Adorján Imre: A turul gyermekei, (1) Terebess Ázsia E-Tár

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Adorján Imre
A turul gyermekei
Oguz eredetmondák és a magyar népi kultúra
Fejér Megyei Pedagógiai Szolgáltató Intézet, 1998
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalomjegyzék

Bevezetés
Dede Korkut könyve
A mű felfedezése és kiadásai
Dede Korkut anonimitása
A mondák keletkezésének és lejegyzésének kora
A mű stílusa

Magyar és török eredetmondák
Emese álma

Vendégeskedés - lakoma
Bikafékezés - legényavatás
Pünkösdi népszokások
Táltos hiedelmek

A kockajáték
Lóverseny és íjazás
A megvakított egyszemű
A hős származása, neveltetése

Görög vagy szkíta forrás?
Odüsszeusz és Bejrek történetének megegyezései
Polyphémos és Tepegöz történetének megegyezései

Gyermekkori eljegyzés
Jegyajándék
Menyasszony kikérés, álmenyasszony
A szeretet próbája
Átváltozások
A török népdalok és az erotika

Gyász, halottsiratás, sírjelek
A leány- és halottsiratók kapcsolata
A halottsiratók és a gyász sajátos szokásai
A siratók mint népi alkotások, versformák
Lovas, zászlós temetés, fejtől- lábtól való sírjelek

Irodalom

A szerző merész, de szép vállalkozása az oguz eredetmondák és a magyar népi kultúra érintkezési pontjainak felvázolása.

Adorján Imre pontosan tudja, hogy a népi kultúra egyik legérzékenyebb pontjára tapintott: ez pedig a folkloristákat különös lázba hozó eredetmondák kérdése. A kötet vezérfonalát a Dede Korkut könyve, az oguzok eredetmondáit elbeszélő, a 14. századig szájhagyomány útján terjedő történetek adják, melyeket joggal tekinthetünk a törökök legbecsesebb kincsének. Az "elbeszélő" Dede Korkut - Korkut Apó - nemzeti hős, a népi kultúra fényes bölcsességgel felruházott alakja a törökök körében prófétaként tisztelt személy, akinek sírja kegyhelyként szolgál a Szír-darjától Anatóliáig.

A 12 elbeszélést tartalmazó művet Drezdában fedezte fel 1815-ben Fleischer. A mű nyelvezetéből ítélve Azerbajdzsán felől került a 16-17. században az Oszmán Birodalom területére. Törökországban 1916-ban jelent meg nyomtatásban először, majd az írásreformot követően 1938-ban. A kritikai kiadást Muharrem Ergin török kutató 1958 és 1963-ban jelentette meg. Ez lehetne az alapja egy magyar nyelvű kiadásnak is. Német nyelvre 1958ban, angolra 1974-ben fordították. Érthetetlen, hogy magyar nyelven miért nem jelent meg idáig holott az összehasonlító kutatás - különösképp a néprajztudomány szokáskutatása venné jó hasznát. Adorján Imre írása azokat az érintkezési pontokat sorolja, ahol úgymond összecseng a törökségi kultúra és a magyar népi kultúra. Mindenek előtt a néphit kínál számos lehetőséget, de a népszokások, a gyermekfolklór és a népi kultúra más területe is megőrizte az ősi műveltség számos elemét. Hangsúlyoznunk kell: elemét, egy-egy töredékét, amely az idők folyamán új közegben átalakulva a folklór egy-egy területének sajátos műfaji keretében ágyazódva éli az életét. De az avatott szem és az értő fül felismeri így is. Adorján Imre kiválóan ismeri a magyar szakirodalmat is, hivatkozásai pontosak, szakszerűek. Munkáját hézagpótlónak tekintheti a folklórkutatás, de mivel témájában érdekes, stílusában olvasmányos, a könyv nemcsak kutatóknak, hanem a török és magyar népi kultúrát egyaránt szerető és befogadni képes olvasóknak is ajánljuk.

Bartha Júlia
etnográfus

Bevezetés

A keleti kultúrák ismerete nem tartozik az általános magyar műveltség körébe, sőt még a művelt emberek is csak hiányos ismeretekkel rendelkeznek ezen a területen. Igaz, a magyar értelmiség ezért nem hibáztatható, mivel sohasem a súlyának és jelentőségének megfelelően tanították és tanítják az iskolai tananyagban - az oktatás legalsó szintjétől a legfelsőig - ezeket az ismereteket. Ennek következtében a keleti és ezen belül a török kultúra nem szerepelhet a magyar köztudatban fontosságát megillető arányban.

Őstörténetünk kutatása minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy a magyarság egyrészt török népek szomszédságában, másrészt azokkal együtt élt, nemcsak a honfoglalást megelőző korokban, hanem azt követően is.

A magyarok honfoglalás előtti bolgár-török kapcsolatait, "helyesebben az együttélést, nyelvünk mintegy 280-300 török eredetű jövevényszava adatolja. Ez a régi, honfoglalás előtti török eredetű szókincs hosszan tartó együttélést bizonyít. Uráli eredetű alapszókincsünkhöz viszonyítva a régi török kölcsönzéseink aránya magas. Tekintettel kell lennünk arra, hogy ezer évvel korábban a török eredetű szavak aránya magasabb volt, azóta sok régi török szó kiveszett nyelvünkből. A magyar fejedelmi nemzetségben gyakoriak a török személynevek. A kútfőkben megemlített magyar fejedelmi címek török eredetűek, és a honfoglalás kori hét ismert törzsnevünk közül ötnek neve török, és a törökség körében kialakult törzsnévadás szabályainak felel meg. Az egy évezrednél is régebbi török kapcsolatainkban a bolgár-török hatás dominál. Bolgár-török népek éltek a Kaukázus előterében, a délorosz-sztyeppen, a Volga és a Káma egybeszakadásának vidékén, a Balkán-hegység környékén és a Kárpát-medencében." A magyarság a bolgár törökökön kívül még számos más török néppel találkozott, lépett kapcsolatba, vagy élt együtt.

Ezek a kapcsolatok jellegüket tekintve igen változatosak és eltérők voltak. Az egyszerű szomszédságtól a csatlakozott népekkel való együttélésen át egészen az oszmán-török hódoltságig számtalan alkalommal érték a magyar népet gyengébb vagy erősebb, kívánatos vagy éppenséggel nemkívánatos hatások. Nem lebecsülendő annak a történelmi időszaknak a időtartama sem, ameddig a magyarság a fent említett különféle török népekkel kapcsolatban állt. Hozzávetőlegesen Kr.u. 600-ra tehetjük az érintkezések kezdetét. Ezután kazár, kabar és más /bolgár, besenyő, horezmi/ népcsoportokkal élt együtt a magyarság. A mohácsi csatáig számos török és iráni /alán-jász/ népcsoport - mint csatlakozott nép - élt és szolgált Magyarországon, részben mint tisztségviselők, részben mint lovas-íjász katonák. A legnagyobb létszámban - mint ismeretes - a kunok telepedtek meg Magyarországon a 13. századtól. Az oszmán- törökök és segédcsapataikként a tatárok 1526-tól a 17. század végéig tartózkodnak hazánkban. Figyelemre méltó hogy a török kultúra 1100 éven át folyamatosan érintkezett a magyarral, ugyanannyi ideig , mint amennyit a magyarság - a velünk élő török csoportokkal együtt - a honfoglalás óta Európában eltöltött. Nem csoda, hogy a meglepően hosszan tartó magyar-török kapcsolat erőteljes nyomot hagyott kultúránkban.

A magyar kultúra valamennyi területén meglévő keleti és a török hatások ismertetése meghaladná egy ember erejét, tudását, képességét. Ez a dolgozat csak egy csepp azoknak a tudományos munkáknak a tengeréből, amelyek e témával ez idáig foglalkoztak. A régészet, a történelem, a néprajz, a nyelvészet és mindezek segédtudományainak hiteles eredményeit kell összevetni, hogy olyan megbízható következtetésekre juthassunk, amelyeket a művelt magyar olvasó is bizonyítottnak, igaznak tarthat.

Jó ízléssel kell válogatni egy virágcsokorba is, hiszen az sokat elárul készítőjéről, annak szándékáról, de arról is, akinek a csokor készül. Számomra könnyű volt az összeállítás, mert egy hatalmas virágmezőről tépkedhettem a legszebb virágokat, de megnehezítette a választást, hogy dönteni kellett, melyik lesz a csokorba leginkább beleillő virág és melyik vonja szépségével leginkább magára a figyelmet. Azzal is számolnom kellett, hogy a nem ismert virágszálak, azoknak sokszor szokatlan keleti illata megnehezíti a "csokor" elfogadását.
.
A dolgozat vezérfonalának - mely néha csak nagyon lazán fűzi össze a témákat - önkényesen Dede Korkut könyvét, az oguzok eredetmondáit választottam. Szeretném, ha az olvasó e mű segítségével ismerkedne meg az emberi élet útját - a születéstől a halálig - végigkísérő olyan keleti és kiemelten török szokásokkal és azok előzményeivel, melyeket egykor népünk hasonlóan gyakorolt. Dolgozatom műfaját nehéz lenne pontosan meghatározni, talán csak írásban rögzített gondolatok, melyekkel szeretném felkelteni az olvasó érdeklődését e mellőzött téma iránt.

Néhány megjegyzés a keleti, török kifejezések írásához: az arab szavakat megközelítően a magyar fonetika szerint, a török személyneveket fonetikusan, míg a törökországi helyneveket a mai török latin betűs helyesírásnak megfelelően közlöm. A lágy török g ejtése magas hangrendű szavakban a magyar j-hez áll közel, a mély hangrendűekben pedig az előtte álló magánhangzót nyújtja meg. Így a lágy török g-vel írt "beg" valójában bej-nek, az "oglu" pedig ólu-nak ejtendő. Szokatlan az i-betű, mely a mélyhangú, a magyar nyelvből kikopott velaris i hangot jelöli. A török nyelvben a magánhangzó illeszkedés szabálya nagyon szigorú, a mélyhangú szavakban - ha nem idegen nyelvől átvételek - i nem hangozhat csak i. Mint például a magyarban is helyesen: fia, férfinak, ija, és nem: fie, férfinek, ije. A veláris i hangot az orosz nyelvben az ?, a "jerü", a románban pedig az î betű jelöli.

Köszönettel tartozom feleségemnek, Berente Juditnak aki nyugodt körülményeket biztosított munkálataim idejére, a törökországi Bayburt város "szürke farkas" pedagógus közösségének, akikkel több estén keresztül beszélgethettünk Dede Korkutról és könyvéről, Ö. Bartha Júliának távoli buzdításaiért, az UNICOMP Számítástechnikai KFT. vezetőinek és segítő munkatársainak a technikai feltételekért, valamint Baráth István tanár barátomnak, aki munkáim lelkiismeretes és mindenre kiterjedő stilisztikai lektorálását végezte.

Székesfehérvár 1998
Adorján Imre

Dede Korkut könyve

A mű felfedezése és kiadásai

A bevezetés után 12 elbeszélést tartalmazó művet 1815-ben Drezdában H. O. Fleischer fedezte fel. A címe latin betűs írásban: KITÂB-I DEDEM KORKUT A LA LISÂN-I TAIFE-I OGUZAN , azaz Dedem Korkutnak könyve oguz nyelven a törzsükről. A kézirat nyelvezete az azerbajdzsáni török nyelvjáráshoz áll a legközelebb. Egyes feltételezések szerint a mű innen, Azerbajdzsánból került a 16-17. században az Oszmán birodalom területére, onnan pedig ismeretlen körülmények közt Drezdába. Először H.O. von Diez ismertette, utána TH. Nölde és W. Bartold tanulmányozta, utóbbi a Deli Dumrulról szóló történetet, orosz fordításban ki is adta. Törökországban először 1916-ban jelent meg nyomtatásban - még arab betűkkel -, majd 1938-ban az írásreformot követően Orhan Şaik Gökyay latin betűs kiadása következett. l944-ben az isztambuli Top Kapi Szeráj könyvtárából is előkerült egy töredék, melyet Ridvan Nafiz ismertetett. A Vatikáni Könyvtárban 1950-ben Ettore Rossi olyan Dede Korkut kéziratot fedezett fel, mely a drezdai könyv 12 történetéből hatot tartalmaz /1. 2. 3. 4. 7. és 12./ Ezután Muharrem Ergin török kutató 1958-ban és 1963-ban készítette el a művek kritikai kiadását. Németre Joachim Hein /1958/, angolra Geoffrey Lewis /1974/ fordította. Magyarul mind ez ideig nem jelent meg, sőt utalások sem találhatók létezésére, hacsak a Magyar Néprajzi Lexikon "szeretet próbája" címszó alatt közölt egyetlen mondata annak nem tekinthető. A szakcikk azonban a Dede Korkut különböző nyelveken már megjelent fordításairól nem tesz említést. A történetek ismeretében fellelhetjük azokat a magyar népszokásokat, amelyek ismeretesek voltak már az oguz törökök körében is. Dede Korkut történeteit ugyanúgy használhatnák a magyar néprajz kutatói hiteles forrásként, mint ahogyan azt török kollegáik már régóta teszik.

Dede Korkut könyve Törökországban 1976-ban vált nemzeti közkinccsé, ahol az oktatásban ma középiskolai tananyag.

Dede Korkut anonimitása

Dede Korkut, azaz magyarul Korkut Apó személye - akárcsak a magyar Anonymusé - ismeretlen. Igaz, Anonymus gesztája keletkezésének korát majdnem pontosan ismerjük, a benne leírt mondák történelmi hátterét, helyét és idejét azonban hitelt érdemlően nem tudjuk meghatározni. "Ősgesztánk" a mai napig nem került elő.

Dede Korkut személye népmondai alakká vált a törökség körében. A róla szóló mondák szerint művelt költő és jogász volt, aki 295 évig élt, hogy a törökök körében a Próféta követeként az iszlám hitet elterjeszthesse. Síremlékét látogatják a Szír-Darja mellett Dzsebel-i-Erbain-ban ugyanúgy, mint Anatóliában Ahlat-ban és Bayburt közelében Masat faluban. Emlékét nagy tisztelettel őrzik, de mint ahogyan élete, úgy halálának, temetésének időpontja és helye sem ismert.

A ravasz, csavaros észjárású Dede Korkut alakját az eredetmondákban misztikus fény övezi. Az oguzok, ha bajba kerülnek - akár az egész közösség, akár csak egy család közülük - azonnal őt keresik meg, elhívják, tanácsot kérnek tőle, vagy éppenséggel felkérik valamilyen bonyolult ügy megoldására, elintézésére. Életkora sem határozható meg, mert fiatalosan gyors, fürge, ugyanakkor a harcokból, csatározásokból feltűnő módon kivonja magát. A történetek végén mindig ő az, aki összefoglalja az eseményeket és áldást oszt. Tulajdonságai és az oguz közösségben betöltött szerepe alapján úgy tűnik, olyan sámán, (táltos, a török nyelvekben: bakí, kám stb.) aki nem tartozik egyetlen nemzetség kötelékébe sem, hanem az egész közösség szellemi vezetője, szava parancs, "áldása áldás". Ő énekli meg a nemzetségeket, énekét kobozzal (kopuz) kíséri. Főként a szájhagyomány, de a később keletkezett, többé-kevésbé megbízható írásos források is említenek - még az oguzok iszlámra térése után is - olyan "szent embereket", derviseket, akik muzulmánságuk mellett igen sok régi hiedelmet, sőt gyakorlatot megőriztek és terjesztettek a törökök sámánizmusnak nevezett korábbi vallásából. Dede Korkut személyét és szavait alighanem a későbbi redakciók alakították az iszlám számára elfogadhatóvá.

Dede Korkut nevében, a Dede kifejezés újabb keletű, a régebbi oguz mondákban nem is szerepel, csak Korkut-nak nevezik, pár esetben Korkut Ata-ként is említik. Dede Korkut könyvének drezdai kéziratában a név előfordulásainak száma és variációi: 4 Korkut Ata , 29 Dede Korkut, 21 Dedem Korkut, 19 Dede, és 1 Dede Szultán. A Korkut Ata írásmód csak a mű elé betoldott bevezetésben fordul elő. Mind a drezdai, mind a vatikáni kézirat címében Dede Korkut alakban írták.

Muharrem Ergin professzor török kutató azt javasolja, hogy a témával foglalkozók használják egységesen a Dede Korkut nevet. Ebben a dolgozatban tanácsát igyekszünk megfogadni.

A mondák keletkezésének és lejegyzésének kora

A történetek hősei mondabeli alakok az oguz törökök történelem előtti korából. A Belső- Ázsiában talált türk felíratok szerint, az ősi törökség két nagy csoportja a türk és az oguz. Bölcs Tonjukuk felirata Kilenc-Oguz törzsszövetséget említ. A türk megnevezés az egész törökség összefoglaló nevévé vált. Az oguz-török ág az Altájtól a Turáni Alföldön keresztül vándorolt Irán és Anatólia felé. Mai leszármazottjaik a türkmenek, azerbajdzsánok és nagyrészt a törökországi törökök is. Az oguzok egy része a Kárpátok előteréig is eljutott, ők az Árpád-kori Magyarország történelméből ismert uzok. Legjelentősebb törzsük: a szeldzsuk vagy másként szelcsük, akik a 9. században meghódítják Horezmet, és megdöntik Gazne urainak hatalmát. /Horezm, a Kaszpi -tenger keleti partján, Gazne a mai Afganisztán területén található/. Amikor elérték Bizánc akkori határát, birodalmat és dinasztiát alapítottak. 1071-ben Malazgirt-nál megverik a bizánci sereget és Konya /Ikonium/ székhellyel megalakítják az Anatóliai Szeldzsuk Szultanátust. Ez az állam folyamatosan befogadta és szolgálatába állította a keletről érkező újabb oguz-török türkmen törzseket, többek között a Kaji törzset is, melyből később az Oszmán uralkodók ősei származtak.
Dede Korkut könyvének előszavában a kaji törzsről így ír:

"Így szólt Korkut Apó: Végül a kánság ismét Kaji-ra esik, senki se szakítsa ki kezéből, míg a végső idő el nem jön, s míg az utolsó ítélet be nem következik. Az Oszmán nemzetségre gondolt és lásd: virágzik ma is !"

Ez a rövid idézet a lejegyzett mű korának meghatározásánál többet is elárul. A mondákat leíró ismeretlen az oszmánok "őstörténetét" is ismerteti azáltal, hogy az oguz nemzetségek eredetmondái közé egy olyan történetinek tűnő megállapítást is lejegyez, mely nyilvánvalóan nem igaz, és amit semmiféle más forrás nem igazol. Nevezetesen, hogy a kánság ismét Kaji-ra esik! A kaji törzs sohasem nyert Oszmán előtt vezető szerepet az oguz-törökök közösségében. Hagyományosan nomád életmódját folytatta mindaddig, míg a Konjai Szeldzsuk Szultánság ki nem rendelte a nyugati határ védelmére. A kaji törzs és élén Oszmán csak akkor tudott a színre lépni, amikor a szeldzsuk hatalom bomlása felgyorsult.

Dede Korkut elbeszéléseiben az események helyszíne nem határozható meg minden esetben pontosan, de meghatározhatók a Kaukázus és az attól délre elterülő vidék /Derbent, Bayburt ma is ismert/, valamint Délkelet - Anatólia, a Tigris és az Eufrátesz folyók közti terület /Amid, ma Diyarbakir város/. Mind az észak-, mind a délkelet-anatóliai területek megfelelnek az oszmánok kaji nevű oguz törzse vándorlási területének. A kaji törzs Erzincan környékén nomád életmódot folytatott, majd pedig Dzsingiz kán halála után, (1227) amikor megszűnt a mongolok délnyugati irányú terjeszkedése, továbbá amikor az anatóliai szeldzsukok súlyos vereséget mértek a nagyhatalmú Horezm sahra, - aki egész Nyugat- Perzsiát uralta, - alkalmuk nyílt arra, hogy elhagyják a barátságtalan kelet-anatóliai hegyvidéket és lehúzódjanak kelet felé, a Tigris és az Eufrátesz által határolt termékeny vidékre.

Mivel a Dede Korkut drezdai kéziratának előszava megemlíti az Oszmánok őseit, a Kaji törzset - ez a 13. században még jelentéktelen oguz törzs csak ekkor bukkan fel Anatóliában - de csak a század legutolsó évtizedében kap szerepet, ezért a Dede Korkut nevéhez kapcsolódó történeteket legkorábban a 14. században jegyezhették le. A történetekben szereplő hősök neve és a lejegyzett közösségi szokások azonban jóval korábbi időkre mutatnak. Ezt igazolja, hogy a szereplőknek csak egy feleségük van, az asszonyok a férfiakkal majdnem teljesen egyenrangúak, szabadon szólhatnak, ha szükséges lovagolnak, harcolnak, a férfiak esetenként még bort is isznak. Ezek a magatartás-formák az iszlám felvétele előtti időkre utalnak. A személynevek között kevés, az iszlám vallás szerint elfogadható, kanonizált (Mohamed, Ali, Aisa, stb.) vagy e hitről bizonyságot tevő (Abdullah, Nureddin, stb.), sőt arab név is alig fordul elő. A legtöbb személynév a török nyelvben "beszélő név".

Mindezek azt bizonyítják, hogy a történetek a törökök iszlámra térése előtti időkben gyökereznek. Az iszlám szövegrészek jól érzékelhető, erőltetett betoldások. A lejegyzéskor ügyes szerkesztői taktikával foglalták írásba az ősi, pogány szájhagyomány útján terjesztett mondákat, biztosítva ezzel megmaradásukat.

A Dede Korkut művével foglalkozó európai kutatók máig vitatkoznak arról, hogy mikor keletkezhettek a mondák. Egyes nyugati tudósok időszámításunk előttinek vélik, a török szakemberek pedig Kr. u. 8-12. századinak tartják azokat.

A mű stílusa

A könyv műfaji szempontból nehezen határozható meg. Bár hasonlít a hősi énekhez, a desztánhoz a verses és a prózai szövegek váltakozása miatt mégsem azonosítható azzal. Ez a formai megoldás olyan műfajra utal, amelyben a 16-17. századi oszmán-török történetírók alkották műveiket /Kemalpasazade, Lutfi pasa, stb./. A történetek fűzése azt is elárulja, hogy a mű korábbi forrásokból szerkesztett. Azt sem lehet biztosan megállapítani, hogy a prózai vagy a verses részek őriztek-e meg többet az eredeti, az iszlám felvétele előtti forrásból. Terjedelme meghaladja a különféle stíluscsoportokba sorolható népballadákét is. A drezdai kézirat címe alapján meghatározása: kitáb, azaz "könyv", "írásmű".

A könyv nem kifejezetten az udvar, a diván előkelőségei számára készült, ugyanis a verses részek költője nem a perzsa klasszikus metrikus kötött formákat alkalmazta, amely az Oszmán-török korban a magasabb udvari körökben igen elterjedt volt. A Dede Korkut írója, lejegyzője, a török hangsúlyos verseléssel élt, ami sok tekintetben megegyezik a magyaros verseléssel.

Példák a fentiekre:

Kara tirnak / ag yüzüme / çalayim mi?              4+4+4
Hol lakik kend / Húgomasszony / Komáromba

Bunalmişsin / sana n'olmus?
Çal Kiliçin / yettim Kazan!

Anyám, anyám / édesanyám,                                4+4
Gyulainé / édesanyám!

Gelen kâfir / menimdir men / yarayin.                 4+4+3
Bús az idő / bús vagyok én / magam is.

Anam atam / verdigi,                                                4 + 3
Göz acuban / gördügüm,

Kecskeméti / csárdában
Három betyár / magában.

Természetesen más prozódiai elemek is találhatók a műben, szótagrím sorközben/figura etimologica/, ugyanez sorkezdőként /alliteráció/, valamint kettős alliteráció és sorvégi ragrímek. Ezek egyike sem idegen a középkori magyar verseléstől.

Magyar és török eredetmondák

Dede Korkut könyvében a Deli Dumrul mondája - hasonlatosan a többiekhez - így fejeződik be:

Dede Korkut jött, a törzset megénekelte, a leszármazást elénekelte:...Áldást mondok Kánom:
Hazádnak fekete hegyei le ne omoljanak!
Terebélyes fádat az árnyatadót ki ne vágják!
Szakadatlan folyó szép vizeid ki ne száradjanak!...

Az Oszmánok egyik misztikus eredetmondája alapjában hasonlít az oguz eredetmondák befejezésében olvasható "Korkut Apó áldására", ugyanakkor a "klasszikus" ókor sokkal régebbi és ismert képeit is felhasználja. Arról számol be, hogy Oszmán a híres Sejh Edebáli-nál (1206-1326 ?) tett látogatása során azért nem feküdt le a heverőjére, mert a helyiségben egy szent könyv is volt, a Korán és így a fekvést illetlennek tartotta volna. Ezért hát térdelt, de így is elszenderedett és álmot látott. Ágyékából egy hatalmas fa nőtt, melynek ágai három kontinensre terjedtek ki.

A török népszokásokban megőrződött a "termékenységet és szerencsét hozó" fa kultusza, mert napjainkban is a szerencsés házasságot többek között - főként Kelet Anatóliában - olyan mágikus cselekedettel is biztosítani kívánják, melynek keretében a vőlegény rokonai és barátai a lakodalom napján egy kertbe fát ültetnek, melynek - ha gyümölcsfát ültettek - első termését annak a házaspárnak adják, akinek az esküvője napján a fát ültették.

A fa kultuszának - amellett, hogy mitológiai eredetük azonos - az idők során több ága keletkezett. Az egyik a legősibb a sámán-kultusz világ- és életfája, amellyel most itt nem foglalkozhatunk, a többiek az előbbinek továbbfejlesztett, de egyes vonásaiban szűkített főként az ember teremtésével, a szaporodással, a termékenységgel, valamint az egészséggel és a szerencsével kapcsolatos mitologikus fák. Mind a sámán-, mind a többi élet- és világfa- kultusz jellemző volt a korai magyar és török kultúrára, nyomai felbukkannak mindkét népi kultúrában ma is.

A Radloff lejegyezte tatár monda szerint: "a föld köldökén, mindennek a középpontjában áll a minden fa közt legmagasabb, egy óriási fenyő" Az oszmánok (törökök) tubafája az ég közepén emelkedik. Az altáji tatár mondában: "a földből növő ágatlan fának Isten akaratára 9 ága nőtt, minden ága alatt egy ember lett, és ezekből 9 nép keletkezett" A jakutok szerint: "a föld sárga köldökén áll egy buja 8 ágú fa". Az első ember egyszer tudni akarta, hogy miért van ő e világon. A nagy fához ment, melynek teteje áttört a "három rétegű égen". A fa hirtelen kinyílt, a nyílásban egy női lény övig megjelent és megmondta neki, hogy azért jött a világra, hogy az "emberi nem ősatyja legyen". Egy másik változat szerint: az óriásfa hét ég fölé nyúlt. Egy fehér ifjú jött a világra, aki odalépett a fához, amelyben úrnője, az ő fájának (a szerző kiemelése) és lakóhelyének istennője volt és az ifjú asszonyt akart magának. A fából "övig látható női lény jött elő, a melle meztelen volt és az ifjúnak nyújtotta. A tej élvezete után ereje megszázszorozódott." A monda harmadik változatában a fa törzséből kiemelkedő istennő, akinek "két melle olyan nagy, mint két tömlő", közli az "egyedülálló emberrel", hogy atyja Ar-tojon (főisten) s anyja Kübei-Khotun (úrnő) akik őt azért eresztették a földre, hogy az emberek ősatyja legyen.
Az előbbi mitikus hagyományok megegyezései, Berze Nagy János szerint:

1. Az istennő a világfában lakik, melyből kiemelkedik, vagy amelybe visszahúzódik s azzal mintegy azonos.
2. A világfa és az istennő birtokában van a halhatatlanság és a jólét minden eszközének.
3. A kettő együtt gondviselő anyja, kezdete és forrása minden életnek és termékenységnek.

A fa kultuszával összefüggő egyes népszokásainkról így ír Berze Nagy János:
"A mohácsi magyar katolikusok régi lakodalmaikban a menyasszony számára termőágat készítettek s készítenek kivételesen egy-egy háznál ma is. Keresnek egy olyan öreg fát, amelynek a törzsén egy helyből ujjnyi vastag hármasság nőtt ki. Ezt a részt a fa derekából úgy fűrészelik ki, hogy a törzsnek az ágakkal összenőtt része egy darabban maradjon. Ennek...kerek fatalpat készítenek. Ez az állványa. Az ágakat végig téli zöld vagy cédrus ágacskákkal födik be. Az ágak végére almákat, ezekbe aranyozott meggyel díszített tollcsévéket tűznek. Az almákba az ágak meghosszabbítása végett hosszú rozmaringszálakat szúrnak. Ezeket színes pamutból készült dísszel, művirágokkal és búzakalászszerű virágokkal ékesítik. A rozmaringszálak végeit színes szalaggal egybekötik. Ezt a vázat fánktésztából sütött, - átlyuggatott, cérnával egymáshoz kötött - kocka alakú lapokkal befödik...aszalt szilvából, cseresznyéből, meggyből, pattogatott kukoricából füzéreket akasztanak, amelyek az egész termőágat körülveszik...a füzérekre mézeskalácsból szívet, babát, s lovat kötnek, a tésztalapok lyukaiba pedig aranyozott diót és szilvát dugnak....A termőág belsejében a talpba gyertyát erősítenek, amelyet vacsora után akkor gyújtanak meg, amikor a menyasszony házából a vőlegény házához indul a zenés menet.
A "termőág" rokonait másvidéki magyar lakodalmakban is megtaláljuk. A Heves megyei palócoknál a vőfély ág-bogostul levágott rozmaringot tart a kezében... A hétfalusi csángóknál a borica-táncnál szerepel a levágott fenyőfa ágas hegye, melyet színes papírral, aranyozott almával és dióval díszítenek fel. A mohácsi termőágra emlékeztet még az Udvarhely megyei székelyek prémes-e. Szilva, meggy vagy kőrisfának 5-7 ágú gallyát kürtős- kalácsszerűen tésztával becsavarják, a gallyak végére néhol rózsát, madarat is formálnak s kemencébe teszik sülni. Sülés után a gallyat a prémesnek már szintén kisült, cipónagyságú aljába szúrják, cérnára fűzött csörögével, pattogatott kukoricával behálózzák, s színes szalagokkal összekötik Az ágak végére virágcsokrot kötnek, hegyére dió nagyságú és alakú, zsírban sült fánktésztát tűznek, a középső ág végére pedig - ha már nem volna - madarat csinálnak. Amikor a násznagy megkapja a prémest, az új párnak kívánja, hogy adjon nekik Isten mindig ilyen "szép áldást" s asztalukról soha el ne fogyjon az "Istenadta kenyér", melynek jelképe a "prémes". A Balaton mellett lakó magyarok a lakodalmi kalácsfát úgy készítik, hogy bojtorján vagy bürök ágát tuskóba szúrják s az egészet tésztával vékonyan betekerik. Ezt az ágas-bogas lakodalmi süteményt - rámutatva mintegy a hagyomány tárgyának eredetére - életfának nevezik."
Berze Nagy János a fentieket így summázza: "Ezek az ágas-bogas, kalácsos és gyümölcsös,...madárral ellátott lakodalmi fák a világfa hagyományának magyar emlékeihez...csatlakoznak".

A török eredetmondákban tehát nem véletlenül szerepel a dinasztiák alapításával kapcsolatban a fa, mely mint "gondviselő" biztosítéka a dinasztia továbbélésének, uralkodásának és hatalma növekedésének. A magyarok egyes népszokásai töredékeit őrzik a török "gondviselő" fa mítoszának és kultuszának., melyek a házasságkötéshez, házassághoz, gyermekáldáshoz kapcsolódnak. Az Oszmán dinasztia alapításának török mondájában szereplő mitikus fájáról a dinasztia történetírói számolnak be. A magyar népi kultúrában a "gondviselő" fa már nemcsak az uralkodó dinasztia "kiváltsága", hanem - a népszokás tanúsága szerint - minden magyar családalapításának "gondviselője". Valójában minden családalapításnak a dinasztia alapítás reménységét is magában kell hordoznia.

Az "életfák" között található olyan természetű és tulajdonságú fa is, amely az egyes ember születésekor kel ki, (vagy amelyet ilyenkor ültetnek el), s annak halálával elszárad. Életjelenségei tehát megegyeznek azzal az egyénével, akihez élete kötve van. A dolgan tatárok és a jakutok - hozzátehetjük, még a magyarok is - ismerik ezt a típusú életfát. Szerintük minden sámánnak van életfája, mely akkor kezd nőni, amikor az illető a sámánkodásra hivatottá válik, de ennek halálával elpusztul. Az egyes magyar népmesetípusokban is előforduló motívum jelentkezik a magyar népszokásokban is. A felvidéki magyarság születési szokásai közt szerepel, hogy az asszony vajúdásakor az apa emlékfát ültet, s a születendő gyermek - a hiedelem szerint - akkor hal meg, amikor ez a fa kiszárad. Népballadáink közt pedig a "Kongó Jánosról" szólóban Kongó és a fa egyszerre jön a világra s egyszerre pusztulnak el, amikor Kongó Jánost az ebből a fából faragott akasztófára kötik fel.

Talán megengedhető - eltérve az eredeti tárgytól - röviden említést tenni a törökök fa-kultuszának néhány megnyilvánulásáról. Nemcsak az oguz eredetmondák áldás-szövegeiben, hanem más alkalmakkor is felhangzik - verses formában - a hősök ajkáról a fa dicsérete.

Fa, fa ha mondom neked ne szégyenkezz, fa !
Mekka és Medina kapuja fa !
Isten szavát meghalló Mózes botja fa !
Nagy-nagy folyók hídja fa !
Fekete-fekete tengerek hajója fa !
Hősök hőse Ali ökrének a járma fa !
Kétpengéjű Zülfikár kard markolata fa !..

Egy 16. századi költeményben is hasonló megfogalmazásban említi Pir Szultán Abdal a fát :

Dalolj én sárga tamburám,
Származásod fából van,
Fát ha mondok ne vedd szívedre,
Piros rózsafából van.

Ali Fatma kedvese,
Ali Zülfikárral játszott,
Düldül paripa nyerge,
Az is ismét fából van.

Fa a Kába küszöbe,
A világot ragadta meg fénye,
Hasszán, Huszejn bölcsője,
Az is ismét fából van.

Elég Pir Szultán elég !
Bánatokra balzsamot helyeznek.
Különféle gyümölcs terem,
Az is ismét fából van.

Érdekes a párhuzam a magyar Jávorfa típusú népmesék - a megölt hősnő sírján nőtt fából faragott - hangszere és Pir Szultán Abdal tamburájának dicsérete között. (a hangszer a mese végén visszaváltozik fává vagy pl. azt egy fa odvában találják meg.)

Mind a magyar Árpád- mind a török Oszmán-dinasztia eredetmondájában azonnal felismerhető közös vonás: az álom. Tüzetesebben vizsgálódva több hasonlóságot is felfedezhetünk.

Emese álma

Lengyel Dénes foglalta össze történeti mondáink keleti és mongol eredetét: "Anonymus krónikájának 3. fejezetében így beszéli el Álmos születésének mondáját: Az Úr megtestesülésének nyolcszáz-tizenkilencedik esztendejében Ügyek,...nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerben Önedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el...mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők.(Anonymus 1977. 81.) Győrffy György is rámutatott, hogy Anonymus a mondát feltehetően szóhagyomány alapján jegyezte fel..."

Álmos minden tekintetben "előkelő és nemes", ezt biztosítja az "égi", azaz a totemállattól való származása. Tudjuk, hogy a szibériai és belső-ázsiai török népek hitvilágában általános a főemberek állatőstől származtatása.

A totem állatőstől való származtatást látja Bartha Antal is az "Emese álma" mondánkban. Szerinte: "az Árpád - dinasztia eredetének képzetét a jellegzetesen fejedelmi turul - monda őrizte meg. Az Emesét álmában teherbe ejtő, kozmikus szárnyas ragadozótól eredt a fejedelmi leszármazottak dicsősége és uralkodói tehetsége...E képzet igen széles körben elterjedt. A monda jakut, burját és türk párhuzamaiban a ragadozó madár képében jelentkező kozmikus apáktól áldott állapotba került asszonyok természetfeletti képességekkel rendelkező fiakat szültek"

Hasonló Róheim Géza véleménye is, aki tömören és mégis az egész kérdéskörre kiterjedően sorolta fel - az ókortól kezdve a törökség körében is elterjedt sőt még a 14-15 században is keletkező - a dinasztia alapításokhoz kapcsolódó álmokat, melyek eredetét ő is a totem kultuszban találta.

Mandane atyjának álma Herodotosz és Ktésziász verziójában e tekintetben megegyezik: Asztüagész álmában látja leányát, Mandanét, akinek az öléből kiömlő víz az egész várost elönti, és Ázsiát elárasztja. Ktésziásznál a felnőtt Kürosznak anyja mondja el az álmot, melyet gyermeke születésekor álmodott, hogy az ágyékából kiömlő víz hatalmas folyóvá változott, egész Ázsiát elárasztotta, és a tengerbe ömlött. A kaldeusok megfejtik az álmot, amely nagy szerencsét jelent, és Ázsia legfőbb méltóságát. Asztüagész azonban Hérodotosznál még egyszer álmodik, mégpedig Mandane férjhez adása után. Ebben az álomban, melynek megfejtése a fentebbivel egyező, leánya öléből szőlőtőke nő, amely egész Ázsiát beárnyékolja...A folyót pótló fa szimbóluma reánk nézve azért válik fontossá, mert közelebb hozza egymáshoz az oszmán-török és a magyar mondát.

Róheim különösen szerette a szimbólumokat összevetni, megfejteni, néha igen nagy képzelet kell követéséhez, itt azonban könnyen belátható a tengernyi víz és a földrészt beárnyékoló fa jelképi azonossága. ( a szerző megjegyzése !)

Az oszmánokat Khoraszánból Kis-Ázsiába Er-togrul (=hím turul) vezeti ki, aki álmot lát, amely negyedik fiának Oszmánnak dinasztia alapításával beteljesedik. Oszmán viszont álmában látja, amint vendéglátó gazdája, Edebáli melléről felemelkedik a növő hold, és telt hold gyanánt Oszmán keblében tűnik el. Azután ágyékából hatalmas fa nő, amely ágait országok és tengerek fölé terjeszti ki. Ennek az álomnak kiegészítője Abdul Kumral álma, amelyben az ifjú uralkodó feje fölött egy király-sólyom jelenik meg kiterjesztett szárnyakkal, ami a két földrészt elborító hatalom jelképe. Er-Togrul, a hím turul teljesen megfelel Álmos születéséről szóló mondánkban a "nemző" turulmadárnak, ezért a származása: "de genere Turul". Ezért az Árpádok ősi címereiben látható "turul" totemisztikus eredetű. Mind a magyar, mind a török dinasztia alapító származásában "aktív"szereplő a turul, így válik mindkét népnél totemmé, a nemzetség szimbólumává. "Ethele király címerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a címert hordták volt magukkal a hunok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták." ( Kézai Simon Magyar Krónikája ford. Szabó Károly 1862.)
Az oguzok kánjának fejedelmi címere - Ahmed Vefik szótára szerint - a kétfelé nyitott szárnyú turul, a hat oguz nemzetség mindegyikének pedig más fajta sólyom vagy sas volt a címer állata és egyszersmind fejedelmeik jelvénye...A ragadozó madár totemek /sólyom- és sasfélék/ emlékét személy és családnevek is megőriztek. Toghrul, a turul (Falco laicoriphos) a szeldzsukidák őse, és testvére Csakir, az ölyv. Aleppo török fejedelmei uralmuk megalapítójához hasonlóan, 'ben-i-Aksonkor'-nak, azaz 'a fehér sólyom fiai'-nak nevezték magukat. A mamluk török dinasztiájának 12. fejedelmét Lacsin-nak azaz 'nemes sólyom'-nak hívták, és Tugan-sah, azaz 'sólyomfejedelem' volt a 11. század transoxanai török birodalmának nagy uralkodója, éppúgy mint az utolsó szeldzsukida.

A megszületendő gyermek és az álomban látott madár szoros kapcsolata más, nem oguz, de török műveltségű népeknél, így a kirgizek hősénekében, a Manaszban is fellelhető:

Álmod Dzsakip, áldás, az ám!
Álmod örömöt hoz, az ám!
Madarad gyermeket jelent,
Most már lesz Dzsakip gyermeked!

A fentiekből világosan kitűnik, hogy a magyarság és a törökség önmeghatározásuknak kezdetén milyen kifejezéseket, képeket használtak amikor vezéreiknek, uralkodóiknak származásáról akartak beszámolni. Az időszámítás előtti, a történelmi kor hajnalán lejegyzett, de talán még ennél is régebbi korok "magas műveltségének" fogalmait használta eredetmondáiban. A magyarság nemcsak ismerte a "klasszikus" történeteket, hanem magára is vonatkoztatta, és ugyanakkor használta azokat, mint a perzsák az ókorban, vagy mint a törökök még a 14. században is. Már keletkezésük korában, de legkésőbb lejegyzésük idején ez a stílus azt fejezte ki, hogy "egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak".

Vendégeskedés - lakoma

A honfoglaló magyarság a földművelést ismerő, de elsősorban lótenyésztő nép volt...mai hazájába érkezése előtt századokig élt kelet-európai és közép-ázsiai török népek között, részben a kazár birodalom kötelékében. A korabeli források a magyarokat viselkedésük, külső megjelenésük alapján a türk népekkel azonosították... A magyarokkal együtt más etnikai hovatartozású és részben más vallású, - főleg mohamedán - népcsoportok jöttek e földre...Mindennek tudatában feltételezhetjük, hogy ünnepi naptári szokásaik különböztek az itt élő, főként földművelő és részben már keresztény vallású indogermán népek, népcsoportok ünnepi szokásaitól. Ezt az elkülönülést, illetve különbözőséget fejezik ki a népmeséinkben azonos gyökerű, "Óperenciás tenger", "az Operencián is túl" sztereotip kifejezések, melyek - mint köztudott - a ma ausztriai Enns folyón túl levő (über Enns) idegen és ismeretlen világot jelentették valamikor a magyarság számára. Ott ugyanis mások - idegenek - voltak a népszokások.

Az ázsiai lótartó népek közösségi ünnepeinek középpontjában még a múlt században is ugyanazok a mozzanatok állottak: a közös lakomázás, a fehér ló ünnepélyes feláldozása, versenyszerű harci játékok, valamint a hősi énekek előadása. Meglepő, hogy ezek a modern leírások szószerint megegyeznek a magyar középkori krónikák által leírt ünnepi formákkal.

A honfoglalás és az azt megelőző idők történeteinek leírásánál Anonymus is gyakran használja a "pogány szokás szerint" /more paganismo/ kifejezést. Így pl. a Geszta 16. fejezetében: "Mindgyárt azon a helyen, pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve le, nagy áldomást csaptak..." Ezeket a pogány szokásokat a magyarok - mint majd a leírásokban is olvashatjuk - a törökökkel azonos módon gyakorolták a honfoglalást megelőző, de az azt követő időkben is. Népszokásaink, játékaink, hiedelmeink, egy szóval a népi kultúránk évszázadokon keresztül megőrizte az ősök műveltségének számára legértékesebb elemeit.

A fiúgyermek születésének megünnepléséről így írt Anonymus: "Abban az esztendőben született Árpád vezérnek Zolta nevű fia. És lett nagy öröm a magyarok között. A vezér és nemesei számos napon át nagy vendégséget tartottak, ifjaik pedig ott játszottak a vezérnek meg nemeseinek színe előtt, mint a juhok bárányai a kosok előtt."

A lakomázás a 17-18. században is jó magyar szokás maradt. Apor Péter így írt róla: "Amikor megittasodtanak az emberek, soknak énekes inasai voltanak, akkor énekelni kezdettek, valami szép régi magyar dolgokról énekeltették, néha szerelem énekét is mondottanak, kivált az nagy embereknek régi időkben, mikor mulattanak, igen kedves muzsikájuk volt az töröksíp, egyszersmind az dob, akkor szép magyar nóták voltanak, s azokat fútták, s annál ittak az nagyja az embereknek... Most talám azokat a szép magyar nótákot senki Erdélyben el nem tudná fúni..."

Dede Korkut történetei sok olyan török szokást írnak le, melyek vizsgálata és egybevetése az Európában egyedülálló és sajátosan magyar szokásokkal nagyon is indokolt. Az oguzok - eredetmondáik szerint - hasonló módon tartottak vendégséget, mint Anonymus fenti leírásában a magyarok.

Az oguz törzsek ünnepi összejövetele a Dede Korkut Dirsze kán fia, Bikács kánról szóló énekében így zajlik:

"Hej kánom! Egy napon Kám kán fia, Bajundur kán szálláshelyéről felkerekedett. Selyem nappali sátrát a föld színére felüttette. A tarka sátortető az égig magasodott. Selyem szőnyegeket terítettek ezerfelé. A kánok kánja, Bajandur kán, évente egy alkalommal, amikor ünnepséget tart, az Oguz bejeit meg szokta vendégelni. Most is - ünnepség lévén- lónak ménjét, tevének csődörét, juhnak kosát vágatta. Egy helyre fehér sátrat, egy helyre fekete sátrat üttetett...."

A vendégséget adó Bajandir kán neve más török forrásokban is megtalálható. Utódai fogadták be a Magyarországról távozó kunok egyik törzsét. A magyarországi Ulas/Olaas törzsnek egy része a mongol támadás után a bizánci birodalomba került, és később, a birodalom bukása után III. Murád oszmán szultán /1574-1595/ idejében az anatóliai Tarsus környékén a Bayindir törzs kötelékében bukkan fel. Az Adanától északra legeltető, vándorló jörükök egy része ma is Ulas-nak nevezi magát.

Itt kell megjegyezni, hogy a török nyelvekben a mély magánhangzók (a, i, o, u.) gyakran egymás helyébe lépnek és csak nyelvtörténeti vagy nyelvjárásbeli különbségeket jeleznek. Igy történt a magyar Balmazujváros helységnév esetében is, az eredetileg bolmaz változott balmaz-ra a mai törökországi török nyelvben ugyanez bulmaz-nak hangzik. Ezért a Bajandir és a Bajandur valamint a Bogács (törökül a bika boga, ebből képzett személynév a Bogaç) név is, a magyar jelentést jobban érzékelteto Bikács névre felcserélhető.

Bikafékezés - legényavatás

Pünkösdi népszokások

Valószínű, hogy tavaszi ünnepeinkkel sem Európában megismerkedtünk meg, ugyanis avatott néprajzkutatóink megállapították, hogy "A legrégibb forrásoknak azokat a kínai leírásokat tartják, melyek a Hiungnu birodalomról szólnak...E tudósítások nem egyértelműek, de annyi kiderül, hogy három fő ünnepi periódus volt: kora tavasszal, tavasz végén, /nyár elején/, a harmadik pedig ősszel, amikor a lovak már meghíztak. E három időpont annál is valószínűbb, mert az altáji népeknél egészen napjainkig,.. ez az áldozat bemutatásának fő ideje is" A tavaszi időszakban tartott ünnepek körébe sorolható a magyar "pünkösdi királyválasztás" szokása.

A magyar néprajznak külön fejezete foglalkozik a tavasszal megtartott, népi ünnepi szokásokkal és ezen belül a "pünkösdi királyválasztás"-sal.

A magyarországi pünkösdi alakoskodás az európai szokássorozat egy láncszeme, de nálunk...a májusi-pünkösdi ünnepkörnek nincs boszorkányos, manisztikus jellege, sem vízitündérek, sem halottak nem kísértenek ezen az ünnepen, pedig a Ruszalkák a keleti szláv szokásokban megjelenítve is feltűnnek. Eszerint a Kárpát medencében letelepedett magyarság úgy illeszkedett be szokásaival Európába, hogy közben meg tudta őrizni sajátos műveltségét, melyet Keletről hozott magával, mint például a "bikafékezést"

A nép körében végzett szakszerű gyűjtéseken kívül, a 19. századi magyar szépirodalomban is található leírás egy, a tárgyunk szempontjából igen fontos és különleges pünkösdi népszokásról.

Jókai Mór: az Egy magyar nábob c. regényében a VIII. fejezetben egy pünkösdi királyválasztást ír le "Nagykunmadarasban". A királyválasztás pünkösd harmadik ünnepén lóverseny formájában zajlik le... amikor ennek eredményét a nézők nem fogadják el, a vetélkedőn a felek vad bikát hajszolnak.

Ugyancsak Jókai a Vasárnapi Újság 1856 évfolyamában egy dunántúli pünkösdi királyválasztást hasonló módon ír le. Kecskeméti bikahajszolásról ír Dömötör Tekla néprajzkutatónk 1983-ban: "Bikafékezéssel egybekötött pünkösdi királyválasztásról még századunk első évtizedében is hallunk. A szokás azonban napjainkban már ismeretlen, a készülő magyar néprajzi atlasz kérdésére jóformán semmi válasz nem érkezett."

Közép-Ázsiában, Mongóliában még napjainkban is kézzel fékeznek, terítenek földre bikákat, a férfiúi erő bemutatásaként. Európában a középkorban nem volt ilyen szokás, a bikáktól, főként a nagytermetű, szilaj magyar fajtától, féltek. Albertus Magnus 1248-ban egy lovag és egy bika közt lezajlott küzdelmet ír le, melyben a bika olyan ádáz dühvel rohant a lovagra, hogy oldalt kapta, iszonyú lökéssel feltaszította, lovastól keresztülgázolva rajta...

Táltos hiedelmek

Mint minden népszokás, a bikafékezés is egy jóval korábbi, ősi , vallási, kultikus hiedelemből ered. Az "ősi magyar hitvilág" - akárcsak a finnugor és török népeké - a ma sámánizmusnak nevezett hiedelmeken alapult.

Kutatóink egyetértenek abban, hogy: "Népünk hiedelemvilágában mind a mai napig él az a hit, hogy az emberfeletti hatalommal rendelkező táltosnak időnként meg kell küzdenie más táltossal, fekete bika, ló stb. alakjában..."

Az ősi hiedelemben a bika megfékezése nem testedzés, sport volt, hanem valóságos küzdelem, melyet a táltos-sámán vívott a gonosz, a rossz ellen. Barna Gábor írja: "Hajdúdrogon egy pásztorembert emlegetnek, aki táltos volt. A legelőre ment ki viaskodni. Előtte azonban szólt két embernek, hogy "gyertek ki, mert nagy vihar lesz. Majd jön egy bika ... oszt összeverekszünk. Csak a kiskörmit üssétek, hogy törjön meg, hogy el ne verje a határt a jég." Pézásó Pistáról, a híres hortobágyi "pénzásó" táltosról is azt tartották Egyeken és Nagyivánon, hogy "hétszer kellett volna megverekednie egy táltos bikával, de nem bírt vele. A Tiszafüredi Református Egyház anyakönyvében jegyezték fel halálát, "1939. december 20. 80 éves, ok: végelgyengülés." Tehát századunkig élt a bikaküzdelem hiedelme, szoros összefüggésben a táltos-sámán hittel.

A bikafékezés Dede Korkut könyvében, Bikács kán nemzetsége eredetmondájában:

"A ló lába vágtat, az énekmondó nyelve is gyorsul akiknek bordájuk van, fejlődnek, akiknek mellkasuk van, növekednek. A fiú, apjával ez időben felkereste Bajandur kán szálláshelyét.
Ám kánom, Bajandur kánnak volt egy bikája és egy tevecsődöre. Az a bika, ha a szarvát kemény kőhöz ütötte, a követ lisztként porlasztotta. Egyszer nyáron és egyszer ősszel a bikával a tevecsődört megküzdették. Bajandur kán a hatalmas oguz bejekkel a látványosságot meg szokta tekinteni, így szórakoztak.
Ám szultánom, Dirsze kán fiacskája három apróddal a téren bokacsonttal kockázott. "Fussatok" - kiáltották a fiúcskáknak, a bikát eleresztők. A három fiú elfutott. Dirsze kán fiacskája nem menekült, a nyílt tér közepén állt, nézett. A bika pedig jött, a fiúra támadt, meg akarta ölni. A fiú felkapott egy nagy követ és a bika homlokára ütött. A bika farolva hátrált, majd megint a fiúra támadt. A fiú ismét keményet ütött a bika homlokára, de ez alkalommal a bika homlokának feszítve öklét előre nyomult és eljutott a tér széléig. A bika és a fiú hosszasan tusakodtak. A bika már két lábon állt. Sem a bika, sem a fiú nem bírt a másikkal. A fiú gondolván magában, mondta: "Ha egy tetőnek oszlopot ütnek, az a tetőnek támasza lesz. Én miért támasszam a homlokát, hiszen ezzel segítem talpon maradni." Ezzel a fiú az öklét a bika homlokáról levette, útjából félreugrott. A bika nem tudott talpon maradni, átbucskázott a fején. A fiú kését kihúzta és levágta a bika fejét.
Jövén az oguz bejek a fiút körülvették:
- Éljen! - mondták. - Korkut atyám, jöjjön, adjon e fiúnak nevet, vigye őt magával az apjához, kérjen az apjától a fiúnak bejséget, adjon neki trónt.
Hívták. Dedem Korkut jött vala, a fiút magával vive - az apjához ment. Dedem Korkut a fiú apjához szólt, lássuk kánom mit szólott:
Így szólt:
Hej Dirsze kán!
Fiadnak bejséget adj, trónt adj,
Érdemes ő-
Hosszúnyakú arabs lovat adj, hátas legyen,
Ügyes ő.
Az akolból tízezer juhot adj e fiúnak, nyársra valók legyenek,
Érdemes ő.
Teveistállódból rőt tevét adj e fiúnak, málhása legyen,
Ügyes ő.
Aranyos födelű lakósátrat adj e fiúnak, árnyatadó legyen,
Érdemes ő.
Hímzettvállú szokmányt adj e fiúra, öltözéke legyen,
Ügyes ő.
Bajandur kán nyílt terén e fiú harcolt, egy bikát megölt, a te
fiadnak neve Bikács legyen, a nevét én adtam, éveit Isten adja
- mondta.

Dirsze kán a fiúnak bejséget adott, trónt adott. A fiú a trónra ült, ám apja negyven vitézével nem számolt."

Ne feledkezzünk meg, hogy Arany János Toldijában is a hős ifjú egyedül, puszta kézzel fékezi meg a bikát és csak ezután válik - önmaga számára is - alkalmassá a bajvívásra. Toldi bátyja is negyven vitézzel lovagol Budára, vagyis annyival amennyi egy vitézzé vált oguz ifjúnak is járt kíséretül.

Az oguz eredetmondában a közösség és annak vezetői számára a gyermek felserdülését a bika feletti győzelem bizonyította. Az ifjú nevet kap, mégpedig nem az apjától, hanem Dede Korkuttól, aki ugyan az apjához viszi a fiút, de aztán ellentmondást nem tűrve parancsolja: a te fiadnak neve Bikács legyen! majd azt is hozzáteszi : a nevét én adtam. A történetben a névadás kiemelt jelentőségű esemény, hiszen nemcsak egy gyermekből ifjúvá serdült nevéről, hanem egy oguz nemzetség elnevezéséről szól. A névadó az oguzok szellemi vezetője, az ifjú a jövőben a nevét viselő nemzetség vezére, feje, aki méltó lett az általa legyőzött "erő" totemisztikus nevére.

A kockajáték

Az ifjak, Dirsze kán fiacskája és három apród "bokacsonttal kockázott" , mielőtt a bika elszabadult. Ez olyan ősi játék, amelyet már Ambrosius milánói püspök is megemlít a hunokkal kapcsolatban a 385 táján készült "Liber de Tobia" című iratában.

Az óbudai ásatások során feltárt avar vitéz 7. századi sírjában az öv körül a vitézi kézségek között egy kis méretű csont játékkocka került elő. Az avarok tehát folytatták a hunok kockajáték hagyományát.

A játék a magyarság körében is kedvelt lehetett, mert Szent István törvényei olyan strigákról is szóltak (javasasszony, jósnő, boszorkány) akik többek között kockából jövendölnek. A papok is megszerették a kockajátékot, erről az 1279-ben tartott budai zsinat egyik - a fermoi Fülöp hatására hozott - határozata tanúskodik: papi emberek ne merészeljenek kockázni, és ne is legyen jelen, ha ezt játszák (Clerici ad aleas et taxillos non ludunt ).

Ismeretes, hogy a nomád népeknél a játékkockát a birkák bokacsontjaiból (astragalus) készítették. Mongóliában ez a játék "ujjgyakorlat az íjazáshoz, mert jobb kezük hüvelyk-, mutató- és középsőujjával ugyanolyan mozdulatot kell tenni, mint a nyíl kilövésekor.

Vámbéry Ármin a múlt században azt vette észre, hogy a közép-ázsiai törököknél a: "...legnagyobb elterjedésnek örvendett...az asik, vagyis a juhok bokacsontjaival való játszás, a kockajáték egy neme...A csontocska, alakulata szerint, különbözőleg van elnevezve, a homorú, nyeregszerű oldala: cseke...hegyes éles része: alcsi,..lapos oldala pedig: tava. A négy vagy néha nyolc csontocska feldobásakor a játszók tetszés szerint kiáltják: én csekére játszom! és alcsira! s kinek legtöbb csontocskája esett az említett oldalra, az nyerte meg a játékot."

Bonfini tudósítása szerint Mátyás király is az előbbi közép-ázsiai - az európaitól eltérő - játékszabály szerint kockázott: "Mátyás király a játék során alig vetett mást , mint amit előre megmondott..."

Lóverseny és íjazás

Attila koráról Anonymus krónikájában így ír : "Attila király palotájában egymás mellett ülve...mind ott szóltak, szépen összezengve, a kobzok meg a sípok, a regösök valamennyi énekével együtt. Közben, majdnem minden nap, a vértezett lovakon ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak, másfelől az ifjak pogány szokás szerint íjas, nyilas játékot játszottak." Anonymus a hunok vigasságáról szól, de nyilván - mint más korai eseményeknél is tette - a saját korának tapasztalatait vetíti vissza Attila korába. A hunoknak ugyanis nem lehettek "vértezett" lovai.

Egyik oguz eredetmondában nem ünnepi, de nagyon jelentős ló- és íj verseny rövid leírását találjuk, amikor az ifjú Bejrek házasodni akar és az általa kiválasztott lány - Banicsicsek - párviadalra hívja ki.

A lány úgy akarja próbára tenni kérőjét, hogy a verseny előtt nem fedi fel kilétét, csak akkor , amikor Bejrek legyőzte őt, akkor azonban el is fogadja jegyesének.

"Jer most rögtön vitéz, veled vadászni nyargaljunk! Ha a te lovad lehagyja az én lovamat, az ő lovát is le fogod győzni. Egyben veled nyilat is röpítsünk. Engem ha legyőztél, őt is legyőzöd.. Sőt, egyben veled birokra keljünk, engem, ha legyűrsz, őt is legyűröd....
Mindketten lóra szálltak, kimentek a rétre, megcsapkodták lovaikat, Bejrek lova a leányét lehagyta. Nyilaztak, Bejrek a leány nyilát legyőzte..."

A történetben együtt találjuk a versengést lovaglásban és az íjászatban. A harmadik versenyág a törököknél általában - napjainkban is - a birkózás, amire a magyar hagyományrendszerben nem találunk példát.

Pünkösdi lóversenyről szól a kecskeméti népdal:

"Piros pünkösd napja,
Hónap lösz, hónap lösz..
András bukrétás
Felséges jó táncos,
Az ura selyemszál,
Jó maga aranyszál,
Jól mögfogd, jól möghúzd
A lovadnak száját,
Ne tipögygye, ne tapogygya
A pünkösdi rúzsát..."

Az éneklő asszony a versenyzőnek, azaz a pünkösdi király címért küzdő "András"-nak arra hívja fel a figyelmét, hogy "ne tapogygya a pünkősdi rúzsát". A sokszínű erotikus kép kifejezi, hogy a lóverseny célja mégiscsak egy leány elnyerése.

Róheim Géza, a pünkösdi királyról írva idézi az előbbi dal szövegét. A lóverseny keleti hagyomány, amit krónikásaink tanúsága szerint, magukkal hoztak a magyarok és Árpád-házi királyaink idejében még az udvarnál is gyakorolták ifjaink. Róheim, aki a nyugati párhuzamokat kereste, nem tett említést az erdélyi íjazásról, a "kakaslövésről".

Török színezetű ősi szokást őrzött meg az ifjak körében - természetesen lekopott és torzult népi formájában - az íjazás, célbalövés, mint vetélkedés, melyről Dömötör Tekla így írt: "ilyen tréfás kakaslövés ismeretes pl. még napjainkban Apácán (Erdély)...", de már jóval korábban a 19. században, részletesen ismertette Orbán Balázs is a Székelyföld leírása során Hétfaluból (Brassó m), kakas-ünnep elnevezéssel. Így írja többek között: "... a lánykák és legénykék, két táborra szakadtak, ... a legénykék nyilakkal voltak ellátva, mindkét tábor részére egy-egy cövek veretett a földbe, a lánykák számára egy hízlalt tyúk a legénykék számára egy hízlalt kakas lőn a cövekekhez kötve. Ezek után a lánykák bekötözték egymás szemeit kendőkkel, míg a fiúk , illő távolságban a kakastól rendbe állottak miként a katonák... A lánykák feladata volt bekötött szemmel a tyúkot felkeresni és megütni, a fiúké a kakast nyíllal lelőni. Ki leghamarabb találta az áldozatot, azé volt a dicsőség ... megzendült aztán az úgynevezett, kakas-ének."

Az Orbán Balázs által is lejegyzett ének 11 négysoros versszak, melyben 5-ször fordul elő az íj-nyíl-nyílazás kifejezés. Majd az énekről megjegyzi : "... A kakas-énekből (melyet a találat után énekeltek) kitetszik az is, hogy ez ünnepen eredetileg csak a kakas szerepelt, különben említés volna benne a tyúkról vagy pedig léteznék tyúk ének is..." Hozzátehetjük, ha csak kakas volt "eredetileg", akkor csak a fiúk íjaztak! A játék török eredete nem kétséges, ha a Hétfaluhoz tartozó egyik település, a Türkös falu helynevére gondolunk, melyet középkori magyar nyelvű okleveleink Turkfalva (1366) Turkester (1540) (Thewrekws) (1492) és Türkös (Bethlen Gábor 1625) néven említik, az oláhok Turkis a németek pedig Türkisdorf-nak nevezték a latin oklevelekben "Villa Turcica" néven szereplő települést. A helynév - magyarul, németül, románul és latinul - a település lakosságát meghatározó etnikai elemet, a törököt jelenti. Az íjazással összefüggő népi játék, a kakasütés ennek a török népességnek az öröksége, melyet a múlt században a magyar - vagy magyarrá lett - gyerekek játszottak. Orbán Balázs szerint is "annak török színezete elvitathatatlan".

Íjazás Dede Korkut Bamszi Bejrek történetében:

Bamszi Bejrek hosszú fogságból tér haza. Menyasszonyát annak a csalárd ifjúnak akarják adni, aki Bejrek halálhírét költötte. A násznép nem ismeri fel Bejreket, de már előtte felismerte egy-két híve. A lakodalmi ünnepség alkalom a nyíllövésre. A győztes, az igazi vőlegény - saját íjával, melyet más nem képes felajzani és amit szép énekben is magasztal - elnyeri a bejek megkülönböztető figyelmét.

"Ment, /Bamszi Bejrek/ lakodalomba érkezett. Látta, hogy a lakodalomban a /csaló/ vőlegény nyilaz, Karagünes fia, Karabudak, Kazán bej fia, Uruz, a bégek feje. Jejenek, Gaflet Kodzsa fia, Sir Semszettin és a leánytestvére és Deli Karcsar együtt nyilaztak. Bejrek ezek nyilazását állott megnézni. Amikor Karabudak lőtt: "Éljen a kezed" - mondta. Ha Jejenek lőtt: "Éljen a kezed" - mondta. Sir Semszettin, ha lőtt: "Éljen a kezed" - mondta. Akármelyikük lőtt: "Éljen a kezed" - mondta. Amikor a vőlegény lőtt: "Száradjon le a kezed, rohadjanak le az ujjaid, haj, disznó fia, disznó - mondta.
A Csaló fia Csalárd felhorkant:
- Hé Bolond fia kurafi, hogy mersz te nekem ilyen szavakat mondani! Gyere, hé kurafi, az én íjamat feszítsd meg, vagy átlövöm nyakadat.
Amikor ezt kimondta, "ide vele" , szólt Bejrek, és elvette a fickó íját, megfeszítette, hogy fogójánál az íj kettétört. Fogta, odavágta. "Puszta helyen pacsirtára lőhetsz vele."
Csaló fia Csalárd, látva, hogy az íj darabokban van, nagyon feldühödött:
- Hé menjetek, Bejreknek van íja, azt hozzátok!
Elmentek, előhozták.
Amint Bejrek meglátta saját íját, az társaira emlékeztette őt, sírva fakadt. Íját kezébe vette, becézte, lássuk mi módon becézte:
Kezemben szőr idegűm, egy ló árába kerül!
Mént adva, én vettem fehér markolatú kemény íjam,
Bikát adva, én vettem, fonott húrúm!
Idejöttem, szorultságban hagytam
Harminckilenc társam, két kereskedőm - mondta.
Ezután Bejrek így szólt:
- Bejek, ha ti kívánjátok, hadd ajzzam fel az íjat, hadd lőjek nyilat.
Ámde a vőlegény ajándékgyűrűjére nyilaztak. Bejrek nyilával a gyűrűt eltalálta, az széttörött. Az oguz bejek - ezt látván - összecsapták kezüket, összenevettek. Kazán bej jelen volt és látta."

Bejrek történetében az íjazás és körülményei feltűnő hasonlatosságot mutat a Homérosz Odüsszeiájában megverselt eseménnyel, amikor a hős hazatér és lenyilazza felesége hivalkodó kérőit.

A megvakított egyszemű

Egy másik homéroszi téma is ismert, mely mind a török mind a magyar (népi) kultúrában. Összefoglaló elnevezése a szakirodalomban gyakran - a homéroszi anti-hős neve után - Polüphémos.

A "megvakított egyszemű" motívuma 11 magyar népmesében fordul elő. "A motívum mese és monda alakjában egyaránt fennmaradt a folklórban. Hozzánk valószínűleg balkáni közvetítéssel került. A délszláv népek körében gazdag mondakör szól az emberevő egyszemű óriásokról, a "küklopsz"-okról (Krätzenbacher 1968)." Mesekutatóink inkább hivatkoznak Krätzenbacherre, mint keresnék a török párhuzamokat. Abból a téves prekoncepcióból indulnak ki, hogy a Balkánon élő népeket a görög-hellén kultúra folytatóinak vélik, elfelejtve egyrészt a korábban ott letelepedett nagyszámú török népesség, másrészt a 14-19. századig tartó oszmán-török megszállás alatt a török (iszlám) kultúra folyamatos hatását.

A magyar "Pásztorfiú és a vak óriás" című magyarózdi mesében, és a török mondákban, hősénekekben egyaránt felbukkan az európai kultúrában leginkább Homéros Odüsszeiájából ismert (Polüphémos) történet:

"- Mit jártok itt ti pimaszok? - dörögte az óriás - ..mert egyik orrom likán felszívlak, s a másikon kifújlak!
Fel is szívta mindhárom fiút, aztán kifújta, s betette a zsebébe őket. A turmát /nyáját/ maga elé vette, s meg sem állott velük hazáig...
Az óriás horkolt jóllakottan. Az üstben forrt az olaj...
Gondolkodott a kicsi fiú...elvette az óriási merőkanalat. Telemerítette forró olajjal, s zupp! ráöntötte az óriás szemére.
Ordított az óriás...Felugrott az ágyból. Kereste a gyermeket. De nem látott már semmit. Szem nélkül maradt, csak tapogatódzott a házban...
Hallja az óriás, hogy kint zörget már valami. Azt hitte, hogy a pakulárfiú. Nyitotta sietve az ajtót.
Kisurrant mellette a pakulárfiú is. Futott, s béfutott a juhok közé.
Hát látja, hogy az óriásnak van egy aranyszőrű berbécse, de azt is látta, hogy a juhász egyenesen a juhok felé tapogatódzik. Na, csak elé hirtelen a bicskát. Lehúzta, s magára vette az aranyszőrű berbécs bőrét....
Reszketett alatta a pásztorfiú, de az óriás megnyugodott már, s elindult vissza a házba.
Hát akkor csak kiszökött a berbécsbőrből a fiú, s elkezdett kiabálni: - Én voltam az aranyszőrű berbécs...
Az óriás....rájött, hogy erővel nem tudja legyőzni a pásztorfiút..."

A magyarózdi mesében az óriás zsebe a "barlang" neki is vannak juhai /turmája/, alszik amikor megvakítják, igaz nem tüzesített rúddal, hanem forró olajjal. A kedvenc állat lenyúzott bőre segítségével jut ki a pásztorfiú a szabadba.

Ugyanilyen tárgyú mese a bodrogkeresztúri is. Három mesterember meg akarja szabadítani a királykisasszonyt a sárkány fogságából. A vak sárkány, aki kecskéket tart , az egyik mesteremberrel meg akarja "csináltatni" a szemét. A mester furfangos, lekötözi a sárkányt, s forró ólmot önt a szemébe. De a mesterember és a királykisasszony nem tudnak kimenekülni. A mester ekkor "levágta a bakkecskét, levágott egy jerkét is, azt is megnyúzta. Akkor fogta, belevarrta a bőrbe a királykisasszonyt. Ő meg szintén belevarrta magát a bakbőrbe." A sárkány igyekszik elfogni őket, de először kiengedi a kecskéit. "Akkor kinyitotta a kaput. De csak úgy nyitotta ki, hogy a lábát szétvezette, és a lába közül hajigálta ki a kecskéket." A kecskebőrbe varrt mester és királylány így megszabadult.

Mindkét fenti mesében a furfangos hősök úgy menekülnek meg, hogy megvakítják gonosz ellenfelüket, majd juhot/kecskét, de mindenképpen párosujjú patást, megnyúznak és a bőrükbe bújva kijátsszák a sárkány vagy az óriás ellenőrző tapogatását.

A hős származása, neveltetése

Dede Korkut történeteiben a Baszat nemzetség eredete a "feje tetején egy szemű" szörny mondáján alapul. Az eredetmonda bevezetése az "egyszemű" és legyőzőjének csodás származásáról szól.

A Tepegözt megölő Baszat nemzetsége:

"Ej Kánom! Egy nap amikor az oguzok letáboroztak, csapás érte őket. Éjszaka megrémültek, felkerekedtek. Menekülés közben Aruz fiacskája lepottyant, egy oroszlán megtalálta, felnevelte.
Az oguzok sok nap múltán ismét visszatérve, otthonukban telepedtek meg. Az Oguz Kán lovas futára hírt hozott:
- Kánom, az erdőből egy oroszlán jön elő, a lovat leüti, úgy cammog, mint egy ember, a lovat míg szorítja, vérét veszi.
Aruz:
Kánom, valószínű, hogy ő a fejveszett menekülésünk közben elveszett fiacskám.
A bejek lóra kaptak, az oroszlán vackára mentek. Az oroszlánt elüldözték, a gyereket megfogták. Aruz a fiát magághoz véve a házába vitte. Örvendeztek, büszkélkedtek, ettek, ittak. De a fiú annyi ideig sem maradt meg, mint amennyibe telt hogy hazahozzák, ismét visszament az oroszlán vackához.
Megint megfogták és elhozták onnan. Dedem Korkut eljött:
- Fiam, te ember vagy, ne az állatokkal élj. Gyere, pattanj csinos lóra! Csinos vitézekkel ugrass!! Kíjan Selcsük a bátyád neve, a tiéd pedig Baszat legyen! A nevedet én adtam, az életed adja Allah! - mondta."

Érdemes ennél az epizódnál a történetet megszakítani, egy rövid kitérőt téve bepillantani, hogy az "ember gyermekét felnevelő állat" toposzát hogyan alkalmazzák a magyarok és a törökök.

"Egy mongol történetben a kán leánya gyereket vár. A kán attól tart, hogy születendő unokája majd az életére tör, ezért lányát börtönbe veti, hogy szülés után elpusztíthassa gyermekét. Lánya ikreket szül, sikerül kicsempésznie őket a börtönből és kitéteti az erdőbe. Ott hét farkas veszi gondjaiba a csecsemőket, és föl is nevelik. Nagyapjuk később tudomást szerez róla, s katonaságot küld a kis gyermekekért, de a farkasok felfalják a harcosok lovait, s azoknak dolgavégezetlenül kell visszatérniök...A történet fennmaradt egy székely mesében, mely Nyugaton éppúgy ismeretlen, mint balladánk is a balladairodalomban"

A magyar "szívtelen anya" népballada moldvai változatában az elhagyott gyermeket farkasok veszik oltalmukba. Itt a történet az ember-anya szívtelenségét állítja szembe az állat gondosságával.

A szívtelen anya egyik moldvai változatának részlete:

Hát kerilbe vette hátom fene farkasz.
E legnagyobb fene farkasz szavát felfelelé:

- Szakasszuk háromba, szakasszuk háromba.
E középsző fene farkasz szavát felfelelé:

- Bizon nem bánom ien, bizon nem bánom ien.
E lekkisszebbik fene farkasz szavát felfelelé:

- Vaj ne szegient, vaj ne, vaj ne szegient, vaj ne.
Mük esz csak vigyük el a mi ballanginkhoz,

Sz e mü ballanginkban mük esz nevejjük fel
Genge báránhúszvol sz genge malachúszvol.

- Anyám, iedesszanyám, iedessz farkaszanyám!
Eresszen el iengem, erdébe szietálni,

Erdébe szietálni sz mezébe nyúgunni.
- Ne menny, lányom, ne menny, szok vadászok járnak,

Sz a fejedet veszik, sz a fejedet veszik.
- Apám, iedeszapám, iedesz farkasz-apám!

Eresszen el ingem erdébe szietálni,
Erdébe szietálni sz mezébe nyúgunni.

Úd menen, úd menen az ő iedesszannya,
Úd menen, úd menen az ő iedesszannya,

Hoj jársz, lányim, hoj jársz, hoj jársz lányim, hoj jársz?
- Hallgassz anyám, halgassz, halgassz, anyám, halgassz!
Anyám lettél lenne, el szem hattál lenne.

(Trunk, Moldva, 1929; Domokos 1941: 11.sz.)

Sz. G. Kljastornil nyomán Bartha Antal: "Az egyik monda úgy tudja, hogy a törökök ősei egy nagy mocsár, más változat szerint a nyugati tenger partján éltek. Gonosz szomszédaik megrohanták őket, s - egy tízéves sebesült kisfiú kivételével - kardélre hányták a törökök őseit. A sebesült fiúcska a sztyeppen talált menedéket, ahol egy kölykeit szoptató nőstény farkas talált rá. A nőstény farkas nevelte ifjút a törökök ősi ellenségei megtalálták és elpusztították. A vemhes nőstény farkas a Turfán vidékén, egy barlangban tíz fiúgyermeket hozott a világra. Az ifjakká serdült gyermekek megnősültek, és mindegyik saját nemzetséget alapított. Az egyik fiú neve Asin volt, és egy új törzs fejedelme lett. Asin fejedelem egyik leszármazottja, név szerint Aszjan-sad az Altaj hegységbe vezette népét. Ott azonban a hatalmas zsuan-zsuan nép szolgáivá lettek a törökök, vasat gyártottak és azzal adóztak a zsuan-zsuanoknak. Az Altaj hegységben vették fel a török nevet, mert a hagyomány azt tartja, hogy az Altaj eredeti neve Török volt..."

Sz. G. Kljastornij Mongóliában, "a Góbi-sivatag déli szélén, Bugut körzetében, egy nagy török kurgán mellett egy emlékművet talált. Az emlékmű kőből készült, egy teknősbéka hátán tart egy feliratos táblát, a felirat szogd nyelven készült, Mahan tegin fegyveres kíséretének emlékét dicsőíti. A tábla felső szegélyére az iménti monda egyik jelenetét vésték fel: a nőstény farkas szoptatja Asin nemzetség ősét, az ellenség által megsebzett fiút. Az emlékművet a 6. század nyolcvanas éveiben állították."
A török eredetmonda egy másik változata szerint "...az Altaj hegység Szo vidékén élő török törzs Abanbu nevű vezérének tizenhét testvére közül az egyiknek Nőstény Farkas Fia volt a neve..."

A török származású Firdauszi (934-1020) aki népi mondákat jegyzett le és az ezekből összeállított a Gaznavida udvar számára írt perzsa verses művében mely az irániak nemzeti eposzává vált, a Sáhnáme-ban, a Királyok Könyvében így szól a gondoskodó állatról:

"Mikor látta Szám őszhajú kisfiát,
....................................................
Haraggal beszélt, arca vad tűzben állt,
saját végzetével konok perbe szállt.
S adott rá ő parancsot, hogy azt elvigyék
s az ország határain túl tegyék.
................................................
Az ormon kitették a csöpp gyermeket,
idő telt, idő múlt a gyermek felett.
Eként élt a hős tiszta kisgyermeke,
és nem tudta, mi fehér ,mi fekete.
A nemzője érzést erényt eldobott,
igazságtalan sújtva csöpp csecsszopót.
S egy nőstényoroszlán szólt íly szózatot,
amíg gyermekének tejet csorgatott:
"Ha szívemből, véremmel látnálak el,
még akkor sem várnám háládat el.
Mert élő-verő szív vagy nekem magad,
ha tőlem szakadsz, szívem véled szakad."
az ember fiának nem egy kósza vad
az ember fiánál több irgalmat ad..."

Az oszmán török népmesében is felbukkan az embernél gondosabb állat. A "Negyvenedik szoba" című mesében egy szegény favágó felesége egy erős csecsemőt szült. Az anya az apa távollétében egy deszkaládába tette a csecsemőt és kivitte a folyópartra. A kisgyermeket a parton a fűbe tette, a ládát a folyóba akarta süllyeszteni, azonban ahogy kinyújtotta a kezét a folyó fölé, keze, lába megbénult, szeme elsötétült és beleesett a folyóvízbe. A parton magára hagyott csecsemő sírni, bömbölni kezdett az éhségtől, hiszen megszületése óta alig egy pár csepp tejet szopott. A sírást meghallotta egy, az erdőből vadászatra indult nősténytigris. A tigris odament és látta, hogy a kicsike élőlény hasonlít azokra, amelyeket ő szült. Fölé hajolt, megszoptatta, és a barlangjába vitte saját kicsinyei közé. A csecsemő felnövekedett tigris tejtestvéreivel. A tigris anya csak később vette észre, hogy különbözik az ő kölykeitől. A későbbiek során egy hercegfi talált rá és a tigrisfiú később nagy sikereket ért el az uralkodó és az ország szolgálatában. A mese főhősének törökül beszélő neve van: Kaplan Adam, magyarul: tigrisember.

A kitett, elvesztett emberi csecsemőt sajátjaként felnevelő ragadozó, az egész Keleten, főként a törökök körében nagyon régi történet. Az európai kultúrában a Romuluszt és Remuszt szoptató, felnevelő farkas - széles körben -ismeretes. A rómainak vélt történet etruszk eredete ugyan nem vitatott, azonban forrása keresésekor figyelembe kell venni, hogy az etruszkok Kisázsián keresztül - ahol temetkezési helyeiket megtalálták a régészek - érkeztek Európába. Az idők folyamán az "ember gyermekét felnevelő vad" toposszá vált, és az egyetemes emberi kultúra közös gyöngyszeme lett. Dede Korkut vagy a könyv szerkesztése előtt élő oguz énekmondók is ismerték és felhasználták.

Visszatérve az oguz eredetmondára:

"Az oguzok egy nap a legelőre vonultak. Aruznak volt egy juhásza, akit Konur Kodzsa Szari pásztornak neveztek. Senki sem vonult /erre/ az oguzok előtt. Volt egy híres forrás, melyet Uzunpinar-nak neveztek. Arra a forrásra perik szálltak le, a birkák hirtelen megrémültek. A juhász megharagudott a kosra, előre gyalogolt és látta, hogy szárnyat szárnyba öltve röpülnek a perik. A pásztor a köpönyegét rájuk vetette, megragadta a peri-lányok egyikét. Mohón szeretkezett vele. A juhok kezdek megrémülni, a pásztor odarohant hozzájuk.
A peri-lány szárnycsattogással felrepült.
- Pásztor, nálam van amit rám bíztál, egy év múlva gyere el érte, vedd át, az oguzok fejére halált hoztál - mondta
A pásztort félelem töltötte el, a leány gonoszságától elsápadt.
Az oguzok egy idő múlván ismét a legelőre vonultak. A pásztor megint elment a forráshoz. A nyáj megrémült. A pásztor előre ment, és egy fényesen szikrázva ragyogó halmot látott.
A peri-lány jött:
- Vedd át amit rám bíztál. De az oguzok fejére halált hoztál - mondta.
Amint a pásztor a halmot meglátta, óvatos lett, visszafordult, parittyakövet ragadott. Ahogy eltalálta, növekedett /a halom/. A pásztor otthagyta és elmenekült, ment a nyáj után.
Ezenközben Bajindir Kán elment a bejeivel lovagolni. Elérkeztek ehhez a forráshoz. Látták, hogy valami érdekes dolog fekszik, feje, törzse nem ismerős. Körülvették, egy vitéz leszállt a lováról és belerúgott. Rúgás közben az növekedett, még több vitéz leszállt lováról és rugdosták. Rúgás közben csak növekedett. Aruz Kodzsa is leszállt a lováról és ő is rugdalta. Ahogy a sarkantyúja hozzáért, a halom megnyílt, s egy fiú bújt ki belőle. Teste emberi, de egy szeme volt a feje tetején.
Aruz vette, ezt a fiút a ruhájába csavarta.
- Kánom, add őt nekem, Baszattal hadd neveljem fel a fiút. - mondta.
Bajindir Kán:
- Legyen a tiéd - mondta.
Aruz fogta Tepegözt, a házába vitte. Egy dada jött, aki a mellét a szájába adta. Egyet szívott és ami tej csak volt megszerezte, kettőt szívott, a vérét vette, hármat szívott, az életét is elvette. Még néhány dadát hoztak, de megölte őket.
Látták, lehetetlenség, hogy tejjel tápláljuk, mondták, egy üst tej naponta nem volt elég.
Táplálták, növekedett, lábon járó lett. A kisgyerekekkel játszó lett. Az egyik kisgyereknek az orrát, a másiknak a fülét kezdte megenni. Rövidre fogva, ezért nagyon megbántódtak, közelébe nem mentek. Aruzhoz menvén sírtak.
Aruz Tepegözt megverte, eltángálta, eltiltotta /a gyerekektől/. Tepegöz /mindezekre/ nem hallgatott. Végül elzavarta /hazúlról/.
Tepegöz peri anyjához ment, aki a fia ujjára egy gyűrűt húzott. Fiam, beléd nyíl ne mélyedjen, bőrödet kard ne vágja - mondta.
Tepegöz kiszakadt az oguzok közül, egy nagy hegyre ment, útonálló lett, embert rabolt, nagy haramia lett.
Néhány embert küldtek rá, nyilat lőttek, nem ment bele, karddal is ütötték, nem vágta meg, dárdát vetettek rá, nem érte el. Pásztor és nép nem maradt, mind megette őket. Enni kezdte az oguzok közül való embereket is.
Az oguzok összegyülekeztek, reámentek.
Amint Tepegöz ezt meglátta, megdühödött. Kiszakított egy fát a helyéből, elhajította és ötven, hatvan embert ölt meg..."

Tepegöz csecsemőként három dajkát is elpusztít mohó szopásával. A magyar népmesékben éppen azok a hősök akik, majdan a "gonosz" legyőzői lesznek, fejlődnek hirtelen és természetfeletti gyorsasággal. Például Vizi Sándor "úgy nőtt, mikor harmadnapos volt, az egész falu azt mondta, hogy ez mán van tíz éves. Mikor mán ötnapos volt, azt mondta: Édesanyám elmenyek szerencsét próbálni..." Csóré királyfit öklömnyi gyerek korában találja meg a vizikirály, akinek nem volt gyermeke. "A király hazavitte a gyereket. Felesége...mindgyárt megetette...aztán puha ágyat vetett neki, és lefektette, majd ők is vacsorához láttak. Jóízűen ettek, s mikor a király bort töltött magának meg a feleségének, kiszólt a gyerek az ágyból: Nekem is töltsön felség! Én is a családhoz tartozom! Az asszony nem is állotta szó nélkül: Na apjuk te is jóféle gyereket hoztál a házhoz! Még egy esztendős sem múlt, máris bort akar inni!..." Másnap az erdőre ment gyermekével a király, ahol a fiú "akkorát füttyentett, hogy a fák derékba törtek." A Szőlőszem Királyfiról szóló mesénkben a gyermek "három nap alatt embernyi emberré nőtt, szőrén megülte a lovat, s a parittyakövet olyan messzire elhajította, hogy csudálkozott rajta mindenki." Ágrólszakadt Péter, akit a fa tetején talált a gyermektelen házaspár, alig hogy enni kapott, "kilépett a pólyából , fölkapta a nagy teri rőzsét, s úgy szaladt vele, hogy alig győztek utána futni...Három nap múlva Ágrólszakadt...azt mondta az anyjának: Elteheti már anyám a pólyát, kinőttem belőle!" Az Árvánszületett bölcsőt kap befogadóitól, de "elmúlt egy nap, a másik is, ezalatt akkorát nőtt a gyerek, mintha hétesztendős volna. Amikor a harmadik nap is elmúlt, azt mondta az édesanyjának:...adjanak nekem ágyat...amikor negyednapos is elmúlt:...vagy küldjenek el innét, vagy adjanak valami munkát..."

A mesei elem fantasztikus természete abból a mitikus látásmódból ered, melyben a fantázia "torzító" hatása folytán a valóság arányai megnőnek, elemei kombinálódnak sőt sokszorozódnak. Ezt a sajátosságot nevezi a mese-esztétika kutatás "hiperbólisztikus készség"-nek, mely mindig a grandiózumot szolgálja s ez az eszköz csak az archaizmus jegyében vállalható.
A nagyevés és a nagyivás a grandiózus - akár pozitív, akár negatív, mint Tepegöz - hősnek fontos vonása, az evés ivás és az erő közötti összefüggés szívósan megrögződött a népi tudatban.

Ezután a történet részletesen és név szerint felsorolja a családok veszteségét, a megsebesített és megölt oguz hírességeket, majd Dede Korkut is színre lép:

"...Elmentek, hívták Dede Korkutot, vele tanácskoztak, gyere állapodjunk meg a váltságdíjban, - mondták.
Dedem (!) Korkutot Tepegözhöz elküldték, megérkezett, üdvözölte:
- Tepegöz fiú, a földjükön lehetetlen helyzetbe kerültek az oguzok..azt mondták, hogy én állapodjak meg veled a váltságdíjban - mondta.
Tepegöz:
-Naponta hatvan embert adjanak enni - mondta.
Dede Korkut:
Ha így lenne, te majd nem találsz embert, mind elfogyasztod... de hadd adjunk naponta két embert és ötszáz juhot, - mondta.
...Tepegöz:
-Nagyon jó, így legyen! Egyszersmint adjatok nekem két embert, akik főzzék meg az ételem, én hagy egyem csak - mondta.
Dede Korkut visszafordult, megérkezett az oguzokhoz:
Adjátok oda Jünlü Kodzsát és Japagílu Kodzsát Tepegöznek, hogy készítsék el az ételét, - mondta. Egyben naponta két embert és ötszáz juhot is akar.
Mindezekbe beleegyeztek. Akinek négy fia volt egyet adott, három maradt, akinek három fia volt egyet adva, kettő maradt, akinek két fia volt, az egyiket adta, egy maradt.
Egy Kapak-kan nevű ember jött. Két fia volt, egyet már adott, egy maradt. Anyja jajveszékelt, sírt, üvöltött.
Aruz fia Baszat eközben csatába ment, most visszatért.
Az asszonyka:
- Baszat most jött meg a portyázásból, menjünk el, hátha ad nekem egy hadifoglyot, azzal megszabadíthatnám a fiacskámat - mondta.
Baszat ült és hétköznapi aranyhímes öltözékét varrta, amikor látta, hogy egy úrasszony közeledik. Odaért, bement Baszathoz, üdvözölte, sírt:
A nem szűkmarkú Elüklü fia,
Hatalmas kecskebak szarvából kemény íjas!
Belső-oguzok, Külső-oguzok közt ismert nevű!
Aruz fia, Baszat kánom, irgalmazz nekem! - mondta.
Baszat:
- Mit kívánsz? - kérdezte."

Az asszony ezután elpanaszolja veszteségét, az alkut, amely miatt az oguz családokat ember-adó sújtja, majd rátér kérésének a lényegére:

"... Két fiacskám volt, az egyiket odaadtam, egy maradt. A sor ismét rám esett, őt is akarják, Kánom segíts nekem, - mondta.
Baszat sötét szeme megtelt könnyel..."

Baszat bejelenti először apjának és anyjának, majd Kazan bejnek, hogy az asszony kívánságának eleget tesz és megmenti az oguz családok gyermekeit Tepegöztől. Kazan figyelmezteti az életveszélyre, de Baszat hajthatatlan, fogadott testvérének keresésére indul.

..."Tepegöz tartózkodási helyéhez ment, a Salahane Sziklához. Látta, hogy Tepegöz egyedül van, háttal áll a napnak. Öve mellől kihúzott egy nyílvesszőt, Tepegöz mellkasára lőtt, de a nyílvessző nem hatolt belé, összetört. Még egyet lőtt, az is apróra tört.
Tepegöz:
- Egy idevalósi szúnyog untat minket, - mondta
Baszat még egyet lőtt, az is eltört, egy darabja Tepegöz elé hullott. Tepegöz odapattant, nézett, meglátta Baszatot. Összecsapta a tenyerét, kacagva nevetett.
Tepegöz:
- Az oguzoktól ismét érkezett egy turma bárány - mondta.
Baszat elé toppant, torkánál fogva megragadta, bement a fekhelyéhez és a csizmája szárába bedugta.
- Bre...elérkezett az ebédidő, ezt itt nekem nyárson forgatva süssétek meg, hadd egyem meg, -mondta - aztán elszenderedett.
Baszat előkapta a handzsárját, széthasította a csizmát és kibújt belőle.
- Bre, kodzsák ez mitől hal meg? - kérdezte.
- Nem tudjuk, de a szemén kívül más helyütt nincsen hús. - válaszolták.
Baszat Tepegöz fejbúbjához ment, felnyitotta a szemhéját,nézett és látta, hogy húsból van a szeme.
- Bre kodzsák, dugjátok a nyársat a tűzbe, hadd tüzesedjék - mondta.
A nyársat a tűzbe dugták, megforrósodott.
Baszat kezébe kapta, a szépnevű Mohamedhez fohászkodott, úgy nyomta a nyársat Tepegöz szemébe, hogy Tepegöznek kifolyt a szeme. Tepegöz olyan ordítozást csapott, annyira jajgatott, hogy a hegy is, a szikla is visszhangzott.
Baszat felugrott, bevetette magát az üregbe, a barlangba. Tepegöz tudta, hogy Baszat a barlangban van. A barlang kapuját fogva, egyik lábát a kapu egyik oldalához, a másikat pedig a másik oldalához rakta.
- Bre, juhok vezetője kecskebak (!), egyenként gyertek keresztül, - mondta
A juhok egyenként jőve haladtak át, mindegyik fejét megsimította.
- Hízottak, homlokán fehér foltos kos gyertek csak, menjetek kifelé - mondta.
Egy kos (!) feltápászkodott fektéből, nyújtózkodott.
Baszat a kost azonnal megfojtotta, lenyúzta a bőrét. A fejét és a farkát a bőrön hagyta,belebújt. Baszat Tepegöz elé ért.
Tepegöz tudta, hogy Baszat benne van a bőrben.
- Aj, hóka kos, tudtad, hogy mitől fogok meghalni,úgy váglak a barlang falához, hogy a barlangot a farkad zsírozza be! - mondta.
Baszat a kos fejét Tepegöz kezébe nyomta, Tepegöz a szarvánál fogva erősen megragadta, amikor felemelte, a szarv a bőrrel együtt a kezében maradt. Baszat Tepegöz két combja közt kiugrott, megszökött.
Tepegözt a földhöz vágta a szarvat.
- Fiú, megmenekültél? -kérdezte
Baszat:
- Istenem mentett meg - válaszolta
Tepegöz:
- Bre, fiú, vedd ezt az ujjamon levő gyűrűt és húzzad a magad ujjára, hogy se nyíl, se kard ne fogjon rajtad. - mondta
Baszat elvette és az ujjára húzta a gyűrűt.
Tepegöz:
- Fiú a gyűrűt elvetted, felhúztad-e?- kérdezte
Baszat:
- Felhúztam.
Erre Tepegöz Baszatra rontott, handzsárral vagdalkozott, vágott. Baszat ugrott és egy tágas téren megállt, látta, hogy a gyűrű Tepegöz lába alatt hever..."

Tepegöz többször is megkisérli, hogy szűk helyre csalja és becsapja Baszatot. Először a kincses kamrájába csalja, majd egy szokatlan ajánlatot tesz:

..."Ott bent két kard van, az egyiknek van, a másiknak nincs hüvelye. Az vágja le a fejem amelyiknek nincs hüvelye, menj és hozd, vágd le a fejem.
Baszat a barlang kapujához ment és látta, hogy egy meztelen kard van benn, bement és kihozta.
Baszat /gondolta/:
Nem kell így egyből ragaszkodnom hozzá, a saját kardját kirántva fogta. A kardja annak a kardját két darabba vágta. Ment és hozott egy fát. A kardhoz tartotta, azt is ketté osztotta. Fogta ezért az íját, meglőtte a kardot tartó láncot, a kard a földre zuhant, beletemetődött. A saját kardját hüvelybe dugta. Markolatát erősen szorítva fogta, ment.
- Bre, Tepegöz hogy vagy? - szólt.
Tepegöz:
- Bre fiú, még nem haltál meg? - kérdezte..."

A befejező részben a korábbiaknál több vers található. Úgy tűnik, hogy a versek lehettek a Dede Korkut nevét használó szerkesztőnek a forrásai, mert a befejezés verse az egész történetet elejétől fogva megismétlik, néha csak pár szóban, összefoglalva az előzményeket. Tepegöz versben siratja szemét:

"Szemem, szemem, egyetlen szemem!
Te egyetlen szem, veled legyőztem én az oguzokat,
Barna szemtől - vitéz - engem megfosztottál,
Isten fosszon meg téged az édes élettől!
Ahogy én szenvedem szemem fájdalmát,
Nagy Isten, ne adj egyetlen vitéznek, szemnek ilyent!..

A harcban, a csatarendben- vitéz - mi volt a helyed?
Sötét éjszakában ha utat tévesztesz, mi a reménységed?
Ki a zászlós kopját hordozó kánod?
Ki a csata napján elöl küzdő hősötök?
Mi a fehérszakállú apád neve?
Hősnek hős előtt nevét eltitkolni szégyen,
Mi a neved vitéz, mondd meg nekem!
Baszat válaszolt Tepegöznek, lássuk kánom mit válaszolt:
A harcban, a csatarendben gün ortaç
Sötét éjszakában ha utat tévesztek, reménységem Allah!
Zászlós kopját hordozó hősünk Szalur fia Kazan!
Apám nevét ha kérded, hatalmas fa!
Anyám nevét ha mondod, dühös oroszlán!
Nevem ha kérded, az Aruz fia Baszat.
Tepegöz:
- Ha így van testvérek vagyunk, ne pusztíts el engem - mondta.
Baszat:

Bre, fehérszakállú apám megríkattad,
Asszony, ősz hajfonatú anyám kihűtötted,
Testvéremet Kijant te megölted,
Ragyogó orcájú nénémet árva özveggyé tetted,.."

Baszat nem kegyelmezett, lefejezte Tepegözt, majd hírnököt küldött a jó hírrel az oguzokhoz, akik eljöttek és örvendeztek. A történet azzal fejeződik be, hogy Dede Korkut a kobzán játszott, áldást mondott, hálát adott Allahnak az oguzok szabadulásáért.

Görög vagy szkíta forrás?

Bamszi Bejrek és Baszat eredetmondáiban több, a homéroszi történetekben is fellelhető toposz - pl. az íjazás, valamint az egyszemű legyőzése - található.

Tekintettel arra, hogy Dede Korkut elbeszéléseiben két olyan történet is megjelenik, amely Homérosz Odűsszeiajában is szerepelnek - az egyik a jog szerint eljegyzett menyasszony vagy feleség megnyeréséért küzdőkkel szemben a vőlegény vagy férj íjazásban elért győzelme Bamszi Bejrek történetében, a másik pedig Tepegöz /Polyphemos/ barlangjából az óriás tüzes eszközzel történt megvakítása utáni sikeres megmenekedés /juhbőrbe öltözve/ a Baszat nemzetség eredetmondájában - indokoltan feltehető a kérdés: honnan ered a téma, hol lehetett a forrása? A megvakított egyszemű története - több változatában is - megtalálható a magyar népmesékben is. Fölvetődik, hogy a homéroszinak ismert történeteknek volt-e közép-ázsiai előzménye? A jogos kérdés ma még úgy látszik, nem dönthető el teljes bizonyossággal.

Odüsszeusz és Bejrek történetének megegyezései

Az Odüsszeiában (1) kővel dobálja a (2) kondás a kutyákat, ezekből (3) kőfalat rak, és akitől a hős inget, (8) köpönyeget kap kérésére, a kondás (5) megeteti, reggel a hős újra felveszi (6) régi rongyait, a jólápoltak közé megy, fia ad (7) ruhát és inget, de a cél, hogy (9.10) ne ismerjék fel a kérők, a ház tövében (4) forrás van, a háznál (15) táncolnak és dalolnak, (11.12) jöttmentnek tartják, (13) lakomáznak, a hős (15.16) szétrebbenti a nőket, az íja reflex íj, a felesége (17) hozza, (18) más nem tudja felajzani, a cél 12 fejsze foka melyen (19) keresztül kell lőni, a történet végén (20) tűz pusztít.

Bejrek történetében: (1) köveket gyűjtenek a (2) juhászok, (3) kőrakást emelnek belőle, egy (4) forrás mellett találkozik nőtestvéreivel akik (5) megetetik, a lányoktól (6) ócska ruhái helyett (7) újat, kaftánt (8) kér és kap, de hogy (9) fel ne ismerjék, (10) ócska tevezsákba bújik, (11) szegény bolond regősnek tartják a táborban régi ismerősei is, részt vesz (12) ismeretlenül a (13) lakomán, (14) jegyese sem ismeri fel, (15) sípost dobost elzavar, (16) zavart okoz, saját maga (17) kéri íját, amit (18) más nem tud felajzani, versenyezve lőnek célba gyűrűre, a céltárgyat (19) át kell lőni, a végén pusztító (20) tüzet gyújtanak.

A homéroszi történet görög eredete azért is kérdéses, mert a görögök nem ismerték a hátracsapó reflex íjat. Ez a jellegzetes fegyverforma egyetlenegy görög eredetű ábrázoláson sem látható, míg a szkíta ábrázolásokon nagyon gyakran félreismerhetetlen módon jelenik meg. A reflex íj a görögök szomszédságában élő szkíták félelmetes fegyvere volt, mely nagyban hozzájárult - lovasságuk mellett - hadi sikereikhez. Mindezt magukból a görög forrásokból tudhatjuk meg.

A nomád népek fegyverzetének magyar kutatója, Kőhalmi Katalin szerint Heraklészt "a görögök következetesen szkíta típusú íjjal ábrázolják. A Hérodotosz feljegyezte szkíta eredetmítosz szerint Heraklesz...Ekhidnával élt, ráhagyta hatalmas erejű íját, s díszes fegyverövét, hogy születendő fiai közül birodalma azé legyen, aki az íjat fel bírja ajzani. A hőstett csak a legifjabbnak, Szküthésznek sikerül, övé lesz apja fegyvere, íja, birodalma, s belőle válik a szkíták őse." Kőhalmi arra is felhívja a figyelmet, hogy "ott és akkor terjedt el az íj felajzásának hőst próbáló motívuma, ahol valóban a felajzásához nagy erőfeszítést igénylő reflexíjakat használtak." A szájhagyomány a nép legkedveltebb hőseit ruházza fel olyan...csodálatos erős íjjal, amelyet senki más nem képes felajzani, csak a hős maga vagy jogos utóda." Ilyen íjjal büszkélkedett II. Amenhotep fáraó a sírfelirata szerint, ilyen lehetett Aithiopia királyának íja is, melyet Hérodotosz szerint Kambüszész perzsa uralkodó nem volt képes felajzani.

A szkítákról - mítoszaikról, szokásaikról, anyagi és szellemi műveltségükről - jóval kevesebbet tudunk, mint kortársaikról és szomszédjaikról. Pedig annak a népcsoportnak, amelyik először hoz létre egy fejlett technikát igénylő és csak nagy gyakorlás után használható eszközt, melyet - mai szóhasználattal élve - csodafegyvernek nevezhetünk, a reflexíjat, az anyagi és szellemi műveltségében is nyomot kell hagynia. A szomszédos görögök körében is ismert és általuk lejegyezett szkíta eredetmítosz lényeges és hangsúlyos eleme ez a csodás íj.

Az üzbégek nemzeti eposzában, az Alpamisban is megtalálható az Odüsszeia említett jelenete, mely az oguz Bamszi Bejrek mondájában szereplő epizód előképe lehetett. Ugyancsak Kőhalmi írja le röviden a tartalmát: "Itt is hosszú útról, koldusszegényen tér meg a hős, idős hűséges pásztortól tudja meg, hogy felesége férjhez készül, csak fiával és öreg dajkájával ismerteti meg magát, majd kiállva régi íjával az íjfelajzás próbáját, megöli felesége hitvány kérőjét... A steppe csaknem minden népe mesél hasonlókat legtiszteltebb hőseiről."

Az íjazás, íjverseny a mongol és török népek közt máig is gyakorolt ünnepi szokás, melynek eredete az ősidőkre vezethető vissza. A Manasz kirgiz hősének története is ennek szép verses leírását adja:

Tétlenkedni kár - mondta,-
Lőhetnénk dzsambit, - mondta,-
Válasszatok fenyőfát,
Vágjatok ki egy jókorát...
Ha van derekas vadászink,
Lőjék le a dzsambit! - szólt,
Ezüst dzsambira hogy lőne,
Mindenféle hadakból
Minden vadász eljöve...
Egymás után lődöztek,
Egymással versenyeztek,
Vadászok váltakoztak,
Egymás közt mulatoztak,
Nyílvesszőik suhogtak
Csillagként záporoztak.." .

Polyphémos és Tepegöz történetének megegyezései

Az ókori klasszikus kultúrában Polyphémos, az egyszemű óriások, a kyklopszok egyike. Hesziodosz, Homérosz, és később Ovidius is - az Átváltozások című művében - ír róluk. A történetekben azonos főbb motívumok:1/ Az ellen/hős származása nem csak/emberi.2/ Létrejöttétől fogva egy szeme van, ezt beszélő neve is tudatja. 3/ Barlangban lakik magánosan. 4/ Embereket és juhokat egyaránt felfal. 5/Állatai közt van kedvence. 6/ Megvakítása pillanatában nincs tudatánál. 7/ Megvakításának eszköze megtüzesített, hegyes tárgy, rúd.. 8/ Vakon is küzd, elállja a barlang bejáratát. 9/ Állatait felhasználva lehetséges csak kiszabadulni barlangjából. 10/ Barlangjában a megvakítottat nem lehet legyőzni .

Dede Korkut könyvében Baszat nemzetség eredetmondájában a történet legfontosabb elemei megegyeznek azzal a toposszal, melyet Homérosz is felhasznált az Odüsszeiában.

Az ellenhős anyja peri, azaz tündér (1.). A nevében foglaltatik, hogy születésétől fogva "egyszemű". (2.) Tepegöz barlangban lakik,(3.) naponta hatvan embert (4) és juhokat követel magának, de az alku eredményeképp csak két ember viszi neki az ötszáz juhot. Baszat bejut a gonosz barlangjába (3) két társához Tepegöz alszik amikor tűzben felizzított nyárssal megvakítják (6.). A gonosz ordít és elállja a barlang kijáratát (8). A lába között mindegyiket megsimítva ereszti ki a juhokat. Amikor a kedvenc kos (5.) kifelé indul, Baszat megfojtja és megnyúzza, magára ölti bőrét (9.) kimenekül. Tepegöz leküzdésére nem alkalmas a szűk barlang (10).

W. Grimm már 1852-ben nemcsak hogy felfigyelt a Dede Korkut könyvében felbukkanó Polyphémos témára, hanem azt be is vette Polyphémos-antológiájába. W Ruben pedig 1944-ben megjelent könyvében Dede Korkut alapján foglalkozott az oguzok 12 nemzetségével és mellette még 25 polyphémos történetet is feldolgozott.

Homérosz, akinek személyéről és koráról már az ókorban sem tudtak semmi bizonyosat, a mai tudomány álláspontja szerint a Kr.e. 8. században élhetett. Arról már biztosabb ismeretek állnak rendelkezésre, hogy Peiszisztrátosz a Kr.e. 6. században elrendelte a "homéroszi" szövegek átvizsgálását. A Kr.e. 5. századig az Iliászon és az Odüsszeián kívül más epikus költeményeket is Homérosznak tulajdonítottak, amit később a hellenizmus korában már többen tagadtak. Az újkorban is felmerült, hogy az Odüsszeia költője nem Homérosz, számos kutató pedig arra a következtetésre jutott, hogy a mű több kiseposz későbbi betoldásából, bővítésekből és kompilációkból jött létre. A kutatások mai állása szerint az Odüsszeia olyan egységes terv alapján szerkesztett mű, mely sok régebbi, még a 2. évezredből származó, szóban terjedt ének, hősi monda, felhasználásával jött létre. Ezek a megállapítások egyáltalán nem zárják ki, hogy Homérosztól kezdve az évszázadokon át folyó "redakciók" során nem kerülhetett az Odüsszeiába szkíta hősének.

A kérdés megoldásában kulcsszerepet játszhat a szkíta műveltség a környező népekre gyakorolt hatásának megismerése és kutatása. A Herodotosz által leírt szkítáknak már a Kr.e. 7-6. században jó gazdasági és kulturális kapcsolatai voltak a görög Pontusz-vidéki gyarmatvárosokkal. Félelmetes lovasnépnek ismerték őket, akik 514-ben feltartóztatták a perzsák előrenyomulását. Ez a nagy hatalmú népesség a maga korában igen magas szintű kultúrával rendelkezett. A történészek egybehangzóan úgy vélekednek, hogy a szkíta művészet stilizált állatdíszei - melyek mitológiai elképzeléseik korai formáiból vezethetők le - nemcsak a görög és a provinciális római, hanem a kínai és dél-orosz(?) művészetre is hatást gyakoroltak.

A téma közép-ázsiai eredetének feltételezése esetén azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar népmesékre - a bibliai történetek kivételével - egyáltalán nem jellemző, hogy ókori, úgynevezett klasszikus forrásokból merítsenek. Néprajzkutatóink már többször is meggyőződtek arról, hogy: "Az Európában letelepedett magyarság az újonnan érkező hatásokból is azt vette át elsősorban, aminek a néphitben, a sámánizmusban már megvolt a hagyománya. Ugyanakkor a magyar anyagban környezetünknél halványabban van meg a nem egy esetben az antikvitásig visszanyúló óeurópai hiedelem- és folklórvilág." A magyarság - mint minden nép - őseinek hiedelemvilágát a maga sajátos hagyományaival együtt őrizte és azt az idők folyamán hősénekek, balladák, mesék formájában életben tartotta. Az új hatásokat pedig elvetette, vagy a régiek állandó szem előtt tartásával átformálta "a maga képére és hasonlatosságára".

Az "ugor-török háborúban" sokat bírált Vámbéry Ármin, aki nagyon fontosnak tartotta a "műveltségi momentumokat" ezt írta: "Egyes népek életébe vetett figyelmesebb pillantás...arról fog meggyőzni, hogy a szellem sokkal hatalmasabb a testnél, mely tisztán és sértetlenül maradhat meg, holott a test külső hatás következtében mindenféle átalakulásnak van kitéve, akárhányszor kivetkőzött ős alakjából...A megszokott nemcsak testünkben és vérünkben van, hanem mint a török közmondás tartja, lelkünk alatt rejlik, és nagyon tévednénk, ha a népszellem rendkívüli szívósságát semmibe sem véve a néppsychologiát ethnologiai kérdésekben eléggé nem méltatnánk...A népszellem tartósságának és intensiv erejének legragyogóbb példáját különben a magyarok keletkezésének története szolgáltatja."

Gyermekkori eljegyzés

A házasságot megelőző szokások, a párválasztás módja és lehetősége, nem tartoznak közvetlenül a házasságkötés témakörébe, de előkészítői annak, és nagyon ősi elemeket őriztek meg. Egyike ezeknek a gyermekkori eljegyzés. Jobb módú családok gyermekeiket már születésük után, szinte pólyában egymásnak ígérték, a szülők tehát elkötelezték magukat erre a házasságra. Időközben a szülők folyamatosan ápolták a kapcsolatot, és a fiú apjával együtt minden évben májfát vitt a kislánynak, az utóbbi időben pedig virágkosarat. Ez a szokás a Mátraalján és attól nyugatra, keletre több faluban ismeretes. Bakó Ferenc néprajzkutató Parádon még 1983-ban maga is látott egészen kiskorú leánynak állított "májfát", amikor is az eredeti szándék és tartalom már hiányzott, csak a forma maradt meg. Ugyancsak ő tette a következő megállapítást: "A gyermekkori eljegyzés, vagy helyesebben odaígérés előzményei és analógiái a magyar múltba és a keleti rokonnépekhez vezetnek, mint ezt Tagányi Károly is megjegyezte. Történeti irodalmunk több példát hoz fel arra, hogy a 16-17. században a főúri családok lányait már születésük első éveiben eljegyezték, a felső magyarországi városokban pedig kiskorú gyermekekről írják ugyanezt, megjegyezve, hogy az ilyen ígéret nem volt kötelező érvényű. A honfoglaló magyarság házasodási szokásai révén ismert jegyajándékot, a kalimot ismerő közép-ázsiai törökök a múlt század derekán hasonló módon ígérték oda egymás gyermekeit és a lány apja minden évben meglátogatta a fiú családját, amikor felvette a korábban kialkudott jegyajándék egy-egy részletét."

A magyar nép még a bájolást is alkalmazta, hogy a szülők elhatározása megvalósuljon ha a gyermekek már felcseperedtek és elérték a házasságra érett kort. Jung Károly, Szendrei Zsigmondra hivatkozva írja:" A születésükkor egymásnak szánt gyerekeket ugyanegy asszonnyal szoptatják, vagy két egytestvér-szoptatós asszonytól fejt tejjel, összenéző kemencében sütött pogácsát etetnek meg velük", majd megállapítja, hogy a bájolás ez esetben nem akció elhárítás, hanem akció indítás és a "megétetés" célja, hogy megfelelő korban házastársakká váljanak.

Vámbéry Ármin a múlt században így írt a közép-ázsiai törökök házassági szokásairól: "A házasságkötés vagy conventionalis, ha t.i. az összeházasítandó pár szülei intézik el, vagy pedig önkénytes, ha t.i. hosszabb ismeretség ad rá alkalmat. Az első esetben, - mely leginkább gazdagoknál szokott történni - vagy vagyoni viszonyok, vagy politikai tekintetek, például törzsviszálykodás, vérbosszú, döntik el a dolgot. Azok akiknek egy fiuk van, valamely gazdag vagy hatalmas szomszéddal való összesógorosodásra törekszenek s az odaígérés már gyermekkorban, gyakran három, leggyakrabban pedig hat vagy nyolc éves korukban megtörténik. A fiú atyja meglátogatja a leány apját, megegyeznek a molla jelenlétében, megtörténik a hivatalos étkezés...fatiha /áldás/ elmondása közben kölcsönösen kezet fognak...ezáltal a kudaman /sógorság/ viszonyába léptek, vagyis a vérrokonság egy bizonyos fokára jutottak..."
A gyermekkori eljegyzés egy régi történetét Dede Korkut is megénekelte.

A Bamszi Bejrekről szóló történetben ez így hangzik:

"Baj Büre bej szólott:
-Kazán kán, hogyne sírnék? Hogyne jajgatnék? Gyermekemben örökösöm nincs, testvérhez szerencsém nincs! A Nagy Isten engem megátkozott! Bejek, koronám, trónom miatt sírok. Egy napon -elesve- meghalok, helyem, hazám senkire sem marad.
Kazán kérdezte:
-Ez a kívánságod?
Baj Büre bej válaszolt:
-Igen ez. Ha nekem is lenne fiam, Bajundur kán elé állna, neki szolgálna. Én is - ha látnám - örvendeznék, büszke lehetnék, rá hagyatkozhatnék.
Így szólván a nagy oguz bejek arcukat az égre fordították, kezüket felemelve fohászkodtak: A Nagy Isten adjon neked egy fiat!
Abban az időben a bejek áldása áldás, átka átok volt. Imádságuk meghallgatásra lelt.
Baj Bidzsán bej helyéből felegyenesedett, felkelt.
-Bejek, mondjatok érettem is fohászt, hogy a Mindenható Isten nekem pedig leányt adjon - mondta.
Az erős oguz bejek kezeiket felemelték, fohászkodtak:
-Az Isten neked pedig egy leányt adjon.
Bidzsán bej szólott:
-Bejek, ha nekem a Nagy Isten egy leányt ad, ti legyetek tanúk arra: az én lányom Baj Büre bej fiával már a bölcsőben eljegyzett legyen!"

A fenti történetben a gyermektelen, család- és nemzetségfő férfiak, bejek már akkor elhatározzák a "vérrokonságra lépést", amikor még nincs is gyermekük. Figyelemre méltó a közösség vezetői iránt megnyilvánuló feltétlen bizalom, hiszen ha ők "együttesen imádkoztak", akkor az áldás bizonyosan megérkezik.

Törökországban még ma is mindennapos gyakorlat a gyermekkori jegyesség. Ez a házasodási forma az ország egész, de főleg kis-ázsiai területéről ismert. Két család megegyezésén alapul, melynek oka lehet barátság, alá-fölé- vagy akár mellérendeltség, - gazdasági és ma már politikai is. Feltűnő a török elnevezés is: "beşik kertme" mely szó szerint: bölcső rovás/jelzés/bevágás/ hornyolás, ugyanis jelet/jegyet vágnak mindkét csecsemő bölcsőjére, jelezve, hogy ők ettől az időtől fogva jegyesek. Olyannyira bevett szokás ez a fajta jegyesség, hogy esetenként az állami bíróság is tudomásul veszi. Előfordult olyan eset, amikor a 16 éves "vőlegény" a neki bölcsőben eljegyzett "menyasszonyával" erőszakoskodott és eközben megsebesítette. A büntető eljárás során a Büntető Törvény mellett a méltányosságot alkalmazva figyelembe vette az eljáró bíró a szokásjogot és az egyébként jogosan kiszabható büntetés mértékét 1/5 arányban csökkentette.

A magyarság körében gyakori volt a korai, gyermekkori jegyesség, erről tanúskodik egyik széles körben elterjedt népdalunk is:

Még akkor neki ígérte,
Mikor bölcsőbe' rengette.

Jegyajándék

A magyar és a török házasodási szokások közé tartozik a lakodalmat megelőző rituális ceremóniák közt a jegyajándék átadása. "Jegyajándék, foglaló, jegy: két egymással házasságra lépni szándékozó személy kölcsönös ajándéka, házassági ígéretüket ez fejezi ki, amit az eljegyzés alkalmával adnak át. A paraszti jegyajándékok között az utóbbi két évszázadban ismeretesek: textíliák, ruhaneműk, főleg ing, gatya, kendő." Magyarország egyik legrégebbi törvénye is beiktatta jogrendünkbe a jegyajándékot mint a szabad akaratból való házasság jelét. Az első hazai adat Kálmán király törvénykönyvéből maradt ránk. Könyves Kálmán idejében a feltehetőleg Tarcalon 1096-ban tartott zsinat határozatának 15. törvénycikke így szólt: "Így döntött a szent zsinat, minden házasságkötés az egyház színe előtt, pap jelenlétében, alkalmas tanúk szeme láttára, az eljegyzésnek valami jelével és a felek egyetértésével történjék, máskülönben nem házasság, hanem paráznaságnak szerzete lészen" Az egyház által is jóváhagyott törvény egy sokkal régebbi szokást szentesített azzal, hogy a "jel"-et a házasságkötési feltételek közé sorolta. Ezt a Kálmán által "szentesített" hagyományt - mely a török népeknél már az iszlám felvétele előtt is élt - mindkét nép megőrizte.

Magyarózdon és környékén, Erdélyben, "A vőlegény megajándékozásánál a násznagy legelőbb a jegyinget mutatta fel." A jegyajándék fontosságát jelzi a sorrend /"legelőbb"/, mely az ősök hagyománya iránti tiszteletet igazolja.

Mátraalján a palócok körében a házasulandó ifjak közötti kapcsolat erősítését jelentette, hogy az eljegyzés után, nagyobb kendőben ajándékot (almát, édességet, inget ) küldött a leány. "A kézfogást a kendőcsere egészítette ki, illetőleg néhány helyen - az adatok szerint - szinte helyettesítette és ez pecsételte meg a szülők megegyezését. Ez a következőképpen történt: A vőlegény anyja elhozott egy szép kásmír- vagy selyemkendőt, a sarkába három, négy vagy öt forintot kötve...A menyasszony leendő apósának, anyósának, a későbbi időkben jövendő menyecsketársainak is fehér vászonkendőt ajándékozott, s abba egy almát és diót kötött. Vőlegényének pedig szép piros kendővel kedveskedett, az aztán ünnepi alkalmakkor kabátja zsebébe tűzve viselte."

A jegykendő valójában "jel", melyet viselni kellett. A leányé rendszerint "hasznos textilféle, kendő, ing, alsó fehérnemű stb. volt. Ajakon (Szabolcs megye) pl. a legény és a leány kézfogását követő nap a vőlegény apja elment a lányos házhoz, mert "néki jegy kell a tegnapi napról."

A kendőadás "megszentelt" helyen és körülmények közt történt a református magyarság körében, ugyanis a kézfogót a templomban vagy a lelkész jelenlétében volt szokás megtartani. Így volt ez a szlavóniai - mára az elszenvedett háborús nyomorúságairól ehíresült - négy magyar (Kórógy, Haraszti, Szentlászló és Rétfalu), néhány baranyai (ormánsági, továbbá Ács, Ellend, Kisasszonyfa stb.), illetőleg alföldi falu és város, továbbá még néhány felvidéki szlovák falu esetében.

Dede Korkut Bamszi Bejrek történetében így szól a jegyajándékról:

"Az oguzok idejében , ha egy vitéz, megházasodott, az volt a szokás,hogy nyilat lőttek, s ahová a nyíl leesett, ott verték fel a nászsátrat. Bejrek kán is kilőtte nyilát, és felverte nászsátrát. Jegyesétől jegyajándékként egy vörös kaftán érkezett. Bejrek a kaftánt felöltötte...."

A történet tovább szövődik, majd ismét előtérbe kerül a jegyajándék:

"... A Csaló fia, Csalárd - hogy pusztuljon el- megszólalt:
-Szultánom, hadd menjek én, hírét meghozom akár halott, akár élő / Bejrek /, -mondta és elment.
Ím néhány nap után visszatért. Ámde Bejrek ennek a csalónak egykor egy inget ajándékozott, amit nem hordott, dugdosott. Elment és ingét vérrel-verítékkel bemocskolta, előhozta, azt Bajandur kán elé tette...
-Szultánom, Bejreké ez az ing....megölték...íme a bizonyíték..
Az oguz bejek között hazug nem volt. Az inget látva elhitték, zokogva sírtak, gyászoltak...
Bajandur kán ekkor azt mondta:
-Hé miért siránkoztok? Mi ezt az inget nem ismerjük, a jegyeséhez vigyétek, ő jól ismeri mert ő varrta, ő majd újból felismeri.
Elmentek, az inget Banicsicsekhez vitték. Meglátván felismerte: az övé- mondta. Köpenyét megszaggatta, keserűen körmével arcába csapott, őszi piros alma orcáját marcangolta...."

Az ing mint jegyajándék tehát olyan széles körben volt ismeretes, hogy még a "bíráskodásnál" is döntő bizonyítékként szerepelhetett, igaz itt nem a házasság, hanem a házastárs feltételezett halálának bizonyítására.

Törökországban manapság a vőlegény és a menyasszony részéről kölcsönös a jegyajándékozás. Feltűnő a leányok ajándékai között az ing, de más, főként testen viselendő ruhaneműk is, mint a harisnya, a textil-öv stb.
A törökség körében még ma is a textília jegyajándékok közé tartozik a szőtt vagy csomózott szőnyeg is. A leány ing /kaftán/ ajándéka természetszerűen sokkal régebbi eredetű, és a magyar népszokásokhoz is közelebb áll.

Mágikus hatásúnak tekintették a férfi felsőtestére való ruhadarabokat, azok még a magyar babonák, igézések világában is ismertek voltak. A Szatmár megyei Tisztabereken "Csinálták úgy a rontást, hogy a fiúnak varrtak egy lajbit, az anyja meg a lánya. Ha meg akarták fogni, a bélésébe belevarrtak egy bugyidarabot a lányéból."

Figyelemre méltó, hogy a magyar eljegyzési és lakodalmi szokások közt Zala megyében felbukkan egy, a témánk szempontjából nagyon is fontos szó, a miraz, mely ebben az esetben - a magyarság körében - a hozományt jelenti. A szó nem magyar, hanem török, pontosabban török eredetű. A török miras szó jelentése: örökség, jogos követelés. Talán az Oszmán időkben került a Balkánról a nép nyelvébe, de érdemes lenne részletesebben vizsgálódni, milyen török elemek találhatók még a lakodalmi szokásaink között, és azok eredetét meddig tudjuk követni, hiszen felvetődhet akár a besenyő kultúra hatása is ezen a tájon.

folytatás