Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁCIÓ A KELETEN

ÍRTA
VERESS SÁNDOR
MÉRNÖK

Budapest, az Athaneaum R. Társ. kiadása, 1878

MÁSODIK KÖTET (2)

 

Mivé lett a tábor?
(Építkezések. - Vasút. - Vasházak. - Kenyérsütő gőzös. - A franciák színházat építenek. - Az angol színház az én házamban van.)

Szebasztopol bevételével még nem lett vége a hadjáratnak, hisz tulajdonkép csak is a Malakoff-bástya vétetett be, az oroszok aztán feladtak annyit, amennyi ennek folytán tarthatlanná lőn, de még ott állottak a kikötő és az északi oldal még erősebb várművei s eleinte általános hiedelem lőn, hogy most északra kell átköltözni s újra kezdeni az ostromot.
Tudjuk, hogy mindebből semmi sem lett, többé sem ostrom, sem nagyobb csaták nem történtek, sőt az Eupatoria felé küldött expedíció s a Simferopol ellen a Csernaja felől tervezett előnyomulásban is a roppant tábornak oly kis része vett részt, hogy nekünk, kik ez időtájt közöttük éltünk, fel sem tűnt azon kis részlet hiányzása.
A hadi események rohamos menetele annyira elfoglalá figyelmemet, hogy a tábor külalakja és rendje teljes megváltozásáról nem is szólhaték, pedig e nyáron át nem csak a tábor, de azon egész földdarab, mely a szövetségesek kezében volt, nagyon érdekes átalakuláson esett keresztül.
Láttuk, mennyi nehézséggel - mondhatnám, mennyi kínnal - kellet a megérkező és ostromot kezdő seregeknek élelmi és lőszereiket rendeltetésük helyére szállítani; e nehézségeket el kelle mozdítani, különben sikeres ostromlásról álmodni sem lehetett, neki fogtak tehát a franciák, mint hajdan a római légiók, töltött utat építetek, mely kikötőjüket Kamiest a táborral összekösse. Útjuk nem a legjobb volt, mondhatni inkább rossznak, mert eleinte csak a szekér két pár kereke távolságára ástak két szál árkot s azt megtömték törött kővel, azután még egy ilyen utat csináltak mellé; de csakhamar meggyőződtek e szerkezet hiányos volta felől, mert minden lépten-nyomon mellé hajtottak és agyig vágódtak a ragadós agyagba nehéz tábori szekereik, s vagy feldőltek, vagy megfeneklettek és utoljára sem maradt egyéb hátra, mint az egész út koronáját megkövecsezni jó vastagon.
Az angolok ellenben nem csináltak töltött utat, hanem vasutat. Az út szerkezetét illetőleg ez sem volt olyan, mint az angol vagy bármely európai állam állandó vasútjai, talán Amerikában lehetnek ilyenek. Ugyanis mindenik sleeper alá ástak egy másfél láb széles gödröt, azt jól megverték törött kővel, aztán rárakták a keresztfákat, rászegezték széles talpú (Vignoli) sínjeiket, és a közök kitöltése nélkül azonnal megkezdték rajtok az ágyúk, bombák és élelmi cikkek szállítását. Még feltűnőbb volt az útnak hullámzatossága. Ugyanis Balaklavától a hegy aljáig egyenes, csaknem vízszintes a talaj, itt tehát könnyű volt az útnak szabályos lassú emelkedést adni, még pedig oly módon, hogy a kikötőből a tábor felé menő rakott szekereket rendes mozdonnyal vontatták oda, míg ellenben a táborból üresen visszatérőknek mozgatására elegendő volt az út esése, s a kocsik éppen illő sebességgel gördültek be a kikötői indóhelybe.
A tábor és kikötő közt azonban magas hegy, illetőleg part van, mit igen nehezen, sok oldalazás és kerüléssel s nagy fáradtsággal, sok munkával lehetett volna legyőzni, ezért tehát egy még néhol máig is alkalmazott módhoz - a hengerrel való köteles vontatáshoz folyamodtak. A tetőn Kadiköj mellett felállítottak hatalmas álló gépet, mely 4 láb átmérőjű vashengerére föltekergetvén egy erős sodronykötelet, ez által felvontatta a kötél alsó végére erősített teherszekereket kettenként-hármanként a rájuk rakott teher súlyához képest. E kötél egyébiránt végetlen volt, alul egy csigán fordult meg, útközben szintén csigák alatt húzódott lefelé heverő ága. De nem hiába, hogy e módszer kiment a divatból, mert bizony ez veszedelmes kísérlet még teherhordásban is, hát még ember szállításra.
Egyszer láttam, midőn e kötél elszakadt és pedig azon percben, midőn ágyúkkal rakott két szekere már csaknem egészen feljutott a tetőre. Alulról meg alig 40 lépésre a domb aljától más teherhordó szekér tömeg várakozott sorjára, lassan gördülvén a hegy alja felé. Az elszabadult két kocsi szélvész sebességgel rohant lefelé az esés növekedő gyorsaságával, amazok elől rég elment a mozdony s nem volt mivel elfutni a bizonyos veszély elől, még csak megállítani sem lehetett őket, mesterségesen úgy levén az út lejtőzve, hogy a mozdony visszatérő pontjától a hegy aljáig gördüljenek. Borzasztó csattanással összeütköztek s a kanyarodó út küloldala felé össze-vissza kavargódzva kihengeredtek; életveszély nem történt, mert az angolok idejében leugráltak, de vagy 4 kocsi darabokra tört, s a roppant nagy ágyúk, mint könnyű fadarabok, 10-20 lépésnyi távolra repültek a rettentő lökéstől.
A tetőtől a táborig hullámzó a fennsík, ezt nem egyenlíték ki, hanem oly módon használták fel a hullámokat, hogy a kocsik maguktól gördültek eleintén lassan, azután növekedő sebességgel le a völgybe, s annak túlpartján a nyert sebesség által ismét fel. Ott, hol ez kivihetlen volt, óriás lovak vártak rájuk, s ezek segítettek ismét egy újabb lejtőig vontatni. Ily módon igen hamar elkészült ez út, és a roppant mennyiségű élelem, löveg és lőszer s minden egyéb szállítása igen könnyen, gyorsan és aránylag olcsón eszközöltetett általa.
Ez éppen jellemző e két nemzet gondolkozásmódjára nézve; a francia rossz kavicsos utat csinált, de hamar, az angol elkésett ugyan egy keveset, hanem aztán csinált vasutat, így tettek gazdagabb tisztjeik és kereskedőik is; a franciák gyorsan deszkabódékat építgetek, ezek ellenben előbb sátrakban nyomorogtak, de később meg kész vasházakat és raktárakat hozattak Angolországból.
Az ily vasház közönséges vaslemezből van, mely, hogy elegendő merevséget nyerjen, hullámzatosan meghajtogatott úgy, hogy a ház kívülről olyformán néz ki, mintha kerekded függőlegesen álló lécekből lenne összealkotva. A tető hasonló lemezből van, de nem a mi háztetőink alakjára két egyenes lapból, hanem lapos bolthajtás formán egy darabból, mi a széles eresszel együtt az egésznek igen csinos külsőt kölcsönöz. Mindamellett e házak nem célszerűek, mert a vas jó vezető sajátsága folytán nyáron kiállhatlan melegek, télen pedig csak folytonos fűtés által lesznek tűrhetőkké.
Posta és távírda nélkül művelt ember nem élhet; gondoskodtak jó korán ezekről is, s az otthoni posta módjára nem csak leveleket, de pénzeket és apróbb csomagokat is szállítottak; eleintén régi divatú jelző tornyokat állítottak fel s én életemben csak is itt láttam e nemét a sürgönyözésnek, ákombák betűket utánozni három darab festett deszka különféle állásba mozgatásával. Felesleges többet szólnom róla, kiment divatból a sodrony és villany által, mint a kanócos puskát elfeledteté a hátultöltő. Később sodronytávírdát rakattak le, még pedig a Fekete-tengeren keresztül Várnához; e tenger alatti huzal korántsem volt oly vastag és vízmentes, mint a nagy átlánti; egy szál, iron vastagságú réz sodrony be volt fonva vékonyabb sodronyokkal kötél-alakban ujjnyi vastagon, ez meg volt festve olajfestékkel vagy talán vékony kaucsuk-oldattal, s egyéb boríték nélkül lebocsáttatott a tengerbe és bizonyosan jól szolgált, legalább nem hallottam, hogy a közlekedés csak egyszer is meg lett volna szakítva, noha kétségtelen, hogy a rozsda pár év alatt használhatatlanná teszi.
A múlt télen az egész angol sereg kenyér helyett kétszersülttel, a tengerészek állandó eledelével élt; ez ugyan nem éppen rossz, de még is nagyon rá un az ember. Midőn én kora tavasszal Konstantinápolyba mentem, nem győztem jóllakni kenyérrel és azon gondolatra jöttem, hogy eladás végett csomó kenyeret szállítsak Krimbe. Nagy fenyő-hordókba csomagolva vittem is 7000-et, egyúttal vittem hozzá 50000 tojást és 10000 narancsot. Soha ennél nagyobb keletnek még árucikk nem örvendett, két nap alatt elfogyott mind, s a kenyérszállítást inkább kedvtöltés, mint nyereményvágyból még egy párszor ismételnünk kellett.
Tavasszal aztán gondoskodott az angol élelmező bizottság kenyérről. Berendeztek egy gőzöst a balaklavai kikötőben kenyérsütő házzá. Egyik végén beöntetett a búza, hol azonnal megőrölték és szitálták, onnan a kész liszt egyenest a dagasztó osztályba folyt át, itt hosszú vályu-alakú teknőkben gőzerővel hajtott tömőfák gyömöszölik a tésztát, minden vályu mellett egy pár felügyelő van, kik egyengetik a tömőfák alá, tovább nagy, hosszú asztalokon történik a kiszaggatás olyanforma géppel, mint a gyógyszerészek labdacskészítője, a kiszaggatott kenyerek megsüttetnek a kemencékben, melyeket ugyanazon melegség fűt, mely az egész őrlő, szitáló és dagasztó gépet mozgatta.
Az innen készült kenyér alakjára kocka domború tetővel, kissé kalács ízű, mivel kovász helyett élesztővel van sütve, hanem a mi magyar kenyerünknél valamivel tömöttebb belű, míg ellenben a franciáké nagyon is ritka, mint a durva szivacs, s alkalmasint timsóval van felfujtatva, - ez is a nemzeti jelleg úgy egyiknél, mint a másiknál.
Az unalmas sós hús helyett is gondoskodtak frissről; egész csorda marhákat és juhokat szállítottak hajókon Krimbe s nem egy-két skót katonát lehetett látni a monasztiri hegyeken és halmokon nagy bottal és nemzeti dudával andalogva a legelésző nyáj után oly léleknyugalommal furulyázgatni, mintha csak távol hazája bércein barangolna. A csimpolya vagy kecske duda oly kedvelt nemzeti hangszer a skótoknál, hogy a hadi zenekarnál is szerepel, és én igen célszerűnek tartom, hogy a katonának nem csak operadarabokat s mesterséges műzenéket fújnak, hanem nemzeti dalokat is, és pedig azokon a hangszereken, amelyeket gyermekkora óta megtanult érteni és reá lelkesülni.
Míg így gondoskodtak a sereg élelmezéséről, ruházatáról és lehető kényelméről, másfelől mulatságukról sem feledkeztek meg.
A franciák Kamiesben nagy színházat építettek s állami költségen színész társaságot kaptak s pénz nélkül megengedtetett bizonyos számú legénységnek a bemenetel. Az angolok szintén rögtönöztek színházat, de csak műkedvelőkből.
Kiss Tóni és Czirjék építettek volt egy nagy faházat fenn a táborban tiszti vendéglőnek, e nagy házat később én vettem meg, társ maradván Czirjékkel, miután Kiss Tóni bűneinek bocsánatát megnyervén, amnestiával haza utazott; a nagy éttermet aztán kibérelték az angol műkedvelők s átalakíták színházzá.
Azt hinné az ember, hogy e komoly természetű népnek színművei is olyanok. Itt azonban az ellenkezőt kedvelték legjobban s a bohózatokban látszottak valódi mestereknek. Különösen kitűnt közöttük Mr. Lacy hadnagy, ki nemcsak oly ügyes bohóc volt, hogy puszta megjelenése kacagásra ragadta a nézőket, de egyszersmind maga is írt igen érdekes, a harc színhelyéről s a tábori életből merített komikus darabokat.
Másik kedvelt mulatságuk a dal. Minden héten kétszer összegyűltek, a hosszú asztalok körül, mint az iskolások rendben helyet foglaltak, azután választott elnökük solo elkezdett egy dalt, utána másik, harmadik, mindenkinek kellett egy dalt egyedül énekelni; - a kitűnőbbeket megtapsolták, de a legrosszabbakat is hallatlan türelemmel végig hallgatták. Dalaik leginkább lassú-búslakodók, némelyek lelkesítők, mások igen gyors irlandi topogó tánc üteműek; többnyire nemzetiek és csak ritkán lehetett egy-egy operadallamot hallani tőlük. Nevezetes, hogy akár dal, akár ivó és mulató társaság jön össze: a mulatság mindig a nemzeti himnusz - "god save the queen" eléneklésével végződik. Rólunk még idegen hírlapok is megjegyezték, hogy szeretjük a "hazádnak rendületlenül"-t énekelni; meg vagyok győződve, hogy az angolok sokkal jobban szeretik a maguk himnuszát; minden istentisztelet, minden gyűlés ezzel végződik, a táborban ezt éneklik, a kintornák ezt fújják!

 

A mulatságok a táborban
(Az angolok sportja. - A patkányfogdosás. - Egy angol lakoma. - Ki a legpazarlóbb. - Az emigránsok. - Az emlékirat-író kereskedése.)

A sportnak különböző nemeiről sem feledkeztek meg az angolok, s amennyiben a hely és körülmény megengedé, igyekeztek az otthonos mulatságokat az éppen megfelelő időben itt is véghez vinni.
Talán első helyet érdemel elterjedtsége és közkedveltsége miatt a tricket, nagyon hasonló a nálunk divatos kótyázáshoz, s némileg a tekézéshez; ugyan ennek másik faja a labdázás; nem egyszer látni őszbe csavarodott magas rangú tiszteket is összeelegyedve az ifjakkal, vígan labdázni és tekézni a szép sík gyepen.
A versenyfutás és futtatás sem maradt el, sőt teljesen megfelelőleg rendeztetett be az otthoni divatnak; fogadások és nyeremények szintén tétettek, bírák, jegyzők csak úgy választattak, meghatároztatott a futható lovak faja, meg a futás módja, stb. Ebben a franciák és olaszok is részt vettek, s az algíri arab lovak itt is bebizonyították kitűnőségüket s nem egy-két hosszú nyakú angol lovat csúffá tettek.
Az arab lovak kétségkívül nem csak legszebbek és legfutósabbak, kivált huzamosabb időre, de legokosabbak is a lovak közt; ezt nagy mértékben lehetett tapasztalni a franciáknál; az arab ló úgy figyel és engedelmeskedik gazdájának vagy felügyelőjének, mint a kutya, szabadon vitték a lovakat itatni, vígan ugrándoztak jobbra-balra, de a hívásra azonnal helyre és sorba szaladnak, sőt olyanokat is láttam, melyek eldobott kendőt, sapkát, mint a vizsla, vezényszóra előhoznak tüzes vérük dacára szelídek és a lövéstől nem rettegnek, nem ugrándoznak.
Gyalog futások is történtek. Legfurcsább azonban a gyalognak lovassal való futó versenye. Két oszlop vagy inkább két erős facölöp beásatik, mintegy 30-40 lépésnyi távolságra, a gyalog oda veti hátát az első cölöphöz, a lovas pedig mellé áll úgy, hogy a ló feje a cölöppel egy vonalban van. Adott jelre egyszerre indulnak, még pedig úgy, hogy a másik cölöpöt meg kell kerülni és aki előbb visszaér az induló ponthoz, az a győztes. Minél kurtább a futó tér, annál bizonyosabb a gyalog nyeresége, mert rövid ideig nagy sebességet kigyőz az ember; a túlsó cölöp körül meg karjával fogódzva pillanat alatt megfordul, míg ellenben a lovas nem tud illő gyorsasággal helyből indulni, a cölöpöt pedig vagy túlszaladja, vagy kénytelen nagy körttenni, mi alatt versenytársa márhazafelé fut.
A vadászati idényt is utánozták, amenyiben e vadtalan vidéken utánozható volt; egész csapat lovasok indultak vadászatra, ott, hol rókának vagy nyúlnak híre sem volt, korbácsokkal, vagy hosszú suhángokkal fegyverkezve; ha aztán előkaphattak valami eltévedt kutyát, azt hegyen-völgyön nyaktörő szökések és ugrások közt kergették mindaddig, míg lovasok és paripák ki nem fáradtak. Mások halászati eszközeiket, finom mesterséges horgaikat magukkal hozták és szabad idejükben órákat elguggoltak a kikötő valamely szikláján, mi e bő halú vizeken kétségkívül szép, sőt felette hasznos mulatság is volt.
Más - nálunk még ismeretlen - neme a vadászatnak a patkány-fogdostatás - rat match. Erre különösen betanított kutyák vannak, s a fogatás neme különböző. Nem mintha a pincsli ott lesné, mint a mi macskáink a patkányt, míg kijő rejtekéből, hogy elfoghassa, - óh korántsem. A patkányokat előbb emberek fogdossák össze s erős zsákokban vagy drót kalitkákban tartják, míg illő számmal vannak az általános mulatságra. Ekkor két-háromszáz tiszt összegyűl egy-egy síkon, tíz-tizenkét patkány-pincset nyakövénél fogva a földön készen tart egy-egy legény; egy pedig ekkor szabadon bocsát egy patkányt, s vezényszóra, mikor az már 10-15 lépésnyi egérutat kapott, egyszerre elbocsátják a kutyákat. Előre fogadások történnek, hogy melyik kutya fog leghamarabb vagy legtöbbet, s egymásután 20-30 fogatás is van. Némely kutya gyors futó, de nem tud kapni, mások ellenben feldobják a patkányt s még mielőtt ismét földet érne, egy harapással meg is ölik, - ezek tartatnak legjobbaknak. Máskor meg betesznek tíz-húsz patkányt egy rosta kalitkába, közé dobnak egy kutyáts ily módon sorban próbálják a kutyákat, fogadván rá, melyik hány perc alatt öli meg mind.
A fogadási szellem általában nagyon elterjedt az angolok közt; nem egyszer előjő két legény, iszik egy pohár sört, felpendíti hüvelykével levegőbe a pénzdarabot, s beszorított markát bajtársa elé tartva kérdi fej-e vagy írás? Aki veszt, az fizet. Máskor 15-20 lépésre kitesznek egy üres palackot, s bizonyos tempó mellett sorban dobnak hozzá, ki legelőbb elüti, nyeri az összes betétet.
Bizonyos ünnepekhez kötött szokásaikat is megtartották, ilyenek a Valentin-napi nételen levélírás, melyben egymásnak nevetséges tulajdonait adják értésre. Londonban e napon (illetőleg három napon át) szekerek hordják szét a temérdek gúnylevelet, és alig van a roppant városnak oly lakosa, ki legalább egyet-kettőt ne kapna és ne küldene. Megtették ezt Krimben is, a közkatona ugyancsak szemére hányta tizedesének vagy őrmesterének, ami csak fájt neki, s nem kétlem, hogy a tiszt urak hasonlólag bántak el ezredeseikkel és tábornokaikkal. Felséges egy szokás! Legalább egyszer egy évben mindenki megláthatja magát úgy, mint őt mások látják. Bár csak nálunk divatba jönne, sok ostoba ferdeséget csak is ezen a módon lehetne tán megszüntetni.
Nem hiányzott a karácsonyi puding sem - plumpudding - mi nem egyéb, mint egy nagy gombóc, melyben mazsola szőlő és mandula van, s melyet, miután egy tiszta ruhába kötve üstben kifőztek, kívülről leöntenek cukros rummal, mit rajta elégetnek. Fő dolog, hogy a puding az egész családnak vagy társaságnak elég legyen, ezért néha oly nagyot csinálnak, mint egy izmos dinnye, különben angol gyomorba való goromba eledel.
Kitűnő alkalmakra nagy ebédeket is rendeztek; így például az ostromnál magát különösen kitüntetett Windham ezredes tábornokká kineveztetésekor 16 volt ezredes és alezredes bajtársa Windham tiszteletére lakomát adott. Ezt fel se említeném, mert hisz a világon tán mindenütt divatos dolog, ha oly furcsaságokat nem követtek volna el, melyek a mi szokásaink szerint nagyon felötlők. Ugyanis nemcsak hogy előre kialkudták mindennek az árát, lejjebb vervén a rendes étlap árjegyzékét, hanem aztán egyenként kellett az illető összegrészleteket tőlük összeszedetni s némelyik után több napokig járatni; másik furcsaság, hogy dacára a kialkuvásnak, az angolok maguk hoztak magukkal borokat, hogy azonban nekünk kárunk ne legyen, minden üvegtől fizetek 6 pencet.
Nálunk szeretik az angolokat utánozni s általában pénzszóró gavalléroknak tartják őket. Én sok példával be tudnám bizonyítani, hogy az angol sem otthon, sem maga körében nem pénzszóró, hanem ellenkezőleg kereskedő, következőleg idegenek közt is csak ott bőkezű, ahol megbámulják érette. Mindazon nemzetek közt, melyeket éltem folytán kisebb-nagyobb mértékben kiismertem, legpazarlóbb a magyar; - pedig bizonyosan nem a leggazdagabb, s e tulajdont, tudom, hogy nálunk a nemzeti erények közé számítják, pedig biz az inkább nemzeti gyengeség és oly tulajdonság, melyről célszerű lenne leszokni.
Sehol nem lehetett e pazarlási szenvedélynek feltűnőbb példáit látni, mint éppen közöttünk Krimben. Azon emberek, kik egy év előtt 2-3 arany havi bérért szolgáskodtak, most egy ebédre megettek két aranyat; Czirjék egy csatlósnak, ki lovát 5 percig megfogta, míg ő annak gazdájával beszélt, egy aranyat dobott oda.
A kártya-szenvedély is felvirágzott, mint a gyom, még pedig oly mérvben, hogy némelyiket pár óra alat ismét koldussá tette, mint ahogy idejött; természetesen a makaó járta, melynél a rendes legkisebb tétel 1 ft sterling volt, de én láttam egy magyar emigránst egyetlen tételre 90 font sterlinget is veszíteni.
Amily mértékben növekedett a kártya-szenvedély, épp úgy csökkent az erkölcsiség; - kereskedő társak és régi jóbarátok egymást gyanúsítani kezdék s utoljára oda jutottunk, hogy 10-15 egyént kivéve, a többi egymást csalónak, tolvajnak kiáltotta ki; a tőkepénz és tudomány nélkül aránylag bőven ömlő aranyeső valóban próbaköve lett a becsületességnek, s oly emberek estek általa alapos rossz hírbe, kikről senki fel nem tett volna semmi rosszat, míg szegények voltak.
Szomorú tapasztalat, hogy aránylag kevés ember van, kinek önlelkiismerete elég erélyes útmutató tetteiben; itt ellenőrködni egymás felett nem lehetett, mert minden szélvész gyorsasággal s rendetlenséggel történt. Ez nem volt rendes állapot, hanem nagyon is kivételes; egyik bevásárolt ott, ahol, és úgy, ahogy; másik künn a táborban apró részletekben eladogatta ismét, hogy miképp - ki tudná azt ellenőrzeni? Kölcsönös bizalmon alapult itt minden társaság s csodálkozni nem, de sajnálkozni lehet rajta, ha oly sokan akadtak, kik e bizalommal visszaélni elég gyöngék voltak.
A kereskedés módja is tetemesen megváltozott, egyfelől az eddig divatos sátrak helyett még a táborban is deszka házakat építettünk; másfelől a nyeremény annyi mindenféle kereskedőt csábított Krimbe, hogy ezeknek egymás mellé rendezett kisebb-nagyobb raktáraiból egész faluk képződtek. Kamies és Kadiköi nemcsak raktáraik száma, de árucikkeik különféleségére is bátran vetekedtek egy középszerű várossal; voltak itt kávéházak, vendéglők, s az élelmi cikkeken kívül öltözetek, szőnyegek, ékszerek, ló- és vadász szerszámok, zenészek, bohócok, szóval minden, ami az élet fenntartására és kényelmére megkívántatik; sőt a szellemi élet is képviselve volt egy kis könyvárus-raktár, s a temérdekféle hírlap által.
Mindezek azonban akkor gyülekeztek ide, mikor már jobb lett volna felszedni a sátorfát és odább állani, - mikor a hadjáratnak vége volt. Ez ide tolulásnak eredménye az lőn, hogy utoljára itt minden olcsóbb lett, mint magában Konstantinápolyban, és nem egy-két kereskedő elszámítván magát, az utolsó pár hó alatt fölemésztette s elvesztette, amit egész éven át nagy fáradtsággal s nélkülözéssel gyűjtött össze. Nekem ez időben Jakobsonnal társaságban 12 lovam, 4 szekerem, Kadiköiben nagy raktáram, kávéházam, a táborban nagy vendéglőm és 4 boltom volt, ezekben ismét társaim valának Czirjék, Mettheus (angol), Hágen, előbb Szilberlajtner, Őrhalmi, részben még Kajdácsi, székely Balog és Lázár. Ekkor már napi bevételeink 100 font sterlingen felül jártak, de mivel ló- és emberi élelem, különösen pedig a cseléd és kereskedő segéd felette drága volt: valódi haszon e roppant bevétel mellett is nem sok volt, mert a nagy verseny miatt csekély nyereséggel árultunk; midőn pedig megtudtuk, hogy innen sem lovainkat, sem el nem adhatott portékáinkat többé el nem vihetjük, mert a hajók a hadsereg visszaszállítására sem elégségesek: akkor aztán úgy adtunk el mindent, amint éppen vették.

 

Lőpor-torony
(A felrobbanás. - A végzet útjai.)

Az angol tábor keleti sarkánál állott egy durva kövekből épített nagy szélmalom, ezt az angolok nem sokára idejövetelük után lőpor-toronnyá alakították át, mozgatható sisakját lebontván, földdel fedték be, villámhárítóval látták el, - alatta mély pincét ástak, s őrizteték mindazon elővigyázati rendszabályok megtartása mellett, melyeket e veszélyes anyag nagy tömegben tartása igényel.
Olvastam valahol, hogy ha nagy tömeg lőpor felhalmoztatik, magától meggyúl. Nem tudom, mi igaz lehet benne, s aligha valaha valaki kísérletet teend vele e célból; itt nem is tartatott lőpor egymásra halmozva, hanem részint hordókban, részint nagy réz ládákban, vagy kész tölténnyé feldolgozva.
Mind a mellett a felrobbanás megtörtént 1855. november 15-én délután 2-3 óra tájban.
Említém, hogy egész kereskedő faluk képződtek ez év folytán; ilyen falu volt a tábor melletti angol bazár is, mintegy 12-15 száz lépésre ezen lőportoronytól. Nekem itt jó nagy deszkaházam volt, melyben nagyobb kereskedést űztem. Naponként 4 szekerem járt a kikötőbe árúkért és ezen árukat részint egyenest a megrendelő kiskereskedőkhöz szállíttatám, részint itt raktam le, itt volt 12 lóra való istállóm s lomtáram is. E napon éppen itt időztem, és történetből éppen a lőportorony felé valék fordulva arccal, szabad ég alatt álltam s így véletlenül a felrobbanásnak csaknem veszélyes közelségből szemtanúja voltam.
Lángveres tűzoszlop csapott fel a földről, melynek emelkedése bár oly gyors volt, hogy a szem alig kisérheté, mégis jó darab ideig tartott, magassága a felhőket meghaladta s a könnyű bárányfellegeket magához ragadá, tetején fa- és kődarabokat emelt, úgy hogy első pillanatban valamely légbe repített hajónak véltem, melynek fedélzete és árbocai kalimpálnak ott fenn. Pillanat múlva e tíz-húsz öl átmérőjű tűzoszlop korom fekete lőn, melyben a felragadott s ott meggyulladozó lőporládák, bombák, rakéták, töltények ropogó tűzszikrákként kígyóztak szerte-szét.
Bámulatomból borzasztó dördülés rázott fel, vagy inkább dobott földre, mert a légnyomás és földrengés oly erős volt, hogy nem csak az embereket feldönté, de az ablakok is darabokra zúzva hullottak a ház közepére, a házak egy része összedőlt, vagy egyes deszkái összerepedeztek, s könnyű zsindely lapokként repültek le. A roppant dördülést és rémületet kő- és gránát-eső követte. A malom falának durva kövei ágyúgolyókként sivítottak szét a levegőben oly erővel, hogy egy ökölnyi darab házam deszkafalán lyukat ütött, mint egy golyó, a bombák, gránátok és rakéták pedig roppant távolságokra szét dobálva, részint magasan a levegőben, részint a táborban szanaszét pattogtak széjjel, sőt nagy gerendadarabok és vasabroncsos széna-csomagok, üres hordók is több száz lépésnyire hajíttattak szét s rombolva hullottak le.
E percben mi voltunk az ostromlottak, és bizonyos, hogy egyszerre még Szebasztopolra sem hullott annyi rombolószer, mint e néhány perc alatt a tábor közeli részére. Mintegy 300-ra teszik a halottak és sebesültek számát, amely szám aligha nem szelídítve van; de hogy még sokkal több áldozatba nem került, leginkább annak köszönhető, hogy közvetlen közelében nem voltak sátrak, s a kis őrcsapatot kivéve a többi sérülések mind a távol lehulló kő- és bombadarabok által okoztattak szanaszét a táborban. Vagy 60 munkás egy út igazgatásán dolgozott, mintegy 150 lépésnyi távolban, ezek közül alig maradt 4-5 életben, egy őrnagy történetesen arra lovagolva, egy kődarab mindkét lábát térdig elszakította, keresztül ütvén a lovat; bombák azonban 2-3000 lépésnyi távolságra is hullottak s némelyik itt elpattanva több embert megölt, így a 19. angol ezrednél egy sátorban az együtt ebédelő 6 katonát.
Ki és mi volt oka e szerencsétlenségnek, nem tudhatni; némelyek árulást gyanítottak, mások vigyázatlanságból eredettnek vélték. Leghihetőbb, hogy az egymásra halmozott golyók meggurultak és valamely pexans vagy muszka bomba melyek kanóc nélkül ütés által gyulladnak meg, kaphatott oly ütést, melyre szétrobbant. Mások állítják, hogy a Szebasztopolból hozott bombák és gránátokból a töltényt kapartaták ki s e műtét okozta egynek fellobbanását. Mindenesetre sajnos vigyázatlanság akár kész bombákat oda halmozni, akár eme veszedelmes műtétet ott vagy oly közel végeztetni, hogy arról az egész meggyulladhasson, s én csak a napi hír gyanításait mondottam el, nem feltételezvén ily gondatlanságot szakértőkről.
Hivatalos jelentés szerint 30 ezer kilogramm lőpor és hatszázezer töltény vetett lobbot. Ezekből a számokból lehet fogalma mindenkinek e valóban borzasztó szép tűzi látvány nagyszerűségéről és páratlanságáról, melyhez képest Stuver minden mestersége nem egyéb gyufa-percegtetésnél, vagy sötétben való kicsiholásánál.
A következő 1856-i év tavaszán, mielőtt a szövetségesek kivonultak volna az annyi véráldozattal bevett Szebasztopolból, elhatározták a kezükben levő védműveket, a hajógyárat, sőt a város nagy részét is tökéletesen lerombolni, s mindezt a lőpor vitte véghez. Gyakran egész sor aknák gyújtattak el egyszerre, máskor sortűz módjára ropogtak egymás után s az annyi milliókba került épületek, az annyi ostromot kiállott várak rövid időn járhatlan rommá és kőhalmazzá lőnek; ez aknák fellobbantgatása is szép látványos jelenet, e mellett nem mindennap szemlélhető tünemény volt, de nagyszerűségére nézve ama fentebb említett lőporgyulladáshoz nem is hasonlítható.
E felrobbanást csak megközelíthetőleg híven sem tudtam leírni, pedig oly híven benyomódott emlékezetembe, mintha még most is látnám, talán mert nem gondolhatok rá anélkül, hogy eszembe ne jusson róla, mily csodálatosak az ember sorsának rejtélyes útjai, mily csekélységnek köszönhetem, hogy e felrobbanás rám nézve végzetes nem lett. Ugyanis e lőporraktár mellett alig 100-150 lépésnyire volt egy kereskedőnek, ha nem csalatkozom, Szimon nevűnek egy boltja: ez az ember két nappal a katasztrófa előtt megkínált, hogy venném meg boltját, az alku közöttünk már majdnem meglett s az átvételre éppen a vész napja tűzetett ki.
Előtte való estve átlovagoltam oda, és az én atyámfiát azon foglalkozásban leptem meg, amint porterjét éppen töltögette vízzel, hogy másnap az átadásnál egy-két font sterlinggel többet kapjon tőlem. Az ilyen nyomorultság engem mindig utálattal töltött el, szóba se álltam többé vele, és íme másnap, mikor, ha e csekélység közbe nem jön, éppen az átvevéssel leendek ott elfoglalva, felrobbant a lőpor-raktár és az én Szimonomat boltostól, mindenestől elsöprötte a földnek színéről.

 

A hadjárat vége
(A bevétel után. - A béke. - A tábori életből. - A muszkák.)

Dél-Szebasztopol bevétele után a szövetségesek elérvén főcéljukat, a hajóhad és hajógyár megsemmisítését, nem az északi oldali erődök bevételét, hanem a nikolajewi fő hajóépítő-helyek bevételét és lerombolását tűzték ki célul. A krimiai orosz sereg ellenében pedig félig-meddig csak védelmi állásba helyezé magát s a sereg egy kis részét Eupatória felé küldé el, hol némi összeütközések is történtek nagyobb eredmény nélkül.
Mindenki elgondolhatta, hogy Nikolajew komoly ostroma már 1855-ben meg nem történhetik és mégis a seregeknek Krimben kell telelni; mindenki igyekezett tehát magát lehetőleg kényelmes téli szállással és öltözettel ellátni s így alakult a tábor - mint már fentebb említém - lassanként egész várossá, melyben még fényűzési cikkek sem hiányzottak.
De nemcsak Nikolajewet fenyegeték az egyesültek, hanem Kronstadt zárlatozásán kívül a Fehér-tengeren is megjelentek hajóik, de másfelől Ázsiában nem igen kedvezett nekik a hadiszerencse; a cserkeszek vezére vagy fejedelme Samyl nem támogatta a török seregeket s ezek azon kétes helyzetbe jöttek, hogy utoljára nem tudták: barátnak, vagy ellenségnek tekintsék-e a cserkeszeket. Kars vára is végre feladta magát Muraviewnek s így mindkét részről kívánatos lett e lassú, költséges háborúnak véget vetni, s állítják, miszerint Napoleon Szebasztopol bevétele után azonnal személyesen írt Sándor cárhoz, ajánlatot tévén neki a kiegyezkedésre.
Karsnál különösen kitüntette magát Kmetty - Izmail basa, - a többi magyarok is kitűnően vitézül viselték magukat, különösen említést érdemel Kollman (Fazi pasa) és Tüköry százados, kinek karját kissé vállán alul, egy kirohanás alkalmával keresztül lőtték. Később, midőn Kmetty meggyőződött róla, hogy Williams tábornok a várat feladni szándékozik, egy sötét esős éjjelen Tüköryvel, Kollmannal s néhány kiválasztott lovassal keresztül vágta magát az ostromló muszkákon s így megmenekült a hadifogollyá lételtől, mi rá nézve veszélyesebb is lehetet volna, mint Williamsra s a született törökökre, kiket, számszerint 800 embert Tiflisbe szállítottak s a béke megköttetése után szabadon bocsátottak.
Február 29-én egy havi fegyvernyugvás köttetetett, mind a két félnek határvonalul a Csernaja folyó tűzetvén ki, végre március 30-án a párisi kongresszuson megköttetett a béke s az ezt követő június hóban megkezdődött a seregek kivonulása.
Még egyszer alkalmunk nyílt most közelebbről megtekinteni a világot megigázással fenyegető muszka katonákat, mert a béke megkötése után szabad volt egyik táborból a másikba, sőt Krim belsőbb városaiba is átjárni. A muszkák örömest használták az engedélyt, mert noha ők voltak otthon és Szebasztopol soha zárlatozva nem volt, mégis mindenben hiányokat szenvedtek, míg ellenben itt oly tömeg kereskedelmi cikk volt felhalmozva, hogy a visszatérő szebasztopoli, sőt bakcse-szerályi és szinferopoli kalmárok is hozzánk jöttek kiürült raktáraik újra ellátására.
Tisztjeikről kevés mondani való van. Művelt ember mindenütt egyforma, bármely nemzet fia legyen; mind a mellett feltűnő erőltetett nyájasságuk és túlságos sima udvariasságuk idegenek irányában, mely oly ellentétben áll katonáik iránti gorombaságukkal, kiket minden csekélységért sajátkezűleg megpofozni és öklözni nem restellenek. Az ember kénytelen átlátni, hogy a polgárosult sima finomságban a tetszelgés nem egyéb álarcnál, mely alatt nyers ázsiai kalmuk lappang szolgai meghunyászkodással fellebbvalói s porig sújtó megvető lenézése és zsarnokoskodásával alárendeltjei irányában.
Nyelvüket ugyan nem értem, 48 óta oly ellenszenvvel viseltettem az egész panszlavismus, de különösen ennek szítója, a muszka iránt, hogy nyelvét sem tanultam meg; de nagyon sokan tudnak köztük franciául vagy németül, különösen a kurlandi és finnlandiak majdnem kivétel nélkül németül. Tapasztaltam azonban, hogy maguk között korántsem voltak oly udvariasak mint az angol vagy francia tisztek társaságában, sőt néha poharazás közben - minek rendkívül nagy kedvelői - attól tartottam, hogy öklöződni is kezdenek, s így kénytelen vagyok ismét azt állítani, hogy az európai finom modor utánzása náluk csak máz, mely alatt a kegyetlen és műveletlen ázsiai lappang.
Mondják, hogy midőn a hajdani szövetséges hadak Párisban voltak, egy muszka tiszt lelőtt egy közembert, amiért ez egy nőnek az utcán kikapott kezéből egy bokrétát. Ez az adoma teljesen jellemzi a muszka tiszteket.
Jobban szerettek a franciákkal társalogni, mint az angolokkal; talán vitézebbeknek tartják őket, talán beszédességük kedvesebb előttük, vagy érzik, hogy az angol - e ma-holnap szomszéddá leendő vetélytárs - a békekötés dacára lelkében ellenség maradt.
A muszka katonák soha nagy csapatokban nem jöttek át, 20-30 ember vagy még kisebb csapatocskák egy-egy altiszt felügyelete alatt, ezek is csak a tábor melletti bazárig bevásárolni némi csekélységeket. Utazók a muszka parasztot szelíd, türelmes munkás népnek írják; mi katonáikról a következőket tapasztaltuk: páni rettegéssel viseltetnek felebbvalóik iránt, mit kétségkívül a legcsekélyebb vétségért való korbácsoltatás és pofoztatás okoz. Másodszor az enyim s tiedről fogalommal nem bírnak, mert ellopnak mindent, ami csak lopható s a rajtakapatást még csak szégyennek sem tartják; láttam eseteket, midőn a kereskedő kihúzta a katona köpenye alól a lopott holmit s a muszka vagy nevette és megvetőleg visszadobta, vagy még ő kezdett érette lármázni és káromkodni. Utoljára senki nem állott szóba se velük és kénytelenek voltak pénzüket valami angol katonának oda adni s az vett rajta, amit akartak. Harmadszor az ivásban minden más nemzetnél mértéketlenebbek. Tudni való, hogy az indusok és szerecsenek élnek-halnak a pálinkáért, általában nagyon iszákosak az angolok is; de a muszka mindezeket felülmúlja.
A háború alat bosszankodva tapasztalták az angolok, hogy amennyi muszkát fogtak, többnyire mind részeg volt; most itt a bazárban nem csak hogy leitták magukat, de addig ittak, míg eszméletlenül összerogytak, és a rendőrtanyánál minden este meg lehetett őket szemlélni, amint ott hevertek összerakva sorban a földön, mint a zsákok. Megfogta a lábát két angol katona és végig húzta az utcán anélkül, hogy a muszka felébredne rá; ily módon minden este összehordták őket, sorba lerakták a földre s egy őrt állítottak melléjük, másnap aztán kijózanodva haza mentek. Ez így tartott mindaddig, míg végre az átjárás a sok lopás és hallatlan részegeskedés miatt véglegesen betiltatott. Lehet, hogy a muszkák jó katonák, hisz az egész szláv faj - talán az egy bolgár kivételével - mind bátor, csaknem vakmerő a csatákban, de a műveltségnek és erkölcsiségnek oly alanti fokán állanak, mely nem a barbársággal, de a baromisággal határos.
Ebből mindamellett a muszka nép jellemére következtetni alig lehet, mert ezen szegény katonákat a bánásmód teszi tán ilyenekké. Durva öltözet, nyomorult, ehetetlen kenyér, mely fekete és nehéz, mint a föld, majdnem semmi fizetés, hanem ahelyett bot és kancsuka mellett a különben is babonás, tudatlan népnek lehetetlen ilyenné nem leni, kivált midőn jobb sorshoz, illetőleg a katonaságtól való meneküléshez még csak reménye se lehet, mivel a szolgálati idő huszonöt év, ami tökéletesen egyenlő az örökös szolgálattal, - legalább e háborúkor még annyi volt s csak a jobbágyság eltörlésével határoztatott ez is kevesebbre. - Különben a muszkák erőteljes, zord éghajlathoz szokott kitartó emberek, s katonai vasfegyelem, vallásos vakbuzgóság, a csata napján jó adag pálinka alkalmazása mellett, nagy tömegekben igen erős tüzet kiálló katonák.
Nagyon soknak volt közülük a 49-iki magyar hadjáratban kapott érdemjele, illetőleg emlékpénze; mert mindazok kaptak ilyeneket, kik a debreceni csatában részt vetek, melyet a muszkák rendkívül nagy dicsőségnek tartottak, holott tudjuk, hogy az egyetlen Nagy Sándor hadteste ellen legalább hatszoros erővel küzdtek, míg a fővezér Görgey pár mértföldnyiről tétlenül, tán kárörömmel nézte, hogy a kormánypárti tábornokot semmivé teszik.

 

Mit tett az osztrák sereg?
(Kirándulás Krimből. - Krim a háború után. - Oláhországban. - Egy pár történet.)

Amint egyszer tudva lőn a seregek Krimből visszahúzódása, azonnal úgy egyesek, mint táborparancsnokok menekülni igyekeztek nehezen elszállítható vagyonuktól. A lovasság és tüzérség lovai orvosi szemel alá vétettek s több ezer ló mustráltatott ki mint visszaszállításra nem érdemes. E lovak közárverés útján adattak el 3-4-5 lírán; magam is vettem vagy 60 darabot és elhajtottam Bakcse-Szerályba s ott némi haszonnal eladtam. Látván azonban visszajövet, hogy mindenki ott szándékozik rajtok túladni, nem merészeltem többet vásárolni s valóban néhány menekült társaink kárt is vallottak hasonló vásárokon. Hisz utoljára a sok eladó ló és kevés vevő miatt, de különösen amiatt, hogy hajón szállítani vissza Törökországba nem volt szabad, úgy lement a ló becse, hogy 5 forintjával kelt a 16 markos katonaló.
Utoljára senki sem akarta megvenni a lovakat, annyival kevésbé, mert a legrosszabbja és betegje maradt hátra, ezeket aztán szabadon csapták, némelyikét 2-3 shillingjével adogatták el szegény tatároknak, vagy 100 nagyon rosszat kikötöztek és a tüzérséget gyakorolták rájok célba lődözni.
Hasonlóan esett le ára a nagy költséggel épített faházaknak is, még csak a deszka árát sem lehetett érettök kikapni; én magam is egyik házamat ott hagytam épen, a másikat, mely 400 font sterlingbe került, 40-ért adtam el, a bazári raktáromat és több apró deszka bódét majdnem semmiért vesztegettem el. Temérdek új vasas hordót, ládákat, üvegeket, ló- és házi szerszámokat, bútort, felesleges ruhákat részint ott hagytunk, részint meggyújtottunk s mindenki azzal ment el Krimből, mit készpénzül egy tüszőben s ruhaneműkből egy bőröndben elvihetett.
A hadseregnek minden felesleges holmiját, viseltebb ruháit, csizmákat, gumiköpönyegeket, szíjakat, ködmönöket roppant halmazokba hányva meggyújtogatták.
A tisztek kényelmi készleteiket, vadász fegyvereiket, revolvereiket, háti lovaikat potom áron eladogatták; örvendett, aki egy negyedét, néha egy tizedét megkaphatta a londoni vételi árnak, örült mindenki, ha szabadulhatott a lomtól bármi áron.
A várost és a bevett erődöket nagyrészt szétrombolták, a roppant ágyúkat és golyókat ugyanazon vasúton, melyen a magukét odaszállíták, most kihordák a kikötőbe, némely részét úgy, amint voltak, hajókra rakták, más részét Balaklaván összeolvasztottak s táblaalakokban mint nyers vasat elvitték, végül felszedték a vasutat is, s a majd 300 ezer fegyverestől hemzsegő táborhely ronda pusztasággá lőn ismét, pusztábbá, mint volt két év előtt, mert a fákat róla mind feltüzelték, az épületeket lerombolták s helyette mindenfelé gödrök, üveg- és vas-darabok s haszontalan szeméthalmazok maradtak; e mellett a sok hulladékon a férgek és patkányok hihetetlen számmal elszaporodtak. S így a szegény tatároknak, kik e roppant seregtől talán hazájuk felszabadulását remélték, elfeledés és újabb anyagi szenvedések jutottak osztályrészül.
Csakugyan nemsokára tömegesen vándoroltak ki török földre, hol a tatárokból és a cserkesz hasonlag tömeges kivándorlókból egész falvak telepíttettek, részint a Dobrudsában, részint Bulgária és Anadolia lakatlanabb vidékein.
A szövetségesek egyenesen nem nyertek semmit, tulajdonképpen még a török is igen keveset, az orosz elvesztette hajóhadát és drága hajógyárát, elveszté Szulinát és a kiliai Duna-torkolatot, noha másfelől az Amur folyónál ugyancsak gazdagon kárpótolta magát. Egyenest csak az oláhok nyertek állami életet és jó darab földet, - ők, kik nem tettek éppen semmit a szövetségesekért, legfeljebb megismerkedtek az osztrák barátsággal, ami mindenesetre érdemelt valami kis kárpótlást, amint mindjárt meglátandjuk.

Miklós cár kétségtelennek tartotta, hogy Ausztria háládatosságból az ellenünk 49-ben adott segélyért, a keleti háborúban mellette leend; azonban láttuk, hogy Ausztria nem emlékezett meg arról, hogy a muszka néhány év előtt életét mentette meg, hanem egyedül önérdekét tartá szeme előtt, s tulajdonképpen sem egyik, sem másik féllel nem tartott, hanem talán mindegyiknek útjában állott.
Oláhország megszállása biztosította arról, hogy ez oldalról Magyarország felköltésére az emigráció nem működhetik s a szomszédos háborút nem használhatja fel; elárulta ebbeli félelmét már akkor, midőn Klapka tbk alkalmazása ellen tiltakozott és a renegáltak Afrikába vagy Ázsiába küldetését sürgette.
Talán azon utógondolata is megvolt, hogy hát ha inter duos litigantes tertius gaudebit s talán Oláhország amúgy könnyedén neki marad?
A megszálló sereg katonái legalább ezen véleményben voltak s az oláhok szintén féltek tőle, kivált miután látták, hogy az osztrákok nagy szorgalommal mérik fel az országot. Ez az egy legalább tényleges haszna volt Oláhországnak. Eddigelé ugyanis nem volt ez ország rendszeresen felmérve, most az osztrákok Stirbey herceg kormányával egyezségre léptek és 40000 darab cs. aranyért három éven át végre is hajtották a felmérést.
Ez a térkép 110 lapból áll, rajta erdők, hegyek, vizek, mocsárok, fő- és mellékutak mind jelölve vannak, s az egyetlen hiba, mit ma ellene felhozhatni, éppen csak az, hogy minden kis utat feltetek rá, és mivel ezen apró mezei utakat az azóta előre haladt földművelés nagyrészt felszántogatta, csinált utak pedig még akkor nem igen voltak: ma már nem lehet e térkép után utazni, egészen másutt vannak és sokkal csekélyebb számmal a természetben az utak, mint e térképen. Az osztrákok csak egyetlen egy - kézzel igen csinosan rajzolt - példányt adtak, ezt aztán ezer példányban kőnyomás és színezés végett 1860 körül átadta a Kuza kormánya Szathmáry itteni udvari festő művész hazánkfiának. Szathmáry előbb külföldön akará megcsináltatni, de ott annyit kértek érette, hogy nem maradt volna rajta semmi haszna; tehát végre itt csináltatta meg, s nagyrészt ismét egy másik hazánkfia, Pernet metszette kőbe. A metszés tűrhető tiszta a lapályos vidékeken; mivel azonban a hegyek a mostani igen célszerű barna szín helyett durván feketével nyomvák, emiatt a Kárpát-vidékek nagyon sötétek lettek, mi a szemnek rendkívül fárasztó, s a nevek olvashatását nagyon megnehezíti.
Az egész felmérést katonai mérnökök tették s ez által elérték a főcélt is, hogy maguknak az ország katonai térképét más költségén megszerezték. Ugyanis az eredeti felvett darabokkal tapasztalt öreg táborkari tisztek bejárták az országot és vizsgálás ürügye alatt feljegyezték rá mind azt, mit katonailag tudni óhajtottak. Vádolta is a közvélemény Stirbey herceget emiatt, hanem azért érdeme elvitázhatlan marad, hogy az ország jó térképe neki köszönhető. - Moldváról hasonló mai napig nincs; ezt meg a muszkák mérték volna fel, de csak régibb és megyei térképekből kompiláltak, ezzel vagyunk máig is.
Ha az osztrákok azon eszmével jöttek Oláhországba, hogy ott maradjanak, magukviseletével ugyan nem meghódíták, de elidegeníték maguktól az oláhokat. Jártak itt törökök, de a vallásos gyűlölet dacára általánosan elismertetik, hogy ezek legemberségesebben viselék magukat; jártak muszkák, ezek loptak, de nem igen verekedtek, tisztjeik pedig sok pénzt hoztak forgalomba, azonkívül óhitűek s így nem tekinttettek ellenségnek; de az osztrákoknak még nevétől is irtóznak az oláhok, és kifogyhatatlanok e két év alatt kiállott szenvedéseik és lealáztatásaik elbeszélésében.
A katonák ittak és nem fizettek, vagy itt érvénytelen bankjegyekkel akartak fizetni, és ha a korcsmárosok nem akarták elvenni és felváltani, megverték őket, gyakran éjjelenként barangoltak és némely könnyen elvihető dolgot elidegenítettek; de ha rajta érettek a csínyen, nem hogy elszaladtak volna, mint a muszkák, hanem szuronyt rántottak és vérengzettek. A verekedések napirenden voltak, a polgárság folytonos remegésben volt miattok, szóval ide hozták azon szellemet, mely gyűlöli és ellenségének tekinti a polgárt; ide hozták legalább részben a rémuralmat, melyet a szerencsétlen Magyarország elnyomott népe ellen oly hallatlan kegyetlenséggel gyakoroltak.
A tisztikar sem volt a műveltebb osztály iránt azon előzékenységgel, melyet ezen nemzet saját tisztjei, sőt a muszkák is rendesen tanúsítanak. Nagy akadály volt a nyelv nem tudása is, de még nagyobb itt is a soldatesca vagy junker szellem, azon üres gőg, mellyel az osztrák katonaság minden nem katonára, mint valami alacsonyabb lényre lenéz, - azon ferde fogalom, hogy a katona nem polgár, hanem annak feléje rendelt lény; holott tényleg a katona, valamint a miniszterektől kezdve lefelé minden hivatalnok - nem egyéb, mint az összes polgárságnak, a nemzetnek fizetett szolgája, nem pedig ura és parancsnoka.
Nincs talán senki hazánkban, ki e szellem miatt többet-kevesebbet ne szenvedett volna; egy pár csekély példa világot vet, mit kellett általában szenvedni oláhországi szomszédjainknak is. - Bukarestben egy földesúr házánál szállásolt egy kapitány; egy másik kapitány látogatóba jön bajtársához, a házi úr azonban az utcaajtóban ácsorgott, történetesen ellenkező irányba bámult, mint ahonnan a kapitány jött. Ez meglehet figyelmeztette is, mit a bojár nem vett észre, mire a kapitány úr nagy vadász korbácsával jól végig húzott rajta, hogy álljon félre, ha látja, hogy katona jön! - Elkeseredett a szegény bojár s kiment lakni jószágára Krajova közelébe. Történik azonban, hogy berándul a városba s a kávéházban egy jó barátja mellé leül; nosza megharagszik erre egy osztrák tiszt, hogy mert ő felé háttal fordulva ülni? Megkapja az embert székestől és megfordítva jól oda vágja - "tanulj emberséget" - úgymond - ne fordulj háttal magadnál különb ember felé!"
Brailán meg egy kereskedővel még cifrább dolog történt. Egy alhadnagy vala nála beszállásolva. A kereskedő neve napján házi mulatságot rendezett, néhány családot meghitt s zene mellett vígan mulattak. Mintegy éjfél tájban haza kerül az alhadnagy, hallja a víg zenét és lármát s beküldi rájok szolgáját, hogy hallgassanak el, mert ő nem tud aludni miattuk. Az ordonáncot kikergették. Erre az alhadnagy pongyolán beállít maga is és felszólítja a gazdát, hogy csináljon csendet a házánál. A gazda tudtára adja, hogy ő az úr a maga házánál és ha nem tetszik hadnagy úrnak, elmehet, egyúttal szemére veti, hogy nem röstell ilyenekkel lépni fel, s méghozzá úgy jelenni meg úri emberek és nők társaságában. Erre a hadnagy úr felöltözik, kimegy az utcára, őrjáratot hoz és az egész mulató közönséget bekísérteti a katonai őrtanyára! Az igaz, hogy ezért a hadnagy megkapta büntetését, de a botrány azért csak botrány maradt, s a keserűséget, mit az ily tett az emberek szívében hágy, semmiféle elégtétel és évtizedek sem bírják eloszlatni.

 

1854-1856

Oláhországban és Konstantinápolyban
(Egy elfogott magyar nő esete. - Néhány történet az osztrák rémuralom idejéből. - Türr elfogatása. - Az emigráció gazdag lett. - Néhány emigráns története.)

Oláhországban lakó hazánkfiaira az osztrák megszállás épp úgy a rémuralom korszaka lőn, mint otthon; hallatlan zaklatásokon, bezáratásokon, puszta gyanúra elfogatások, vallatások s hurcoltatásokon mentek ezek keresztül.
Ürügyet szolgáltatott ez üldöztetésekre Berzenczey L., ki 1855. elején Bukarestbe ment, - ki által küldetve és mi célból? nem tudom. Bukarestben nehéz volt ez időben oly ismeretes embernek felfedezetlenül megmaradni. Berzenczeynek örökös bujdoklás volt élete s nem egyszer közel járt az elfogatáshoz. 1855-i ápril. hóban madame Grandpré nevelőintézetébe akart bejutni mint angol nyelvtanító, remélvén, hogy így felfedetlen marad; ugyanez intézetben alapító társnő volt özvegy b. Pereczkyné, születet Horváth Teréz asszony is, ki előtt Berzenczey kiléte nem maradt titok, de aki hazafiúi jó szándékból minden áldozatra s közremunkálásra hajlandó volt és aki csakugyan Berzenczey legféltettebb irományait rejtegette is, noha magának állomást és menhelyet nem adhattak intézetükben. Az osztrák szaglárok azonban Berzenczeynek nyomában voltak és Coronini parancsára megjelent egy osztrák tiszt a nevelő intézetben és ott házmotozást tartatott, mely alkalommal mégis a nevezett irományokra rá nem akadtak, sem Berzenczeyt meg nem kapták; de Pereczkyné asszonyt csupa gyanúra elfogták, 500 darab arany készpénzét és egy 14000 piaszterről szóló váltóját pedig lefoglalták.
Előbb Romanesco, később Paleologu oláh comissariusoknál volt ez asszony elzárva, honnan egy hét múlva az osztrák fogházba hurcoltatott, - innen aztán mint valami nagy gonosztevőt Gyula-fehérvárra küldték, hol 6 hónapig volt sötét nedves börtönbe zárva anélkül, hogy kihallgatták vagy megkérdezték volna. Ugyanekkor még 15 magyart vittek át és zártak el csupa gyanúra, s csak félév múlva kisérték mindnyájukat nehéz vasban a szebeni hadi törvényszék elé kihallgatás végett.
Itt a kihallgatások még annyi ideig húzódtak, hogy ítéletet csak 1857-i február 8-án mondottak felettük. Ez ítéletnél fogva Horváth Teréz felségárulási bűnben, életfogytiglani rabságra ítéltetett, mely ítéletet az Ober-Landes-Gericht 15 évi súlyos börtönre s a perköltségek megtérítésére lágyított meg.
Bele esvén azonban az 1857. máj. 11-én megkegyelmezettek osztályába - ez amnestia folytán - szabadon bocsáttatott, de elkobozott vagyonát nemcsak vissza nem kaphatta, sőt miután végette pert indított, Bécsben ismét elzáratott és három hétig való új bebörtönzés után fenyegetések mellett bocsáttatott csak szabadon.
Nemde vérlázító istentelenség puszta gyanúra, legfeljebb valamely cseléd feladása nyomán ily embertelenül bánni egy boldogtalan asszonnyal és élethossziglani vagy kegyelmesen 15 évi börtönre ítélni el, és mégis ez még a legszelídebb bánásmód volt, melyben az oláhországi elfogott gyanús magyarok Coronini útján részesültek; ezt a férfiak büntetéséhez képest valóságos udvariasságnak lehet nevezni.
Így például Kiss Miklós elfogatott és mivel vallani nem tudott, vagy nem akart, 50 botot vágattak rá.
Boros István hasonlag gyanúra elfogatott és mivel szintén nem vallott, elküldette Coronini vallatás végett az oláh sárga comissióra. Itt Jorgu Paleologu comissarius vágatott rá első nap 70 botot s miután mégsem tudott vagy akart vallani, másnap még 30 botot, úgy hogy e szerencsétlen ember belehalt!
Így járt, aki nem vallott, aki pedig vallott, ha mindjárt csak az agyonbotoztatástól való félelmében is, az kikísértetett vasban, Fehérvárra, Szebenbe hurcoltatott, javai pedig elkoboztattak s azokat, amint Horváth Teréz példájából láttuk, még a megkegyelmeztetés sem adta többé vissza. (Valamivel részletesebben megírta ezeket Koós Ferenc, bukaresti volt ref. lelkész, történelmi dolgozataiban, maguktól az üldözött egyénektől vévén információit, mint szintén én is; de valamint az ő könyve keretébe nem illett bele, úgy az enyémből nem maradhatott el, mert az egész egyenest az emigráció, még pedig a keleti emigráció műve, legalább annak szomorú eredménye volt. Reménylem tehát, hogy Koós barátom által, művéből engedelme nélküli böngészéssel nem vádoltatom, hisz ő maga jól tudja, hogy e jegyzetek általam sokkal előbb írattak, mint ő csak gondolt is említett dolgozatai összeállítása s kiadására.)
Ugyan ekkor fogták el Türrt is. Türr a krimi hadjárat alatt ugyanis angol szolgálatba lépett és azon megbízatást kapván, hogy szállító szekereket és lovakat vásároljon, e végből Oláhországba ment. Mindenesetre az angol egyenruha sérthetetlenségében bízott, mert arra nem számíthatott, hogy fel ne ismerjék. De nem is igen titkolódzott. Már Giurgevóban fölismerték, de nem bántották; Bukarestben a Hotel Londonban szállott, itt aztán letartóztatták. Sajátságos jellemzéséül az osztrák fogalmaknak más nemzet egyenruhája tiszteletben tartásáról, megemlítendő, hogy Türr angol sapkáját nem engedték neki feltenni, hanem fejébe nyomtak egy "bolz-mützlit", ráadtak egy komisz köpönyeget és mint szökevényt vasba verték és elkísérték Temesvárra.
Itt minden áron rá akarták sütni, hogy Kossuth küldöttje és revolúció csinálás végett jött Oláhországba;e végett nem kevesebb, mint 16 ízben állították katonai rögtönítélő bíróság elé, s ez volt szerencséje!
Az angol kormány közbe vetette magát s a fenyegetőzésnek vagy komoly szónak ez esetben is épp úgy engedtek az osztrákok, mint pár év előtt Smyrnán a Koszta Marci nagyon hasonló esetében. A sok kihallgatás és irka-firka után Türrt kikísértették az osztrák határokig, nem többé vasban, hanem tisztességesen, visszaadták elvett ruháit és ott szabadon bocsátották.
Nem egyet kitűnő hazánkfia közül így tett az osztrák üldözés közfigyelem és részvét tárgyává s így fordult a fegyver az üldöző ellen. Türr is ez által lett nem csak hazánkban, de mondhatni egész Európában ismeretes emberré, s ki fogja tagadni, hogy ez egy nagy lépés volt azon magas polc felé, melyet később Olaszországban vitézsége s terjedelmes ismeretsége által elért.
Az osztrák sereg a párisi congressus határozata folytán ismét kivonult Oláhországból anélkül, hogy egy talpalatnyi földet is megtarthasson. Magyarország iránti céljait azonban elérte, mert nemcsak felkelésre nem került a sor, sőt az osztrák a kormány formáját sem változtatta meg, folytathatta bátran germanizáló és szétdaraboló - vég megsemmisítésünkre célzó - eljárását, még csak tanácsadólag sem szóltak bele ügyeinkbe a győztes nagyhatalmak. De szellemileg Oláhországban nemcsak hódításokat nem tett, hanem az egész nemzet előtt oly gyűlöltté tette magát, hogy ma is iszonyodva gondolnak azon időre vissza, s ámbár természetesen senki alattvalói nem óhajtanak lenni, de inkább választanák - ha választani lennének kénytelenek - a muszkát vagy még a törököt is, mint az osztrákokat. Hódítani csak az oroszok tudnak, nemcsak fegyverrel, de bánásmóddal is. Tisztjeik azonnal otthonosak lettek minden körben, az ottaniakkal kártyáztak, velük ittak és szórták a pénzt, hódították, csábították az asszonyokat, mintha csak itt született telivér bojárok lettek volna. Ellenben az osztrák urak gyalog tapicskoltak porban-sárban, kerülték inkább, mint keresték a kártyaasztalokat, mert nem volt rá pénzük, a nyelvet nem tudták, mindenek felett pedig saturálva voltak önhitt gőggel. Az örökös püföltetés dacára valami par excellence jó katonáknak képzelik magukat, a legutolsó baka is különb embernek érzi magát minden polgárinál, parasztnak nevezi még a mágnást is, ha csak veres foltos ruhában, gyíklesővel nem jár; magát arra hivatottnak véli, hogy a parasztot üsse. Hát még az oláhot, a dumme Walachot, a dumme Walacheit mennyire nézte le, - legalább is mint a mandarin a páriát! Így aztán persze hódítani, rokonszenvet kelteni nem lehet, s egy-két humánus művelt kivétel nem bírta ellensúlyozni a hatást, az utálatot gerjesztő benyomást, melyet az egész az oláh népre tett. Fájdalom, ez ellenszenvet átvitték ránk magyarokra is, de erről majd alább, most térjünk vissza Konstantinápolyba.

Két rohamos és eseménydús év folyt le felettünk; ámbár nem vettünk részt egyenest a hadban, mégis osztoztunk a tábori élet minden sanyarúságaiban; rokonszenv és muszka gyűlöletből éppúgy osztoztunk a hadviselő szövetségesek örömei és keserűségeiben is, mintha saját magunk ügye lett volna ügyük: mindazáltal fő célunk nem a várostrom és nagy hadviselési módok tanulmányozása, hanem sanyarú állapotunk javítása, egy kis pénz-szerzés volt. Más nemzetbeliek ebben felülmúltak bennünket; így például Oppenheim angol kereskedő 40-50000 font sterlinget nyert, de ennek könnyű volt, mert 10000-rel fogott hozzá, s főleg mert kereskedőnek neveltetett; egy más is nyert 20000-et, de ez előbb Omer pasának udvari szabója, majd szállítmányosa, később az ő ajánlata folytán az angol sereg árpa-szállítója lőn. Nekünk a kereskedés ismerete és a kezdő tőke egyiránt hiányzottak; az elsőt lassanként magunk kárával tanultuk meg, az utóbbi meggátolt nagyobbszerű vállalatokban.
A háború előtti koldus állapotunkhoz mérve azonban gazdag emberek lettünk. A mi társaságunk például nyert 6000 font sterlinget, melyből a mindvégig megmaradó tagokra fejenként 1200 f. jutott; ennél többet egy magyar sem nyert, azonban 4-500 fontig majd mindegyik felvitte és el lehet mondani, hogy ez időben az emigráció gazdag volt.
Míg szegények valánk, a közös nyomorúság összetartott, legalább egy helyre szorított bennünket; most a pénz, mint valamely vegyfolyadékba vetett sav vagy villany, szétbontotta az elemeket, útjaink szétváltak, mindenik a maga hajlama szerint igyekezet a pénzzel jövőjét megalapítani, vagy űzte szenvedélyeit, nem sokat törődve másokkal s a jövendővel.
Őrhalmi József nem várta be a háború, illetőleg kereskedelmünk végét, hanem amint néhány száz font birtokába jutott, társaságba állott régi kertész bajtársa Nogel Istvánnal és piaci kertészetet alakítottak. Konstantinápoly körül nagyon sok a bulgár kertész, zöldséggel és dinnye-félékkel ezek látják el a várost, Nogelék azonban felettük a tudományos képzettség előnyével bírtak, minden zöldséget néhány nappal, egypár héttel előbb hoztak piacra, mint amazok s ez által sokkal drágábban adhatták el; mind a mellett nem haladtak elő s rövid idő múlva abba hagyták. Őrhalmi aztán haza ment, Nogel pedig jószágigazgatója lett Brussza mellett Johnson angolnak, és később Vecsera osztrák követségi titkár úrnak.
Szilberlajtner egy órányira az aranyszarv végénél árendált ki egy jószágocskát, bevetette lóherével, vett vagy 40 tehenet s tejtermelés és szárnyas apró jószág tenyésztése által akará szerzett tőkéjét jövedelmezőleg befektetni. Noha e cikkek a legkeresettebbek Konstantinápolyban, még sem bírt ő sem boldogulni: tehenei eldöglöttek, apró jószágai sokba kerültek és szintén eldöglöttek; később mérnök lett Konstantinápolyban.

 

Néhány barátunk története
(Folytatása az elbeszélésnek, hogy mit tettünk a szerzett pénzzel? - Az emlékirat-író kalandjai. - A paradicsomszerű vidéken. - Halászat puskával.)

Még néhány emigráns társunk történetét akarom elmondani.
Czirjék Adolf, ki velem a krimi nagy vendéglőben társ volt, 3-4 héttel az angolok elköltözése előtt kivett részint részletben, részint előlegül 300 font sterlinget, s azzal elment Konstantinápolyba. Többé vissza se jött, hanem keresett Sumla mellett egy jószágot, azt kivette bérbe, magával vivén szép ígéretek, de írott egyezmény nélkül az egész krimi nyerészkedés ideje alatt tanakodó Tiszay Danit és gondolom Bakót, ott azonban nagy urat játszott, szórta a pénzt, mintha kiapadhatatlan forrásból merítene s alig néhány hó alatt tönkre ment társaival együtt.
Gojnár olajültetvényeket bérlet, megtanulta az olajtermelést, - ez nem ígért ugyan nagy jövedelmet, mert az öreg olajfák ára rendkívül nagy; mindazáltal ő legjobban eltalálta célját: kevés, de biztos jövedelmi forrásra talált benne.
Ruska borkereskedést kezdett, de minden igyekezete s ügyessége dacára ebben sem boldogult.
Pap János kibérelt egy kávéházat szemben a pérai színházzal, ez sem hozott valami nagy jövedelmet, hanem éldegélt belőle egész 1860-ig; ekkor jobb jövő reményében elragadtatva az Olaszország felé toluló áramlattól, ő is oda ment, onnan az 1867-i kiegyezkedés folytán hazatért, ott hagyván olasz kapitányi állását, honn pedig sok utánjárás és több nyelvek tudása dacára alig bírt nyomorult 30 forint havi fizetéses írnoki állomásra jutni.
Hámory kibérelte a Flamm-féle kávéházat és pékséget, darabig meglehetős sikerrel működött, később nejével történt viszályok folytán elkedvetlenedve, elbetegesedve Oláhországba, onnan Olaszországba ment, hol sok szenvedések közt meghalt.
Kun Albert számára Türr szerzett egy kis díszmű-árú kereskedést Perán; eleinte a volt Hámorynéval társaságban, majd ennek ismét férjhez menetele után egyedül. E kis boltocska nagyobb életerővel bírt, mint minden egyéb nagy hévvel s több pénzzel kezdett vállalatok; ez fennáll máig is.
Csiha ötöd magával Ruscsuk mellé települt, földműveléssel és baromtenyésztéssel foglalkozandók. Majd később rövidesen elbeszélem azon akadályokat, melyek miatt ahányan csak mezei gazdálkodáshoz kezdénk, mind tönkre jutottunk. Itt előlegesen legyen elég megjegyeznem, hogy aránylag soká tartották fenn magukat, három vagy négy évig, lassanként azonban beleuntak a küzdelmekbe, pénzük ahelyett, hogy növekednék, fogyott és végre haza mentek.
Voltak közöttünk olyanok is, nem akarom őket név szerint fölemlíteni, kik ázsiai kényelembe tették magukat és úgy szólván fel sem álltak helyükből, míg meg nem ették, amit kerestek; mások még hamarább túlestek rajta kártya és mulatságok közt, s egy pár hó alatt arra ébredtek fel az élvezetek mámorából, hogy nyomorultabbak, mint voltak azelőtt, mert most kétszer oly nehezen esett nekik ismét szegénynek, ismét szolgának lenni, mint míg a vagyonosabb független élet élveit meg nem ízlelték.

Igen röviden említém meg a nevezetesebbeket, ki miféle új életmódot kezdett a krimiai nyereménnyel. Egy pár év alatt mind tönkre jutottunk különböző utakon, sőt nem csak mi jártunk így, hanem így jártak a zsidók, örmények és görögök is nagyobb részt. A babonás népek rá is mondák azonnal, hogy átok van azon a pénzen, mert vérpénz az; pedig annak igen természetes okai voltak, melyek közül legfőbb volt nálunk az élet-tapasztalat hiánya, nagyban pedig azon körülmény, hogy az egyesült seregek keleten tartózkodása ideje alatt roppant pénzösszegek folytak Konstantináplyba, mindennek hallatlanul felment az ára, mindenféle kereskedési ágaknak ez adott akkor váratlan virágzást; azonban a pénz folyam egyszerre megszűnt, a jövedelemforrások hirtelen kiapadtak, mégis nagy része az embereknek megszokván a bő költést, folytatta a pazarlást, a tapasztalt régi nagykereskedők ellenben nem vásároltak semmit, zsebre dugták készpénzüket és vártak: így aki várni nem bírt vagy nem tudott, annak buknia kellett.
Mindezekre nagyobb világot vetend önnön viszontagságaim elbeszélése, mely egyúttal mintaképe azon próbálgatásoknak, melyeken csaknem mindnyájan keresztül estünk, nem tudván a nyert készpénzzel mihez kezdeni.
Elmentem Schneider bankárhoz, megkínáltam 10 %-ért egész pénzemmel, az lévén célom, hogy 100 font sterlingből megélhetve, forradalom által félbeszakított tanulmányaimat folytathatom s magamat a mérnöki tudományban kiképezhetem. Neki azonban nem kellett a pénz, török bankjegyben - mondá - elveszi, ércpénzért nem adhat többet 5-6 %-nál; ez nekem kevés volt, az ő számítása pedig nem csalt, mert nem sokára a bankjegyek árfolyama hallatlanul leesett, úgy, hogy ő bankjegy értékben beadandó pénzemen 30-40 száztólit nyerhetett volna a 10 % fizetés mellett is.
Gondoltam tehát, hogy kupeckedem, mert még ekkor azt beszélték, hogy az egyesült seregek a török földön maradnak telelni. Elindultam azért Pap János és Baloggal Anadoliába marhát vásárolni. Sámson felé vettük utunkat, utazván török szürüdzsikkel (lóhajcsár vagy lovasposta); az izmidi öbölből a Sakaria folyó mentén előbb Angorába mentünk, majd innen a Kizil-Irmák vize mentén fel Sámsonig. A hadjárat azonban felemésztette már innen is, ami emészthető volt, ami pedig megmaradt, azért olyan árakat kértek, hogy rajta nyerni még remény sem maradt fenn. Gyönyörű vad vidékeken utaztunk keresztül, a természet mindent megtett, hogy e világrész paradicsom legyen; de az emberek itt nem tudják élvezni, sőt elpusztították azt is, mit egykor nagyratörőbb, műveltebb, most kihalt népek építettek. Sok helyt itató vályúkul nagy római vagy görög kőkoporsók szolgálnak, nem egy helyt még most is azon az úton jártunk, melyet még kétezer év előtt építettek roppant kövekből; egy homokos völgyben kád vastagságú kettős kőoszlop sort találánk, híd lehetet valaha, mondhatlan régi időkben, azonkívül úton-útfélen márványdarabokon lépdel az ember, melyen még a véső nyomai meglátszanak, jeléül az ős régi fénynek, melynek helyén ma bikanyájak s kóbor kurdok csatangolnak. Bozótos erdők közepén görög és római oszlopokra lelünk, rossz baromistállókat láthatni csupa faragott kövekből, romjaiból valami diadalívnek; egy nedves fakaput nagy kőgörönggyel láték kitámasztva, midőn közelebbről megvizsgáltam, szép római fő volt, finom márványból; egy szép Venus kezet fel is vetem a szemétdombon s Orbán Balázs barátomnak adtam, ki szerette már akkor is a régiségeket; - szóval mindenütt meghalt nemzetek sírján barangoltunk itt.
Borzasztó néptelen e gyönyörű ország. Két-három napi járóföldre egy-egy kis városforma falu, melyben kísértetekként lézeng egy-két rongyos török, vagy ül mint múmia piszkos kávéházában búsan, szótlanul. Az idegen utast megkérdezik, kivált most a háborútól tudakozódtak, de ellenszenvvel viseltetnek minden idegen, minden újítás iránt. Midőn elbeszéltem nekik részben Szebasztopol ostromát és különösen a vasutat, bámultak rajta, hanem egy öreg igen tiszteletteljes hangon tudtomra adá, hogy ámbár tisztességes és becsületes embereknek néz, megengedjünk, de ő nem hiszi, hogy ló nélkül mehessen a kocsi; azt ugyan látta, hogy a hajó füstöl és fut, és az nagy ördöngősség, de hogy a szárazon is úgy menjen, azt nem hiszi, és jaj a világnak, ha az csakugyan igaz, mert az nem Istennek, hanem az ördögnek műve, - erőt vett a sejtan (sátán) e bűnös világon és el kell pusztulnia! - Szegény emberek! Szinte sajnáltam, hogy felráztam őket múlt dicsőségen s jövő csendes nyugalmakon ábrándozó merengéseikből, hisz a szomorú való nemsokára elriasztja úgy is szép álmaikat s különben irigylésre méltó philosophiájuk mellett mihamarabb helyt kellend engedni a mindent felfaló telhetetlen, nyugtalan frenginek; - rohan a világ: vagy vele kell rohanni, vagy elgázoltatunk!
Egy helyt gyanús kinézésű török csapattal találkoztunk. Elővetem tehát revolveremet és lőttem vele nagy hamar egymásután négyet, azután rá még jól célozva egy kőkút oszlopra kettőt, erre bámulva és elrémülve kérdezék: "hány csöve van?" Mutattam, hogy egy! de - mondám - lehet belőle annyit lőni, amennyi golyó belefér az agyába! Ezek is ördög művének nevezék a találmányt, de mi biztosítva valánk netaláni rossz szándékuk ellen; fegyver nélkül nem utazik itt még a pópa sem.
Egy faluban nagyon megakadtunk. Nem akartak pénzért se enni adni; soha ezt töröknél eddig másutt nem tapasztaltam. Végre is a puskához kelle folyamodnom, még pedig nem úgy, mint a lengyel parasztnál, hanem tisztán pecsenyéért vadászni menni. Kimentem tehát Pap Jánossal; sok gerlice volt, hamarjában lőttem egy párt, azután egy bokros helyen egy csapat foglyot találtam, melyek annyira nem jöttek zavarba, hogy első két lövésemre fel sem repültek, csak futottak, ezek nagy részét kilőttem pár óra alatt, végre egy kis patakot lelénk, melynek kristály tiszta vizében hemzsegett a sok hal; horog nem lévén, egy darab húst dobtam a vízre és az oda sereglő halak közé lőttem és két-három apróbbon kívül egy 8-10 fontos nagyságú potykát is találtam s terhelt tarisznyával tértünk haza. E nép még arra is rest, hogy lehajoljon és úgyszólván csak felvegye, amit a természet pazarlólag eléje kiterített!
Nem kapván eladó marhát, néhány ezer oka dohányt vásárlottunk. Az itteni dohány Sámsoni dohány név alatt ismeretes, nem oly jó, mint a legfinomabb jenidzsei, hanem olcsóbb és nagy mennyiség fogyasztatik belőle. Mi 5-6 piaszterével vettük okáját és 8-10-en eladható szintén nagyban, de minket azon balsors ért vele, hogy útközben nagy esők értek s a takarók nem lévén eléggé vízhatlanok, a dohány részint felülről, részint a hirtelen kiáradt patakok átgázolásakor alólról megázott és így kénytelenitteténk jórészét potom áron elvesztegetni.
Látván, hogy ez nem sikerült, borkereskedést szándékoztam kezdeni. E végett elmentem Brusszára, mert ott teremnek Törökországban a legjobb borok; egyúttal óhajtám megnézni a rettentő földrengés pusztításait, mely néha még Konstantinápolyban is tetemes károkat tett, és több százszor ismétlődött Brusszán. Már útközben meglátszott az épületeken a rombolás nyoma, mely valóban iszonyatos volt.

 

Brussza veszedelme
(Az első és második földrengés. - A hat hónapig tartó vész. - A szőlők pusztulása. - Várnába! - Találkozás rablókkal. - Kálózdyék szomorú esete.)

Brussza nagyon hasonlított az ostromot kiállott Szebasztopolhoz. Házai összedőltek, szakadoztak, lakosai pedig rémültükben részint elfutottak, részint sátrakban és fabódékban, vagy gerendákkal megtámogatott faházaikban nyomorogtak inkább, mint laktak.
Egy török udvarán volt a hegy szikláiban egy jó pince nagyságú barlang, ezt szándékozám kibérelni. Meg is néztem Ruskával mindjárt megjövetelem napján, azonban már e barlang is repedéseket kapott, néhány nap múlva be is szakadt az ismétlődött földrengésektől.
Nogel István barátom ez időben már Brussza közel szomszédságában lakott, s így beszéli el az első földrengést, melynek szemtanúja volt:
Emeletes mezei faházban éppen asztalnál ült negyedmagával, a rekkenő hőség miatt nyitott ablakoknál ebédelve. Egyszerre minden zúgás, dörgés vagy más szokott előjelek nélkül a ház oly lökést kapott alulról fölfelé, hogy a lépcsőzet, ajtók, ablakok összeszakadozva zuhantak le; a fedélzet törökös cserépzete csörömpölve hullott alá, ők pedig ahányan voltak, annyi felé buktak, sőt az ablak mellett ülő örmény ispán az ablakon át kiesett le az udvarra és annyira megrémült, hogy megőrült s megőszült bele.
Az egész földrengés egyetlen egy lökésből állt, melyet utólagosan távoli mennydörgéshez hasonlító tompa moraj követett, de a lökés oly erős volt, hogy a városban több száz házat halomra döntött, megrongálatlan talán egy se maradt. A házakban volt tűzhelyekről e közben több helyt kigyúltak a romok, s a láng sok megmaradt épületet hamuvá tőn. Nogel és principálisa, Johnson azonnal benyargaltak a városba és késő éjjelig jártak a lángok és romok közt, s talán néhány száz félig eltemetet asszonynak, gyermeknek mentették meg életét.
Az első rémület elmúltával azonnal mindenki megrongált háza lakhatóvá tételéhez látott. Megjegyzendő, hogy a faházak nem igen dőltek össze, legtöbbet a legerősebbnek látszó kőépületek szenvedtek. A könnyű építkezési mód, a roppant bőségben található fa és kő tették lehetségessé, hogy a nép 2-3 hét alatt ismét visszaköltözött és feledni kezdé a kiállott vészt. De a vén Olymp mélyében az egyensúly nem oly könnyen állott helyre. Egy hó múlva éjjeli 10 órakor egy, az előbbeninél még borzasztóbb lökés rázkódtatta meg a vidéket, e lökés egymásután háromszor ismétlődött alólról felfelé, mit aztán több percig tartó erős szitáló rázás követett.
Az első földrengést kiállott ős öreg épületek is mind romba dőltek, száz meg száz embert temetvén el maguk alá. Bedőlt a híres Ozman-templom, melynek sugár tornyai, sok kereszt repedéseik dacára is állva maradtak; bedőlt a talán még török idők előtt épített nagy hán erős bolthajtásai dacára. E boltívek másfél láb vastagok és oly erősek voltak, hogy lezuhanván sem omlottak szét, hanem mint valami óriás görög dinnyehéj vagy bomba-darabok, nagy görbe szeletekben meredeztek a többi rom között. Sőt nem csak az emberi művek dőltek halomra: a város felett meredező ős sziklaormok is megszakadoztak, s ezernyi mázsás roppant darabok gurultak le a városra, mindent rombolva, míg nem maguk is darabokra tördelőztek, vagy félelmes dűlő állásban itt-ott megakadtak örök emlékeztetőül e borzasztó napra. - Belől a föld gyomra zúgott és morgott folytonosan, mint valamely óriás kürtő, midőn a gőzt rohogva szabadon bocsátják rajta; a rázkódás majdnem folytonos volt, váltogatva erős lökésekkel oly sűrűn, hogy az első 24 órában több, mint 60 nagyobb lökést lehetett számlálni, s ez - noha lassanként hanyatló erőben - így tartott tovább hat hónapnál. Mindenki új tűz-kitöréseket várt, de a lenn dúló erő nem bírt utat törni magának s lassanként egy évi tombolás és küszködés után ismét elcsendesült. Állítják, hogy a földrengések ideje alatt a brusszai, illetőleg Brussza melletti meleg kénes és vasas fürdők majdnem forró melegekké lettek, a csend helyre állta után pedig az eddig kevésbé meleg alsó fürdők a felsőknél sokkal forróbbak maradtak.
Azon új ház, melyben 4 év előtt laktam, nem dőlt be, csak kéményei zuhantak le és sok apró repedéseket kapott; a nagy vízi malom szintén állott, ügyes francia gazdája az első földrengéskor kapott repedése miatt, az egész épületet nagy vasrudak és srófokkal össze-vissza kötözte, mintegy megabroncsolta. Ilyen állapotban fel sem vette a második, sokkal rombolóbb földrengést sem, de kissé feljebb annál borzasztóbb vala a város képe: 15 ölnyi magasságban csüngve maradt egy félre dőlt faház, alóla a szikla lezuhant, magával vitte a padlót is; valami rémes volt alólról nézni bele az üres feneketlen szobákba. Falkeisennek selyem gombolyító gyárára rá omlott a hegy s 60 munkással, géppel s az illető személyzettel pillanat alat eltemette; a híres borpincék itt-ott beszakadtak, a bejáratnál egy torony magas kőszál ketté vált, egyik fele úgy előre hajolt, hogy borzalommal megy el az ember alatta, lezuhanással fenyeget minden pillanatban.
Néhány napig Brusszán időzésem alatt legalább 20 földrengést éreztem, hármat oly erőset, hogy az ember meg nem állhatott, recsegtek a háznak minden kötelékei, ablakok törtek, cserepek hullottak a tetőről, az embert szédülés kapta meg; a legbátrabb is megdöbbenve érzi nyomorult parányiságát és tehetetlenségét e rettentő erővel szemben!
A félelem, a szabad ég alatt lakás s ebből származó hideg lázak, a kereset fennakadása miatti nélkülözések, a vagyonosak elfutása, felére kevesbítette a város lakosságát. Az élők sápadtan, leverten lézengenek elhagyott lakaik körül, és mintha az egyiptomi 10 csapád mind eljőne e kies vidékre, az egyedüli reményt: a bortermést is megsemmisíté a szőlőbetegség. Mikor a szőlőfürt már elérte kifejlettségét, ahelyett, hogy megérjen, elszárad, megfeketedik, alig marad egy-egy tőn egy-két savanyú billeng. A nép azt hiszi, hogy 7 évig pihentetni kell a földet, akkor magától elmarad a vész; de újabb tapasztalat szerint nem a föld, nem időjárás, hanem mint a repcénél, rovarok okozzák e pusztítást is. E rovarok éppen akkor, midőn a szőlő érni kezd, milliárdonként lepik el a hegyeket s megszúrják vagy rágják az egyes szőlőszemeket, melyek ettől néhány nap alatt elszáradnak. Csakugyan láttam ilyen bogarakat roppant számban repdesni, mind egy irányban; nagyon hasonlítanak a repcebogárhoz, csakhogy valamivel kisebbek és sugárabbak, azonban nem győződhettem meg róla, vajon a szőlőbetegségnek valóban ezek-e okozói vagy nem? Azt hiszem, hogy e betegséget a még akkor ismeretlen phylloxera okozta, mert az egyszer satnyulni kezdő szőlő mindig kiveszett, már pedig repcebogár, mely a szőlőfürtöket eszi, csak nem tehetné ezzel a tőkét is tönkre?
Ilyen szomorú vidéken, ily kedvezőtlen viszonyok közt a letelepedéstől elment minden kedvem, - bár ne is telepedtem volna le sehol, de nemo sua sorte contentus vivit - azaz meguntam volt a szabóskodást és hogy minden bűneimet megvalljam: a puska nem hagyott békét, az öldöklési vágy erősebb volt a ratiónál. Pánzemmel lehettem volna épp úgy Konstantinápoly első szabója, mint Niketics polgártárs lett első puskaművese; de "vadászhatnám" volt, ennek többet áldoztam fel, mint kellett volna, és mentem más vidéket keresni; hisz már maga a keresés is vadász kalandokkal kecsegtetett, - ki bírt volna ennek ellentállani? - Az ember életére ilyes csekélységek nagyobb befolyást gyakorolnak, mint egyelőre gondolná, s ez az oka, amiért sok középszerű lanyha ember, kiben semmi szenvedély nincs, beleülve valamely hivatalocskába, lassan tolatik előre és végre sokkal többre megy, mint amaz, kinek szenvedély és nyugtalan vér jutott.

Látván, hogy erre nem boldogulok, az európai részek felé fordítám szemeimet, valami földbérlés vagy más letelepülésre gondolván, Várnára rándultam széttekinteni. Itt hallottam, hogy nem mesze Burgasztól egy szoszopoli görögnek eladó jószága van igen jutányos áron. Tiszay Danit, mint a gazdálkodáshoz jobban értőt, felkértem, jönne velem s a rendes lovas postával meg is érkezénk oda. A görögnek azonban csak némi szőlőskertjei voltak, ellenben egy török csakugyan kínált jószágával. - Másnap tehát lóra ültünk és mentünk egy jó magas dombtetőig, itt megállott a török, azt mondá: "Nézz körül, amit innen szemmel beláthatni, az mind az én jószágom, köröskörül a hegytető a határ." - Ítéletem szerint lehetett 4-5000 hold, amit beláttunk, nagyrészt erdőkkel benőve, csak itt-ott zöldellett a völgyeken és hegyoldalakon némi kaszáló és őszi vetés, és mind ezért háromezer török aranyat kért (mintegy 29 ezer forint). Nagyon szerettem volna e vidéken maradhatni; közel a tenger és állandó kikötő, tehát könnyen eladható minden termény, emellett annyi vadat sehol nem láttam; nem csak a mocsarak alant tele vízi vaddal, s az erdőszélek és bokrok számtalan nyúllal, hanem éppen, midőn az említett dombra fellovagoltunk, három szép szarvas kecsesen sétált be előlünk a sűrűbe. Mivel azonban annyi pénzem nem volt, természetesen nem lett a vásárlásból semmi. Szegény Törökország, 10 pfrt a legkitűnőbb föld holdja, úgy se akad rá vevő!
Várnán ekkor tájban állandó ló-árverés volt. Részint a Krimből idáig szállított katonalovak, részint a Magyarországban összevásárlottak itt adattak el. A franciák szintén temérdek lovat és élelmezésre vett - már felesleges marhát - itt adtak el. Település lévén célom, nem akartam a jó alkalmat elszalasztani, vettem aránylag olcsón egy arabs mén-lovat és néhány hámost és kancát.
Két lóval egy könnyű magyar lőcsös szekérben Bazardzsik felé tettem még egy kirándulást. Midőn innen Kadi-Köjön át Kozludzsa felé jönnénk, sűrű bozótos apró erdők közt kilép az útra elénk egy nagyon gyanús kinézésű török, félre csapott túrbánnal, szájában kurtaszárú cifra pipával. Kezeit öve nagy pisztolyain és handzsárján nyugtatá. Nyugodtan megállt velünk szemben az út közepén, én szintén nyugodalmat színlelve lassan fölemeltem jó kétcsövű fegyveremet mellőlem és készen keresztbe fektetém térdemre magam előtt s hajtatok zavartalanul jó ügetésben. Bevárt mozdulatlanul tíz lépésre, akkor szépen félreállt, én pedig szemeimet le nem vettem róla s figyelő helyzetemből meg sem moccanva hajtatok tovább. De alig haladánk 30-40 lépést, egy másik hasonló jómadár állt ki elénk. Már elkerülhetlennek gondoltam a bajt, de bízva jó puskámban s revolveremben, bátran nekihajtattam ennek is. Ez is épp úgy félreállt előlünk, de utánunk azonnal ismét kilépett s társának fütyölt.
Ez éppen a tetőn történt, honnan az út leereszkedik bele a sumla-várnai nagy útba. Az ereszkedő oly meredek, hogy mindenki kereket köt, de én félve a megállástól s bízva lovaimban, neki hajtattam kötetlenül - bár vigyázva az ereszkedőnek. A két török, amint láta, hogy meg nem állunk, utánunk indult és futva lekísért bennünket a hegy derekáig, itt aztán látva, hogy fel nem dőlünk, visszamaradt. Soha máskor török rablókkal nem találkoztam. Ezek is ugyan szelíden viselték magukat. Utóbb néha azt is gondolám, hogy tán nem is voltak ezek útonállók, csak én képzelősködtem, de másként azon veszélyes helyen történt különös megjelenésüket és maguk viseletét kimagyarázni nem tudom. Inkább azt hiszem, hogy a jó dupla puska, s az én csaknem kihívó nézésem imponált a két kamasznak.
Különben is tele volt ekkor a vidék rablókkal. Egy Kuláksziz (fületlen, mivel füle le volt vágva), nevű banda oly remegésbe tartotta a vidéket Ruszcsuktól Várnáig, mint hajdan Sobri vagy Rózsa Sándor hazánkat; természetesen minden rablás a Kuláksziz neve alatt történt, ha talán ő semmit nem tudott is róla. Utoljára három-négy különböző vidéken is hallatszott a híre ugyanazon időben, hogy Kuláksziz rabolt vagy gyilkolt. Mindenesetre szerencsésnek mondhatom magamat, hogy baj nélkül menekültem, mert bíztam jó fegyverem és gyors lövésemben, de én nem lehettem a támadó; ha pedig a rabló lő előbb, ki tudja, lett volna-e időm felelni, vagy a leghihetőbben nem jártam volna-e szintén úgy, mint Kanizsay?
Hazánkfiai közül dr. Kálózdyt rabolták ki. Ő Sumláról jött Várnára fedeles kocsiban. Nejestől benn ült, a kocsis mellett ült segéde. Egyszerre egy szűk útban kilép az erdőből egy fegyveres török s "megállj"-t parancsol. Erre a segéd fegyverhez kap, mielőtt azonban lőhetett volna, a rabló őt lelőtte. Erre kiugrottak oldalt még öten, megkapták a kocsit és földöntötték, azután az ablakon kihúzgálták Kálózdyékat és kifoszták mindenükből. Egy karperecért egyik handzsárral leakará vágni az elájult Kálózdyné kezét, szerencséjére férje észrevette és lecsatolta az ékszert.

 

A sötét lap
(Baumann. - A rettenetes éj az erdőkben. - A rablóbandák. - Izmail bey. - Baumann elítéltetése. - A bankó-hamisítók. - Aki ezüstöt gyárt.)

Most oly lapra fordítok jegyzeteimben, melyet örömest szakítanék szét, ha kötelességem nem lenne jót-rosszat egyaránt elmondani az emigrációról. Szegődtek az emigrációhoz olyan emberek, kiknek sem nyelvét s nemzetiségét, sem mesterségét nyilván meghatározni nem lehetett, barátai sem voltak ezek voltaképpen egynek is, mégis nevünk alá bújtak, közöttünk forogtak. Ilyen volt Baumann Ferenc bánsági német, beszélt német, magyar, oláh, szerb és török nyelven; ennek két-három hasonló barátja is mindig körében volt látható, de ezek magyarul se tudtak, horvátok, vagy Isten tudja, miféle szlávok lehettek; nevét egynek sem tudom. Szegődött aztán még ezekhez két-három előttünk is gyanús erdélyi ember, mind olyan, kit földijei sem ismertek hazulról, végre ezeken élődött egy K. nevű alamuszi fiatal ember.
Baumann egy kis vendéglőt tartott Várnán, különben nagyon jó lövő és szenvedélyes vadász volt, jó kutyái voltak s a vad ritkán hiányzott háza körül. E mellett előzékeny s nem egészen műveletlen ember volt. Történetből tőle vettem Várnán egy dupla puskát, ez alkalommal meghívott vadászatra, s én égve a vágytól valami nagy vadat lőhetni: a meghívást elfogadtam.
Ők előre mentek kora reggel, én déltájban egyedül lóháton utánuk. A kijelölt ponton csakugyan nem sokára fel is leltem őket, és helyet foglaltam. Kutyái egy disznót hajtottak, de nem került lövésre, s az este ott ért bennünket az erdőn; csillagtalan koromsötét éj lett.
Midőn már annyira besötétedett, hogy állásainkat elhagyni kénytelenitteténk, valahonnan egy lövés történt, s a golyó fejem mellet sivított el; de semmi rosszat nem is gyanítva csak oda kiáltottam, hogy vigyázzanak, ne lőjenek ember felé. - Éjjelre nagy tüzet raktak és körül ülték. Vacsoráltak, én pedig néhány lépésre oldalt fejem alá tettem nyergemet, betakaróztam gumiköpönyegemmel s aludni készültem.
Ők eddig vagy szerbül, vagy oláhul beszéltek együtt, miből én egy szót sem értettem. Valami haszontalanágon azonban elkezdtek magyarul vitatkozni és egyik közülök engem hívott fel a vita eldöntésére. Valami vadmadár hangja vagy tollazata volt a kérdés tárgya, melyet én igen jól ismertem; de alig mondám ki véleményemet, - felugrott közülök a Barabás nevű s káromlások közt nekem rohant.
Hazudik az úr - úgymond - hanem jó, hogy előkaphattam, majd megtanítom most.
Nem tudtam elgondolni, részeg-e vagy őrült, de időt sem hagyott gondolkozni, rám rohant. Egy párszor sikerült angolos box-szal hátra löknöm, de annál dühösebben jött rám, és bár magam is jó erőben voltam ekkor, sikerült neki engem birokra kapni. Most élet-halálra birkóztunk. Háromszor is lehullottunk, de nem bírt sem ő velem, sem én vele, végre azonban köpönyegem alatt kapott derékon s földre tepert. De ahelyett, hogy előnyét most felhasználja, felugrott és fogai közt mormogva félre állt. Dühösen rohantam fegyveremhez, de ezalatt a többiek elvitték, - elvitték vadásztáskámat is, melyben zsebpisztolyom volt s én le voltam fegyverezve egy magam hat ellen - egy rengeteg erdő közepén. Azért mondom, hogy hat ellen, mert bár nem avatkoztak bele a többiek, de mind fegyverhez kaptak, s úgy nézték végig a borzasztó küzdelmet.
Sokszor visszagondoltam azóta ezen esetre, s utólagosan azt mondom: jó, hogy elveték fegyvereimet, mert én nagy bajt szerzettem volna velük talán magamnak; másfelől megtanultam azt, hogy az ember ismeretlenek irányában óvatos legyen, s kerülje a nem magához való társaságot.
Sokáig meg nem fejthettem magamnak, mi adott okot e nyomorultnak megtámadásomra, hisz én életemben sem beszéltem vele és mai beszédemben sem volt semmi sértő s általában inkább jókedvűleg, mint komoran voltam hangolva. És Barabás sem volt részeg, talány maradt tehát előttem e dolog jó darabig.
Mint fentebb említém, Várnán ez időben lovakat vásároltam, jószágot is szándékozám venni. Mindezt jól tudták a magyarok, tudták, hogy én mentem legelőször Krimbe, én hívtam oda a többieket is és aztán végig ott maradtam, azt hitték, hogy legalább is 8-10 ezer aranyat nyertem. Meg se gondoltam, hogy ez a hír veszélyes is lehet rám nézve s mint mondom, csak töprenkedtem magamban, mi lehetett oka a Barabás brutális rám támadásának, - hát íme megfejték a talányt ők maguk. Négy-öt napra rá ugyanis összevesztek egy korcsmában és akkor az egyik, K. többek füle hallatára szemökre hányta, hogy "ugye V. urat is meg akartátok gyilkolni, ezer szerencséje, hogy nem vitte magával tüszőjét az erdőre!"
Azért kellett tehát valami ürügy alatt belém kötni és aztán rám rohanni, hogy megtapogathassák, vajon derekamon vannak-e a lírák, ezért hagytak tehát békén, miután legyőztek, mert nem volt ott a tüszőm. Sőt most azt hiszem, hogy az a fejem mellett elsüvöltött golyó is szándékosan volt küldve, hisz mily könnyű lett volna vadászati szerencsétlenségre fogni az egészet.
K. azonban e korcsmai veszekedés után másnap nyom nélkül eltűnt, csak 10 nap múlva találta meg hulláját a rendőrség kívül a sáncokban, nagy késszúrással legyilkolva.
Megsokallván a török kormány is a sok rablást, rendkívüli eszközökhöz folyamodott, s kinevezte Izmail beyt teljhatalmú rendőr főnöknek. Izmail bey legelőbb is a híres Kulákszizt fogata be, ebből csinált rendőrt és így ő általa összefogdostatott csakhamar vagy 20-24 zsiványt. A vallatáskor hallatlan dolgok fedeztettek fel. Padák, bírák, hivatalnokok mind bele voltak keveredve a rablásokba, a zsiványok tényleg osztoztak velük a rablott pénzeken! Izmail bey ezeket is összefogatta, és erős fedezet alatt Stambulba küldte; de oh csodák csodája! a magas urak mind ártatlanoknak bizonyultak, sőt Izmail bey tétetett le hivatalából, mint túl szigorú ember. Így aztán természetesen nem volt működésének egyéb haszna, mint hogy e 20-24 zsiványt hamarjában felköttette.
Némely rablásoknak azonban nem jöttek nyomára. Így például a Kálózdy kirablását mind a zsiványok határozottan tagadták. Erre aztán más úton jöttek rá. Nevezetesen Várnán egy rossz nőket tartó izraelita raboltatott ki, még pedig csendőrök által. Zörgettek éjjel az ajtón s mint ilyen házaknál szokás, azonnal ajtót nyitottak az érkezőknek. Ezek csendőrök voltak és azon ürügy alatt, hogy egy tolvajt keresnek, felkutattak előbb s aztán bezártak minden szobát. Mikor a gazda hálószobájában a csendőr-tizedes egyedül maradt a gazdával, pisztolyát mellére szegezte és pénzt követelt. A megrémült oda is adta, amije volt, de egyúttal ekkor nézte jól meg az álcsendőrt és fölismerte, hogy az nem más, mint Baumann. Másnap elfogták még két társával együtt, de Baumannak sikerült Várnáról Konstantinápolyba szökni. Ezek az elfogottak aztán kivallották, hogy ők európaias öltözetben kijártak vadászni, az erdőn átöltöztek töröknek, raboltak, s aztán újra európai kabátba bújtak. Így megtörtént, hogy a zsandárok éppen tőlük tudakozódtak az erdőn, nem látták-e a zsiványokat? Ezt a kettőt aztán felkötötték Várnán, hanem Baumann Konstantinápolyban sem nyughatott, csakhogy itt már álkulcsokkal boltokat tört fel, zsebmetszősködött, sőt utoljára hamis bankjegy-gyártókkal szövetkezet.
Mikor aztán Konstantinápolyban az egész bandát összefogták, éppen csak maga Baumann nem volt jelen. A többi alkalmasint Stambul piszkos börtöneiben pusztult el, de ez a semmirekellő át szökött Oláhországba, ott Krajován házat tört fel, s elfogatott. Bukarestben a vallatáskor ismét magyarnak adta ki magát, de a magyar tolmácsot kérve kérte, hogy nekem meg ne mondja, hogy ő itt van fogva, mert én, úgymond, neki személyes ellensége vagyok. Ez meg csak azért is megmondta; én azonban csak annyit mondék e tolmácsnak, a becsületes szegény Seres Lajosnak, hogy biztosíthatja a prefect urat, hogy hamarjában gazabb zsivány nem volt a körme közt, mint e jó madár. Itt sóaknai nehéz munkára ítélték.
Törökországban különben a rablókkal igen röviden bánnak. Itt a rablónak lenyiszálják nyakát, vagy felfüggesztik hamarosan; a tolvajokat pedig irtóztató láncokra verve piszkos börtönökben sínylődtetik, s legfeljebb utcaseprés és más ilyen durva munkákra alkalmazzák mindig irtóztató nyak- és láb-, néha karláncokba verve.
A közönséges tolvajok és útonállókon kívül van másnemű finomabb gonosztevő is elég magában a fővárosban - nem is említve a gyilkos maltaiakat. Majd minden évben fedeznek fel hamis bankógyártókat; nem is csoda, ha sokan adják magukat e nyereményes üzletre, mert a török bankó felette egyszerű, durva nyomású és könnyen utánozható; csak azon kell bámulni, hogy egyik a másik példáján nem okul, holott tán valamennyit előbb-utóbb felfedezik. Ezen évben (1857) egy asszonyságot fogtak el, ki a bankjegyeket Amerikában nyomatta, azon ürügy alatt, hogy azok persa sawlokra való cégjegyek; terjedelmes krinolinját aztán vastagon kibélelte százasokkal, de a ravasz török előtt gyanúsnak tetszett a nagyon is széles szoknya s a dáma rajta vesztett. Úti társa 8 nappal később még ravaszabbul fedeztetett fel. Szokás ugyanis, hogy az ember a vámon hamar átessék, egy-két huszast nyomni a vámoló markába, de ez az utas 10 frt-ot adott, amit a vámos nagy lelki nyugalommal zsebre tett, hanem egyúttal jelentést tett a főnöknek, hogy gyanús embere van, mert sok baksist adott, pedig nincs sok pakja. Elővették erre a ládát, kipakolták jól, nem volt benne semmi, hanem nagyon vastag volt bőröndnek, felbonták tehát varrásait is; és íme a nagy bőrönd csupa bankjegyből volt gyártva, kívül bőrrel, belül vászonnal behúzva, nem kevesebb, mint 4-5000 db százasból (10 frt db-ja). A már említett K. és amit soha senki meg sem álmodott volna, dr. Fontana is ilyen bolond üzletbe keveredtek valamivel később.
Zsebmetszőkben sincs hiány. Ebben az olaszok nagy mesterek, de vannak szemtelen durva műkedvelők is. Így egy németnek, ki egy csomó bankót váltva - tán éppen zsebmetszőktől való félelmében - magas kalapjába tette, a nagy tolongásban leüték fejéről a cilindert, de mire felkapta, már üres volt. Zilahiné asszony még rútabbul megjárta velük: asszonyi divat szerint kibiggyesztvén csinos órácskáját, egy zsebmetsző fényes délben, szemben a színházzal megkapja az órát, egy rántással letépi és hogy segítséget ne kiálthasson, másik keze öklével olyat koppant fejére, hogy a szegény asszony falnak tántorodik bele, - mire ámulatából magához tér - se óra, se tolvaj.
Iparlovagok épp úgy vannak keleten is, mint más európai fővárosokban, de már ezekkel nem untatnék senkit, ha az emigráció neve alá bújt egy pár egyén szintén e szép művészet mestere nem leende; így azonban ez sem maradhat el. A legotrombább mód a B-ié volt, ki ugyan nem volt emigráns, csak annak adta ki magát, 1856-ban került, isten tudja honnan, közénk, s a kárhozatos hírű gróf B-i unokájának vallá magát, mindig revolverrel járt, vérengzésre, gyilkolásra hajlandó természetével dicsekedett, illetőleg ijesztgetett mindenkit - aki félt tőle. Ha aztán látta, hogy négyszemközt megcsípett embere meghökkent hetvenkedéseitől, akkor megkérte szépen egy pár font sterling kölcsönzésre, mikor pedig fizetni kellett volna, ismét rettentő vérengzési, agyon revolverezési düh fogta elő. No ez nem annyira iparlovagság, mint "la vie, ou la bourse" - házi rablóság.
Finomabb volt P-fy, és becsületesebb is. Ez Amerikából került vissza, de legalább hálóját nem vetette szegény emberekre és otromba erőszakot vagy fenyegetést nem használt. Ő az új találmányok és az alchimia mestere vala, aranyat, nemes ércet, vagy legalább bankjegyet olvasztani agyagból és gyantából, maga számára. Egy ízben elhitette két angollal, hogy ő olyan ál-ezüstöt bír, értéktelen elemek és ércekből összekotyvasztani, hogy azt sem ötvös, sem vegyész az igazitól megkülönböztetni nem képes. Találmányáért 5000 font sterlinget kért s az alkut megkötötték. De angolt nem oly könnyű dolog bolonddá tenni. Mr. Barnum hazájában nagyon is kétkedők az emberek. Tehát próbatételt kötöttek ki. P-fy ráállt, egy előszobában levetkőztették á la Ádám, felöltöztették saját ruháikba, aztán bezárták egy üres belső szobába. Adtak neki boraxot, spiritust, cint, gyantát, agyagot, fúvó csövet és őrt álltak ajtaja előtt ők maguk, nehogy valaki tán a kulcslyukon át ezüst drótot dughasson be neki. Pár órai futatás után jelenti P-fy, hogy készen van, szemük láttára szétkaparja a tégely fenekén levő salakot, kivesz belőle két formátlan darab piszkos ércet, "íme - úgymond - ez az ál-ezüst, tessék megnézetni bárhol, és meggyőződni felőle."
Megnézetik: ezüst, valódi 13 próbás ezüst! Örömükben, hogy felfedezték Californiát, adnak P-fynak 200 font sterlinget felpénzül, ez meg odább áll vele, hihetőleg másutt is eladni találmányát; a ravasz pár zápfogat tétetett volt magának zománcozott ezüstből, azt adta el megolvasztva 200 fontért az angoloknak.
P-fyn nevethetett az ember, de sajnos, hogy akadt még egy más caliberű iparlovagunk is, nevezetesen T-y. Ez nem kevesebb, mint török pasának adta ki magát, egyenruhát, nisános feszt viselt és szerecsen rabszolgát tartott, s a török kormánynak örökös pénzzavarából eredő azon hibáját aknázta ki, hogy a katonaságot gyakran 6-8 hónapig nem bírja fizetni. Fizetésére előlegként 30-40000 piaszternyi összeget vett fel lassanként egy könnyenhivő olasztól persze nagy kamatra; sőt tovább ment, hamisított, illetőleg utángyártott fermánjára (kinevezési oklevelére), a sok száz meg száz pasa és főtiszt közt, néhányszor valóban a kincstártól vett ki illetékeket, mígnem a csalás kiderülvén, nyomtalanul eltűnt.
Megérdemli az elbeszélést azon finom észlelő képesség, mely által e csalásmódot egy egyszerű török irodafőnök felfedezte. Egyike az ál-pasáknak fizetéséért jön s előmutatja fermánját. A hivatalnok megnézi az iratot, illetőleg kőnyomatot, az idő későségével mentegődzik, elzárja a fermánt, kérvén a pseudo-pasát, jönne korán reggel, mindenesetre őt teendi legelsővé, addig majd elkészítteti a nyugtákat. Magára maradva mutatja a fermánt a miniszternek, kérvén, hogy nézze meg jól, nem találja-e gyanúsnak? Az elővon egy igazit, összenézi, vizsgálja saját aláírását is, és jónak találja: nyomás, papír, aláírás minden talál. Erre az írnok elmosolyogja magát s mutatja a porzót: a miniszteri aláírás nem igazi diván-porzóval vala behintve, hanem hamisított aranyporral, mert rozsdákat kapott!
Így sült ki a csalás. De elég lesz már a sötét lapról.

 

Duna vidéke
(Tulcsára. - A letelepedés. - A vadászat. - Az erdőben. - Házi bajok.)

Annyiféle próbálgatás után sem találhatván alkalmas megtelepülési helyet, lovaimmal s minden egyéb szerszámaimmal hajóra ültem és elmentem Tulcsára, ellátva jó ajánló levéllel az ottani kormányzóhoz. Ez ajánlotta, hogy egy elpusztult falut - Katalaunt - nekem ád, ha kedvem van ott telepet gyűjteni magam körül. E faluhely alig másfél órányira fekszik Tulcsától, pompás kövér földjei, mérhetlen kiterjedésű legelői vannak, persze bokrokkal, pusztult erdőkkel benőve, más baj nincs, csak a pusztaság; és ámbár az ember egy rongyos bolgár faluban épp úgy magára van hagyatva, mert sem társaságot nem kap, sem a bolgárra veszedelem esetén nem számíthat, mégis biztosabbnak hiszi faluban magát, az elhagyott pusztán ellenben félelmes az egyedüllét. Ez okból nem fogadhattam el az ingyen ajánlott földet, hanem még beljebb mentem a Bestepe hegyekig, s ezektől kissé nyugatra Nálbánt nevű bolgár-oláh faluban vettem egy házat s vele a jogot a falu határában annyi földet műveltetni, annyit kaszáltatni, amennyi birok. A legeltetési jog mindenkivel közös, az erdők szintén ingyen vághatók, mert erdő és legelő oly roppant kiterjedésűek, hogy az egyes faluknak inkább megszokásból vannak határai, mint valami törvény vagy jognál fogva.
A föld itt az államé, illetőleg a klerusé - vakuf - és róla tizedet kell fizetni úri jog fejében a terményekből, mely azonban új települőknek az első évre elengedtetik. Lovak és szarvasmarhák legeltetéséért nem fizetnek semmit, juhokért fejenként 30 parát, némely helyeken két annyit (fél huszas) fizetnek évenként, legtöbb adó fizetendő a disznókért - mint a próféta vallása szerint fertelmes állatokért, azért évenként 5 piasztert (másfél huszas körül) kell adózni és minden darab levágásáért ismét 6-6 gurust vagy piasztert; hanem ezért aztán a sertés előtt van a rengeteg erdő makkja ingyen. Méhek és szárnyas állatok nem adóztatnak semmivel. Fej-, ház- és katonai adó fejében ez időben mintegy 8 1/2 ezüst forintot fizetett minden család, s ebből állt, a rendes adó. Rendkívüli adóként tekinthető a beylik vagy állam számára tett szállítás, mi nagy katonai mozgalmak idejében nagyon terhes, csendes időben éppen nem nehéz munka. Nagyon igazságtalan az örökösödési adó, mert nem elég, hogy a gyermekeket és özvegyet kipótolhatlan csapás éri a családapa kidőltével, még eljön az állam, és megdézsmálja azon vagyont, mely előbb csak névleg nem, tettleg azonban már az övék volt. Van azonkívül egy másutt nem divatozó adónem is az úgynevezett véradó. Ha valamely faluban, vagy annak határán a rablók valakit megöltek, a falu érette részint a megölt örököseinek, részint az államnak bizonyos összeget, néha 2-3000 gurust fizet. Ez alkalmasint azon célból találtatott fel, hogy a faluk maguk őrködjenek a közbiztonságra, s irtsák ki a rablókat; azonban célt nem értek vele, mert rablók vannak, a faluk pedig rettegnek tőlük, nincsenek is úgy felfegyverkezve, hogy ellenük sikeresen felléphessenek. Az adó általában soknak nem mondható, és tekintve, hogy nagy része a terményből vétetik, nem is lenne nehéz; de részint mert a kereset is kevés, főleg mert az állam az adót bérlőknek adja, kik aztán zsarolnak: bizony mégis nagyon érezhető teherré lesz az a szegény ember nyakán itt is.
Megvettem a falu végén a legjobb házat, hozzá kerítettem udvarnak vagy másfél hold földet; másik oldalon a patak volt félkörben udvarom s kertem határa és védje; házat, pincét megtataroztam, istállót építettem, e mellett egy pár ekével néhány holdat őszi búzával bevetettem. - Sokba került az első kitelelés, mindent készpénzen kelle vennem és pedig legalább is a tulcsai piaci áron, mert a bolgár és oláh paraszt falun nem akarja eladni holmiját, kész három órai utat, illetőleg ökörszekerével 6-7 órait megtenni oda és vissza, s a piacon végre is olcsóbban eladja, mint fáradtság nélkül helyben eladhatná. Ez csaknem képtelenségnek látszik, de tény Oláhországban is s oka nem a számítani nem tudás, hanem mert a város, illetőleg annak pálinkás bódéjai vonják a parasztot, és az odamehetés ürügyét nem egy könnyen ereszti ki kezeiből.
Társam Dercsényi István volt, ki jó példával ment elől minden dolognak, uraskodás nélkül megfogni a végét; - ha odahaza voltunk, egész nap fúrtunk, faragtunk vagy az épületeken, vagy a szerszámokon; máskor az erdőt jártuk épületnek való fákat hordogatva össze, és oltványoknak vadfákat, melyekkel még ez őszön jó darab alkalmas földet be is ülteténk.
Késő ősszel látván, hogy az erdőn sok makk termett, megvettem vagy 150 darab disznót, mellé tetem főfelügyelőül Márton legényemet, ki mesterségére éppen hentes volt; magunk is kiköltöztünk 8 napra az erdőre, míg az ingyen fából a sertéseknek éjjeli szállást ütöttünk össze. Már ekkor leesett a hó, s éjjelenként meglehetős hidegek voltak, hanem meggyújtottunk egy-egy rengetet nagy ledőlt fát, mellé hordva még egy jó félölnyit, úgy hogy tíz lépésre is alig lehetett melegét kiállani, s úgy hálogattunk a havon egyfelől fázva, másfelől égve.
Reggel-este azonban lesbe álltunk a vadakra s igen ritkán tértünk meg üresen. Soha az előtt lesbe állni nem szerettem, elhagyott a türelem mindig, de itt a mulatságnak egy új nemét fedeztem fel benne, mely magánál a vadászatnál sokkal érdekesebb: ez az állatok életmódjának tanulmányozása. Mennyit gyönyörködtem egy-egy mókusnak ügyes mászkálásain, egész sűrű mogyoró bokor minden ágát sorra keresgette néhány perc alatt s ha még egy-két szemecskét kapott, mily gyönyörűséggel költötte el. Majd jött egy őz család, két öreg és két borjú, a bak vigyázgatott, a többiek gond nélkül rágcsálták a mohákat és apró gallyakat, - szinte szerettem, hogy távolabb voltak, mintsem lőhessek rájok. Máskor egy nyúl bukdácsolt jókor reggel befelé a mezőkről, tizfelé is megindult, meg visszatért, nyilván szállást keresett magának; már éppen felemelém rá lassan fegyveremet, amint észreveszem, hogy távolról, mint egy vizsla nyomát szagolgatva nagy óvatosan közelgett egy róka, hagytam tehát menni az árva nyulat, a róka pedig elmélyedve a nyúl nyomozásba, egyenest bele jött a bizonyos halálba. Máskor ismét két jóllakott farkas ment gondtalanul és bátran, de lustán egyenest a forrás felé, ezek egyikét is leterítettem; vaddisznót is láttam lőtávolon kívül, ez úgyszólván menetközben turkál és fal egyet-egyet, de minden kis túrás után egy-egy másodpercre megáll és hallgatózik.
Télen át bezzeg unalmas lett volna életünk, (hisz 3-4 hónapig még hírlapot sem kaptunk), ha a puska nem segít; így vadászattal töltöttük szabad időnket. Valóságos vadas kert e vidék; én magam vagy 24 őzet, 15 rókát, 5 farkast lőttem egy télen, nem is említve a sok nyulat, melyből annyi volt, hogy néha udvaromba is bejött. A madarak közül fácán nincs, de van helyette reznek (törpe túzok), daru, túzok, fogoly, fürj, s a vízi madarak azon fajain kívül, melyek nálunk otthonosak valának hajdan, míg a Tisza mocsárai virultak - nevezetesek itt az óriás ludak, hófehér, de ehetetlen nagy állatok, továbbá hattyúk, roppant tömegekben járó gödények, kalifár rucák, számtalan fajú vízi szalonkák, búvárok, kócsagok, tengeri sirályok és fecskék stb. Az apró szárnyasok közül mindazok, melyek hazánkban is otthonosak, és ezeken kívül nagy örves pacsirták, méhészek, melyek ölnyi mély lyukakat vájnak a partokba, cinke- vagy stiglicszínű kis pacsirták, apró vad verebek stb.
A ragadozó vadak azonban tetemes károkat is tettek, nem csak az udvarból elhordták a szárnyas állatokat, hanem a farkasok néha egész nyáj juhot lemészároltak. Így új év táján pár száz lépésre házamtól láttunk egyszer a havon legalább 100-150 darab nagy saskeselyűt vendégeskedni; vesszük Dercsényivel fegyvereinket s rájok menve, elejtünk belőlük egy párt, - de min lakomáztak? Vagy 40 darab borjún, melyeket az azelőtti éjen néhány farkas rakásra ölt, megenni nem bírt, - alig volt egy-kettő megkezdve, a többinek csak a nyaka volt mélyen beharapva s nyilván csupa öldöklési dühből, nem szükségből, rakásra koncolva. A keselyűk után legnagyobb számban találtatik itt a sólyomnak egy galamb-nagyságú, fehéres, hamuszínnel kendermagos faja, ez a legvakmerőbb ragadozó madár, még a pulykát is megtámadja, sőt az is történt rajtam, hogy a lelőtt fogolyra zúgva csapott le magasról és szemem láttára elvitte előlem. Általában temérdek a ragadozó állat, különösen az ölyvek, sólymok, vércsék stb.
E madarakból néhányat kitömtem, nagy bámulatára a parasztoknak, kik félve jöttek be szobámba a rájok berzenkedő sasoktól tartva, s nem akarták hinni, hogy azok nem elevenek. Különben is nagyon ördöngős, veszedelmes embereknek tartottak bennünket, s mi önbiztonság végett kénytelenek voltunk őket balhiedelmükben meghagyni. Betegségeikben hozzánk mint orvosokhoz folyamodtak, apró perecskéiket eligazítás végett szintén gyakran terjeszték elénk; ezermestereknek, különösen pedig olyan vadászoknak tartottak, kiknek fegyvere soha hiába el nem dördül. Az igaz, hogy gyakorlat által meglehetős tökélyre is vittük s főleg érezvén, hogy e rablóktól hemzsegő vidéken csak ez által vívhatunk ki tekintélyt és biztonságot, közmegegyezéssel arra ügyeltünk, hogy ha velük közösen vadászunk, inkább ne lőjünk, mintsem hibázzunk. Ajánlom e feltevést azoknak is, kik csupán mulatságból vadásznak, leszoktatja az embert a hirtelenkedésről, s bár elszalaszt néha egy-két vadat, hol nagy gyorsaság kellett volna, - de ott, hol tér van, nagy biztosságot eredményez. Én az első 5-6 vadászaton - ennek folytán - egyetlen egy lövést sem hibáztam, sőt aztán annyira megszoktam hidegvérrel a célozást, hogy egész télen át nagy vad el nem ment előlem egy is. Sőt a pisztolyozásban is úgy begyakoroltam magamat, hogy 15-20 lépésről a verebet is ritkán hibáztam el, sőt egy párszor nagy távolságról is lőttem sast és túzokot revolverrel. Mellesleg szabad legyen megjegyeznem, hogy a Lefaucheux-féle revolverek, töltésmódjuk gyorsasága és kényelmessége miatt, a régi Colt- és Webley-féle amerikai és birminghamiakat a gyakorlatból kiszorították ugyan, de sem oly távolságra, sem oly biztosan és behatólag nem lőnek, mint ezek. Hanem lett is hírünk a vidéken s a betyároknak elment a kedvük a házunk táján való barangolásoktól.
A hosszú, szigorú telet úgy éltük át, hogy még csak hírlapokat sem kaptunk, egyetlen olvasmányom pár könyvből: Tatai mértana és egy francia erőműtan s trigonometriából állott, mindamellett nem untuk magunkat; gazdaságnál mindig lel az ember valami babrálni valót.
Tavasszal komolyan hozzáláttunk a munkához, nemcsak a magam pár ekéjével, de bérbe fogadottakkal is törettem a gyepet, - hanem nyomorult az itteni népnek mind szerszáma, mind munkája. Két nagy lusta bivaly után felragaszt egy taligátlan ekécskét, mely kis és durva kiadásban hasonlít a kapáló vagy töltögető ekéhez, ezzel aztán rondán felturkálja a földet alig 2-3 ujjnyi mélyen, s beveti, várván istentől, hogy tegyen csodát és teremtsen rajta ne csak dudvát, hanem búzát vagy kukoricát is. Emellett lehetetlen rávenni, hogy kora reggel fogjon a dologhoz, napközben ismét háromszor pihentet, délfelé lusta bivalyait elhajtja valami tóhoz, s azok két-három órát ott alusznak a sárban, mint a disznók, s ilyen igyekezet mellett köszönje meg az ember, ha három ilyen eke - melyet szabánnak hívnak - felturkált egy hold földet. A nép boronálása még eredetibb: levág egy nagy vad körtefát, bele fogja pár bivalyát és ezt végig huzatja földjén, s aztán ott hagyja emlékül, ahol elvégezte vele munkáját. Kapájuk szintén másforma, mint nálunk; nem arra van számítva, hogy mélyen behasson a földbe, hanem hogy egyszerre nagyot vágjon, ezért két arasznyi széles, hanem kevéssé mély, s nagyon felületes, otromba munka esik vele. Kaszáik ellenben majdnem felényiek, mint a mieink, s oly formán vannak nyélbe erősítve, hogy az embernek ne kelljen vele meghajolni, - e mindig görbén járó nép dolog közben nem akar hajolni. Szénát itt aratás után kaszálnak, mikor már elszáradt, úgy látszik azon egyszerű okból, hogy ne kelljen megforgatni a renden; - én rajtam bámultak, hogy virágában kaszáltattam, sőt magam is nekidőltem és kaszáltam, nem akarván rosszabb lenni Dercsényinél.
Szántás, kapálás és kaszálásra eddig még csak kaptam napszámost, - noha rosszat és drágán; hanem amint eljött az aratás ideje, többé semmi áron nem jött dolgozni senki, mert e népnek azon része, mely otthon nem művelt magának földet, tavasszal átvándorol ezrenként Oláhországba, ott kertészkedik vagy napszámoskodik és ősszel jő ismét vissza családjához s egész télen át csak pihen és pipázik. Ennek folytán többet vetettem, mint le bírtam aratni, sőt a learatottnak utolja is már csak szalma volt, kirázta a szél a túlérett kalászokat. Könnyű volt átlátnom, hogy termelt búzám ára korántsem ér fel ráfordított tetemes költségeimmel, - arra se sok reményem lehetett, hogy kukoricám majd kipótolja a kárt. Rossz munka után nincsen áldás, - itt pedig lehetetlen jól munkáltatni, sőt az idő is kedvezőtlen volt rám ezen évben, s talán állandóan kedvezőtlen ezen szép völgyön, mert az esőket vagy a Macsin felé nyúló végetlen erdős hegyek, vagy a Bestepe magas bércei, vagy a nagy Babadaghi tavak vonták el, és míg körül dörgött-csattogott s záporként hullott az eső, addig mi rendesen szárazon maradtunk középett.
Cselédeimmel is temérdek bajom volt, kiket drága pénzen vett koszton a hosszú télen át kitartottam, s némileg a lóval való bánásba és gazdasági munkákba betanítottam; tavasszal ott hagytak, elmentek Oláhországba, pedig én nekik sokkal jobb kosztot és fizetést adtam, s emberibben bántam velök, mint az ottani bérlők teszik, hanem többi társaik kedvéért mégis elmentek, s én nagynehezen tudtam helyettük más buta tanulatlanokat is kapni. Mindamellett ezekkel jól-rosszul csak elbánhattam; folytonosan szemem előtt és kezem alatt lévén, csak elvégezték valahogy dolgaikat, hanem annál több bosszúságot okozott vén gazdasszonyom. Ez egy vén házsártos székely fehér nép volt, kinek soha senki kedvére tenni nem tudott, ki azt állította, hogy még a cukor, vagy mint ő mondá, - nádméz se olyan édes itt, mint otthon, hanem a bort és pálinkát annál jobbnak találta. De hát az ilyesmi a gazda ember bajaihoz tartozik!

 

1857

Tulcsa
(Gazdálkodásom. - A lipovánok. - A dunai bizottság. - Kik nyertek ott alkalmazást. - Kereskedésem Konstantinápolyban.)

Meg kell vala említenem, hogy mielőtt e vidékre települni jöttem, társaságba léptem Konstantinápolyban Asztalfi Kristóf és Hágen Ignáccal, oly módon, hogy én adok 3, legfeljebb 400 font sterlinget, Hágen 200-at és nyissanak bútorkereskedést vele. Asztalfi igen ügyes támlázó mester volt, Hágennek kellett árulni és a számadásokat vinni, én adtam a pénz legnagyobb részét, s a nyereményen osztozandánk egyenlően. Számításom az volt, hogy így elhelyezett pénzem jó kamatot hoz, másfelől két becsületes emberen is segítek általa, kenyérkeresethez juttatván őket. Az idegen hadseregek behozták az európai divatokat, a törökök is európaiasan kezdék házaikat berendezni, más felől sok francia, angol, német, olasz kereskedő telepedett meg Pérán, és az egész Konstantinápolyban eddigelé csak 6 bútorkereskedés volt, Asztalfihoz fogható mester pedig egy se. Innen is mindig panaszos levelek érkeztek hozzám, a szép kilátás dacára nem ment a kereskedés, mert amint fentebb előadám, a pénzözönt rögtön nagy pangás követte, így oda menetelem égető szükséggé vált.
De térjünk vissza előbb nálbánti gazdálkodásomra. Említém, hogy ősszel egy jó csapat disznót vetem s ezeket makkon hizlaltattam, azután kukoricára fogtam és Tulcsán Mártonnak vágó széket állítván, ölettem és mérettem őket piacon. Naponként 5-6 darabnak húsát el lehetett adni, szalonnáját részint besóztam, részint kiolvasztám, sonkáit pedig angol mód szerint pácoltam és füstöltetém, úgy hogy tavasszal vagy 200 nagy sonkám, néhány hordó zsírom és szalonnám volt készen eladó.
Csodálkozni lehetne rajta, hogy Törökországban egy kis városban csak én magam elmérethettem vagy 150 sertéstä de meg kell gondolni, hogy Tulcsán igen kevés török lakik, a lakosság mindenféle keresztény keverék, a környéken pedig németek és lipovánok laknak, kik disznóhús nélkül nem élhetnek.
A németekről nem szólok, ismeri őket mindenki; szorgalmas, iparkodó nép mindenütt, s itt is virágzó állapotra vergődtek. De a lipovánok megérdemlik a figyelmet, mint oly nép töredéke, mely bennünket, sőt fél Európát elnyeléssel fenyeget éppen úgy, mint 300 év előtt a török.
Öltözetük igen furcsa. Lábukon nagy hájas csizmákat viselnek még asszonyaik is, azután bő nadrágot és hosszú rokkot muszkásan ráncba szedett bő aljjal, de nem posztóból, hanem nagy tarka virágokkal, cifra pamut könnyű kelméből, fejükön pedig régi divatú, felül széles nemez köcsögkalapot. Nejeik hasonló kelméből készült ruhákban járnak, melyet derekuk helyet hónuk alatt kötnek át, mi nekik púposhoz hasonló idétlen kinézést kölcsönöz. Testalkatukra mindnyájan erősek, de színtelenek és kellemetlen tatár arcúak, lomhák, nehézkesek és mindig mámorosan, bután ődöngők; nyelvük orosz.
Ha valaki Tulcsára jön, elbámul a korcsmák számtalan sokaságán, és ezeket nagyobb részt a lipovánok tartják virágzásban, mert ezek a részegeskedésben még azon muszka katonákon is túl tesznek, kiket Krimben láttunk. Hetenként egyszer vásár van Tulcsán, ilyenkor mulatság elnézni ezen leendő világhódítókat, kik Ázsia civilizátorainak szeretik magukat tartani.
Kora reggel bevásárolnak, azután 8-9 óra tájban öten-hatan egyszéltiben összefogóznak vegyesen nők és férfiak és danolva mennek az utcákon, kölcsönösen tartván fenn maguk közt az egyensúlyt; - így megindulnak haza felé, hanem ritkán jutnak el a város végéig, mert a sok korcsma ellenállhatlan erővel vonja őket. Ilyenkor már minden korcsmából hallik az ordítozás és pokoli bűz csapja meg az utcán elmenőt is, a vendégsereg már mind részeg! Láttam egyet, amint nagy, kimért léptekkel kiindult a korcsmából, szinte mulatni akarván, hogy még józan, de nekiment az utca közepén a térdig érő sárnak s amint lábai beleakadtak, arccal beleesett s kétségkívül ott fúlt volna meg, ha a korcsmáros segítségére nem jön, - ez azonban nem akarta érette besározni lábát, elővett egy vashorgot, melyre a nyúzandó barmokat szokta akasztani, azt kötelénél fogva addig dobálgatta felé, míg gallérába akadt, akkor a kötéllel kihúzta onnan a szárazabb helyre, ott hanyatt fordította, leöntötte egy kupa vízzel, s ott hagyta, mert eközben a muszka - tán puha párnának vélve a sarat, vagy félig megfulladva - mély álomba merült.
Százanként hevernek az ily boldog muszkák szanaszét a boltok alatt, déltől estig, az ember kénytelen őket kerülgetni, vagy átlépdelni, mert ezeket ilyenkor a jégeső vagy a tűzvész sem bírná életre ébreszteni; a török csak félre fordul, vagy köp egyet rájuk utálata kifejezéséül.
Verekedésre ritkán került köztük, mert ilyenkor aztán azonnal ott termett a török kavasz (rendőr) és valódi szenvedéllyel osztott köztük pert bottal vagy korbáccsal, mit ezek, mint igen természetes accessoriumát az ivásnak, nagy léleknyugalommal és megadással tűrtek.
Néha még tréfásabb jelenteket lehetett látni. Egy félrészeg muszka melléje lépett a kőpallónak s a roppant sárba bele ragadt; megfogta tehát kétkézzel egyik csizmáját és kihúzta, azután meg a másik lábát segített így kihúzni, de addig amaz megint besüppedt; ezt így sorra próbálgatta vagy tízszer, akkor fáradtan és dünnyögve megállt, hol egyik, hol másik lábára nézett és mondogatta: "Ezt is kihúztam, azt is kihúztam! hm, hm! ördög dolog!"... Azután sírva fakadt, és tele torokkal kiabálta: "hát ugyan nincs itt egy keresztény lélek, ki egy keresztényt megszánna?" Csakugyan megszánta egy, mellé hajtott ökörszekerével és felvette a saraglya helyére oly módon, hogy a részeg az alsövénydeszkán ült, sáros lábai pedig lecsüngtek a sárba. Amint megindult vele a keresztény, ez rendre emelgette lábait ültében, de alig ment így néhány lépést, elnyomta az álom, hanyatt dőlt a kocsiban, lábait feltartotta az égnek, de még azután is taktusra emelgette, hogy bele ne érjenek a sárba.
Általában ez a keresztény nép itt annyira részeges, hogy vasárnapon s ünnepeken csaknem lehetetlen egy józanat is találni köztük, - csoda-e aztán, ha a török utálattal néz le rá és megveti, mint embernél alábbvaló teremtményt?
Ugyanez időben kezdé meg működését Tulcsán az európai Duna-szabályozó bizottmány is. E bizottmány a párisi béke által rendeltetett el, hogy a Dunát ne csak a papíron, de tényleg is megnyissa a világ kereskedelme előtt. Küldtek ide ügyes szakértő mérnököket, csak két dolgot nem intéztek jól el: először, hogy mindenféle nemzetbelieket küldtek, mi vetélkedést és visszavonást szült, úgy hogy utoljára az angolok külön váltak tőlük, hogy valamit dolgozhassanak; másodszor, hogy a költségeket a szegény Törökország nyakába tolták, minek az lett következése, hogy a pénz elfogyott s amiatt a nagy hévvel összeült bizottmány szétoszlott.
Mindenek előtt azon kezdték, hogy nagyszerű házat és műhelyeket építettek Tulcsán, e mellett az egész Duna deltáját felmérték, a vizek felső és alsó állását, esését, medre alakját pontos mérésekkel kitudták, róla igen szép térképeket készítettek.
Nevezetes, hogy a három főág közül a szulinai legkisebb, valóban itt a víz medre oly keskeny és csavargós, hogy a nagyobb gőzösök csak bajjal tudnak kanyarulatai után mozogni s nem egyszer a parthoz dörzsölődnek; de talán éppen mert ez ág legkevesebb vizet visz, torkolatának eliszapolódása is legcsekélyebb. Legnagyobb a Szt. György ág, mely egyúttal Konstantinápolyhoz közelébb is esnék, vize mélysége állandóul középszámmal 60 láb, azonban pár száz lépésre a tengertől egyszerre lesz 20 láb, a torkolat közelében pedig 5 láb, úgy hogy midőn a Duna kicsiny, noha a tenger mellett majdnem változatlan mindig, jó magas ember átlábolhat rajta. A kiliai ág szintén hasonlít ehhez. Szulinánál a víz ezelőtt 7-8 láb volt, s a hajóknak le kellett rakodni, hogy ki és bejárhassanak, most az angolok két nagy gátat építettek be a tengerbe, melyek közül az északi egyenes, a déli öblösen behajló s az erről jövő nagy hullámzás megtörésére van számítva; az egész kővel megterhelt s elsüllyesztett caissonokból van alkotva, melyek cölöp sorral vannak az elsepretés ellen biztosítva. A lerakódott iszapgátat állandóan működő kotró gépekkel (bagger) távolítják el s azóta a bejárás biztos, soha 14 lábnál kisebbre nem száll, hanem a kotró gépeknek szünetelni nem szabad.
Többen emigráns társaink közül ezen munkálatoknál kaptak mint felügyelők, tolmácsok és fuvarosok állomást. Így Kajdácsy raktárfelügyelő, Császár és Stein fuvarosok, később pedig Hagen is mint tolmács itt lelt életmódot, s Hágen, miután vagy 12 nyelv tudása, tapasztalatai és sok ágú képzettsége dacára 1867-ben haza térvén, otthon nem tudott megélni, ismét ide tért vissza és ott működik máig is; emigrálván még egyszer azon keserű tapasztalással, hogy 17 évi szenvedést és tanulást otthon semmibe néznek, sőt mintha félnének az emigránstól, - vagy éppen nem, vagy oly nyomorultul alkalmazzák, hogy amellett éhen halhat meg.

Előadtam feljebb azon kedvezőtlen körülményeket és nehézségeket, melyekkel nekem, mint új települőnek Nálbánton küzdenem kellett; mondám, hogy ezek elkedvetlenítettek, de a most következendők aztán vagyoni állapotomban is tetemesen megrongáltak.
Kora tavasszal írták társaim Konstantinápolyból, hogy ott a tömlős túró okája 12 piaszter. Már a gőzösök elkezdtek járni a Dunán, fogtam tehát magamat, néhány nap alatt összeszedtem 4-5 piaszterével az egész vidék túróját, közel 400 font sterling árút, ezt úgy tömegesen beszállítottam Tulcsára, hajóra rakandó. Itt a hajók éjjel rakodnak, ezért az a szokás jött divatba, hogy az ember előtte való nap átadja szállítandó holmiját a hajóügynökségnek, megfizeti a vitel- és a pakolási bért és Konstantinápolyig nincs többé rá gondja.
Így tettem én is, átadtam a sok túrót, sonkát, zsírt, szalonnát, magam pedig jegyet váltottam s éjjel beszálltam. Megérkeztemkor nem 12, de 15-18 piaszterig ment fel a túró ára, sőt így sem lehetett kapni; rohantam az ügynökséghez, de ki képzelheti el meglepetésemet? az én sok holmim nem érkezett meg. Van a hajó-vevényekben egy átkozott záradék pont: "tempo permettendo" - ezzel állottak elő nekem is, azt mondák, hogy Szulináról zivatar telegrafiroztatott és kénytelenek voltak áruimat legközelebbi hajó fordultáig visszahagyni.
Nyolc nap alatt azonban érkezett Görögországból annyi, hogy én - miután megfizettem a nagy vitelbért és 12 száztóli vámot - nagynehezen tudtam eladni 3 1/2-4 piaszterért, úgy hogy ez egyetlen egy próba, mely idejében megérkezve legalább is megkettőzteti befektetet pénzemet, egy húzásra 300 font sterlingemet emésztette fel.
Nem sokkal jobb áron adtam el sonkáimat is; ezeken általában nem vesztettem ugyan, de annyi fáradtságom és bajlódásom mégis kárba ment, s az ingyen makk dacára a 150 sertésen nem volt egyéb hasznom annál, mit magunk számára elfogyasztottunk belőle.

 

A szerencsétlenség
(A gazdaság romlása - A tűz. - Dercsényi. - Az egyedüli öröm. - A két tűz között.)

Egy éjjel iszonyúan ugattak, ordítoztak kutyáim, de mivel ez gyakori eset volt, számba sem vettem; reggelre nem maradt malac, kivájta egy farkas kívülről a földet a tapaszos ól fala alatt, bement és a civilizált fajú angol kocák alól kiette a malacokat. Az igaz, hogy második rákövetkező éjjel, midőn megint eljött tán az anyjokért, meglőttem a farkast, de azért malacaim, melyekben annyit gyönyörködtem, nem támadtak fel többé. Hallottam, hogy most Tulcsa vidékén az egész sertésfaj megnemesült az én ott hagyott angol sertéseim által, "sic vos non vobis fertis aratra."
Lovaimmal is csak károkat vallottam. Különben bárány szelíd arab ménlovam egyszer kiszabadult az istállóból, neki rohant a török ménesnek, összetörve a ménes ménlovát, aztán az egész csapatot vad futásban végig kergette a falun. Meg kellett fizetnem a rám becsült kárt, de ez még csekélység volt saját lovaimban tett kártételeihez képest. Ezek békóban legelésztek, s ő nekik ment és úgy összerugdosta, hogy egy ott rögtön, kettő pár hét múlva bele döglött.
Az angoloktól vett lovaim meg mind megbetegedtek, a hadjárat alatt e lovak hűléseket kaptak, mi miatt sánták, meredtek lettek, úgy hogy nagy részt eldöglöttek vagy tétlenül bitangoltak. Maga ez a gyönyörű ménló is elpusztult, hűlést kapott vagy nálam, vagy szintén a hadjárat alatt, s a rá következett nyáron nyaka megdagadt és felfakadozott s a páratlan széllábú paripa orvoslásaim dacára nyomorult gebévé lőn.
Egy évvel előbb az angol ló-szállítmányos biztos 2000 frankot és pár ezer ló közül választva kettőt ígért ez arab ménért, melyet én egy algíri francia tiszttől vetem, de akkor nem adtam; most sajnálva agyonlőni, ingyen adtam a helységnek, hogy hátha a gyepen kiépülne talán? Hasonlóul jártak lovaikkal mindazok, kik az ellicitált katonalovakból vettek; csak az a különös, hogy néhány hónapig még semmi nyoma nem látszott rajtok a betegségnek.
Még csak sok szép vad bőreimnek se láthattam hasznát. Egész télen át a jól kiszárított bőröket ágyunk szalmazsákja alatt tartottuk és legkisebb baj nem érte őket, míg azonban a túróval és sonkákkal Konstantinápolyba jártam, a vén gazdasszonyom meszelés, súrolás s takarítás végett kiszedte az ágyból, s szellőztetni felrakta a padlásra. Két hét alatt aztán úgy megette ott a moly, hogy mind el kellett hányatni.
Még a múlt évben folyamodott volt már Dercsényi amnestiáért. Családi viszonyai nélkülözetlenné tevék e lépést, mert minden vagyona elkoboztatott, s még csak bizonyos évi segedelem összeget sem rendeltek neje és gyermeke számára. Most a büntetlenül hazatérhetési engedély megérkezett, s ő is itt hagyott egyedül magamra, mi nem kis mértékben sietteté azon elhatározásomat, hogy én is hagyjam abba e sikertelen gazdálkodást. Még azon kedvezőtlen körülmény is ért, hogy a gabona ára tetemesen lecsökkent, míg én tavaly a magnak való búza kilóját 180-190 piaszterrel fizetem, most a magamét 80-90-ért kénytelelittetém elvesztegetni.
Eladtam tehát mindenemet úgy, amint volt, egy franciának alig egy harmada árán, de még így sem akadt rá készpénzen vevő, s e csekély összegnek is oda veszett fele; soha hitelezőmön behajtani nem tudtam, mert ugyanott ő is megbukott, pedig aránylag sokkal kevesebb bajjal kellett küzdenie, miután az általam tett építkezések, földfoglalások, szerszámok, gazdasági eszközök neki mind előnyére voltak; előnyére volt különösen a legnehezebb akadály legyőzése, az úttörés, a lakosságnak hozzászoktatása azon eszméhez, hogy közöttük idegent is megtűrjenek.
Sajátságos összetalálkozásaként a sok szerencsétlenségnek megemlítem még, hogy egy egész szekér olyas holmimat, mely a francia vevőnek vagy nem kellett, vagy én magamnak megtartani szándékozám, mint ágyneműk, egy pár finom angol nyereg szerszám, nagy gumi pokróc és esőköpeny, apróbb fúró-faragó szerszámok, könyvek, vadászeszközök, egy nagy ládába pakolva letettem Tulcsán Császár Péternél; de alig volt ott harmad napig, ennek háza leégett és bele égett nekem is mindenem. S e tűzvésszel majdnem ugyan azon órában Konstantinápolyban fényes nappal betörtek szobámba és pompás angol puskámat és revolvereimet némi csekély apróságokkal együtt elvitték, úgy hogy jóformán még emlékül sem maradt valami azon sok százféle szükséges holmiból, melyeket fáradságosan s nagy költséggel összeszerezgettem volt.
A krimi had vége óta egyetlen vállalatom sem sikerült, termesztményeim is mind hitvány eredményt adtak, egyetlen kivételként említhetem meg csak a dinnyét. Ázsiai dervisektől kapott Dercsényi valami finom aprószemű dinnyemagokat, ő ezeket már évek óta tartogatta, és most nálam nagy házi kertemben kiválasztottunk számára egy darab alkalmas földet, fajonként elvetettük, magunk kapáltuk és öntözgettük, és lett rajta olyan dinnye, minőről addig alig volt fogalmam. Dercsényi már nem érte ott megérésüket, nekem legalább ezen egy tiszta örömöm megmaradt, hogy élvezhettem a dinnyét. Görög dinnyém csak két faj volt, azok is csak magvaik színe és külső héjukra különböztek, ízük tökéletesen egyforma volt; héja e dinnyének igen vékony, húsa finom vérpiros, nem fás szövetű s ürességek benne nincsenek, rendkívül zamatos és édes, igen kevés maggal, melyek oly picinyek, mint egy almamag, a legjobb kun dinnyénél is finomabbak.
Sárga dinnyém ellenben 16 faj volt, melyek között különös figyelmet érdemel a vagy 6 évvel később nálunk híressé vált s lapokban, kalendáriumokban híresztelt kis zöld csíkos, gömbölyű kígyó-dinnye, narancssárga béllel; azon kívül volt még egy kívül göröncsös, nem cserhajú, sárgás fehér, hosszúkás fajtám, melynek bele a csalódásig hasonlított mind színe, mind ízére a narancshoz. A többiek is mind ritka kitűnő fajok valának, melyek közt említést érdemel még egy nagy, hosszúkás, fehér, sima téli dinnye, ezt el kell tenni árpába, vagy felakasztani kasornyában és késő ősszel olyan lesz, mintha akkor szakítanák le indájáról. Vittem belőle néhányat az akkori amerikai consulnak, ki nem győzött finomságukon eléggé csodálkozni és magját hungarian melon - magyar dinnye - cím alatt elküldte Amerikába. Csak azt nem tudom, honnan került 3-4 év múlva Pestre: Dercsényi szaporította-e el otthon, vagy talán Vámbéry hozott valahonnan az Amu Daria partjairól? Annyi bizonyos, hogy már én 1856-ban termesztettem.
Egész zacskó magot gyűjtöttem belőlük s később Oláhországban szintén nagy feltűnést okoztak; hanem ott két-három év alatt elfajzik minden, nemcsak a dinnye, de a búza, szőlő s gyümölcsök is, és így lassanként kiveszett e dinnyefaj is, - legalább mostani termesztményeim nem is hasonlíthatók az eredetiekhez.
Azért mondám el ily részletesen - noha mindig csak rövid vázlatban - azon viszonytagságokat, melyeken e megtelepülési kísérletnél átestem, mert ez mindazok sorsának tükre, kik hasonló életmóddal akarák krimi keresményeiket érvényesíteni. Nem az volt a baj, mintha nem értettünk volna az egyszerű mezei gazdasághoz, hisz azt nálunk minden ember megtanulta, maga se tudja hogy; sem nem az, mintha dologtalansággal töltenők időnket, ellenkezőleg magunk megfogtuk a kaszát, kapát, faragó baltát s az ekeszarvát; pénz sem hiányzott annyinak végrehajtásához, amennyibe fogtunk, de az itteni lomha, lusta nép közé nem illettünk be. Minden lépésünk újítás volt előttük, melytől irtóztak, cselédjeink is kedvetlenül dolgoztak, s általában a roppant sok és erőteljes, de vad földhöz hiányzott a munkaerő, melyet semmi áron előteremteni nem lehetett s nem lehet tán máig se. Ez az átka Törökországnak. Nincs Európában ország, melynek jobb földje, kedvezőbb éghajlata volna; de az emberek nem dolgoznak, s a természet minden kedvezményei dacára rongyokban guggolva, butaságukban önelégedetten kolduskodnak.
Abban tévedtünk mindnyájan, hogy a sok jó földet pusztán heverni látva, fő erőnket a földművelésre fordítottuk; pedig azt mint mellékes csekélységet kellett volna tekinteni s minden pénzünkön birkát és marhát venni, mely itt télen-nyáron legel és csekély kiadás mellett állandóan szaporodik, s nem nagy, de biztos jövedelmet hajt. De az idegenek mind a mi tévedésünkbe estek, és mindnyájan meg is lakoltak. - Voltak angolok, kik 15-20 ezer font sterlinggel fogtak hozzá, gépeket, sőt utóbb munkásokat is hoztak hazájukból, mégis néhány év alatt semmivé lettek, elvesztették mindenüket: gazdagon jöttek és szegényen mentek el, mint éppen mi is!
Köztünk menekültek közt legtovább a Ruscsuk környékén települt Csiha-féle társaság állott fenn, mert öten levén, aránylag legtöbb pénzzel és legtöbb munkaerővel rendelkeztek. Azonkívül Csiha nős volt és így háza belül nem pusztult, míg ő künn dolgozott; sőt a helyi viszonyok is valamivel kedvezőbbek voltak rájuk nézve, mert azon a tájon sűrűbb a népesség és Ruscsuk lévén az évenként Oláhországba dologra vándorló ezer meg ezer bolgár fő átvonuló helye, - ezek közül is csak kaphattak egynéhány munkást; mégis utoljára ők is tönkre jutottak és velük végeszakadt a települési kísérleteknek, melyeknek sorát Dercsényi kezdette meg és bezárták ezek mindazon meggyőződéssel, hogy itt ily módon megélni nem lehet.
Pedig mi sok kedvezményben részesültünk a bolgár és oláh lakosság felett, mert a medzslisz, a megyei- és városi tanács főnöke, sőt tagjai is született törökök lévén, ezek minket magyar testvérnek hívtak és amiben csak lehetett, segítettek, pártunkat fogták. Például az általános fegyverrel járhatás egy ízben keményen eltiltatott, se töröknek, se másnak nem volt többé szabad az övbe szúrt méternyi hosszú handzsárt és az elmaradhatlan két nagy pisztolyt hordani, sem vadászni járni; - no hiszen ez kellett volna csak, hogy nekem a vadászatot tiltsák meg, hisz enélkül falun lehetetlen megélni! Felmentem tehát a beyhez, elmondám neki, hogy enélkül én úgy érzem magamat, mintha valódi rab volnék, aztán mondám: mi csak nem lehetünk talán gyanús politikai érzelműek? A divánnak Dimitráki nevű bolgár keresztény tagja, ki e tisztességre oly dölyfös volt, hogy jobban lenézte szegény keresztény társait, mint a többi török efendi, felszólalt, hogy a fegyvertilalom általános, hanem a bey egész szelíden azt mondá: "Hadd el, lám ezek idegenek, könnyebben érheti baj őket szegény legényektől, aztán ezekre nem szól a parancs, mert ezek "urunk vendégei"; - és azonnal adatott fegyverjegyet, ami ekkor valódi kiváltság volt e vidéken. No persze én sem felejtkeztem el a pártfogásról, hol egy-egy őzet, hol egy-egy füzérkacsát, foglyot küldtem neki, hisz a patriarchalis kormányformának ez már elmaradhatlan gyöngesége.
A bestepei müdirnek is bemutatott, minek azon eredménye lőn, hogy e népség aztán - értem a keresztény népség - illő tisztelettel és némi félelemmel viseltetett irántunk, beyliktől és minden nemű zsarolásoktól oly nyugton maradtunk, mint a született törökök. Már pedig éppen ezen zsarolások teszik a szegény rája keresztény lakos életét nyomorúságossá, hisz maga az adó egy török líra, alig 9 forint, meg a terménynek egy tizede volna természetben; de az ám a baj, hogy az örökös pénzzavarban lévő, és megbízható emberekkel nem rendelkezhető kormány árendába adja egy-egy megye adójövedelmét, az adóbérlő még az előlegesen fizetett nagy összegen kívül a basáknak, kerületi hivatalnokoknak, a behajtásnál nélkülözhetlen csendőröknek, a falusi bíráknak kell hogy koronként illő ajándékokkal kedveskedjék, mindezt, meg a nyereséget a szegény népnek kell megfizetni és kivált szűk esztendőben nem tized, de lesz biz' abból ötöd is; hát aztán hányszor láttam, hogy egyik-másik rongyos hivatalnok számára tyúkot, tojást, vajat, bárányt, mézet zsaroltak; alig múlt el hét, hogy ilyen élődő zsaroló ne vetődjék a vidékre, sokszor két-három kavasz (rendőr) maga fejétől elindult requirálni, s ez az örökös zsarolás, zaklatás több kárt és több keserűséget okoz, mint az igazi adók.
A hatti hamujumnak vagy is Abdul Medzsid szultán szabadságlevelének kihirdetése eredményezett annyit, hogy a medzsliszekbe egy pár keresztényt is beültettek tanácskozni a megye vagy város ügyeiről; de ezek úgy elkábultak e nagy megtiszteltetéstől, hogy sokkal rosszabbak lettek az igazi töröknél keresztény társaik iránt; általános fegyverhordási tilalom lett, de ez csak a zsiványok mesterségén könnyített; a törvénykezési rendszer maradt úgy, mint volt, azaz többnyire a bíró feje a corpus juris; az adó bérbe adatott, mint eddig, a zsarolások folytak, mint eddig, így a nép sorsa nem javult biz' az által semmit.
A keresztényt katonának nem sorozzák, ezt mint minden hatalmat magának tartja fenn a török; a bolgár fizet katona váltságot és szállít élelmi cikkeket a sereg után; éreztetik vele, hogy ő csak szolga, semmi más. E mellett, vagy tán e miatt aztán a bolgár alattomos, bizalmatlan, szörnyű vakbuzgó és babonás, és a jó muszka szomszéd a papság útján gondoskodik róla, nehogy valamiképp összebarátkozzék török szomszédjával.
Mi e két elem közt olyanok voltunk, mit a keresztelkedett zsidó; a török ugyan azt mondá, hogy testvér, de hozzá gondolta: kár, hogy muzulmán nem vagy; a keresztény meg ezt gondolá: keresztény vagy ugyan, de kár, hogy a törökkel tartasz. Így élni szellemileg is bajos, anyagilag meg - mint előadám - baj bajra következet, mígnem a magunk kára megtanított, hogy az ár ellen úszni nem lehet, mi itt nem vagyunk a minket megillető helyen, jobb innen menni, mert átok van e földön: a fajgyűlölet, elfogultság és babona átka!

 

További kalandok
(A bútorkereskedés. - A budapesti árú és a francia ízlés. - A törökök lelki nyugalma. - A keresztények. - A görögök, örmények. - Egy adoma az örményekről. - A bolgárok és bosnyákok.)

A gazdálkodásnak jól megadtam az árát, bele került több, mint 400 font sterlingembe; a Konstantinápolyban alapított bútorkereskedés is csak örvény volt, mely mindig mélyebb-mélyebbre sodort. Legelső vásárlásaimat pesti esztergályos-asztalos műkereskedő Holländertől vetem, s ezzel már megvettem alapját romlásomnak, nem mintha e műtárgyakat drágán vettem, vagy tán nagyon rosszul lettek volna csinálva, hanem azért, mert Konstantinápolynak kizárólag francia ízlése van, s a másféle szabású holmi eladhatatlan.
Ezek esztergályozott vagy hajtogatott igazi vagy utánzott diófa bútorok voltak, ott pedig mahagoni vagy palissander fa kell s nem esztergályozott, hanem faragott mű, nem könnyű asztalkák, hanem szép nagy márvány táblájúak művészi kiállítással, nem kis apró toilette-tükröcskék, hanem nagy aranyos keretű fali tükrök márvány consolokkal, szóval amit Bécsben és Pesten szépnek találtak, azt Konstantinápolyban kénytelen voltam a lomkamarába rakatni, vagy a zsibvásáron fél áron s még alább elárvereztetni. A franciák ízlés és csinos kiállítás dolgában páratlanok és nem ok nélkül a divat csinálói Európában.
Ne higgye azonban senki, hogy vele születik a franciával a genialitás, tanulják biz azt épp úgy, mint mindent a világon - persze nem a céh-ben. A valódi jó ízlés mindig a műveltséggel jár, nem a mesterember művelt ott, hanem ő ellesi és tanulmányozza, mi tetszik a legfinomabb körökben s aszerint módosítja művét, nem mint nálunk, hogy a vevő kénytelen megelégedni olyannal, aminőt kap, és az eladó rádisputálja az emberre, hogy otromba kabátja, nevetséges gomba-kalapja jól áll.
Láttam fodrászt, ki művészt hordozott magával, az határozta meg, minő hajzat illik az archoz, á la móor, á la Pompadour stb., a bútor- és kelme-gyárosok meg külön rajzoló osztályt tartanak, hol a vésőt és gyalut csak látásból ismerik, de az irónt művészileg kezelik és ezek lehelik aztán a durva fára és kőre azon természetes könnyű hajlásokat, elegáns görbületeket, melyek a francia műveket igéző szépekké és keresettekké teszi.
A külső csin alatt sok kontárság is lappang náluk, nem egy-két mahagoni készült pácolt dió vagy bükkből, sok szép márvány tábla és faragvány gipsz és papír masszából; ebben már az angol mű előbbvaló, csakhogy többnyire nehézkes és felette drága; a német mű esetlen, az osztrák munkának meg minden darabján rajta van az utálatos kontárság. - Ha az ember sok idei távollét után haza tér, elbámul rajta, mennyi színe hagyott posztó kabátot, fakó kelmét, félretört sarkú csizmát, idétlen bútort, undorító sárga kanalakat lát mindenütt; hamisított, ízléstelen rongy minden, mint a piszkos papírdarabok, miket pénz gyanánt adnak.
A mesterember nem törekszik tökéletesíteni, a közízléshez szabni munkáját, olcsót kell, hogy készítsen, és többnyire rosszabbat a megrendelésnél, és ami legnagyobb átka kifelé kereskedhetésünknek, soha a megrendelt időre készen nincsenek, és nem elég, hogy rosszabb, nem elég, hogy elkésett, még bosszantólag mindig találnak ürügyet az ár megtoldására is utánvétel alakjában.
Szomorúan tapasztaltam mindezeket nem csak Holländer uramnál, de bárkivel léptem hasonló viszonyba; nem légből kapkodva beszélek. Könyveket rendeltem meg: két-három hó múlva jöttek le; Vidacstól malmot vásároltam: törékeny állványt, rossz gépezetet, haszontalan köveket küldött és ami leghihetetlenebb, 3-4 hóval későbben a kikötött határidőnél; valakitől - nem tudom a nevét - tokaji borokat vettem méregdrágán, rosszabb is volt a mustránál. el is késett, rosszul is volt csomagolva, hogy harmada összetört Konstantinápolyig. Egyszer Dercsényi barátom küldött számomra egy kis átalagot; annak csak vevényeit kaptam meg, megitták valahol a postán! Elundorodik az ember e sok hamisságtól, s inkább valamivel tán drágábban sokkal messzebbről hozat, ami kell. Ez az oka főleg, hogy kifelé kereskedésünk fel nem virulhat, sőt hogy a tőszomszéd piacokról is leszorítanak nemcsak a franciák és angolok, de még a kis Belgium és Svájc is.
Az említett okok miatt nem boldogulhatván a Holländer holmijával, minthogy a drága bolt megvolt, kelendő portékáról kelle gondoskodnom, marseilli gyárosokkal lépnem összeköttetésbe, s ez, mielőtt jól körülnéztem, bevonta ez üzletbe minden pénzemet. Hágen átlátta, hogy így nem haladunk elő, önként kilépett, Asztalfy megkísérlett mindent, dolgozott gyakran 8-10 segéddel, s leginkább a munka jövedelme tartott fenn; de mind ez nem használt már: tapasztalatlanság volt pangó városban kezdeni olyan üzletet, mihez nem is tudtam.
Jöttek a fizetési határidők, de a kelmék nagyrészt még raktárunkban eladatlanul hevertek, vagy hitelbe adattak el, s én hitelünk fenntartása végett saját pénzemmel fizettem, s így rövid időn egészen tartalékösszeg nélkül maradtam.
Ez időben sok ismeretséget kötöttem, részint keresztény, részint török úri emberekkel, mert a töröknek sajátságos szokása azokkal, kiktől vásárolni szokott, beszélgetésbe s ez úton némi közelebbi viszonyba ereszkedni, s ezalatt ismergettem meg a különböző keleti nemzetek fő jellemvonásait. A török vakon hisz az isteni gondviselésnek, úgy a legcsekélyebb, mint a legnagyobb dolgokban; egy öreg ó-török pasa, Mehemed, nagyon sokszor hívott meg ebédre, ilyenkor politizálgattunk s én figyelmeztetém őt hazájuk zilált állapotára, de ő egész léleknyugalommal azt felelte rá: mióta hatalmunkat Európa részeire kiterjesztettük, mindig számtalan és hatalmas ellenségeink voltak kívül-belül, most is ellenségünk kisebb-nagyobb mértékben minden keresztény állam; de éppen abban áll Allah nagysága, hogy ellenségeinket nem engedi egyetérthetni, hogy bennünket felemésszenek, hanem ellenkezőleg végettünk egymással verekednek!
A keresztény szintén hisz az isteni gondviselésben, még pedig oly vakon, hogy a szegényebb osztály például betegjeihez nem orvost, hanem pópát hivat, mert ha az isten akarja, úgy is meggyógyul, vagy úgy is meghal, s legfeljebb imádságokkal és viaszgyertyákkal remélik isten haragját megkérlelhetni. Az isten akaratába vetett e bizalmat a keresztények még erkölcstelen tetteikre is kiterjesztik: ha őket megcsalják vagy lopják, az isten büntetése, - ha ők csalhatnak meg mást, az is isten engedelmével történt, tehát helyes tett, mert isten mint eszközt használta fel egy más bűnösnek ily módon megbüntetésére. Mind a mellett a pokoltól és az ördögöktől rettentően félnek, hanem e félelemtől a papok illő honoráriumért könnyedén megszabadítják őket. Van egy gyalázatos banda Konstantinápolyban, a bérgyilkosok bandája, kik néhány aranyért leszúrják az ember vetélytársát vagy ellenségét; ezek maltaiak és görög hétszigetiek, egyik bigott katholikus, másik vakbuzgó ó-hitű; mikor az ilyen bérgyilkos elvégezte alávaló tettét, megy a templomba, visz egy csomó viaszgyertyát, ad egy részt hihetőleg a pópának a nemes keresményből, megvallja bűnét, lelkiismeretes hűséggel alá veti magát a sok imádságmondásnak, a böjtölésnek, és oly nyugodt lelkiismerettel jön ki a gyónás után a templomból, mintha soha nem vétkezett volna. Gazdag emberek, kik talán nem öltek késsel, mint e nyomorult bér-gyilkosok, hanem csak csaltak és anyagilag sokszor ál-bukással, uzsorával tettek koldussá száz meg száz embert, az által békülnek ki Istennel, hogy emlékkereszteket állítanak, klastromok, templomok számára jószágokat vagy pénzt hagyományoznak; és a pópák fekete serege tömjénez az erkölcsi szörnyetegnek, míg él, s hallatlan pompával imádkozik érette, mikor meghalt. Ugyan hogyne tekintene hát megvetéssel rátok az a török, kinek vallásában nyoma sincs e bűnpalástolásnak, s ki a kétszínűséget s a hazug képmutatást a legnemtelenebb cselekedetnek tartja?
Úgy vélem, hogy mind vallás, mind nemzetiség tekintetében minden keleti fajok közt legvakbuzgóbb a görög. Ez nem simul egyikhez sem, becsületesen meg nem tanulja egy idegen nép nyelvét sem, mindig hibásan ejti a szót; - mint a német, a világ első nemzetének véli magját, lenéz és barbárnak tart másokat, hanem nemzete ügyéért vérét és vagyonát áldozni kész; különösen a török elleni gyűlölete határtalan, ámbár midőn érdeke úgy kívánja, egyik sem tud alázatosabban kérni és a pasáknak mosolygóbban hízelegni, mint a görög. Az egész nemzet kereskedelmi szellemű, ebben és a hajózásban vetekedik az angolokkal.
Az örmény mindnyája közt legsimulékonyabb, elvesztette még reményét is hazája függetlensége visszanyerhetésének, kibékült török urával, ennek szokásait, öltözetét átvette, a török nyelvet szebben beszéli, mint a született török s ezen finomságával és megadásával lassanként kicsavarta a görögök kezéből a befolyást, mellyel ezek hajdan a törökre bírtak. Hisz nem rég volt, midőn a fanariota görögök a magas porta legmagasabb rangú keresztény hivatalnokai voltak, belőlük teltek ki az önkormányzattal bíró tartományok kormányzói, az oláh és moldvai hoszpodárok, de ma már legkevésbé hisz a török nekik; a tolmácsok és pénzügyi hivatalnokok örményekből telnek ki, a kereskedésben is túlszárnyalták legalább Konstantinápolyban a görögöket, ők a leggazdagabb bankárok. A kis kereskedésben való élelmességüket legjobban mutatja a következő török adoma.
Két zsidó nyakába vette a világot, hogy lelhessen valamely várost, hol még kevés zsidó lévén, könnyedén megélhessenek. Egy török útba igazítá őket. Menjetek - úgymond - Kiutahiába, nincs ott zsidó egy sem. - Megörül a két izraelfi és elmegy oda. Beszállanak egy vendéglőbe, összejárják a várost, tanakodva, vajon mihez foghatnának, hogy boldoguljanak? Látták, hogy akármit gondoltak ki, már az az üzlet el volt foglalva az örményektől. Meghallja egy örmény suhanc, amint így tanakodnak, megszólítja őket. Megmondom én - úgymond - mi lesz nektek legjobb: vegyétek meg a mészárszékben a juhbeleket, azt takarítsátok ki, szárítsátok meg s adjátok el úgy, amint vettétek; ha a belsejét megeszitek, abból megélhettek - itt már máson nyerni nem lehet! A jó tanács használt, felszedte magát a két zsidó és soha többé olyan helyre nem ment, hol örmények vannak, mert ott zsidó nem élhet meg.
A szláv fajú népek közt legcsendesebbek, legmunkásabbak a bolgárok. Ezeknek van legtöbb jövője a Balkán-félszigeten, ellenben legműveletlenebbek a montenegróiak és bosnyákok. Különben Konstantinápolyban kevesen vannak; a szláv sem munkásság, sem értelmiség tekintetében nem versenyezhet a göröggel és örménnyel, ellenben testileg rengeteg nagyok, szépeknek nem mondhatók, de öles magasak s megfelelőleg izmosak. Elütőleg európai és muszka rokonaiktól, nem szőkék és kerek képűek, hanem barnák és csontos szögletesek.

 

Rajzok mindenféléről
(Pera lakói. - Zsidók, olaszok, franciák és a cancan meghonosulása. - A németek elszaporodása. - A bennszülöttek pénzvágya. - Harpagonok. - Házassági szokások. - Leánynézőben. - Üzleti viszonyok. - Teleki Sándor gróf és kutyája.)

A zsidók magában e világvárosban nagy számmal vannak, különösen spanyol zsidók, kik türelmetlen spanyol inquisitoraik nyelvét és részben öltözetét, gondolom, kegyeletből máig megtartották persze oly módon megigazítva, mint a mi zsidóink megigazították a német nyelvet. Politikával ezek itt sem foglalkoznak, azzal tartanak, kinél a hatalom van; itt is olyanok mint másutt, leginkább házalók, szenzálok, ékszerészek, pénzváltók és tőzsérek.
Az idegenek közt legszámosabbak az olaszok, hisz nyelvük Pera utcáin minden nyelvet háttérbe szorított, még a törököt is. Van olasz színház, olasz kávéházak; leginkább kereskedők, de vannak orvosok, ügyvédek, festők, zene-, nyelv- és vívó-mesterek, kézművesek és kintornások s komédiások bőven; ez vígkedvű, dalt és bőbeszédet szerető, de amellett igen gazdálkodva élő nép. A franciák csak a krimi hadjárat óta szaporodtak el szembetűnőleg, s kezdik kiszorítani a salonokból az olasz nyelvet; velük jött be az első café chantant, melyben télen olyas táncmulatságok is adatnak, hol a cancant, ez ízléstelen s erkölcstelen fajtalanságot is con amore járják.
A németek lassanként, de szakadatlanul szivárognak befelé, itt aztán megtanulnak jól németül, amennyiben tájszójárásaikat elhagyják, hogy a bécsi a svábot, vagy a prajsz a süddeutschot megérthesse; a katonai tanárok, fegyvergyári fő munkavezetők többnyire mind németek, legnagyobb része azonban ezeknek is kereskedő és iparos. Természetes, hogy ahol németség van, ott a Bierhalle, Kegelbank, Gesang-Verein stb. azonnal meghonosul, de ha tovább is hasonló mérvben szaporodnak, akkor ma-holnap kiszorítanak innen minden idegent, meghódítják lassan észrevétlenül ezen országot és beteljesedik azon angol jövendölése, ki kiszámította, hogy 500 év múlva nincs e földgolyón más faj számára hely, túl él és kiszorít a német faj minden mást.
Még az idegenek között csak van némi kedélyesség, van némi társadalmi élet, de a bennszülöttek életét csupán csak egy rugó mozgatja - a pénz és ismét a pénz! Utcán, piacon, kávéházban, hajófedélen nem hallasz mást, mint para-para! (pénz-pénz!) A keresztény előtt minden rang, hivatal, még a katonáskodás is el lévén zárva, nem lát maga előtt semmi más életcélt, mint a vagyonszerzést s az utakban, módokban, mondhatom, nem válogatósak, más morált mint a büntető törvényt, nem igen ismer itt senki. A zsugori fukarság itt érte el legmagasabb fokát; látni egy-egy görög kávéházban száz embert, de összesen alig tíz kis csésze kávét, melynek ára két krajcár; a milliókkal bíró Aleon bankárt és sok más társát lehete látni naponként, hogy egy krajcár árú fekete kenyeret és egy krajcár árú olajgyümölcsöt ebédel s elmegy maga poharával és iszik rá vizet; ajándékot csak a más cselédjének adnak, saját cselédjeik béréből lehúzzák az elejtett tányér árát; csak a külszín, a ház bútorzata drága és fényes, hadd irigyelje a világ, de a konyha többnyire mindenütt igen-igen szegény.
Az idegenek nagyobbára megtartják hazai szokásaikat e részben is, de aki a fukarságot eltanulja, az aztán túltesz még magán Aleonon is. Így például lakott nálam egy Goldschmied nevű bécsi ékszerész, legalább félmillió forint vagyonnal bíró ember, ennek szállása egyetlen szobából, bútorzata a nagy kincses Wertheim kasszákon és íróasztalán kívül egy ágyból és vizes kancsóból állott, cselédet nem tartott, nem fűtött, ruháit, csizmáját nem kefélte, hogy ne kopjék, hagymán és száraz kenyéren élt, sőt elvette a kutyámtól a kenyérdarabokat, s azt ette. Pedig ez az ember iskolázott ember volt, Bécsben tanult és növekedett.
Egyszer vettem észre, hogy két-három napig jön-megy, számolgat és töprenkedik, de mi közöm hozzá, gondolám magamban, hanem egyszer csak elém áll s kérdezi egészen rémült arccal, nem láttam-e Frank urat, a könyvvivőjét?
Nem biz én, uram, már három napja!
Erre meg bement szobájába, egyszer újra kijő és hebegve mondja: "Herr V. - kérem önt - én - én - kérem - én arzenikumot vettem be."
Nosza megijedek, futok a patikába Velicshez, ott kapom éppen doctor Fontánát s ugranak ők is, összekavarnak hirtelen emeticumot tojásfehérrel, hozzák ők maguk. Goldschmied még eszén volt, de már csak fetrengett az ágyon, gépszerűleg nyelte be az ellenszereket, meg volt mentve, néhány napi betegeskedés után jobban lett.
Ekkorra tartám fenn a megleckéztetést, elmondám neki, hogy nem gondolt-e családjára, gyermekeire és nem gondolta-e meg, hogy a törvényszék engem vádolt volna gyilkosának, mintha kincseiért én mérgeztem volna meg.
Igen, igen - mondá - mind igaz az, gondoltam is én mind arra, de hát képzelje ön, 10000 forintom hiányzott - Frank megszökött - ezt nem bírtam volna túlélni!
Ilyen az ember, ki szerelmes a nyomorult pénzbe! Az egész csupán számolási hiba volt, ő maga tette azt is; számvivője, ki becsületesebb ember volt, mint ő, azonnal kimutatta, hol a tévedés.
Hanem azért ne tessék gondolni, hogy ezen az emberen fogott a lecke, - éppen nem. Alig gyógyult meg azon törte a fejét, mennyit fizessen most már a doctornak és gyógyszerésznek? - Én értésére adtam, hogy ezek nélkül már rég megszűnt volna lenni, tehát ha életét már éppen felbecsülni nem is hajlandó, de illő, hogy mindenkinek adjon egy-egy szép brilliántot emlékül. - Ezt az ajánlatot nagyon kellemetlenül fogadta, látszott a képén, hogy inkább még egyszer megmérgezi magát, mintsem egy pár gyémántot adjon. Végre is az orvosnak egy pecsétgyűrűt adott, mely megért vagy 15 frt-ot, a gyógyszerésztől elkérte a számlát s kifizette érte a 2 frankot, nekem meg se köszönte, gondolván, hogy ez úgy is azért futott, hogy maga ne kerüljön bajba.
A törökök házasodási módját, az elválhatás könnyűségét stb. már fentebb elmondottam. A keresztények esketési módja roppant sok szertartással jár, el kell utoljára bújni egy asztal alatt, melyen feszület, biblia és viaszgyertyák vannak - csak azt nem kérdik tőlük: szeretik-e egymást, így a fődolog elveszett a sok mellékes hókusz-pókusz között. Úgy látszik, mindenütt több a férjhez adó leány, mint a házasulandó ifjú, még itt is, hol nem viszik katonának a keresztényt, hol a pap pláne tartozik nős lenni. Azért mondom, hogy úgy látszik, mert látom, hogy valóságos házasító szenzálok és szenzálnék vannak, kik a legénynél a leányt, amannál megfordítva a legényt magasztalják égig, fő súlyt azonban mindenütt a vagyonra fektetnek, mert ez költőiség nélküli praktikus nép, pénz! pénz! minden áron csak pénz! maga a leány csak ráadás, - különben ugyane házasságszerzőnők gondoskodnak arról is, hogy az ifjú asszony ne unja magát, ha netalán egy öreg pénzes embert nyomtak a nyakára.
Néhányan a menekültek közül csakugyan meg is nősültek, görög vagy örmény leányokat vettek el, de e népeknek házi szokásai, nevelése és életmódja annyira különböző a mienktől, hogy az összeszokás súrlódások nélkül meg nem történhetett, s általában el lehet mondani, hogy házi nyugalom és megelégedés helyett többnyire mindenik csak bajt és nyugtalanságot szerzett általa magának.
Engem is erővel nősíteni akartak, örmény ismerőseim egyike ostromlásainak már ellent nem állhatván, elmentem vele lányt nézni. Előre elmondá minden előnyeit, angyali szépségén kívül nagy kőházát, tömérdek ékszereit, családja előkelőségét s még egy pár ezer arany készpénz ráadást. A leányos háznál, mint mindenütt a világon szokás, kitűnő előzékenységgel fogadtak, a leányt felöltöztették olyan parádésan, mintha már egyenest esküvőre kellene menni; szép barna karcsú teremtés volt, - valódi örmény szépség, szépsége s vagyona öntudatával tetszelegve ült a pamlagon, olvasójával játszadozva. Hoztak aztán keleti szokás szerint édességet, kávét és pipát; amint a cseléd behozta, felkelt a házi asszony és sorra megkínált bennünket, odavitte leányához is és az is elvette szépen. Amint aztán kijövénk ismét a házból, kérdi tőlem örmény barátom:
- Tetszett-e a leány?
- Meg kell vallanom - mondám - hogy szép, szebb mint előre gondoltam.
- No hát megkérem, mikor kérjem meg?
- Mégis csak ne kérd meg.
- Hogy lehet az, miféle ember vagy; tetszik a leány - szép, gyönyörű, gazdag is, mégis azt mondod: ne kérjem meg!
- Szép, de lásd, nem nekem való, - nagyon is szép, és a nagyon szép asszonynál nyűgösebb portéka, drágább fényűzés nincs a világon; szép bútor, szép cselédség, szép mulatságok kellenek a magát nagyon szépnek tartó asszonynak s az mind szép pénzbe kerül, többe, mint nekem van; nem láttad, hogy már most is otthon az anyjával szolgáltatta fel magát, - majd nálam tőlem kívánná azt, - pedig azt nem tenném meg, azért hát csak nem veszem el most az egyszer!
Házasságszerző vén asszonyok is sokat kerülgettek, de nekem eszem ágában sem volt keleten állandó lakossá lenni. Ellenkezőleg, mindinkább ellenállhatatlanná lett bennem a vágy kimenni innen a nagy, pezsgő életerővel bíró Európába, és ha lehetne, a forradalom által félbeszakított tanulmányaimat folytatni. Szilberlajtner, Vámbéry, Nogel, Wageman mind csak biztattak e föltett szándékom kivitelére, s én ezentúl nem kereskedésem öregbítésén és gyarapításán működtem többé, hanem annak valami úton egészben való eladásán, hogy amit pénzem kamatjaival elérni, s végrehajtani nem tudtam vagy nem mertem, most tőkém végmaradványaival foganatosítsam.
Haszontalan törekedés is lett volna kereskedésemet virágzóbbá tenni akarni, minden körülmény kedvezőtlenül alakult: nemcsak hogy rövid időn számtalan - több mint 40 - hasonló, sőt sokkal gazdagabb raktár nyílt mindenfelé, mind a Krimiában nyert pénzből, hanem aztán majd minden hóban megbukott közülük egy, s ekkor felhalmozott árucikkeit leszállított árakon elvesztegette, úgy hogy utoljára olcsóbban lehetett Konstantinápolyban venni francia bútorokat, mint Marseilleben.
Másik nagy baj Konstantinápolyban azon átkozott divat, hogy minden valamivel bíró ember hitelbe vásárol mindent. Ennek oka természetesen az, hogy roppant sok állami hivatalnok van, ezek a zavart pénzügyi állapotok miatt nem kapják fizetéseiket pontosan s így kénytelenek hitelezni s többnyire utalványokkal fizetnek készpénz helyett, melyre aztán veszteség mellett is csak sok járás és várás után lehet pénzt kapni. Egy év alatt 70000 piaszter értékű kereskedésemnek nem kevesebb, mint 48000 behajtani való apró hitelezései voltak szanaszét legalább 20-30 embernél, a francia szállítmányost, a házbért, a legényeket, a magunk élelmét azonban állandóan fizetni kellett, s a bevétel és kiadás közt soha illő arány nem létesülhetett.
Legtöbb bajt azonban a török bankjegy értékének ingadozása, gyakran igen gyors bukása okozott. Ma eladtunk például 1000 piaszter árú holmit talán 15-20 száztóli nyereséggel, és a török líra bankjegy iránt állott 110-en; mire aztán nekünk 3 hó múlva megadták az 1000 piasztert bankjegyben, akkorra lett a líra ára 140, - és így nem hogy nyereményünk lett volna az eladott holmin, hanem egyéb tetemes költségeket nem is számítva, tisztán a vételárt sem kaptuk meg, pedig mi külföldről ércpénzen kénytelenitteténk mindent hozatni. Mi magunk is három, néha hat havi hitelre kaptunk mindent Marseilleből, de a 3 hó alatt eladogattuk a sok versenyző miatt aránylag csekély haszonnal s e csekély hasznot az állam hitelének állandó csökkenése megemésztette, sőt amennyiben hitelre is sokat adtunk el, világos kárrá változtatta.
Az oláhországi kalandjaiból visszatért B-y most Brusszában települt meg. Nagy beteggé lett, amiből felgyógyulva, hálából ápolónőjét elvette, s egyúttal tőlem bizományra bútorokat kölcsönzött. De bizony neki sem termett az arany kalászokat, megbukott vele, mi nékem valóban nem nagy gyönyörűségemre szolgált, noha már megtanulhattam volna, hogy emigráns társaimnak kölcsönözni annyi volt, mint soha meg nem adom fejében adni ingyen.
Teleki Sándor gr. konstantinápolyi látogatása is ezen időre esik; Teleki gavallér ember, bő költő, szereti a mulatságot és jó életet. Mi már ismertük az erdélyi hadjáratból, azóta nem változott semmit, csak - kopaszabb lett; olyan vígkedvű, könnyűvérű bon enfant most is, mint akkor volt. Akkor szép lovai, most óriás kutyája "Clichy l'ami du comte Teleki" által vonta magára a közfigyelmet, mert ha ő és Türr elindultak ketten sétálni, emez egy tökéletes farkas nagyságú és alakú muszka ebbel, ő pedig Clichyjével, csakugyan siketnek kelle lenni ki őket figyelemre nem veszi, mert a két hátul ballagó, borjú nagyságú ebet a város kutyáinak pár százra menő serege kísérte mindig vonítva, üvöltve és marakodva. Az ami du Teleki nevet egyébiránt nem én adtam neki, bár meg is érdemlette, amint a földre tepert Orbán Balázs bizonyíthatja, ki ifjúi jó kedvből birkózni kezdvén Telekivel, akkor vette észre, hogy Clichy nem veszi tréfára a dolgot, mikor már a földön hevert a morgó neufundländer lábai alatt.

 

Konstantinápolyi életünkből
(Vámbéry Armin. - Hogyan intézkedtek a török hatóságok a főváros szépítése érdekében. - Nagy tűzvész. - Emlék Krimből. - Teherhordók.)

Amilyen nagy úri, feltűnést okozó modorral jött Teleki gróf, épp oly igénytelenül sántikált be hozzám, - tán éppen legelőbb is hozzám - egy kis szegényes hazánkfia, nem ugyan politikai menekült, de Pestről jött, tehát szívesen látott vendég. Az általános, hazánkat érdeklő kérdések és szokásos feleletek után kérdem. van-e valami művészete vagy mestersége, miből remél elélhetni? - Nincs se egyik, sem másik, hanem tudok törökül, remélem, majd kapok valami állomást. Barátom - mondám, törökre fordítván a beszédet - az ugyan feltűnő dolog otthon tanulni meg törökül, de hisz amint látja, az még nem elég, hogy törökül tud, hisz itt mindenki tud, nem úgy, mint Pesten magyarul; de még abból nem élünk meg.
No hiszen - felelé sallangos török nyelven - tudok még azon kívül vagy 10-12 nyelvet jól, tán csak veszik valami hasznomat.
A la bonheur! csakugyan nem sokára kapott is valami írnoki állomást Resid pasánál. Keményen neki feküdt a tanulásnak, néhány hó múlva már német-török zsebszótárt írt, majd a többi keleti nyelvek, szokások alapos tanulása végett török theologiát hallgatott szintén Resid név alatt, utóbb korán-magyarázó efendivé lett s utóbb, közép-ázsiai utazása által európai hírűvé és akadémiai tanárrá. Korán-magyarázó Stambulban, az izlam fővárosában egy alig 26-28 éves idegen, nemde hallatlan dolog? No de nem is mindennap terem olyan geniális nyelvész és oly konok kitartó ember, mint ez a kis sánta fiú, kiről immár felesleges is mondanom, hogy Vámbéry Ármin vala. Első pillanattól fogva rokonszenveztem vele, nem az európai 12 nyelve, de szép törökül tudása lepett meg és később azon képessége, hogy utcán mentében is fülébe csendült egy-egy idegen, általa még nem ismert török szó s azt egyszer-kétszer utána motyogva, képes volt észben tartani, míg haza megy és rákeresi jelentését.
Üzletem nemcsak hogy gyöngén ment, de egy ízben a Konstantinápolyban divatos leégés is fenyegetett. Általános hit, hogy az égések nem igen történetesek, hanem a municipalitás, vagy kormány titkos rendeletéből történnek város szépítési célból. Ha ugyanis valamely ház leég, vagy annyira elavul, hogy le kell bontani, mielőtt újra lehetne építeni, eljő a város építésze és az utcaszabályozás szerint határozza meg az új homlokvonalat, ami a konstantinápolyi szűk csavargós utcáknál annyit tesz, hogy 2-3 öllel beljebb tolja, mint volt azelőtt. És még vádolni sem lehet nagyon a kormányt, mert előbb megpróbálta a rendes alku szerinti kisajátítást, de a háztulajdonosok azon házért, mely 10 ezret ért, 100 ezret kértek; ha pedig leégett, a helyért aránylag keveset fizetnek, sőt végre maguk a háztulajdonosok nyernek általa, mert szebb téglaházakat, csinos világos utcákban magasabb bértért adhatnak aztán ki, mint előbb. Az én bérházam ugyan jó kőépület volt pompás cisternával és pincével, de szomszédaim faépületei közt mintegy sziget a tűztengerben - nem remélhettem megmaradást. Hát még vagy kétszáz lépéssel alább minő házak, minő utcák voltak? Emeletes ócska faházak tömötten egymásra zsúfolva, oly tömötten, hogy utcának nem maradt 2-3 lépésnél szélesebb hely; minden ócska, ronda és száraz gyúlékony, mint a gyalu-forgács, csak a szűk utcák nedvesek az örökös sötétségtől s a piszoktól; félelmes késelők, dorbézoló matrózok, zsíros maltaiak és mind ezeknél utálatosabb hölgyek dőzsöltek itt éjjel és lesekedtek, mint a pók, az arra tévedő prédára.
De a házi urak saját költségükön külön őröket, külön tűzoltókat tartottak, és sokáig virított e bűnfészek, míg 1857-nek őszén ennek is ütött végórája. Tophane felől fujt meglehetős erős szél, s éppen a Tophane-kapu mellett ütött ki a tűz délután 2 óra tájban. - Jangin várszanduk csilárda! (tűz van a ládásoknál!) hangzék mindenfelől és nyomban rohant a tűzoltók hada mindenfelől oda. A szűk utcák miatt itt gyalog viszik a fecskendő gépeket, félmeztelen izmos emberek botokkal, csákányokkal, horgokkal fegyverkezve s irtóztatóan ordítva - gyalog, de jaj annak, ki ez eszeveszettül futók útjába akad; akár egy nyargaló ménes közé kerülne, irgalmatlanul fellökik s összegázolják és robognak tovább, zúzva, törve maguk előtt mindent.
Én messze laktam a tűz kezdő pontjától, de látva a szelet, és ismerve a tájat, pakoltattam azonnal a legértékesebb tárgyakat le a pincébe, s ez megtelvén, felmentem a terassera, és néztem onnan azon borzasztó látványt, melyet csak Konstantinápoly nyújthat. A tűz már vagy 300 lépésnyi hosszú, és felényi széles tért tett égő zsaráttá, egy-egy ház lángja torony magasra csapott fel, 4-5 percig nevekedő fénnyel tekergődzött, aztán összeomlott, egyenlő lett a széltében-hosszában lángoló földdel; másutt egész házfedeleket kap fel a láng és kanyargatva égve a hatodik házra dobja le, mely rögtön lángba borul, majd a közbe szorult házcsapat recsegve a mindenfelől dühöngő forróságtól egyszerre vet lángot, pár percig fellegeket érő tüzet okádik, aztán összeomlik s füstölög alant, mint a kiterült lávafolyam.
Pongyola nők csapata lót-fut kétségbe esetten, egyik gyermekeket, másik terhes batyut cipelve hátán, futna, de tűzoltók, bámuló tömegek, a közromlásban halászó tolvajok, korbácsos rendőrök s barikádokká halmozódott batyuk zárják el az utat; most hirtelen egy mellettük álló ház vet lobbot, hömpölygő füstjétől sötét lesz az utca, úgy tetszik, mint ha a tűz recsegése közé kétségbeesett sikoltás vegyülne, azután felcsap a láng, vége mindennek. Másfél óra alatt 800 ház lett hamuvá, bennük hány ember, hány gyermek, agg, beteg, ki törődnék azzal? Harmadnapon a pénzt keresgető félre rúgja a csontokat, szűkölködő szegény nép elhordja az üszkös törmeléket tűzre, egy hét múlva már kong az ácsok kalapácsa s alig pár hó alatt új vidám élet hemzseg ott ismét.
Adler nevű vendéglős hazánkfia is itt veszet el, néhányszor fordult már egy-egy nyalábbal ki égő házából, akkor jutott eszébe, hogy készpénze benn maradt, utána rohant, de azon percben ráomlott a ház.
Mi ezúttal megmenekedtünk a leégéstől, egy egész sor házat lerántottak, keresztül vágták a tűz útját, s nem törődve a veszni szánt háztömeggel, a többire irányzák valamennyi fecskendőket, minden háztetőn 5-6 tűzoltó őrködött, s bár ezen házakban majd annyi kárt tettek, mintha leégtek volna mégis legalább gátat vetettek a romboló elemnek.

Krimi keresményem fogyatékán járt, a haszonnak, az élvezetnek vége volt, csak egy másik krimiai szerzemény nem akart oly könnyen megválni tőlem, mint a pénz: a rheuma, mely a két téli sátorban didergés, s az örökös szelek mellett észrevétlenül csontjainkba vette magát. Mi, kik a 30 éven még alól valánk, észre se vettük e szép vendéget, míg Krimben valánk, de már a csak valamivel idősebbek ott is jajveszékeltek vele. Így a mi társaságunkból Szilberlajtner térdig pokrócba tekergetett lábakkal sántikált, az öreg Kajdácsy szintén merev léptekkel sétálgatott esténként hozzánk, de bezzeg amint házba költözve rendesen, nyugalmasabb életmódhoz kezdénk, elővettek a kellemetlen fájdalmak.
Flanell ing, macskabőr mellény, füldugasz, angol tapasz, oppodeldok, gőzfürdő mind nem használt sokat, ha egy helyről elűzte, máshova költözött, fogaim egy részét elvesztettem miatta, majd karjaimba és oldalbordáim közé vette magát, kifáradtak rajtam az orvosok; úgy látszik, ez is a gyógyíthatatlan nyavalyák légiójához tartozik s egyformán kifog a homeo- és allopathián. Sohse hittem se mesmerismus, se magnetizmus, se electrizálás s több efféle divatos kuruzsolásokban, de megrémülve Munkácsy példáján, kinek élete e nyavalya miatt nyomorúsággá vált, megpróbáltam a villanyoztatást is. Eredménye az lett, hogy vagy 3 hétig fájt belé a karom, rheumám pedig tán még erősbödött általa.
Még egy volt hátra - a hideg víz! Végig tanulmányoztam a gyógykezelési módot Reusse művéből, aztán még tulcsai mezei jószágomon elkezdtem magamat orvosolni, Konstantinápolyban meg folytattam. Este lefekvés előtt jeges hidegvízzel leöntögettem, lezuhanyoztam magamat, míg a hideg rákvörössé tett, aztán nedves lepedőbe göngyölgetve, 5-6 angol pokróc közé feküdtem s ott aludtam reggelig; reggel is tetőtől talpig mosdottam közönséges hideg vízzel. Eleinte bizony nagyon rosszul esett ez, hanem lassanként annyira megszoktam, hogy már jól aludni se tudtam volna nélküle. Eredménye pedig az lett, hogy lassanként elmaradt csonthasgatásom, egy havi használás után már ritkán éreztem nyomait; félévi folytonos használat után meg végképen elmaradt, úgy hogy ma, közel 15 év múlva sem háborgat többé. Önmagamon meggyőződtem tehát, hogy a víz ily módon alkalmazva gyökeres orvosi szer, ajánlottam is sokaknak hasonló esetekben, de bizony azt igen kevesen merték megpróbálni. Mindenki irtózik a hidegtől, vagy talán nagyon nedves volt nekik a víz, szóval követőre nem találtam. Universalis orvosszernek azonban nem tartom, mint Prisnitz és követői, kit egyébiránt nem is igen illet meg a feltalálás tisztessége, mert már J. J. Rousseau írja, hogy: je me mis á l'eau, c'était alors pour tous medicaments.

Mielőtt e fejezetet bevégezném, a hamálokat, a teherhordó állatok munkáját végző szegény embereket kell még megemlítnem. Ezek többnyire kis-ázsiai örmények, és otthon családosak; eljönnek ide Konstantinápolyba; izmos termetűek, s a gyakorlat által hihetetlen terhek emelésére fejtik ki erejüket, nagyon józanon és mérsékelten élnek és 8-10 évi sanyarú munka által szereznek lassanként annyit, hogy akkor haza térve, otthon maguknak néhány vonó marhát s 20-30 kecskét vásárolhatnak, mi aztán elegendő vénségük biztosítására. Három mázsányi terhet egy közönséges hamál hegyen-völgyön könnyűséggel visz kimért lépésben. De láttam elégszer 5-6 mázsát is felrakva egy emberre, mit egyenes földön, nem igen nagy távolságra még elbír. Úgy látszik, legnehezebb dolog a vitt terhet letenni, mert ha csak az ember mellettük nincs és nem vigyáz, többnyire mindig lelökik hátukról, s ez által temérdek kárt tesznek, úgy hogy kevesebb rongálás és törés éri az árucikkeket a hosszú zivataros tengeri úton, a hajóra való be- és kipakolásnál, mint ezen hordárok kezei között. Nagyobb terheket rudakon visznek, gyakran 8-10-en is, s ilyenkor vezényszóra emelik fel, ütenyre lépnek s úgy teszik is le; a tengelyen való szállítás lehetetlen a konstantinápolyi meredek, kocsival járhatlan utcákon.

Hogy ily nehéz, goromba, csaknem állati munkával élő embereknek beszédmódja is durva és faragatlan, nagyon természetes következése az életmódnak. De feltűnő jelenség, hogy ezen vad durva emberek romlatlan becsületesek. Nincs rá eset, hogy egy hamálra bízott holmi elvesszen vagy meglopassék, sőt a nagykereskedők kevésbé bíznak Wertheim lakatjaikban, mint egy ily hamál becsületességében, és szokássá vált minden nagyobb boltban egy hamált tartani éjjeli őrül, ki ott hál a felhalmozott kelmék között; az őt nem ingerli orzásra, hanem megbízatásához híven őrködik felette, mint egy cerberus.

Semmi életmódot úgy meg nem untam, mint a boltban ülést, pedig unalomból még a támlásságot is megtanultam. De csak úgy érzettem én ott magamat, mint a láncra vert rab. Mehetném volt, de vevő nem akadt, végre is Asztalfinak adtam át hitelbe. De biz ő sem bírta kötelezettségét teljesíteni, szorultságból egy házhelyet adott, melyet előbb egy örménytől szerzett a kis-ázsiai oldalon Skutari és Kadiköj felett, mely ugyan elég terjedelmes, de a környék keresetlen levén, eladhatatlan; ott áll máig is mint emlékoszlopa egykori krimi keresményeimnek - azaz inkább mint feketéllő kéménye egy leégett háznak.

folytatás