UTAZÁS
AFUDARAKU-
PARADICSOMBA

A kumanói Hamanomija tengerparton álló Fudaraku-templom főpapja, Konkóbó csak azután gondolkodott el komolyan a Fudaraku-paradicsom felé tengerre szállt szent emberekről, hogy beköszöntött 1565 tavasza, Eiroku nyolcadik éve, amikor jómagának is el kellett indulnia a tengeri utazásra. Szó sincs róla, hogy eddig nem foglalkozott gondolatban az előtte tengerre szállt szent emberekkel, akiknek tengerre szállásánál maga is jelen volt, de most egészen másképp gondolt rájuk.

Konkóbó ugyanis mostanáig nem gondolt rá, hogy őt is ilyen közvetlenül érinti a tengerre szállás. Igaz, hogy Szeisin, a Fudaraku-szentély előző főpapja hatvanegy éves korában, Eiroku harmadik évében szállt tengerre, előtte pedig Nicsijo is hatvanegy évesen kelt útra Tenmon tizenegyedik évének tizenegyedik hónapjában. Nicsijo elődje, Sókei szent atya is hatvanegy éves volt, amikor Tenmon tizedik évének tizenegyedik hónapjában tengerre szállt, így Fudaraku-templombeli főpapi elődjei három nemzedéken keresztül valamennyien hatvanegy éves korukban, a tizenegyedik hónapban indultak el hajójukkal a Hamanomija tengerpartról Fudaraku paradicsomának irányába. Mindazonáltal semmiféle törvény nem írja elő, hogy a Fudaraku-templom minden főpapjának hatvanegy éves korában, a tizenegyedik hónapban tengerre kell szállnia.

A Fudaraku-templom, mint ahogy a neve is mutatja, a Fudaraku-hit fellegvára. Régóta úgy tartják, hogy a templom szemben fekszik az Irgalom istennőjének paradicsomában messze délen emelkedő Fudaraku-heggyel, a tökéletesség világával, ezért akik arra vágytak, hogy meglássák a Fudaraku hegyén lakozó Kannont, az Irgalom istennőjét, s hogy eljussanak paradicsomába, a kumanói déli tengerpartra mentek, hajóra szálltak, és elindultak a tengerre, így mindig Hamanomijában szedték fel a horgonyt, s a Fudarakutemplom adott otthont a ceremóniának, azt azonban soha semmilyen törvény nem írta elő, hogy maguknak a Fudaraku-templom főpapjainak is tengerre kell szállniuk. Mivel azonban a templom ilyen szoros kapcsolatban áll a Fudaraku-paradicsom hitével, a tengerre szállók többsége a templom megalapításától kezdve, fennállásának hosszú története alatt mindig a Fudaraku-templomban tartózkodott egy ideig, majd onnan indult el, hogy tengerre szálljon. A templom főpapjai között is akadt néhány, aki tengerre szállt. A templom krónikája mintegy tíz ilyen szent ember nevét örökíti meg. Akadt közöttük tízennyolc éves szent atya és magas kort megért, nyolcvanéves is.

Az utóbbi időben azonban a Fudaraku-templom főpapjai három nemzedék óta véletlenül mindannyian éppen hatvanegy éves korukban szálltak tengerre, ezért az emberek közt elterjedt az a hiedelem, hogy amikor a templom főpapja betölti hatvanegyedik életévét, annak az évnek a tizenegyedik hónapjában tengerre száll. A templom történetéből fakadóan nem is volt ez különös, így azután a hatvanegy éves Konkóbó egyszerre szemben találta magát a közvélemény kényszerítő erejével.

Mostanáig nem érdekelte olyan nagyon, mi az emberek véleménye, bár tudott róla, de nem fogtafel, hogy ez ilyen hatalmas kényszerítő erő, Konkóbó ugyanis fiatalon állt szerzetesnek, járatlan volt hát a világ dolgaiban.

Konkóbó, a Fudaraku-templom főpapja úgy vélte, hogy megfelelő lelkiállapotban biztosan tengerre szállna, sőt buddhista paphoz méltóan reménykedett is benne, hogy talán eljön majd az ő napja is. Konkóbó, a buddhista pap bízott is magában, s mint Buddhát szolgáló személy mámoros vágyat érzett, hogy tengerre szállhasson. Még most is világosan élt emlékezetében az a fennkölt nap, amikor a három nemzedékkel előtte járó mester, Sókei szent atya szállt tengerre, és Konkóbó gyakran gondolt rá, hogy ha lehet, ő is olyan szeretne lenni, mint Sókei volt. Csakhogy Sókei szent atya hatvanegy éves korára el tudott jutni a megtisztult lelkiállapotba, Konkóbó viszont úgy tartotta, hogy egy olyan lassú észjárású embernek, mint ő, évekre van még szüksége a felkészüléshez. Nem arról van tehát szó, hogy Konkóbónak, aki egész életét a Fudaraku-templomban töltötte, ne lett volna a szíve vágya, hogy eljusson a tengerre szállás lelkiállapotába.

Ily módon Konkóbó számára Eiroku nyolcadik éve egyszerre zaklatott évként köszöntött be. A templomba látogató emberek már az év elejétől kezdve egyre azt kérdezgették Konkóbótól, hogy vajon a tizenegyedik hónapnak melyik napjára tervezi a tengerre szállást, vagy mondogatták neki, hogy lám, eljött a tengerre szállás éve, vagy érdeklődtek, hogy mire van szüksége, mert szívesen segítenének, megtennének minden tőlük telhetőt. Jóllehet, míg el nem jött a tengerre szállás éve, nem beszéltek ilyesmiről, most, hogy elérkezett ez az év, látni lehetett az emberek arcán, és érezni lehetett a szavaikból, hogy nincs egy szemernyi rosszindulat sem abban, amit mondanak, hiszen talán éppen az volna az udvariatlanság a szent atyával szemben, ha nem érintenék azokat a dolgokat, amikről eddig hallgattak.

Nem akadt olyan, aki rossz szándékból hozta volna szóba a tengerre szállást. Konkóbó fiatalkorától kezdve általában szigorúan fegyelmezte magát, sokáig még a létezése sem volt szembetűnő, a mesterkéletlen jellemű ember jósága is megvolt benne, s így, mire túljutott életének felén, a vidéki hivők között minden képzeletet felülmúló népszerűségre tett szert. Konkóbó már évek óta érezte az emberek megbecsülését és szeretetét. Ezt tapasztalta mindenütt, a falusiak, a templombeliek és a kumanói három szentélyhez tartozó, úgynevezett Nacsi-vízesésegyüttes környékén lakók közt egyaránt. Mindenki tisztelte és bizalommal volt iránta.

Konkóbó újévtől tavaszig bosszankodott, hogy mindenki úgy véli, eljött az ő tengerre szállásának ideje, és elhatározta, hogy minél előbb helyreigazítja ezt a tévedést, és megérteti az emberekkel, hogy az útját még néhány évvel el kell halasztania, mindaddig, míg el nem jut a megfelelő lelkiállapotba, sőt azt is meg kell értetnie az emberekkel, hogy ha most mégis tengerre szállna, és elindulna a hajóval, talán meg sem érkezhetne a Fudaraku-hegyhez. De ahogy eljött a tavasz, Konkóbó reménytelennek érezte a dolgot. Akadt néhány ember, aki megértette, sikerült meggyőznie őket, de azok, akik hittek tengerre szállásában, nem tízen, húszan, százan vagy kétszázan voltak, inkább azt lehet mondani, hogy ez volt a többség: a szélesen elterjedt közvélemény.

Ha Konkóbó kilépett az utcára, a tengerre szálló szent embernek kijáró adományként aprópénz hullott a lába nyomába. Még a gyerekek is követték, és aprópénzt szórtak utána. Ezért az utcán mindig koldusok jártak mögötte, akik a pénzt felszedegették. Voltak, akik halottaik emléktábláit hozták el, hogy vigye magával az Irgalom istennőjének paradicsomába, sőt akadtak olyanok, akik saját halotti emléktáblájukat elkészítve járultak Konkóbó elé.

Ezek után úgy tűnt, hogy akár tetszik, akár nem, Konkóbónak tengerre kell szállnia. Biztos volt benne, hogy a közvélemény nem fogadná el, ha azt mondaná, hogy nem is gondol még a tengerre szállásra, vagy hogy még néhány évig várnia kell. Nem lehetett előre látni, hogy miféle botrányt keltene, vagy hogy milyen veszélybe sodródhatna, ha ezt kijelentené.

Azt még elviselte volna, hogy ha nem kel útra, a világ kiveti magából, de az elviselhetetlennek látszott, hogy foltot ejthet a Kannon-hiten. Ha az ő jelentéktelen személye akár szavakkal, akár tettekkel megsértené az Irgalom istennőjébe vetett hitet, éppen mint pap nem nyerne bocsánatot Buddhától. Úgy gondolta, hogy az ilyen bűn még a halál után sem évül el.

A harmadik hónapban, a napéjegyenlőség idejére eső szertartáson jelentette be Konkóbó hivatalosan, hogy az év tizenegyedik hónapjában tengerre száll. A kihirdetés a kumanói főtemplomban ősi rítusok szerint történt. Mivel Konkóbó mint szerpap már hétszer segédkezett hasonló szertartásokon, ebben a dologban tájékozottabb volt bárkinél. A ceremóniát megelőző napon elmagyarázta a számos résztvevőnek a szertartás sorrendjét, beszélt az áldozati virágokról és a hangszerekről. Míg Konkóbó emlékeiből merítve beszélt, a tizenhét éves papnövendék, Szeigen lejegyezte szavait.

Konkóbót, amint elnézte Szeigen alakját, valamiféle melegség járta át. Amikor huszonhét éves volt, egy tengerre készülődő szent ember, Jusin előtt ült – akárcsak most Szeigen őelőtte –, és leírta mindazt, amit Jusin a ceremónia sorrendjéről elmondott. Magát látta benne, és sajnálattal szemlélte a szinte még gyerek pap borotvált kék fejét. Meglehet, Szeigennek is az a sors jut osztályrészül, ha a Fudaraku-templomban marad, hogy néhány évtized múlva tengerre kell szállnia.

Természetesen Konkóbó nem tudta pontosan, hogy a Fudaraku-tengerre szállás mikortól vált szokássá, de a templom régi krónikájában úgy olvasta, hogy Keirju szent volt az első, aki a kumanói tengerpartról Dzsókan tizenegyedik évében, a tizenegyedik hónap harmadik napján tengerre szállt. Ami a Dzsókan-korszakot illeti, azt majdnem hétszáz év választotta el Eirokutól, amelyben Konkóbó élt. Körülbelül ötvenévnyi szünet után, Engi kilencedik évének második hónapjában Jusin szent következett. Az írás szerint Jusin Osu tartományból származott, és olyan pap lehetett, akiben felébredt a vágy, hogy tengerre szálljon, ezért jött el Osuból, és a tengerre szállást megelőzően több évet a Fudaraku-templomban töltött. Harmadik a sorban Tenso első évének tizenegyedik hónapjában Kógen szent volt. Több mint kétszáz év választotta el Jusintól. Azután újabb háromszáz év telt el, amíg Kakicu harmadik évének tizenegyedik hónapjában negyedikként Juszon szent atya szállt tengerre. Utána, újabb ötven év elteltével, Meió hetedik évének tizenegyedik hónapjában Szeiju szent indult útnak. Az ő tengerre szállása hét évvel előzte meg Konkóbó születését, és Konkóbó attól a perctől kezdve, hogy a Fudaraku-templomba lépett, sokat hallott a Szeiju tudása és erénye iránti mély tiszteletről. Azután a szertelenségeiről nevezetes Jusin szent atya tengerre szállásáig – akit Konkóbó is jól ismert, s akit Asidának, vagyis Magas Facipő szentnek neveztek, mert mindig csak ilyen facipőben járt – harminchárom év telt el.

Ma már a Fudaraku-templomot a Fudaraku-tengerre szállás templomának nevezik, és az emberek úgy hiszik, hogy a kicsit is jelentősebb papok mind egytől egyig eljöttek ebbe a templomba, hogy elvégezzék a tengerre szállás szertartásait, s azután hamarosan tengerre szálltak. Ám, legalábbis amennyire Konkóbó tudta, ez nem volt igaz. A templom régi krónikájában feljegyzett, fent említett négy szent atyát, Keirjut, Jusint, Kógent és Juszont kivéve és eltekintve a templom főpapjaitól, csak egy-két eset akadt, hogy a tengerre szállók valóban ebből a templomból indultak el a tengerre. Két ember, egy Simokóbe Jukihide nevű szamuráj Dzsóei második évében, és a buddhista útra tért Gidoszansi Fuszafuju Bunmei hetedik évében talán valóban itt indult el a tengeri útra, mert róluk más templomok krónikái is említést tesznek, de rajtuk kívül a többi csupa kétes eset.

Bár az emberek sok Fudaraku-tengerre szállást emlegetnek, a csaknem hétszáz év alatt nem volt több tengerre szálló, mint tíz. Ahogy most utánagondolt, Konkóbó ezt természetesnek találta. Közönséges emberek bizonyára nem szállhattak tengerre csak úgy, tetszésük szerint, mint ahogy a templomot látogatták. Biztos volt benne, hogy még a papok között is, több ezer vagy tízezer pap közül csak egy-két ilyen kivételes ember akadhatott. Tíz- vagy százévenként is alig egy olyan pap élt, aki a tengerre szálláshoz megfelelő edzést és tanulmányokat végzett, és aki hitének beteljesüléseként fejezte be a tengeren, sajátos módon az életét.

Az utóbbi időben valamiképpen váratlanul megnőtt a tengerre szállók száma, s a hatvanéves Konkóbó életében Asida szenttől kezdve az öt évvel ezelőtt tengerre szállt Szeisinig a hetet is elérte. Ráadásul a hétből kettő fiatal ember volt: huszonegy, illetve tizennyolc éves. A templomban sem, de azon kívül sincs senkinek joga rá, hogy útjába álljon annak, aki a vallástól áthatva vágyat érez a tengerre szállásra. Úgy tanították a szent könyvek, hogy a hit, amely az e világi életet elveti, s az Irgalom istennőjének paradicsomába törekszik – ez a hit nem más, mint a tökéletesség állapota.

Konkóbó mindaddig, amíg Eiroku nyolcadik évének beköszöntével meg nem indult a szóbeszéd tengerre szállásáról, úgy érezte, hogy ehhez kétség sem férhet. Aki beült a hajó fenekére erősen odaszegezett, ajtó nélküli, négyszögletes ládába, melybe néhány napi élelmet és mécsolajat készítettek, s így indult neki a kumanói tengerpartról a nyílt tengernek, az természetesen eljegyezte magát a halállal. Ám a halott teste abban a pillanatban, hogy elszáll belőle a lélek, akárcsak a bambuszlevél, melyet a folyó gázlójában magával ragad az ár, a hajóval együtt déli irányba fordul, és tovasodródik egyenesen Fudaraku hegye felé. Így érkezik el az Irgalom istennőjének paradicsomába, ahol a halottak új életet nyernek, és az örökkévalóságig szolgálhatják Kannont, az Irgalom istennőjét.

A kumanói tengerpartról való elhajózás az e világi élet végével egyidőben biztosította a vallásban nyert életet, így Konkóbó ez idáig soha, egyszer sem látott mást a tengerre szállók arcán, mint a szív mélyéről előragyogó, páratlan derűt és nyugalmat, mely csak az odaadón hívő ember sajátja. A halál miatti szomorúságnak vagy a halálfélelemnek nyoma sem volt rajtuk, sokkal inkább az az öröm tükröződött az arcukon, amellyel az új életnek néztek elébe. Mindegyikük arcáról egyformán csendesség és béke sugárzott, és némi kíváncsiságtól eltekintve az őket búcsúztatók sem éreztek mást irántuk, mint a tengerre szállóknak kijáró megbecsülést.

Konkóbó azóta látta más megvilágításban a korábban tengerre szállt szent embereket, mióta nyilvánosan bejelentette a saját tengerre szállását. Azok közül a tengerre szállók közül, akiket személyesen ismert, álmában is, ébren is hol az egyiknek, hol a másiknak az arca jelent meg előtte kissé elváltozott kifejezéssel.

Konkóbó tavasztól nyárig nem lépett ki Fudaraku-templombeli szobájából. Amikor eljött a templomból, szórták utána az aprópénzt, élő Buddhaként imádták, különböző dolgokat bíztak rá, hogy vigye magával a paradicsomba, halálukon levő betegeket hoztak elébe, hogy érintse meg a homlokukat, és más hasonló fáradságos feladatokat kellett ellátnia, s ráadásul fel kellett készítenie magát a három-négy hónap múlva rá váró tengerre szállásra is. Amikor váratlanul szembekerült a tengerre szállás tényével, Konkóbó ráébredt, hogy saját maga még semmilyen lelki előkészületet nem tett. Azontúl éjjel-nappal a Szutra olvasásába mélyedt. A kispap, ahányszor csak benézett Konkóbó szobájába, mindig csak Konkóbó keskeny hátát látta, és mindig a Szutrát recitáló hangját hallotta.

Néha az is előfordult, hogy nem olvasta a Szutrát, de olyankor mintha elfeledkezett volna mindenről, üres tekintettel bámult a szoba egyik sarkába. Még akkor is nehezére esett, hogy a kispap felé fordítsa a tekintetét, ha az szólt hozzá. A fiatal pap mindig ugyanazokkal a szavakkal tolmácsolta a többieknek Konkóbó állapotát:

– Azt mondják, hogy a tengerre szálló szent emberek, miután elindultak a tengerre, jorori hallá válhatnak, de a jelenlegi szent atya arca már most, a tengerre szállás előtt is tökéletesen olyan, mint a jorori.

Valóban úgy tartották, hogy a tengerre szállt szent emberek szelleme egy jorori nevű hallá változik. A jorori csak a Mikino- és a Siono-fok között él, és ha az ottani halászok véletlenül kifogják, rögtön visszaengedik a tengerbe, sohasem eszik meg.

A magas termetű, szikár Konkóbó külsőre valóban hasonlított a hosszú, kecses jorori halra. A kispap mégsem Konkóbó testalkata miatt mondta, hogy jororira emlékeztet, hanem a szeme miatt. Konkóbó tágra nyílt, réveteg, ám hideg kis szeme kétségtelenül hasonló volt a jorori hal szeméhez.

Konkóbó vagy a Szutrát mondta lehunyt szemmel, vagy amikor nem ezt tette, a semmibe meresztette jororiszemét. Amikor jororiszemmel nézett, mindig az előtte tengerre szállt szent emberek valamelyikére gondolt.

Naponta néhányszor, bár egészen jelentéktelen időre, Konkóbó jororiszeme újból emberi tekintetűvé változott. Olyankor történt ez, amikor észrevette, hogy már hosszabb ideje a tengerre szállók valamelyike jár az eszében. „Eh, nem tehetem ezt, nem fecsérelhetem az időt ezekre a dolgokra, minden időt a Szutra olvasásával kell töltenem! Ha nem csinálok mást, csak a Szutrát olvasom, minden jó lesz.” Így korholta magát. Csakis ilyenkor tért vissza Konkóbó igazi, saját tekintete, utána, mint egy megszállott, ismét hozzákezdett a Szutra olvasásához.

De amint befejezett egy-egy éneket, egyszerre ismét jororiszerűvé vált a tekintete. Valamelyik tengerre szállt szent ember magával ragadta a képzeletét. Egyszóval ebben az időszakban Konkóbó mindennapjai azzal teltek, hogy könnyen a jororiéhoz hasonlóvá váló szemét a Szutra segítségével megszabadította ettől az állapottól. Vagyis igyekezett elhárítani magától a tengerre szállt szent emberek csökönyösen szeme elé tolakodó, fel-fel bukkanó arcát. Szinte minden erejét erre fordította.

Az első, akinek a Fudaraku-tengerre szállásánál Konkóbó jelen volt Kjoroku negyedik évében, az akkor negyvenhárom éves Jusin szent atya volt. Csupán fél év telt azután, hogy Konkóbó szülőföldje, Tanabe templomából átköltözött a Fudaraku-templomba, huszonhét éves volt akkor. Jusin mindig magas facipőben járt, és sok volt a rigolyája, a templomban is valahogy különcként kezelték, így mindenkit meglepett, amikor egyszer csak mint valami megszállott bejelentette, hogy tengerre száll Fudaraku felé, s a kihirdetés után három hónappal valóban tengerre szállt. Mivel Jusin tengerre szállását harminchárom év választotta el az őt megelőző Szeiju szent atya tengerre szállásától, elhatározása kellőképpen felkeltette az emberek érdeklődését. A tengerre szállás napján nemcsak a szomszédos falvakból, de még a távoli Isze és Cu környékéről is összegyűltek az emberek, akik imádkozni akartak a tengerre szállásnál, és a hamanomijai tengerparton hatalmas gyülekezet támadt.

Jusin is Tanabéból származott, akárcsak Konkóbó, s a közös szülőföld lehetővé tette, hogy – noha rövid időt töltöttek együtt – Konkóbó bizalmasabban beszélgessen el vele, mint a többiekkel. Jusin gyakran mondott olyasfélét Konkóbónak, hogy látja Fudaraku paradicsomát. Amikor Konkóbó megkérdezte tőle, hogy merre látszik, Jusin azt felelte, hogy derült napokon világosan kivehetően emelkedik ki a tenger határán. És hogy mindenki megláthatja, aki önmagát feladva feloldódik a Buddha lelkében.

– Te is, ha akarod, és teljesen magadévá teszed a hivő életmódot, biztosan megláthatod a Fudarakut, akárcsak én – mondta.

Amikor Konkóbó arról faggatta, hogy a Fudaraku vidéke milyen, milyennek látja Jusin, ő a következőképpen írta le.

– Egy hatalmas sziklán tökéletes fennsík terül el, heves hullámok ostromolják körben mindenütt. Még a megtörő hullámok moraja is idehallatszik. De a hullámoktól korbácsolt szikla fennsíkja olyan kiterjedésű, hogy akármeddig megy rajta az ember, nem ér a végére, végtelenül csendes és szép hely, a soha ki nem apadó forrás bő sugárban tör fel, nagy csoportokban szálldosnak ott a cinóberszínű, hosszú farkú madarak, s a soha nem öregedő emberek boldogan, vidáman élnek a bodhíszattva szolgálatában. – Ilyesféléket mondott Jusin.

Jusin a tengerre szállás napján fennakadás nélkül elvégezte a szertartásokat, azután az egyik hamanomijai szentélynél hajóra szállt, ügyet sem vetett a körülötte összegyűlt búcsúztató tömegre. Konkóbónak, aki a hajóra szállásig ott segédkezett körülötte, a következőket mondta:

– Ma különösen jól látszik a Fudaraku-hegy. Jó lesz, ha egyszer eljössz te is.

Aztán halkan felnevetett. Konkóbó, amint ezt a nevető arcot nézte, valahogy megütközött. Jusin amúgy is átható tekintete most éles volt, mintha valami kék fény sugárzott volna belőle.

A parttól négy kilométernyire levő Cunakiri-szigetig Jusin hajója együtt haladt a kísérők hajóival, ott azután elvált tőlük, és a messzi távol felé már csak az az egyetlen hajó indult el.

Az emberek elbeszélése szerint, akik Jusint a Cunakiri-szigetig kísérték, Jusin hajója, mikor magára maradt, azonnal dél felé fordult, és egy sötét hullámot meglovagolva tovaröppent, de olyan sebesen, mintha csak kötélen húzta volna valami abba az irányba. Talán Buddha ereje által vezettetve haladt az állandóan a szeme előtt lebegő Fudaraku-paradicsom felé.

Jusint tengerre szállása után Jusin szent atyának vagy Asida, azaz Magas Facipő szent atyának nevezték. A tengerre szállást közvetlenül megelőző időszakban s azt követően már senki nem mondott rosszat Magas Facipő szent atyára, még a templombeliek sem, akik azelőtt különcként emlegették. A magas facipőt hordó pap különcségeire különféle magyarázatokat találtak, és ezek mindegyikét áhítattal adták szájról szájra.

Jusin akkor azt mondta Konkóbónak: „gyere te is”; s most, harmincnégy év után valóban úgy alakult, hogy Konkóbó is elindult arra az útra, amelyre Jusin ment, a Fudaraku felé. Ha Jusinra gondolt, Konkóbó előtt most is felrémlett a hajóra szálló szent atya szeme, az a kékes fényt sugárzó, megszállott tekintet. Abban nem lehet kételkedni, hogy Jusin látta a tenger távolában a Fudaraku-paradicsomot, de vajon Jusinnak nem különbözött-e a szeme a többi halandóétól? Az ő tengerre szállása nem ígért halált. Egészen biztos, hogy ő maga egyszer sem gondolt a halálra. A halálra sem gondolt, de az életre sem. Talán kékes fényű szemével valóban látta a Fudarakut, és megbabonázva követte ezt a látomást.

Tíz évre rá következett Sókei szent atya tengerre szállása. Amikor kihirdette, hogy tengerre száll, senki sem találta ezt egy cseppet sem különösnek. Sókei szent atyát akkor is biztosan mindenki kellőképpen tisztelte volna, ha egész életét a templomban tölti, és soha nem beszél tengerre szállásról, ezért úgy vélték, hogy Sókeihez illő tett volt, amikor kihirdette, hogy útnak indul. Ez, akárhogy nézzük, Sókei szent atya kiválóságát jelentette. Szinte pöttömnyi termetű volt, ráncos arca koránál több mint tíz évvel idősebbnek mutatta, orcájában jóságos szempár ült.

Amikor Sókéi szent atya elhatározta, hogy tengerre száll, Konkóbó szívét szomorúság szorította össze, s ez a szomorúság mind abból fakadt, hogy búcsút kellett vennie a szent embertől. Ha arra gondolt, hogy többé már nem hallhatja Sókei szeretetre méltó kedvességgel átszőtt szavait, sem a szív mélyére hatoló, irányt mutató intelmeit, elviselhetetlenül elszomorodott. Úgy érezte, hogy a búcsú talán még akkor sem fájna ilyen mélyen, ha a szüleitől búcsúzna, akik világra hozták.

A tengerre szállás évének nyarán Sókei szent atya egy beszélgetés alkalmával azt mondta a szobájába látogató Konkóbónak:

– Szép halál lehet a széles tenger kék végtelenjében meghalni!

– Szent atyám a halálba indul? – kérdezte Konkóbó.

Ez idáig Konkóbó soha nem gondolt arra, hogy a Fudaraku-tengerre szállás egyenlő a nyílt tengeri halállal. Úgy vélte, hogy az utazók bizonyára meghalnak, de ennek csak az lehet a célja, hogy a Fudaraku-paradicsomba eljutva elnyerjék az örök életet.

– Persze hogy meghalok. Miután meghaltam, lesüllyedek a tenger hatalmas fenekére, mely éppolyan végtelen, mint maga a tenger. A sokféle hal barátja leszek – így szólt a szent atya, s mintha ez valóban kellemes dolog volna, gondtalanul nevetett.

Sókei szent atya nemcsak ekkor, de akkor is mindvégig mosolygott, amikor beszállt a tengerre induló hajóba; s amikor Cunakiri szigetétől elindult hajójával, egy cseppet sem volt más, mint egyébkor. A tengerre szállók általában egy négyfalú dobozba ülnek, melyet odaszegeznek a hajó fenekére, egyedül Sókei szent atya nem tett így. Bár a dobozt a hajóba rakták, ő előjött a kabinból, leült a hajó orrába, és kezét felemelve búcsút intett mindenkinek. A szent atya nem sírt, de a búcsúztatók – öregek és fiatalok, nők, férfiak egyaránt – mindannyian sírtak.

A szent atya nem hitte, hogy a holtteste a Fudarakuba úszik, hanem úgy gondolta, hogy lesüllyed a tenger fenekére, de akkor miért szállt mégis tengerre a Fudaraku felé?

Mostanában Konkóbó csak egy magyarázatot talált erre. Biztos volt benne, hogy Sókei szent atya számára a tengerre szállás jelentette a legjobb cselekedetet, amit megtehetett a Kannon-hitért. Tenmon kezdetétől az alatt a tíz év alatt, míg Sókei szent atya tengerre nem szállt, Kumano vidékén egymást követték a természeti csapások: a hetedik év nagy földrengése újév napján; ugyanazon év nyolcadik hónapjában a hegyomlás, amikor olyan különös dolog történt, ami nem fordult elő, mióta megalapították a szentélyt. A templom főszentélyének tetőgerendái mind egytől egyig megrepedtek. Azután a kilencedik évben, a nyolcadik hónapban kitört nagy viharban hét főember hajója kisodródott a nyílt tengerre, s a falvakban is sok ember esett áldozatul a förgetegnek. Sókei szent atya tengerre szállásának évében is nagy szökőár volt a nyolcadik hónapban. Ráadásul a főváros környékén tovább folyt a háborúskodás, melynek nyomán ezen a vidéken is egymást érték a véres események. Tolvajbandák ólálkodtak mindenfelé, és mindenütt gyilkosokról és áldozatokról beszéltek, a vallásos szellem teljesen eltűnt a vidékről. Sókei szent atya szomorú volt emiatt. És hogy az emberek szívét visszahajlítsa a hithez, úgy döntött, hogy tengerre száll Fudaraku felé.

Ennek ellenére az utóbbi időben Konkóbót nyugtalanította valami. Vajon nem az-e az igazság, hogy ez a nagyszerű szent ember tudta, hogy a tengeren fog meghalni, de abban egy cseppet sem hitt, hogy megérkezik Fudarakuba? Lehet, hogy a szent atya számára elegendő volt, de Konkóbó nem tudott ebben megnyugodni. Ha valaki eléri az olyan megtisztult, emelkedett lelkiállapotot, amilyen a szent atyáé, többé nem számít neki, hogy megérkezik-e Fudarakuba vagy sem, ami azonban Konkóbót illeti, ő úgy érezte, nem lelne nyugalmat, ha csak azért szállna tengerre, hogy a holtteste a tenger mélyére süllyedjen.

Sókei szent atya tengerre szállását négy év múlva követte Nicsijo szent atya tengerre szállása. Ez a szent atya Sókeitől örökölte a Fudaraku-templom irányítását, de Sókeitől eltérően beteges, ingerlékeny ember volt, Konkóbó úgy érezte, hogy a négy év, amit ennek az embernek a szolgálatában töltött, szüntelen feszültségben telt el. A templomban mindenki tartott tőle. Így azután, amikor kihirdették Nicsijo tengerre szállását, igaz, hogy váratlanul érte a dolog, de biztos, hogy nem Konkóbó volt az egyetlen, aki megkönnyebbülést érzett. Nicsijo nagyon ragaszkodott az élethez, még egy közönséges náthából is nagy ügyet csinált. A tengerre szállás évében szokásos asztmája újévtől kezdve kiújult, az orvosi kezelés ellenére sem javult semmit az állapota, és ő maga is rájött, hogy ha ez így tart tovább, már nincs sok hátra az életéből. Úgy tűnt, arra gondol, hogy ha már hatvanegy éves korában betegségben mindenképpen meg kell halnia, akkor inkább a Fudaraku-tengerre szállást választja.

Nem kétséges azonban, hogy Nicsijo szent atyát erősen ösztönözte az a gondolat is, hogy a Fudaraku-tengerre szállással talán földi alakjában érkezhet meg a Fudaraku-paradicsomba. A tengerre szállást megelőző év őszétől kezdve válogatás nékül mindenkinek sokat mesélt ilyen történeteket, melyeket valamiféle írásban olvashatott. Például annak a papnak az esetét, aki Kódzsi első évének első hónapjában Tosza vidékén szállt tengerre, földi alakjában megérkezett a Fudaraku-paradicsomba, körülnézett ott, azután visszatért. Vagy egy bizonyos emberről, aki itt és itt, Bunmei valamelyik évében tengerre szállt, szintén ellátogatott a Fudaraku-paradicsomba, azután szerencsésen visszatért.

Nicsijo tengerre szállásában tagadhatatlanul nagy erőt képviseltek ezek a legenda- vagy történetfélék. De Nicsijo, miután eldöntötte, hogy tengerre száll, egészen a tengerre szállás napjáig mindenképpen méltóságteljesen viselkedett. Miután megkapta a tengerre szálló szent atya címet, úgy tűnt, hogy váratlanul helyreállt a lelki békéje, és a tengerre szállás évének nyarától őszéig olyan nyugodt volt, mint soha életében. Mindenesetre a kívülálló szemével nézve úgy látszott, hogy a szent atya lelke mélyén az élet és halál kérdése már jelentéktelenné zsugorodott.

Nicsijo szent atya a tengerre szállást megelőző napon kiment a tengerpartra, hogy megnézze a hajót, amelybe majd beszáll. Konkóbó akkor elkísérte, a szent atya pedig, amikor meglátta a hajót, elkomorodott, és azt kérdezte, vajon Sókei szent atya tengerre szállásakor is ilyen kicsi volt-e a hajó. Konkóbó azt válaszolta, hogy az előző szent atya még ennél is kisebb hajón indult útnak.

A tengerre szállás napján, amikor Nicsijo éppen a hajóra indult, lecsúszott a lába a vízpartot és a hajót összekötő keskeny pallóról, és a pap fél lábbal a vízbe lépett. Ekkor mindenki láthatta, hogy arca félreérthetetlenül elváltozott, kimondhatatlanul kelletlen kifejezést öltött. Konkóbó még soha nem látott ennyire kétségbeesett arcot. Nicsijo egyik lábát a hajó peremére tette, vizes lábával pedig fellépett a pallóra, s egy ideig így állt mozdulatlanul. Azután mintha mindenről lemondott volna, beszállt a hajóba. Annak az öt embernek az elbeszélése szerint, akik elkísérték Nicsijót, a pap ezek után már nem szólt senkihez egy szót sem, míg el nem hagyta Cunakiri szigetét.

Konkóbó most is világosan fel tudta idézni Nicsijo arcát, pedig azóta már húsz év telt el. És az volt a borzasztó, hogy most Konkóbó sem tudott szabadulni attól az érzéstől, amit Nicsijo szent atya érzett akkor, s ami miatt arckifejezése úgy elváltozott.

Bonkei szent atya, akárcsak Jusin annak idején, néha mondogatott olyasmit, hogy látja a Fudarakut. Amikor tengerre szállt, negyvenkettedik évében járt, magas, testes ember volt, ha levetkőzött, olyan robusztusnak tűnt, mint valami földműves, s rendszerint durván viselkedett. Konkóbó nem szerette a nála tíz évvel fiatalabb papot, de amikor kihirdették Bonkei szent atya tengerre szállását, furcsa módon sajnálkozást érzett. A tengerre szálló szent atyák általában sovány termetűek voltak, Bonkei szent atya pedig testes ember, nem illett hozzá a tengerre szállásra szolgáló hajó sem, és valahogyan úgy tetszett, hogy semmi köze sincs a Fudaraku-paradicsomhoz.

Bonkei szent atya teljes mértékben hitt abban, hogy a Fudaraku-paradicsomba földi formájában fog megérkezni.

– Rossz érzés, hogy meg kell halni, de üzenetet kaptam a Fudaraku-hegyről, így biztosan baj nélkül oda fogok érni. Az, hogy a saját szememmel látom a Fudaraku-hegyet, azt jelenti, hogy hív engem – hajtogatta.

Bonkei szent atyának ezekre a szavaira senki sem adott olyan választ, ami kielégíthette volna, csak Szeisin, akit őutána avattak főpappá, mondta mindig kedvesen, békésen, hogy biztosan úgy van.

Ez a Szeisin szent atya öt évvel ezelőtt, hatvanegy évesen szállt tengerre, de Konkóbó egészen másképp tekintett Szeisin szent atya tengerre szállására, mint elődeiére. Szeisin mindig is rokontalan, magányos sorsú ember volt, amíg főpap volt, egymás után érték a keserű csalódások, az emberek becsapták. Amúgy is gyönge testalkatú volt, a legjelentéktelenebb dolgokon is könnyen megsértődött, lelkét túlságosan betöltötte az embergyűlölet, unta ezt a világot, unta az embereket, s elvesztette az életkedvét.

Konkóbó csaknem egyidős volt vele, s így jól megértették egymást, de Szeisinen élete utolsó éveiben annyira elhatalmasodott a borúlátás, hogy senki sem segíthetett volna rajta. Ő tiszta szívből meg akart halni. Már gyerekkorában szerzetesnek állt, egész életét papként töltötte, de élete végén elvesztette hitét Buddhában.

Természetesen nem tárta fel senki előtt, amit a lelke mélyén érzett, s mint tengerre szálló szent embert mindenki tisztelettel vette körül, minden fennakadás nélkül távozott el, egyedül csak Konkóbó értette meg Szeisin lelkiállapotát.

Amikor közeledett a tengerre szállás napja, Szeisin azt mondta, hogy nem hajón akar tengerre szállni, hanem a csengőt ütögetve gyalog akar elindulni a tenger mélye felé. De ezt nem valósíthatta meg, mert a tanítványok rossz néven vették volna. Szeisin szent atya tengerre szállása így ugyanolyan nagyszerű volt, mint Sókei szent atyáé.

– Ha eljuthatok a Fudaraku-paradicsomba, menni akarok, percnyi késedelem nélkül. Élelemre, lámpásra és olajra nincs szükségem. Ha van árboc, és van vitorla, amire a Namuamida bucu-t, a Buddhába vetett bizalmat kifejező szent szöveget festették, akkor rendben van. – Ezt mondta, és valóban így is tett.

A hajóban ülő szent atya arca nem hasonlított pap arcára. A füzért a kezében tartotta ugyan, de nem imádkozott, nem morzsolta a füzért, mint ahogy azt az összes többi tengerre szálló szent atya tette.

Amikor elindult Cunakiri szigetétől, mintha azt akarta volna kifejezni, hogy végre megszabadul a kísérőitől, mindössze ennyit mondott:

– Hát igen, az ember születésekor is, halálakor is gondot okoz másoknak.

„Végre egyedül maradok” – tükröződött az arcán a megkönnyebbülés.

A Bonkei és Szeisin tengerre szállása között eltelt időben két pap: a huszonegy éves Kórin és a tizennyolc éves Dzenkó szállt tengerre. Az előbbi akkor, amikor Konkóbó harmincöt éves volt, az utóbbi pedig, amikor Konkóbó harmincnyolc. Mindketten szó szerint csonttá és bőrré soványodva, fél lábbal már a sírban, szüleik kíséretében érkeztek a templomba, és jelentkeztek a tengerre szállásra. Kórin esetében a szülők szorgalmazták a tengerre szállást. Úgy érezték, hogy gyermeküknek, aki így már úgysem élhet sokáig, bizonyára nagy boldogságot jelentene, ha a legkisebb esélye is volna rá, hogy földi alakjában érkezzen meg a Fudaraku-hegyre. Úgy tűnt, hogy maga Kórin fel se fogta a tengerre szállás valódi értelmét, de mivel belátta, hogy ő már nem segíthet magán, követte szülei parancsát, bármit parancsoltak is neki.

Dzenkó, nem úgy, mint Kórin, csakis a saját kívánságára szállt tengerre. Úgy látszott, hogy a szülei, bár tudatában voltak gyermekük elkerülhetetlen halálának, lelkűk mélyén az utolsó percig szerették volna őt ezen a világon megtartani, ő azonban addig mondta, hogy a tengeren szeretne meghalni, azt szeretné, ha a hullámok elvinnék a holttestét a Fudaraku-paradicsomba, míg végül mit volt mit tenni, nehéz szívvel elkísérték őt a templomhoz.

A két fiatal tengerre szállót sokan kísérték ki, s a tengerparton is sok búcsúztató gyűlt össze.

Konkóbó akkor is megkönnyezte a tizennyolc éves, lesoványodott fiatalember tengerre szállását, és még ma is, ha felidézte az alakját, szíve mélyéből fakadó szomorúságot érzett.

Nyártól őszig a napok szinte hihetetlen sebességgel teltek. Konkóbó, valahányszor szokása szerint megkérdezte a körülötte levőktől, hányadika van, a választ hallva mindig azt gondolta magában, hogy ez lehetetlen. Rendszerint elmélyedt a Szutrában. Ősz kezdetétől azután hihetetlenül felgyorsult az idő múlása. Konkóbó úgy érezte, egybefolyik a reggel meg az este.

Őszintén szólva, érezte azt is, hogy még mindig nem tudott felkészülni lélekben a Fudaraku-tengerre szállásra úgy, ahogy kellene. Ima közben meg-megállt, és olyankor egymás után vonult el előtte minden általa ismert tengerre szálló arca, s bár mostanában mindegyikük arcában barátságot és kedvességet fedezett fel, mégis kivétel nélkül mindegyik arc olyannak tetszett, mintha gazdájának a Fudaraku-tengerre szállásához semmi köze sem volna. Teljesen eltűnt arcukról a magasztosság, amit Konkóbó látott rajtuk az alatt a hosszú idő alatt, amikor még csak nem is gondolt a saját tengerre szállására.

A két szent atya arca – Magas Facipő szent atyáé, aki makacsul hajtogatta, hogy látja a Fudaraku-hegyet, és Bonkei szent atyáé –, ahogy most visszagondolt rájuk, két eszelős ember arca volt. Ami Szeisin szent atya tengerre szállását illeti, Szeisinét, akit csak a világból és az emberekből kiábrándult öregember borúlátása hajtott, az, akárhogy vesszük, nem állt kapcsolatban sem a hittel, sem Kannonnal, sem a Fudaraku-paradicsommal. Szeisin szent atya szeme előtt semmi ilyesmi nem lebegett. Amit ő látott, az csak a kumanói tenger fekete hullámainak háborgása volt. Ebben a tekintetben nem különbözött tőle Sókei mester sem, aki pedig a legnagyszerűbb módon szállt tengerre. Sókei szent atya tudván tudta, hogy meg fog halni, és csupán a holttestét a tenger mélyére süllyesztő hullámok kavargását látta. Biztos, hogy fel sem merült benne a gondolat, hogy holtteste a Fudaraku-hegyre kerüljön, vagy hogy új életre keljen a Kannon-paradicsomban. Ha nem így lett volna, nem lehetett volna olyan nyugodt, csendes a tekintete.

Akiről azt lehetne mondani, hogy még mindig lebegett valami a szeme előtt, az Nicsijo szent atya volt. Ő bizonyára mindvégig az életen csüggött, akkor is, amikor hajóra szállt, majd amikor már a hajón volt, akkor is s aztán még napok múlva is, még tíz nap után is, mikor a hajóból már csak egy deszkadarab maradt, és ő annak a tetején ült.

– Lehet, hogy még megmentenek, lehet, hogy elér Kannon segítő keze.

Biztos, hogy mindvégig megőrizte lélekben a reményét az ilyen csodákban. De a valódi értelemben vett hithez, a Kannonhoz és a Fudaraku-paradicsomhoz neki sem volt köze. Végül is Nicsijo sohasem hitt ezekben a dolgokban igaz meggyőződéssel.

A huszonegy éves Kórin és a tizennyolc éves Dzenkó csendesen, kimondhatatlanul megindítóan szállt tengerre, mindazonáltal a hithez nekik sem volt közük. A csonttá és bőrré soványodott fiatalemberek bármely felnőttnél szebben váltak meg életüktől.

Konkóbó valahányszor azon kapta magát, hogy a szeme előtt egyre-másra felbukkanó arcokra figyel, mindig sietve űzte el őket magától. Mind szánalmas volt. Úgy érezte, szörnyű volna, ha bármelyikhez hasonlítana. Mégis, az arckifejezése néha mintha hol az egyikhez, hol a másikhoz vált volna hasonlóvá. Jusin vagy Bonkei arcához, Sókei szent atyáéhoz, Nicsijóéhoz, Szeisinéhez, Korinéhoz vagy Dzenkóéhoz. Ha csak egy kicsit is elengedte magát, mintha azon nyomban magára öltötte volna valamelyikük arckifejezését.

Ő maga más arccal szeretett volna tengerre szállni, mint a többiek, akiket ismert. Természetesen nem tudta elképzelni, hogy milyen legyen az arca, de azt tudta, hogy egészen másnak kell lennie, olyannak, amilyen egy mélyen hivő tengerre szállóé. Ha már mindenképpen tengerre kell szállnia, legalábbis ami őt illeti, ilyen arckifejezéssel szerette volna megtenni.

Ám amint eljött a tizedik hónap, és a tengerre szállás napja alig egyhónapnyi közelségbe került, Konkóbó megint másképp gondolt a szeme előtt megjelenő tengerre szállók arcára. Elég nagy fordulat volt ez. Konkóbó ugyanis most már úgy gondolkozott, hogy ha lehetne, szívesen hasonlítana bármelyikükhöz. Ősz kezdetéig idegenkedett önmagától, mert úgy érezte, hogy az arca bármelyikük arcához könnyen hasonlóvá válhat, most azonban, épp ellenkezőleg, ha lehetett volna, bármelyikükhöz szeretett volna hasonlítani. És amikor ezt szerette volna, rájött, milyen könnyelmű gondolat volt azt hinnie, hogy ezt könnyedén megteheti, és megértette, hogy nem olyan egyszerű felölteni a mások arckifejezését.

Konkóbó arra gondolt, milyen jó lenne, ha most ő is meglátná a Fudaraku-paradicsomot. Jusin vagy Bonkei normális emberére nem is emlékeztető, kékes fényt árasztó szeme is irigylésre méltó volt. Irigyelte Szeisin szent atya arcát is, melyen az tükröződött, hogy végre egyedül maradhat, sőt irigyelte Nicsijo arcát is, amely zord volt, mintha valami ellen küzdene, és amely hirtelen elváltozott, amikor Nicsijo fél lábbal a tengerbe csúszott. Bár kívánta Sókei szent atya csendesen méltóságteljes arckifejezését, ez elérhetetlen volt, de még a két fiú arckifejezése is elérhetetlenül távolinak tetszett a magaféle ember számára. De mégis, hogy lehet az, hogy ilyen fiatal létükre annyira csendes és beletörődő volt az arcuk?

Konkóbónak most már mind több és több látogatót kellett fogadnia. Nem tudott odafigyelni arra, hogy ki milyen ügyben jön hozzá. Más töltötte be a lelkét, és ereje sem volt hozzá, hogy a látogatókkal foglalkozzon. Konkóbót a kispap mindennap a templom főépületében levő ezerkarú Kannon istennő elé vezette, és ő szinte egész délelőtt ott ült. A látogatók egyre jöttek, egyik a másik után. Konkóbó egyetlen szót sem szólt hozzájuk. A látogatók természetesnek vették, hogy Konkóbó egy szót sem szólt, hiszen végül is búcsúzni jöttek, sőt úgy érezték, hogy az efféle búcsúnak így kell történnie, ezért egy cseppet sem tartották különösnek Konkóbó hallgatag viselkedését.

Konkóbó egyáltalán nem fogott fel semmit, bármit mondtak is az előtte elvonuló látogatók, halkan mormolta az imákat, vagy ha nem ezt tette, a jororiéhoz hasonló szemmel meredt a sötét szentély egyik sarkába.

Amikor eljött a tizenegyedik hónap, Konkóbónak teljesen megszűnt az időérzéke. Reggel, amint felébredt, mindig hívta a fiatal papot, Szeigent, és azt kérdezte: „Nem ma van a tengerre szállás napja?” Mikor megtudta, hogy aznap még nem száll tengerre, megkönnyebbülten emelte fel a fejét, és a fehér kavicsos kert fáinak irányába nézett. Szemébe zárva a fák zöldjét, a kertbe nyúló hamanomijai tengerpartról idehallatszó csendes hullámverést hallgatta. Ekkortájt fordult elő Konkóbóval először, hogy a fákat nézte, és a hullámok morajlását hallgatta. Füle és szeme hosszú időn keresztül zárva volt ezek előtt a dolgok előtt.

Egy ragyogóan tiszta őszi napon Konkóbó szokás szerint Szeigent hívta, és megkérdezte tőle, hogy nem ma van-e a tengerre szállás napja. Akkor a fiatal pap azt válaszolta: „A mai nap tizenhatodik órájában el méltóztatik hagyni a templomot.” Konkóbó egyszerre felszökkent, de rögtön visszaült. És azután, mintha elszállt volna a testéből minden erő, mozdulatlan maradt. Egyszerűen nem tudott megmozdulni.

Egy kispap nézett be, és jelentette, hogy a Nacsi-vízesések környékéről jöttek búcsúztatók. Azután megint bejött valaki, és jelentette, hogy megérkezett a szertartásban segédkező pap.

Ekkor kezdett Konkóbóhoz elhatolni a templomi lárma. A papok segédletével ruhát váltott, s azután néhány ember által vezettetve belépett a főépületbe, ahol mindennap kivétel nélkül, amióta a templom szolgálatában állott, a szertartásokat végezte. Konkóbó csak ekkor emelte tekintetét csendesen a szentély istenségeire, az ezerkarú Kannonra, a jobb oldalon elhelyezkedő Indrára, a bal oldalon álló Brahmára, az isten testőrére és a többi szoborra, lassan körbejártatta rajtuk a szemét, és hosszú ideig bámulta őket.

Konkóbó teljesen a papok irányítása szerint mozgott. Imádkozott a legfőbb Buddha-szobor elé járulva, azután visszatért a helyére, és a Buddha-szobrokra függesztette a tekintetét. A keskeny szentélyt betöltötte a tömjénfüst, s mivel a sok pap nem fért el mind a főépületben, soraik a folyosótól egészen a kert végéig kígyóztak. A szentélyben folyó imádság hangjai körbefonták az egész templomot.

Dél elmúltával Konkóbó elhagyta a főépületet. Azután a fogadószobában teát ivott társaival. A száznyolc kis követ, melyek mindegyikére Szutra-jelek voltak írva, egy zsákba gyűjtve a folyosóra hozták. Egymás után hordták be mindazt, amit Konkóbó mellé a hajóba tesznek, néhány tekercs Szutrát, egy kis Buddha-szobrot, ruhaneműket, személyes holmikat, és miután a papok mindent átvizsgáltak, végül előhoztak egy hordozódeszkát, amin mindent a tengerpartra visznek. A hordozódeszka nagyon laposnak tűnt. Konkóbó úgy érezte, a papok és a hordozódeszkát vivők modora rendkívül nyers, és haragudott érte, de nem volt hozzá kedve, hogy szóljon.

A jelzett időnél, vagyis négy óránál egy kicsit korábban hagyta el a templomot. Az erős nap olyan vakítóan tűzött Konkóbó szemébe, mintha nem is késő ősz lett volna. A templom környékétől le a tengerpartig mindenütt emberek álltak. A nézők tömegében Konkóbó az őt körülvevő csoporttal együtt kilépett a főkapun, és a tengerpart fehér homokja felé indult. A nézők követték Konkóbó csoportját.

Konkóbó úgy érezte, mint annak idején Nicsijo szent atya, hogy a hajó, amibe szállnia kell, kisebb, mint bármelyik szent atyáé, aki eddig tengerre szállt. „Miért csináltak ilyen kis hajót?” – gondolta. Ráadásul még kikötőhelyet sem készítettek, a hajó a kísérők három hajójával együtt úgy hevert a parton, mintha csak a hullámok vetették volna oda. A kísérők hajói jóval nagyobbak voltak.

Konkóbót rögtön besegítették a hajójába. Miután elhelyezkedett, a segédek egy nagy fadobozt hoztak, és ezzel teljesen beborították. Ez is felkeltette Konkóbó haragját. „A lakóhajókban először mindig a hajókabint készítik el, és az ember csak azután lép be oda. Most meg épp fordítva csinálják” – gondolta.

Kalapácsütések hangzottak, ahogy a kabint a hajóhoz erősítették, de a kopácsolás egy idő múlva abbamaradt. A szabályos, négyszögletű kabinban teljes volt a sötétség, de nemsokára az egyik oldalán kívülről ajtót nyitottak, és különféle holmikat kezdtek beadogatni. S miután mindez véget ért, a segédkező papok felkérték Konkóbót, álljon a kabin elé, és üdvözölje a búcsúztatókat. Konkóbó az utasítás szerint előjött a kabinból, és a hajó peremére állt. A tömeg moraja felerősödött, és záporoztak a pénzérmék a hajó peremére meg a tengerpartra. A gyerekek azután egymással versengve szedegették fel a pénzt. Konkóbó rögtön visszamenekült a kabinba. Aztán hosszú ideig ismét a sötétben kellett ülnie, mindaddig, míg fel nem állították az árbocot, és fel nem húzták a vitorlát, melyet a Buddhához szóló fohász díszített. Úgy tűnt, hogy mindez esetlenül és vontatottan történik.

A hajóra szállás után körülbelül egy-két óra elteltével Konkóbó érezte, hogy a hajó minden előzetes jelzés nélkül megmozdul. Érezte, hogy a hajót óvatosan a tenger felé tolják, a hajófenék csikorogva csúszik az apró parti köveken. Gondolta, hogy kinéz. De akárhol nyomkodta is, a kabin fala sehol sem engedett. A röviddel előbb nyitott ajtó is szilárdan zárva volt, hiába nyomta, feszítette, meg se reccsent.

Mikor nemsokára meghallotta a révész evezőinek csobbanását, fellélegzett. „Még nem vagyok egyedül” – gondolta. Cunakiri szigetéig a révész vezeti a hajót, és amikor odaérnek, akkor hagyják magára, rábízva, a tenger hullámaira.

A hullámok hangja egybeolvadt a harangzúgással. Ha erősebben hallgatódzott, kivehette a harangok hangjába keveredő imaszót is. De az ima hangjait szüntelenül elnyelte a hullámok robaja, az ima időnként hirtelen felerősödött, mint valami ünnepi zsibongás, de rögtön megint semmivé foszlott.

Amikor Cunakiri szigetéhez érkeztek, Konkóbó egy kis rést fedezett fel a kabin egyik falának pereménél, és az arcát odanyomva megpróbált kilesni rajta. Ameddig csak a szem ellátott, a végtelen tenger háborgó fekete hullámai vették körül.

– Isten veled, szent atya! – hallotta váratlanul a révész hangját a kabin tetejének irányából. Konkóbó nem értette, miért búcsúznak tőle. Az eddigi tengerre szállások alkalmával a hajó egy estét Cunakiri szigeténél töltött, ahol a tengerre szálló elbúcsúzott a kísérőktől is, azután jókor reggel onnan bocsátották útjára.

Konkóbó olyan hangosan kiáltott, hogy maga is meglepődött. Azt kérdezte, hogy nem kell-e a hajónak itt töltenie az éjszakát. Kiderült, hogy viharosra fordult az idő, és a kísérők félnek, hogy nem tudnak majd visszatérni a partra, így aztán jobbnak látják, ha lemondanak arról, hogy itt virrasszanak egész éjjel, és rögtön elvágták a horgonykötelet.

Konkóbó valamit kiabált tiltakozásképpen, de úgy tűnt, hogy a révész már partra ugrott, mert Konkóbó nem kapott választ.

A hajó hevesen himbálódzni kezdett. Konkóbó, szorosan a réshez tapasztva az arcát, kinézett. Nem látott mást, csak a rövid idő alatt még nagyobb sötétségbe burkolódzó tengerfelszínt és a vadul csapkodó, nyugtalan hullámokat.

Konkóbó most már teljesen elhagyatva, összetörten dőlt le kabinjában. Mihelyt ledőlt, talán az egész napi fáradság miatt is, félelmetes erővel kerítette hatalmába az álom.

Egy idő után kinyitotta a szemét, megállapította, hogy szuroksötétben fekszik, és a kabin erősen dülöngél. A viharos hullámok hol Konkóbó teste felett, hol meg alatta hallatszottak.

Konkóbó felült, és hirtelen tiszta erőből a kabin deszkáihoz vágta magát. Mióta csak megszületett, nem bánt ilyen kegyetlenül a saját testével.

Őrjöngve ötször, hatszor is megismételte ugyanezt, és végül érezte, hogy a kabin egyik oldala megreccsen, és kimozdul a helyéből. Ám ebben a pillanatban szörnyű erővel tört a kabinba a tengeri szél és a vízzuhatag. Mivel a szél a kabinba kapott, a hajó teljesen oldalra fordult. A következő pillanatban Konkóbó érezte, hogy testét, akár egy pihét, kegyetlenül dobálja a tenger.

Egy szál deszkába kapaszkodva egész éjszaka a tenger felszínén lebegett. Amint hajnalodni kezdett, közvetlenül a szeme előtt feltűnt Cunakiri szigete. Gyerekkorában sokat utazott a kisui tengeren, és ez most hasznára vált, megmenekülhetett a vízbefúlástól.

Konkóbót aznap déltájban Cunakiri szigetének kopár partján a deszkával együtt vetette partra a víz. A halott módjára heverő testet alkonyatkor fedezte fel az egyik pap, aki előző nap kísérőként jött el Konkóbó búcsúztatására a szigetig. A tenger erősen hullámzott, ezért a kísérők mind a szigeten gyűltek össze.

Konkóbót a parton megetették. Azalatt a papok fejüket összedugva, hosszasan tárgyalták az esetet, végül egy halásszal hozattak egy hajót, abba ismét berakták Konkóbót. Akkorra Konkóbó többé-kevésbé már magához tért, és amikor a hajóba tették, alig hallható hangon segítségért kiáltott. Néhány pap bizonyosan hallotta Konkóbó hangját, de nem fogták fel, hogy mondott volna valamit.

Azután egy időre otthagyták a hajót úgy, ahogy volt. Az emberek mindezt szó nélkül figyelték.

Ekkor a fiatal pap, Szeigen mintha valami mást olvasott volna le mestere ajkáról, mint imádságot, és közel hajolt a szájához. De semmit sem tudott kivenni. Szeigen ruhájából papírt vett elő, és az ecsetkészlettel együtt a mester elé tette.

„A hórai paradicsom a testben lakik, ha a szív csak a tiszta földre gondol, az maga Buddha.”

Konkóbó remegő kézzel ezt a szöveget írta le. Csak nehezen lehetett kivenni az írását. Azután kis szünetet tartva folytatta, most is bizonytalanul vezetve az ecsetet.

„Aki Kannon után vágyakozik, nem gondol a Fudarakura, aki a Fudarakura vágyik, nem törődik a tengerrel.”

Mihelyt Konkóbó letette az ecsetet, rögtön lehunyta a szemét. Szeigen aggódott, vajon lélegzik-e még a mester, de Konkóbó szíve még dobogott, és a teste is meleg volt. Szeigen a mester írásából nem tudta világosan kivenni, miért írta ezt. A végre megtalált megvilágosult lelkiállapot kifejezésének is tűnt az írás, de épp ellenkezőleg, harag és heves tiltakozás megnyilatkozásának is.

Hamarosan Konkóbóra helyezték a sebtében elkészített kabint, és most szilárdan a hajó fenekéhez szögezték. Miután befejezték a munkát, a még élő Konkóbóval a fedélzetén néhány ember ismét a hullámok közé lökte a hajót.

Konkóbó tengerre szállása után megszűnt az a szokás, hogy a Fudaraku-templom főpapjának hatvanegy éves korában tengerre kell szállnia. Bár eredetileg sem volt ilyen szabály, úgy látszik, hogy Konkóbó tengerre szállásának közismertté vált története megváltoztatta az emberek véleményét a Fudaraku-templom főpapjának tengerre szállásával kapcsolatban. Ettől kezdve az a szokás alakult ki, hogy ha a Fudaraku-templom főpapja meghalt, az ugyancsak Fudaraku-tengerre szállásnak nevezett szertartással holttestét a hamanomijai tengerpartról a tengerre bocsátották. A Kjóhó-korszakig hét ilyen tengerre szállót tartanak számon. Mivel az esemény az illető halála után történt, a tengerre szállást is különböző évszakokban végezték. Tavasszal is, ősszel is. Konkóbó tengerre szállása után csak egyvalaki akadt, aki élve szállt tengerre, Konkóbó után tizenhárom évvel. Tenso hatodik évének novemberében Szeigen szent atya volt az. Szeigen akkor harmincéves volt, és a Fudaraku-templom krónikája szerint a szülei lelkéért szállt tengerre, de természetesen semmi támpontunk nincs annak kiderítésére, hogy milyen lehetett a lelkiállapota a fiatal papnak, aki annak idején Konkóbó tengerre szállásánál segédkezett.

Varrók Ilona fordítása

TARTALOM