Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Menyasszony kikérés, álmenyasszony

A lakodalmak, melyekről a szólás is azt tartja, hogy három éjjel és három nap tartanak, és tájanként , vidékenként sőt akár falvanként is számtalan különböző, rituálisnak nevezhető ősi szokást őriztek meg, helyenként még a mai napig is. A lakodalmi szokások sokszínűsége között az egyes néprajzi tájak jellegzetességei közt feltűnik egy olyan, melyet a török népek - Dede Korkut elbeszéléseinek tanúsága szerint - még az iszlámra térés előtt gyakoroltak, ez pedig az: álmenyasszony tréfája.

Mind a napjainkig tartó magyar, mind az ősi török népi lakodalmi szokásokban egyaránt megtalálható álmenyasszony jelenet arra enged következtetni, hogy mindkettő gyökere azonos, és még a honfoglalást megelőző korokban keresendő, vagy a magyarsággal együtt a Kárpát-medencében letelepedett török népektől tanulta meg népünk. Lehetséges azonban az is, hogy az elmagyarosodott török népesség őrizte meg ősi szokását. Ma már lehetetlennek látszik a pontos meghatározás.

Orbán Balázshoz kell ismét fordulnunk, hiszen ő a múlt században a népszokások még kevésbé romlott formáit jegyezhette fel. Lássunk három példát az álmenyasszony erdélyi előfordulásai közül:

A Nyikó melléki : "A menyasszony előmutatása egy kis mulatságos jelenet után történik meg, t.i. a menyasszony helyett elővezetnek valamely öreg asszonyt, vagy éppen rút, nyomorék nőszemélyt mondván: Itten vagyon kiért kegyelmetek jöttek". Mire azok felelnek: "Becsüljük őkelmét es, de nem talál minket, akár elől, akár hátul vizsgáljuk nem nekünk való, más kell nekünk" s más tréfás megjegyzések, mik közkedélyességet s jókedvet derítenek. Még egy-két más személynek hasonló módon való elővezetése után csakugyan előhozzák a menyasszonyt."

Az oroszhegyi lakodalomban "A kikérő beköszönt, s aztán a menyasszonyt oly célból kérik elő, hogy a hozott ajándékokat néki bemutathassák. Erre a kiadó felel, az ajándék elfogadásra készségét mutatja, s a menyasszony helyett valami vén, rút - vagy ha van kéz alatt - nyomorék, púpos személyt vezet elő, s állítja, hogy itt van az, kinek nevén eddig szólott. Erre a kikérő felel, hogy az eljegyzöttet igen jól ismeri ... de ez nem a. Ezután egy mást, ha van még rútabbat vezetnek elő, de ezt sem ismerik el végre 3-ikszor (!) elővezeti a kiadó a valódi menyasszonyt..."

Az újfalvi szertartások hasonlítanak a hétfalusiakra. "... a nyoszolyó leányok, ebéd után csakhamar el is kapják a menyasszonyt ... veres selyem kendővel letakarják ... ugyanakkor még két másik hasontermetű menyecskét is belepedőznek, ekkor jön a vőlegény a násznéppel a három közül a magáét kiválasztani, amit ha el nem találna, mézespálinka bírságot fizet..."

Más forrás is szól hasonló erdélyi lakodalmi szokásról:

Kalotaszegen, Magyarvistán az "aranygyűrűvel eljegyzett virágot" keresi a násznagy. "Én hozok elé virágot, ha kelmeteknek az megfelel" mondja a gazda "eléhoz egy rongyos ruhájú, meggörbült szalmakalapost, amit csumának hívnak", mire a kérők ezt mondják: "A menyasszony olyan forma, mintha bihalbornyú volna, azért rongyos, azért görbe, mert sokat járt a gödörbe." Nem fogadják el, behozzák a másodikat. Egy fehérbe öltözött ráncos öregasszony begyesen közeledik a vőlegény felé, hogy megcsókolja, csohán virágot tart a karján: "A menyasszony olyan szép, mint a háromlábú szék, a vőlegény azt mondja, elment már a gusztusa." Ezután hozzák elő az elbújtatott menyasszonyt.

Jákótelkén a násznagy rigmusa mintha meg is adná a választ arra a kérdésre, honnan ered az álmenyasszony bemutatásának szokása:

"A vőfélyek érkeztek messze Ázsiából
A magyarok régi híres hazájából
Ügyességben nincsen párjuk e világban
Panasz tehát nem lesz a felszolgálásban."

Nemcsak Erdélyben lehet példákat találni a fenti lakodalmi játékra, a Palócföldön is széles körben ismert volt az "álmenyasszony" vagy álmenyasszonyok" bemutatása. Külön nevük is volt tájanként, falvanként: mumu, pacurka. Egerbocson "pótmenyasszonyt" vezettek be, Mályinkán először a mumu-t, majd a "mellette ülőt" s csak aztán az igazit. Ez a szokás olyannyira elterjedt, hogy a verses vőfélyi rigmusok is alkalmazkodtak hozzá.

Bakó Ferenc a palócföldi lakodalomról szóló művében írja: "Borsod és Gömör megyében nemrég még szokás volt, hogy előbb álmenyasszonyokat vezettek be, és ezeket próbálta a vőfély a menyasszony helyett becsempészni...Ezt a szokástípust, mely irodalmunkban eddig ismeretlen volt/?/, a Borsod megyei Helyőkürt községben jóval teljesebb formában találtam meg, mint másutt, ahol inkább csak töredékeket őriz a hagyomány....A vőfély, feladatát teljesítve, bevezeti a násznép közé a felkontyolt, főkötős menyecskét, de első ízben maskarát , álmenyasszonyt hoz be, akit úgy kezel, mintha valódi lenne...

Itt van a menyasszony, akit nyugalomra
Este elkísértem urához, álomra.
Stb.
A szavalat után a násznagyok kérdőre vonják a vőfélyt, hogy mit tett vele....nem ismerik el, mire a vőfély beköszönti a maskarát is.

No, vőlegény, itt van a te szerelmesed,
Akinek bejöttét, tudom, régen lesed.
Ez a te szívbéli, régen várt kedvesed,
Ennek párját nem lelsz, hiába keresed!

Ez visel már gondot egész életedre,
Mulathatsz, játszódhatsz vele majd kedvedre.
Általadom neked, bízván a kezedre,
Ha van emberséged, ültesd az öledbe!

Az első maskarát azonban nem fogadja el a vőlegény, mire a vőfély így folytatja:

Kimegyek még egyszer, hogyha feltalálom
Érte fáradtságom bizony nem sajnálom,
Én részemről eztet jobban kommendálom.
De hogyha már nem kell, többé nem kínálom.

Behozza (a vőfély) a második maskarát, de az se kell a vőlegénynek, ezért újra kimegy és visszatér az igazi menyasszonnyal." A gyűjtő megállapítása az álmenyasszony szerepeltetésével kapcsolatban az, hogy: " azon ritka leírások közé tartozik, amelyek a kereszténység előtti lakodalom rítusára, azok megismerésére hitelesnek látszó tényeket tartalmaznak. Ilyen az álmenyasszony szerepeltetése a kísérő versekkel együtt, amelyek szokás szerint az új menyecskét kívánták megvédelmezni az ártó szemek, szellemek elől." Ha ilyen ősi rítusra vezethető vissza a palóc szokás, akkor ugyanilyen régi, ha nem régebbi a törököké is, és mindkettőnek a ma is gyakorolt vallásukra térés előtt kellett kialakulnia. Tekintettel az áttérések történelmi időpontjaira, valamint a mindkét népnél fellelhető azonos szokásra, feltételezhető, hogy a közös gyökér keleti, valószínű közép-ázsiai lehetett.

Az erdélyi és palócföldi szokások után lássuk Dede Korkut elbeszélésében az álmenyasszonnyal kapcsolatos török példát , ugyancsak Bamszi Bejrek történetéből.

Bejrek, a sikeres nyilazás után engedélyt kap arra, hogy bárhová szabadon bemenjen. Mivel menyasszonyát keresi, az úrasszonyok /hatunok/ sátrába megy:

"Kazán bej asszonya a magastermetű Burla Hatun dühös lett:
- Hé, kurva fia, bolond kurafi! Ki engedte meg neked csak úgy rámtörni?
- Úrasszony, Kazán bejtől a parancs, nem gátolhatnak meg. - mondta Bejrek.
Burla asszony így szólt:
- Nos, mivel Kazán bej parancsolt, hagyjátok, üljön le. - ismét Bejrekhez fordult:
- Hé bolond regős, mi a célod?
- Úrasszony, kívánságom az, hogy a férjhezmenő lány keljen fel, tánccal játszódjék, én a kobozt verem. Egy Meddő Néne nevű asszony volt ott, neki szóltak:
- Hé, Meddő Néne, kelj fel, ugyan mit tudja az a bolond regős, te játszódj!
Meddő Néne felkelt:
- Hé, bolond regős, én vagyok a férjhezmenő leány - mondta, és játszódni kezdett. Bejrek a kobozt verte, énekelt, lássuk, kánom, mint énekelt:
Megesküdtem, meddő kancát nem lovagolok,
Nógatva sem érkezem a küzdelembe,
Az ökör mögött a gulyások néznek rád,
Téged figyelnek, melyik völgybe kell menniük - úgymond -
Nyomod nyomozva, vajon melyik úton érkezik - úgymond - az utat nézik.
Káprázó szemük könnye folyton-folyik.
Te azok mellé eredj,
Kívánságod ők adják meg, jól tudjad!
Veled nincs dolgom, a férjhezmenő lány keljen fel.
Karját széttárva játékot mutasson be, én a kobozt verem.
- Jaj, jaj, valóban úgy beszél a bolond, mint aki látott már engem. Romlás fejére - mondta Meddő Néne és elment, leült a helyére. A nagy kánok úrasszonyai fejér fátyluk alatt kuncogtak, nevetgéltek. Azután - ezúttal egy Torkos Fatma nevű asszonynak szóltak:
- Kelj fel, te játszódj!
"Aj ez a bolond nehogy nekem is hozzám illő, illetlen szavakat szóljon" -mondta.
- Ha lánynak mondja, nem baj - mondták. A lánynak a kaftánjaiba öltöztették, felkelt.
- Játssz, bolond regős, én vagyok a férjhezmenő lány, hadd játszódjak - mondta.
Bolond regős:
Esküszöm, ez alkalommal sárló kancát nem lovagolok.
Nógatva sem érkezem a küzdelembe,
Aj, én téged jól ismerlek.
Házatok mögött nem egy völgyecske van-e?
Kutyátok neve nem Szaradzsuk volt-e?
A te neved nem negyvenszeretős Torkos Fatmácska volt-e?
Eredj, menj, helyedre ülj, ne játszódj,
Különben szégyened feltárom, jól tudd!
Veled nekem nincs játszódásom, a férjhezmenő lány keljen fel, én
a kobozt verem,
Ő karjait lengetve játszódjék, hozzád nekem nincs szavam - mondta.
Erre Torkos Fatma így szólt:
Jaj, jaj, torokgyík fojtogasson, bolond regős!
Jöttél, édes-kellemes társalgásainkat elrontó,
szégyenünket fejünkhöz vágó,
szálláshelyünkön könnyünk ontó, becsületünket romboló - mondta, helyére ült.
A lányhoz szólt:
- Kelj fel, leány, miattad mi történik velünk? Barátok, ellenségek mind rajtunk kacagtak. Eredj, ha játszódsz.
Játszódj, ha nem játszol, főjj a pokolba!
Banicsicsek akarva - nem akarva, arra gondolva: "vajon nekem mit fog mondani" - odament.
- Mint gondolsz,nem tudtad-e, hogy Bejrek után számodra kemény dolgok következnek - mondák.
Magastermetű Burla úrasszony is ezt mondta:
- Nem maradt más hátra, leány, kelj fel, játssz!
Banicsicsek felkelt, piros kaftánját felöltötte, kezét a kaftán ujjába húzta, hogy ne látszódjék és a játékba ment.
- Hé, bolond regős, játssz, a férjhezmenő leány én vagyok, hadd játszódjak - mondta.
Bejrek szólott:
Kán leánya, igen, te vagy, ...".

A török vőlegény menyasszonyát keresi: "a férjhezmenő lány keljen fel", helyette először Meddő Néne állítja: " én vagyok a férjhezmenő lány", meg is kapja az elutasítást versben kemény szavakkal: "Veled nincs dolgom..."
Ezután másodiknak Torkos Fatmát öltöztetik be a menyasszony kaftánjába, mintha ő lenne az igazi, de Bejrek mint az elsőt, elutasítja.
Végül harmadiknak kel fel az igazi.
Mind a magyar, mind a török álmenyasszonyok csúfok, öregek. A török álmenyasszonyok nemcsak külső megjelenésükben csúfak, hanem az első, asszonyi mivoltában is súlyosan hibás, meddő, mely a házasságot céltalanná teszi.
A második török álmenyasszony beszélő neve erkölcsi hiányosságaira utal: "A te neved nem negyvenszeretős torkos Fatmácska volt-e?"

Az erdélyi szólásokban is lehet, képes beszédben elmondott erkölcsi utalásokat találni. "sokat járt a gödörbe", valamint "elment a vőlegény gusztusa". A meddőséget a magyarok nem nevezik nevén, de egyértelmű, hogy a púpos vénasszonyok már nem alkalmasak a gyermekszülésre. A két nép hagyományai egymást magyarázzák, kiegészítik, a burkolt kifejezések mélyebb értelmet kapnak.

Az igazi, a még bölcsőben eljegyzett menyasszony, amikor vőlegénye előtt megjelenik, "piros kaftánját öltötte fel". Az egész világon, így természetesen a törököknél és a magyaroknál is elterjedt a "menyasszonyi ruha" az "esküvői ünnepen".

A felsőbb úri világban az "álmenyasszony" helyébe talán a menyasszony háromszori öltözetváltása lépett szokásként, mint arról Apor Péter is írt: "mert vedd eszedben, mikor a menyasszonyt kihozták, és a vőfély az ajándékokot bémutatta, más köntösben volt, mikor asztalhoz kihozták, más rendbéli köntösben hozták ki mikor elkapták, harmadik rendbéli köntösbe öltöztették fel, és így az menyasszony lakadalma napján három rendbéli különb-különbféle öltözetben volt."

A szeretet próbája

A "szeretet próbája" témakörébe sorolható magyar balladák legfontosabb elemeinek megismeréséhez elegendő egy rövidebb, például egy Tolna megyei változatból idézni, refrénjei nélkül:

"1. Kőrös hegyen jártam, Ökröket őriztem,
Kőrisbokor mellett, Amint heverésztem,
2. Egy nagy sásin kígyó, A kebelembe bújott.
Vedd ki, édesanyám, Mer' mingyá' meghalok.'
Mer mingyá meghalok, Világból kimúlok.
3.Fiam, édes fiam, Én a nem tehetem,
Ha mingyá' meghalsz is, Világból kimúlsz is.
4. (ua. mint 1.)
5. Egy nagy sásin kígyó, A kebelembe bújott.
Vedd ki, édesapám, mer mingyá' meghalok!
Mer mingyá' meghalok, Világból kimúlok.
6. Fiam édes fiam, Én azt nem tehetem,
Ha mingyá' meghalsz is, Világból kimúlsz is.
7. (ua. mint 1. és 4.)
8. Egy nagy sásin kígyó .... stb.
Vedd ki, édes rózsám, Mer mingyá meghalok!
Mer mingyá' meghalok, Világból kimúlok!
9. Kedvesem, ne halj meg! Én mingyár' kiveszem.
Ha te meghalsz, akkor én is haljak veled!
Kedvese odalépett, a keblébe nyúlt és kikapta, vágta a földre. Nem sási kígyó volt, hanem nagy acskó pénz. Így tudta meg, hogy a kedvese a legigazabb hozzá. Azért mingyár elvette, mingyár megesküdtek." Szakcs.86.éffi 1955 Andrásfalvy Bertalan

A fenti népballada tárgya az egész magyar nyelvterületen elterjedt, és hosszabb-rövidebb változatai ismeretesek. Ez idáig több mint 40 balladát közöltek, melyeket Nyitra, Háromszék, Torontál és Tolna megyékből, valamint az Alföldről és Moldvából gyűjtöttek.

A szóban forgó balladák legfontosabb mozzanatai: Egy ifjú /férfi/ bajba kerül. A legtöbb balladában valamilyen "nedves" helyről is szó esik. A "baj" halálos, a hős először anyjához, másodszor apjához fordul segítségért, de mindketten elutasítják, mert féltik életüket. Harmadjára kedvese, /felesége, mátkája/, segítségét kéri , aki szívesen segít is, majd mindketten valamilyen jutalomban részesülnek. A jutalom legtöbbször anyagi természetű.

Vargyas Lajos szerint a szeretet próbáját feldolgozó magyar népballada az egész nyelvterületről ismert változatainak száma 40 körül van." Nyugat-európai megfelelőiben néha kalózok hajójáról kell kiváltani a lányt, vagy akasztófa alól. Kelet-Európában rendkívül változatos mozaikban találjuk különböző motívumait. A próbatétel kígyóval úgy látszik a magyarok ötlete, s szomszédaink ezt a megoldást vették át. De ez a motívum valószínűleg antik témára vezethető vissza ..." Itt jegyzem meg, hogy Lükő Gábor "a kebel közé bújt kígyót" alföldi népi faragások motívumai közt is megtalálta igen stilizáltan, de még felismerhetően ábrázolva.

Vargyas Lajos, aki szaktekintély e téren, a megszokott módon Nyugaton keresi a párhuzamokat. Észreveszi, hogy ott a lányt ki kell váltani, ebből arra következtet, hogy az eredet antik, tehát "valószínűleg" görög vagy római. Feltehetően Euripidész (Kr.e. 485-484? +406) Alkésztisz című művére gondol, melyben a halálra kijelölt férj, Admétosz helyett a feleség vállalja a halált. A Magyar Néprajzi Lexikon (1982) a "szeretet próbája" szakcikkének utolsó mondata viszont : "Az oguz-török hagyományban eposzi méretet ölt ez a téma". A szerző: Kriza Ildikó.

Az e témakörhöz tartozó magyar balladák jellemző mozzanata és minden fontos eleme fellelhető az oguz eredetmondában a már sokszor idézett Dede Korkut Deli Dumrul nemzetségéről szóló énekében. A török történet erősen vallásos színezetű és bővebb, mint egy szokásos ballada, van bevezetése, és az események alakításában égi hatalmasságok is részt vesznek, ami eposzi sajátosságokra utal. A bevezető rész a főhős Deli Dumrul (az ember főhős) és más emberek , majd Deli Dumrul és Azrail (a halál angyala, aki Allah szolgájaként a mennyben él) közt zajló konfliktus története. Küzdelmük az ember vereségével végződik, aki Allahtól kap még egy lehetőséget hite jutalmául, amit küzdelmei során szavakkal és tettekkel bizonyít.

Deli Dumrul története a Dede Korkutból:

"Hej, Kánom! Bizony, kánom az oguzok között volt Duha Kodzsa fia, Deli Dumrulnak nevezett férfiú. Egy kiszáradt folyómeder felett hidat veretett, az átkelőktől 30 akcsát vett el, az át nem kelőktől 40 akcsát vett el erőnek erejével.
Miért tette ezt? Azért mert azt mondogatta: "ha akad nálam eszeveszettebb, nálam erősebb férfi: álljon elém, szálljon velem harcba. Az én legénykedésem, harciasságom, bátorságom, vitézségem Bizánctól Szíriáig terjedjen el."
Ám egy napon a hídnál egy vándorló törzs sátrat vert fel. Közülük egy nyalka szép vitéz megbetegedett. Az a vitéz Isten parancsára meghalt...A vitéz fölött nagy volt a gyász.
Hirtelen Deli Dumrul lóháton odaérkezett. Így kiáltott:
- Hé, fattyak, mit sivalkodtok? Mi ez a nagy ricsaj az én hidamnál? Kit gyászoltok?
- Kánom, egy nyalka vitézünk halt meg, azt siratjuk. - mondták.
Deli Dumrul szólt:
- És ki ölte meg vitézeteket?
- Biz' Isten, vitéz bej, a Magasságos Isten parancsára veres szárnyú Azrail vette el a vitéz lelkét - válaszolták.
Deli Dumrul szólt:
- Hé kiféle-miféle az az Azrailnak nevezett személy, hogy az embernek lelkét elveszi? Egyetlen, létező mindenható Isten! Mutasd meg szememnek Azrailt, hogy vele összecsapjak, megküzdjek, dulakodjak és megmentsem a nyalka vitéz lelkét. Többé egy nyalka vitéz lelkét se vegye el. - Megfordult és otthagyta őket, Deli Dumrulhazament.
A Nagy Istennek Deli Dumrul szava nem tetszett:
- Nézzenek oda! Az eszeveszett fattyú nem ismeri el egyetlen voltomat, és nem hajt előtte fejet. Az én hatalmas színem előtt henceg! - mondta.
Azrailnak parancsot adott:
- Nosza Azrail eredj, mutasd meg magadat ennek az eszeveszett fattyúnak a szeme előtt, sápaszd el arcát, fojtogassad, lelkét vegyed. - mondta."

Megküzd Azrail Deli Dumrullal, akit természetesen legyőz. A kegyelemért könyörgőnek mondja:

"- Hé, eszeveszett kurafi, nekem mit jajveszékelsz?! A Nagy Istennek jajgass! Mert mi van az én kezemben? Én magam is egy úr szolgája vagyok - mondta".

Deli Dumrul az Istenhez könyörög, kéri:

"Lelkemet ha el akarod venni, magad vedd el,
Ne hagyd Azrailra, hogy ő vegye el!"

Az előtörténet után kezdődik a tulajdonképpeni téma, a "szeretet próbája":

"A hatalmas Istennek itt Deli Dumrul szava megtetszett, Azrailhoz fordult:
- Mivelhogy az eszeveszett fattyú egyetlen voltom előtt fejet hajtott, bizony, Azrail, Deli Dumrul lelke helyébe lelket találjon, s az ő lelke megszabadulhasson - mondta.

Deli Dumrul szólott:

- Hogyan leljek én lelket? Ámde megállj! Van nekem egy apámuram és egy asszonyanyám. Gyere, menjünk, kettőjük közül lehet, hogy az egyik ideadja a lelkét, azt vedd el, az én lelkemet hagyd meg.
Deli Dumrul útra kelt, apjához elérkezett. Apja kezét megcsókolván szólt, lássuk, kánom, mint szólt.

Szólott:
Fehér szakállú, édes, drága lelkem, apám!
Tudod-e, mit történt?
Káromló szót szóltam,
A Nagy Istennek nem tetszett.
Az égből vörös szárnyú Azrailnak parancsot adott,
az rámszállt,
Fehér mellemre telepedett, szorongatott,
Hogy édes lelkemet elvegye, fojtogatott.
Apám, tőled a lelked kérem, ideadod?
Vagy Deli Dumrul fiad inkább megsiratod? - mondta.
Apja szólott:
Fiam, fiam, jaj, fiam!
Lelkemből lelkedzett fiam!
Születésedkor kilencven tevecsődört levágattam,
oroszlán fiam.
Aranytetejű házam támasza, fiam!
Hófehér lánynak, ifjasszonyomnak virága, fiam!
Az odaát fekvő fekete hegyem, ha kell,
Szólj, jöjjön ide Azrail, nyári legelője legyen.
Hűvös-hűvös forrásaim vize, ha kell,
Neki itala legyen!
Óvott-óvott sok nemes lovam, ha kell,
Az ő hátasa legyen!
Sorban vonuló sok tevém, ha kell,
Az ő terhét hordó legyen!
Akolbeli fehér juhom, ha kell,
Füstös konyhában az ő lakomája legyen!
Arany-ezüst ékszer, ha kell,
Az övé legyen!
Tudd meg, nem adom a lelkem!
Anyád nálam édesebb, nálam kedvesebb,
Fiam, menj anyádhoz! - mondta.
Mivel apjának szíve nem esett meg rajta, Deli Dumrul anyjához ment.

Anyja mondotta - lássuk, kánom mit szólt:
Fiam, fiam, jaj fiam!
Kilenc hónapig testem hajlékában hordozott fiú!
Tizedik hónapban világra hozott fiam!
Fonatos bölcsőkbe pólyázott fiam!
Csordogáló fehér tejemmel szoptatott fiam!
Fehér bástyás várakban, ha raboskodnál, fiam,
Hamis hitű pogány kezében, ha fogoly lennél, fiam,
Arany-ezüst hatalmával kiszabadítanálak, fiam.
Rossz helyen jársz, érted nem tudok megindulni,
A világ kedves, az élet édes,
Tudd meg: nem adom a lelkem! - mondta.
Az anyja sem adta oda a lelkét. E szavak után megjelent Azrail, hogy elvegye Deli Dumrul lelkét.
Ment, hitveséhez érkezett, szólott
Tudod-e, hogy mi történt?
Az égből vörös szárnyú Azrail leszállt,
Fehér mellemre telepedett, szorongatott,
Hogy édes lelkemet elvegye.
Apámnak mondtam: adj! Nem adta lelkét.
Anyámhoz mentem: Nem adta lelkét.
A világ kedves, az élet édes! - mondták.
Most azért:
Magas-magas fekete hegyem
Neked legyen nyári lakod.
Hűvös-hűvös vizem
Neked legyen italod.
Óvott-óvott sok nemes lovam,
Neked legyen hátasod.
Fényes aranyos sátorházam
Neked adjon árnyékot.
Sűrűn soroló tevém
Neked hordja terhét.
Akolbeli fehér juhom
Neked legyen eledeled.
Szemed, ha valakit megfog,
Szíved, ha valakit megszeret,
Te ahhoz menj,
Két fiacskádat árván ne hagyd! - mondta.

Ekkor az asszony szólott - lássuk kánom, mit mondott:
Mit beszélsz, mit mondasz?
Kinyíló szememmel meglátott,
Szeretetem szívesen adtam,
Kos vitézem, sah vitézem!
Széltében fekvő fekete hegyek,
Teutánad nekem minek?
Ha rajtuk legeltetek, ott a sírom legyen!
Hűvös-hűvös vizeidet
Ha iszom, vérem legyen!
Aranyadat-ezüstödet, ha költöm,
Szemfedőmre legyen!
Óvott-óvott lovaid,
Ha meglovagolom, koporsóm legyen!
Teutánad egy ifjút,
Ha megszeretnék s vele feküdnék,
Tarka kígyó megmarjon engem!
A te gyáva anyád-apád,
Mi egy lélek, hogy nem adták?
A kilencedik ég legyen tanúm,
a nyolcadik ég legyen tanúm,
a föld legyen tanúm,
az égbolt legyen tanúm,
a Nagy Isten legyen tanúm:
Lelkem lelkedért legyen áldozat! - mondta, ajánlotta.

Azrail jött elvenni a fejedelemasszony lelkét. A behemót ember- Deli Dumrul - nem volt képes élettársát elpusztítani. A Nagy Istenhez fohászkodott, lássuk, kánom, hogyan fohászkodott.
Szólott:
Fenségesnél fenségesebb vagy,
Senki nem tudja, milyen vagy,
Édes Istenem!
Sok tudatlan téged az égben keres s a földben keresnek.
Pedig te a szívében vagy a híveknek,
Örök támasz, erős Isten!
Halhatatlan, megbocsátó Isten!
Nagy utak mellé
Szegényeknek szállást építek éretted!
Éhest, ha látok, megetetem éretted,
Meztelent, ha látok, felöltöztetem éretted,
Ha elveszed mindkettőnk lelkét együtt vedd.
Ha meghagyod, mindkettőnk lelkét együtt védd.
Irgalmas, Nagy Isten! - mondta.

A Nagy Istennek Deli Dumrul szava megtetszett. Azrailnak parancsolt:
- Deli Dumrul apjának-anyjának lelkét vedd el, a házaspárnak, kettejüknek száznegyven évnyi életet adtam - mondta.
Azrail az apának és az anyának azonnal elvette az életét. Deli Dumrul hitvesével még száznegyven évet élt, éldegélt."

Az oguz eredetmondában a magyarral ellentétben a jutalom nem "anyagi", hanem "szellemi", ezért természetes, hogy sokkal több vallási és erkölcsi tanítást tartalmaz.

Az oguz eredetmonda részletesen indokolja a szülők elutasító magatartását - az idősek élethez való jogának hangsúlyozásával - kihangsúlyozza az élet elsőbbségét, magasabb értékét, az anyagi természetű vagyonnal szemben. A bajba jutott életet kér életért, de szülei életüket nem, csak vagyonukat adnák gyermekükért. Hitvesének a vagyonát hagyná örökül a férj, akinek viszont a vagyon férje nélkül nem kell, inkább ő maga ajánlja fel az életét. A hűséges szeretet elnyeri jutalmát a Nagy Istentől, de a magyarral ellentétben, ez a jutalom a hosszú élet és nem a vagyon.

Népballadaként is fellelhető a téma a törököknél, melynek sajnos csak a szövegére bukkantam, dallamát, gyűjtése adatait sem ismerem. A ballada hat versszakból áll, az első a börtönbe zárt Mahmud üzenete apjához, a harmadik, anyjához, az ötödik jegyeséhez. Kéri, hogy ami felett rendelkeznek, adják el és szabadítsák ki őt. Az apának birtokát, az anyának ládáját /szökrönyét/ és kosarát, a jegyesnek pedig gyöngyeit és nyakláncát kellene eladni. Az apa és az anya visszautasítja, míg jegyese teljesíti a kérést. Ez a török népballada még a magyar változatoknál is "kopottabb", szerényebb és nincs benne semmiféle jutalmazás, se földi javakkal se égi áldással. Csak a lényege maradt: az igaz szerelem erősebb a vérségi köteléken alapuló szeretetnél.

A magyar ballada még csak nem is sejteti, mi lehetett az előzménye és oka, hogy a kígyó a férfi kebelébe bújt. Csak feltételezni lehet, hogy a "kebelre" - mint a szív és lélek helyére -települő kígyó az erkölcsi, lelki romlást jelentheti. A balladában a szülők elutasítása igen röviden, a balladák műfaji sajátosságainak megfelelően fogalmazódik meg.

Nem rendelkezünk ismeretekkel arról, hogy a Dede Korkut lejegyzésének idején milyenek is lehettek a magyar népballadák. A néprajz ismeri a "kopás" fogalmát így könnyű belátni, hogy az egykor bővebb és gazdagabb művet az évszázadok néhány versszakos balladává koptatták. Az azonos témájú török és magyar művek, egy eredetmonda és egy népballada összehasonlításakor természetes, hogy az eredetmonda a "hosszabb", a ballada a "rövidebb", így az előbbi sokkal több költői kifejezést és fogást használhat mint az utóbbi. A balladák mondanivalója - eszmei tartalma - a töröknél minőségében különbözik a magyarokétól. Korábban utaltunk rá, hogy Dede Korkut könyve műfajilag nehezen meghatározható . A Deli Dumrul nemzetségéről szóló eredetmonda epikus alkotás, bár a ballada jellemző ismérveit is tartalmazza.

Lehetséges, hogy az e témájú magyar balladák mai formája mennyiségi és etikai kopás eredménye.

Adrian Fochi román kutató a "szerelem próbája" típusú balladákról azt állítja, hogy "...a téma ősromán alkotás, mivel legrégebbi formái megtalálhatóak mind a macedorománoknál, mind a dákorománoknál....A magyar anyagokra erőteljesebben hatott a román, mint a szerb-horvát tendencia."

Az igaz, hogy két egymás szomszédságában és egymással keveredve élő nép, mint a magyar és a román "egymással kölcsönös függőségben fejlődött", de ebből nem következik, hogy a szóban forgó ballada "ősromán" alkotás. Az viszont, hogy a törökök a szóban forgó témát már akkor írásba foglalták, amikor az Oszmán birodalom még nem volt az egész Balkán ura, és természetesen semmiféle román írásbeliség az időben még nem létezett, arra enged következtetni, hogy a téma nem román, hanem török eredetű. Mind a magyar, mind a román balladák egy ősi török, mégpedig oguz-török tőről fakadtak, melynek korábban részleteit ismertettük. Ebben keresendő a magyar és a román balladák közti hasonlóság, hiszen mindkét nép a saját ízlése szerint formálhatta a török alapanyagot, miközben az fogyott, kopott, mind méretében, mind eszmeiségében. A románság több török népcsoporttól is átvehette és alakíthatta a századok folyamán Európában a szeretet próbájának nevezett ballada alaptémáját. Az ezredforduló előtt a blak-októl, majd a Vardar- törököktől ugyanúgy, mint a kunoktól és besenyőktől és végül átadhatta bármelyik, a bizánci szolgálatban a Balkánon bevetett, letelepített török sereg és kísérete is.

A román kutató írásából egyértelműen kiderül, hogy a Kárpát-medencétől Keletre nyomon követhető a "szeretet próbája" népballada témája, mégpedig annak különböző (balkáni) népcsoportoknál ismert variánsai alapján. Fochi 133 román, 30 bolgár, 7 szerb-horvát, 2 macedón, 3 macedoromán és 19 magyar változatot elemzett.

Véleményem szerint A. Fochi azért nem vette számításba a "szeretet próbája" témájával kapcsolatos álláspontja kialakításánál az erről szóló oguz-török eredetmondát, mert azt nem ismerte. Nyugaton a magyar, Délen a balkáni változatokat tanulmányozta, Keletre nem tekintett, és azt sem vette figyelembe, hogy a török kultúra határa a 19. században is még Európában - a Balkánon - húzódott. Nincs egyedül, mert más - és igen nagynevű - nyugati szakemberek is hasonlóan mellőzik a keleti forrásokat.

Ha tekintetbe vesszük, hogy Magyarországtól, illetve a Kárpát medencétől csupán keletre találhatjuk meg a Nyugaton ismeretlen "szeretet próbája" témájú balladákat és csak azokon a területeken ahol török eredetű népek telepedtek le (bolgár- vardar törökök ), vagy azon népek között akiket még letelepedésük előtt érintett erőteljes török kultúrhatás (magyarok és a hozzájuk csatlakozott népek, kazárok, kálizok, besenyők stb.), vagy akiknek tartózkodási helyei az Európában terjeszkedő Oszmán Birodalom hódított illetve vazallusi területeivé váltak (bulgárok, románok, szerbek, makedónok stb.), akkor a téma eredetét a török kultúra területén kell keresnünk. A magyar balladák kutatói nemcsak a "szeretet próbája" típusú balladánk változatait, hanem számos "régi stílusú"- nak találták meg keleti (Közép-Ázsiai, Kaukázusi stb) változatait Vargyas Lajos - aki korábban a francia hatásokat kutatta - a hősepikai elemeket tartalmazó balladáink mindegyikének, "A falba épített feleség", "Az elcsalt menyecske", "A szívtelen anya", "Szálláskereső Jézus", a "Szégyenbe esett lány", a "Császár tömlöcéből szabadult úrfiak" és a "Háznépe védelmében elesett hős" kimutatta keleti vonásait.

Vargyas Lajos véleménye szerint, ha volt a népi epikának, így a hősi énekeknek is írásbeli feljegyzése, "elveszhettek középkori forrásaink rendkívüli pusztulása folyamán...A korábbi hagyományok mindig csak szájhagyományban éltek tovább (de úgy nagyon széles körben), és nem számolhatunk egykori hősénekeink írásbeli feljegyzésével. Egy bizonyos, a korán kialakuló műepika és az európai fejlődés hatása bizonyára nem tette lehetővé, hogy a régi epikus énekek még a hagyományos énekmondói gyakorlatban olyan nagyméretű alkotásokká alakuljanak, mint a közép-ázsiai népeknél, ahol egyenesen és töretlenül haladtak a nagy műeposz felé. Annál többet őrzött meg a néphagyomány a korábbi fejlődési fokról, a mitikus hősénekből...Ezt az örökséget meg kell becsülnünk, mert tanúskodik arról, hogy az Európába érkező magyarság áttérése a keresztény kultúrára korántsem volt olyan gyökeres szakítás előző hagyományaival, mint eddig hittük, a magyarságban akkor is mint története későbbi századaiban is, egyenlő erővel működött az új lehetőségek felé való nyitottság és a ragaszkodás addigi hagyományaihoz." Vargyas tehát nem fogadja el, hogy egy korábbi, hosszabb hősi ének lett volna a forrása egy rövidebb népköltészeti alkotásnak. Dede Korkut történeteinek keletkezése és írásba foglalásának időpontja közt hosszú idő telt el, közben az oguz törökök felvették az iszlám hitet. A mű alapszövete nomád, a bővítés iszlám, de még mindig nomád környezetben. A várakban laknak a hitetlenek, akik persze a keresztények, és sátrakban az "igazhitűek". Törökországban még napjainkban is gyűjthetők olyan balladák, dalok és különféle történetek dal-betétekkel, melyek témái, fordulatai hasonlóak - vagy éppen azonosak - a Dede Korkut nevével fémjelzett oguz eredetmondákkal. Ezek a nép száján élő változatok minden esetben rövidebbek, ha nem is szegényebbek a lejegyzett eredetmondáknál. Nagyon hasznos lenne mind a török, mind a magyar népköltészettel foglalkozó tudósok számára az összehasonlítás, hogyan bővült vagy kopott a "szeretet próbája" téma a két nép ajkán, azt is figyelembe véve, hogy az alaptémák a török lejegyzés előtt már léteztek, a lejegyzés még nomád viszonyokról szól.

Átváltozások

A török történeteknek, meséknek, mondáknak és hősénekeknek van egy olyan közös elemük, mondhatjuk toposzuk, mely megtalálható a magyar népmesékben is, ez pedig a hősöknek - mind a pozitív mind a negatív értelemben - olyan csodás képessége, mellyel saját erejükből át tudnak változni különféle megjelenési formákba, alakokba.

"A mesei lények átváltozási képessége egyik alakból a másikba olyan "természetes" és egyben rendkívüliségre utaló képesség is, amely nélkül a mese talán el sem képzelhető...ez olyan ősi világlátás, mely minden nép emléktárában kimutatható...Nagyon archaikus tudatú meseközösségekben az átváltozás a legfőbb képesség, mely által a csoda megvalósulhat. Az archaikus közösségekben az átváltozás sokkal gyakoribb. A kevésbé archaikus tudatú meseközösségekben inkább lemondanak az átváltozásról, és azt sokkal reálisabb megoldással helyettesítik... Az átváltozás jelképessége már az antik irodalom számára is nagy esztétikai jelentőséggel bírt. Homérosznál az átváltozás és átváltoztatás képessége kizárólag istenek tulajdona...Az átváltozás mint mesei és irodalmi jelkép mélyen benne él az emberiség tudatában, mivel az ember örök vágyát fejezi ki arra, hogy erejét megsokszorozza, elérhetetlen boldogságeszményét megvalósíthassa..."

Az átváltozás, Solymossy Sándor szerint, abba a keleti hagyománycsoportba tartozik, mely szülőföldje környékén a legbizarrabb példákat érlelte ki. "A lebed-tatárok hősénekében, a majd 1000 soros Tektebi Mergen-ben például a hős földöntúli képességeit akarva igazolni a kánleány előtt, kinek szerelmét óhajtja megnyerni, egymás után ölti fel az oroszlán, farkas, róka, héja, nyúl, kakas stb. alakját. Jövendőbeliét is átvarázsolja szürke galambbá....Az abakán-tatárok ...Altyn Kus eposzában...az égből két aranyhattyú száll alá, ezek földet érve csikókká változnak, az egyiket a ...kán nyila éri, erre aranylevelű jávorfává alakul át...stb."

Ez a toposz Dede Korkut könyvében is megtalálható a Deli Dumrul történetében ahol az iszlám "halál-angyal", Azrail változik át:

"Deli Dumrul szólt:
- Hé kapusok, zárjátok be a kaput! Nos Azrail... én téged itt megöllek, s a nyalka vitéz lelkét megmentem! -...
Fekete szablyáját kirántotta...Azrailra rontott. Azrail galambbá vált, a füstnyíláson kirepült, elszállt...
Deli Dumrul összecsapta kezét, nevetgélt:
- Vitézeim, Azrail szemét úgy megfélemlítettem, hogy nem a tágas ajtón, hanem a szűk lyukon keresztül menekült el. Hej, én nem hagyom őt, amíg sólyom karmára nem adom!..."

Azrail hamarosan legyőzi természetfölötti erejével Deli Dumrult, ezután kap lehetőséget arra, hogy életét megváltandó "lelke helyébe lelket" találjon és bekövetkezzék a "szeretet próbája".

Az anatóliai törökök közt a 14. században terjedt el az iszlám szúfi és sía jellegű, Hadzsi Bektás nevéhez fűződő mozgalom, melynek tekkéi később behálózták az egész Oszmán birodalmat és szoros kapcsolatban voltak a janicsárok katonai szervezetével. A hazánkban is ismert Gül Baba, akiről a 17. században Evlia Cselebi török utazó is ír, és akinek a síremléke ma is áll a budai Rózsadomb lejtőjén, ennek a bektási rendnek volt az egyik vezetője. A mozgalom alapítójának a kis-ázsiai Kappadókiába érkezésének körülményeiről így szól a napjainkban is élő török hagyomány:

"...Szakarja felügyelője Karadzsa Ahmed köré gyülekezők közt volt Szejjid Nureddin is a lányával, Fatma Badzsi-val és együtt tanácskoztak. Úgy gondolták, ha Hadzsi Bektas Veli Anatóliába jön, őrájuk már nem lesz többé szükség. Bektas vadgalamb alakjában Szuludzsa Karahöjük-ben egy sziklára leszállt. Karadzsa Ahmed nem látott mást, mint egy galambot, de egy Hadzsi Tughrul nevezetű dervist küldtek Bektás elé, aki sólyom alakjában, a karma közé akarta kapni a galambot, azonban az megelőzve őt visszaváltozott emberré és elkapta a sólymot s így szólt: Érett ember, emberre így nem támad, ti kegyetlen alakban jöttetek, mi kegyesen. Ha kegyesebb alakot találnátok a galambnál, annak az alakjában jöttem volna..."

Nemcsak az anatóliai, hanem más török népeknél, mint például a kirgizeknél is bőven találhatunk példákat az "átváltozásokra". A Táltos fiú meséjében az ifjú mesehős mindig más és más alakot ölt fel:

"...Odahívta az öregasszonyt:
- Anyám - azt mondja -, én most egy nagy fekete ló leszek...Ám a fejemen levő kötőfékemet el ne add, mert ha eladod, engem elveszítesz..."

A következő epizódban pedig tevévé változik, de az anya nem tartja be fia kívánságát, kötőfékestől eladja, egy öreg veszi meg, egy leány azonban szabadon ereszti és így szól a fiúhoz:

"- Te most madárrá változva elmenekülhetsz, menj hát a magad ajiljába.(szállásodra)
Kilép az öreg,...s a fiút sassá változván űzőbe veszi, s egyikük madár, másikuk sas képében kergetőzve haladnak...a fiú sebesen szárnyalva...leszáll egy domb tetején az ott üldögélő kán mellé. Az öregember is megjön....s kissé odébb leereszkedvén hol karvallyá, hol lúddá, hol récévé változik.
Egyszer csak a fiú madár képéből kölessé válva beszóródik a kán mellzsebébe. Az öreg erre nagy vörös kakas lesz...A fiú kölesből sólyommá válik, rátámad a nagy vörös kakassá változott öregre s megeszi. Aztán emberformát vesz föl, s hazamegy.."

A kánnak bemutatja, hogyan tud átváltozni, és elnyeri a kán leányát.

A lidérckirály lánya, magyar mesében is átváltoznak a menekülő ifjak:

"..Már nyomukban volt, mikor a legény azt mondja a lánynak:
- Valami égeti a hátamat!
- Égeti bizony, mert apám jön utánunk! Vessünk gyorsan bukfencet!
Azon nyomban sudár nyárfa lett a lányból. A legény meg koldusként ült a fa alatt....
...Vessünk gyorsan bukfencet! Én majd búzavetés leszek, te meg állj madárijesztőnek!...
...Vessünk bukfencet!...A lányból szép rózsabokor lett, a legényből meg cinegemadár..."

Nagyon sok példát hozhatnánk, mind a magyar mind a török folklórból az átváltozásokra. A magyar és török népmesék számtalan közös vonását mutatta ki a mesekutatás. Érdekes, hogy Dede Korkut könyvének a Deli Dumrul nemzetségéről szóló eredetmondája két olyan elemet tartalmaz, melyek közül az egyik a magyar - és több környező nép - balladáiban él tovább, ez a "szeretet próbájá"-nak a témája; a másik a keleten széles körben elterjedt "átváltozások" pedig Európában egyedül a magyar népmesékben bukkan fel.

Solymossy Sándor megállapította, hogy az "átváltozások" eredetileg a sámán-táltosnak, táltos lónak, illetve ellenfelének a sárkánynak volt a képessége, továbbá, hogy a magyar mesék sárkányvariációi feltűnően különböznek a nyugatitól, mert a magyar nem ismeri a "kincsőrzést" ami viszont nyugaton a sárkányok jellemzője. Csak a népmesék és babonák őrizték meg a nyugatitól merőben elütő vonásokat. A régebbiek keleti eredetűek, nyugaton ismeretlenek, míg az ugor és nomád török népeknél ugyanezeket a vonásokat találhatjuk meg.
Solymossy további véleménye a magyar népmesék sárkány alakjairól az, hogy: "Mindent egybevetve, részletkutatásunk eredménye gyanánt azt az egyet megállapíthatjuk, hogy keleti eredetű meséink sárkány-alakja különbözik a nyugati sárkányképzettől. Beletartozik ősi hitvilágunkba, mint az alvilág egyik démoni képviselője. Lényegében emberi lény, aki otthon ilyenül él, gonosz, falánk, romboló természetű, de nem tipikusan állatforma, csak azzá változhat, amint átalakulhat tetszés szerint bármi más alakká is. Végül, minthogy minden jel reávall, talán annak általános kimondását is megkockáztathatnók, hogy amaz, a nyugati sárkány indogermán elgondolás szüleménye, a mienk az ural-altaji, különösen az ázsiai nomád lélek megnyilvánulása."

A török népdalok és az erotika

Dede Korkut történeteiben - mely eddig a dolgozatunk vezérfonalául szolgált - az erotikának csak halvány nyomai voltak felfedezhetők. Például amikor Bamszi Bejrek miközben menyasszonyával birkózik, "mellecskéjénél ragadja meg", a küzdelem végén pedig nemcsak megcsókolja, hanem meg is harapja őt. Ugyanebben a történetben azt is olvashattuk, hogy az álmenyasszonyok felismerésekor a vőlegény a nagy nyilvánosság előtt olyan kijelentéseket tesz, melyek az adott környezetben ugyan nem hatnak erotikusnak, de erotikus előzményekre utalnak. Esküszöm, ez alkalommal sárló kancát nem lovagolok... A te neved nem negyvenszeretős Torkos Fatmácska volt-e? Ezekkel a szavakkal a vőlegény elutasítja az álmenyasszonyt, de képes beszéde, a sárló kanca, a lovaglás kifejezésekkel erotikus szimbólummá válik, melyet a "negyvenszeretős" jelző még jobban megerősít. A következőkben nem követjük Dede Korkut történeteit, hanem a törökországi népdalokban keressük - a magyar szimbolikában is fellelhető - erotikus képeket.

Amikor Bartók Béla 1936-ban Törökországban népdalokat gyűjtött, fő célja az volt, hogy megtudja, van e hasonlóság a török és a magyar népzene régi rétegei között. Rásonyi László tanácsára - aki ez időben az Ankarai Egyetem tanára volt - elsősorban a nomadizáló (ún. yürük ill. yörük) népesség körében végezte gyűjő munkáját. Összesen hetvennyolc énekes és kilenc hangszeres dallamot vett fel, jegyzett le, s ebből a kicsiny anyagból a mai napig is érvényes következtetésekre jutott.

Bartók Béla, nemzeti büszkeségünk nevét, utcák, terek, díjak viselik világszerte, zeneművei nap mint nap hallhatók. Mégis úgy látszik, a "hivatalos " elismerés jogot formál arra, hogy önkényesen válogasson Bartók életművéből. Egyik könyvét, például máig sem fordítottak magyarra, sőt magyarországi idegen nyelvű kiadása sincs.
Pedig ez a műve a magyar és török népzene kutatói számára kulcsfontosságú és nélkülözhetetlen munka, éspedig a: TURKISH FOLK MUSIC FROM ASIA MINOR by Béla Bartók edited by Benjamin Suchoff with an afterword by Kurt Reihard, PRINCETON UNIVERSITI PRESS 1976.

Az emigrációban sem Bartóknak, sem a török népzenéről írt könyvének nem volt sok szerencséje. Bartók így írt egy levelében: "...Ami a rosszakat illeti - csak néhányat említek. Először lehetetlen tudományos munkámat kiadni (román, török népzene-anyag). Tanulmányomat a szerb-horvát népdalokról természetesen kiadja a Columb. University Press, talán jövő őszre megjelenik. Ami a többit illeti, nincs sok remény. Különösen bosszantott engem az a tisztességtelen mód, ahogyan New York Public Library a tárgyalásokat folytatja. Túl sok helyet foglalna el és nem érdemes ezeknek a szerencsétlen ügyeknek a részleteit leírni. Most az egész kéziratot a Columbia Egyetem könyvtárában helyeztem letétbe, ott hozzáférhető annak a néhány (valóban nagyon kevés) embernek a számára, akit érdekel ...Én magam nem tudom, hogy meddig tudom elviselni ennek a cigányéletnek a bizonytalanságát!..."

Bartók jól érezte, hogy a török népzenével foglalkozó műve nem sok sikerre számíthat. Hiába adta le kész művét 1944-ben, a könyv 1976-os amerikai első kiadását, már nem érhette meg.

Bartók többek között így ír a török népdalok szövegéről: "(1) A török lírikus népdalszövegek egy, vagy két szövegsorának a tartalma (a) igen gyakran egyáltalán nincs összefüggésben a következő sorokkal (b), többé-kevésbé hasonlat, vagy (c) ellentétet képez a következő sorok tartalmával. Ezek a sorok, a tartalom értelme fölött lebegnek, általában egy természeti kép vagy jelenet leírását adják, vagy a szerző saját életéből egy pillanatot. Bizonyára idegenek, akik készületlenek erre a jelenségre meg fognak lepődni amikor az ilyen sorokat olvassák...Az (1) alatt leírt szerkezetre vonatkozóan néhány kiegészítő magyarázatot kell adni. Egyedül a törökök és a magyarok használják ezt a sajátosságot, egyetlen más keleteurópai nép sem. Való igaz, addig amíg ismeretlenek voltak számomra a török népi szövegek, azt gondoltam, hogy ez a szerkezet új keletű a magyar népi szövegekben - a vélekedés a legutóbbi "modern" karakteren alapult . De most, hogy tudok arról, mennyire elterjedt a használata a török lírikus népi szövegekben, meg vagyok győződve arról, hogy ez a szerkezet is egy régi török örökség, melyet a magyar nép több mint tizenöt évszázadon keresztül a mai napig életben tartott. Ez a közös használat, tehát az ősi magyar és ősi török civilizáció közti közeli rokonságra szolgáltat új bizonyítékot, egy bizonyíték, amely szerencsésen összhangban van azzal amit a nyelvészek, a zene, és más források ajánlottak"

Bartók végkövetkeztetéseit Sipos János is ismerteti, melyek a népdalszövegek tekintetében így foglalhatók össze: "A nyolcszótagos anyag azonosnak tekinthető a magyar nyolcszótagos régi stílusú anyaggal. A tizenegyszótagos anyag is közeli rokonságban van a régi stílusú magyar anyaggal. Mindez a magyar és a török anyag közös nyugat-közép-ázsiai eredetére mutat, és e szerint kora legalább 15 évszázados. Az anyagnak ebben a részében a nyolc- vagy tizenegyszótagos szövegsorok négysoros versszakokat formálnak, egy versszak hangzik el egy dallam-szakaszra, sorismétlés nem fordul elő. A rímképletek aaba vagy aaab. A magyar és a török lírai szövegek gyakran kezdődnek ún. díszítő sorokkal, melyek a szöveg fő részeivel nincsenek tartalmi összefüggésben. Ez a megoldás a két nép régies eszközének tűnik, és nem ismert a szomszédos népeknél."

Ma már kétségtelen, hogy a négysoros versszak már megvolt a honfoglalás előtt a magyar nép hagyományában. Ugyanez a forma a törökségnél igen korán kialakult, hiszen 1073-ban Mahmud al Kasgari szótárában a hősének példákat is leírt, s ezek közt számos egymástól független négysoros versszak található. Az oguz törökök történetére vonatkozó említések arra utalnak, hogy a versek a 8-11. században keletkeztek. "Tehát legalább a 8. századtól kezdve volt alkalma a magyarságnak a török népektől megismerni ezt a versszakformát, hiszen ebben a korszakban a magyarság igen erős török hatás alá került, sőt török népekkel keveredett."

Bartók megfigyelte, hogy a magyar népdalszövegekre oly jellemző látszólag "értelmetlen természeti kezdőképek", a török népdal szövegeknél is megtalálhatók. Ezek értelmére, szerepére Lükő Gábor adott magyarázatot. A két, párhuzamos képből álló felépítés honfoglalás előtti, keleti rokonsága - és ami ezzel együtt jár, sőt előfeltétele, hogy Nyugaton ismeretlen- beigazolódott. Az igazi "természeti kezdőkép" ugyanis mindig háttere az utána következő emberi helyzetnek, vagy lelkiállapotnak. Csak éppen nem magyarázzák a hasonlatot, mert az egymás mellé helyezéssel vagy szembeállítással az úgyis érthető és hatásosabb is. Ez a külső keret biztosítja népköltészetünk belső formai sajátosságát és gazdag szimbolikáját is. Ez utóbbira is Lükő Gábor hívta fel a figyelmet. Az ő érdeme, hogy tisztán látható, a népdalokban sokszor emlegetett virágok, gyümölcs- és színnevek határozott értelemmel bírnak, s a nép rajtuk keresztül áttételesen tud kifejezni gondolatokat, elsősorban a szerelemről és a tőle elválaszthatatlan erotikus élményről.

Bartók Béla következtetései felvetik a kérdést, hogy a török lírai szövegek sorai, kezdőképei, vajon nem fejthetők-e meg - legalább is a népdalok egy csoportjánál - ugyanúgy mint ahogy megfejtette a hazai kutatás a magyar népdalszövegek látszólag "összefüggéstelen" sorait, kezdőképeit.

Ma már általánosan elfogadott nézet, hogy "mindennek, ami csak kapcsolatos a szexualitással, van vagy volt az egész világon egy sajátos, mindenütt azonos, ezoterikus, képes nyelve, melyben a szavak metaforikus vagy szimbolikus, de mindenképpen erotikus jelentésre tettek szert. Megjelenik a burkolt erotikum a folklór minden területén"

A magyar népdalok erotikus szimbólumairól Ács Gedeon naplójából (1849-es emigráns, laskói református lelkész diákéveit Debrecenben töltötte ahol megismerte a város polgárainak a szokásait ) a következőket tudjuk meg: "...a jegybenjáró polgárlányt arról lehetett megismerni, hogy vasárnap délután violaszín selyemköténnyel ment templomba. S így, midőn a magyar népdal nagy hamisan ezt kérdezi: "Fogtál-e már aranyhalat / Violaszín kötény alatt?" érdekesebb halászatról beszél mint azt első tekintetre gondolnók"

A hal a már említett Mahmud al Kasgari "szótárában" (1072/3) feljegyzett török népdalokban is szerepel. Az egyik vers formája négysoros, 8+8+8+7 szótagú sorokkal, rímképlete aaab. Szabad fordítása:

Volga vize folyik folyton
Szikla medrét vájja folyton
A sok hal meg bámul folyton
A tavacska kiárad.

Lükő Gábor Kunos Ignác törökországi népdalgyűjtését a szerelmi szimbolika szempontjából is vizsgálva, megállapította: "a hal szimbólumnak a török nótákban is van szerelmi vonatkozása, de nem olyan kézenfekvő, mint a miénkben".

A törökországi néprajzkutatók a szövegekben rejlő, nyíltan kifejezett erotikáról és szerelmi szimbólumokról talán szándékosan nem vesznek tudomást. Világosan látszik ez a "hal" szimbólum félreértése és félremagyarázása esetében is A török folklorista önkényesen a fekete-tengeri népdalkörhöz sorolja a Kars város környékéről - a Fekete tengertől több száz kilométerre fekvő területről - származó "Vízben a hal oldalt megy / Sebem ne nyissad, vér fakad" kezdetű népdalt és állítja párhuzamba - a Közép-Anatóliában levő - kirşehiri "Vízben a hal táncol, / Vérem érted forr" című népdal változatával. Úgy gondolja, hogy az utóbbinak a kezdősor ellenére sincs köze a halászathoz, a sor szövege csupán a szükséges rím miatt fogalmazódott így. Véleményét azzal támasztja alá, hogy az Égei- és Földközi-tenger mellékén sincs - a halászat ellenére - halászdal. Valószínű azért, mert a halászok "műveletlen" emberek, alkalmatlanok érzéseik "költői" kifejezésére. Rövid -de téves - megállapítása:" a halászat a harmad-negyed rangú embereknek a munkalehetősége, és ez nem teszi lehetővé a halászdalok születését."

Fölösleges részletesebb okfejtéssel cáfolni ezt az erőltetett, kissé vulgár-marxista színezetű állítást, melynek továbbgondolt végköveztetése az lehetne, hogy halról ott énekelnek, ahol nem halásznak, és a halászok azért nem énekelnek, mert szegény emberek. Ez természetesen nem igaz, csak azt a feltevést erősíti, hogy a "hal", - akár van számára a környéken víz, vagy halászat, akár nincs,- nemcsak a munka tárgya, esetleg célja, hanem jelkép, szimbólum. Egészen más oldalról kell a megértéséhez és a magyarázatához közelíteni. A népdalainkban szereplő "hal" erotikus szimbólumát Ács Gedeon református lelkész nálunk már a múlt században helyesen ismerte fel.

Róheim Gézáról, aki a freudizmus alapján kutatott, írja Dömötör Tekla, hogy "aki a húszas években néphitünket és népszokásainkat egyaránt teljesen közép-európainak tartotta, s azokat főleg szláv összefüggésekbe állította, élete végén mégis arra a meggyőződésre jutott, hogy a magyar mitológia "keleti" elemei után érdemes is, lehet is kutatni."

Sípos János a Török népzene I. műhelytanulmányában 200 népdal szövegét és fordítását közli, igaz a szövegeknek sajnálatos módon csak az első két versszakát. Gyűjtött szövegei hitelesebbnek látszanak, mint a különféle török kiadványokban találhatók. Sipos János is azt írja: "kényszerű hiányosság, hogy gyakran csak egy vagy két versszakot közlök." Így is évtizedes hiányt pótolt, amikor a török dallamok mellett közzé tette a szövegek magyar fordítását is.
.
A 200 népdal közül - csak az első két versszakot tekintve is - 28-ban első olvasásra is egyértelműen megjelenik a magyar népdalokban is hasonlóképpen kifejezett szerelmi szimbolika.

Néhány példa a legszembetűnőbbek közül:

Beugrottam a kertbe
Hogy letörjem az olajágat. /Sipos, No 9./

A magyar népdalban is a "szerelem bimbaja" vagy rózsafája, mindig is a "kiskertben" nyílik, ott van a szerelem helye.

Elejbe, elejbe, Pej lovam elejbe!
Be tanál ugrani, A virágos kertbe.
Be tanál ugrani, Nagy kárt tanál tenni
A szerelem bimbaját, Le akarja törni.

Vagy ahogyan egy másik /Sipos No. 54b/ dal mondja:

Hennás szőlőfürt nő a kertben,
Utól is érlek, meg is kérdlek...

Bővebb értelme van a következő /Sipos No. 66/ éneknek is:

Egy fogolymadár beült kertünkbe,
Párja nincs darutól a lúdig,
Mégegyszer öleljük meg egymást, tavasszal, nyáron
Talán elválnak útjaink a nyári legelőn aj szépségem!

A fogolymadár, /keklik/ a török argóban lányt, fiatal prostituáltat jelent, amit pedig a közölt szöveg "beült"-nek fordít, annak bővebben ágaz, rúdra, gallyra leszállt az értelme. Az "ágra száll"-ás és a "rúd" erotikus szimbólumok. Világos, miért ölelik meg egymást "még egyszer", tavasszal, nyáron, mert mint azt az első sor elárulta, már szeretkeztek.

Egy másik dalban /Sipos No 150/ a fogolymadár "nagyon víg, sétálgat, elmegy a társához", de a gondolatrím bizonyítja, hogy nem "vadász életkép"-ről van szó, mert a folytatás:

Az a fiú, aki este jön,
Reggel betegen megy el.

Ez a "fogolymadár" jobban járt, mint a "repülő szív" a /Sipos No 195./ dalban:

Bolond szívem fölemelkedett, hogy röpüljön
Nem találtam olyan ágat a faluban, amire leszálljon...

vagy talán mégis megtalálja boldogságát:

Leszálltam a földre, méh lettem,
Kedvesemnél édesebb mézet nem találtam.

A török kert, szőlőskert (bag) szónak több jelentése is van: kapocs, kötelék, kötés, csomó, amivel a felső és alsó ruhadarabokat nyakon, illetve derékon kötik meg. Egy Elazigban gyűjtött népdal így hangzik
Szabadon fordítva:

Bag altina, bag altina	Bog alá, bog alá,
Baglamiş gerdan altina	Bogozott ingnyak alá,

Persze a "bog alá", "kert alá"-nak is fordítható. A magyarban is az "arra alá" vagy "oda alá" a nő "titok helyét" jelöli. Egy a Markalf-ról szóló régi népkönyv így adja meg jelentését: "Az asszonyember igen szíp a nyakánál, mint a fejér galamb, ám oda alá penig szép fekete, mind a vakondag, hű!"

A rózsa a törökben is a dalok kedvelt virága. A török is "rózsám"-nak /gülüm/ nevezi a kedvesét. A "fehér rózsát begyűjtik, leszedik" /Sipos No 44/ kifejezés az otthonát férjhezmenetele után elhagyó lány panaszában, egy búcsúzó menyasszonyi énekben fordul elő. Lehet a leány "pártában maradó rózsa", a következő sorban "ki nem nyílt rózsa". Így tehát a török "rózsája" szűz: "ki nem nyílt", vagy házasulandó: "kinyílt". Ezért énekelheti a török legény:

Olyan rózsát kérek, mit más még nem szagolt.
Mindenkivel kedveskedővel én mit kezdjek?

Világos, hogy az érintetlennél is érintetlenebb szüzet keres a legény, /Sipos No 168/ nem olyan lányt akinek azt énekelhette hogy :

Teletűzdelted a hajad rózsával, jácinttal
Kedvem támadt egy ágaddá válni

vagy - mint ahogy a dal is sejteti - megvalósulhatott: / Sipos No 185/

Beugrottam a kertbe,
Hogy letörjem az olajágat.

A szerelem kertjében az olajág letörése a szeretkezést jelenti /Sipos No 9/, mert az ifjak életében a tűzkén égető vágy nem válogat:

Fut a tűz törni, zúzni
Fűzfa ágát letörni.

A bajbajutott lány - akinek éretlen ágát letörték - jól tudja:

A házak előtt egy mirtusz
Ne nyúljatok a mirtuszhoz, érjen meg az ágán

az "éretlenül" letört ága miatt énekli: "elégek, elpusztulok". /Sipos No 25 és 41/

A török esküvő része a menyasszony kifestése /kina gecesi/, amikor "a leánybúcsúztató alkalmával...hennával festik kezüket, mellüket, szeméremtestüket" továbbá az arcot és különösen a szemöldök ívét. Mindez az asszonyok társaságában énekszóval, zenével megy végbe és ezt az eseményt sokszor megéneklik. Erről szól a nászéjszakát megéneklő dalok bevezetése is /Sipos No 31/.A lányától búcsúzó anya a lányát felkészíti a nászéjszakára és annak következményeire.

...bevetik a veteményeskertet
Leszakítják a virágokat
Idegen földön szép leányom
A szemedet kifestik

A "vetés" a termékenyítést szimbolizálja, amíg a rózsa "leszakítása" - mint a magyarban is- a deflorációt jelenti:

Kis kertemnek a végében, Rózsafa nőtt szögletében.
Piros rózsa nyílik rajta, Lesz is aki leszakítja.

A víz, kút, forrás, a szomjúság csillapítása is gyakran erotikus jelentésű a török dalokban. Még akkor is, ha az iszlám hit egyik szent helyét említik : "Fehér keblén az élet vize forrása", ahol az "élet vize forrása" helyén, a török szövegben, az iszlám szent forrása: a "zemzem" szerepel, mely a Kába felkeresése mellett a mekkai zarándokút, a "hadzs" egyik fontos célja. Ebben a török népdalban az ifjú még kielégületlen vágyát jelenti a szomjazás:

... gyógyírt adott,
Fehér keblén az élet vize forrása
Ittam belőle, de nem eleget /Sipos No 20b/

Ezt a "halálos" szomjúságot csak a "kedves rózsa," aki egyben "gránátalmafa" - tehát piros arcú gömbölyded és termékeny - szüntetheti meg.

Gyere kedves rózsám, riszáld magad
Meríts vizet a folyóból nekem
Gránátalmafáért,
Meghalok rózsám érted. /Sipos No 130/

Az ilyesfajta szomjúság csillapítására a férjhezmenendő lány a büszkesége feladása és tisztasága elvesztése árán is hajlandó:

Én legyek a forráskút
Én legyek a forrásfő, haj!
Ha zavarossá válik,
Hát zavarossá válik
Adjátok hozzám kedvesemet, jaj. jaj.
Ha koldulok, hát kolduljak /Sipos No 1499/

/A "forráskút", "forrásfő" a török szövegben: pinar başi/ A forrás és a nő nemiszerve közti gondolat-párhuzamot Erdélyben, a Bihar-hegység egyes forrásainak elnevezésében is megtalálhatjuk: ..."amint a kőbe vésett felírat közli- a Fintina la puţa fetei (Leány pinája forrás...Bondoraszótól 7-8 km...A Nagy-Bihar csúcs keleti oldalában...van az Izvorul la Puţa Fetei- forrás..." A népdalokban a török nők ugyanúgy vágyakoznak, mint a férfiak, nem kendőzik el érzelmeiket és azokat éppen úgy költői formákban fejezik ki, mint a férfiak.

A kút mellett rézedény
Merítsd a vízbe az edényt
A fiúk nagyfülű öszvérek /Sipos No 19/

Ebben a dalszövegben többrétegű az erotika. A vízbe merítés a magyar dalban is felbukkan:

Eltörött a kutam gémje
Hogy itatok holnap délre
Szomjas a babám gulyája,
Mert a gazda máshol jára

Itt a gémeskút vízemelő mozgása erősíti az erotikus képet. A török dal esetében a kút melletti találkozás a fiúknak és a lányoknak szerelmeskedésre való alkalom, hiszen van mibe meríteni /kút/ és van mivel /edény/.
A török bakir szó mélyhangú í-vel ejtve rézedényt, magashangú í-vel pedig szűzet jelenr. E szójátékban rejlő lehetőség is a megfelelő erotikus képzettársítást segíti elő. Az öszvér, mint nálunk a szamár, a mamlasz, az udvariatlan, érzéketlen ember jelzője a törökben.

Egy másik erotikus csokor alkotói az asztal, kanál és étkezés. A szerelem képes nyelvében a kanál közönséges férfitag jelkép, mivel "nyele" van. Ezt fejezi ki az a török népszokás is, mely szerint a házasodni kívánó ifjú, barátai a társaságában egy jelképes csekekedettel,"a piláfba kanál bökés"- sel tudatja, hogy most már úgy érzi eljött az idő a házasságkötésre. Ez a "piláfba kanál bökés" -nek ( pilâva kaşik dikme) híre megy és a család, a barátok megkezdik a lakodalom előkészítését.
Így a "tál, kanál nem lehet zördületlen" a házastársak összekoccanása "a minden lében kanál" kifejezés eredetileg azt jelentette "akinek minden nő kell". Ezek a magyarság körében elterjedt szólások.

Az "evés" általában magát az aktust jeleníti meg.

Egyértelmű a török népdal jelentése /Sipos No 168/:

Egy terített asztalt kérek, melyről még nem evett senki
Ha sorra ették már, mit csináljak vele.

Hogy a szüzességet követeli meg az énekes, az kiderül egy későbbi sorból:

Mindenkivel kedveskedővel én mit kezdjek?

Így aztán a "sorra evés" a lány promiszkuitáshoz hasonló magatarását takarja.
/Sipos No 151 és 152, és egy hadzsibektasi dal szinte azonos sora: "Az asztalon maradt a kanala" a leánykéréssel és a menyegzővel kapcsolatos.
A "megterített asztal" a leány beleegyezését jelzi. Természetes, hogy az illető férfi a házban "evett", aztán hagyta ott a kanalát. Több dalban is találkozhatunk, az "átlépte /hágta/ a küszöböt" képes beszéddel, amely szólást, mi magyarok is használtuk. A dalok megbocsátják az ifjú viselkedését, hiszen érzékeltetik, hogy a kapcsolat házassággal fog végződni.

A pusztán kiragadott példák is igazolják, hogy a nagyon szemérmesnek tartott mohamedán török nép csakúgy, mint a keresztény magyar, igen erőteljes, de ugyanakkor a legigényesebb irodalmi, esztétikai bírálatokat is kiálló képes beszéddel tudja kifejezni a szerelmi erotikát.

Igazat kell adnunk Mehmed Özbeknek, hogy a török népdalszövegekben nemegyszer "a testi szerelemnek a legmeztelenebb oldalait" látjuk, csakhogy ez idáig egyetlen török kutató sem mutatott rá, hogy melyek azok az erotikus képek amelyek ezt a "meztelenséget" mutatják.

Gyász, halottsiratás, sírjelek

Az anatóliai törökök temetkezési szokásainak csak egy kisebb csoportjára szeretnék rávilágítani, hiszen a témában Ö. Bartha Júlia kiváló monográfiája pontos ismereteket nyújtott a tárgy iránt érdeklődőknek.

A török néprajzkutatók között igen elismert és nagyra tartott Pertev Naili Boratav szerint a török nép több kifejezést használ a siratóének megnevezésére. Az "agit" szó a halott melletti sirató-éneket, de egyben a gyász és a szertartás/ünnepély folyamán végzett cselekedetek sorát is jelenti. Ilyenek például a jajveszékelés, a halott ruháinak bemutatása, tehát a temetkezési szokások egy része.
Sajnálatos és egyben megdöbbentő, hogy Boratav csupán az "agit" kifejezést tartja török eredetűnek - megfelelőjét az azerbajdzsán "agi"-ban találta meg - és az anatóliai törököknek a gyász jelölésére használt másik szavát, a "yas"-t arab eredetűnek véli /!/. Pedig a "yas" régi török szó, melyet Kasgari (1070) szótára is említ, aki különben nagyon jól ismeri az oguzokat, hiszen ő sorolja fel 22 törzsüket, leírja totemállataikat és tamgájukat. Szerepel a Kudatku Bilig szavai közt, és a magyar nyelvbe is bekerült, belőle származott a "gyász" szavunk.

A török és a magyar nyelvben "azonos" szó jelöli a gyászt, ezért az egyes szokások, és azon belül a siratóénekek összehasonlítását megengedhetőnek vélem.

Mindkét nép kutatóinak kölcsönös érdeke lenne egymás kutatásainak megismerése, az elszakadt szálak összekötése, a kapcsolatok elmélyítése az együttműködés. Mind a magyar, mind a török nép saját kultúrájának ismeretét mélyítheti el a másik jobb megismerésével.

A leány- és halottsiratók kapcsolata

A török kutatók észrevették, hogy az emberi élethez kapcsolódó ünnepkörben kétszer is megjelenik az elsiratás motívuma. "A lakodalmas leánysiratók és a halotti siratók nemcsak gondolattársításaikban, hangulatukban, hanem szerkezetükben és olykor dallamfűzésükben is hasonlóak."

Hazai kutatás is beszámol arról, hogy egy motívum, téma és stílus egyaránt felbukkan mindkét esemény rítusaiban. Dömötör Tekla az ókori klasszikusoktól kiindulva és egy európai folkloristát, Ninon Leadert idézve elemzi a leány- és a halottsiratók közös vonásait. Úgy véli, hogy a közös vonások eredete nem a balladai, hanem a rítusénekek párhuzamaiban rejlik. A leány és az anya egymástól való búcsúja a Márton Szép Ilona és a Júlia szép leány kezdetű balladákban, de lakodalmi énekben is fellelhető. Most pedig nézzük a moldvai költészetből származó lakodalmi éneket és mellette pedig - Dede Korkut oguz eredetmondáiból - Deli Dumrul édesanyjának fiát sirató énekét.

Moldvai lakodalmi ének: Oguz török siratóének:

Anyám, édes anyám, Fiam, fiam, jaj fiam !
Felnevelő dajkám,
Ki kilenc hónapig Kilenc hónapig testem hajlékában hordozott fiú !
Hordozott méhibe
Kilenc hónap múlva Tizedik hónapban világra hozott fiam !
E világra hozott, Fonatos bölcsőkbe pólyázott fiam !
E világra hozott,
Nékem csicset adott... Csordogáló fehér tejemmel szoptatott fiam !

A fenti példák magukért beszélnek, a következtetés csak az lehet, hogy mind a magyar, mind az oguz török leánysiratók nagy hasonlóságot mutatnak a halottsiratókkal, sőt a magyar leánysirató szinte szó szerint egyezik a régi oguz-török halottsiratóval, következésképpen, a Márton Szép Ilona típusú balladáink több sorával is.

Találó Dömötör Tekla megállapítása: "A rituális költészetnek ez a konzervativizmusa az, mely a történeti szempontú vizsgálatra alkalmassá teszi, mert ezáltal a szájhagyományban olyan régies nyelvi fordulatok, költői képek, versformák is fennmaradnak, melyek más folklórművekből kivesztek, illetőleg más műfajokban ezek hamarabb követik a nemzeti irodalom stílusváltozásának általános tendenciáit." A moldvai leánysirató így őrizhette csak meg annak az ősi magyar /halott/siratónak a költői képeit, fordulatait mely egykor megegyezett az oguz törökökével.

A bölcső és koporsó közt ott van az ember életútján az ágy is, a születés és a halál közt a házasság jelképe. Általa lesz teljessé a lét köre, hiszen ágyban nemzett apánk és anyánk, ágyban születtünk meg (többnyire), és ágyban is halunk meg. Ezért bőven találhatunk megfelelést a keresztelő a lakodalom , de főleg a lakodalom és a temetés kötött. Csak néhány példa erre: menyasszonyi koszorú - halotti koszorú, leánysirató - halottsirató, lakodalmas menet - gyászmenet, lagzi - tor, menyasszonytánc - halottas tánc. Még az olyan látszólag utánozhatatlan szokás is, mint amilyen a leánykikérés, "megismétlődik" a halál rítusaiban. Beleillik a lakodalom - temetés képzetébe az a profanizálódott keresztényi elképzelés is, hogy Szent Mihály a lélek vőfélye.

A lakodalmi leánysiratók gyűjtése még az idegen kutatók esetében sem megoldhatatlan, ismerve a törökök vendégszeretetét, azonban a halott-siratók felvétele, lejegyzése szinte áthághatatlan akadályokba ütközik.

A török és magyar leány- és halottsiratók egy csoportjában szinte azonos "toposz"-ra bukkantam. Sipos János gyűjtésében négy olyan dalszöveg is található, melynek kezdősora "Evlerin önü..." azaz, "A házak eleje/előtt..." A folytatásban pedig minden esetben valami fa, cserje, mint például eleagnus, nyárfa, eperfa következik, melynek ága, levele a földre hajolt vagy lehullott. Az Esen gyűjteményéhez kapcsolódó Boratav tanulmány is sorol fel példákat az azonos kezdő sorokra: "Evimizin önü findik, Findigin dalini kirdik" siratóének, az "Evleri önü findik, Findigin dalini kirdik" kezdősorú pedig "türkü", azaz népdal. Mindkettőnek azonos az értelme: A házunk/házak előtt mogyoró/fa/, A mogyoró/fa/ ága letört. A török kutató szerint is a kezdő költői kép a következő sorokkal - az "igazi" siratóval - "titkos kapcsolat"-ban áll. A képes beszéd értelme nyilvánvaló, a letört ág, a lehullott levél egyrészt lehet a szüzesség elvesztésének népi kifejezése a leánysiratókban - mellyel bővebben később foglalkozunk - másrészt egy élet megszűnése, különösen ifjú halála esetén, a halott siratókban.

Egy 1851-ben Szabadszálláson elhangzott "halotti vers" - melyet valószínű, hogy a helybéli kántor írt a református gyülekezet szájíze szerint - bizonyítja, hogy a 19. században hazánkban mennyire közismert lehetett a fentihez hasonló metafora.

Halotti versek (részlet)
Ifjú Pataki István felett

Az élet kies kertjébe
Él egy díszes oltovány
Ágain virágokat, s zöld
Leveleket hordozván
Szépen virula de egyszer csak
Letörék a viharok
Ráismertek, é e képre
Ez oltovány én vagyok.

Nem panaszlom úgy akarta
Isten és a végzetem
Hogy ifjú tavasz koromba
Végezzem be életem,
Nem panaszlom, nem átkozom
A rettenetes halált
Hogy bokrétának keblére
Letörni engem talált.
-----------------------
Tudom hogy elég nagy szívetek bánatja
Hogy a rokonságot halál így szaggatja
Annál fájdalmasb mert egy szerencsétlen eset
A törzsökről egy szép zöld ágat lenyesett.

A halottsiratók és a gyász sajátos szokásai

A török agit tárgya lehet természeti csapás, szerencsétlenség, katasztrófa, tömeg- szerencsétlenség is, mely egy vidék lakosságát megrendíti. Ezek inkább szomorú énekek, de nem valódi sirató-énekek, halott -búcsúztatók.

A siratóének szerzője lehet ismeretlen, mert a szájhagyomány megőrzi és továbbadja azokat a szövegeket, szövegrészeket, melyeket a nép leginkább kifejezőnek tart, éppen ezért lehetséges, hogy egy népi alkotásnak számtalan változata szinte a "földből bukkan elő". A törököknél, ahol a vidéki népesség írástudásáról szinte csak századunkban beszélhetünk, az írásbeliség a népköltészetet kevéssé érintette, mely pedig napjainkban is szájról-szájra terjedve virágzik és ontja új alkotásait.

Több "agit" szerzője azonban ismert, ezt legtöbbször a "címből" lehet megtudni. A híres szerzőket a gyászolók felkeresik és felkérik a közreműködésre. Gyakran maga a szerző személyesen vesz részt a gyászszertartáson, de lehetséges, hogy csak leírt szöveget ad át, melyet más olvas fel, énekel el.

Az ilyen leírt szöveget "imzalarini atmiş"- nak, azaz "aláírt" /szignált/- nak nevezik. A sirató szövege, még ha "aláírt" is, sokszor tartalmaz másoktól származó szöveg-, fordulat részeket. Ez nem kisebbíti az előadót, sőt "szakmai tájékozottságát" bizonyítja. Ilyen "aláírt" a fenti szabadszállási magyar halotti vers is.

A halottsiratáson kizárólag asszonyok vesznek részt, általában a halott leánytestvérei, anyja vagy más, de közeli rokonai, a szomszédság és a baráti családok nőtagjai. Divrikli-ben ( másnéven Divrigi, közép kis-ázsiai városka) az elhunyt házánál megjelent siratók a holttest fejénél gyülekeznek. A siratóra érkező asszonyok - a gyászháznál - az elhunyt legközelebbi és egyben legidősebb nőrokonához mennek, akit az egész család képviselőjeként tisztelnek, a vállára borulnak, sírnak, vagy úgy tesznek, mintha sírnának, kendőjük sarkával törölgetik szemüket. Amikor a hivatalos sirató /agitçi/ megszólal, csatlakoznak hozzá és jajkiáltásokkal /figan eder/ fejezik ki gyászukat. Esetenként a fájdalom szavait kórusban ismételgetik.
Mudurnu-ban a cigányok a siratás alkalmával fejüket a földhöz verik és együtt mondják-éneklik /recitálják/ a siratóéneket.
A családhoz tartozó asszonyoknak illő a legmélyebb fájdalmat mutatni, ezért mellüket ütik, hajukat kibontva szabadjára engedik.
Iskenderun-ban hagyomány, hogy a halott anyja verje mellét, ha felesége van, akkor az bontsa ki haját, tegye szabaddá a fejét, miközben "föld a fejemre" /toprak başima/ szavakat kell kiáltania.

Boratav megjegyzi, hogy ez a szokás nagyon ősi lehet, a Dede Korkut történetei közt is szerepel, amikor az oguz török nemzetségek gyászáról szól.

Kazán kán fogságba esett fiát, Uruzt így siratja édesanyja:

Kazan, levessem-e lábamról a csizmám ?
Fekete körömmel fehér arcomba csapjak-e ?
Őszi alma piros orcámat felszaggassam-e ?
Hímzésemet vörös véremmel bekenjem-e ?

A Deli Dumrul nemzetségéről szóló ének hőse így szól anyjához:

... Deli Dumrul fiad megsiratod-e,
Keserű köröm fehér arcodat tépi-e ?
Kemény fekete hajad megtéped-e ?

Nem haszontalan az egyik - talán a legrégebbi - oguz török anyai siratóéneket idézni, melyben Dirsze kán felesége siratja az első vadászata során meggyilkolt fiát, Bogács /Bikács/ kánt.

...Oh Dirsze kán !
Felkelve helyedről felkerekedtél,
Sörénye fekete Kazilik-lóra szálltál,
Szépkeblű hegyre vadra kimentél,
Ketten mentetek, egyedül jössz meg,
Hát magzatom ?
Sötét éjszakában megtalált gyermekem hol van ?

Az én látó szemem fusson ki !
Olyan kín rángat engem !
Vágjad el fiat szoptató tej-eremet, szörnyen nyilall !
Fehér testem sárga kígyótól maratlan felpuffad,
Egyetlen fiam nem látszik, szívem ég !

Hasonló Bejrek siratása is:

"Bejrek apja súlyos turbánját megragadta, a földhöz vágta, köpenyét megszaggatta, fiam, fiam mondogatta, jajveszékelt, zokogott. Őszfonatú anyja, sírván sírdogált, könnyét ontotta, keserű körmével fehér arcába mart, kemény szálú haját tépte, sírva zokogva ment haza. Baj Büre aranytetejű házára gyász szállott. Leánya, ifiasszonya nem kacagott többé, vörös hennát fehér kezével nem kent többé magára. A hét nővér a fehér öltözetet levetette, feketét öltött..."

Nemcsak a szülői háznép, hanem Bejrek jegyese, Banicsicsek is hasonlóképpen viselkedik: "...köpenyét megszaggatta, keserű körmével fehér arcába csapott, őszi piros alma orcáját marcangolta."

A Van tó környékén Karahan-ban a siratón részt vevő gyászoló asszonyok manapság is felsértik körmeikkel az arcukat, majd korommal feketítik be.

A törökök ezt a szokást régóta és nagyon kiterjedt körben gyakorolják. Vámbéry Ármin - Radloff gyűjtéséből - magyarra fordított siratója, témánk szempontjából is érdekes.

"Miért is siratom én a halált,
Hiszen ez az Isten rendelete.
Fekete hajamat feloldozom,
Feloldozom széjjelbontom.
Bűnös ujjamnak van egy réz körme,
Azt én naponta vérrel fogom festeni
Ragyogó fehér arcomat
A csontomig meghasogatom,
Csillogó fekete szemeimet
A könnyezéssel kivájom..."

A legközelebbi hozzátartozó gyászolók egyik rituális tevékenysége a halott "keresése, kutatása". Úgy tesznek, mintha várnák megérkezését, felbukkanását. Manapság lassan egybemosódik a gyászoló rokonok érkezésével kapcsolatos várakozó magatartással. Egy vőlegényét sirató menyasszony dalában is rátalálhatunk erre a motívumra:

"Néztem jobbra, néztem balra
Vörös fátylam magam nyittam..."

A nézelődést , keresést és kutatást Bamszi Bejrek is elvárta volna jegyesétől, miután halálhíre ellenére hazaérkezett:

"Amikor Bejrek elment, a Bambam domb fejéhez felmentél-e te leány?
Keresve négyfelé néztél-e, leány?"

Az anatóliai siratási szokásoknak tehát évszázados előzményei vannak, melyeket nemcsak a néphagyomány őrzött meg, hanem verseikben rangos középkori török költők is. Példa erre a 16.század második felében élt költő, Pir Szultán Abdal leányának apja halálára írt siratóéneke:

Pir Szultán lánya vagyok én Banaz-ban
Sírásom nem szűnik nyárban, tavaszban,
Apámat akaszták véres Szivasz-ban.
Akasztófák sírnak, mondják Pir Szultán....

Pir Szultánt valóban felakasztatta Hizir Pasa Sivasban. Fennmaradt versei mellett a róla szóló siratóének is elevenen őrzi a emlékét nép körében.

A siratást akkor is megtartják, ha nem lehetnek a siratóasszonyok a holttest mellett. Feljegyezték, hogy Ankarában a falusi asszonyok, annak a kórháznak a kapuja előtt gyűltek össze, ahol a rokonuk meghalt és ott szabályosan megtartották a siratást.

Érdekes jelenség, hogy egyes vidékeken a gyász színe fehér. Konya Cihanbeyli nagyközség közelében, Inevi településen az asszonyok fejükre fehér kendőt kötnek, sőt más ruhadarabjaikat is úgy öltik fel kifordítva, hogy fehér bélésük látszódjék.

A fehér gyász Kiss Géza Ormányság című könyvének lírai szavait juttatja az eszembe: " Az utolsó nem-fehér színt is letörüli róla a jász. Koporsó mellett, Nagypénteken. Mi volt az, mikor a templom fele egyetlen fehérség volt! Mintha érezné, hogy csak fehérben járulhat Az elé most, aki hívja. De jász nélkül is szálló évekkel mindig több-több ruháján a fehérség. Túl a delelőn már egyetlen fehérség.- Tehozzád, Uram, mind közelebb!" Az első mondat veretes szavai között is kitűnik egy a törökökkel közös szavunk tájnyelvi változata, mely kiejtésben közelebb áll a a törökhöz, mint a köznyelvi vagy irodalmi magyarhoz. A török yas fonetikusan jasz, a magyarban gyász és az ormánsági tájnyelvben jász.

Ha már az Ormánságban járunk, arról is szót kell ejteni, hogy a gyászoló férfiakról a református lelkész monográfus így emlékezik: "A gazda borotválatlan, gondnak ütött arccal - ez is a bánat kifejezése - szennyes hétköznaplós ruhában.../gyászol/" A törökök közt pedig az asszonyok nem mossák ki a ruháikat, vagy hosszasan /52 napig/ viselik kifordítva. A két szokás között közeli rokonságot tételezek fel.

A Dede Korkut történetekben is feltűnik a "piszkos ruha":

Fehér ruhám bepiszkolódott miattad
Fejem áldozat legyen lelkem fiam éretted.
.............................................
Hófehér leányom, menyasszonyom
a fehéret levetette, feketét öltött,
Anyád vért, könnyet öntött.

A sirató hétköznapi stílusban mondja el a halott életkörülményét, testi, lelki adottságait, a család és a közösség érdekében kifejtett munkásságát. Egy fiatal tanító siratójában elmondták például, hogy milyen jó tanító volt, hogyan ragaszkodott és kötődött a rábízott gyermekekhez, a téli zord időben milyen erőfeszítéseket tett, hogy orvos lássa el a beteg gyermekeket a várostól távol eső falucskában.

Minden esetben részletesen ismertetik a halál körülményeit. Itt mondják el a betegséget, szenvedést, balesetet, esetleg csatározásokat, mely történhetett bárhol, bárkivel, mint például rokonok közti civódás, csendőrökkel vívott tűzharc stb. A siratónak ez a része közel áll a magyar "ríkató"-hoz, ami még századunk elején is divatos volt, különösen a falusi protestáns gyülekezetekben. Nem a lelkészek akaratából, inkább azok ellenére, a nép kinyilvánított elvárására felsorolták, hogy a hozzátartozóknak milyen veszteséget okozott a halál stb. Ugyanis a szigorúan keresztény dogmatikára alapozott temetési egyházi liturgiák nem felelnek meg a népi ritus követelményeinek, mivel a liturgia szerint a temetés nem pusztán családi gyász, hanem gyülekezeti igehirdetésre szolgáló alkalom, amikor a lelkésznek, papnak a feltámadás és az örök élet evangéliumát (örömhírét) kell hirdetnie.

A siratók mint népi alkotások, versformák

A siratókat - mint népköltészeti alkotásokat - a török etnográfusok legtöbbje két csoportba sorolja : prózai és verses siratók.

A prózában előadott sirató kötetlen szöveg, mely a közösségben érzett gyász pillanatában születik, egyszeri és megismételhetetlen. Ezt a típust a törökök "ahenkli nesir", illetve "düz nesir"-nek hívják. Az előadott szöveget a fájdalmat kifejező felkiáltások, mint: "ah", "oh", "aman", "uj" még gyászosabbra színezik, s ezeket a szavakat a gyászolók gyülekezete is közbeszúrja. Néha verssorokat is betoldanak, bár a fájdalmat kifejező szavak gyakori ismétlése még ezeket a verselemeket is gyakran szinte a felismerhetetlenségig széttördeli. E műfajból áll a legkevesebb anyag rendelkezésünkre, mivel a gyász a családok és hozzátartozóik egyik legbensőségesebb ünnepe, tehát ott és akkor nem lehet idegeneknek a gyűjtéshez elengedhetetlen technikákkal felszerelve zavarogni. Ezért az utólagosan gyűjtő nem hallhatja az eredeti halottsiratót, hanem csak a "temetés történetét".

A formailag kötött, verses siratók zöme négysoros, rímképlete: aaba, ccdc, néha abcd-defe. A sorok 8 szótagosak, melyek 4-4 szótagos ütemből tevődnek össze. A törökországi kutatók ezeket a típusokat tartják leginkább "törökösnek", mert a hagyományaikat és benne a népköltészetet legjobban őrző türkmenek, yörükök letelepedett csoportjai ma is minden "döcögés" nélkül alkalmazzák.

Boratav megállapítását olvasva nekünk magyaroknak azonnal eszünkbe jut a "felező nyolcas", a két ütemű, teljes szótagszámú magyaros versformánk, mint például a: "Kossuth Lajos azt üzente / Elfogyott a regimentje" sorai, amely a törökök szerint "leginkább törökös"!

Másik gyakori versforma a "hetes", mely hét szótagból álló verssorokból épül, rímképlete aaab, cccb. Boratav "alacsonyabb típusnak" tartja, pedig a magyar és a török fülnek egyaránt nagyon is szép az ilyen tipusú vers, mint a: "Jaj Istenem, a világ,/ Kinek szoros, kinek tág !" Ez a versforma Azerbajdzsánban és a közelében fekvő Északkelet-Anatóliában is gyakori, de más rímképletekkel. (aaba, ccbc.)

A "tizenegy szótagos" siratókat Boratav nem is tartja valójában eredeti "agit"-oknak, úgy véli, hogy azok más népdal-formák átvételéből keletkeztek.
Nálunk magyaroknál ez a sorfaj a "tizenegyes" (4,4,3.) a XVI. században az elbeszélő énekek kedvelt formája volt, többnyire csak 4,/7-re tagolódott. Például: "Vitézöknek / gyakor viadaljokról,/ Kezdettől fog/ván lött nagy sok csudákról"

Álljon itt a török 11 szótagú siratóénekekből is egy példa:

Kabir arasinda kanli kasaplar	Véres húsdarabok már a sírkertben
Kişi ahbabina kama mi saplar ?	Barátja keblébe márt-e tőrt ember
Cenazem gidiyor bakin ahbaplar	Nézzétek barátok a gyászmenetem
Arslanim Kazim'in nerde yatiyor ?	Hol fekszik az én oroszlánom Kázim?
Kaytan biyiklari kana batiyor.	Zsinór harcsa bajusza vérben ázik.

Boratav ugyanúgy, mint török tudóstársai, azon a nézeten van, hogy a török népdalok más, a gyásszal és a siratással nem kapcsolatos csoportjainál - leginkább a "máni" esetében - az első két sornak nincs semmiféle értelmi kapcsolata témájával. Ezek más típusú népdalokból kölcsönzött, használhatónak vélt formák (kaptafák) pusztán "költői motívumok" és egyetlen feladatuk, hogy a négy sort kitöltsék és a rímet előre kijelöljék.
Úgy vélem alaposabb kutatást és elemzést igényel egy ilyen kijelentés, mert sok olyan "összefüggéstelen" és a vers többi soraival "semmiféle kapcsolatban nem levő" gondolatról kiderült, hogy bizony van értelme, sőt elvont , mély érzéseket, gondolatokat fejez ki.
Boratav példája (a 8 szótagú sorok rímképletére aaba):

Kirlangic yapar yuvayi Çamur sivayi, sivayi Ben yüklettim Beyler cezdi Dizi zilli tor mayayi

A fecske a fészkét rakja Sárral vakol vakolgatja Felraktam az urak testét Csengős térdű tevére vadra

A következő példában - Boratav szerint is - már csak látszólagos az első két sor "értelmetlensége".

Orta direk bel veriyor Vardim baktim sol yanima Mehemmed' im can veriyor.

Elgörbül a sátor rúdja Mentem néztem bal oldalra Mehemmedem lelkét adta

Ez a három soros sirató két ősi hagyományt őrzött meg. Az első sorban a sátor középső rúdja (orta direk) a család "oszlopát" jelenti. Dirsze kán is így szólítja feleségét Dede Korkut írása szerint: Kadinim, diregim, dölegim! Asszonyom, oszlopom, termőm!
Ugyanez a fogalom szerepel Bamszi Bejrek történetében is. A hosszú fogságból hazatérő fiút így fogadja édesanyja:

Dünlügü altin evinin kabzasi ogul

Szószerinti fordításban: "Arany füstnyílású háznak tartó-oszlopa, fiú!" A fenti mondat megértéséhez a nomád sátor felépítésének és alkotórészeinek ismerete szükséges. Az "ev" az "sátor/jurt". A "dünlük" a sátor/jurt tetején egyrészt kívűlről a fény be-, másrészt belűlről a füst kibocsátására szolgáló, többnyire kerek nyílás. Azért "altin", mert úgy fénylik mint az "arany". Ezt tartja - egyben a sátor tetejét is - a "kabza", a szó a török nyelvben nemcsak a sátor részét, hanem olyan fontos személyt is jelent aki a lakás/szállás tulajdonosa.

Esen gyűjtésében a 37. számú siratóének így kezdődik: Kara çadir orta direk, Bende de kalmadi yürek" azaz "Fekete sátor középső rúd, Bennem sem maradt szív" Ebben a versben is - mint az előbbiben - a ház, a család támaszáról van szó.

A siratók egy része úgy fogalmaz , mintha a jelen nem levők, legyenek azok közeli hozzátartozók vagy bárki más, jelen lennének, és a sirató egy-egy versszakában külön meg is szólalnának. Gyakran a halott is ilyen "megszólaló, beszélő személlyé" válik. Boratav szerint a gyász-szertartás egyfajta "időnkívüliségben" zajlik, mintha mind a távollévők, mind az eltávozott halott egyaránt folyamatosan jelen lennének. Azerbajdzsánban és Siverek városában szokás, hogy a halott lovát megjáratják az utcákon vagy a temetési menet mellett a halott gazdájának ruháival letakarva vezetik egészen a temetőig. A temetési szertartások alkalmával a halott személy utoljára csatlakozik az élőkhöz és van jelen ebben a világban.

Hazánkban - a halott "jelenléte" - azokban a szertartási formaságokban is jelentkezik, melyekben a házasulandó korban lévő leány vagy legény halálakor a halottat jelképesen megházasították. Ilyenkor a halott leányt menyasszonynak, a halott legényt vőlegénynek öltöztették. Ha az elhunytnak nem volt szeretője, vőlegényt, illetve menyasszonyt választottak neki és a temetés lakodalom mintájára zajlott le. A hétfalusi csángók a halott lakodalma alkalmával "tebével", felöltöztetett fenyőággal vonultak fel. Természetesen ezek a szokások azt is igazolják - mint már korábban leírtam -, hogy mennyire azonosnak érzi a nép lelke a lakodalom és a temetés elválás motívumát.

Lovas, zászlós temetés, fejtől- lábtól való sírjelek

Ebben a témakörben is, főként Orbán Balázs nyomán kell haladni. Ő ugyanis képzett és szakavatott ismerője Közel-Keletnek, ezen belül az Oszmán Birodalom fővárosának, Sztambulnak és a zömmel törökök lakta Kis-Ázsiának is. Szüleivel 1846-ban költözött Isztambulba, a világosi fegyverletétel után helyi ismereteivel segítette a Kossuth emigránsokat, amíg az osztrák konzul nem kérte a török hatóságoktól az ifjú hadköteles kiadatását. Emiatt Orbán Londonba ment, ahol szakadatlanul látogatta a British Múzeumot, majd 1855-ben visszatért szüleihez Isztambulba. Ifjú életútjából egyenesen következik, hogy szeretett szülőföldjének leírása során felhasználja a Törökországban látottakat, tapasztaltakat.

Ő írt a lovas "kopjás" temetésről, és bár mások is észrevették az alakos fejfák és a keleti tunguz-szamojéd, valamint a steppei népek kőbabái közti hasonlóságokat, rajta kívül senki sem hangsúlyozta azok törökös ízlés szerinti "faragását", valamint azt, hogy "a férfi sírfákat kalap, süveg tetőzi, míg a nőknél cifra arabeszkek és növénydíszlet ékesíti."

Orbán Balázs így ír le egy atyhai temetést: "A temetőkben itt is megvannak a kopják, s a temetés még most is harcias pompával történik. Egy a közeli rokonok vagy a falu tekintélyes egyénei közül szabályosan lóra ül, kit két legény kétfelől támogat, a lovon ülő kibontott üstökkel (mint Atyhán még most is viselnek) lovagol a koporsó előtt, kezébe viszi lefordítva a sírkopját... behantolás után a zászlós kopját a sírra tűzi a lovag. A zászló fejér a fiataloknál, fekete az öregeknél, melyeket időnként midőn rongyosodni kezdenek, megújítanak. Rendes összeölelkezése az őspogány és keresztyén szokásnak, mert tudjuk, hogy ázsiai őseink kopjákkal jelölték a hősök sírjait és ezt a szokást átvette a kereszténység is..."

A közeli Siklódon pedig: "....az, hogy a sírra kopját tűznek, itt is megvan." A szomszédos Küsmödön az üldöztetések miatt egy határbeli fára magát felakasztott volt 48-as honvédet a nép e fa alá temette, s "a tetejére zászlós kopját, a hőst illető jelvényt tűzött fel. Ott van most is a széllengette s mindig megújított kopjazászló."

Apor Péter a 17-18. századi erdélyi főúri temetkezésekről a következőket írja: "Akkor, ha tanácsúr volt, tizenkét számú, ha pedig tanácsúr nem volt, kinek kinek állapotához képest, az szín mellé vittenek aranyas, ezüst, köves, szerszámos, boncsokos, tollas, bőrökkel,..cafrangokkal felöltöztetett úri paripákot...Még volt más ember, cifrán felöltözve, annál nagy aranyas zászló...az is az holtnak fejénél állott, s ott tartott az nagy aranyas zászlót..." továbbá: "mentenek lóháton az test előtt...két páncélban öltözött emberek, az kinél az aranyas zászló volt, és aranyas fegyverben volt maga is, az ment szerszámos cifra paripán, az kinél az fekete zászló volt, az ment az bakacsinban öltözött lón..."

A mai törökországi temetési szokások között is - mint ahogyan a magyarságnál - ismert mind a ló, mind a zászló szerepeltetése. Kelet-Anatóliában Kars vidékén - ha volt lova az elhunytnak - azt nyergelik fel és díszes szerszámokkal ékesítik, ruháját, tarisznyáját rámálházzák és a halottas menet élén a temetőbe vezetik. Helytállónak tűnik az a megállapítás, hogy "a sír lóval körüljárása a lovas temetkezés emléke a folklórban."

Mind a zászlós (kopjás), mind a lovas temetkezésnek törökországi hagyománya - úgy tűnik - még abból a régi időből ered, amikor elárasztották és elfoglalták a török törzsek Anatóliát. Sőt még korábbi előzményéről is van forrás, Ibn Fadlán a 10. században jegyezte fel, hogy a khorezmieknél a temetési menet zászlós volt. "Alp Arszlánról feljegyezték, hogy a malazgirti ütközet (1071) előtt lova farkát levágatta, majd a lovat felnyergelte és kezdetét vette a csata. Katonái is követték példáját - a levágott lófarkakat kopjáikra tűzték. Halottaik sírját karóra tűzött lófarkokkal jelölték...A szokás a középkor folyamán fennmaradt, a 16-17. századi török temetőket ábrázoló metszeteken zászlós sírjeleket láthatunk". A szokást más török népek ma is gyakorolják, mint a "Tanri daglari fennsíkján élő kirgizek.../akik/ a halott lova farkát levágják és egy karóra akasztva, a hantjára tűzik".

Az oguz törzsek vitézei pedig azt mondták haláluk előtt: "Világosderes lovamat megfojtva üljétek toromat", melyből az is kitűnik, hogy nem tartották meg az iszlám előírását, nevezetesen pogány módra nem véreztették ki a halotti tor étkéhez a lovat.

Hasonló volt még századunkban is a kalotaszegi magyar temetkezés, ahol egyaránt használatos a két sírjel, a faág (csemete) és a zászló. "Az elhalálozást követő napokban a temetésig a rokon lányok készítik az un. ágasfákat: háromágú vagy ötágú fát vagy hatlófát (Körösfő), a legtöbbször a halottas háznál. Ez a szokás az 1940-es évekig a Kolozsvár környéki falvak kivételével úgyszólván mindenhol megvolt...A három- vagy ötágú fák száma is szinte falunként változott. Sok helyen ugyanarra az alkalomra mindkettőt elkészítették. Ebben az esetben az ötágú a fejfa gombjába, csúcsába fúrt lyukba, a háromágú pedig a sírra, vagy a lábtul való fára került...Általában kőrisfát választottak erre a célra, mert ennek az ágai nőnek a legszabályosabban...Az ágak csúcsait szalaggal vagy spárgával össze is szokták erősíteni. Ha ennyire készen van, színes szalagokkal, hímzett pántlikákkal, gyöngyfüzérrel díszítik, ékesítik...Ugyancsak a háznál készült, gyermekhalott és ifjú lány vagy legényhalál esetén Alszegen a kis fejkendőzászló is. Ez egyszerűbb esetben...egy rövidebb, mintegy egy-két méteres zászlórúdból és négyszögű léckeretből áll, amelyre rászegezik a család legszebb szőtteseit...Régebben a házasulandó legény sírjára kedvese kendőjét szegezték átlyuggatva és bevagdosva. Ezt is a fejfára erősítették a háromágú fával egyetemben...Néhány...faluban...egy ettől elütő, más zászlót is készítenek, kimondottan csak legényeknek és leányoknak, mely egy hosszú rúd végére erősített több színes kendőből áll..."

Századunkban a Taurusz hegység falvaiban élő tahtadzsi és Dél-Anatóliában a ma is nomadizáló yörük török népcsoportoknál a sír fejéhez vörös lobogós zászló tűzése általános szokás. A két sírjelhez - a fejtől és a lábtól valókhoz - kapcsolódó szokások erősítik a két sírjelből álló síremlékek széleskörű elterjedését, ugyanis a sír fejénél és lábánál a kövek mellé egy-egy rudat ütnek a földbe, amelyre a halott megbecsült textiljeiből hasított csíkokat kötöznek és "a szél zászlajának" nevezik. Harput-ban két fűzágat tűznek a sírhoz, egyet fejtől, egyet pedig lábtól. Ez utóbbi nagyon emlékeztet a kalotaszegi sírokra történő faág kitűzésére.

Érdekes szokás ugyancsak a naldökeni tahtadzsik körében, hogy a sírjelnek szánt követ a halott házába viszik, ott matracot helyeznek alá és egy tiszteletben tartott helyre állítják. Később a megholt ruháját terítik rá, mintegy felöltöztetik, majd az egész éjszaka a sztelé "részt vesz" a siratáson. Mindig két követ készítenek el egyet a fejtől, egyet lábtól (baş és ayak taşi). A férfiak sírköve általában turbános, a nőké legömbölyített tetejű, és ezek már messziről megkülönböztethetőek. A fejtől- és lábtól való kövekhez egy-egy fát ültetnek, leginkább ciprus-, fenyő- vagy mandula fát.

A sírfáinkról szóló jelentősebb kutatói megállapítások ismertetésével Dr. Kós Károly a Népélet és néphagyomány című művében részletesen foglalkozik. Megállapítja: "A fejfa és kopjafa esetében is, mint annyi más kérdésben az első adatközlés Orbán Balázstól származik ... annyi kutatót ihletett különféle kérdések nyomozására (még ha aztán el is feledkeztek Orbánra hivatkozni)."

Kiderül, hogy a temetői kopjafákra vonatkozó adataink már a 16. és 17. századból ismeretesek. Talán éppen általános elterjedtségükkel magyarázható, hogy akinek először feltűntek ezek a sírjelek, idegen volt. Dousa belga teológus 1580 tájt Magyarországon járva említi a "zászlókkal lobogó dzsidáknak és fejfáknak sokaságát" a Tisza menti Szentes város református temetőjében. Bethlen Miklóstól azt is tudjuk, hogy a "kopjalobogó" anyaga keletről importált... muszuly volt." Ugyanez a belga Georgius Dousa 1599-ben konstantinápolyi útjáról beszámolva kopjás sírjelekről ad hírt: "Konstantinápolyból Adrianapolis (ma Edirne) felé haladva...a település szélén megpillantották a temetőt, ahol látták, hogy a sírhantokra kopjákat szúrtak..."

Dr. Kós Károly szerint: "Erdővidéken, Enyed környékén és a Kis-Küküllő mentén a magyar temetőkben még ma is fellelhetők a sírok lábához párosan betűzött lábfák, lábtól való fák, különböző változatai. Kalotaszegen a fejfának "fűtől való fa" elnevezése ugyancsak arra utalhat, hogy valamikor e tájon lehettek "lábtul való fák" is.... a Fekete Körös völgyében megvan a páros "lábtul való fa". Dr.Kós említi, hogy maga is látott a sírok lábánál kiálló rudakat, és Győrffy Tenkén talált a sírból 1 méterre kiálló és díszesen faragott gombos, tulipános rudakat. Ezek szerinte a halottvivő rúd maradványai és példák arra, hogy "a forma túléli a létrehozott okot, és újértelmű szokássá vagy gyakorlati értelem nélküli művészi vagy ceremoniális megnyilatkozássá csökevényesedik". Ezt a megállapítást a magam részéről nem tudom elfogadni, mert a korábban idézett kalotaszegi temetési szokásokban - jóllehet részletes leírását kapjuk a fejtől és lábtól való fák szerepének és rendeltetésének - nem esik említés róluk mint "halottvivő rudakról".

Az anatóliai törökök temetkezési szokásairól Ö.Bartha Júlia egyedülálló monográfiájában írja, hogy már "a 13. század utolsó felében megjelenik a fejtől-lábtól sírsztelével ellátott kőláda, amely az oszmánok jellegzetes sírjeltípusa lesz. Nagyon lényeges vonása, hogy a lábtól való kő formája eltér a fejnél lévőtől. Előbbi többnyire henger formájú, míg a fejnél lévő szögletes...néhány esetben határozottan antropomorf jellegzetességeket mutat," továbbá, hogy a fejnél álló sírsztelé néhány típusánál jól kivehető a fej, váll, törzs és ez az alaptípus a 19. századig fenn maradt.

Azt Orbán Balázs már észrevette, hogy az erdélyi fejfák, ha emberalakot formáznak, hasonlítanak a törökök közt általánosságban elterjedt turbános, fezes fejfákhoz.

Aki járt Törökországban és látott temetőt, az tudja, hogy csak a legeslegújabb síremlék áll egy kőből (betonból, márványból, fából). Évszázadokon keresztül elképzelhetetlen lett volna, hogy elhagyják a "lábtól való" jelet. Már a Szeldzsuk Szultanátus korában /13.sz./ fejtől és lábtól is, egy-egy díszesen faragott kő /tábla, oszlop stb./ jelölte a sírokat. Ez a jellegzetesség mai napig a törökországi sírok esetében megmaradt. A legegyszerűbb falusi török temetőkben is két, lehetőleg csúcsosra tört /hasított/ felírat nélküli szikladarab jelzi a sírokat. A fejhez és a lábhoz nagyobb kődarabot tesznek. A magyar sírjelekkel kapcsolatban is elfogadott nézet már, hogy "Nem is írtak a régiek a fejfákra, éspedig nemcsak azért, mert ilyenformán nem kellett, és mert esetleg nem ismerték az írást, hanem elsősorban azért, mert a fejfa nem az idegenek tájékoztatására szolgáló emléktábla vagy emlékoszlop volt, hanem a halott képmása."

Törökországban ma "hivatalosan" is elfogadott az ősi hagyomány. 1997-ben Északkelet-Anatóliában, Bayburt közelében fiatal, nemrégen eltemetett katonatiszt sírjánál, a sír fejénél fejfa, és lábtól pedig a török nemzeti zászló volt a földbe tűzve.

Iznik /ókorban: Nicea/ városi temetőjében az 1995-ben temetettek sírhantjai fejénél az elhunyt nevének és halálozási idejének feltüntetése mellett a mai török sírfeliratoknál általánosságban elterjedt "Ruhuna Fatiha" iszlám vallásos feliratot lehetett olvasni. A sírjel anyaga fa, de ami meglepőbb, hogy henger /karó/ formájú lábtól való fát is tűztek a sír végébe.

A magyar temetők ember alakú fejfái, - melyeken megkülönböztethető a törzsön a fej, - a törökök antropomorf, turbános emberfej formájú, fezes sírkövei, a magyar sírok fejtől-" és "lábtól való" fái és a törökök kettős sírszteléi, a magyarok "muszulyos" lobogós és a törökök zászlós temetkezései, - a katonatiszt sírján ma is kitűzött nemzeti zászló,- a zöld faágak kitűzése fejtől és lábtól, mind a szokások közös eredetére, forrására enged következtetni.

Ők is e világra jöttek, elmúltak,
Karavánként megálltak, haladtak,
Őket is elérte a vég, testüket föld rejti,
Halandó világ kire maradt ?
/Dede Korkut/

IRODALOM

ADORJÁN-KELEMEN
é.n. 3 oguz törzs mondája Dede Korkut elbeszéléseiből,
Kossuth Lajos Tudományegyetem Közművelődési Titkársága Debrecen

ADORJÁN Imre
Példák a török dalok szerelmi szimbólumaira 1966
/Sípos János gyűjtése alapján/ Török Füzetek 1.

APOR Péter
1978 Metamorphosis Transilvaniae, Bukarest.

BANÓ István
1988 Népmese,
In: Magyar Néprajz V. Népköltészet, Budapest. .

BAKÓ Ferenc
1987 Palócföldi lakodalom, Budapest.

BARNA Gábor
1979 Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén,
Budapest

BARTHA Antal
1988 A magyar nép őstörténete, Budapest

BARTÓK, Béla
1974 99 Bartók levél, válogatta: László Ferenc
Bukarest.

1976 Turkish Folk Music From Asia Minor
Princeton University Press /Benjamin Suchoff/

BERNÁTH Béla
1987 A szerelem képes nyelvéről.
In: Erosz a folklórban, Erotikus jelképek a néphagyományban,
Szerk. Hoppál Mihály és Szepes Erika Budapest.

BERZE NAGY János
1979 A bűbájos lakat/ Magyar népmesék, Budapest

BAYBURT' UN SESI
1997 Dede Korkut Özel Sayisi Ankara

BIRDOGAN, Nejat
1988 Notalariyla Türkülerimiz Istanbul

BORATAV, Naili Pertev
1973 Türk agitlarinin işlevleri, konulari ve biçimleri,
az 1971 Nemzetközi Etnologiai és Folklór kongresszuson elhangzott előadás török fordítása, Ankara.

1980 Anadolu agitlarinin türlü nakişlari ve yakinişlari üzerine, Ankara

DOBOS Ilona
1988 Bodrogkeresztúri mesék és mondák, Budapest.

DÖMÖTÖR Tekla
1981 A magyar nép hiedelemvilága Budapest.

1983 Naptári ünnepek-népi színjátszás, Budapest.

1983/b A népszokások költészete, Budapest.

ESEN, Ahmet Şükrü
1982 Anadolu Agitlarí Ankara.

FIRDAUSZI,
Abdulkászim Manszur
1975 Királyok Könyve/Sahnáme
Fordította: Devecseri Gábor Budapest.

GÖKYAY, Orhan Şaik
1976 Dede Korkut Hikâyeleri, Istanbul.

HOPPÁL Mihály
1981 A Toldi mitológiai háttere, Új Írás XXI. 11. 68-101

HORVÁTH István
1971 Magyarózdi toronyalja /írói falurajz/, Kolozsvár.

HORVÁTH János
1969 Rendszeres magyar verstan, Budapest.

IMAMOGLU, Ismet
1951 Türk Folklor Araştirmalari,

JANKOVICS Marcell
1991 A fa mitológiája, Budapest.

JUNG Károly
1994 Őrszerek könyve, Ujvidék /Fórum /

KISS Géza
1937 Ormányság, Budapest

KISS József
1989 Szerelmi babonák
/Régi szatmári babonák, rontások, szemverések, ígézések, kísértések és egyéb boszorkánykodások/ Budapest.

KOP, Kadri Kemal
1982. Anadolu'nun Dogu ve Güneydogusu,
Tarih, Etnografya, Folklor, Ankara.

KOVÁCS Ágnes
1987 Rózsafiú ás Rózsalány,
Kalotaszegi népmesék Budapest.

LIGETI Lajos
1986 A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban, Budapest.
LÜKŐ Gábor 1942 A magyar lélek formái Budapest

MANASZ
1979 Kirgiz hősének, fordította: Bede Anna
Budapest.

MATUZ József
1990 Az Oszmán birodalom története, Budapest.

MÁTYÁS Vilmos
1988 Bihar-hegység túrista kalaúz, Budapest.

NAGY Gábor
1995 Magyar Középkor /forrásgyűjtemény/ Budapest.

NAGY Olga
1978 A táltos törvénye / Népmese és esztétikum
Bukarest.
NOYAN, Bedri
1987 Bektaşilik Alevilik Nedir, Ankara

ORBÁN Balázs
A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból,
1868 I-IV. kötet Pest
1871 V-VI kötet Pest.

ÖRNEK, Sedat Veyis
1977 Türk Halkbilimi, Ankara

Ö. BARTHA Júlia
1996 Az anatóliai törökök temetkezési szokásai, Debrecen.

1997 Fogyó Hold, Debrecen.

ÖZBEK, Mehmed
1975 Folklor ve Türkülerimiz, Istanbul

RÁSONYI László
1981 Hidak a Dunán, Budapest

RÓHEIM Géza
1990 Magyar néphit és népszokások, Szeged

1984 A bűvös tükör, Budapest
Válogatás Róheim Géza tanulmányaiból

ROSSI, Ettore
1952 Kitab-i Dede Qorqut, Vatikan

SOLYMOSSY Sándor
1991 A "Vasorrú bába" és mitikus rokonai, Budapest.

SIPOS János
1994 Török népzene 1. Budapest.
1995 Török népzene 2 Budapest.

TEZEL, Naki
1985 Türk Masallari, Ankara.

U. KŐHALMI Katalin
1972 A steppék nomádja lóháton, fegyverben, Budapest.

VARGYAS Lajos
1979 Balladáskönyv, Budapest.

1987 Szerelmi erotikus szimbólika a népköltészetben
In: Erosz a folklórban, Erotikus jelképek a hagyományban
Szerk: Hoppál Mihály és Szepes Erika Budapest.

1988 /a Lírai népköltészet Időrend,,
In: Magyar Néprajz 5. Budapest.

1988 /b Hősénekek maradványai népköltészetünkben
In: Magyar Néprajz 5. Budapest.

VÁMBÉRI Ármin
1885 A török faj ethnologiai s ethnographiai tekintetben, Budapest.

1895. A magyarság keletkezése és gyarapodása, Budapest

VASAS-SALAMON
1986 Vasas Samu és Salamon Ildikó:
Kalotaszegi ünnepek, Budapest.

ZOLNAY László
1977 Kincses Nagyarország Budapest
Középkori művelődésünk történetéből

RÖVIDÍTÉSEK:

A. L. ANTIK LEXIKON
Budapest, 1993.

B. S. Bayburt' un Sesi 1997.
Dede Korkut özel sayisi

K.n.m A szürke héja /Kirgiz népmesék/
szerk. Karig Sára Bp. 1988

MN MAGYAR NÉPRAJZ
Nyolc kötetben,
Magyar népköltészet Budapest 1988.
Főszerk: Vargyas Lajos

MNL. MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON
1979 Budapest

NKNT NÉPI KULTÚRA NÉPI TÁRSADALOM
1980 Folclorica et ethnographica
főszerkesztő: Ortutai Gyula