AZÁLEÁK
A HIRA-HEGYEN

Hát bizony, repül az idő. Már öt éve is megvan, hogy utoljára jártam a katadai fogadóban. Igen, 1944-ben, azon a tavaszon, amikor a hadi helyzet válságosra fordult. Néha úgy tűnik, hogy nagyon régen volt, máskor meg mintha csak most lett volna. Igaz, az utóbbi időben mintha az időérzékem is rohamosan gyengülne, nem olyan már, mint fiatal koromban. A Bonctani Szemle múlt havi számában egy alak „nyolcvanéves, életerős öregúrnak” titulált. Pedig odáig még van két esztendő. De hát nincs mit tenni, az emberek szemében már öregúr vagyok. Én személy szerint ki nem állhatom ezt az öregurazást. Van ebben a szóban valami langyos, édeskés. Sokkal inkább kedvelem az „idős tudós” kifejezést. „Miike Suntaró, az idős tudós.”

Nem állítom én azt, hogy a Biva-tóra sehonnan sincsen jobb kilátás, mint innét – mondogatta mindig a fogadós –, mert ha csak Miiderát, Avadzut, Isijamát meg az ilyen híres helyeket vesszük, több van belőlük, mint amit a tíz ujjamon meg tudnék számolni. De ha a Hira hegyét óhajtja uraságod megcsodálni, nincsen körös-körül a tó partján még egy olyan hely, mint Katada.

Főleg azzal szeretett dicsekedni, hogy a legfenségesebb kilátás éppen az ő fogadójának északkeleti szobájából nyilik. Azért is adták neki a Reihókan, azaz Szent Hegy fogadó nevet, mert innen a hegy valóban gyönyörű, szinte földöntúli látványt nyújt. Igaz, nem tárul elénk olyan fenségesen, mint Hikonéban a Hira-hegység északkelet felé kanyargó, hosszan elnyúló vonulatának képével. De innen nézve, amint a nyugati tópartnak nekivetett lábbal nyugodtan viseli az oldalába mélyen belevágó völgyeket, csúcsát pedig többnyire felhőkbe rejti, van benne valami méltóság, valami olyan tartás, amivel nem minden hegy dicsekedhet. Száz szónak is egy a vége: csodálatos.

Mennyi ideje is, hogy az öreg fogadós meghalt? Húsz éve? Nem, van az már több is. Amikor másodízben jártam itt, Keiszuke miatt, már alig tudott beszélni, és szinte teljesen béna volt, s emlékszem, vagy két-három napra rá eljutott hozzám halálának híre. Az a fogadós roskatag aggastyánnak tűnt akkor nekem, pedig még nem lehetett túl a hetvenen. És ha meggondoljuk, én már tíz évvel túléltem őt.

A fogadóban semmi sem változott. Huszonnégy-huszonöt esztendős lehettem, még főiskolás, amikor először jártam itt. Ötven esztendeje, hogy először ültem ebben a szobában. Ritka dolog, hogy egy ház ötven évig ne változzék semmit. A fiatal fogadós szakasztott az apja, ugyanazzal az arckifejezéssel, ugyanazzal a testtartással ül az előtérből nyíló sötét irodában. Még a dohos hálószobában is ugyanaz a tájkép lóg Hoteinek, a szerencse istenének apró szobra fölött. Odahaza bezzeg minden megváltozott: a bútorok, az emberek, az emberek gondolkodása. Az égvilágon semmi sem maradt változatlan. Évről évre, hónapról hónapra változik minden. Vagy még inkább percről percre, pillanatról pillanatra. Az is igaz, hogy olyan ház sem igen van, mint a mienk. Az az örökös változás már szinte kibírhatatlan. Ha reggel kiteszem a fonott széket a verandára, nem telik bele egy óra, és fogadom, hogy már elfordították.

Milyen csendes, nyugodt ez a hely. Hány éve már, hogy utoljára ilyen csendesen, nyugodtan tölthettem egy órát! Ez a tudósok órája. Egyedül ülök a verandán, nézem a tavat, a hegyet. Senki sem bámul rám rosszindulattal, senki sem idegesít a fecsegésével. Ha teát akarok, csak tapsolok a szobalánynak. Ha nem hívnám, valószínűleg estig se jönne senki. Rádió se szól, lemez se, zongora hangja se hallik. Haruko se cincog, azok a szemtelen unokák se randalíroznak. Hirojuki hangját se hallani. Az utóbbi időben ő is eléggé elkanászodott.

Mindenesetre odahaza most biztosan nagy felfordulás van, hogy ilyen hirtelen eltűntem. Az utóbbi időben sose mentem el hazulról egyedül, nehogy valami baj érjen, most meg már öt órája, hogy nyomom veszett. Ez még Harukót is biztosan felizgatja. „Eltűnt az öreg! Eltűnt az öreg!” – nyafogja majd az ismerősöknek. Hirojukit hazahívják a munkahelyéről, de persze ő nem fogja engedni, hogy értesítsék a rendőrséget vagy a rokonokat. Néhány eredménytelen telefonbeszélgetés után majd mogorva ábrázattal fel-alá járkál a szobában. Nagyon aggodalmaskodó természetű, lehet, hogy legalább a testvéreivel mégis közli az eltűnésemet. Szadamicu hazajön az egyetemről, beül a dolgozószobámba, morcosan, hogy ilyesmiért kellett eljönnie, duzzogva teázik. Kjóko is leszalad Kitanóból. Szadamicu és Kjóko csak akkor dugják haza a képüket, ha valami ilyesmi történik. Bármennyire el legyenek foglalva, azért időnként meglátogathatnák egyetlen szülőjüket süteménnyel, édességgel, ahogy illik. Ha nem szólnék, akár egy évig se néznének felém, semmi gyermeki tisztelet nincsen bennük.

Holnapig azért hadd aggódjanak csak. Holnap délben aztán váratlanul betoppanok. Hetvennyolc évesen is megilletnek még azok a jogok, melyek oly divatosak manapság. Nincsen abban semmi rossz, ha se szó, se beszéd elmegyek hazulról. Fiatalkoromban éjszakákat maradtam ki ivászatok miatt, de eszembe se jutott, hogy szóljak Miszának. Volt úgy, hogy három-négy éjszakát maradtam ki, de nem telefonáltam mindjárt haza, mint Hirojuki. Haruko papucs alatt tartja. Nem szeretem hogy Hirojuki mindent ráhagy a gyerekekre is, az asszonyra is.

De veszekedés nélkül nem úszom meg, ha holnap hazamegyek. „Hát ezért olyan kimerítő a gondozása, mert ilyeneket csinál” – sápog majd Haruko elég hangosan ahhoz, hogy Szadamicu és Kjóko is meghallják. Még az is kitelik tőle, hogy tüntetőleg a földre vesse magát, és ott vinnyogjon nekik. De a többiek se állják meg, hogy a szememre ne vessék: egész éjszaka aggódtak miattam. De én meg se mukkanok. Egyenként mindegyiküknek az arcába nézek, aztán bevonulok a dolgozószobámba. Hirojuki jön majd utánam fontoskodó képpel, és közli velem, hogy befejezhetném már az önfejűsködést. „Hány évesnek hiszi magát?” – kérdi majd. „Gondoljon a korára. A gyermekeinek már elegük van az ilyesmiből. Mit szól hozzá a világ? Édesapám elvesztette a józan ítélőképességét.” Mondjon, amit akar, én egy szót se szólok. Csak feltekintek a falon lógó fényképre, Schwalbe professzor békét és jóságot sugárzó szemébe nézek. Mihelyt megnyugodtam, mindjárt kinyitom jegyzetfüzetemet, és nekilátok az Arterien-System der Japaner kilencedik részének. A toll könnyen fut majd a papíron:

„Im Jahre 1896 bin ich in der Anatomie und Anthropologie mit einer neuen Anschauung hervorgetreten, indem ich behauptete:”*

Egy árva szót sem fognak érteni belőle. Egyikük sem fogja megérteni, hogy ennek a bekezdésnek minden sorában Miike Suntaró, a híres tudós halhatatlan dicsősége ragyog. Hirojuki még csak elolvasni sem tudja. Jó pár évig tanult ugyan németül az iskolában, de párját ritkító gyorsasággal el is felejtette. Szadamicu német irodalom szakos, és ráadásul Goethéből is fordít, elolvasni talán el tudja, de az is lehet, hogy Goethén kívül egy árva kukkot sem ért németül. De még abban sem lehet biztos az ember, hogy Goethét érti. Igaz, Goethéről, az íróról jómagam szinte semmit sem tudok, de biztos vagyok benne, hogy Szadamicu kezén Goethe is éppolyan összeférhetetlen alakká lett, mint amilyen ő maga. Goethe, a költő nem lehetett olyan engedetlen és önző, mint Szadamicu, hogy ne tudjon békében élni se a szüleivel, se a testvéreivel. Örökké csak Goethe, Goethe, de hogy a tulajdon apja – aki mégsem utolsó ember – él-e, hal-e, az nem érdekli. Halvány sejtelme sincs az Arterien-System der Japaner-nak, ennek a szerény, de az embertan szempontjából oly fontos munkának a tudományos értékéről. Ami Hirojukit illeti, de nemcsak őt, hanem Harukót is, Kjókót és férjét, Takacut is, azt hiszem, egyszázjenes bankjegyet többre tartanak, mint az én munkám bármelyik sorát. S mégsem röstellik kihasználni, hogy a Japán Tudományos Akadémia tagja vagyok, X.-díjas, Y. Orvosi Egyetem dékánja. Már szinte szégyellnem kell magam miattuk, annyiszor rángatják elő a nevemet a nyilvánosság előtt. Rendben van, tegyék, ha ez örömöt okoz nekik, de ha olyan nagy dicsőségnek számít, hogy az én gyerekeim, akkor kissé megerőltethetnék magukat, hogy meg is értsenek, és több belátással lehetnének irántam. Valószínű, hogy Hirojukitól már Jokoja és Szugijama is értesült az eltűnésemről. Biztosan azt gondolják, hogy meghalni mentem el hazulról. Vajon mit hisznek? Hogy azért határoztam el magam az öngyilkosságra, mert megundorodtam ettől a kortól? Vagy azért, mert a munkám nem úgy halad, amint terveztem? Ha élne Keiszuke, most biztosan megértene. Rám vetné tiszta, mély tekintetét, és sokkal inkább megértene, mint bárki más. Ő volt a legidősebb fiam. Egy bérházban nőtt fel, akkoriban még elég szegényesen éltünk. Bár tárgyilagos apa voltam, el kellett ismernem, hogy szokatlanul kifinomult, érzékeny teremtés.

Mégis, meg kell vallanom, sohasem szerettem úgy, mint a többieket. Sohase lovagoltattam a térdemen. Távol voltam, amikor a szeme kinyílt a világra. Németországban tanultam. Mégis, csak ő lenne képes megérteni mostani lelkiállapotomat, ha élne. Mereven, szó nélkül figyelne, de valahogy úgy – ezt biztosan érzem –, hogy mégis megkönnyebbülnék tőle.

Eszem ágában sincs megölni magam. Vár a munkám, amelyet, ha száz évig élek, akkor sem tudok befejezni, sok fáradságot igénylő, kevés sikert nyújtó munka, amelyet senki sem tud folytatni, ha meghalok. Talán csak én tudom igazán, mennyire pótolhatatlan az én életem. Talán csak egymagam az egész világon. 1909-ben Cracci professzor, a berlini Antropológiai Kongresszus elnöke azt mondta, hogy Miike Suntaró igazi értékét talán még magánál Miike Suntarónál is jobban ismeri, és reméli, hogy Miike ügyelni fog magára. Ez volt a legvilágosabb és legtisztább dicséret, amit valaha is hallottam. És nekem szólt. Csakhogy Cracci professzor már halott. És Szakura és Igucsi is. Azt hiszem, csak ők ketten ismerték a munkám értékét, igaz, maguk is kitűnő tudósok voltak. Nagyszerű munkát végeztek. De már az ő nevük is rég kihunyt a tudományos világból, és ma már talán csupán én vagyok képes felmérni ennek a munkának az igazi jelentőségét.

De vajon mi ütött belém, hogy egyszerre csak kedvem támadt Katadába jönni? Magam se nagyon értem. Kimondhatatlan vágyat éreztem, hogy itt üljek a Reihókan északkeleti szobájában, és nézzem a tó tükrét. Úgy éreztem, mindenáron ide kell jönnöm, hogy a tópartról csodáljam a Hira-hegyet. Az a bizonyos tizenkétezer jen is közrejátszott abban, hogy kereket oldottam, de nyilvánvaló, hogy az igazi kiváltó ok nem az volt.

Tegnap elkértem Hirojukitól azt a tizenkétezer jent, amit akkor kaptak, amikor a könyvem kiadására az egyetem alagsorában félretett papír egy részét eladták. Hirojuki igen savanyú képet vágott. Mivel ő viseli gondomat, és mivel manapság szörnyen megdrágult az élet, valószínűleg úgy gondolta: az csak természetes, hogy a papír árának egy része őt illeti. Csakhogy ezzel én nem érthetek egyet. Ezen a papíron szándékoztam kinyomtatni az Arterien-System der Japaner-nek, életművemnek harmadik kötetét. Ezt a papírt én a háború alatt innen-onnan összekapart pénzből szereztem, és amikor úgy nézett ki, hogy Kiotót is bombázni fogják, az egyetem alagsorában raktároztam el. Ez nem olyan papír volt, mint amelyikre a ponyvaregényeket meg a szótárakat nyomják. Erre Miike Suntarónak, a lágy részek antropológiája megalapítójának ötvenévi verítékkel áztatott munkája került volna, amit, ha a világ meg nem bolondul, minden egyetemnek és minden könyvtárnak meg kellett volna küldeni. Ez nem akármilyen papír. Az én életem került volna rá, néhány millió német szóba öntve. Az érte járó pénzt szerettem volna a fiókomban tudni, hogy gondtalanul, nyugodtan dolgozhassam tovább, bármi is történjék. Örök életemben szegény voltam, de sose szenvedtem miatta. Ha kellett, akár kölcsönhöz is folyamodtam, de amit akartam, megvettem, azt ettem, amihez kedvem volt, és annyit ittam, amennyi belém fért. Lehet valaki szegény, mint a templom egere, és ugyanakkor tudós? Akik életükben nem foglalkoztak tudománnyal, azok nem tudhatják.

De ezt a papírdolgot kikotyogtam, és Hirojuki meg Haruko mindjárt szemet vetettek rá. Ha hallgatok, meg sem fordul a fejükben, hogy az én papíromból szerezzenek pénzt.

Hirojukinak kerek perec megmondtam, hogy a pénz az enyém az utolsó garasig. Nem vagyok sem rosszindulatú, sem fösvény, de ami az enyém, az az enyém.

– Lehetne, édesapám, egy kicsit több belátással – mondta Hirojuki, és ezzel felbőszített.

Mert ha odajön hozzám, és illemtudóan megkér, biztos, hogy még fontolóra veszem a dolgot. „Édesapám, ne vegye rossz néven, hogy megkérem rá, de nem adná annak a pénznek egy részét nekünk? Ne tessék megharagudni érte, de tetszik látni, hogy mennyire megdrágult az élet, és nagy segítségünkre lenne vele.” Ha így kéri, még ha a felét nem is, de mondjuk, egyötödét a pénznek odaadtam volna.

Haruko nem állta meg, hogy be ne dugja a fejét a nappaliból.

– Úgy van, ahogy édesapánk mondja. Az a pénz az édesapánké, és az utolsó szenig oda kell adni – sziszegte fagyos udvariassággal.

– Igenis, az én pénzem, és nem fogjátok nekem nyalánkságra pazarolni a gyerekeknek – mondtam.

Hirojuki erre felhorkant, de felőlem mind horkanhat. Még ha az én vérem is, azt a könnyelműséget, ahogy a pénzemmel bánnak, nem tűrhetem. Ha Misza élne, nem jutottunk volna idáig. Igaz, az utóbbi időben kezdett ő is a pártjukra állni, úgyhogy már rá sem számíthattam, de ebben az esetben, amikor éppen erről a papírról volt szó, tudom, hogy nem adta volna be egykönnyen a derekát.

Ma reggel aztán még rosszabbra fordult a dolog. A dolgozószobámban ültem, és épp munkához készülődtem, amikor bejött Haruko, és az asztalomra tette a tizenkétezer jent. Eddig még rendben is lett volna, de utána ezt mondta:

– Édesapánk kezdi lassan megszeretni a pénzt.

Ez nem igaz. Hetvennyolc éves vagyok, és egész életemet tisztes szegénységben, a tanulmányaimmal töltöttem. A tudományos kutatáson kívül én mást nem szeretek. Ha a pénzt szerettem volna, elmehettem volna klinikusnak, és a magánpraxisommal eddig már komoly vagyont szedhettem volna össze. Nem töltöttem volna azzal az időmet, hogy sötét laboratóriumokban hullákkal piszmogjak, meg hogy gazdag kereskedőktől adományokat kunyeráljak, vagy hogy idegen nyelven írjak egy olyan könyvet, amiből egy példányt sem tudok eladni. Haruko itt igencsak melléfogott. Hogy is lennék meg az én kis pénzem nélkül ebben a közönséges környezetben, ahol senkinek sincs semmi kapcsolata a tudománnyal? Egy nyavalyás kis hivatalnoki fizetésre bízzam magam, amikor ilyen időket élünk? Hogyan dolgozhatnék nyugodtan? Ezek még azt is elvárnák, hogy a nyugdíjamat adjam oda nekik a háztartási költségekre. De ha azt is odaadnám, akkor miből fizetném ki a hallgatókat, akik benn maradnak délutánonként segíteni nekem. Az a kis nyugdíj az egyetlen fizetségem a kutatásért. De egyáltalán, nem szégyenletes dolog-e, hogy a gyermekek a szülők nyugdíjára vessék a szemüket?!

Nem válaszoltam Harukónak. Egyetlen szóval sem akartam bemocskolni a számat. Átvettem tőle a tizenkétezer jent, és ott a szeme előtt, reszkető kézzel, bankjegyenként átszámoltam. Megvolt mind: százhúsz bankjegy.

– Helyes. Elmehetsz – mondtam.

Az asztalnál ültem egy ideig. Teát főztem magamnak. Kissé megdöntöttem a Hagi-teáscsészét, hogy a mélyzöld folyadék finom habja lecsorogjon. Ezt a csészét egy diákom hagyta itt az előszobában a hetvenedik születésnapomon, és eltűnt, még mielőtt megtudhattam volna, hogy ki volt. De bárki volt is, én nagyon szeretem őt is meg a csészét is.

Kinéztem a kertre. A bokrokon túl egy rosszul öltözött férfit pillantottam meg, amint épp belépett a kapun. Az Ómorija rövidáru-kereskedés osztályvezetője volt, már láttam itt néhányszor. Valószínűleg megint Haruko akart eladni valamit. A kimonóit ő hozta magával, amikor ideköltözött, és akkor adja el őket, amikor kedve tartja. De nem hiszem, hogy éppen annyira meg lennének szorulva. Mert ha valóban olyan rosszul állnának, akkor inkább Juicsi zongoraóráival kellene felhagyni. Mi értelme van zongoraleckékre pénzt kiadni egy tizenkét éves gyereknek, akiben még tehetség sincs? Mennyit bosszankodtam emiatt! A zene a zseniknek való, hogy rááldozzák az életüket. A nyolcéves Keiko rajzóráival ugyanaz a helyzet. Tiszta pazarlás. „Az érzékenység kifejlesztése” – hajtogatják állandóan, de az egészen más dolog. Hogy akarják érzékenységre nevelni őket, ha nem oltják beléjük a tudomány iránti tiszteletet?

Ez csak egy példa a fölösleges kiadásokra, de sorolhatnám napestig. A minap Haruko azt újságolta, hogy a cipőjét Sidzsónál tisztíttatta húsz jenért. Elképesztő. És Hirojuki, ahelyett hogy megdorgálta volna, még rálicitált, hogy ő meg Kjógokunál tisztíttatta az övét. Igaz, hogy harminc jenbe került, mondta, de ott sokkal udvariasabbak a cipőpucoló fiúk. Férj és feleség, épek, egészségesek, és ötven jent adnak ki cipőtisztításra. Mit lehessen még ezek után mondani?

És aztán nyavalyognak, hogy nem jönnek ki a pénzből, és eladják a ruháikat. Tele vannak ellentmondással. Ha a férj inna, mint a kefekötő, és ezért nem lenne miből megélniük, azt megérteném. Hiszen ha meggondoljuk, az én életem is így telt el. Kutatás és ital. Boncterem és kocsma. De még ha pazarlásnak nevezzük is, azért van egy kis különbség. Én sose takarékoskodtam volna az italon, hogy a cipőmet mással tisztíttassam. Előbb tisztítanám én a mások cipőjét, mint hogy az italról lemondjak. Az ital számomra alapvető szükséglet, éppen olyan, mint a kutatás. Egyiket sem tudom abbahagyni.

Mikor hallottam, hogy csenget a rövidárus, felálltam és átöltöztem. Mellényembe legkedvesebb kitüntetésemet, az Első Osztályú Kis Vörös Keresztet tűztem, amelyet a lengyel kormánytól kaptam. A kilencedik rész elejét meg a nagy német szótárat betettem a táskámba, és elindultam a verandáról le a kertbe. A tizenkétezer jent előbb a külső zsebembe tettem, de aztán meggondoltam magam, és áttettem a belsőbe, ahol nagyobb biztonságban volt. Átvágtam a kerten, és a hátsó kapun mentem ki az utcára. A térdem minden lépésnél megcsikordult, talán a felindultság miatt.

Elbotorkáltam a villamossínekig, és szerencsére mindjárt kaptam taxit is. Megkérdeztem, mennyiért visz el Katadáig. Gondoltam, lesz vagy kétszáz jen, de a sofőr, aki nem lehetett több mint 18-19 éves, kétezret kért. Mind a két kezem reszketni kezdett a dühtől. A sofőr meg, mintha bolondnak nézett volna, már rántotta is a volánt, hogy induljon. „Jól van. Mehetünk” – szóltam utána. A sofőr ültéből nyitotta ki a kocsi ajtaját. Régen a sofőr mindig kiszállt, úgy nyitott ajtót.

A taxi rettenetesen rázott. Ez így nem mehet, gondoltam, és szóltam a sofőrnek, hogy hajtson lassabban. Karomat összefontam a mellemen, és behúztam a vállamat, hogy szívemet védjem a rázkódástól. Aztán behunytam a szemem. Amint kiértünk Kiotóból, és rátértünk az aszfaltozott kjocui országúira, a rázás is megszűnt. Keage után Jamasinán hajtottunk át, azután jött Ócu. Itt az országút északnak kanyarodik, és a part vonalát követi. Hamarosan föl is tűnt előttem a Hira-hegy gyönyörű csúcsa. Ah, a Hira! Repesett a szívem. Amikor eljöttem hazulról, szinte automatikusan vetettem oda a sofőrnek, hogy Katadába hozzon, és az ösztönöm nem csapott be. Igenis, látni akartam a tavat és a hegyet. Teljesen egyedül akartam csodálni a Reihókan verandájáról a Biva-tó csendes vizét és mögötte a Hira-hegyet, amíg be nem telek a látvány szépségével.

Huszonöt éves voltam, amikor először láttam a Hirát. Néhány évvel azelőtt a kezembe került az akkoriban alapított Képes Újság egy száma, amelynek a címlapja a Hirát ábrázolta. Utolsó éves gimnazista voltam Tokióban. A lap a házigazdám lányáé volt, és csak úgy belenéztem. Az első oldalon az akkor igen divatos lila nyomással készült kép állott, „Azáleák a Hira-hegyen” felírással.

Ma is tisztán emlékszem rá. A felvétel a Hira csúcsáról készült, a tó sarka a távolban csillogott, mint egy tükör. A meredek lejtőket szinte teljesen ellepték a hegyi azáleák, összefüggő takarójukat csak imitt-amott szakította meg egy-egy szikla. Ahogy a képet néztem, valamiféle ámulat kerített hatalmába, magam sem tudom, miért. Illanó, éteri érzés mocorgott a szívem sarkában. Újra a kép fölé hajoltam, és megbabonázva néztem még sokáig az azáleákat a Hirán.

Elképzeltem, hogy egyszer egy szép napon felülök a tóparti, szétszórt települések között ingajáratot teljesítő kis gőzösre (egy kis, bekeretezett hirdetés mutatta be ugyanazon az oldalon), és tekintetemet végigjáratom a Hira szaggatott gerincén, majd pedig megmászom azt a csúcsot, ahonnan a felvétel készült. Nem tudnám megmagyarázni, de teljes bizonyossággal éreztem, hogy eljön az a nap. Eljön, biztosan eljön. Olyan biztosan éreztem, mint addig semmi mást.

És azt is elgondoltam, hogy azon a napon, amikor megmászom a Hirát, nagyon egyedül leszek. Valami hajtani, űzni fog, és nem lesz senki, aki megértsen. A „magányos” szó talán kifejezi akkori állapotomat. Vagy talán a „kétségbeesett”. Általában nem szeretem az ilyen fellengzős szavakat, de azt hiszem, elég hűen tükrözik azt, amit akkor éreztem. Egy napon, amikor magányos és kétségbeesett leszek, megmászom a Hirát, felmegyek egészen a virágzó azáleákig, és a dús illatú, fehér fürtök alatt majd kinyújtózom és elalszom. Eljön az a nap. El kell jönnie. Visszagondolva szinte érthetetlen, hogyan keríthetett ennyire hatalmába ez az érzés, de akkor nagyon természetesnek és magától értetődőnek hatott. Hát így kerültem legelőször ismeretségbe a Hirával.

Néhány évvel később aztán már a valóságban is megláthattam a Hirát, nem csak a fényképét. Huszonöt éves voltam, ha jól emlékszem. Egy évvel azelőtt végeztem el a Császári Egyetemet, és az okajamai orvosi tanszéken adtam elő. 1896-ban volt, azokban a napokban, amikor hozzám szegődött a halál angyala. Mindenki keresztülesik fiatalkorában egy olyan időszakon, amikor úgy véli, hogy nem érdemes élni. Keiszuke is huszonöt éves volt, amikor olyan ostobán meghalt. Ha akkor valahogy átvergődik azon az időszakon, utána még hosszú évtizedekig elélhetett volna. Az a szerencsétlen, önfejű gyerek! De lehet, hogy az ő halálangyala erősebb volt, mint amelyik engem üldözött fiatal koromban. Hogy is lehetett olyan őrült! És mégis, sajnálja az ember. Bezzeg, ha most élne... Az őrült, a szerencsétlen bolond! Valahányszor Keiszuke jut az eszembe, mindig erőt vesz rajtam az indulat.

Az a halálangyal, amelyik az én nyomomba szegődött, egyszerűbb volt, mint a Keiszukéé. Kétségessé vált előttem, hogy életemnek van-e egyáltalán értelme, és megpróbáltam végét vetni neki. Még nem fogant meg bennem életművem terve, és lelkemben csak mély sötétség tátongott. Természettudós létemre telítve voltam filozófiával és teológiával. Fudzsimura Miszao néhány évvel később vetette le magát a Kegon-vízesésnél, de abban az időben a halál angyala szinte mindenkinek a nyomába szegődött, aki filozófiával és teológiával foglalkozott. „Az igazság egyetlen szóban kimeríthető: rejtelem.” Furcsa idők voltak azok, mi komolyan vettük az ilyen gondolatokat. Igen, furcsa időszak volt az a Meidzsikorszak vége felé, amikor Japán ifjúsága az élet és a halál fölötti meditációba merült.

Amint beköszöntött a téli vakáció, hónom alatt egy zen-szöveggel Okajamából Kiotóba mentem a szagai Tenrjúdzsi buddhista kolostorba, és egy idős szerzetes irányításával belevetettem magam a zen-meditációba. Minden este ott ültem a főhajó folyosóján késő éjszakáig. Néha kimentem a templom mögé, és ott ültem a kis halastó partján, egy nagy kövön; a tavat minden éjszaka vékony jégkéreg borította be. Mire túl voltunk a Buddha megvilágosodását ünneplő szertartáson, amely egész éjjel tartott, már szédelegtem a fáradtságtól. Ha visszagondolok, az alváshiányon, a gyenge táplálékon és a túlfárasztott idegek okozta kimerültségen kívül az égvilágon semmi bajom se volt.

Amint véget ért a szertartás, elhagytam a Tenrjúdzsi-templomot, és elindultam Ócu felé. Reggel nyolc óra körül lehetett. A templomudvaron vékony hóréteg borította a fatönköket, és az embernek fagyott le a füle meg az orra a hidegtől. Vékony vándorszerzetesi pamutingben és mezítlábra húzott szandálban, percnyi pihenő nélkül, sietve mentem Kitanón, Jamasinán keresztül, ugyanazon az úton, mint most a taxival.

Emlékszem, amikor a jamasinai Kanejo halkifőzde előtt mentem el, még pilinkélt a hó, és szörnyen éhes voltam.

Miért indultam én akkor Ócuba? Ma már nem emlékszem olyan tisztán a részletekre, de úgy érzem, belemagyarázás lenne, ha azt mondanám, hogy a Hira képe vonzott volna, amelyet egy évvel azelőtt láttam a Képes Újság-ban. Inkább azzal a homályos elképzeléssel indultam el, hogy majd valahol a tó partján végzek magammal. Vagy talán csak mentem, mentem, mintegy holdkóros, és amikor megpillantottam a tó sima felszínét, akkor fogott el a halálvágy.

Szörnyű hideg volt azon a napon. Ócunál nyugatnak fordultam, és a part mentén haladtam. A halál angyala folyton a nyomomban. Jobb kéz felől feküdt a tó mozdulatlanul, ameddig a szem ellát. A part menti kiszáradt nádasból időnként fel-felröppent egy-egy hadzsiro*-madár. Előttem a Hira orma, mögötte, kissé balra, a távolban fehér csúcsok sora lebegett, lélegzetelállítón szép volt. A ritkás erdővel borított szagai enyhe lejtők után szinte belém vágott a vad hegyek zord szépsége. Csak ámultam, hogy a „hegy” szó ennyire különböző dolgokat jelölhet. Alighanem egy vándorkereskedőtől kérdeztem meg, mindenesetre tudtam, hogy előttem már a Hira magaslik. Megmegálltam, és fölnéztem a hegyre. A halál angyala velem együtt nézett. A távolba vesző, szaggatott gerincvonal földöntúli szépsége teljesen lenyűgözött.

Már beesteledett, mire betámolyogtam a katadai kolostorba. Egész nap szállingált, de most komolyan rákezdte, és a sűrűn hulló hó mindent befedett. Sokáig álltam a kolostor eresze alatt. Innen egyáltalán nem lehetett látni a tavat. Összefagyott ujjaimmal kibogoztam a nyakamba akasztott szerzeteszacskó zsinórját, és ahogy kinyitottam, egy ötjenes kicsúszott belőle. Ezt az ötjenest szorongattam, amikor kiléptem a kolostorból, át a tóparti fogadóba. Szép, nagy épület volt, de valahogy a vidéki postaállomásokra emlékeztetett. Ez volt a Reihókan.

Beléptem a földes előszobába. A fogadós – kurtára nyírt, középkorú ember – a pult mögött melegedett. „Szállást egy éjre” – mondtam, és letettem eléje az ötjenest. Azt mondta, hogy másnap is kifizethetem, de én nem is válaszoltam, csak újra eléje toltam a pénzt. A fogadós gyanakvóan mért végig, de azután nagyon udvarias lett. Egy tizenöt-tizenhat éves forma szobalány meleg vizet hozott. A küszöbön ülve, ruhám alját felhajtva áztatgattam vörös, zsibbadt lábujjaimat a forró vízben, és kezdtem újra emberi lénynek érezni magam. A Reihókan legjobb szobáját kaptam, azt, amelyiket most is. Már olyan sötét volt, hogy lámpát kellett hozatnom.

Egy szót sem szóltam, csak megettem a vacsorát, amit a fogadósné főzött, és háttal a hálófülkének, törökülésbe ereszkedve, ismét elmerültem a zen-meditációban. Már elhatároztam, hogy másnap reggel a kolostor melletti sziklás partról a tóba vetem magam. Csak az aggasztott, hogy az én százötven centi hosszú testem vajon csendben elmerül-e, mint a kő. Időnként még láttam is a testemet a tó fenekén, és mindannyiszor különösen hősies halál képe villant elébem.

Olyan csend honolt, mint a Tenrjúdzsi-kolostorban. Az éjszaka hideg volt, a legparányibb mozdulat is heves szúrást okozott. Nem is tudom, hány órát ültem ott meditálva. Hajnalfelé tértem csak magamhoz, teljesen kimerülve. Felálltam, kimentem vizelni, aztán ledőltem. Bár meg volt vetve az ágy, hozzá, sem értem. A puszta padlóra feküdtem, és fejemet a karomra hajtottam. Gondoltam, azt az egy-két órát, amíg kivilágosodik, átbóbiskolom.

Egyszerre csak velőt rázó sikoly hasított át a csenden. Valami éji madár sivítása lehetett. Felemeltem a fejem, de megint mindenre csend borult. Ahogy már-már újra elaludtam, másodszor is felvijjogott ugyanaz a hang. A veranda felől jött, de alulról, szinte a fejem alól. Felkeltem, lámpát gyújtottam, kimentem a verandára, és félrehúztam a külső ajtót. A fény csak az ereszig hatolt, azon túl semmit sem láttam. A keskeny fénypásztában megállás nélkül hullottak a puha hópelyhek. Amint áthajoltam a karfán, hogy benézzek a veranda alá, ismét felhangzott a sikoltás, hangosabban, mint azelőtt, és pontosan alólam, onnan, ahol a szikla a tó vizével érintkezik, rettenetes csapkodással egy madár szállt fel. A szárnya szinte az arcomat súrolta. Látni nem láttam, de úgy éreztem, hogy a tó fölötti havas sötétségbe vesző szárnycsapások a szívemben dobbannak. Jó ideig álltam még ott reszketve.

Annak az éjjeli madárnak a szörnyű élni akarása, energiája annyira megrendített, hogy a halál angyala azon nyomban eltűnt mellőlem. Másnap elevenen baktattam vissza Kiotóba a nagy hóban.

Másodszorra Keiszuke miatt jártam ismét Katadában. 1926 őszén volt. Sohasem fogom elfelejteni.

Ötvenöt éves voltam, abban az évben neveztek ki az Orvostudományi Egyetem dékánjává. Az az öt év a nyugalmazásomig tele volt kellemetlenségekkel: Keiszuke ügye, rá egy évre Misza halála. Hirojuki és Kjóko házassága – egyik sem volt ínyemre. Aztán Szadamicu a baloldallal kezdett kacérkodni. A dékánsággal járó adminisztratív munkától nem jutott elég időm arra, ami számomra a legfontosabb volt: a kutatásra. Napról napra ingerültebb lettem.

Keiszuke ügye úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. R. egyetemről értesítés érkezett, és Misza ment el, hogy tisztázza a helyzetet. Keiszukét valami nőügy miatt eltávolították az egyetemről. Mikor Misza bejött a dolgozószobámba a hírrel, nem akartam hinni a fülemnek. Keiszuke mindig is gyenge akaratú volt, és jegyei is az átlag alattiak, azért is adtuk a nem valami híres R. egyetemre. De a lelke mélyén sokkal becsületesebb volt, mint a testvérei. Csendesebb is, szófogadóbb. A jó magaviselet példaképe volt. És ráadásul kivel adta össze magát? Egy tizennyolc éves jöttment pincérlányt ejtett teherbe a szerencsétlen.

És bekövetkezett, amitől tartottam: amint kinyitottam az esti lapot, Keiszuke ügyének részletes leírása állt előttem, amelyről én mit sem tudtam. „Diákcsínyek – Szerelmi ügyek” vagy valami hasonló cím alatt. „Egy felelős állásban lévő oktatónak, egy híres egyetem dékánjának a fia” – kezdődött a cikk, és mindjárt utána egy olyan álnév, amely azonnal az én nevemet juttatja az olvasó eszébe. Ez aztán betette az ajtót a nevelői hírnevemnek. De ez még nem is lett volna olyan nagy baj, hisz én sose tartottam magam nevelőnek. Kutató voltam és az is vagyok. De a fiú főiskoláshoz méltatlan viselkedése nagyon elszomorította apai szívemet. Néhány évvel később Szadamicu baloldaliságával megint alaposan megégettem az ujjam, de annak megvolt a jó oldala is: a rá következő megtérés. De Keiszuke ügyében egyetlen vigasztaló mozzanat sem akadt.

Azon az estén ki se mozdultam a dolgozószobámból. Keiszuke késő éjjel jött haza, és hízelgő hangja áthallatszott az ebédlőből. Miszának magyarázott valamit. Edényzörgés is hallatszott, Misza valószínűleg enni adott neki.

Végigmentem a folyosón, és félrerántottam az ebédlő tolóajtaját. Keiszuke ott ült lezseren, kigombolt egyenruhában. Misza meg felszolgált neki, mint valami pincér. Dühbe gurultam.

– Ki innen! Az ilyennek az én házamban semmi keresnivalója!

Keiszuke kiegyenesítette a hátát, lesütötte szelíd szemét, és törökülésből a földig hajolva, illedelmesen köszöntött. Másodszorra is rárivalltam:

– Ki innen!

Keiszuke engedelmesen felállt, és felment a szobájába. Nem gondoltam, hogy tényleg elmegy hazulról, de úgy kilenc óra felé, amikor Misza felment hozzá, a szobát üresen találta.

Ettől fogva Misza egy falatot sem tudott lenyelni az aggodalom miatt. Én viszont nem izgattam magam különösebben. Ahogy én Keiszukét ismertem, biztos voltam benne, hogy hamarosan hazasompolyog.

Honnan, honnan nem, Misza megtudta, hogy a kis pincérlány nem volt mindennapi liba: fiatal kora ellenére már sikerült összehoznia egy gyereket valahonnan. Misza szerint Keiszukét is ő hálózta be.

– Nem mindegy, hogy ki hálózott be kicsodát? Az eredmény ugyanaz! – válaszoltam.

Keiszuke három napra rá, hogy elment, amint sejtettem, hazatelefonált. Éppen a szomszéd szobában voltam, ahol a könyveimet tartottam, és egy régi orvosi szaklapot kerestem. Furcsának találtam Hirojuki visszafojtott hangját. Kimentem a verandára, ahol Hirojuki Miszával susmusolt, és megkérdeztem, hogy Keiszuke telefonált-e. Egy ideig egyikük sem válaszolt, de végül is Hirojuki bólintott. Úgy tűnt, hogy nekem nem akartak szólni semmiről. Aztán mégiscsak kiszedtem belőlük, hogy Keiszuke a szakamotói Tópart Hotelben szállt meg azzal a nővel, és arra kérte Hirojukit, hogy vigyen pénzt neki.

Másnap, Misza minden aggályoskodását félreseperve, magam ültem taxiba, és a Tópart Szállodához hajtattam. Kértem, hogy hívassák le Keiszukét. Néhány perc múlva a széles lépcsőkön fiúsra nyirt frizurájú leány csattogott le szandálban. Olcsó selyemkimonó volt rajta vöröses övvel. Hanyag vagy gyerekes, mit tudom én, milyen, de furcsa volt ez az öltözet. Félig lejött a lépcsőn, de amint pillantása találkozott az enyémmel, arckifejezése teljesen megváltozott. Tágra nyílt, nagy szemekkel meredt rám egy pillanatig, aztán hirtelen megfordult, és mókusra emlékeztető fürgeséggel visszafutott. A mozgása után senki se mondta volna meg, hogy terhes.

Kisvártatva megjelent Keiszuke, arcán aggodalom tükröződött. Lementünk a szalonba, és leültünk egy asztalhoz, szemben egymással. Odaadtam neki a pénzeszacskót a kért összeggel.

– Még ma hazamész. Egyelőre ki sem lépsz a házból. Ezzel a nővel többé nem találkoztok. Róla majd Misza gondoskodik – mondtam.

– De hát... – habozott Keiszuke.

– Még ma hazamész innen – szóltam ismét. Keiszuke arra kért, hogy hagyjam másnapig gondolkozni. Reszkettem a dühtől, de nem szóltam egy szót sem. Valami esküvő is lehetett a szállodában, mert egy csomó kiöltözött alak bámult felénk. Felálltam.

– Rendben van, akkor hát holnapig választhatsz: vagy az a nőszemély, vagy az apád.

Megparancsoltam neki, hogy másnap délig jelentkezzék a válasszal nálam, a Reihókan fogadóban, Katadában.

– Igenis – válaszolta Keiszuke illedelmesen, és miután bocsánatot kért, visszament a szobájába. Telefonáltattam a Reihókanba, aztán taxit rendeltem, és áthajtattam Katadába, hisz nem volt messze. Harminc éve volt már, hogy utoljára a Szent Hegy fogadóban jártam. Keiszuke ügye testileg-lelkileg kimerített, és mivel szombat volt, reméltem, hogy másnap alaposan kipihenhetem magam.

A fogadós feljött a szobámba, hogy üdvözöljön. Harminc évet öregedett, de az arcvonásai nem sokat változtak. Hazatelefonáltam, és röviden elmondtam Miszának a történteket. Évek óta ez volt az első este, hogy nem olvastam, nem írtam egy sort sem. Még nem kezdődött meg a vadkacsaszezon, így nélkülöznöm kellett a kacsasültet, de a tavi hal is nagyon ízletes volt, és kitűnően aludtam.

Másnap reggel úgy tíz óra felé, amint épp reggelizni készültem, Kiotóból hívtak. Misza hangja idegenül csengett a telefonba.

– Most értesítettek a szállodából, hogy Keiszuke és az a nő ma reggel a tóba ölték magukat. Menjen azonnal Szakamotóba, mi is indulunk innen.

Elborzadtam. Ó, az őrült, hát helyettem azt a nőt választotta! De hát éppen így, kettős öngyilkossággal kellett tudomásomra hoznia a döntését?! Fel voltam háborodva.

Végül is nem mentem át Szakamotóba.

Három óra felé Hirojuki jelent meg a fogadóban. A tornácon ültem egy fonott székben. Megfordultam és végigmértem: arca sápadt volt, tekintetét szigorúan szegezte rám.

– Apám, hát egyáltalán nem sajnálja a bátyámat?

– Hogyne sajnálnám azt, hogy ilyen bolond tudott lenni.

– A holttestek nem jöttek fel. Rengetegen segítenek keresni. Már csak azért is illene magának is ott lennie – vetette oda, és már fordult is el. Ennyi mondanivalója volt számomra, ezért jött el odáig.

Egy óra múlva Misza jött Kjókóval és Kjóko jegyesével, Takacuval. Misza, mihelyt belépett, a lábamhoz akarta vetni magát, de aztán mégis a szoba sarkába húzódott. Sokáig ült ott, tenyerébe temetett arccal. Fel-feltörő zokogásával küszködött.

– Talán még sötétedés előtt feljönnek – mondta Takacu. A holttestekre értette.

Nem örültem Takacu jelenlétének ebben a helyzetben. Különben is elejétől fogva elleneztem az eljegyzésüket. Takacu apja Oszaka egyik leggazdagabb kereskedője volt, egy műveletlen, felkapaszkodott alak, aki kutyába se vette a tudományt. Ki nem állhattam a pimasz pofáját. Már első találkozásunkkor azzal kezdte, hogy „azt hiszem, össze tudom hozni a nyomdaköltségeit”. Miszát és a gyerekeket viszont teljesen levette a lábukról a pénz szaga. „A ház hatalmas, a nappali elragadó, és Jászéban is meg Takaradzukában is van egy-egy villája” – lelkendeztek egyik látogatásuk után. A gyomrom fordult fel tőle.

De ez még nem minden. Az ifjabbik Takacu három teljes évet töltött, úgymond, tanulmányúton Franciaországban, de a Louvre-on kivül másról se tudott beszélni. Se nem tanult, se nem ivott, csak az időt fecsérelte: képeket nézegetett. Pedig még csak nem is festő. Még azt sem tudta, hogy hozzáadjuk-e a lányt vagy sem, de ha esett, ha fújt, ő minden szombaton feljött Kiotóba. Képtelen vagyok ezt az embert megérteni. Amikor bejelentettem, hogy ellene vagyok a házasságnak, Kjóko könnyekben tört ki, pedig én nem akartam őt megbántani. Megkérdeztem a többieket is, de Misza is, a gyerekek is a házasság mellett voltak. Úgy látszik, rajtam kívül Takacu mindenkiben jó benyomást keltett. Mivel sem Keiszuke, sem Hirojuki nem mutattak semmi érdeklődést a tudomány iránt, és Szadamicura sem lehetett számítani, gondoltam, legalább Kjóko választ majd magának egy derék férjet, aki kész életét a tudománynak szentelni. De ez a reményem is füstbe ment.

Mindenesetre bosszantott, hogy még meg sem esküdtek, de Takacu máris beleüti az orrát a Miike család ügyeibe.

– Kjóko, te visszamész Szakamotóba. Egyedül akarok maradni anyáddal – mondtam.

Kjóko és Takacu uzsonnát csomagoltattak a fogadóssal, taxit hívattak, és olyan felhajtást rendeztek, mintha majálison lettek volna.

Ahogy elmentek, és végre csönd lett, néhány kedves szóval szándékoztam Miszát megvigasztalni. De ehelyett csak szemrehányás jött ki a számon.

– A te hibád, hogy Keiszuke ide jutott. Mert elkényeztetted!

Misza úgy maradt, arcra borulva, meg se rezzent.

– Hirojukit is, Kjókót is. Belőlük sem lesz semmi. Az én türelmemnek is van határa!

Erre Misza felemelte a fejét, és kitámolygott a verandára. Kezét a homlokához emelte, és nekidőlt egy oszlopnak. Aztán rám nézett. Olyan csöndes nyugalommal nézett a szemembe, mint sem azelőtt, sem azután soha. Aztán újra leereszkedett, mint akit a lábai nem tartanak meg.

– Azt hiszem, ez részben a maga hibája is. Mit tett maga a gyerekekért?

Már-már azt hittem, hogy a fájdalom megzavarta az eszét, hogy ő, aki alig szólal meg, most hirtelen ilyen beszédessé vált.

– Maga Németországban volt, amikor a gyerekek kicsik voltak. A háromévi tanulmányútból nyolc lett. Az utolsó öt évben egy sort sem írt, sem haza, sem a minisztériumba. Maga azt el se tudja képzelni, hogy milyen nyomorúságosán teltek nekünk azok az évek.

Hát ez valóban úgy volt, ahogy Misza mondta. A háromévi ösztöndíjjal úgy spóroltam, hogy nyolc évre telt belőle. Nem létezett nekem akkor se asszony, se gyerek, se otthon. Fekete kenyéren éltem egy olcsó szálláson, de a szemem le nem vettem a tudományról. Az lebegett állandóan a szemem előtt, mint az Alpok csúcsai a távolban. Enélkül sose lettem volna képes megalkotni életművemet.

Misza folytatta.

– Kutatás, kutatás, se ünnepnap, se vasárnap, csak kutatás. Ha van egy percnyi szabad ideje, máris a hullákkal piszmog. Mikor meg hazajön, csak úgy önti magába az italt. A hullaszag ellen, ahogy maga mondja. És amikor iszik, még csak el se nevetné magát, vagy legalább mondana valamit, de csak ül, és írja, írja azt a német könyvet. Mit tett maga a gyerekekért? Belenézett egyszer is valamelyiknek a bizonyítványába? Elvitte valamelyiket egyszer is az állatkertbe? A tudományért maga feláldozott minket, engem is meg a gyerekeket is.

Hát ezt nem vártam Miszától. Tőle, aki a szegénység hosszú éveit zokszó nélkül tűrte, nem adott a cicomára, mint más asszonyok, hanem még segített is a munkámban.

Elegem volt ebből a nyavalygásból.

– Elég legyen! Magamat éppen úgy feláldoztam!

Ezzel tekintetemet ismét a tóra vetettem, és azt bámultam szórakozottan fonott székemből, így teltek-múltak az órák, amióta korán reggel fölkeltem. Ha felpillantottam a tóról, ott pompázott előttem a Hira az októberi ősz minden színében, mintha engem akarna betakarni.

– Én most visszamegyek a szállodába. Nem tudom, maga mit mondhatott neki tegnap, de biztosan tudom, hogy apját átkozva halt meg az a gyerek – mondta Misza hidegen, és hirtelen felállt. Már kisírhatta magát, mert amint a sálját megigazította, láttam, hogy az arca száraz és nyugodt. Aztán felkapta kis motyóját, sarkon fordult, és úgy ment el tőlem, mint aki látni sem akar többet.

Kimondhatatlan magányérzet kerített hatalmába.

– Na jól van – mondtam, és felálltam. Aztán megint visszaereszkedtem a székbe. Magam sem tudtam, mire mondtam azt, hogy „na jól van”.

A fogadóstól füzetet kértem, és nekiültem, hogy levelet írjak Tanio Kaigecunak, aki pedig már évek óta eszembe se jutott. Tanio Kaigecu nem volt sem anatómus, sem antropológus. Hét évet tanultam Németországban, Strassburgban Schwalbe professzornál. Főleg anyajegyeket tanulmányoztunk gyermekeken, de ezzel egyidejűleg vetettem meg életművem alapját is. Ezután még egy évet Hollandiában töltöttem el a leydeni múzeumban néhány ezer filippinó koponyájának mérésével, ami munkám szempontjából tulajdonképpen kitérőnek számított. Volt ott Leydenben egy kis bár, egy japán asszony tartotta fenn, az volt az ott tanuló japánok gyülekezőhelye. Ott ismertem meg Tanio Kaigecut.

Néhány évvel idősebb volt nálam, és a leydeni múzeumban tanult ő is. A szanszkrit nyelvet tanulmányozta, mert buddhista szerzetes volt. Igaz, nem akármilyen szerzetes, mert úgy ivott, mint a kefekötő. Rettenetesen élveztem fergeteges stílusát az ivásban. De bármennyit vedelt is, a tudományról egy percre sem feledkezett meg. Fogalmam sem volt róla, hogy tulajdonképpen miféle kutatással is foglalkozik, és valószínűleg ő sem tudott sokkal többet az én munkámról, de nagyszerűen kijöttünk egymással. Mindketten nagyra értékeltük a tudományt, és egymásban is elsősorban a tudóst tiszteltük. Mielőtt elutaztam volna, Tanio Kaigecu megkérdezte, mit szeretnék a leginkább tőle emlékül.

– Szeretném felboncolni a hulládat, ha meghaltál – mondtam neki.

Kaigecu ott helyben tollat ragadott, és megírta a végrendeletét két példányban: „Holttestemet Miike Suntaró anatómusra hagyom.” Az én példányomra még ráírta: „Ezen végrendelet érvényességét családom meg nem támadhatja.”

1912-ben a leydeni múzeum bejáratánál búcsúztunk el egymástól, és azóta sem láttam Kaigecut. De hallottam, hogy néhány évvel utánam ő is hazatért. Egy eldugott kis templomban paposkodik, s azóta is jó egészségnek örvend. De ha az egyetemen érdeklődnék, biztosan akadna valaki, aki tudná az obskúrus, vén buddhista tudós címét.

Gondoltam, a levélírással valahogy agyonütöm a napot. Éreztem, hogy az ő ígérete, miszerint rám hagyja a holttestét, számomra az egyetlen el nem veszett ígéret. Ez maradt az egyetlen olyan emberi kapcsolatom, amelyben még bízhattam.

Mégis csak ültem a tollat szorongatva, és nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Elmondhatatlanul nehéznek tűnt a feladat, hogy közvetítsem azt a meleg, emberi szeretetet, amely annyi évtized után most hirtelen feltört bennem Kaigecu iránt.

Letettem a tollat és kinéztem. A tó csillogó felszíne az őszi alkony sugaraiban fürdött. Messze kelet felé pár tucat csónak ült a vízen mozdulatlanul, mint megannyi falevél.

– Keiszuke meg az a lány! – Csak így tudtam arra a nőre gondolni, aki Keiszukéval halt meg, és akit csupán egy pillanatig láttam a szálloda lépcsőjén. – Igen, lehet, hogy azok a csónakok az ő holttestüket keresik, a Keiszukéét meg a lányét.

Végül is nem írtam meg a levelet Kaigecunak. Csak ültem ott mozdulatlanul a fonott székben, arccal a tónak, és próbáltam mindent elviselni. Amikor besötétedett, bementem a szobába, és ott ültem tovább mereven az asztal előtt. Időnként felálltam, és kinéztem kelet felé. Ott világítottak a mozdulatlan kis csónakok lámpásai késő éjszakáig, mintha díszkivilágítás lett volna.

Amikor harmadszorra néztem innen a Hirát, történelmének legsötétebb napjait élte Japán. Kilátástalanság és reménytelenség borította el azokban a napokban minden japán szivét, az enyémet is.

Sose tudtuk, mikor kapjuk a következő légitámadást, a rádiók és hangszórók üvöltöttek, hogy ürítsük ki a nagyvárosokat, a hadi helyzet napról napra romlott, egész Japán fölött ott lebegett a mindent elborítani készülő sötétség. Akkor, 1944 tavaszán jártam ismét Katadában. Haruko legkisebb húga hozott el, aki akkor volt ötödéves a leánygimnáziumban. Szinte húsz év telt el Keiszuke halála óta.

Akkoriban a szolgálóval ketten laktunk a kiotói házban. Hirojukit még az év elején áthelyezték a cég kanadzavai fiókjához, és vele ment Haruko is meg a négy gyerek. Azt mondtam, hogy áthelyezték, de tulajdonképpen Hirojuki helyeztette el magát a városból, mert félt a kiürítéstől. Egy négygyerekes családapának (és a legnagyobb gyermek is csak tizenegy éves volt) ezt nemigen lehet felróni.

Látszott, hogy nem szívesen hagynak egy öregembert Kiotóban, és állandóan noszogattak, hogy menjek velük. De én a fülem botját se mozdítottam. Valószínűleg azt hitték, makacskodom, mert az öregek már így szokták, de nem erről volt szó. A munkám számomra mindennél fontosabb volt. Mondhattak akármit, engem hat ökörrel sem lehetett volna kimozdítani a dolgozószobámból.

Hirojuki mind azt hajtogatta, hogy a munkám az életemtől függ. De számomra pontosan fordítva volt: az életem függött a munkámtól. A kutatás volt számomra minden, és csak az egyetem közelében tudtam dolgozni: szükségem volt a boncteremre, a könyvtárra. Ha elmentem volna, elakadtam volna a munkámmal.

– Amíg élek, addig dolgozhatok – mondta Hirojuki.

De én már hetvenhárom éves voltam, és a munka egyre inkább a körmömre égett. Minden reggel, amint leültem az íróasztalhoz, a saját vérereimet láttam magam előtt, és tudtam, hogy már úgy el vannak öregedve, hogy egyetlen érintésre szétmállanának, szétporladnának. Nem gondolva a háborúra, nekem a saját halálommal kellett versenyt futnom. Minden új nap nyereségnek számított. Ha minden simán, tervszerűen halad, az Arterien-System der Japaner akkor is csak 93 éves koromra készül el. Nem is reméltem, hogy befejezhetem, csupán annyit, hogy még egy fejezetet, még egy bekezdést sikerül leírnom. Közlési tervet is készítettem, miszerint minden kötetet azonnal nyomdába küldök, amint elkészült, és így jelennek majd meg egyenként, folytatólagosan. De olyan időket éltünk, hogy sose lehetett tudni, mikor áll le a nyomda. Még ha óriási szerencsével sikerült is kinyomtatnom néhány kötetet, már nem küldhettem meg minden ország könyvtárainak, mint terveztem. Gondoltam, hogy a kóbei német konzulátuson keresztül legalább a tengelyhatalmak egyetemeihez el tudom juttatni, de úgy tűnt, hogy az európai hadi helyzet még ezt a reményemet is meghiúsítja.

Azokban a napokban csak ültem az íróasztalomnál, visszasóvárogva minden elszállt percet, írnom kellett. Ha írtam, valahogy minden rendbe jött. Évekkel, évtizedekkel halálom után, bármilyen kanyargós úton is, de művem megkapja majd a tudományos világban az őt megillető helyet. Értékét mindenütt elismerik, elpusztíthatatlan szikla lesz, amelyre tudósok sora építhet, a lágy részek anatómiájának alappillére, így gondoltam, így hittem, ezzel biztattam magam.

Ennek ellenére akkoriban gyakran láttam álmomban, amint a lángok hersegve emésztik fel a kéziratot, füstje táncolva kavarog az ég felé. Ebből az álomból mindig könnyes szemmel ébredtem fel.

Volt az egyetem közelében egy antikvárium, nem szívesen jártam el előtte. Tudtam, hogy az egyik sarokban egy nagy halom könyv alatt ott porosodik egy kézirat: Kiotó topográfiai leírása. Nem tudom, ki a szerzője, de finom rizspapírra írták tiszta, jól olvasható jelekkel. Még csak azt sem tudom, hogy a tartalma értékes-e, de csaknem három éve, amikor észrevettem, ott porosodik a sarokban, selyemzsinórral átkötve. Kimondhatatlan fájdalommal töltött el, valahányszor arra gondoltam, hogy az én művem is több száz illusztrációjával hasonló sorsra juthat. Mindig erre kellett gondolnom, valahányszor ott mentem el, és rettenetesen szenvedtem.

Acuko minden vasárnap átjött Asijából. Batyujából kenyeret göngyölt ki – talán maga sütötte –, vagy pár almát, amihez akkoriban elég nehezen lehetett hozzájutni. Az asztalomra rakta őket. Talán vigasztalni akarta velük a magányosan dolgozó öregembert.

Nagyon megkedveltem ezt a tizenhét éves kislányt. Nagyhangú nővérével, Harukóval ellentétben magába forduló természet volt, de valami kedves derű is sugárzott belőle. A saját unokám iránt a legcsekélyebb szeretetet sem éreztem, de ez a kislány, akihez pedig nem is fűztek rokoni szálak, szinte szülői melegséget ébresztett bennem. Úgy láttam, Acuko is megkedvelte a vénembert.

Azon a reggelen a kertben sétáltam. Általában mindjárt reggeli után dolgozni kezdek, de aznap másként volt. Céltalanul ődöngtem a kertben. A tavaszi napfény átszűrődött a bokrokon, és fényesen omlott szét a pázsiton, de az én bensőmet haragnak vagy magánynak már nem nevezhető, metsző fagy marcangolta. Csak azért sétáltam a kertben, mert reméltem, hogy ez majd megnyugtat.

Aznap reggel kürtölték szét az újságok a Császári Érdemrenddel kitüntetettek névsorát. Hat természettudósnak és humanistának ítélték oda a Kultúra-díjat a nemzet legmagasabb elismerésének jeléül.

Sokáig bámultam a fényképet, ahogy ott álltak sorban mind a hatan, mellükön a kitüntetéssel, és rettenetesen kívántam, hogy az én mellemen is lógjon egy plecsni. Igen, nagyon szerettem volna, ha munkásságomat így, nyilvánosan is elismerik, írnak róla, ha a nemzet figyelme, tisztelete, megértése egy pillanatra felém fordul. Soha, soha senkitől sem irigyeltem se hírnevet, se vagyont, de most az egyetlenegyszer úgy gondoltam, hogy az én gyönge vállaimat is megilleti a világi elismerés terhe.

Nem nagyobb horderejű-e vajon az én munkám, mint az övéké? Letettem az újságot, és átmentem a dolgozószobámba. Az íróasztalhoz ültem. Aztán megint felálltam, és kimentem a kertbe. Az én életművem nem érdemli meg a nemzet – talán végső – elismerését? Nem méltó a kormány dicséretére, a nép tiszteletére, a nemzet kegyeletére? Igen, rettenetesen kívántam akár a legcsekélyebb elismerést is, a legszerényebb hírnevet, valamit, amire támaszkodhatom.

Miike Suntaró nevének be kell vésődnie az emberek szívébe. Minden egyes embernek tisztában kell lennie Miike Suntaró munkájának értékével. És mégis ott álltunk a sír szélén: én is, az ország is. A kiszámíthatatlan sorsra kell bíznom pár ezer oldalas kéziratomat. Lehet, hogy lángok martalékává válik, még mielőtt tudományos értékét bárki is felismerhetné. Schwalbe professzor! – hirtelen annak az embernek a neve buggyant ki a számon, akinek oly sokat köszönhetek. Könnybe lábadt a szemem.

Az egyetem titkárságáról felhívtak, hogy az érdemes professzorok nevében nem köszönteném-e én Dr. K.-t, a hat kitüntetett egyikét, akinek tiszteletére az egyetem fogadást szervezett. Visszautasítottam.

Öt perc sem telt el, és volt tanítványom, Jokoja professzor hívott fel ugyanazzal a kéréssel.

– Nincs nekem időm másoknak köszöntőbeszédeket írogatni – mondtam. – Örülök, ha a saját munkámra jut időm. Az én koromban már abban sem lehet biztos az ember, hogy a másnapot megéri.

Jokoja nagyon udvarias volt, és nem erőszakoskodott.

Még jóformán le sem tettem a kagylót, már megint csengett a telefon. Ezúttal egy napilap szerkesztője kérte, hogy mondjak néhány szót az egyik kitüntetettről.

– A saját munkámon kívül engem senki és semmi nem érdekel. Kedves, hogy felhívtak, de fölösleges felkeresniük – csaptam le a kagylót. De mivel még számíthattam néhány hívásra, mindjárt le is vettem a villáról, és az asztalon hagytam.

Újra lementem a kertbe. Bár sok okom nem volt rá, harag, szomorúság, magányosság kavargott bennem. Ahogy ott ténferegtem le-fel, egyszerre csak Acuko toppant elém a bokrok mögül. Matrózblúzt és pantallót viselt, s úgy mosolygott, olyan ártatlanul, mint egy nyíló virág. A verandán kipakolta az élelmet, amit otthonról küldtek.

– Nem lenne kedve a bácsinak a Biva-tóra menni? – kérdezte.

– A Biva-tóra? – rezzentem össze.

– Ó, menjünk, igazán, csónakázni is lehet. – Háborús idők jártak, de a tavaszi nap sugarai derűsen ragyogtak a fiatal teremtésre. Magam is elcsodálkoztam rajta, de nem tudtam ellenállni Acukónak.

– Na jól van, egyszer engem is levihet valaki a Biva-tóhoz, nem igaz? – mondtam.

Őszintén megvallva, úgyse tudtam volna aznap dolgozni, hát akkor meg miért ne teljesítsem legalább ennek a gyermeknek a kívánságát?

Az állomáson hagytuk tovarobogni a zsúfolt vonatokat, csak akkor szálltunk be, amikor láttuk, hogy kapunk ülőhelyet. Ócuba mentünk. Csaknem húsz év telt el Keiszuke halála óta. Amíg az egyetemen voltam, és még azután is, akárhányszor kijöhettem volna fogadáskor meg egyéb hasonló alkalmakkor, de Keiszuke halála óta kerültem a tavat.

Most, hogy Acuko hozott ki, újra magával ragadott a tó szépsége. Rettentő hatalma van az időnek: a Keiszuke halála miatt érzett fájdalom teljesen elenyészett. A déli verőfényben úgy csillámlott a tó felszíne, mintha pikkellyel lett volna behintve. Acuko csónakázni akart, és valóban volt is kinn már néhány evezős és vitorlás csónak. Úgy tűnt, hogy eddig nem ért el a háború sötét árnyéka.

Amint megpillantottam a tóból kiemelkedő Hira-hegyet, rögtön elfogott a vágy Katada után. Még elértük az oda tartó gőzöst.

Egy félórán belül Katadában voltunk, és a Reihókanba mentünk kifújni magunkat. A fogadósékat sehol sem láttam, csak egy morcos szobalány volt ott egyedül. A folyosón az összes ablakok be voltak törve, mindenütt pusztítás nyomai. Valamennyi fogadó így nézett ki akkoriban.

Amint kiléptünk a Reihókanból, Acuko besegített egy csónakba, nem messze a kis gőzös kikötőhelyétől. Én még sose ültem azelőtt csónakban. Acuko párnát hozott számomra a csónakházból, és megmutatta, hol kapaszkodjak a csónak szélébe.

Más csónak nem is látszott a környéken, amikor kieveztünk. Acuko keményen nekifeszült az evezőknek, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek.

– Ugye hogy nagyszerű? – kérdezte. Az igazat megvallva, nem volt kimondottan nagyszerű, hogy a víz minduntalan az arcomba fröcskölt, és az a tudat sem, hogy az életem egy ilyen törékeny kis lélekvesztőre van bízva, de hát mit tehettem?

– Nagyszerű – válaszoltam. Azt azért megtiltottam, hogy a parttól túlságosan eltávolodjunk.

A tó partján virágoztak a cseresznyefák. A levegő tiszta volt és kicsit hűvös. Az áprilisi napfényben még nem érződött a nyár savanykás illata. A Hira káprázatos volt.

Egy hal vetette föl magát a csónak közelében.

– Né, egy hal! – kiáltotta Acuko kerekre nyílt szemmel, és nagy csapkodással oda evezett, ahol a hal felugrott. Ahogy néztem az evezőivel vesződő Acukót, hirtelen felrémlett előttem annak a tizennyolc éves lánynak az arca, akit csupán egy pillanatra láttam a Tópart-szálló lépcsőjén, és aki öngyilkos lett Keiszukéval együtt. Igen, Acukóban volt valami hasonló. Az a túlzott, gyerekes rácsodálkozás a felszökő halra, a gyors, fürge mozdulatok, amelyekkel odaevezett, valami, amitől a szemem káprázni kezdett, és Acukónak meg annak a lánynak a képe teljesen ősszeolvadt bennem. Talán mert az a lány is olyan tiszta és üde volt, mint Acuko. Egyszerre elpárolgott minden haragom a lány ellen, aki elvette tőlem Keiszukét. Sőt inkább valami szeretetfélét éreztem iránta, valami olyasmit, amit Keiszuke iránt sohasem.

A vízbe bámultam, amely elnyelte mindkettőjüket. A csónak pereméről a kezem is belemártottam, öreg ujjaim között hidegen futott tova a tó tiszta vize, hidegebben, mint vártam.

Acuko már nincs. Mindjárt a háború után elvitte a tífusz. Misza sincsen már, Kjóko apósa is elment, akit ki nem állhattam. Tanio Kaigecu is meghalt abban az évben, amikor véget ért a háború. Meghaltak mind, a jók is, a rosszak is.

Amikor Kaigecu meghalt, a Tanio család kérdezősködött egy ideig a boncolással kapcsolatban, és ebből láttam, hogy Kaigecu nem feledkezett meg harminc évvel azelőtt tett ígéretéről.

De hát olyan idők jártak, hogy nem lehetett érvényt szerezni Leydenben kötött egyezségünknek.

Esteledik, és hűvös szél fúj a tó felől. Főleg a nyakamon és a térdemen érzem. Már május van, de még szívesebben viselném a téli gyapjúöltözéket. A fülem is erősebben zúg, mint máskor. Olyan, mint a szélfúvás.

De látom, a valódi szél is felerősödött.

Nagy felfordulás lehet most odahaza az eltűnésem miatt. De úgy kell nekik. Lehet, hogy már Jokoja és Szugijama is megtudták, hogy eltűntem, és ők is odarohantak jótevőjük házába, felkészülve a legrosszabbra, a helyzethez illő komor ábrázattal. Nagyra vannak mindketten a főiskolai professzorságukkal, de örököltek-e bár egyet is azok közül a képességeim közül, amelyek a tudóst valóban tudóssá teszik? Nem úgy néz ki, mintha valóban megértenék és értékelnék a munkámat. „Miike professzor úr, Miike professzor úr” – hajtogatják nagy tisztelettel jelenlétemben, mintha egyéb dolguk sem lenne. De a hátam mögött biztosan „vén szivarnak” titulálnak. Az ilyesmit érzi az ember. Emlékszem még, hogyan viselkedtek a háború alatt. „Ki az egyetemmel a városból, mozgósítani a diákságot!” Ezt csinálták, és hátat fordítottak a kutatásnak. Nem szóltam semmit, de nagyon elszomorított, hogy ilyen felszínesek. Nevezhetjük az ilyen embert bárminek, csak tudósnak nem.

Apró hullámok gyűrűznek a rozzant mólónál, ahol valamikor csónakot béreltünk Acukóval. Ha jól megnézzük, az egész tó hullámzik. A csónakház árbocán lobognak a fehér zászlócskák. Be kellett volna vonni őket, de bizonyosan megfeledkeztek róla. Egyre gyakrabban látok az utóbbi időben olyasmit, amit el kellett volna tenni, de nincs eltéve. Idegesít, ha valami nincs a helyén. Régente nem voltam ilyen akadékoskodó. Az otthoniak tettek ilyenné. Ha nem szólok, Haruko napokig kint hagyja a kiterített ruhákat a dolgozószobám ablaka előtt, és Hirojuki is állandóan széthagyja a megcímzett, felbélyegzett leveleit. De Kjóko se, Szadamicu se különb. És nemcsak az otthoniak. Az egyetemen is ugyanaz a helyzet. Egy évig könyörögtem egy rövid dolgozatért a nyirokmirigyről, aztán végül is a legfiatalabb diáknak kellett elhoznia.

Semmire sem akarok gondolni. Fárasztó. Az Arterien-System der Japaner-en kívül semmire sem akarok gondolni. Estére be kell hoznom a nappal elfecsérelt időt. Dolgozni, dolgozni, Miike Suntarónak utolsó leheletéig dolgoznia kell. Ma este meg kell írnom a kilencedik rész ábráihoz tartozó magyarázatokat, de legalább az ábrák címét. És szólnom kell a szobalánynak, hozzon föl italt, hogy mikor befejeztem a munkát, lefekvés előtt megihassak egy pohárral. Két deci jó erős szakét egy tiszta üvegben. Amivel máskor egy óra alatt megvoltam, arra most egy napom rámegy, de néha még több is. Riasztó dolog az öregség.

Ötven évvel ezelőtt, amikor itt ültem ebben a szobában, csak a halálra tudtam gondolni. A fiatal még nem értékeli az életet. Most tovább szeretnék élni, ha csak egyetlen nappal is tovább. Schwalbe professzor halott, Jamaoka professzor halott. Biztosan tudom, hogy egyikük sem volt felkészülve a halálra. Mindketten szerettek volna még egy nappal tovább élni, még egy nappal tovább dolgozni. Tanio Kaigecu is. Nagy álma egy szanszkrit szótár összeállítása volt, de már nem fejezhette be. A szerzeteseknek meg a papoknak, gondolom, megvan a maguk külön felfogása az életről és a halálról, csakhogy Kaigecu nem volt pap. Tudós volt. Tudós a tudósok között, azért is kedveltem meg annyira. Nem hiszem, hogy Kaigecu fel volt készülve a halálra. Örökké vallásos megvilágosodásról beszélnek a papok, de ha jól megnézzük, tulajdonképpen csupán renyheségüket rejtik a szó mögé. Az ember arra született, hogy utolsó leheletéig szakadatlanul dolgozzék. Mi másra? Arra biztosan nem, hogy a napon heverésszen. És arra sem, hogy csak boldog legyen.

Ma látni akartam a Hirát, sóváran látni akartam. Harukót kiküldtem a szobámból, és megpróbáltam legyűrni haragomat. Teát főztem, de nem csitította el háborgó indulataimat. A régi, Hagi-csészéből szürcsöltem a teát, és ahogy a térdemre tettem, teljesen váratlanul felmerült bennem a Hira képe. Amikor csengetett az az ember az Ómorija üzlettől, én már döntöttem. Ellenállhatatlan erővel vonzott a Hira. Fél napja ülök itt, és most már kezdek lassan betelni a látványával. A Hira arca, amely a napfényben oly mélyen és gazdagon rajzolódott ki, most ezekben a percekben egyre halványabb, s csak a látóhatár vonala, az húzódik ott mögötte bántó élességgel. Még egy óra, és a hegy teljesen beleolvad a sötétségbe.

Amint ma elhajtottunk Keage mellett, láttam a gyönyörű rododendronokat. A Hira csúcsán virágzó azáleák is ugyanabba a családba tartoznak. Ott vannak valahol fönn a fehér fürtök a hegy homlokán. Mennyivel békésebb lenne ott heverni a csúcson az illatos fürtök alatt. Csak feküdni ott kényelmesen, kinyújtózkodva és nézni a csillagos eget – a puszta gondolata is boldoggá tett. Éreztem, hogy ott, csakis ott lelhetnék békét és megnyugvást. Fel kellett volna másznom a csúcsra legalább egyszer. De most már késő. Már nem tudok hegyet mászni. Kevesebb esélyem van rá, hogy megmásszam a hegyet, mint hogy befejezzem az Arterien-System der Japaner-t.

Azon a havas, fehér napon, amikor szerzetescsuhában jártam itt, vagy amikor Keiszuke miatt kellett idejönnöm, vagy amikor Acuko hozott el, a Hirát mindannyiszor megcsodáltam. De eszembe se jutott, hogy megmásszam. Vajon miért? Az évszak nem lett volna megfelelő? Nem, nem azért. Talán mert mindeddig nem voltam eléggé felkészülve rá. Igen, úgy érzem, ez lehet az oka.

Valamikor, amikor az azáleák képét néztem a Hirán, arra gondoltam, hogy eljön majd a nap, amikor megmászom a csúcsot; talán még éppen aznap. De most már, bármennyire szeretném is, nem tudom megmászni a Hira csúcsát.

Na, menjünk csak szépen be a szobába. Gyorsan megvacsorázom, és aztán azonnal munkához fogok. Hány éve már, hogy így, magamban, csendben, gyermekek zsivajától távol töltöttem egy estét? Valahol csengő szól. Vagy csak egy vénembernek cseng a füle? De nem, a fülem zúgása mögött is tisztán hallom a csilingelést. Egyszer egy német menedékházban Dr. Steda számára készítettem egy dolgozatot a Szibériában kiásott vörös csontokról. Ott hallottam csilingelni a tehenek nyakába akasztott csengőket és kolompokat. Nagyon szépen szóltak. Valami visszahozta azt a csilingelést az évtizedek távolából, és azt hallottam újra.

Gyorsan azzal a vacsorával, kérem, nekem dolgom van. Vár a piros vérerek korallerdeje.

Simonyi István fordítása

* 1896-ban a bonc- és embertanban új nézeteket vezettem be. Azt állítottam… (német)
* hadzsiro – egy sármányfajta (emberiza cioides).

TARTALOM