Arnold Toynbee: A vallás, ahogyan a történész látja (3)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

10. A vallásos intézmények bálványozása

,,Amikor valaki meghallgatja Isten Országának igéjét, de meg nem szívleli, eljön a gonosz és elragadja, amit szívébe vetettek.'' - Mt 13,19

Az első két fejezetben láttuk, hogy egy vallás szerencsétlen következményekkel téríthető el útjából azzal, hogy valamilyen másfajtájú intézménnyel kerül kapcsolatba. Azonban semmiféle helytelen fordulat, ami valamely külső erővel, vagy hatalommal való kapcsolat miatt következett be, nem lehet olyan fonák és végzetes, mint az, ha hagyja magát ,,elcsábítani attól, ami belül hamis''. (Meredeth, G., Modern Love, 13.). Minden élőlényben az összes bűnök legrosszabbika az, ha bálványozza önmagát vagy saját művét. Ez minden bűnök legrosszbbika, mivel a legnagyobb erkölcsi és értelmi lázadás, amit egy teremtmény elkövethet a maga valódi alárendelt helyzete ellen, amelyben Istennel, az Abszolút Létezéssel áll, és azért is, mert ez nyit ajtót minden más egyéb bűnnek. Ezt a fő bűnt követték el, a fejlettebb vallások követői akkor, amikor bálványozták saját vallási intézményeiket, az önbálványozás pedig minden fejlettebb vallásban, főleg pedig a zsidó eredetűekben, azt igényli, hogy egyedülálló és megfellebbezhetetlen legyen, ellentmondást nem tűrő kizárólagossággal, ami megtiltja a véleményeltérést, sőt még a vitát is.

Ama kisszámú emberi lény közül, akiket az utókor az utóbbi öt-hatezer éven belül tisztelt és imádott, hála annak, hogy ezt ebben az időszakban lehetővé tette az írásos feljegyzés és annak megmaradása, a legmesszebbre ható és legszélesebbre terjedő hírnevet a fejlettebb vallások és a filozófiai iskolák alapítói érték el. Az őket túlélő követőik között erős törekvés irányult arra, hogy kanonizálják őket, mint egyetlen és megfellebbezhetetlen tekintélyeket, és ezt a kanonizációt istenítéssel igazolják. A filozófiai iskolák alapítóinak istenítése különösen figyelemreméltó, mert filozófiájuk, kiművelt, túlfinomult, racionalista, kritikai érzékű, kiábrándult társadalmi környezetben fejlődhetnek csak ki, ahol a priori az lenne elvárható, hogy az nem alkalmas és nem fogékony a túlzásra és a babonára. Mégis, mind Sziddhárta Gautamát, mind Epicurost - talán azért mert mindkettő tagadótételekben közölte tanítását, ami összhangban állt közönségük lelki alkatával - gyakorlatilag istenítették költőik. Epicurost egyenesen ,,megváltónak'' címezte és ,,istennek'' nevezte Lucretius. (Lucretius, De Rerum Natura, V. könyv, 11,7-12). Gautamát ,,a Buddhának'' (a Megvilágosodott Létező) nevezték, híveinek az az érzése, hogy ember feletti személyiség volt, egy sereg születési történetben jutott kifejezésre - komikus jelentőségű csodálatos eseményként állítva be születését - amit hasonlóképp hozzákapcsoltak Platónhoz, Augustushoz, és a négy evangélium közül kettőben Jézushoz is. Ha filozófiai iskolák haláluk utáni nimbusza kiállta a tűzpróbát követőik emlékezetében, nem csoda ha ugyanezen a megdicsőülésen átestek fejlettebb vallások alapítói is. A filozófusokkal ellentétben fejlődtek ki, amelyben az uralkodó lelki atmoszféra ugyanaz volt, mint a költészeté és a prófétai látomásé, nem pedig a tudományé és a metafizikáé, és ahol ennek következtében, nem volt akadálya a tisztelet és imádás érzelmeinek.

Sőt, a legutolsó próféta, Mohamed, aki a legvilágosabb történelmi fényben él és aki soha nem lépett fel az emberfeletti mivolt igényével, nem csupán azért, mert ő volt a legkésőbbi próféta, hanem azért is, mert ő volt az egyáltalában lehetséges utolsó. És még ő is azt igényelte, hogy kinyilatkoztatásait az Istentől kapta, Gábriel arkangyal közvetítésével, és hogy a hatalom éjszakáján a mennybe emelkedett, és a hetedik mennyországban Isten színe elé bocsáttatott. Zarathustra, - aki Mohamedhez hasonlóan sohasem igényelte a maga számára, hogy több legyen, mint egy ember - visszamenőleg megdicsőült követői szemében, amikor azt kezdték hinni, miszerint Zarathustra magjából az idők végén egy emberfeletti megváltó, Saoshyant kell, hogy szülessék. A Názáreti Jézust hívei azonosították a Messiással (a görögben ,,a Krisztus'', vagyis az (ér) Felkent (Királya)), akit a zsidók úgy vártak, mint Dávid magjából az idők végén születendőt; Júdeában más vezetőket is azonosítottak követőik Jézus előtt és után is, a Messiással, akárcsak Jézust - például Simon Makkabeust a Kr. előtti második században a Bar Kochbát (,,Csillag fia'') a keresztény időszámítás második századában. A Zsidó koncepció szerint a Messiás emberi király, akit mint valami Hazmoneus uralkodott Istennek kell küldeni és sugalmazni, anélkül, hogy ő maga is isten lenn. A keresztények Jézusban nemcsak Isten helytartóját, hanem Fiát látták, s továbbmenve egyenlőnek kiáltották ki Őt az Atyaistennel és a Szentlélekkel, mint a három személyben egy Isten három személyének egyikét. ,,Alapítótoknak ilyen istenítésében egyházatokat, s végső soron önmagatokat istenítitek'' - ezt a megjegyzést hallhatják a keresztények a zsidók és a mohamedánok ajkáról. Ezek a kritikák azonban hallgatólagosan saját vallásaik felé is jelenthetnek óvást Mert, akár istennek hiszik egy fejlettebb vallás alapítóját, akár nem, emberfeletti tekintéllyel ruházzák fel, és úgy tartják, hogy e világról való távozása után át kell vinni róla ugyanezt a tekintélyt hagyatékának valamilyen örökérvényű letéteményére.

Ezzel az örökérvényű tekintélyével felruházhatnak egy élő testületet vagy egy kanonizált szentírást, és ha élő testületet ruháznak fel vele, akkor ez is lehet kizárólagos, vagy kettősen megosztott. Lehet szervezetlen testület, mint amilyen a zsidó és az iszlám törvénytudóké, akik úgy egészítik ki soraikat, hogy a náluk inaskodók közül választanak új tagokat, vagy amilyen a drahhmanoké, akiket a születésük képesít a vallásos szertartások hatékony végzésére. De lehet szervezett papság amilyen az öröklődésen alapuló izraelita papoké és levitáké, vagy a méd mágusoké, akik Zarathustra vallási örökségét vették birtokukba. Az élő testületnek ez a két típusa kombinálódhat is, mint a római katolikus egyházban, amelyben a papság, akárcsak a zsidó és a zoroaszteri papság szervezett hierarchia (bár mindkettőtől különbözik abban, hogy nem öröklődéses), de a tekintély legfőbb forrása a hierarchia feje, aki egyetértésben jár el az egyetemes zsinat atyáival, akiknek hatalma megfelel a zsidó és iszlám tudósokénak.

Az örökérvű tekintély másik módja az, amelyik egy kanonikus szentíráson alapszik. A fejlettebb vallások mindegyike irodalmilag művelt társadalomban született, így tehát mindegyiknek voltak szentkönyvei abból a célból, hogy alapítóik szavait és tetteit hitelesen megörökítsék, és így ha egy fejlettebb vallás hívei fellázadtak az élő testület tekintélye ellen, lehetett hivatkozni a szentírás tekintélyére, mind az alapítók hagyatékának másik őrzőjére. Irányvonaluk szerint a szentírás és nem a papság, vagy a tudósok képviselik az alapítók végső, örökérvényű tekintélyét és így az egyház mindenegyes tagjának joga van egyénileg a saját felelősségére értelmezni a maga számára az írott orákulumot. Talán a protestáns nyugati kereszténység az egyetlen összes fejlettebb vallás kövül, amelyikben a legtudatosabban és a leghatározottabban tulajdonítják a papság helyett egy könyvnek a tekintélyt. A nikhizmus - amelyben a Granthot gyakorlatilag istenítették - volt talán az a vallás, amelyben egy könyv bálványozásában a legmesszebbre mentek. Nincs olyan fejlettebb vallás, amelyben a tekintély említett két letéteményese ne legyen megtalálható egymás mellett, bár viszonylagos fontosságuk erősen változott az egyes vallásokban. A protestáns nyugati kereszténységnek és az iszlámnak sohasem sikerült működnie a vallás hivatásos szolgái nélkül, másrészt pedig a római katolikus nyugati kereszténység és a hinduizmus sohasem ment el oly messzire, hogy hivatalosan hatályon kívül helyezze a szentírás tekintélyét, ha mégoly széleskörű is volt az a lehetőség, amit a papságnak nyújthattak a laikusok felé irányuló szentírás-magyarázatban. A judaizmus és a kereszténység története mutatja, hogy a tekintély, amellyel a szentírást felruházzák, alkalmas arra, hogy túlélje az élő testületre ráruházott tekintélyt. Jóllehet egy olyan gyengeségben szenved a tekintélyjellegű írás, amitől mentes egy tekintélyjellegű testület. Sokkal korlátozottabb ugyanis az a lehetőség, hogy egy írott szöveget újra értelmezzünk, amikor azt be akarjuk illeszteni a változatlan emberi természet örökösen változó szituációiba, mint egy hierarchikus, vagy egy olyan testület lehetősége az íratlan tanítás újraértelmezésében, amelyik testület a Szentlélektől - aki mint a szél ,,ott fú, ahol akar'' (Jn 3,8) - sugalmazott tudásokból és atyákból áll.

A fejlettebb vallások egocentrikus egyeduralmi és tévedhetetlenségi igényei számára szentesítést jelentett az a tekintély, amelyet egy szentírás, vagy élő testület, vagy mindkettő élvezett az alapító szellemi hagyatékának letéteményeseként, bár ezek az igények kihívásnak voltak kitéve. Egyik kihívás feléjük a történés szempontja: más a magyarázata az Univerzumnak, mint egy személytelen törvénytől irányított ciklikus mozgásnak a ritmusa, más mint egy értelemtől s akarattól kormányzott vissza nem térő mozgásé, és ismét más egy olyan társaság folytonos életbenmaradásának, amelyik követelően igényli a szükségszerűen kizárólagos kiváltságot ahhoz, hogy az egyetlen és végleges kinyilatkoztatás befogadója és továbbadója legyen. Ezek a különböző kihívások a fejlettebb vallások önbálványozási igényeit félelmetes össztűz alá veszik, és ebben a harcban mindegyik löveg megéri, hogy szemügyre vegyük.

A történész szempontja egy tudatos és határozott törekvés eredménye abba az irányba, hogy kitörjön abból az egocentrumból, amely minden élőlénnyel veleszületett. Ennek a törekvésnek igénye közös minden iskola történészénél, és lehetetlen lenne bármelyik iskolához tartozni egy olyan történésznek, aki képtelen lenne arra, hogy véghezvigye a tárgyilagosságnak és újraértékelésnek ezt az önmagát felülmúló hőstettét. A történész szemében tehát a fejlettebb vallások igénye kizárólagosságra és csalhatatlanságra egy csaknem szentségtörő proklamációnak fog feltűnni, amelyik határozott visszatérést hirdet az egocentrizmushoz, ami pedig az eredeti bűn fémjelét viseli magán.

A történész szempontjával ugyan nem összeegyeztethetetlen az a hit, hogy Isten kinyilatkoztatta magát az embernek abból a célból, hogy segítse őt egy olyan lelki üdvösség elnyerésében, ami különben elérhetetlen lenne az ember önerejével, és a történész számára a priori gyanús lesz ennek a tételnek olyan megfogalmazása, ami azon az állításon alapszik, hogy a kizárólagos és végleges kinyilatkoztatást adott Isten az én népemnek, az én időmben, az én bolygómon, amelyik az én napom körül forog és az én galaxisomban. Ha ilyen egocentrikusan értelmezik azt a tételt, hogy Isten kinyilatkoztatta magát az ő teremtményeinek, akkor a történész fölfedezi, hogy kilóg az ördög lólába. Mert nincs logikai összefüggés aközött a hit között, hogy Isten kiválasztott egy teremtményt kinyilatkoztatása hordozójaként és az történetesen én magam vagyok, és hogy ez a kizárólagosan nekem adott kinyilatkoztatás egyetlen és *.

Nem logikus egy zsidónak felróni ezt a hitét, összhangban a valószínűség elméletével, hogy ha van ,,választott nép'', akkor az nem Izrael, hanem mondjuk a kínai, vagy valamelyik emberi lénynek a földön, hogy ha van ,,választott nép'', akkor az nem Homo Terricola, hanem Mara-lakó. Ha egy történész eljut oda, hogy azt a hitet, miszerint Isten kiválasztott valamely népet arra, hogy befogadja kinyilatkoztatását, nagyon ésszerű módon nem egocentrikusan alkalmazza, akkor ez az önzetlen eredmény komoly ok lehet arra, hogy nagyon komolyan és szimpatizáns módján kutassa azt. Bár, jóllehet nincs szükségszerű logikai kapcsolat, de természetesen nagyon kényszerítő lélektani kapcsolat van e két tétel között, hogy ,,Isten kinyilatkoztatta önmagát'' és ,,Isten kizárólag nekem nyilatkoztatta ki önmagát''. Mert valóban nagyon nehéz lehet az, hogyha egy konkrét egyház tagjai aláírják azt az általános tételt, amely szerint hisznek abban, hogy Isten kinyilatkoztatja magát teremtményeinek, ugyanakkor ne törekedjenek ennek a tételnek részleges alkalmazására olymódon, hogy ők játsszák Isten ,,választott népének'' szerepét.

Ha valaki ciklikus mozgásként értelmezi az universum ritmusát, amit egy személytelen törvény kormányoz, akkor megengedi Isten végtelen és egymást követő reinkarnációinak sorozatát, ezek a reinkarnálódott istenek teremtményeiknek egymást követő ciklusokban hoznak kinyilatkoztatást és megváltást, de a megismétlődésnek ez a lehetősége összeegyeztethetetlen azzal a dogmával, hogy Istennek egyetlen és végleges jellegű megtestesülése volt vagy lesz. A reinkarnációk tana jellemző mind a mahayana buddhizmusra, mind az utó-buddhista buddhizmusra. A mahayanában Buddha nemcsak emberfeletti, de szuper-isteni lénnyé is magasztosult. De Siddartha Gauthamának, az indiai filozófia hinayana iskoláját cirka 500-ban Kr. előtt alapító történeti személyiségnek emberi egyediségével kellett fizetnie azért, hogy az istenek fölébe emelkedett. A mahayanában egy reinkarnációvá fokozták le - mégpedig nem is a legjelentősebbé és legerősebbé - a buddhaság reinkarnációinak sorozatában az egymás követő világokban, amelyek ,,örökké forognak, teremtésüktől pusztulásukig hasonlóan egy folyó buborékaihoz, gyöngyözve, azért pukkanva, elfolyva.''^[18]

Az universum ritmusának ciklikus értelmezése összeegyeztethetetlen azzal a zsidó hittel, hogy létezik egy olyan csúcspont a tér-időben, amelyben Isten ,,választott'' népének kizárólagos és végeleges igazolást fog adni (a nem-cionista judaizmus szerint), vagy már adott is a (cionista judaizmus, a kereszténység és az iszlám szerint). Egy indiai vagy egy hellénista filozófus szemében ennek a hitnek nem-cionista zsidó változata létezhet a legkevésbé elbizakodottnak, mivel ez a változat a Messiás eljövetelét és Milléniumának megalapítását elodázza egy jövendő időpontra, ami eltolható egy végtelenül távoli jövendőbe.

De mit tud kezdeni a filozófus a zsidó hit keresztény-muszlim-cionista változatával, amelyik azt tanítja, hogy a tér-idő csúcspontja már bekövetkezett a múltban: Mohamed a legutolsó próféta, Jézus az egyetlen megtestesült Istennek, Izrael visszatérése Erec Izraelbe fait accompli?

A judaizmus keresztény és muszlim tanítványai, vagyis azok az iskolái a judaizmusnak, amelyek azt hiszik, hogy a csúcspontot már elérték, a szidó hitet annak ad abszurdum vitt redukciójával támadták. Ha történelem értelme és beteljesülése a Messiás eljövetelében található meg, akkor azoknak a szidóknak, akik elismerték Simon Makkabeus messiás-igényét, ezt a csúcsot Nagy Sándor birodalma Seleucida utódállamának rövidéletű Hasmonesus utódállamában kellet látniok, amikor az 142-ben Kr. e. Júdea dombvidékén megalapították. Ha a történelem értelme és beteljesülése Izrael népének Erec Izraelbe való visszatérésében található meg, akkor a cionisták ezt a csúcsot Izrael államának újjáalakulásában láthatják ismét, fegyveres erővel a második világháború után. De ki láthatná komolyan ebben a két viharos és ellentmondásos politikai eseményben az univerzum raison d'étrét? Igaz, hogy egy kevésbé evilági és örökebb isteni szándékot vesz fel a kereszténység és az iszlám, minthogy azonban a kizárólagosság és a tévedhetetlenség keresztény-muszlim igénye a zsidóságtól származik, a zsidó igényre vonatkozó feductio ad absurdum érvényes a keresztény-muszlim igényre is.

Az univerzum ritmusának olyan értelmezése, hogy az értelemtől és Akarattól vezérelt nem-visszatérő mozgás, az egyetemesség és véglegesség igényével szembeni legáthatóbb kihívás, minthogy ez egy olyan kihívás a zsidó igénnyel szemben, amelyik magából a zsidó Weltanschauung-ból indul ki. Igaz, hogy egy mindenható Istennek, aki arra készült, hogy kinyilatkoztassa önmagát teremtményeinek, és az üdvözítés eszközeit a számukra elérhető kereteken belül helyezte el, hatalmában lehetett, hogy tervét egyedülálló és végleges tettel vigye keresztül a tér-idő egyetlen pontjában, továbbá hogy kiemeljen egyetlen emberi közösséget - Izraelt, vagy Judát, vagy a zoroaszteri, a keresztény vagy az iszlám egyházat arra, hogy kegyelmének speciális végrehajtója legyen. Így ez a monotheista Weltanschauung, nem úgy mint egy ciklikus, a priori nem összeegyeztethetetlen a kizárólagosság és véglegesség igényével. Mármost, ha ez az igény ténylegesen nem is összeegyeztethetetlen a teológiával, de határozottan nem fér össze vele, mert ha valaki hiszi is, hogy Istennek van ilyen hatalma, egyidejűleg nehéz abban hinni, hogy ő akarja is használni ily módon ezt a hatalmát.

Valóban nehéz elképzelni, hogy Isten, akinek értelme és akarata az Univerzum egész menetét kormányozza, ezt szeszélyesen cselekedve vigye végbe. Nagyon bizonyíthatatlannak tűnhet fel, hogy ő éppen engem és az én népemet emelné ki prófétájává vagy ,,választott népévé''. Egy ilyesféle elképzelésem nemcsak hogy igaznak nem látszhat, hanem még inkább a velem született egocentrizmusból fakadó hallucinációnak is. És az is nehezen látszhat hihetőbbnek, hogy az Isten egy másik egyetlen prófétát és egyetlen népet választott ki célja kizárólagos és végleges eszközéül. Minden ilyesféle elképzelés összeegyeztethetetlennek látszhat egy olyan Isten fogalmával, akinek gondolatai és tervei, ex hypothesi, végtelenül nagyobbak teremtése egészénél, és a fortiori nagyobb mindenegyes teremtményénél és mindenegyes tér-időben lévő pontnál. Nem megalomániától megszállott-e bármely teremtmény, amikor azt képzeli, hogy Isten egy kinyilatkoztatásban közölhette önmagát egy vagy több teremtményével, vagy még elképesztőbb módon a tér-idő egy meghatározott pontján velük kötött szövetségben teremtményei történetében csúcsponttá teszi ezt az övéivel való sajátos találkozást?

Egy olyan csoport állandó fennmaradása, amelyik azt a privilégiumot igényli, hogy egy kizárólagos és végleges kinyilatkoztatás befogadója és továbbadója legyen, kihívás minden más hasonló igénylő felé, mert ez a privilégium, ha egyszer megadatott, szükségszerűen kizárólagos jellegű. Ezek közül az abszolút igények közül csak egyetlen egy lehet érvényes, ha egyáltalában van közülük valamelyiknek érvényessége. Azt lehetne várni, hogy az érvényes igénynek, ha egyáltalában egy érvényes lehetne, legfőbb próbája az lenne, hogy elnyeri az egész emberiség egyetemes elismerését és hozzájárulását a vetélytársakkal lefolytatott versenyben, valamint megcáfolja és elveti a riválisok hamisnak bizonyult igényét, és a terepen valaha is fellelhető igénylők ténylegesen kiesnek a versenyből. Az összes mai civilizáció kiszórta mind a filozófiákat, csak kettő - a konfucianizmus és a buddhizmus hinayana iskolája - van még most is a mezőnyben. Epikureizmus, sztoicizmus, valamint a kínai filozófia törvénytudós és mohista iskolája már kimúlt a hinayana pedig nem élhet tovább, hacsak nem halad előre abban az irányban, hogy a mahayanához hasonlóan, filozófiából vallássá alakuljon át. Az összes fejlettebb vallásból, amelyek egykor versengtek egymással a hellénista világban, már csak hat van manapság a mezőnyben. Él még a zoroasztrianizmus, a judaizmus, a kereszténység, az iszlám a mahayana és a hinduizmus, de Mithras, Cybele, Isis és Jupiter Dolichenus imádása már a múlté, eltekintve attól, amit elkerülhetetlenül felvettek belőlük a kereszténységbe. Jelenleg tehát két filozófiánk és hat fejlettebb vallásunk van - összesen nyolc hit és életút - amelyek még a mezőnyben vannak, mintegy 2.500 esztendővel azután, hogy a legrégibb filozófiák megjelentek.

Nem kétséges, hogy 2.500 esztendő nem nagyon hosszú idő egy időskálán, kevesebb mint a fele a mai civilizációk életkorának, és csak 240-ed, vagy esetleg csak 400-ad része a mai emberfajta életkorának. Másrészt kétezer-ötszáz év mégiscsak jelentős időtáv, összehasonlítva azoknak a filozófiáknak és fejlettebb vallásoknak az élettartamával, amelyek már kiestek a futamból. Ebből a szempontból mind a nyolc túlélő hit figyelemreméltó megmaradási képességet mutatott fel, amit elismerve feltételezhetjük, hogy ez a nyolc túlélő hasonlítani fog egymáshoz abban, hogy egymás mellett, ugyanabban az egyetemességben folytatják életüket. Azonban, minél tovább élnek majd egymás mellett, annál nyilvánvalóbbá lesz, hogy koegzisztenciájuk ténye küzdeni fog a kizárólagosság és tévedhetetlenség igényének elfogadása ellen, ami ellentmondásban áll a hét másik kortárs azonos igényével.

Megfontolva, hogy milyen számos és milyen ijesztő ellenvetések igazolódtak ezzel az igénnyel szemben, hogyan magyarázhatjuk mégis az egyes túlélő, fejlettebb vallások kitartását abban, hogy saját igényeiket bizonygassák, valamint a túlélő kortársak igényét cáfolják. Úgy tűnik, hogy ennek a törekvésnek és a továbbélésnek magyarázata részben szociológiai, részben pszichológiai.

Az igény további fenntartásának szociológiai magyarázata talán azokban az emberi körülményekben található, amelyekben a fejlettebb vallások keletkeztek. Olyan szociális környezetben jelentek meg, amelyben a kiábrándultság és a szenvedés kiváltotta a menekülés új reménysége utáni vágyakozást, ahol a helyi jellegű emberi közösségek imádásának kudarca lelki vákuumot hagyott maga után, amelyben a másik, mesterségesen előmozdított alternatíva, az egyetemes emberi közösség imádása hidegen hagyta az alattvalók szívét, és ebben a miliőben a fejlettebb vallások közötti versengés azért a célért, hogy a lelki vákuumot betöltsék, nagyon kemény volt. A fejlettebb vallások versengése egymással ebben az arénában elkerülhetetlen kísértést jelentett egymással rivalizáló igényeik felfokozására.

Ami az igény további fennmaradásának pszichológiai magyarázatát illeti, az talán abban az emberi szükségérzetben található, hogy meneküljön attól a nyomasztó felelősségtől, amit az önmaga felől történő döntés jelent. Úgy tűnhet fel, mintha ettől a tehertől azzal lehetne szabadulni, hogy valaki saját akaratát és értelmét aláveti valamely tekintélynek, amit helyesnek tud érezni, mivel elismeri annak igényét a kizárólagosságra és a tévedhetetlenségre. Ezt a menekülési törekvést össze tudja egyeztetni egy tisztulatlan egocentrizmussal, azt hívén, hogy az egyház tekintélyének történő alávetéssel a ,,választott nép'' tagjává válik. Ez az igény a tekintély után, ami a felelősség terhét le akarja dobni válláról, kétségkívül a legerősebb ama szociológiai szituációk között, amelyben egy széteső társadalom él, de amellett az emberrel született örök igény is, amely mindenhol és mindenkor, minden lélekben készen áll arra, hogy kitörjön.

Talán egy univerzális mércén lemérhető fizikai kommunikáció megfelelő eszközének a hiánya a szociológiai magyarázata a megfelelő eszközének a hiánya a szociológiai magyarázata a több mint fél tucat hit egészen napjainkig való továbbélésének, amelyek mindegyike kizárólagos igényt követel a maga számára. Ez magyarázhatja, hogy az egymással rivalizáló nyolc továbbélő hit mindegyike miért esett bele olyan gyorsan, mint ahogy beleesett abba, hogy jónak tartsa igényét, arra vonatkozóan, hogy rendeltetés-szerűen az egész emberiség kizárólagos hite legyen a világon, másrészt, hogy miért sikerült beékelnie magát a föld felszínének egyes sajátos területére, együttesen az azokra a területekre beékelődött egyéb riválisaival. Még a zsidó és a zoroaszteri diaszpóráknak is megvannak a maguk területi határai. Kevés zsidó él Dar-al-Islam és a kereszténység határain túl, és kevés perzsa India és Irán határai túl.

Van egy lehetséges pszichológiai magyarázata is a nyolc hit továbbélésének egy bolygón. Lehetséges, hogy a nyolc továbbélő hit mindegyike bizonyíthatja, hogy rokonságban van az emberi psziché különböző lehetséges szerkezeteinek és irányulásainak egyikével. A jelenkorra ez a pszichológiai magyarázat csak feltételesen ajánlható, minthogy a C. G. Jungtól kezdeményezett pszichológiai típusok tanulmányozása még csak kísérleti stádiumban van. Az azonban megfogalmazható, hogy eme pszichológiai típusok valamelyike és a továbbélő hitek valamelyike közötti rokonság annak magyarázatául bizonyulhat, hogy egy bizonyos hit miért maradt fenn, és viszont miért halt ki többi régi vetélytársa, és az sem megfogalmazhatatlan, hogy a továbbélő hitek fennmaradása, legalább részben, tényleg ezekbe az irányvonalakba illeszthető.

Ha a továbbélő hitek mindegyike valóban rokonságban van egy-egy sajátos pszichológiai típussal, feltételesen előre vetíthetjük a vallás területén, néhány következményét a ,,távolság eltűnésének'', valamint a világ társadalmi egyesülésének, ami napjainkban következett be a kommunikációs pszichológia eszközeinek egy hirtelen széleskörű elterjedésével. Ettől a technikai forradalomtól várható a területi monopóliumok megtörése, de ez nem eredményezheti - legalábbis nem az emberi lelkiség történet legközelebbi epizódja első fejezetében - azt, hogy valamely hit területi monopóliuma egyetemessé váljék az összes rivális kiütésével az egész mezőnyről. A történelem következő fejezetében arra a látványra számíthatunk, hogy az egyedek csatlakozását valamely hithez, egyre növekvő számú esetben, nem az illető születési helyének földrajzi esetlegessége határozza majd meg, hanem tudatos és szándékos megválasztása annak a hitnek, amelyhez a legszorosabb személyes vonzódást érzi - olyan érzés ez, amelyet feltehetően az érdekelt lélektani szerkezetének és irányultságának típusa kell meghatározzon. Ehhez hasonlóan úgy tűnik, hogy a következő fejezetben az egyes vallások hívei fokozatosan szétszóródnak majd az egész föld felszínén, de az is várható ebben a folyamatban, hogy mindenütt keveredni fognak az összes többi hit követőjével, mint ahogy a zsidók már eddig is keveredtek a muszlimokkal és a keresztényekkel, a perzsák pedig a muszlimokkal és a hindukkal. Mindennek eredményeképpen az várható hogy a világ vallási térképének megjelenési formája a különböző színű darabokból összevarrt takaró mintájából egy vég vetülnék selyemanyaggá változik.

A fejlettebb vallások azonos és éppen ezért összeegyeztethetetlen kizárólagossági és tévedhetetlenségi igénye szenvedélyes érzéseket kelt illetékes védőiknek és támadóiknak szívében, ami hosszú és elkeseredett harcokat szíthat egy egyetemes érvényű ítélet meghozatala előtt. De legyen bármilyen is a tényleges ítélet a fejlettebb vallások igényei felett, az már most is nyilvánvaló, hogy ezeknek a vallásoknak a megjelenése döntő és új kiindulópontot hozott a történelembe. Emberi értelmünk nem engedi meg nekünk, hogy igaznak tekintsük az Univerzum egocentrikus szemléletét, ami veleszületett minden élőlénnyel. Másrészt viszont emberi lelkiismeretünk, ami szintén meghallgatást igényel, nem tűri el, hogy alternatíve az Igazságot úgy fogjuk fel, mint értelmetlen történelmi nézőpontot. Ez az értelmetlenséget hirdető szempont szükségszerű következménye annak a hitnek, hogy az Univerzumot könyörtelen természeti törvények kormányozzák, de annak az alternatív hitnek is lehetséges következménye ez, hogy, az univerzumot a mindenható Isten akarata kormányozza - feltéve ha Istent olyan lénynek gondolnánk, aki nem magát-feláldozó Szeretet, hanem egy szeszélyes zsarnok.

Az Univerzum történetében, amennyire csak alkalmas az emberi bepillantás a misztérium felfedésére, láthatunk döntő és következésképp jelentős eseményeket: galaxisunk, napunk és bolygónk folyamatos létrejöttét, az élet megjelenését ezen a bolygón, a gerincesek, az emlősök és az emberi megjelenést. Ezek mind olyan példák, amelyekben egy határozott teremtmény valóban eszközként vagy továbbvivőként szolgál egy döntő esemény számára a tér-idő egy sajátos pontján. Ha nem hihetetlen az, hogy a Föld cirka 2.000.000.000 évvel a pszichikai élet megjelenése előtt, annak otthonául különülhetett el, még kevésbé hihetetlen hogy Ábrahám cirka 1.700 évvel Kr. előtt elkülönülhetett Úrban, vagy Izrael cirka 1.200 évvel Kr. előtt a Sinai hegy lábánál, Isten eljövendölő kegyelmének hordozójává válván ezzel, Isten teremtményi számára. Ha nem hihetetlen, hogy az Első Ádám cirka 1.000.000 vagy 600.000 évvel Kr. előtt teremtethetett bolygónk felszínének a prehistorikusoktól eddig még meg nem határozott bizonyos pontján, még kevésbé lehet hihetetlen, hogy a Második Ádám megtestesülhetett Galileában a keresztény időszámítás kezdetekor. Ezek tehát olyan események, amelyek döntőek és ezért jelentősek Földünkön minden emberi egyed élettörténetében. És végül, ha Isten végtelenül sok és különböző aspektusának, képességének és lehetőségének egyike az, hogy önmagát értelemben és akaratban kifejező szellem, amit nem szabad félrevezető módon antropomorf fogalmakban elgondolni, akkor lesznek olyan események, amelyek jelentősek lesznek, minthogy döntőek Isten tervei kivitelezésében. Egy olyan hit és egy olymódon folytatódni akaró remény elfogadása ez, amelyik döntő új kiindulópontot jelent, azonban mégsem kívánja meg egy olyan hitnek az elfogadását, amelyik nemcsak döntő, hanem egyetlen és végleges kiindulópont akar lenni. Ez a két hit valóban összeegyeztethetetlen egymással.

A mindnyájunkban benne lakó emberi szellem nem tarthat vissza minket attól, hogy keressük ennek az Univerzumnak a magyarázatát, amelyben élünk, és arra ösztönöz minket, hogy Weltanschauungunk adjon lehetőséget az univerzumnak anélkül, hogy az Univerzum középpontját önmaga köré helyezze. A logikában lehet, hogy összeegyeztethetetlen ez a két kívánalom. Nos, még a logika csúcspontján sem tud az emberi szellem belenyugodni abba, hogy felhagyjon a misztérium magyarázatával, és a magasabbrendű vallásokban kinyilatkoztatott új evangélium úgy tetszik, hogy megnyugtató magyarázatot nyújt intuícióban arra vonatkozólag, hogy a Szeretet az élet, a létezés és a valóság értelme. Ha Isten magát feláldozó Szeretet, és ha Isten az embert nemcsak parancsaival, hanem példamutatásával is tanította arra, hogy a szenvedéssel szemben a helyes magatartás annak átölelése abból a célból, hogy az a szeretet ügyét szolgálja, akkor ebben a vízióban meg tudjuk ragadni a Lét egy felvillanó fénysugarát, ami egyaránt kielégíti majd a szívet és az agyat.

Ha ez az igazság, és ha a magasabbrendű vallások evangéliuma ennek kinyilatkoztatása, akkor ragaszkodnunk kell ehhez a felbecsülhetetlen értékű lelki kincshez, nem szabad hagynunk elidegeníteni magunkat tőle azzal, hogy lelkiismeretünk elítéli a bűnös igényt a kizárólagosságra és a véglegességre, amit az egyes hitek képviselői igényelnek maguknak. És azt sem szabad hagynunk, hogy elkedvtelenedjünk azoknak a változásoknak előrejelzésétől, amiknek minden ősi hitünk külső formái alá lehetnek vetve az eonok folyamán, amíg az emberiség folytatja életét a Föld színén.

Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van. (Róm 8,38-9)

II. RÉSZ / Vallás egy elnyugatiasodó világban

11. A modern nyugati civilizáció befolyása

A modern nyugati civilizáció elterjedése bolygónk felszínén volt az emberiség történetének legkiemelkedőbben egyedülálló vonása az utolsó négy-öt század folyamán.

Egy társadalom terjeszkedése a kortárs társadalmak felségterületén olyasvalami, ami már nemegyszer megtörtént a civilizációk életében. Egy régebbi nemzedék ama két társadalma például, amelyhez a nyugati civilizáció kapcsolódott, virágkorában szétterjedt az óvilág ellentétes szélein is túlra. A kánaáni civilizáció még mindig tovább él egy zsidó diaszpórában, amelyik átkelt az Atlanti-óceánon és szétszóródott az amerikai államokban. Ugyanennek a civilizációnak kelet felé történt vándorlásáról, keresztül a kontinens egész szélességén, megemlékeznek Pekingben, az Ég Templomában, az arám betűkkel írt levelekben - az írás itt vertikális és nem horizontális - amelyeken a háromnyelvű feliratok mandzsu és mongol változatait a kínaival együtt rögzítették. Ami a görög-római civilizációt illeti, kelet felé eljutott egészen Japánig a képzőművészet görög stílusában, amit azután Északnyugat Indiában a mahayána vett át, míg nyugat felé a Hadrianus-falig vették a római fegyverek. A nomád pásztorok civilizációja ismét elterjedt az egész eurázsiai sztyeppén. bizonysága ennek a szkíta művészet ,,állatstílusának'' egyöntetűsége a sztyeppe nagy nyugati félköri mélyedésében, valamint a Sárga folyó nagy nyugati kanyarában, míg a letelepedett civilizációk szomszédos felségterületeire való beszüremkedését a katonai felszerelések szarmata stílusának egyöntetűsége bizonyítja, amint azt megfigyelhetjük a Tang korszak terrakotta figuráin Kínában, valamint a Bayeux-i falkárpiton.

A modern nyugati civilizáció elterjedése egyedülálló jelenség, nem azért, mert messze szétágazó, hanem azért, mert a szó szoros értelmében világméretű. Az eurázsiai nomádok meghódították az antik világ egészét, de csak felszínesen, lóháton portyázva a legelőkön és a pusztákon, amelyeknek ugyanolyan vezetőképességük volt, mint a folyóknak és a tengerpartnak. Dzsingisz kán első styeppei kitörését (A. D. 1209) követő hetvenegy éven belül a mongolok meghódították Kínát, az Oxus-Jaxartes medencéjét, Perzsiát és Irakot, hűbéruraságuk alá helyezték Burmát és Oroszországot, és végigpusztították Japánt, Indiát, Szíriát, Sziléziát és Magyarországot. A keresztény időszámítás tizenharmadik századában a sztyeppeszülte nomád mongol lovasságnak valóban széles hatásterülete volt, de őket is túlszárnyalták a letelepedett nyugatiak, amikor a tizenötödik századtól kezdve a még jobb vezetőképességű Óceánnak lettek urai egy új típusú vitorláshajó feltalálása révén, amely alkalmas volt arra, hogy hónapokig egyfolytában tartózkodjék a tengeren.

Ez az óceánjáró modern nyugati négy- vagy háromárbócos keresztvitorlázatú hajó tette a modern nyugati civilizáció szétsugárzását a szó szoros értelmében mindenütt jelenlevővé, minthogy lehetővé tette a nyugati tengerészeknek, hogy minden partra eljussanak, beleszámítva Amerikát és az Antipodusokat is. A sztyeppe szülte ló elvitte nomád lovasait a óvilág minden civilizációjának a hátsó kapujához, az óceán szülte hajó elszállította nyugati hajósait a bolygó felszínén minden civilizáció homlokzati kapujához.

A modern nyugati vitorláshajó volt az eszköze és a szimbóluma Nyugat hatalmának a világban, a nyugati történelem modern időszakában, amely körülbelül 1860 és 1890 között ért véget. A szárazföldtől való függetlensége miatt ez a vitorláshajó fölényben volt területéhez kötött utódjával, a késő-modern nyugati gőzhajóval szemben, és 1956-ban az Óceánt, amelyre a nyugati vitorláshajót és a nyugati gőzhajót egymást követően bocsátották vízre, nem helyezte használaton kívül a levegő késő-modern nyugati meghódítása, amint a sztyeppét használaton kívül helyezte az Óceán modern nyugati meghódítása. A repülés nem tudta átvenni a hajó szerepét a nyers anyagok tömeges szállításában olyan áron, amilyent a kereskedelem elbírhat, pedig az ipari forradalom óta ez a hatalmas kereskedelem egyikévé lett egy elnyugatiasodó világ gazdasági élete létszükségleteinek. A modern nyugati vitorláshajó lett az az eszköz, amelyik megteremtette a szó szoros értelmében vett világegyesség és az egész emberi faj egységesítésének lehetőségét egyetlen társadalomba, végig a bolygó felületének lakható felszínén, napjainkban pedig amikor láttuk a tizenkilencedik századi gyorsjáratú nagy vitorláshajó eltűnését a tengerek víztükréről, láthattuk azt is, hogy a tizenötödik századbeli prototípusa megteremtette lehetőség bizonyossággá vált. 1956-ban már kétségbevonhatatlanná lett, hogy az emberiség társadalmi egyesesítése vége felé közeledik. A kérdés, ami még nyitva maradt, nem az, hogy mi ment végbe, hanem csupán az, milyen szükségszerű cél elérése felé halad.

A keresztény időszámítás tizenötödik századában, amikor a nyugati civilizáció, felszerelve új eszközével, a modern vitorláshajóval, megkezdte a maga világméretű terjeszkedési pályafását, még ugyanolyan típusú civilizáció volt, mint kortársai az éjvilág egyéb részein: egy keleti orthodox kereszténység Délkelet-Európában és Anatóliában, ugyanennek a keleti orthodox kereszténységnek egy ága Oroszországban, egy török-perzsa iszlám civilizáció, szétterjedve Délkelet-Európától Indiáig, egy arab iszlám civilizáció Kínában, ugyanennek a kelet-ázsiai civilizációnak egy ága Koreában és Japánban. Eme harmadik generációs óvilági civilizációk mindegyike, beleszámítva a nyugatit is, különféle fajtájú társadalmak szolgáltatta Társadalmi ,,gubón'' belül alakult ki, és egyben egy-egy fejlettebb vallás is volt, majd a keresztény időszámítás tizenötödik századában ezek mindegyike, ismét beleszámítva a nyugatit is, még mindig egy örökölt hagyományos társadalmi és lelki jellegű valláskereten belül éltek. Ebben a tipikus jellegben, ami nyilvánvalóan fontos volt, a nyugati kereszténység ugyanolyan karakterű volt, mint az Óvilág testvér-civilizációi abban az időben, amikor a nyugat első betörését hajtotta végre az Óceánon át az Ó és éjvilág többi élő civilizációjába. Ezen a fokon a nyugat csak mozgékonyságában volt különleges, amiben most felülmúlta még az eurázsiai nomádokat is.

Az élő szövetnek ez a közös jellegzetessége egy fejlettebb vallás keretében, tette a tizenötödik és tizenhatodik századi kereszténységet rokonná kortársaival az Óvilágban és ugyankkor elutasítóvá is velük szemben. Rokonuk volt hagyományos vallási szövete miatt. Elutasító amiatt, hogy a nyugati kereszténység különböző vallás - és lévén zsidó eredetű vallás, harcias vetélytárs is - a keleti orthodox kereszténységhez, az iszlámhoz, a hinduizmushoz viszonyítva, amelyek az Óvilág más élő civilizációinak vallási keretei voltak.

Azonban a keresztény időszámítás tizenhetedik századában, amikor az Óceán feletti nyugati uralom megszilárdult, és amikor ennek következtében a nyugat már a világ potenciális urává vált, a nyugat egy forradalmon ment keresztül, amelyik legnagyobb volt történetében 1956-ig. A tizenhetedik században a nyugati civilizáció kitört a maga hagyományos, nyugati keresztény gubójából és önmaga új evilági változatát vonta ki belőle, amelyben a vallás helyét a technika foglalta el, mint a nyugati ember állandó érdekeltsége és célkitűzése. Ez a hazai szellemi forradalom nyugaton hamarosan meggyorsított egy megfelelő forradalmat a többi civilizáció magatartásában az erősen rájuk nehezedő idegen nyugati civilizáció irányában. Ezeket a tizenhetedik századi forradalmakat közelebbről elemezzük majd ennek a könyvnek tizenharmadik-tizennegyedik és tizenötödik fejezetében. A jelen fejezetnek egyszerűen az a célja csak, hogy körvonalazza annak a történelmi drámának a kirobbanását, amivel majd könyvünk második fele foglalkozik. Itt csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a nyugati civilizáció tizenhetedik századi szekularizációjának következménye a nem-nyugat civilizációk magatartásában az volt, hogy leomlottak azok a korábbi akadályok, amelyek a nyugati civilizáció átvételét gátolták. Következésképp a huszadik század közepéig a nem-nyugati világ egészen mélységesen elkötelezte magát a nyugati civilizáció késő-modern szekularizált változata mellett, és így, amikor a szekularizált nyugati társadalmat egy inkább hirtelen, mint váratlan krízis érte, ez a nyugati rossz közérzet hatást gyakorolt a technikailag nyugativá váló világra.

Ez kiugró vonása a késő-modern nyugati civilizációnak, ami már furcsának kezdett feltűnni számunkra nyugati történelmünk utó-modern korszaka folyó korábbi fejezetében, és ez a furcsa kiugró vonás a késő-modern nyugati ember legfőbb önvédelme. A keresztény időszámítás tizenhetedik századában utolsó évtizedeiből egészen 1914 augusztusáig, a késő-modern nyugati ember azt hitte, hogy ősi civilizációjának szekularizált változata, amelyet újonnan húzott ki hagyományos nyugati keresztény gubójából, az utolsó szó a civilizációban, éspedig két értelemben. Úgy vélte, hogy ez a civilizált társadalom kiérett és tökéletes formája: civilizáció nagy ,,C''-vel (mert most figyelmen kívül hagyta a többi élő civilizációt, mint ,,félig-civilizáltat'', saját nyugati civilizációjának eredeti szekularizálatlan formáját pedig mint ,,középkorit''). Arról is meg volt győződve, hogy minap szekularizált nyugati civilizációja végleges nemcsak abban az értelemben, hogy tökéletes, hanem abban is, hogy maradandó. Az ,,egy napig virító liliom'' (Ben Jonson) lehet tökéletes állandóság nélkül, de a ,,Civilizáció'' e nyugati szószólói úgy hitték, hogy az istenség a két tulajdonságával van felruházva: úgy elmélyült, hogy eljutott az örökkévaló fennmaradásig és mentes attól az omlástól, amely a múltban annyi primitív és félig civilizált kultúrát utolért.

,,A zsarnokság visszaéléseit megfékezte a félelem és a szégyen kölcsönös befolyása, a köztársaságok rendet és szilárdságot nyertek el, a királyságokat átalakították a szabadság, vagy legalábbis a mérséklet elvei, a tisztesség és az igazságosság valamilyen érzületét vitte be a legtökéletlenebb alkotmányokba az egyetemes korszellem. A tudomány és az ipar fejlődését békében sietteti a sok aktív versenytárs vetélkedése, háborúban az európai haderőket mérsékelt és változékony szerencséjű harcok teszik próbára.''^[19]

Gibbon biztonsága zavaró a nyugatiak számára, olvasva ezt a részletet 1956-ban, de azok az olvasók is, akik 1914 augusztusában már felnőttek voltak, 1956-ban visszaemlékezhette arra, hogy 1914-ig még ők maguk is Gibbon szemével nézték a nyugati civilizáció kilátásait. - azoknak a figyelmeztetéseknek ellenére, amiket sokkal Gibbon előtt és őelőttük hallattak az önelégült késő-modern nyugati korszak szkeptikusan érző tizenhetedik századi nyugat hírnökei.^[20]

1914-től kezdve kezdtük realizálni, hogy mi késő-modern szekularizált nyugati civilizációnk mindezek után sem különböztette meg magát elődeitől abban a hiedelemben, hogy elérte a tökéletességet, következésképp abban sem határolta el magát tőlük, hogy elérte a romlástól való mentességét. Realizáltuk, hogy amikor a tizenhetedik században a nyugati ember elhagyta az eredeti bűn tanát a nyugati keresztény hit örökségének maradványaival együtt, nem vetkőzött ki egyúttal magából az eredeti bűnből. Könnyűszív úr egyszerűen lepárologtatta a címkét egy csomagról, amely még egyre jobban odaszíjazva nyomta a vállát, és ennek a könnyű operációnak a folytatása megmutatta, hogy a kis Könnyűszív mennyivel magasabbrendűnek érezte magát az ódivatú zarándoknál, Keresztélynél. A címkének a teherről történt elmozdítása után, Könnyűszív azt képzelte, hogy mentesítette magát Keresztély corvée-jétől, és így ha Keresztélyt megjutalmazták, ha mással nem legalább azzal, hogy megszabadították terhétől, Könnyűszív még mindig megmaradt úgy, hogy tudattalanul vitte terhét.

Az eredeti bűn jelenlétét egy szekularizált nyugat társadalomban némán bizonyította minden nemzedékben az összes nyugati férfi és nő mindennapi magán tapasztalata. Korunkban, nyugati civilizációnk gyermekeitől elkövetett közéleti kegyetlenkedések kikényszerítik belőlünk annak elismerését, hogy az eredeti bűn még elevenen él a nyugati emberben. Utó-modern nyugati pszichológusainkból végzett úttörő kutatások az emberi psziché tudatalatti mélységeiben, most újra kezdi tudatosítani bennünk azt, aminek tudatában voltak elődeink a tizenhetedik század korai évtizedéig, hogy milyen erős és félelmetes az ember eredeti bűne.

Eme pszichikai mélység hozzáadása tudományos ismeretünkhöz, ami az előre nem látott közéleti eseményekre vonatkozó utalások nyomába lépnek, rákényszerített minket arra, hogy figyelmünket ismét az emberiség örök nagy feladatai egyikére - az eredeti bűnnel szembeni küzdelemre - hívja fel, amit nem ismertek el és elhanyagoltak több mint 300 évvel ezelőtt, és nekünk a harcot olyan körülmények között kell újra felvennünk, egy jelentős ponton, ami félelmetesebb, mint amilyennek a nyugat, vagy bármely más civilizáció gyermekei szembesültek a múltban. A nyugati ipari forradalom kitöréséig, a keresztény időszámítás tizenkilencedik századában, szűk keretek közé szorított az ember hatalma a nem-emberi természet felett, ennek megfelelően szűk kereteket szabott annak a hajtóerőnek, amit az ember bele tudott vetni akár a jó, akár a rossz irányába mutató tevékenységbe. Most azonban átállásunk a vallástól a technikába, mint valami kétélű lehetőség, olyan soha-nem-látott technikai haladást idézett elő, a legutóbbi 200 évben, hogy tevékenységünk atomenergiájú hajtóerőt tudhatott maga mögött. Romlottságunk nem gonoszabb, jóságunk nem kiválóbb, mint az ipari kor előtti ősatyáinké volt. De cselekedeteink gyakorlati következményei, akár jók, akár rosszak azok, sokkal komolyabbak most. Kétségkívül mindig igaz volt az, hogy ,,a bűn zsoldja a halál'' (Róm 6,23) de manapság, amikor úgy találjuk, hogy az események ismét arra kényszerítenek minket, hogy szembesüljünk a bűnnel, Szent Pál figyelmeztetést nem vehetjük tudatlanra. Rossz cselekedeteink ilyen nyilvánvaló haláltokozó volta az atomkorban félelem és remény alapja. Félelemé, mert pusztulást hozhatunk magunkra, reményé, mert nem lehetünk többé vakok erre a lehetőségre, következésképp a veszély tudata arra késztet, hogy utunkon változtassunk.

Ez a huszadik századi nyugati lelki krízis önmagában is jelentős lenne, még akkor is, ha csak helyi jellegű belső nyugati ügy lenne. De tízszeresre növekszik jelentősége annak következtében, hogy a nyugati civilizáció a szó szoros értelmében világméretben kiterjedt, és azt szekularizált formájában az emberi faj nem-nyugati többsége fokozatosan magáévá teszi. A jelenlegi nyugati lelki krízis tehát világ krízis. Az utolsó évezred legutóbbi negyedében egyik nem-nyugati civilizáció a másik után fogadta be szekularizált nyugati civilizációnkat. Legtöbbjük vonakodva fogadta be, azzal a feltételezéssel jutva el ellenérzéseihez, hogy ez a kellemetlenül idegen életforma, amelyhez kínnal alkalmazkodott, tényleg az, ami akar lenni: végleges civilizáció a tökéletesség és állandóság értelmében, mint amilyennek nyugati civilizációnk Gibbon szemében látszott, és ahogy napjainkban is kinézett egészen 1914-ig. Már most a nem-nyugati civilizációk gyakran dobták sutba saját kulturális örökségüket, hagyományos vallási keretükkel együtt, helyette átvéve a mi szekularizált nyugati civilizációnkat, mintsem úgy találták volna, hogy ez az átvett civilizáció mindenekelőtt nem az a végleges életforma, aminek hiszékenyen tartották a kortárs nyugatiak a maguk naiv önhittségében.

Így az emberiség nem-nyugati többsége, miután átvészelt egy lelki forradalmat - mármint az örökölt civilizációjukból a szekularizált nyugati civilizációhoz való áttérés folyamatát - most mindjárt nyakig benne van egy másik lelki forradalomban, amire nem készült fel előre. Pont akkor vette át a szekularizált nyugati civilizációt, amikor az belekeveredett a nyugat váratlan huszadik századi lelki krízise. Így a nyugat a világban, minden jóhiszeműsége ellenére is, egy nem-szándékolt csalást játszott meg. Egy olyan civilizációt adott e a világnak, amiről kiderült, hogy nem az, aminek az adás-vétel idején hitte az eladó és a vevő egyaránt. Ez a tévedés az emberiség nyugativá váló többsége számára, és ez a kiábrándulás elkeseredést szülhet.

Ugyanakkor ezek a nyugati civilizációhoz áttérő nem-nyugatiak reményt és félelmet hoznak magukkal, mert még rájuk ragyog valami saját vallási örökségük dicsfényéből, amit röviddel azután hagytak el, hogy a nyugat is elhagyta. A maga keresztény vallásos örökségének ezek a megmaradt elemei a nyugativá válás folyamatában most belekerülnek a világ lelki kincstárának közös anyagába, hogy azt javítsák, vagy rontsák.

Ez a remény lángra lobbant 1956. október 13-án a szerző szívében, amikor az Európa Társaságtól összevont kerekasztal konferencián Rómában, elzarándokoltak, hosszasan elmélkedve, a Sacro Speco-hoz, Subiaco mellett egy kősziklaomlás barlangjához, ahol a hagyományos hit szerint Szent Benedek éveket töltött remeteként lelki elmélyülésben, mielőtt elfogadta volna a meghívást Monte Cassinoba. Itt volt a nyugati kereszténység ősi gyökérsejtje, és amikor mint zarándok elolvasta a megindító latin feliratot, amelyben IX. Pius pápa felsorolta az összes országot, egészen a föld határáig kiterjedve, amiket az ebből a barlangból kiáradó lelki kihatás evangelizált, azért imádkozott, hogy az a szellem, amelyik egykor a nyugati keresztény civilizációt megteremtette a sötét kor káoszából, visszatérhessen a mai nyugativá váló világ újraszentelésére.

11. Függelék: a vallásos fanatizmustól történt tizenhetedik századi elfordulás lelki árának XVII. századi előrejelzései

Azt a lelki vákuumot, ami a vallásos fanatizmustól történ tizenhetedik századi elfordulás ára volt, a tizenhetedik század hetedik tizedében előre látta és elsiratta az angol episzkopális egyház egyik klerikusa, aki a Királyi társaság első titkára volt, továbbá ugyanannak a századnak az utolsó tizedében egy Amszterdamba menekült francia hugenotta, aki Voltaire és az enciklopédisták előfutára volt.

Nagymértékben eltűnt a bántó sugalmazások vadsága, maradványait ki fogják iktatni a világból a visszaemlékezések azokra a rémítő nyomokra, amiket mindenütt maga után hagyott. Bár a római egyház még fennáll a maga pompájában, valóságos tekintélye mégis nagyon észrevehetően hanyatlik. Ez a kereszténység jelenlegi helyzete. Lehetetlen most már újra szétteríteni ugyanazokat a felhőket a világ felett: ennek a kornak egyetemes irányultsága egy értelmi jellegű vallás felé hajlik...

Helyes lehet a megfigyelés, hogy sok modern természettudós hanyag az Isten imádásában, azonban lehetséges, hogy őket ebbe a profánságba talán az esthuzianizmus egykori szélsőséges kilengései hajtották. A végtelen igény a sugalmazásra és az Istennel való közvetlen kapcsolatra, amiben bővelkedett ez a kor, némely tudást arra vitt, hogy az egész témát elvesse - akik nem lettek volna ilyen felháborodottak, ha mások mérsékeltebb keretek között maradtak volna... Ebből arra a következtetésre lehetett jutni, hogy a reális és józan vallásos érzék visszaszerzésének az útja ne az legyen, hogy ismét a sötétség fátylát borítsák az ember értelmére, hanem főleg a lelki butaság erőszakosságát hárítsák el, és így az egyik szélsőség arányosan fog csökkenni a másik irányba.

Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az a befolyás, amit egykor a kereszténység gyakorolta az emberi tudatokra, csodálatosan lehanyatlott. A kereszténység a maga egyetemességében most teljesen elérkezett egy olyan szerencsétlen állapothoz, ami közvetlenül megelőzi a régi világ imádásainak megszűnését, amikor is a vallási arculat a nyilvános összejöveteleken egészen eltérő attól a megközelítéstől, amivel az emberek magánéletben illetik, a közéletben nagy ünnepélyességgel őrzik meg törvényeit, de a magánéletben nincsenek rá tekintettel. Nehéz megállapítani milyen eszközökkel és lépésekkel jutottunk el eddig a veszedelmes pontig, de az biztos, ennek a kornak szellemi vétkei sokkal inkább ennek tudhatók be, mint a testiek és ezért a leghatékonyabb gyógyszer, amit az ember felhasználhat, nem annyira az istenség fennkölt elvontsága, hanem inkább értelmen, természetes és gyakorlati tanításai.^[21]

,,Nagyon széles körben elterjedt érzés, hogy ugyanaz a nép, amelyik korunkban elterjesztette ugyanazt a sötétséget, amit a skolasztikusok egész Európa felett szétszórtak, növelte az »erős értelmű szellemek« (les esprits forts) számát és ajtót nyitott az ateizmusnak, szkepticizmusnak vagy a hitetlenségnek a kereszténység döntő misztériumai iránt. Nem egyedül a filozófiai tanulmányok felelősek a hitetlenség növekedéséért, az irodalom osztozik a felelősségben, mert úgy tudjuk, hogy Franciaországban az ateizmus I. Ferenc uralkodás előtt nem jelentkezett és Itáliában is csak a humanizmus virágzása idején tűnt fel.''^[22]

A tolerancia tizenhetedik századi nyugati szószólói tudatában voltak annak, hogy a tekintéllyel képviselt teológia terjesztése napfényre hozhatja az emberi értelem erejének korlátait. Nem kétséges, hogy gyakran bensőleg örvendtek a forradalmi változásoknak, amelyek felett meghatódva sajnálkoztak. Egy olyan korban, amelyben a szkeptikus vélemények szabad nyilvánítása vallási témákban nem szűnt meg veszélyesnek minősülni, az eironei, a szókratészi szóhasználat értelmében, burkolt célzással irányulva annak látszólagos értelme ellen megfelelő értelmi fegyver, ami a felvilágosítás céljából használható és Bayle pre-Gibbon-i tanítvány volt ebben a Gibbon-i mesterségben. De Baíle Dictionaire-ében egész sor hely, amelyben a felvilágosítás ára kap éles megfogalmazást, az irónia és a komolyság szelleme közötti ingadozás észlelhető Baíle-nek erre vonatkozó tárgyalásában.

A következő részletekben nyíltan túlsúlyban van az irónia szelleme.

,,Minthogy az evangélium misztériumai természetfeletti rendűek, nem lehet és nem kell azokat a természeti világosság szabályainak alávetni. Nem lehet őket kitenni a filozófiai viták próbájának. Nagyságuk és fenségük tiltja, hogy ilyen istenítéletnek vessük alá őket. Ellentétben állna a dolgok természetével, hogy egy ilyen küzdelemből győztesként kerüljenek ki. Lényegi jellegzetességük az, hogy a hit tárgyai és nem a tudományos ismereté. Római katolikusok és protestánsok harcolnak egymással a vallás számtalan tételére vonatkozólag, de egy pontban egyetértenek (egybehangzólag), hogy az evangélium misztériumai értelem felettiek. Ebből szükségszerűen következik, hogy a filozófusoktól hozott nehézségeket lehetetlen megoldani, következésképp a kizárólagosan a mi természetes emberi értelmünk fényénél folytatott vita mindig a teológusokra kedvezőtlenül fog végződni, és ezek arra érzik majd kényszerítve magukat, hogy alapot vessenek és védőtetőt vonjanak a természetfeletti fényű kánonok számára. Nyilvánvaló, hogy az értelem sohasem lehet képes olyasmi elérésére, ami felette van. Így azt is meg kell engedni, hogy az értelem nem adhat feleleteket saját ellenvetéseire, és ennek megfelelően ezek az ellenvetéseire, és ennek megfelelően ezek az ellenvetések addig nyerhetnek teret, amíg nem hivatkoznak az Isten tekintélyére és nem hajolnak meg ama szükségszerűség előtt, hogy a hit (parancsai) iránt engedelmességre szorítsuk megismerő képességünket...''^[23]

,,Ez az, amiért azok, akik a teológiát alá akarják vetni a filozófiának, szeretnék megtanulni sajátos feladatukat. Ki szeretnék mutatni azoknak a következményeknek az abszurd voltát, amihez módszerük vezet, és ezen az úton szeretnék visszavezetni a keresztény alázatosság elveinek egyikére, mégpedig arra, hogy a metafizika fogalmakat nem lehet szabályként elfogadni Isten tevékenységének megítélésében ahelyett, hogy nézeteinket egyeztetnénk, amint szeretnénk, a Szentírás orákulumaiban.''^[24]

Másrészt, a következő mondatokban, amik ugyanerre a pontra vonatkoznak, Bayle minden bizonnyal inkább komolynak látszhat.

,,Értelmünk semmi másra nem alkalmas, mint általános zűrzavar és általános kétség megteremtésére: ritkábban épít fel egy rendszert, mintsem megmutatja nekünk azokat a módokat, ahogyan azt le lehet rontani. Valóságos Penelope, aki éjszaka felbontja a szőnyeget, amit nappal szőtt. Így tehát a legjobb, amit az ember a filozófiai tanulmányokkal tehet, az, hogy elismerheti kinyilatkoztatás fényében találunk meg.''^[25]

,,Az ember olyan szerencsétlen helyzetben van, hogy azok a fények, amelyek eltérítik az egyik rossztól, belerántják a másikba. Űzd ki a tudatlanságot és a barbárságot, s akkor a babona fog elborítani téged. De a felvilágosult emberi értelem tevékenységében, tekintettel ezekre az (értelmi) rendetlenségekre, az embernek sugalmazni kell őket a mindent kikutatni akarás szenvedélyével, ez olyan sűrű fésű lesz és olyan finomságokba fog behatolni, hogy semmi olyasmit sem fog találni, amivel megelégedett lenne az elhomályosult értelem.''^[26]

12. A korai modern kereszténység világmegvetése

A portugálokat és a spanyolokat, akik a nyugati világhódítók első hullámát alkották, nemcsak a gazdagság- és hatalomvágy ösztönözte, hanem annak a vágya is, hogy a hódítók kereszténységének ősi nyugati formáját terjesszék. Buzgalmuk a kereszténység terjesztésében fanatikus volt abban az értelemben, hogy ellenséges - vagy talán inkább vak - volt a többi élő fejlettebb vallás olyan lényeges elemei iránt, amelyek azonosak voltak a nyugati kereszténység lényegével, vagy kiegészítették azt. A nyugati keresztény gyakorlatra emlékeztető mozzanatokról, amelyek túl feltűnőek voltak ahhoz, hogy tudatlanra vegyék őket - mint például a mahayana buddhizmus hasonlóságát a nyugati keresztény liturgiához - azt hitték, hogy az ördög előre kitervelt csele. Előrelátva a nyugati keresztény misszionáriusok értekezését, akik világosságot hoznak a sötétségben ülőknek (Lk 1,79), úgy gondolta, hogy a pogányokat immúnissá kell tenni a megváltással szemben úgy, hogy azok érkeztekor a homeopatikus elveknek megfelelően, megbűvölje őket az igaz vallás látszathasonlóságával. A portugál és spanyol pionírok értelme korlátolt volt, de misszionálási buzgalmuk őszinte és érdektelen - amit azzal bizonyítottak, hogy akkor is folytatták a térítést, amikor az nyilvánvalóan sértette gazdasági és politikai érdekeiket. Ebben a nyugati hódítók első portugál és spanyol hulláma ellentétben állt a holland és angol követőikkel a második hullámban, amelyik nem nehezedett erőszakosan az óvilág élő nem-nyugati civilizációira attól kezdve, hogy a keresztény időszámítás tizenhetedik századában nyugaton bekövetkezett a szekularizációs forradalom. A protestáns keresztény nyugati birodalom építői a második hullámban, tudatosan alárendelték a vallási misszionálást gazdasági és politikai meggondolásoknak. Elbátortalanították és eltanácsolták saját misszionáriusaikat, ha azok zavarba hozták a nyugati kereskedőt és adminisztrátort.

Másrészt a kora-modern római katolikus nyugati keresztény misszionáriusok további bizonyságát adták őszinteségüknek azzal, amilyen messzire elmentek a kereszténység lefordításában az áttérők művészetének, filozófiájának és ethoszának szimbólum- illetve fogalomrendszerére. Végiggondolták, hogy a szóban forgó áttérők alapjára helyezkedve, missziójuk számára sikeres esélyt tudnak biztosítani, ez okból késznek mutatkoztak arra, hogy elnyomják magukban természetes emberi előítéleteiket, amivel viseltettek ősi nyugati szokásaik és divatjaik javára, és hogy bármit töröljenek a nyugati kereszténységből, ami merőben lényegtelen nyugati ragadványnak látszik, s nem tartozik hozzá magához a kereszténység lényegéhez.

Ez természetesen nem az első alkalom volt, amikor a keresztény misszionáriusok indíttatva érezték magukat erre, hogy liberalizmust gyakoroljanak céljuk elérése érdekében, hogy ti. az evangéliumot minden teremtménynek hirdessék. A görög-római társadalom térítésekor, a keresztény időszámítás első öt évszázada folyamán, a korai keresztény egyház azzal egyengette az áttérők útját, hogy pogány istenek helyi kultuszait és ünnepeit keresztény szentekre vitte át, valamint a keresztény hitet a görög filozófia terminológiájával fogalmazta meg. A tizenhetedik századi nyugati keresztény jezsuita misszionáriusok Indiában és Kelet-Ázsiában Alexandriai Kelemen nyomába léptek, és mindez nem ütközött ki precedens nélküli új vonalként az egyház történetében. Ugyanakkor liberális attitűdjük nem volt jellemző a kortárs római egyház egészére, sőt még maguk a jezsuiták sem ragaszkodtak hozzá következetesen összes missziós területükön. A ferencesek és dominikánusok részéről jelentkező ellenállás végül is romba döntötte a jezsuiták művét és ezzel együtt a kereszténység terjedését, először Japánban, majd Kínában, továbbá más nem-nyugati keresztény egyházzal - például a monofizitákkal Abessziniában és a nesztoriánusokkal Dél-Indiában - a jezsuiták ugyanolyan intranzigens viselkedést tanúsítottak, mint római katolikus misszióstársaik, amikor arra törekedtek, hogy az independens heterodox keresztényeket unióra kényszerítsék a római egyházzal. Mégis, a liberalizmus mérge a korai modern nyugati római katolikus missziónáriusok szemléletmódjában és politikájában figyelemreméltó, önmagában is és a jövőre gyakorolt hatásában is, mert ennek az ígéretes kísérletnek a hajótörése a tizenhetedik században nem vehető szabályként arra a lehetőségre, hogy ezt a tizenkilencedik században megismételjék jobb sikerrel a tisztultabb tapasztalat fényénél.

A nyelv területén is a liberális szellem a spanyol gyarmatokon jelentkezett az amerikai államokban és a Fülöp-szigeteken. A római katolikus keresztény misszionáriusok itt eltekintettek a spanyol világi hatóságok előírásaitól, hogy a kasztíliai nyelvet erőltessék rá az indiánokra, mint a vallásoktatás közvetítőjét. Evangélium-hirdetésekre irányuló őszinte törekvésükben a misszionáriusok nem hagyták, hogy a raison d'état eltérítse őket az indiánok szívéhez vezető legrövidebb úttól. A Fülöp-szigeteken is, ahol volt egy nem pre-kasztiliai lingua franca, tanulták a helyi nyelveket és azon is prédikáltak, még tovább mentek a perui alkirályságban, ahol egy ősi lingua francát már bevezettek a spanyol hódítók inka elődei. A misszionáriusok Peruban latin betűs írásra alkalmazták ezt a Quichua lingua francát, 1576-ban Quichua tanszéket alapítottak a limai egyetemen, amit 1770-ig fenntartottak. 1680-ban pedig a Quichua ismeretét kötelező feltétellé tették Peruban minden római katolikus keresztény felszentelendő pap részére.

A képzőművészet terén a keresztény ikonográfiát Indiában hindu stílusban formálták át, Kínában és Japánban pedig kelet-ázsiaiban, míg Mexikóban a közép-amerikai képzőművészetben egy jótékony ér szellemét újították fel, amelyik mindig alárendelt volt, később pedig majdnem teljesen elmerült egy vad azték terjeszkedésben, majd vezető szerepet kapott a korai modern nyugati barokk stílus egy nagyon különleges változatában. Puebla körzet ultra-barokk városi templomában a szerző egy pre-columbusi freskó esztétikai és érzelmi egyenértékének jelenlétében érezte magát, a megszokott mexikói Tlaloc esőisten boldog paradicsomát ábrázolva, amint néhány nappal azelőtt Teptihuacánban látta, hogy a tizenhatodik század misszionáriusai sikeresen sejtették meg és elégítették ki indián paraszt konvertiták lelki szükségleteit. Bebizonyította ezt 1953-ban az a szerető gond, amivel a konvertiták leszármazottjai még mindig mosogatják ezeket az exotikus architektúrájú és művészetű óriási műemlékeket, amiket a spanyol testvérek juttattak el hozzájuk, a conquistádorok nyomába lépve.

A filozófia területén a tizenhetedik századi római katolikus misszionáriusok keresztény tanokat hindu és konfuciánus fogalmi rendszerbe ültettek át, amint azokat a hellén terminológiába tették át a második század alexandriai atyái, és voltak nyugati filozófus misszionáriusok, akik megtanultak írni, öltözködni, enni és élni, mint a hindu sanysik, vagy a konfuciánus literátusok. Ennek a liberalizmusnak szimbóluma és az ígérkező eredmények korai sikere látható a gundelupei Szűz fátylán, Mexico City környékén, amit egy előző összefüggésben már említettem. (lásd 4. fejezet)

Mindebben az a legjelentősebb, hogy a nyugati kereszténység ilyen liberálisan átvett változatát is elvetették, ahol csak ereje volt a nem-nyugati elemnek a támadására. Talán nem volt meglepő, hogy Abessziniában, ahol egy rég megalapozott monofizita kereszténységet nem kezeltek a római katolikus misszionáriusok olyan körültekintéssel, mint amilyent a nem-keresztény filozófiák irányában tanúsítottak Kelet-Ázsiában és Indiában, a misszionáriusokat és minden más portugál nemzetiségűt ki lehetett űzni, nem egészen száz éven belül azután, hogy úgy fogadták őket, mint Abesszínia gondviselésszerű szabadítóit a szezáli muszlin támadóktól. De az is figyelemreméltó, hogy ugyanabban az évtizedben, és éppen annyi próbaév után a római katolikus misszionáriusokat és laikus nyugati társaikat Japánból is elűzhették, mint manapság Kínából és a független Indiából, és csak Portugál-Indiában, valamint a Spanyol Birodalomban tarthatták magukat, ahol a misszionáriusok háta mögött ellenállhatatlan politikai, és végső menedékként katonai erő állt.

A nyugati keresztény misszionáriusok nem-keresztény népek által történt tizenhetedik századi kiűzetésének látványos oka a missziós munkának nyugat katonai és politikai agressziójával való összekapcsolása volt. Nideyashi és az ő Tokavaga utódai azért helyezték törvényen kívül Japánban a római katolikus nyugati kereszténységet, mert attól féltek, hogy a japán konvertitákat ,,ötödik hadosztály''-ként használhatják fel, akiknek segítségével a portugál és spanyol egyesült királyság képes lenne Japán meghódítására, mert azt hitték, hogy Japán áthatolhatatlan maradhat a nyugati erő legfélelmetesebb összpontosított támadásával szemben is, ha a támadóknak nincsenek japán kollaboránsai a japán népen belül. Ezért a Bakufu csak két feltétel mellett tűrte meg Japánban a holland protestáns nyugati kereszténység jelenlétét: hogy alá kell vetni magukat egy szigetre történő internálásnak, és meg kell magukat tartóztatni attól a kísértéstől, hogy akár csak egyetlen japán konvertitát is megnyerjenek a saját keresztény változatuknak. A római katolikus nyugati kereszténységet később szintén törvényen kívül helyezték Kínában, mert a pápa és képviselői Kelet-Ázsiában afölötti aggodalmukban, nehogy a jezsuiták liberalizmusa kompromittálhassa az egyház theizmusát, annyira nem voltak taktikusok, hogy diktatórikus véleményeket mondtak a császárnak a klasszikus kínai szótárban található néhány megszentelt fogalom értelmére vonatkozóan. A nyugati kereszténység elvetésének mélyebb oka az a belső nehézség és kínlódás, ami velejárója minden áttérésnek egyik életútról egy másikra. Ez akkor is kínos és nehéz marad, ha a misszionáriusok csaknem félútig elébe mennek a kortársaknak azzal, hogy a kereszténységet lehetőség szerint leginkább átvigyék a konvertiták saját terminológiájába.

Mindezek ellenére Japánban a római katolikus kereszténységhez történt áttéréseknél, legalábbis az áttérők egy kis magjának a teljes szívű odaadottságát bizonyította a 231 éven át (1637-1868) föld alatt élő ,,hithű maradék'', amelyik ez idő alatt halálbüntetést szenvedett lelepleztetés esetén. Mexikóban pedig az indiánok, bár erőszakkal térítették őket a kereszténységre, és sohasem állt szabadságukban, hogy elvessék azt, 300 évvel később kimutatták tudatos hozzáállásukat, amikor ellenálltak a harcos antiklerikalizmusnak, ami az 1910-ben Mexikóban megindult hosszú forradalom egyik fejlődési állomása volt. 1955-ben az indián parasztok szabadabban mutatták meg, hogy büszkék falusi templomaikra és lelkesednek a római katolikus keresztény liturgiáért. Ebben az évben mégis a szerző úgy találta, hogy ettől eltérő szellem uralkodik a chamolák körében - ez egy magashegyvidéki nép a távoli Las Casas platón, ahol a spanyol katonai és politikai hatalom annyira végét járta, hogy a helyi törzsi vezetők sajátjukat tudták gyakorolni.

Még 1953-ban is, a tizenhetedik századi spanyol és tlsacsles ültetvényesek ladino leszármazottjai-lakta Las Casas város olyannak tűnt fel, mintha a nyugati civilizációnak egy idegen tengerben fekvő szigete lenne, és ebből az elszigetelt nyugati városból egy rövid utazás a nem-asszimilálódott chamula törzs fővárosába, egy egészen más világba vitte a látogatót. A város közös és középponti zöld területe körül fekvő épületek közül egy barokk templom volt a legkiemelkedőbb, bár tabernákulum nem volt az oltárán, azt mondták, hogy Las Casasból szokott jönni egy pap évenként nem többszőr, mint egyszer-kétszer megtűrten fungálni, a templom maga sámánok kezében volt, akiket a tisztesség kedvért ,,sekrestyések''-nek neveztek. A falakon függő keresztény szentek képei chamula imádóik szemében kereszténység előtti istenek ábrázolásaivá változtak, akik a szőnyeggel borított padlón guggolva, külföldieknek látszó hangszereken muzsikáltak. A szabadban felállított keresztek az eső-isten nem ikonszerű, élőmód jelenlévő megtestesüléseivé változtak. Röviden, Chamulában a nyugat tizenhatodik századi betörése a római katolikus keresztény misszió formájában sikeresen megismétlődött, és csak az marad hátra, hogy azt lássuk, mi lehet majd az ára a nyugat tizenkilencedik századi visszatérésének. Ez az utó-keresztény nyugati támadás Chamula ellen a vadonatúj szövetkezeti áruházban és a vadonatúj klinikában csúcsosodott ki, amikkel az elkereszténytelenedett egyház most büszkélkedik. Vajon hatékonyabbnak bizonyul-e a nyugati orvosi és a nyugati kereskedelmi szervezet, mint a nyugati vallás hajtóerőként ezeknek a megrögzött pogányoknak a megnyerésére?

Ázsia és az éjvilág hispanizálódó vidékein 1956-ig ritkák voltak az ellenállás olyan makacs fészkei, mint Chamula, és ahol spanyol és portugál uralom eredményessé vált, mint Goában, valamint a Spanyol Birodalom és India legnagyobb részén, az indiánok nem vetették el sem a római katolikus kereszténységet, sem a nyugati civilizáció kora-modern változatában található világi elemeket. Arra erőltették őket, hogy mindkettőt átvegyék, mégpedig egy harapásra, és az itt és ott megmutatkozó különböző követelmény azt sugallja, hogy ha valaki a maga egészben át akar venni egy idegen civilizációt, kevésbé veszélyes átvenni egyszerre az egészet, mint egymást követő részletekben adagolni az. A portugál és spanyol koronák erőszakosan és siettetve áttérített ázsiai és amerikai alattvalói kényszerítő erejű új vallásukat szívükbe fogadták és valamit a sajátjukból hoztak ki belőle, aminek egyik következménye az volt, hogy az eredeti korlát győzők és legyőzöttek között eltűnt. A vallási egység utat nyitott a vegyesházasságoknak és a két társadalom egybeolvadt, amelyben a társadalmi és kulturális keret nyugati volt, de benne az indián bor jó nagy részét nyugati tömlőkbe öntötték.

Másmilyen, éspedig kevésbé szerencsés volt a következmény mint látni fogjuk, azokban a nem-nyugati társadalmakban, amelyek francia, holland és angol uralom vagy befolyás alá kerültek a nyugati élet tizenhetedik századi szekularizációja után. Itt nem volt indítás arra, hogy a nyugati civilizációból mást fogadjanak, vagy utasítsanak el, mint annak evilági oldalát, és ebből az átvevők általában nem értékeltek mást, mint a hadi-technikát. Ez a lagymatagság arra kárhoztatta azokat, akik részben csatlakoztak a kereszténység utáni nyugati civilizációhoz, hogy egy időelőtti önkéntelen forradalmon menjenek keresztül, amelynek során arra érezték kényszerítve magukat, hogy a szekularizált nyugati civilizáció elemeinek egymás utáni befogadásával következetesen végigcsinálják a nyugati haditechnika kezdeti befogadását, ami ezenkívül a két társadalom közötti egységhez vezet. A befogadók fokozatosan elidegenedtek saját ősi kultúrájuktól annak érzése nélkül, hogy az egyre jobban átvett nyugati kultúra teljesen a sajátjukká vált volna. Az eredmény szakadás lett a társadalomban, és szakadás a lélekben, ami nagyon hosszú ideig gyógyítatlan maradt.

12. Függelék: két tizenhetedik századi nyugati megfigyelő véleménye a nyugati kereszténységről, mint a nyugati imperializmus eszközéről

Az a távolságtartás, amivel Locke és Baíle elkülönítették magukat attól a vallásos fanatizmustól, ami a nyugati történelem korai modern korszakában közös volt protestáns és katolikus nyugati keresztényeknél, megnyilvánult abban a képességükben, hogy képzeletben a kortárs nem-nyugati társadalmak és kormányzatok álláspontjára helyezkedjenek és az ő szemükkel nézzék a rájuk nehezedő nyugatot.

,,Anélkül, hogy szabadságot követelnénk magunknak az okok kutatásában, amelyek Istent bölcsességében arra vezethetik, hogy egyszer megengedje azt, amit máskor tilt, azt kell mondani, a tizenhetedik századi kereszténységnek nem volt joga ugyanolyan kegyet vagy pártfogást remélni istentől, mint az első három század kereszténységének. Az egy jóságos, nemes, türelmes vallás volt, amelyik az kívánta alattvalóitól, hogy engedelmeskedjék fejedelmeinek és ne törekedjék arra, hogy lázadásokkal trónra emelje önmagát. Az a kereszténység azonban, amelyet a tizenhatodik században a hitetleneknek hirdettek, többé már nem volt ilyen: véres, gyilkos vallás volt, amelyik megkeményedett a vérontásra öt-hat évszázad után. Az önfenntartás és a túlhajtott növekedési vágy nagyon begyökerezett készségét szerezte meg annak, hogy mindenikbe kardot döfjön, aki ellenállást tanúsított vele szemben. Az inkvizíció máglyái, kivégzései, félelmetes bíróságai, a keresztes hadjáratok, az alattvalókat lázadásra buzdító pápai bullák, lázító prédikátorok, összeesküvések, fejedelemgyilkosságok - ezek voltak a megszokott eszközök, amelyeket a tizenhatodik századi kereszténység alkalmazott mindenki ellen, akit nem tudott rendelkezéseinek alávetni. Mi joga van tehát számítani arra az áldásra, amit az ég adományozott az ősegyháznak, a béke, türelem és szelídség evangéliumának?

Nem kétséges, hogy a legjobb út amit egy japán követhetett, az volt, hogy az igaz Istenhez megtérjen, minthogy azonban nem volt elég szellemi világosságuk ahhoz, hogy a saját hamis vallásukról történő lemondáshoz vezessék őket, nem maradt más választási lehetőségük, mint az, hogy vagy üldözők, vagy üldözöttek legyenek. Nem őrizhették meg fennálló államrendjüket, és kultuszukat anélkül, hogy ne szabaduljanak meg a keresztényektől, mert a keresztények előbb-utóbb mindkettőt romba dönthették volna. Összes neofitájukat felfegyverezhették volna, bevezethették volna az országba a spanyolok fegyveres segítségét és embertelen elveit, gyilkos erőszakkal és akasztással, amint ezt Amerikában tették, egész Japánt igájuk alá vethették volna. Így, ha valaki tisztán politikai szempontból nézi a helyzetet, meg kell engednie, hogy az az üldözés, amit a keresztények ebben az országban elszenvedtek, csak jogos alkalmazása volt a bölcsesség előírta eszközöknek, hogy megelőzzék a monarchia megdöntését és egy állam megerőszakolását.

Egy jelentéktelen számú keresztény, mindentől megfosztva, megérkezik egy pogány országba, ahol ezek az idegenek könyörögnek a bennszülötteknek, az emberiesség érzésére hivatkozva, hogy segítsék őket az életszükségletekkel, ezeket a szükséges dolgokat megkapják, megadják nekik a lakást, azok összetömörülnek és egy néptestté fejlődnek. A keresztény vallás, ezekkel az eszközökkel ver gyökeret abban az országban és elterjed, de nem nő hirtelen a legerősebbé. Amíg a dolgok ebben az állapotban vannak, megőrzik egymás között a békét, barátságot, bizalmat és az egyenlő igazságosságot. Végül is az elöljáró keresztény lesz, így az ő pártjuk válik a leghatalmasabbá. Erre rögtön minden egyezséget meg kell szegni, minden polgári jogot meg kell sérteni, hogy a bálványimádást ki lehessen irtani, ha csak ezek az ártatlan, az igazságosság és a természettörvény szabályait megtartó, a társadalmi törvény ellen nem vétő pogányok - mondom, hacsak ezek nem akarják elhagyni ősi vallásukat és nem vesznek fel egy újat és idegent, ki kell őket dobni őseik birtokából és országából, sőt talán még életüktől is meg kell fosztani őket. Így végül is kiviláglik, hogy az egyház iránti buzgalom, egybefonódva az uralomvággyal, mit képes létrehozni, és milyen könnyen szolgál a vallási igény, a lelkek gondja, a kapzsiság, rablás és érvényesülés palástjává.'' (Locke, John, A Letter concerning Toleration - előszók kiadva az Úr 1689. esztendejében).

,,Mi számíthat jobban arra, hogy a keresztény vallást gyűlöletessé tegye a világ minden népének szemében, mint azoknak a keresztényeknek a látványa, akik először behízelgik magukat hogy befogadják őket egy népbe, akik csak tanaik hirdetésére kérnek szabadságot, majd arra az arcátlanságra vetemednek, hogy az ország eredeti ősi vallásának templomait lerontsák és megtagadják azok újraépítését, ha a kormányzat azt elrendeli. Nem ad-e alapot mindez a hitetleneknek arra, hogy ezt mondják: - kezdetben ez a nép semmi mást sem kér, mint puszta megtűrést, de rövidesen azt akarja majd, hogy velünk együtt részesedjék a közhivatalokban és alkalmazásokban, és így urunkká váljék. Kezdetben nagyon boldognak érzik magukat, ha nem égetjük meg őket elevenen, azután úgy érzik, hogy rosszul bánunk velük, ha kevesebb kiváltsággal rendelkeznek mint mások, majd ismét akkor, ha nem rendelkeznek kizárólagos uralommal. Egy idő múlva Caesarhoz fognak hasonlítani, aki csupán azt kívánta, hogy ne legyen egy úr alatt se, azután hasonlók lesznek Pompejushoz, aki azt akarta, hogy senki se legyen vele egyenlő. Ezek azok az elkerülhetetlen kellemetlenségek, amelyeknek kiteszik magukat a népek, ha lelkesen azt állítják, hogy a világi karhatalmat fel lehet használni az orthodoxia megalapozására.'' (Bayle, idézett műve I. 10 b, Abdas címszó alatt)

,,A türelem legszélsőségesebb szószólói... nem tudják hogyan összeegyeztetni a kínai császár rendeletét azzal az éleselméjűséggel, amit a császárról feltételeznek. Arról a türelmi rendeletről beszélek, amit a császár a keresztények javára adott ki, s amelyről olyan jó jelentést tett néhány jezsuita atya. A türelem védőinek az a meggyőződésük, hogy egy bölcs fejedelem nem adhatott volna a pápa misszionáriusainak és azok neofitáinak jogcímet arra, hogy lelkiismereti szabadságot élvezzenek anélkül, hogy előbb ne tájékozódjék az áttérés elveiről és azokról a módokról, ahogyan ezeket az elveket alkalmazták elődeik. Ha ebben a pontban lépéseket tett volna mindazoknak a tisztázásoknak megszerzésére, amiket a józan politika megkíván, sohasem engedte volna meg a misszionáriusoknak mindazt, amit ténylegesen megadott nekik; tudnia kellett volna, hogy ez olyan köznemesség, amelyik fenntartja azt az álláspontját, hogy Jézus Krisztus megparancsolta nekik, »hogy bekényszerítsenek« - ami azt jelenti, hogy száműzzenek, bebörtönözzenek, kínozzanak, megöljenek és kényszerítsenek mindenkit, aki nem akar áttérni az evangéliumra, és hogy detronizáljanak olyan fejedelmeket, akik ellenzik terjeszkedésüket. Lehetetlen belátni, hogyan tisztázhatná magát a kínai császár egy megbocsáthatatlan elővigyázatlanság vádja alól, ha mindezek ismeretében megadta az engedélyt a fentiekre mind. Így annak a feltételezésével kell mentenünk a becsületét, hogy semmit sem tudott mindezekről - ámbár éppen ez a védelem hagyja őt bűnösnek abban, hogy olyan feltűnően elmulasztott megfelelően tájékozódni valamiről, amit nagyon szükséges lett volna tudnia. Amennyire látható, nem fog elég sokáig élni ahhoz, hogy alkalma lenne szavatolni azt, hogy leszármazottjai nem fogják átkozni emlékét, mert lehet, hogy váratlanul hamarosan kényszerítve érezhetik magukat arra, hogy veszedelmes lázadásokkal szálljanak szembe, amelyeket az új vallás követői robbantottak ki, és elvágják nyakukat, ami az egyetlen lehetősége annak, hogy azok ne vágják el az övékét. Lehet, hogy alkalom lesz egy olyan játékra, ahol egyenlő ellenfelek találkoznak, mint ez máskor megtörtént Japánban.'' (Bayle, Id. műve, III. 1991 a és b, Milton c. a.)

18. Shalley, Hellas, II. 197-200
19. Gibbon, Edward, A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története XXXVIII. fejezet végén ,,Általános megfigyelések a Római Birodalom bukására vonatkozólag nyugaton'' - kelt valószínüleg 1781-ben (Cornwallis kapitulációjának éve Yorktown-ban) egy olyan angol alattvaló tollából, aki fő-szkeptikusnak képzelte magát.
20. Lásd alább, 11. fejezet, függelék.
21. Sprat, The History of the Royal Society for the Improving of Natural Knowledge (London 1667, Martyn) pp. 366-76.
22. Bayle, P., Dictionaire, 3. kiadás, IV. 2688a, Takiddim címszó alatt.
23. Uo. IV. 2990, II Éclairiccement.
24. Uo. III. 2128 a, Origéne címszó alatt.
25. Uo. I. 700 b, Bunel címszó alatt.
26. Uo. IV. 2688 b, Takiddin c.a.

13. A nyugati keresztény életút csődje és a tizenhetedik századi nyugati ellenhatás a nyugat keresztény örökségével szemben

A jellegzetes középkori nyugati keresztény életút III. Ince pápasága alatt (1198-1216) kezdett meginogni, egy fejlődési szakasz után, amelyik mintegy másfél századig tartott. Egy utó-modern nyugati ember, visszatekintve a virágzó nyugati középkorra, közvetlenül egy modern kor után, amelyik különbnek tekintette magát és egy rosszabb zűrzavarba és kiábrándultságba torkollott, abban a veszélyben foroghat, ilyen távolságban, hogy a középkori nyugati színteret ideális megvilágításban nézze, ami meglephette volna azt a kortársat, aki közvetlen-közelről, hétköznapian szemlélte ezt a színteret. Még ha megfelelő tekintettel is vagyunk a túlzott idealizálás lehetőségére, a középkori nyugati keresztény életút, még mindig az emberiség ritkább teljesítményi egyikének látszott, szelleme érzékeny, és teremtő egyensúlynak tetszik tekintély és szabadság között. Társadalmi szinten egyensúly volt ez a római apostoli szék erkölcsi tekintélye és a helyi fejedelmek, valamint városállamok politikai szabadsága között. Ez a rugalmas szerkezet a középkori nyugati keresztény nemzetközösséget olyan egységgel ruházta fel egy társadalmi sokféleségben, amit a kortárs keleti ortodox kereszténység nem tudott megvalósítani, és ennek hiányában arra ítélte önmagát, hogy választania kellett egy totalitárius egyetemes birodalom uralma alatti halotti-élet és a totalitárius helyi államok közötti halába vivő háború két rémítő alternatívája között. Intellektuális síkon a nyugati Respublion Christiana egyensúlyt jelentett a kikristályosodott nyugati keresztény dogma teológiai tekintélye és a filozófiai szabadság között, ami az adott teológiai keretek között a skolasztikusok számára lehetőséget biztosított az arisztotelészi filozófia és tudomány művelésére, nemcsak az evilági tudományokban, hanem magának a teológiának a területén belül is.

Ezt az ígéretes középkori nyugati életutat széttörték azok az egymást követő sokkok, ama vallási intézményekbe vetett hittel kapcsolatban, amelyekről továbbélésük függött. S akik közül az elsőt a pápaság és II. Frigyes császár közötti XIII. századi küzdelem szolgáltatta, mert ez a küzdelem a pápaságot a nyugat szemében egy egocentrikus intézmény új és kiábrándító megvilágításába helyezte, akik pusztán egy hatalomért folytatott küzdelemben harcol az elsőségért és beleesik az engesztelhetetlenség és a gőg kereszténytelen bűnébe, amikor Frigyes szerencsétlen örököseit gyűlölködően üldözi. A második sokkot a XIV. században Avignonban a ,,babiloni fogság'' szolgáltatta, amelyben a pápaság, lelki gőgjéért elszenvedett politikai bukás balvégzet után, egy nem-épületen kalmár-szellemű, gazdasági jellegű pénzügyi szervezet kiépítésével kárpótolta magát. A harmadik sokkot a ,,nagy skizma'' szolgáltatta, amelyben a pápaság oda jutott, hogy a nyugati kereszténység egységének azt az antitézisét védje, amelyet nem szűnt meg védeni még akkor sem, amikor Rómából, ahol a Hohenstaufen hatalom harcolt és végleges vereséget szenvedett, áttelepítették Avignonba, ahol a francia korona árnyékában lapult meg. Földrajzilag Avignon valóban alkalmasabb székhely volt, mint Róma, egy olyan pápaság számára, amelyik még nem jutott el odáig, hogy önmagával szemben megosztott legyen, minthogy a Rhone-völgye sokkal közelebb volt a tizennegyedik századi nyugati kereszténységközpontjához, mint a Tiberis völgye, és ámbár a pápaság tekintélyét növelte a pápa visszatérése 1276-ban Avignonból Rómába, de ezt a morális előnyt jobba lerontotta az 1378-ban kitört skizma botránya.

A negyedik sokkot a pápaság és a zsinati mozgalom közötti tizenötödik századi küzdelem szolgáltatta, amelynek során a nyugati keresztény nemzetközösség helyi államaiban a nyugati keresztény egyház helyi képviselői igyekeztek helyreállítani a nyugati egyház egységét, amit a nagy skizma szétzúzott. Az orvosság, amit a nyugati egyház atyái ajánlottak az egymás követő egyetemes zsinatokon az volt, hogy az újraegyesített pápai monarchiát támasszák alá azzal, hogy alkotmányos alapot adjanak neki parlamentális képviseleti bázison, aminek élő nyugati modellje volt néhány szerzetesrend egyetemes képviseleti kormányzata és a parlamentáris világi királyságok helyi képviseleti kormányzata. De ezt a VII. Gergely és III. Ince pápai egyházának lényegét menteni akaró mozgalmat meghiúsította egy tizenötödik századi pápa célkitűzés, mégpedig az, hogy egy nyugati keresztény nemzetközösség megrendült erkölcsi elnöki tisztességét átalakítsa egy egyetemes egyház egyeduralommá, a korabeli észak-itáliai világi városállamok zsarnokságainak mintájára. Amióta ezek sikerrel utánozták kicsiben II. Frigyes császár halvaszületett kísérletét, amellyel nyugaton újra fel akarta idézni egy Diocletianus nagybani egyeduralmát, a tizenötödik századi pápaság a tizenharmadik századi pápaság főellenségének képmására mintázta át és egyben távolította el magát.

A zsinati mozgalom kudarcának bosszúja a protestáns reformáció volt, és ennek kirobbanása szolgáltatta az ötödik megrázkódtatást a nyugati lelkek számára, egyben pedig a halálát jelentette az egységes nyugati keresztény egyháznak. A nagy szakadás, bár megrázkódtatás volt, mégiscsak egy időleges személyi küzdelem volt kép vagy három rivális pápai trónigénylő között, és minden érdekelt elismerte, hogy az elvekben megvolt az egység. A reformáció viszont a nyugati keresztény egyház maradandó felbomlását eredményezte egy tridenti római katolikus egyházra és számos protestáns egyházra, mégpedig annyira, ahány territoriális állam létezett, amelyben ezek az egyházak külön-külön államegyházzá váltak. A római katolikus territoriális államokban de facto, alig kisebb fokban mint protestáns szomszédaikban, a világi szuverenitás saját házában önmagát tette meg úrrá, mind egyház, mind világi vonatkozásban. A reformáció bosszúja volt a nyugati vallásháborúk küzdelme, és ezek a testvérgyilkos háborúk szolgáltatták a hatodik megrázkódtatást. Ezek a háborúk katolikusokat és protestánsokat vittek porondra Franciaországban, Német-alföldön, Németországban és Örországban, valamint protestáns szektákat Angliában és Skóciában abban a brutális ténykedésükben, hogy fegyveres erővel igyekeztek egymást elnyomni. Még szomorúbb, látvány volt azt nézni, hogy a vallást eszközként használják fel evilági katonai és politikai célok előmozdítására, és elismerni, hogy mindez a vallás saját becstelen kísérletének következménye, amelyben a fölényért vívott küzdelem során háborút és politikát használt fegyverként.

Egyidejűleg egy másik megrázkódtatást is okozott a hellénizmus újjászületése nyugaton. A hellénizmus újjáéledt szellemiségét a nyugati történelem, egy még tekintélyi alapon álló korszakában úgy tekintette, mint a nyugati keresztény egyház tekintélyétől független és ezért vele szükségszerűen rivalizáló tekintélyt. A középkorban a nyugati egyháznak sikerült diadalszekerébe befogni Aristoteles feltámadt kísértetét, de a korai modern korban megrontotta őt a klasszikus latin és görög irodalom, valamint a hellénista helyi állam pogány szellemisége. Egy pre-alexandriai kor dinamikus hellénizmusának ez a politikai kísértete először Észak- és Közép-Itáliában támadt fel, majd a tizenötödik század végétől az Alpokon-túli és a tengeren túli Nyugat-Európában, és ez volt a legrosszindulatúbb az összes hellén kísértet között, amelyek a nyugat hellénista keresztény civilizációját háborgatták. Mert a politika területén a hellénizmus újjászületése sokkal tartósabb volt, mint az irodalom vagy a képzőművészetek területén. Az irodalom területén azt a kísértetet, amit a tizenötödik századi pápák és bíborosok nem tudtak összebékíteni a hagyományos nyugati kereszténységgel, elűzték a technika Alpokon-túli prófétái ,,a könyvek csatájában'', a tizenhetedik század vége előtt. A képzőművészetek területén elűzte a romantika mozgalma a tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulóján. A politika területén azonban még ma is háborgat minket; és még mindig nem tudjuk megmondani, vajon a két világháború ki tudta-e oltani ennek a véres hazajáró kísértetnek vérszomját?

Nagy vonalakban ez a történeti háttere annak a morális és intellektuális hitelvesztésnek, amibe a nyugat keresztény öröksége süllyedt, nyugat saját megítélése szerint, a tizenhetedik század óta. Ennek a hirtelen fordulatnak okai részben morálisak, részben intellektuálisak. Morális oka az volt, hogy a nyugat vallási egyenetlenkedései pusztító, de mégsem döntő politikai és katonai harcot szültek a gyűlölet, rosszakarat és mindenekfelett a szeretetlenség szellemében, és mindezekben be nem vallott piszkos evilági célkitűzéseket követve, ami botrányos ellentmondásban volt a kereszténység magasztos lelki hivatásával. Az intellektuális ok az volt, hogy az Univerzum hagyományos nyugati körképe, amit keresztény mítosz, zsidó szentírás, görög filozófia és tudomány keverékéből kiváló személyiségek egész sora épített ki, Szent Páltól Aquinói Szent Tamásig, a nyugati elmékben nem tudott többé vak engedelmességet követelni a maga számára.

Ez az intellektuális elfordulás a hagyományos nyugati kereszténységtől erőteljesen támogatta az erkölcsi elfordulást. Bár kétséges lehet, vajon az intellektuális gyanakvások egyedül elidegenítették volna-e oly gyorsan és határozottan a nyugati lelkeket a nyugati keresztény hagyománytól? A vallásháborúk méltánytalanságain kitört erkölcsi felháborodás volt az a robbanás, amelyik helyrehozhatatlan rést ütött a középkori nyugati keresztény világnézet erődítményén. Ennek a morális forradalomnak egyik gyakorlati megnyilvánulása az volt, hogy a tizenhetedik századi nyugati ember tudatosan áthelyezte szellemi érdeklődését a gyógyíthatatlanul polémikus teológiáról a nyilvánvalóan nem harcos természettudományra; és a középkori nyugati kereszténység intellektuális szerkezetének azt követő fokozatos szétmállása ilyenformán utókövetkezménye volt egy megelőző morális lázadásnak, amelyik morális jogigénye ellen irányult.

13. Függelék: a nyugati keresztény örökség elleni tizenhetedik századi nyugati reakció kortárs megnyilvánulásai

A. Morális méltatlankodás

1. A vallásháborúk pusztító hatásai

,,Van olyan buzgólkodás a különböző vélemények szolgálatában, amelyik féltekénket füsttel és sötétséggel lepte be, és drágán megfizetett tapasztalattal ismertük meg az általa fellobbantott lángok dühét. Ha az Ég nem gátolta volna meg, Paradicsomunkat pusztasággá tették volna... Ha a mi Urunk második eljövetelekor alig talál majd hitet a földön, hol keres majd szeretetet?... Egy szekta önmagán belüli egysége nagyon szánalmas kis szeretet: ez nem a keresztények egyetértése, hanem összeesküvés Krisztus ellen... Mire való a fegyelmi bizonytalankodások terén a lelkesedés, amikor az Isten- és felebaráti szeretet, ezek az evangéliumi kétségbevonhatatlanságok kívánnak ilyen lángoló buzgalmat.'' (Glanvill, J.: ,,A dogmatizálás hiúsága'' (London, 1661, Eversden), 229-31. 11.)

,,A vezetők egy apródot alkalmazhatnának, hogy az minden reggel szajkózza nekik: »Vigyázz, hogy ne kínozz senkit vallási meggyőződése miatt, és hogy ne terjeszd ki karod hatalmát a lelkiismeret befolyásolására. Figyeld meg, mit értek el IX. Károly és utódai ilyesmikkel; igazán csoda, hogy a Francia Monarchia nem semmisült meg katolicizmusának oltárán. Ilyen csodák nem esnek meg mindennap; könyörögj azért, hogy ne vesd ezekbe bizalmadat. Nem hagyhatták a januári ediktumot egyedül, hogy azután több mint harminc évig dúló pusztítás, ezer meg ezer vérzuhatag kiömlése, ezer meg ezer árulás és uszítás után még kedvezőbb rendeleteket kelljen nekik kiadniok.«

Az egyházi összetűzések kirobbantásáért azok a felelősek, akik a tizenhatodik század eleven emlékét szeretnék ápolni. Ha valaki türelemről beszél nekik, úgy képzelik, hogy amiről hallanak, az minden elképzelhető dogma közül a legijesztőbb és legszörnyűbb; és abból a célból, hogy a világi hatalmat érdekeltté tegyék szenvedélyeikben, azt kiabálják, hogy a közhatóság koronája legdrágább ékszerének elrablását jelentené, ha ezek nem engednék meg legalábbis a börtönbüntetést és a száműzetést az eretnekkel szemben. Ha azonban gondosan vizsgálnánk a vallásháború félhető következményeit, megfontoltabbnak kellene lenniök. »Jó, nem akarod nézni - mondhatja valaki nekik - ezt a szektát, amint Istent saját szokásai szerint imádja és saját nézetit prédikálja; de ügyelj erre: ha arra kerül sor, hogy kardot ránt, ahelyett, hogy csak beszél és ír dogmáid ellen, vigyázz, nehogy felforgassa templomaidat és veszélybe sodorja tieid közül soknak életét. Mit nyertél Franciaországban és Hollandiában az üldözés szorgalmazásával? Ne bízz számbeli fölényedben. Vannak szomszéd fejedelmek, és így szektásaidnak nem lesz hiányuk sem pártfogóban, sem segítőben, még ha a törökök is lennének azok.«

Végül szeretném megkérni azokat a nyugtalan teológusokat, akik annyira gyönyörűségüket lelik az újításokban, hogy pillantsanak vissza a tizenhatodik század vallásháborúira. Ezeknek a reformátoroknak voltak ártatlan okai: semmiféle megfontolás sem állíthatja meg őket, mivel elveik szerint nincs középút: minden pápistát vagy örök büntetésre kell ítélni, vagy inkább a protestantizmusra kell téríteni. De ha vannak emberek, akiknek az a meggyőződésük, hogy egy tévedés nem kárhozatos, még ha nem is veszik figyelembe a fennálló birtokviszonyokat, és inkább azt tartják a kevésbé zavarónak, ha magánvéleményüket önmaguknak tartják meg, az ilyen viselkedés szavakkal ki sem fejezhetően megvetésre méltó. Figyelembe kellene venniük újításaiknak és a fennálló szokások elleni támadásaiknak következményeit. Ha rávethetik magukat erre az irányra, abszolút szükségszerűség kényszerítése nélkül, tigris-szívűeknek kell lenniök.'' (Bayle, P.: Szótár, 3. kiad. III. 1845 a és b, Macon címszó alatt).

,,A Brantome-tól felvetett kérdés arra a következetlenségre vonatkozólag, hogy eretnekek százait égetik meg, és ugyanakkor pártfogolják ugyanannak az eretnekségnek fészkeit, központjait, városait, zavaró mindenki számára, aki nem realizálja, hogy ez a nagy világszínpad legközönségesebb jeleneteinek egyike. Ez az a játék, amit a fejedelmek mindenkor űztek a vallással, és még ma is játsszák ezt a játékot. Odahaza üldözik azt a hitet, amelynek győzelmét külföldön legjobb képességeik szerint elősegítik. Ezt nem vehetjük annak bizonyítékaként, hogy ezek a fejedelmek végképp közönyösek a vallás iránt. Ez nincs így: gyakran egészen a bigottságig vallásosak. Az igazság az, hogy hazájuk evilági előnye még értékesebb számukra, mint Jézus Krisztus országa. Nem akarom azt állítani, hogy maga a pápa is kivétel lenne e törvény alól. Úgy képzelem, hogy Őszentsége aligha örült jobban, mint I. Ferenc, a császárnak a protestáns liga felett aratott győzelmén.'' (uo. II. 1212 a, Francois I. címszó alatt).

,,Biztos, hogy a lutheránusok és a kálvinisták közti unió sokkal hamarább elérhető lett volna, ha ez senki mástól nem függött volna, csak a fejedelmektől; minthogy azonban ez az ügy a teológusok kénye-kedvére volt kiszolgáltatva, soha nem sikerülhetett és előreláthatólag sohasem fog sikerülni.'' (uo. II. 1519 b, Hottinger címszó alatt).

2. A vallási vezetőknek erőszakra hajlamosnak kell lenniük

,,A velük született karakter majdnem mindig az első és legfőbb meghatározója még az olyan emberek viselkedésének is, akik a világban Isten ügyét szolgálják. Vannak akik azt tartják, hogy szükségszerű volt Luther, Kálvin, Farel és sok más hozzájuk hasonló számára, hogy indulatos, kolerikus és epés legyen. Enélkül - mondják - sohasem tudták volna legyőzni az ellenállást (amivel szembekerültek).'' (uo. II. 1152 b, Farel címszó alatt).

,,Elcsodálkozhatunk az emberi sors egy vonásán. Erényei olyan következményekre képesek, amelyek a vétek árnyalatával szennyezettek. Másrészt rossz tulajdonságai jó eredményeket szülnek bizonyos szituációban. A szerénység, mérséklet és békeszeretet a legtöbb tudós elméjében megteremtik az elfogulatlanság alapját, ami az ilyen elméket bizonyos értelemben közömbössé és határozatlanná teszi. (Ezzel szemben) a gőg és az epésség egy nagytekintélyű elmében olyan szenvedélyes meggyőződést szülhet, hogy a legcsekélyebb kétséget sem érez, minek következtében bármit mer megtenni és tud eltűrni véleménye előmozdítása és győzelme érdekében.'' (uo. III. 1965 a és b, Melanchton címszó alatt.)

,,Nem áll egy vallási közösség evilági mulandó érdekében, hogy minden tagja gondolkodásra hajlamos legyen. Az erőszakos szellemek, akik kizárólag pártoskodásból kifolyólag ragaszkodnak hozzá, emberileg szólva, sok értékes szolgálatot tesznek neki. Ezért szükséges, hogy ilyesfajta forrófejűek legyenek soraik közt. Ez szükséges rossz.'' (uo. II. 1029 a és b, Drusius c. a.)

,,Ezek a fegyelmezetlen vakbuzgók, akik egy államban ezer zavart keltenek azzal a törekvésükkel, hogy a tömegek felett uralmat gyakoroljanak, és akiket nem tör le üldöztetésük, hiszen ez a céljuk, hogy üldözött mivoltukkal a csőcselék szimpátiáját megnyerve forradalomba kergessék azt, és így tegyék teljessé, amit a vakbuzgók intrikái elkezdtek.'' (uo. I. 492 b, Beda c. a.)

3. A hitvitázóknak részrehajlóknak kell lenniük

,,Nem igaz, hogy a lelkes partizánság szellem, ami általában az újságírók között uralkodik, a vallásuk irányában szenvedélyesen lelkesedők legtöbbje körében is érvényesül?'' (uo. III. 2221 a, Pellisson c.a.)

,,A szélsőséges vakbuzgók hajlandók arra, hogy hiszékennyé és gyanakvóvá váljanak, és készek erőszakos ellenszenvvel viseltetni a szemükben gyanús emberek iránt.'' (uo. I. 520 b, Bérenger c.a.)

,,A vakbuzgóság következményeként az emberek olykor belelovallják magukat abba a meggyőződésbe, hogy egy eretnek kész a leggyalázatosabb összeesküvésre; és erről a meggyőződésükről könnyen áttérnek egy másikra: azt képzelik, hogy az eretnek ténylegesen meg is teszi mindazt a cselszövést, amire ítéletük szerint képes.'' (uo. II. 1089 b, Episcopius c.a.)

,,Ez a szenvedély (Odium Theologicum), ami már régóta köztudomású volt, mindenütt talál eretnekséget, ahol csak akar... Az ettől a szenvedélytől megszállottaknál nem az igazságtalanság az egyetlen (morális hiba) amit elárulnak; megrögzött méltánytalanságuk másik bűne a kettős mérlegelés. Szólítsd fel őket, hogy bélyegezzék meg az agitátoraikat és kopóikat, és lehetetlen, hogy ne lássák igazságodat, akkor vagy süket fülekre találsz náluk, vagy talán lerázzák nyakukról valami halandzsával. Ezek azok az alkalmak, amikor szeretetük »mindent elvisel« és »a rosszat fel nem rója«.'' (uo. I. 418 a, Baius c.a.)

4. A hatalom türelmetlenséget szül

,,Érdemes megfigyelni, és keseregni miatta, hogy az igazságnak ezek a legerőszakosabb bajnokai, a tévedések ellenfelei, a szakadárság ellen tiltakozók, jóformán sohasem engedik szabadjára ezt az Isten iránti buzgóságukat, amelyik őket annyira felmelegítette, és áttüzesítette, hacsak nem ott, ahol a világi hatóságot oldalukon állónak érzik. Mihelyst egyszer az udvari kegy előnyösebb helyzetet biztosított nekik, és magukat erősebbnek kezdték érezni, a békét és a szeretetet rögtön mellőzték. Egyébként gondosan kell őket ellenőrizni. Ahol nem volt elég erejük üldözés indítására és úrrá válniuk, ott kedvező viszonyok között kívánnak élni és vallási türelmet prédikálnak.'' (Locke, John: ,,Levél a vallási türelemről''; először kiadva 1689-ben).

,,Úgy találja az ember, hogy mihelyt a keresztények olyan helyzetbe kerültek, hogy üldözést indíthattak, ugyanazokat a kifogásokat szegezték a vallási tévedés ellen, mint amiket valamikor a pogányság szegezett a kereszténység ellen. A pogányság számlájára írták a rossz termést és az időjárási rendellenességeket... Az ember kénytelen azt mondani, hogy bizonyos hibák, amiket a vallási szekták felmutatnak, nem hitrendszerük következménye, hanem hatalmi helyzetben levésüké. Azért cserélik bizonyos vallási közösségek szellemiségüket és politikájukat aszerint, hogy hatalmat nyernek-e, vagy pedig elveszítik azt.'' (Bayle, id. m. IV. 2804 b, Vergerius címszó alatt).

,,(Scipio Lentulus) apológiáját a Grisonok rendelete mellett, amit az eretnekek ellen hoztak, nem tarthatjuk meglepőnek azon oknál fogva, hogy ő maga is üldözést szenvedett a múltban. Semmi sem mindennapibb, mint vallási támogatást találni ahhoz, hogy meghúzzuk a vészharangot az elpártolók feje felett.'' (uo. II. 1680, Lentulus c.a.)

,,(? Juriue) nagyon helytelenítette, amikor Franciaországban a világi hatalom tekintélyét vették igénybe, majd nagyon helyteleníti, amikor arról értesül, hogy azt Hollandiában nem szabad segítségül hívni.'' (uo. I. 330 a, Arius c.a.)

,,Szerencsétlen szószólói a vallási türelmetlenségnek: betegségteknek valóban valami bizarrnak kell lennie, tekintve azt, hogy ellenálló a lex talionis-szal történő gyógyítással szemben.'' (uo. III. 2069 b, Navarre c.a. - Valois Margit, II. Henrik leánya).

B. Értelmi kétségek

1. Az emberek könnyen becsaphatók

,,A vallás témáiban nagyon könnyű rászedni az emberiséget és nagyon nehéz kijózanítani. Az ember szereti előítéleteit és mindig tud vezetőket találni, akik hízelegnek ennek a gyengeségnek... Ezek a vezetők ügyleteiket tekintélyi és pénzügyi haszonnal fizettetik meg. A legérdektelenebb természetek megállapítják, hogy ha egy betegség makaccsá vált, az orvosság rosszabb szokott lenni, mint maga a betegség. Ezek nem merik gyógyítani a sebet, a többiek nem is akarják. Ezért maradandó a visszaélés. Tisztességtelen emberek pártfogolják, tisztességesek eltűrik.'' (uo. I. 89 b, Agar c.a.)

,,Vannak köznemesek, akik számára nagy szerencse, hogy a nép sohasem háborgatja azzal, adjon számot dogmatikus kérdésekről, és valóban nem is lennének képesek erre.'' (uo. I. 390 b, Augustin c.a.)

,,A nép rendkívül nagy elnézést tanúsít a köznemességgel szemben, amelyik bántó, rágalmazó és szofizmákkal teli közleményektől indíttatva széthúzást szít és mindezt a buzgóság hamis látszatával. Amíg úgy látja az ember, hogy a nép ezt a csoportot követi, amelyik a legnagyobb hangzavart csapja, a betegséget gyógyíthatatlannak kell minősítenie.'' (uo. I. 171 b, Altin (Jacgues) c.a.)

,,Nagy forradalmak felszítására nagyon hathatós módszer a népet az Apocalypsis sugalmazás és lelkesedés légkörében adott magyarázataival felkészíteni erre. Ez adott a protestantizmus ellenségei számára érvet arra a kijelentésre, hogy protestáns szerzőtől kiadott egyetlen Apocalypsis-sel foglalkozó műnek sem volt más célja, mint egy általános európai háború szítása, a fejedelmekben feltüzelve a nyereségvágyat, amire a háborúk lehetőséget adnak nekik, mintha önmaguktól soha sem gondoltak volna erre. Comenius sem volt teljesen mentes ettől a gyanútól.'' (uo. II. 1018 b, Drabicius c.a.)

,,Vannak olyanok, akik azt az irányt követték, amit ezeknek a jósoknak pártfogói, időzítésükben bekövetkezett tévedésük folytán vettek, és egy olyan filozofikus kor, mint amilyen a mienk, nem kedvező arra, hogy ezt a köznemességet szerephez juttassa. Ez a felfogás néhány szempontból mond valamit, de ha az összes körülményt számításba vesszük, kiderül, hogy érvük nem áll helyt. Megengedem, hogy manapság nagyobb számú magánszemély képes megállni helyét az áradatban és felvenni a harcot az illúziókkal szemben, mint a múltban, de - bocsánat érte - azt tartom, hogy korunk éppen olyan könnyen beugratható, mint a megelőzőek voltak.'' (Bayle, id. m. I. 6 a, Abaris címszó alatt.)

,,A jövő megszállott látnokainak semmitől sem kell félniük. Ők csak érces hangon kikürtölik, ami csak eszükbe jut, feltéve hogy elég felkészültségük van alkalmazkodni a jelen szenvedélyeihez. Nem akarják a nevetőket a maguk oldalára állítani, de támogatókként akarják azokat, akik többet nyomnak a latban, mint a nevetők.'' (uo. II. 1019, Drabicius c.a.)

2. A vakbuzgók naivitása

,,Mindenki úgy képzeli, hogy tulajdon vallásának igazságai olyan világosak, hogy a másik fél alkalmas képviselői lehetetlen, hogy ne lássák meg azt, és semmi más nem tarthatja vissza őket ennek nyílt beismerésétől, mint egy emberi parancs figyelembevétele.'' (uo. I. 37 b, Abulpharage c.a.)

,,Hol találhat az ember valakit, aki a szokás hatalmánál fogva ne azt tartaná, hogy ugyanazok a dolgok igazságosak, ha ő zaklat azokkal valaki mást, de a legigazságtalanabbnak, ha mások zaklatják azokkal őt? Feltéve, hogy ez a szellemiség nagyon gyakori, nincs értelme attól félni, hogy a szekták sokasága szkepticizmust szül. Mindenki, történjék bármi, erősen fog ragaszkodni ahhoz az ügyhöz, amit magáévá tett.'' (uo. II. 1825 Luther c.a.)

3. A kereszténységnek a kinyilatkoztatástól kell függnie, míg a manicheizmus az értelemhez tartja magát

,,Egyetlen rendszer sem kivétel az alól, hogy két feltételnek kell eleget tennie, hogy érvényesnek fogadjunk el. Az első feltétel az, hogy alkalmas legyen a tapasztalati tények megmagyarázására... Egyedül az ember - az ember, aki mestermű a teremtés összes műve között - botránykő az egyisten-hit elfogadásában. Az ember nyomorult és boldogtalan: mindegyikünk tudja ezt abból, ami sajátmagán belül megy végbe, valamint a kapcsolatokból, amiket szomszédaival kényszerül fenntartani.'' (uo. III. 1899 a és b, Manicheizmus c.a.)

,,Kin ne venne erőt a csodálkozás és a döbbenet, amint értelmünk rendeltetésén elmélkedik? Itt vannak a manicheusok, egymást követve, egy olyan hipotézissel, ami nyilvánvalóan abszurd és önellentmondó, de a tapasztalati tényeket százszor jobban magyarázza, mint az orthodox, amelyik olyan princípiumot követel meg, amelyik végtelenül jó és mindenható, jóllehet az a posztulátum nyilvánvalóan igaz és szükségszerű és egyedül áll megegyezésben az igazsággal.'' (uo. III. 2205 a, Pauliciánusok c.a.)

,,A (keresztény) dogmát, amit a manicheusok támadnak, az ortodox igazolhatja olyan igazságként, mint ami világosan kinyilatkoztatott és minthogy elvégre mi (keresztények) kényszerítve kell legyünk egyetérteni azzal, amit egészen nem értünk meg, ennek a misztériumnak okát vagy értelmét tekintve, jobb megengedni azt a kezdettől fogva, és megelégedni ezzel - hagyván a filozófusok ellenvetéseit futni a maguk útján üres szofizmákként, aminthogy azok is, és nem visszavágni rájuk, hanem hallgatással fogadni őket a hit pajzsa mögött.'' (uo. III. 2214 a, Pauliciánusok c.a.)

,,Meg kell engedni, hogy ez a hamis tan (ti. a két pricípiumé: egy jóé és egy rosszé), amelyik sokkal régibb mint Mani, és ami tarthatatlan, mihelyt valaki elfogadja a Szentírást, akár teljesen akár (csak) részlegesen, sokkal nehezebben cáfolható meg, ha pogány filozófusok védelmezik, akik veteránjai a vitatkozás mesterségének. Szerencse volt, hogy Szent Ágoston, aki ismerte ennek a vitának minden csínját-bínját, elhagyhatta a manicheizmust, mivel meglehetett a lehetősége ahhoz, hogy megszabadítsa azt a legdurvább tévedésektől, a maradékot pedig egy rendszerré kovácsolja, ami kezében a legzavaróbb lehetett az orthodox keresztények számára.'' (uo. III. 1897-1900, Manicheusok c.a.)

,,A római egyházat a ránehezedő kötelezettség, hogy tiszteletben tartsa Szent Ágoston rendszerét, kínos helyzetbe hozta, aminek volt egy tagadhatatlanul nevetséges oldala... A thomisták fizikai pre-determinációja, Szent Ágoston és a janzenisták szükségszerűsége, alapjukban egy és ugyanazon dolgok, és a thomisták mégis kiközösítették a janzenistákat, mialatt mindketten teljes egyetértésben azt tartották, miszerint rágalom azzal vádolni őket, hogy ugyanazt a tant hirdetik, mint Kálvin.'' (uo. I. 390 és 390 b, Augustinus c.a.)

4. Ha a keresztény teológia igaz, Isten szörnyeteg

,,Azok a viták, amelyek a nyugati kereszténység korában a reformáció óta felütötték fejüket, annyira világosan megmutatták a zsákutcát, amibe a keresztények önmagukat belehajszolták, amikor megkísérelték megoldani a rossz eredetére vonatkozó nehézségeket, hogy egy manicheus (még) félelmetesebb (ellenfelük) lenne ma, mint volt a múltban. Ma teljesen megcáfolhat minket azzal, hogy egymás ellen játszik ki minket. Kimerítettétek, mondhatja, teljes értelmi erőtöket. Kitaláltátok a Scientia Mediát^[27], hogy számotokra deus ex machinaként szolgáljon zűrzavarotok megvilágítására. De ez a kitalálás egy kiméra... Nem mentesít egy emberi bűnt és szenvedést sem attól, hogy még mindig Isten szabad választásának eredménye maradjon. Nem mentesít minket attól, hogy Istent egy olyan anyához hasonlítgassuk (távol legyen tőlünk az istenkáromlás!) (lásd 50. jegyzet)^[28], aki ugyan biztosan tudja, hogy leánya szüzessége áldozatul esik, ha ezen és ezen a helyen, ebben és ebben az órában leszólítja őt ez és ez a csábító, mégis előkészíti a találkozást, elviszi leányát a találka helyére és otthagyja, miután hivatkozott női becsületére.'' (uo. III. 2207 b, Pauliciánusok címszó alatt.)

,,Sokan azt mondják, hogy Isten megengedte a bűnt, mivel Ő nem is akadályozhatta volna meg azt, a szabad akarattal történő visszaélés nélkül, amit Ő adott az embernek, - olyan adomány, amelyik a legnagyszerűbbje mindannak, amivel elhalmozza az embert. Akik így beszélnek, minden képzeletet felülmúlóan fejezik ki magukat... Nem szükséges, hogy elolvastuk légyen Seneca kiváló tanulmányát »De beneficiis«, a természet fényével is tudjuk azt, hogy a jótevővé válás lényege az, hogy nem adományozhat olyan kegyeket, amelyekkel a kiszemelt átvevő olyannyira visszaélhet, hogy annak egyetlen következménye teljes romlása lehet... Nem jó anya az, aki leányának engedélyt adva táncbamenésre, elmulasztja visszavonni azt az engedélyt, ha biztosan tudja, hogy elmenvén megbecsteleníthetik, és elveszítheti szüzességét; és valamennyi anya, aki biztosra tudván, hogy ez meg fog történni, engedélyt ad leányainak a táncra, annak ellenére, hogy előzőleg megelégedett azzal, hogy figyelmeztette őket a jó magaviseletre és megfenyegette őket kegyvesztettséggel, ha másként térnek haza, mint ahogy eltávoztak onnét, - nos, minden anya, aki így viselkedett, magára vonhatja legalábbis azt a jólmegérdemelt ítéletet, hogy nem mutatott szeretetet sem leányai, sem a tisztaság erénye iránt.'' (Bayle, id. m. III. 2206 a, Pauliciánusok címszó alatt).

,,Ha azt mondod, hogy Isten azért engedte meg a bűnt, hogy bölcsességét nyilvánítsa ki, ami fényesebben kiviláglik abból a rendetlenségből, amit az emberi gonoszság okoz nap mint nap, mint ahogyan az az ártatlanság állapotában nyilvánulna meg, azt a feleletet kapod, hogy ez ugyanolyan, mint az Istenséget vagy egy családanyához hasonlítani, aki hagyja gyermekeinek, hogy lábukat törjék, csakhogy az egész városnak tudomására hozhassa, milyen ügyes a törött csontok gyógyításában, vagy inkább egy uralkodóhoz, aki hagyja elburjánzani a lázadásokat és rendbontásokat, szerte a birodalomban, csakhogy megszerezhesse magának azok rendbehozhatásának dicsőségét... Képzeljünk el két fejedelmet, akiknek egyike hagyja alattvalóit nyomorba jutni, csakhogy kihúzhassa őket belőle, ha már alaposan belemerültek, míg a másik fejedelem alattvalóit mindig a fellendülés állapotában tartja. Nemde, ez a második fejedelem jobb, mint az előbbi? És valóban, nem ez a jóindulatú a kettő közül?'' (uo. III. 2205 b, Pauliciánusok c.a.)

Ha a keresztény teológia - legalábbis ahogyan az ágostoni-kálvinista-janzenista iskola képviselte - igaz, akkor Isten egy szörnyeteg! Az előző premisszákból levezetett ilyen konklúzió logikailag kikerülhetetlennek látszott a wesleyánusok számára a tizenkilencedik században, aminthogy ilyennek tűnt Bayle szemében a tizenhetedikben. De a methodisták reakciója a paradoxonra nem volt ugyanaz, mint az ex-kálvinistáké. Bayle hallgatólagosan elfogadja a konklúziót, a wesleyánusok szenvedélyesen elvetik a premisszákat.

,,Elítélni egy rövid bukásért
Amiről nem tehetnek,
Valaminek el nem hivéséért,
Ami nem is volt igaz.''^[29]

,,Ez a predestináció borzasztó végzésében világosan bennlévő istenkáromlás. Istent rosszabbnak mutatja, mint az Ördögöt, csalárdabbnak, kegyetlenebbnek, igazságtalanabbnak. És még azt mondod, hogy ezt bizonyítani fogod a Szentírással? Nosza! Mit fog bizonyítani neked a Szentírás? Hogy Isten rosszabb, mint az Ördög? Ez nem lehet. Bizonyíthat bármit a Szentírás, ezt sohasem tudja bizonyítani; lehet bármi igazi értelme, ez nem lehet az értelme. Semmilyen Szentírás sem jelentheti azt, hogy Isten nem a Szeretet, vagy hogy az Ő irgalma nem múlja fölül minden művét; bármit is bizonyít emellett, egyetlen Szentírás sem bizonyíthatja a predestinációt.'' (Wesley, John, ,,Wesley Művei''-ben, London 1856-57 VII. köt. 365. 1.)

5. A nevetségesség tőre

,,(Egy japán szekta) még messzebb megy mint Epicuros. Ők megszabadítják Istent a gondolkodó-képesség és az intelligencia terhétől. Nem kétséges, attól félve, hogy ezek a képességek megzavarhatják nyugalmát, hiszen saját tapasztalatukból tudják, hogy az ész használata bizonyos fokú fáradsággal jár együtt.'' (Bayle, P., id. m. II. 1533 Japán címszó alatt.)

,,Minthogy nincs jele annak, hogy Isten hatálytalanítja a természet egyetemes törvényeit, kivéve azokat az eseteket, amikor gyerekeinek java kívánja azt meg, helytelen lenne csodának minősíteni bármit, ami válogatás nélkül történik hitetlenek és hívők körében... A csoda még a jövőben is a hit dolga, következésképp homályos valami.'' (uo. I. 923 Constance s.a.)

,,Achilles nem volt az egyetlen csodatevő Leuce szigetén, felesége, Helena is besegített... Ez az a terület, ahol a sok károsabb, mint a kevés... A hiszékenység olyan anya, akit előbb-utóbb saját termékenysége fojt meg). a tudatokban, azaz olyanokban, akik értelmi tevékenységükből valami hasznot is húznak.'' (uo. I. 62 és 62 b, Achillea c.a.)

,,Senki se képzelje azt, hogy az egyház többi zsinata kisebb fokban mentesül a szenvedélyek és cselszövevények fertőzésétől (mint kétségkívül az efezusi zsinat volt), még akkor sem, ha valaki elfogadja azt a védekezést, hogy a többi zsinatot nem vezették le olyan sietséggel, mint amilyenben Cirill volt vétkes Efezusban. Valóban szükséges, hogy a Szentlélek elnököljön az ilyen gyülekezetekben, mert különben minden elveszhetett volna. Ez a közreműködés (a Szentléleké) - valami kivételes és így hatásosabb, mint a megszokott - megnyugtathat és meghagyhat abban a szilárd meggyőződésünkben, hogy a Szentlélek működését az (emberi) teremtmények által rendezett ördögi gyülekezet közepette vitte végbe és az (emberi) szenvedélyek sötétségéből igazságának napfényét sikerült kihoznia - természetesen nem minden zsinaton, hanem némelyiken.'' (uo. III. 2078 a, Nestorius c.a.)

,,Az embernek gondosan meg kell figyelnie, miként csúszott be a kereszténységbe nagyszámú visszaélés, amelyek olyan hasonlatosak a pogányság rendellenességeihez, hogy lehetetlen a pogányság ellen írni anélkül, hogy néhány vakbuzgónak ne szolgáltatnánk kézenfekvő alapot arra az állításra, hogy a keresztény vallást lezüllesztette a pogány vallás. Azoknak, akik ilyen kifogásokra adnak alkalmat, erkölcsi kötelességük tulajdon lelkiismeretükben megvizsgálni, mik voltak az indítékaik és vajon valódi szándékuk nem az volt-e, hogy olvasóik a régi rendellenességek leírásaiban a modern visszaéléseket lelhessék fel. Az angol nonkonformista protestánsokat vádolják gyakran azzal, hogy csak azért festik le olyan élénk színekkel a régi római klérus romlottságát, hogy az így adott képpel az (angol) episzkopálisok jelen állapotára szándékozzanak ódiumot hárítani.'' (uo. III. 2055 a és b Periers c.a.)

14. A nyugati élet tizenhetedik századi elvilágiasodása

A tizenhetedik század eleje a nyugati keresztény vallásháborút teljes tombolásában találta, a nyugati keresztény fanatizmust pedig még tetőpontján. Ugyanennek a századnak vége előtt a technika foglalta el a vallás helyét, a kísérleti tudomány találmányait felhasználva a nyugati társadalom vezető szellemeinek legfőbb érdeklődési tárgyaként és célkitűzéseként. A századvégen a nyugati attitűdnek és étosznak ez a forradalmi változása még csak egy kisebbségre korlátozódott. De mégis figyelemreméltó, hogy hacsak egy kisebbség is, rövid idő alatt ilyen messzire sodródott el, és még inkább az hogy a társadalom többi részét is a maga sodrásába vonhatta. A tizennyolcadik század elejétől az Úr 1956. esztendejéig tartó negyedévezred során a szekularizáció kovásza és a technika lendülete a nyugati társadalom egyik rétegéről fokozatosan átterjedt a másikra, míg át nem járta annak egész tömegét.

A technika apoteózisa nem volt elkerülhetetlen következménye a nyugati keresztény örökség hitelvesztésének. Ez a kiábrándultság elkerülhetetlenül nagy morális és intellektuális vákuumot hozott létre, amit az események és eszmék új rendszerének kellett kitöltenie, de a kereszténység pótlékának a nyugati szívekben és elmékben nem volt szüksége arra, hogy az ember nem-emberi természet feletti nevelők technikai uraságának eszménye ebben a gyakorlati célkitűzéshez a tudományos kutatás kísérleti módszeréhez folyamodjék. Mielőtt ez az új ideál foglyul ejtette volna a nyugati képzelőerőket, az újonnan diszkreditált tekintélyelvű nyugati kereszténységnek már megvolt vetélytársa, a hellénizmus nem kevésbé tekintélyelvű kísértetének alakjában. Így a vákuum egyszerűen kitölthető lett volna a kereszténység előtti hellénista orákulum odahelyezésével a keresztény orákulum helyébe, és így folytatólagosan továbbélni, mint azelőtt, egy hagyományos tekintély védnöksége alatt.

Valóban az történt, hasonló körülmények között, a kortárs Kínában, ahol egészen odáig a pontig a történelem menete párhuzamos volt a Nyugatéval. Az Óvilág nyugati és keleti szélén egyaránt egy ledőlt és szétbomló civilizáció haladékot nyert egy világbirodalomban történt megtestesülésével. Amikor ez a birodalom szétesett és a haldokló civilizáció vele együtt pusztulásba hullt, hajótörött legénysége új szellemi otthonra talált egy világegyházban. És miután ez az egyház gubóként szolgált egy új civilizáció kikeléséhez, ennek a fejlődő társadalomnak a gyermekei végül is szembefordultak azzal a vallási intézménnyel, amelyik kezdett már a továbbiak során nélkülözhetőnek látszani. A szerencse ilyen egymást követő fordultában a Mahayana története Kínában elővételezte a keresztény egyház történetét Nyugat-Európában, bár Kínában, amikor egy Mahayana-ellenes reakció mutatkozott, azt mindenegyes egymás utáni alkalommal nem valami új eszme sugallta, hanem egy nosztalgia Kelet-Ázsia klasszikus civilizációja után, amelyik Kelet-Ázsia buddhizmus előtti korában fejlődött ki és hanyatlott le. A keresztény időszámítás ötödik, kilencedik és tizenhetedik századában a Mahayana tekintélye elleni támadást a pre-buddhista konfuciánus filozófiában és életalakításban megtestesült rivális tekintély bajnokai vezették.

A kora-modern nyugati kereszténységben a történelemnek ez a kínai menete a politika síkján zajlott le. Itt az Apostolnak Rómára vonatkozó isteni jogába vetett kritikátlan hite helyébe egészen egyszerűen a helyi államok isteni jogába vetett, hasonlóképp kritikátlan hite lépett, ami a görög-római társadalom minden babonája közül a legvégzetesebb volt, annak Augustus előtti korszakában. Azok a világi államok, amelyek a nyugati kereszténységben csak részleges és feltételes alattvalói hűséggel rendelkeztek, amíg a pápai Respublica Christianának voltak alárendelve, most görög-római mintára istenítetté váltak. Franciaország, Portugália, Velence és Venezuela így Bálbina, Spárta, Athén és Róma istennőinek dicsfényével övezhették fel magukat. Az Úr 1956. esztendejében a helyi államoknak az az újra feltámadt hellénista imádata alkotja a nyugati világ népességének a vallását, és híveik olyan vakon fogadják el tekintélyét, mint ahogyan a kereszténységet fogadták el nyugaton a középkorban.

A gazdasági, technikai és intellektuális területeken viszont a nyugati társadalom vezető szellemei a tizenhetedik század vége előtt elváltak kínai és legtöbb más kortársuktól is, nem csupán az előzőleg elismert tekintély elvetésében, hanem magának a tekintély elvének elutasításában is. Az volt a vitapont nyugaton ,,a régiek és a modernek küzdelmében'', amelyet a tizenhetedik században ugyanaz a nemzedék vívott meg, amelyik látta a nyugatot megtagadni keresztény örökségét. Az volt a kérdés, vajon a nyugat át tudja-e ruházni egy tekintély-jellegű hellénizmusra azt az alattvalói hűséget, amit visszavont egy tekintélyelvi kereszténységtől. A szépirodalom területén a küzdelem döntetlen maradt, de a technika, a tudomány és a filozófia területén a modernek lettek a győztesek. Ez a győzelem döntés volt a nyugati ember nevében, amely szerint ezeken a területeken a hagyományos kereszténység hitelvesztése következtében szívében és eszében támadt vákuumot nem egy alternatív tekintélyelvű rendszerrel kell kitölteni, hanem egy kísérletező magatartással és egy technikai irányultsággal, ami bennszunnyadt a nyugati civilizáció szellemiségében és voltaképpen magában az emberi természetben.

Ezeket az irányultságokat a nyugati ember lelkében elfojtotta a kereszténység szelleme addig, amíg emelkedőben volt nyugaton és ezek az irányultságok nem kevésbé voltak idegenek a hellénizmus szellemiségtől sem. Kitörésük a tizenhatodik században kettős győzelem volt az idők-megszentelte tekintélyek felett, amelyek annak idején versengtek a nyugati ember alattvalói hűségéért, majd a tapasztalat ezt követő trónra emelése a tekintély helyébe, valamint a technikáé a vallás helyébe, egyformán volt morális és intellektuális forradalmi cselekmény. A technika eme tizenhetedik századi apoteózisának előzményeit és következményeit érintjük a tizenhetedik fejezetben. Jelen fejezetben pillantást vethetünk azokra a motívumokra, amelyek a tizenhetedik századi nyugati embert megragadták, hogy ilyen tudatosan áthelyezte súlypontját a vallásról a természettudományra.

Az első motívum az elborzadás volt a vallási fanatizmus erkölcstelensége és rombolása miatt: ezt a tudatállapotot Angliában a polgárháború után egy híres passzusban írta le a Királyi Természettudományos Akadémia első titkára és első történetírója.

,,A polgárháborúk befejeződése után volt egy bizonyos hely Oxfordban, Dr. Wilkins szállásán, a Wadham Kollégiumban, ahol a művész és tudós emberek találkozó helye volt; itt tartották azokat az első összejöveteleket, amelyek alapjai voltak a későbbieknek. Az egyetemnek sok tagja volt abban az időben, akik a szabadgondolkodás útjára kezdtek lépni, és néhány filozófiai érdeklődésű úr is látogatta, akiket a királyság balsorsa, valamint a taláros-emberek közötti biztonság és visszavonulási lehetőség vonzott oda.

Első céljuk nem volt egyéb, mint a szabad levegő szívása okozta kielégültség és az egymás közötti nyugodt társalgás anélkül, hogy belebonyolódnának ennek a gyászos korszaknak szenvedélyeibe és őrültségeibe...

Egy ilyen őszinte és szenvedélyektől mentes társaság számára, mint amilyen ez volt, és egy ilyen borongós időszakban mi megfelelőbb tárgyat lehetett volna választani, mint a természetfilozófiát? Folyton csak valami teológiai probléma körül forgolódni, nem lett volna egyéb, mint magánidőtöltés tárgyává tenni azt a túlzást, ami nem tetszett nekik a közéletben, örökösen polgári ügyleteken, vagy hazájuk bánatán merengeni melankolikus elmélkedés lett volna: egyedül a természet volt olyan, ami kellemesen szórakoztatta őket ebben a helyzetben. A természeti jelenségekre vonatkozó szemlélődés elvonta figyelmüket a múlt és jelen bajairól és értelmüket uralkodóvá tette a dolgok felett a legnagyobb közboldogtalanság idejében. Amíg az ember és az emberi ügyletek szemlélete ezerféle nyugtalanságot idézhetett volna elő bennünk, addig a természeti jelenségek sohasem különítettek el minket egymásra halálosan gyűlölködő csoportosulásokba, lehetőséget adtak az ellenszenv nélküli véleménykülönbségekre és a természetet magyarázó ellentétes elképzelések kifejlődésére, polgárháború veszedelme nélkül.''^[30]

A tizenhetedik századi nyugati szellemi forradalom második motívuma annak a lélektani igazságnak felismerése volt, hogy a nyugati ember nem tudja addig felszabadítani magát az őt mind ez ideig megszállva tartó érdeklődéstől a harcos vallási ellentétek iránt, amíg fel nem szereli magát egy egyenlőerősségű pszichológiai megfelelővel, és így fordult a természettudományokhoz, hogy azok ezt a társadalmi szolgálatot megtegyék számukra. Bayle vette észre azt a nehézséget, ami abban rejlik, ha egy gondot úgy akarunk elkergetni, hogy ne szembesülnénk egy másikkal.

,,Sirathatjuk az emberi nem átkozott helyzetét. Egyik bajból csak egy másikkal tudja kiszabadítani magát. Gyógyítsd tudatlanságát és ezzel rázós vitáknak teszed ki, amelyek gyakorta megrendítik, sőt meg is döntik a fennálló politikai rendszert.''^[31]

Vagy harminc évvel a fenti idézet első publikálása előtt Sprat a természetfilozófia művelését ígéretes ellenméregként ajánlotta a vallási viták hevességének lecsillapítására.

,,Bármilyen kár vagy haszon származik is az olyannyira szent elméleti harcokból (nem akarom most azt vizsgálni, vajon a kár vagy a haszon van-e túlsúlyban), az biztos, hogy természet megismerését nagyon hátráltatták... Az emberek szellemi erejüket teljesen a vallásra irányították, pedig nem is volt neki szüksége erre a segítségre, és csak ezáltal vált olyan viharokat keltővé, jóllehet sokkal gyümölcsözőbben lehetett volna az a filozófia eddigelé elhanyagolt területére fordítani és azt termékenyebbé tenni.''^[32]

,,A kísérleti filozófia megoltalmazza az embereket attól, hogy szellemi erejüket vitákra fecséreljék, hanem munkára irányítja azt.''^[33]

A tizenhetedik század utolsó évtizedeiben a nyugati ember szemében egy földi paradicsom megteremtésére irányuló törekvés sokkal gyakorlatibb célkitűzésnek tűnt, mint a Mennyek Országának földre történő lehozására történő törekvés. A legfrissebb nyugati tapasztalat azt mutatta, hogy a Mennyek Országának közelebbi meghatározása az egymással rivalizáló teológiai iskolák közötti elkeseredett és befejezhetetlen viták tárgya. Másrészt a gyakorló technikusok és a kísérletező tudósok közötti véleménykülönbségek alacsony érzelmi fűtöttségén szoktak maradni, és bizonnyal hamarosan meg is oldódhatnak a tapasztalati adatok valamint a megfigyelési eredmények kiértékelésének birtokában, amikre vonatkozólag nem lehet véleménykülönbség.

,,Az a tanítás, amelyik azt akarja eldönteni, mi a jó és a rossz, örökké vitatott, tollal és karddal, míg a vonalak és idomok tudománya nem ilyen, mivel ebben a témakörben az a kérdés, mi az igaz, és nem keresztezi az emberi becsvágyat, haszon- vagy kéjéhségét. Nem kétséges számomra, hogy ha bárki tulajdonjogát vagy a birtokkal rendelkezők érdekét sértené az, hogy a háromszög három oldala egyenlő két oldal négyzetével, akkor, ha vitával nem lehetne azt eldönteni, az összes geometria-könyv elégetésével függesztenék fel a döntést, amíg csak jogkáros az érdekelt.''^[34]

A Hebbestól itt jellegzetes cinizmussal felvetett témát nem kevésbé jellegzetes konstruktív szellemben veszi át Sprat, a születőben lévő Királyi Természettudományos Akadémia szellemi alkotások és munkamódszerének kapcsán.

,,Legfőbb igyekezetük az volt, hogy egy vegyes együttes előnyét érezzék, ami széleskörű megfigyelésben és a különféle felfogásokban nyilvánult meg, ama hátrányok nélkül, amelyek általában velejárói egy ilyen társaságnak, mint amilyen a zűrzavar, a bizonytalankodás és a megosztott frakciók kicsinyes érzékenykedései. Hogy a múltban elkerülték ezeket a veszedelmeket, arra, nincs jobb bizonyíték, mint állandó gyakorlatuk, amelyben mindig megőriztek valami sajátos józanságot a vitában, lassúságot az egyetértésben és mértékletet a véleménykülönbségben... Nem dühödhettek fel nagyon egymás ellen véleménykülönbségben, mivel elismerték, hogy több, egyaránt jó természettudományos módszer van, amelyek ugyanazt az eredményt érik el, jóllehet azt a feltétélezést tartották igaznak, hogy csak egyetlen megtalálási mód létezik. Az előforduló eltéréseket azután már elrendezhették, mivel azok nem az elmélet vagy felfogás tárgykörében gyökereztek, hanem csak az értelmezésben, ami sohasem szokott olyan súlyos alkalmat szolgáltatni az izgatott harcra, mint a másik.'' (Sprat, id. m. 91-92. 11.)

,,(Egyértelmű stílust használtak), minden jelenséget a lehető legközelebb vive a matematikai egyértelműséghez, és előnyben részesítették az iparosok, parasztok és kereskedők nyelvét a szellemes tudósokéval szemben.'' (uo. 111-13. 11.)

,,Nem utolsó sorban azért érdemel dicséretet a Királyi Természettudományos Társaság, mivel megcélozta a munkás és értelmiségi emberek egységét, nagy előrehaladást tett azok érzelmi egyesítésében. Mert itt egy, az angol nemzetnél szokatlan látványnak lehettünk tanúi, amennyiben az egyenetlenkedő pártok és életutak képviselői felhagytak egymás gyűlöletével és találkoztak a közös munka egyetértő előmozdításában. Itt a katona, az iparos, a kereskedő, a tudós, az úriember, az udvaronc, a lelkész, a presbiteriánus, a pápista, az independens, az orthodox elhagyta a maga megkülönböztető elnevezését és barátságosan szövetkezett közös egyetértésben munkára, vágyva-vágyott célra - olyan áldás ez, ami még a bibliai ígéretet is túlszárnyalni látszik, hogy ti. egymás mellett fog feküdni a bárány és az oroszlán, hiszen nemcsak hogy elviselték egymás jelenlétét erőszak vagy félelem nélkül, hanem közösségben dolgoztak és gondoskodtak és segítséget nyújtottak egymásnak felfedezéseikben.'' (uo. 427. 1.)

Közvetlenül a vallásháborúk befejezése utáni időben a kísérleti természettudósok nemcsak szimpatikusabbnak tűntek a teológusokkal összehasonlítva, hanem képtelenek is voltak annyi baj okozására, mint amazok, még ha hajlottak is a rosszindulatra. A tizenhetedik század utolsó évtizedeiben sokan voltak, akiknek keze nem nyúlt sem az egyházi, sem a politikai hatalom eszközeihez. ,,Kitelepített személyek'' és politikai jogaikat vesztett nonkonformisták nagy számmal voltak közöttük.^[35] Nem kellett félni elért befolyásuktól az addig megszokott hatalmi formák egyikében sem, és ezen a fokon nem is realizálódott az a tény, hogy ezek a látszólag ártalmatlan természettudósok a maguk vitathatatlan felfedezéseikkel újfajta hatalmat szerveznek meg, amit, ha nem is ők, de mások felhasználhatnak a fennálló egyensúly felborítására.

A technikai hatalmi forma ártalmatlanságát már Bacon is dicsérte, mielőtt Sprat vetette volna fel ezt a témát.

,,Talán helyes lenne az ambíció három fajtáját és fokát megkülönböztetni. Az első azoké, akik saját hatalmukat növelik aggodalmasan hazájukban, ami közönséges és degenerált forma; a következő azoké, akik hazájuk hatalmát és uralmát kísérelik meg kiterjeszteni az emberiségre: ez már tiszteletreméltóbb, de nem kevésbé kapzsi, de ha valakik az emberiség hatalmát és uralmát kísérelik meg megújítva kiterjeszteni általában az Univerzum felé, az ilyen ambíció (ha így lehatárolható) egészségesebb és nemesebb a másik kettőnél. Mert az embernek a dolgok feletti uralma egyedül a művészeten és a tudományon alapszik, mert egyedül csak a természetről lehet elmondani azt a dicséretet, hogy engedelmes.'' (Bacon, Francis: Novum Organum, Partis Secundae Summa, Aphorismus CXXIX).

,,Polgári reformot ritkán lehet keresztülvinni erőszak és zűrzavar nélkül, míg a felfedezéseknek megvan az az áldásos előnyük, hogy senkit sem sértenek és sújtanak.'' (Bacon, uo.)

,,Ha nemzedékünk minden alkalmat megragad az emberiség elismerésének kivívására, ennek a példának ereje ellenállhatatlan vonzóerőt fog gyakorolni körülöttünk miden országra, a kereszténység rövidesen új arculatot fog mutatni; amíg ez a derűs tudomány virágzik minden vihar elül; az úgynevezett »tudomány« ellentétes és harcias pörlekedői hamarosan elenyésznek; az emberi ítélőképesség békés nyugalma csodálatos befolyást fog gyakorolni az erkölcsökre, őszinte emberi megértés mutatkozik majd minden cselekedetünkben, véleményeink kevésbé lesznek sértők és dogmatikusak, hanem inkább biztosak, egymás istenei és nem farkasai lesznek majd.'' (Sprat, id. m. 437-38 11.)

14. Függelék: a tizenhetedik századi nyugati forradalom kortárs megnyilvánulásai a tekintélyelv és annak alkalmazása ellen a megfigyelés és kísérletezés módszereiben

A. Lázadás a tekintélyelv ellen

Leonardo da Vinci (1542-1619) legalább 150 esztendővel előzte meg kortársai átlagszintjét intellektuális szemléletmódjában, így nincs szükség mentegetőzésre, ha az átlagos értelmi kaliberű tizenhetedik századi írók sorában idézzük őt.

,,Aki tekintélyre hivatkozik érvként, nem értelmét, hanem csak emlékező tehetségét használja.'' (Leonardo da Vinci irodalmi művei II. köt. 241.1. 1159. num.)

,,Az »igazságos« és »igazságtalan« a klímának megfelelően változtatja mindig jellegét. Három mérföldnyi távolság feldönti az egész Corpus Juris-t; a délkör határozza meg az igazságot... Szép kis igazság, aminek egy határfolyó szab korlátot! Ami igaz a Pyreneusok egyik oldalán, tévedés a másikon!'' (Pascal, Gondolatok No. 294.)

,,Oly szánalmas látni, hogy olyan sok török, eretnek és hitetlen lép atyái nyomába csak azért, mert mindegyik azt hiszi, hogy az a csapás a legjobb. Az az esetlegesség, amit a születés jelent, dönti el mindenkinek az életfeltételeit, az egyik embert lakatossá, a másikat katonává, stb. tévén.'' (Pascal, No. 98.)

,,A legjobb megokolás, amit valaki hitére vonatkozóan tehet az, hogy beleszületett; ami valójában nem jobb, mint amit női logikának nevezünk. És azok ezreit, akiket hitvallásuk és kegyeletünk kereszténynek minősít, a szokás és a nevelés sodorta vallásukhoz, akárcsak ahogy az indiánokat vonszolták a keresztvízhez; vagyis mint egy marhacsordát az ivóvízhez. És ha a csillagunk születésünket a kereszt ellenségei között határozta volna meg, az övékét pedig egy keresztény horoszkóp alatt, minden bizonnyal a keresztényellenesség nem lenne ellenszenves nekünk, sem pedig a kereszténység nekik: hitünk színhelyét így cserélhetjük lakóhelyünkkel és származásunkkal.'' (Glanvill, J., A dogmatizálás hiúsága 127-8 11.)

,,Ha csak egyetlen igazság létezik és csak egy út vezet az égbe, milyen remény van arra, hogy az egyszerű emberek eljutnak oda, ha nincsen más szabályuk, mint az udvari vallás, és kénytelenek lemondani saját értelmük fényéről és ellenszegülni lelki ismeretük szavának és vakon alávetni magukat uralkodóik akaratának és annak a hitnek, amit tudatlanság, becsvágy vagy babona tett véletlenül államvallássá abban az országban, amelyben születtek? A vallási véleménykülönbségek ellentmondásaiban, amelyben a világ fejedelmei ugyanúgy megoszlottak, mint evilági érdekeikben, a keskeny ösvényt nagyon meg kell szűkíteni, egyedül csak egyetlen ország lehet az igazság birtokában, az egész világ többi részének pedig követnie kell vezetőit a romlásba vezető úton; ami pedig csúcspontja az abszurditásnak és nagyon rosszul illik az Istenség fogalmához az, hogy az emberek örök boldogságáért születési helyük a felelős.'' (Locke, John, Levél a vallási türelemről).

,,A tekintélyelv az egyéneket Törökországban szükségszerűen a mohamedanizmushoz, Kínában a pogánysághoz, és általában mindenütt az államvalláshoz vezeti.'' (Bayle id. m. III. 2356. Puccius címszó alatt).

,,Szinte egyetemes panasz, hogy a filozófia méltánytalan a teológiával szemben. Igaz, de másrészt az is biztos, hogy a teológia hátrányára van a filozófiának. Az ember két képességéről van itt szó, amelyek nehezen jutnak egyetértésre a közöttük levő frontok elhatárolásában, és ezt a kérdést a tekintélyelv, amelyik mindig a vallás érdekeit nézi, nem dönti el helyesen és igazságosan.'' (uo. I. 327. Aristote c.a.)

,,A görög és római isteneket elintézetteknek tekinti az ember, mihelyt arra a meggyőződésre jut, hogy az idő előbb-utóbb megöli a hamis tanokat. Ámbár tessék tudomásul venni, hogy ez az elv csak olyan feltétel mellett szolgálhat szilárd érvényességgel, ha van valami mérték arra vonatkozólag, mi az a minimális időtartam, ami elégséges a tévedések és igazságok megkülönböztetésére. Ha egy évezred elég hozzá, akkor minden vélemény, amelynek tíz évszázadnyi hitele van, igaz; de ha az ember nem állít fel határidőt, egyáltalában nem fog sikerülni azzal érvelni, hogy mivel egy dogma átvészelt négyezer esztendőt, azért már vitathatatlanul igaznak számíthat: így okoskodva kihagyjuk a jövőt a számításból: senki sem mondhatja meg, netán az ötödik évezred nem jelentheti-e majd halálát egy olyan dogmának, amelyik dacolt az előző évezredekkel.'' (uo. II. 1671 a, Launoi c.a.)

,,A tekintélyelv, amit a római katolikusok vallanak követendőnek, tárt kaput nyit a szkepticizmusnak. Ha valaki komolyan keresi annak igazolását, hogy alá kell vetnie magát az egyház tekintélyének, annak a bizonyítására kényszerül, hogy ezt a Szentírás megköveteli. Ez egyből rákényszeríti, hogy számoljon a Mr. Nicolle tárgyalta kérdésekkel, ezenfelül igazolnia kell, vajon az atyák és a keresztény történelem egyéb korszakainak tanítása összeegyeztethető-e az egyház tekintélyének való alávetettséggel, amelynek szentesítését keresi. Valóban fáradhatatlanak kell lennie, ha nem akar tökéletes agnoszticizmusba fulladni az ilyen széleskörű kutatás révbejutásának perspektíváit szemlélve, és valóban éles elméjűnek kell lennie, hogy egyáltalán valami fényt lásson az egész végén, miután vállalta az ilyesfajta feladat megkövetelte terhet.'' (uo. III. 2088 a és b, Nocolle c.a.)

,,Senki nem mondhatja, hogy az arisztotelészi iskolának nem voltak meg a maga balszerencsés kudarcai, és mindenekfelett azt, hogy ebben a tizenhetedik században nem szenvedett el erőszakos megrázkódtatást, jóllehet egyik oldalról a katolikus teológusok, másikról a protestánsok tűzoltóként rohantak segítségére, és olyan támogatást kaptak a karhatalomtól az új filozófusok ellen, mintha nem is úgy látszana, hogy az arisztotelianizmus a legjobb úton van afelé, hogy az elkövetkezendő időkben elveszítse uralmát.'' (uo. I. 321, Aristoteles c.a.)

,,Nem meglepő, hogy az arisztotelészi filozófia abban a formájában, ahogyan az elmúlt századokban tanították, olyan sok támogatóra lelhetett és hogy érdekeit elválaszthatatlannak gondolták a keresztény teológiáétól. Az arisztotelianizmus rászoktatta az elmét a bizonyítás nélküli elfogadásra. Ez az érdekszövetség halhatatlanságot garantálhatott az arisztotelészi iskola számára és reményvesztést a filozófusok számára.'' (uo. I. 326-7 Aristoteles)

B. A kísérletező és megfigyelő módszerek elfogadása

,,A tapasztalat az agyafúrt (?) természet és az emberi nem közötti tolmács, megtanít minket ennek a természetnek közöttünk, halandók között folytatott működésére. A szükségszerűség kényszere teszi számára lehetetlenné, hogy másként működjék, mint ésszerűen.

A bölcsesség a tapasztalat leánya.

Az igazság az idő egyszülött leánya.

A tapasztalat sohasem vezet félre, csak ítéleteink vezetnek félre minket, és ezek is a nem kísérletezésen alapuló tapasztalatokból elhamarkodottan levontak révén.

Egyetlen eset egyetemes szabállyá tétele helyett vizsgáld azt felül kétszer-háromszor, és figyeld meg, vajon ez a többszörös vizsgálat azonos eredményt mutat-e?'' (Leonardo da Vinci id. m. II. köt. 240. 1.)

,,Minden ismeret megszerzésének ugyanaz az útja, mint egy nyelvének: szorgalom, gyakorlat és megfigyelés.'' (Sprat, id. m. 97.)

,,Olyan filozófiát akartak megalkotni, amelynek teljesen gyakorlatból és átértésből kell állnia, mielőtt tanításra és elmélkedésre használnák fel.'' (uo. 93. 1.)

,,Ha annak okát kutatjuk, miért okoztak a matematikai és mechanikai tudományok olyan fejlődést más tudományokban, feleletként valószínűleg azt az egy figyelemreméltó okot fogjuk találni, hogy ezeknek fejlődését nem hátráltatta az előző eredményeknek az a babonás tisztelete, ami olyan nagy akadálya volt a teoretikus újításoknak.'' (Glanvill, J. id. m. 139-140. 11.)

,,Nincs bizonyosság azokban a tudományokban, ahol nincsen lehetőség a matematikai módszerek valamelyikének alkalmazására, vagy ha nem szembesítették azokat a matematikai módszerekkel.'' (Leonardo da Vinci id. m. II. köt. 241. 1. No. 1158.)

,,Nem lehet tagadni, hogy ritkán található valamiféle nagyobb vallási áhítat azoknál a népeknél, amelyek egyszer megízlelték a matematikai stúdium varázsát és figyelemreméltó előrehaladást tettek ebben a tudományban.'' (Ugyanott)

15. Egy szekularizált késő-modern civilizáció világarányú elfogadása

A tizenhetedik század utolsó évtizedeiben a nyugati világ vezető szellemi körében bekövetkezett forradalmi érdeklődés-eltolódásnak a vallásról a természettudományra két következménye volt, ami megváltoztatta a világ többi részének magatartását a nyugat irányában. A késő-modern nyugat természettudományára irányított figyelem- és energia-koncentrálása a nyugat számára olyan gazdagság- és hatalom-növekedést eredményezett, amelyik arányait és gyorsaságát tekintve talán példátlan volt bármelyik régebbi civilizáció történetében; ugyanakkor pedig a késő-modern nyugat elidegenedése hagyományos vallásától magával hozta a nyugat hagyományos vallási türelmetlenségének csökkenését.

Lényegében a nyugat természettudományos eredményei az utóbbi negyed-évezredben nem voltak olyan csodálatosan nagy emberi teljesítmények, mint a primitív ember ősi technikai találmányai, amelyeken később minden technikai fejlődés alapult: hogyan kell tüzet csiholni és azt életben tartani; hogyan kell egy követ éles eszközzé csiszolni; hogyan kell hajózni egy kivájt fatörzsön - nem is beszélve a viszonylag kései és rafinált találmányokról, mint amilyen a földművelés, az állatszelídítés és a kerék. Ami példátlan volt a nyugati technikatörténet utolsó 250 esztendejében, az a gyorsaság volt - és még 1956-ban sem kezd a gyorsaság észrevehetően csökkenni. Ez a gyorsaság az emberi tehetségnek és a nem-emberi tőkének példátlanul nagy beruházását eredményezte a tudatosan kiválasztott kísérletezési javításokba az emberiség apparátusának egész területén, beleszámítva a házinövényeket és háziállatokat.

A nyugati beállítottság megváltozása, ami utat nyitott ennek a technikai ,,mozgalomnak'', megmutatkozott nyugaton a másvallásúak iránti magatartásban is. A tizenhetedik század elején az akkor nyugaton uralkodó beállítottság lényegében lehetetlenné tette a tanulást egy nyugati országban a nyugati kereszténység ottani bevett - katolikus vagy protestáns - formájának elfogadása nélkül. A Velencei Köztársaság égisze alatt álló páduai egyetem volt az egyetlen, amelyik megnyitotta kapuit a nem-katolikusok előtt is. A protestáns angol Hervey, a vérkeringés felfedezője és a keleti orthodox keresztény Chiot Alexander Mavrogordato, aki tanulmányt írt Hervey felfedezéséről, az ottomán közszolgálatba való belépése előtt, mindketten ott voltak diákok. De a páduai egyetem liberalizmusa kivételes eset volt, ami részben annak köszönhető, hogy a Velencei Köztársaság gyarmatbirodalom volt, főleg keleti orthodox keresztény lakossággal. Más nyugati egyetemek csak lassan mondtak le a hallgatók vallási meggyőződésére vonatkozó kivizsgálásaikról. Az oxfordi egyetem például egészen 1871-ig - olyan dátum ez, amikorra a britek már elveszítették egy birodalmukat és egy másodikat szereztek - megkívánta mindenegyes, egyetemi fokozatot elnyerni óhajtó hallgatójától az angliai episzkopális egyház harminckilenc pontjával való egyetértésének kinyilvánítását.

A tizenhetedik század vége előtt azonban a nyugat kezdett kiépíteni a maga számára egy nem egyetemi jellegű szervezetet tanulás valamint információ- és eszmecsere céljából az ,,irodalmi világ'' formájában, ami a felvilágosult fejedelmektől patronált akadémiákból tevődött össze, és itt nem alkalmazták a vallásra vonatkozó vizsgálatokat. A nyugati történelem késő-modern korának előrehaladtával a kötelező vallási egység nyugati fátylán a páduai szakadás egyre jobban kezdett szélesedni.

A nyugati történelem késő-modern korszakában felderengett vallási türelem hajnala most lehetővé tette a nem-nyugatiak számára is, hogy nyugati iskolában tanuljanak anélkül, hogy továbbra is rákényszerüljenek a helyi nyugati vallás elfogadására conditio sine qua nen-jeként a nyugati természettudománnyal történő foglalkozásának. Ezzel párhuzamosan a nyugati technikai fejlődés parancsoló szükségszerűséggé tette a nem-nyugati társadalmakban a vezető szellemek számára, hogy hasznot húzzanak a nyugati technika forrásaihoz újonnan történt odaférkőzésükből, hogy az új nyugati technika uraivá váljanak önvédelmük érdekében.

A korai-modern korban nyugat még nem tört be olyan erősen a többi, rajta kívül élő társadalom katonai technikájába, hogy lehetetlenné váljék ezeknek a társadalmaknak számára, hogy a nyugati katonai találmányokat saját életformáik forradalmasítása nélkül mesterien felhasználják. A tizenhetedik században az ottomán törökök, az oroszok, a japánok rögtön mesterei lettek a korszerű nyugati lőfegyverek használatának és gyártásának. Az 1558-83. évek nagy északi háborújában a moszkvai nagyfejedelemség képes volt első kísérletre támadást indítani, hogy elhódítsa a balti provinciákat a nyugati világtól és csak nagy nehézségekkel sikerült megfékeznie őt Svédország, Dánia és a Lengyel-litván egyesült királyság koalíciójának, amely a Német Lovagrend ellenállásának összeomlása után keletkezett rést töltötte be. Japán, a politikai egységén kívül a távolság előnyét is élvezte, 1637-ig még feltételeket tudott szabni minden nyugati jövevénynek. Másrészt a moszkvai nagyfejedelemségben az 1603-13 között dühöngő anarchia (,,A gyötrelmek kora'') azt mutatta meg, hogy még az olyan viszonylag hátramaradt nyugati perem-országok, mint Lengyelország-Litvánia és Svédország most döntően erősebbekké váltak haditechnikájukban, mint a moszkvai nagyfejedelemség. A lengyelek magát Moszkvát el tudták foglalni az 1610-12-es években; a svédek el tudták foglalni a moszkvai nagyfejedelemség egyetlen balti tengerpartját a Finn-öböl bejáratánál 1611-ben; és Moszkvának el kellett fogadnia ezeket a veszteségeket a 1617. évi békeszerződésben. Amint az Ottomán Birodalom és Nyugat közötti erőviszonyok megfordulását jelezte a 1683-ban Bécs második török ostromának kudarca.

Az ilyen tapasztalatok tették sürgetővé a Nyugat nem-nyugati szomszédai számára, hogy mesterei legyenek a nyugati haditechnikának és lépést tartsanak annak felgyorsult fejlődésével. A Nyugat katonai fölénye adta kihívásra ezt a feleletet Oroszország részéről ,,A gyötrelmek kora'' után Nagy Péter adta meg, aki de facto 1689-ben jutott hatalomhoz. Törökországban III. Selim (seccesik 1789-ben) adta ezt meg az 1768-74-es balvégzetű orosz-török háború okozta sokk után. Japánban az 1868-as japán forradalom szervezői adták ezt meg, Perry hadihajó-kapitány 1853. évi ellenállhatatlan betolakodása okozta sokk után. Az volt a szerencséjük ezeknek a nem-nyugati országoknak, hogy a tizenhetedik századi nyugati forradalom, amelyik Nyugatot példátlanul erőssé tette, egyúttal példátlanul toleránssá is szelídítette. Az az egyidejű változás Nyugat beállítottságában tette lehetővé a vezető szellemek számára Oroszországban, a Török Birodalomban és Japánban, hogy valamelyik nyugati iskolában sajátítsák el azokat a tanulmányokat, amelyeknek most mesterivé kellett válniok, ha bármi kilátást is akartak szerezni sajátjuk megtartására nyugati szomszédaik túlsúlyával szemben.

Ennek az új lehetőségnek legdrámaibb megnyilatkozása volt Nagy Péter tanulmányútja Nyugaton 1697-98-ban. A jószerencse rendkívüli kegyeltje volt Oroszország számára, hogy abban a korban, amikor az a szörnyű veszély fenyegette, hogy nyugati kezekbe kerül, egy anima naturaliter Occidentalis születhetett meg bíborban Moszkvában. Péter nemcsak született típusa volt a késő-modern nyugati technikusnak, hanem száz évvel hamarább született, mint amikor magán Nyugaton is jellegzetessé kezdtek válni az olyan képességű emberek, mint amilyen ő volt. Ő volt az az eljövendő homo mechanicus, akiről a Királyi Akadémia atyái álmodoztak, akit azonban megtestesülve soha nem láttak, csak a tizenkilencedik századi ipari forradalom angol feltalálóinak eme tizenhetedik századi exotikus orosz előfutárának személyében. De Péter veleszületett hajlama a technika iránt, akármilyen koraérett is volt, önmagában nem lett volna elegendő arra, hogy életművét véghezvigye Oroszországban, ha korában nem nyílt volna lehetőség arra, hogy Hollandiában és Angliában töltse el inaséveit, amiből nagy hasznot húzott.

Annál a fogadtatásnál, amit Nagy Péternek adtak a nyugati tengeri országok, még jelentősebb, bár kevésbé látványos volt az, hogy a dunamenti Habsburg monarchia elfogadta - három egymást követően kiadott okmányban 1690-ben, 1691-ben és 1695-ben - a Török Birodalom felkelő szerb keleti orthodox keresztényeinek ajánlatát. Ezek a szerbek azt ajánlották fel, hogy politikai hűségüket átadják a Habsburg monarchiának, két feltétellel. Kapjanak állandó menedéket a Habsburg katonai vonalak mögött, és ugyanakkor megtarthassák, mint a Szent Római Császári Fenség (Caesarea Maiestas) alattvalói, nemcsak vallási, hanem közéleti autonómiájukat saját patriarchájuk vezetése alatt, amit élveztek a török uralom alatt is. Mindkét feltételt elfogadták, és ez a fordulat a Habsburg dinasztia egyházpolitikájában mindössze negyvenkét esztendővel a harmincéves háború befejezése után, valami csodálatos volt.

Az 1682-99. évi háború elvesztése okozta sokk nem késztette az oszmánlikat arra, hogy saját személyükben menjenek nyugati iskolába, amit azt Péter tette, de mégis rávette őket két lépés megtételére. Most felelős közszolgálati pozíciókat bíztak rá olyan görög keleti orthodox ottomán alattvalókra, akik nem a szultán rabszolga háztartásában nevelkedtek fel és nem tértek át az iszlámra, hanem nyugati neveltetést szereztek meg saját magánkezdeményezésükből. Nyugati technikusokat is alkalmaztak, hogy az oszmánlikat kiképezzék a nyugati haditechnika néhány fejlettebb ágazatában, különösen a hadmérnökségben és a tüzérségben. Azonban az ilyen ottomán kísérletek a nyugati haditechnika megszerzésére, 1699 és 1768 között csak töredékesek, szórványosak és bátortalanok voltak. Egy második sokkra, amit az 1768-74-es évek megalázóbb veresége szolgáltatott, volt szükség, abból a célból, hogy III. Szelim szultánt rákényszerítse az első kísérletre az ottomán fegyveres erők teljesen nyugativá tételére. Ebben az időben az oszmánlikat megverték lenézett orthodox keresztény alattvalóik orosz hitsorsosai, annak a nyugatiasodó folyamatnak köszönhetőleg, amelynek Oroszország alávetette magát az előző nyolcvan esztendőben. A nyugati haditechnikának ez a diadala, éppen orosz kezekben, végre meggyőzte az oszmánlikat annak szükségességéről, hogy megnyerjék a maguk számára is ugyanazt a nyugati talizmánt.

A japánok Perry kapitány 1853. évi japáni partraszállása utánig nem kezdték meg tizenkilencedik századi nyugati fegyverzettel pótolni a tizenhetedik századit. Ez időben egy japán tanuló nyugati neveltetésének akadálya nem valami nyugati idegengyűlölet volt, hanem a Nyugat idegen volt a japánok számára, annak a több mint kétszáz esztendős időszaknak következtében, ami önmaguk elkülönítése miatt nehezedett rájuk.

Ezeknek a nyugatos katonai úttörőknek politikája negatív volt. A szekularizált nyugati civilizáció maradékából semmit sem akartak magukévá tenni, csupán puszta minimumát annak a nyugati haditechnikának, ami elégséges lehetett hazájuk fennmaradását biztosítani a nyugati vagy elnyugatiasodó hatalmakkal vívott háborúban. Az úttörő nyugatosoknak semmi pozitív vonzódásuk nem volt a nyugati civilizáció irányában. Indítékuk a nyugati civilizáció elemeinek tökéletes elsajátítására minden esetben az a vágy volt, hogy megszerezzék azt a hatalmat, amit ez az elsajátítás magával hozhatott. Az önszántukból nyugati módon nevelkedett ottomán görögök és bengáli hinduk, akiket bevettek az ottomán illetőleg brit közigazgatási szolgálatba, nyugati nevelkedésükben eszközt láttak ahhoz, hogy leszámoljanak a muszlin ,,befolyással'', ami lassabb volt, mint ők, annak felismerésében, hogy most a hatalom kulcsa a nyugati technika egyik vagy másik fajtájának tökéletes elsajátítása. Azok a nem-nyugatiak, akik eltérőleg a tizennyolcadik századi görögöktől és hinduktól, politikailag még függetlenek voltak, most felismerték, hogy elveszíthetik függetlenségüket a nyugati hódítókkal szemben, hacsak nem sajátítanak el megfelelő nyugati haditechnikát ahhoz, hogy ismét képesek legyenek megvédeni magukat egy Nyugattal viselt háborúban. Ámde az úttörő nyugatosok ezekben a még független nem-nyugati társadalmakban mind azzal a céllal indultak, hogy a lehető legjobban megőrizzék hagyományos nem-nyugati civilizációjukat, a lehető legkevesebb nyugati haditechnika elfogadása árán. A legnagyobb kockázat ellen csupán a legkisebb díjjal akarták bebiztosítani magukat. A következmények azonban bebizonyították, hogy egy idegen civilizáció elemeinek válogatott befogadása lehetetlen hosszú távon.

Lehetetlen, mivel minden civilizáció vagy életmód valamilyen viselkedésrendszer, amelyben az egyes részek kölcsönösen függenek egymástól. Ez az összefüggés olyan sokoldalú és mélységű, hogy az elemek, amelyek első pillantásra olyannak látszanak, mintha semmi kapcsolat sem lenne közöttük, szétválaszthatatlannak bizonyulnak, ha gyakorlati próbát teszünk valamelyik eredeti elemnek egy idegen elemmel történő helyettesítésére. Egyetlen eredeti elem eltávolítása lehetetlennek bizonyul a többi eredeti elem egész hálózatának eltávolítása, vagy legalábbis módosítása nélkül; másrészt egyetlen idegen elemnek a beépítése lehetetlennek bizonyul egyéb idegen elemek egész rendszerének beépítése nélkül.

A késő-modern nyugati haditechnika bevezetése a hagyományos honi helyett is ilyennek bizonyult. A nyugati fegyverek behozatala önmagában nem volt elég, ezek gyakorta még alatta álltak a nem-nyugati fegyvereknek. A francia lovaskatona nem volt olyan jól felszerelve, mint az egyiptomi mameluk, akit pedig legyőzött 1798-ban; egy brit muskéta nem hordott el olyan messzire, mint az afgán jezayl, ami jobbnak bizonyult 1838-ban, mint helyette egy kanóc. Nyugat katonai fölénye abból származott, hogy a nyugati fegyvereket fegyelmezett csapatok használták; a katonai fegyelem pedig társadalmi teljesítmény emelte piramis csúcsa. A polgári életet szabályozó törvény- és jogrend gyümölcse, mivel nem állhat fenn hatékony egészségügy és rendszeres zsold nélkül. A fegyveres erők hatékony egészségügye megkívánja a polgári közegészségügy hasonló szintjét, amelyet nyugati orvosok gyakorlattal rendelkező egészségügyiek tartanak fenn. A csapatok rendszeres zsoldkiutalása pedig szilárd közpénzügyet kíván meg. A gazdaságnak pedig nemcsak a csapatok élelmezését szolgáló mezőgazdaságban kell termelékenynek lennie, hanem a nyugati mintájú fegyvereket gyártó iparban is. Egy nem-nyugati hadsereg, amelyik felszerelésében teljesen a nyugati importtól függ, üzem és technikus gárda nélkül elviselhetetlenül hátrányos helyzetben van.

Ezért az a világ, amelyik elvetette a kora-modern nyugati egyházias civilizációt, végül arra kényszerült, hogy feltétel nélkül magáévá tegye a szekularizált késő-modern civilizációt, bár a különböző esetekben nagyon különböző volt az ahhoz szükséges idő, hogy a csekélyszámú nyugatosodni akaró, tapasztalatból tanulja meg, hogy minden vagy semmi között kell választania. Törökországban több mint 200 év telt el a nyugati haditechnika töredékeinek átvétele terén történt tizennyolcadik századi első kísérletektől Musztafa Kemál Atatürk 1919-28 között bekövetkezett teljes nyugati fordulatáig. Kínában több mint fél évszázad telt el az 1839-61-es évek során a nyugati hatalmaktól elszenvedett katonai vereség okozta sokk nyomán megindult, a nyugatiasodás felé irányuló első lépésektől a kuomintang 1923-28 közötti években bekövetkezett győzelméig, ami a fokozatosan elérendő teljes nyugatiasodás programját hozta magával - egy végül is kudarcba fulladt vállalkozás volt ez, és ez a kudarc nyitott kaput a kommunizmus betörésének. Másrészt a nyugatiasodás olyan úttörői, mint Nagy Péter Oroszországban, Mehmed Ali Egyiptomban és a Meiji Éra kezdeményezői Japánban, mind egyformán megértették, hogy fenntartások nélkül kell nyugatiasodniok és ezt a teljes forradalmat az emberi tevékenység minden területére ki kell terjeszteniök, ha sikerrel akarják megőrizni társadalmaikat a nyugati haditechnika elsajátítása révén.

A modern Nyugattal való eme második találkozásában a nem-nyugati világ előbb-utóbb beletörődve a korlátlan nyugatiasodásba önmagát ítélte arra, amint megfigyeltük, hogy belebonyolódjék egy lelki krízisbe, amelyik a szekularizált nyugati társadalmat a tizenhetedik századi nyugati szellemi forradalom 300 évén keresztül kerítette hatalmába. A nyugati történelem késő-modern korában a nyugati civilizáció, amely előtt a nem-nyugati világ kelletlenül hódolt be, inkább talányos, mint gyanús volt maguk előtt a prozelita vagy bennszülött nyugatiak előtt. Miben áll fenn ez a lenyűgöző késő-modern nyugati civilizáció? Ez volt a kérdés, amivel szembesült minden nyugatiasodó, aki eljutott ehhez a felismeréshez - amihez előbb-utóbb minden nyugatiasodó eljutott - hogy az önvédelem ára nem kevesebb, mint a nyugati civilizáció átvétele a maga teljes egészében, fenntartások nélkül. A nem-nyugati lángelmék, akik megsejtették ezt a kemény igazságot és ebbeli belátásuktól vezetve cselekedtek, hajlamosak voltak arra, hogy a késő-modern nyugati civilizációt szó szerint technikának vegyék. Bőségszarunak nézték, amiből technikai eljárásokat húzhatnak, amelyet gyakorlati hasznot hajtanak katonai, politikai és gazdasági téren.

A késő-modern nyugati civilizáció tartalmának és jellegének ez a felszínes szemlélete megbocsátható volt akkor, mivel ez volt a nyugati civilizáció képe, amit kortárs nyugati képviselői tudatosan terjesztettek. Nagy Péter meggyőződhetett Nyugat szellemiségének ilyen értékelésében, ha olvasta Sprat-tól a Királyi Társaság történetét. Sprat és kortársai teljesen jóhiszeműen festették képüket Nyugatról. Mégis, abban a történelmi perspektívában, amelyet 300 esztendő hibái nyújtottak az utókornak, ez a tizenhetedik századi szűkkörűen utilitarisztikus önarckép, az őt közvetlenül megelőző korszak nyugati vallási fanatizmusa okozta gonoszságokkal szemben megmutatkozó késő-modern nyugati reakció kifejeződésének látszik, nem pedig tárgyilagos önértékelésnek; és vitán felül téves ábrázolása és valójában majdnem karikatúrája a nyugati civilizáció valóságos szellemiségének, akár a tizenhetedik század végén, akár bármelyik azt követő nemzedékben.

Thomas Sprat (1635-1713) és Joseph Glanvill (1636-80) mindketten az Angol Egyház klerikusai voltak. Sprat püspökként fejezte be egyházi pályafutását; és nyilvánvalóan nem volt tudatában annak az összeférhetetlenségnek, ami mint egyházi ember és mint a Királyi Társaság titkára erőfeszítései között fennállt. A természettudományok érdekei előmozdításában nem a vallás, hanem a vallási fanatizmus lélektani pótlékáról kívánt gondoskodni. Kesergett a vallásos hit hanyatlásán, amit helyesen megérzett. Úgy gondolta, hogy jórészben ,,ennek a kornak szellemi bűnei'' felelősek a szkepticizmus felé sodródó áramlatért. Meg volt győződve arról, hogy ,,a leghatékonyabb orvosság, amit az ember önmaga számára felhasználhat, nem annyira az istenség elvont fensége, mint inkább azok a megérthető, természetes és gyakorlati tanok'' (Sprat id. m.), amelyeket az ember von le Istennek önmagáról a természetben adott kinyilatkoztatásának szenvedélytől mentes tanulmányozása útján. Sprat nézete valójában ugyanaz volt, mint Locke-é, aki 1667-ben készítette el a vallási türelemről írt tanulmányának első fogalmazványát, abban az évben, amelyben Sprat közzétette a Királyi Társaság történetéről szóló művét. ,,A vallási türelem tárgyában írt levél'' című művében, amelyet 1685-86-ban írt, és amelyet 1689-ben tett közzé, Locke nem vádolta a kereszténység szellemét kizárólagosnak és türelmetlennek, hanem a kizárólagosság és türelmetlenség szellemét bélyegezte kereszténytelennek.

,,Bármennyire is kérkedjenek egyesek külsőséges vallási kultuszuk kegyhelyeinek, elnevezéseinek vagy pompájának ősiségével, mások pedig vallási fegyelmük megreformált voltával, mindezek, hitük orthodoxiájára vonatkozó dolgok - mivel mindegyik orthodox sajátmaga megítélése szerint - és egyéb ilyen természetű dolgok, sokkal inkább a mások feletti hatalomra és uralomra törekvő emberek jellemzői, mint Krisztus egyházáé. Soha senkinek nem volt igazabb igénye mindezekre az erényekre, mint egy kereszténynek, mégis, ha hiányzik belőle a szeretet, a szelídség és a jóakarat egyetemesen mindenki irányában, még a nem-keresztények irányában is, bizonyára maga sem keresztény... Az evangélium gyakorta jelenti ki, hogy Krisztus igazi tanítványainak üldözést kell elszenvedniük, de azt, hogy Krisztus egyháza másokat üldözhet és tűzzel-vassal erőltethet arra, hogy hitét és tanait magáévá tegye, az éj Testamentum egyetlen könyvében sem tudtam megtalálni... Sem pogány, sem mohamedán, sem zsidó nem zárható ki társadalmi polgári jogaiból vallása miatt. Az evangélium nem parancsol ilyesmit. Az egyház, aki »nem ítélkezik azok felett akik kívül vannak« (1Kor 5,12-13) nem kívánja ezt.''

Locke és Sprat egyforma nyílt őszinteséggel vallják, nem céljuk, hogy a kereszténységet aláaknázzák azzal, hogy az embereket iránta érzett bizalmuk megvonására biztassák, hanem hogy megvédjék a kereszténységet, megtisztítva a fanatizmustól, összhangban magának Krisztusnak elveivel és parancsolataival. De még a hontalanná tett francia Bayle is, aki pedig sokkal keserűbben szenvedett a tizenhetedik századi nyugati kereszténység türelmetlenségétől, mint két előbb idézett kortársa, és akit a fanatizmussal szembeni ugyanolyan reakció hajszolt bizonyos mértékben magával a vallással szembeni állásfoglalásba, talán visszariadhatott ennek beismerésétől még szíve legmélyén is. Bayle kiadott művei azt a benyomást keltik, hogy maga is áldozata volt annak a kételkedésnek, ami fő fegyvere volt a tizenhetedik századi fanatikusok utóvédjei ellen irányuló támadásaiban. A tizennyolcadik század, amelyik látta a késő-modern Nyugatnak Voltaire-től kételkedés és fenntartás nélkül kifejezett vallásellenes hangulatát, látott egy megújhodott keresztény hitet is, amit Voltaire kortársa, Wesley hirdetett, és az a jelentős ebben, hogy abban a generációban indulhatott el az a megújulás, amelyik a legmesszebbremenő eltávolodást is látta. A tizenhetedik századi szekularizáció mozgalom Nyugaton előbb-utóbb ellenmozgalmat volt kénytelen elindítani, amint ezt érzékeltette ennek a könyvnek tizenegyedik fejezete, mivel a vallás lényeges elem az ember életében, amit nem lehet nagyon hosszú időn keresztül figyelmen kívül hagyni vagy elfojtani.

Így nem túlzás azt mondani, hogy a huszadik század lelki krízise Nyugaton hallgatólagosan már benne volt a tizenhetedik századi lelki krízisben és hogy ezt a közelgő krízist a felszín alatt már előkészítette a nyugati késő-modern kor történetének egész folyamata, amit bizonyított a nyugati civilizáció fokozatosan haladó befogadása a világ többi részén. Így érthető, hogy a késő-modern nyugati társadalom komolyan, bár nem szándékosan, tényleg megtévesztette elnyugatiasodó kortársait, azt a benyomást keltve bennük, hogy a nyugati civilizáció átmeneti szekularizálódó fázisa azonos a nyugati civilizáció egészével, és hogy ez mindig így volt és így is kell lennie. Az is érthető, hogy az elnyugatiasodók a maguk részéről akaratukon kívül megtévesztették naiv nem-nyugati honfitársaikat, akik szó szerint vették Nyugatnak ezt a félrevezető bemutatását.

Az elnyugatiasodókat azonban nehezen lehet hibáztatni azért, hogy elkerülte figyelmüket a megoldatlan vallási probléma, ami folytonosan mardosta Nyugat lelkiismeretét, mivel a vallás nem jelentette eme szétszórt elnyugatiasodók számára gondjaik sorozatának megfejelését. Az a hiányosság ugyanis, amiről saját társadalmaikban tudtak, és amire segítséget kerestek a nyugati forrásokból való merítéssel, nem ősi vallásukban jelentkező elégtelenség volt, hanem hagyományos technikájukban. A nyugati technika volt számukra az a nagyon értékes nyugati igazgyöngy, amire kényszerítve érezték magukat, hogy megvegyék, még ha annak árán is, hogy mindenüket eladják érte, amijük csak van. (Mt 13.46) Eszükbe sem jutott, hogy a nyugati vallásnak valami kapcsolata lehetne az övékkel. Így feltétel nélkül elkötelezték magukat és honfitársaikat a nyugati civilizáció késő-modern elvilágiasodó fázisának, annak tudatosítása nélkül, hogy ez a fázis szükségszerűen átmeneti jellegű. Alávetve magukat az ősi életformájuktól történő lemondás kínos ellenérzésének, és helyette magukévá téve egy idegen nyugati életutat, vigasztalást találtak abban a meggyőződésben, hogy ezen a fájdalmas áron megvásárolták azt a kiváltságot, hogy ezután örökké boldogan éljenek egy olyan ,,civilizációban'', ami már végeleges és tökéletes. A következményeknek kellett megmutatniuk, hogy amit ők valójában megvásároltak, nem volt más, mint az a hátrány, hogy belebonyolódjanak egy fenyegető nyugati lelki krízisbe.

15. Függelék: kortárs kifejeződései nyugat tizenhetedik századi elfordulásának hagyományos vallási türelmetlenségétől

A. Pogányok és atheisták nem voltak rosszabbak a keresztényeknél

,,Az istenfélelem és -szeretet nem mindig a legerősebb indítékai az emberi cselekedeteknek... Nem kellene megütközést keltő ellentmondásnak venni, hanem inkább valami egészen természetes dolognak kellene tartani, hogy a nem-vallásos emberek erősebben lehetnek indíttatva a jómagaviselet irányában velük született jellemük ösztönzésére - a jó hírnév szeretetétől kísérve és a rosszhírnév félelmétől támogatva - mint mások a lelkiismeret szavától ösztönözve. Sokkal mélyebben megrendülve érezhetnénk magunkat, amikor oly sokakat látunk, akik meg vannak győződve a vallás igazságairól és ugyanakkor mégis bűnbe merülnek. Sőt az is különösebb, hogy a pogány világ bálványimádók jótetteket vihetnek végbe, mint az, hogy az atheista filozófusok jó életet tudnak élni. Mert a bálványimádókat bűn felé éppen vallásuk irányíthatná, hiszen arról lehetnének meggyőződve, hogy isten-utánzásukkal a vallás célját és lényegét valósítva, tisztességteleneknek, irigy-lelkületűeknek, lazaerkölcsűeknek, házasságtörőknek, fajtalanoknak kell lenniök és így tovább. Ebből arra következtethetünk, hogy azokat az atheistákat, akik becsületes életet élnek, egyedül az értelem és a becsület eszméi, avagy a jó hírnév vágya, velük született jellem, vagy egyéb motívumok vezetik, amelyek mind megtalálhatók az atheisták tudatában. Nos, elvárhatjuk-e, hogy magasabb erkölcsi színvonalat találjunk a pogány világ bálványimádóinak uralma alatt, mint a vallástalanság alatt? De vigyázat, tessék figyelembe venni azt, hogy bizonyos atheisták jó magaviseletéről szólva, nem tulajdonítottunk nekik valódi erényeket... Teljesítményük csupán »ragyogó bűnök« splendida peccata, ahogyan Szent Ágoston jellemezte a pogányoknak tulajdonított összes nemes cselekedett.'' (Bayle, P.: Szótár, IV. 2987. A felvilágosodás)

,,Őszintén szólva, a pogányok becsületére legyen mondva, hogy bizony nem éltek elveik szerint. Az igaz, hogy a pogány világban az erkölcsi züllöttség a legmélyebbre zuhant, de mindig voltak ebben a világban olyan emberek, akik nem követték hamis isteneik példáját és a becsületesség eszméit fölébe helyezték az olyan nagy tekintélynek (mint amilyen a pogány vallásoké volt). Az a furcsa, hogy a keresztények, akiknek erkölcsi rendszere olyan tiszta, nemigen vannak a pogányok mögött, bűnbe bukásukat tekintve. Súlyos tévedés azt képzelni, hogy egy vallás erkölcsi gyakorlata meg fog felelni hitvallásukban lefektetett tanainak.'' (uo. II. 1602, Jupiter címszó alatt.)

,,Akik valamelyest ismerték Spinózát és annak a falunak a parasztjai, ahol egy ideig visszavonultságban élt, egyetértenek abban, hogy jó társadalmi jellemű ember volt - barátságos, tisztességes, lelkiismeretes és végtelenül szigorú erkölcseiben. Ez különös, bár alapjában véve ez nem adhat nagyobb okot a csodálkozásra, mint azoknak az embereknek a látványa, akik nagyon rossz életet élnek, annak ellenére, hogy tökéletesen meg vannak győződve az Evangélium igazáról.'' (uo. III. 2635-6, Spinoza c.a.)

B. A mohamedánok nem rosszabbak a keresztényeknél, kivéve a pokolgépek használatát

,,Hogy tud valaki aláírást kérő hódító seregnek ellenállni? Kérdezd meg a francia dragonyosokat, akik ezt a módszert követték 1685-ben; a felelet, amit tőlük fogsz kapni az lesz, hogy ők garantálják, hogy az egész világ rá fogja ütni pecsétjét az Alkoránra, feltéve, hogy lesz elég idejük alkalmazni a parancsot: »Kényszerítsd őket bejönni«... Be kell ismerni a bűnt: Franciaország királyai módszerekhez folyamodtak, hogy a kereszténységet uralkodó vallássá tegyék Friziában és Szászországban, és ugyanezeket az erőszakos eszközöket alkalmazták ebből a célból Skandináviában is... Ugyanezekhez a módszerekhez folyamodtak azokkal a keresztény szektákkal szemben is, akik a pápát merészelték elítélni, és mihelyt elég erejük lett hozzá, ezt kezdték alkalmazni Indiában is.

Az ilyesfajta keresztény magatartások nyilvánvaló tanulsága az, hogy Mohamed módszerét a vallásnak erőszakkal történő terjesztésére nem alkalmazhatják a keresztények Mohamed ellen, Mohamed kárára. Aki kételkednék ebben, figyelje meg, mit mondhatna Mohamed argumentum ad hominem-ként: »Ha az erőszak önmagában rossz lenne, nem lehetne olyan alkalom, amikor az alkalmazható lenne. Ti keresztények azonban, időszámítástok negyedik századától egészen a mai napig erőszakot alkalmaztok, és erre vonatkozólag azt tartjátok, hogy semmi olyasmit nem tesztek, amit szégyellnetek kellene. Így kénytelenek vagytok megengedni, hogy ez a módszer nem rossz önmagában, következésképp én, Mohamed, jogosan járok el, amikor erőszakhoz folyamodok prófétai meghivatásom első esztendejétől fogva. Abszurd dolog lenne, nektek keresztényeknek azt állítanotok, hogy időszámítástok első századában súlyos bűn lehetett valami, ami helyessé vált a negyedikben, jóllehet nem volt az az elsőben. Csak akkor állíthatná ezt valaki, ha Isten a negyedik században új törvényeket adott volna; azonban, ha nem csalódom csak az Evangéliumnak - »kényszerítsd őket bejönni« - kijelentésére, valamint a fejedelmek vallási kötelességeire tudtok hivatkozni, Konstantintól a mai napig gyakorolt magatartástok igazolásaként. Nos, ha így nézzük a dolgokat, mindjárt a mennybemenetelt követő naptól használhattatok volna erőszakot, ha lett volna hozzá hatalmatok.«'' (U.l., III. 1854 b és 1855 a, Mohamed c.a.)

,,A mohamedánok, hitük elvei szerint, kötelesek erőszakot alkalmazni más vallások elpusztítása céljából, mégis, ennek ellenére, az elmúlt néhány évszázad óta, megtűrnek más vallásokat. A keresztények nem kaptak másra parancsot, mint imádkozásra és tanításra, mégis, ennek ellenére, időtlen idők óta tűzzel-vassal irtják azokat, akik nincsenek az ő vallásukon... Biztosra vehetjük, hogyha a szaracénok és törökök helyett a nyugati keresztények nyerték volna el az Ázsia feletti uralmat, már írmagja sem maradt volna ott a görög egyháznak, és sohasem tűrték volna meg ott a mohamedanizmust, amint a hitetlenek megtűrték a kereszténységet.''^[36]

,,Egykor a pápára hallgató emberek tűrhetetlenné tudták tenni Európa nagy részét az olyan ember számára, akinek végelegesen homlokára üthették az eretnekség bélyegét; és ez a szerencsétlen joggal alkalmazhatta rájuk, mutatis mutandis, a 139. zsoltár bizonyos verseit. Így nem meglepő, hogy Petrus Abeland kénytelen volt elmenni békét keresni a mohamedánok vagy pogányok közé. Abban reménykedett, hogy adófizetés árán szabadságot nyerhet a kereszténység megvallására, túl az Odium Theologicum hatáskörén, és attól félt, hogyha nem teszi meg ezt a lépést, örökre bebörtönözöttnek érezhetné magát ebbe a körbe.''^[37]

,,Egyes keresztény szerzők fennhangon beszélnek egy nagyon nevetséges történetről, ami a mohamedánoknak a csodákra vonatkozó hiszékenységéről szól. (QQ)^[38] Simon urat támadták azért, mert olyan tényeket publikált, amelyekkel kisebbíteni igyekezett a mohamedanizmus rosszhírét... Pedig, ha lényegében igaza van, csak elismerést érdemel, mivel nem lehet a gonoszság iránti gyűlöletet azzal szítani, hogy feketébbnek festjük az ördögöt, mint amilyen valójában.''^[39]

,,Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha a keresztények lazább erkölcsűek lennének, mint a hitetlenek, de azt már nem merném állítani, hogy kevésbé lazák. Az utazók véleménye ennek ellentmond.''^[40]

,,Nem tudom, ki merné-e valaki tenni magát annak, hogy kultúrájáról ítéletet mondjanak; de ha a hitetlenek beleegyeznének egy versenyvizsgába, ahol intelligenciából, tanultságból és katonai erényekből lehetne pontokat szerezni, szavukon foghatnánk őket, mivel ezekben a versenyágakban jelen pillanatban feltétlenül legyőznénk őket. Mindebben a három kategóriában alattunk állnak, keresztényeknek. Örülhetünk annak a gyönyörű előnynek, hogy járatosabbak vagyunk a gyilkolás, bombázás és az emberi faj irtásának mesterségében mint ők.''^[41]

27. Isten közbülső tudása. Telógiai fogalom, amit a molinizmus néven ismert teológiai iskola (XVI. sz. második fele) dolgozott ki a protestantizmus korának ún. kegyelemtani vitájában abból a célból, hogy bevezetésével a predestinációt összeegyeztesse az emberi szabad akarattal. (Ford.)
28. ,,Ez a hasonlat sok vallásos-érzelmű embert sokkolt, de kérem itt őket, hogy vegyék figyelembe azt a tényt, miszerint én csak visszaadom a kölcsönt a jezsuitáknak és arminiánusoknak. Ezek az urak a legszörnyűbb összehasonlításokat teszik a világon a kálvinisták istene, ahogyan nevezni szeretik és Tiberius, Caligula, stb. között. Jó alkalom megmutatni, hogy mehet valaki ellenük harcolni a saját fegyverükkel.''
29. Wesley, Charles, ,,John és Charles Jesley költői művei''-ben. Kiadta Osborn, G. (London 1868-72) III. kötet 36. 1.
30. Sprat, Tho., A természettudományt előmozdító Királyi Társaság története (London 1667, Martyn), 53 és 55-56 11.
31. Bayle, id.m. III. 2651 b, Stancarus c.a.
32. Sprat, id.m. 25-6 11.
33. Uo. 341.1.
34. Habbes, Thomas: A Leviathán, I. rész, 11. fejezet, először kiadva 1651-ban.
35. A vallásos fanatizmus káros voltát a tizenhetedik századbeli nyugati kereszténységben természetesen azok az emberek érezték a legerősebben és utálták szívükből, akik a leginkább szenvedtek miatta. Ilyenek voltak a vallásuk miatt menekülők (főleg a Franciaországból menekült hugenották 1685-ben, a Nantes-i Ediktum visszavonása után), továbbá a vallási kisebbségek, akiknek csak azon az áron engedték meg a hazájukban való magatartást, hogy politikai és társadalmi hátrányokat kell elszenvedniök (pl. a nonkonformisták Angliában 1662 után). A politikai jogfosztás erősen megakadályozta az angol nonkonformistákat abban, hogy bármi értéket is belefektessenek a bálványozott nemzeti állam imádatába, és így arra kényszerültek, hogy minden energiájukat, amit nem adtak bele szabad egyházaikba, a gazdaságba, természet- és szellemtudományokba invesztálják. Így nem véletlen, hogy a tizennyolcadik századi nyugati vallásellenes felvilágosodás atyja, egy tizenhetedik századi, Hollandiába menekült francia hugenotta volt, Pierre Bayle, vagy hogy a tizenkilencedik századi angliai ipari forradalom úttörői a tizennyolcadik századi angol nonkonformisták voltak. A ,,kitelepített személyeknek'' ez az újító szerepe a nyugati társadalom kései modern korában (kb. 1675-1875) kitekintést nyújt a nyugati civilizáció kilátásaira a huszadik században, figyelembe véve, mekkora volt mind a relatív, mind az abszolút száma a külföldön élő ,,kitelepített személyeknek'' a világon 1956-ban.
36. Uo., III. 1859 b. Mohamed c.a.
37. Uo., I. 140 b Alciat (Jean Paul) c.a.
38. QQ... ,,Itt láthatjuk, hogyan neveti ki a világ egyik fele a másikat - mivel elképzelhetetlen, hogy a mohamedánok ne ismernék mindazokat a nevetséges történeteket, amelyek keresztény szerzetesek körében terjedtek el.''
39. Uo., III. 1866-67, Mohamed c.a.
40. Uo., III. 1856 a, Mohamed c.a.
41. Uo., III. 1856 a, Mohamed c.a.

folytatás