Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Mori Ógai
A VADLÚD
Elbeszélések
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983
Fordította: Göncz Árpád, Hürkecz István, Teleki Erzsébet


TARTALOM

A vadlúd (Göncz Árpád fordítása)
Az utolsó mondat (Teleki Erzsébet fordítása)
Kacagó szerzetesek (Hürkecz István fordítása)
Utószó

 

A vadlúd
(GAN)


1 / Amit elmondok, az régen történt, de történetesen emlékszem rá, hogy 1880-ban, Meidzsi császár uralmának tizenharmadik évében. Az időpontra azért emlékszem ilyen pontosan, mert akkoriban pontosan a Tokiói Egyetem Vaskapujával átellenben, a Kamidzsóban, egy penzióban laktam, s mert az én szobám e történet hősének szobája mellett volt. Mikor a házban tűz ütött ki Meidzsi tizennegyedik évében, én is azok egyike voltam, akik a porig égett Kamidzsóban mindenüket elveszítették. S amit most meg akarok örökíteni, az, emlékszem, épp egy évvel a katasztrófa előtt játszódott le.

A Kamidzsó szinte valamennyi lakója orvostanhallgató volt, leszámítva azt a néhány beteget, aki az egyetem kórházába járt be kezelésre. Megfigyeltem, hogy az ilyesféle szállásokon mindig akad hangadó, valamelyik lakó, aki a pénze vagy az éles esze következtében tekintélyre tesz szert. Ha elmegy a folyosón a háziasszony szobája előtt, mindig szerét ejti, hogy szóba elegyedjék vele, amint ott ül szögletes faszénszenelője mellett. Néha leguggol vele szemben s el-elpletykál vele egy kicsit. Néha úgy tetszik, csak magára gondol, vendégeket hív a szobájába egy pohár szakéra, s vesződséget okoz a háziasszonynak azzal, hogy külön főzet vele valamit, pedig tesz róla, hogy pótkeresethez jusson a fáradságáért. Az ilyen ember többnyire kivívja a mások becsülését, s neki viszont megvan ebből az az előnye, hogy a maga kedvére él a házban.

A szomszédomnak szintén megvolt a tekintélye a Kamidzsóban, de őt nem ilyen fából faragták.

Ez az ember, egy Okada nevű diák, egy évvel járt alattam, tehát nem sok hiányzott neki ahhoz, hogy végezzen. Hogy Okada jellemét megmagyarázzam, mindenekelőtt szembetűnő megjelenéséről kell szólnom. Ezen igazában azt értem, hogy Okada módfelett csinos volt. Nem mintha sápadt lett volna, finoman törékeny és nyúlánk. Sőt, inkább keménykötésű, s az arcszíne egészséges. Az életben alig találkoztam még ilyen arccal. Ha már muszáj összehasonlításba bocsátkoznom, némileg a fiatal Kavakami Bidzanra, az íróra hasonlított, akit csak azután ismertem meg, hogy e história lejátszódott, s aki teljesen elszegényedett és nyomorban halt meg. Okada akkoriban evezősbajnok volt, testi erejét tekintve messze felülmúlta Kavakamit.

Egy kellemes arc netán hatással lehet másokra, de egy penzióban egymaga még nem a tekintély forrása. Ahhoz a magatartásnak is hozzá kell járulnia, s kétlem, hogy sok diák élt volna olyan kiegyensúlyozott életet, mint Okada. Nem volt könyvmoly, aki minden félévben vadul megdolgozik az osztályzatokért, s ráhajt az ösztöndíjra. Csak annyit dolgozott, amennyit kellett, rangsorban az évfolyam közepe táján állt, soha lejjebb. S a szabad idejében mindig lazított. Vacsora után elment járni egyet, de még tíz előtt holtbiztos hazaért. Vasárnaponként evezett vagy hosszú gyalogtúrákat tett. Eltekintve az olyan időszakoktól, mikor egy-egy verseny előtt Mukódzsimában együtt lakott azokkal, akikkel egy hajóban evezett, vagy mikor nyári vakációra hazautazott vidékre, a szomszéd szoba gazdája mindig ugyanabban az időben tartózkodott a szobájában vagy házon kívül. Nemegyszer megesett, hogy valamelyik lakó, ha délben elfelejtette az óráját az ágyúlövéshez igazítani, benézett Okada szobájába, hogy megtudja, mennyi az idő. Néha még a Kamidzsó hivatalos óráját is Okadához igazították. Minél inkább figyeltük, annál erősebbé vált a meggyőződésünk, hogy Okada megbízható ember. Nem járt kedvében a háziasszonynak, alig költött valamire a lakbérén és kosztján felül, az mégis sokszor dicsérgette. Mondanom sem kell, hogy főként azért viselkedett így, mert Okada rendszeresen fizetett.

- Nézzék csak Okada urat! - mondogatta.

De, hogy szavának elébe vágjon, egyik-másik diák megjegyezte:

- Nos, nem lehetünk mind olyanok, mint ő.

Még mielőtt bárki rádöbbent volna, Okada vált a mintalakóvá.

Napi sétái mindig ugyanarra vezettek. Lement a Muendzakának nevezett magányos domboldalon, s végig a Sinobadzu-tó északi partján, ahol beleömlött az Aiszome-patak, amelynek oly sötét volt a vize, mint a feketére festett fogsor. Majd fölballagott a dombra az Ueno-parkban. Aztán le Hirokódzsiba, ahol nevezetes vendéglők sorakoztak, a Macugen, a Gannabe és a többi, befordult a keskeny, zsúfolt, csupa élet Nakacsóra, átvágott a Jusima-szentély udvarán, s miután elment a borongós Karatacsi-templom előtt, már visszafelé tartott a Kamidzsóba. De olykor megesett, hogy módosított valamit az útvonal valamelyik szakaszán, teszem azt jobbra fordult a Nakacsó végén, hogy a Muendzaka csöndjében és magányában érkezzék vissza a szobájába.

Volt egy másik útvonala is. Néha átvágott az egyetem területén és a Vörös-kapuhoz ért ki; mivel a Vaskaput korán bezárták, az orvosi kar kórházának betegei a hátsó kaput használták. Ilyenkor átment a Vörös-kapun, a Hongó-dóri mentén folytatta az útját, amíg egy bolthoz nem ért, ahol mindig álldogáltak néhányan, s figyelték azoknak a bolondozását, akik odabent a kölest törték. Majd a sétája folytatásaként betért a Kanda-szentély kertjébe. Miután átvágott a Megane-hídon, ami akkoriban még újnak számított, egy darabig a folyóparti utcán ment tovább, amelynek csak az egyik oldalán álltak házak. Visszaútján meg betért az Onarimicsi nyugati oldalán húzódó keskeny mellékutcák valamelyikére, hogy végül a Karatacsi-templom homlokzata előtt lyukadjon ki. Ez volt a másik útvonala. Másfelé ritkán ment.

E kiruccanásain Okada nemigen művelt egyebet, mint hogy hébe-hóba elböngészgetett valamelyik antikvár könyvesboltban. A sok közül ma már kettő-három ha megvan. Az Onarimicsin a boltok ugyanazok, azóta is alig változtak, s ma is árusítanak, de a Janagiharán mind bezártak, a Hongó-dórin pedig a boltok helye is, tulajdonosa is megváltozott. E sétáin Okada, azután, hogy a Vörös-kaput elhagyta, szinte soha nem fordult be jobbra, mert itt a legtöbb utca annyira elkeskenyedett, hogy az már-már bosszantó. S ráadásul akkoriban arrafelé csak egyetlen antikvárius akadt.

Okada azért tért be az ilyen üzletekbe, mert a mai divatos kifejezéssel élve, volt irodalmi ízlése. Akkortájt még nem jelentek meg az új iskolához tartozó regények és darabok; ami a lírát illeti, még nem született meg sem Siki haiku-ja, sem Tekkan vaká-ja[1], így hát mindenki olyasféle folyóiratokat olvasott, mint a Kagecu Sinsi, amely először közölt nyugati regényt japán fordításban. Okada érdeklődéssel olvasta az új kornak a klasszikus kínai irodalom stílusában megírt eseményeit. Irodalmi ízlése eddig terjedt.

Minthogy soha nem voltam különösen barátkozó természetű, ha okom nem volt rá, még szóba sem elegyedtem azokkal a diákokkal, akikkel ugyancsak gyakran találkoztam az egyetemkertben. Ami a penzió diáklakóit illeti, ritkán billentettem meg a kalapomat üdvözlésül. De Okada iránt majdhogynem barátságot éreztem, hála a könyvesboltoknak. Ha sétálni mentem, útirány dolgában nem voltam olyan merev, mint Okada, s minthogy erős volt a lábam, hagytam, hadd vigyen el Hongón át Sitajába és Kandába, s útközben minden antikváriusnál megálltam. Ilyenkor gyakran megesett, hogy odabenn Okadával akadtam össze.

Nem tudom, melyikünk szólította meg a másikat, de arra, hogy melyek voltak a közöttünk elhangzott első szavak, pontosan emlékszem: - Megint régi könyvek közt találkozunk!

Így kezdődött a barátságunk.

Akkoriban akadtunk rá a Kanda-szentély előtt, a domb lábánál, a sarkon egy boltra, ahol könyvet árusítottak. A polcon egyszer ráleltem egy régi kiadású Csin Ping Mej-re[2], s megkérdeztem a boltost, mennyiért adja.

- Hét jen.

- Ötöt adok érte - mondtam.

- Okada az imént hatot ígért.

Minthogy volt nálam elég pénz, megadtam, amit kért.

De mikor pár napra rá Okadával találkoztam, azt mondta:

- Önző voltál; tudod, hogy én találtam rá a Csin Ping Mej-re.

- A boltos azt mondta, alkudtál rá, de nem tudtatok megegyezni. Ha annyira kívánod, tőlem megveheted.

- Minek? Szomszédok vagyunk, kölcsön is kérhetem, ha elolvastad.

Ráálltam.

Okadával, bár eddig is szomszédok voltunk, de még csak nem is ismertük egymást, ettől kezdve gyakran be-benéztünk egymás szobájába.


2 / Az Ivaszaki-kastély már abban az időben is, amelyről írok, ott állt, ahol ma, a Muendzaka déli oldalán, bár akkoriban még nem kerítette a jelenlegi magas vályogfal. Abban az időben még csak egy rút kőfalat húztak fel körébe, és a mohos kövek közén páfrány és zsurló nőtt. Még ma sem tudom, hogy a kerítésen belül a talaj dimbes-dombos vagy sík, mert a kastélyban sose jártam. Egy biztos, akkoriban sűrű és elvadult ciheres nőtte be, az utcáról ráláttunk a fák tövére, a füvet sem vágták körülöttük szinte soha.

A domb északi lejtőjén kicsinyke házak épültek, csoportosan, közülük a legjobbikat deszkakerítés vette körül. Ami a boltokat illeti, mindössze kettő volt, az egyik konyhafelszerelést, a másik dohányt árult. A lakóházak közül az arra járók számára a legvonzóbb egy varróiskola volt, az ablakán szorgosan dolgozó fiatal nőkre lehetett belátni. Ha szép idő járta, az ablakok nyitva álltak, s mikor a diákok elmentek a ház előtt, a lányok, akiknek be nem állt a szájuk, fölemelték a fejüket, s kinéztek az utcára. Aztán kacarásztak, csiviteltek tovább. E ház szomszédságában egy lakóház állt, mindig tisztára volt súrolva az ajtaja, s gránitjárdája, gyakran láttam, esténként vízzel volt felöntözve. Hideg időben behúzták tolóajtait, melegben pedig le voltak eresztve bambuszfüggönyei. E ház mindig feltűnően csöndesnek tetszett, a szomszéd ház zajához képest kiváltképpen.

Annak az évnek szeptembere táján, mikor e történet játszódik, Okada, vidéki otthonából visszatérvén, vacsora után szokásos esti sétájára indult, elhaladt a régi épület mellett, amely azelőtt Kaga tartomány urának palotája volt, most ideiglenesen ott helyezték el a bonctermet, s ahogy lement a Muendzakán, véletlenül összetalálkozott egy nővel, s látta, hogy az a közfürdőből jövet betér a varróiskola szomszédságában a magányos házba. Már őszre járt, az embereknek kevesebb alkalmuk nyílt rá, hogy a hőség elől, megkönnyebbülésül, kiüljenek a házuk elé, így hát kihalt volt a domboldal. A nő, aki vele egyidőben ért a néma ház bejáratához, épp az ajtót próbálta kinyitni, de meghallotta Okada facipőinek kopogását, abbahagyta, s hátranézett. Egymásra bámultak.

Okadát nem bűvölte el a kimonós nő, aki jobb kezét az ajtón tartotta, baljában meg bambuszkosárka, s benne a mosdószerei. De azt észrevette, hogy haját frissen fésülték a páfrányfenyőlevelek mintájára, s oldalsó hullámai oly áttetszően vékonyak, mint a kabóca szárnya. Látta, hogy arca tojásdad s valahogy magányosságot tükröz, orra éles, homloka, arca nyílt benyomást kelt, bár nehéz pontosan megmondani, mitől. Minthogy az egész nem volt több pillanatnyi benyomásnál, mire a domb aljába ért, tökéletesen meg is feledkezett róla.

De vagy két napra rá megint csak ugyanarra ment, s mikor a lécrácsos ajtajú ház közelébe ért, rápillantott, s egyszerre eszébe jutott a közfürdőből hazafelé tartó idegen nő. Ránézett a kiugró zárt erkélyre, a függőlegesen rászegezett bambusznád rácsra, amit két, indával hozzáerősített vékony léc tartott össze. Az ablakfüggöny vagy arasznyira nyitva állt, s Okada egy cserép virágra látott. Miközben mindeme részletet figyelmesebben szemügyre vette, némileg lassított a léptein, így hát beletelt egy kis időbe, amíg a ház elé ért.

A virág fölött egyszerre egy fehér arc tűnt föl a háttérben, ahol addig nem volt más, csak szürke sötétség. S ráadásul az arc rámosolygott.

Ettől kezdve, ha Okada sétálni ment, s útja történetesen a ház előtt vezetett el, ritkán esett meg, hogy ne látta volna a fehér arcot. Néha betört még a képzeletébe is, s ott egyre többet engedett meg magának, mint amennyi illik. Okada már azon töprengett, vajon várja-e, hogy ő arra menjen, vagy csak kinéz, közömbösen, s véletlenül pillantja őt meg. Megpróbálta fölidézni az azt megelőző napokat, hogy a nőt először látta, s igyekezett visszaemlékezni, kinézett-e egyszer is az ablakon vagy sem, de semmi más emléke nem volt, csak hogy e ház a zajos varróiskolával szemközt mindig kihaltnak látszott, s hogy a ház tája mindig tisztára volt söpörve. Csak el kellett gondolkodnia, miféle ember is élhet itt, mondta magában, de még ebben sem volt biztos. Az volt a benyomása, hogy a rács mindig zárva van, s hogy még nagyobb legyen mögötte a csönd, a bambuszfüggöny is leeresztve. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a nő talán az utóbbi időkben nézeget csak ki, s azért nyit ablakot, mert várja, hogy ő arra menjen.

Valahányszor arra ment, mindig egymásra néztek, s Okada, minél többet törte a fejét a történteken, annál inkább úgy érezte, hogy "a nő az ablakban" jó barátja. Egy este, két héttel utóbb, ahogy arra ment, önkéntelenül megemelte a sapkáját és meghajolt. A sápadt fehér arc elpirult, s magányos mosolya fölragyogott. Ettől kezdve Okada, ha arra ment, mindig meghajolt a nő előtt.


3 / Okadát, mert hogy annyira csodálta Csang Csao régi, romantikus kínai meséit, és betéve tudta a nagy vaspöröllyel verekedő hős történetét, érdekelték a katonás sportok, de alkalma nem lévén, hogy gyakorolja őket, hiába vágyakozott rájuk. Ám meglehet, hogy ez magyarázza érdeklődését az evezés iránt, amit már néhány esztendeje űzött. Olyan lelkesedéssel és akkora sikerrel, hogy bajnokságig vitte. Nyilvánvaló, hogy e tevékenysége a hadi mesterségek gyakorlására irányuló vágyának megnyilvánulása volt.

E romantikus mesék egyik nőalakja is vonzotta Okadát: Hsziao Csing, akinek az életénél is fontosabb volt a szépség, olyannyira, hogy még akkor is a szépítkezésnek adta át magát, amikor - hogy újdonsült kifejezéssel éljünk - a halál angyala várakozott ajtaja előtt. Okada úgy érezte, a nőnek csupán szép tárgynak kell lennie, szeretetre méltó valaminek, olyan lénynek, aki megőrzi szépségét, kedvességét, bármilyen körülmények közé kerül is. Okada valószínűleg maga sem tudta, hogyan tette magáévá ezt az érzést, részben szokott olvasmánya, a régi, romantikus kínai szerelmi költészet, részben a kínai Ming- és Csing-dinasztia úgynevezett bölcseinek érzelmes és a sors megmásíthatatlanságát valló prózai művei hatására.

Bár hosszú idő telt el azóta, hogy Okada mindig meghajolt a nő előtt ott az ablakban, kiléte után nem kutatott. Abból, ahogy a házban fölbukkant, s ahogy öltözködött, sejtette, hogy valakinek a szeretője lehet. De ez nem zavarta. Még a nevét sem tudta, és semmit nem tett azért, hogy megtudja. Mindössze a névtáblát szerette volna megnézni a házon, de nem volt képes rávenni magát, hogy a nő jelenlétében tegye meg. Máskor meg, mikor az nem volt ott, a szomszédok és a járókelők miatt habozott, így hát nem nézte meg az írásjegyeket a kis fatáblán az eresz árnyékában.


4 / Ámbár az események, amelyek Okadát e történet hősévé tették, azelőtt játszódtak le, hogy megismertem volna az ablakbéli nő előéletét, helyénvaló, hogy itt röviden körvonalazzam.

A történet arra az időre nyúlik vissza, mikor az egyetem orvosi kara még Sitajában volt, és Tódó nagyúr egykori kastélyának őrházát alakították át diákszállóvá. A ház karvastagságú függőleges farudakkal rácsozott ablakai egymástól jókora távolságban nyíltak a szürke csempével sakktábla módjára kirakott falon. Ha szabad azt mondanom, bár szégyellem, hogy ilyen hasonlattal élek, a diákok úgy laktak ott, mint megannyi vadállat. Manapság persze nem lát már az ember ilyen ablakokat, legfeljebb a császári palota bástyatornyain, s még az Ueno-park állatkertjének oroszlán- és tigrisketrecein is karcsúbbak a rácsok, mint ezek.

A diákszállóban cselédek is voltak, akiket a diákok megbízhattak ezzel-azzal. A fehér vászon apródövet és vászon hakama-nadrágot viselő diákok rendszerint édességet hozattak velük: jókan-csemegét vagy kanpetó-cukorkát rendeltek, de valójában jókan-csemegén sült édesburgonyát, kanpetó-cukorkán pedig pirított babot értettek. Egy-egy ilyen útért a cseléd két szen-t kapott. Egyiküket Szuedzónak hívták. A többieknek mindig borostás volt az álluk, és bambán tátották el a szájukat, de ez a Szuedzó becsukta a száját, s rendszeresen borotválkozott. A többiek mocskos nyersvászonban jártak; Szuedzó mindig takaros volt, s olykor mintás pamutruhában jött be dolgozni.

Nem tudom, kitől és mikor, de hallottam, hogy Szuedzó pénzt kölcsönzött a megszorult diákoknak. Persze, egyszerre legfeljebb ha ötven szent vagy egy jent. De a diákok adóssága lassan öt vagy tíz jent is kitett, s Szuedzó elismervényt íratott velük, s ha a félév végén sem fizettek, megújította, így lassanként igazi, hivatásos uzsorás vált belőle. Fogalmam sincs, honnét szerzett tőkét hozzá. Az biztos, hogy nem a két szenekből, amit a diákok megbízatásaiért kapott. Bár semmi sem lehetetlen, ha az ember minden erejét egy célra összpontosítja.

Akárhogy is, mikor az orvosi kar átköltözött Sitajából Hongóba, Szuedzó nem volt már cseléd, de Ike-no-hatán épített új házát szép számmal és szakadatlanul látogatták a meggondolatlan diákemberek.

Mikor az egyetem alkalmazásába lépett, már harmincéves volt; szegény ember, s feleségét, gyermekét kellett eltartania. De mióta a pénzkölcsönzéssel tisztességes vagyonra tett szert és beköltözött új házába, elégedetlenkedni kezdett a feleségével, aki csúf volt és házsártos.

Ekkor jutott eszébe egy bizonyos nő, akit gyakran látott, mikor még a Neribeicsó mögötti házából járt be az egyetemre egy keskeny sikátoron. Volt ott egy sötét ház, szennyvízlefolyójának deszkái közül néhány mindig törött, tolóajtainak fele évhosszat csukva. Éjszaka, ha arra ment valaki, a ház előtt oldalaznia kellett, mert egy kerekes árusítóbódét állítottak be az eresze alá.

Szuedzó figyelmét mindenekelőtt a bentről kihallatszó szamiszen-muzsika vonta a házra. Majd azt is megtudta, hogy a hangszeren egy tizenhat-tizenhét éves bájos leányzó játszik. Takaros kimonója nagyon is különbözött a ház elhanyagolt küllemétől.

Ha a lány történetesen kint állt az ajtóban, nyomban visszament a sötét házba, amint meglátta, hogy valaki közeledik. Szuedzó, a rá jellemző éberséggel, anélkül, hogy behatóbban nyomozott volna, megtudta, hogy lányt Otamának hívják, s hogy kettesben él az apjával, aki a kerekes bódéban ragacsos cukorfigurákat árusít.

Majd egyszerre megváltozott a ház a sikátorban. A kerekes bódé eltűnt állandó helyéről, az eresz alól. A házba meg a tájára, mely addig ugyancsak szerény volt, mintha betört volna az, amit akkoriban divat volt "civilizáció"-nak hívni; újak kerültek a megvetemedett és törött deszkák helyébe a szennyvízlefolyó fölé, s új rácsos ajtó a bejáratra.

Szuedzó egyszer egy pár nyugati cipőt is látott az ajtóban. Nem sokkal ezután új névtábla jelent meg a házon, rajta egy rendőr neve. Szuedzó, miközben a szomszédos utcákban vásárolgatott, s látszólag még csak nem is érdeklődött utána, megtudta, hogy az öreg cukorkaárus vőt szerzett a házba: a rendőr volt az, akinek a névtáblán a nevét látta.

Az öregembernek, mert jobban szerette a lányát, mint a szeme fényét, olyan érzés volt odaadnia Otamát a rémítő külsejű rendőrnek, mintha egy nagy orrú, veres szörnyeteg ragadná el tőle. Otama apja félt a kínos helyzettől, amibe egy ilyen félelmetes vő betörése hozná, s miután a kérővel találkozott, több bizalmasától is tanácsot kért, de egyikük sem javallta, hogy utasítsa el az ajánlatot.

Volt, aki azt mondta:

- Lám, én megmondtam, nem? Mikor abban fáradoztam, hogy összehozzak a lánya számára egy jó partit, kicsinyeskedett, s azt mondta, képtelen lenne megválni az egyetlen gyermekétől, most meg az a vége, hogy a vő költözik magához, s nem mondhat neki nemet!

A másik meg fenyegetően kijelentette:

- Ha nem állja azt az embert, más megoldás nincs, mint hogy költözzék el hazulról messzire, minthogy azonban rendőr a kérő, úgyis megtalálja, és megismétli a leánykérést. Ez elől hiába szökik.

Egy asszony, akinek az volt a híre, hogy helyén van az esze, állítólag azt mondta az öregembernek:

- Hát nem megmondtam, hogy adja el a lányt egy gésa-házba, hisz olyan csinos, és a szamiszen-tanára igen dicséri. Egy nőtlen rendőr megteheti, hogy ajtóról ajtóra jár, s ha egy szép arcra akad, magával viszi, akár tetszik, akár nem. Mást nem tehet, mint hogy igyekszik javára fordítani a balszerencsét, ha már épp egy ilyen ember bolondult bele a lányába.

Alig három hónappal azután, hogy Szuedzónak fülébe jutott e szóbeszéd, egy reggel azt vette észre, hogy az öreg cukorkaárus háza le van zárva, s az ajtaján hirdetés, hogy a ház kiadó. Majd, vásárlás közben, jobban odafigyelt az emberek beszélgetésére, s hallotta, hogy a rendőrnek a szülőhelyén felesége, gyermekei voltak, ezek egy szép napon váratlanul beállítottak, kitört a csetepaté, és Otama elmenekült a házból. A lányt az egyik szomszéd, a veszekedés fültanúja, tartotta vissza tőle, hogy el ne kövessen valami ostobaságot. Az öregember barátai közül egy sem értett a jogi kérdésekhez, így hát az öregnek eszébe se jutott, hogy utánanézzen, bejegyezték-e törvényesen a házasságot, s mikor a veje azt mondta, mindent elintézett, és a házasság jogilag teljesen rendben van, az öregnek semmi gyanúja nem támadt, és nem is tartott semmitől.

A Macunakacsó környékén egy Kitadzumi nevű fűszeresnek volt egy sápadt, kerek arcú lánya, akit a diákok állatlannak csúfoltak.

- Igazán sajnálom Tá-csant, becsületes nő, és teljesen megbízott a rendőrben, az meg azt mondta neki, csak lakóhelyet keresett - mondta a lány Szuedzónak.

A fűszeres megsimogatta kurtára nyírt haját, s a szavába vágott:

- Én az öreget is sajnálom. Elköltözött, mert nem bírt a szomszédok szemébe nézni, s mert képtelen volt itt úgy élni, mint azelőtt. De most is ugyanott árusítja a cukorkát, mint régen, mondván, hogy olyan helyt, ahol nincsenek gyerekek, akik vásárolnak tőle, ő nem tud megélni. Nemrégiben eladta a bódéját, de most visszavásárolta az ócskástól, megmagyarázta neki, mi a helyzet. Azt hiszem, komoly anyagi nehézségei voltak a költözködés meg más egyebek miatt. - Mintha az öregember kis ideig az álmok világában élt volna, amíg elengedve magát, gondtalan nyugalomban társalkodott a rendőrrel, aki itta a szakét, és úgy viselkedett, mint egy isten, miközben felesége és gyermekei vidéken éheztek.

A cukorkaárus lánya ezután kiesett Szuedzó agyából, ám amikor megtollasodott, s többre is szert tudott tenni abból, amire vágyott, történetesen megint eszébe jutott a lány.

Szuedzónak már sok ismerőse volt, aki leste az utasításait, most velük kerestette az öreg cukorkaárust, s végül rá is lelt nyomorúságos szállására egy színház mögött, a riksaszín szomszédságában. Azt is megtudta, hogy a lánya még nem ment új rá férjhez. Így hát Szuedzó elküldött hozzá egy asszonyt, hogy tapogatóddzék, és közvetítse egy gazdag kereskedő ajánlatát, aki hajlandó a leányát megvenni szeretőül. Hiába, hogy Otama kezdetben nemet mondott, a vénasszony a szelíd és tétova lánynak újra meg újra eszébe idézte, hogy apjának a megállapodásból mennyi előnye származnék, s a tárgyalások végül is odáig jutottak, hogy a felek megegyeztek: találkozni fognak a Macugen étteremben.


5 / Mielőtt Szuedzó életében fölbukkant volna ez az új érdeklődés, minden gondolata a diákokra összpontosult, a nekik nyújtott kölcsönökre, a törlesztésükre, de amint rátalált Otamára és az apjára, nyomban nekifogott, hogy olyan házat keressen a szomszédságban, ahová a szeretőjét beköltöztetheti. Nem tudta, sikerrel jár-e vagy sem, de mindent elkövetett, hogy a tervet, amelynek valóra váltására megtette az első lépéseket, végrehajtsa. A sok ház közül, amelyet megnézett, kettő nyerte meg a tetszését. Az egyik ugyanabban az utcában volt, ahol az övé, félúton tőszomszédjának, a híres Fukucsinak a háza és a Rengjókuan étterem között, ahol a környéken a legjobb metéltet főzték. A ház, amely rögtön megtetszett neki, mert valamivel beljebb állt, mint az út széle, nem volt messze a Sinobadzu-tótól, bambuszkerítés vette körül, s egy sűrű mandulafenyő és néhány ciprus nőtt a kertjében.

A másik, a Muendzaka közepén, kisebb volt. Semmiféle kiírást nem talált az ajtón, mikor odament, de hallomásból tudta, hogy a ház eladó. Szinte be sem lépett még, máris fölfedezte a szomszédban a szorgos fiatal nőket s a zajt, ami onnét áthallatszik. - Ez nem tetszik - mondta magában, de ahogy jobban megnézte a házat belülről, akarva-akaratlanul méltányolnia kellett az épületfa minőségét. Tudta, hogy a korábbi lakó, egy gazdag kereskedő, aki nemrég halt meg, nagy gonddal építtette a házat, mert ott akart élni, ha nyugalomba vonul. A ház előkertjével és gránit kapubálványával, kényelmes volt, takaros és igen-igen ízléses.

Egy éjjel, ágyában fekve, Szuedzó a két házról töprengett. Felesége, aki gyermekét próbálta álomba ringatni, végül is maga szundított el. Az asszony horkolt, szája nyitva.

Szuedzó többnyire nehezen aludt el, csak hevert álmatlanul, s törte a fejét, hogyan is kamatoztathatná jobban a kölcsönöket. Feleségének egy szó panasza nem volt e szokása ellen, s őt többnyire jóval előbb nyomta el az álom, mint férjét.

Szuedzó újra rápillantott. "Ez női arc? - gondolta. - Kétlem. Otama, az igen. Az ő arca női arc, csak épp hogy réges-rég nem láttam. Akkoriban még nőnek se lehetett mondani. Még alig nőtt ki a gyermekkorból. S már akkor... micsoda arca volt! Szelíd... igen. De akkor is volt benne valami elevenség. Csúnyább aligha lett, inkább, azt kell hinnem, szebb. De szeretném látni, őt, e helyett itt."

Még egyszer lenézett a horkoló nőre. "Szegény ördög! - gondolta. - Csak alszik itt, és nem tud semmit. Azt hiszi, számolok, de mekkorát téved! Milyen ostoba, és mekkorát téved! Ha tudná..."

Rácsapott a lába szárára. "Micsoda? Már, szúnyog? Ez a baj ezzel a környékkel. Sok a rovar. Hamarosan föl kell raknunk a hálót. Az öreg nőstény ördögöt hadd egyék meg elevenen, de nekem a gyerekekre is gondolnom kell."

Gondolatai megint csak visszatértek a ház kérdésére, de egy óra is elmúlt, mire sikerült döntenie. Mert igaz ugyan, hogy jobban kedvére volna az ike-no-hatai ház a kilátása miatt, de mi szüksége kilátásra, hisz elég neki, ha kinéz az ablakon, ahol most lakik. Mellette szól az is, hogy olcsó a bére. Ez igaz, de nem szabad elfelejteni, hogy egy bérházzal kapcsolatban sok más kiadás felmerül. S ráadásul túlságosan szem előtt van. Magára vonná a figyelmet. Tegyük fel, hogy egy nap, gondatlanságból, nyitva felejti az ablakot? Szinte látta, hogy az öreg nőstény ördög a kisfiúval és kislánnyal a piacról hazafelé tart. Látta, hogy benéznek az ablakon, s őt ott lelik Otamával. Tartozik vele az ördögnek!

Ha a muendzakai házra gondolt, azt kissé komornak érezte, de ami mellette szólt, a lényeg, hogy kiesik az útból ott a domboldalon, ahová, úgy látszik, csak a diákok vetődtek el néhanapján. De nem volt ínyére, hogy ennyi pénzt öljön a házba. "Persze... az az épületfa... S ha bebiztosítja, végül visszaszerezheti, amit kezdetben kifizetett rá. - Akkor hát legyen. Ez az! - mondta magában. - Megveszem. Azt is, meg őt is."

Most különösen örült az egésznek. A jövő egyszerre valóságosnak tetszett, szinte látta magát a diadal estéjén, amint gondosan megfürdik, kiöltözik, s kiagyal valami ürügyet, amivel aznap éjjel magára hagyhatja a feleségét. Látta, hogy elrohan hazulról. Hogy szabad. Majdhogynem ott volt a Muendzakán. Látta a lámpát, s töprengett, milyen is lesz az, ha végigmegy a járdán és benyit. Mily én sugárzóan szép lesz Otama arca! Szegény Otama! Már vár rá, ölében cicával vagy kiskutyával - persze, készen, hogy köszöntse őt -, és persze az arca is kikészítve. Ő majd pompás kimonóba öltözteti, megad neki mindent, amit csak kíván erre az alkalomra. De egy pillanatra megfékezte magát. Bolondot azért nem csinál magából. Esztelenül nem fogja szórni a pénzét. Neki megvan a kapcsolata a zálogházakhoz. Micsoda ostobaság úgy pazarolni, mint némelyek, mint teszem azt Fukucsi. Szuedzó egyszerre ott látta maga előtt hírneves szomszédját, Fukucsit, amint a nyílt utcán parádézik, sarkában a drága gésáival. A diákok látták az írót, és irigykedtek rá, de Szuedzó tudta, hogy ez a világfi valójában vékonypénzű. Állítólag értelmes ember, író. De valóban az-e? Ha egy írnok művel ilyen komisz tréfákat a tollával, mint Fukucsi, kirúgják.

Szuedzó gondolatai visszatévedtek Otamára, s egyszerre eszébe jutott, hogy zenélni is tud, szamiszenen játszik. Vajon elgyönyörködteti-e, húrokat pengetve, valami meghitt dallammal? Nem, sok volna ennyit kívánnia tőle, hiszen fiatal, tapasztalatlan, csak egy rendőrnek volt ideig-óráig a felesége. És félt a szégyenlősségétől is, félt, hogy majd azt mondja aznap este:

- Nem játszom. Úgyis csak kinevetnél. - Szégyenlős lesz, mindenben, mindegy, hogy mi az; lehet, hogy a legfontosabb pillanatban majd elpirul és idegeskedik.

Szuedzó képzelete hol erre, hol arra kalandozott el. Feszültsége egyre fokozódott, mígnem a képek szilánkokra törtek, s már nem látott mást, csak villódzó fehér bőrt, és suttogó hangok töltötték be a fülét.

Felesége ott horkolt mellette, s ő jóleső álomba zuhant.


6 / Szuedzó ünnepélyes szertartásnak képzelte el közelgő találkozását jövendőbeli szeretőjével.

Gyakran halljuk, hogy a fukar ember mind kicsinyes, márpedig akiknek sikerült vagyont összekuporgatniuk, korántsem viselkednek mind egyformán. Meglehet, nagy általánosságban ügyelnek az olyan apróságokra, hogy felébe szakítsák a klozett-papírt, vagy a levelezőlapot olyan apró betűkkel írják tele, hogy azt mikroszkóp nélkül lehetetlen kibetűzni. A legpénzsóvárabb emberek közül némelyek az élet minden vonatkozásában garasosak, mások azonban megajándékozzák magukat egy-egy lélegzetvételnyi friss levegővel, hagynak egy-egy rést egyébként szorosra kötött pénzes zsákjukon. A fösvények, akikről korábban regényekben olvastunk, vagy akiket a színpadon láttunk, mind tökéletesen azok voltak. De akikkel az életben találkozunk, nem ilyenek. Épp a legfukarabbak közül nem egy a nőknek nyitja tágra a pénzes zacskója száját, mások meg mérhetetlenül sokat megzabálnak.

Utaltam már rá, hogy Szuedzó öltözködni szeretett szenvedélyesen. Már az egyetem szolgálatában töltött nehéz napjaiban is teljesen átalakult egy-egy ünnepnapon, hétköznapi ócska vászonruháját takaros kimonóra cserélte át. Ilyenkor jól öltözött, sikeres üzletembert formázott, s nem kollégiumi cselédet. Ez volt az öröme, néha drága tafotába öltözött, s a diákok, ha véletlenül összetalálkoztak vele és megismerték, döbbenten bámultak utána.

A ruha volt Szuedzó egyetlen szenvedélye. Nem állt össze gésákkal vagy prostituáltakkal, s elképzelhetetlen volt, hogy egy éjszakát valami ivóban szaké mellett töltsön. Az ő szemében még a Rengjókuanban egyedül elköltött egy tál metélt is fényűzésnek számított, s csak a legutóbbi időben jutott el odáig, hogy feleségével és a gyerekeivel is megossza e lakomát. Feleségét nem vitte el sehova, mert nem engedte, hogy olyan kimonót vegyen magának, ami az ő drága kimonójához illett volna. Ha az asszony megkívánt valami drága holmit, megtagadta tőle.

- Ne beszélj ostobaságot - mondta. - Más vagy te, és más vagyok én. Én kénytelen vagyok így öltözködni, azok miatt, akikkel érintkezem.

Mikor Szuedzó kölcsönei már jó sok pénzt hoztak, rászokott, hogy házon kívül étkezzék. De e kiadást mindig azzal igazolta, hogy a barátaival járt el vendéglőbe, sohasem egyedül. De most, hogy úgy tervezte, Otamával a Macugen étteremben ismerkedik meg, szerette volna ezt különleges ünnepnappá, vidám és emlékezetes eseménnyé tenni. Ezért választotta épp azt a vendéglőt.

Ahogy a nagy nap közeledett, Szuedzó mind többet törte a fejét, hogyan is öltözzék Otama erre az alkalomra. Hajlandó bármennyit áldozni erre a célra, minthogy azonban az apáról is gondoskodnia kellett, nem tudott dönteni. Az öreg közbenjáró asszony bárhogy törte a fejét, nem talált megoldást, de az öregembert nem lehetett kihagyni a számításból, mert még megszakadnak a tárgyalások, és az egész dolog kútba esik.

Az öregember sokat beszélt a közbenjárónak egyetlen gyermekéről.

- Nem - mondta -, ő az egyetlen lányom. S feleség nélkül, magányosan éltem. Már harminc is elmúlt az asszony, mikor egyetlen gyermekünk megszületett. Az első és utolsó. Mikor az anyja meghalt gyermekágyban, úgy tartottam Otamát életben, hogy asszonyokhoz hordtam a szomszédságban. És ők megszoptatták. De volt más gondom is. Mikor Otama négyéves lett, megkapta a kanyarót, az edói járvány idején. Az orvos azt mondta, meghal, de én nem hittem el. Kikezeltem. Megmentettem az életét. Elhanyagoltam a boltomat, mindent, csak őrá vigyáztam. Micsoda esztendő volt! Azután, hogy Ii urat megölték, két évig szörnyűség szörnyűséget követett. Abban az évben lefejeztek Namamugiban valami nyugatiakat. A boltomat is elvesztettem. Már oda jutottam, nem is egyszer, hogy megölöm magam és Otamát is. De hogy is tudtam volna bántani? Csak látta volna akkoriban. Icipici keze volt, de hogy böködte vele a mellkasomat! És mosolygott rám azzal a hatalmas két szemével! Egyik napról a másikra éltünk, magam sem tudom, miből. Nem hiszem, hogy valaki is annyi mindenen ment volna keresztül, mint mi. Én már akkor sem voltam fiatal. Negyvenöt múltam, mikor ő megszületett, s amennyi gondom volt, biztos, hogy még öregebbnek látszottam. Egy barátom egyre a régi közmondást hajtogatta: "Ahol egy ember nem marad meg, kettő igen." Azt mondta, ismer egy özvegyasszonyt, aki férjet keres. S hogy ő összehoz vele. Ó, annak pénze is van! De hogy adhattam volna a gyerekemet bárkinek? Hogyan? Kereken nemet mondtam. Tudja, legszívesebben átkozódtam volna! Fogalma sincs, milyen az, ha az ember úgy érzi, becsapták! A szegénységtől ostoba vénemberré lettem. Tanúja voltam, hogy az a rendőr a játékszerévé teszi Otamát. Pedig nem rossz kislány, és mindig azt mondják, nagyon jó hozzám. Tudja, szívem szerint férjhez adnám egy rendes emberhez, annak a rendje és módja szerint. Ez az igazság. De kihez? Senki se hajlandó engem is elvenni vele együtt. Magamban mindig azt mondogatom: "Ne add el szeretőnek! Ne!" - De maga azt állítja, a gazdája rendes ember, tisztességes ember, és hogy meg lehet bízni benne? És úriember is? Tudja, nem szabad elfelejtenem, hogy Otama jövőre már húszéves. És hamarosan férjhez kell mennie. Azt mondják, a fiatal hajtást addig kell eladni, amíg el nem fonnyad. Megpróbálom elfogadni az ajánlatát. Tudja, nagyon kedves a szívemnek, akit el kéne adnom. Merthogy az egyetlen gyermekem. Másom sincs, akivel törődnék. Szeretnék azzal az úriemberrel személyesen találkozni!

Mikor a közbenjáró elismételte e szavakat Szuedzónak, az uzsorásnak csalódást okozott az öregember szándéka, hogy maga is jelen legyen, mikor a lánnyal megismerkednek. Szuedzó úgy tervezte, hogy a közbenjárót elküldi, amint az elhozta Otamát az étterembe. Minek oda bárki is, aki beleütheti az orrát az ő dolgába. De ha eljön az apa, micsoda szertartásos egy jelenet lesz az! Igaz, Szuedzó gondolkodása hajlott a szertartásosságra, de ez csupán önmagára terjedt ki, mintha ő eleve elismerést és dicséretet érdemelt volna, hogy összehozta e találkát, és megtette az első lépést titkolt szenvedélyének kielégítésére. Hisz lényeges, hogy ez az esemény négyszemközt játszódjék le. S az apa jelenléte gyökeresen megváltoztatná az ünnep színezetét.

Előzőleg a közbenjáró beszámolt neki:

- Hogy micsoda erényes két ember ez! Azon nyomban nemet mondtak. Nem akartak meghallgatni sem. De sikerült egyedül kapnom a lányt, s akkor a kötelességről beszéltem neki, a kötelességéről, amivel az apjának tartozik. "A keményen dolgozó apádnak - mondtam. - Aki már öreg ahhoz, hogy kenyeret keressen rád." Erre aztán végighallgatott. Bele is egyezett, annak a rendje és módja szerint. S rávette az apját is, hogy beleegyezzék!

Mikor Szuedzó ezt meghallotta, madarat lehetett volna fogatni vele, mert a lány gyöngédsége és engedelmessége, azé a lányé, akit magáévá akar tenni, csodálatot keltett benne. De mikor megtudta, hogy mindkettő a tisztesség pillére, elfogta az aggodalom, hogy e fontos találka majd úgy alakul, mintha vőlegény és após találkoznék. És arra gondolt, ha a szertartás netalán el talál csúszni ebbe az irányba, úgy fogja érezni magát, mintha egy sajtár jeges vizet zúdítanának túlhevült fejére.

De azt is tudta, hogy következetesnek kell lennie, tanúbizonyságot kell tennie a gazdagságáról és bőkezűségéről. Végül beleegyezett, hogy az apát is, lányát is megajándékozza a kellő öltözékkel. Mikor volt ideje hosszabban elgondolkodni a tettein, azzal vigasztalta magát: "Ha egyszer úgy is gondoskodnom kell az apáról azután, hogy lányát megkaptam, végül is csak azt teszem meg előre, amit utóbb úgyis meg kéne tennem."

Ilyen helyzetben az a szokás járja, hogy meghatározott összegű pénzt küldenek a másik félnek, hogy legyen miből fedeznie a költségeit. De Szuedzó a maga módján intézte a dolgot. Tudta, hogy mit illik fölvenni ily én alkalomra, így hát minden részletet megbeszélt a szabójával, s megrendelte nála a kellő kimonót az apának is, lányának is. S ugyanakkor elszalajtotta a közbenjárót Otamához, hogy megtudakolja a méreteit.

Szegények! Szuedzó agyafúrt garasosságát Otama és az apja nagyon jóindulatúan értelmezte: úgy vették, azért nem küld pénzt, mert tiszteli őket.


7 / Minthogy az Ueno tér közelében ritkán van tűz, s minthogy a Macugen étterem legjobb tudomásom szerint nem égett le, azt hiszem, bárki meglelheti a szobát, ahol a két fél találkozott.

- Valami kicsi és csöndes helyiséget szeretnék - mondta Szuedzó, mikor rendelését föladta, s a megadott napon a déli bejárattól egy egyenes folyosón át a bal felől nyíló hatgyékényes szobába vezették be.

Egyedül volt, s leült a párnára, háttal a benyílónak, amelyet egy ukijoe díszített kicsiny tekercsen, s egy váza, benne egyetlen ágacska jázmin. Körülnézett, a szokott gonddal, s mindent szemügyre vett.

Kint fakerítést látott, amely elzárta előle a kilátást a tóra. Talán emeleti szobát kellett volna foglaltatnia. De a fenti szobában az utcáról esetleg beláttak volna rájuk. Pár évre rá a tó környékét tönkretették, lóversenypályává alakították át, majd, a világ újabb, szokatlan átalakulásakor, kerékpár-versenypályává. A hosszú, keskeny földcsík a szoba és a kerítés közt kertnek szűk volt. Onnét, ahol ült, néhány császárfát látott, törzsük sima volt és tükörfényes, mintha olajos ronggyal fényesítették volna ki. Egy kőlámpáson s néhány, szabályos távközökben elültetett kis ciprusfán is megakadt a szeme. A forgalmas úton fehér porfelhőt kavart a járókelők lába, de itt benn, e békességes zugban, a szolgák vizet permeteztek a mohára, hogy zöldjét felfrissítsék.

Egy szobalány jött be, teát hozott, s füstölőt, hogy elhajtsa a szúnyogokat. Mindkettőt letette elébe és megkérdezte:

- És ételt mit parancsol?

- Majd megmondom, ha megjöttek a vendégeim - mondta, s elbocsátotta a lányt.

Magára maradván elővette a pipáját. Mikor bejött, túlságosan melegnek érezte a szobát, de egy idő múlva letette az elpiszkolódott legyezőt, amit a lánytól kapott, mert a folyosóról olykor-olykor becsapott a hűvös huzat, s halvány, de fölismerhető konyha- meg illemhelyszagot hozott magával.

Szuedzó nekidűlt a benyíló oszlopának, s nézte a sodródó füstöt. Az egykori Otamára gondolt, a csinos lányra, akit egy-egy futó pillanatra látott, mikor a házuk előtt elment. Csinos lány volt, igen, de még valósággal gyermek. Vajon miféle nő vált belőle? Hogy mutat majd az új kimonóban? Gyalázat, hogy az öreg is vele jön! Vajon meddig marad? S hazaküldheti-e, így vagy úgy, képes lesz-e megszabadulni tőle?

Szuedzó az álmodozásából egy szamiszen hangjára riadt fel, amit épp hangoltak a fölötte levő szobában.

Majd két-három személy lépteit hallotta a folyosóról.

- A vendégei - mondta a lány, ahogy egy pillanatra benézett az ajtón.

- Nohát! Lépjenek be! Csak semmi feszengés! A mi urunk nyíltszívű ember! - szólt a közbenjáró recsegős hangon, mint a tücsök.

Szuedzó fölállt, és sietve kiment a folyosóra. Egy hajlott hátú öregembert látott, habozva álldogált a sarokban, a falnál, s mögötte Otama. Ő nyugodtan állt, egy csöppet sem volt megrendülve, szeme érdeklődéssel fogadott be mindent. Szuedzó emlékezetébe belevillant a kedves arcú pufók kislány képe, de a nő, aki fölbukkant előtte, egészen más volt. Az idő megváltoztatta. Karcsú, kecses szépség. Ünnepi kontyba fésülte a haját, s nem volt kifestve, amint az ilyen alkalmakkor szokás. Szuedzó fölkészült rá, hogy tetszeni fog neki, de nem számított rá, hogy a nő olyan lesz, mint amilyen. Szeme végigkutatta és összegezte, amit látott. Más, mint képzelte, több, s épp ezért, szebb is. Otama szintén meg volt lepve. Előzőleg elhatározta, hogy nem bánja, milyen lesz a kereskedő. Eladja magát akárkinek, mindegy, hogy miféle ember. Az apjáért akármit megtesz. De most, hogy megpillantotta Szuedzó sötét arcvonásait, éles, de megnyerő tekintetét, elegáns, ám tartózkodóan ízléses kimonóját, pillanatnyi megkönnyebbülést érzett, mint aki reménytelen helyzetből menekül meg.

- Parancsoljon - mondta Szuedzó udvariasan az öregembernek.

Őt szólította először s tessékelte a szobába.

Majd Otamához fordult:

- Parancsoljon.

Miután apa és leánya belépett a szobába, Szuedzó a közbenjárót a folyosó egy félreeső zugába szólította, papirosba burkolt pénzt nyomott a kezébe, s valamit súgott neki. Az asszony elmosolyodott, többször is, elismerően, fogain látszottak a fekete festék nyomai, meghajolt, arcátlanul elnevette magát, és sietve elindult a folyosón, kifelé.

Mikor Szuedzó visszatért, vendégeit ott találta az ajtóban, összebújva.

- Tessék. Foglaljanak helyet. Parancsoljanak... a párnára. - S mikor ez megtörtént, azt mondta: - Most pedig lássuk, mit eszünk!

Hamarosan szakét hoztak, s valami könnyű harapnivalót. Szuedzó töltött az öregembernek, s alig pár szót kellett váltania vele, hogy a modorából megállapítsa, valamikor jobb napokat látott, s nem pusztán nekiöltözött ennek a luxusétteremben tett első látogatásnak.

Szuedzó kezdetben csak nyűgnek vélte az öreget, és bosszantotta a jelenléte, de ahogy bizalmasabban elbeszélgettek, megenyhült. Mindent elkövetett, hogy az öreg számára kellemessé tegye magát, s megmutassa neki a benne lakozó jót. A szíve mélyén Szuedzó örült, hogy azzal, ahogy az apjával viselkedik, alkalma nyílt megnyernie Otama bizalmát.

Mire a vacsorát a szobában feltálalták, már úgy tetszett, mintha ők hárman valami családi kirándulás végeztével tértek volna be vacsorázni. Szuedzó, aki odahaza többnyire zsarnok volt, s akinek hol engedelmeskedett a felesége, hol ellene szegült, most soha nem tapasztalt derűs és jóleső gyönyörűséget érzett, mikor látta, hogy Otama fogja a szakés palackot, s pirulva, szerény mosollyal, tölti meg az ő csészéjét. Miközben Szuedzó ösztönösen és öntudatlanul megérezte azt a derűt, mely mint a láthatatlan pára lebegett Otama személye körül, hiányzott belőle az az elmeél, amely arra késztethette volna, hogy eltöprengjen, otthoni léte miért van híján e derűnek, s azt se tudta fölmérni, mi kell ahhoz, hogy megőrizze e szokatlan érzést - sőt, azt sem, eleget tud-e tenni vagy sem ő és a felesége e kívánalomnak.

- Tessék, tessék! - kiáltotta egy hang facipők csattogása közepette, közvetlenül a kerítésen kívül. - A kedvenc színészeik!

Fönt elhallgatott a muzsika, s a lány kiszólt valamit a kerítésen.

- Köszönöm - mondta odakint a férfi. És elkiáltotta két kabuki-színész nevét.

S a színészutánzó nyomban rá is kezdett.

- Szerencsénk van - mondta a lány, mikor bejött a szobába egy újabb palack szakéval. - Ma este igazi színészimitátort kaptunk!

- Nocsak! - kérdezte Szuedzó. - Vannak álimitátorok is, nemcsak igaziak?

- Ó, igen. Legutóbb egy diák járta a környéket.

- Csak nem akarja azt mondani, hogy valóban tudott valami hangszeren játszani? - kérdezte Szuedzó.

- De mennyire hogy! Mint egy hivatásos. Még a kosztümje is igazi volt. De mi fölismertük! A hangjáról megmondtuk, ki az!

- Akkor csak egy csaló létezik - mondta Szuedzó.

- Úgy ám, csak egy, akinek van hozzá mersze! - mondta kacagva a lány.

- És személyesen ismeri? - kérdezte Szuedzó.

- Már hogyne! Hisz gyakran jár ide enni.

- Akkor ugyancsak ügyes fiú lehet - mondta az öregember. - Még elgondolni is... hogy csak diák.

- Sőt, valószínűleg rossz diák - jegyezte meg gúnyos mosollyal Szuedzó, mert eszébe jutottak a diákok, akik a házát látogatták. Egyikük-másikuk, tudta, kézművesnek adja ki magát, és a prostituáltakat zaklatja a házikóikban. S milyen élvezettel használják a kézműveseknek a tolvajnyelvét! Az azonban meglepte, hogy egy diák mint színészutánzó komolyan járja a környéket.

- Kik a kedvenc színészei, Otama-szan? - fordult váratlanul a lányhoz Szuedzó.

- Nincsenek kedvenceim - felelt a lány. Némán hallgatta a beszélgetést.

- Ó! - kiáltott fel az apa. - Még sose látott színházat belülről! - Majd hozzátette: - Egy színház mellett laktunk, s a lányok a környékről mind megnézték a darabokat. De az én Otamám nem. Soha. Azt mondják, a többi lányok már szaladtak is hazulról, amint az első hangot meghallották.

Az öregember, szándéka ellenére, hajlott rá, hogy vissza-visszatérjen a lánya dicséretére.


8 / Sikerült megállapodniuk. Otama majd ott él abban a házban, amelyet Szuedzó vett a Muendzakán.

De az ügylet, amit Szuedzó egyszerűnek vélt, némi nehézséggel járt.

- Szeretném, ha apám olyan közel lenne hozzám, amennyire csak lehet - mondta Otama. - Szeretném gyakran meglátogatni. Gondoskodnom kell róla.

Eredeti szándéka az volt, hogy a Szuedzótól kapott pénz túlnyomó részét apjának küldi, aki már hatvan is elmúlt, s hogy szerez egy fiatal nőt, aki majd gondoskodik az öreg kényelméről. Ha terve sikerül, akkor az öregnek nem kell megmaradnia lehangoló otthonukban, egy riksaszín falszomszédságában. - Nem tudná apámat valami közeli házban, az én szomszédságomban elhelyezni?

Kiderült hát, hogy Szuedzónak, aki azt hitte, mindössze a szeretőjét kell átköltöztetnie a házba, amit vásárolt neki, most magára kell vállalnia az öregember lakásgondját is, nem elég, hogy a lánnyal együtt az apját is meg kellett hívnia erre az első beszélgetésre.

- Ez az én gondom - mondta a lány Szuedzónak. - Nem akarom ezzel is terhelni.

De azután, hogy a kérdést Otama megemlítette, Szuedzó már nem térhetett ki előle. Szerette volna megmutatni, hogy milyen nagylelkű.

Végül leszögezte: - Ha eljön lakni a Muendzakára, kibérelek egy házat az apjának is az Ike-no-hatán.

Rákényszerült. Mikor látta, hogy Otamának mennyire kéne garasoskodnia, kuporgatnia ahhoz, hogy, mint mondta, maga oldja meg a dolgot, egyszerűen nem hagyhatta rá.

Így hát Szuedzónak többet kellett fizetnie, mint amennyire számított. De fizetett, egyetlen szó panasz nélkül, az öreg közbenjáró meglepetésére.

Július közepére Otama is, apja is beköltözött új otthonába.

Szuedzót annyira elbűvölte Otama lányos szemérme, modorának szerénysége, hogy majd minden este meglátogatta. Üzleti ügyeiben ridegen könyörtelen volt és maradt, de minden gyöngéd fogással megpróbálkozott, hogy elnyerje a lány szeretetét. Azt hiszem, ez az, amit a történészek olykor egy vasakaratú férfi egyetlen kis gyöngeségének hívnak.

Szuedzó súlyt helyezett rá, hogy a lányt majd minden este fölkeresse, bár soha nem töltötte nála az egész éjszakát. A közbenjáró segítségével Otama felfogadott egy lányt. Ume csak tizenhárom éves volt, ő végezte a konyhai munkát, ami, Otama akarva-akaratlanul úgy érezte, alig több, mint egy gyermek kellemes időtöltése. De ennek eredményeként Otamának nem maradt napközben elegendő tennivalója, s nem volt senkije, akivel beszélgethetett volna.

Többször is rajtakapta magát, hogy kívánja, bár jönne az ura korábban, s el-elmosolyodott, ha arra gondolt, hogy mennyire megváltozott. Azelőtt más volt a helyzet. Akkor is magában volt, miközben az apja cukorkát árult, de az ő távollétében bedolgozómunkát végzett, darabbérben. Nem barátkozott még a környékbeli lányokkal sem, de ez nem is hiányzott neki, nem sajnálta és nem unatkozott. Az járt az eszében mindig, hogy mennyit kap, ha elvégzi a munkát. S hogy az apja meg lesz lepve, s milyen boldogan fog mosolyogni, mert ő olyan szorgalmas. Igen, akkoriban keményen dolgozott. De most minden más, az élet nehézségei megszűntek, de életében először megérezte az unalom kínját.

Unalma azonban nem volt elviselhetetlen, merthogy megenyhítették Szuedzó esti látogatásai. Apja helyzete az új házban nehezebb volt, mint az övé. Egyik napról a másikra olyan kényelembe került, mint még sohasem. Olykor, napközben, meg is jegyezte magában:

- Megigéztek? Meg! Megigézett egy róka!

De e változás nem volt elég, hogy meg is béküljön a helyzetével, s mindjobban visszakívánta azokat a régi napokat, mikor Otamával együtt töltötték az estéket, égett az olajmécses, s ők a világ dolgairól beszélgettek, szobájuk zavartalan csöndjében, amit senki meg nem zavart.

- Szép álom volt - mondta magában az öregember. - És soha nem tér vissza.

Néha meg azt mondta.

- Mikor jön már? Már jönnie kell. De mikor?

Miután elváltak, teltek a napok, s Otama még csak be se nézett hozzá.

Az első néhány nap az öregember élvezte a házat, a falusi cselédlányt, a kényelmet. A lány megfőzte az ebédet, a vacsorát, s elvégezte a nehéz munkát, ő hordta a vizet is a kútról. Az öregember igyekezett elfoglalni magát, segített a lánynak rendbe tenni a szobákat. Néha ki is takarított. S olykor-olykor elküldte a lányt, hogy vásároljon neki. Esténként meg, mikor hallotta, hogy a konyhában szöszmötöl, megöntözte a talajt a mandulafenyő körül. Később az alacsony ablak keretében, az ablakdeszkára támaszkodva, pipával a szájában, az Ueno-dombon nyüzsgő sokadalmat nézte, a szentélyt a tó erdős szigetén, a tavirózsákat a vízen, amint egyre jobban elhalványulnak az alkonyat mind sűrűbb párájában.

Magában egyre mondogatta, hogy hálás a jó sorsának, hogy a körülményeivel meg van elégedve, de ugyanakkor, akarva-akaratlanul, arra gondolt: "Fölneveltem, anélkül hogy bárki is segített volna. Eltartottam azóta, hogy megszületett. Nekünk még szavak sem kellettek. Szavak nélkül is megértettük egymást. A lányommal, aki mindig kedves volt, s mindig várt, ha hazajöttem."

Órák hosszat elüldögélt az ablakban, szeme a tavon vagy az utcát rovó embereken.

Néha szíve szerint felkiáltott volna.

- Otama! Nézd csak! Látod azt a potykát, mekkorát ugrott?

S ha arra ment egy idegen, már hívta volna a lányát az ablakhoz, hogy megmutassa:

- Egy külföldi! Hogy micsoda kalapja van. A tetején egy egész madár! - Bárcsak odaszólhatott, odakiálthatott volna Otamának: - Hát láttál te valaha ilyet?

És fájt, hogy nem tehette.

Ahogy teltek a napok, egyre ingerültebb lett. A cselédlányban, ha elébe tette az ebédjét-vacsoráját, mind több hibát lelt. Már sok-sok éve nem volt cselédje, s szelíd szívű ember lévén, tartózkodott tőle, hogy összeszidja. De nem érezte jól magát a jelenlétében, s az tehetett akármit, nem volt kedvére. Szó, ami szó, méltánytalanság volt a lányt - aki akkor jött fel vidékről Tokióba - Otamához hasonlítani, aki annyira tudott viselkedni, s mindent halkan, szelíden csinált.

Végül, a negyedik nap, azután, hogy új házába beköltözött, döbbenten észlelte, hogy a lány hüvelykujja belelóg a levesbe, mikor behozza neki a reggelit.

- Engem többé nem kell kiszolgálnod! Menj a másik szobába! - Volt bátorsága legalább ennyit kimondania.

Reggeli után elfoglalta szokott őrhelyét az ablakban. Majd gondolt egyet, s mert úgy vélte, esni nem fog, s nincs is olyan meleg, elment sétálni, hogy felvidítsa magát. Miközben a tavat körüljárta, egyre az járt az eszében: "Lehet, hogy épp akkor jön, amikor én nem vagyok otthon."

S egyre visszatekingetett, a háza felé.

Végül egy kis hídhoz ért, amely a Muendzaka felé vezetett. Elmenjen a lánya házához? De képtelen volt rávenni magát, hogy arra forduljon. Úgy érezte, mintha egyszerre visszatartaná valami, mintha akadály emelkednék közte meg a lánya közt, megváltozott helyzetük tudata, vagy mi. Egy anyának talán soha nem támadna ilyen érzése az egyetlen gyermeke iránt. Miközben azon gondolkodott, hogy egy apának ugyan miért, teljesen megkerülte a tavat ahelyett, hogy átment volna a hídon. Majd egyszerre azon vette észre magát, hogy ott áll Szuedzó háza előtt. A közbenjáró annak idején megmutatta neki, a maga házából, így közelről jobban festett, vert fal vette körül, s a fal tetején kerítés, egymást derékszögben metsző ferde bambuszrudak. A szomszéd ház, amely, mint mondják, Fukucsié, a tudósé, nagyobb telken épült, de a ház maga ómódi, és nem olyan csiricsáré, magamutogató, mint Szuedzóé.

Az öregember elálldogált egy darabig Szuedzó háza előtt, szeme a cselédbejáró fehér farácsán, de eszébe se jutott, hogy bemenjen.

Az öregember voltaképpen maga sem tudta, mire gondol, de egy idő óta mintha szédelgett volna, mintha megrohanták volna az érzések, erőt vett rajta a magányosság, s ez elkeveredett az élet rövidségének, megváltozott voltának hirtelen támadt tudatával. Ha már muszáj pontosabban meghatároznom, mit is érzett, hát azt, amit egy szülő, aki odáig süllyed, hogy eladja a lányát szeretőnek.

Eltelt egy hét, s Otama még mindig nem jött. Az öregember haragudott magára, hogy olyan keservesen vágyik látni őt, s egyre az járt az eszében: "Elfelejtett volna? Hiszen most kényelemben él. Persze hogy el!"

E gyanúja azonban olyan halvány volt, hogy csak maga hívhatta életre s játszhatott el vele a maga agyában. De akkor is gyanú volt, ha nem is olyan erős még, hogy Otamát meggyűlöltette volna vele. S legalább félvállról, gunyorosan, mint olykor társalgás közben, magában azt dörmögte:

- Hiszen ha gyűlölni tudnám, boldogabb lennék. - Majd e gondolatmenet más irányt vett: - Azzal jöttem el hazulról, hogy nem szabad annyit gondolkodnom. Jöjjön csak akkor, ha nem vagyok otthon! Majd sajnálni fogja, hogy nem talál. És ha nem bánja, hogy nem? Nos, akkor legalább elvesztegette az idejét. S ez bosszantani fogja. Úgy kell neki! - És séta közben jó néhányszor elismételte e végkövetkeztetést.

El-eljárt az Ueno-parkba, leült valamelyik padra az árnyékba, majd fölállt s továbbsétált. Ha történetesen zárt riksát látott, magában azt mondta:

- Ó, szóval eljött hozzám. Most aztán el lesz keseredve, hogy nem talált otthon. Úgy kell neki! - S ha ez büntetés a lánya számára, mint ahogy félig kívánta is, tudta, hogy őt magát is jócskán próbára teszi.

Rákapott, hogy esténként a játékszínbe menjen, hallgassa a történetmondót s a kántálva előadott balladákat. De belül mindig a lányát látta, amint eljön hozzá látogatóba, s nem találja otthon, majd hirtelen az jutott eszébe, hogy talán ő is ott van a teremben, s ilyenkor jól megnézte a fiatal nőket, akik ugyanúgy viselik a hajukat, mint Otama. Egyszer már biztosra vette, hogy őt látja. A nő a felvonásközi szünetben lépett be, társa könnyű, nyári öltözéket, jukatá-t viselt és panamakalapot, ami akkoriban vadonatúj divat volt. Az öregember figyelte, hogy helyet foglal az erkélyen, kezét a korlátra teszi, s lenéz a földszintre. De ahogy jobban megnézte, azt mondta magában: "Nem, nagyon is kerek az arca. És termete is kisebb, mint Otama." S ráadásul a férfi, aki kísérte, nem csupán vele jött, hanem nőkkel, azok is ott ültek a férfi mögött.

Csupa gésa és tanulógésa.

És hallotta, egy diák a közelében azt suttogja:

- Az ott Fukucsi!

Mikor Otama apja az előadás végeztével kiment a teremből, látta, hogy a férfit egész csapat gésa és gésajelölt követi, s előttük egy asszony megy hosszú nyelű lámpással, amin vörös írásjegyekkel a színház neve áll.

Ő ugyanarra tartott, mint e társaság, hol megelőzte őket, hol lemaradt mögöttük.

Végül hazaért s bement a házba.


9 / Otama, aki soha nem volt még távol az apjától, nagyon szerette volna tudni, hogy van az öregember. Vágyott rá, hogy meglátogassa, de félt, hogy Szuedzó épp akkor talál beállítani, mikor ő nincs odahaza, s rettegett, hogy bosszankodni fog, ha őt nem találja. A férfi általában este jött és tizenegyig maradt, de be-betoppant napközben is, hol ekkor, hol akkor, egy kis időre.

Mikor először jött fényes nappal, leült vele szemben, a faszénszenelő elé, s azt mondta:

- Csak benéztem, mert erre volt dolgom. Elszívok egy cigarettát s már megyek is.

Való igaz, hogy Otama nem tudta előre, mikor jön, így aztán nem volt mersze elmenni hazulról. Éppenséggel elszaladhatott volna reggel, de Umét megbízhatatlan gyereknek tartotta. S nem is akarta, hogy akkor vagy délután lássák, mert nem volt ínyére a gondolat, hogy a szomszédok megbámulják. Olyan félénk volt, hogy kezdetben még a fürdőbe, a domb lábához is csak akkor ment el, ha elküldte előbb Umét, hogy megnézze, nem zsúfolt-e a fürdő.

Hogy a dolog még rosszabb legyen, három nappal azután, hogy a házba beköltözött, nagy ijedelem érte. Amúgy is elég félénk volt, s az ügynek nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint amennyit megérdemelt. Alighogy a Muendzakára költözött, beállított hozzá a zöldséges és a halárus. Mikor megállapodtak, hogy náluk fog vásárolni, kapott egy vásárlási könyvet. A kérdéses napon, mert a halat még nem hordták ki, leszalajtotta Umét a domb aljára, hogy hozzon pár szelet halat ebédre. Otama nem volt hozzászokva, hogy mindennap halat egyék, korábban ritkán jutott hozzá efféle finomságokhoz. Apja se adott sokat a kosztra, amíg ő főzte és jól, s ha nem ártott az egészségének. De egyszer, még a régi lakóhelyükön, meghallotta, hogy az egyik szomszédjuk kibeszéli őket, mert sem ő, sem az apja napok óta nem vett már halat, sem húsételt.

Visszagondolván, hogy akkor milyen kínos zavarban volt, úgy döntött, elküldi a kislányt halért. - "Nehogy Ume azt higgye, hogy garasoskodom - gondolta -, hisz az nem lenne tisztességes Szuedzóval szemben. Szuedzó nem olyan." De kis idő múlva a kislány sírva jött haza.

- Mi baj? Mondd el - biztatta Otama többször is, amíg sikerült szóra bírnia.

- Lementem a halpiacra, de nem ahhoz, akinél vásárolni szoktunk. Körülnéztem, de nem találtam a gazdát. "Friss halat vehetett a parton - gondoltam -, és most biztos a vevőinek hordja szét." Majd a boltban olyan makrélát láttam, mintha akkor fogták volna ki. "Mennyiért adja?" - kérdeztem a kofaasszonyt. "Még nem láttalak erre" - mondta, de amit kérdeztem, azt nem mondta meg. "Kinek a házából való vagy?" - S mikor megmondtam neki, láttam, hogy elborul a képe. "Nohát! - mondta. - Sajnálom. Menj vissza, és mondd meg az úrnődnek, hogy nálunk egy uzsorás szajhája nem kap halat!" Azzal hátat fordított, s nagyot szívott a pipáján, mintha ott se lennék.

Ume úgy megrettent és annyira meg volt sértve, hogy más boltba már el se ment, hanem egyenesen hazarohant. Azután haragjában úrnője színe előtt szaggatottan elmesélte a halárus feleségének szavait. Otama, mikor meghallotta, elsápadt. A tapasztalatlan fiatal nőben a legkülönfélébb indulatok viharzottak. Képtelen volt szálaira szedni összegubancolt gondolatait, de e teljes zűrzavar olyan súllyal nehezedett az eladott tiszta lányra, hogy arcából kiszaladt minden szín, mintha a vére mind a szívébe húzódott volna, s a hátát kiverte a hideg veríték.

Ilyen alkalmakkor mindig valami semmiség az, amitől képtelenek vagyunk szabadulni. Vajon Ume hajlandó lesz-e továbbra is szolgálni őt, az után, hogy ilyen szégyen érte?

A kislány figyelte Otamát, s látta, hogy szavai feldúlják úrnőjét. Azt azonban nem is sejtette, hogy mi okozott neki ekkora keserűséget. Ijedtében hazaszaladt, de most úgy érezte, amit ebédre kellett volna vásárolnia, nélkülözhetetlen, s a pénz még ott volt az övszalagja redőjében.

- Ilyen undok banyát még sose láttam! - mondta Ume, s arcára kiült a részvét. - Nahát! Ki vásárolna ilyen helyen? Én aztán nem. Van ott egy másik bolt is, közelebb annál. Egy róka-szentély mellett. Odamegyek. Mégpedig most azonnal. - Fölkelt a gyékényről, s már futott is.

Otama gépiesen bólintott s rámosolygott, meghatottan, hogy Uméban, aki már kívül is volt a szobán, lám, jó barátra lelt.

Ülve maradt. S ahogy a feszültsége csökkent, halkan elsírta magát, s benyúlt a kimonója ujjába, zsebkendőért. Kiáltó hangot hallott:

- Ez nem rendes dolog. Ez kegyetlenség!

Tulajdon zavara volt az. E szavakkal nem azt mondta, hogy gyűlöli a kofaasszonyt, aki nem hajlandó neki halat eladni, még csak szomorúnak vagy megalázottnak sem érezte magát. Szuedzó iránt sem érzett semmi neheztelést, aki megvette őt, s akiről most kiderült, hogy uzsorás. Ilyen emberhez tartozni megalázó, de most még ezt sem érezte. Hallotta ugyan, hogy az uzsorások undorító emberek, megvetik, gyűlölik őket, és félnek tőlük. De az apja egyetlen ilyen irányú tapasztalata zálogosokhoz fűződött. S ha a zálogházi becsüsök nem adták meg a kívánt összeget, gorombák voltak, sose panaszkodott, akármilyen kínos volt neki. Így hát, bár hallotta, hogy léteznek efféle emberek, valahogy úgy félt tőlük, mint a gyerek a mumustól vagy a rendőrtől - nem valami nagyon. Akkor hát mi ez a hirtelen kétségbeesés?

Szinte teljesen hiányzott belőle az az érzés, hogy általában a világ, közelebbről az emberek igazságtalanok vele szemben. Ha érzett is ilyesmit, inkább azt, hogy a sors tisztességtelen vele. Nem követett el semmi rosszat, mégis ő az, akit a világ üldöz. Ez fájt. Ezen esett kétségbe. Mikor megtudta, hogy a rendőr becsapta és elhagyta őt, akkor, életében először, ugyanezeket a szavakat mondta ki:

- Ez nem rendes dolog! Ez kegyetlenség! - És ezt mondta akkor is, amikor rákényszerült, hogy odaadja magát szeretőnek. De most, hogy rádöbbent, nem csupán "szajha", de egy uzsorás tartja ki, a megalázottság érzése, amelynek az idő foga már lerágta éles sarkait, a belenyugvás vize kifakította színeit, most visszatért, éles körvonalakkal, harsány színekben. Ez volt Otama megindultságának alapanyaga, ha már muszáj ésszerűen meghatároznom.

Végül fölállt, kinyitott egy szekrényt, s egy műbőr zsákból kivett egy vászonkötényt, amit maga varrt. Derekára kötötte, s nagyot sóhajtva kiment a konyhába. Selyemköténye inkább ruha volt, azt sosem használta, ha a konyhán akadt dolga. Oly sokat adott személye tisztaságára, hogy még a könnyen mosható nyári kimonójában is kendővel kötötte be a haját, nehogy a nyakszalagja bepiszkolódjék.

Lassan-lassan leülepedtek a gondolatai. A belenyugváshoz már nagyon értett. S gondolkodása, ha erről volt szó, már úgy működött, mint egy jól olajozott masina.


10 / Egy este, mikor Szuedzó megjött, leült szokott helyére Otamával szemközt. Mióta először találkoztak Otama új otthonában, a lány, amint ő megjött, már rakta is oda a párnát a faszénszenelő elé. Ő meg ment és leült, komótosan pipára gyújtott, s elbeszélgetett vele erről-arról. Otama, a maga helyéről, a gyékényről, egytagú szavakkal válaszolgatott. Keveset szólt, keze tétován követte a faszénszenelő állványának körvonalát, a széncsipesszel játszott, csak hogy a kezének valami elfoglaltsága legyen. Ha Szuedzó nem épp ott, a faszénszenelő előtt telepedett le, már nem tudta, mit kezdjen önmagával. Akkor, szinte azt mondanám, félelmetes ellenséggel került szembe, s attól az az egyetlen bástya, a faszénszenelő sem védte.

Beszélgetéseik során Szuedzó igyekezett legalább kurtán szóra bírni, hétköznapi vagy érzelmes témákról, például apjával töltött magányos éveiről beszéltetni. Ilyenkor akaratlanul is mosolyogva hallgatta, nem is azt, amit mond, inkább hangjának kellemes csengését. Mintha egy tücsök tiszta hangjára figyelne. Majd Otama hirtelen elbátortalanodott, elpirult, hogy önmagáról beszél, sietve befejezte a mondatot, s szokott hallgatásába süppedt. Az éles szemű Szuedzó hamarosan fölismerte, hogy Otama beszéde és viselkedése teljesen ártatlan, s oly áttetszőnek találta a lányt, mint friss vizet a virágostál alján. Beszélgetéseikben úgy lelte örömét, mint abban, ha kimerítő napi munka után jólesően meleg vízben áztatja a tagjait. Ez a számára teljesen új, élvezetes élmény, azóta, hogy eljárt hozzá, valami magasabb rendűvel ajándékozta meg, jóllehet ennek maga sem volt tudatában. Végül is az érző kezektől még a legközönségesebb állat is megjuházik.

De jó néhány nappal az után, hogy Otama a házba költözött, Szuedzó észlelte, hogy a lány mind nyugtalanabb. Mikor ő elfoglalta helyét a faszénszenelő előtt, az fölállt, valami szükségtelen tennivalót keresett, csak hogy a kezét elfoglalja. Viszonyuk kezdete óta mindig is kerülte a tekintetét, s habozva válaszolgatott neki. De ez alkalommal már oly feltűnő volt a viselkedése, hogy az magyarázatot kívánt.

- Hallod-e - mondta, miközben a pipáját tömte -, téged bánt valami. Mi az?

- Semmi - mondta Otama, s a szeme elkerekedett -, semmi bajom.

Kihúzta a szenelőállvány egyik szekrénykéjét, mintha rendet akarna rakni benne, pedig már korábban rendbe tette. Majd keresni kezdett valamit, ahol nyilvánvalóan semmit nem találhatott. Szuedzó a szeméből látta, hogy valami nagy titkot nem rejtegethet.

Annak ellenére, hogy önkéntelenül összevonta a szemöldökét, egyszerre fölvidult.

- Ugyan, Otama, te is tudod, hogy bánt valami. Az arcodra van írva. Hadd halljam. Gyerünk - mondta és szigorúan ránézett. - Úgy bizony. Most zavarban vagyok. Mit kéne tennem? Mit?

Otama elpirult, elnémult egy pillanatra, s csak ült, mint aki nem tudja, hogy kezdjen neki. Szuedzó világosan látta e kényes szerkezet működését.

- Én... igen... az apám. Arra gondoltam, hogy meglátogatom... valamikor a napokban... És már olyan rég...

Bár egy férfi talán világosan látja, hogy egy rendkívül kényes szerkezet valamely részlete hogyan működik, nem biztos, hogy az egész szerkezet működését érti. A rovarnak, mely kénytelen kivédeni a nagyobb és erősebb fajták zaklatását, megadatik a színváltás képessége. A nő hazudik.

- Micsoda! - mondta Szuedzó mosolyogva, bár szigorú hangon. - Te még nem látogattad meg? Itt, az Ike-no-hatán, az új házában? Az orrod előtt? Nos gondolj csak az Ivaszaki-házra, a túloldalon. Mintha majdnem egy házban laknátok. Ha akarod, most rögtön odamegyünk, de talán jobb, ha holnap reggel mész.

- De... annyi mindent kell még... végiggondolnom - mondta Otama, s a széncsipesszel a hamut piszkálva egy lopott pillantást vetett a férfira.

- Ostobaság! - vágott a szavába Szuedzó. - Egy ilyen egyszerű dolog semmi meggondolást nem igényel! Hogy te mekkora gyerek vagy! - mondta, de a hangja gyengéd volt.

Ezzel a kérdés lezárult. Később még nevetős lovagiassággal megjegyezte: - Ha annyira nehezedre esik, átjövök holnap reggel és elkísérlek. Végül is, több száz lépésnyire van!

Utóbb Otama többféleképp is megpróbált gondolni rá. Ha épp megbízhatónak, megfontoltnak látta, sőt, gyöngédnek, azon töprengett, miért is választott ilyen ocsmány mesterséget. S azt mondta magában: "Talán sikerül majd megváltoztatnom, s rávennem, hogy keressen magának más foglalkozást." De tudta, hogy ez több, mint amennyire képes. Ám magában mégiscsak megvallotta: "Nem undorító! Uzsorás vagy sem, akkor sem undorító!"

Ami Szuedzót illeti, ő elkapott Otama lelke mélyén egy gondolatot, megvizsgálta, s úgy találta, gyerekes semmiség. De ahogy lefelé sétált a Muendzakán aznap éjjel tizenegykor, az a benyomása támadt, hogy emögött még rejlik valami. Volt olyan okos, hogy a fájós helyet is kitapintsa. "Valaki - találgatta -, valaki mondhatott neki valamit. Rólam. S ezt titkolja előlem."

Csak azt nem tudta, kicsoda és mit.


11 / Mikor Otama másnap reggel odaért apja házához, az öreg már megreggelizett. Otamának nem kellett sok idő, hogy elkészüljön, elindult, s útközben siettében még azon aggódott, hogy talán korán érkezik, de az öregember, korán kelő lévén, már a söpréssel is végzett a bejárat előtt, és megöntözte a ház elejét. S miután kezet és lábat mosott, elfogyasztotta magányos reggelijét a gyékényen.

Apja házától nem messze néhány új ház épült, ahol gésák szórakoztatták a vendégeiket, s némelyik este ugyancsak zajos volt a környék. De jobbra és balra a két szomszédos ház kapuját, akár az öreg a magáét, változatlanul bezárták, s így ott most is csönd volt, kivált így reggel.

Ahogy az öregember kinézett az alacsony ablakon, az előkertben nőtt mandulafenyő ágain át látta a szomorúfüzek friss szélben lengedező húrforma vesszeit. Azokon túl tavirózsalevelek borították a tavat, zöldjüket itt-ott a kora reggel kinyílt virágok pirosa pöttyözte. Télen az északi fekvésű ház nyilván hideg lesz, de nyáron kívánni se lehetett volna kellemesebbet.

Otama, amióta az eszét tudta, mindig azt remélte, hogy egyszer majd alkalma nyílik rá, hogy tegyen az apjáért egyet-mást. S mikor meglátta a házat, amelyben él, alig tudta az örömét megfékezni, akaratlanul is úgy érezte, hogy imái meghallgatásra leltek. De még a boldogságába is belevegyült valami keserű íz: megváltozott helyzetének tudata. "Ha enélkül nézhetnék apámra - mondta magában -, akkor milyen boldog lennék!"

Átérezte a közmondásban megfogalmazott reménytelenséget: - A világ útja teljesületlen vágyakkal van kikövezve.

Az öregember letette az evőpálcikáit, és épp a teáját itta, mikor neszt hallott a bejárati ajtó felől. Minthogy még egyetlen látogató rá nem nyitott, meg volt lepve. Letette a csészéjét is, s odanézett. A sásfüggöny mögött senkit se látott, de amikor meghallotta, hogy a lánya beszól: "Apa!", ugyancsak nehezére esett ülve maradnia, mert szíve szerint fölugrott és elébe sietett volna. De mégiscsak ülve maradt, lázasan kereste a szavakat, s arra gondolt, majd azzal köszönti: "Csoda, hogy apád még eszedbe jutott!" De mikor látta, hogy Otama feléje szalad, sugárzó arccal, mintha a hosszú távollét után most egyszeriben leszakadna róla a fájdalom, képtelen volt kimondani e szavakat. Bosszantotta a gyöngesége, hogy még ennyire is képtelen, s némán bámult lánya arcára.

"Igen - gondolta -, gyönyörű." Még amikor szegény volt, akkor is mindent elkövetett, hogy élete büszkesége mindig a lehető legjobban öltözzék, s nem engedte azt sem, hogy nehéz munkát végezzen. De most, hogy tíznapi távollét után először látta, Otama mintha újjászületett volna. A jelenlegi Otamához képest, aki tudatosan ápolta és csinosította magát, a lánya, aki az emlékezetében élt, olyan volt, mint a nyersdrágakő. Szülő, ha a lányára néz, vagy öreg férfi, ha fiatal nőre, képtelen letagadni a szép tárgy szépségét. Okvetlenül érzi a szépség hatalmát, s meglódul tőle a szíve.

Az öregember szándékosan nem szólalt meg, éreztetni akarta a lánnyal, hogy morcos, de hiába, mégiscsak megenyhült, akarata ellenére. S Otamában is, aki az életük új rendjét megelőzően soha, egy napig sem volt távol az apjától, de most tíz napja nem látta már, még Otamában is benne szakadt egy pillanatra a szó. Annyi mondanivalója lett volna, de csak nézte az apja arcát repesve.

- Befejezte már, uram? Leszedhetem az asztalt? - kérdezte a cselédlány, s hangja fölcsapott, ahogy váratlanul felbukkant a konyhaajtóban.

Otama föl sem fogta a cselédlány kérdését. S mikor a lány, aki a haját kövér, kerek arcához aránytalanul kicsi kontyba tűzte föl, megpillantotta Otamát, illetlenül megbámulta.

- Vidd! És öntsél friss teát! A legjobb zöldből ott a polcon - mondta az öregember, s odatolta elébe a tálcát, hogy vigye ki a konyhába.

- Ugyan, igazán nem kell, hogy nekem különleges teát főzess!

- Micsoda szamárság! Van itthon apró sütemény is. - Odament a szekrényhez, elővett egy bádogdoboz sós teasüteményt, és egy részét kirakta a süteményestálra. - Van itt a közelben egy pék, az süti. És tudod mit? Itt a szomszédban, jobbra a második utcában, olyan Dzsoen-féle főtt halat is kapsz, szójamártással!

- Jaj, Dzsoen-félét? Emlékszel, apa, mikor elvittél a játékszínbe? És ott volt Dzsoen is? És a lakomáról beszélt, ahonnét jött, és azt mondta, a hal olyan jó volt, mintha ő maga készítette volna? És hogy megnevettetett! Milyen kellemes kövér ember volt! Ahogy bejött a színpadra, és föllebbentette a kimonóját, mikor leült! Alig álltam meg, hogy hangosan el ne nevessem magamat. Bár te volnál olyan kövér!

- Mi? Hogy olyan kövér, mint ő? Azt már nem! - mondta az öregember, és odatolta Otama elé a tálat. A cselédlány hamarosan behozta a teát, s apa meg lánya oly fesztelenül beszélgetett el, mintha tegnap és tegnapelőtt is együtt lettek volna.

- Jól megvagy? - kérdezte az öreg váratlanul, s maga is érezte a kérdés ügyetlenségét. - Az urad gyakran jár hozzád?

- Gyakran... - felelt habozva Otama, mert nem tudta, mit is válaszoljon. Szuedzó ugyanis nemhogy "gyakran", de minden este beállított. Ha ő Szuedzó felesége lenne, s valaki megkérdezné, hogy van a férjével, boldogan jelentené ki: - Nagyszerűen! Miattunk csak ne aggódjék. - Minthogy azonban a szeretője volt, a lelkiismerete nem hagyta, hogy bevallja Szuedzó minden esti látogatását.

- Megvagyunk - mondta rövid szünet után. - Miattam ne aggódj. Nagyon kérlek.

- Szóval minden rendben... - Lánya válasza nem elégítette ki teljesen, s egyszerre, öntudatlanul, mintha mindkettőjüknek torkán akadt volna a sütemény. Soha nem hallgattak el egymás elől semmit, de most egyszerre úgy kiürült a beszélgetésük, mintha két ember, akinek semmi köze egymáshoz, titkokat igyekeznék elrejteni egymás elől. Mikor a rendőr rászedte őket, s ők kínban voltak a szomszédjaik előtt, akkor is tökéletesen megbíztak egymásban, mert szentül hitték, hogy ami történt, nem az ő hibájuk. Most azonban más volt a helyzet, mert a kétségbeesett elhatározás után, amelynek a kényelmüket köszönhették, fájdalmasan ébredtek tudatára a sorompónak, amely elvágta kettőjük korábbi meghitt kapcsolatát.

Hallgattak, másodpercekig. Aztán az öregember, mert határozottabb választ kívánt, másként fogalmazta meg ugyanazt a kérdést:

- Miféle ember az?

- I... igen - mondta Otama, s félrehajtotta a fejét, mintha önmagának beszélne. - Az az érzésem, hogy mondjanak akármit, nem rossz ember. Nem mondott még nekem semmi gonoszat... igaz, alig pár napja ismerem csak.

Az öregember arcára kiült az értetlenség:

- Hm... már miért lenne rossz ember?

Otama ránézett az apjára, és meggyorsult a szívverése. Rádöbbent, hogy itt az alkalom, amikor elmondhatná neki, amit megtudott Szuedzóról, de fájt volna új gondot varrnia az öreg nyakába. Hiszen most könnyített csak a sorsán. Végre kényelemben él. S már döntött is: "Nem mondom meg neki!" Megtartja a dolgot magának, legyen ez föltáratlan titok a másik, közös titkuk mögött, hogy ő szeretőként szolgál, bár tudta, hogy ettől csak tágul kettőjük közt a szakadék.

Óvatosan megkerülte hát a kérdést, mondván:

- Csak mert azt mondják, ügyesen keresi meg a pénzét, s több mindent csinál. S ez aggodalmat keltett bennem, hogy miféle ember lehet. Nos, mit mondhatnék róla? A megjelenését tekintve... igen... úriember. Azt nem tudom, hogy valóban az-e. De mégis az a benyomásom, igyekszik úgy beszélni és úgy tenni, hogy mások elhiggyék róla. És nem helyénvaló-e, apa, ha legalább megpróbál valaki az lenni, még ha ez csak próbálkozás is?

Kimondta, s csak azután nézett az apja szemébe. Mert bármilyen becsületes is egy nő, kevésbé habozik, mint egy férfi, hogy elhallgassa, valójában mit is gondol, s hogy helyette másról beszéljen. S azok a nők, akik ilyenkor a legtöbb szóval fejezik ki magukat, talán a legbecsületesebbek.

- Nos, lehet, hogy igazad van. De úgy beszélsz, mintha nem bíznál meg benne.

- Ó, csak kezd benőni a fejem lágya - jegyezte meg Otama mosolyogva. - Úgy lassacskán. Engem többé nem tesz bolonddá senki. Mit gondolsz, bátor nő vagyok?

Változatlanul béketűrőnek hitt leányának e keményen nekiszegezett, kihegyezett megjegyzései meglepték az öreget, s rosszat sejtve szegezte rá a szemét.

- Hát, Otama - mondta -, én úgy éltem le az életemet, hogy bolonddá tett mindenki. De tudod, még mindig jobb, ha téged csapnak be, mintha te csapsz be másokat. Olyan mindegy, hogy ki kicsoda, vissza kell fizetnie, amivel másoknak tartozik. Az ember híven tegyen eleget a kötelezettségének.

- Emiatt sose fájjon a fejed, apa. Hányszor mondtad annak idején, hogy: "Tá-bó derék kislány." Tudom, hogy az vagyok. De most már elhatároztam, nem hagyom magam becsapni. Én senkit meg nem tévesztek. De engem se tévesszen meg senki. És teszek róla, hogy ne.

- Gondolom, mindez annyit jelent, hogy nem bízol meg egykönnyen Szuedzóban?

- Pontosan. Úgy bánik velem, mintha gyerek lennék. Nem is vagyok meglepve, hogy egy ilyen eszes ember így közeledik hozzám. Azt hiszi, átlát az emberen, de őrajta nem lát át senki. Annyira azért nem vagyok gyerek.

- Ezzel azt mondod, hogy hazudik neked?

- Azt. Mert hazudik. Emlékszel, a közbenjáró azt mondta, özvegy, gyerekei vannak, s az asszony, aki a kenyerén él, olyan, mintha a felesége volna, de névleg nem az. Azt mondta, csak azért nem tud elvenni engem feleségül, mert mi olyan szegény negyedben éltünk, és mit szólnának hozzá a szomszédok? Nos, van felesége. Ő maga mondta meg. Kereken. S még csak nem is szégyellte magát. Meg voltam döbbenve.

Az öreg is megdöbbent. - Igaz ez? Akkor... akkor az, amit az a nő mondott, csak a kerítő ravaszkodása?

- Így hát szigorúan el kell titkolnia a létezésemet a felesége elől. S ha egyszer neki hazudik, hogy bízhatnék meg benne én?

Otama láthatólag nagyot nőtt az öreg szemében, s most olyan elgondolkodva nézett rá, hogy még a hamut is elfelejtette kiverni a pipájából.

- Most vissza kell mennem - mondta Otama, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. - De ha egyszer idetaláltam, akkor már könnyű lesz újra eljönnöm. Mától kezdve mindennap eljövök. Eddig is csak azért nem, mert nem tudtam, helyes-e, amíg ő maga nem szól. De tegnap este végre megmondtam neki, hogy szeretnélek meglátogatni, és hozzájárult. És lám, ma már itt is vagyok! A szolgálóm még gyerek. Még az ebédet se tudja elkészíteni, ha nem segítek neki.

- Hát, ha megengedte, akkor egyél itt.

- Nem, nem érzem biztonságban a házat. Eljövök megint... nemsokára. Isten veled, apa.

Mikor fölállt, hogy elbúcsúzzék, a cselédlány kiszaladt a kapuhoz, hogy a facipőjét a megfelelő irányba állítsa. Még egy tudatlan nő is jól megnézi a másik nőt, akivel találkozik. Azt mondják a bölcsek, hogy aki e nembe tartozik, az vetélytársának tart minden más nőt, akkor is, ha életében először, akkor is, ha az utcán találkozik vele. S ez a falusi kis fehérszemély, akinek mindig belelógott a hüvelykujja a levesestálba, szemmel láthatólag hallgatózott, mert Otama nagyon is szép volt ahhoz, hogy ne vett volna róla tudomást.

- No jó - mondta Otama apja, s nem állt fel a párnáról. - Gyere mielőbb. És add át az üdvözletemet az uradnak.

Otama kivett egy kis tárcát fekete övszalagjának redői közül, pénzt nyomott a lány kezébe, papirosba csomagolva, fölvette alacsony talpú fapapucsát, s elment.

Azzal a szándékkal lépett be jövet a kapun, hogy elmondja gondjait az apjának, hadd legyen társa a nyomorúságában, most mégis jókedvűen távozott, bármilyen furcsának tartotta ezt maga is. Miközben apjával beszélgetett, tudatosan igyekezett erősnek és rendíthetetlennek látszani, ahelyett, hogy gondokkal terhelje meg az öreg nagy sokára meglelt szabadságát, s most érezte, hogy valami rejtett tulajdonság szabadult föl benne. Eddig másoktól függött, de most ráébredt az önbizalom váratlan erejére. S miközben a tavat megkerülte, egészen felvidult.

A nap, már magasan az Ueno-domb fölött, melegen sütött, s a tó belső szigetén élénkvörösre festette a Benten-szentélyt. De hiába tűzött oly forrón, Otama nem nyitotta ki a magával hozott kis napernyőt.


12 / Egy éjszaka, mikor a Muendzakáról hazaért, Szuedzó ébren s magában ülve találta a feleségét, Ocunét. A gyerekeket, ott mellette, már elnyomta az álom. Általában ő is velük szokott elszunnyadni. De most, a szúnyogháló alatt, tudta, hogy ő megjött, s lehorgasztotta a fejét, nem fordította feléje. Szuedzónak hátrább volt megvetve az ágya, a fal mellett, távolabb a család többi tagjától. A vánkosa mellett ülőpárna, dohányzó- és teakészlet. Leült, rágyújtott egy cigarettára a füstölgő faszénszenelő fölött, s gyöngéden megkérdezte:

- Mi baj? Miért nem alszol még?

Felesége egy szót sem szólt.

Szuedzó több engedményre nem volt hajlandó. Szándékosan nem vett tudomást róla, hátradűlt és fújta a füstöt.

- Hol voltál eddig, te? - szólalt meg az asszony. Váratlanul fölvetette a fejét és ránézett. Mióta úriasszony volt, mert cselédet tartottak, vigyázott rá, hogy finomabban beszéljen, de most négyszemközt ez a "te" visszatért.

Szuedzó egy éles pillantást vetett rá, de hallgatott. Látta, hogy az asszony valamit megtudott, de nem tudván, mennyit, nem szólhatott még semmit. Egykönnyen nem harapott rá az ellenfele horgára, nem olyan ember volt.

- Mindent tudok! - kiáltott fel az asszony fülsértő és reszketeg hangon, a végén már-már elsírva magát.

- Ejnye, de titokzatos vagy. Mi az, amit tudsz? - kérdezte, olyan ember módján, akit meglep ugyan a váratlan kitörés, de akkor is megőrzi gyöngéd nyugalmát.

- Ennyit nem kívánhatsz egy embertől! Mondd, hogy tudsz így alakoskodni? Ilyen szégyentelenül? - Férje derűs nyugalma annyira fölizgatta, hogy megtört a hangja, s kénytelen volt a hálókabátjának ujjával megtörülni a szemét.

- Még mindig nem értem, hogy miről beszélsz. Mondd meg, hogy mi nyomja a szívedet. Mert én még csak nem is sejtem.

- Hát csak ennyit tudsz mondani, ha azt kérdem, hol voltál az este? Hogy lehetsz képes ilyesmire? Hogy kurvát tarts, és nekem azt mondd, a dolgod után jársz!

Veres, lapos orrú képe mintha könnyekben főtt volna, s egy hajfürtje az arcába ragadt. Könnyben úszó, keskeny szeme amennyire bírt, kitágult, s egyenesen a férje szemébe meredt. Váratlanul odakúszott hozzá, s megragadta cigarettát tartó kezét.

- Ezt hagyd abba! - mondta Szuedzó, és lerázta magáról a kezét. Leverte a gyékényre hullott hamut. De az asszony megint megragadta a karját, s úgy sírta:

- Hát hogy lehet ilyen egy ember? A bőre alatt is pénz van, úgy öltözik, mint egy úr, a feleségének meg semmi sem jut! Még egy kimonó sem. Az persze gondozza csak a gyerekeket! Hát van még egy ilyen? De ahhoz... ahhoz van esze, hogy egy cafkával adja össze magát!

- Hagyd abba a sírást! Hallod? - Lesöpörte magáról az asszony kezét. - Még fölvered a gyerekeket. A hangod a lány szobájába is kihallatszik. - Az asszony kénytelen volt lehalkítani a hangját. Arcát a férfi mellkasához szorítva némán sírta:

- Mit is tehetnék, mit?

- Semmit sem kell tenned. Valaki jól fölizgatott. Ki mondta azt neked, hogy szeretőt tartok, vagy hogy titokban nőm van, vagy más ilyen marhaságot? - Miközben beszélt, észrevette az asszony kócos haját a testén, s megint eszébe villant a kérdés, amin nyugodtabb pillanataiban már többször is elgondolkodott: miért akarja egy csúf nő mindenáron úgy fésülni a haját, ahogy az csak egy szépnek áll jól? Ahogy a haj reszketése alábbhagyott, érezte az asszony nehéz, a gyerekeiket táplálékkal oly bőven ellátó keblének nyomását is. - Ki mondta azt neked? - kérdezte újra.

- Miért érdekel, ha úgyis igaz? - A keblek nyomása fokozódott.

- Mert nem igaz, tehát nagyon is érdekel, hogy ki vezetett félre. Mondd.

- Jól van. Uvokinnak, a halárusnak a felesége.

- Hogy? Hogy mondod? Nem értem, mert makogsz, mint a majom. Ki az? Kicsoda?

Ocune elhúzódott tőle, s akarata ellenére elmosolyodott.

- Uvokin felesége.

- Az a nő! Gondoltam. - Újabb cigarettára gyújtott, s gyöngéden, hosszan nézte az asszony feldúlt arcát. - Azt mondják, egy újságcikk képes valakivel szembefordítani a közvéleményt, de ilyesmit még sose láttam. A pletyka talán igen. Ez a nő a környéken mindenbe beleüti az orrát. De ki az, aki hisz neki? Ide hallgass. Megmondom neked, mi az igazság.

Felesége úgy érezte, ködben botorkál, most mégis töprengett, vajon nem akarja-e rászedni őt a szavaival, s megőrizte az éberségét. Élesen figyelt, megpróbálta követni minden szavát. De mikor férje az újság érthetetlen szavait használta, amikor a közvéleménnyel példálózott, teljességgel lenyűgözte, s ő anélkül, hogy értette volna, megadta magát.

A férfi megértően közel hajolt az asszonyhoz, olykor-olykor szívott egyet a cigarettán, s folytatta:

- Nos, talán emlékszel Josidára, a diákra, aki valamikor olyan sokat járt hozzánk? Tudod, aki aranykeretű szemüveget hordott és mindig selyemruhában járt? Most Csibában dolgozik... egy kórházban. De még mindig annyival adósom, hogy jó, ha két-három év alatt kifizeti. Meghitt viszonyba került egy nővel, akivel még kollégista korában ismerkedett meg. Egészen a legutóbbi időkig Nanamagariban bérelt számára lakást. Nos, kezdetben még havonta küldött neki pénzt. De az év eleje óta a nő nem kapott egy vasat se tőle. Így hát eljött hozzám, és megkért, hogy az ő megbízásából keressem fel Josidát. Most joggal kérded, honnan ismerem a nőt! Josida annak idején megkért, hogy menjek át Nanamagariba, s kössünk újabb megállapodást. Félt, hogy ha gyakran jár ide, valamelyik barátja még fölismeri. Hát ott ismerkedtem meg én is a nővel. Ugyancsak zavarba hozott a kérésével, de vettem a fáradságot, s a magam ügyeivel együtt az ő dolgának is utánanéztem. S még mindig nincs elintézve. És a nő újra meg újra kér valamit. Már bánom, hogy a dologba belemásztam. Lassan az ügy akkorára dagad, hogy képtelen vagyok kézben tartani. Eredetileg csak pénzről volt szó, aztán megkért, hogy keressek neki egy kényelmes házat - amelynek a lakbére nem túlságosan drága -, így aztán fogtam magam és beköltöztettem egy házba, amely valaha a kiridosi zálogos szüleié volt. Egy szó mint száz, betérek néha a lakására, hogy elszívjak nála egy-két cigarettát. S gondolom, kapóra jött a szomszédoknak, hogy van végre miről beszélniük. A szomszédban egy varróiskola van, ott sok fiatal lány összecsődül. Hát persze hogy szeretnek pletykálkodni. De ki volna olyan bolond, hogy épp ilyen helyen dugdossa a szeretőjét? - Gúnyosan elnevette magát.

Szuedzó felesége figyelmesen hallgatta, s kicsiny szemébe visszaköltözött a fény.

- Nos - mondta kacéran -, lehet, hogy amit mondasz, az igaz, de akkor se halljam, hogy te egy ilyen nőhöz jársz. Mert az biztos, hogy pénzért bárki férfinak odaadja magát.

- Ne beszélj bolondokat. Hát olyan férfi vagyok én, hogy mással szeretkezzem, ha te vagy a feleségem? Mondj csak egyetlen esetet, amikor mással is dolgom volt, mint veled? Ahhoz már öregek vagyunk, hogy féltékenykedjünk egymásra. Igaz? Ide hallgass! Jobb, ha ezt nem folytatod.

Szuedzó a szíve mélyén diadaléneket zengett, mert a magyarázkodása hatásosabbnak bizonyult, mint remélte.

- De én akkor is aggódom. A nők szeretik az olyan embert, mint te.

- Szamárság! Ki-ki a sajátját bálványozza. Mondom... te vagy az egyetlen, akinek tetszem. Nohát! Egy is elmúlt. Gyerünk, tegyük el magunkat.


13 / Szuedzó magyarázata, igazság és kitalálmány keveréke, időlegesen enyhített ugyan felesége féltékenységén, minthogy azonban hatása csupán tüneti volt, sem a pletyka, sem a zúgolódás nem szűnhetett meg, amíg a nő ott élt a Muendzakán. Még a cselédlány is a botrány hírével tartotta Szuedzó feleségét, mondván ekkor is, akkor is, többek között: "Ma ez és ez látta az urunkat odamenni." De Szuedzó sosem volt híján a mentségeknek.

- Muszáj neked mindig éjszaka dolgoznod? - kérdezte az asszony nemegyszer, kételkedve.

- Ugyan, ki tárgyal kölcsönről kora reggel? - torkolta le a férje.

- De hát régebben - folytatta az asszony - miért nem éjjel intézted az ilyen ügyeket?

- Mert most sokkal nagyobb az üzlet.

Régebben Szuedzó egymaga bonyolította le az ügyeit. Most azonban a lakása közelében levő irodán kívül fiókot nyitott a Rjúszendzsimacsin, hogy a diákok időt takarítsanak meg, ott vehessenek fel kölcsönt, s ne legyenek kénytelenek hosszú gyalogutat tenni, elmenni hozzá. Ha egy diáknak valami nedzui prostituált céljára kellett a pénz, elszaladt Szuedzó főirodájába, de ha a Josivara negyedben kívánt meg egy nőt, a fiókot kereste fel. Később meg, ha egy diáknak kedve támadt áttivornyázni egy éjszakát a Nisinomijában, ebben a josivarai bordélyházban, csak kapcsolatba lépett e fiókirodával, s fizetnie se kellett, úgyis megtehette, ha Szuedzó engedélyt adott rá. Ez az iroda, mondhatnék, támaszpont volt a korhelykedés világának határvonalán.

Majd egy hónap telt el, s nem került sor nyílt összecsapásra Szuedzó és a felesége között. Szócsavarása mind az ideig hatásos volt, ám a front ekkor egész váratlan helyen szakadt át.

Egy hűvös reggelen Szuedzó otthon maradt, s Ocune meg a szolgáló kettesben elment vásárolni. De épp mikor már visszafordultak volna, a lány, aki úrnője mögött lépkedett, hirtelen meghúzta Ocune kimonója ujját.

- Mi kell már megint? - kérdezte élesen az asszony, s ránézett. De a lány csak állt némán, s egy fiatal nőre mutatott, aki az egyik bolt előtt ácsorgott az utca bal oldalán. Ocune bosszúsan pillantott a jelzett irányba, s önkéntelenül megtorpant. A másik nő ugyanakkor feléje fordult. Ocune és a nő szeme találkozott.

Az asszony először gésának hitte. "Ha az - fogalmazta meg magában első benyomását -, akkor hozzá foghatóan szép gésa nincs még egy a Szukijamacsin!" De egy pillanatra rá Ocune észrevette, hogy a nőből hiányzik valami, ami minden gésára jellemző - valami, amit maga is képtelen meghatározni. Ha az egyáltalán meghatározható, én úgy mondanám, a föltűnéskeresés. Meglehet, egy gésa kitűnő ízléssel öltözködik, de többé-kevésbé feltűnően. S épp ettől a többlettől lesz kevésbé szerény, kevésbé előkelő. Ocune megérezte, hogy a nőből teljesen hiányzik a feltűnni vágyás.

A nő a bolt előtt, felületes tudatában, hogy egy járókelő megállt, körülnézett. De az idegenen semmi különöset nem talált, így hát visszafordult, s napernyőjét összeszorított térde közé fogva, kivette a pénztárcáját az övszalagjából, s belenyúlt, ezüst aprópénzt keresett benne.

A boltot, a Nakacsó déli oldalán, Tasigarajának hívták, s szokatlan nevét egy névtelen szerző szatirikus versben figurázta ki, ha ugyanis e szót visszafelé olvassuk, illetlen cselekedetet jelöl. A bolt egyfajta fogport is árult, arany írásjegyekkel díszített vörös papírzacskóban, s e termék simaságáról volt nevezetes. Apjánál tett kora reggeli látogatása után Otama azért állt meg hazafelé menet, hogy ilyet vásároljon.

Mikor Ocune pár lépéssel elhagyta Otamát, a lány odasúgta neki: - Asszonyom! Ez az a muendzakai nő! - Ocune némán rábólintott, de a lány arcáról lerítt a csalódás, hogy szavai nem érték el a kívánt hatást.

Ocune ugyanis, mikor arra a következtetésre jutott, hogy a nő nem gésa, ösztönösen, magától is azt mondta: "Ó, a muendzakai nő!" E megérzését az is alátámasztotta, hogy a lány aligha húzta volna meg a kimonója ujját csak azért, hogy egy szép nőre a figyelmét fölhívja, meg az is, hogy egy szokatlan tárgyon akadt meg a szeme: a napernyőn Otama térdei közt.

Valamivel több mint egy hónapja, hogy férje egy napernyőt hozott ajándékba Ocunénak Jokohamából: egy, ernyőrészéhez viszonyítva aránytalanul hosszú szárú napernyőt. Valami nyúlánk idegennek tökéletesen megfelelt volna játékszerül, de ha a zömök Ocune vette a kezébe, vad hasonlattal élve úgy festett vele, mint egy fonalgombolyag s a beleszúrt kötőtű, így hát Ocune sose használta. Az ernyő fehér selymét indigókék kockák díszítették. S Ocune nyomban rájött, hogy a nőnek, aki ott áll a Tasigaraja előtt, pontosan ugyanilyen a napernyője.

Ocune a szakésbolt sarkán befordult a tó felé, s a lány engesztelően megszólalt:

- Látja, asszonyom, nem is olyan szép ez a nő. Lapos képű és nyurga!

- Senkiről nem szabad rosszat mondani. - A lány más választ nem kapott tovasiető úrnőjétől, csak ezt a szemrehányást. Sértett arccal ment a nyomában.

Ocune tombolt belül. Képtelen volt világosan gondolkodni. Ahogy a házuk felé tartott, nem tudta, hogyan közeledjék a férjéhez, mit mondjon neki, de úgy érezte, muszáj valami módon rátámadnia, mondania valamit, kimondani a dolgot. Hogy milyen boldog volt, mikor azt a napernyőt hozta ajándékba neki! "Eddig mindig, mindent kérnem kellett tőle", gondolta. S mikor Szuedzó azt mondta: "Ezt neked hoztam. Tessék", akaratlanul is föltette magának a kérdést "Mi ütött belé? Mitől lett egyszerre ilyen nyájas?" Most már tudta, hogy egy hátsó gondolat vezérelte. Az a nő kért tőle napernyőt - most már biztos volt benne. De akkor, nem tudván semmit, megköszönte, pedig még hasznát sem tudta venni! "És nem is csak azt - gondolta -, hanem a kimonót is tőle kapta, és azokat a díszeket is a hajában! Tőle kapta ajándékba!"

Ocune rápillantott a maga szaténernyőjére. "Mennyire más, mint az a másik, külföldön készült! Amit én viselek, az mind más, mint az övé!"

És Ocune nem is csak magáért bánkódott.

- Megteszi a gyereknek a szűk ujjú kimonó is - mondta Szuedzó. - Ami meg a kislányt illeti, ne pazarold arra a pénzt, hogy már most öltözteted. Még fiatal hozzá.

Volt-e már olyan, hogy egy vagyonos ember felesége, olyan emberé, akinek sok-sok ezer jenje van, olyan rosszul öltözött volna, mint ő és a gyerekei? És az jutott eszébe, hogy ha Szuedzó elhanyagolja őket, akkor ez a nő az oka. Persze, amit Szuedzó arról a Josidáról mondott, az utolsó szóig valótlanság. S Szuedzó azt mondta, a nő valamikor Nanamagariban élt, tehát az már akkor az ő kitartottja volt. Igen, ez az igazság. Arra persze volt ürügye, hogy ő maga jól öltözködjék és drága holmijai legyenek, mondván: "Gondolnom kell a pozíciómra", s Ocunének az jutott eszébe, hogy éppenséggel a fejére olvashatná: "Persze, a nőre, arra gondolsz!"

Azt mindenhova elviszi, de a feleségét sehova.

- Ez nem rendes dolog! Ez kegyetlenség! - suttogta.

Ocune úgy a gondolataiba merült, hogy egyszer csak hallotta, a lány rákiált: "Ej! Hova megy, asszonyom?"

Döbbenten torpant meg. Leszegett fejjel épp elment volna a tulajdon háza előtt.

A lány nyersen fölnevetett.


14 / Szuedzó még odahaza volt, újságot olvasott és a pipáját szívta, mikor Ocune, miután leszedte a reggeli asztalt, elment bevásárolni, de mire visszaérkezett, már elment hazulról. Ez az asszonynak csalódást jelentett, mert mikor a házba belépett, másra se gondolt, lázasan, mint hogy ráront, s bár beszélni képtelen volna vele, így vagy úgy ott tartja, s üti-veri, szavakkal, amelyek épp eszébe jutnak.

De ott volt az ebéd, amit el kellett készítenie, és a gyerekek őszi kimonói, varrni valónak, így hát gépiesen nekilátott napi tennivalóinak, s végül alábbhagyott a vágya, hogy a férjére rátámadjon. Hányszor kelt ki ellene hevesen! Még arra is kész volt, hogy fejjel menjen a falnak, ha kell, de ha rátámadt, a kőfal keménysége helyett, amire számított, meglepetésére mindig puha függönybe bonyolódott, s ez fölemésztette az energiáját. Csak hallgatta férje nagy önbizalommal előadott alattomos magyarázkodását, s kemény elszántsága megenyhült, bár érezte, hogy a férfinak egy kicsit sem sikerült őt meggyőznie. Ha ilyen dühösen ront rá, korántsem biztos, hogy kísérlete nyomban sikerrel jár.

Megebédelt a gyerekeivel, elsimította a civakodásukat, megvarrta a ruháikat, megfürdette őket, maga is megfürdött, s megvacsorázott a szúnyogriasztó füstölő mellett. A gyerekek vacsora után addig játszottak odakint, amíg bele nem fáradtak. A lány végzett a dolgával a konyhán, megvetette az ágyakat, mindegyiket a kijelölt helyén, s fölakasztotta a szúnyoghálót. Ocune elküldte a gyerekeket, hogy pisiljenek, aztán feküdjenek le, férje vacsoráját a kisasztalon hálóval takarta le a legyek ellen, s föltett egy kanna vizet a faszénszenelő parazsára a szomszéd szobában, a hálószoba mellett. Mindig ezt csinálta, ha Szuedzó nem jött haza este vacsorára.

Mindezt gépiesen végezte, majd fogott egy legyezőt, s beült a szúnyogháló alá, az ágyára. Egyszerre ott látta maga előtt Szuedzót a nő házában.

"Az nem lehet, hogy csak üljek itt - gondolta. - De mit tehetnék?"

Zavara mélyén valahogy érezte, hogy most el kéne mennie a Muendzakára. Egyszer, amikor babos süteményt vett a gyerekeknek, elment a ház előtt, amelyről Szuedzó azt mondta, ott áll a varróiskola mellett. A házat, ahol az a nő él, megismerné a rácsos kapujáról. Egyszerűen csak látni szeretné. Vajon ég benn a lámpa? Kihallatszik a suttogásuk? Csak ennyit tudna legalább! De nem, nem teheti. Ahhoz, hogy a saját házából kijusson, végig kéne mennie a lány szobája előtt a folyosón, s az évnek erre a szakára leszedték a papiros borítású tolóajtókat. Biztos, hogy a lány fönn van és varr.

- Hová ilyen későn? - kérdezné Macu.

S ő ugyan mit felelhetne? A válasz úgyis az lenne rá: "Ugyan már! Majd elmegyek én! "

Mindegy, hogy Ocune mit szeretett volna, a házat titokban nem hagyhatta el. "Ó, mit is tehetnék?" - gondolta.

Mikor hazaérkezett, az volt a szándéka, hogy egyenesen odamegy a férjéhez, de ugyan mit mondott volna neki? Ismerte saját korlátait, szavainak nem lett volna értelmük. S a férje akkor kitalált volna valami mesét, amivel becsaphatja, és be is csapta volna. "A szóváltásban mindig alulmaradok. Szuedzó túlságosan agyafúrt." Töprengett, nem járna-e jobban, ha továbbra is csak hallgatna. De mit nyerne vele? "Úgyis megvan már neki a Muendzakán a kurvája, már hiábavaló!" Hát mit is tehetne? Mit?

Gondolatai újra meg újra visszatértek ugyanoda, ahonnét kiindultak. Úgy érezte, megzavarodott, képtelen egyiket elválasztani a másikától. De azt valahogy mégis tisztázta magában, hogy haszontalan volna erőszakkal rátámadnia Szuedzóra, így hát úgy döntött, erről legalább lemond.

Váratlanul a férje lépett be a szobába. Ocune szándékosan fölvette a kerek legyezőt, a nyelével játszott, s nem szólt.

- Ó! - mondta Szuedzó. - Megint ez a különös tekintet. Mi baj? - Jókedvében volt, csöppet sem sértette, hogy a felesége nem köszönti, mint szokta.

Az asszony erre sem volt hajlandó megszólalni. Mindenáron el akarta kerülni az összecsapást, de most, Szuedzó láttán, úgy elfogta a harag, hogy alig-alig állta meg, hogy rá ne támadjon.

- Ne mondd, hogy megint azon a semmiségen eszed magad. Felejtsd el - mondta újra meg újra, s kezét felesége vállára tette. Megrázta kétszer-háromszor, s leült az ágyra.

- A jövőn gondolkozom - mondta az asszony -, azon, hogy magammal mit kezdjek. Családom, ahova visszamehetnék, nincs, de gyerekeim vannak.

- Mi a csuda? Azon gondolkodsz, hogy mit kezdj magaddal? Hát semmit. A világ úgy jó, ahogy van.

- Folytasd csak. Azért beszélhetsz így bele a világba, mert neked csak jó, ha én más ember leszek.

- Csacsiságokat beszélsz. Miért kéne mássá lenned? Semmi szükség rá, hogy megváltozz. Maradj, ahol vagy!

- Gyerünk, gúnyolj csak. Több közöd így sincs hozzám, hisz oly mindegy neked, hogy itt vagyok-e vagy sem. Nem, ez nem igaz. Az igazság az, hogy szíved szerint látni se akarsz.

- Elment az eszed. Komolyan azt hiszed, hogy szeretném, ha nem lennél itt? Ellenkezőleg. Meg se lennék nélküled. Szükségem van rád, sok mindenért, nem utolsósorban azért, hogy gondoskodj a gyerekekről.

- Igen? Átvehetne a helyem egy szebb anya, s gondoskodnék róluk az. Bár ők akkor csak mostohagyerekek lennének.

- Igazán zavarba ejtesz. Mi vagyunk a szüleik. Nem lehetnek mostohák.

- Ez biztos? Komolyan elhiszed? Hogy te mily én önző vagy! Azt akarod hát, hogy semmi se változzék?

- Persze hogy azt.

- Igen? Legyen csak szépen mindkettőnknek ugyanolyan napernyőnk?

- Mit beszélsz? Most mire akarsz kilyukadni? Egy bohózat meséjét mondod?

- Tudod te jól, hogy miről beszélek.

- Már hogy tudnám? Halvány fogalmam sincs.

- Akkor majd én megmondom. Emlékszel rá, hogy hoztál nekem egy napernyőt Jokohamából?

- Miért, mi van vele?

- Az, hogy nemcsak nekem vettél olyat.

- Hanem, ki másnak?

- Nem, azt hiszem, nem is pontosan ez az, amit mondani szeretnék. Mert nekem vetted, ugye? Csak épp hogy akkor jutott eszedbe, mikor annak a nőnek ott a Muendzakán kiválasztottál egyet.

Ocune szóba hozta a napernyőt, s most, hogy a szavak határozott formát öltöttek, akaratlanul is föléledt benne korábbi haragja.

Szuedzót megdöbbentette, hogy a felesége ilyen egyenesen támad, s már-már hangosan kimondta: "Közel jár hozzá!" De sikerült meglepett képet vágnia.

- Képtelenség! - mondta. - Csak nem akarod azt mondani, de komolyan, hogy Josida nőjének is ugyanolyan napernyője van, mint amilyet én vettem neked?

- Miért ne lenne? Hiszen te vetted neki is! - mondta az asszony váratlanul, majdnemhogy sikoltva.

- És csak ezért vagy ilyen izgatott? Hogy te milyen ostoba vagy! Ide hallgass. Figyelmeztetlek... szabjál határt ennek az ostobaságnak. Mikor azt a napernyőt megvettem neked, azt mondták, mintadarab. Ez biztos. De most már a Gindzán és a környéken is bárki vehet ugyanolyat. Biztosíthatlak, az eset ugyanaz, mint abban a színdarabban, ahol az ártatlanról állapítják meg, hogy bűnös. Csak nem találkoztál Josida nőjével, Ocune? És honnan tudtad, hogy ő az?

- Mi sem volt könnyebb. A környéken mindenki ismeri, merthogy olyan, mint egy gyöngyszem!

Ocune egész gyűlölete benne volt e szavakban. Eddig még hagyta, hogy férje fölébe kerekedjék a hazugságaival, de most, hogy világosan átlátta, mi játszódik le a szeme előtt, az égvilágon semmi nem kelthette benne azt az érzést, hogy férje szavai meggyőzőek.

Szuedzó mindvégig azon töprengett, hogyan is találkozhatott felesége a szeretőjével, s vajon beszéltek-e egymással, de arra gondolt, épp most kínosan hatna, ha a részletek felől is érdeklődnék.

- Gyöngyszem, azt mondod? Ezt a nőt te gyöngyszemnek nevezed? Ezt a laposképűt?

Ocune szó nélkül hagyta e választ, de a hiba, amit Szuedzó a gyűlölt nő arcában talált, valamennyire kiengesztelte.

A heves összecsapás után az éjszaka megint meghozta a békét, de Ocune szívében benne maradt a fájó tüske.


15 / Szuedzó házának légköre mind komorabb és komorabb lett. Ocune nemegyszer szórakozottan bámult a semmibe és a munkáját is elhanyagolta. Ilyenkor a gyerekekre se figyelt oda, s ha zavarták, szidta ókét. Majd egyszerre rádöbbent, hogy mit tett, s bocsánatot kért:

- Ne haragudjatok. Mit is akartatok az előbb? - Aztán, magára maradván, sírva fakadt.

Ha a lány megkérdezte: - Ma mit főzzek? - Ocune olykor nem is felelt neki. Vagy csak ennyit:

- Hogy mit? Akármit. Amit akarsz.

Szuedzó gyerekeit kerülték az osztálytársaik, s utánuk kiabáltak:

- Uzsorások! Uzsorások!

Szuedzó kívánságára Ocune mindig nagyon ügyelt, hogy a gyerekek takarosak legyenek. De most ott látták őket játszani az utcán, hajuk csupa por volt, s a ruhájuk szakadt.

A lány egyre zsörtölt az úrnője nemtörődömsége miatt, s mint a ló, amely nyergében a rossz lovassal lustán poroszkál az úton, ő is elhanyagolta a dolgát; a hal ott romlott meg, a zöldség ott száradt a konyhaszekrényben.

Szuedzó, mert szenvedélyesen szerette a rendet, megszenvedte otthona gondozatlanságát. De panaszkodni nem panaszkodott, hisz tudta, miért van ez így, s hogy ő az oka. Büszke volt rá, hogy úgy képes megpirongatni másokat, hogy tréfásan utal a gyöngéjükre, de azt kellett látnia, hogy felesége, ha tréfálkozni próbál vele, csak annál gorombább.

Kezdte hát lopva megfigyelni, s meglepődve észlelte, hogy különös viselkedése észrevehetőbb, ha ő odahaza marad, mert amikor házon kívül volt, az asszony mintha kábulatból ébredne, elvégezte a háztartással kapcsolatos teendőit. Mikor Szuedzó a gyerekekkel és a lánnyal beszélt, s ezt elmondták neki, először megdöbbent. Éles logikájával magyarázatot keresett rá. Az asszony betegsége, érvelt, azért súlyosbodik a jelenlétében, mert nincs megelégedve az ő magatartásával. Megpróbált hát nem kihűlt szívű férj módjára viselkedni, s minden olyasmit került, ami az asszonyban azt a benyomást kelthette, hogy egy kicsit is eltávolodtak egymástól. De mióta azt látta, hogy az asszonynak, ha ő szándékosan otthon marad, még rosszabb a kedve, úgy érezte, orvosságával csak ront az állapotán. - "Majd változtatok a módszeremen" - mondta magában.

Ettől kezdve korábban ment el hazulról és később jött haza. De az eredmény nemhogy javult volna, még rosszabb lett. Mikor az első alkalommal ment el korábban, felesége csak fölnézett, megütődve, de amikor haza is később jött, Ocune ahelyett, hogy egy mogorva pillantást vetett volna rá, már esett is neki:

- Ha nem vagy itthon, mit csinálsz ilyen sokáig?

Magatartása arra vallott, hogy képtelen megbirkózni a helyzettel, hogy eljutott a türelme és béketűrése határára. S ilyenkor kitört belőle a zokogás.

Ettől kezdve, valahányszor a szokottnál korábban akart elmenni hazulról, az asszony megpróbálta erőnek erejével odahaza tartani.

- De miért ilyen korán? - mondogatta.

S mikor ő magyarázkodni kezdett, az asszony rávágta:

- Hazudsz!

De ha minden tiltakozása ellenére mégis menni akart, könyörgésre fogta a dolgot:

- Várj! Ne menj még. Kérdezni szeretnék valamit! - Belekapaszkodott a ruhájába, elébe állt az ajtóban, nem volt hajlandó kiengedni. S ráadásul mindezt a lány szeme láttára.

Szuedzó általában tréfával ütött el mindent, ami számára kínos volt, nehogy a kérdésből nagy dolgot csináljon, de a lány így is néha csúf jelenetek tanúja volt, amelyek során úgy rázta le magáról a kétségbeesetten belé kapaszkodó asszonyt, hogy az elesett. De ha Szuedzó azt mondta: "Jó. Akkor nem megyek el. Mondd, hogy mit akarsz", az asszony egész sor nehéz kérdéssel hozakodott elő, amelyet semmiképpen nem lehetett egyik napról a másikra megoldani.

- Mit szeretnél, milyen legyek? - kérdezte. Néha meg azt: - Ahogy most állnak a dolgok, mi lesz velem a jövőben?

Egy szó, mint száz, Szuedzó kísérlete, hogy korán menjen el és későn jöjjön haza, tökéletesen alkalmatlannak bizonyult felesége betegségének gyógyítására.

Most másként közelített a kérdéshez. Látta, ha odahaza marad, Ocunének rosszat tesz. Ezt észben tartva igyekezett minél többet távol lenni hazulról, az asszony viszont megpróbálta erőszakkal visszatartani. A helyzet nagyon emlékeztette egy élményére, annak idején, amikor az orvosi kar még Idzumi-basiban volt.

Egy diák, bizonyos Ikai, pénzt kölcsönzött tőle. A fiú megjátszotta, hogy nem törődik a külsejével, magas talpú fapapucsot viselt csupasz lábán, s úgy járt, hogy a bal vállát fél arasszal magasabban tartotta, mint a másikat. Ikai húzta-halasztotta, hogy visszafizesse az adósságát Szuedzónak, még egy megújított kötelezvényt sem volt hajlandó aláírni, és mindig sikerült előle kitérnie.

Egy szép napon valamelyik sikátor sarkán Szuedzónak sikerült elkapnia.

- Hova szalad? - kérdezte tőle.

- Én? Nos... csak ide a szomszédba, a cselgáncsmesteremhez. Ami a tartozásomat illeti... A napokban számíthat rám.

- És ezzel Ikai kereket oldott.

Szuedzó úgy tett, mintha folytatná az útját, de lopva visszafordult, megállt a sarkon, s kikémlelte a fiút. Látta, egy előkelő étterembe tér be.

Szuedzó sietve elintézte az üzleti ügyeit, összeszedte a bátorságát, s kis idő múltán maga is bement az étterembe.

- Ikait, a diákot, hol találom? - kérdezte.

Mint ahogy számítani lehetett rá, Ikait nagyon meglepte, hogy ott látja Szuedzót, de jellegzetes hőspózát felöltve, odakiáltott neki:

- Kerüljön beljebb, igyék velünk! Van néhány gésám!

- Belediktált az uzsorásba pár csésze szakét, s így szólt: - Üzletről itt egy szót sem. Igyék a költségemre.

Szuedzónak akkor volt először dolga gésákkal, s az egyiket, egy Osun nevezetűt, akarva-akaratlanul kívánatos teremtésnek ítélte. A lány túl sokat ivott, ott ült Ikai előtt, s ki tudja miért, jól megmosta a fejét. Szuedzó sose felejtette el:

- Ikai úr azt szeretné, ha bátornak tartanánk, mert a modora olyan fennhéjázó. De valójában gyáva alak! Hadd áruljak el önnek valamit, a saját érdekében. Egy nő soha nem szereti azt a férfit, akiben nincs annyi jóakarat, hogy néha megüsse őt. Ezt ne felejtse!

Ez, gondolta Szuedzó, talán nemcsak a gésákra áll, hanem általában a nőkre. Felesége az utóbbi időkben mogorva pillantásokkal és csökönyösséggel próbálta őt magához láncolni. Ez annyit jelent, hogy akar tőle valamit. "Azt akarja, hogy verjem meg! - mondta magában. - Igen, azt. Hogy istenigazából verjem meg!"

Annak idején úgy megdolgoztatta, mint az állatot, enni sem adott neki eleget, s így, merthogy női tulajdonságai nem bontakozhattak ki, azzá is vált, amolyan állatfélévé. De mióta beköltözött az új házukba, és cselédet tartott, aki segített neki és úrnőnek hívta, fölemelkedett az emberi szintre, és afféle hétköznapi asszonnyá lett. De most, mint Osun, azt akarja, hogy megverje őt.

És ő? Ő úgy taposta ki az útját a világban, hogy mindenáron vagyonra akart szert tenni, és csöppet se bánta, hogy mások mit mondanak róla. Taknyos kölykök előtt hajlongott és úrfinak szólította őket. Az volt az elve, hadd rugdossák, hadd tapossák, amíg az pénzt hoz. És élete java részében, mindegy, hogy hol és mindegy, hogy ki előtt, úgy lapult meg s tapadt a földhöz, mint a pók. Abból, amit látott, és amit azokról tudott meg, akikkel dolga akadt, megtanulta, hogy akik nagyon előzékenyek a fölötteseikkel, gorombák az alantasaikkal, s ha részegek, verik még a feleségüket és gyerekeiket is. De neki sem fölöttese, sem alantasa nem volt. Készséggel odavetette magát bárki lába elé, ha attól gazdagabb lett. Más haszna úgysincs senkiből. Semmi köze hozzájuk, nem érdeklik. Kezet sem emel rájuk, még annyira sem erőlteti meg magát. Inkább a hasznával gondol, mintsem hogy erre pazarolja az erejét. És így bánt a feleségével is.

Ocune azt akarja, hogy bántsa. "Úgy kell neki, de ezt nem kapja meg tőlem." Ha az adósai megannyi citrom lennének, kifacsarná belőlük az utolsó keserű cseppet, de verekedni egyikkel se verekednék.

A kérdésről ezek voltak Szuedzó legutóbbi gondolatai.


16 / Mind több és több ember ment végig a Muendzakán. Szeptember volt, az egyetemi félév kezdete, a diákok visszatértek otthonukból a szállásukra.

A reggelek éppoly hűvösek voltak, mint az éj szakák, de a nappalok még most is melegek. Otama házában még mindig le voltak húzva a bambuszfüggönyök, zöldjük még nem fakult ki, s alul-felül teljesen födték az ablakot. Otama csak ült odabent, s nem volt semmi tennivalója. Nekidűlt egy legyezőkkel teliaggatott oszlopnak, és üresen bámult ki az utcára. Három után a diákok kis csoportokban szállingóztak el a ház előtt. Mindig tudta, hogy mikor jönnek, mert a szomszédban ilyenkor, mint a verébfiókák, hangosabban csiripeltek a lányok. S mert a figyelmét magára vonta e zaj, ő is kitekintett.

Ebben az időben a diákok többsége afféle "izgága típus" volt, ahogy azt utóbb elnevezték. Ha akadt is köztük néhány úriember, azok már utolsó évesek. A világos bőrű, jóképű fiúk többnyire nem vonzották, mert sekélyesnek és önhittnek látta őket. Azok meg, akik nem voltak sem felületesek, sem hiúk, közöttük a jeles diákok, női szemmel nézve azért nem kívánatosak, mert láthatólag nagyon is faragatlanok. De Otama, minden különösebb érdeklődés nélkül, mégis minden délután kinézett az arra elmenő diákokra.

De egy szép napon döbbenten észlelte, hogy valami kicsírázott benne. A magzat tudatának küszöbe alatt fogant meg a képzeletében, majd egyszerre határozott alakot öltött, s növekedésnek indult.

Eddig apja boldogsága volt az élete célja, ezért is vállalta a szerető szerepét, s vette rá az öreget, majdhogynem erőszakkal, hogy beleegyezzék. Tudta, mélyebbre szinte nem is alacsonyíthatta volna le magát, de elhatározása önzetlenségében mégis valami vigaszfélét lelt. De amikor arról, aki őt kitartotta, kiderült, hogy uzsorás, nem tudta, ezzel az újabb balszerencsével hogyan fog megbirkózni. Gyötörte e gondolat, s képtelen volt szabadulni tőle. Elment az apjához, hogy elmondja neki, s fájdalmát megossza vele. De mikor meglátogatta, s azt látta, hogy az öregember életében először kényelemben él, nem volt lelke mérget csöppenteni a boldogsága szakés csészéjébe, amit a kezében tartott. Bármilyen fájdalmas volt is e döntés, eltökélte, hogy bánatát megtartja magának. S mikor ezt eldöntötte, ő, aki mindeddig másoktól függött, életében először, függetlennek érezte magát.

Ezután már figyelte, lopva, hogy mit mond és mit tesz, ha Szuedzó megjön, és szándékolt udvariassággal szolgálta ki, nem nyíltan és őszintén, mint annak idején. Vele volt a szobában, de igazi énje eltávolodott, s kívülről figyelte a jelenetet. S megvetette, először csak Szuedzót, majd azt a másik Otamát is, hogy azt teszi, amit a férfi akar. Mikor először döbbent erre rá, megrémült. De idővel tudomásul vette, s magában azt mondta: "Úgy látszik, ilyen vagyok."

Szuedzóhoz egyre szívélyesebb volt, de a szíve egyre távolodott tőle. Már úgy érezte, a férfi nem érdemel hálát a védelemért, amit nyújt neki, s azért, amit tett, ő nem is tartozik neki semmivel. Még csak nem is sajnálta, annyira közömbös volt számára. Sőt, annak ellenére, hogy neki sem volt mivel dicsekednie, akaratlanul is arra gondolt: "Ó, hogy egy uzsorás tulajdona legyek világéletemben!"

S ahogy a ház előtt elvonuló diákokat szemmel tartotta, egyszerre azon kezdte törni a fejét: "Vajon nincs-e köztük hős is? Aki majd megszabadít!"

De amikor rajtakapta magát, hogy ilyesmit forgat a fejében, megdöbbent.


Ekkor történt, hogy megismerkedett Okadával. Látásból eddig is ismerte, akár a többi diákot, aki eljárt a ház előtt, de amikor megállapította, hogy bár igencsak jóképű, nem látszik önhittnek, gyanítani kezdte, hogy lehet a fiúban valami, ami őt arra készteti, hogy gyöngéden érezzen iránta. S attól kezdve leste, mikor megy végig az utcán.

A nevét se, címét se tudta, de annyiszor találkozott pillantásuk, hogy már természetes és családias érzéseket táplált a fiatalember iránt. Egyszer, mielőtt még észrevette volna, mit tesz, még rá is mosolygott, azaz olyasmit követett el, ami kisiklik az ellenőrzés alól, amint a gondolat meglazul és a tartózkodás megbénul. Mert igazán nem az volt, aki szándékosan igyekszik egy fiatalembert magába bolondítani.

Mikor Okada először emelte meg a sapkáját előtte és köszönt neki, szíve mintha fölemelkedett volna, s érezte, hogy elpirul. Egy nőnek finomak az ösztönei. És Otama pontosan tudta, hogy Okada ezt ötletszerűen tette, és nem szándékosan. Otama örült barátságuk új szakaszának, mely alkalmi volt és néma, lévén az ablak afféle határvonal kettőjük között. De akkor is újra meg újra maga elé képzelte Okadát, amint épp meghajol előtte.


A szerető, ha kitartója házában lakik, a szokott védelmet élvezheti, de aki magában, olyan kellemetlenségeknek van kitéve, amelyeket csak ő ismer.

Egy nap egy happi-köpenyes férfi - lehetett vagy harmincéves - állt meg Otama háza előtt, s azt mondta, hogy némi pénzre volna szüksége. El kellett volna utaznia, de mivel sebes a lába, képtelen gyalogolni.

Otama kiküldött Uméval egy papirosba burkolt tízszenest. A férfi ott helyben lehántotta a pénzről a papirost.

- Tíz szen? Ennyi az egész? Nem tudja, ki vagyok! - És utánadobta a lánynak a pénzt.

Ume zavarban volt, de fölvette, és bement a házba, a férfi azonban faragatlan módon utánament, s leült szemközt Otamával, aki épp faszenet rakott a tűzre. Összefüggéstelenül és hosszadalmasan mondta a magáét, kezdetben azzal hencegett, hogy börtönből jön, majd érzelgősen panaszkodni kezdett, Otama érezte a lélegzetén a szakét.

Félt, de visszatartotta a könnyeit. A férfi szeme előtt becsomagolt egy darab papirosba két ötvenszenest, olyan zöld kártyaformát, amilyen akkoriban volt forgalomban, s odaadta neki. Úgy találta, a férfit könnyebb kielégíteni, mint remélte.

- Két fél, de megteszi. Maga ugyancsak okos. És jól fog boldogulni az életében... nekem elhiheti. - S hetykén, de tántorgó léptekkel kiment.

Az esettől Otamát elfogta a gyámoltalanság érzése, s megtanulta "megvásárolni" a szomszédait. Olykor-olykor főzött valami finomat, s kóstolót küldött a varrástanárnőnek, aki egymagában élt.

A világos arcbőrű, negyvennél is idősebb nőt Oteinek hívták. Még mindig fiatalos volt, bár hogy mitől, azt nehéz lett volna megmondani.

- Harmincéves koromig - mesélte Otamának - egy márkinőnek voltam a főkomornája. De férjhez mentem, majd hamarosan elvesztettem a férjemet. - Elegánsan beszélt, s szívesen eldicsekedett vele, hogy milyen szépen festi az írásjegyeket.

- Meg tudna tanítani írni? - kérdezte Otama. A nő kölcsönzött neki néhány mintakönyvet.

Egy reggel Otei odajött a hátsó ajtóhoz, hogy megköszönje Otamának, amit előző nap átküldött. Beszélgetésük során, miközben ott álldogáltak az ajtóban, Otei megkérdezte Otamát:

- Ismeri Okada urat, ugye?

Otama még sose hallotta e nevet, de mindjárt az jutott eszébe, hogy a varrástanárnő a diákra gondolhat, mert látta, hogy odaköszön neki, s ez rákényszerítette, hogy úgy tegyen, mintha ismerné. Rövid habozás után, amit a másik nő észre se vett, Otama készséggel ráhagyta:

- Igen, ismerem.

- Jóképű fiú - mondta Otei -, s mi több, úgy hallom, a viselkedése is kifogástalan.

- Úgy látszik, jól ismeri.

- Kamidzsó asszony azt mondja, a nála lakó diákok közül egy sincs, aki hozzá fogható. - S ezzel Otei visszatért a maga házába.

Otama úgy érezte, mintha őt dicsérték volna meg, s megismételte magában a két nevet: "Kamidzsó! Okada!"


17 / Ahogy telt az idő, Szuedzó mind gyakrabban járt Otamához, most már nemcsak hogy minden este, mint korábban, hanem napközben is, a legkülönbözőbb időpontokban. Mindig olyankor, ha épp menekült a feleségétől, aki követelte, hogy tegyen már érte is valamit.

Mikor arról próbálta meggyőzni az asszonyt, hogy nincs mit tennie, úgy élnek jól, ahogy élnek, az csak kötötte az ebet a karóhoz:

- Nem bírom tovább! A szüleim házába nem tudok visszamenni! A gyerekeimről nem tudok lemondani! Öregszem! - Ezek voltak az élete megváltoztatása ellen szóló érvek, amelyeket újra meg újra elősorolt.

Szuedzó meg azt hajtogatta:

- Semmi szükség rá, hogy bármin is változtassunk. Maradunk úgy, ahogy vagyunk.

S ha ezen vitatkoztak, Ocune kijött a sodrából, és annyira fölizgatta magát, hogy Szuedzó menekült a házból. Az ő agya mindig logikusan és matematikai pontossággal működött, így hát nevetségesnek és érthetetlennek találta az asszony szavait. Olyannak látta őt, mint aki kétségbeesetten küszködve igyekszik kijutni egy szobából, amelynek három fala van, s a negyediken, a háta mögött, tárva-nyitva áll az ajtó. S akinek talán csak annyit kéne mondani: "Fordulj meg!"

Az élete kényelmesebb, mint valaha volt, sem el nem nyomja, sem korlátot nem szab neki senki. Igaz, a muendzakai nő új tényező az életében, de a nő miatt Szuedzó sem jobban el nem hidegült tőle, sem kegyetlenebb nem lett vele szemben - pedig más férfiak közt bizonyára bőven lehetne az ellenkezőjére is példát találni -, s Szuedzó magában leszögezte: "Sőt, most nyájasabb, bőkezűbb vagyok. Akkor hát - töprengett -, miért nem veszi észre az ajtót, ami változatlanul tárva-nyitva áll?"

Persze, Szuedzó gondolatmenetében volt egy adag önzés, mert bár Ocune élete, anyagi értelemben, kényelmesebb volt, mint a múltban, s a férje viselkedése, beszéde sem változott meg, értelmetlenség volt azt várnia a feleségétől, hogy majd úgy gondolkodik, mint amikor Otama a számára még nem létezett. Mert a nő vajon nem szálka-e Ocune szemében? S vajon tett-e ő valamit is, hogy eltávolítsa, s hogy a felesége megkönnyebbüljön? Ocune képtelen volt logikusan végiggondolni valamit s követni egy gondolatmenetet: így hát az a bizonyos ajtó, amire Szuedzó gondolt, előtte nem állt nyitva. Sőt, sötét árnyék hullott az ajtóra, amelyben, Szuedzó azt remélte, majd pillanatnyi könnyebbséget talál a jelenre, s reményt a jövőre nézve.

Egy reggel, miután összevesztek, Szuedzó kirohant a házból. Pár perccel múlhatott fél tizenegy. Arra gondolt, egyenesen a Muendzakára megy, ám amikor látta, hogy arrafelé indul a lány is a gyerekkel, más irányba fordult, s csak ment, céltalanul. "Te szar, te barom", mormolta magában.

Ahogy a Sóhei-hídra ért, látta, hogy egy gésa jön szembe vele. Mikor megpillantotta, mintha Otamára hasonlított volna, de ahogy elment mellette, látta, hogy szeplős. "Az én Otamám sokkal szebb" - gondolta, s nyomban valami kellemes elégedettséget érzett. Megállt a hídon, s jól megnézte a távolodó gésát. Bizonyára vásárolni megy, gondolta, s látta, hogy a szeplős gésa eltűnik egy sikátorban.

A Megane-híd akkoriban még új volt, s miután átment rajta, Szuedzó Janagihara felé indult. Egyszerre megpillantott egy férfit és egy tizenkét-tizenhárom éves kislányt a part menti fűz mellett, a földbe leszúrt nagy napernyő árnyékában. A kislány, mint szokott, egy népi táncot adott elő, s jó néhányan nézték. Szuedzó is megállt néhány percre, s miközben nézte, egy férfi majd hogy föl nem lökte. Szuedzó egy pillantással leleplezte a férfit, sarkon fordult, s mikor a szemük összetalálkozott, a zsebtolvaj futásnak eredt.

folytatás