Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

C. W. Leadbeater
A TÚLVILÁG
Forrás: http://www.globenet.hu/teozofia/
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


BEVEZETÉS

Nem szükséges nagy bevezetés, amikor ezt a kis könyvet kiküldjük a világba. Ez a kézikönyvek sorozatában az ötödik, mely a nyilvánosság szükségleteit kielégítse, hogy a Teozófia tanait egyszerű formában adja. Némelyek panaszkodtak, hogy irodalmunk túl elvont, túl szakszerű és túl drága az átlag olvasónak. Reméljük, hogy a jelen könyvsorozat sikeresen fogja azt nyújtani, amit jogosan kívánnak. A Teozófia nemcsak a tanultak, hanem mindenki számára létezik. Azok között, akiknek ezekben a könyvecskékben most van először alkalmuk e tanokba bepillantást nyerni, talán akad néhány, aki általuk arra lesz indíttatva, hogy mélyebben hatoljon be filozófiájukba, tudományukba és vallásukba; hogy a mélyebb problémákat a kutató buzgóságával és az újonc lelkesedésével megoldja. De ezeket a kézikönyveket nem csupán a tanulni vágyó számára írták, akit a kezdet nehézségei nem riasztanak vissza, hanem a világban munkálkodó emberek számára óhajtják a nagy igazságok némelyikét megmagyarázni, az életet és halált elviselhetőbbé tenni. Fajunk Idősebb Testvéreinek szolgái írták, tehát nincs és nem is lehet más céljuk, mint embertársaiknak szolgálni.

Annie Besant


ELSŐ FEJEZET
Általános áttekintés

Az ember, bár mit sem tud róla, egész életét egy óriási és népes láthatatlan világ közepette tölti. Álmában, vagy transzban, amikor a makacs fizikai érzékek átmenetileg tétlenek, ez a másik világ egy bizonyos mértékben nyitva áll az ember előtt, és némelykor többé-kevésbé elmosódott emlékezetet hoz vissza arról, hogy ilyen körülmények között mit látott és hallott. Amikor annál a változásnál, amelyet az emberek halálnak neveznek, végleg félretesszük fizikai testünket, akkor ebbe a láthatatlan világba költözünk, melyben az általunk ismert és a többi testöltések közötti hosszú évszázadokat töltjük. Ezeknek a hosszú időközöknek túlnyomó részét a mennyei világban töltjük, amelynek e sorozat következő könyvecskéjét szenteljük, de most a láthatatlan világ alacsonyabb részével foglalkozunk, amelybe az ember közvetlen halála után belép - a görögök Hádésza vagy alvilága, a kereszténység purgatóriuma, amelyet a középkor alkimistái asztrális világnak neveztek.

Ennek a kézikönyvnek célja a teozófiai irodalomban elszórt információt erről az érdekes régióról összegyűjteni és rendezni, továbbá néhány tudomásunkra jutott új ténnyel kiegészíteni. Hangsúlyozni szeretném, hogy ezek az újabb hozzáfűzések csupán néhányunk kutatásainak eredményét képezik, és azért nem szabad tekintélyként értékelni, hanem csak a bennük rejlő érték szerint.

Másrészt minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy kizárólag pontos és megbízható adatok kerüljenek ebbe a kézikönyvbe, és sem régi, sem új adat nincs benne, amelyet közülünk legalább két önálló és gyakorlott kutató meg nem erősített és azonkívül idősebb és ilyen dolgokban nálunk tapasztaltabb tanítvány helyesnek nem talált. Azért reméljük, hogy bár az asztrális világ jelen leírása nem tekinthető tökéletesnek, mégis amennyire terjed, az megbízható.

(Ezt írtam negyven egynéhány évvel ezelőtt a könyv első kiadásában; most hozzátehetem, hogy azóta nap-nap után bebizonyult a múlt századbeli kutatások helyessége. Sok, ami akkor még kissé idegen és új volt, közben állandó és közvetlen megismerés által ismertté vált, és további bizonyítékok tömege gyűlt össze. Itt-ott még hozzá lehetne fűzni néhány szót, de nincs semmi megváltoztatni való.)

Ha az asztrális világot le akarjuk írni, akkor először is szükséges, hogy annak az abszolút valóságát hangsúlyozzuk. Amikor ezt a szót mondom, nem a metafizikai szempontból használom, amely szerint az Egy Meg-nem-nyilvánulton kívül minden valótlan, mert múlandó. Én itt ezt a kifejezést a szó szoros, mindennapi értelmében használom, és azt értem alatta, hogy az asztrális világ tárgyai és lakói ugyanolyan valódiak, mint a mi testünk, bútorunk, házaink vagy szobraink, mint például a Londoni Charing Cross pályaudvar. Éppoly kevéssé fognak örökké tartani, mint a fizikai tárgyak, de azért nem kevésbé valódiak a mi szemszögünkből nézve, amíg tartanak, olyan valóságok, melyeket nem áll módunkban semmibe se venni, csupán azért, mert az emberiség nagy része nem tud róluk, vagy csak homályosan tud létezésükről.

Tudom, hogy mily nehéz az átlagértelem számára a szemmel nem látható dolgok valóságát felfogni. Nehéz megértenünk, hogy milyen részleges a látásunk, - hogy egész idő alatt egy óriási világban élünk, amelynek csupán parányi részét látjuk. Ámbár a tudomány határozott hangon hirdeti ezt, amidőn a mikroszkópi életnek egész világait írja le, melyekről érzékeink révén semmi tudatunk sincs. Azt sem lehet állítani, hogy ezek a lények nem fontosak, mert oly kicsik; mert ezeknek a mikrobáknak némelyikétől, szokásaitól és életfeltételétől függ sokszor nemcsak egészségünk, hanem még életünk is.

Érzékeink más irányban is határoltak. Nem láthatjuk még a levegőt sem, amely körülvesz bennünket, érzékeink nem mutatják, hogy létezik, kivéve, amikor mozgásban van, akkor észleljük tapintási érzékünkkel. És mégis olyan erő rejlik benne, mely a leghatalmasabb hajókat elpusztíthatja, és a legerősebb építményeinket lerombolhatja. Világos, hogy körül vagyunk véve hatalmas erőkkel, amelyeket szegény részleges érzékeink nem észlelnek; ez annyira kézenfekvő, hogy vigyáznunk kell, nehogy abba a gyakori és káros tévedésbe essünk, hogy azon kívül, amit mi látunk, nincs is más látnivaló.

Olyanok vagyunk, mint akit toronyba zártak; érzékeink megfelelnek bizonyos irányba nyíló apró ablakoknak. Sok más irányban teljesen be vagyunk zárva, de a látnoki képesség, vagy asztrális látás kinyit előttünk még egy-két ablakot, és ezáltal megnöveli kilátásunkat, úgyhogy egy nagyobb és tágabb világ terül el előttünk, amely mégis a régi világnak egy része, bár előbb nem ismertük. Senkinek sem lehet a Teozófia tanításairól világos felfogása, amíg legalább értelmével fel nem fogja azt a tényt, hogy naprendszerünk egészen meghatárolt síkokra oszlik, melyeknek mindegyikében más sűrűségű anyag létezik. Ezek némelyikét látogathatják és tanulmányozhatják mindazok, akik magukat erre a munkára képesítették, éppúgy, mintha egy idegen államot látogatnának, megfigyelnének és megfigyeléseiket azokéval összehasonlítva, akik állandóan ezeken a síkokon dolgoznak, legalább olyan kielégítő bizonyítékokat szerezhetnek létezésükről és természetükről, mint amilyent legtöbbünk Grönlandról vagy a Spitzbergákról bír. Sőt mi több, úgy, mint ahogyan mindenki, aki nem sajnálja a fáradságot, elmehet Grönlandba vagy a Spitzbergákhoz, hogy saját maga lássa őket, éppen úgy mindenki, aki elhatározta, hogy azt a fáradságot veszi, hogy a szükséges életmód által képesíti magát rá, idővel saját maga megláthatja ezeket a magasabb világokat.

Ezeknek a síkoknak általában a következő neveket adták (anyaguk sűrűségének sorrendjében véve őket): a fizikai a legsűrűbb, azután asztrális, mentális, intuicionális és nirvánai. Ennél magasabban még kettő van, de azok annyira túlszárnyalják jelen elképzelő tehetségünket, hogy nem szükséges velük foglalkoznunk. Tudni kell, hogy mindegyik síknak az anyaga úgy különbözik az alatta levőktől, csak még nagyobb mértékben, mint a gőz a szilárd anyagtól. Sőt az anyagnak a halmazállapota, melyet mi szilárdnak, folyékonynak és gázneműnek nevezünk, csupán három alacsonyabb alosztálya annak az anyagnak, amely ehhez az egy fizikai síkhoz tartozik.

Az asztrális világ, melyet itt vázolni igyekszem, a természet nagy síkjai közül a második. A fizikai világ fölött (vagy azon belül) következik, amelyben mi mind járatosak vagyunk. Sokszor az illúzió birodalmának nevezték, nem mintha illuzórikusabb volna, mint a fizikai világ, hanem mert a gyakorlatlan látnok ebből a világból csak egészen megbízhatatlan benyomásokat tud szerezni.

Miért van ez? Az asztrális világnak főleg két jellemző tulajdonsága következtében: először, hogy lakói közül sokan azzal a csodás képességgel bírnak, hogy alakjukat proteuszi gyorsasággal változtathatják, és korlátlan káprázatot vethetnek azokra, akiket meg akarnak tréfálni; másodszor, hogy az asztrálsíkon a látás sokkal kiterjedtebb és nagyon különbözik a fizikai látástól. A tárgyakat úgyszólván minden oldalukról egyszerre lehet látni, szilárd tárgyaknak a belsejét éppúgy, mint a külsejét. Ezért világos, hogy a tapasztalatlan látogató ebben a világban meglehetős nehezen érti meg, hogy mi is az valóban, amit lát, és még nehezebben tudja a látottakat a rendes beszéd megfelelő formájába lefordítani.

Jó példa erre a gyakran előforduló hiba, hogy a számokra, amelyeket az asztrális világban látunk, fordítva emlékszünk, például 139 a 931 helyett, stb. Az okkult tanulmányozó, akit hivatott Mester tanít, ilyen hibát csak nagy sietség vagy gondatlanság esetén követ el, mert az ilyen tanítványnak hosszú és változatos oktatáson kell átesnie, hogy a helyes látás művészetét elsajátítsa. A Mester, vagy esetleg egy előrehaladottabb tanítvány ismételten mindenféle káprázatformát hoz eléje, és megkérdezi, hogy mit lát? Feleleteiben minden tévedést kijavít, okait megmagyarázza, míg végül az újonc fokonként biztonságot és bizalmat nyer az asztrálsík jelenségeivel szemben, amelyek messze túlszárnyalják a fizikai élet minden lehetőségét.

A tanítványnak nemcsak a helyes látást kell megtanulnia, hanem azt is, hogy pontosan fordítsa le az egyik síkról a másikra a látottak emlékezetét. Ebben segítségére lesz, ha megtanulja, hogyan lehet öntudatát megszakítás nélkül a fizikai síkról az asztrál- vagy mentálsíkra és ismét visszavinni, mert amíg ezt nem tudja, addig még mindig megvan az a lehetőség, hogy az, amire emlékszik, részben elvész vagy eltorzul tudatának az egyes síkokat egymástól elválasztó üres időközeiben. Amikor megtanulta tudatát tökéletesen áthozni, akkor a tanítványnak meglesz az az előnye, hogy asztrális képességeinek összességét használhatja nemcsak akkor, amikor alvás vagy transz közben testén kívül van, hanem a fizikai élet teljes éber öntudata közben is.

Némely ember megvetéssel szokott az asztrális világról beszélni, mint olyanról, ami egyáltalán figyelemre sem érdemes, de ez szerintem hibás nézet. Tény az, hogy a szellemi élet a célunk, mely felé törekedni kell, és katasztrofális volna a magasabb életet elhanyagolni, és az asztrális tudat elérésével megelégedni. Volt, akinek karmája lehetővé tette számára, hogy a magasabb mentális képességeket fejlessze ki legelőbb, hogy az asztrálsíkot egy időre szinte átugorja, de ez nem a Bölcsesség Mestereinek megszokott módszere tanítványaikkal szemben.

Ahol ez lehetséges, kétségtelen, hogy fáradságot takarít meg, de legtöbbünk számára ilyen ugrásszerű haladást a múltban elkövetett saját hibáink és balgaságaink tiltanak. Mi csak azt remélhetjük, hogy lassan és lépésenként haladhatunk, s mivel ez az asztrálsík a mi sűrű anyagi világunkhoz legközelebb van, általában az asztrális világgal összeköttetésben szerezzük az első, fizikainál magasabb tapasztalatainkat. Ezért számunkra, akik a tanulmány kezdetén állunk, mélységesen érdekes és igen fontos rejtélyeit világosan megérteni, mert azáltal nemcsak a szeánszok, kísértetek által látogatott házak stb. jelenségei válnak megmagyarázhatóvá, hanem önmagunkat és másokat is megvédhetünk esetleges veszélyektől.

A különböző emberek a legkülönbözőbb módon találkoztak először tudatosan ezzel a megfigyelésre méltó régióval. Némelyik egész életében csak egyszer, valami szokatlan befolyás hatása alatt vált elég érzékennyé arra, hogy felismerje lakóinak egyikét, és talán, miután ez a tapasztalat többé nem ismétlődött, idővel azt hitte, hogy akkor hallucináció áldozata volt. Mások mind gyakrabban látnak és hallanak olyasmit, ami iránt környezetük vak és süket; ismét mások - és ez talán a legáltalánosabb tapasztalat - mind világosabban kezdenek emlékezni arra, amit álmukban a másik világban láttak, vagy hallottak.

Meg kell érteni, hogy az az erő, hogy minden síkon objektíven lássunk, kétségtelenül minden emberben egyaránt szunnyad, de legtöbbünknek még soká és lassan kell fejlődni, mielőtt öntudatunk magasabb vehikulumaiban működhet. Az asztráltestet illetőleg azonban kissé másképp áll a dolog, mert a világ előrehaladottabb fajaihoz tartozó kultúrlényekben a tudat már nemcsak tökéletesen képes az asztrális anyagon át hozzájuttatott vibrációkra felelni, hanem asztráltestét határozottan mint járművet és eszközt használja.

Legtöbben közülünk ébren vannak az asztrális világban, mialatt a fizikai test alszik, és mégis igen kevéssé vagyunk ébren környezetünkre való tekintettel, úgy hogy legfeljebb csak homályosan tudunk róla. Még annyira be vagyunk burkolva a fizikai világi ügyeinkbe és gondolatainkba, hogy alig adózunk elég figyelemmel a minket körülvevő világ élénk életének. Első lépésünk tehát ezt a szokásszerű gondolkozásmódot lerázni, hogy az új és szép világot meglássuk, s azáltal észszerűen dolgozhassunk benne. Még ha ezt véghezvittük is, nem következik, hogy éber öntudatunkba asztrális tapasztalataink bármilyen emlékezetét át is tudjuk hozni. De a fizikai síkon való emlékezés egész más lapra tartozik, és nincs semmi hatása arra a képességünkre, mely által kitűnő asztrális munkát végezhetünk.

Azok között, akik ezt a tárgyat tanulmányozzák, vannak, akik kristálynézés és egyéb módszerek által igyekeznek az asztrális látást kifejleszteni, holott másoknak megvan az a felbecsülhetetlen előnyük, hogy képesített tanító közvetlen vezetése alatt állva első alkalommal tanítójuk tulajdon védelme alatt ébrednek teljes öntudatra az asztrálsíkon. Ez a védelem addig tart, amíg a tanító különböző megpróbáltatások által meggyőződött arról, hogy tanítványát nem fenyegeti a borzalomnak semmi veszélye, mellyel találkozhat. De bárhogyan történjék is első tényleges tapasztalatunk arról, hogy bár legtöbben nem tudunk róla, állandóan egy nagy és tevékeny élettel teli világban élünk, ez az ember életében felejthetetlen élmény marad.

Az asztrális világ élete oly bőséges és sokszerű, hogy az újonc számára először egész félelmetes, és még a gyakorlott kutatónak sem könnyű osztályozni, és rendszerbe foglalni. Ha valami ismeretlen őserdő kutatóját felszólítanák, hogy számoljon be részletesen a tájról, melyen áthaladt, a növények, ásványok, rovarok, madarak és egyéb állatok csoportosított leírásával, akkor ő jogosan visszariadhat feladata nagysága előtt. De még ez sem vonható párhuzamba a pszichikai kutatóra váró dilemmákkal, mert az ő esete még bonyolultabb; először azért, mert oly nehéz abból a világból a miénkbe helyesen lefordítani annak az emlékezetét, amit látott, továbbá, mert az általunk használt nyelv teljesen alkalmatlan a jelentenivalót kifejezni.

Azonban éppúgy, mint a fizikai világbeli kutató, valószínűleg azzal kezdi, hogy a táj jellegzetességét általában leírja, úgy én is azzal kezdem az asztrális világ vázolását, hogy a csodás és állandóan változó cselekmény hátterét képező tájról beszélek. Már itt a kezdetnél is majdnem leküzdhetetlen nehézséggel találjuk magunkat szemben. Akik az asztrálsíkon tökéletesen látnak, mind megegyeznek abban, hogy az a kísérlet, mellyel élénk képet akarnak az asztrális tájról az ott nem látók szemei elé festeni, hasonlít ahhoz a kísérlethez, amikor a vakon született embernek a napnyugta gyönyörű árnyalatairól beszélünk. Bármilyen részletes és pontos is a leírás, nem lehetünk biztosak afelől, hogy a hallgató értelmében a leírás a valóságnak megfelelő képet kelt-e fel.


MÁSODIK FEJEZET
A Táj

Először is tudnunk kell, hogy az asztrálsíknak hét része van, melyek mindegyike az anyagiasság megfelelő fokával bír, és az annak megfelelő anyag halmazállapotával. Bár a fizikai nyelv szegénysége arra kényszerít, hogy ezekről az alsíkokról mint magasabbakról és alacsonyabbakról beszéljünk, nem szabad tévesen azt hinnünk, hogy ezek (vagy ami azt illeti, maguk a síkok sem, melyeknek részei) a térben külön helyet foglalnak el, mint hogyha egymás fölött feküdnének, mint a könyvszekrény polcai, vagy egymáson kívül, mint a hagyma rétegei. Meg kell érteni, hogy minden síknak vagy alsíknak anyaga áthatja az alatta levőt is úgy, hogy itt a föld felületén mind együtt léteznek, ugyanabban a térben, habár igaz, hogy az anyag finomabb változatai a fizikai földtől távolabb kiterjednek, mint az alacsonyabbak.

Tehát amikor arról beszélünk, hogy az ember egyik síkról vagy alsíkról a másikra emelkedett, akkor nem azt kell képzelni, hogy a térben egyáltalán mozog, hanem inkább hogy öntudatát az egyik síkról a másikra helyezi át; hogy fokozatosan érzéketlen lesz az egyik fajta anyag vibrációja számára, és ahelyett egy magasabb és finomabb fajtára reagál. Így az egyik világ, lakóival és tájaival együtt, elhomályosodik láthatárán, mialatt egy másik, magasabb fajta tűnik fel helyette.

Van azonban egy másik szempont, amelyből nézve a „magasabb” és „alacsonyabb” kifejezéseknek megvan a jogosultsága, és annak is, hogy a síkokat koncentrikus burokhoz hasonlítjuk. Itt a föld felületén minden alsíknak az anyaga található, de az asztrálsík sokkal nagyobb, mint a fizikai, és a földfelület fölött néhány ezer mérföldnyire terjed. A gravitáció törvénye hat az asztrális anyagra, és ha ez egyáltalán nem volna, akkor valószínűleg koncentrikus burkokba helyezkedne. De a föld állandó mozgásban van úgy a saját tengelye, mint a nap körül, és a legkülönbözőbb erők és befolyások áramlanak körülötte, úgyhogy ezt az ideális nyugvó állapotot sohasem éri el, és sok a keveredés. Mindazonáltal minél magasabbra emelkedünk, annál kevesebb sűrű anyagot találunk.

A fizikai világban erre jó párhuzamot találunk. Föld, víz és levegő (a szilárd, folyékony és gáznemű) mind itt a felületen léteznek, és mégis általában igaz, hogy a szilárd anyag fekszik legalacsonyabban, azután a folyékony és afölött a gáznemű. A víz és levegő egy kis mértékben behatolnak a földbe, a víz fel is emelkedik a légbe felhők formájában, de csak egy bizonyos határolt magasságig. Szilárd anyagot a vulkánok néha feldobnak a magasba, mint a Krakatoa 1883-i kitörésekor, amikor a vulkanikus por 17 mérföld magasságot ért, és három évig tartott, amíg megint leülepedett; de lassanként mégis leülepszik, éppúgy, mint a felszállt vízgőzök is visszahullnak eső alakjában. Minél magasabbra megyünk, annál ritkább lesz a levegő, és ugyanez áll az asztrális világról is.

Az asztrális világ meglehetősen nagy, és hozzávetőleg meg tudjuk nagyságát állapítani abból a tényből, hogy holdközelség alkalmával érinti a hold asztrális világát, de csak a legmagasabb fajta asztrális anyagát, és amikor távol van a hold a földtől, akkor nem.

Visszatérve a hét alsíkra, ha azokat a legmagasabbtól és legkevésbé anyagitól kezdve lefelé megszámozzuk, azt találjuk, hogy természetszerűleg három csoportba oszlanak, az első, második és harmadik alkotnak egy csoportot, a negyedik, ötödik és hatodik egy másikat, míg a hetedik, a legalacsonyabb, egyedül áll. A különbség az egyes alsíkok anyaga közt összehasonlítható a szilárd és folyékony anyag közti különbséggel, holott az egy és ugyanabban az alsíkban található anyag hasonlítható két fajta szilárd anyaghoz, mint például acél és homok. A hetediktől eltekintve azt mondhatnánk, hogy az asztrális világ negyedik, ötödik és hatodik alosztályának háttere a fizikai világ, amelyben élünk, minden ismert tartozékával együtt. Az élet a hatodik alsíkon hasonló a mi mindennapi életünkhöz, kivéve a fizikai testet és szükségleteit. Az ötödik és negyedik alsík élete kevésbé anyagi és inkább elvont a mi alacsonyabb világunktól és érdekeitől.

Ezeknek az alacsonyabb alosztályoknak a tája az általunk ismert földé, de valóban még sokkal több, mert amint különböző szemszögből nézzük az asztrális érzékek segítségével, még a tisztán fizikai tárgyak is egészen másnak látszanak. Mint már említettem, aki tökéletesen lát, az nem csupán egy szemszögből látja őket, hanem minden oldalról egyszerre - a gondolat maga megdöbbentő. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy a szilárd tárgyak belsejében minden egyes részecskét éppoly tökéletesen és világosan láthatnak, mint a felületét, akkor talán megértik, hogy ilyen körülmények közt még a legmegszokottabb tárgyak is először teljesen felismerhetetlenek.

Egy percnyi gondolkozás megmutatja, hogy az ilyen látás közelebb áll a valódi meglátáshoz, mint a fizikai. Ha például az asztrális világon nézzük, akkor egy üvegkockának minden oldala egyenlőnek látszik, mint amilyen tényleg, holott a fizikai síkon a túloldalát távlatban látjuk, vagyis kisebbnek, mint a közelebbi oldalt, ami csupán káprázat. Az asztrális látásnak ez a jellemvonása indított némely írót arra, hogy negyedik dimenzióbeli látásnak nevezze, ami sokat jelentő kifejezés.

A tévedési lehetőségektől eltekintve, az is bonyolulttá teszi a dolgot, hogy a magasabb látás az anyagnak olyan formáit is észleli, amelyeke bár még tisztán fizikaiak, rendes körülmények közt mégis láthatatlanok. Ilyenek például azok a részecskék, amelyekből a légkör áll; továbbá a különböző emanációk, kisugárzások, amelyeket minden, ami élettel bír, magából kiáraszt; és négy fajta még finomabb rendű fizikai anyag, amit jobb elnevezések hiányában általában éternek neveznek. Ez utóbbiak saját rendszert alkotnak, és a többi fizikai anyagot szabadon áthatják. Ezeknek a tanulmányozása a vibrációjukat illetőleg, és hogy a különböző magasabb erők miként hatnak rájuk, nagyon érdekes, és óriási teret nyitna meg a tudományos hajlamú egyén számára, akinek a vizsgálódásra szükséges látása megvolna.

Még hogyha képzeletünk az eddig mondottakban foglalt dolgokat teljesen felfogta, akkor a probléma bonyolultságának még a felét sem értettük meg, mert a fizikai anyag új formáin kívül az asztrális alsíkok számosabb és megdöbbentő anyagával lesz dolgunk. Először is jegyezzük meg, hogy minden anyagi tárgynak, sőt minden atomnak megvan a megfelelő asztrális hasonmása, amely nem egyszerű, hanem többnyire az asztrális anyag különböző fajtáiból összetett test. Ezenkívül minden élőlényt saját légköre veszi körül, melyet rendesen aurának neveznek. Az ember aurája különösen vonzó tanulmányt képez. Mint bonyolult szerkezetű ovális, fénylő köd mutatkozik.

Alapítónk, Blavatskyné által adott tanítás az ember hét princípiumáról helyesnek bizonyul, hogyha embertársainkra nézünk, már nem csupán a külső megjelenésüket látjuk, hanem vele majdnem egyenlő kiterjedésben az étertestet különböztetjük meg; mialatt az életerő (szanszkrit nyelven prána) szintén látható, amint felszívódik és elosztódik, és a testben mint rózsaszín fény kering, majd amint az egészséges ember testéből megváltozott alakban kisugárzik.

Legragyogóbb és talán legkönnyebben látható, bár az anyag finomabb fajtájához tartozik, az asztrálishoz, az aurának az a része, amely az ember kedélyében pillanatonként változó élénk színekben felvillanó vágyakat fejezi ki. Ez a való asztrális test. Azontúl a mentális világ formasíkjainak anyagából álló értelmi test, vagyis az alacsonyabb értelem aurája fekszik. Ennek színei csak lassan, fokonként változnak, amint az ember életét éli; ezek mutatják gondolatainak irányát, személyiségének jelleméi és hajlamait. Még magasabban mutatkozik és összehasonlíthatatlanul szebb - akinél egyáltalában határozottan ki van fejlődve - a kauzális testnek az élő világossága, amely igazi énünk tartálya, és megmutatja fejlődési fokát, amint egyik életből a másikba halad. De hogy a tanuló mindezt láthassa, szükséges a különböző síkok látását kifejleszteni, amelyekhez tartoznak.

Sok fáradságot takarít meg a tanuló, ha már kezdetben megtanulja, hogy ezek az aurák nem csupán kiáradásai az egónak, hanem tényleges megnyilvánulása a különböző síkokon; ha továbbá megérti, hogy az egó az igazi ember, nem pedig a különböző testei, amelyek az alacsonyabb világokban képviselik őt. Mindaddig, amíg a testet öltő egó igazi hazájában, a formanélküli színvonalon marad, addig kauzális testében lakik, de amikor leszáll a forma síkjaira, hogy ott tevékenykedjék, szükséges, hogy azoknak az anyagát öltse magára, és az az anyag, amit így magához vonz, kölcsönzi értelmi testét.

Hasonlóképpen az asztrálsíkra leszállva, annak az anyagából formálja érzelmi testét, de megtartja az összes többi testét is, és amikor még tovább leszáll erre a legalacsonyabb síkra, a fizikai teste a Karma Urai által adott éterikus minta szerint készül. Bővebbet olvashatunk erről a „Látható és láthatatlan ember” című könyvemben, itt csak arra akartam rámutatni, hogy az aurák mind ugyanazt a helyet foglalják el, a finomabbak áthatják a durvábbakat. Sok gondos tanulmány és gyakorlat szükséges, amíg az újonc első pillantásra meg tudja különböztetni egyiket a másiktól. Mégis többnyire az emberi aura, vagy gyakrabban annak egy része az első tisztán asztrális tárgy, amelyet a gyakorlatlan egyén meglát, bár az ilyen esetben természetesen többnyire félreérti mivoltát.

Az asztrális aura sokkal szembeötlőbb élénk, felvillanó színeivel, az idegeken átáramló éter és az étertest valóban egy sűrűbb fajta anyaghoz tartozik, mert még a fizikai világnak részei, bár szabad szemmel rendesen nem láthatók. Hogyha egy újszülött testét pszichikai képességgel vizsgáljuk meg, azt látjuk, hogy nemcsak minden sűrűségű asztrális anyag hatja át, hanem többféle fokozatú éteranyag is. Ha ezeknek a testeknek megkeressük az eredetét, azt fogjuk találni, hogy az étertestet a Karma Urainak közegei formálják; ez az a minta, amelyre a fizikai test épül, míg az asztráltestet az egó gyűjti össze, nem tudatosan, hanem gépiesen, amint az asztrális világon áthalad.

Az étertestben mindenfajta éteranyagot találunk, de hogy melyikből mennyit, az különböző tényezőktől függ, mint az embernek típusa, a faj és alfaj, melyhez tartozik, és egyéni karmája. Az anyagnak ez a négy alfaja számos összetételből áll, melyek a különböző atomokat és vegyi elemeket alkotják. Láthatják tehát, hogy az embernek az a második princípiuma nagyon összetett, és a lehető változatainak száma szinte végtelen, Úgyhogy bármilyen bonyolult és különleges is valakinek a karmája, azok, akiknek ez a hatásköre, annak tökéletesen megfelelő mintát formálnak. Erről bővebbet a karmáról szóló művekben olvashatnak.

Még azt is meg kell említeni, hogy a fizikai anyagot, ha az asztrálsíkról nézzük, a tökéletesen kifejlődött látással megnagyíthatjuk, úgyhogy a legkisebb részecskét tetszésszerinti nagyságban látjuk, mint egy mikroszkópban, de a nagyító erő sokkal nagyobb, mint az eddig előállított vagy ezentúl előállítható mikroszkópoké. A molekulák és atomok, melyeknek létezését a tudomány feltételezi, láthatók az okkult tanulmányozó számára, csakhogy még sokkal összetettebbeknek ismeri fel őket, mint a tudomány emberei eddig felfedezték. A tanulmánynak erről az óriás és igen érdekes teréről is egy egész kötetet lehetne írni, és az a tudományos kutató, aki tökéletesen megszerezné az asztrális látást, nemcsak azt találná, hogy az ismert és rendes jelenségekkel való kísérletezéseit nagyon megkönnyíti, hanem a tudásnak tökéletesen új kilátásai nyílnának meg előtte, melyeknek alapos megvizsgálására egy élet nem is elegendő.

Például az egyik különös és szép újdonság, mely szemébe ötlik a magasabb látás által az, hogy a rendesen látható színárnyalatokon kívül más és egészen elütő színek léteznek. Az infravörös és ultraibolya sugarak, melyeket a tudomány más úton fedezett fel, asztrális látással világosan észlelhetők.

A fentiekből világosan kitűnik, hogy a fizikai világ rendes tárgyai az asztrálisnak némely színvonalán az élet hátterét alkotják, de annyival több látható az igazi megjelenésükből és jellemvonásaikból, hogy az általános benyomás nagyon eltér a szokottól. Például nézzünk egy sziklát, mint egy egyszerűbb tárgyat. Ha gyakorlott asztrális látással nézzük, nemcsak mozdulatlan kőtömegnek látszik.

Először is a szikla fizikai anyagának nemcsak egy kis része látszik, hanem az egész; másodszor láthatók a fizikai részecskék vibrációi; harmadszor láthatjuk a megfelelő asztrális hasonmását, mely különböző sűrűségű asztrális anyagból áll; negyedszer az Egyetemes Isteni Élet határozottan látható, amint benne munkálkodik úgy, mint az egész teremtésben dolgozik, de a megnyilvánulásai nagyon eltérőek az anyagba való leszállás egymásra következő fokain. Könnyebb beosztás kedvéért minden foknak külön neve van: először három elemi birodalomban nyilvánul meg; amikor az ásványi birodalomba belép, akkor ásványi monádnak nevezzük; a növényi birodalomban növényi monádnak, stb. Értesülésünk szerint nem létezik „élettelen” anyag.

A sziklát továbbá aura veszi körül, mely kisebb kiterjedésű és egyszerűbb, mint a magasabb birodalmakban; azonkívül láthatók a megfelelő elemi lakói, melyeket helyesebben törpéknek nevezhetnénk, akik a természeti szellemeknek egy faját képezik. A benne lakó életről a „Látható és láthatatlan ember” című és egyéb teozófiai könyvekben olvashatnak bővebben. A növény-, állat- és embervilágban a komplikációk természetesen még számosabbak. Olvasóim ellenvethetik, hogy ezeket a bonyodalmakat sem a pszichikusok, akik alkalomadtán bepillantanak az asztrális világba, sem a szeánszokon jelentkező lények nem említik, de ez egész természetes. Ezen a síkon csak kevés élő vagy halott ember látja a dolgokat olyannak, amilyenek valójában, kivéve hosszú tapasztalat után, de még azok is, akik tökéletesen látnak, gyakran úgy megriadnak és megzavarodnak, hogy sem meg nem értik, hogy mit láttak, sem emlékezni nem tudnak rá. A kisebbségben, akik látnak is és emlékeznek is a látottakra, alig akad olyan, aki alacsonyabb síkunk nyelvére le tudná fordítani a látottakat. A legtöbb pszichikai képességű egyén sohasem vizsgálja meg látomásait tudományosan; benyomásaik helyesek is lehetnek, vagy félig helytelenek, sőt teljesen félrevezetők is.

Az utóbbi feltevés a legvalószínűbb, ha meggondoljuk, hogy a túlvilág játékos lakói mily gyakran megtréfálják az embert, ami ellen a gyakorlatlan egyén rendszerint teljesen védtelen. Az asztrális világ rendes lakója csupán annak a síknak a tárgyairól tud, számára a fizikai anyag éppoly láthatatlan, mint a fizikai világ emberei számára az asztrális anyag. Mint előbb megjegyeztem, minden fizikai tárgynak megfelelő asztrális hasonmása van, melyet az asztrális lakó lát, ezért azt gondolhatnánk, hogy csak csekély a különbség, pedig mégis lényeges részét képezi tárgyunk helyes felfogásának.

Ha azonban egy asztrális lény állandóan fizikai médiumon át működik, akkor finomabb asztrális érzékei fokozatosan úgy eldurvulhatnak, hogy a saját világa anyagának magasabb fokozatai iránt teljesen érzéketlenné válik, és helyette a fizikai világot veszi be látkörébe, úgy, amint mi látjuk. Csak a gyakorlott fizikai világi látogató bízhat mindkét világbeli együttes és helyes látásában. A sokféleség létezik, és csak akkor lehetünk biztosak, hogy se nem tévedtünk, se rá nem szedtek, ha teljesen észlelünk, és tudományosan megfejtünk mindent.

Azt mondhatnánk, hogy az asztrálsík hetedik, vagyis legalacsonyabb alsíkja számára is a fizikai világunk képezi a hátteret, bár csak csonkán és torzítottan, mert ott mindaz láthatatlan, ami világos, jó és szép. Négyezer évvel ezelőtt így írta le az egyiptomi papiruszban Ani, az író: „Milyen hely ez, ahova most jöttem? Nincs vize, nincs levegője; mély és érthetetlen, fekete, mint a legsötétebb éjszaka, és az emberek tehetetlenül vándorolnak benne; itt az ember nem élhet szíve nyugalmában”. A szerencsétlen emberi lény számára ezen a színvonalon valóban igaz, hogy „a föld tele sötétséggel és kegyetlen lakóhelyekkel”, de ez a sötétség az emberből magából árad ki, és ez okozza, hogy létezését a gonosz és borzalom állandó éjszakájában tölti - valóságos pokol, de mint minden más poklot, ezt is teljesen az ember maga teremtette.

Ez alatt nem azt értem, hogy ez a sík csak egy képzelt hely, és nincs saját létezése. Részint a föld felületén fekszik, de nagyobbrészt a felület alatt, és áthatja a szilárd rétegeket. Hanem azt értem, hogy az olyan embernek, aki rendes, tiszta és tisztességes életet él, nem szükséges érintkezésbe lépni, vagy csak tudomást is szerezni erről a különben nem kívánatos régióról. Aki érintkezésbe kerül vele, azt tisztán saját durva és gonosz tetteinek, beszédének és gondolatainak köszönheti.

A legtöbb tanulmányozó azt találja, hogy ennek az alosztálynak a megfigyelése különösen kellemetlen feladat, mert valami sűrű és durva anyagiasság veszi körül, ami leírhatatlanul ellenszenves a megszabadult asztráltest számára. Olyan érzés ez, mintha valami ragadós fekete folyadékon kellene áthatolnia. A lakók és befolyások, melyekkel itt találkozunk, általában szintén nagyon visszatetszők.

Az első, második és harmadik alsík, bár ugyanazt a helyet foglalja el, mégis azt a benyomást teszi, hogy a fizikai világtól sokkal távolabb áll, és ezért kevésbé anyagi. Azok a lények, akik ezen a színvonalon élnek, szem elől vesztik a földet és mindent, ami hozzá tartozik, többnyire mélyen el vannak önmagukba merülve, és nagymértékben saját objektív környezetüket teremtik, melyek már a látnok számára is érzékelhetők. Ez az „örök nyár országa”, melyről szellemidéző üléseken oly sokat hallunk, és azok, akik onnan lejönnek, kétségtelenül az igazságnak megfelelően írják le, már amennyire tudásuk terjed.

Ezeken a síkokon építik fel a szellemek időszaki házaikat, iskoláikat és városaikat, és ezek a tárgyak gyakran elég valódiak egy ideig, noha az, aki világosabban lát, észreveheti, hogy néha milyen szánalmasan kontár képei annak, amit elragadott alkotóik bennük látnak. E képzelődések némelyike igazán szép, bárcsak egy ideig tart is, és az olyan látogató, aki mit sem tud magasabb világokról, elégedetten vándorolhat erdők és források, gyönyörű tavak és kellemes virágoskertek között, melyek mindenesetre magasabbrendűek, mint a fizikai világban lévők, sőt itt maga alkothat saját kedvére való környezetet. A különbséget a magasabb alsíkok között könnyebb lesz egy későbbi fejezetben megmagyarázni, amikor az emberi lakókról lesz szó.

Az asztrális világ leírása nem lenne tökéletes, ha nem említenénk, amit gyakran, de tévesen asztrális világbeli feljegyzésnek neveztek. A feljegyzések (melyek valóban az isteni emlékezőtehetség materializációi, élő vetített feljegyzései mindannak, ami valaha történt) egy sokkal magasabb színvonalon vannak igazán és maradandóan megörökítve; itt csak többé-kevésbé szórványosan tükröződnek, úgyhogy az olyan egyén, akinek látása ennél nem terjed magasabbra, csupán szétszórt képeit látja a múltnak, egy összefüggő egész helyett. De a múlt eseményeket visszatükröztető képeket az asztrális világban állandóan újraalkotják, úgyhogy ezek a kutató számára fontos részét képezik a környezetnek. Bővebbet a „Clairvoyance” című könyvecském VII. fejezetében olvashatnak e tárgyról.


HARMADIK FEJEZET
Lakók

Miután képünk hátterét vázoltam, most, hogy benépesítsük, az asztrális világ lakóit írom le. Ezeknek a lényeknek végtelen sokféle változata nagyon megnehezíti rendezett beosztásukat. Talán a legalkalmasabb módszer, ha három csoportba osztjuk őket: az emberiekre, nem emberiekre és mesterségesekre.


I. Emberi lakók

Az emberi lakói az asztrális világnak természetesen két csoportra oszlanak: az élőkre és halottakra, vagyis helyesebben mondva azokra, akiknek még van fizikai testük, és azokra, akiknek nincs.

1. Az élők

Azok az emberek, akik fizikai életük alatt az asztrális világban megnyilvánulhatnak, négy csoportra oszthatók:

1. Az Adeptus és tanítványai. Azok, akik ehhez a csoporthoz tartoznak, rendesen egyáltalán nem az asztrális testüket használják járműnek, hanem az értelmi testet, amely a következő magasabb világ négy alacsonyabb síkjának anyagából áll. Ennek a járműnek az az előnye, hogy lehetővé teszi a mentális világból az asztrálisba és viszont való rögtöni átmenetelt, és saját síkjának megfelelő nagyobb erő és élesebb képesség használatát.

Az értelmi testet asztrális látással egyáltalában nem lehet természetszerűen látni. Ennek következtében a tanítvány, aki ebben a testben dolgozik, megtanul maga köré asztrális anyagból időszerű leplet vonni, amikor munkája közben, hogy jobban segíthessen az alacsonyabb síkok lakóinak, azok számára láthatóvá akarja magát tenni. Ezt az ideiglenes testet (melyet mayavirupá-nak hívnak) első alkalommal a tanítványnak Mestere csinálja, és azután megtanítja és segít neki, amíg ő maga is könnyen és gyorsan tudja formálni. Az ilyen test, bár pontos hasonmása az ember megjelenésének, nem tartalmaz saját asztráltestének anyagából semmit, hanem ugyanoly módon felel meg neki, mint a materializáció a fizikai testnek.

Fejlődésének kezdő fokain a tanítvány asztráltestében működik, mint bárki más, de bármelyik testét is használja, az, akit az asztrális világba szakavatott tanító vezet be, mindig a lehető legteljesebb tudattal bír, és könnyen tevékenykedhet bármelyik alsíkon. Tényleg éppen olyan, mint amilyennek földi barátai ismerik, kivéve a fizikai testet és éterből való hasonmását egyik esetben, illetve még az asztráltestet is a másik esetben, de hozzáadva a magasabb állapotának megfelelő erőket, melyek arra képesítik, hogy mialatt alszik, ezen a síkon sokkal könnyebben és gyorsabban vihesse véghez emberbaráti munkáját, mely éber állapotban olyannyira elfoglalja gondolatait. Hogy emlékezni fog-e a fizikai világban teljesen és pontosan arra, amit a másikon tett vagy tanult, az nagymértékben attól függ, hogy öntudatát megszakítás nélkül tudja-e áthozni egyik állapotból a másikba.

A kutató alkalomadtán találkozik az asztrális világban egyénekkel, akik az okkultizmust tanulmányozzák. Ezek a világ minden részéből származnak, és gyakran nagyon komolyan és önfeláldozóan keresik az igazságot, de olyan irányokhoz tartoznak, melyek egyáltalában nem tartoznak a teozófusok által ismert Mesterekhez. Megfigyelésre méltó, hogy az ilyen központok tagjai legalábbis ismerik a nagy Himalájai Testvérséget, és elismerik, hogy tagjai közé számítja a világ jelenleg ismert legmagasabb Adeptusait.

2. A pszichikai képességű egyén, aki nem áll a Mester vezetése alatt. Az ilyen ember lehet szellemi fejlettségű, de lehet szellemileg fejletlen is, mert a haladásnak ez a két formája nem jár együtt. Ha valaki pszichikai képességekkel születik, az valamelyik előző testöltésben tett igyekezet eredménye. Ilyen törekvések lehettek a legnemesebb és önzetlen fajtájúak, vagy másrészt lehettek tudatlanok, rossz vagy egészen érdemtelen irányúak.

Az ilyen ember többnyire teljesen tudatánál van, mikor a testén kívül tartózkodik, de megfelelő gyakorlat hiányában nagyon alá van vetve csalatkoztatásnak arra vonatkozólag, hogy mit lát. Gyakran éppoly szabadon végigjárhatja a különböző alsíkokat, mint az előző csoporthoz tartozók, de az is előfordul, hogy valakit egy alosztály különösen vonz, és ritkán utazik azon túl. Arra vonatkozó emlékezete, hogy mit látott, fejlettségi foka szerint változik a világos képtől a teljes torzképig, vagy tökéletes felejtésig. Ezek mindig az asztráltestükben járnak, mert nem tudják, hogyan lehet a mentális járműben tevékenykedni.

3. A normális ember, vagyis az olyan, akinek semmi pszichikai képessége nincs, mialatt alszik, asztráltestében lebeg, és többé-kevésbé öntudatlan. Mély álomban az ember magasabb princípiumai majdnem mindig visszavonulnak asztráltestükben a testből, és közvetlen közelében lebegnek, de egészen fejletlen embernél majdnem éppoly mélyen alusznak, mint a test maga.

Némely esetben azonban ez az asztrális jármű nem annyira eszméletlen, és merengve sodródik a különböző asztrális áramlatokban, alkalomadtán felismerve más hasonló állapotban levő embereket, különböző kellemes vagy kellemetlen tapasztalatokon esik át, melyeknek az összekuszált emlékezete zavaros karikatúráját adja csak a valóban történteknek, úgyhogy az ember másnap reggel azt gondolja, hogy micsoda különös álma volt!

A világ magasabb fajaihoz tartozó kultúrlények jelenleg már meglehetősen kifejlesztették asztrális érzékeiket, úgyhogy ha eléggé ébren volnának, meg tudnák figyelni a valóságot, amely őket álmukban körülveszi, és sokat tanulhatnának belőle. De az esetek túlnyomó része nincs eléggé ébren, hanem elalvása előtti utolsó gondolatába merülve álmodik. Megvan az asztrális képességük, de alig használják. Nem lehet azt állítani, hogy nincsenek ébren az asztrális világon, és még sincsenek tudatában annak, hogy mi veszi őket körül, vagy csak igen homályosan.

Mikor az ilyen ember a Bölcsesség egyik Mesterének tanítványává válik, akkor azonnal fel szokták rázni alvajáró állapotából, úgyhogy tudatossá lesz számára az asztrális világ minden valósága, megismerkedik velük, megtanul köztük dolgozni, úgyhogy azok az órák, amelyeket eddig alvással töltött el, már nem üresek, hanem tele vannak hasznos elfoglaltsággal, anélkül, hogy zavarnák a fáradt fizikai test egészséges nyugalmát. (Lásd „Invisible Helpers”.)

A kivetett asztráltestek fejletlen fajoknál és visszamaradt egyéneknél majdnem formátlanok, és határozatlan körvonalúak, de amint az ember értelmét és szellemiségét kifejleszti, lebegő asztrálteste mindig határozottabb lesz, és kezd hasonlítani fizikai tartályához. Sokszor azt kérdezik, hogyan lehet a fejletlen embert egyáltalában felismerni, amikor az asztrális testében van, holott a fejletlen asztráltest olyan elmosódott körvonalú, és az emberek túlnyomó része fejletlen. A felelet az, hogy próbáljuk elképzelni, hogy a látnok az ember fizikai testét úgy látja, amint azt egy ragyogó színes köd, az aura körülveszi, mely tojásdad alakú, és körülbelül félméternyire terjed ki a testből minden irányban. A tanulmányozók mind megegyeznek abban, hogy ez az aura nagyon sokszerű, és van benne anyag mindazokból a síkokból, melyeken az embernek jelenleg teste van; de pillanatnyilag képzeljük el úgy, amint az látja, akinek az asztrálisnál nincs magasabb látása.

Az ilyen szemlélő számára az aura csupán asztrális anyagból áll, és egyszerűbb tanulmányozni. Azt látni, hogy az asztrális anyag nemcsak körülveszi a testet, hanem át is hatja, és a test külső keretein belül sokkal sűrűbb halmazállapotú, mint az aurának a testet körülvevő részében. Ez úgy látszik, a nagytömegű sűrű asztrálanyag vonzásától származik, mely a fizikai test sejtjeinek hasonmásaként gyűlt össze, de bármi is az oka, tény az, hogy a testen belül levő asztrálanyag sokkal sűrűbb, mint a kívüle levő.

Amikor alvás alatt az asztráltest kivonul a fizikaiból, ez az elrendezés megmarad, és aki az ilyen asztráltestet clairvoyant látással nézi, az úgy, mint előbb, egy a fizikai testhez hasonló alakot lát, melyet aura vesz körül. Ez az alak most csupán asztrális anyagból áll, de a különbség sűrűsége és a körülötte levő köd között egészen elegendő, hogy felismerhetővé váljék, ámbár maga is csak sűrűbb ködből áll.

Ami a fejlett és fejletlen ember megjelenését illeti, még a fejletlen ember is felismerhető, bár elmosódott és határozatlan is az alakja, csak az aurája nem tojás alakú, hanem inkább formátlan ködkoszorúhoz hasonlítható változó és rendetlen körvonalaival.

A fejlettebb ember már egészen megváltozott, úgy az auráját, mint a belső formát illetőleg. Ez utóbbi sokkal határozottabb, hasonlóbb az ember fizikai alakjához, és az elmosódott ködfelhő helyébe határozott körvonalú ovális aura lép, amely formáját az asztrális világban állandóan keringő különböző áramlatok közepette is változatlanul megtartja.

Mivel az emberiség pszichikai képességei fejlődésben vannak, és az egyes emberek a fejlődés minden fokán állnak, ez a csoport természetesen lassanként beleolvad az előbbibe.

4. A fekete mágus, vagy tanítványa. Ez a csoport kissé hasonlít az elsőhöz, kivéve, hogy a fejlődést rosszra használja a jó helyett, és a megszerzett erőket önző célokra használják, ahelyett, hogy az emberiség javára fordítanák. Legalacsonyabb fokain állnak a néger Obeah és Woodoo rituálét gyakorló iskolák, és sok törzsnek az orvosai; ezeknél magasabb értelműek és ezért elítélésre méltóbbak a tibeti fekete mágusok, kiket az európaiak helytelenül Dugpa-nak neveznek, amely név csupán a Kargyu szekta Bhotan-i ágára vonatkozik, mely a tibeti buddhizmus félig megreformált iskolájának részét képezi.

A Dugpák kétségkívül meglehetős mértékű varázst gyakorolnak, de a Nin-ma-pa vörös kalapos szekta, és még ezen túl a Bön-pa szekta hívei is, akik az eredeti bennszülöttek vallását követik, és sohasem fogadtak el semmiféle buddhizmust. Nem kell azonban azt képzelni, hogy a Gelugpa szektán kívül minden tibeti szekta egészen gonosz; igazabb az a nézet, hogy a többi szekta szabályai sokkal kevésbé szigorúbbak lévén, az önzők száma köztük sokkal nagyobb, mint a szigorú reformáltaknál.

2. Halottak

Először is, maga ez a szó, „halott”, képtelenség, mert a legtöbb lény, aki ebbe a csoportba tartozik, legalább is éppen olyan eleven, mint mi magunk, néha még elevenebb, úgyhogy ezt a kifejezést egyszerűen azokra kell vonatkoztatni, akik ideiglenesen nincsenek fizikai testhez kapcsolva. Tíz fő csoportba oszthatók éspedig:

1. A Nirmanakaya (ez olyan lény, aki megszerezte a Nirvána állandó élvezetének jogát, de lemond róla, hogy az emberiség javáért dolgozhasson). Ezt a csoportot csak a teljesség kedvéért említem, de igen ritkán fordul elő, hogy ilyen magas lény ezen az alacsony síkon mutatkozna. Ha magas munkájával összefüggő bármilyen okból mégis kívánatosnak tartaná, akkor valószínűleg e célra ideiglenes asztráltestet létesít a síknak atomi anyagából, épp úgy, mint az értelmi testben levő Adeptus tenné, azon egyszerű okból, mert finomabb burkolata az asztrális világban láthatatlan. Hogy pillanatnyi habozás nélkül bármelyik síkon működhessen, magában tart mindegyikből néhány atomot, amely köré azonnal más anyagot halmozhat fel, mely általa kívánt testet megszerezheti magának. Blavatskyné „Csend hangja” és C. W. Leadbeater ,,Invisible helpers” című könyve bővebb információt ad a Nirmanakaya munkájáról.

2. A tanítvány, aki arra vár, hogy újra testet öltsön. A teozófus irodalom gyakran említi, hogy amikor a tanítvány elér egy bizonyos fokot, akkor a Mestere segítségével felszabadul ama természeti törvény hatása alól, mely rendes körülmények közt az emberi lényt asztrális élete végén a mennyországba viszi át. Ebben a mennyországban megkapná az események normális folyományaként földi élete alatt magasabb aspirációi által megindított szellemi erők teljes kihatásának eredményét.

Fel kell tételezni, hogy a tanítvány tiszta életű és magas gondolkozású ember, úgyhogy rendkívüli szellemi erői következtében, ha egyszer belép a mennyei világba, valószínűleg nagyon soká marad abban az állapotban. De ha ehelyett a lemondás ösvényét választja (és így még ezen az alacsony fokon és szerény módon kezdi követni a lemondás nagy Mesterét, Gautama Buddha urunkat), akkor képes lesz megtakarított erőit egész más irányban felhasználni az emberiség javára és ezáltal, bármily elenyésző is áldozata, kiveszi részét a Nirmanakáyák nagy munkájából. Aki ezt az utat választja, kétségen kívül évszázadokig tartó fokozott gyönyörről mond le; másrészt azonban óriás előnyt nyer, amennyiben megszakítás nélkül haladhat és folytathatja élete munkáját.

Mikor egy tanítvány meghal, aki elhatározta, hogy így fog cselekedni, akkor, mint már azelőtt sokszor, kilép fizikai testéből és az asztrális világban vár, amíg Mestere alkalmas újraszületésről gondoskodik számára. Ez a szokottól határozottan eltérő eljárás, és egy magas tekintély engedélyét kell megszerezni a kísérlet előtt, de még az engedély elnyerése után is vigyáznia kell a tanítványnak, hogy az asztrálsík határain belül maradjon, mert ha csak egy pillanatra érintené a mentális színvonalat, akkor egy ellenállhatatlan áram ismét a fejlődés rendes irányába terelhetné.

Ritka esetben képesítik a tanítványt arra, hogy felnőtt testbe költözhessen, amelyre tulajdonosának már nincs szüksége. Ezáltal elkerülheti egy új születéssel járó fáradságot, de természetesen csak ritka esetben kapható alkalmas test. Sokkal gyakoribb, hogy az asztrális világban kell várnia, amíg egy megfelelő születés kínálkozik. Aközben sem veszít a tanítvány időt, mert ő ugyanaz marad, aki volt, és még gyorsabban és hathatósabban folytathatja a Mestere által reábízott munkát, mint mikor a fizikai testben élt, mert a testi fáradság már nem akadályozza. Öntudata egész tökéletes, és saját tetszése szerint egyforma könnyedséggel barangoltat az asztrálsík bármelyik alosztályában.

A tanítvány, aki az újraszületésre vár, nem tartozik az asztrális világ mindennapos jelenségei közé, de mégis találkozhatunk ilyennel alkalomadtán; ezért egyik csoportunkat képezi. Kétségtelen, hogy amint az emberiség halad, és mind nagyobb számmal lép a szent élet útjára, ez a csoport is számosabb lesz.

5. Az átlagember halála után. Szükségtelen megemlíteni, hogy ez a csoport sokmilliószor nagyobb, mint az eddig felsoroltak, és tagjainak jelleme és állapota végtelen tág határokon belül igen eltérő. Hasonlóképpen eltérő életük hossza az asztrálsíkon, mert van olyan, aki csak rövid pár órát vagy napot tölt itt, mások pedig sok évet vagy évszázadot is.

Az olyan ember, aki jó és tiszta életet élt, akinek a legerősebb érzései és vágyai önzetlenek és szellemiek voltak, nem fog ehhez a síkhoz vonzódni, és ha magára hagyják, mit sem fog találni, ami őt ott tartsa, vagy munkára serkentse aránylag rövid ott tartózkodása alatt. Mert a való ember visszavonul önmagába halála után, és amint ennek a folyamatnak első lépéseként elveti fizikai testét és majdnem mindjárt utána éteri hasonmását, úgy az asztrális vagy vágy-testet is mihamarabb le kellene vetnie, hogy a mennyországba mehessen, mert csakis ott hozhatják meg magasabb szellemi vágyai tökéletes gyümölcseiket.

A nemes és tisztalelkületű ember ezt megteheti, mert még életében legyőzte földi szenvedélyeit, akaraterejét magasabb vezetékbe irányította, és ezért az alacsonyabb vágynak csak kevés energiája maradt, amelynek az asztrális világban ki kell hatnia. Ennek következtében csak rövid ideig fog ott tartózkodni, és valószínűleg csak félig éber, álmatag öntudatban, míg végül elalszik. Ezalatt magasabb princípiumai végleg megszabadulnak az asztrális buroktól, és belépnek a mennyország boldog életébe.

Ez az eszményi állapot az olyan ember számára, aki még nem kezdte meg okkult fejlődését, de természetesen nem mindenki, sőt még a többség sem érte azt el. Az átlagember egyáltalában nem szabadította meg magát halála előtt összes alacsonyabb vágyától, és az asztrális világ különböző síkjain hosszú ideig többé-kevésbé tudatos életet kell élnie, hogy az összegyűjtött erők kiélhessék magukat, és az egó felszabaduljon.

Halála után mindenkinek át kell menni az asztrális világ összes alsíkjain, hogy a mennyországba juthasson, de nem szabad azt képzelni, hogy mindegyiken megtartja öntudatát. Amint a fizikai testnek szervezetében tartalmaznia kell mindenfajta halmazállapotú fizikai anyagot; vagyis szilárd, folyékony, gáznemű és éteranyagot, úgy elkerülhetetlen, hogy az asztráltestben ne legyen minden asztrálsíkból való anyag, bár az arány minden esetben nagyon eltér.

Az asztráltestének anyagával együtt az ember a megfelelő, a síkot alkotó alapanyagot is felveszi. Élete folyamán ez az anyag a körülötte levő hasonló anyagtengerből választódik ki, és úgyszólván mesterséges elemi lénnyé válik. Ez a lény egy ideiglenes, de határozott saját léttel bír, és saját irányát követi, mely fejlődése folyamán leviszi az anyagba, tekintet nélkül (sőt tudomás nélkül) a történetesen hozzáfűzött egónak az érdekeiről vagy kényelméről. Ez okozza a test akarata és a szellem akarata közti állandó küzdelmet, melyet vallásos írók oly gyakran említenek.

De habár igaz, hogy ez a „tagok törvénye, mely a lélek törvénye ellen harcol”, és ha az ember szót fogad neki, ahelyett hogy uralkodna fölötte, akkor saját fejlődését komolyan hátráltatja, - nem szabad azt hinni, hogy ez a lény maga gonosz, mert ő is törvényszerű, az isteni erő kiáradása benne is megszabott útján halad, ez esetben lefelé az anyagba a mi utunktól eltérően.

Amikor az ember halálakor a fizikai világot elhagyja, a természet pusztulást okozó erői elkezdenek asztráltestére hatni, ami által az elemi lény veszélyben érzi saját különálló létét. Elkezdi magát védeni, és összetartja az asztráltestet, amíg csak bírja. E célból átrendezi, és burkokba sorakoztatja azt az anyagot, amely az asztráltestet alkotja; a legalacsonyabb síkhoz tartozót, amely a legdurvább és legsűrűbb, kívül hagyja, mert ez fejti ki a legnagyobb ellenállást, a feloszlás esetében.

Addig kell az embernek a legalacsonyabb alsíkon maradni, amíg való énjét ennek a világnak az anyagától lehetőleg szétválasztotta. Mikor ez megtörtént, akkor tudatát a körülvevő burkok következőjére összpontosítja, mely a hatodik alsík anyagából áll, más szóval az ember átmegy a következő alsíkra. Akkor azt mondhatjuk, hogy az asztráltest kimerítette egyik színvonalhoz való vonzódását, durvább részecskéinek nagy része kiesik, és ő a létnek egy kissé magasabb állapotával érzi magát összhangban. Sajátos nehézsége állandóan fogy, ezért biztosan emelkedik a sűrűbb síkból a könnyebbe, és csak akkor áll meg útközben, amikor egy időre éppen egyensúlyban van.

Világos, hogy ez a magyarázata annak a megjegyzésnek, amelyet az elhunytak szellemei szeánszokon gyakran tesznek, hogy most nemsokára magasabb szférába fognak emelkedni, ahonnan lehetetlen, vagy nem könnyű médium által üzenetet küldeni. Tény az, hogy ennek a világnak a legmagasabb alsíkjáról majdnem lehetetlen bármely közönséges médiummal foglalkozni.

Láthatjuk tehát, hogy az ember tartózkodásának hossza az asztrális világban, pontos arányban van az asztráltestben található anyaggal, ez pedig attól függ, hogy milyen életet élt, milyen vágyaknak engedett, és cselekedetei által milyen nemű anyagot vonzott és épített magába. Tehát lehetséges a tiszta élet és magas gondolkodás által a magához vonzott alacsonyabb asztrális színvonalú anyagot egy minimumra csökkenteni, hogy elérje azt a kritikus pontot, amikor a legcsekélyebb bomlasztó befolyás érintése meglazítja az összefüggést, így az anyag eredeti állapotába tér vissza és az ember rögtön a következő alsíkra térhet át.

Az átszellemült ember ezt a szabadságot azt asztrális világ összes alsíkjaira nézve elérte már, aminek az a következménye, hogy szinte azonnal átmehet ezen a világon, és a mennyországban ébred öntudatra. Mint fent említettem, nem szabad az alsíkokat úgy képzelni, mintha térben egymástól el volnának különítve, hanem inkább hogy egymást áthatják úgy, hogy ha azt mondjuk, hogy valaki az egyik alsíkból a másikba átmegy, az nem jelenti, hogy a térben mozog, hanem hogy tudatának központja eltolódik a külső rétegből a következőbe.

Rendesen csakis azok ébrednek öntudatra az asztrális világ legalsó színvonalán, akiknek durva és állatias vágyaik voltak: részegesek, érzéki és hasonló egyének. Annyi ideig maradnak ott, amennyi arányban áll vágyaik erejéhez, és gyakran borzasztó szenvedést okoz nekik, hogy földi vágyaik ugyanolyan erősek, mint valaha, de nincs módjukban kielégíteni, kivéve néha mások által, hogyha sikerül valami hasonló lelkületű embert megragadni, és megszállniuk.

Azt, aki rendes, tisztességes életet élt, halála után vajmi kevés tartóztatja a hetedik, vagyis legalacsonyabb alsíkon, de ha főbb vágyai és gondolatai pusztán világi dolgokra összpontosulnak, akkor valószínűleg a hatodik alsíkon fogja magát találni, amint azok fölött a helyek és személyek fölött lebeg, akikkel legszorosabb összeköttetésben volt a földön. Az ötödik és negyedik alsík is hasonló jellegű, de amint rajtuk át felemelkedünk, a csupán világi összeköttetések mind kevésbé fontosnak tűnnek, és az elhunytak mindjobban kezdik körülményeiket a legtartósabb gondolataik szerint formálni.

Amikor a harmadik alsíkra érkezünk, ez a jellemvonás teljesen elfoglalja ennek a síknak a valódi látképét. Itt az emberek saját elképzelt városaikban laknak, melyeket nem mindenki teremt gondolatával, mint a mennyországban, hanem átveszik az elődeik gondolatai által felépített építményeket, és hozzátoldanak. Itt találhatók az örök nyár országának iskolái, templomai és lakóhelyei, melyeket a spiritiszta szeánszokon leírnak, bár gyakran az élő és előítélet nélküli megfigyelő számára sokkal kevésbé valódiak és pompásak, mint elragadtatott teremtőik látják.

A második alsík úgy látszik, az önző és anyagias vallásos érzelmű egyének külön lakóhelye, itt hordják aranykoronájukat, és itt imádják saját országuk és koruk istenségének durva anyagi képmását. A hetedik alsík azoké, akik életüket anyagi, de intellektuális céloknak szentelték, nem azért, hogy embertársaikon segítsenek ezáltal, hanem önző érdekből, vagy értelmi tornaként. Ezek gyakran hosszú évekig maradnak ezen a színvonalon; boldogok, mert intellektuális problémáikat megfejthetik, senkinek semmi különös jót nem tesznek, és csak keveset haladnak a mennyország felé.

Mint fent említettem, világosan meg kell érteni, hogy a tér gondolata nem függ össze ezekkel az alsíkokkal. Bármelyiken is él az elhunyt, egy forma könnyen sodródhat Angliából Ausztráliába, vagy bárhová, ahová múló gondolata viszi, de tudatát nem teheti át a következő színvonalra, míg a fent leírt megszabadítási folyamatot be nem fejezte.

Tudomásunk szerint ez alól a szabály alól nincs kivétel, de az ember tettei meghosszabbíthatják, vagy megrövidíthetik tartózkodását bármelyik síkon, ha tudatosan cselekszik.

Az öntudat mennyisége, amellyel az egyén egy adott alsíkon bír, nem egészen ugyanezt a törvényt követi. Vegyünk egy lehető szélsőséges példát, hogy megérthessük a módszert. Tegyük fel, hogy valaki, elmúlt inkarnációjából olyan hajlamokat hozott át, melyek megnyilvánulásához a hetedik, vagyis legalacsonyabb alsík anyagából sok kell, de az illető jelen életében elég szerencsés volt, és már kora fiatalságában megtanulta, hogy szükséges és lehet ezeket a hajlamokat fékezni. Tegyük fel, de nem valószínű, hogy az ilyen embernek teljesen és minden irányban sikerült is hajlamain uralkodni, amely esetben asztráltestének durvább részecskéit lassan, de biztosan finomabbakkal helyettesíti.

Ez a folyamat legjobb esetben fokozatosan is előfordulhat, hogy az ember meghal, mielőtt a felével is elkészült volna. Akkor kétségtelenül elég anyag maradna asztráltestében a legalacsonyabb alsíkból, mely hosszadalmas tartózkodást biztosít ott számára. De mivel ez olyan anyag, amelyen át ebben a testöltésben öntudata nem szokott működni és ezt a szokást nem szerezheti meg hirtelen, az eredmény az, hogy az illető addig marad ezen az alsíkon, amíg az idetartozó anyag feloszlott testében; de öntudatlan állapotban, vagyis szinte álomban tölti ottlétét, ami által az alsík számos kellemetlensége nem hat reá.

Aki az okkultizmust tanulmányozza, egész mássá teheti asztrális életét. A közönséges ember halálakor elveszti öntudatát, és mikor ismét magához tér, olyan körülmények közt találja magát, amelyeket a vágy-elemi-lény asztráltestének átrendezése által teremtett. Kívülről jövő vibrációkat csak olyan anyagtípuson át vehet fel, amit az elemi lény kívül hagyott, aminek következtében látköre erre a bizonyos alsíkra szorítkozik. Az ember ezt a korlátozást, mint új életéhez tartozó körülményt elfogadja, mert egyáltalán nem is tudja, hogy korlátolva van, és azt hiszi, hogy amit ő lát, azonkívül nincs is más látnivaló, mert mit sem tud az elemi lényről és működéséről.

A teozófus tanulmányozó azonban mindezt megérti, és tudja, hogy ez a korlátozás nem szükséges. Ezért rögtön hozzálát, hogy a vágy-elemi-lény működésének ellenálljon, és megtartja asztráltestét olyan állapotban, mint amilyen életében volt, vagyis összes részecskéivel vegyesen és szabad mozgásban. Ennek az a következménye, hogy minden asztrális alsík anyagából egyszerre tud vibrációt felfogni, és az egész asztrális világ teljesen nyitva van számára. Éppen olyan szabadon mozoghat benne, mint mikor fizikai testében aludt; könnyen megtalálhat bárkit az asztrális világban, és beszélhet vele, bármilyen alsíkra van is az illető korlátozva.

Az asztráltest átrendezésének ellenálló törekvés, amely azt előbbi állapotában igyekszik tartani, egészen olyan, mint amit fizikai életünkben kell tenni, amikor valami erős vágyat akarunk leküzdeni. Az elemi lény a maga különös, félig öntudatos módján fél, és megpróbálja félelmét az emberre átvinni, aki ezáltal állandóan valami leírhatatlan veszélyt sejt, melyet csak úgy lehet elkerülni, hogyha az átrendezést megengedi. Ha azonban állhatatosan ellenszegül ennek az oktalan félelemnek, és nyugodtan kitart saját meggyőződése mellett, tudva, hogy nincs oka félelemre, ezáltal idővel elernyeszti az elemi lény ellenállását éppúgy, mint akkor, mikor fizikai élete folyamán sokszor ellenszegült vágyainak. Így az asztrális világban élő erővé válik, és folytathatja segítő munkáját úgy, mint azelőtt, alvás közben.

Azt is mondhatnánk, hogy az asztrális világban is úgy, mint a fizikain, csak azokkal érintkezhetünk, akiket ismerünk. A tanítvány, aki értelmi testét használja, értelmi benyomások által könnyebben és gyorsabban tudja ott az emberekkel közölni gondolatait, mint a földön. Az asztrálsík átlaglakóinak azonban ez nem áll hatalmukban, hanem úgy látszik, kissé enyhébb formában olyan korlátozásoknak vannak alávetve, melyek a földön érvényesek. Az eredmény az, hogy a túlvilágon is azok érintkeznek és gyűlnek össze csoportokba, akiket közös rokonszenv, hit, vagy nyelv fűz egymáshoz.

Tudatlanságból származó képtelenség tehát az a költői eszme, hogy a halál minden különbséget elsimít, mert tény az, hogy az emberek túlnyomó többségénél a fizikai test elvesztése egyáltalán nem befolyásolja az illetőnek a jellemét vagy értelmét. A halottnak nevezettek között tehát az értelemnek ugyanannyi különböző fokozatát találjuk, mint a földön élők közt.

A nyugati világ népszerű tanításai a túlvilági életet illetőleg már régen olyan nagyon eltérnek a valóságtól, hogy még okos emberek is gyakran törik a fejüket, amikor az asztrális világban öntudatra ébrednek haláluk után. Azok a körülmények, amelyekben az újonnan érkezett magát találja, annyira eltérnek attól, amire tanították, hogy halála után mit várhat, hogy igen gyakran eleinte el sem hiszi, hogy átlépte a halál küszöbét. Sőt a mi sokat fitogtatott hitünk a lélek halhatatlanságában oly kevés gyakorlati értékkel bír, hogy a legtöbb ember magát azt a tényt, hogy öntudatnál van, megdönthetetlen bizonyítéknak tartja arra, hogy nem halt meg.

A magasabb életbe újonnan érkezettek közt az örök büntetés tana is nagyon sok sajnálatos, és teljesen alaptalan félelemre ad okot. Sokan hosszú mentális kínszenvedésen mennek át, mielőtt annak a borzalmas babonának káros befolyásától meg tudnak szabadulni, és felfogják, hogy a világot nem egy démon szeszélye kormányozza, aki az emberi félelemben találja irtózatos örömét, hanem a fejlődés jóakaró és csodálatosan türelmes törvénye. Sokan azok közül, akikről itt szó van, egyáltalán nem nyernek értelmes bepillantást a fejlődés törvényébe, s ezért nem is ismerik el; ezek éppoly céltalanul sodródnak át életük asztrális részén, mint a fizikain. A halál után úgy, mint a halál előtt, vannak néhányan, akik megértik, hogy mi a helyzetük, és hogyan lehet legjobban felhasználni; másrészt sokan, akik ezt a tudást még nem szerezték meg. Úgy, mint most is, a tudatlanok ritkán hajlandók a bölcsek tanácsából vagy példájából hasznot húzni.

De bármilyen fokú is valakinek az értelme, mindig változik, és végeredményben fokozatosan elfogy mennyisége, mert az ember alacsonyabb értelmét két ellenkező irányban vonzza egyrészt szellemi természete fentről, és másrészt a lentről működő vágyak ereje. Ezért a kettő közt leng, de mindjobban a felsőbb felé hajlik, amint az alacsonyabb érzelmek elmúlnak.

Ide tartozik a szellemidézés elleni egyik ok. Az egészen tudatlan vagy alacsony lelkületű ember kétségtelenül sokat tanulhat, ha halála után komoly spiritiszták körével kerül összeköttetésbe, egy megbízható egyén ellenőrzése alatt. Ez segítheti és felemelheti őt. De az átlagemberben az öntudat állandóan természetének alacsonyabb részéből a magasabb felé emelkedik, és kézenfekvő, hogy nem segíthet fejlődésének, ha ezt az alacsonyabb részt újra felébresztik természetes és kívánatos öntudatlanságából, melybe elmerült, és visszavonszolják a földdel való kapcsolatba, hogy egy médium által üzenjen.

Ennek az a különös veszélye, hogy a való ember egész idő alatt mindjobban visszavonul önmagába, és mind kevésbé befolyásolhatja vagy vezetheti alacsonyabb részét, mely azonban karmát fejleszt, amíg véglegesen meg nem szűnik az összeköttetés, és az ilyen körülmények közt világos, hogy több rossz, mint jó karmát szerez.

A médium által való fejlődés kérdésétől egészen eltekintve, van egy másik és sokkal gyakrabban ható befolyás, mely a testétől megszabadult egyént a mennyország felé haladó útján komolyan hátráltatja. Ez a hozzátartozók és barátok erős és féktelen bánata, mely egyike a szörnyen téves, sőt vallásellenes nézet szomorú következményeinek, melyet nyugaton évszázadok óta hittünk. Ezáltal nemcsak önmagunknak okozunk nagymértékű, teljesen fölösleges fájdalmat barátaink ideiglenes távozása miatt, hanem gyakran komolyan ártunk azoknak, akik iránt érzett nagy szeretetünket ezáltal a mély gyász által kifejezzük.

Mikor elhalt testvérünk békésen elmerül természetes öntudatlanságába, mely megelőzi a mennyei glóriákba való ébredését, gyakran előfordul, hogy boldog álmaiból felébresztik a nemrég elhagyott földi élet élénk emlékezetére, ami megfelelő vibrációt és bajt okoz saját vágy-testében, s mindezt földi barátai szenvedélyes bánatának és kívánságainak köszönheti.

Jó volna, ha mindazok, akiknek társai náluknál hamarabb haltak meg, ezekből a kétségen kívüli tényekből megtanulnák, hogy barátaik iránti kötelességük bánatukat megfékezni, mely bármilyen természetes is, lényegében mégis önző. Nem mintha az okkultizmus azt tanítaná, hogy felejtsük el a halottakat! Sőt, ha szeretettel emlékezünk elhunyt barátainkról, és helyesen irányítjuk jókívánságainkat, akkor igazán értékes erővel látjuk el őket, mely sietteti haladásukat a közbeeső világon át a mennyországba. Aki pedig erejét gyászolásra vesztegeti, és visszasírja a halottat, nemcsak hiábavaló, hanem egyenesen káros dolgot művel. Nagyon helyes ösztön vezette a hindu vallást, hogy a shraddha ceremóniát írja elő, úgy, mint a katolikus egyház a halottakért való imádkozást.

De néha előfordul, hogy az elhalt az, aki a hátrahagyottaknak valami különleges üzenetet óhajt küldeni. Néha az ilyen üzenet fontos, mint például, amikor megmondja, hogy az elveszett végrendeletet hova rejtette, de gyakran egész haszontalannak tűnik. Bármi is legyen, kétségtelenül helyesebb, hogy az üzenetet átadhassa, minthogy folytonos töprengés az üzenet miatt állandóan visszahúzná tudatát a világi életbe, és megakadályozná, hogy magasabb szférákba tovább menjen. Ilyen esetben egy pszichikai képességű egyén vagy médium, aki által a halott beszélhet vagy írhat, igazi szolgálatot tehet számára.

Azt kérdezik: miért nem beszélhet vagy írhat médium nélkül? Az ok az, hogy többnyire az anyag csak olyan anyagra hathat, amely az alatta levő rendhez tartozik, és az elhunytnak most már nincs sűrűbb anyag a szervezetében, mint amiből asztrálteste áll. Ezért lehetetlen számára a levegő fizikai anyagát, vagy fizikai ceruzát megmozgatni, anélkül, hogy a közbeeső élő éteranyagból eszközt kölcsönözne, ami által akaratát átviheti egyik síkról a másikra. Ezt az anyagot nem kölcsönözheti akárkitől, mert rendesen az egyes princípiumok túl szorosan összefüggnek. A médiumságnak pedig az a lényege, hogy princípiumait könnyen el tudja választani, úgy hogy a médiumtól könnyen el lehet vonni a megnyilvánuláshoz szükséges anyagot, bármi is legyen az.

Aki nem talál médiumot, vagy nem tudja, hogyan kell használni, néha ügyetlen és helytelen kísérletet tesz, hogy önállóan üzengethessen. Akaraterejével az elemi lények értelmetlen munkáját indítja meg, és néha olyan céltalan jelenségeket sikerül előidézni, mint kődobást, harangzúgást stb. Gyakran előfordul, hogy ha pszichikai képességű ember vagy médium olyan házba megy, ahol ilyen dolgok történnek, akkor felderítheti, hogy mit akarhat az a lény, aki ezeket okozza, és így véget vethet a kellemetlen jelenségeknek. De ez nem mindig sikerül, mert az elemi erőket néha egészen másfajta okok indítják meg.

4. Az árnyék. Amikor a princípiumok teljesen szétváltak, akkor véget ér az egyén asztrális élete, és átmegy a mentális síkra. De mint amikor meghal a fizikai világban, hátrahagyja a fizikai testet, éppúgy hátrahagyja feloszló asztráltestét, amikor meghal az asztrális világ számára. Ha még életében megtisztította magát minden világi kívánságtól, és minden erejét az önzetlen szellemi aspirációkba ontotta, akkor az egó az egész alacsonyabb értelmet, melyet ebbe az inkarnációba belevitt, visszavonhatja magába. Ebben az esetben a test, amelyet az asztrális világban hátrahagy, csak holttest lesz, mint az elhagyott fizikai test, és akkor rögtön a következő csoportba mehet.

Még a kevésbé tökéletes ember is majdnem ugyanazt az eredményt érheti el, ha alacsonyabb vágyainak ereje zavartalanul lejárhat az asztrális világban. Az emberiség nagy része azonban csak csekély és felületes erőfeszítést tesz földi élete folyamán, hogy természetének alacsonyabb impulzusaitól megszabaduljon, ami által hosszas asztrális tartózkodásra kárhoztatja magát, és azonkívül alacsonyabb értelmének egy részét is elveszti.

Ez kétségtelenül a magasabb értelemnek az alacsonyabban való tükrözését anyagi módon fejezi ki, de meglehetős pontos fogalmat nyerünk arról, hogy mi is történik tényleg, ha elfogadjuk hipotézisként, hogy az értelmi princípium (manas) egy részét leküldi a fizikai élet alacsonyabb világába minden testöltés alkalmával, és elvárja, hogy az élet végén mindenféle tapasztalattal meggazdagodva ismét visszavonhassa. Az átlagember azonban rendesen siralmas módon rabszolgává hagyja magát tenni mindenféle alacsonyabb rendű kívánságok által úgy, hogy ennek az értelemnek egy részét beszövi a vágy-test. Mikor az asztrális élet végén elválnak, az értelmi testnek szinte el kell szakadnia, és lealacsonyított része a feloszló asztráltestben marad.

A test akkor az asztrális anyag részecskéiből áll, amelyekből az értelemtest részeinek nem sikerült kiszabadulniuk, mert mikor az ember átmegy a mennyországba, ezek a tapadó töredékek értelmének egy részén csüngenek, és magukkal rántják. Ezért a feloszló asztrális anyag minden színvonalán attól függ az anyag mennyiségaránya, hogy az értelem milyen mértékben vegyült bele az alacsonyabb szenvedélyekbe. Világos, hogy mivel az értelem nem tud útjában egyik síkról a másikra mindegyiknek az anyagától megszabadulni, az asztrális maradvány minden durvább fajta anyag jelenlétét mutatja, amellyel sikerült a kapcsolatot fenntartania.

Így jön létre az a fajta lény, amit „árnyék”-nak neveznek, mely semmiképpen sem azonos a való egyénnel, aki továbbment a mennyországba. Mindazonáltal nemcsak tökéletes hasonmása, hanem emlékezőtehetségével és minden kis ellenszenvével is bír, úgyhogy össze lehet téveszteni, mint ahogy szeánszokon gyakran előfordul, a való egyénnel. Nincs tudatában annak, hogy valakit megszemélyesít, mert ameddig értelme terjed, az egyénnek tartja magát. De képzeljük el az elhunyt barátainak ijedtségét és undorát, ha megtudnák, hogy csalatkoztak, mert az, akit társuknak hittek, csupán legalacsonyabb tulajdonságainak lélektelen tömkelege.

Az árnyék élettartama attól függ, hogy mennyi értelem élteti, de mivel ez az anyag is állandóan szétfoszlik, az intelligenciája mind kevesebb lesz, bár nagymennyiségű állati ravaszsággal bír, és még élete vége felé is képes médium által üzenni, azáltal, hogy a médiumtól ideiglenesen értelmet kölcsönöz. Természeténél fogva mindenféle rossz befolyás könnyen hat rá, és mert énjétől megvált, nincs benne semmi, ami magasabb befolyásra reagálhatna. A fekete mágusok alacsonyabb fajtája könnyen felhasználja különböző kisebb célokra. Ami mentális anyaggal bír, az lassanként feloszlik és visszatér saját síkjára, de nem egy egyéni értelemhez. Így az árnyék alig észlelhetően elfogy, míg a következő csoport tagjává válik.

5. A burok. Ez nem más, mint az asztrális holttest, bomlásának későbbi fokain, amikor az értelem minden részecskéje elhagyta. Minden öntudat és értelem nélkül passzívan sodródik az asztrális áramlatokban, mint felhő, melyet minden múló szellő más irányba terel. De még akkor is az élet torzképévé változtatható rövid időre, ha egy médium aurája közelébe jut. Ilyen körülmények közt szakasztott úgy néz ki, mint a személyiség, amely elhagyta, sőt még bizonyos mértékig utánozni tudja megszokott kifejezéseit, vagy kézírását is. Mindezt csupán a sejtek automatikus hatásaként teszi, melyek alkotják, s melyek bizonyos serkentés hatása alatt hajlandók azt a működést ismételni, melyhez leginkább hozzászoktak. Bármily mértékű értelem indítja az ilyen megnyilvánulást, az csupán a médiumtól vagy a „vezetőitől” kölcsönzött, és nem függ össze a valódi emberrel.

Még gyakrabban egészen másféleképpen éltetik, amit később fogok leírni. Még az a tulajdonsága is van, hogy vakon követi az olyan többnyire legalsóbb rendű vibrációkat, melyeket létének utóbbi idejében mint árnyék indított el. Ennek következtében olyan egyének, akikben rossz kívánságok vagy szenvedélyek uralkodnak, spiritiszta szeánszok látogatása alkalmával azt fogják tapasztalni, hogy szenvedélyeik az öntudatnélküli burkok által visszavetítve erősödtek.

Egy másik fajta holttestet is meg kell itt említeni, bár az ember halála utáni történetének korábbi fejezetéhez tartozik. Az ember fizikai testének halála után az asztrális jármű nemsokára átrendeződik, és az étertestet leveti, melyre lassú feloszlás vár, éppúgy, mint az asztrális burokra léte végén.

Ez az étertest nem úszkál céltalanul ide s tova, mint az előbb említett fajták, hanem az elenyésző fizikai testtől néhány méternyire marad, könnyen látható bárki számára, aki csak kissé is szenzitív, ez az oka a forgalomban levő legtöbb temetői kísértet történetének. Ha a pszichikai fejlettségű ember temető mellett jár, sok ilyen kékes-fehér ködalakot lát a sírok fölött lebegni, ahol fizikai testüket nemrégen hagyták. Ők is, mint sűrűbb hasonmásaik, a feloszlásnak különböző fokain állnak, úgyhogy nem nyújtanak kellemes látványt.

Ez a fajta burok is, mint a másik, egészen öntudatlan és értelem nélküli; és bár bizonyos körülmények közt ideiglenesen borzalmas formájú életre galvanizálható, ez csak a fekete varázslat legundokabb rítusa által történhet, melyről minél kevesebbet beszélünk, annál jobb.

Láthatjuk tehát, hogy az ember, amint a földi világból a mennyországba halad, fokozatosan levet három testet, melyet lassú feloszlásnak enged át: a sűrű fizikai testet, éterhasonmását és az asztrális járművet, melyek fokozatosan alkotórészeikre oszlanak, és anyagukat a természet bámulatos kémiája a megfelelő színvonalon újból használja.

6. A felélesztett burok. Ezt a lényt szigorúan véve egyáltalán nem lehet az emberiek közé beosztani, mert csak a külső ruhája, passzív, érzéknélküli héja, amely az ember tartozéka volt. Ami élettel, értelemmel, vággyal és akarattal bír, az mind az elemi lényé, amely élteti és az, bár valóban az ember gonosz gondolataiból származik, maga nem emberi. Ezért jobb, ha a mesterséges lények csoportjában beszélünk róla bővebben, mert természete és keletkezésének módja akkor érthetőbb lesz.

Itt csak annyit akarok róla említeni, hogy majdnem mindig rosszakaratú csábító démon, melynek rossz hatását csak erejének határoltsága korlátozza. Mint az ,,árnyékot”, ezt is gyakran használják a néger varázslók borzalmas céljaik elérésére.

7. Az öngyilkos, és a hirtelen halál áldozata. Könnyen érthető, hogy az, akit teljes erőben és egészségben erőszak vagy baleset hirtelen elszakít az élettől, az asztrális világban egész más körülmények közt találja magát, mint azok, akik végelgyengülésben vagy betegségben halnak meg. Az utóbbi esetben egész bizonyos, hogy a világi vágyak hatása az emberre elgyengült, és valószínűleg a legdurvább részecskék már kiküszöbölődtek. Így lehetséges, hogy az asztrális világnak a hatodik vagy ötödik síkján ébred öntudatra, vagy talán még annál is feljebb. Az ember princípiumai már lassanként előkészültek a válásra, ezért nem olyan nagy a megrázkódás.

A szerencsétlenül járt, vagy öngyilkos esetében ez az előkészítés nem történik meg, és a princípiumok visszavonulását találóan ahhoz hasonlították, amikor éretlen gyümölcsből tépik ki a magvát. Az asztrális anyag legdurvább részéből sok csüng még a személyiségen, amely ezáltal kénytelen a hetedik, vagyis legalacsonyabb síkon maradni. Már fent említettem, hogy ez nem éppen kellemes lakóhely, de nem mindenki számára egyformán. Azok az áldozatai a hirtelen halálnak, akiknek a földi élete tiszta és nemes volt, nem vonzódnak ehhez a síkhoz, és azért itt tartózkodásukat vagy „a teljes feledés boldog tudatlanságában töltik, vagy nyugodt szunnyadásban, mely tele rózsaszín álmokkal”.

Másrészt, akinek a földi élete alacsony, állatias, önző és érzékies volt, az teljes tudatában lesz annak, hogy mennyire nem kívánatos ez a régió, és lehetséges, hogy igen gonosz lénnyé fejlődik. Mindenféle rémes kívánságok által feltüzelve, melyeket már nem elégíthetnek ki, mert nincs fizikai testük, az ilyen emberek szenvedélyeiket médium, vagy más befolyásolható egyén által elégítik ki, és ördögien örülnek, hogy ha az asztrális világ minden káprázata segítségével sikerül másokat is ugyanazokba a kilengésekbe vezetni, melyek az ő számukra oly károsaknak bizonyultak.

„Ezeket a hinduk pisâchá-nak, a középkor írói incubusoknak és succubusoknak nevezik, ők az iszákosság és falánkság, kéj és zsugoriság, túlzott ravaszság, gonoszság és kegyetlenség démonai, akik áldozataikat szörnyű bűnökre csábítják és gyönyörködnek tetteik eredményében”. Ebből a csoportból származnak a kísértők, a keresztény irodalom ördögei, de az ő hatalmuk megtörik a tiszta lelkület és nemes cél előtt; mit sem tudnak kezdeni az olyan emberrel, aki előbb nem maga bátorította fel magában azokat a bűnöket, melyekre csábítani akarják.

Aki látnoki képességgel bír, gyakran láthatja ezeknek a szerencsétleneknek tömegeit mészárszékek, kocsmák, vagy még rosszabb hírű helyek körül, ahol durva befolyások találhatók, melyekben ők gyönyörködnek, és ahol olyan férfiakkal és nőkkel találkozhatnak, akik hozzájuk hasonlók és még fizikai testükben élnek. Az ilyen lény számára szörnyű szerencsétlenség, ha hasonlelkű médiummal találkozik, mert ez nemcsak borzasztó asztrális életét hosszabbítja meg lényegesen, hanem meg nem határolt időre megújítja erejét, mellyel rossz karmát teremthet. Ezáltal nemcsak legalacsonyabb rendű jellemet készít magának legközelebbi testöltésére, hanem azt is kockáztatja, hogy a birtokában levő értelmi erejének nagy részét elveszti. Ha elég szerencsés és nem találkozik befolyásolható egyénnel, aki által szenvedélyeit kielégítheti, akkor be nem teljesült kívánságai lassanként felemésztik önmagukat, és a szenvedés, mellyel ez a folyamat jár, nagyban elősegíti az elmúlt élet rossz karmájának lerovását.

Az öngyilkos helyzetét még az is bonyolultabbá teszi, hogy elhirtelenkedett tettével megnehezítette az egónak, hogy alacsonyabb részét visszavonja magába, ami által még különböző veszélyeknek teszi ki, de nem szabad elfelejteni, hogy az öngyilkosság vétke nagyon eltér körülményei szerint, Seneca vagy Szokratesz erkölcsileg feddhetetlen tettétől fokozatosan le a nyomorult öngyilkosig, aki eldobja életét, hogy megmeneküljön a gonoszságaiból származó következményektől. A halál utáni helyzetük is ennek megfelelően különbözik.

Megjegyzendő, hogy ez a csoport, valamint az árnyékok és a felelevenített burkok is kisebbfajta vámpíroknak nevezhetők, mert amikor arra alkalom adódik, azzal hosszabbítják meg létüket, hogy a befolyásolható emberi lények életerejét elvonják. Ez az oka annak, hogy miért olyan fáradt néha a médium és a szeánsz látogatói utólagosan. Aki az okkultizmust tanulmányozza, az megtanulja, hogyan kell támadásaiktól védekezni, de enélkül a tudás nélkül nehéz megakadályozni annak, aki az ilyen lények útjába kerül, hogy többé-kevésbé hozzájárulásra ne kényszerítsék.

8. A vámpír és ember farkas. E két még rettentőbb, de szerencsére ritka lehetőséget kell említeni, mely bár sok tekintetben nagyon eltér egymástól, egy csoportba tartozik, mert közös tulajdonságuk a földöntúli borzalom és végtelen ritkaságuk. Ez utóbbi talán onnan származik, hogy ezek valójában régebbi fajok hagyatékai, csúf és visszataszító maradványok egy olyan korból, amikor az ember és környezete sok tekintetben nem az volt, ami ma.

Nekünk, akik az ötödik gyökérfajhoz tartozunk, annyira fejlettnek kellene lennünk, hogy az ilyen szörnyű sors lehetetlen legyen számunkra, és majdnem ott is tartunk már, hogy ezeket a szörnyű lényeket középkorbeli meséknek tekintjük. Azonban még most is előfordulnak néha, főleg olyan országokban, ahol sok a negyedik fajbeli vér. A róluk szóló népies mesék valószínűleg sokszor igen túlzottak, de mindazonáltal van ezeknek a Kelet-Európában parasztoknál szájról-szájra járó borzongató történeteknek valami rettentő komoly hátterük. Ezeknek a fő jellemvonásai már nagyon ismertek; tipikus vámpírtörténet Sheridan „Carmillá”-ja és Stoker „Draculá”-ja, bár ezek csak regények.

Az okkult irodalom olvasói tudják, hogy lehetséges olyan aljas, önző, gonosz és állatias életet élni, hogy az ember egész alacsonyabb értelmét behálózzák vágyai, és végül elválasztják magasabb énjében rejlő szellemi forrásától. Úgy látszik, némely tanulmányozó azt hiszi, hogy ez egész mindennapos esemény, és tucatjával találkozunk ilyen léleknélküli emberekkel, de ez szerencsére nem úgy van. Az embernek az önzetlenség vagy szellemiség minden szikráját el kellene nyomnia magában, hogy olyan gonoszságra tegyen szert, amely által egész személyiségét elveszthesse, és a visszamaradó egyéniség fejlődését gyengítse; az ilyen emberben nincs már semmi, ami őt megválthatná. Emlékezzünk, hogy még a legrosszabb gonosztevőben is találhatunk valamit, ami nem egészen rossz, érthetjük tehát, hogy az egójuk által elhagyott személyiségek elenyésző kisebbséget képeznek. De bármilyen kis számban is, mégis léteznek, és soraikból származnak a még ritkábban található vámpírok.

Az elveszett lény halála után nemsokára képtelen az asztrális világban maradni, és a rejtélyes „nyolcadik szféra” ellenállhatatlanul vonzza. Oda is kerül teljes öntudattal, mert ez a neki való hely, és olyan tapasztalatok után, melyeket inkább nem írunk le, lassanként feloszlik. Ha azonban öngyilkosság, vagy hirtelen halál által halt meg, akkor bizonyos körülmények közt, különösen ha értett a fekete varázslathoz, meggátolhatja, hogy élő halottá váljon azáltal, hogy nyomorult vámpírrá lesz, ami nem kevésbé visszataszító.

Mivel a nyolcadik szféra csak akkor tarthat rá igényt, amikor teste már meghalt, ő azáltal tartja testét kataleptikus transzfélében, hogy más emberi lények vérét kiszívja félig materializált részével, és így nagybani gyilkolás által elhalasztja sorsát, melytől végül is nem menekülhet. A népszerű „babona” egész helyesen azt az orvosságot ajánlja, mint a legkönnyebbet és legcélszerűbbet, hogy az illetőt exhumálni kell és elégetni, ami által megfosztják támadási eszközeitől. Mikor a sírt felbontják, az ilyen esetekben a holttest egész friss és egészséges, a koporsó pedig vérrel van tele. Az olyan országokban, ahol a holttesteket el szokták hamvasztani, az ilyen fajta vámpirizmus természetesen nem lehetséges.

Az emberfarkas, bár éppilyen szörnyű, kissé másfajta karma következménye, és talán inkább az asztrális világ élő lakói közé kellene számítanunk, mert mindig az ember életében nyilvánul meg először ilyen alakban. Ehhez mindenképpen legalább annyira kell a varázslathoz érteni, hogy az asztráltestet ki tudja vetíteni az illető.

Amikor egy egészen kegyetlen és állatias ember teszi ezt, akkor bizonyos körülmények közt más asztrális lények megragadják és materializálják, nem az emberi formájában, hanem valami vadállat, rendesen farkas alakjában, melyben azután végigvadássza a környéket, és nemcsak állatokat, hanem embereket is megöl, hogy vérszomját kielégítse, és a gonoszokét is, akik őt hajtják.

Ebben az esetben, mint minden rendes materializációnál, minden seb, melyet az állati formán ütnek, reperkusszió által az emberi formán mutatkozik. A fizikai test halála után az asztráltest (mely valószínűleg tovább is ugyanabban az alakban jelenik meg) kevésbé sebezhető. De akkor kevésbé veszélyes is, hacsak nem találkozik alkalmas befolyásolható egyénnel, aki által materializálódhat. Az ilyen megnyilvánulásban valószínűleg sok az étertestből, és talán még a fizikai test gáznemű és folyékony anyagából merített anyag. Úgy látszik, mindkét esetben sokkal messzebbre tud ez az asztráltest a fizikaitól eltávolodni, mint máskülönben lehetséges olyan jármű számára, amely bizonyos mennyiségű éteranyagot tartalmaz.

Korunkban az ilyesmit gúnyosan a tudatlan parasztok buta babonájának szokták nevezni, de aki az okkultizmust gondosan tanulmányozza, rá fog jönni, hogy mint a fenti esetekben is, sokszor a látszólag értelmetlen jelenségek mögött a természet homályos és elfelejtett valóságai rejlenek, és jól teszi, ha éppoly elővigyázatos az elfogadásban, mint a visszautasításban. Aki az asztrális világot akarja felkutatni, nem kell, hogy az ilyen kellemetlen teremtésektől féljen, mert, mint már említettem, most már nagyon ritkák, és az idő folyamán számuk szerencsére fogy. Mindenesetre többnyire csak fizikai testük közvetlen szomszédságában szoktak maradni, természetük anyagiasságánál fogva.

9. A szürke világ lakója. Már megmagyaráztam, hogy a vámpír és emberfarkas idejüket múlták, hogy egy régebbi gyökérfaj fejlődéséhez tartoztak, és mi már ezen a különleges megnyilvánulási formán túlfejlődtünk. De az a fajta ember még köztünk van, aki kétségbeesetten csüng fizikai életén, mert nincs bizonysága semmi más életről. Erősen anyagi volt fizikai életében, és azon túl nincs semmi sejtelme, semmiféle elképzelései, úgyhogy őrült félelem vesz erőt rajta, mikor meg kell válnia tőle.

Előfordul, hogy az ilyen emberek vadul igyekeznek a fizikai élettel valami kapcsolatot visszaszerezni. Ez legtöbbjüknek nem sikerül, lassanként abbahagyják a küzdelmet, és akkor rögtön elvesztik öntudatukat, majd nemsokára felébrednek az asztrális világban. De azoknak, akik elég erősek, egy időre sikerül csak részleges kapcsolatot is létesíteni étertestük maradványaival, sőt néha még fizikai testük részecskéivel is, melyekhez makacsul ragaszkodnak.

Azt mondhatjuk, hogy a halál definíciója a fizikai test teljes és végleges elválása az éteri hasonmásától, vagy más szóval: a fizikai test feloszlása azáltal, hogy az éterrész visszavonul az alacsonyabb részből. Amíg ez a kapocs fennáll, előfordulhat a katalepszia, transz vagy narkózis esete; ha ez az összeköttetés végleg megszűnik, akkor beáll a halál.

Amikor az ember visszavonul halálakor a sűrűbb testéből, magával viszi ennek a testnek éteri részét, de ez az éteranyag önmagában nem tökéletes jármű, hanem csak egyiknek a része. Ezért, amíg éteranyag csüng az emberen, addig sem az egyik, sem a másik síkon nem lehet. Fizikai érzékszerveit elvesztette, és az asztráltestét nem használhatja, mert még az éteranyag felhőjébe van burkolva. Egy ideig egy nyugtalan és kényelmetlen szürke világban vándorol tehetetlenül, amelyben sem a fizikai, sem az asztrális eseményeket nem láthatja tisztán, csupán néha egy-egy pillanatra, mintegy sűrű ködön át.

Nincs semmi ok, amely bárki számára ezt a kellemetlenséget és szenvedést szükségessé tenné, de az ember attól fél, hogy ha elereszti öntudatának fonalát, akkor örökre elveszíti és megsemmisülhetne, ezért kétségbeesetten kapaszkodik a maradványba. Idővel el kell, hogy engedje, mert az éteri hasonmása feloszlik, és a lakója egész boldogan belép a teljesebb és tágabb életbe.

Ilyen emberek néha kétségbeesetten, sőt jajgatva sodródnak az asztrális világban. Egyike a legnehezebb feladatoknak, nekik segíteni és meggyőzni őket arról, hogy nem kell mást tenniük, mint félelmüket elfelejteni, és merevségüket meglazítani, és akkor maguktól elmerülnek a vágyva várt békébe és feledésbe. Úgy látszik, úgy tekintik az ilyen tanácsot, mint a hajótörött, akinek a parttól távol azt parancsolják, hogy engedje el a deszkát, amelybe kapaszkodik, és bízza magát a viharos tengerre.

10. A fekete mágus vagy tanítványa. Ez az egyén az elhunytak második csoportjának felel meg az ellenkező póluson, vagyis a tanítványnak, aki itt vár az újraszületésre. De ebben az esetben ahelyett, hogy engedélyt kérne az előmenetelnek ily szokatlan módjára, az ember varázslat által szembeszáll a fejlődés természetes törvényének, néha igen borzasztó módon.

Könnyű volna ezt a csoportot különböző alosztályokra osztani, aszerint, hogy mi a céljuk, módszerük és életük hossza ezen a síkon, de ők nem vonzó tárgyai a tanulmánynak, és aki az okkultizmust tanulmányozza, csak azt akarja tudni, hogy miként lehet őket elkerülni. Csak annyit kell még megemlíteni, hogy minden ilyen emberi lény mások rovására hosszabbítja meg életét a természetes határokon túl azáltal, hogy valaki másnak az életét valami módon felszívja.

folytatás