellett Debrecenbe utasítá őt verbuválni.
E közben embereink naponként szaporodtak, s így szükséges lett egyenruhákról gondoskodni. Elhatároztatott, hogy legénység nyári vászon kabátot, a tisztek pedig honvéd egyenruhát viseljenek. Gyakran ily csekélységek megvitatása veszedelmes próbakövévé válik az emberek gondolkozásmódja s szellemi emelkedettségének. Valamint 1848-ban Mészáros Lázár a frakkot védte, úgy itt is akadt a régi rossznak egy pár csökönyös védője, különösen Sréter ezredes a huszárt kovás mordályok helyett revolverrel abszurdumnak, címeres lődörgő tarsoly és tölténytáska nélkül éppen nemzetiségéből kivetkőztetett pandúrnak, minket pedig, kik nem ettünk 20-30 esztendeig komiszkenyeret és a revolvert ajánlók, ahhoz nem értő deákféléknek nevezett, s e véleményét a többi nagyurainkra jóformán ráerőszakolta azon modora által, hogy mivel ő az osztrák seregben régibb tiszt volt, mint bármelyike is tábornokainknak, ezeket jóval kisebb embereknek tekinté magánál s úgyszólván semmibe se vette a 48-49-ben érdemelt rangokat. A revolver mégis csak győzött a kovás mordály fölött, hanem a tarsolyt elvállalák a Sréter kedvéért; de aztán még boldogtalanabbnak érezte magát az indítványozó, mert Piemontban nem lehetett nagy D alakú rézkarikákat kapni, kerek karikával pedig, úgymond, nem is tarsoly! S ez az ember mindenkinek ismételi, hogy ő lett volna Magyarország fővezére, ha mindjárt kezdetben meg nem sebesül Schwechatnál!
Június 14-én már 400 emberünk volt, s ez négy századdá alakítva képezé az első zászlóaljat. E csapatot eddig Mogyoródy vezénylé, s én voltam még mellette az egyetlen tiszt, s így szállítók őket Dquiba; még ugyan e napon (15-én) hozott Bergamóból gróf Teleki Sándor és Kupa ezredes 101 embert, Ihász pedig 85-öt, Mihalovics százados és Jávorka hadnaggyal együtt.
Aqui gyógyvizeitől vette nevét is, s bár vizei vegyileg nem tartoznak is az európai nevezetes fürdők sorába, mégis gyülhelye szokott ez lenni a kis ország előkelőinek. A háború ugyan megritkította a vendégeket, mégis Aqui egyike volt a legjobb társaságot s legtöbb élvezetet ígérő helyeknek.
Alig alakult meg az első zászlóalj, íme 15-én érkezett Cavourtól egyenesen a zászlóaljhoz egy rendelet, melyben magyar légiónak címeztetik és meghagyatik, mi módon szervezkedjék. Ez tökéletesen ellenkezett azon ígéretekkel, melyek mellett olasz földre léptünk. Összegyűltünk tehát, ahányan valánk, kapitánytól lefelé és beküldtük e rendeletet Ihász ezredeshez egy folyamodvány kíséretében, melyben kérjük, hogy ügyeink állásáról adjon tiszta felvilágosítást.
Ennek folytán másnap hozzánk érkezett Kupa ezredes s az ő elnöklete alatt tartott tanácskozmányban elhatároztuk felkérni a honvédelmi bizottmányt, hogy szervezetünket illetőleg egészen a 48-i honvéd zászlóaljak mintáját és egyenruháját kérjük zsinórmértékül tartani és főleg kérjük a légió nevezet megszüntetését s helyette honvéd címet, és végül azon alap kimutatását, melyen külföldön állunk.
E felterjesztésünkre érkeztek 17-én kinevezéseink egészen a szárd seregnél divatos hivatalos brevet-tel ellátva; kineveztettek pedig századosokul Mogyoródy, Novelly, Veress és Mihalovics; főhadnagyok és hadnagyokul pedig Podhorszky, Markó, Nagy, Richov és Jávorka.
Egyenruhául elfogadtatott egészen a honvéd öltözet s felszerelési költségül a századosoknak 500, a többieknek 300 franknyi összeg adatott. Havi díjaink következőleg állapíttattak meg: ezredesnek 500, őrnagynak 300, századosnak 200, főhadnagynak 125, alhadnagynak 100 frk; ezen alól napidíjak járnak és pedig őrmesternek 1 frank 20 c., második őrmester 1 frk, tizedesnek 55 centime, őrvezetőnek 45, zászlóaljdobos 60, századdobos 50, ács 45, közharcos 40 centime, és természetben őrmestertől lefelé élelem és ruha.
Egyúttal felolvastatott előttünk Cavournak egy levele, melyben állásunk ekképpen határoztatik meg. Címünk leend: " Magyar sereg Olaszországban"; e sereg nemzeti zászlója alatt és nemzeti egyenruhában szolgáland, de annak jeléül, hogy mégis a szárd sereghez tartozunk, egy jelt kell viselnünk (vörös-fehér-zöld selyem övet); addig, míg olasz földön vagyunk, az olasz katonai törvények alatt állunk, ha azonban egyszer hazánkba juthatunk, azonnal megszűnik felettünk minden további olasz felsőség. Egyúttal egy esküforma határoztatott meg, mely a független Magyarországban alkotandó kormány iránti engedelmességre kötelez.
Ez esküforma nemcsak minden tiszt, de minden közvitéz által is aláíratott s következőleg volt szerkesztve:
"Ezennel nyilvánítom, hogy a háború folyamára önkéntesen beállok a magyar seregbe, mely magyar zászló és magyar vezénylet alatt alakíttatni rendeltetett, hogy Ausztria ellen, mint Magyar- és Olaszország közös ellensége ellen vívjon. Kötelezem magamat hűségre Magyarországnak, engedelmességre a magyar nemzeti kormány iránt, mihelyt ez megalakuland, hogy hazám jogait és függetlenségét kivívja; valamint arra is, hogy a sereget Magyarországba követem, mihelyt annak magyar földre szállítása lehetséges leend. - Ezen lekötelezésemet aláírásommal s eskümmel erősítem."
Ez aláírásokat megkezdte Ihász, és utána az egész tisztikar, s végül folytatta a legénység századonként. Nagy megelégedésemre szolgált annak tapasztalása, hogy a 600 egynéhány altiszt és közlegény közt alig akadt 30 ember, ki nem tudta legalább nevét aláírni, s ebben a tekintetben bátran kiállják a versenyt, sőt fényesen fölülmúlják a híres franciákat, kiknek legalább egy ötöde írástudatlan. Kétlem azonban, hogy Magyarország összes népessége ily kedvező arányt mutasson, de a fiúk történetesen leginkább Békés-, Bihar-, Szabolcs- és Heves megyékből, szóval a magyar protestáns vidékről valók voltak, hol a népnevelés tudvalevőleg sokkal jobban áll, mint egyebütt, nem is említve a tudatlan ó-hitűeket.
Július 4-én már kétezer emberünk volt, s az első zászlóalj teljesen szerveztetvén, hogy a folyton érkezőknek helyük legyen: e zászlóalj az én vezényletem alatt Alessandriába küldetett. Nagy bosszúsággal kelle tapasztalnom, hogy az alessandriai térparancsnok még csak tudósítva sem volt jövetelünk felől s a legénységnek 3 óra hosszat kelle az indóházban ácsorogni, míg én a térparancsnokhoz, tábornokhoz, kaszárnyába, élelmező biztoshoz s isten tudja hány hivatalhoz futkostam, míg végre sikerült őket a laktanyába elszállásolhatnom, de csak laza szalmára szalmazsákok nélkül; élelmezésükről pedig aznap szó sem volt, s bele telt vagy három nap, míg mindennel rendbe jöttünk. Mi magunk a városon szállásoltattunk el igen úriasan s rövid időn meggyőződhettünk mind a városi polgárok, mind az olasz tisztek irántunk vallott barátságos indulatáról, másfelől örömmel tapasztaltuk, hogy tán egész Európa legolcsóbb vidékére jutottunk, mert néhányan összeállván, egy magán háznál 30 frankért havonként olyan 4 tál ételes ebédet kaptunk, melyet kétszer annyiért is alig lehetne másutt megkapni.
Kossuth június 21-én érkezett Genuába, onnan másnap Turinba ment, útjában Alessandriában az indóháznál nagy éljenzésekkel fogadtatott; július 7-én eljött szemlét tartani a X. zászlóalj felett. Azon hitben, hogy Kossuth tán csak félórát töltend itt, a zászlóaljat az indóházban állítottam fel, de Kossuth megérkezvén Irányi és Figyelmesi társaságában, parancsolá, hogy a legénység a laktanyában állíttassék fel. Rövid szemle után beszédet tartott hozzájuk; eleinte oly rekedt volt, hogy alig lehetett érteni, de bámulatomra beszéd közben hangja mind nyíltabb s erősebb lőn, úgy hogy aztán az egész zászlóalj tisztán megérthette.
Kossuth rövid felvilágosítás után elmondá, hogy bennünket roppant hatalmak pártolnak, kiknek céljuk a nemzetek háromszáz év óta elnyomó szörnyetegét, az osztrák uralmat semmivé tenni. Mily dicsőség leend elmondhatni, hogy mi voltunk elsők, kik fegyvert ragadtunk a haza felszabadítására; de vigyázzunk magunkra, mert míg egyfelől a haza üdve és szabadsága függ tőlünk, másfelől Európa legvitézebb seregeinek szemei függnek rajtunk, kik előtt a most is híres magyar nevet még ragyogóbbá tenni a mi dicső hivatásunk leend. Fölhívá a katonákat, hogy a nemzeti igazgatóság iránt legyenek bizalommal, mert róluk még azon esetben is gondoskodva leend, ha a hadi szerencse kedvezőtlenül fordulna ellenünk; addig pedig, míg itt külföldön vagyunk, fölebbvalóik iránti engedelmesség, pontosság és szelíd, józan magaviselet által tegyék a magyar nevet tiszteltté és szeretetté.
Kossuthot több ízben hallottam beszélni részint a hazában, részint külföldön, beszéde mindig megható, elragadó volt; de most hiányzott szavaiból a benső meggyőződés és azért a hatás is, mit e különben is bús kedélyű hallgatóságban szónoklata előidézett, igen csekély volt.
Július 8-án Kossuth Aquiban levő 2000 emberünk felett tartott szemlét s hasonló beszédet; onnan aztán elutazott Genuába.
Július 9-én a második brigadehoz (Kiss ezredes) tartozó 2 zászlóalj utazott át rendeltetése helyére Astiba, Gergye és Valentini századosok vezénylete alatt. E két tiszt elseje székely határőr-tiszt volt. Társadalmi műveltséggel alig bírtak, s csodálkozom Kiss Miklós ezredesen, e finom szalonemberen, hogy ilyen zászlóaljparancsnokokat választott, kikről előre lehetett látni, hogy nehéz helyeiket bajosan fogják jól betölteni.
Valóban nem is csekély nehézség a fel nem fegyverzett kiszolgált osztrák katonákat rendben tartani, kik még azon felül sorsuk bizonytalansága miatt zúgolódnak is. Tartottunk ugyan gyakorlatokat, már amennyire vén katonát fegyver nélkül gyakorolni lehet; de ez még igen kevés részét foglalta el a napnak, s az embernek igen szemesnek kelle lenni, hogy a csupa unalom szülte pajkosságokat kicsapongássá fajulni ne engedje.
Én nem tudom, mi lépéseket tettek főnökeink e már négyezret meghaladott sereg fölfegyverzése céljából; részemről előbb gróf Biscarettit, a szárd sereg generál inspektorát, később az alessandriai parancsnok-tábornokot felkértem, hogy ha már egészen nem is akarnak fölfegyverezni, adassanak legalább vagy száz fegyvert és dobokat, hogy százanként lehessen gyakorlani és felügyelő őröket és őrjárókat állítani; de biz' e kérelmek mind sikertelenek maradtak s mi mindvégig fegyverzetlen maradánk.
Dobokat ugyan adtak, hanem akkor meg az olaszokkal gyűlt meg ezek miatt a bajunk, mert az olaszok oly ellenszenvvel viseltettek az osztrák ismeretes felkelők és takarodók iránt, hogy e kedélylázító hangok megszüntetése miatt a tábornokhoz folyamodtak s így az olasz dobjeleket kelle divatba hoznunk, melyeket aztán a mieink nem értettek meg.
A tisztikar kardot és honvéd egyenruhát viselt, de az újonnan kinevezett, s külföldet még nem ismert fiatalokat csak nehezen lehetett leszoktatni a csömörletes kardcsörtetésről; pedig ez épp oly undorító, mint végig muzsikáltatni magát az utcán.
Hiába való volt az olasz és francia tisztek példája, kik soha leeresztett karddal nem járnak; végre is profoszhoz küldéssel kelle kivinnem, hogy viseljék a hadnagy urak kardjaikat felakasztva.
Július 13-án érkezett hozzánk a fegyverszünet, s vele együtt a béke híre. Eleinte koholmánynak tartá mindenki, később, minthogy kétkedni nem lehetett, számtalanképp találgatták: mi indíthatta Napoleont félúton megállásra. De még mind remélték, hogy vannak kedvezőbb utó-feltételek. Midőn azonban kisült, hogy Olaszország nem csak Velencét s a várakat meg nem kapja, de sőt Nizzát és Savoyát a segítségért odaadni kénytelen: az ingerültség mindenfelé oly nagy lett, hogy a Turinba bevonult császárt csak az mentette meg a megdobáltatástól, hogy Viktor Emánuellel egy kocsiban ült, de így is, dacára a sorfallat képező csendőrök s francia gárdának, bőséggel kapott biz'füttyöt is, míg a kevéssel előttük bevonuló Cavour éljenzéssel s örömrivalgással fogadtatott.

 

A magyar légió feloszlása
(Kossuth és Klapka látogatása. - A feloszlatási parancs. - Viktor Emánuel és Klapka. - A besorozottak. - A fegyelem. - A búcsúlakoma.)

Folytatom, illetőleg befejezem elbeszélésemet a magyar légióról.
Július 17-én Kossuth, 21-én pedig Klapka tbk. látogattak meg bennünket, s egyúttal el is búcsúztak tőlünk, azon biztosítással, hogy sorsunkról gondoskodva leend.
Alig kezdődtek meg a hadműveletek, az alakítandó magyar sereg híre lázas izgatottságba hozta a konstantinápolyiakat is, mivel azonban az ottani ügyvivő, Karacsay gróf, nem igen közlékeny ember volt, az ő bizalmasai pedig, mint hajdan a Gál Sándoréi, fontos titkolózó képeket vágtak: az én régi emigráns társaim engem ostromoltak felvilágosítást sürgető leveleikkel, s én meg is írtam Asztalfinak úgy, amint az akkori lázas körülmények közt érzetem és ítéltem, kevés reménnyel kecsegtető ügyünk állását, ebből aztán az lett, hogy leveleim kézről kézre jártak, míg Szilágyi Dani útján gr. Karacsayhoz jutottak, ki aztán Klapka tboknak küldte meg azokat, azon megjegyzéssel, hogy még az osztrák ügynökséget is megjárták volna. E leveleimben írott azon aggodalmaim beteljesültek, hogy minket csak szökevény-csalogatókul tartanak, s ha nem lesz ránk szükség, rozsdás szerszámként eldobnak; mindazáltal megérdemlettem érte a megintést, melyet Klapka tbnoktól kaptam, mert háborús időben politizálgatni s őszinte leveleket, melyek az ellentáborba is eljuthatnak, irogatni nem szabad; másfelől tudnom kellett volna, hogy lázas időkben a legjobb barátok sem titoktartók, s így végre is csak magamnak ártottam legtöbbet vele. Iszonyú pessimistának tűntem fel akkor, bár az eredmény megmutatta, hogy igen józan ítéletem volt állásunk felől, s azon természetem miatt, hogy az eseményeket szerettem magamnak feljegyezgetni, utoljára irigy tiszttársaim a veszedelmes firkász szép gyanújába hoztak.
Amint kis seregünk létszáma szaporodott, szükségesnek látták néhány tisztről gondoskodni, mert 4000 ember mellé alig voltunk 20-an, Konstantinápolyban pedig - a renegáltakon kívül is - volt még legalább 20-25 volt honvédtiszt, kik szívesen eljöttek volna, de az én őszinte leveleim visszariaszták egy részét, más része meghasonlásba jött Karacsay gróf úrral, s a végeredmény az lőn, hogy közülük egy sem szállíttatott el, hanem három renegált kolaszim (főkapitány), u.m. Tüköry, Kiss József és Kalmár kaptam meghívást, kikhez azután még Eberhardt főkapitány és Tolnay hadnagy csatlakozott.
Ezek július 21-én érkezek meg Genuába, Kalmár (Emin A.) kivételével, ki gyönge mellű levén, a tengeri betegség folytán vérhányásba esett és Civitta-Vecchia irányában meghalt.
A hajóskapitány jelentést tett Civitta-Vecchiában halottja felől, és engedélyt kért eltemethetésére, mivel azonban a halottnak útleve nem volt a pápai államokba láttomozva, csak nagy utánjárás és több órai várakozás után sikerült kinyerni az engedélyt, azután meg pap nem akart jönni eltemetni, mert úgymond, nem gyónt meg. Hasztalan volt az okoskodás, hogy hiszen nem gyónhatott meg, ha pap nem volt, csak azzal segítetek a bajon, hogy a kapitány állítá, miszerint pap nem létében neki gyónt meg.
Így jött aztán végre egy barát, hat csendőr kíséretében, elmondá a halott felett (ki török volt!) a misererét, beszentelte s egy csónakba tették és partra szállíták, de nem engedték meg az elhunyt társainak, sőt még nejének sem, hogy partra lépjen, mert útlevelük nem szólt oda. Hiába ajánlák, hogy fogják őket, ha tetszik szuronyok közé, később is, midőn azt kértük, hogy legalább a szegény nőnek engedjék meglátni, hova temettetik férje, ez sem használt semmit, kérlelhetlen maradtak az embertelenségben s így e derék becsületes és mindenki által szeretett honfitársunk sírját még saját neje sem ismeri.
Július 28-án küldetett Eberhardt Alessandriába, átvenni mint őrnagy augusztus 1-től kezdve a zászlóalj-parancsnokságot, ugyanekkor Mogyoródy is őrnaggyá léptettetett elő s kapta a harmadik, Kiss és Tüköry a második és negyedik zászlóaljat, az 5. zászlóaljat Pongrácz százados parancsnokolta ezután is mind végig.
Még szeptember közepéig maradtunk együtt némileg rendezett, de tétlen és fölfegyverezetlen állapotban. Szeptember elején egy terjedelmes napi parancs érkezett hozzánk az igazgatóságtól, mely következőleg szólt:
1. A zászlóaljaknak adassék tudtokra, hogy a szövetséges hatalmak közbenjárása következtében sorsuk biztosíttatott az által, hogy az osztrák kormány hivatalosan és írásban beleegyezett, azt, amit a magyar katonák olasz földön elkövettek, tekintetbe nem venni, sőt inkább ígéri, hogy őket hazájukba tűzhelyeikhez haza juttatandja.
2. Ennek folytán elhatároztatott a piemonti kormánnyal, minek utána a magyar sereg Olaszországban lételének további célja nem volna, a jövő héten a feloszlatást véghez vinni.
3. A sereg Alessandriából fogja útját venni Milanón keresztül Dezenzanó és Peschiérának, amely utóbbi helyen, az osztrák várparancsnokság előre értesülve, az oda megérkező csapatokat tovább Magyarország felé szállítandja.
4. A szállítás könnyebbítésére a sereg 4 osztályra fog felosztatni, minden osztály 5 századból összeállíttatni, és pedig az első osztály minden zászlóaljnak első századaiból, a második osztály a valamennyi második századból, a harmadik a 3-ból és így tovább, a huszárszázad az utolsó csapathoz csatlakozik.
5. A dandárparancsnok urak azonnal felveendik a névjegyzéket olasz nyelven, semmi zászlóalj vagy század címmel, hanem csak premiere, seconde etc. détachement d'Aqui, d'Asti vagy d'Alessandria felirattal, az elküldendő csapatok szerint, úgy hogy összesen 4 détachement lesz kimutatva az osztrákoknak átadandó jegyzékben.
6. Az astii és aquii első détachement útnak indul hétfőn Alessandriába, megérkezve, az ottani laktanyában töltendi az éjjelt, hogy a jövő nap reggeli 5 órakor tovább folytathassa útját.
7. Kiknek köpönyegük nincs, Alessandriában fognak kapni; úgy szintén minden ember egy inget, egy alsónadrágot, egy nyakravalót és kinek nem volna, egy pár lábbelit is fog kapni.
8. Minden altiszt és közharcos elutazása előtt Alessandriában 15 napi zsoldot, s utazására szükséges kenyeret és húst kap.
9. Dobay kapitány az aquii, és Molnár főhadnagy az astii dandártól holnap, szombaton Alessandriában átveendik az ottani katonai intendaturától a ruhaneműt és egyéb, az elindítandó csapatok felszerelésére és elindítására szükséges tárgyakat.
10. Minden csapat egy-egy kapitány által fog Dezenzánóig vezettetni, egy piemonti tiszt társaságában. Az ezzel megbízandó kapitányok lesznek az első csapatnál Mihálovics, másodiknál Veress, harmadiknál Valentini, negyediknél Novelli.
11. Azon altisztek és közharcosok, kik külföldön akarnak maradni, mint szintén azok, kik piemonti szolgálatba lépni szándékoznak, az utolsó csapattal jönnek Alessandriába, s addig, míg állásuk s utileveleik rendbehozatnak, Eberhardt őrnagy parancsnoksága alatt állandanak.
12. A tisztek mostani állásaikon maradnak mindaddig, míg ügyeik a kr. hadügyminisztériumnál rendbe hozatnak.
13. Az Amerikába szándékozók a szabad átszállíttatást meg fogják nyerni, de még eldöntve nincsen, hogy Genuából vagy Franciaországból fognak-e elindíttatni.
14. A kórházakban levő betegek névsorai Aqui és Astiból Eberhardt őrnagy úrnak küldendők, ki gondjukat viseli s felgyógyulásuk után azon feltételek mellett, mint a többit, haza küldendi.
E napi parancs pontosan végre is hajtatott. Szept. 14-én vitte Mihalovics az első, 15-én a második 800 egynehány emberből álló csapatot, 15 napi zsolddal, pár napi eleséggel és tisztességes jó öltözettel ellátva.
Egy órával elindulásunk előtt megjelent véletlenül Viktor Emánuel is egy udvari vonaton. Embereink felismervén, hatalmas dörgő éljennel fogadták, mire ő azonnal Klapka tbk-ot hivatta s vele vagonjában néhány percig értekezve, tőle s általa a légiótól érzékeny búcsút vett, s annyira meg volt hatva, hogy majdnem könnyei törtek elő.
Dezenzánóban a gyönyörű Garda-tó partján vettem búcsút embereinktől, s végig érzettem még egyszer azon keserűséget, mellyel a fegyverletétel tölt el minden érzékeny lelket. Nem kötöttem ugyan soha vérmes reményeket e külföldi erőlködésünkhöz, sőt egyike voltam a legpesszimistábbaknak, de annyit mégis reméltem, hogy hazánk sorsán változtatni fog e nagyszerű háború s annál keserűbben esett a csalódás, hogy a békekötésnél még csak említés sem tétetett rólunk.
Minden legény elláttatott egy nyomtatott bizonyítvánnyal, mely vallja, hogy az itteni magyar légiónál szolgált s e szerint szabad hazautazhatása biztosíttatik; mind a mellett e pontot sem tartotta meg híven az osztrák kormány; nagyrészt ugyan egyenest haza bocsáttattak e legények, de a legujoncabbakat és a volt hadapródokat újra besorozták, jól tudván, hogy egynéhány emberért csak nem kezd Napoleon vagy Victor Emánuel újabb háborút. Így a többek közt a nálunk hadnagyi rangra emelt Hetényi besoroztatott, és midőn e miatt panaszt emelt és bizonyítványával állott elő: 50 bot lett rá a felelet! Ő aztán megszökött, elment Turinba, panaszt emelt s az ügy némi diplomáciai levelezésekre szolgáltatott okot, - de hiába, ő szegény csak az ötven bottal maradt, a többi besorozottak pedig megrémülve a példától, panaszkodni sem mertek többé. Hárman e besorozott volt altisztek közül 1860-ban elszöktek, Bukarestben engem fölkerestek s én eszközöltem számukra útlevelet és némi kevés útiköltséget, mellyel Konstantinápolyig, s onnan Nápolyba mehettek Garibaldihoz. Tőlük hallám a Hetényi elmondott esetét.
Még azon éjjel (15-én) visszatértem Milánóba s ott maradtam 17-ig; megnéztem e város világhírű dómját és skaláját, s egy cicerone segítségével minden nevezetesebb nézni valót; estére aztán Alessandriába tértem vissza, s ott találtam összegyűlve az egész légió tiszti karát. Búcsúvacsoránk egészen a helyzethez mért komoly és kedvetlen volt, s az egyetlen toaszt, mely lelkünkhöz szólott, a Klapka tbk-é volt, ki a halottakért - a haza vértanúi emlékéért - emelt poharat. Innen ismét szétoszlánk a szélrózsa minden irányában, megszomorodva, de nem csüggedve, folytatni apostolkodásunkat hazánk ügyéért. Kossuth visszament Londonba, gr. Teleki L. Párisba, Klapka elment Svájcba; Türr, aki Garibaldi mellett valahol Bergamó körül azon vakmerőségre vetemedett volt, hogy kibontott olasz-magyar zászlóval - mindenik veres, fehér, zöld, egy magyar ezred elébe vágtatott, őket átjövetelre szólítá fel, mire azok tisztjei sortűzzel feleltek, melyből egy golyó a Türr balkarját szétzúzta, nehéz sebe tekintetbe vétele folytán, ezredesi nyugdíjat kapott s orvoslás miatt Aquiban maradt. Hasonlag nyugdíjaztatott 250 frank havi járulékkal Ihász ezredes, a török szolgálatból kilépett és most állás nélkül maradt Tüköry, Kiss József és Eberhardt őrnagyok 150 frk járulék mellett aspettativába helyezve, Turinban maradtak. Kiss Miklós ezredes a Szt. Móricz rendjellel díszítve, visszament folytatni boldog családi életét Frankhonba, mi pedig valamennyien három-három havi fizetést és útiköltséget kaptunk oda utazhatni, ahonnan jöttünk.
A háború alatt fogott vagy átjött hadapródokból és altisztekből kinevezett hadnagyok, 3-4 kivételével, visszatértek a csapatokkal együtt, minket pedig felszólított Farini modenai miniszter, hogy rangunkkal lépjünk modenai szolgálatba, minek folytán gróf Bethlen Gergely ott lovassági, Krivácsy tüzérségi ezredesekké lettek, tiszttársaink a Mogyoródy, Pongrácz és csekély személyem kivételével, szintén toscana-modenai tisztekké lőnek, és egy év múlva ők lettek a Garibaldi ezer-jének, ezen országot hódított híres csapatocskának legjobb tisztjei s ezzel bőven lerótta az emigráció Olaszországnak a szíves fogadtatás s ügyünk pártolásáérti hála tartozást.
A 4000-et meghaladó legénység közül csak 50 egynéhány maradt külföldön, nagyobb részt Bethlen ezredes mellé csatlakozva; ezek is nagyrészt rábeszéltettek föllebbvalóik s az olaszok által a maradásra, egynéhány pedig olyas katonai kihágással érezte magát terhelve, hogy nem mert hazamenni.
Az én parancsnokságom alatt volt például egy igen szelíd, jóviseletű tizedes, ez az utolsó napokban jelenté magát a maradásra, és midőn rapportra vittem, így adá elő helyzetét Klapka tábornok előtt:
A magentai ütközet kezdetén ezredük csatárláncban volt s folytonosan tüzelt, - noha kedvetlenül, mert igen kegyetlen ezredesük volt és még az ütközet reggelén is 25 és 50 botokat osztogattatott a legcsekélyebb tévedésért is; ez az ezredes nagy káromkodva lovagolt előre-hátra, s egy őrmestert vigyázatlanul elütött lovával, de egyúttal ő maga is leesett, s kardja kihullott kezéből. Ezen tizedes hirtelen megfogta a lovát, az őrmester pedig felvette a kardot és illően megfordítva, átnyújtá az ezredesnek, de ez köszönet helyet káromlások közt hozzá vagdalt, és látva, hogy az még védi magát, kirántá revolverét és lelőtte! A tizedes ezt látva, ledöfte az ezredest és azzal eldobván fegyverét, átfutott a franciákhoz.
Volt még egy említést érdemlő furcsa emberem, egy szép leány-arcú, valódi pusztai bojtár gyerek, ki míg katonának nem sorozták, várost vagy falut is alig látott. Ennek azon sajátságos tulajdonsága volt, hogy semmi főtt ételt meg nem evett, hanem csak tejjel, kenyérrel és nyers szalonnával élt és vízen kívül semminemű italt nem ivott. Már az osztrákoknál pénzül adták ki illetékét s kenyéren kívül maga gondoskodott élelméről s ezt kelle tennem vele nekem is. Ez életmód mellett e fiú, ki 22 éves volt, alig látszott 18-nak, szép piros, egészséges volt; pontossága, tisztasága, de különösen szelídsége által pedig az egész századnak kedvence.
E lehető rövidre vont vázlatból láthatjuk, hogy mi az olasz kormánynak tényleg semmi hasznára nem voltunk, minthogy nem csak ellenséggel szemben nem álltunk, de sőt teljesen felszerelve sem voltunk, és mégis a kormány részéről saját seregeivel egyenlő fizetésben és ellátásban, feloszlatásunk után pedig 3 havi ingyen zsold és útiköltségben részesültünk; a polgárok pedig mindenütt kitűnő előzékenységgel viseltettek irántunk, családi köreikbe, mulatságokra, vadászatokra hívtak, a katonatisztek szintén bajtársaiknak, barátaiknak tekintettek s az egész nemzet úgy bánt velünk, mint vendégekkel, elvbarátokkal bánni szokás.
Más részről meg kell említeni a légió fő- és altisztjei dicséretére, hogy ők is elkövettek mindent a polgárokkal való jó egyetértés fenntartására; lopások, részegeskedések, s verekedések nem fordultak sehol elő, vagy egyes esetekben azonnal szigorúan és részlehajlatlanul büntettettek. Így például Gergye százados egy általa előidézett verekedésért azonnal elbocsáttatott, én meg az első lopásért az egész századot megbüntettem, kifizetvén az olasznak a lopott libák árát a század pénzéből, minek következménye az lett, hogy a tolvajt jól eldögönyözték és soha többé lopásért panaszok nem érkeztek. A tisztikar közt is nagyobb egyetértés uralkodott, mint rendesen ilyen csapatoknál szokott. Azon botrányos rágalmazások, gyanúsítások és veszekedések, melyek 49-ben a lengyel légiót, 61-ben az olasz-magyar légiót utálatossá tevék, köztünk még nem lettek divatosakká, minek legszebb bizonysága az, hogy köztünk egyetlen párbaj sem fordult elő. Egy kis rangirigység, s ezzel járó emberszólás, meg különösen a törzstiszt urak közt az elmaradhatatlan ferbli és makaó járta ugyan úgy zárt ajtóknál, de ki róhatná ezt fel éppen bűnül csaknem teljes tétlenségre kárhoztatott embereknek? Átlag bizony úgy viseltük magunkat, mint légió soha és sehol, és az egész olasz népnek becsülését vívtuk ki vele a magyar névre.

 

Vissza keletre
(Az elindulás. - A hajón. - Viktor Emánuel király ajándéka. - A hallgatag török. - Egy francia abbé. - A bolygó zsidó.)

Szabad és ingyen utazás lévén számunkra biztosítva, azon 50-60 altiszt és közharcos közül, kik a hazába visszatérni nem akartak, 36-an jelentették magukat Oláhországba menendők, a tisztek közül én Konstantinápolyba. Az olasz kormány tehát hajót rendelt ezek számára, én pedig szállító felügyelőül vagy parancsnokul rendeltettem melléjük. A hajó azonban sokáig késett; Bethlen ezredes tisztjei meg hatalmasan verbuváltak, s így mire hajó adatott, a 36 ember 7-re olvadt le. Másrészről három havi illetményünket csak 8 nappal későbben adták ki, mint a hajó indult, s így nem maradt egyéb hátra, mint a rám bízott felügyeletet a köztük rangra legelsőre - Giba őrmesterre átruházni.
Noha ez átruházást szükségből és így is Klapka tbk tudta és beleegyezésével tettem, Olaszországból eltávoztom után találkoztak gonosz nyelvek, kik vádat csináltak belőle ellenem, hozzá tévén még, hogy ezen emberek elsüllyedtek a tengeren. Azon felül, mint mondám, hogy a felügyeletet parancsnokom beleegyezésével ruháztam át másra, kérdem: hogy hajós kapitány, vagy éppen valami emberek feletti lény vagyok-e én, hogy ha már el kellett süllyedniük, jelenlétemmel megmenthetém vala őket? vagy tán azt sajnálta, ki e hírt koholta, hogy miért nem süllyedtem én is el velük? Szerencsére sem én, sem ők nem vesztek el.
Amint e keringő hír felől Eberhardtnak 1860-i febr. 12-ről kelt levele által értesültem, azonnal elmentem a bukaresti főkonzul: Strambió úrhoz és általa 10 nap múlva a galaczi olasz konzultól következő hivatalos tudósítást kaptam:
"Valósággal megérkeztek mind a heten Galaczra épségben, mivel azonban a szárdiniai kormány őket tovább nem szállíttatja, az eddigi egy közös útlevél helyett a galaczi konzulátus látta el útlevéllel a tovább utazókat, kik közül öten elmentek Jassiba, vagy legalább oda való útlevelet kaptak, ketten pedig ott maradtak Galaczon."
Nyolc nappal ezen 7 ember elutazása után én magam a Messageries Imreriales-ra kaptam harmadik helyi jegyet, azon biztosítással, hogy mint katona e jeggyel a második helyen utazhatom. De biz a szövetséges franciák nem vették azt figyelembe, és még rá kelle vagy 120 frankot fizetnem, hogy második helyen mehessek Konstantinápolyig. Ezen hajókon még a második hely is kabinokra van osztva s legalább annyi kényelemmel ellátva, mint a dunai Lloydok első helyei.
Történetből egy tisztes öreg török tiszttel jutottam egy kabinba, ki rendkívül hallgatag útitárs volt, politizálni nem szeretett, rendkívül sok kávét ivott, de nem dohányzott. az egyiptomi alkirály küldé szerencse-kívánatokkal s némi ajándékokkal Viktor Emánuelhez, kitől viszont egy kis érmet visz urának emlékül.
Megmutatá az érmet, de mennyire csalatkoztam, midőn drága brilliantos ékszer helyett, a kinyitott tokocskában egy kis pityke nagyságú feketére zománcozott szelencécskét leltem, melyen még csak egy kövecske sem volt. Az öreg mosolygott meglepetésem felett, s felelet helyett egy górcsövet nyomott kezembe. A szelence tetején, mely kis zsebóra alakú volt, egy tűgomb nagyságú ezüst lapocska látszott, mely nagyítva, egy angol egy shillinges pénzdarabot ábrázolt, melyen a kép-recézet, körirat minden tökéletesen volt utánozva, de oly kicsinyben, hogy még azután sem volt felismerhető, ha már nagyítva láttuk. Így aztán valódi fejedelmi kis ékszer volt, s illőbb egy királyhoz, ki a művészet nemzetének ura, mintha néhány ezer frankos gyémánt vagy gyöngy lett volna.
Az olasz partok mentében kitűnő szép időnk volt. Valamennyi utas jókedvű, jó étvágyú volt, asztalnál mintegy 25-30-an lehettünk, köztünk egy abbé és két kámzsás barát. Lehetetlen is Olaszországban 30-40 embert együtt látni, hogy egy-két barát, vagy Görög- és Oláhországban egy pár pópa ne legyen közte. Az abbé piros, elhízott ember volt, bornak és asztalnak s politizálásnak nagy kedvelője. Eleintén mérsékelten kelt ki a francia politika ellen, mely Olaszország dolgaiba avatkozik, az elátkozott vallástalan Viktor Emánuelt segíti a kegyes és jó keresztény osztrák ellen; látván azonban, hogy a kapitány s a többi francia utasok hallgatnak, s nem igen ellenzik, lassanként neki tüzesedett úgy, hogy utoljára a franciákat országrablóknak, istentelen világháborgatóknak s az erkölcsiség és kereszténység felforgatóinak nevezte.
Ezt már nem tűrhette tovább az öreg török, noha eddig mindenki azt hitte, hogy egy szót sem ért saját nyelvén kívül. Felkelt s szép tiszta franciául előbb sajnálatát és bámulatát fejezte ki a felett, hogy ennyi francia közt, egy francia hajón, nem akad francia, ki e rágalmakra megfelelne s egy idegennek kell e bántalmak és sértő beszédek ellen szót emelni. Illik-e egy paphoz - úgymond - kinek az evangélium szelídségét és türelmességet parancsol, ily korcsmai nyelven beszélni? Vagy az-e a kereszténység elve, hogy az emberi és nemzeti jogokat megfeszítő Pilátust kegyes istenfélőnek, az élet és szabadságáért küzdőket világfelforgató rablóknak nevezik? Önök papok közül akadtak - így szólt a török - kik éppen ellenkezőjét tették annak, mit vallásuk parancsa szerint tenniük kellene. Tán azt hiszi, hogy elfelejtette a világ a szt.-bertalani éjeket, az inquiziciót, az ínséget, tűz- és vérözönt, melybe fullasztották a fél világot, vagy ez tán alkalmazása azon parancsolatnak: "szeresd felebarátodat, mint önmagadat." Ellenünk is így lázítjátok az egész világot, türelmetlen pogányoknak mondván minket, pedig nálunk mindenféle vallásúak teljes szabad gyakorlata van, míg ti ott, hol hidrafejeteket szét nem zúzta a közszellem, irtottátok irgalmatlanul még az anya méhében lévő csecsemőt is, ha nem titeket bálványozott, száz meg százezer család boldogságát dúltátok fel hazug nyelvvel, népeket és országokat bujtogattatok egymás ellen s több vért ontottatok a vallás nevében, mint a világ összes nem vallásháborúi együtt.
Az abbé közbe kiáltott, hogy nem igaz s nem is mondta azokat, mikkel őt vádolja e pogány!
Ez volt még hátra. Eddig még mérsékelten, legalább elég csendes hangon beszélt a török, de erre méregbe jött.
"Nyomorult - szólt felháborodva - én nem hazudok soha, de előttem nem tartozol a kiváltságosok közé, s vagy azonnal megköveted a társaságot sértegetéseidért, vagy megtanítalak a nyelvedet megzabolázni!" - Erre kivette látogató jegyét, egy francia kapitányhoz nyujtá azon kérelemmel, hogy rendezze el a többit. Ekkor tudtuk meg, hogy a török - egy pasa és Alexandria kormányzója!
Az eredmény az lőn, hogy a pap rögtön más helyre költözött és a legelső hajó-állomáson elhagyta a hajót.
A másik két barát éppen ellenkezője volt a nagyszájú abbénak, alázatosak, hallgatagok és oly szerénykedők, hogy még a pincérnek is minden tányérváltást megköszöntek. Egyikük egy igénytelen kerek fejű fráter volt, másik feltűnő szép homlokkal, éles, kissé mélyen ülő szemekkel, kissé szegletes, de határozott arccal és szép egyenes termettel. Estebéd után a szép holdvilágnál fenn a fedélzeten beszélgetésbe eredtem vele és igen kellemesen lepett meg ez embernek nem várt tudományos készültsége. A szép, csendes, mély tenger, a ragyogó hold és csillagok, előbb föld- és égtanra terelék beszédünket, majd a mindenség rendje s első indoka felett bölcselkedénk, végre azon vettük észre, hogy politizálunk, ami, kivált háborús időkben, csaknem elkerülhetetlen.
E tekintetben már tökéletesen pap volt, szerinte a népnek nem szabadság és nem iskola kell, mellyel úgy is csak visszaél, - hanem bot és dologház; a lazaróni a föld legáldottabb országában is nyomorult koldus, mert rest és még pénzért sem akar dolgozni, hanem ha annyit koldult vagy lopott, amennyivel jól lakott: kifekszik a napra, és a jégesőn kívül nincs hatalom, mely őt e dolce far niente tétlenségből felzavarja. De a kormány (a Bourbonoké) nagyon szelíd hozzájuk; adót kellene rájok vetni és ha a nép nem tudja lefizetni, dologházba kell zárni s bottal tanítni a munkálkodásra.
Az abbét nem győzte eléggé kárhoztatni dölyfös magatartása s meggondolatlan nyílt beszédei miatt s a töröknek teljesen igazat adott. Mi - úgymond - egészen Krisztus tana szerint cselekszünk, alázatosak vagyunk mint a koldusok, és szőrcsuhát viselünk, mint a hajdani szolgák; türedelmesek vagyunk még a bántalmazások ellenében is. Hej pedig mennyi szidalmat, gúnyt, bántalmazást kell a napról napra elbizakodottabbá váló néptől kiállani. Nem rég is, amint kolostorunkból kiléptem a járdára, roppant hegyes szeg döfte át talpamat - az egész járdát tele szórták lapos fejű hegyes szegekkel - de én nem adtam nekik azon elégtételt, hogy eljajduljak, ellenkezőleg mosolyogtam rájuk, - csak így maradhatunk még meg! Úgy megbarátkoztunk, hogy ő végre elmondta egész utazása célját.
A navarini ütközetben - úgymond - egy elveszettnek hitt francia matróz vagy hajó-apród valami deszkadarabon menekült, s egy görög hajóra jutott, mely Alexandriában kitette. Innen Indiába szándékozott, de a kis arab-parti hajót a szélvész az afrikai partok mentében lesodorta Madagaskarig, hol őket foglyokként letartóztatták. Itt ő kedvelt emberré lőn, előbb katonáskodni tanította őket, majd seregszervező - később fővezér - utoljára a sziget főnöke lőn.
Négy-öt év előtt meghalt, hagyván hét millió frank vagyont, letéve az angol-kelet-indiai társulatnál. Gyermekei nem lévén, mindenünnen akadtak a gazdag hagyományra igényt tartó rokonok. Így magam is beszéltem egy Gyulára való hazánkfiával Londonban Pichler úrnál, ki igen szegény állapotban több hónapot töltött Londonban örökösödési joga elismerését sürgetve, - de a sok követelő közt egy sem bírt jogérvényes bizonyítékokkal. Mi azonban, mondá az én barátom, már mindent rendbe hoztunk s én most egyenesen oda megyek a szerzet nevében felvenni, illetőleg elhelyezni az említett örökséget. - Ha igaz íme a bolygó-zsidó megvalósult története.

 

Az úton
(Nápoly. - A fekete könyv. - Athén. - A visszatérés Konstantinápolyba. - Ottani barátaim. - Néhány szó az állandó hadseregről.)

Okulva már a múlt utamon, jól rendbe hoztam útlevelemet Genuában, hogy Nápolyt megláthassam. Nem egykönnyen láttamozták pedig, számtalan kérdésekkel ostromoltak s végre is 12 frank díj mellett tették meg. A római államokban, sőt magában csak Civita-Vecchiában is kereken megtagadták azt. Mikor az olasz háború hírére Türr Konstantinápolyból Genuába ment, ki akart szállani Nápolyban is, s e célból elment útlevelével a nápolyi konzulhoz. Ez száz meg száz kifogást talált, s végre nagyon szoríttatva kereken kimondta, hogy nem lehet, mert Türr be van írva a fekete könyvbe.
- No jegyezze meg ön magának - felelé neki haragosan Türr - hogy mostantól kezdve majd mi is fekete könyvet tartunk s ön lesz legelől beleírva.
Ki hitte volna, hogy két év múlva az a megnótázott emigráns osztogat parancsokat Nápolyban?
Az olasz azt mondja - "veder Napoli e poi morir" s annyiban igaza van, hogy Nápoly gyönyörű épületei, a roppant széles öböl, a végtelen sík tenger, háttérben a gyümölcs-erdő koszorúzta hegyek, dél-nyugatra a kopáron magasló Vezuv: oly bájoló tájképet mutatnak, minő alig van még a világon. Ezzel csak Konstantinápoly vetekedhetik; de míg itt a partra lépve, ronda faházak, szűk, tekergős, piszkos utcák botránkoztatnak meg, addig Nápoly épületeinek szépsége, utcáinak széles egyenessége s szép kövezete által lep meg. Ma már kétségkívül javultak a társadalmi viszonyok Nápolyban, de még 59-ben ez állam szomorú élő példája volt annak, mivé törpítheti a művelt nemzetet az uralkodói zsarnokság.
Alig léptünk partra, azonnal rongyos, piszkos koldusok serege rohant ránk. Nők, gyermekek, aggok és köztük oly izmos, erőteljes vad tekintetű férfiak, hogy inkább rablók, mint koldusokhoz hasonlítanak. Egyúttal, mint Konstantinápolyban az ebek, úgy heverésztek mindenfelé az őszi napon sütkölődzve a híres lazzaronik, e hajlék és foglalkozás nélküli európai páriák, kik lustaság és piszkosság tekintetében még az oláhcigányokon is túltesznek. Aztán alig haladtunk száz lépést, észre vettük, hogy két barát kisér bennünket. Olasz útitársam figyelmeztetett rájuk. Igyekeztünk ez új divatú spicliktől menekülni s bérkocsiba ültünk; de hasztalan, a barátok is azt tették és egész nap követtek bennünket, mint az árnyék. Vannak elegen, jut belőlük minden idegen kémlelésére egy pár.
A piacon egy sorban árulják a naranccsal és burgonyával a szent képeket, faragott Jézuskákat, olvasókat és ereklyéket; de ugyanez ereklyések csinos nápolyi veres és fekete korall gombokat és csecsebecséket is árulgatnak.
Feltűnő volt, hogy nem hallottam annyi verklist és muzsikust, mint más olasz városban, de annál több keresztet, feszületet és az utcasarkokra állított szent szobrokat láttam, melyek előtt még a pompás fogatokban sétáló urak és hölgyek is megemelték a magas tetejű kalapot, vagy keresztet vetettek magukra, s ezt valóságos tüntetéssel tették.
A kávéházak és utcák, különösen a szép nagy toledói utca tele volt néppel, de az olasz könnyű kedély és lármás jókedv helyett lehangolt egykedvűség ült a járókelők arcain, mintha temetésről jönnének. Nem is csoda, hisz minden keresztutcából felülről lőrések és kormos ágyútorkok ásítoznak le s a főutcát berekesztő őrház tornácán töltött ágyúk háta megett sétál az őr, készen pillanat alatt összekartácsolni a jármát lerázni akarható tömeget.
Nyomorult balgák! azt hitték, hogy ágyúkkal elhallgattathatják a korszellemet, hogy ólmos börtöneik és bérenc hadseregük örökre biztosíthatják gyűlölt uralmukat! Egy ember szava, ki a szabadság zászlaját ezer harcos élén föl merte emelni, elfújta őket a föld színéről, mint kártya-házat, vagy gyenge hópelyhet!
Messinánál elhagytak bennünket a papok, el az öreg török efendi is, helyettük franciák érkeztek Marseilleből. Az eddigi politizálást azon semmiségek körül forgó, örök-víg csevegés váltotta fel, mit a franciák e szóval fejeznek ki: ,causer'. Mondják is nagy büszkén, hogy il n'y a que les francais qui savent causer, ami lehet ugyan mulattató kivált nők társaságában, de biz abból valami épületest nem igen tanulhatni. Azt azonban megtanulhatja belőle az ember, hogy e beszélgetésen átáramló udvariasság nem egyéb megszokott szólásformák halmazánál, melyeket sem aki mondja, sem akinek mondják, szó szerint nem vesz; továbbá legtöbb elménczkedésök puszta szójátékon alapszik és mindig vagy több, vagy kevesebb mondatik, mint kellene. Így például egy elhízottnak azt mondja: "ön kissé erős" (fort;) egy kopasznak, hogy "nyílt homlokú"; egy hazug - szerintük "jól tud elbeszélni", egy zsémbes csak "komoly természetű", a fecsegőnek "sok esze van", a legbárgyúbb leány is legalább "gentile" (kedves), ha pedig beszédes, már akkor "charmante" (bájoló, elragadó), s így tovább az egész szótárt ide lehetne írni, mind megnagyított vagy szelídített értelemben. Tényleg azonban kivált idegenek irányában, kik nem ismerik el, hogy csak a francia az ember, a többi mind barbár, hogy Páris a világ közepe, hol minden a legjobb, hogy csak a franciáknak van eszük, hogy másutt még enni sem lehet, egy szóval, kik a franciákat nem bálványozzák úgy, mint ők önmagukat, ezek irányában, mondom, nemcsak nem finomak aztán, hanem kihívólag gorombák is, kivévén, ha a megboxírozástól lehet tartani. Sőt maguk közt is könnyen összezördülnek s ilyenkor oly goromba szókat használnak, miket más ember nem rakna zsebre, de ők tudják, hogy ez is csak túlzás s csak ellentétes kiegészítése a bókok szótárának.

Athent még egyszer útba ejtettem - vigyázva, hogy bérkocsisok, ciceronik, vendéglősök ismét meg ne csaljanak. - E nagyszerű romok és ősi nagyságról tanúskodó műremekek közt bolyongva, még egyszer elmerengtem a felett, mily óriási különbség van a meghalt és feltámadott görög között, s ha nem bíztatna a remény, hogy egykor még ez önző, pénzimádó nép tiszta tudatára jut süllyedt helyzetének s igyekezni fog méltó lenni őseihez: azt kellene mondanom, hogy kár volt feltámadnia!
Október elején értem Konstantinápolyba, nem kis bámulatára barátaim nagy részének, kik csodálkoztak rajta, hogy a toskána-modenai katonai szolgálatot el nem fogadtam s bizonytalanra ismét keletre jöttem vissza. De én az elhatározásnál pillanatig sem haboztam, és bár ott maradt fegyvertársaim a nápolyi Garibaldi-féle sikerült merénylet által magas katonai rangokra emelkedtek, mialatt én nagy fáradsággal és nélkülözésekkel kerestem, s keresem kenyeremet: mégis elhatározásomat soha meg nem bántam, mert fegyvert fogni akkor, midőn a haza veszedelemben volt, vagy midőn annak felszabadíthatására legalább remény nyújtatott, hazafiúi kötelességnek tartottam, s a tudat, hogy csupán kötelességemet teljesítem, megóvott egyfelől a rangkórságtól, másfelől megnyugtatott; de önként, csupán önfenntartási célból sorakozni azon osztályhoz mely a munka és közteherviselés alól magát kivonva már-már elviselhetetlen teherként nehezül azok vállaira, kik termelnek és dolgoznak, és mégis kiváltságos magasabb osztálynak tekinti magát s megvetéssel pillant le azokra, kik érette is fáradoznak, a helyett, hogy elismerné, miszerint legfeljebb egy szükséges rossz: ezt nem csak dicsőséges hivatásnak nem néztem, de soha elveimmel kiegyeztetni nem tudtam.
Nem hiszem ugyan, hogy egyhamar bekövetkezzék azon idő, midőn katona nem kell, mert ez az örök béke eszméjével azonos, azt pedig soká érjük el, hogy a föld leghatalmasabbjai, már legyenek azok koronás vagy koronátlan államfők, alá vessék magukat a mindnyájuk által választott legfelső földi bíróságnak; de hogy az állandó zsoldos seregekkel - vagy ha e kifejezés tán sértő - a sorkatonasággal célt érjünk, azt már nem hiszem. Eléggé megmutatta Ausztriának és Napoleonnak milliárdokba kerülő, jól begyakorlott, nagy hírben álló hada, hogy a győzelemhez nem csak a "rechts richt euch" tudása, hanem műveltség, lelkesedés és önkénytes engedelmesség is kell.

 

1860-67

Oláhországban
(Levelem Kossuthhoz. - Még néhány szó a légióról. - Az oláhok és a veszély a szlávok részéről. - Oláhországban.)

Midőn a villa-frankai béke után a legénységet átadtuk az osztrákoknak, az utolsó vacsoránál, melyen a volt magyar seregecske tisztjeinek nagyobb részével, élükön Klapka tábornok, gr. Teleki László és Sándor, Kiss Miklós, Ihász és gr. Bethlen Gergely ezredesekkel búcsú pohárt üríténk, közénk jött Farini, akkor modenai miniszter s megkínált azon kis állam újra szervezendő hadseregében ugyanazon ranggal, melyet a légiónál bírtunk. A fentebb említett előkelőkön s a Törökországból jött aspettativába tett Tüköry, Kiss József és Eberhárdon kívül csak Mogyoródy és én valék, kik azonnal határozott nem-mel feleltünk a meghívásra. - Kérdém Mogyoródyt, miért megy el és hová? s ő tréfásan azt mondá, hogy már azzal is eléggé degradálva érezte magát, hogy a nagy Magyarország híres honvéd seregéből a kis Piemont szolgálatába lépett, különben is - úgymond - megcsaltak bennünket; Magyarország felszabadításáról, a dalmát partra való kiszállásról beszéltek, s midőn némi kilátás nyílt volna erre, akkor megbékéltek. Még annyi hasznot sem hajtottunk a hazának, hogy Napoleon legalább megemlítette volna a magyart mint jogokkal bíró nemzetet. Inkább visszamegyek Angliába, úgymond, s élődöm dolgozva, ahogy lehet, mintsem bolondja legyek ezen hazudozóknak.
Ez a csalatkozás érzete minden légióval általában, minden bomlásnak indult sereggel közös. Hisz az emberek java bizony nem azért szegődik idegen zászló alá, hogy éppen megéljen, vagy kardot csörtethessen, hanem egy nemesebb, magasabb cél vezeti. Minket hazánk ügyének szolgálata tartott eddig is a külföldön, e végett álltunk sorba most is, s az emigráció vezérei: Kossuth, Klapka és Teleki ezen érzelmeinket annyira tudták, hogy zászló alá is azon felszólítással hívtak, hogy a haza felszabadítására tegyük meg kötelességünket. Volt is azután velünk elég bajuk, mikor az olaszok minket légiónak neveztek. Sehogy sem akartunk belenyugodni az előttünk felette gyűlöletes légió névbe. Szabad legyen ennek megvilágosításául mindjárt alakulási vajúdásaink kezdetén Kossuthhoz írott levelem néhány sorát ide iktatni:
"A tegnap jött 75 magyar feletti parancsnokság átvétele végett Ihásznak s általa Mogyoródynak és nekem kiadott, Klapka tbk és Teleki igazgató tag által aláírt rendeletben mi immár nyíltan magyar légiónak neveztetünk. Minthogy pedig e szó légió oly csapatot jelent, mely beszegődik harcolni azon hatalom érdekéért, amely őt fizeti: nem látom át, mi célt érhetünk el mi magyarok ez által? A hazát felszabadítani e pár száz - vagy pár ezer emberrel nem fogjuk, hanem ürügyet szolgáltatunk a németnek, szegény hazánk ellen még kegyetlenebb elnyomó rendszabályokat alkalmazni. Ami magát a légió embereit illeti, ezeknek szokásos rendeltetése Kanonnenfutter a harcban és szélnek eresztetés a háború után. Az is rendkívül leverő hír reánk nézve, hogy K. úrnak a nyíltan fellépés meg nem engedtetik, hisz ez más szóval annyit tesz, hogy ügyünk nemzeties voltának elismerése megtagadtatik" stb.
Három hónappal e levél kelte után, íme ott voltunk, hol előre megjövendölém: a hazának nem használtunk semmit és bennünket szélek eresztettek. Volt is nekem ezért és egy pár hasonló szellemű búslakodó levelemért némi kellemetlenségem, és most annyi évek után elismerem, hogy Klapkának igaza volt, midőn megleckéztetett, azt mondván, hogy katonának rezonirozni nem szabad; látom, hogy 48-ban is az volt legfőbb bajunk, hogy minden generális raisonirozott, noha a különbség az, hogy én nekem eszem ágában sem volt valamely kapott rendelet ellen okoskodni; inkább magamban töprenkedtem. Mindazáltal ezen természetem sugallatának engedtem akkor, midőn a Farini fölhívására gondolkozás nélkül azzal feleltem, hogy idegen államot nem szolgálok.
Modenába ment egykori tiszttársaim ne vegyék tőlem rossz néven, ha azt mondom, hogy nagyrészt azért maradtak ott, mert a megélhetési kilátások közt ez látszott legtűrhetőbbnek. Ami engem illet, én éreztem, hogy immár tudok annyit, hogy közönséges mérnöki munkákban fenn nem akadok, és hogy az Oláhországba menetelre szántam el magamat, annak bizony nem az oláhok iránti rokonszenv vala oka; hisz Erdélyben harcolván, láttam vandál kegyetlenségeiket, láttam a köznép iszonyú durva műveletlenségét, embertelen alattomos czinye mintye jellemét, aztán lőttük, vágtuk, akasztottuk egymást, hozzá még nyelvüket sem értettem, s mindezek nem igen hangolnak szimpátiára; hanem elgondoltam hogy országukat a párisi béke autonom állammá tette, hallottam brusszai oláh emigráns ismerőseimtől, hogy hazájuk tejjel-mézzel folyó Kánaán, minő hazánk a teljes civilizálás nagy boldogsága előtt volt, láttam ezen néhány jószívű emberről, hogy nem oly fekete az ördög, mint amilyennek festik, óhajtottam közelről megismerkedni azon nemzettel, mely geográfiai helyzeténél, termékeny síkjai nagy kiterjedésénél, históriai múltjánál, hazánk pár milliónyi rumunjaival való vér-, nyelv- és vallás-azonosságnál fogva mindenha nagy befolyást gyakorolni van hivatva nemzetünk sorsára.
Mindenekelőtt iparkodtam letenni azon gyűlöletet, melyet a háború iszonyatosságai költöttek volt fel lelkemben irántuk, mert hisz azon embernek élete, ki cseh beamter módjára ellenséges érzelmekkel fészkelődik be egy nemzet fiai közé, ő magára nézve gyehennai gyötrelem; eddig a török, később angol és olasz nép iránt, melyek közé a körülmények sodortak, irántunk tanúsított jóságaik és sok kitűnő jeles tulajdonaik folytán valódi ragaszkodást érzettem; igyekeztem azért az oláhok közé legalább elfogulatlan egykedvűséggel jönni, hogy tanulmányozhassam e nép jellemét, s ne láttassa velem az ellenszenv azt is feketének, ami dicséretes.
Tíz esztendőt, az életnek legszebb korszakát elveszítettük a politika miatt, állásunk által mindenki mintegy fölhíva érezte magát velünk politizálni, ez a sok magunk közötti diskusszio, a sokféle minden rangú és nyelvű emberekkel való érintkezés rég megtanított az ellenkező nézeteket, még a nemzetünket legsértőbb kifakadásokat is nyugodtan végig hallgatni, a Törökországban töltött élet meggyőzött bennünket a panszláv alattomos működés ijesztő elterjedtségéről; eszközeinek rettenetes voltáról, szorongva tekinténk nemzetünk jövendőjére s ekkor fájdalommal és szánakozással tekinténk a dunai fejedelemségekre, melyek a töröktől rég szenvedett sanyargatások miatt elvakulva nem látják át, hogy a veszedelem nem délről, nem a letiport magyaroktól, hanem északtól a szláv elemtől jön, melynek közepette velünk egy minden oldalról ostromlott szigetet képeznek: el voltam azért készülve végig hallgatni türelmesen a nemzetem elleni megtámadásokat és viszonzásul rámutatni az igazi - mindkettőnket egyaránt fenyegető veszedelemre.
Minő volt 1859-ben ezen országnak kulturális állapota, földművelése, kereskedelme, iskolai közigazgatása, közintézetei, s minő ma: arról e könyv keretében nem szólhatok, messze elütne azon céltól, melyet a könyv címe elém szab. Most tehát még csak azt mondom el, ami egyenest az emigráció életével közvetlen összefüggésben áll, s ami más nemű elfoglaltatásaim közben jó részt akaratom ellenére tudomásomra jutott. Azért mondom, hogy jórészt akaratom ellen jutott tudomásomra, mert rám ugyan semmi politikai terv vagy működés kivitelét nem bízta soha senki, a Mack és Gál Sándor-féle üzelmeket már Konstantinápolyban kárhoztattam, mert meggyőződésem szerint a magyar csak törvényei védelmére kész ontani vérét, de carbonari vagy heteriota lenni nem tud. Törökországban azonban legalább ott létem nagyobb részét a fővárosban, az emigráció tömegének közepette töltvén, közvetlenül láttam mind azt, mit eddig ide írtam; de Romániában az első telet szobámba zárkózva, Várady Ádám és Hámory Edével együtt a román nyelv megtanulásával töltém, már 1860. márc. elején kimentem triangulálni s méregetni falura s ettől fogva máig össze-vissza működve Szeverintől Jassziig, inkább csak vendég voltam Bukarestben, mint állandó lakos s így amit még elmondandok, leginkább Buda Sándor, Seres Lajos s mások elbeszélései és részben hírlapok útján tudtam meg.

 

Magyar emigránsok Bukarestben
(Napoleon tervei. - Kuza fejedelem. - A románok kapják meg a magyaroknak szánt fegyvert és ők hordják a honvéd egyenruhát. - Seres Lajos. - Hogy segítettük tovább a kivándorlókat? - Buda Sándor.)

Midőn Napoleon 1859-ben minden kézzel fogható ok nélkül hadat izent Ausztriának, úgy látszik, nem számított arra, hogy olyan könnyedén összemorzsolja a híres osztrák sereget; hisz tulajdonképpen nem is a sereget verte meg, mert hisz Magentánál - vak történetből - az ellenség vigyázatlanságából győzött, s csak akkor tudta meg, hogy nem ő van megverve, hanem az osztrák, mikor hírül hozták másnap reggel hajnalban, hogy fut az osztrák; Szolferinonál meg éppen teljesen tönkre teszik a franciákat, ha nem pufogtatnak vorschriftsmässig 6 óra hosszat, addig, míg a francia jobb szárny 4 mértföldnyiről megérkezett a csatatérre, szóval e gyors és fényes hadjáratot az osztrák generálisok nyerték meg Napoleonnak; ezt ő azonban előre nem is álmodhatván, érintkezésbe tette magát az emigráció főnökeivel a célból, hogy Magyarország lázadjon fel, és a légió a végett alakíttatott, hogy a leendő magyar sereg magvát képezze.
Mivel pedig magyar földre nem Ausztrián keresztül, csak Dalmácia és Erdély felől juthatni: az terveztetett, hogy vagy 20000 francia a légióval együtt betör Dalmáciába s onnan gyors menetekben a Dunántúlra veti magát; egy kis, önkéntesekből alakult csapat meg a dunai fejedelemségekből tör be Erdélybe.
Klapka tehát titokban Bukarestbe ment s hg. Kuzával megegyezett a felett, hogy egy csapatocska alakítására és fegyverek átcsempészésére hunyjon szemet. A herceg, úgy látszik, kénytelen volt engedni a Napoleon által szentesített tervnek; hír szerit 30000 fegyver s tán mellé némi egyenruhák három hajóra rakatva meg is érkeztek Brailára. Kevéssel Klapka visszautazása után még agy Loland nevű úr küldetett Bukarestbe, ki egyéb megbízásokon kívül Seres Lajosnak - kire később visszatérek - kapitányi kineveztetését s azon megbízást hozta, hogy a legnagyobb titokban írja össze az ott lakó, rendelkezésre álló magyarokat, óvatos legyen emberei megválasztásában, de a legmegbízhatóbbakat nyerje meg, hogy legalább 1-2000 ember kész legyen az Erdélybe indulásra, mihelyst Czecz tábornok megjön.
Czecz valóban el is indult Genuából; de midőn Galatzra ért, vette a villafrankai fegyverszünet, illetőleg békekötés hírét, s így ki se szállva visszautazott. - Mint tudjuk, sem a dalmáciai, sem az erdélyi diverzióból nem lett e szerint semmi.
Seres ugyan nem igen verbuvált, mert hiszen nem elég azt mondani valakinek, hogy teremts titokban 1000-2000 embert, kell ahhoz még más is a jó akaratnál, mindenekelőtt pénz, ez pedig valami bőven még az emigráció igazgató tanácsának sem volt; azonban a dolog még sem maradt titok. Semmi kétség benne, hogy Bécsben jól értesültek mind a dalmáciai, mind az Erdély felől célba vett támadásról s ki tudja, nem volt-e az ettőli félelem egyik indító oka a villafrankai gyors megbékélésnek? Gyanítanunk kell, hogy igen, legalább erre mutat Napoleonnak hazatérte után minisztereihez tartott beszédének ama passzusa, hogy: "nem megengedhető egy fejedelemnek más fejedelem országában lázadást szítani, ezt a fegyvert csak utolsó önvédelmi eszközül szabad használni."
A három hajó fegyver azonban már útban volt s azon szerencsétlenség érte, hogy a szemes törökök felfedezték és le akarák tartóztatni. Napoleon aztán az oláhoknak ajándékozta, hír szerint azon kikötéssel, hogy előfordulható szükség esetében nekünk magyaroknak átadassanak.
Ezen régi szerkezetű, nagy öblű, vontcsövű, nehézkes fegyverek eleinte berakattak a bukaresti fegyvergyárba s ott hozattak rendbe, később az 1866-i március 14-én hozott nemzetőri törvények alapján a falusi nemzetőrök közt osztattak ki.
A fegyverekkel együtt alkalmasint egyenruhák is érkeztek, mert nemsokára ezután a dorobánczok kaptak honvéd egyenruhát, mely állott sötétkék attilából veres zsinórral, egészen magyarosan, - kalpagból és fehér magyar nadrágból szintén veres zsinórral.
Az Ausztriát méltán aggódtató s a magyarokat némi reményekkel kecsegtető események rohamosan követték egymást a 60-as években s a veszély mindig Olaszország felől jött. Garibaldi híres nápolyi expedíciója, melyben egy maroknyi sereg nem annyira fegyvere, mint a szabadság zászlójának varázsa által halomra döntötte a sbirrek, gens d'armok, spionok és szuronyokra alapított királyságot: méltán megdöbbenthette a hasonló intézményű kormányokat. A nápolyi kísérlet nem nevezhető ugyan egyenesen Ausztria ellen mért csapásnak, de mivel a híres ezer vezetőinek jó része magyar volt s a hallatlan gyors siker azelőtt ismeretlen honfitársainkat magas rangokra juttatta s a hír szárnyára ragadta. Magyarországban nagy lőn az izgatottság, a tett- és dicsőségszomjas ifjúság remélve, hogy az olasz függetlenség kivívása után ránk is kerül a sor - eleinte egyenként, utóbb csaknem csapatokban szökött át az erdélyi havasokon, azt hivén, hogy az olasz földre szállításról majd gondoskodnak Bukarestben.
A magyar igazgatóságnak ez időben Buda Sándor volt megbízottja Bukarestben, de ő eleinte maga is félt s nem is volt rendelkezésére pénz; az olasz - illetőleg akkor még csak szárd konzul Strambio pedig nem bírt utasítással kormányától s nem hogy útiköltséggel, de még útlevéllel sem akarta vagy merte ellátni hazánkfiait.
Akadt azonban egy ember, ki tiszta hazafiság és önzetlen emberszeretetből egymaga többet tett, mint az összes bukaresti magyarság együtt; e férfiú Seres Lajos. Mielőtt azonban szolgálatait elmondanám, szabad legyen őt néhány szóval megismertetnem.
Seres Lajos a forradalom előtt pár évvel szülőföldjén N.-Váradon telepedett le mint aranyműves, miután előbb a 40-es évek elején az egész művelt Európát nemcsak bejárta, de Belgium, Franciaország és Svájc legnagyobb gyáraiban éveket töltött, s a nyelvek alapos elsajátítása mellett a tudományos intézeteket is szorgalmasan látogatva, magát úgy kiművelte, hogy bármely művelt körben megállta helyét. Seres a francia örök jó kedélyű virgoncságot, a svájci független szabad érzelmeket elsajátította, egyesítve a legtisztább magyar becsületességgel, mely számítás nélkül rajong az eszményi szép és nemesért, még gondolatától is irtózva az erkölcsi rútnak.
A forradalom alatt a bihari mozgó nemzetőrökkel Halmágy-, Körösbánya-, Brádnál, szóval az oláh lázadás ellen harcolt. A szerencsétlen világosi árulás után Pestre költözött s ott aranyművesi műhelyt állított, noha nem kis bajjal, mert a kenyér-féltő aranyművesek valamelyike feljelenté mint veszedelmes gondolkozású forradalmárt s így csak nehezen kapott engedélyt.
Egyszer egy előkelő asszonyság azon kéréssel fordult hozzá, hogy küldene el Párisba, valamely ottani biztos barátjához egy Gilvaro úrnak (Csernátony) átadandó összeg pénzt. Ő el is küldte s néhány napra megjött a felelet s a vevény, meglátszott azonban a levélen, hogy kétszer volt lepecsételve.
Néhány napra rá körülfogák házát és házmotozást tartottak s bár semmit nem leltek, őt az új épületbe zárták s pár hétig ott vallatták. Ettől fogva nem volt többé nyugta. Minden 10-14 napban újra meg újra házmotozásokat kelle kiállania s miután semmit nem találtak nála, más cselhez folyamodtak. Egyszer minden pénzét lefoglalták, éppen midőn azt a vett portékákért Bécsbe akará küldeni, azon ürügy alatt, hogy hamis bankókat keresnek közte, vizsgálatot azonban csak 8 hét múlva tartottak felette Budán és ekkor ártatlannak nyilváníták ugyan, de pénzét soha vissza nem adták. Máskor gyászba öltözött nőt küldtek hozzá, ki magát szerencsétlen menekült nejének adva ki, pénzküldésre kéré fel, szerencséjére ez a Gilvaronak akart küldetni, s ezzel gyanússá tette magát. Végül egy magyar úrhölgy által megrendelt, több ezer forint értékű ékszer-garnitúráját kobozták el, nevezetesen gyémánt, smaragd és rubin foglalványait azon ürügy alatt, hogy nemzeti színűek, s nemhogy e több ezer forint értékű ékszereit valaha visszaadták volna, de be is zárták ismét az új-épületbe, mint veszedelmes embert.
Megunván végre e borzasztó zaklattatást, 1856. végén összeszedte minden ékszereit s Bukarestbe vándorolt, ott boltot nyitott a Passage románban dec. 20.-án; hogy azonban a szerencsétlenségből semmi ne hiányozzék, éppen rá egy hóra éjjel feltörték és mindenből kirabolták.
Így lőn jómódú polgárból tönkre jutott földönfutó, s ettől fogva francia nyelv- és vívás-tanítással tartá fenn magát és családját.
Még 1859-ben az első olasz-magyar légióhoz csatlakozandók, jöttek útlevél nélkül Bukarestbe Krivácsy és Dunyov. Seres aztán elment az akkori rendőrfőnök Cretzulescohoz, ki Klapkával jó viszonyban állott s ennek közbenjárására Strambio a szárd konzul látta el őket útlevéllel.
A Garibaldi-féle expedíció idejében legelőbb 5 előkelő magyar úri ember jött, névszerint Horváth, Fehér, Rákóczy Salamon és még egy ismeretlen, ezek egyenesen Koos Ferenc bukaresti ref. lelkészt keresték fel, de ő nem mervén, állásánál fogva nem is avatkozhatván ilyen dolgokba, Sereshez igazította őket. Seres meg boldog volt, ha hazánkfiaiért vagy hazai ügyben tehetett valamit, azonnal futott s önérdeke teljes feledésével csakugyan pár napi szaladgálás után szerzett is nekik útleveleket.
Ettől fogva Seres lőn az emigrálók konzulja, mindenki csak hozzá folyamodott, nem volt olyan nap, melyen néhány szerencsétlen, pénztelen, ruhátlan, útlevél nélküli meg ne látogassa; és ő reggeltől estig futott majd a konzulhoz, majd az oláh hivatalnokokhoz, majd jótállókért, majd ismét gyűjtő ívvel kezében útravalóra és ruhaneműkre, s elképzelhetni, hogy e mellett nem csak saját óráit hanyagolta el, de számtalanszor még az útlevélért járó illetéket is zsebéből fizette ki.
Próbáljon meg az ember csak egyetlen egy útlevelet keríteni, kivált igazolványok nélkül s akkor leend fogalma azon terhes szolgálatról, melyet Seres magára vállalt, ki 1860 és 1861-ben több, mint 375 egyénnek tette lehetségessé a tovább utazhatást. Innen ezek vagy Várna, vagy Küsztendse felé vették útjukat, mely utóbbi helyen Aradi, vagy igazi nevén Kantzler hazánkfia vendégszeretetéből éltek és szállíttattak tovább Konstantinápolyig.
Ott meg Kun Albert teljesíté e terhes szívességet. E két-három embernek önfeláldozása és hazafiúi buzgalma nélkül nem sokan jutottak volna Olaszországba, hanem előbb-utóbb összefogdosva az itteni policia által az osztráknak adattak volna ki. Nem tudja az ember, a tapasztalatlan jóhiszeműségen, vagy a földhöz ragadt szegénység dacára száz meg száz mértföldre útrakelési bátorságon bámuljon-e inkább? Néhány jobb módút kivéve, ide valamennyien úgy jöttek mint a vázak rongyosan és kiéhezve; alig volt nap, melyen egy-kettőnek csizmáról, ruháról, útiköltségről nem kelle gondoskodnunk s nem egyszer találtam olyanokat, kik koldulni szégyenlve alig tántorogtak még az eléhezés miatt.

Az a szegény becsületes Seres, ki annyit küzdött, fáradott másokért, ki annyi száz szűkölködőnek tudott segíteni: végínségre jutva oly szegénységben halt meg tavaly, hogy még temetéséről is másoknak kellett gondoskodni!

Buda Sándor a fennebb leírt fegyverügyben való intézkedés végett küldetett Bukarestbe 1860 végén. Csudálatos, hogy megbízatása dacára sem tökéletes jó útlevéllel, sem elegendő útiköltséggel nem volt ellátva, úgy hogy Küsztendsén el akarták fogni, s csak Kantzler mentette meg az által, hogy éjjel kocsira ültetve megszöktette, s átcsempészte a befagyott Dunán Kalarasra, de még úti pénzzel is neki kellett ellátni. Másnap ezért a törökök Kantzlert befogták, de angol alattvaló lévén, nem tehettek vele semmit; hogy mégis a dolog büntetlen ne maradjon, megbotozták érte az ártatlan fuvarost (Császár Pétert); nemde eredeti igazságszolgáltatás?
A fegyverügy a három hajónak Galacz és Braila között a törökök általi felfedeztetése folytán a fenn elmondott módon elintéztetvén, Budának többé szorosan megszabott teendője itt nem volt. Mindamellett itt maradni rendeltetett, és a légiónál bevett rendes fizetéssel (mint őrnagy 300 frt havonként) láttatott el; feladata volt az oláh közvéleményt ügyünk iránt kedvezőleg hangolni, a kormánynál pedig oda működni, hogy az eshetőleges, Erdély felé teendő kísérlet, s az e végett a bukaresti magyarság közt végbe viendő némi szervezkedésre hunyjanak szemet.
Tudjuk, hogy az expedícióból nem lett semmi, a szervezkedés is csak annyiból állott, hogy néhánnyal a befolyásosabb ifjak közül érintkezésbe tette magát anélkül, hogy a célt nyíltan felfedezze, s ezt okosan is tette, mert tekintve, hogy amit sok ember tud, az titok nem maradhat s tekintve az oláhok gyanús barátságát s az osztrákok éberségét: az eredmény csak az itteni nagy számú magyarok összefogdostatása lett volna.
A közvéleményt másutt is hírlapokból ismerhetni meg legjobban, Oláhországban meg éppen a hírlapok csinálják. Legdühösebb magyarfaló volt akkor is s az ma is a Rosetti lapja: a "Romanul", mely a legelterjedtebb lap és néha 4000-et is megüti előfizetőinek száma, ez időben azonban még alig volt 2000. Rosettit kellett tehát mindenekelőtt megnyernie. Azonban egy embert, ki népszerűségét a nagy Dakoromania eszméjének felállítása által nyerte ki, a magyart évek hosszú során át úgy mutatta be, mint a román nemzet, a nagy román állam halálos ellenségét, az ellenkező vélemények szószólójává akarni hangolni: merő moralis képtelenség volt; akkora népszerűségű ember, mint Rosetti, kit a nép nagy része bálványoz, az egyszer kitűzött zászlótól el nem pártolhat.
Buda tehát kénytelen volt egy kis lappal szövetkezni, mely nem csak ellenünk nem írt, hanem a Buda által szerkesztett cikkeket is egyszer-máskor közölte. Cikkei azon téma körül forogtak, hogy a pángermán és pánszláv áradat közepette csak ketten vagyunk se egyik, se másik fajhoz nem tartozók, tehát csak vállvetve menthetjük meg kölcsönösen nemzeti lételünket.
Ezen kívül egy röpiratot szerkesztett, melyet pár száz példányban kinyomatva Bukarestben s a nevezetesebb oláh városokban kiosztatott.

 

Buda Sándor röpirata
(A magyar emigráció igazgatóságának terve. - A 8 pont. - A fogadtatás, melyben e terv a románoknál részesült.)

Ha az említett röpiratot csak Buda Sándor szerkesztette volna, és csak az ő személyes véleményét tolmácsolná, nem tartanám elég fontosnak arra, hogy belőle egy rövid kivonatot közöljek, de nevezetessé lesz azáltal, hogy úgyszólván csak kibővítése s népszerűsítése azon memorandumnak, melyet 1860-ban Klapka - aláírva Kossuth és Teleki által is - Kuzának adott át a célból, hogy őt a fegyverek áteresztése és egy Erdélybe történendő diverzió elnézésére bírja.
Buda röpirata magyar és oláh nyelven van szerkesztve; bemutatja először azon ármányokat, melyeket a kamarilla használt a különböző nemzetiségeknek a magyar elleni felbőszítésére. Azután bizonyítja, hogy a magyar ügy az általános szabadság, a demokrácia ügye s az olasz és általában minden szabadságra törő népek ügyével azonos és szolidáris. Figyelmezteti az oláhokat, hogy mennyire alaptalanok azon vádak, mintha a magyar magyarizálni akarta volna őket valaha, hivatkozván a történelemre, s azon tényre, hogy majd 1000 éves együttlakás és magyar hatalmi állás dacára nem lettek az idegen nemzetek magyarrá. Inti, hogy vigyázzanak, mert a mindenfelől körülövedző óriási szláv elem közt nincs kire támaszkodniuk, mint csupán a magyarra.
Ezután előadja azon pontokat, melyek véleménye szerint minden igaz rumunnak kívánalmait összpontosítják, melyek a szabadságot biztosíthatják, nemzeti kifejlődésüket, szellemi s anyagi jólétüket előmozdítják anélkül, hogy erős és független közös hazánk összetartó kapcsát széttépnék, melyek egy szabad alkotmánnyal összeférhetők, s amelyek létesítését a magyar nemzet nem csak akadályozni nem fogja, sőt erre testvéri kezet nyujtand.
E pontok, melyek Buda állítása szerint ugyanazonosak a magyar menekült igazgatóság Kuzának adott programjával, a következők:
1. Minden község határozza meg hivatalos nyelvét, melyen folytassa szóbeli pereit, azon a nyelven szerkessze a megyéhez küldendő tudósításait, ugyan szintén a kormányhoz és az országgyűléshez szóló kérvényeit. - Mindenik község meghatározandja melyik legyen iskolája tanítási nyelve.
2. Mindenik megye szótöbbséggel határozandja meg igazgatási nyelvét, ezen folynak a szóbeli perek, ezen, valamint magyar nyelven is szerkesztetnek a jegyzőkönyvek, a kormánnyal a levelezések, s ugyan azon a nyelven küldi meg a kormány rendelteit s válaszait.
3. Mindamellett, hogy diplomáciai nyelvül a magyar ismertetik el, az országgyűlésre küldendő képviselők legkevésbé sem lesznek megszorítva, hogy az országgyűlésen anyanyelvükön is nyilatkozhassanak.
4. A törvények mindenik nyelven, melyeket a megyék és községek bevettek, ki fognak hirdettetni.
5. A hazának lakosai saját nemzetiségük kifejtése, a nemzeti kérdések s érdekek megvitatása végett nemzeti gyűléseket, zsinatokat tarthatnak, melyek magukat szabadon rendezhetvén, erre vonatkozó határozatokat hozhatnak, nemzet-főnököket nevezhetnek, azoknak vajda, vagy hoszpodár, vagy bármily nevet adhatni, miként azt t.i. a zsinat jónak fogja látni.
6. Ugyanazon zsinatokban, vagy tetszés szerint külön gyülekezetekben megvitattatik az egyházak és nemzeti iskolák dolga, erre vonatkozólag határozatok és végzések hozathatnak, a zsinatok vagy gyűlések szabadon kinevezhetik püspökeiket, patriarcháikat vagy metropolitáikat, azok elnevezése a zsinatok jogában állván.
7. A kultuszminisztériumban mindenik bevett vallás képviseltetik, s országosan elrendeztetvén az egyházak, lelkészek, iskola-tanítók ügye, minden bevett vallás lelkészei s tanítói egyforma rangban és méltóságban részesülnek s egyforma fizetéssel láttatnak el a statustól. Ezen egyenlőségi elv áll a nemzeti intézményekre is.
8. Az állami közrend megtartása, s minden visszaélések kikerülése tekintetéből kötelesek a zsinatok köztudomásra juttatni végzéseiket és jegyzőkönyveiket.

Hogy ily széles alapra fektetett engedmények sehol a világon, sem Svájcban, sem Amerikában nincsenek, s hogy ezek a status felbomlását idéznék elő, az bizonyos, mert utat nyitnának a vallás ürügye alatt a mindent felforgató bujtogatásnak, szentesítenék s megörökítenék az átkos nyelv-, vallás- és fajharcot, a kivihetlenséggel határos bábeli nyelvzavart honosítnák meg, mely mellett a közigazgatás és igazságszolgáltatás lehetetlenné válnék: azon ország, melynek nyakára ilyen úgynevezett szabad intézményeket erőszakolnának, vagy nyílt fajharcban, vagy sor statusban múlnék ki. És mégis ez sem elég a mi oláh atyánkfiainak, mert hiszen ők éppen nem is arra törekesznek, hogy maguknak a magyar államban biztos létezhetési alapot teremtsenek, hogy velünk jogokban és terhekben egyenlők legyenek. Ők a magyar állam halálát óhajtják, hogy ennek hullájából támaszthassák fel a tényleg soha nem is létezett nagy Dako-Romániát.
Ez eszmének feltalálói és dühös védői nagyobb részt erdélyiek; magyar iskolákban tanult rumunok ami legkérlelhetlenebb ellenségeink itt épp úgy, mint délen a szintén magyar iskolákban képzett szerbek. Ide jöve, neveiket megromanizálják, kezdetben valamely hírlap mellé dolgozó társnak szegődnek s írnak a magyarok ellen rémséges cikkeket, - melyek sablonszerűleg ma is barbár zsarnokok, ők pedig valóságos martyrok.
Buda S. említett röpiratára Papiu Ilariu (otthon Pap Sándor volt) felelt meg 1861-ben "Independinta constitutionnale a Transilvaniaei" (Erdély alkotmányos függetlensége) című dolgozatában, melyből később a "Romanulu" lap 1868. nov. 10.-i száma közlötte a következőket:
"1860-ban, sőt 61 elején is magyar emisszariusok jártak-keltek az egyesült fejedelemségekben; hivatásuk volt viszonyba lépni az itteni demokráciával s az oláhokat Ausztria elleni harcra bírni, rábeszélni igyekezvén őket, hogy a rumun ügy ugyanazonos a magyarral."
"Ez ugyanazon időben történt, mikor a pesti országgyűlés minden ékesszólását elővette annak bebizonyítására, hogy a magyarok a bécsi fejedelemnek e földön leghívebb alattvalói, hogy Magyarországot még képzelni sem lehet törvényes király nélkül, csak a király adja a magyarok lábai alá Erdélyt és Horvátországot s magyarizálja a rumunokat és szlávokat. De a dunafejedelemségi oláhok egyszerre átlátták a magyar álnokságot (perfídia)."
Elmondván aztán, hogy verbuvált egy magyar küldött (Buda) légió alakításra, ennek eredményéről ily kifejezésekben tesz említést:
"A magyar ügynök látván, hogy a magyar hitszegések és nemzet-árulási tervek (propunerile de tradimentu nationalu) Oláhországban nem kapósak: elhagyá hamarosan Bukarestet, hogy visszatérjen Kossuthhoz, anélkül hogy végzett legyen valamit."
Ezután leírja a fennebb általam bemutatott program 8 pontját, annyira megegyezőleg a Budáéval, hogy ugyanazonosságukról kétség nem lehet, noha Papiu állítja, hogy egyenesen az eredetiről másolta le. - Megjegyzései e pontokra igen jellemzők az oláh gondolkozásmódra nézve, s a következő cikkben azokat egész terjedelmükben közlöm.

 

A román sajtó válasza
(Az oláh válasz Buda röpiratára. - E válasz jellemzése. - Buda hazatérése. - Védelem egy igazságtalan vád ellenében.)

Papiu Ilarianu említett válasza a következőleg hangzott:
"Mindenek előtt jegyezzük meg - úgymond - hogy ezen engedmények feltételezik Erdély, a Bánság és Horvátország beolvasztását Magyarhonba. Erdély és Horvátország nem létezik Kossuth szerint, hanem csak egy nagy Magyarország. Olyasmi, mit a románok és szlávok teljességgel nem akarnak. Az erdélyi oláhok és a horvátok elégedjenek meg Kossuth szerint e kegyajándékokkal hazájuk függetlenségének elveszítése helyett."
"De hisz ezen engedmények is csupa biztosíték nélküli ámítások."
"Kossuth távol van attól, hogy oláh, vagy erdélyi és horvát nemzetiséget ismerjen el saját nemzeti terület és közigazgatással. Még csak nem is említi név szerint e nemzeteket; de sőt az ő engedménye szerint az oláhok és szlávok nem is nemzet, Kossuth ezek számára külön nevet talált fel, s nemzetiségi községnek hívja: .....hanem beszél Magyarországról, magyar országgyűlésről s valami erdélyiek, bánságiak s horvátokból összetett magyar nemzetről, kik pedig eddigelé nem voltak magyar nemzet."
"De lássuk a Kossuth-féle engedmény pontjait."
"Az első és második pont azt mondja, hogy a helységek és megyék maguk határozzák meg közigazgatási nyelvüket. Itt emlékeztetni kell olvasóinkat, hogy a 48-i magyar törvények szerint a községi és megyei gyűléseken csak magyar nyelven vitathattak meg az ügyek. Ezen törvények folytán az oláhoktól lakott községek és megyékben az oláhoknak ott kelle ülni némán; magyarul nem tudtak, oláhul beszélni pedig a törvény elleni lázadás lett volna... Most tehát Kossuth úr megengedi a faluk és megyéknek, hogy igazgatási nyelvüket meghatározhassák! Azonban a községek a megyének, ez a főispánnak van alávetve, kit a minisztérium nevez ki, s ki ne tudná, minő befolyást gyakorol egy miniszter a főispánra, s a főispán a megyei bizottságra, melynek tagjait jórészt ő nevezi ki, úgy hogy ezen engedmény egy oly centralizált országban, minőt a magyarok akarnak, a gyakorlatban körülbelül éppen semmit sem ér."
"A harmadik pont megengedi, hogy a magyar országgyűlésen kiki a bevett nyelvek közül bármelyiken beszélhessen. De hogy mondjon le a horvát vagy az oláh arról, hogy neki magának horvát és erdélyi országgyűlése legyen s hogy menjen egyik is, másik is a magyar országgyűlésre Pestre, hol haszontalanul beszélne oláhul vagy szlávul, mivel a magyarok nem értenék, sem megfordítva az oláhok és horvátok nem érthetnék meg a magyarokat? Ez tehát csak színleg adott jog. Tetszik a magyaroknak menni a reichsrathba? ugye nem. Éppen úgy nem tetszik az erdélyieknek és horvátoknak menni Pestre."
"Legábrándosabb engedmény az 5. ponté, mely nemzetiségi községeket és ezek gyűlésezéseit ismeri el. De nem értjük, micsoda politikai jogokkal bírhatnának e nemzetiségi községek és gyűléseik? Olyan nemzetiségi klub- vagy meetingfélék lehetnének ezek, melyek azon percben, melyben nemzetiségi jogokról mernének szólani, az ország és a magyar törvények elleni lázadóknak nyilváníttatnának. De mégis van e gyülekezeteknek egy nagy horderejű joguk: azt mondja a Kossuth engedélye, hogy választhatnak maguknak vajdát. Vajon az oláhok vajdája Erdély fejedelme lesz-e, s a horvátoké Horvátország bánja? Távol van Kossuth ezen gondolattól, hisz az országot miniszterek, főispánok, alispánok stb. fogják kormányozni. Még egyszer azért mi lenne ez a vajda? Nem látjuk, mi lehetne egyéb, mint a község feje, a klub elnöke, s nem látjuk, mi jogokat bírhatna a magyar alkotmány, sőt éppen a Kossuth engedményei betűje és szelleme szerint is? De nagyon jól ismerjük az eredetit, mely után Kossuth a másolatot vette. Az eredeti nem más, mint az 1848. előtti erdélyi cigány gyülekezetek szervezete. Ezen kóborgó cigányoknak is megvolt azon joguk, hogy vajdát választottak; a cigány-vajda és a Kossuth által engedményezendő oláh és szláv vajda közötti különbség csak az lenne, hogy a cigány-vajdának megvolt azon joga, hogy az államnak fizetendő adót ő hajtotta be, sőt az apró civakodásban való bíráskodás jogát is élvezte; sőt azon kiváltsággal is bírt, hogy tekintélye fenntartása végett magyarosan szabott veres nadrágot is viselhetett s végre a kinevezendő hóhérokat ő kandidálhatta. A Kossuth által nekünk ajánlott oláh és horvát vajda még ezen jogokkal sem bírna, mégis azt kívánná Kossuth, hogy Erdély az ő felséges urát, Horvátország az ő bánját, sőt királyát cserébe adja az általa ajánlott cigány-vajdákért?!"
"Végre jegyezzük meg, hogy Kossuth minden engedélyei csupán a községi és megyei jogokra vonatkoznak; de az állam magyar, s az államigazgatás, természetesen, ezen engedmények után is magyaron kívül más nyelvet nem ismer el."
"Mindenesetre érdekes és figyelmet érdemlő dolog, hogy a leigázott magyar nép engedményekről beszél vele egyenlően leigázott szláv és román szenvedő testvéreihez, csodálatos, mondom, hogy a magyar úgy beszél az engedményekről a szláv és románokhoz, mint egy megszorított zsarnok rabjaihoz."
"És mégis őszintén megvalljuk, hogy még ezen engedékenysége is Kossuthnak bámulatba ejtett bennünket. Valóban tetemes haladás, hogy ma Kossuthot nemzetiségi községekről s vajdákról halljuk beszélni, azon Kossuthot, ki 1847-ben az oláhnak még templomába is be akarta vinni a magyar nyelvet, s három millió rumunnak még gyermekeitől is azt kívánta, hogy magyarul beszéljenek, ki 48 és 49-ben akasztatta azon oláhot, ki azt merte mondani, hogy nem magyar, s vértörvényszékeket állított ellenük."
"Emlékiratában mondja Kossuth, hogy lehet, hogy Magyarország nemzetiségeinek még más kívánalmai is lehetnek, melyeket azért nem említe meg e pontokban, mert előtte ismeretlenek. Amint látszik, ugyan lassan halad Kossuth a vele szomszédos nemzetek akarata kiismerésében, de mégis csak halad, s remélhetjük, hogy legalább élte estéjén teljes tudomására jutand még annak, hogy mit tud a magyaron kívül más nemzet is s mit óhajt és mit nyerend még el a rumun és a szláv!"
"Azt mondja Kossuth, hogy a magyarok mind beleegyeznek ez általa tett ígéretekbe. A tény azonban azt mutatja, hogy rajta kívül nem akadt egész országukban egy második, vagy helyesebben egy negyedik magyar, ki csak ennyire is szabadelvű legyen. Maga a szerencsétlen Teleki, ki Klapkával együtt aláírta ezeket, hazatérte és az országgyűlésbe lépte után sem a gyűlésteremben, sem a lapokban többé ez eszmékkel nem lépett elő, valamint a világ előtt Kossuth sem. Ezek csak sötétségben mutatható engedmények. - Valóban a harmadik igazgató tag Klapka tbk is aug. 16-án Garibaldihoz írt levelében tudni sem akar többé ilyes engedményekről s a magyar országgyűlés bizottmányának műve mellett lelkesül, azt mondván, hogy bármely más engedmények lehetlenek és megférhetlenek a magyar állam egységével... miből láthatni, hogy a turini bizottmány ezen engedékenysége nem egyéb cifra álarcnál, mellyel az értetleneket megcsalhassák."....
Aláírva: A. Papiu Ilarianu

Hogy e cikknek egész szelleme mesterséges ferdítése és gyűlöletszításra szánt ügyvédi félremagyarázásnál nem egyéb, azt láthatjuk; némely helyei meg, például a cigányvajdák, inkább élclapba, mint a legnagyobb politikai lapba illenének; - de ha hozzá teszem, hogy ez az egész cikk még páratlan a finomság és őszinteség tekintetében a "Romanul" ellenünk írni szokott filippikáihoz képest, és még annyira magán hordja szerzője külföldön nyert művelődésének nyomát, hogy lap-irodalmi példányul nem is szolgálhat: akkor átláthatjuk, mily haszontalan fáradozás volt az emigráció főnökeitől modus vivendit keresni azon néppel, mely azt kívánta tőlünk: ôtez toi que je my mette, vagy magyarosan: pusztulj, hogy én élhessek.
A türelmetlenség annyira ment, hogy Buda Sándort említett irományáért párbajokra hívták, fenyegették, amit az ifjúság részéről nem csodálok, ha elgondolom, hogy információját a lapokból veszi, melyek a barbár magyart "Attila átkozott fajának", "veszett kutyának" és a többinek címezgetni a művelt romanismushoz illő cselekedetnek vélték.
Buda működése tehát egészen eredménytelen volt, vagy legalább csak is azon tudomást eredményezte, hogy az oláhokra felkelés esetén nem számíthatunk, mert a nagybirtokos osztály, mint mindenütt, úgy itt is fél a zavaroktól s nem elegyedik forradalmakba, a demokraták közül még a legmérsékeltebbek és legképzettebbek is, mint például az öreg Eliad is nem jó barátunk, a Rosetti és Bratianu - vulgo rosu, vagy vörös - párt pedig, mint 48-ban a csehek, Hungariam delendam esse censeunt. Buda Sándor aztán, gondolom megszűnvén a 300 frank havi szubvenciója, itt hagyta Romániát, mint szent Pál az oláhokat. Hogy otthon mit tett, nem tartozik e könyv keretébe, csupán azon vádra vonatkozólag, mintha itt hamis bankjegygyártókkal állt volna viszonyban, tartom igazságosnak megjegyezni, hogy ez ellen az is bizonyít, hogy itt alig bírt megélni tisztességesen csekély 300 frankjából.
Az emigráció igazgatósága belátva, hogy a fejedelemségeken át nem juttathat Erdélybe csapatokat, de különben is sem Kossuth, sem Klapka nem lévén Mazzini-természetű forradalmárok, ki azt tartotta, hogy egy pár emisszárius kivégeztetése szükséges a nemzet elkeseredettségének fokozására, - egy időre felhagyott ez oldalon minden működéssel.
Nem úgy azonban a tett- és dicsőségszomjas Gál Sándor. Ez Nápolyban tervet csinált a székelység fellázítására, e tervét csak néhány székely földijével közölve, és semmit nem okulva az 50-es évek elején általa, Mack és Berzenczey által előidézett gyász-eredményű kísérletek meghiúsulásán, - két megbízottját útnak indította Erdély felé, ellátva kinevezések és felkelésre hívó kiáltványokkal, melyeket ő, mint Kossuthtól kinevezett erdélyi biztos és tábornok írt alá, természetesen a még 1851-ben kapott felhatalmazási okmány folytán. E két biztos - sajnálom, hogy neveiket nem tudhattam meg - Bukaresten volt átutazandó, s itt a hotel-Fieschibe szállottak és Budával, kit részükre vonhatni reméltek, érintkezésbe tették magukat.
Buda tudván, hogy az ily egyoldalú működés az igazgatóság terveivel ellenkezik, felszólítá az illetőket a visszatérésre és irományaik előmutatására; minthogy pedig ezek sem szép szóra, sem fenyegetésekre nem engedtek, a rendőrfőnökért küldött s irományaikat erővel vétette el, őket - különben bántalmazás nélkül - a visszautazásra kényszerítvén. Ezt Buda határozottan utasítása szellemében tette, s a magyar emigráció főnökeire éppen nem róhatni azon vádat, mintha örökös lázadásokat koholgattak volna. Ellenkezőleg a nagy osztrák-francia háború alatt is csendesen maradásra intették a nemzetet, nem remélvén nagy és nemes céljukat, az ország függetlensége kivívását, idegen hatalom beavatkozása nélkül apró veszélyes kísérletekkel kivívhatni.

 

A nápolyi magyar légióról
(Pártoskodók. - Krivácsy és Türr. - A libellus. - A Türr melletti röpirat. - A légió föloszlása.)

Hátra volna még a Garibaldi nápolyi hadjárata folytán alakult magyar légió történetét elmondani s ezt hírlapok, az időben folytatott magán levelezések s később többekkel való személyes ismeretség s így részletes elbeszélések után meg is tehetném; de tapasztalom, mily nehéz még olyan dolgokat is híven leírni, melyek szemeink előtt történtek, s egy-egy feljegyzés elhanyagolása, vagy egy-egy akkor csekélynek látszó adat elveszése mily hézagokat üt a rendszeres előadáson: azért ezt másokra bízom, kik a dolgok menetében, vagy tán éppen vezetésében személyes részt vettek.
A rajz úgy is csak szomorú képét nyújtaná annak, mit már a lengyel légiónál 1848 és 49-ben tapasztaltunk, hogy ahol sok tiszt, kevés ember, sok becsvágy, kevés működési tér, sok remény, kevés megvalósulás van: ott a lelkesedés türelmetlenséggé, a becsvágy irigykedéssé, a remény levertséggé fajul; s az ily testületnél a kihágások, gyanusítgatások, pártoskodások és veszekedések mindennaposakká válnak. Hisz az emigráció sem volt ment ettől, kivált míg nagyobb tömegekben együtt tartatott, sőt maga hazánk is nagyban szenved e kórban, s szenvedett különösen azon kárhozatos évtizedben, míg fiai előtt minden cselekvési tér zárva volt.
Legnagyobb mérvű volt az irigykedés azok ellen, s azok közt, kik aránylag legmagasabbra emelkedtek; így a Türr és Krivácsy közötti villongás annyira ment, hogy a légiót Türr és Krivácsy pártra szakítá; ebbe bele avatkozott a sajtó is, hadi- vagy becsületi törvényszéket kelle tartani, sőt a viszály meg sem fért Olaszországban, hanem még itt a távol keleten is felzaklatott bennünket. Éppen ezért, s különösen az okból, mert két igen ismert emigráns nevével hamisítás történt, kénytelen vagyok elmondani lehető rövidre szorítva e nem igen mulattató versengés történetét.
A Türr elleni röpirat állítólag Pesten nyomatott, szerkeszté (a címlap szerint, mely azonban nem mondja a valót) Vörös Ant., Takács Imre, Nagy József és Fehér János. Mindenek előtt kétlem, hogy 1963-ban mertek volna Pesten úgy nyomtatni bármit is, hogy a nyomda címe rajta ne legyen, az állítólagos szerkesztőket illetőleg a nevek mesterileg vannak választva a régi emigrációból; Vörös Antonio kétségkívül Veress Alessandro helyett van véve, kiről, e sorok írójáról, tudják, hogy mind Türrel, mind Hámoryval régi baráti viszonyban állottam; a második Takács Imrének van bérmálva Takács Mihály helyett, ki Türrel ment át még 1848-ban az olaszokhoz, de Hámoryval szintén jó viszonyban élt; a másik kettő egyszerűen magyar hangzású, senkit nem jelentő álnév. Nehogy azonban Veress és Takács protestálhassanak, előbbié Vörös Antonióra, utóbbié Mihályból Imrére bérmáltatott; e nevek élő emigránsokat nem képviselnek, ilyen nevűek egyszerűen nem léteztek az emigrációban.
Legfőbb vádló Türr ellen a Aquiban 1861 szept. 12-én elhalt Hámory Ede, kinek állítólagos végrendelete idéztetik. Ezen nem is végrendelet, de végirat létezése előttem felette kétes, mert Hámoryval Bukarestben együtt laktam és betegsége - gégefősorvadás - már ott léte alatt oly mérveket öltött, hogy írói munkálkodásra teljesen alkalmatlanná tette; továbbá oly benső viszonyban álltam vele, hogy ha csak szándéka is lett volna emlékiraton dolgozni: kétségkívül közlendi ezt velem. Azután mikor az orvosok az Olaszországba menést ajánlották neki, akkor is én működtem legfőképp az elmehetésre szükséges összeg előteremtésén s ő hálából még onnan, Aquiból is írt egy párszor hozzám s mind ezen leveleiben említés sincs róla, hogy emlékiraton dolgoznék; ellenkezőleg mentegetődzik, hogy gyakrabban s hosszasabban nem írhat, mert iszonyú mellfájdalmai ezt nem engedik.
De tegyük fel, hogy az említett emlékirat mégis létezett, akkor mi szüksége volt Krivácsy úrnak 1861 szept. 17-ről, tehát 5 nappal Hámory halála után engem Seres útján felszólíttatni, hogy a nálam levő Hámory-féle irományokat neki haladéktalanul küldjem el, mert ő fogadta a haldoklónak, hogy bosszút álland érette; mi szüksége volt a Hámory volt nejéhez szintén azon kéréssel folyamodni, hogy írja meg neki, amit csak Türről tud, - mit ez azonban szintén nem tett meg.
Ennyit a röpirat szerzőiről és az állítólagos Hámory-féle emlékiratról. Ami magát a libellust illeti, szétszedi az Türrt ízekre és nem hagy rajta egy hajszálat sem bemázolatlanul; - jezsuiták, zsiványok, hamis bankógyárosok társaságában mint renegáltat mutatja be; elmondja, hogy végre a légió parancsnokává lévén, mint sanyargatta a magyarokat, Ecsedit, Szilassyt, Rakovszkyt deportáltatta, Villásyt kiűzette Olaszországból, sokakat a bigattói várba záratott, Szárdinia szigetére száműzött, a többek közt bezáratta Pulszkyt is, stb.
Még csak nejének sem irgalmaz. Valami hírlapi cikket idéz, mely Thomas Wysetől Athenből a Galignanis Messengerben jelent volna meg, melyben Wyse úr bizonyos állításai közöltetnek, stb.
A végett, hogy igazi képét adjam, mily gyűlöletes rangirigység dúlt ezen boldogtalan magyar légió tagjai között, e libellusból ki kellett volna írnom egy pár lapot, de még most annyi évek után is bosszúság és utálat fog el, ha e piszkos pamflet kezembe kerül, s pirulok rajta, hogy magyar ember egy másik magyart így lebecsmérelni idegen nyelven, idegen nemzet előtt nem röstellette. Ha mind az, amit írt, szóról szóra igaz volna is, nem lett volna szabad azt nyilvánosságra hozni: az a sár, amelyet külföldön egymás arcára csapunk, nemzetünk arcára hull, azt csúfítja be; ezt meg kellett volna gondolni.
Egyébiránt az említett röpirat ellen megjelent más oldalról is egy mű "Documenti note relativi al libello contra il generale Türr" cím alatt, (Milano tipográfia Guglielmini 1863). E mű pontonként megcáfolja amannak állításait, továbbá értesít, hogy ez ügyben becsületbíróság ült össze még 1862 márc. 14-én, melynek elnöke Klapka, tagjai Szodtfried ezredes, Telekessy alezredes, Kiss őrnagy és Verdőssy valának, mely bíróság hivatalosan tudtul adta Krivácsinak és Zsurmaynak megalakultát, de Krivácsy meg nem jelent, minél fogva határoztatott, hogy "Krivácsy értesíttetik, miszerint az ellene szóló dokumentumok közöltetni fognak az olasz kormánnyal, sőt szükség esetében magával a királlyal is; egyéb iránt magaviseletét sem múlt, sem jelen rangjához, annál kevésbé ügyünkhöz méltónak nem tartják. Ha pedig e becsületbíróságot el nem ismeri - mint olasz ezredes - ám föllebbezze perét az olasz törvényhatóságokhoz."
Ezzel az ügynek hivatalosan vége lett; de csodálkozhatunk-e aztán rajta, hogy ahol a légió legfőbbjei így versengettek, ott a gyűlölet, irigység, áskálódás az egész tisztikar közt meghonosult?
Már 1861 nov. 22-én azt írja nekem Nocerából V., hogy "köztünk a rangvágy oly mértéktelen, magát mindenik sokkal magasabb fokra érdemesnek, a legvitézebbnek hiszi, feljebbvalóját pedig érdemtelenül magasra toltnak, a magas állás betöltésére oly képtelennek tartja, hogy ellene áskálódni, onnan lehúzni és helyébe mászni szinte hazafiúi kötelességének véli, és mivel ez meg nem történhetik: meggyül az epés irigység a keblekben, mely aztán vakon lepiszkol mérges nyelvével jót-rosszat egyaránt. Türr és Klapka megunván a dolgot, elutaztak, Vetter jött átvenni a parancsnokságot; a légió a telet Salernóban, a felesleges 47 tiszt meg Sorentoban tölti; mulatságunk a kártya és az emberszólás, ezért a párbaj úgy meghonosult köztünk, hogy körülbelül minden újonnan jövő tiszt párbajokkal installáltatik."
R. Gy. meg szintén Nocerából 1862 május 12-ről a már bomlásnak indult légió sorsáról következőket írja: "Mi is nagy válságban vagyunk, sokan a légióból azon reményben jövének, hogy pár hó alatt haza megyünk, s íme több egy événél, hogy hasztalan remélnek, beleuntak a várakozásba, s a brigantikkal való csatározásokba, haza szeretne menni egy része, más része pedig a változatosság viszketegétől bántva csavarogni vágyik. A komité tehát felszólította a légiót, hogy aki még maradni akar, kötelezze magát egy évig katonailag szolgálni, aki pedig menni akar, távozzék, a kormány elszállíttatja őket ingyen keletre. Ne légy tehát meglepetve, ha felétek is szállingóznak e malkontens fajból. Nem sok szimpathiát érdemelnek; nagyobb része ábrándos reményeiben, felcsigázott vágyaiban csalatkozott nép, mint most látszik, nem honszeretet, hanem csupa érdek-hajhászásból jött ki."
Csakugyan bomlásnak indult a légió, és néhány tagja Bukarestben is felkeresett még bennünket, most már nem azért, hogy útlevelet szerezzünk számukra Olaszországba, hanem hogy segítsük egy kis úti-pénzzel, hogy haza vergődhessenek. Voltak azonban ezek közt jeles képzettségű emberek is, kik itt is megélhettek volna, például a jeles zongorász Kovács, volt légió kapitány, és Csathó Aurél, kik bizony megírhatnák a nemzeti történelmünkbe bele tartozó históriácskát, maradni azonban egyik sem akart, és okosan is tette. A magyar ember a föld kerekségén, bárhol is hazáján kívül boldogtalannak érzi magát. Eszembe jut az öreg londoni Ludvig, ki 70 éves korában haza kívánkozott meghalni, habár majdnem 50 évet töltött külföldön. Sohasem mondott szentebb igazságot költő nemzetének, mint mikor a magyarnak hazájáról azt írá a szózat koszorús költője:

"A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely."

A régi gárda, az 1849-i emigráció még el nem pusztult része azonban maradt.

 

A hatvanas évek
(Deák 1861-i fölirata. - Az emigráció diplomáciája. - Az 1865-i mozgalmak. - A latin épek és Mexikó. - Beszélgetés kommunistákkal és szociáldemokratákkal. - Klapka légiója. - Az 1867-i kiegyezés. - Az emigráció vége.)

Kétszer függesztették volt már fel alkotmányunkat Bécsből, kétszer töröltek ki az élő nemzetek sorából, de körülbelül tíz-tíz évig bírták csak elölni a nemzeti életet; most is reméltük, hogy nem sokára fordulatnak kell beállani, s ím elkövetkezék 1861.
Büszke önérzettel olvastuk Deák remek válasz feliratát, láttuk, hogy a nemzet szelleme nem satnyult el 12 évi kínzás alatt, hogy ugyanazon elveket vallja, melyek minket künn tartottak, s a legkeservesebb időkben is megóvtak az elcsüggedéstől, tudniillik, hogy a nemzet áll a törvényesség terén, nem pedig az önkényes hatalom.
Meg kell vallani, hogy az emigráció nem remélte volna soha, hogy a hazának a 61-i válaszfeliratban körvonalozott alkotmány megadassék; de azt sem álmodhatta, hogy a férfiú, ki ama föliratot írta, 6 rövid év múlva annyit ad fel, amennyit a 67-i kiegyezés feladott; ellenkezőleg arra volt elkészülve, hogy a nemzet puhítatlanul megmarad törvényes követelése mellett és ha a hatalom nem enged, felhasználja az első háborút arra, hogy jogait, ha kell, fegyverrel is kivívja.
Az 1861-i magatartásnak üdvös eredménye az volt, hogy felvillanyozta a már-már csüggedő nemzetet, s midőn a hatalom ismét az önkényes puhító rendszert léptette életbe, az egész nemzetet a mérges ellenállás dacos érzete fogta el. Az emigráció éles érzékkel észlelte ezen kedvező fordulatot, látta, hogy eljött az idő, midőn működése benn fogékony szívekre talál: egyfelől tehát szorosabb összeköttetésbe lépett az otthoni pártfőnökök és befolyásosabb hazafiakkal; másfelől az Ausztriával ellenséges-érdekű kormányoknál igyekeztek befolyásra vergődni, aztán fegyverekről és ezeknek határainkhoz közel készen tartásáról gondoskodtak. Még egyszer Oláhországra és Szerbiára veték tehát szemeiket, s ismét Klapka utazott Bukarestbe 1864-ben, kit 1865-ben Türr, Kiss József és Éber követtek, míg másfelől Frigyessy, Sánta, Szilágyi Moldvában, Mayerfi és Mogyoródy Szerb- és Horvátországban iparkodtak a tért előkészíteni.
Az olaszok, kiknek harci dicsősége nem valami fényes, de akik másfelől példányszerű kitartók ellenségeik gyűlöletében, nagyon keservesen vették, hogy a villafrancai rögtönzött béke nem adta nekik vissza Velencét; - különösen neki bátorodva a Garibaldi merényének hallatlan sikere által, most már Piemont, Lombardia és Nápoly urai, türelmetlenül várták az alkalmat Velence és Róma megszerezhetésére. Közelebbi szomszédságunkban meg egy még kisebb, egy már-már feledésbe merült másik latin nemzet, az egykori Oláhország és Moldva szülemlett és szervezkedett egy állammá: előbb kijátszották a párisi béke egyik sarkalatos pontját az által, hogy hazafiúi nagy önmegtagadással a Moldvában fejedelemmé választott Kuzát - noha Oláhországban hírből is alig ismerték - szintén megválasztották, aztán tovább mentek egy lépéssel, megszüntették a jasszii kormányt s felvették az "egyesült rumun fejedelemség" címet, francia mintára elkezdték szervezni a hadsereget, a cirill betűk helyet behozták a latint, a Code Napoleont átvették törvénykönyvül, ujjá szervezték a minisztériumot, a beligazgatást, az iskola-rendszert, majd 1864-ben egyszerre eltörölték a jobbágyságot, behozták a nemzetőrséget, egy tollvonással állami domíniumokká dekretálták a roppant kiterjedésű papi és klastromi birtokokat; rá 1865-ben elkergették Kuzát és választottak örökös fejedelmet a Hohenzollern dinasztiából, felvették a Románia nevet, nemzeti pénzt verettek, - szóval 10 rövid év lefolyása alatt szegényes kis török provinciából olyan önálló állammá alakultak, melynek még legfeljebb a címe vagy is Európa hivatalos elismerése hiányzott.
És míg e két szomszéd nemzet az állami lét sírja széléről megfordulva, küzdelem és kitartás által hatalommá nőtte ki magát: addig az egykor hatalmas, nagy kiterjedésű, fényes históriai múlttal bíró Magyarország, az a Magyarország, mely szabadságharcában mutatott vitézségével csak imént bámulatra ragadta Európát; mely a tíz évi börtönöztetés, dúlás, darabokra tépetés dacára 61-ben újra megmutatá, hogy szíve még lüktet: az nem tehetett ön sorsa javítására, sebei orvoslására semmit, politikailag tűrnie kellett, mint osztják szét darabokra, mint ölik el mindazt, ami nemzeti és szent előtte, mint gazdálkodnak házában szászok, oláhok, rácok, horvátok, tótok, csehek; látnia és tűrnie kellett, mint süllyesztik osztrák gyarmattá, hogy lesz két legfőbb életere - a Duna s a Pozsonytól Báziásig vezető vasút, hogy lesznek bányái, uradalmai ellenséges érzelmű idegenek zsákmányává.
E szomorú időkben a nemzetek élete felett őrködő gondviselés művének tekinthető, hogy létezett az a szegény, számban megfogyott emigráció, melynek tagjai lapokban, könyvekben, élő szóval, puszta létezésükkel protestáltak a világ előtt a nemzet megölni akarása ellen, melynek tagjai majd a fejedelmek ajtóin kopogtattak, majd forradalmárokkal szövetkeztek a nemzet megmentéséért, és bár nem értek célt a tervezgetett úton, ott látszottak mégis a nemzet egének láthatárán, amint a tornyosodó felhő, melynek mennyköveitől gonosz retteg, míg a gazda jótevő esőjét várja, reméli.
Könnyű a fejedelmi levéllel akkreditált, pazarul fizetett, országok fegyveres ereje és pénzével rendelkező diplomatáknak kivinni, amit akarnak, vagyis inkább még ezeknek sem könnyű, sőt gyakran éppen teljes lehetetlen: hát még a szegény emigráns diplomatának, ki elől elbújnak, kit nyilvánosan elfogadni illem- és államérdek tilt, kinek nincs mivel nyomatékot adni akaratának, ki még a születési rang és gazdagság fényével sem imponálhat! És mégis sikerült bejutni mindazon udvarokhoz, melyek a mi elnyomóink, Ausztria ellen egy vagy más okból hadat indítani készültek. Így 1859-ben Napoleon és Viktor Emánuel 1861-től 64-ig az olasz kormány és a hatalommá nőtt Garibaldi, 1866-ban a porosz udvar szövetkezett az emigrációval.
Kuza kormánya soha igazi jó barátunk nem volt, a nagy Dak-Románia eszmének mi útjában vagyunk; bűnünk, általuk megbocsáthatlan bűnünk az, hogy vagyunk, hogy Attila óta ott vagyunk, hogy a régi fegyvervilágban fegyverrel, a mai kultúrvilágban pedig az általános műveltség terén is erősebbeknek bizonyítottuk be magunkat, mint ők; hogy addig, míg mi e felett versengünk, nyakunkra nő a panszlavizmus és mint két verekedő verebet az ölyv egyszerre elragadhat: azt mi nekik hiába prédikáljuk. Arra tehát, hogy az olaszoktól kapott 20-30000 fegyvert itt lehessen Erdélybe csempészni, s egy csapat itt szervezkedhessék, vagy Nápolyból jöve, ez országon át nyomulhasson be Erdélybe, kevés kilátása lehetett az emigráció igazgatóságának. Mindazáltal Kuza, az olasz kormány nyomásának, tán a mindenható Napoleontól kapott intésnek is engedve, beleegyezett a fegyverek behozatalába.
E fegyverek Galaczon szállíttattak partra s ott Cz. M. fogadott számukra raktárt, onnan meg Sántha és H. szállították szekereken Bakauba s ott lerakták mint patkó- és durva vasnemű portékát. Hogy azonban az teljes titokban végbe nem mehetett, hogy az ottani rendőrség és a megyefőnök értesítve és hihetőleg utasítva voltak, világos a "Trompeta Carpatilor" című lap későbbi igen részletes közleményeiből. Az említett hatóságok utasítása igen valószínűleg az volt, hogy az oda vitelre és elhelyezésre hunyjanak szemet, de ha tovább akarnák szállítani, azt gátolják meg.
Mikor aztán az 1867-i kiegyezés létre jött, a fegyverek ott létét Éber tudatta az új magyar kormánnyal és ettől b. Eder, bukaresti osztrák-magyar főkonzul és politikai ágens azon rendeletet kapta, hogy menjen oda és azokat vegye át. El is ment b. Eder, de ahelyett, hogy egyszerre felrakatta és elszállíttatta volna, csak egyszerűen lefoglalta és lepecsételte; elmenetele után azonban a nép megrohanta a raktárt, elrombolta a ládákat és széthordták a fegyvereket anélkül, hogy ezt a rendőrség szükségesnek látta volna meggátolni.
Jelezvén fentebb a latin fajú nemzeteknek a 60-as években történt általános emelkedését, nem hagyhatom említetlenül Napoleonnak - ez emelkedések kézzel fogható indítójának és hatalmas emeltyűjének - túl az Óceánon a mexikói latin faj emelésére tett kísérletét. Az emigrációt ezen esemény egyenest nem érinthette; mindazonáltal megjegyzést érdemlő körülmény az, hogy a császári monarchikus eszméknek az észak-amerikai Egyesült Államok tőszomszédságába befészkelődése valamennyi emigránst lehangolt. Legkevésbé sem lehet az emigrációt republikánusnak tartani, mégis ösztönszerűleg irtózott attól a gondolattól, hogy a császárság Mexikóban meghonosulása maga után vonhatná az Egyesült Államok monarchikussá lételét; szükséges pedig, hogy ha a földgömb félfelén chinai és orosz abszolút hatalom uralkodik, a másik fél felén legyen ellenkező szellem, legyen egy hely, hova az ezek türhetlen nyomását elszenvedni nem bíró nép menekülhessen; - ha az egyik felen gondolkozni sem szabad, legyen a másik a szabad beszédnek, szabad írásnak, szabad cselekedetnek hazája; mert hasonlíthatlanul kevesebb azon rossz, mit a szabadságban való túlkapás okoz annál a szörnyű lelki-testi nyomorúságnál, mit a kényuralom alatt tűrni kell. aki kétkedik ezen, ám vegye figyelembe, hogy Amerika szabadság által egy század alatt majdnem a világ legelső államává lett, míg a 4000 éves China csak pang.
A történt előzmények után előttünk, kik akarva, nem akarva megtanultuk a világot elfogulatlanul szemlélni, pillanatig sem lehetett kétes, hogy bekövetkezik azon vég, ami nem sokára bekövetkezett: olyan földön, hol a születési rang számba sem jön, hol a fejedelmi cím inkább hátrány, mint előny, lehetett-e mást várni, mint az ismert szomorú tragédiát?...

Az 1866. év vége felé találkoztam a dunai gőzhajók valamelyikén utaztamban egy nagy olvasottságú, s a politikai viszonyokkal nagyon alaposan ismerős francia utazóval, ki nagy bámulatomra kommunista volt. Nagy bámulatomra, mondom, mert eddigi előre-hátra utazgatásaim közben soha még emberrel nem találkoztam, ki ezt magáról bevallja. Úgy látszik, nagy gyakorlottsággal bírt ügye oltalmazásában, mert igazi meggyőződésemből jövő ellenérveléseimre mindig elegáns kész cáfolattal bírt előállni, végre is úgy váltunk el, mint a vallás és politikai diszkussziók szoktak végződni: ő nem hódított meg engem, de én sem ingattam őt meg hitében.
Rá nem sokára egy török mérnököt, majd egy pár németet találtam, kik, úgy látszik, nem egészen kommunisták, hanem tán szociáldemokraták voltak, és tán a végett utazgattak, hogy hívőket térítsenek politikai dogmáiknak.
A német nagy alapossággal fejtegette a mostani társadalom hiányait. Van, úgymond, a túlnépes európai államokban száz- meg százezer olyan ember, ki arra van kárhoztatva, hogy reggeltől estig s egyik új évtől a másikig szakadatlanul 12-16 órát dolgozzék naponként, mint a gép, s e borzasztó test- és lélekölő munkáért csak annyit kap, hogy éppen megélhet, durva eledelen, rossz durva ruházattal, nyomorult padlás- vagy pince-szobában; ha megbetegszik, jótéteménynek kell tekintenie, ha kórházba juthat; családot soha nem alkothat, kivévén, ha a nő is beáll gépnek; öregségére nincs más kilátása, mint a koldusbot, vagy ha elszántabb jellemű, akkor egy golyó vagy a Dunába ugrás. És, hogy az állapot még türhetlenebb legyen, látják e boldogtalanok a tőzsérek és gazdagok dologtalan dorbézolását, pazar fényűzését, s lapokat, könyveket olvasva, kifejlődik bennük az ítélő tehetség: megmérni és keserűen érezni azon iszonyú különbséget, mely az urak állapota és az ő reménytelen nyomorú sorsuk között tátong.
Tagadhatatlan, mondám, hogy ez az állapot nem vigasztaló, de a munka-strikolások nem érnek semmit; - ahány %-kal fölemelik a munkabért, annyival emelkedik a kelmék ára is, s ez után emeli a házi úr a házbért, a pék a kenyér árát stb., úgy hogy végre is a többlet nem használt semmit; a társadalmi rendnek teljes felforgatása sem eredményezne mást, mint féktelen anarchiát, általános dologtalanságot, ebből következőleg általános elszegényedést, s végül visszaesést a mostaninál még rosszabb állapotba. Az önök saját érvelése mutatja, hogy az emberi társadalom fennállhatásának alapja: az egyénnek önfenntartási ösztöne, ebből pedig a család-alkotás, s ebből ismét a vagyonszerzés önkényt folyik; ezt felforgatni annyi, mint elvenni az ösztönt, mely ma munkára, küzdelemre, haladásra késztet. Az állam, mely nem egyéb, mint valamennyink társulása az önfenntarthatásra, nem tehet egyebet, mint hogy fokozatosan növekedő adót ró a vagyonra, hogy a kézi munkájából élőre majdnem semmi közteher ne jusson, könnyíti, olcsóbbá teszi a közlekedési eszközöket, hogy a munka eredménye piacot találjon s a túlnépes országokból elősegítse a kivándorlást, - hisz a földgolyónak iszonyú terjedelmű területei vannak még, hol az itt elégedetlenek boldogokká lehetnek.
- Már uram, úgymond, mi ahelyett, hogy a gazdagok kedvéért Afrikába vagy Ausztráliába költözzünk, inkább őket költöztetjük oda. Lesz harc, iszonyúbb minden eddigi harcoknál, élet-halálharca azoknak, kik elégedetlenek, kiknek semmijük sincs, azok ellen, kiknek valamijük van.
Sajnáltam inkább, mint nevettem e világfájdalmas bajnokot, meg sem álmodtam, hogy pár évvel rá már folyni fog a vér, már kezdődik az elkeseredett harc Páris utcáin, a rombolás és pusztításnak eszeveszett harca a társadalom ellen.
Minket e harc híre csak kellemetlenül lepett meg. Az annyit hányatott, annyi nélkülözéseket kiállott emigrációnak érzéke sem volt ilyen általános társadalmi bajok felfogására, melyek hazánkat úgy sem bántják, elég nekünk a magunk baja, a nem kevésbé gyűlöletes s épp oly könyörtelen fajharc.

Az 1866-i porosz-osztrák háborúban ismét alakított Klapka egy légiót, mely a hazába be is tört, noha ideje sem maradt működésre, mert a híres osztrák sereget hihetetlen gyorsasággal tették tönkre a poroszok; ez volt az emigrációnak utolsó kísérlete a haza felszabadítására. Az osztrák udvarnál átlátták utoljára, mire vezet a birodalom legharciasabb, legtörvénytisztelőbb népének megnyomorítása. 1849-ben meg kelle alázódni s idegen segélyért könyörögni; 1854-ben tétlenségre kárhoztatva olyan politikát követni, mely senkit ki nem elégített s a jóbarátokból is jóformán ellenségeket csinált; majd jött 1859, a vereségek éve, melyben elveszté Ausztria hadserege nimbuszát és olasz tartományai nagy részét, és rá 1866, melyben az addig, kivált Bécsben, annyit gúnyolt porosz sereg hasonlíthatlanul különbnek bizonyult a büszke osztráknál, és a győző részéről nagylelkűségnek kelle tekinteni, hogy csak Velence, meg a német birodalomra való befolyás veszett el, mert bizony elmehetett volna azon a réven még holmi Szilézia, Morva, Csehország és a többi is, szóval, - hogy mióta Bécs hadi lábon áll Magyarországgal, azóta annyi kudarc és vereség érte, hogy alatta egy más birodalom összeroskadt volna.
Ilyen nyomasztó szükség kényszerített a magyarokkal való alkudozások újra megkezdésére. Az emigráció remélte, hogy most, mikor az osztrák sokkal nyomottabb helyzetbe jutott, mint 6 év előtt volt, igen csekély módosítással az 1861-i felirat alapján jön létre a béke. Kitűnt azonban, hogy a 6 éves második provizórium jobban megpuhította az országot, mint az első 10 évi. Az 1867-i kiegyezés létesült, a nemzet és fejedelme közt szent lett a béke, a hon atyái együtt ülhetnek, tanácskozhatnak ismét, hogy megküzdjenek azon iszonyú pénzbeli és fajgyülölködési nehézségekkel, melyekkel Bécs boldogított bennünket.
Az emigráció létezési alapja megszűnt, tizennyolc évi küszködés, hányattatás után megöregedve, megtörve, anyagi érdekeiket elhanyagolva haza térhetnek... meghalni!
Az emigráció, melynek tagjai, mint az apostolok bejárták széles e világot, mindenütt a magyar nemzet ismertetői voltak. A világ már elfelejtette volt, hogy létezünk, legfeljebb osztrák provinciának, nyelvünket egy német idiómának tartották; az emigránsoknak lehet köszönni, hogy ma mindenütt ismerik nemzetünket, általánosan még a legcsekélyebb tagjai is munkás, szorgalmas emberek voltak s ez által nemzeti nevünknek becsületet szereztek; nem ők szabadították föl a hazát - hisz arra tán nincs is példa a történelemben - de nem mulasztottak el semmi alkalmat kitelhetőleg működni a haza fölszabadítására.
A nemzet büszke lehet ez annyit szenvedett fiaira; az emigráció pedig érezze magát megjutalmazva azon tudat által, hogy kötelességeinek eleget tett. Többet ne várjon, hisz volt módja megtanulni, mint fizetik a vén kiszolgált katonát.

 

ZÁRSZÓ

Mielőtt befejezve e sorokat, elhagynám a tulajdonképpeni Törökországot, azon nemzetet, mely befogadott akkor, midőn üldözteténk, kenyeret, hajlékot és oltalmat adott, holott ő maga legszegényebb az európai államok között s legveszedelmesebb ellenségekkel bír künn is, benn is, azon nemzetet, mely ugyan az európai polgárosultságnak csak külső formáiból vett át valamit, de amely a helyett oly nemes jellemmel, olyan erényekkel bír, hogy az ember elé önkéntelenül azon kérdés tolul, vajon nem volna-e boldogabb az emberiség, ha megmarad vala az őszinteség, becsületesség, vendégszerető jószívűség és kevéssel megelégedés azon polcán, hol e barbárnak gúnyolt nemzet áll, ahelyett, hogy a civilizációval együtt annak minden bűneit, az embertelen bír-vágyat, a lelketlen önzést, a fényűzést és rossz erkölcsöket, az örökös nyugtalanságot nyakába vette: helyén valónak találom egy-két kérdésre megfelelni, melyet remélhetőleg hazámfiai tehetnek elém, például: volt-e haszna annak, hogy az emigránsok künn maradtak? ha volt, kinek javára vált?
Mielőtt e kérdésekhez szólnék, még egyszer végigvonul szemeim előtt a szabadságharc, a csaták, a kimenekülés. Ki álmodta volna meg 1847-ben közülünk tanulók közül, hogy még katona is lesz, hogy még csatákba is megy? és midőn már benne volt, hogy még valaha török földre kerül? Bizonyára az ember nem ura önnön sorsának! Avagy lehetett-e egy 20 éves tanulónak gyáván elbújni 48-ban és nem ragadni fegyvert? - Nem. Avagy oka vagyok-e én hogy azon hadtest, melybe jutottam, az alvidékre, Orsovára rendeltetett? bizonyosan nem; avagy tehettem-e mást, mint menni oda, hova zászlómat vitték, s ki idegen földre bujdosónak? bizonnyal nem! És magában az emigráns-életben azon neveléssel, azon elvekkel, melyeket nyertem, azon viszonyok, azon pénztelenség és elhagyatottság közepette, amelybe jutánk, tehettem-e másként, mint ahogy tettem? felelet: nem! És ezt mindenikünk elmondhatja, mihelyt számot vet tettei indokával, és szomorúan jut azon kérlelhetlen következtetésre, hogy az ember csak látszólag bír szabad akarattal, tényleg olyan, mint a folyamba esett falevél, melyet az ár és szellő hajtanak, hol ide, hol oda, míglen egyszer itt vagy ott fennakad, vagy elmerül.
Bizony nem önként vettük fel a vándorbotot, midőn hazánkat elhagyók, nem vágytunk az apostoloskodás szomorú dicsőségére, sem a hontalanság nem igen irigyelhető nimbusára; hanem a körülmények kisodortak bennünket és akkor a művelt osztály hazáját vélte szolgálni, kötelességét teljesíteni az által, hogy a nemzet eltipratása ellen szóval, írással és puszta künnmaradásával protestált és e kötelességérzet tartotta künn mindazokat, kik akkor sem tértek vissza, midőn már nem félhettek otthon a büntetések- és üldöztetésektől. Egy talán kisebb csapatot pedig anyagi érdekek és külföldön szerzett társadalmi állás tartottak künn, de még ezek sem szűntek meg buzgó magyarok s a szenvedő nemzet ügyének apostolai lenni.
Mondják, hogy az emigránsok nem szoktak okulni és haladni a nemzet zömének gondolkodásmódjával, hanem megcsontosodik bennük azon elv, melyért küzdöttek, s e monda, vagyis e hiedelem oly általános, hogy a kiegyezkedés után sok volt menekültnek akadályul állt útjában s a 18 évi künn nyomorgást az uralomra jutott párt nemhogy érdemnek tekintette volna, de sőt feltűnő hidegséggel utasította vissza, ha valami hivatalocskáért kopogtatott. Ez oly tagadhatlan tény, hogy tudok néhányat, kik kénytelenültek ismét kivándorolni, hogy otthon éhhalálra ne jussanak. Pedig ugyan kinek van igaza? annak az elveiben megcsökönyösödött volt honvédnek-e, vagy a kiegyezőknek? megmondja ezt ama régi nóta, melyet a Rákóczy bujdosó társai gyártottak:

"Haladjunk, nincs rokonérzelmünk,
Ily gyáva béke
Nem lehet éke
Magyarnak, honfira gúny s gyalázat ez!"

Ezt, úgy hiszem, elénekelhetjük szomorú szívvel ma is; - de nem akarok politizálni, sem a nemzet akaratát bírálgatni, hisz én csak a menekültek apró élményeinek krónikása vagyok. A nemzet megunta az abszolutizmust, a menekültek nagy része megöregedve, megunta a hontalanságot, s mindenik feláldozta reményeinek, vágyainak, elveinek nagy részét, hogy végre némi nyugalmat - modus vivendit - kaphasson.
A magyar embernek arcán, szemeiben, termetén és járásán van valami saját nemzeti jelleg, melyet ugyan részletezni senki nem tud, de melyet mégis minden idegen azonnal fölismer; hisz a török vörös fesz vagy a magas tetejű kalap alatt is úgy Sztambulban, mint Páris és Londonban azonnal ránk mondták, hogy magyar. Nyelvünk bírván vagy negyven különböző hanggal, végtelenül hajlékonyabb ugyan a 22-24 betűs nyugatiakénál, de a mássalhangzókban gazdagságunk dacára a rövid a és á, e és é használásáról, s az európaias közép a megtanulni nem tudásáról még 20 év múlva is fölismernek bennünket, mint fölismerjük mi az idegeneket hazánkban. Aztán meg tapasztaltam én, hogy a magyar ember nem is iparkodik más nemzetbe a fölismerhetlenségig beolvadni, bír egy keveset e tekintetben az angol jellemből, melyet legszebben megvilágít az egykori jóniai kormányzóról szóló adoma. "Lordságod, mondá neki egy díszebéd alkalmával egy előkelő jóniai görög, úgy eltanulta szép nyelvünket, hogy csupán egy kis idegenes kiejtés árulja el, hogy Ön nem született görög." "No, mondá a lord, vigyázni fogok, hogy ez idegenes kiejtést el ne felejtsem!"
Mindezen vastagnyakú magyarságunk dacára azonban tagadhatatlan, hogy azon nemzettől, amely közt huzamosabb ideig éltünk, mi is sokat eltanultunk keleten; eltanultuk a beszéd közbeni taglejtéseket, a törökös köszönés, tagadás, ráhagyás, hívás, elutasítás fejjel és kézzeli jeleit, melyek a mieinknek átlag éppen ellenkezői, el a csendes, nyugodt beszédmódot, a mások véleményének türelmes végighallgatását, (hisz a töröknél hallatlan eset az, hogy a beszélőt félbeszakítsák,) eltanultuk, hogy vendégeinket ne borral, hanem fekete kávéval és friss vízzel kínáljuk meg, hogy ne menjünk sáros csizmákkal más ember házába, stb. mind megannyi utánzásra méltó előnyös szokások barbár szomszédainknál. De meg kell vallani, hogy politikai érzelmeinkre sem maradt befolyás nélkül a hosszú keleti tartózkodás, mi valamivel jobban szeretjük a törököt, mint érdemli, s az ő ellenségeit a mi ellenségeinknek is tartjuk, a mi tőlünk mindenesetre hiba.
Avagy nincsen-e joga a török alatt álló keleti kereszténynek függetlenségre vágyódni, nincs-e oka panaszkodni jelen állapota ellen, nincs-e beleoltva mindenkibe a jobblét vágya? Az sem lehet mentségünk, hogy e nép gyűlölettel viseltetik irántunk; hisz azért gyűlölnek, mert a töröknek barátai, a muszkának ellenségei vagyunk, s mi elfeledjük, hogy ezeknek ítélete szenvedés, elnyomatás, vallásos vakbuzgóság és pánszláv izgatás által ferdíttetik el; feledjük, hogy ezek a műveltségnek felette alacsony fokán állanak, hogy nemzeti intézményeikből csupán az egy vallás maradt meg nekik s a vallás szolgái messiásként imádtatják velük a keresztény cárt és sátánnak festik a pogány törököt.
Ránk magyarokra nézve azzá lett az orosz, - a pánszlávismus ma, ami volt 3-4 század előtt a török: bennünket elnyeléssel, megsemmisítéssel fenyegető zsarnok, embertelen óriás hatalom. Csuda-e hát, ha a törökországi muszkaimádó keresztények iránt legalább is idegenkedéssel viseltetünk? Minket azzal vert meg a sors, hogy mi mindig előbb járunk néhány évtizeddel saját szlávjaink és szomszédjainknál; mi látjuk a Számum közeledtét, és ők a gyilkos porfelleget szabadságuk hajnalpírjának vélik; mi a nemzetiségi rajongásból is tán már kifelé gázolunk: ők még csak a vallásharcok sötét korszakát élik; a lengyelek, krimi tatárok, cserkeszek, khivai és amuri vitéz nemzetek meggyilkolásának, mint az orthodox keleti hit diadalának újonganak, nem látják, hogy ez az özönvíz, mely mindent elnyeléssel fenyeget? A görögöt meg hosszú évek során át úgy mutatták be nekünk iskoláinkban, mint a költészet, művészetek, hősiesség klasszikus minta-népét. Az ő Phidiasukat, az ő Momerjukat, Solonjukat és Archimedeseiket, az ő hőseiket és bölcseiket állíták elénk, hogy tanuljunk tőlük alaki és szellemi szép ízlést, önfeláldozó honszerelmet, bölcsészetet, szám- és mértant, szóval mindent, mi szép, hasznos és nagyszerű, és e minta-nép helyett a mai görögökben találtunk egy elfogult, vakhitű, pénzimádó népet, mely üres gőggel, büszke ugyan hellén elődeire, de amely elfeledi őseinek erényeit és őseitől öröklött lángeszét, s erényét ma csak is a mammonnak szenteli. Ezen szörnyű csalatkozás, melyhez türelmetlenségük, orosz szerelmük, vallási rajongásuk járul, teszik irányukban ítéletünket szigorúabbakká, mint talán érdemlenék. 1867-ben panaszkodott nekem egy előkelő görög, mennyire rosszul esett neki, hogy a koronázáskor a mellette haladó török követet éltették. Elmondám neki az említett okokat, el a török vendégszeretetért való hálaérzetet, s hozzá tevém még, hogy ne higgye, hogy mi a törökbe volnánk szerelmesek, sem hogy az ő, s más keleti keresztények szabadsági törekvéseit gáncsolnók - mi csak a pánszlávizmustól félünk, s kénytelenek vagyunk mindazon népekhez bizalmatlanok lenni, kik az oroszt megváltó messiásnak s a szabadság előmozdítójának tekinteni elég gyermekek.
Ha már most az e fejezet elején felmerült kérdésre akarok felelni, t. i. volt-e haszna az emigrációnak, s ha volt, ki vette hasznát? Azt kell vizsgálnom, minő befolyása volt a magyarságnak azon államra, melynek kebelében élt és hogy egyáltalában hazánkra nézve hasznos volt-e vagy káros - hogy emigráció létezett?
Természetesen csak a keleti menekültekre vonatkozólag tárgyalhatom e kérdéseket, mert a többiek sorsáról és hatásköréről nincsenek részletes adataim, noha egészben véve az eredmény mindenütt hasonló kell hogy legyen. Hogy befolyással bírt a keleten maradt néhány ezer, később néhány száz menekült: az kézzel fogható, mihelyt végigpillantunk rajta, mily különböző állásokat foglaltak el a társadalomban az emigráció egyes tagjai. Voltak katonák, még pedig tábornoktól le a közemberig, és ámbár nem áll az, mit a keresztények szeretnek ránk fogni, hogy a török minden újabban nyert csatáit és katonai reformjait a magyaroknak köszönheti, kik minden hadtest-parancsnokot mint táborkari tisztek körülvettek s tervezők és végrehajtók voltak: ez csak azt mutatja, hogy szabadságharcunk, hogy a honvéd ismét föléleszté ősi hírnevünket, hogy a keleti keresztény minket tart a világ legjobb katonájának; de hogy tisztjeink a törökénél tanultabbak, tapasztaltabbak voltak s így rendet, fegyelmet vittek be s ez által későbbre is kiható hasznos szolgálatot tettek nekik, az bizonyos.
Más része az emigrációnak polgári pályát választa magának, - volt köztünk orvosok, mérnökök, gépészek, tanárok, mindenféle mesteremberek, kereskedők, földművelők, kertészek s cselédek. Az orvosok közül Dempwolf jelenleg a szultán orvosa; Velics a legkitűnőbb gyógyszertárat és drogueriát alkotta Konstantinápolyban; a tanárok közül mindenki ismeri az európai hírű Vámbéryt; a másik, Szilágyi Dániel fáradhatatlan búvár, csak az kár, hogy véka alá rejti a világot s közvetlen környezetén kívül senki nem ismeri, mennyit tud. Kertészeink, mint Nogel és Őrhalmy, később Sipos, részint a nagy-úr mulató-kertjét, részint az egyiptomi királyét s egy-két gazdag pasáét teremték, inkább mint rendezék. Mesterembereink kitűnő jók, s minden más nemzetbelit felülmúlnak, különösen a kovácsok, kocsigyártók és nyergesek, - végre a magyar még kocsisnak is jobb, mint más nép fia s a szultántól kezdve, akinek csak módja volt benne, nem bízta lovait más, mint magyar legény kezére.
Már pedig egy nemzet vagy ország polgáriasodása nem annyira a nagy tudósok, vagy kormányi bölcs rendeletektől függ, mint attól, hogy az élet kényelmei előállítására szükséges ismeretek minél jobban el legyenek terjedve, - hogy minden egyes ember legyen abban, ami, kitűnő, ne pedig kontár. Ennek élő bizonysága Amerika, hol igen kevés nagy tudós van, de minden ember tud valamely hasznos dolgot s az állam óriás léptekkel rohan előre, ellenkezőleg Németországgal, mely roppant számú mély tudományú férfiai dacára csak lassan haladhat, mert a nép igen kevés gyakorlati hasznú tudománnyal bír. És ebben a tekintetben, t.i. a hasznos ismeretek terjesztésében az emigráció Törökországnak roppant szolgálatot tőn, anélkül, hogy azt a török sejtené is. De még nagyobb hasznot tett a szabad eszmék terjesztése által; - nem kell elfeledni, hogy köznapi dolgok, melyek nálunk annyira megszokottak, hogy nekünk szemünkbe se tűnnek, gyakran hallatlan újításoknak tűnnek fel Törökországban; hogy példával világosítsam: az, hogy mi egyenes, nyílt homlokkal megállunk bármely fellebbvalónk előtt, nem pedig összekulcsolt kezekkel, szolgai alázatosságban legörbedve, már hallatlan nagy bátorság egy szegény rája szemeiben; az pedig, hogy a sumlai magyar a piacon perzselte a disznót, hogy az őt befogni, szállásáról kidobni akaró török katonával szembeszállt: már életveszéllyel járó merénylet lett volna addig, miről egy bulgár még álmodni sem mert. Dacára, hogy ellenséges érzelemmel voltak irántunk s inkább gyűlöltek, mint szerettek bennünket, tőlünk tanulták el az egyenlőség eszméje első alapelvét: magát embernek tekinteni; - másfelől a vakbuzgó török paraszt és tudatlan katona is érezni voltkénytelen, hogy a keresztény is ember s megingadozott azon hite, hogy tíz gyaur = egy török; egy szóval a mi példánk látása mind a két félt gondolkozóvá tette egymáshozi állása felől; mi vittünk közéjük európai szokásokat, és európai fogalmat az emberi jog felől, az egyenlőség és szabadság eszméjének apostolai valánk e szolgaságnak földjén, mely eszmék ugyan kellemetlenek lehetnek eleintén az eddigi kiváltságolt törököknek, de amelyeknek elfogadása nélkül az európai nemzetek családjában meg nem maradhatnak ők sem.
Ily módon Törökországra nézve megjelenésünk s megtelepedésünk üdvös hatással volt s a polgáriasulás útját egyengeté az által, mert hasznos ismereteket és demokratikus elveket terjesztett, még pedig nem szóval vagy senki által nem olvasható iratokkal, hanem élő példával, melyet török és keresztény egyaránt látott és tanulhatott belőle s észrevétlenül tanult is többet, mint vélnők.
Végül hazánknak is az emigráció inkább használt, mint ártott. Részben ártalmasak voltak ugyan a felkelésre a felhívások, illetőleg az e célból beküldözgetett emissariusok, amennyiben néhány családot szerencsétlenségbe ejtettek, másfelől elnyomóinknak mintegy ürügyet szolgáltattak azon hallatlan szigor folytatására, melynek célja volt minden szabad szellemet kiirtani, a nemzetet kétségbe ejteni s még reményét is elvenni egy jobb jövőhöz; de éppen már maguk e felkelésre serkentő kísérletek kárpótolják nagyban az egyesek vesztét, mert fenntartották a nemzet egy részében a reményt, hogy még van, ki künn is őrködik s nem lehetetlen, hogy egyszer sikerülhet, ami tízszer meghiúsult, és így segítettek fenntartani az el nem csüggedés szellemét, melynek köszönhetjük főleg, s inkább mint Szolferinó és Szadovának, ügyünk jobbra fordultát.
Már maga az is nyeremény, hogy sok jeles hazafi megmenekült az emigrálás által a hóhér kezéből. Nézzünk csak végig azok során, kik ma hazánkban vezérszerepeket játszanak úgy a politika, mint a tudományok terén, hányat találunk, kiket csak is a szerencsés menekülhetés mentett meg a meggyilkoltatástól?
Legnagyobb haszon azonban a közvéleménynek nemzetünk iránti megnyerése s felvilágosítása. Nevünk tényleg rég ki volt már törölve Európa térképéről, rég oly kiegészítő részeként tekinteténk már Ausztriának, mint bármelyike az örökös tartományoknak; - fogalommal sem bírt a külföld arról, hogy nekünk önállóságunkat biztosító kötéseink vannak Ausztriával; némelyek szláv, mások német nemzet-töredéknek tartottak - műveletlen barbár, rabló, nyugtalan népnek, kiknek féken tartásáért legfeljebb hálaérzettel és köszönettel tartoznak a békeszerető, atyai szelíd kormányú Ausztriának. A forradalom nem remélt fegyvertényei, Jausztriának porba aláztatása felrázá ugyan a nemzeteket ezen álomból, de az emigrációnak jutott a szerep színről-színre megmutatni a világnak, milyen a magyar, szóval és tettel meggyőzni őket arról, hogy sem műveletlen ázsiai barbárok, sem ok nélkül forradalmakat csináló szláv vagy német nem vagyunk, hanem egy életéért és jogaiért küzdő szerencsétlen nemzet, mely minden képességgel bír épp oly művelt és virágzó lenni, mint Európának bármely nemzete, mely, ha pár évtizeddel talán hátrább maradt némely nagy nemzeteknél az általános művelődés útján, más tekintetben bátran kiállja a versenyt s elmaradásának oka nem maga volt, hanem az Európában csak hírből ismert, általunk vérbetűkkel írott török világ és az erre következett germanizáló és minden magasra törő igyekezetet csírájában elzsibbasztó borzasztó kormány.
És e hivatásának megfelelt az emigráció, mindenik apostola volt a szabadság ügyének azon körben, amelyben élt - és éppen mivel általunk a polgári és katonai állások majd minden fokozata képviselve volt, mindenik a maga hallgatósága felfogásához mérten terjeszté nemzetünk ismertetését a legmagasabb köröktől le a legalsóbb rétegekig. Még ha nem is akart volna az ember erről beszélni, akkor is kénytelen volt, megtámadta úton-útfélen a kíváncsi tudvágyók serege és beszélni kellett, úgy hogy a sok ismétlés által csaknem könyv nélkül betanulta mindegyik a maga forradalom-történetét, mely majdnem annyiféle volt aztán, ahányan voltunk, - minél műveltebb volt az elbeszélő és hallgató kör, annál közelebb járt a valóhoz, minél lejjebb szállt, annál mesésebb alakot öltött s a legalsó rétegekben Rózsa Sándor lett a legelső hős és a bikaerejű erőművész Toldi a legnagyobb vitéz, - egyben mindazáltal mindnyájan hallgatagul megegyezénk: elhallgattuk, ahol lehetett a hibákat, s nem olyannak festők nemzetünket, mint van, hanem amint szeretnők hogy volna.
A világ becsülését pedig kinyertük az által, hogy nagyban véve becsületeseknek maradtunk, példás türelemmel és szorgalommal ragadtunk meg bármely tisztességes munkát; élődő, csavargó alig akadt köztünk. A Bauer-féle emberek s a Király- és Beleznay fajta iparlovagok nem voltak emigránsok és csakis az összes emigráció becsületességének fényes bizonysága az, hogy ilyes kalandorok igyekeztek a mi álarcunkat venni magukra.
Csak magának az emigráció egyes tagjainak vált inkább veszedelmére, mint hasznára az idegen föld kenyere. A honvágy talán egy nemzetben sincs annyira kifejlődve, mint a magyarban, de minket a honvágy soha nem szűnő gyötrelmein kívül még iszonyú megaláztatások is kínoztak. Hagyjuk azok érzelmeit, kik miniszterek, tábornokok, az ország ügyeinek intézői, vezérei voltak s kiknek élete és existenciája darabig egy pár török pasa elhatározásától, talán szeszélyétől függött, ki bírná azt híven elmondani! Gondoljuk el csak azon néhány száz jó családból származott, kényelemhez és művelt társasághoz szokott, vagy legalább is iskola végzett ifjú ember sorsát, kik egyszerre mindentől megfosztva, részvétlen, sőt bennünket gyűlölő nép közé dobva, kocsisok, konyha-cselédek, mester-inasok vagy teherhordó napszámosokká kénytelenültek lenni, hogy étlenül ne vesszenek el, s gondoljuk el, hogy ez állapot hosszú éveken át átlag 1855-ig, számosakra nézve évtizedig tartott: az élet egyetlen szép kora, az ifjúság, a 20 és 30 közti arany-idő siralomházzá lőn ránk nézve! Az elítélt rab tudhatja legalább, mikor szabadul ki; mi csak elveszett szép éveinket számlálhatók, minden átszenvedett évvel fogyott az életfenntartó remény; a honvágy és a jelennel való elégedetlenség, anyagi és főleg szellemi szenvedések sokakat kora sírba vittek, a megmaradottak kedélyét pedig megrontá a hosszú megaláztatás, s a búkórság vonásai ott ültek még azoknak arcain is, kik idővel anyagilag kiemelkedtek a nyomorúságból.
Aztán vajmi kevés azoknak is száma, kik műveltségükhöz némileg illő állást bírtak kivívni; mert a külföld nem olyan ám, mint Magyarország, hol imádják az idegent s elibe teszik és édes anya gyermekének a mostohát; külföldön idegenek maradunk mi örökre s csak azon kenyérmorzsát szedhetjük fel, mely a bennszülöttnek nem kell, vagy amelyért velünk versenyezni éppen képtelen.
Azok, kik a kivándorláskor már a 30 éves koron felül voltak, ha kibírták állani a Bach és Schmerling magyar-ölő korszakát külföldön, később hazatérve folytathatták félbeszakított pályájukat azon ismeretségek folytán, melyeket ifjabb férfi korukban kötöttek a hazában, ámbár az igaz, hogy ezeknek állapota külföldön még sokkal türhetlenebb volt, mint a 18-20 éves ifjaké, kik könnyen bírják a nyomorúságot; - de mit kezdjen a hazában az a 40-45 éves ember, ki eljött mint csaknem gyermek, és aki ma otthon idegenebb mint külföldön, s kinek a 20-25 évi misszionariuskodás a nemzet ügyéért nem számíttatik be érdemül, sőt majdnem bűnül rovatik fel?
Ezek az emigrálásnak élő áldozatai; jutalmuk egyetlen jutalmuk a tiszta öntudat, hogy megtették a haza iránti kötelességüket, megtették azon önzetlen s nemes hazaszeretetből, mely amíg egy nemzet fiainak keblében lángol, addig az a nemzet nem halhat meg, melyről a költő oly meghatólag mondja:

... szerelmed óh hon
Isten mosolygta rám,
Azért szeretlek oly hőn
Imádott szép hazám!

Vége