Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


- Hogy mennyire nem ért a szakmájához! - mormolta maga elé Szuedzó, s benyúlt a kimonója alá, hogy meggyőződjék róla, megvan-e még a tárcája. A tolvaj ugyancsak oktondi fickó lehetett, mert ha Szuedzó összeveszett a feleségével, idegei úgy megfeszültek, hogy még azt is észrevette, amit máskor nem. Vele született érzékenysége ilyenkor kifinomult, így hát a tolvaj még maga se tudta, hogy meg akarja lopni, ő máris megérezte a szándékát. De ilyen alkalmakkor az önuralma - amelyre nagyon büszke volt - egy csöppet meglazult, jóllehet oly kevéssé, hogy azt egy hétköznapi ember észre se veszi. A nagyon érzékeny megfigyelő talán fölfedezte volna, hogy Szuedzó valamivel beszédesebb, mint rendesen, hogy valami természetellenes nyugtalanság rejlik szándékoltan nyájas beszéde és viselkedése mögött.

Szuedzó úgy érezte, már réges-rég eljött hazulról, de mikor a folyóparton, amerre folytatta az útját, az órájára nézett, még csak tizenegy volt, tehát alig félóra, vagy még annyi sem telt azóta, hogy hazulról elindult.

Bár maga sem tudta, hova megy, így jártában olyan benyomást keltett, mint aki fontos üzleti ügyet intéz. Kevéssel azelőtt, hogy a folyó az Imagava fasornál elkanyarodik, egy ház "Rizst és teát" hirdetett. Benn, mindössze húsz szenért, különféle rizsételeket árusítottak savanyúsággal és teával. Ide bemegy, gondolta, de ebédelni még korán volt, tehát továbbment, befordult jobbra, és rátért arra a széles utcára, amely a Manaita-hídra vezet.

A hídon túl jobboldalt egy madárkereskedést látott, a vidám csicsergés hívta föl a figyelmét rá. Megállt a bolt előtt - ma is ott látható még -, s fölnézett az eresz magasában csüngő papagáj - és törpepapagáj-kalitkákra, a padlón meg a fehér galambok és koreai gerlék kalitkáit látta. Tekintete tovább vándorolt az énekesmadarak hátul, egymás fölött sorakozó kicsi kalitkáira. Ezek a kismadarak énekeltek a legharsányabban s röpködtek a legélénkebben. Világossárga, külhoni kanáriból volt a legtöbb, és ezek voltak a leghangosabbak is. Ahogy a szeme végigsiklott rajtuk, figyelmét az élénk színű, csöndesen üldögélő kenderikék vonták magukra. Egyszerre az jutott eszébe, hogy Otamának vesz egy pár kenderikét. Majd etetheti őket! Ő meg a madarai, milyen bájos látvány, gondolta.

Megkérdezte, mibe kerül, s bár az öreg boltost szemmel láthatólag nem érdekelte, megveszi-e vagy sem, vásárolt egy kenderikepárt. Miután kifizette, a boltos megkérdezte:

- És elvinni hogy akarja?

- Kalitka nem jár hozzá?

- Persze hogy nem.

Szuedzónak szinte esedeznie kellett, hogy adjon el neki azt is. Az öregember aszott keze gorombán belenyúlt a kalitkába, elkapott két kenderikét, s átrakta egy üresbe.

- És mondja csak, ez a kettő hím és nőstény? - kérdezte Szuedzó.

- Gondolom - mondta vonakodva az öreg.

Szuedzó visszafordult, kezében a kalitkába zárt két madárral. Most nem sietett, minduntalan föl-fölemelte a kalitkát és bele-belenézett. Mintha a rosszkedvét, ahogy hazulról elmenekült, elfelejtette volna, felszínre került mélyen elrejtett gyöngédsége. A két kismadár, talán a kalitka lengésétől megrémülve, behúzott szárnnyal, mozdulatlanul ült, s kétségbeesetten kapaszkodott az ülőrúdba.

Szuedzó csak rájuk nézett, s máris úgy érezte, rohanna a Muendzakára, hogy kiakassza a kalitkát Otama ablakába.

De ahogy az Imagava fasoron végigment, betért a "Rizst és teát" házba, ebédelni. A kalitkát odatette a tálca mögé, amit a pincérnő kihozott neki, s elnézegette a csinoska madarakat. S miközben egyre Otama járt az eszében, jóízűen elfogyasztotta az igencsak hitvány ebédet.


18 / Szuedzó ajándéka, a két kenderike adott alkalmat rá, hogy Otama és Okada szóba elegyedjék.

Kapcsolatuk az időjárásra emlékeztet azon az őszön. Abban az időben apám, aki már nem él, őszi virágokat ültetett a kertjébe, a ház mögött, s egy vasárnap, mikor a Kamidzsóból hazamentem, azt láttam, hogy a virágok szárát, a díszfüveket és a többi növényt a földbe levert vékony bambusznád karókhoz kötözi, mert szeptember elsejére, az úgynevezett Kétszáztizedik napra tájfunt vártak. De a huszonnégy óra békében telt el. Legközelebb azt hitték, a Kétszázhuszadik lesz a rettegett nap, de az se bizonyult annak. Pár napra rá nyugtalan és fenyegető felhők bukkantak fel. Néha már akkora volt a hőség, hogy az emberek azt hitték, visszatér a nyár. A délkeleti szél mintha erőre akart volna kapni, de elhalt.

- Az idén - mondta apám - részletben fizetünk a Kétszáztíz napért.

Mikor vasárnap este visszaértem a Kamidzsóba hazulról, még senki nem jött meg, s az egész ház néma volt. Bementem a szobámba, hogy lepihenjek, de hallottam, a szomszédban valaki gyufát gyújt.

Vágytam a társaságra, így hát átkiabáltam:

- Te vagy az, Okada?

Alig értettem, mit felelt. Már jó barátok voltunk, mellőztünk minden udvarias formaságot, de a válaszát akkor is valahogy furcsának éreztem.

Gondoltam, álmodozik.

- Nem bánod, ha átmegyek? - kérdeztem, mert látni szerettem volna, mi baja.

- Pontosan ezt reméltem. Már rég itthon vagyok, de azóta se csinálok semmit. Mikor hallottam, hogy megjössz, fölriadtam, s gondoltam, lámpát gyújtok. - Most már érthető volt, amit mondott.

Kimentem a folyosóra, s elhúztam a barátom szobájának tolóajtaját. Ült, az íróasztalra könyökölve, s nyitott ablakán, mely egyenesen a Vaskapura nézett, a kinti sötétbe bámult.

Okada odafordult hozzám.

- Ugye, szokatlanul fülledt az idő? - kérdezte. - S ez a két-három szúnyog a szobában... bosszantó istencsapása!

Odamentem az íróasztalához, s fesztelenül leültem mellé.

- Apám azt mondja - jegyeztem meg -, az idén részletben fizetünk a Kétszáztíz napért.

- Hogy? Ja. Érdekes fogalmazás. Nos, lehet, hogy igaza van. Az idő annyira változó - először beborult, aztán kiderült -, hogy nem tudtam eldönteni, menjek-e el, vagy maradjak itthon, így aztán az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy hevertem és olvastam a Csin Ping Mej-t, amit tőled kaptam kölcsön. Odáig jutottam, hogy már egy épkézláb gondolatom nem volt, így hát ebéd után mégiscsak elmentem sétálni. És valami furcsa dolog történt.

Mindezt úgy mondta el, hogy nem nézett rám. Csak bámult, ki az ablakon.

- Mi volt az?

- Megöltem egy kígyót - mondta, s felém fordult.

- S megmentetted egy szépasszony életét, mi?

- Nem, csak egy madárét. De annak volt némi köze egy szép asszonyhoz.

- Kezd a dolog érdekes lenni! Hogy is volt csak?


19 / Íme, amit Okada elmondott.

Aznap délután sebesen vonultak a felhők, a hirtelen támadt szélrohamok nyomán fölkavarodott, majd elült a por az utakon. Okada addig olvasta a kínai regényt, amíg bele nem fájdult a feje. Kiment, hogy egy kis friss levegőt szívjon, s szokása szerint elindult a Muendzaka felé. Egészen kábának érezte magát. A régi kínai regényekben, kivált a Csin Ping Mej-ben, tíz-húsz lapnyi ártatlan leírás után a szerző általában közbeiktat egy illetlen jelenetet, mintha valami ígéretet teljesítene aggályos pontossággal.

- Szörnyű ostobán festhettem azután, hogy épp egy ilyen könyvet olvastam - mondta Okada.

Mikor odaért az Ivaszaki-kastély kőfalának jobb sarkához, ahol a lejtő elkezdődik, megpillantotta baloldalt az embercsoportot. Az előtt a ház előtt verődött össze, amelyet arrajártában mindig szemügyre vett. Ez volt az egyetlen tény, amit Okada akkor nem említett.

Vagy tíz nő állt a ház előtt, több mint a fele fiatal lány, s akkora zajjal voltak, akár az énekesmadarak. Okada nem látott semmit, minden különösebb kíváncsiság nélkül tartott feléjük, s vagy két-három lépésnyire letért az út közepéről.

A nők mind egy irányba néztek, s ahogy követte a tekintetüket, fölfedezte a zűrzavar okozóját: egy kalitka lógott a ház ablakában. Nem csoda, hogy a nők kijöttek a sodrukból. Mikor Okada meglátta a kalitkát, maga is megdöbbent. Benn egy madár repdesett kétségbeesetten, verdeső szárnyakkal, jajongva. S ahogy jobban megnézte, Okada fölfedezte azt a jókora kígyót is, amely a fejét a rács közé bedugva, megrémítette a madarat. A kígyó a fejével szétfeszített két vékony bambuszrudat, anélkül, hogy a kalitkát feltörte volna. De azzal, hogy a fejét átpréselte, akkora rést nyitott a rudak közt, amilyen vastag a teste volt.

Okada pár lépéssel közelebb ment, hogy jobban lásson, s már ott állt közvetlenül a lányok mögött.

A lányok láthatólag megkönnyebbültek, s mintha összebeszéltek volna, az ő személyében vélték fölfedezni a szabadítót; helyet adtak neki, előretuszkolták, s Okada ekkor vette észre, amit eddig nem: hogy a madár nincs egyedül.

A repdeső madár párja már a kígyó szájának csapdájába esett. S bár még csak egyik szárnyát kapta el a kígyó, már úgy látszott, nem él, talán a félelemtől, mert lógott a másik szárnya is, a teste meg mint egy vattacsomó.

Ez volt az a pillanat, mikor egy nő, a többieknél valamivel idősebb, és láthatólag a ház úrnője, riadtan, de szerényen megkérdezte:

- Nem tudna segíteni? Rémes ez a kígyó! - S hozzátette: - A lányok is kijöttek a szomszédból, de ez nem nőknek való!

- A hölgy - mondta az egyik lány - meghallotta, hogy lármáznak a madarak, és kinyitotta az ablakot. Mi meghallottuk, hogy fölsikolt, mikor meglátta a kígyót. S már tettük is le a munkát, és szaladtunk át. De nem tudunk segíteni. És a tanárnőnk is épp elment valahová. De még ha itt volna is, ő se tehetne semmit. Öreg hozzá. - A nő, aki a lányokat varrni tanította, nem vasárnaponként vette ki a szabadnapját, hanem a hónap minden ötödik napján, így lehettek hát ott épp aznap a lányok.

Mikor Okada mindezt elmondta, még hozzátette:

- Az a nő nagyon szép volt. - Azt azonban nem árulta el, hogy látásból ismeri, s ha ott megy el a ház előtt, mindig odaköszön neki.

Okada egy szót sem szólt, csak odaállt a kalitka alá, s megvizsgálta, a kígyó hogy kerülhetett oda. Úgy kúszott fel az ablakban csüngő kalitkához, hogy azt az Otama házát és a varróiskolát összekötő eresz alatt közelítette meg. Teste az eresz tartógerendáján nyugodott, akár egy keresztbe vetett kötél, s a farka nem látszott a ház sarokoszlopától. A kígyó ugyancsak hosszú volt.

"Az út túloldaláról az Ivaszaki-kastély sűrű cihereséből jöhetett - gondolta Okada. - S amilyen bolond az idő, eltévedhetett, s így akadt a madarakra."

Okadát egy pillanatra megzavarta a helyzet. Az nyilvánvaló, hogy a nők a kígyóval semmit nem tudnak kezdeni.

- Van valami éles szerszám a házban? - kérdezte.

- Fuss - mondta az úrnő egy kislánynak -, és hozd a konyhából a kést.

A kislány cseléd lehetett, mert ha hasonló nyári kimonót viselt is, mint a többi lányok, bíbor szalaggal kötötte fel az ujját.

A lány elfintorította az orrát, mintha azt mondta volna:

- Hogyne, kígyót vagdalni a halaskéssel!

- Ne aggódj - mondta az úrnője. - Majd kapsz egy újat.

Ettől a kislány megnyugodott, beszaladt, s már hozta is a kést.

Okada türelmetlenül kikapta a kezéből, ledobta a fapapucsát, s a fél lábával könnyedén föltornászta magát az ablakpárkányra; amilyen jó tornász volt, a bal kezével már el is kapta az eresz tartógerendáját.

Tudta, hogy a kés, még ha új is, aligha éles, így hát eszébe se jutott, hogy egy csapással próbálja kettészelni a kígyót. Nekiszorította a kés élével a kígyó testét a gerendának, s fel-alá húzgálta rajta az élét. Úgy érezte, üveget vág, ahogy a kés áthatolt a kígyó pikkelyein.

A kígyó szája addigra már beszívta a madár fejét is, s mikor a kígyó érezte, hogy megsebesült, vonaglani kezdett, valóságos hullámvonalat írt le a teste. De sem az áldozatát kiokádni, sem fejét a kalitkából kihúzni nem volt hajlandó.

Okada jó néhányszor, ide-oda, végighúzta rajta a kést, s a tompa penge végül is kettészelte a kígyót, mint egy darab húst a szeletelődeszkán. Még egyre tekergő alsó fele hullott le először, nagyot puffanva a tarack közé, az eresz alá. A másik fele azonban, miután a keresztgerenda nem tartotta, ott lóbálózott a levegőben, kalitkába szorult fejénél fogva. A kígyófej ugyanis duplájára dagadt, mert a madár félig már a szájában volt, s ottfogta a két, íjként megfeszült bambuszrúd. A döglött test súlya a kalitkát negyvenöt fokos szögben megbillentette. Az életben maradt madár folytatta eszeveszett táncát, s csoda, hogy ki nem merült, olyan erővel verdesett a szárnya.

Okada levette a kezét a keresztgerendáról, amire támaszkodott, s leszökkent a földre. Az a néhány lány, aki eddig lélegzetvisszafojtva figyelte, most visszatért a varróiskolába.

- Le kell szednünk a kalitkát, s ki kell húznunk a kígyó fejét - mondta Okada, s ránézett a ház úrnőjére.

De sem annak, sem a kislánynak nem akarózott bemennie, hogy leengedje a kócmadzagon lógó kalitkát, mert a kettévágott kígyó lóbálózó vége összevérezte az ablakdeszkát.

Ekkor megszólalt egy huncut hang:

- Akkor engedjem le én?

A kifutófiú volt az, a szake-boltból. Mindenki feléje fordult. Ő volt az egyetlen, aki erre járt ezen a bánatos vasárnap délutánon, amíg Okada a kígyóval győzködött. Egyik kezében kötéllel körültekert szakés palackot, a másikban számlakönyvet tartott, s csak állt és bámult tétlenül. De mikor a kígyó alsó fele kikötött a fűben, ott hagyta a földön a palackot is, a könyvet is, fogott egy kis követ, azzal verte a kígyó nyers húsát, s minden ütés, amit a vonagló testre mért, láthatólag élvezetet szerzett neki.

- Igazán nem akarok terhére lenni, de nagyon kérem, tegye meg nekünk - mondta az úrnő udvariasan. A cselédlány bevezette a fiút, az rövidesen felbukkant az ablakban, fölmászott a virágcserép mellett a párkányra, amennyire lehet, kinyújtózott, de még így is alig hogy elérte a zsineget.

- Kell? - kérdezte a lányt, de az visszariadt a kalitkától; erre leugrott, s kivitte a kalitkát a házon át az ajtóba.

- Én tartom, te csak törüld fel a vért - mondta. - A gyékényről is! - adta a tanácsot büszkén a lánynak, aki a nyomában kullogott.

- Ó, igen! Törüld csak fel! - mondta az úrnő, s a kislány beszaladt a házba.

Okada benézett a kalitkába, s látta, a madár ott reszket az ülőrúdon. Párja testének több mint a fele a kígyó szájában. Okada már kettévágta, de még mindig, az utolsó pillanatig elnyelni igyekezett áldozatát.

- Akarja, hogy kivegyem a kígyót? - fordult a fiú Okadához.

- Gondolod, hogy ki tudod? - kérdezte Okada mosolyogva. - Jó, vedd, de előbb húzd fel a rudak közepéig, különben eltörnek.

Sikerült neki, s az ujjai hegye közé csippentve meghúzta a madár farkát. - A mindenit! A kígyó megdöglött, de akkor se engedi!

Bementek a varróiskola utolsó, maradék tanítványai is, mert úgy vélték, már úgysincs mit nézniük.

- Nos - mondta Okada és körülnézett. - Azt hiszem, már nyugodtan elmehetek.

Szavai hallatán az úrnő, aki eddig láthatólag gondolataiba merült, hirtelen feléje fordult. Szeretett volna mondani valamit, de alig tudott megszólalni, s lesütötte a szemét. S ekkor megpillantott egy vérfoltot Okada kezén.

- Ó! - kiáltotta. - Bepiszkította a kezét! - Szólította a lányt, s kihozatott vele egy fa mosdótálat a bejárathoz.

Mikor Okada elmondta a történteket a nő viselkedéséről, nem számolt be részletesen, mindössze annyit jegyzett meg:

- El nem tudom képzelni, hogyan vehette észre azt a csöpp vérfoltot a kisujjamon.

Miközben Okada kezet mosott, a kifutófiú, aki azzal kísérletezett, hogy kihúzza a madarat a kígyó szájából, elkurjantotta magát:

- Hé!

A ház úrnője, aki ott állt Okada mellett, karján egy összehajtogatott tiszta törülközővel, a kurjantás hallatán megkérdezte:

- Mi baj?

- A másik madár majdnem kirepült a résen, amit a kígyó nyitott! - mondta a kölyök, s két tenyerét a kalitkára tette.

- Hagyd ott a kezed - mondta Okada, miközben az ujját törülgette a törülközővel, amit az úrnőtől kapott. Aztán odafordult hozzá, s megkérdezte: - Van egy darab erős fonala? Akkor összekötözhetjük a kalitka sérült részét, és a másik madár nem tud kirepülni.

- Papiros madzag is megteszi, amivel a hajamat szoktam felkötni? - kérdezte az úrnő, miután elgondolkodott egy pillanatig.

- Jó lesz - mondta Okada.

- Ott találod a tükörállványon - mondta a nő a cselédlánynak. Mikor a lány kijött, Okada elvette tőle a madzagot, s keresztül-kasul, találomra, befoldotta a két meghajlott rúd között a rést.

- Hát - mondta Okada és kilépett az ajtón -, azt hiszem, már semmi tennivalóm nincs.

- Szeretném, ha... akkor hát... köszönöm szépen - mondta a nő, ahogy kikísérte, mert képtelen volt kifejezni magát. Okada a fiúhoz fordult, s megkérdezte:

- Miután már eddig is annyi mindent csináltál, mit szólnál hozzá, ha még el is tüntetnéd valahová ezt a dogot?

- Jó. Majd bedobom a domb alján az árokba, ott, ahol a legmélyebb. Nincs egy darab kötelük? - kérdezte és körülnézett.

- Van. Legyen szíves, várjon egy csöppet - mondta az úrnő, s odasúgott valamit a lánynak.

- Akkor hát ég vele - mondta Okada. És elindult lefelé a lejtőn, hátra se nézett.

Okada ennyit mondott, majd szembefordult velem, s így szólt.

- Mint látod, törtem magamat, igaz, szép is volt az a nő.

- Igen, elhiszem - mondtam. De hozzátettem, teljesen őszintén: - Egy szép nő kedvéért kígyót ölni, érdekes história. Majdnemhogy tündérmese. Csak azt nem hiszem, hogy a história ezzel véget ért.

- Hogy? Ne légy bolond. Ha nem ért volna véget, csak nem gondolod, hogy tellegetném?

Azt hiszem, nem volt ebben semmi színlelés, de éreztem, hogy nagyon sajnálná, ha valóban véget ért volna.

Azt mondtam, olyan a történet, mint egy tündérmese, de még valami eszembe jutott, ahogy hallgattam. Ezt viszont nem mondtam meg Okadának. Úgy éreztem, hogy ő, aki épp a Csin Ping Mej-t olvasta, olyan nővel találkozott össze, mint Csin-lien volt, Aranylótusz, a regény hősnője.

Az egyetem valamennyi diákja, még az is, aki soha nem kért tőle kölcsön, ismerte az uzsorás Szuedzót, aki kollégiumi cselédből küzdötte föl magát pénzkölcsönzővé. Olyan azonban akadt néhány, aki nem tudta, hogy a nő a Muendzakán Szuedzó szeretője. Többek közt Okada sem. Akkoriban még én sem tudtam róla semmi közelebbit, de annyit igen, hogy a nőt, a varróiskola szomszédságában, Szuedzó tartja ki. Valamivel tehát mégiscsak többet, mint a barátom.


20 / Aznap, hogy Okada megölte a kígyót, Otama hirtelen megváltozott, a fiatalemberrel, akivel eddig csak pillantásokat váltott, most már szóba is elegyedett.

Egy nő szívéből megkívánhat valamit, bár eszébe se jut, hogy azt meg is vehetné. Valahányszor arra jár, mindig megáll a kirakat előtt, ahol azt - mondjuk egy gyűrűt vagy órát - kiállították, s el-elgyönyörködik benne. Nem is szándékosan megy oda, de ha történetesen arra jár, vagy a közelben akad egy és más dolga, szerét ejti, hogy szemügyre vegye. Bár tisztában van vele, hogy soha nem lesz módja megvennie, a lemondás és a vágy együtt valami túlságosan fájó, elég halovány és jólesően szomorú érzést kelt benne S ő még élvezi is. Ha viszont olyasmit kíván meg, amit megvehet, s amit mindenáron meg is akar venni, e fájdalom égetővé válhat. S kínzóvá, annyira, hogy nyugalma odavész. Még ha tudja, hogy az pár napon belül az övé lesz, akkor is alig bírja kivárni a pillanatot. Megesik, hogy egy hirtelen támadt elhatározással érte megy - legyen hőség vagy hideg, sötét este, zuhogjon az eső vagy havazzék. A nőt, aki boltban lop, ugyanebből a fából faragták. Egy különbség azonban mégis van. A bolti tolvaj eltörli a határvonalat reménytelen vágyának tárgya, a megvehetetlen drága holmi és a között, amit ha pénze van, megvehet.

Otama mindeddig úgy vágyott Okadára, mint a nő a drága holmira, amit csak távolból csodál, ám e holmi most egyszeriben olyasmivé vált, amit meg is akar vásárolni.

Az, hogy a madarát megmentette, most alkalmat adott rá, hogy közelebbről is megismerkedjék vele. Vajon küldjön neki valamit Uméval, hálája jeléül: S ha igen, mit? Talán lekváros buktát Fudzsimura cukrászdájából? Ez az ötletesség teljes hiányára vallana. Túlságosan is hétköznapi, ilyesmi bárkinek eszébe juthat. De ha sikerül elkerülnie, hogy hétköznapi legyen, s mondjuk, kicsi, színes szövetdarabkákból maga varr neki könyökpárnát, akkor nem fog-e mosolyogni rajta, mint a kislányos szerelem jelén? Képtelen valami jót kitalálni. Ám tegyük fel, hogy mégis kitalál, helyes az, hogy Ume vigye el neki?

Alig pár napja, a Nakacsón egy boltban névjegykártyát nyomatott, de ha csak ezt csatolja az ajándékhoz, nem elég. Szeretett volna írni is pár sort hozzá, de hogyan? Mindössze elemi iskolát végzett, s azóta sem volt alkalma, hogy tökéletesítse az ecsetkezelését, egy levélkét nem tudott tisztességgel megírni.

A varrástanárnő elmondta, hogy egy nagy úr házában dolgozott, s ha ő arra kérné, hogy megírja, meg is írná rögtön. De Otamának valahogy nem akarózott kérnie. Semmi olyasmit nem akart írni, amit szégyellnie kéne, de valahogy mégsem kívánta, hogy bárki is tudja: ő levelet írt Okadának. Akkor meg mit csináljon?

Mint ahogy egy úton többször végigmegy az ember ide-oda, Otama is végiggondolta mindezt logikusan, oda-vissza, s csak akkor vetette el a gondját, ha öltözködött, vagy Umét látta el utasításokkal a konyhai tennivalókra vonatkozólag. De utána megint csak ezen gondolkodott.

S akkor megérkezett Szuedzó. Mialatt Otama szakét töltött neki, újra eszébe jutott a kérdés.

- Min töröd a fejed? - kérdezte Szuedzó, egy csöppet szemrehányóan.

- Hogy min? - felelt semmitmondó mosollyal Otama, de titokban megrebbent a szíve. - Az égvilágon semmin.

Lassanként nagyon megtanulta, hogy éles szemű szeretőjének semmi betekintést ne engedjen abba, amit titkol előle.

Miután Szuedzó elment, azt álmodta, hogy végül egy doboz süteményt vásárolt, s elszalajtotta vele Okadához Umét. A kislány elment, s ő csak azután fedezte fel, hogy sem névjegyet, sem egy levélkét nem mellékelt az ajándékhoz. Ez annyira megdöbbentette, hogy fölriadt.

Lehet, hogy Okada nem ment el sétálni, de az is lehet, hogy ő nem vette észre, mikor arra ment, de a kígyó megölését követő nap Otamának nem nyílt alkalma megnézni az arcot, amelyet annyira vágyott látni. A második nap Okada megint arra ment el, mint általában. Odapillantott Otama ablakára, de bent olyan sötét volt, hogy nem vette észre őt. A rákövetkező nap, abban az időben, mikor jönni szokott, Otama fogott egy söprűt, s nekilátott söpörni az ajtóban. Por nemigen akadt, amit fölsöpörhetett volna, így hát, hogy mégis legyen valami tennivalója, először jobb oldalra, aztán bal oldalra tett át egy pár fapapucsot.

- Jajistenem! - mondta Ume, ahogy a konyhából kilépett. - Majd én kiseprek!

- Ezzel ne legyen gondod - mondta Otama. - Te csak törődj a főzéssel. Úgysincs semmi más dolgom. - Ezzel vissza is küldte a lányt a konyhába.

Ebben a pillanatban ért oda Okada, s szokása szerint köszöntötte. Otama fülig pirult, kővé meredve állt ott a seprűvel a kezében, de hagyta, hogy Okada elmenjen, egy szót sem szólt hozzá.

Majd ledobta a seprűt, mintha faszéncsipesz lenne, ami égeti a kezét, lerúgta a papucsát, és beszaladt a házba.

Leült a faszénszenelő elé, a felszított parázs fölött a széncsipesszel játszott, s közben arra gondolt: "Bolond vagyok! Azt hittem, furcsa lenne, ha egy ilyen hideg napon nyitva hagynám az ablakot és kinéznék. Tehát szándékosan odakint vártam, úgy tettem, mintha söpörnék. S mikor arra jött, mégse... mégse szóltam hozzá egy szót sem! Lehetek akármilyen zavarban, Szuedzónak mindig meg tudom mondani, amit akarok. Okadát akkor miért nem vagyok képes megszólítani? Az csak természetes, hogy megköszönjem a segítségét. Ha köszönetet se tudok mondani neki, akkor semmi kilátásom rá, hogy valaha is beszédbe elegyedjünk. Hiszen boldogan küldenék én Uméval ajándékot, de azt sem olyan könnyű megoldani, s ha a számat se tudom kinyitni előtte, akkor mit csináljak? Most mért nem voltam képes megszólalni? Jó, igaz, igaz, már majdnem sikerült. De nem tudtam, hogy mit mondjak! Ha a nevén szólítom, az bizalmaskodás. És az is furcsa lett volna, hogy egy férfinak, aki rám néz, azt mondom: - Hé, jó napot! - Ha jobban meggondolom, nem csoda, hogy akkor annyira izgatott voltam. Hiszen még most, hogy van időm gondolkodni, most se találom a kellő szavakat. Nem, ostobaság ezen még gondolkodni is. Nem is kellett volna mondanom semmit. Mindössze csak ki kellett volna szaladnom elébe. Akkor már nyugodtan mondhattam volna: - Engedje meg, hogy hálás köszönetet mondjak a múltkori kedvességéért. - Ezt, vagy más ilyesmit."

Imigyen törvén a fejét, miközben a szénnel babrált, észrevette, hogy a vas teáskanna fedője ugrándozik, félrecsúsztatta hát, hogy a résen a gőzt kiengedje.

Ettől a naptól kezdve szakadatlan vitát folytatott önmagával e kétféle lehetőségről, azaz hogy maga beszéljen Okadával, vagy Umét küldje üzenettel hozzá. Időközben annyira lehűlt az idő, hogy késő délután már különös lett volna nyitva hagyni az ablakot. Általában egyszer seperték föl a ház elejét, délelőtt, de azóta, hogy ő vette kézbe a söprűt, Ume délutánonként is fölsepert, nem adván alkalmat rá, hogy Otama maga seperjen.

Otama ekkoriban már később ment el a közfürdőbe, hogy útközben összetalálkozzék Okadával, de a háza és a domb lábánál épült fürdő közt oly kicsi volt a távolság, hogy nem sok valószínűsége volt a találkozásnak. Másrészt viszont, ahogyan teltek a napok, egyre kínosabb lett volna a lányt elküldeni hozzá.

Átmenetileg azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy más mederbe terelte a gondolatait: még csak meg se köszönte a dolgot Okadának! Minthogy nem viszonozta a kedvességét, amint kötelessége lett volna, most Okada lekötelezettje. S nyilvánvaló, hogy ezzel Okada is tisztában van. Tehát az ő számára jobb, ha így marad a helyzet, mintha idétlen módon megpróbálná kifizetni.

De akkor is szeretett volna közelebbről megismerkedni vele, lekötelezett voltát használva további kapcsolatuk kiindulópontjául. Ami azt illeti, rengeteg gondot pazarolt rá, hogy ezt nyélbe üsse.

Otama természettől bátor volt, s azóta, hogy néhány hónappal azelőtt Szuedzó szeretője lett, s kénytelen volt a maga bőrén tapasztalni a megvetést, amit az őt körülvevő emberek a más szeretője iránt kifelé tanúsítanak, és az irigységet, amit befelé éreznek, megtanulta, hogy a világot semmibe vegye. Minthogy azonban alapjában véve mégiscsak jó volt, s az élet dolgaiban mindeddig elég tapasztalatlan, nehezére esett, hogy egy diákot a szállásán személyesen keressen fel.

Akadt még néhány szép őszi nap, mikor az ablakát nyitva tarthatta, s köszöntést válthatott Okadával, de kapcsolatuk az emlékezetes esemény óta változatlan maradt, s attól, hogy egy ízben szót váltottak, s ó átnyújtott neki egy törülközőt, semmivel sem vált meghittebbé. S ez több volt számára, mint kudarc.

Ha megjött Szuedzó és elbeszélgetett vele a faszénszenelő fölött, elképzelte, milyen is lenne, ha Okada ülne ott az ő helyében. Ezt kezdetben hűtlenségnek érezte, de lassan-lassan már nem is szégyellte, hogy Szuedzó szavaira válaszolgat, de közben Okada jár az eszében. S ráadásul, ha átengedte magát Szuedzónak, szemét behunyva Okada képét látta. Álmában néha együtt voltak. S nem is kellett hozzá semmiféle kínkeserves előkészület. De abban a pillanatban, mikor arra gondolt, milyen boldog is, a férfi Szuedzónak bizonyult Okada helyett. Ilyenkor felriadt döbbenetében, s az idegei úgy megfeszültek, hogy néha bosszúsan elsírta magát.

Már november volt, szép, tartós nyárutó, így Otamának megvolt a mentsége, hogy ablakát nyitva tartva várjon Okada napi sétájára. Előzőleg fagyos, nyirkos napok járták, jó darabig nem látta, s ez ráült a kedélyére. De szelíd természete lévén, nem bosszantotta a cselédjét indokolatlan követelésekkel, s Szuedzónak se vágott szomorú képet.

Ilyenkor magára maradt a faszénszenelővel, s könyökét az állványán nyugtatta. Elüldögélt csöndesen, s annyira elveszettnek látszott, hogy egy szép nap Ume megkérdezte:

- Valami baj van?

De most, hogy napról napra láthatta Okadát, madarat lehetett fogatni vele, s könnyű léptekkel szaladt át apja házába.

Egyszer egy héten mindenképp meglátogatta, de sohase maradt tovább, mint egy óra hosszat. Az apja nem hagyta, hogy tovább maradjon. Mikor beállított, mindig ugyanolyan kedvesen fogadta. S ha volt valami finomság otthon, elébe tette, és teát főzött neki. De ha ezzel végzett, már küldte is el:

- Jobb, ha most elmégy.

Az öreg azt mondta, ez nem csupán egy vénember türelmetlensége, hanem önzés lenne a lányát olyan soká ott tartania, ha egyszer épp ő küldte szolgálni. Második vagy harmadik látogatása alkalmával Otama közölte vele, hogy tovább is maradhat, mert az ura soha nem jön reggel, az öreg azonban nem engedte, hogy az idejét rá pazarolja.

- Nos, lehet, hogy igazad van - mondta -, hogy eddig nem jött reggel, de akkor se lehetsz biztos benne, hogy valami váratlan dologgal nem állít be hozzád. Ha megkérted rá, s ő megengedte, akkor rendben van. De te csak beugrottál hozzám bevásárlás közben, nem maradhatsz hát sokáig. Semmi mentséged nem volna, ha azt hinné rólad, hogy tétlenül lopod a napot.

Tudta, hogy bántaná az öreget, ha megtudná, hogy Szuedzó mivel foglalkozik, s aggódott is emiatt. Ha ott járt nála, megpróbálta ki tudni, hogy rájött-e valamire, de mind ez ideig semmiről nem volt tudomása. S ez természetes is. Mióta ideköltözött, rákapott az olvasásra, könyveket kölcsönzött, s az orrán pápaszemmel naphosszat ült és bújta őket. A sajátos írásjegyekkel nyomtatott, romantikusan kanyargó históriákat és életrajzokat. Ha a könyvkölcsönző regényeket mutatott és ajánlott neki, az öregember azt felelte: - Mit? Ilyen hazugságokat?

Este, ha már belefáradt az olvasásba, elment valami játékszínbe, hallgatta a komikus meséket, a csattanós történeteket, s nem kérdezte, igazak-e vagy sem. Ám a Hirokodzsi-terembe ritkán ment el, csak ha nagyon kedvelte az előadót, mert ott javarészt történelmi elbeszéléseket adtak elő. Más szenvedélye nem is volt, s mivel távolállókkal sosem pletykáit, nem kötött új barátságokat, így hát nemigen adódott alkalom rá, hogy fülébe jusson valami Szuedzóról.

Szomszédai közül némelyiknek mégis szöget ütött a fejébe, hogy ki is lehet az öreg házának szép látogatója, s végül kiderítették, hogy az uzsorás szeretője az. Ha az öregember két tőszomszédja hírharang lett volna, már rég utat talált volna hozzá a kínos értesülés, hiába hogy nem érintkeztek. De szerencsére nem volt valószínű, hogy a szomszédok megzavarják a lelke nyugalmát, mert az egyikük kistisztviselő volt egy múzeumban, s minden szabad idejét azzal töltötte, hogy régi kínai írásjegyek mintakönyveit gyűjtötte és az íróecset használatát tanulta, a másik meg vésnök volt, aki megmaradt a régi szakmánál, mikor vésnöktársai java része felhagyott már a mesterséggel, hogy pecsétnyomókat gyártson. Abban a házsorban, ahol az öregember háza is állt, más kereskedés nem volt, csak egy metéltvendéglő, egy rizssüteménybolt és egy fésűs.

Az öregember még meg se hallotta a lánya gyöngéd köszöntését, már az ajtó nyílásáról, Otama fapapucsának könnyű koppanásából tudta, hogy ki jön. Ilyenkor letette a könyvet, amit épp olvasott, s várta, hogy belépjen a szobába. Ha levehette a szemüvegét és ránézhetett drágalátos leányára, számára ünnepnap volt. Szemüveggel persze jobban látott, de úgy érezte, a pápaszem gát közte meg Otama között. Általában annyi mondanivalója volt, hogy mikor Otama már elment, még mindig eszébe jutott egy és más, ami elmondatlan maradt. De azt soha el nem felejtette, hogy: "Add át üdvözletemet az uradnak."

Aznap, hogy Otama olyan játékos kedvében ment el hazulról, apját is jókedvében találta, az öreg előadott neki egy udvari mesét, ő meghallgatta, s megevett egy hatalmas rizsostyát.

- Én vettem - mondta az öregember -, a Hirokodzsin, egy pék újonnan nyílt fióküzletében. Az oszendzsui híres pékségből való.

Miközben mesélt, többször is megkérdezte:

- Nem kell még menned?

- Emiatt ne aggódj! - nyugtatta mosolyogva Otama. S ott maradt majdnem délig.

Tudta, ha elmondaná az apjának, hogy Szuedzó mostanában a legváratlanabb időpontokban érkezik, az öreg még gyakrabban figyelmeztetné, hogy mennie kell már.

De Otama már elszemtelenedett, és nem izgatta különösebben, ha Szuedzó épp akkor állít be, mikor ő nincs otthon.


21 / Lehűlt az idő, s a deszkával burkolt szennyvízcsatorna fedőlapjait odakint vastag jég borította. Otama sajnálta Umét, hogy hosszú kötélen kell felhúznia a vizet a mély kútból, egy pár kesztyűt vett neki. De Ume, aki vesződségnek találta, hogy kesztyűt húzzon, aztán meg, ha a konyhában dolgozik, levesse, drága kincsként vigyázott a kesztyűre, s továbbra is csupasz kézzel húzta a vizet. Otama nem győzte mondogatni neki:

- Meleg vízben mosd a ruhát és meleg vízzel mosd fel a padlót. - De Ume keze változatlanul vörös volt és repedezett.

Otama, mert együtt érzett vele, egyre magyarázta:

- A legrosszabb, ha vizes marad a kezed. Ha a vízből kiveszed, törüld meg rendesen.

Még egy darab szappant is vett neki erre a célra. De a lány keze mindjobban kicserepesedett, annyira, hogy Otamának fájt ránéznie. "Miért olyan vörös és repedezett a keze? - töprengett. - Én legalább annyit dolgoztam, mint ő, de az enyém nem volt ilyen."

Annak idején Otama, amint a szemét reggel kinyitotta, nyomban fölkelt. De mostanában, hogy Ume közölte vele: befagyott a lefolyó, maradjon ágyban, úrnője bent maradt a takarók alatt.

Illetlen gondolatok ellen a legbiztosabb orvosság, figyelmeztetik a fiatalokat a nevelők, ha mindjárt elalusznak, amint lefeküdtek, s nyomban fölkelnek, amint fölébredtek, mert az ágy melegében a fiatal erőből kihajtanak a képzelet mérgező s könnyen lángra lobbanó virágai. Ilyenkor Otama képzelete is elszabadult. Szeme égett, s a forróság a szemhéjáról átterjedt az arcára is, mintha megittasult volna a túl sok szakétól.

Egy csillagos éjszakát követő fagyos reggel Otama lustán és hosszan heverészett az ágyban - erre nemrég szokott csak rá. Amíg az elülső ablakban meg nem pillantotta a reggeli napot, nem kelt föl. Aztán épp csak hogy átkötötte egy keskeny szalaggal a kimonója derekát, házikabátot kapott magára, megállt a nyitott folyosón a szobán kívül, és fogat mosott. Váratlanul kinyílt a rácsos ajtó, s Ume barátságosan üdvözölte a látogatót. Otama hallotta, hogy belép a szobába.

- Hallod-e? Te világ lustája! - mondta Szuedzó, és leült a faszénszenelőhöz.

- Jaj! Bocsánat - mondta Otama, s kikapta szájából a fogkefét. - Rettentő korán jött.

Mosolygós arcát, mely piros volt, mintha fejébe szaladt volna a vér, Szuedzó szebbnek látta, mint valaha. Mióta ideköltözött a Muendzakára, napról napra szebb lett. Szuedzó kezdetben modorának lányos gyermetegségét csodálta. Ez az utóbbi időben megváltozott, de Szuedzó most még jobban el volt bűvölve tőle. A változásban bizonyítékát látta, hogy Otama érti a szerelmet, s büszke volt rá, hogy amit tud, tőle tanulta. Bármilyen éles volt is a valóságérzéke, nevetségesen félreértette szeretője lelkiállapotát. Otama kezdetben híven szolgálta őt, de boldogtalansága és a sok töprengés eredményeként, amit élete hirtelen változása okozott, eljutott a magabiztosság olyan fokára, amelyet már akár arcátlan nemtörődömségnek is nevezhetnénk.

Gondolkodása olyan hidegen számító lett, mint a nagyvilági nők java részének is csak akkor, ha már sok mindent átéltek, sok férfival volt dolguk. Szuedzó izgatónak találta, ha Otama hidegen játszott vele. Mert Otama kezdte elhanyagolni a kötelességeit, egyre kevésbé volt tekintettel rá, s mind rendetlenebb lett. De ez a rendetlenség is csak szította Szuedzó szenvedélyét. Nem volt tisztában e változások alapjával, s így még jobban elbűvölte.

Otama leguggolt, odahúzott magához egy sárgaréz mosdótálat, s azt mondta:

- Forduljon meg, legyen szíves.

- Miért? - kérdezte Szuedzó, s rágyújtott egy cigarettára.

- Mert mosdom.

- Miattam ne izgasd magad. Csak mosakodj.

- De ha itt ül és bámul, akkor nem tudok.

- A mindenit, de illedelmes vagy. Így? Jó? - S Szuedzó háttal a folyosónak szívta el a cigarettáját. "Micsoda ártatlan jószág" - gondolta.

Otama hátratolta a kimonóját, hagyta, hogy két válla kicsússzon alóla, és sietve megmosdott. Nem olyan alaposan, mint máskor, de a bőrének semmi olyan hibája nem volt, amit rejtegetnie vagy titokban kendőznie kellett volna, így semmi oka nem volt, hogy zavarba jöjjön, ha nézik.

Szuedzó hamarosan vissza is fordult. Otama, mert mosdott közben, nem vette észre, de amikor végzett és odahúzta maga elé a tükörállványt, meglátta benne Szuedzó arcát, s szájában a cigarettát.

- Ó, szóval maga ilyen ember - mondta, s folytatta a fésülködést.

Nyakának és hátának az a fehér háromszöge, ami kilátszott a laza kimonó alól, puha, magasra emelt karja, amiből a könyöke fölött is látszott egy arasznyi, olyan látvány volt, amire Szuedzó sosem unt volna rá.

- Ne siess - mondta, szándékosan fesztelenül, mert félt, hogy hallgatása majd sietteti Otamát. - Nincs a jöttömnek semmi határozott célja. Mikor a múltkor megkérdezted, mikor jövök, azt mondtam, ma este. De el kell utaznom Csibába. Ha minden jól megy, holnap már visszajöhetek. Ha nem, csak holnapután.

- Ó! - mondta Otama, s a fésűjét törülgetve hátranézett rá. Arcára szomorúságot erőltetett.

- Légy jó kislány, és várj rám - mondta Szuedzó jókedvűen, s becsúsztatta cigarettatárcáját a kimonója ujjába. Váratlanul fölállt s kiment.

Otama ledobta a fésűt, s utánaszólt:

- Jaj, bocsásson meg, hogy még egy csésze teát sem adtam! - De mire utolérte s kikísérhette volna, Szuedzó már kinyitotta az ajtót és elment.


Ume behozta Otama reggelijét a konyhából, letette, s bocsánatkérően meghajolt.

- Miért kérsz bocsánatot? - kérdezte Otama. Leült a faszénszenelőhöz, s a széncsipesszel leverte a tűzhelyről a hamut.

- Mert elkéstem a teával.

- Ó, azért? Csak udvariasságból kértem. Az urad nem törődik vele - mondta, s fölvette az evőpálcikákat.

Ume figyelte, hogy eszik, s arra gondolt, hogy Otama szokatlanul elnéző, bár, ami azt illeti, úrnője ritkán jött ki a sodrából. Az alig-mosoly, amivel megkérdezte: - Miért kérsz bocsánatot? - most sem tűnt el enyhén kipirult arcáról. A lány el nem tudta képzelni, miért mosolyog Otama, de ahhoz egyszerű teremtés volt, hogy az okait kutassa. S úgy érezte, őrá is átragadt úrnője jókedve.

Ume arca láttán Otama még jobban felvidult, s megkérdezte.

- Nincs kedved hazamenni?

A lány szeme elkerekedett a csodálkozástól. A Meidzsi-korszak második évtizedében még mindig éltek az edói kereskedőházak szokásai, jóllehet lassan kihalásra voltak ítélve, így hát még azokat a cselédeket sem engedték egykönnyen haza, legfeljebb a Cselédek napján, akiknek a családja ott élt a városban.

- Nos - folytatta Otama -, minthogy az urat nem kell várnunk az este, ha kedved tartja, nyugodtan hazamehetsz és otthon töltheted az éjszakát.

- Jaj, komolyan? - Ume nem kételkedett Otama őszinteségében, csak úgy érezte, méltatlan e szívességre.

- Már miért hazudnék? Soha nem tréfáltam veled tisztességtelenül. Nem kell elraknod a reggeli edényt sem, menj csak... most rögtön! Tied az egész nap, s maradj otthon éjszakára is. De holnap kora reggel itt légy, erről ne feledkezz meg.

- Hát persze... itt leszek! - mondta Ume, s arca kipirult örömében. Látta apja házát, kapujában a két-három riksát, apját a párnán pihenni, azon a kicsi helyen, mely alig nagyobb, mint a párna, a fiókos szekrény és faszénszenelő közt. S dolgozni is látta az apját, s az anyját is, haja oldalt lazán az arcába lógott, vékony szalag tartotta a kimonója ujját, s így az ritkán csúszott le a válláról. E képek, mint megannyi árnykép, gyors egymásutánban követték egymást Ume képzeletében.

Miután Otama megreggelizett, Ume kivitte a tálcát. A kislány úgy érezte, el is kell mosogatnia, bár úrnője azt mondta, hagyja ott az edényt, így mire Otama kiment a konyhába, kezében a papirosba csomagolt valamivel, Ume már a tányérokat, tálkákat öblítette le a forró vízzel teli fadézsában.

- Ó, hát mégis elmosogattál, hiába mondtam, hogy nem kell? Megcsináltam volna helyetted. Nem olyan nagy munka nekem, hogy elmosogassak néhány edényt. Tegnap megcsináltad a hajadat, most jól áll, nem? Siess és öltözz. Nincs semmim, amit ajándékba küldhetnek a szüleidnek, így hát fogadd el ezt.

Otama odaadta Uménak a papírcsomagocskát. Egy kék, kártyaforma féljenes volt benne.

Otama sietve útjára küldte Umét, s ahogy az egy jó cselédlányhoz illik, selyemszalaggal fölkötötte a kimonója ujját, kimonója alját begyűrte az öve alá, s kiment egyenest a konyhába. Úgy állt neki a félig elmosogatott tálkáknak és tányéroknak, mintha ez kellemes időtöltés lenne. Hozzászokott az ilyen munkához, gyorsabban és alaposabban tudta volna elvégezni, mint Ume, de most sokkal lassabban csinálta, elpiszmogott az edényekkel, mint egy gyerek a játékszereivel. Öt percig is tisztogatott egy-egy tányért. Arca jókedvű volt, rózsás, szeme messze tekintett.

Reménykeltő képek bukkantak fel a képzeletében. A nők szánalmasan ingatagok az elhatározásaikban, mindaddig, amíg el nem szánják magukat valamire, de ha egyszer eldöntötték, hogy mi légyen a cselekvésük útja, úgy vágtatnak végig rajta, mint a szemellenzős ló, se jobbra, se balra nem tekintve. Az akadály, amitől egy körültekintő férfi visszariadna, egy elszánt nőnek semmi. Olyasmit is mernek, amitől a férfiak ódzkodnának, s olykor szokatlan sikert aratnak.

Otama oly soká késleltette a vágyát, hogy kezdeményező lépést tegyen Okada irányában, hogy ha történetesen közelebbről figyeli valaki, már bosszankodott volna a határozatlanságán. De most, hogy Szuedzó közölte vele, Csibába utazik, eltökélte, hogy úgy vág neki a céljának, mint hajó a kedvező szélben, kibontott vitorlákkal a kikötőnek. Szuedzó, aki akadály lett volna az útján, az éjszakát Csibában tölti, a lány pedig a szüleinél.

Micsoda élvezet volt Otama számára, hogy másnap reggelig lerázhatott magáról minden féket! Minthogy minden olyan jól ütött ki, úgy vélte, ez csak kedvező előjel lehet, s hogy el fogja érni a célját. Ha máskor nem, hát aznap Okada biztos, hogy elmegy a háza előtt! Néha kétszer is elment, egyszer oda, egyszer vissza. S még ha egyszer nem veszi is észre, másodszor lehetetlen. "Bánom is én, mi lesz... ma megszólítom! S ha egyszer megszólítottam, biztos, hogy megáll velem beszélgetni" - mondta magában.

Megalázó helyzetben van, az igaz, hogy egy uzsorás szeretője. De akkor is szebb, mint szűz korában. Ráadásul balsorsa olyasmire is megtanította, amit máskülönben nem tudott volna: ki tudja miért, de érdekli a férfiakat. S ha valóban ez a helyzet, Okada aligha nézhet rá csak rosszallóan. Nem, erről szó sem lehet. Ha ellenszenves volna neki, nem hajolna meg előtte mindig, valahányszor látják egymást. Ez az érdeklődés tette, hogy nemrég megölte a kedvéért a kígyót. Kétséges, hogy fölajánlotta volna a segítségét, ha ez bárki más házában történik. Ha nem az övében, oda se néz. Ráadásul, ha ő ennyire kedveli, szíve majd minden vagy minden melegével, akkor ezt neki is éreznie kell. "Nos, még egy gyereket megszülni sem olyan nehéz, mint ahogy az ember előre hinné" - biztatta önmagát.

S ahogy a gondolatait fürkészte, észre se vette, hogy a víz a dézsában teljesen kihűlt.

Miután a tálcákat fölrakta a polcra, leült szokott helyére a faszénszenelőhöz. Nyugtalan volt. Fogta a csipeszt, s megpiszkálta a zsarátnokot, amit Ume elegyengetett. Majd fölállt, hogy kimonót váltson.

- Elmegyek a fodrászhoz - határozta el.

A fodrászt, különleges alkalmakra, egy jó szándékú nő ajánlotta neki, aki rendszeresen eljárt hozzá, hogy rendbe hozza a haját. De Otama még sosem volt ott.


22 / Egy európai gyermekkönyvben van egy mese valami pecekről. Nem emlékszem rá pontosan, de egy parasztember fiáról szól, aki útközben újra meg újra bajba keveredik, mert a pecek, ami a kordéja kerekét a tengelyén tartja, minduntalan kiesik. A történetben, amit most el fogok mondani, a passzírozott babfőzelékben főtt makréla játssza e pecek szerepét.

A kollégiumi és penzióbeli koszt olyan sovány volt, hogy kis híján éheztem, mégis akadt egy étel, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Mindegy, hogy levegős volt-e a szoba vagy sem, tiszta-e a tálca, amin felszolgálták, amint ezt megláttam, már éreztem is a kollégiumi menza meghatározhatatlan szagait. Ha főtt halat adtak tengerifűvel, már hozzáképzeltem a szagot. S ha e főtt hal makréla volt passzírozott babfőzelékkel, tévképzetem lebírhatatlanná vált.

Egy napon, bármennyire undorodtam tőle, épp ezt adtak vacsorára a Kamidzsóban. A lány letette elém a tálcát, de látva, hogy nem kívánkozik megfognom az evőpálcikákat, ami ritkán esett meg velem, megkérdezte:

- Nem szereti a makrélát?

- Hát éppenséggel nem lelkesedem érte. Sütve örömmel megeszem. De így, főve és babfőzelékkel nem.

- Ó, ne haragudjon. A gazdasszonyom nem tudta. Hozzak inkább tojást helyette? - mondta, s már vitte volna vissza.

- Várjon egy pillanatig - mondtam. - Még nem vagyok éhes, elmegyek járni egyet. Mentsen ki a gazdasszonyánál. Ne mondja meg neki, hogy nem szeretem. Igazán nem akarok semmi alkalmatlanságot.

- De komolyan, nagyon sajnálom...

- Semmi az egész.

A lány látta, hogy fölállok, és hakama-nadrágot veszek, visszavitte a tálcát a konyhába.

- Itthon vagy, Okada? - szóltam be a szomszédomnak.

- Parancsolsz valamit? - kérdezte csengő hangon.

- Semmi különöset, csak elmegyek járni egyet. S valamelyik utamba kerülő vendéglőben megeszem egy szukijakit. Tarts velem.

- Jó. Úgyis szeretnék valamit elmondani neked.

Leakasztottam a sapkámat a fogasról, s a barátommal kettesben kimentem a Kamidzsóból. Azt hiszem, már négy is elmúlhatott. Nem beszéltük meg, hogy merre menjünk, de mikor a penzió kapuján kiléptünk, önkéntelenül jobbra fordultunk. Mikor a Muendzakára értünk, megböktem a barátomat:

- Nézd... ott van!

- Kicsoda? - kérdezte, pedig nagyon jól tudta, kire gondolok, s felnézett az utca bal oldalán a rácsos kapus házra.

Otama ott állt a ház előtt. Még betegen is gyönyörű lett volna. De egy fiatal és egészséges szépséget még szebbé tesz, ha kikészíti magát, ő pedig kikészítette. Meg nem tudtam mondani, miért, de valahogy más volt, mint szokott. Gondoltam, bájosabb, mint valaha. S az arca sugárzott, hogy belekápráztam.

Szemét Okadára szegezte, s úgy éreztem, egészen átlényegül. Mikor Okada megemelte a sapkáját, láttam, hogy a fiú milyen feldúlt, s hogy önkéntelenül megnyújtja a lépteit.

Mint harmadik megtehettem, s hátra is néztem több ízben, s láttam, hogy a nő a szemével követi Okadát.

Okada leszegett fejjel ment le a lejtőn, semmit se lassított a léptén. Én némán a nyomában. Ellentmondó gondolatok kavarogtak bennem. A forrásuk, hogy szerettem volna Okada helyébe lépni. De a tudatom nyomban undorodva tiltakozott. Megtagadván hát e vágyamat, arra gondoltam, hogy nem lehetek ilyen aljas - de mégis bosszantott, hogy képtelen vagyok e gondolatot teljesen elnyomni.

A vágy, hogy Okada helyébe lépjek, nem annyit jelentett, hogy én szíves örömest engedtem volna a nő csábításának. Csak egyszerűen úgy éreztem, boldoggá tenne, ha engem is, mint Okadát, egy ilyen gyönyörű nő szeretne. De én vajon az ő helyében hogyan viselkednék? Fenntartanám magamnak a választás szabadságát, de nem szaladnék el, mint az imént Okada. Meglátogatnám, beszélgetnék vele. Megőrizném az ártatlanságomat, de odáig mindenesetre elmennék, hogy be-betérjek hozzá, elbeszélgessek vele, s szeressem, ahogy az ember a húgát szereti. És segítenék rajta. Kiszabadítanám ebből a mocskos fertőből. Idáig elment a képzeletem!

Csak mentünk, szó nélkül, amíg le nem értünk a domb alján az útkeresztezésig. Csak akkor sikerült annyira erőt vennem magamon, hogy megszólaljak, mikor már elhagytuk a rendőr dobogóját.

- Idehallgass - mondtam -, kezd a helyzet veszélyessé válni.

- Micsoda? Mi válik veszélyessé?

- Ne tettesd magad. Nem tudod ezt a nőt kiverni a fejedből, míg itt bandukolsz. Sokszor visszanéztem, mindig téged lesett. Valószínű, hogy még mindig ott álldogál, s bámul utánad. Pontosan, ahogy a kínai Co-krónikában áll: "Tekintetével fogadta a nőt és tovakísérte." Csak a te esetedben épp fordítva van.

- Erről egy szót se többet. Minthogy te vagy az egyetlen, akinek bizalmasan elmondtam, hogyan ismertem meg, te aztán igazán ne ugrass vele.

Leértünk a tó szélére, s megálltunk egy pillanatra.

- Menjünk arra? - kérdezte Okada, s a tó északi csücske felé mutatott.

Rábólintottam, s balra fordultunk. Talán tíz lépésre rá fölnéztem az út mentén a két, emeletes házra, s úgy látszik, félhangosan megjegyeztem:

- Az egyik Fukucsié, a másik Szuedzóé.

- Micsoda különbség. Bár úgy hallom, a méltóságos úr sem éppen tisztességes.

- Fukucsi politikus is, és egy politikus - mondtam anélkül, hogy a kérdésen sokat töprengtem volna - élhet akárhogy, mindenképpen ki van téve a rágalmaknak. - Talán azért, hogy a két ember közötti távolságot, amennyire lehet, hangsúlyozzam.

Fukucsi házát elhagyva, az északi oldalon, két-három épülettel odébb egy kis házat pillantottunk meg, édesvízi halat formázó cégér függött rajta.

- Ha én ezt a cégért látom - mondtam -, az az érzésem támad, mintha a Sinobadzu-tó halát főznék itt.

Ahogy beszélgettünk és továbbmentünk, át egy kicsi hídon, ami a tó északi csücskéhez vezetett, egy diákegyenruhás fiatalembert pillantottunk meg a vízparton, aki csak állt ott, s figyelt valamit. Közeledtünkre odakiáltott nekünk:

- Hahó, fiúk!

Isiharának hívták, nagyon szerette a dzsúdót, és jellemző volt rá, hogy tankönyveken kívül soha más könyvet nem olvasott, ezért aztán sem Okada, sem én nem barátkoztunk vele, de nem mondhatnám, hogy utáltuk volna.

- Hát te meg mit nézel itt? - kérdeztem.

Nem felelt, csak a vízen túlra mutatott. Elnéztünk arrafelé, át az esti levegő szürke homályán. Abban az időben onnan, a Nedzu-ároktól, ahol álltunk, az egész tavat benőtte a szittyó. A tó közepe táján egyre gyérültek az aszott tövek, ott már nem látszott más, csak a sok száraz tavirózsalevél, mint megannyi rongycsomó, s itt-ott a különféle tavirózsatermés. Ettől volt olyan festőien kietlen a kép. A kátrányfekete kövek közt, a víz halvány fényeket tükröző sötétszürke színén vagy tucatnyi, lassan ide-oda úszkáló vadludat láttunk. De némelyik mozdulatlanul pihent a vízen.

- El tudsz dobni odáig? - kérdezte Okadát Isihara.

- Persze hogy el, de azt már nem tudom, hogy el is találok-e valamit.

- Gyerünk. Próbáld meg.

Okada habozott.

- Épp nyugovóra akarnak térni, nem? Kegyetlenség megdobálni őket.

Isihara nevetett. - Ne légy olyan érzelgős. Ha te nem dobsz, dobok én.

- No, akkor majd fölröppentem őket - mondta Okada, s vonakodva fölvett egy követ.

A kicsi kő halkan szisszenve hasította a levegőt. Figyeltem, hol éri a vizet, s láttam, hogy az egyik vadlúd nyaka lecsuklik. A többi vad szárnycsapkodással, kiáltozva szóródott szét és siklott a víz színe fölött. De egyik sem emelkedett magasan a levegőbe. Amelyet kő ért, az ott maradt, ahol volt.

- Pompás találat! - kiáltotta Isihara. Kis ideig a víz szinét nézte, majd kijelentette: - Ezt megkerítem. De segítsetek egy kicsit.

- Már hogy tudnád? - kérdezte Okada. Akárcsak én, ő is kíváncsian várta a választ.

- Most nem alkalmas rá az idő - mondta Isihara. - De félóra múlva sötét lesz. Akkor már semmi az egész. Ahhoz, hogy oda kijussak, nem kell segítenetek, de akkorra mindenképpen legyetek itt, és tegyétek, amit mondok. És nagy lakomát csapunk!

- Ez jól hangzik - mondta Okada. - De mit csináljunk addig?

- Én majd eltéblábolok itt. Ti menjetek, ahova tetszik. Ha mind a hárman itt maradunk, magunkra vonjuk a figyelmet.

- Megkerüljük a tavat addig - mondtam Okadának.

- Jó - válaszolta, és elindultunk.


23 / Mi Okadával átmentünk a Hanadzonocsó végén, a To-sógú-szentélyhez vezető kőlépcsők felé. Kezdetben szótlanul.

- Szegény madár - jegyezte meg Okada, mintha magának mondaná.

Minden logikai összefüggés nélkül a nő jutott eszembe a Muendzakán.

- Tudod - mondta Okada, most már nekem -, nem akartam eltalálni.

- Tudom - mondtam, s még mindig a nő volt az eszemben.

Egy idő múlva hozzátettem: - De érdekelne, hogyan akarja megkeríteni Isihara a madarat.

- Igen - mondta Okada. Mentünk, s láttam, gondolkodik valamin. Talán a vadlúdon.

Mikor délnek fordultunk a kőlépcső lábánál, a Benten-szentély irányába mentünk tovább, de a madár halála megülte a kedélyünket, s széttördelte a beszélgetésünket.

Mikor elmentünk a szentély bejárata előtt, Okada hirtelen megszólalt:

- Még a végén elfelejtem elmondani, amit akartam. - Látszott, komoly erőfeszítést kíván, hogy más irányba terelje a gondolatait.

A hír, amit közölt velem, megdöbbentett. Úgy tervezte, majd este, a szobámban mondja el, de eljött sétálni, amikor hívtam. Aztán az jutott eszébe, hogy talán a vendéglőben, de most úgy látszott, erre se igen nyílik majd lehetőség, így hát elhatározta, hogy mégis most, a séta közben mondja el. Közlendője ez volt:

- Elmegyek külföldre, még mielőtt a diplomát megszerezném. Már meg is kaptam az útlevelemet a külügyminisztériumtól. És elküldtem az értesítést, hogy lemondok a diplomáról. Ismered azt a német professzort, a távol-keleti járványos betegségeket tanulmányozza. Nos, ő alkalmazott azzal, hogy négyezer márkát fizet az oda-vissza útra, s Németországban havonta kétszáz márkát. Egy diákot keresett, aki olvas kínaiul, és németül is beszél. Baelz professzor engem ajánlott, elmentem hát hozzá és levizsgáztatott. Klasszikus kínai orvosi művekből kellett németre fordítanom néhány bekezdést, de sikerült. És mindjárt alá is írtam a szerződést.

A lipcsei egyetemi tanár magával viszi Okadát, és segítségére lesz, hogy ledoktoráljon. S Okada engedélyt kap, hogy doktori disszertációjának témájául a távol-keleti orvosi irodalmat válassza, amit a professzor számára németre fordít.

- Holnap kiköltözöm a Kamidzsóból, át a doktor cukidzsi-beli házába. Becsomagolom a könyveket, amelyeket Kínában és Japánban összegyűjtött. Aztán segítségére leszek Kjúsúban a kutatási munkájában. Onnét hajózunk át Németországba, a Messagerie Maritime társaság hajóján.

Útközben meg-megálltam, hogy újra meg újra közöljem vele, mennyire meglep, amit mond, s hogy dicsérjem céltudatosságát, de mindvégig az volt a benyomásom, hogy elbeszélgettük az időt, s közben alig haladtunk. De mikor a mondókám végére értem, megnéztem az órám, s láttam, alig tíz perce, hogy elváltunk Isiharától. S máris kétharmadrészt megkerültük a tavat, az Ike-no-hata vége felé jártunk.

- Együnk egy tál metéltet - javasolta Okada.

- Helyes - vágtam rá, s lépteinket egy vendéglő felé irányítottuk.

Miközben ettünk, Okada azt mondta:

- Elég baj az, hogy kénytelen voltam lemondani a diplomáról, mikor már olyan kevés hiányzott hozzá. De ha ezt az alkalmat elszalasztom, soha nem jutok el Európába. S kétlem, hogy államköltségen valaha is külföldre mehetnék.

- Nos, ez túlságosan kedvező ahhoz, hogy kihagyd. És ki törődik a diplomával? Ha Európában doktorálsz le, az biztos, hogy nem hátrány. S ha nem, az se sokat számít.

- Ezt gondoltam én is. Ha külföldre megyek, ott többet tanulok - ez az egyetlen engedmény, amit a világnak teszek.

- S már fölkészültél az útra? Gondolom, rengeteg dolgod lehetett vele.

- Nem. Ebben a ruhában utazom. A doktor azt mondja, a nyugati ruhák, amit a japán szabók varrnak, nem felelnek meg Európában.

- Képzelem. Emlékszem, olvastam egyszer, hogy a Kagecu Sinsi szerkesztője úgy szállt hajóra Jokohamában, hogy nem vitt magával semmit.

- Én is olvastam a cikket. Aszerint még a családját sem értesítette, hogy elmegy. Én azonban hosszú levelet írtam a szüleimnek.

- Hogy irigyellek! Ott lesz neked a professzor, semmi nehézséged nem lesz az úton. Én még csak el sem tudom képzelni, milyen lehet az.

- Én sem. De tegnap meglátogattam Síbata Sokéi professzort. Érdeklődik irántam. S mikor a dolgot elmondtam neki, megajándékozott egy útikönyvvel, amit ő írt.

- Ő? Nem is tudtam, hogy írt ilyesmit.

- Pedig írt, de nem kiadásra szánta. Azt mondja, maga nyomtatta ki, hogy megajándékozza vele a magamfajta fajankókat!

Miközben imigyen folyt közöttünk a szó, egyszer csak rádöbbentem, alig öt percünk van, hogy a találkára odaérjünk. Rohantunk ki a vendéglőből, s jól kiléptünk, hogy a ránk várakozó Isiharával találkozzunk. A tó már homályba burkolózott, s csak a Benten-szentély vöröse látszott a sűrűsödő ködben.

Isihara már keresett minket, levezetett a tó partjára, s azt mondta:

- Minden rendben. Elment az összes többi vadlúd. Akkor hát nekilátok. Ti ketten álljatok ide és irányítsatok. Nézzétek. Innen vagy hatlépésnyire egy törött tavirózsaszárat láttok, ami jobbra nyaklik. Azzal egy vonalban van egy másik, alacsonyabb, ami balra. Nekem ezt az irányt kell tartanom. Nos, ha csak egy csöppet is kitérek, kiáltsátok, hogy "jobbra" vagy "balra", s tartsatok meg egyenes irányban.

- Értjük - mondta Okada. - Mi is tanultuk a parallaxis-szabályt. De nem mély neked ez a víz?

- Annyira nem, hogy ellepjen - mondta Isihara, s ledobta a ruháját.

Ahol bement a tóba, az iszapos víz valamivel a térdén felül ért. Magasra emelt lábbal lépegetett, gázolt a sárban, mint a gém. A víz itt-ott mélyebb volt, itt-ott sekélyebb.

Isihara hamarosan elhagyta a két tavirózsaszárat, s Okada tüstént jobbra irányította, mire egy csöppet eltért arrafelé.

- Balra! - kiáltotta Okada, mert Isihara most túlságosan jobbra tartott.

Isihara váratlanul megtorpant, lehajolt, s tüstént visszafordult. Mire a távolabbi tavirózsaszárat elhagyta, már láttuk a jobb kezében lógó vadmadarat.

Kiért a partra, s a lába szára csak combközépig volt iszapos. S a zsákmány egy szokatlanul nagy madár. Isihara sebtében megmosakodott, és sietve felöltözött. A partnak ezen a részén kevés a járókelő, s miközben Isihara begázolt a vízbe és visszajött, egy lélek nem vetődött errefelé.

- És most hogy visszük magunkkal? - kérdeztem. Isihara felöltötte a hakama-nadrágját, s azt mondta:

- Mi lenne, ha Okada bedugná a köpenye alá? Az övé hosszabb, mint a mienk. Aztán majd megsüttetem a szállásomon.

Egy családnál lakott, bérelt szobában. Háziasszonyának láthatólag egyetlen erénye volt, a gonoszsága, s ha adunk neki egy darabot a lúdból, befoghatjuk vele a száját, hogy ne mondja el fűnek-fának, mit követtünk el. A ház valahol egy kanyargós sikátor végében állt.

Isihara röviden elmagyarázta, merre kell mennünk. A házat két irányból is megközelíthetjük. Vagy dél felől, a Kiridósin át, vagy északról, a Muendzakán. A két útvonal körbefogja a Ivaszaka-kastélyt. Hosszuk alig különbözik. De most nem is ez a kérdés. Hanem a rendőrposzt, s az mindkét útvonalon van egy.

Mérlegeltük az előnyöket, hátrányokat, s végül oda lyukadtunk, hogy okosabb, ha nem a forgalmasabb utat választjuk a Kiridósin át, hanem a kevésbé jártat, a Muendzakán. S a legokosabb ha a ludat Okada viszi a köpenye alatt, mi ketten pedig közrefogjuk, hogy kevésbé legyen feltűnő.

Okada kényszeredetten mosolygott, és átvette a madarat. De akárhogy fogta, a farktolla pár hüvelyknyire akkor is kilógott a köpenye alól. Ráadásul Okada köpönyegének alja olyan furcsán szétterült, mint egy kúp palástja.

Isiharára és rám hárult a feladat, hogy Okada, amennyire csak lehet, természetes képet mutasson.


24 / - Helyes - mondta Isihara. - Akkor induljunk. - Neki is vágtunk az útnak, kettőnk közt Okadával. Fő aggályunk kezdettől fogva a rendőr volt a Muendzaka alatt, az útkeresztezésnél. Isihara hát kioktatott, hogy miként viselkedjünk, mikor a rendőr előtt elvonulunk. Hogy a hallottakat röviden összefoglaljam, nem szabad megengednünk, hogy megrendüljön a lelkünk egyensúlya, ha megrendül, nyomában hézag támad, s ha hézag támad, az az ellenségnek jelent előnyt.

- A tigris nem eszik részeg embert - idézte Isihara a régi kínai közmondást.

Az volt a benyomásom, hogy az intelme semmivel sem ment túl azon, amire a cselgáncsmestere tanította.

- Ezt úgy érted - kérdezte vidáman Okada -, hogy a rendőr tigris, mi meg részegek vagyunk?

- Silentium! - kiáltotta Isihara.

Közel jártunk már a Muendzaka sarkához. Ahogy a lejtő alján befordultunk, megláttuk az útkeresztezésnél posztoló rendőrt. Isihara, szorosan Okada balján, váratlanul megszólalt:

- Ismeritek, ugye, a kúp térfogatának képletét? Mi? Nem ismeritek! Pedig nagyon egyszerű. A kúp térfogata egyenlő alapterülete egyharmadának és a kúp magasságának szorzatával, amennyiben a kúp alapterülete szabályos kör, az alapterületet pedig megkapjátok, ha a sugár egyharmadának négyzetét megszorozzátok pivel és a kúp magasságával. S ha tudjátok, hogy pi egyenlő 3,1416-del, nincs ennél egyszerűbb feladat. Én a pi értékét nyolc tizedesig tudom. 3,14159265! Gyakorlati szempontból az ezt követő számjegyek elhanyagolhatók.

Míg szónokolt, elhagytuk a keresztezést. A rendőr ott állt a keskeny utca bal oldalán, ahol mi végigmentünk, egy riksát figyelt, amely épp a Kajacsóról futott a Nedzu felé. Miránk épp csak egy futó pillantást vetett.

- Nos - kérdeztem Isiharától -, hozzáfogtál már a kúp térfogatának kiszámításához?

Ekkor vettem észre, hogy egy nő tekint le ránk a lejtő fele tájáról. Furcsamód összeszorult a szívem. Azóta, hogy elindultunk a tó északi csücskétől, egyre csak ő járt az eszemben, s nem a rendőr a posztján. Magam sem tudom, miért, de úgy képzeltem, hogy várni fogja Okadát. És nem is tévedtem. Nem a saját háza előtt, lejjebb jött a lejtőn két-három házzal.

Vigyázva, nehogy fölhívjam rá Isihara figyelmét, gyors egymásutánban egy-egy lopott pillantást vetettem először a nőre, majd Okadára. Okada pirospozsgás arcszíne egy árnyalattal még pirosabb lett. Megfogta a sapkája ellenzőjét, úgy tett, mintha igazgatná. A nő arca keménynek látszott, akár a kő. De a szeme, a gyönyörűen kitágult szeme, mintha végtelen, reménytelen és búcsúzó vágyakozással lett volna tele.

Isihara válasza semmitmondó hang volt a fülemben, semmi más. Mintha valami olyasmit mondott volna, hogy Okada köpenye juttatta eszébe épp a kúp térfogatának képletét.

Ő is észrevette a nőt, de mindössze ennyit jegyzett meg:

- Hűha, ez aztán a szép nő! - Majd folytatta a mondókáját, hozzátéve: - Megtanítottalak titeket a lelki egyensúly titkára. De nem lévén benne semmi gyakorlatotok, attól tartottam, hogy a válságos pillanatban képtelenek lesztek megvalósítani az elgondolásunkat. Kigondoltam hát egy tervet, amivel a figyelmeteket elterelhetem. Akármi megtette volna, de történetesen a kúp jutott eszembe, azért magyaráztam épp azt. Akárhogy is, a módszer bevált! Hála a kúp képletének, sikerült túljutnotok a rendőrön, és megőrizni unbefangen[3] magatartásotokat!

Az útnak ahhoz a szakaszához értünk, ahol az keletről megkerüli az Ivaszaki-kastélyt. Egy sikátorban, amely olyan keskeny volt, hogy két riksa nem fért el egymás mellett, már nem fenyegetett a veszély, hogy fölfedezik a madarat. Isihara előrement Okada oldaláról, s mint a vezérünk vonult előttünk.

Még egyszer hátranéztem, de a nő már nem volt látható.


Késő éjszakáig maradtunk Isiharánál. Mondhatnám úgy is, addig voltunk kénytelenek szórakoztatni Isiharát, miközben ő vedelte a szakét és falta a libahúst. S minthogy Okada egy szót el nem ejtett külföldi utazásáról, nekem is le kellett győznöm a vágyamat, hogy azt hosszan megvitassam vele. Ahelyett muszáj volt a regattán szerzett személyes élményeit meghallgatnom.

Mikor visszatértünk a Kamidzsóba, rögtön lefeküdtem. Ittas voltam és fáradt, így hát nem tudtam beszélni Okadával. S mire másnap az egyetemről visszajöttem, ő már elment.

Mint ahogy egy pecek fontos események okozója lehet, úgy akadályozta meg egy tál főtt makréla, hogy Otama és Okada valaha is összetalálkozzék. De ez még nem az egész. Ám az utóbb történtek már kívül esnek a jelen elbeszélés határain.

Most, hogy ezt leírtam, kiszámoltam az ujjamon, s arra jöttem rá, hogy harmincöt év telt el azóta. A történet feléről az Okadához fűződő közeli kapcsolatom során szereztem tudomást. A másik felét meg magától Otamától tudtam meg, akivel azután, hogy Okada az országot elhagyta, véletlenül kerültem ismeretségbe.


Ahogy az ember, ha a sztereoszkóp két lencséjének képét összeilleszti, egyetlen képet kap, úgy alkottam meg én is ezt a történetet, összehasonlítva, összefüggésbe hozva, amit korábban s amit később hallottam.

Az olvasók egyike-másika most talán azt kérdi: - Hogy ismerkedett meg Otamával? S mikor hallotta tőle a történetet?

De mint az előbb mondottam volt, a válasz e kérdésekre kívül esik történetem határain. Mondanom sem kell, hogy minden olyasmi hiányzik belőlem, ami alkalmassá tett volna rá, hogy Otama szeretője legyek, mégis, hadd figyelmeztessem a nyájas olvasót, okosabb, ha nem bocsátkozik terméketlen találgatásokba.

Göncz Árpád fordítása

 

Az utolsó mondat
(SZAIGO NO IKKU)

Genbun harmadik évében, azaz 1738-ban, a tizenegyedik hónap 23. napján történt. Ószakában kifüggesztették egy nagy táblára, hogy a Kacuraja Tarobé nevű hajótulajdonost a Kidzu folyó torkolatánál pellengérre állítják három napra, azután kivégzik. Tarobé családja immár két esztendeje a Minamigumi-Horie-hídnál, egy kis házban húzza meg magát, szinte minden kapcsolatot megszakítottak a külvilággal, igen kínos volt számukra, hogy városszerte csak Tarobé esetét pletykálják.

Kacurajáék végül Tarobé anyósától tudták meg a dolgot, aki nem messze tőlük, Hiranomacsiban lakott. Az ősz öregasszonyt hiranomacsibéli nagyanyónak hívták Kacurajáéknál. Az öt Kacuraja gyerek nevezte el nagyanyónak a mindig csemegével megrakodva érkező nagymamát, aztán idővel a családfő is, a felesége is így szólította. Kacurajáéknál öt gyerek van, akik szüntelenül várják a nagyanyót, hízelegnek neki, kunyerálnak tőle. Az öt unoka közül négy az alatt a tizenhat év alatt született, mióta a nagyanyó tizenhét évesen férjhez adta a lányát Kacurajához. A legidősebb lány, Icsi, tizenhat éves; a második is lány, Macu, ő tizennégy lesz. Születése után Tarobéék elhatározták, hogy az asszony hiranomacsibéli családjából örökbe fogadnak egy fiúgyermeket, ő a tizenkét éves Csótaró, akit még csecsemőkorában vettek magukhoz. Ezután született még egy lányuk: Toku, most nyolcéves. Végül Tarobééknak is született egy fiuk, Hacugoró, most hatéves.

Mivel a hiranomacsibéli család jómódú volt, a nagyanyó mindig bőséges ajándékokkal halmozta el az unokákat. De mióta az apjuk tavalyelőtt börtönbe került, az unokáknak szinte mindig csalódniuk kellett. A nagyanyó, valahányszor megjelent, rendszerint valami elengedhetetlenül szükséges, hasznos dolgot hozott, játékot meg süteményt egyre kevesebbet.

De a gyermekek változatlanul élték a maguk életét: egészségesen növekedtek, fel se vették, hogy a nagyanyó kevesebb csemegét hoz, se hogy az anyjuk kedélye megváltozott, hogy egyre kétségbeesettebb, egyre sorvad; továbbra is kis csatározásokba bonyolódtak egymással, azután békét kötöttek. "Messzi-messzi vidékre ment, egyhamar vissza se tér" - hallották az apjukról, helyette a nagyanyót köszöntötték, ha megérkezett.

Tarobé asszonya ellenben, amióta ebbe a szörnyű helyzetbe került, örökösen bánatos volt és búskomor, még anyja iránt sem mutatott csipetnyi hálát sem, pedig az öregasszony szívesen sietett a segítségére, kedvesen vigasztalta. Valahányszor csak meglátogatta őket, mindig ugyanazt a jajveszékelést hallgathatta, amíg haza nem ment.

Amikor beütött a baj, az asszony eleinte üres szemekkel bámult maga elé, a gyerekeknek is gépiesen szolgálta fel az ennivalót, ő maga semmit nem evett. Folyton azt hajtogatta, hogy szomjas, s ivott néhány korty meleg vizet. Estére aztán kimerült, és mély álomba zuhant, de éjjel többször fölriadt, és mélyeket sóhajtozott, sőt olykor föl-fölkelt, tett-vett, varrogatott. Ilyenkor elsőnek a hatéves Hacugoró riadt fel rá, hogy nem alszik mellette az anyja, azután Toku is felébredt. Hogy a gyerekek hívták, az anyjuk visszabújt melléjük, de amikor megnyugodtak és újra álomba merültek, ő megint csak nyitott szemmel sóhajtozott. Két-három nap telt el így. Akkor a nagyanyó azzal állított be, hogy néhány napig velük marad - erre végül felszakadt az asszonyból a zokogás. Ezután két álló évig gépiesen dolgozott, s közben folyton sóhajtozott, folyton sírt.

A tábla kifüggesztésének napján, közvetlenül ebéd után, a nagyanyó hozta a hírt: elmondta a lányának, hogyan döntöttek Tarobé sorsa felől. Az asszony nem esett kétségbe, mint az anyja tartott tőle. Végighallgatta, de mintha mi sem történt volna, ugyanazt hajtogatta, mint addig, s ugyanúgy sírt. Az anyja furcsállotta is. Icsi, a legidősebb lány, a tolóajtó mögött meghallotta a nagyanyja szavait.

Kacurajáék a következőképpen kerültek ilyen súlyos helyzetbe: Tarobénak volt egy hajója, amely északi útvonalakon közlekedett, egy Sinsicsi nevű embert fogadott föl tengerésznek, ő maga nem hajózott, tulajdonképpen szállítási vállalkozó volt. Ószakában az ilyen, Tarobéhoz hasonló foglalkozású embereket iszendó-nak, otthon ülő kapitánynak nevezték. Az iszendó Tarobé hajóján Sinsicsi okiszendó, tengerészkapitány járta a tengert.

Genbun első évében, azaz 1735 őszén Sinsicsi hajója Deva tartomány Akita városából rizzsel megrakodva futott ki a tengerre, de viharba került, és hajótörést szenvedett. A rakománynak több mint a fele elveszett a hullámokban. Sinsicsi a megmaradt rizst eladta, a pénzzel visszatért Ószakába.

Sinsicsi azt mondta Tarobénak, minden kikötőben elhíresztelte, hogy szerencsétlenül járt a hajója. Mindenütt úgy tudják, hogy a teljes rakomány odaveszett, a megmaradt rizs eladása révén szerzett pénzt tehát nem kell visszaadniuk a rizskereskedőnek. Azt ajánlotta, hogy az összeget fektessék be: vegyenek egy másik hajót.

Tarobé mindig becsületesen dolgozott, de most, hogy a hajótöréssel odaveszni látta a rengeteg befektetett munkát, a felkínált pénz teljesen elvette az eszét. Belement az üzletbe, s elfogadta az összeget.

Az akitai rizskereskedő azonban nemcsak a hajótörésről értesült, hanem fülébe jutott, hogy maradt az áruból, s valaki megvette. Nyomban útnak indított egy embert, hogy nézzen utána. Még azt is kinyomoztatta, hogy Sinsicsi mekkora összeget adott át Tarobénak.

A rizskereskedő Ószakába ment, és feljelentést tett ellenük. Sinsicsi eltűnt, így került Tarobé börtönbe, s ezért, hogy most halálra ítélték.

Aznap este történt, hogy a nagyanyó megjött Hiranomacsiból, s a legidősebb lány, Icsi meghallotta, amint a szörnyű hírt elmondta az anyjának. Kacuraja asszonyán most is - mint rendszerint, ha nagyon sokat sírt - erőt vett a fáradtság, s mély álomba zuhant. Az asszony jobb és bal oldalán Hacugoró és Toku alszik, Hacugoró mellett Csótaró, Toku mellett pedig Macu, végül Icsi zárja a sort.

Alighogy lefeküdtek, Icsi valami ilyesfélét motyogott magában a paplan alatt:

- Aha, úgy lesz, biztosan sikerül.

Macu meghallotta.

- Te még nem alszol? - kérdezte.

- Ne olyan hangosan! Valami jót találtam ki - intette csöndre a húgát Icsi, majd suttogva folytatta: - Apát holnapután megölik. Úgy gondolom, talán el tudom intézni, hogy ne végezzék ki. Elmondom, hogyan: kérvényt írok és elviszem az elöljáró úrnak. De ha csak annyit írok: "Ne öljék meg, kérem", meg se hallgatnak. Hogy segítsünk apán, megkérem őket: apa helyett bennünket végezzenek ki, a gyerekeit, így az elöljáró úr talán meghallgat, és apa megmenekülhet. Hogy mindegyikünket megölnek-e, vagy a kisebbeket életben hagyják, azt már nem tudom. Én mindenesetre úgy írom meg a kérvényt, hogy Csótarót ne bántsák, mert ő nem édesgyereke apánknak, neki nem kell érte meghalnia. Apa különben is azt mondta, hogy maga után Csótarót teszi meg családfőnek, sehogy se volna jó, ha megölnék.

Ennyit mondott Icsi a húgának.

- De én félek - szepegett Macu.

- Nem akarod hát, hogy apa életben maradjon?

- De akarom!

- Akkor figyelj ide, Macu. Gyere velem, és csak azt tedd, amit én. Még ma éjjel megírom a kérvényt, és holnap kora reggel útnak indulunk vele, jó?

Icsi fölkelt, s félíves papírra, egyszerű hiragana-jelekkel már írta is. Valami olyasfélét, hogy szeretné apja életét megmenteni, s kéri, hogy helyette őt magát és a húgait, Macut és Tokut, meg az öccsét, Hacugorót büntessék meg, de Csótarót - mert ő apjuknak nem édesgyermeke - ne bántsák. Csak hát nem tudta, hogyan kell kérvényt fogalmazni, akárhányszor hozzáfogott, mindig hibákat vétett, s a tisztázásra előkészített fehér papír egyre fogyott. De végül, mire az első kakas megszólalt, elkészült a kérvény.

Míg ő körmölt, Macu újra elaludt. Halkan fölébresztette, felöltöztette hétköznapi ruhájába, amely ott feküdt összehajtogatva a fekvőhely mellett. Aztán ő maga is elkészült.

Az anyjuk és Hacugoró mit sem sejtve aludtak, de Csótaró fölébredt, s megkérdezte:

- Mi az, már reggel van?

Icsi odament a fekvőhelye mellé.

- Korán van még, aludj csak - suttogta. - A nővéreidnek apa nagy ügyében el kell menniük valahová, titokban.

- Akkor én is megyek - mondta Csótaró és felpattant.

- No, akkor kelj föl, segítek felöltözni. Igaz, hogy még kicsi vagy, de mégiscsak fiú, jó, ha velünk jössz - válaszolta Icsi.

Az anyjuk mintha valami zajt hallott volna álmában, nyugtalanul a másik oldalára fordult, de nem ébredt föl.

Másodszor kukorékolt a kakas, mire a három gyerek titokban elhagyta a házat.

A kapun túl deres volt a hajnal. Icsi megkérdezett egy öreg éjjeliőrt, aki lámpással a kezében, klappantóját csattogtatva jött feléjük, hogy merre találják az elöljárót, hogyan juthatnak oda. Az öreg kedves, megértő ember lévén, komolyan hallgatta a gyerekek beszédét, és részletesen megmagyarázta, hol találják az e hónapban a panaszok meghallgatására kijelölt nyugati elöljáróságot. Akkoriban a város keleti elöljárója Inagaki Avadzsinokami Tanenobu, a nyugati pedig Szasza Matasiró Narimune volt, s a tizenegyedik hónapban a nyugati elöljáró, Szasza volt a soros a panaszok elbírálásában.

Amint az öreg magyarázatát hallgatta, Csótaró megszólalt:

- Hiszen én tudom, hol van az a negyed.

A nővérek előreengedték a fiút.

Amikor odaértek, az elöljáróság kapuja még zárva volt. A kapusház ablaka alá állva Icsi bekiabált:

- Hahó, hahó!

Kisvártatva kinyílt az ablak, s egy negyven év körüli férfi dugta ki a fejét.

- Mit lármáztok, mit kerestek itt?

- Kérésünk volna az elöljáró úrhoz, azért jöttünk - mondta Icsi, és udvariasan meghajolt.

- Hm. - A férfi olyan képet vágott, mint aki nem érti, miről van szó. Icsi megismételte, mi járatban vannak.

A férfi mintha végre megértette volna:

- Gyerekek nem nyújthatnak be kérelmet az elöljáró úrnak, a szülőknek kell eljönniük - mondta.

- Lehetetlen. Apánkra holnap fenyítés vár, éppen azért szeretnénk kérelmet benyújtani, kérem.

- Micsoda? Fenyítés vár holnap?... Akkor te Kacuraja Tarobé gyereke vagy.

- Az hát! - felelte Icsi.

- Úgy. - A férfi gondolkodott egy kis ideig. - Szemtelen! Úgy látszik, annak az embernek még a gyerekei sem félnek a feljebbvalóiktól. Nem fogad benneteket az elöljáró úr! Takarodjatok haza! - morogta, és becsukta az ablakot.

- Nővérkém, látod, hogy megszidtak, menjünk haza - nyafogta Macu.

Icsi leintette:

- Hallgass! Azért még nem megyünk haza. Csináljátok, amit én - mondta, és leguggolt a kapu elé. Macu és Csótaró mellé kuporodott.

A három gyerek sokáig várakozott. Végre megcsikordult a fapánt, és a kapu kinyílt. Az az ember nyitotta ki, aki az előbb kinézett az ablakon.

Icsi állt föl elsőnek, s már ment is befelé. Macu és Csótaró a nyomában.

Icsi nagyon magabiztosan viselkedett, ezért a kapuőr tágra nyílt szemmel bámulta, amint a három gyerek az előcsarnok felé tart, meglepetésében nem tartóztatta fel őket. De végül magához tért.

- Hé! Hé! - kiabált utánuk.

- Igen. - Icsi szófogadóan megállt és visszanézett.

- Hová mentek? Nem megmondtam, hogy azonnal menjetek haza.

- Azt méltóztatott mondani, de amíg a kérésünket meg nem hallgatják, nem mehetünk haza.

- Ejnye, de makacs vagy. Mindenesetre arra nem mehettek. Gyertek ide!

A gyerekek megfordultak, és a kapusház felé tartottak.

- Mi az? Mi történt? - hallatszott az előcsarnokból. A szóváltásra néhány ember kijött a házból, s körülfogták a gyerekeket. Icsi, mintha csak erre várt volna, meghajolt, kimonójából előhúzta a kérvényt és odanyújtotta a poroszlónak, aki legközelebb állt hozzá. Macu is, Csótaró is tisztelettel meghajoltak.

A poroszló zavarban volt, nem tudta, átvegye-e a kérvényt vagy ne, némán nézett Icsi arcába.

- Kérem szépen - szólt Icsi.

- Tisztelettel, ezek a kölykök a Kidzu folyónál pellengérre állított Kacuraja Tarobé gyerekei. Azt mondják, hogy apjuknak akarnak kegyelmet kérni, kérem - magyarázta oldalról a kapuőr.

A poroszló a körülötte állókra nézett.

- Akkor hát egyelőre átveszem az írást, és feljebbvalóm elé terjesztem.

Senkinek sem volt ellenvetése. A poroszló elvette Icsi kezéből a kérvényt, és bement az előcsarnokba.


Ószaka két elöljárója közül Szasza volt az új jövevény, alig egy éve, hogy a városba került. Minden egyes hivatali ügyet úgy intézett, hogy előbb rendre megbeszélte Inagaki kollégájával, és kikérte a városi felügyelő véleményét is. Kacuraja Tarobé ügyét még az elődjétől vette át, különös figyelemmel kísérte, s amikor végül sok procedúrával befejezte az eljárást a súlyos bűnügyben, mintha nagy kő esett volna le a szívéről.

Így tehát reggel, amikor az ügyeletes poroszló jelentette, hogy valaki kegyelmi kérvényt nyújtott be, Szasza elöljáró úr úgy érezte, hogy gonosz lelkek játszanak vele.

- Kicsodák? - kérdezte rosszkedvűen.

- Tarobé két lánya és a fia jelent meg. Az idősebb leány kérvényt terjesztene uraságod elé, íme, ha méltóztatna beletekinteni.

- Mivel a panaszládát éppen azért létesítették, ha a körülmények úgy adódnak, lehet, hogy mód nyílik elfogadnom, de tudassa vele, hogy a megfelelő hivatali rendet be kell tartania. Mindenesetre, ha már itt van, előzetesen beletekintek.

A poroszló Szasza elé tette a kérvényt. Szasza, mikor kibontotta és belenézett, gyanakvó arcot vágott.

- Az Icsi nevű lány, az a legidősebb, ugye? Hány éves lehet?

- Nem néztem utána, jelentem tisztelettel, de úgy tizennégy-tizenöt év körülinek látszik, kérem.

- Igen? - Szasza a kérvényt nézegette. Ügyetlen kézzel írták, de értelmes, jól fogalmazott munka volt. "Ilyen tömör mondatokban ennyi mindent megírni még egy felnőttnek is becsületére válna" - gondolta. Hirtelen felötlött benne, hogy vajon nem felnőtt diktálta-e ezeket a gondolatokat. Hátha valaki meg akarja téveszteni a hatóságot? Aztán arra gondolt, hogy ideiglenesen elintézi valahogy a dolgot: a büntetést csak másnap hajtják végre, addig Tarobé ott áll a pellengéren, még megbeszélheti a másik elöljáróval, hogy elfogadja-e a kérvényt, s a felügyelőt is meg lehetne kérdezni. Arra is van megfelelő eljárás, hogy kiderítse: megtévesztésről van-e szó? "A gyerekeket mindenesetre haza kell küldeni" - gondolta Szasza.

- Beletekintettem a kérvénybe - fordult a poroszlóhoz. - Nem itt kell beadni, menjenek és nyújtsák be a város vénjeinél.

A poroszló válaszul elmondta, hogy miként próbálta a kapuőr hazaküldeni a gyerekeket, s hogy azok sehogyan sem tágítottak.

- Adjatok valami süteményt nekik, akkor könnyebben boldogultok, ha pedig még úgy sem mennének el - utasította Szasza a poroszlót -, vigyétek haza erőszakkal őket.

Alighogy a poroszló távozott. Óta Biccsúno Kamiszukeharu felügyelő érkezett látogatóba. Semmi hivatalos dolga nem volt, valami magánügyben kereste fel Szaszát. Mikor azzal végeztek, Szasza elmesélte, mi történt az imént, és aggályait előadva tanácsot kért Ótától. Mivel ő sem tudott mást mondani, úgy döntöttek, hogy délután a város öt vénjével elővezettetik Kacuraja Tarobé gyermekeit, s felkérik a város keleti elöljáróját, Inagakit, hogy ő is jelenjen meg a tárgyaláson. Mivel Szasza gyanúja, hogy valami megtévesztésről lehet szó, indokoltnak látszott, a csarnokban felsorakoztatják a kínzószerszámokat. Ez a legbiztosabb módja, vélekedtek, hogy a gyerekekből kiszedjék az igazságot. Mikor ebben megállapodtak, az előbbi poroszló visszatért, és parancsra várva megállt az ajtóban.

- Nos, hazamentek a gyerekek? - fordult hozzá Szasza.

- Minden uraságod parancsa szerint történt. Adtam volna süteményt nekik, de az Icsi nevű lány hallani sem akart róla.

Végül a ruhájába gyömöszöltem a kérvényt és hazatuszkoltam őket. A testvérek szipogtak, de Icsi sírás nélkül távozott.

- Úgy látom, makacs egy lány - mondta Óta Szaszára nézve.


A tizenegyedik hónap huszonnegyedik napja, a kos órájának utolsó harmada. A nyugati elöljáróság csarnokában nagy a nyüzsgés. A teremben két elöljáró ott ül az első sorban. A háttérben, előre elkészített külön helyen a felügyelő, nem hivatalosan van jelen, csak szemlélőként. A tornácon a tárgyalásvezető hivatalnok és az írnok foglal helyet. Három lándzsás poroszló félelmetes ábrázattal strázsál a felsorakoztatott kínzószerszámok mellett a teremben. A város vénjei elővezetik Kacuraja Tarobé feleségét és öt gyermekét.

Megkezdődik a kihallgatás - elsőnek az asszonyt fogják vallatóra. Nevét és korát megmondja, de azon túl faggathatják, "Nem tudom, nem tudok róla" - ismételgeti. - "Beismerem, de nem tudok semmit"- hajtogatja, mást nem lehet kihúzni belőle.

A legidősebb leány, Icsi következik. Ez évben tölti be tizenhatodik életévét, gyerekes alkatú, vézna lány, de rezzenéstelen arccal, folyékonyan beszél, töviről hegyire elmond mindent: meghallotta a nagyanyja szavait a tolóajtó mögött; amikor lefeküdtek, felötlött benne, hogy kérvényt ír; Macuval titokban megbeszélte; a kérvényt egyedül írta; mivel Csótaró is felébredt, magukkal hozták; amikor megtudakolták, merre van az elöljáróság, ő vezette a testvéreit; odaérve ezt és ezt mondták a kapuőrnek; a poroszlók így és így vették körül őket; hogy továbbítsák, átadták a kérvényt a poroszlónak; végül így és így tuszkolták őket haza. Amiről csak kérdezik az előző napon történtekre vonatkozóan, mindenre világosan, pontosan válaszol.

- Ezek szerint Macun kívül senkivel sem beszéltél róla? - kérdezi a tárgyalásvezető.

- Senkivel, még Csótarónak sem mondtam el részletesen. "Apánkat szeretnénk megmenteni" - csak ennyit mondtam neki, kérem. Amikor a tisztelt elöljáróságot elhagyva, a város vénjei elé kerültünk, ott elmondtam: felajánlottam négyünk életét, s ennek fejében azt kértem, hogy kegyelmezzenek meg apánknak. Csótaró akkor kijelentette, hogy ha ez így igaz, ő is felajánlja a saját életét, akkor az ő nevében is megírtam a kérvényt, el is hozta magával.

Amikor Icsi itt tart a beszédben, Csótaró a ruhája hajtásából előhúzza az írást. A tárgyalásvezető utasítására egy poroszló átveszi a kérvényt és a tornácra lép vele. A hivatalnok összeveti Icsi kérvényével. Az utóbbit a város vénje már a kihallgatás előtt átnyújtotta neki.

Csótaró kérvényében - ugyanazon írással - az áll, hogy testvéreivel együtt, ő maga is meg akar halni apjuk helyett.

- Macu - szól a tárgyalásvezető, de Macu nem hallja, hogy őt hívják.

- Te jössz - szól rá Icsi. Macu felemeli lehorgasztott fejét és a tornácon ülő hivatalnokra néz.

- Meg akarsz halni testvéreiddel együtt? - kérdezi a tárgyalásvezető.

- Igen - bólint Macu.

- Csótaró!

- Igenis - válaszol Csótaró nyomban.

- Amint a kérvényedben áll, te is meg akarsz halni a testvéreiddel együtt?

- Ha ők mind meghalnak, én sem akarok egyedül életben maradni - mondja Csótaró világos beszéddel.

- Toku!

A kislány tudja, hogy most ő következik, mivel a testvéreit is így szólították, sorban egymás után. Tágra nyílt szemmel néz a tárgyalásvezetőre.

- Te is meg akarsz halni?

Toku némán bámul a hivatalnok arcába, elfehéredik, a szeme tele könnyel.

- Hacugoró!

A legkisebbik testvér, az éppen hatéves Hacugoró is némán a hivatalnok arcába néz, s mikor megkérdezik tőle, hogy ő is meg akar-e halni, élénken rábólint. Erre a jelenlevők önkéntelenül elmosolyodnak.

- Icsi! - szólal meg Szasza ebben a pillanatban, és előrelép a küszöbig.

- Igen.

- Semmi valótlant nem mondtál? Ha szemernyi csalárdság is akad abban, amit állítasz, ha valaki tanácsot adott volna vagy rábeszélt volna, valld be nyomban! Ha elhallgatod az igazat, az itt sorba állított szerszámokkal addig kínozunk, míg ki nem szedjük belőled. - Szasza a kínzószerszámok irányába mutat.

Icsi odapillant, és szikrányi habozás nélkül kijelenti:

- Nem. Nincsen csalárdság abban, amit mondtam. - A szeme hideg, a hangja csendes.

- Akkor kérdezek még valamit: ha kérésetek, hogy apátok helyébe léptek, meghallgatásra talál, nyomban megölnek titeket, és apátokat többé nem látjátok. Rendben van?

- Rendben van, kérem - válaszolja Icsi ugyanolyan hangon, mint az előbb, de egy kis szünet után, mintha átvillant volna benne valami, hozzáteszi: - Mivel méltóságod dolgaiban csalárdság lehetetlen.

Szasza arcán meghökkenés - mintha rajtakapták volna -, de gyorsan eltűnik. Komor tekintettel néz Icsi arcába. Gyűlölettel vegyes csodálkozás tükröződik a szemében. De nem szól egy szót sem. Azután súg valamit a tárgyalásvezetőnek, az pedig a város vénjeihez fordul:

- Nincs több dolgotok, elmehettek.

Amint Szasza az előcsarnokból elvonuló gyermekeket figyeli, odafordul Ótához és Inagakihoz:

- Rémes leányzó, mi lesz még belőle!

Szasza lelkében sem egy apja életéért aggódó szánandó leány, sem egy felbujtott, ostoba gyermek képe nem hagyott nyomot, csak Icsi utolsó mondata csengett vissza, élesen, mint a penge, hidegen, mint a jég.

Mivel a Genbun korabeli Tokugava sógunátus tisztségviselője nem ismerte a mártíromság idegen szavát, sőt az akkori szótárakban az önfeláldozás szó még japán fordításban sem szerepelt, természetes hát, hogy nem értette azt a korra és nemre való tekintet nélkül megnyilatkozó lelki jelenséget, amely a bűnös Tarobé leányában megmutatkozott. De az önfeláldozásban rejlő ellenszegülés éle nemcsak Szaszát vágta mellbe, akinek Icsivel szóváltása támadt, hanem az elöljáróság minden tisztviselőjét.

A felügyelő és a két elöljáró különcnek, sőt talán ördöngősnek vélte Icsit, ezért azután semmi megértést nem tanúsítottak az apjáért aggódó, jámbor leány iránt. Az ősi igazságszolgáltató intézmény azonban gépiesen működésbe lépett, és Icsi kívánsága váratlanul mégis teljesült.

Kacuraja Tarobé büntetésének végrehajtásáról így döntöttek: "A főváros, Edo véleménynyilvánításáig elhalasztva." E döntést a tizenegyedik hónap huszonötödik napján, a tárgyalást követő napon, eljuttatták a város vénjeihez. Edóból Genbun negyedik évében, a harmadik hónap második napján érkezett meg a válasz:

"Tekintettel arra, hogy a Kiotóban tartott császári nagy áldozati ünnepségek óta még nem sok idő telt el, helyesnek találjuk a halálbüntetést feloldani. Az ítéletet a következőképp módosítjuk: Tarobé Észak-Ószakából, továbbá a város déli kerületéből és Tenmából kitiltatik és száműzetik."

A Kacuraja családot ismét beidézték a nyugati elöljáróságra, így a gyermekek elbúcsúzhattak apjuktól.

A császári nagy áldozati ünnepséget Genbun harmadik évében, a tizenegyedik hónap tizenkilencedik napján tartották, négy nappal azelőtt, hogy Kacuraja Tarobé halálos ítéletét kifüggesztették. Annak előtte, Higasijama császár Dzsókjó negyedik évében megtartott pompás szertartása óta, ötvenegy évig szünetelt ez az ünnepség, amíg Szakuramacsi császár újra meg nem tartotta.

Teleki Erzsébet fordítása

 

Kacagó szerzetesek
(KANDZAN DZSITTOKU)

Azt mondják, a Tang-dinasztia Csen-kuan éveiben történhetett, Európában a hetedik század elejét járta az idő, Japánban pedig éppen ekkortájt kezdték számlálni az uralkodói éveket. Élt akkoriban Kínában egy Lü Csiu-jin nevű hivatalnok. Vannak, igaz, akik azt állítják, hogy nem is létezett ilyen ember, hiszen mint Tajcsou főjegyzőjének, szerepelnie kellene a Tang-dinasztia évkönyveiben, amelyek viszont nem tesznek róla említést. De ha nem létezett volna, ez a történet sem születhetne meg, tehát maradjunk abban, hogy mégiscsak létezett.

Harmadik napja volt, hogy Lü elfoglalta Tajcsou főjegyzői hivatalát. Csangan pora-pocsolyája után kellemes érzés volt Közép-Kína kövér földjén lépkednie, tiszta vizét kortyolnia. Méghozzá e három nap alatt rengeteg beosztott hivatalnok járult elébe, ki-ki beszámolt a rá bízott hivatalos ügyekről. Ebben a nagy sürgés-forgásban Lü megízlelte az új hivatalával járó hatalom örömét, és nagyon is jó kedve kerekedett.

Előző este megparancsolta szolgálóinak, hogy korán költsék, mert el akar látogatni a Tientaj járásbéli Kuocsing-kolostorba. A látogatást még Csanganban elhatározta.

Úgy történt, hogy amikor a kinevezését átvette, és már készülődött az útra háza népével, hirtelen szaggató fájdalom állt a fejébe. Egyszerű reumás fejfájás volt ez, de a túlérzékeny Lü hiába nyelte háziorvosa készítményeit, a fejfájás nem akart elmúlni. Már éppen azt tárgyalta a feleségével, hogy kénytelenek lesznek elhalasztani az utazást, amikor bekopogott a szobalány, és így szólt:

- A kapu előtt egy kolduló szerzetes áll, és bebocsátást kér uraságodhoz. Uraságod mit parancsol?

- Szerzetes? Hát ereszd be - válaszolta Lü rövid gondolkodás után. - Lássuk, mit kíván.

Feleségét egy belső szobába küldte.

Lü tanulmányai során elég sokat olvasta a klasszikusok munkáit, sőt maga is írt néhány négysoros, ötszótagos verset, viszont a buddhista és taoista irodalomban teljesen járatlan volt. Ennek ellenére megmagyarázhatatlan tiszteletet érzett a buddhista és taoista szerzetesek iránt. Talán éppen azért, mert nem értette őket. Így amint meghallotta, hogy egy szerzetes keresi, nyomban azt válaszolta, hogy fogadja.

Kisvártatva belépett a vendég. Magas férfi volt, nyűtt szerzetesi köpenyben, hosszú haja a szemöldöke fölött egyenesre nyírva. Úgy látszik, olyan hosszúra nőtt a haja, hogy a szemébe lógott, s zavarhatta, ezért vágta le így. Kezében a kolduló szerzetesek jellegzetes bádogtálkája.

Mivel csak állt szótlanul, Lü szólította meg:

- Úgy hallom, velem akar beszélni. Hallgatom.

- Azt hallottam, hogy uraságod Tajcsouba készül, de nem tud útnak indulni, mert nagyon fáj a feje. Azért jöttem, hogy meggyógyítsam - mondta a szerzetes.

- Valóban, már-már azon voltam, hogy elhalasztom néhány nappal az utazást. És miképp szándékszik meggyógyítani engem? Tud valami jó gyógyszert?

- A négy őselemből álló test betegsége érzéki csalódás csupán. Nekem csak egy tál tiszta vízre van szükségem. Varázslással szándékszom kigyógyítani uraságodat - válaszolta a szerzetes.

- Varázslással? - csodálkozott Lü. Majd rövid gondolkodás után így szólt: - Hát nem bánom, lásson hozzá!

Lü nem értett az orvosi dolgokhoz. Ösztöneire hallgatva döntött most is, mint általában. Mivel ilyen volt a természete, háziorvosául sem régi könyvekben jártas, tapasztalt orvost fogadott, hanem azt hívta, aki a legközelebb lakott, így aztán aligha kaphatott rendes orvosságot. A szerzetes jó benyomást tett rá, és meggondolta, hogy ugyan milyen veszéllyel is járhatna az olyan varázslat, amit egy tál vízzel művelnek, még ha hiba csúsznék is bele.

Lü behívta a szobalányt, és megparancsolta neki, hogy töltse meg a tálkát vízzel. Amikor a szobalány visszajött a teli tálkával, a szerzetes átvette, és maga előtt tartva mellmagasságig emelte, közben mereven nézte Lüt. Persze tea vagy pocsolyavíz is lehetett volna a tálban, Lünek azonban szerencséje volt, a tálka tiszta vízzel volt megtöltve. Míg a szerzetes Lüt nézte, Lü akaratlanul is minden figyelmét a tálkában levő vízre összpontosította. Ekkor a szerzetes a tálkából vizet vett a szájába, aztán hirtelen Lü fejére fújta.

Lüt ez annyira váratlanul érte, hogy a hátát menten kiverte a hideg verejték.

- Fáj még uraságod feje? - kérdezte a szerzetes.

- Ja, a fejfájásom? Elmúlt!

Lüt ugyanis eddig állandóan a fejfájás gondolata foglalkoztatta, azért nem tudott megszabadulni tőle. De mihelyt figyelmét a vízre összpontosította, a fájdalom nyomban megszűnt.

A szerzetes a maradék vizet csöndesen a földre öntötte.

- Ha elmúlt, akkor én megyek is - mondta, és sarkon fordult. Már az ajtónál volt, amikor Lü utánaszólt:

- Egy pillanatra még!

A szerzetes visszanézett.

- Mit parancsol uraságod? - kérdezte.

- Szeretném, ha elfogadna tőlem valami ajándékot, hálám jeléül.

- Én azért vándorolok, hogy minden teremtett lelket jó útra térítsek, és megtörjem a gőgöt az emberekben. Gyógyításért nem fogadok el díjat.

- Ha így áll a dolog - válaszolta Lü -, akkor nem erőltetem. Annyit szeretnék csak megtudni, hogy hová való, atyám?

- Eddig a Tientaj-hegyi Kuocsing-kolostorban laktam.

- Szóval a Tientaj-hegyen. És a neve?

- A nevem Feng-kan - válaszolta a szerzetes.

- Szóval Feng-kan szerzetes a Tientaj-hegyi Kuocsing-kolostorból - ismételte Lü összevont szemöldökkel, és minden erejével azon igyekezett, hogy a nevet jól megjegyezze. - Ennek különösen örülök, mert magam is arra a vidékre készülődöm. Ezért szeretném megkérdezni még, hogy van-e olyan kiváló férfiú Tajcsouban, akivel találkoznom üdvös és hasznos volna? - kérdezte Lü.

- Él a Kuocsing-kolostorban egy Si-tö nevű szerzetes. Valójában nem más, mint Pu-hszien, a szent. Van még a kolostor nyugati oldalán egy hideg kőbarlang, abban lakik egy Han-san nevű szerzetes. Ő meg valójában nem más, mint a bölcs Ven-su. Ezzel el is búcsúzom uraságodtól - mondta a szerzetes, és kifordult az ajtón.

Hát így történt, hogy Lü most a Kuocsing-kolostorba indult.


Az embereket három csoportra oszthatjuk aszerint, hogy hogyan viszonyulnak a valláshoz vagy a Tanhoz.

Akik beletemetkeznek a saját foglalatosságukba, nem gondolnak a Tannal. Áll ez az író-olvasó emberre is. Persze, ha könyvet olvasván mélyen elgondolkodik, akkor az ilyen ember feltétlenül eljut a Tanhoz, mindennapi teendőit azonban úgy is el tudja látni, ha olyan mélyen nem merül el a gondolkodásban. Az ilyen embereket közönyöseknek nevezhetjük.

Vannak azután olyanok, akik egész lényüket a Tan keresésének, megismerésének és követésének szentelik. Eközben sokan lemondanak minden világi tevékenységről. De akadnak olyanok is, akik napi teendőiket ellátva is képesek minden figyelmükkel a Tant kutatni-követni. A konfuciánusok, a taoisták, a buddhisták és a keresztények között egyaránt akadnak ilyenek. Ha ezek az emberek mélyen elmerülnek e dologban, köznapi tevékenységük eggyé válik a Tannal. Ezeket nevezhetjük röviden Tan-keresőknek.

Van végül a kettő között egy olyan embertípus, amely elismeri ugyan a Tan létét, de önmagát nem tartja képesnek rá, hogy maga is kutassa-kövesse, és ebbe bele is nyugszik. Ha pedig olyan emberrel találkozik, akiről feltételezi, hogy teljes lényével a Tant keresi-követi, akkor mély tisztelettel viseltetik iránta: azt tiszteli benne, amit ő maga nem képes megragadni. Így keletkezik a vak tisztelet, amely még akkor sem vezet sehová, ha véletlenül éppen méltó a tárgya.


Lü tehát felöltözött és gyaloghintóba szállt, így indult el taj-csoui rezidenciájából több tucatnyi főt számláló kíséretével. Tél eleje járta, deres volt az út. A Su folyóba ömlő Sili patak mentén haladtak észak felé. Eleinte borús volt az ég, de fokozatosan kiderült, és a vízparti fák vöröslő levelein fel-felragyogtak a napsugarak. Az úton öreg és fiatal, mindenki kitért a gyaloghintó elől, és térdet hajtott. Lü pompásan érezte magát. Az, hogy egy magas rangú hivatalnok a bölcsekhez megy tisztelgő látogatásra, nagy tettnek tűnt a szemében, s rendkívül elégedett volt önmagával.

Tajcsou mintegy hatvan li távolságra - azaz harminc kilométernyire - van Tientaj járástól. Nem volt sietős az útjuk, így már dél is elmúlt, mire a járás határában találkoztak a fogadásukra elébük jött hivatalnokokkal. A járási főnök rezidenciájában pihentek meg, s bőséges vendéglátás közben megtudták, hogy a kolostorig még jó hatvan li kapaszkodó áll előttük, csak késő éjszakára érnének oda. Lü úgy döntött, hogy az éjszakát itt töltik egy vendégszobában.

Másnap reggel indultak tovább. Az idő most is olyan volt, mint előző napon. Azt mondják, a Tientaj-hegy tizennyolcezer csang magas, van vagy hatezer méter. Hát ha éppen annyi nincs is, de mindenesetre tigrisek lakta hegy.

Csak nehezen tudtak előrehaladni. Az úton ebédeltek, és a nap már nyugatról küldözgette fáradt sugarait, mire elérték a kolostor külső kapuját.

A tartományi főjegyzőt itt is illő tisztelettel fogadták. Egy Tao-csiao nevű szerzetes a vendégszobába vezette Lüt, és teával meg süteménnyel kínálta. Amikor befejezte a teázást, Lü megkérdezte:

- Lakott ebben a kolostorban egy Feng-kan nevű szerzetes?

- Feng-kan testvér valóban itt lakott, de zarándoklatra indult, és nem tért vissza - válaszolta Tao-csiao.

- És mit csinált ebben a kolostorban?

- Ő törte meg mozsárban a rizst a testvérek ebédjéhez.

- Igen? Semmi olyan tulajdonsága nem volt, ami megkülönböztette volna a többi szerzetestől?

- Dehogyisnem! Eleinte úgy viselkedtünk vele, mint kedves társunkkal, aki fáradságát soha nem kíméli. Amikor azután kezdtük megbecsülni és nagyra értékelni, akkor egy napon elhagyott bennünket.

- Az hogy lehet? Mi történt vele?

- Valami csoda történhetett, mert egy napon tigrisháton lovagolva jött le a hegyről. Úgy ment be a kerengőbe is, tigrisháton, és közben verseket szavalt. Nagyon szerette a verseket. Éjjel is gyakran lehetett hallani, amint egyedül szaval a remetekunyhójában.

- Hmm! Mint maga a megvilágosodott Buddha! - mondta Lü, majd megkérdezte: - A remetekunyhóval mi lett?

- Most üres. Éjszakánként néha tigrisüvöltést hallani abból az irányból.

- Lenne szíves odavezetni? - kérte Lü, és felállt.

Tao-csiao ment elöl, és félreseperte Lü útjából a pókhálót. Már alkonyodott, és a növekvő homályban a kunyhó még elhagyatottabbnak tűnt. Tao-csiao lehajolt, és a kőpadlón homályló tigrisfoltokra mutatott. A hegyről éles szél fújt az ablakon túl, és felkavarta a vastagon felgyülemlett faleveleket. A száraz levelek zörgése megtörte a csendet, és Lü megborzongott. Sietve kilépett a kunyhóból, és megkérdezte a mögötte álló Tao-csiaót:

- Él ebben a kolostorban egy Si-tö nevű szerzetes?

Tao-csiao furcsán nézett rá:

- Jól tudja uraságod. Az imént a konyhában láttam melegedni Han-san testvérrel. Ide hívjam?

- Szóval Han-san is ott van! Nagyon jó! Vezessen, kérem, a konyhához.

- Ahogy uraságod parancsolja - válaszolta Tao-csiao, és elindult a főépület mentén nyugati irányba.

- Mióta van Si-tö ebben a kolostorban? - kérdezte a háta mögül Lü.

- Már jó ideje. Elhagyott gyermek volt, Feng-kan testvér talált rá a fenyveserdőben, ő hozta ide.

- Értem. És mivel foglalkozik?

- Három évvel azután, hogy idekerült, azt a feladatot kapta, hogy a szentek szobrainak étel- és tömjénáldozatot mutasson be. De egyszer rajtakapták, hogy maga is lakmározott az áldozati ételből. Alighanem azért tett ilyet, mert nem tudta, hogy szentségtörés. Most a testvérek tálkáit mosogatja a konyhában.

- Aha, értem - mondta Lü, majd néhány lépés után tovább kérdezett: - Az előbb említette Han-san nevét. És ő?

- Han-san testvér a kolostortól nyugatra lakik egy hideg kőbarlangban. Si-tö elmossa az edényeket, aztán a maradék rizst és zöldséget összegyűjti egy bambuszszárba. Han-san mindennap eljön érte.

- Aha - mondta Lü, és közben azon törte a fejét, hogy ha Han-san és Si-tö, akik ilyen módon élnek, valójában két szent: Ven-su és Pu-hszien, akkor vajon ki lehet a tigrisháton lovagoló Feng-kan? Úgy érezte magát, mint a vidéki ember a színházban, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik szerepet melyik színész játssza.

- Elég mocskos hely - mondta Tao-csiao, amint beléptek a konyhába.

Alig lehetett látni a gőztől, amíg a szemük hozzá nem szokott a homályhoz. A kőfalak mentén hosszú asztalok álltak. Szerzetesek szedegették a fazekakból a rizst, a zöldséget. A három nagy tűzhely alatt meg pislákolt a parázs. Tao-csiao beljebb lépett, és elkiáltotta magát:

- Hé, Si-tö!

Lü is a hang irányába nézett, és az ajtótól legtávolabb eső tűzhelynél két kuporgó alakot pillantott meg.

Egyikük fedetlen fővel guggolt, látszott, hogy meglehetősen hosszú a haja. Fonott szandált viselt. A másiknak a fejét faháncs kalap fedte, és facipő volt a lábán. Mindkettő sovány volt, és alacsony termetű.

Tao-csiao hívására a fedetlen fejű visszanézett és elvigyorodott, de nem válaszolt. "Úgy látszik, ez Si-tö." A faháncs kalapos meg sem mozdult. "Ez lesz Han-san" - gondolta Lü.

Pár lépést tett feléjük, és mélyen meghajolt.

- Lü Csiu-jin vagyok, a császár tanácsosa és meghatalmazottja, Tajcsou főjegyzője, skarlátszín köntös és hal-jelvény illet meg - mutatkozott be.

A két guggoló szerzetes egyszerre emelte fel a fejét. Azután egymás felé fordultak, és mélyről jövő kacagás tört ki belőlük. Majd hirtelen egyszerre felálltak, és iszkoltak kifelé a konyhából. Még hallani lehetett, amint futás közben Han-san azt mondja:

- Biztosan Feng-kan fecsegett neki valamit!

Lü hüledezett. A szerzetesek, akik előbb a rizst és levest merték, köréje sereglettek.

Tao-csiao sápadt arccal állt ott, mint akit odacövekeltek.

Hürkecz István fordítása

 

Utószó

Mori Ógai a századforduló másik nagy alakjával, Nacume Szószekivel együtt ma már klasszikus írónak számít a japán irodalomban. A modern Japán születésének zaklatott évtizedeiben élt, ellentmondásokkal és bizonytalanságokkal terhes, vajúdó korszakban, amikor a Meidzsi-fordulat (1868) után az Ész, a Tudomány és a Felvilágosodás nyugatról áramló eszméi behatoltak a hagyományhű társadalomba, és felkavarták értékrendjét. Mori Ógai a nyugati eszmék terjesztésének elszánt híve volt, de sohasem csatlakozott a hagyománytagadókhoz. A japán irodalom és kultúra egyik megújítója egész életét megosztotta az orvosi hivatás - a katonaorvosi szolgálat - és az irodalom között. Kiemelkedő alakja volt a kor forrongó kulturális életének - a modern japán elbeszélés egyik megteremtője; írt drámákat, történelmi életrajzokat, klasszikus japán és kínai költeményeket, modern verseket, filozófiai esszéket, folyóiratokat alapított, antológiákat szerkesztett, és részt vett a kor irodalmi és esztétikai vitáiban. A nyugati irodalom fordítójaként is kiemelkedő szerepet játszott: ő szólaltatta meg japánul többek között Arisztotelész, Calderón, Rousseau, Racine, Corneille, Lessing, Puskin, Lermontov, Karamzin, Turgenyev, Tolsztoj, Gorkij, Hauptmann, Rilke, Suderman, Wedekind, Schnitzler, Hofmannstahl, Richard Dehmel, Christian Morgenstern, Ibsen, Bjønson, Verhaeren és Maeterlinck műveit. Különösen nevezetes Hans Christian Andersen Improvisatoren című regényének rendkívüli műgonddal készített átültetése és Goethe Faustjának teljes japán fordítása.

Mori Ógai (eredeti nevén Mori Rintaró) 1862-ben született Északnyugat-Japánban, Cuvanóban. Klasszikus japán és kínai műveltségét gyermekkori tanulmányai alapozták meg. Fiatalon Tokióba került, s egy Európát járt tudós rokona segítségével német nyelvi és orvosi tanulmányokat kezdett. 1881-ben orvosi diplomát szerzett a Tokiói Egyetemen. Három évvel később katonaorvosi ösztöndíjjal Németországba utazott, a lipcsei, müncheni, drezdai és berlini egyetemeken folytatta tanulmányait, s közben megismerkedett a klasszikus és kortárs európai irodalmakkal is. Amikor hazatért Japánba, belevetette magát a forrongó irodalmi élet vitáiba. Katonaorvosként szolgált, részt vett a japán-kínai háborúban. Orvosi folyóiratában a nyugati orvoslás elterjesztése mellett szállt síkra. Feletteseivel való ellentétei miatt három évre a dél-japáni Kjúsú szigetére, Kokurába helyezték, de 1902-ben visszatért Tokióba. A japán-orosz háború idején a koreai fronton szolgált. Ezután egyre magasabb rangra emelkedett, karrierjének csúcsán a Hadügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetője volt. Párhuzamosan folytatta irodalmi és fordítói munkásságát, sorra jelentek meg elbeszélései, drámafordításaival és saját színműveivel hozzájárult a modern japán színház megteremtéséhez. Amikor 1916-ban visszavonult a katonaorvosi szolgálatból, kinevezték a Császári Múzeum igazgatójává, a Császári Könyvtár vezetőjévé, haláláig, 1922-ig elnöke volt a Császári Szépművészeti Akadémiának.

Első alkotói korszakában romantikus elbeszéléseket írt: Maibime (A táncoló lány, 1889), Utaka no ki (Buborék, 1890), Fumidzukai (A levélvivő, 1892). Nagy hatással voltak rá Eduard von Hartmann esztétikai nézetei.

Fenntartással szemléli a század elején kibontakozó japán naturalizmust. Vita Sexualis című elbeszélése (1909) a naturalista "én-regény" kritikájának is tekinthető. 1910-ben írja meg a japán értelmiség életéről szóló regényét, a Szeinen-t (Az ifjú). A Meidzsi-kor kavargó szellemi világa tükröződik önéletrajzi elemeket is magában foglaló elbeszéléseiben: Aszobi (Játék), Dokusin (Az agglegény), Fusicsu (Építkezés közben). Híres elbeszélése, a Hanako címszereplője egy japán táncosnő, aki modellt állt Rodinnek. Ez idő tájt írja A vadlúd (Gan) című kisregényét, amely folytatásokban jelent meg 1911 és 1913 között.

1912-ben Nogi tábornok, a japán-orosz háború hőse önként követi a halálba Meidzsi császárt. Az egész japán társadalmat megrázó esemény fordulópontot jelent Mori Ógai írói útján is. Figyelme a történelem felé fordul, a múltban, a hagyományban keresi a társadalom és az egyén megoldatlan problémáinak gyökereit. A következő hat évben huszonnégy történelmi tárgyú művet ír: rövid novellákat, történelmi elbeszéléseket és életrajzokat. E művei jórészt a Tokugava-korban (1600-1867) játszódnak, hőseik történelmi személyek vagy köznapi emberek, akik a hagyományos japán szellemi és erkölcsi értékeket testesítik meg. Az író kora eszméinek fényében vizsgálja e hősöket, például állítja őket, de nem azért, hogy kortársai a hagyományos világba térjenek vissza, hanem hogy támaszt leljenek a régvolt idők hőseinek emberi magatartásában saját koruk zűrzavara közepette.

Ezen elbeszélései közé tartozik a Modern japán elbeszélők című 1967-ben megjelent kötetben magyarul is olvasható Abe-ház (Abe icsidzoku) és Az utolsó mondat (Szaigo no ikku) ebben a kötetben.

Utolsó korszakában írt művei között találunk régi japán és kínai legendákat feldolgozó novellákat is, ezek egyike a legendás zen-buddhista költő, Han-san és szerzetestársa, Si-tö alakját megörökítő Kacagó szerzetesek (Kandzan Dzsittoku).

 

Jegyzetek

1. Maszaoka Siki (1867-1902) és Joszano Tekkan (1873-1935) a hagyományos japán versformák tartalmi megújítói.

2. Klasszikus kínai regény, magyarul Szép asszonyok egy gazdag házban címen jelent meg.

3. Elfogulatlan (német)