Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kaiko Takesi
Ószakai éjszakák
Fordította és az utószót írta Kalmár Éva
Európa Könyvkiadó 1984
Forrás: http://slp.dwalin.ru

PDF

 

Első fejezet
AZ APACSOK

De hiszen esik ott kint! Bent ég a
kunyhó, nézd a lángokat! Jobb az
elégésnél egy nedves kobak!

PIONÍR-DAL
Eörsi István fordítása


1.

Egy férfi, akit később Fukuszukénak neveztek el társai, részeg módra, kicsit támolyogva rótta a Dzsandzsan utcát. Megtermett embernek látszott, de a háta begörbedt, izmai lötyögtek csontjain, akár a lyukas tömlő - meglehetősen rossz bőrben volt. Kiszáradt szemmel, vaksin pislogott, feje lehorgadt, mintha súly húzná lefelé, fűző nélküli, felemás cipőben csoszogott. Hátán rongydarabokat, üres konzervdobozokat, szalmacsimbókokat, kartonhulladékot és más hasonló, alakjavesztett holmit cipelt. Mintha lábra kelt volna egy rakás szemét. Még a Dzsandzsan utca környékének nem éppen tisztaságszerető lakói is elfordultak, amikor testközelbe értek vele. Aki csak egy pillantást vetett rá, tudta: nemhogy munkája, de hajléka, gyereke, asszonya, holmija, neve, semmije sincsen, egyszóval az égvilágon mindent réges-régen elveszített, ami ő saját maga volt. A város egy bűzös húscafatja - nem illik más szó rá. Még elképzelni is nehéz, kinek a hasából pottyant a világra. Semmire se való, olyan, akár a külvárosi gyár elhagyott udvarán évhosszat föl nem száradó tócsa, amely hályogos szemmel mered a világba. Lehorgasztottá a fejét - feje búbja lapos volt, mint a csecsemőé -, s bizonytalanul lépkedett a Dzsandzsan utcán terjengő különféle szagok között.
A Dzsandzsan keskeny utca Oszaka belvárosának peremén, az Új Világnak nevezett mulatónegyedben. Arrafelé van a képzőművészeti múzeum és az állatkert, két egymáshoz hasonló építmény - de hatásuk nincsen erre a züllött és buja környékre. Az Új Világ nedvedző kelevényként lüktet a domb lábánál, amelynek tetején a képzőművészeti múzeum áll. Vagy még inkább a porba dobott gyomorhoz hasonlít, a Dzsandzsan utca meg a gyomorból kinyúló bélhez.
Fukuszuke kóválygott az utca-belet betöltő kékes esti ködben. Napok óta nem evett. A gyomorszájnál, az állatkerti bozótban volt a vacka. Furcsa, hogy egy ilyen helyen valaki éhezzék, de így volt. Egymást érték ugyan az italmérések, a kocsmák, és az utakon hemzsegtek a járókelők, de ha valakinek nincs szerencséje, felkopik az álla. Fukuszukét sokszor hajtotta ki odújából az éhség az Új Világ szűk utcáira vagy a Dzsandzsan utcára: szemétládákban turkált a hulladék között, s markát tartva kéregetett a kapuk előtt. Ki-bejárt a gyomorból a bélbe, a bélből a gyomorba. Ha az utca egyik felén nem kapott semmit, átment a másikra. Ha ott sem boldogult, végigment keletről nyugatra a negyeden, azután délről északra, keresztbe, hosszába. Mint az emésztetlen étel, hol az egyik, hol a másik oldalra vetődött. Minden hiábavaló volt. Nem egyszer, s nem kétszer tapasztalt ilyent, torkig volt már vele. Megtanulta, hogyan kell ügyesen féken tartani az éhség makrancos lovát, és eleinte nem vette komolyan, hogy éhen marad. "Föl se veszem!" - gondolta magában. De éjszakánként, amikor bebújt a vackába, és egyedül a sötétben szemtől szembe találta magát az éhséggel, kiderült, hogy milyen erős ellenféllel van dolga. Ma tolakodónak és makacsnak látszott, lopva, fondorlatosán támadott, azután hirtelen olyan erővel tört rá, hogy a gerince is beleroppant, kisvártatva visszavonult, békén hagyta. De amint alábbhagyott az ébersége, még meg sem nyugodhatott, ellenfele máris a bőre alá bújt, majd a mellét nyomta, mint valami nehéz kő. Fukuszuke megpróbált kiszabadulni a súly alól, de az éhség most szédüléssé, hányingerré változott, és az agyát is sűrű ködbe burkolta. Az ellenség nyilván biztonságban érezte magát, nem türelmetlenkedett. A becsapódásokkal, rohamokkal és gomolygó füsttel kísért frontális támadás csúcspontján olykor oldaltámadásba ment át: hol forrósággal perzselte, mint a szél a pusztát, hol görcsökkel támadt rá, amelyek végigvonaglottak rajta, akár a hullámok a folyón. Homlokát verejték verte ki, szeme előtt fényes pontok táncoltak. A sötét odúban Fukuszuke teste hol összerándult, hogy élettelenül kinyúlt, váratlanul fölpattant, vagy újra lefeküdt, hol a pokolba kívánta az evést, hol étellel teli gőzölgő tálakat idézett föl képzeletében. Hajnalra teljesen kimerült az elkeseredett, sikertelen küzdelemben. Amikor fel-tápászkodott, hogy a nyilvános illemhelyen vizet igyon, úgy érezte, hogy derékig agyagba süpped. Teleitta magát, és visszatért a vackába, azután kimászott a napra. A teste kosztól sötétlett, mintha rühes sömör borítaná. Összegömbölyödött, és elaludt. Szinte szétfolyt a földön, mintha félig megolvadt volna a napsütésben. Teljesen kimerülve, mozdulatlanul feküdt majdnem egész estig. De mivel egyszerre úgy érezte, hogy valami, amit éppúgy megszokott már, mint a tetveket: a magány és az éhhalál most különös lüktetéssel, fürgén végigsuhan a parkon, a füveken, gyengeségét legyűrve felállt, és elindult az Új Világba.
Az esti dagály mindig ugyanazokat az embereket sodorta ehhez a nyirkos, felpuffadt kelevényhez. Alighanem Shakespeare mondta, hogy "az élet csak zengő tombolás, de semmi értelme nincs". Fukuszukénak sem ártott volna, ha ezt megtanulja. Az Új Világot és a Dzsandzsan utcát egész éven át éjjel és nappal hangos civakodás és káromkodás tölti meg; itt mindenkit egyetlen vágy vezérel: hogy megtömje a hasát; itt a mohóság és élvhajhászás kavalkádja vadul kavarog. Prostituáltak, kerítők, pornográflevelezőlap-árusok, züllött diákok, kétes kíváncsiság hajtotta iskolás gyerekek. Sötét tekintetű narkósok, akiknek már elfogyott a heroinja. Kudarcot vallott hazárdjátékosok. Zsebtolvajok. Erotikus képzelgések hajszolta gyári munkások. Pacalt zabáló hórukkolók, A felajzott tömeg lüktet és nyüzsög, mint a szúnyoglárvák. Fojtott nevetgélés, rejtett suttogás, rosszindulatú, ferde pillantások.
Fukuszuke leszegett fejjel vánszorgott a házak mentén, az út szélén. Sült máj, főtt rizs curryvel, zöldséges belsőség, csirke, sült angolna, rizspogácsa, szójamártás - az ételek szaga összefolyt, feldagadt, mint valami hatalmas kelés, és betöltött mindent. Fukuszuke összerezzent, amikor egy játékteremből, ahol kínai sakkot játszottak, az ablakon át vad üvöltés hallatszott: "Na, bekapjam?" Majd lövések hangja egy moziból. Szusi-árusok ([Szusi - nyers, sózott halétel.]) dobolása. Haditengerészeti induló a játékautomaták szomszédságából. Egy nyomorék katona a Kimiga jó-t ([Kimiga jó - a japán nemzeti himnusz.]) énekelte. A színházi pénztár fölé akasztott hangszóróból egy nő gyönyörittas nyögése hallatszott. Úgy tűnt, nem sok kell már hozzá, és a házfalak összeomlanak e hangzavartól. A "bél" minden jel szerint megtelt vérrel, és valósággal lüktetett a sűrű, forró alkoholos gőzben.
Fukuszuke eleinte minden kocsmánál megállt, nézelődött, az ételek szagát szürcsölte, de nem bírta sokáig, és eloldalgott. Sodródott, mint a kavics a folyó fenekén. A szűk utca hemzsegett az emberektől, megfordulni is alig lehetett. Fukuszuke testéből olyan átható bűz áradt, hogy még a környék legkoszosabb csodabogarai is az út legszélére húzódtak, amikor lassan elhaladt mellettük, nehogy hozzáérjenek. Fukuszuke azonban semmit nem vett észre, kába volt az éhségtől, csak ment, csodálkozni legfeljebb azon csodálkozott, hogy milyen könnyen halad a sűrű tömegben. Elhagyta a Dzsan-dzsan utcát, egy térre érkezett, ahol szalmafedelű viskó állt, rajta felirat: Kiállítás a szexuális bűnözés elleni küzdelemről. Megállt és kedvetlenül nézegette a bejáratnál kiragasztott fényképeket. A képek olyan embereket ábrázoltak, akiket elragadott a beteges szenvedély. Egy férfi fényképe: megölt egy asszonyt, darabokra vágta, kitépte a haját, magával vitte a hegyek közé egy kunyhóba, aztán fölakasztotta magát, úgy, ahogy volt, gumicsizmában, a nyakára tekerve a hajat. A fényképeket nyilván többször átmásolták, mert alig lehetett megkülönböztetni a fehéret a feketétől. Ott függött egy megerőszakolt meztelen nő képe is, amelyet a tett színhelyén fényképeztek, de szinte semmit nem lehetett látni belőle, mert a nemi szervek helyét leragasztották ragtapasszal. A képen számtalan karcolás látszott, a ragtapasz pedig kokszfekete volt, nyilván sokszor megpróbálták leszedni. Fukuszuke lassan kinyújtotta a kezét, és hosszú, görbe, horgas körmeivel ő is megpróbálta letépni. De a ragtapasz nem engedett, Fukuszuke hamar felhagyott a kísérletezéssel. Bent a viskóban nyilván még sokkal érdekesebb felvételek is lehettek, de a belépti díj tíz jenbe került, így hát Fukuszuke továbbimbolygott.
Szeretett volna odaállni valamelyik hatalmas üst elé, amelyben zöldséges belsőségek vagy currys rizs főtt, hogy bámulhassa, mint dagad az ételben a hús, hallgathassa az ételmassza súlyos rotyogását, de lemondott az élvezetről, mert tudta, hogy úgysem bírná sokáig.
Továbbment, remélve, hogy talál valami ehetőt, és kijátszhatja az éhséget. Egy elhagyott, sötét sikátorban két-három férfiba botlott: odahajoltak valamihez és röhögtek. Ott, ahová néztek, hol fellobbant a fény, hol újra sötét lett.
- Vége!
- Még tíz jent! - Ilyesfajta kiáltások hallatszottak, aztán megint fellobbant a fény. Nem jövendőmondó lehet, s nem is pornográf képeket mutogatnak. Egyszer csak nevető női hang szólalt meg:
- Jaj, forró! Vidd arrébb, mert megégetsz...
"Vagy úgy!" - gondolta Fukuszuke. Pontosan tudta, mi látnivaló lesz a nőn, hiszen már nemegyszer lesett meg hasonló játékot, de mégis odament. Ezen a környéken "gyufalobbantós"-nak hívják ezt a foglalatosságot. Kell hozzá egy férfi, akinek nincs mit enni, meg egy nő, aki még nála is éhesebb. Egy doboz gyufával járják az éjszakát. Ezek itt most a gyanús helyekben amúgy is bővelkedő Új Világ legsötétebb és legelhagyatottabb zugát választották a mesterségükhöz, amelynél aligha van együgyűbb és alantasabb.
Fukuszuke még közelebb lépett. Egy szemétláda árnyékában, az orrfacsaró bűzben egy középkorú, láthatóan gyenge-elméjű nő feküdt felhúzott térddel. Valahányszor a részeg kuncsaftok egy-egy gyufát fellobbantottak, a sárgás, ráncos combok közén láthatóvá váltak egy rák szétnyíló, pállott ollói, s közöttük egy feneketlennek tűnő, sötét nyílás. A dülöngélő részeg lefizette a tíz jent, sercent a gyufa, s amint elaludt, újabb tíz jent adott, hogy meggyújthassa a következőt. Sehogy sem sikerült megnéznie azt, amiért a pénzt adta. Amint újabb gyufa gyulladt, a férfiak egymást lökdösték, hogy közelebb tolhassák a fejüket. Fukuszuke is a nyakát nyújtogatta a többiek válla fölött.
- Potyázni akarsz? - förmedt rá egy haragos, mély hang.
S a következő pillanatban repült onnan. Egy férfi arcát látta, és rájött, hogy mindjárt szemen köpik. Inkább önszántából odébbállt, imbolyogva továbbtámolygott. A férfi pedig rögtön visszatért a foglalatosságához, a sötétből ismét felharsant a hangja.
- Otthon nézzék meg! Tisztes feleségüknél nem láthatnak ilyet. Ide, ide, urak!
"Nincs tovább, visszamegyek" - gondolta Fukuszuke, amint a mozinál visszaért a kivilágított, széles útra.
Valaki megveregette a vállát, s egy női hangot hallott:
- Állj meg, koma!
A nő, miért, miért nem, barátságosan mosolygott rá. Kiderült, hogy régen a nyomában van már. Részletesen elmesélte, hogy látta Fukuszukét, amint legalább fél óráig álldogált a Dzsandzsan utcán a belsőségárus bódéja előtt, és az üstből felszálló szagokat szimatolta; ott volt, amikor le akarta tépni a megerőszakolt nő fényképéről a ragtapaszt; látta, hogy kergették el, amikor a "gyufalobbantós" látványát akarta élvezni. Középkorú nő volt, szakadt férfiingét szoknyájába gyűrte. A lábán szandálnak is beillő, agyonhordott getapapucs. Arca lapos, mint a lepényhal, keskeny, vágott szem, széles arccsontok. Fukuszuke mindjárt látta, hogy koreai. A tömérdek ránc a szeme körül azt sejtette, hogy keservesen él. De tömpe orra, széles válla, vaskos nyaka és sunyi paraszt szeme kikezdhetetlen, lebírhatatlan egészségről tanúskodott. Hosszú derekát, széles csípejét a természet is arra teremtette, hogy egy egész csapat gyermeknek adjon életet. "Átlépsz rajta, máris teherbe esik" - gondolta magában Fukuszuke. A nő teste átható fokhagymaszagot árasztott, de a férfinak még ez is kedvére volt.
Az asszony egy ideig Fukuszuke tévelygéseit sorolta nyersen és vidáman, aztán egyszer csak a férfi szemébe nézve megkérdezte:
- Eszel valamit?
Hanglejtéséből Fukuszuke megértette, hogy a nő nemcsak hitegeti.
- Zöldséges ragut ennék és sült belsőségeket rizzsel - válaszolta hosszas gondolkodás után. Úgy vélte, hogy nyilván ezek az ételek a legolcsóbbak, a legízletesebbek és leglaktatóbbak az Új Világban. Kettesben betértek egy rozzant vityillóban levő kocsmába. Az asszony egy darabig nézte Fukuszukét, amint a horpadozott bádogtál fölé hajolva mohón habzsolja az ételt, aztán lenézően megszólalt:
- Látod, milyen szerencséd van, hogy ilyen jót ehetsz!
Fukuszuke egy kissé meglepődött, hiszen jól tudta, hogy ez a legolcsóbb étel, amit az effajta kocsmákban mérnek, de mivel üres volt a gyomra, és más kontójára ehetett, nem válaszolt, hanem mohón habzsolt tovább.
Az asszony megvárta, míg végez az evéssel, aztán a dologra tért.
- Tíztől van meló. Beállsz? - kérdezte a sarokban álló órára nézve, amely olyan zsíros és mocskos volt, hogy a számlapját alig lehetett látni. Fukuszuke elkedvetlenedett egy kicsit, de aztán mintegy beletörődve dörmögte:
- Nem bánom.
- Mit dörmögsz?
- Nem bánom. Ingyen csak nem etettél. Az asszony zavartan hallgatott egy pillanatig, de rögtön újra megszólalt:
- Fizetnek. Etetnek. Ruhát adnak. Ha akarsz, ott is alhatsz. Rendben? - Magabiztosan csengett a hangja.
- Nem mondom, jó!
- Jó bizony.
- Túl jó is.
Az asszony elhallgatott.
- Hol az a meló?
- A Kjóbasi állomásnál a Dzsótó-vonalon.
- És mi a meló?
Az asszony arcán árnyék futott át. Elfordult és hallgatott. Aztán mint aki elszánta magát valamire, Fukuszukéra nézett, nevetett, a vállát és a kezét méregette.
- Neked való - mondta magabiztosan. Fukuszuke még most sem tudta ugyan, milyen munka vár rá, de rájött, hogy a nő azért követte ilyen sokáig, mert meg akart győződni róla, vajon megbirkózna-e azzal, amit csinálni kell. Mivel a hasát megtömte zöldséges raguval és rizses belsőséggel, jó kedve kerekedett, jólesőn bizsergett a teste. Igaz, hogy nem tetszett neki az asszony sunyi mosolya, és rájött, hogy a munkáról egy szót se hall többet, de semmi fenyegetőt nem érzett a nő viselkedésében, ezért hosszas hallgatás után odamorogta:
- Na jó. Rendben.


2

A kocsmából kilépve Fukuszuke és az asszony elmentek a park mellett, felkapaszkodtak a dombon, s kiértek az Abenobasi-negyedhez. Innen indul a Dzsótó-gyorsvasút, amely átszeli Oszaka kereskedelmi negyedeit, és az oszakai pályaudvarnál van a másik végállomása. Felültek a vonatra, Kjóbasinál leszálltak, és elindultak az állomás közelében levő szegénytelep felé. Szinte érthetetlen, hogy Fukuszukénak, aki úgy nézett ki, mint valami szemétdomb, hogyan sikerült a vonatra felszállnia. A Tennódzsi állomáson az asszony az ellenőr mellett kiment a peronra. Vagy félóra múlva megjelent a sínen Fukuszuke, és ő is kimászott a peronra. Befutott a vonat. Ő az asszony mögé bújt, és hogy a kalauz ne lássa, be-suttyant a kocsiba. Benn meghúzódott a sarokban, igyekezett minél távolabb tartani magát a többi utastól. Összegömbölyödve feküdt a földön, a fejét eldugta, a lábát maga alá húzta, úgy, hogy azt sem lehetett tudni, élő ember fekszik-e ott, vagy valami élettelen tárgy. Amikor a vonat befutott a Kjóbasi állomásra, Fukuszuke ismét az asszony háta mögé bújva suttyant ki a peronra. Az asszony elment az ellenőr mellett és megállt. Ezúttal tíz perc sem telt bele, mikor Fukuszuke - ki tudja, hogy került oda - megjelent a város irányából. Kérdezősködés és magyarázkodás nélkül elindultak a szegénytelep felé.
A település öt-hat percnyi vonatútra volt az oszakai pályaudvartól, közvetlenül a keleti városrész vendéglőkkel, kabarékkal, fénylő neonreklámokkal és a világi hívság más kellékeivel tarkálló zajos negyede mellett, mégis olyannak látszott, akár egy eldugott falu. A Dzsótó-vonal állomásai - Teradacsó, Curuhasi, Ikaino, Tamacukkuri, Morinomija - mind Oszaka legmélyebb részén feküdtek. Itt sorakoztak sűrűn egymás mellett a város kis- és középvállalatai és a koreaiak lakta telepek. Errefelé mindenütt mocsokkal telt szennycsatornákba botlik az ember, amelyekből az útra fröcsköl a bűzös, zöld lé. Ahová a mit sem sejtő Fukuszuke kacsázó járásával megérkezett, még ebben a negyedben is a legszegényebb, legsivárabb, legrendezetlenebb telep volt.
Nehéz volna megmondani, hogy hány házból állt, talán néhány tucatnyiból. A telep nem volt nagy, a viskók szinte összeolvadtak és egybemosódtak, olyan szorosan tapadtak egymáshoz, hogy a sötétben azt sem lehetett kivenni, melyik ajtó melyik vityillóba nyílik. A házak messziről olyanok voltak, mint megannyi hatalmas, meredező púp, az út meg, amelyen Fukuszuke és az asszony haladt, ócska, elhordott övre hasonlított. Erre-arra tekergeti, hol kettévált, hol újra összefutott. A házak kapuján ki-be futkostak a visítozó disznók, kotkodácsoló tyúkok. Úgy látszott, az állatok az emberekkel egy fedél alatt laknak. Némelyik viskó olyan roskatag volt, hogy ha egy férfi nekitámaszkodott volna a falnak, a ház nyomban összeomlik, mint a kártyavár. A tetőket töredezett cserép vagy lyukas hullámlemez fedte, s hogy el ne vigye a szél, itt is, ott is köveket raktak rá nehezékül. De mert a házak igen bizonytalanul álltak, a kövek, ahelyett hogy védelmet adtak volna, inkább veszélyt jelentettek, akármelyik pillanatban rázuhanhattak volna az alvó emberek fejére. Az ajtókon át és a falakból émelyítő, erjedt szag áradt. Vajon ezen a telepen milyen mélyen van átitatva a föld emberi verejtékkel és vizelettel? A torz púpokként meredező szánalmas házakból gyermekek sírása, öregek mormogása, asszonyok kiáltozása és férfiak nevetése hallatszott, féktelen hangzavarrá olvadva össze.
Amikor Fukuszuke útitársnőjével elhaladt az egyik viskó előtt, egy fészekalja holtkoszos gyerek penderült elébük, akár egy-egy sárgombóc mindegyik, amelyre kezet és lábat ragasztottak. Aztán az út közepén egy majdnem meztelen férfiba botlottak. Hullarészeg volt, és olyan fekete, mint a föld, amelyen hevert. Testéből a kimcsi ([Kimcsi - káposztából készült, erősen fűszerezett koreai étel.]) és a makkári ([Makkári - koreai rizspálinka.])átható szaga áradt.
- Jól leszopta magát - mormogta a foga között az asszony, amint kikerülték a mozdulatlan testet. Szavaiból gúny, elismerés és undor áradt egyszerre.
- Nem mondom, jó hely - dörmögte lustán Fukuszuke, és körülnézett.
- Az apacstelep - mondta az asszony kissé megvetően, sőt szinte szemrehányóan, hogy a férfi nem tudja, hol van. Úgy elharapta a szót, hogy Fukuszuke nem is igen értette, miről beszél. Vitte, vitte Fukuszukét a sötét, zegzugos utca-övön. Végül egy ház előtt megálltak. Emeletes ház volt, kimagaslott a pattanásnyi kunyhók közül. De ez is szánalmasan nézett ki, mintha minden deszkája, minden gerendája mozgott volna, s még a félhomályban is látni lehetett, hogy erősen megroggyant, és romboid alakúvá torzult.
Az asszony az utcán hagyta Fukuszukét, és bement a házba. Még az előszobából bekiáltott:
- Halacskát fogtam!
Ez olyan nyersen és egyszersmind vidáman hangzott, hogy Fukuszuke elképedt. De már késő volt megfutamodnia.
- Gyere be gyorsan - szólt ki az asszony éles hangon, lapos képét mutatva az ajtóban. Fukuszuke kétségbeesett elszántsággal belépett a házba.
Odabenn néhány megtermett férfi marhabelsőséget sütött egy bádogfazékban a hordozható tűzhelyen; mohón nyelték az ételt. Amikor Fukuszuke szemétkupacszerű alakja a lámpa fénykörébe ért, a dagadó izmú férfiak - Félszemű, Gatya, Zöldfülű, Nadrág - felemelték a fejüket, és elhűlve végigmérték. "Tudtam" - mormogta magában Fukuszuke, amikor meglátta, hogy néznek rá. Megállt az előszobában, és a fejét vakarta. Amikor borzas hajából kihúzta a kezét, hosszú körme piszkosszürke zsírtól sötétlett. A férfiak némán összenéztek. Egyikük, alighanem a főnök, kicsit már kapatos kopasz férfi, letette a gyékényre a makkárival teli csészét, s megtörülte a száját a keze fejével.
- No nézd, mit meg nem érünk, maga a koszkirály tisztelt meg bennünket - mondta, hosszan elnyújtva a szavakat. Röhögés tört ki, és a férfiak ismét a tál felé fordultak. Mintha már meg is feledkeztek volna róla, hogy Fukuszuke a világon van, elmerülten kavargatták a véres levet, amelyből piros és lila buborékok szálltak fel. Kopasz ivott még a rozspálinkából, azután fölállt, kinyitotta a komódot, és mint valami nedves tengeri pókot, inget és nadrágot dobott Fukuszuke lába elé.
- Gyerünk, gyorsan öltözz át, és ülj le zabálni! - mondta.
Az inget és a nadrágot gépolaj- és rozsdafoltok borították, de Fukuszukénak abban a pillanatban szinte díszruhának vagy mindenesetre igen rendes öltözéknek tetszett. Kopasz becsukta a komódot, visszaült a makkáris csészéje és a bádogfazék mellé, és úgy látszott, Fukuszuke nem érdekli többé. A többiek is, tréfálkozva és káromkodva, újra nekiláttak az evésnek. Senki sem kérdezte, hogy hívják, nem érdeklődtek a múltja felől, sem hogy honnét jött. S egyetlen szóval sem mondták, hogy milyen munka várja.
Este nyolc lehetett, amikor Fukuszuke megérkezett a telepre, két órával később pedig már ugyancsak furcsa helyen ugyancsak furcsa dologgal foglalatoskodott. Mikor elindultak, csak szerszámot nyomtak a kezébe, magyarázatot nem kapott.
- Ahol mondják, ott ásol - Kopasz mindössze ennyit mondott neki. A többiek fölröhögtek, de szólni senki nem szólt semmit. Sőt, sem az alatt, míg az imént a tűzhelynél a tálat körülülve zajosan vitatkoztak, hogy milyen a pacal, meg hogy ki tud jobb fokhagymaszószt készíteni, sem azután, hogy a "no, indulás!" szavakra nyomban elhallgattak, és merev arccal, s mint a pattanásig fölhúzott rugó, megfeszített izmokkal mozogtak, Fukuszukénak nem sikerült kifürkésznie ezeket az embereket, és semmit sem tudott meg róla, hogy tulajdonképpen mi is folyik a telepen, sejtelme sem volt, hogy másnap reggelig még ő maga is mi mindenbe nem keveredik.
Fukuszuke átöltözött, és letelepedett a többiek közé. Még eszegettek, társalogtak egy darabig, de amikor eljött az ideje, vagyis pontban fél tízkor befejezték az evést, egyenként vagy párosával felmentek az emeletre, és átöltözve jöttek vissza. Mindenki elhordott fekete vagy sötétbarna nadrágot viselt és ugyanolyan színű zubbonyt, Fukuszuke magában megállapította, hogy fehér inget senki sem hord. Némelyiküknek spárgával volt összekötve a nadrágja szára. Amikor már voltak vagy tizenöten, Kopasz szerszámokat kotort elő a szekrényből és szétosztotta. Kampók, feszítővasak, kötelek, lapátok, csákányok, kalapácsok, zseblámpák, láncok, csigák, tízkilós kalapács, gumitalpú tabi-cipők, fűrészek. Látszott, hogy ezeket a szerszámokat nem kímélték: ütött-kopott, horpadt volt valamennyi. Amint a szerszámát megkapta, ki-ki lement az előszobába, és tornacipőt vagy gumitalpú tabit húzott. Félszemű - minden jel szerint ő volt ennek a csapatnak a vezetője - vállára kapta a tízkilós kalapácsot, aztán egy csomagolópapír fölé hajolva Kopasszal tanácskozott valamiről. Fukuszuke észrevétlenül odasomfordált, és Félszemű válla fölött belepillantott a papírba. Mint valami térkép, össze volt firkálva vonalakkal és pontokkal. Kopasz suttogott valamit, Félszemű pedig egyetértőleg bólintott. A megbeszélésnek hamar vége szakadt, és Félszemű odafordult a többiekhez:
- Indulás a murira!
Fukuszuke feszítővasat és zseblámpát kapott, és a többiekkel együtt kilépett a házból. Meglepődve vette észre, hogy ahány utcája-útja csak van a telepnek, mindegyiken egyforma öltözetű férfiak vonulnak csoportokba verődve, A kisebb csoportok négy-öt emberből álltak, a nagyobbak tizenöt-tizenhatból, vagy legfeljebb húszan lehettek, és mind ugyanolyan kampókat, feszítővasakat, köteleket, lapátokat, csákányokat, kalapácsokat, zseblámpákat, láncokat, csigákat, tízkilós kalapácsokat cipeltek. Néhányan dzsipkerekeken guruló kordék elé fogták be magukat. A telep házaiban minden nyugodt volt, de az utakat betöltő sötét, némán haladó tömegből roppant energia sugárzott. Mind újabb és újabb csoportok csatlakoztak a furcsa menethez. Fukuszuke fülét egyre-másra ismeretlen jelentésű szavak ütötték meg: kopók, zsaruk, áru, szobroz, halacska, megcsap. Ahogy maguk mögött hagyták a telepet, a beszélgetés nyomban abbamaradt. Amikor Félszemű elment mellette kalapáccsal a vállán, Fukuszuke halkan megkérdezte:
- Milyen meló ez?
- Apacsoknak való - hangzott a felelet. - És mi az, hogy apacs? - kérdezett vissza Fukuszuke.
- Murizunk - ennyi volt a válasz.
Félszemű elhallgatott, nyilvánvaló volt, hogy semmi kedve folytatni a beszélgetést. Fukuszuke azonban összeszedte minden bátorságát, és újra megkérdezte:
- Murizunk?
- Hajtunk, na! - sziszegte türelmetlenül Félszemű, a sok erős paprikát fogyasztó emberek ingerültségével. Fukuszuke elhallgatott, és elhatározta, hogy nem kérdezősködik többet.
A telep mellett folyó kanyargott, a Dzsótó-vonal vasúti hídja vezetett át rajta. A folyó inkább csatorna lehetett: orrfacsaró bűzt árasztó szennyvíz folyt benne.
A telepről kifelé tartó emberek csoportonként elváltak egymástól. Az egyik csapat szerszámokkal a vállán hangtalanul fölbaktatott a vasúti hídra, a másik a partnál kikötött ladikra és uszályra rakodott föl. Fukuszuke csapatának a gázcsövön kellett átkelnie a túlsó partra. Tudja az ördög, hogy a szekerek hogyan jutottak át, mindenesetre Fukuszukéék még óvatosan másztak a csövön, amikor a túlsó partról már keréknyi-korgás hallatszott. Félszemű a fülét hegyezte.
- A fene ezekbe a szekerekbe! - mormogta. Fukuszuke némán hallgatta, semmit sem értett. Aztán ő is murizhatott, este tíztől hajnali négyig egyfolytában. Hatórányi kimerítő munka után nyoma sem maradt előző esti jóllakottságának. Zöldséges ragu, rizses belsőség, s aztán még főtt pacal... Még az a nyomorúságos kis energia is elpárolgott belőle, ami a Dzsandzsan utcán való bolyongásra késztette, pedig az is annyi volt csak, amennyi ízt egy agyonrágott rágógumi maradékából kiszophat az ember. Mire másnap reggel eltámolygott a partig, úgy ki volt merülve, mintha sejtjeiből az utolsó csepp nedvesség is kiszikkadt volna. Mozdulatlanul feküdt a sárban, a hajnali szürkeségben. Felvonszolták a ladikra, és átvitték a túlsó partra. Ahogy a bárkáról letántorgott, újra összerogyott a sárban, és még vagy fél óráig nem tudott föltápászkodni. Aztán kínlódva fölkelt, és lassan elvánszorgott a Kopasz házáig. Kopasz adott neki kétezer jent, megkérdezte, máris továbbáll-e, dolgozik-e még egy napot nála, vagy beáll közéjük, de Fukuszuke nem válaszolt, hanem nyögve lerogyott a lyukas gyékényre a komód mellett, és nyomban elaludt. Ahogy álomba zuhant, mint fellebbenő madár árnyéka suhant át kába agyán a kétely: vajon különbözik-e az ember teste egy fatuskótól? És miben különbözik? "Én nem bírom" - hallotta a választ.
Azon a hold nélküli éjszakán egyetlen csillag sem volt az égen, a vasút mentén sem égtek a lámpák, és az elrobogó vonatok reflektora sem sokat ért, mert fényét elnyelte a végtelen sötétség. Az egyetlen fényforrás az övére kötözött zseblámpa volt. Fukuszuke csak a saját testével tapasztalhatta meg, hogy hová keveredett. Micsoda kínlódás volt! Amíg a gázcsövön másztak, a vízfelületről visszaverődő fénynél valahogyan még kivehette az előtte haladó alakot, de a túlsó parton vaksötétbe borult minden. Félszemű, Gatya, Zöldfülű, Nadrág és a többiek vagy tizenöten mintha mind elsüllyedtek volna, és ő nem tehetett mást, mint hogy a többiek lépte nyomán ment, ment előre. Meg volt győződve róla, hogy ezek az emberek jobban látnak a sötétben, mint a bagoly. Ő azonban alig tett pár lépést, máris egy árokban találta magát, aztán egy téglarakásba verte be a fejét, aztán újra belepottyant valami gödörbe. Amazok sebesen haladtak, mintha semmi sem akadályozná őket. "Alighanem minden éjszaka idejárnak - gondolta magában Fukuszuke -, megszokták, azért nem zavarja őket semmi. De mitől van itt ilyen sötét? Micsoda túrások, árkok ezek? És mi ez a puszta térség?" Az embernyi magas, sűrű bozótban két ujja közé fogott egy növényt, letépte, és rávilágított a zseblámpával. Nem hitt a szemének: burján volt, ő meg azt képzelte, hogy bambuszbozótban csörtetnek. Zavarodottan eresztette le a lámpát. Ki tudja, milyen messzire nyúlik ez a bozót! A villanyvonat kerekeinek kattogása visszhangot vert az ég és föld közötti fekete légbarlangban, és valahol nagyon távolban halt el. Süket csönd vette körül. Japán második legnagyobb városának kellős közepén, ötpercnyi vonatútra az oszakai pályaudvartól hatalmas, burjánnal benőtt pusztaság terült el. Fukuszuke a visszhangzó kerékkattogás, a vastag burjántövek és a szélnek csak a nagy üres térségekre jellemző különleges szaga nyomán próbálta elképzelni, mekkora lehet. A szél nem hozott magával város közelségét jelző szagokat. Fukuszuke még egyre a rejtély megfejtésén törte a fejét, amikor lépteket hallott maga mellett, s valaki gorombán a fülébe sziszegte:
- Tökkelütött, oltsd el!
A lépések azon nyomban el is távolodtak a sötétben.
Sietett a hang irányába, de minduntalan gödrökbe lépett, vagy téglarakásokba botlott. Amikor végre utolérte a többieket, tetőtől talpig sáros volt már, arcán patakokban csörgött a verejték.
Félszemű és társai egy hatalmas gödör fenekén álltak - a gödör szélét a sötétben nem is lehetett látni -, és egy acéllemezzel muriztak. A gödör fenekén egy téglarakás alól betonlap széle kandikált ki, az alatt pedig mintegy másfél négyzetméter nagyságú, két centiméter vastag acéllemez volt. Fukuszukénak nem fért a fejébe, hogy a téglarakás és a vastag betonlap alatt hogy fedezhették föl. A téglarakást széthányták, a betonlap egy részét félretolták, s az alatt találták az acéllemezt, amely szilárd betonba volt beleágyazva, az pedig, úgy tűnt, véget nem ér egészen a föld közepéig. Félszemű, kezét a lámpa fölé tartva, egy pillanatra az acéllemezre világított, s félvállról odavetette Fókuszukénak:
- Ezzel elbánunk.
Fukuszuke még mindig lihegett az akadályfutástól, s ráadásul most ilyen képtelen dolgot mutogatnak neki.
- Elbánunk? - ismételte, s a szája is tátva maradt a csodálkozástól. - Hogy lehet elbánni ezzel?
- Szétdobjuk a téglákat, szétverjük a betont, és fölszedjük, ennyi az egész.
Fukuszuke elbambult.
- Fogd a lapátot! - vezényelt a Félszemű.
- A lapátot?
- Valami nem világos? Zabáld a téglát, azt mondtam!
- Egész éjszaka?
- Hát mit képzeltél?
Félszemű a tenyerét a lámpa elé tartva gyorsan végigpásztázta a környéket. A férfiak, akik még az imént a tűzhely mellett pacal főzés közben gondtalanul fecsegtek a kopasz Kimről és a felesége piszkos köldökéről, most eszeveszetten hányták szét a téglarakást. Csöndben lendültek a csákányok és lapátok. Félszemű felfelé világított a zseblámpával, s néhány férfi tudj' isten, honnan és mikor került gerendákat állított föl szélsebesen a gödör szélénél gúla alakban, aztán csigát kötöttek rá, hogy azzal emeljék ki az acéllemezt a gödörből. Makacs harcot vívtak a sötétséggel és az anyaggal.
- Kemény meló!
- Hé, te kretén, ne hervadj le, gyerünk!
Hogy aztán mi volt még, arra Fukuszuke csak ködösen emlékezett. A többiekkel együtt döhödten hányta a téglát. Verte csákánnyal, kotorta lapáttal, hajigálta kézzel. Mikor a téglákkal végeztek, tízkilós kalapácsokkal verték szét a betont, lapáttal, kézzel kihajigálták az összezúzott darabokat. Aztán feszítővasakkal fölemelték az acéllemezt, elfűrészelték a csapszögeket, kötelet erősítettek a lemez négy sarkához, átdobták a csigán, és megragadva a kötél másik végét, nekirugaszkodtak. Fukuszuke még föl se ocsúdott, s az acéllemez már kinn is volt. A kimerítő munkát mindvégig hangtalanul végezték, csak egy-egy rövid vezényszó hangzott fel néha. Senki nem sóhajtozott, senki nem panaszkodott, pedig az erőfeszítésbe szinte a gerincük is beleroppant. Csak egyetlenegyszer fordult elő, a munka legelején, hogy Fukuszuke, amikor tiszta erejéből belevágta a csákányát a téglahalomba, és szinte megbénult a keze, olyan erővel vágódott vissza a csákánya, felkiáltott fájdalmában:
- Au, au!
A füle mellett azonban meghallotta Félszemű szúrós, suttogó hangját:
- Ne ugass! Meghallják a zsaruk!
Az ördög tudja, Félszemű hogyan találta meg a sötétben Fukuszuke sáros, borostás állat, de az ütés pontos volt és erős, úgyhogy Fukuszuke megtántorodott. Beleverte a tarkóját egy téglakupacba, és összerándult a szörnyű fájdalomtól. Félszemű odaugrott hozzá. Fukuszuke még azt gondolta, hogy segíteni akar neki, de az fölkapta a csákányt, s Fukuszuke után hajította.
- Gyerünk! - sziszegte újra, s eltűnt a sötétben.
Az acéllemez, amit kivontattak a gödörből, körülbelül másfél négyzetméternyi lehetett, akárcsak a betonalapzat, amelybe bele volt ágyazva. Egy emberként dolgoztak - Félszemű is, Fukuszuke is. Cipelni is együtt cipelte az egész banda: sorba álltak, fölemelték és vitték. Abban a pillanatban, amikor a lemez a hátát érintette, Fukuszuke úgy érezte, hogy az irgalmatlan nehéz súly a földhöz lapítja. Görcsbe rándultak az izmai - nem szoktak hozzá az ilyen munkához -, ropogtak a csigolyái. Egy másodpercig azt képzelte, hogy amikor megroppan a gerince, kitüremkedik a csigolyák közét kitöltő lágy anyag is. De még végig sem futhatott rajta a hideg rémület, máris újra meghallotta Félszemű hangját:
- Előre!
Zavarodottan nekiindult, bizonytalanul rakosgatva egymás elé engedetlen lábait. A furcsa társaság az acéllemez peremét markolva, emelőcsigát, rudat, csákányt, kalapácsot, feszítővasat vonszolva kúszott végig a mezőn a hajnal előtti derengésben.
Mindannyian kékre-zöldre válva érkeztek meg a folyópartra, a lemezt a fűre dobták, és összerogytak a part menti sárban. Ott sóhajtoztak, nyögtek a fájdalomtól. Ki-ki úgy érezte, hogy menten kiugrik a szíve. Hol összehúzódzkodtak, mint a rák, hol kinyújtóztak, próbálták lecsendesíteni mellkasukban az őrült kalapálást. Újabb és újabb embercsoportok érkeztek a partra, akik ugyanazon a pusztaságon dolgoztak egész éjszaka, úgy dobálták halomba az ócskavasat, hogy nem lehetett tudni, zsákmányt hoznak-e vagy ellenséget vágnak a földhöz. A régi sínek, acélcsövek, vasgerendák úgy feküdtek ott, mint törött gerincű furcsa állatok, mellettük pedig kifulladva, nyögve rogytak a fűbe az emberek. Atlétatermetű férfiak voltak, csak úgy dagadoztak az izomcsomók a testükön, de őfelsége, az ócskavas színe előtt ványadtnak látszottak, puhának, mint a pép, és undorító remegés vett erőt rajtuk. A nedves homok alól, a folyó zöld nyálkás vizéből, a halálosan elcsigázott, kinyúlt testek alól előkúszott a csípős, szürke reggel, és homályosan csillogó fénnyel terült szét. Amint a közelgő bárkát meglátták, a tolvajok zihálva üdvözölték, ahányan, annyi hangon:
- Még egy menet!
- Mamám!
- Beledöglök!
- Mindjárt elbőgöm magam!
- A fene vinné el, mindent kihúzott belőlem!
Fukuszuke ott feküdt a sárban az elképesztő lármában, s nyitott szájjal kapkodott levegő után. Félszemű négykézláb odamászott hozzá, és a hóna alá nyúlt, Fukuszuke így nagy nehezen föltápászkodott. Félszemű figyelte, amint a lábát előrenyújtva, kezével a földre támaszkodva nagyot sóhajt, aztán vállon veregette.
- Rendesen hajtottál, barátocskám!
Fukuszukénak válaszolni sem volt kedve. Aztán nyögdécselve arrafelé fordult, ahol a jókora acéllemez feküdt a fűben, és megkérdezte:
- Mondd csak, mennyit nyom egy ilyen?
Félszemű lehajtott fejjel ült. Sípolva vette a levegőt. Amikor meghallotta Fukuszuke kérdését, odapislantott az acéllemezre.
- Van vagy háromszázhúsz - mondta vigyorogva. Aztán kiigazította a becslését:
- Háromszáznegyven is, nem, háromszázötven. Többet nem húz le.
- Mi az, hogy nem húz le?
- Nincs háromszázhatvan.
Fukuszuke lassan fölállt, a szeme elé tárult az egész elhagyott, vad pusztaság, amelyen az imént még néma, elkeseredett harcukat vívták. A távolban, a vadul burjánzó bozót közepén vörös vasrúderdő ágaskodott, és mindenütt, ameddig csak a szem ellátott, leomlott kémények, téglahegyek, gödrök, szeméthalmok, agyarként meredező betontömbök. Az éjszaka lassan eltűnt a világító, szürke ködben. Fukuszukénak a lélegzete is elállt, amikor meglátta ezt a határtalan, vad mezőt.
- Mondd csak, micsoda hely ez?
- A Szugijama-bánya - válaszolta Félszemű, és a burján közt négykézláb odamászott az acéllemezhez.


3

A hajnali derengésben a poklok pokla tárult Fukuszuke szeme elé. Oszaka, keleti városrész, Szugijama negyed. Itt volt a hadsereg egyik hadiüzeme. A háború alatt Japánnak hét nagy fegyvergyára volt: kettő Tokióban, a többi Szagamiban, Nagojában, Oszakában, Kokurában és a koreai Dzsinszenben. S ezeket az üzemeket még számtalan gyár szolgálta ki alkatrészekkel, szerte az egész országban. A legfontosabb fegyvereket, amelyek nélkül a háborút nem harcolhatták volna végig, ebben a hét üzemben gyártották. Az oszakai hadianyaggyár - minden túlzás nélkül - a legnagyobb volt a hét japán üzem közül. Sőt minden bizonnyal Ázsia legnagyobb hadiüzeme volt. Nincs tehát semmi csodálkozni való rajta, hogy roppant kiterjedése megdöbbentette Fukuszukét. Egymillió-kétszázezer négyzetméter! Területének egyharmadán épületek álltak: három nagy gyáregység, az üzem tudományos kutatólaboratóriuma és egy technikai továbbképző intézet. A Harima, a Hirakata és az Ivamigócú művekben szinte mindenfajta fegyvert gyártottak: töltényhüvelyt, lövedéket, puskát, ágyút, tankot és hadiszállításra alkalmas vagonokat. Az üzem hatvanhat éven át épült, terjeszkedett: 1879-től 1945-ig, Japán háborús vereségéig. 1945-ben itt mintegy hetvenezer munkás dolgozott. Többször is bombázták az üzemet, de csak az 1945. augusztus tizennegyediki szörnyű légitámadás idején semmisítették meg, egy nappal a háború befejezését jelentő nyilatkozat kihirdetése előtt. A később nyilvánosságra hozott számtalan dokumentum bizonyítja, hogy a vezetők már egy héttel korábban döntöttek a potsdami nyilatkozat elfogadásáról. Az egymillió-kétszázezer négyzetméternyi terület tehát minden kétséget kizáróan azért vált szörnyű rommezővé, mert a Tennó ([Tennó - a japán császár.]) és a militarista csoport konokul, minden áron meg akarta őrizni a tekintélyét, és értelmetlenül tétovázott, nem hajtotta végre a döntést. Ki tudná megmondani, hogy az üzem hetvenezer munkása közül hányan pusztultak el azon a napon. Hány és hány ház van Oszakában és környékén, ahová akkor, augusztus tizennegyedikén este nem tértek haza azok, akiknek haza kellett volna térniük. Hány és hány apa és férj, fivér és nővér pusztult el értelmetlenül a militarista vezérek ostoba becsvágya miatt.
Oszaka lakói 1945. augusztus tizennegyedikéig nem tudhattak róla, hogy mi folyik ezen az egymillió-kétszázezer négyzetméternyi területen. Hosszú évtizedeken át szigorú törvények meg ormótlan fekete deszkapalánk és feneketlen mély csatorna zárta el ezt a térséget. Azokat, akik a palánkon belül voltak, törvény kényszerítette hallgatásra, őrök felügyelete alatt dolgoztak, csak tudásukat és erejüket adták, és bár minden reggel és este alumínium ételdobozt hordozva egész hadseregnyi munkás áramlott ki és be az üzem kapuin, mégsem szivárgott ki onnét semmi. A Dzsótó-vonal ugyan kettészelte a térséget, de a villanyvonatok fekete deszkapalánk kerítette folyosóban száguldottak a csatorna mentén. A vonatban ülők jobbra is, balra is csak fekete falat meg szögesdrótot láttak és sűrű egymásutánban figyelmeztető táblákat: "Fényképezőgépet és rajzeszközt bevinni tilos!" "Fényképezni és rajzolni tilos!", az utasok meg bóbiskoltak, magukba mélyedtek, ásítoztak. A palánk mögül olykor motorzúgás hallatszott, olykor füstoszlop szállt fel. Amikor a vonat megállt a Kjóbasi vagy Morinomija állomásnál, rozsda -, olaj- és verejtékszagot árasztó, tülekedő munkásokat lehetett látni a kocsiknál. Ott tolongtak, ordítoztak, toporogtak a régi vasajtók mellett. "Csak zengő tombolás, de semmi értelme nincs."
Létezésének hatvanhat esztendeje alatt az üzemről csak ezt lehetett mondani, semmi mást.
Amikor a lángoló, fekete palánk beleomlott a Nekomagava folyó szennyes vizébe, vörös sivatag tárult a város közepén Oszaka lakóinak szeme elé. A látóhatár szélén sűrű vasgerendaerdő ágaskodott, a betonsivatagban villamos targoncák és gépek egymás hegyen-hátán, daruk, esztergapadok, ágyúlövedék-hegyek, ágyúk, tankok roncsai hevertek szerteszét. Ameddig a szem ellátott, mindenütt csak beton, vas és tégla. Derékba tört gyárkémények, lekonyult fejű emelődaruk, vörös tégla gyárépület, amely számtalan derült és esős napon át vonta magára az emberek komor tekintetét. Aztán kinőtt a fű, és a föld elnyelte a vasat, a csatorna vize pedig poshadt zöldre változott. Eltűnt a fekete palánk, és a pusztaság mellett elrobogó villanyvonat kocsijaiban már nem volt olyan sötét, az utasok újra ott lökdösődtek, ki elbóbiskolt, ki magába mélyedt, ki ásítozott, vitették magukat egy újabb ostoba, keserű korszak áramlatával.
A háború után ezek a romok felkerültek a jóvátétel! listára, és az amerikai hadsereg lefoglalta őket. A még használható fegyvereket és egyéb anyagokat elvitték onnét. Ennek ellenére, amikor 1952-ben életbe lépett a békeszerződés, és az üzem területét visszaadták Japánnak, még mindig mintegy harmincezer gép és munkapad hevert ott. A romok - a föld felett maradt berendezéseket és gépeket is beleértve - a japán állam tulajdonába mentek át, s a Pénzügyi Igazgatóság fennhatósága alá tartoztak. Az üzem területén rengeteg ócskavas hányódott. Voltak évek, amikor a bérmunkásoknak évi háromszázezer jen munkabért fizettek, az összeszedett vashulladék értéke pedig húszmillióra rúgott. Amikor elkezdődött a koreai háború, az ócskavas ára felszökött tonnánként harmincezer jenre, sőt olykor százezret is fizettek érte. Abban az időben minden olyan japán városban, ahol legalább valami icipici folyócska folyt, tucatnyi hontalan csavargót lehetett látni - "vizeseknek" nevezték el őket -, amint a folyómederből halászták a rozsdás vasat. A Szugijama-bányában pedig - így hívták az üzem területét - ezer tonnaszám hevert a vas a földön. Ott hányódott a szabad ég alatt. Mind állami tulajdon. De sok olyan vastárgy akadt ott, amelyet egyetlen lajstromba sem vettek föl, ezért csak találgathat az ember, hogy a hivatalos szervek milyen roppant összegű korrupciós üzletet folytattak és folytatnak ma is a gyár romjaival.
Romok Oszaka közepén. A megyefőnökség, a rádióállomás, az oszakai vár, a megyei rendőrkapitányság és egy baseball-pálya tőszomszédságában. Az oszakai vár este tízig fényárban úszik, tucatnyi színes reflektor világítja meg. Fu-kuszuke nyilván ennek a kivilágításnak köszönhette, hogy késő estig a házban ülhetett, és tömhette a hasát. Az oszakai vár fala ugyanis közvetlenül a romok mellett ér véget. Itt van a rendőriskola és a rendőrkapitányság is. Igazán rendkívüli bátorság kellett hozzá, hogy az apacsok a rendőrök orra előtt dolgozzanak. De erről részletesen majd később. A hivatalnokok teázgatás vagy borozgatás közben gyakran tanakodtak rajta, hogyan lehetne életre kelteni ezeket a romokat. Amikor aztán a szesz megmozgatta a fantáziájukat, hosszas fejtörés után arra a következtetésre jutottak, hogy félmillió négyzetméternyi területen parkot kell létesíteni. Fel akarták ásni és aztán elegyengetni azt a földet, amelyet a militaristák hatvanhat év alatt vasrudakkal összelyuggattak és végigbetonoztak, azt a földet, amely hátán hordozta a gyárak súlyát, ahol alighanem a legnehezebb gépeket gyártották a világon, az örökös támadások földjét, ahová a legmodernebb technika termékeit, rettentő mennyiségű hadianyagot dobtak le. Teremteni valamit ezeken a romokon olyan, mintha valaki gyógyíthatatlan elefántkór emésztette bőrön akarna hajat növeszteni. Ha valaha mégis sikerülne létrehozni itt valamit, akkor akarva-akaratlan el kellene fogadnunk azt az irodalomelméletet, amely szerint csak néhány író igazán érzékeny, mégpedig a realizmus legfőbb hívei, akik éppen ezért különlegesen erős fantáziával vannak megáldva. Csak két olyan hely van egész Japánban, ahol a végtelen ostobaság és korlátoltság megnyilvánulásaként ilyen példátlanul pazarlón bántak a nagyváros területével: Oszaka Szugijama negyede, és a Hibija parkkal szemben a várárok mögötti rész Tokióban. ([A császári palota áll ott, hatalmas parkkal körülvéve.])
Már említettem, hogy a rommezőt átszeli a Dzsótó-vasútvonal. A vasút mentén húzódik a Nekomagavának nevezett csatorna. Olyan meredek a partja, hogy azokban az években, amikor a hadiüzem még állt, megközelíthetetlennek látszott. A síkságot átszelve, a Nekomagava T alakban találkozik a Hiranogava-csatornával. A Hiranogava partja nem olyan meredek, de a medre átgázolhatatlanul iszapos. Fukuszuke a Hiranogava fölött mászott át a gazcsövön. A túlparton levő romokhoz csak így lehetett eljutni, vagy bárkával. Igaz, ott van még a Benten-híd is, de az a hadiüzem főbejáratához vezet, ott pedig a Pénzügyi Igazgatóság irodája áll, meg az őrszoba, úgyhogy éppen elég rendőr és őrszem tanyázik arrafelé, észrevétlenül átkelni a hídon tehát semmiképpen sem lehet. Mivel azonban Fukuszuke futólag olyanokat is látott, akik nehéz targoncáikkal valahogy mégiscsak átvergődtek a túlpartra, azokat a targoncákat pedig sem a gazcsövön, sem a bárkán átvinni nem lehetett, azt hiszem, nem érdemes ragaszkodnunk a "semmiképpen" szóhoz.
A telep is furcsa látvány. Ez a nedvedző kelevény ott kezdődik a vasúti hídnál, ahol a Dzsótó-vasútvonal átszeli a Hiranogava folyót: a pusztasággal átellenben a folyóparton vagy száz tyúkólszerű sárkunyhó-pörsenés látható, mintegy nyolcszáz ember tengődik bennük. Különben meglehetősen nehéz volna pontosan megállapítani, hányan is laknak a telepen. Az állandó lakókon kívül időről időre megjelennek itt volt börtönlakók, csavargók, munkanélküliek, csempészek, mintha a szél fújná erre őket, azután ismét eltűnnek valahová, akárcsak a folyó vize. Kívülálló meg sem értheti, mi folyik a telepen. Még a keleti városrész és a Dzsótó kerület bűnügyi rendőreinek vizsgálati jegyzőkönyveiben sem lelhetők föl részletek arról, hogy miként folyik itt az élet. Az egész telep azonnal tudja, ha rendőr jelenik meg a láthatáron. Ha pedig valakit a hadiüzem romjai között a tett színhelyén elkapnak, a kihallgatáson a nem válaszolás jogára ([A japán büntető törvénykönyv - mint az emberi jogok egyikét - tartalmazza, hogy a gyanúsítottnak vagy vádlottnak joga van nem válaszolni a kérdésekre. Erőszakkal senkit sem lehet vallomásra kényszeríteni, csak az önkéntes vallomást lehet számba venni.]) hivatkozva hallgat, és a rendőrség semmit sem tud kiszedni belőle. Ebben az értelemben a telepre ráillik a név: az "oszakai Kaszba". ([Kaszba - negyed a régi Algírban, a kalózok kedvenc tartózkodási helye.]) De azt is könnyű belátni, hogy lakóiból, kik az éhhalállal küszködő csavargók, jóformán teljesen hiányzik az a lelki rothadás, amelyet a közös cinkosság teremt meg. S amellett állandó itt a jövés-menés is.
Nem tudni pontosan, mikor jött létre a telep. Születéséről kering egy legenda, amelyben, hogy, hogy nem, sokan hisznek, de nehéz volna megmondani, mennyi az igazság benne. Mivel azonban más történetről nem hallottunk, elmeséljük. Nem sokkal a háború után, amikor csak fű nőtt, és téglarakások éktelenkedtek mindenfelé, s még kóbor macska sem járt ezen a tájékon, valahonnét egy rovarszerű vénasszony vetődött erre, és úgy is élt itt, mint valami rovar. A telep mai lakói makacsul állítják, hogy o-Kiku anyónak hívták. Neki magának azonban alighanem mindegy volt, hogy így hívják-e, vagy o-Takinak, vagy tán o-Hanának, vagy valami más névvel illetik. Az öregasszony elindult a Dzsótó-vonal mentén, megállt a vasúti híd pillérénél, nézte-nézte a fűvel benőtt, hatalmas, napsütötte pusztaságot a Hiranogava folyón túl, és lassan rögeszméjévé vált, hogy meg kell kaparintania ezt a senki földjét. A vénasszony, akinek keze-lába olyan ványadt volt, akár egy régi, száraz szalmacsutak, felépített egy viskót, és ott húzta meg magát. Az arra járóknak addig-addig beszélt, míg fel nem ébredt bennük az otthon utáni vágyakozás. Látta, hogy akad, aki megértőn bólogat. Mind gyakrabban ismételgette hát a mesét, amíg végül maga is el nem hitte. Végül olyan meggyőződés csendült ki a szavaiból, hogy készpénzzel fizettek érte.
- Itt laktam már a háború előtt is - mesélte.
A városban árnyként tengődő emberek, akik belefáradtak már, hogy fedelet keressenek a fejük fölé, mind többen telepedtek le az öregasszony viskója körül, ahol - o-Kiku anyó szavai szerint - valaha a háza állt, sőt a férjének, ennek a kemény embernek, gyára is volt arrafelé. Nem volt mohó az öregasszony, nem követelt pénzt minden négyzetméterért, ha valaki elhatározta, hogy letelepszik, annyi földet hasított ki a számára, amennyit csak kért. Eleinte ezer jent követelt érte, később lassanként húszezerig emelte a taksát. Az ingadozókat rábeszélte, ígért, alkudozott, ügyesen az ujja köré tekert mindenkit, és mikor már szép summát rakott össze, egy éjszaka eltűnt valahová. Komisz egy história!
Amikor a háború véget ért, a tömérdek megpróbáltatás után megjelent itt egy gyógyszergyártó cég képviselője, akinek a tulajdona volt ez a földterület a telekkönyv szerint. Szemrevételezte a telkeit, és tapasztalta, hogy az egész környék bűzlik a vizelet és a verejték szúrós szagától, s hogy szerencsétlen asszonyok, gyermekek és férfiak élnek ott egymás hegyen-hátán, és szinte belegyökereztek abba a földbe. Magántulajdon jogtalan elsajátításáért beperelte azt a több tucatnyi családot. De azok meg voltak győződve róla, hogy a föld jogos tulajdonuk, hiszen annak rendje-módja szerint megvásárolták o-Kiku anyótól - ki ezer jenért, ki húszezerért -, így csak ordibáltak összevissza, valamennyi japán nyelvjárásban, ócsárolták az öregasszonyt, átkozták a gyógyszergyártó céget. Végül is ott maradtak, élve az első telepesek jogával. Ezután a telep-kelevény engedetlenül terjedt tovább, még orr-facsaróbb bűzt árasztva a környéken. Túlnőtt a gyógyszergyártó cég területeinek határán, és kiterjeszkedett a városhoz tartozó szomszédos telkekre is. A telep lakóit mint törvénytelen földfoglalókat pusztán ezért is felelősségre lehetett volna vonni.
Társadalmi helyzetüket tekintve a lakók alig különböztek Fukuszukétól. Se nevük, se családjuk, sőt némelyiküknek még állampolgársága sem volt. Eleinte csak az ócska lomot gyűjtögették, halászták a folyómederből a rozsdás vasat, olykor napszámot vállaltak. De óhatatlanul föltámadt bennük az érzés, hogy ami ott hever a szemük előtt, ahhoz joguk van, s mivel még az éhség is sarkallta őket, végül ugyanaz a rögeszme lett úrrá rajtuk, mint annak idején o-Kiku anyón: nap mint nap bámulták, hovatovább a sajátjuknak tekintették az egymillió-kétszázezer négyzetméternyi pusztaságon heverő vasat. Egyszer valamelyikük minden hátsó gondolat nélkül elkutyagolt a hadiüzem romjaihoz. Egy halom ócskavas ötlött a szemébe, valaha alighanem esztergapad lehetett. Megrúgta - szétesett: az eső és a szél megtette a magáét. Az ember széjjelnézett, és észrevette a töméntelen fémtárgyat, amely ott hevert a földbe ragadva.
- Kárba vész - morogta az orra alatt, mert mi sem természetesebb, mint hogy ez jutott először az eszébe.
Azzal, amit tett, két kihágást is elkövetett: kárt tett az állami tulajdonban, és engedély nélkül behatolt idegen területre. Amire gondolt, az egy harmadik kihágáshoz vezetett: a lopáshoz. Mivel pedig azon a vasúti hídon ment oda, amelyen a Dzsótó-vonal halad át, még a Vasúti Közlekedési Szabályzat 37. paragrafusát is megszegte, amely így hangzik: "Külön engedély nélkül a vasúti objektumokon tartózkodni tilos!". Ha abban a percben valami hatósági személy van a közelben, nyomban háromféle címen is felelősségre vonhatta volna, s ráadásul vétkesnek találhatta volna még egy bűnös gondolatban is, amellyel rászolgált, hogy megfelelő intézkedéseket foganatosítsanak ellene. Ha azonban ez a hatósági személy olyan filozófus lett volna, aki minden létező ésszerű voltát akarja bebizonyítani, s aki elszánja magát, hogy kiirt mindent, ami ennek az elméletnek az útjában áll, az egy tapasztalatlan, de ügyes vállalkozó születését fedezte volna fel emberünk tetteiben és tekintetében, s még makacsabbul hitt volna saját elméletének igazában.
Hamarosan azután, hogy az az ember belebotlott az ócskavashalomba, a telepnek már mind a nyolcszáz lakója tolvajlással foglalkozott, beleértve a gyerekeket és a legvénebb vénasszonyokat is. Vászonzsákokba gyűjtötték a vashulladékot, és vitték zsákmányukat a felvásárlóknak, akik tizenöt jent fizettek az ócskavas kilójáért. A telep lakói jól tudták, hogy van rendőrség, vannak őrök, van Pénzügyi Igazgatóság, vannak törvények, de a hasuk, bárhogy harcoltak is ellene, sehogy sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy naponta csak egyszer (vagy néha kétszer) töltsenek bele valamit, s akkor is csak kását, méghozzá olyan hígat, hogy az ember a saját szemét meglátja benne. Csillapíthatatlan éhségtől kínozva, nem türtőztették tovább magukat, amikor látták, hogy micsoda kincsek hevernek a szemük előtt a pusztaságon. Törvényszegésüket azzal mentegették, hogy gazdátlan vagyont fosztogatnak, a hivatalnokokban meg úgysem lehet bízni, felfegyverkeztek hát a szükséges szerszámokkal, és nekiindultak a pusztaságnak. Eleinte ki-ki magának dolgozott, ahogy akart, ki-ki a maga bőrét vitte a vásárra, de amikor a Pénzügyi Igazgatóság kérésére beavatkozott a rendőrség is, és elkezdődött a hajsza és a megtorlás, ha akartak, ha nem, szervezkedniük kellett. Több csapat alakult a telepen, s az emberek úgy osztották szét maguk között a munkát, hogy mindenkinek annyi jusson, amennyire az erejéből futja. Minden csepp energiájukat arra fordították, hogy megmozgassák a vashulladékot, és addig gyötörték a képzeletüket, amíg ki nem találtak valamit - bármilyen szánalmas munkát - az emberi társadalom legaljának is. A zsákmány megszerzéséért, s hogy a törvényt megkerüljék, példátlan ravaszság, leleményesség, kitartás és makacsság költözött beléjük, tragikusak és komikusak voltak egyszerre, de kimeríthetetlen energia feszítette őket.

Második fejezet
GÓRÉ, HAJRÁS,
HALACSKA, RÉVÉSZ,
BÚVÁR

Ah, ők a legkitűnőbbek, meg ne zavard hős
körük. A prédáért lökdösődnek, melyhez sose
volt közük.
BERTOLT BRECHT
Eörsi István fordítása


1

Hajnali fél öt lehetett, amikor Fukuszuke a csatornának a telep felé eső partján letámolygott a bárkáról. A Félszemű csapata odaát maradt, hiszen az acéllemezt és a szerszámokat is át kellett szállítani. Fukuszukét elengedték: túlságosan kínos látvány volt, amikor erőtlenül, nyögve elterült a sárban. Félszemű négykézláb előmászott a bozótból, és segített neki felállni. Atlétatermetű férfi volt. A vállától a combjáig az egész törzsét vastag, széles, fenyőfatörzshöz hasonló izmok fogták körül. A fél szeme valamikor kifolyt, helyén furcsa alakú forradás éktelenkedett. Az elmúlt éjszakai munka őt is kifacsarta: dülöngélve, botladozva vezette Fukuszukét a bárkához, mintha az imént hajtott volna fel egy egész üveg pálinkát. Megbotlott, fáradtan fölemelte sápadt arcát, és akadozó lélegzettel megszólalt:
- No most aztán halálian kidaloltuk magunkat!
A csatorna mindkét partja olyan volt, mint valami bazár. A férfiak a romoktól odavonszolt ócskavasat bárkákra rakták, és átvontatták a túlsó partra. Mihelyt a bárka partot ért, csapatnyi nő és férfi ugrált oda mint a tücskök, leszedték a vasakat, feldobálták a targoncákra, és elvontatták a telepre, vagy mindjárt ott helyben eladták. A töltésen sorban álltak a ki tudja honnan érkezett teherautók és motoros targoncák. Férfiak nyüzsögtek körülöttük rövid szárú csizmában. Körbejárták a partra dobált vasakat, megrugdalták, mustrálgatták, aztán megmondták, mennyit ajánlanak érte. A csapatgórék ott álltak a zsákmány mellett, és ordítozva, dühösen alkudoztak a fölvásárlókkal. Amikor Fukuszuke lekászálódott a bárkáról, ott látta a saját csapatának góréját, Kimet is. Föl és alá járkált a parton, és teli torokból ordítozott, követelve, hogy Félszemű azonnal szállítsa át erre a partra az acéllemezt.
Akár a halpiacon: ki utasításokat osztott, ki rakodott, cipekedett, mindenki sürgött-forgott, rohangált. Asszonyok és férfiak káromkodva, kiáltozva cikáztak a fejvesztett kavarodásban. Majd összeestek a fáradtságtól. Ha véletlenül egymásnak szaladtak, elterültek, széttárt karokkal, mint a gyerekek, de aztán újra feltápászkodtak, és továbbrohantak.
A hangzavarból kihallatszott a telepről idesereglett asszonyok kiáltozása. A nők elkötözött szárú, bő nadrágot viseltek, és hangos káromkodások kíséretében utasításokat osztogattak a férjüknek. A férfiak, asszonyaik rikoltásaitól ösztökélve, megdörzsölték fáradtságtól elhomályosult szemüket, és újult erővel futkostak oda-vissza. Fukuszuke látta, hogy az egyik csapat hogy rakja föl kapkodva a bárkára a cethal bordázatára emlékeztető síneket. Nyilván csupa türelmetlen és mohó ember tartozhatott ahhoz a csapathoz, mert úgy megterhelték a bárkát, hogy az megdőlt, s az orra kiemelkedett a vízből. A bárka fara elmerült, s ahogy átvontatták a túlsó partra, ott elsüllyedt. Az egyik nőszemély belegázolt a vízbe, felmászott az elsüllyedt bárka orrára, és fülsiketítő hangon víg parancsokat osztogatott a férfiaknak. A fülig sáros férfiak kihúzták a síneket a vízből, a vállukra vették, és a töltésre vonszolták. Fukuszukét annyira meglepte a nő vihogása, hogy amikor az lelépett a bárkáról, egészen közel ment hozzá, mert meg akart győződni róla, nem részeg-e, de nem érzett alkoholszagot. Az asszony éberen figyelte az óvatosan lépkedő férfiakat, s ha észrevette, hogy valamelyikük meginog a sínek súlya alatt, vidáman nógatta:
- Hé, te nyámnyila, ne lazíts!
A férfiak röhögtek, a levegő sípolva tört elő a tüdejükből, akár a kovácsfújtatóból. Rogyadozva cipelték a síneket a töltésen várakozó teherautókhoz.
Kim a parton állt, a feje összetekert törülközővel körülkötve. Az arca alig látszott a szürkületben. Amikor Fukuszuke néhány lépés után újra összeesett a parton, mert nem tudott megállni a lábán, Kim óvatosan fölsegítette.
- No, jó muri volt? - kérdezte nyersen. Fukuszuke kifújta magát, s eszébe jutott, mit mondott Félszemű:
- Ne is mondja, de akár muri volt, akár nem, halálian kidaloltuk magunkat!
Kim némán vigyorgott, aztán végignézett az embereken, akik a szürke köd borította parton nyüzsögtek.
- Sietni kell, még rajtunk ütnek a zsaruk - aggodalmaskodott. Úgy látszott, hogy gépiesen dörmögi ezeket a szavakat, de Fukuszuke riadalmat érzett a szavaiból. Nyomban eszébe jutott a pofon, amit Félszeműtől kapott jutalmul, amikor a sötétben a téglarakást dobálták széjjel, és ő hangosan felkiáltott. Határozatlanul Kimhez fordult:
- Hát, főnök...
Kim dühös volt Félszeműre, mert az acéllemezt még mindig nem rakták föl a bárkára, és nyugtalanul járkált a parton. Fukuszuke a nyomában, és suttogva tudakozódott:
- Mi van itt tulajdonképpen? Segíteni hívtak, azért jöttem ide, nem? Ez meg itt, ha nem tévedek, lopás.
Kim nem válaszolt. Idegesen rágta a körmét, s csak a szomszéd partot figyelte. Fukuszuke némán félreállt. Egy kis idő múlva Kim megfordult, és gyanakodva végigmérte:
- Te meg mit keresel itt?
- Miért? Hova menjek?
- Eredj a házamba, feküdj le! A pénzt majd később megkapod.
Fukuszuke végignézett a telepen, amely a töltés mögött húzódott, és újra megdöbbent, hogy mennyire hasonlít egy gyulladt kelésre. A falak és tetők egymás hegyen-hátán alaktalan összevisszaságban. Fukuszuke egyetlen utcát, egyetlen elágazást sem jegyzett meg. Hiszen Kim felesége az Új Világban szedte föl, sötét volt, mire megérkeztek, aztán meg ide-oda rángatták itt a romok között, így hát most fogalma sem volt róla, merre lehet Kim háza. Tanácstalan volt, de nem mert Kimhez fordulni, mert az szörnyű dühösnek látszott. A túlpartról végre elindult a bárka, Kim föl-le futkosott a part kőpárkányán, és kiabálva váltott szót a bárkán állókkal. Közben belebotlott az ott álldogáló Fukuszukéba, és ahogy megismerte, ráüvöltött:
- Hülye! Mondtam már, hogy eredj haza!
- De nem tudom, hogy merre kell odamenni.
- Te agyalágyult, nincs nyelved? Kérdezd meg! Addig téblábolsz itt, míg jönnek a zsaruk, és fényesre simogatják a tökfejedet.
- Szóval tényleg lopunk?
Ebben a pillanatban a bárka veszélyesen megbillent, és az acéllemez súlya alatt süllyedni kezdett. Kim felpattant, odakiáltott valamit, futva elindult a parton, és eltűnt valahová. "Nincs mit tenni" - döntötte el magában Fukuszuke. Fölkapaszkodva a töltésre, odacsapódott egy sereg hazafelé tartó férfi mellé, és elindult a telep irányába. A férfiak kalapácsot, lapátot vittek, kötél és csiga volt a vállukra vetve. A vasúti híd alatt, a telep közvetlen közelében árusok vártak rájuk, kordájukon pálinkásüvegek sorakoztak, sült belsőség és főtt zöldség gőzölgőit.
- No, milyen a zsákmány? Mennyit zabáltatok? - kérdezte az egyik, és ravaszkás mosollyal nézett a fáradtan banduko-lókra. Csak úgy pergett a válasz:
- Van vagy hat tonna!
- Ezer kiló is!
- Három kocsiderékra való!
- Ide, erre! A víz ingyen van - hívogatta őket egy fürge árus a kordéjára akasztott rongyos függöny mögül.
- Hát gyerünk! Rajta! - kiabálták az emberek, mindegyik más-más hangon, és ledobták a szerszámokat a földre. Fukuszuke bekukucskált a függöny mögé, és egész halom nyársra húzott belsőséget látott, a karbidlámpa fényében vörös virágokra emlékeztették. Zsírszag és elviselhetetlenül erős paprikaszagú füst csapott az orrába, és könnyet facsart a szeméből. A kordé mögött a földön kétliteres pálinkásüvegek. Egy vödörben - mint a szalamandrák - belek úszkáltak véres buborékot eregetve, köztük egy óriási marhagyomor. Odébb hangosan hortyogva már néhány részeg fetrengett. Duhajkodás, tombolás, s a hol itt, hol ott fölzendülő kornyikálás imbolygott a kordé körül, és gunyoros mosollyal vállon veregette a férfiakat.
A telepen az emberek dülöngélve jártak, összeakadt a lábuk - még azoknak is, akik egy csöppet sem ittak. Összegörnyedve mentek, álluk a mellüket verte. Szemükben lerakódott a fáradtság, és sötét tekintetük mélyén néha-néha mintha gyűlölet villant volna föl a vas és beton iránt.
Fukuszuke meg-megállított egy-egy embert, akiről úgy vélte, hogy a paprika még nem ködösítette el teljesen az agyát, és megkérdezte, hogyan juthat el Kim házához.
Gorombán és elégedetlen hangon válaszolgattak neki:
- Jobbra.
- Balra.
- Egyenesen.
- Arra - s közben lusta biccentéssel mutatták az irányt. Fukuszuke majdnem az egész telepet bebarangolta, mire odaért az ismerős romboidhoz. Amikor berúgta a bejárati ajtót, a házból előzsibongott egy csapat csintalan gyerkőc.
- Hohó, megjött a tegnapi halacska! - kiáltott fel az egyik. Fukuszuke levetette a cipőjét, a kiálló küszöbön lekotorta róla a sarat, és elkapva az egyik éppen keze ügyében ugrándozó fiúcskát, megkérdezte:
- Hol az anyád?
A legkisebbik, vékonydongájú, kerek hasú fiú, aki olyan volt, mint egy agyagszobrocska, amelyiken éppen csak a szükséges nyílásokat vágták ki, taknyát törölgetve válaszolt, de alig forgott a nyelve:
- Elment áruért, murizni.
Fukuszuke meglepődött, hogy egy ilyen csöppség már ismeri a tolvajnyelvet.
A legidősebb gyerkőc - szemre iskolás korú, amelyik az imént őt halacskának nevezte - odafordult a küszöbnél tébláboló Fukuszukéhoz, és valami képtelen keverék nyelven megkérdezte:
- Bácsi, kész a zaba. Nem akarsz csapolni belőle?
Azzal bement a konyhába. A többi csirkefogót abban a pillanatban mintha a szél fújta volna el. Akár ha néma parancsnak engedelmeskednének, eltűntek a ház belsejében. Fukuszuke belépett egy négy és fél gyékényes kis szobába, amely szomszédos volt azzal, ahol előző este belsőséget ettek. A szobában asztal állt, egy terítő alatt dudorodott valami rajta. Az iménti kölyök ott ült az asztal mellett, maga alá húzva a lábát. Előtte rizs egy fatálban. Fukuszuke is le akart telepedni, és a fiú abban a pillanatban villámgyors mozdulattal megfogta a sarokban heverő lapos párnát, megfordította, és Fukuszuke lábához hajította.
- Foglalj helyet! - mondta a fiú, és lerántotta a térítőt az asztalról. Lábasok, tányérok voltak alatta. Minden úgy volt előkészítve, hogy rögtön ehessen az ember. Fukuszuke keresztbe tett lábakkal leült a párnára, s a fiú már adta is a tál rizst. Zöldség és valami húsféle volt hozzá. A zöldség még csak megjárta, de a hússal sehogyan sem boldogult, hiába rágta. Belül érdes volt, s ahogy rágni akarta, visszaugrott, mint az ócska gumi, lecsusszant a fogáról. Forgatta, forgatta a húsdarabot a szájában, igyekezett hol oldalról, hol középütt a foga közé kapni, de minden hiába: lecsúszott a fogáról. A fiú közömbösen figyelte Fukuszuke kínlódását. Nem látszott gúny a szemében, a hangjából azonban nyilvánvaló fölény áradt:
- Kínlódás ez így, ugye, bácsi?
- Nem sikeredik, mintha autógumit rágnál. Ehhez vasgyomor kell!
- Ugyan, mi nap mint nap ilyet eszünk.
- Micsoda hús ez?
- Mind úgy hívják csak, hogy "rongy".
- Úgy hívják? - kérdezte önkéntelenül Fukuszuke, meglepte, hogy a gyerek komolykodva beszél.
A fiú az evőpálcikával kihalászott a lábasból egy ugyanolyan "autógumi"-darabot, betömte a szájába, kettőt rágott rajta, és különösebb erőfeszítés nélkül lenyelte. Fukuszukénak úgy tűnt, hogy a bőrén át látja, hogyan lökődik lefelé a húsdarab a fiú nyelőcsövében. A kölyök Fukuszukéra nézve vigyorgott, és olyan mozdulattal törölte meg a száját, mint valami öreg iszákos.
- így van ez, bácsi. Nem rágni kell, hanem lenyelni. A rágás csak udvariasság: vannak fogaink, meg kell tisztelnünk őket is.
Azzal a kölyök elvette Fukuszuke csészéjét, és újra színültig töltötte rizzsel. Amikor a fiú "rongynak" nevezte a húst, Fukuszuke végre rájött, hogy az autógumidarab nem más, mint pacal. Bosszantotta a kölyök fölényeskedése, és elhatározta, hogy ő sem marad adósa.
- Neked emésztőgödör a gyomrod - mondta. A kölyök vidáman vigyorgott és megkérdezte:
- A bácsi meg csavargó, nem?
Fukuszuke belátta, hogy jobb, ha nem akaszkodik össze ezzel a gyerkőccel, a pacalt a tál szélére tolta, és azontúl csak a rizst falta, a hozzávalóból meg gondosan kiválogatta a zöldséget. A fiú mozdulatlanul ült az asztal mellett, s figyelte, amint Fukuszuke eszik.
- A "rongy" persze vacak kaja, de jobb, mint a totocsábu - mondta kisvártatva a fiú, mintegy önmagának. Aztán mivel Fukuszuke nem válaszolt, megismételte: - A totocsábu ennél is rosszabb.
"Folyton engednem kell ennek a kölyöknek" - bosszankodott magában Fukuszuke, de azért rákérdezett:
- Mi az a totocsábu?
A fiú az evőpálcával megkocogtatta a csésze oldalát.
- Ennivaló helyett tiszta víz.
Fukuszuke hallgatott, a fiú meg közönyösen felállt és kiment a konyhába, vizet öntött a vödörbe, elmosta a tálakat és a csészéket. Amikor Fukuszuke végzett az evéssel, hangosan kiszólt neki:
- Most aludnék egy jót.
Csak a gyerek vékony nyakát látta. A válasz azonnal megérkezett, mintha a fiú csak erre a kérdésre várt volna:
- El van készítve a fekhely az emeleten.


2

Fukuszuke a következőképpen lett teljes jogú tagja az apacsok népének.
Azután, hogy a kölyök megetette, fölment az emeletre. Valami szánalmas derékaljat és párnát talált, lefeküdt, és délután kettőig ki sem nyitotta a szemét. Kilenc órát aludt egyfolytában, mint akit agyonütöttek, és ha nem érzi azt a kínzó fájdalmat a gerincében, vagy ha Kim nem jön be a szobába, egyáltalán nem is emlékezett volna az elmúlt éjszakára. Sejtjeit újra kitöltötték a nedvek, napsugár melengette izmai kisimultak. Mélyet lélegzett, felfújta magát, nagyra, mint egy jókora zsák, az erő végigáramlott a testén, elérte a lábujja hegyét, azután az utolsó cseppig visszahullámzott a gyomrába és a derekába. Ahogy ott hevert hason fekve, előbb azon mélázott, hogy a szoba csámpás. Aztán eszébe jutott a kölyök, és a falak repedéseit és a falon sorakozó rajzokat nézve, megpróbálta elképzelni, hogyan folyt az élet eddig ebben a szobában. Az ablak homályos üvegére valaki színes ceruzával pont-pont-vesszőcskét rajzolt, de csak a "fejecskéig" jutott, nyilván megzavarták, nem ért rá befejezni. Fukuszuke elképzelte, mit tenne az a csibész, ha vallatnák, hogy ki rajzolta a "fejecskét"; s noha nyilvánvaló, hogy ő volt, minden bizonnyal azt válaszolná, hogy a macska rajzolta, és elszaladna, a kíváncsiskodó meg csak tátaná a száját utána. Fukuszuke azon fogta magát, hogy másokról gondolkodik, nem önmagáról, furcsállta ugyan, de úgy vélte, azért, mert teli van a hasa.
A hasán feküdt, és úgy rémlett neki, hogy menten legurul egy meredek, homokos lejtőn - olyan ferde volt a szoba padlója. Az ablakon át beözönlő napsugarakat bámulva réten legelésző teheneket képzelt maga elé, és lomhán, kényelmesen az oldalára fordult, csak a csigolyái méltatlankodtak nyomban. Tompa fájdalmat érzett a derekában, és a sajgás súlyosan nehezedett a tomporára. A csigolyái közét kitöltő lágy anyag, amelyről úgy érezte az éjjel, hogy kitüremkedett, mintha még mindig nem ment volna vissza a helyére, tudtára adva, hogy tegnap bizony háromszázhatvan kilós acéllemez nyomta a hátát. Akármilyen erősek is a csontjai, idő kell hozzá, amíg minden helyrejön.
Fukuszuke lustán a gondolataiba merült, s észre sem vette, hogy Kopasz Kim bejött a szobába. Kim fehér alsónadrágban volt. Puhán lépdelt, akár a macska, nyilván elővigyázatosságból, hiszen jól tudta, hogy a szoba falainak és tartógerendáinak megárthat a testsúlya. A sok-sok sarok taposta, ülep nyomta gyékény csupa hepehupa volt. Kim lábujjhegyen járt, félve, hogy ha belép valamelyik lyukba, elesik, és annak szomorú következményei lesznek. Leült Fukuszuke fejéhez, odavetett néhány gyűrött százast. Fukuszuke kérdőn nézett rá.
- Ennyi jár a tegnapi éjszakáért - mondta Kim. Elővett egy csikket a füle mögül, és a gyufaszállal sercintett a gyufásdoboz oldalán.
Míg füstölt, a napot bámulta a romboid formájú ablakon át. Most derűs hangulatban volt, nem úgy, mint reggel. Mélyeket szippantott, és nagyon lassan eregette ki a füstöt, aztán mintha sajnálná, újra beszívta, és csak akkor fújta ki újra, ezúttal az orrán át, az ablak felé, amikor minden alkatrésze lerakódott már a tüdejében, maga a füst pedig olyan átlátszóvá vált, akár a levegő. A procedúrát bevégezve, Fukuszuké-hoz fordult:
- Egykettőre nyár lesz.
Fukuszuke meg se rezzent, némán bámulta a bankjegyeket.
- Nyakunkon az ullambana ([Az ősök ünnepe, a július 15. körüli napok.]) ünnepe - szólalt meg újra Kim.
"Alighanem jól bezabált, hogy ilyesmiről beszél" - gondolta magában Fukuszuke. Kim már egy csöppet sem emlékeztetett arra a vad alakra, aki kora reggel ordítozott a parton, és hülyének meg agyalágyultnak nevezte Fukuszukét, azt ígérgetve neki, hogy a rendőrök majd fényesre simogatják a kobakját. Már abból is látszott, hogy jóllakott és elégedett, hogy mindjárt Fukuszuke sorsa felől érdeklődött. Azután véget vetett a beszélgetés bevezető részének, és továbbra is Fukuszukét nézte sunyi ravaszsággal, majd olyan kérdést tett föl neki, amelyre előre tudta a választ:
- No, barátocskám, merre tartasz ma?
Fukuszuke hallgatott. Felkönyökölve hasalt a gyékényen, és egyre a pénzt bámulta hunyorogva. Kim jókora szünet után ismét végrehajtotta a dohányfüst kétszeri beszívásának szertartását, és kényelmesen a dologra tért:
- Annyi munka van itt mostanában, hogy akár a macskákat is befoghatnánk. Ezért történt, hogy a te segítségedet is elfogadtuk, kérlek, ne haragudj, ha netán valamit félreértettünk volna. Szíves elnézésedet kérem érte!
Fukuszuke nem értette pontosan, hová is akar Kim kilyukadni, így hát annál jobban félt, hogy csapdába csalja.
Kim elmagyarázta, hogy ő ócskavas-kereskedő, tizennégy emberrel dolgozik. Igaz, hogy nincsen cégtáblája, sem rendes irodája, így aztán aki tájékozatlan, abban kétségek támadhatnak, de valójában ő, Kim - s ezt többször is megismételte-a legeslegvalódibb közvetítő ügynök. Mivel pedig a háza túl kicsi, kibérelt még két házat a munkásai számára. A telepen öt nagy csapat működik, mindegyiknek megvan a maga góré-ja s megvannak a munkásai. A munkásoknak van szálláshelyük, élelmiszerboltjuk, vegyes kereskedésük is. A csapat tagjai rendszerint csak az étkezés idejére gyűlnek össze a góré házában, meg ha valami fontos dolgot kell megbeszélniük. A többi időt úgy töltik el, ahogy akarják. Minden szerszámot, ami a munkához kell, a góré teremt elő, Fukuszukénak tehát semmit sem kell beszereznie, mondta Kim.
A munka egyébként anyagias alapon folyik; ami a jövedelemelosztást illeti, minden csapatnál más-más rendszer van érvényben. Az egyiknél a góré bizonyos haszonkulcs szerint levonva a maga részét, napi áron megvásárolja az összegyűjtött árut, s a pénzen a tagok egyenlő arányban osztoznak; a másiknál meg akármennyi az áru értéke, a góré és a tagok mindenképpen fele-fele arányban osztoznak, de jó fogás esetén a góré színes-nek nevezett ráadást is oszt. Hogy feleznek-e, vagy 6: 4 arányban osztoznak, sőt hogy a színes hány százalék legyen, az mind a tagok és góré közötti megegyezés dolga. Egyoldalúan senki sem kényszerítheti rá a másikra a maga föltételeit.
- Ha elégedetlen vagy velem - mondta Kim -, átmégy egy másik csapathoz, mert ott többet keresel, én egyetlen szemrehányó szót sem szólok. Ha meg mégsem tetszik ott, szó nélkül visszaveszlek. Nálunk rend van, nem úgy, mint az idénymunkásoknál meg a csavargóknál, tolvajoknál. Itt senki sem érzi adósnak magát. Mi senkit nem kényszerítünk munkára. Ha valami ok miatt bizonyos ideig nem dolgoztál, akkor is megkapod a rád eső részt a következő munka utáni elszámolásnál. Ha meg mindenáron meg akarod mutatni, hogy ki vagy, s magad akarsz vasat bányászni, s magad akarod eladni a felvásárlóknak, sok itt az ócskavas, hát csak rajta, semmi akadálya. Minél többet túrsz, annál többet találsz. Munka mindig akad, se vége, se hossza. Dolgozni akarsz - dolgozzál, inni akarsz - hát igyál! Mindenki azt teszi, ami neki tetszik. És ha valamivel tisztább volna a telep, nem volna hozzá fogható hely a világon, hiszen itt mindenki a maga ura. Nem véletlen ám, hogy csak úgy dől hozzánk az ágrólszakadt, nyomorult nép. Ennek a telepnek a híre az egész országot bejárta...
Kim mindjobban belemelegedett a beszédbe, és újra az a Kim volt, akivel Fukuszuke kora reggel a parton találkozott, az pedig, aki az ablakon beömlő napfényt bámulta és az ullambana-ünnepről beszélt - eltűnt.
- Szóval barátocskám? - kérdezte Kim. - Mi itt úgy élünk, mint egy család. Koreaiak, japánok, okinavaiak mind együtt, itt nincsenek országhatárok. Megértetted? Nálunk nincs adó, nem kell semmiféle lakónyilvántartó könyvbe beiratkozni. Itt nincs különbség észak- meg dél-koreai között. Vannak köztünk mackósok, biciklitolvajok, akik után a hekusok szaglásznak, olyanok is, akik törvénytelenül jöttek az országba, munkanélküliek, akiket azért tettek az utcára, mert vörös zászlót lobogtattak a szénbányában.
A csikk csonkig égett Kim ujjai között, már a bőrét égette. Elnyomta az ablaküvegen, kezét a füléhez érintette, aztán Fukuszukéra nézve folytatta:
- Lám csak, ilyen veszélyes emberek laknak erre. Folyton mindenért káromkodnak. Éppen ez az, hogy káromkodnak, ha egyszer valahol zúgolódni kezdenek az emberek, annak se vége, se hossza. De ha veszélyes emberek laknak is itt, csavargót egyet sem találsz a telepen.
Fukuszuke hosszasan elgondolkodott. Aztán elfordította a szemét a bankjegyekről, és megpróbálta kétségbe vonni Kim túlságosan határozott állítását:
- Mondd csak, nem inkább arról van szó, hogy mindenki csavargó? - kérdezte.
Kim olyan képet vágott, mintha reménytelen bolondnak beszélne. Mint aki mindjárt visszavonja a javaslatait, csettintett a nyelvével, aztán a combjára csapott, látszott, hogy forr benne a méreg, de türtőztette magát, lenyelte a gúnyos választ, amely már a nyelve hegyén volt, aztán lehiggadva, nyers, de békés hangon szólalt meg:
- Azt gondolsz, amit akarsz, a te dolgod. De ezen a telepen nem laknak csavargók, és gyilkosság még nem fordult elő. Legfeljebb annyi történt, hogy valaki más asszonnyal hált. De hát ez, hogy úgy mondjam, férfierő dolga. A telepen egyetlen asszony se kicsinyeskedik, ha a férje néhanapján más nővel hál. Lehet, hogy ez csak a koreaiaknál van így. Nem is tudom. De elég, no. Nem is erről akartam beszélni.
Kim elbizonytalanodott, zavartan vakarta a fejét, és Fukuszukéra nézve keserűen vigyorgott:
- Nem mintha én magam más fehérnéphez mászkálnék éjjel. Nehogy azt hidd - tette hozzá halkan. - Egyszóval én téged nem kényszerítelek. Gondold meg jól még egyszer. Egyszerű az egész. Eldöntheted, hogy éhen akarsz-e dögleni, vagy nem. Világos?
Kim szemében szikra villant, szinte kényszerítette Fukuszukét, hogy válaszoljon, ő meg érezte, hogy sarokba szorították, és hallgatott. Ahhoz persze nem sok kedve volt, hogy visszamenjen az állatkert kerítése mellé a vackába. Még mindig hasogatott a háta, de a mai körülmények közt - gondolta - Kim ajánlata nem olyan rossz, ha túlságosan fényes jövőt nem is ígér. A parkban lakni, vagy itt - nem nehéz választás, hiszen ki az ördög akar önként fölfordulni. Nincs élő ember, akinek éppen arra volna kedve. Még ha feltenné is valaki magában, hogy meg akar halni, akárhogy is van, legalább, amíg él, mivel tudja, hogy az a célja, hogy meg akar halni, jobb, ha nem hordja olyan magasan az orrát. Fukuszuke a józan eszére hallgatott, és hamar döntött. A hidat azért építik, hogy átkeljenek a folyón, a házat meg azért, hogy lakjanak benne. Így hát, ha nem akarsz meghalni...
- Szóval, barátocskám?
Fukuszuke megértette, hogy hiába csűri-csavarja a dolgot, nem bújhat ki a válasz alól. Föltápászkodott, és Kim arcába nézett. Kim pedig, mintha megérezte volna, hogy Fukuszuke már elhatározta magát, most más hangon folytatta: boldoggá tenné, mondta, ha Fukuszuke nála maradna dolgozni, hiszen a saját szemével győződött meg róla tegnap éjjel, hogy Fukuszuke mire képes, látta, hogy erejét nem kiméivé hajtotta magát - és így tovább, csak úgy ontotta a szót, ki nem fogyott a dicséretből. Aztán futó pillantást vetett Fukuszukéra, és megkérdezte:
- Tudod-e, hol dolgoztál tegnap?
- Hát, valami Szugijama-bányának mondják. Jókora pusztaság! - válaszolta Fukuszuke ártatlan ábrázattal. Kim erre hosszú magyarázkodásba kezdett: ha Fukuszuke hozzájuk társul, mondta, akkor jól meg kell ismerkednie a tereppel is, meg a munkamódszereikkel is, mert különben nem sok hasznát vehetik.
- Most egyelőre csak hátráltatsz bennünket - tette hozzá Kim -, de Félszemű meg a többi fiú, és én magam is szívesen megadjuk a részedet, ha csak egyszer is odaütöttél a kalapáccsal, de ez alighanem lelkifurdalást okoz neked is. Itt, ezen a terepen épp elég a csapda meg a rázós hely. Aztán meg kell tanulnod a szerszámokkal bánni. Meg hogy tudjál dekkolni, ha a rendőrök razziáznak, tudjad, hogy kell az orruknál fogva vezetni az őröket, és azt is, melyiktől nem kell félned, melyiket jobb, ha kerülöd. Jó, ha megtanulod, mit mennyiért lehet továbbadni, hol találsz olyan árut, aminek jó ára van. Aztán meg kell tanulnod a nyelvünket, és még egy sor egyéb dolgot, ami most a fejedben sem fordul meg. Pedig mindet tudni kell. Egyszer Amagaszakiból jött egy munkanélküli, idáig hajtotta az éhség; a terepet nem ismerte, de azért átment zsákmányért, hát beleesett a kútba, amit még akkor ástak, mikor itt állt a fegyvergyár. Ott is múlt ki, lenn a kútban. Az egyik napszámos meg összeszedett egyszer egy halom vasat, de mikor visszafelé jött, eltévedt. Fogta magát, kimászott a Dzsótó-vasútra, a sínekre, arra ment egy menetrenden kívüli tehervonat, ő meg a kerekek alá került...
A sok történet mindent összezavart Fukuszuke fejében, elvesztette a fonalat, és bambán bámult Kimre. Kim keskenyre húzott szemében, amely alig látszott a redőktől, szikrányi fény lobbant - annyi csak, mint a tű hegye. Elhallgatott, aztán váratlanul megkérdezte:
- Ott akarsz lakni a többiekkel együtt abban az oltári bűzben, vagy itt maradsz az én házamban? Neked adom ezt a szobát.
- Nekem aztán mindegy.
- Szóval maradsz?
- Hát...
- Akkor még az étkezési díjat is levonom.
Fukuszuke úgy vélte, végre rájött, hogy hová akar kilyukadni Kim. Ő meg érzékeny volt, akár a barométer, és amint megérezte, hogy Fukuszuke hangulata megváltozott, nyomban meglepően kedves hangon folytatta:
- Szóval mindenre megtanítlak, amit az imént elmondtam. Kétszáz jenben megegyeztünk, benne van az oktatási díj, a szállás és napi háromszori étkezés. Minden csapatnál ugyanennyi. Úgy bánunk veled, mint családtaggal... Mindennap más a menü, de olyan, mint a mai. Az a fő, hogy kalória legyen. Szerszámot - kampót, csigát - kaphatsz, de ha elvesztenéd, nekem újat kellene vennem, így hát letétbe itt hagysz valamennyit, hogy is mondjam, termelési költségekre. Érted?
- Mennyi az?
- Egyelőre kétszáz jen. Fukuszuke hallgatott.
- Különben - nyújtotta ki Kim a kezét a gyékényen heverő bankjegyekért, és nem nézett Fukuszukéra -, különben az elmúlt éjszaka a gázcsövön másztál át a túlsó partra, de visszafelé bárkán jöttél. A bárka pedig a révészé, úgyhogy az átkelésért is fizetni kell.
- Mennyit?
- Azelőtt fejenként tíz jenbe került, de mostanában a rendőrség mind sűrűbben kobozza el a bárkákat, így hát drágább lett.
Fukuszuke kérdőn nézett Kimre.
- Ötven jen. Elveszem azt is.
És Fukuszuke látta, hogy Kim a gyékény felé nyújtja rozsdafoltos, gépolajos, sebhelyes, harapófogószerű, görbe ujjait, és gyors mozdulattal kikap a pénzcsomóból néhány bankjegyet, majd a Hikari-cigarettás doboz alól elővesz egy alighanem előre készített ötvenjenes pénzdarabot.
- Itt a visszajáró. Ez csak aprópénz, de hát a pénz számolva jó, nem igaz? Másként mindenféle kellemetlenségek támadnak belőle - mondta.
Ezzel a beszélgetés érdemi része be is fejeződött. Kim elégedett volt, és az a szikra ellobbant a szemében. Könnyedén vállon veregette Fukuszukét:
- Éjszakai műszakban dolgozunk. Eredj, aludj, gyűjtsd az erődet.
Azzal kiment a szobából, óvatosan kerülgetve a gyékényen a lyukakat. Fukuszuke összegörnyedve nézett a derékaljra. Egy százas bankjegy árválkodott ott, meg az ötvenjenes érme. Azzal tiszta erejéből a vattatakaróra vetette magát, nem törődve vele, hogy árt-e ez a mozdulat a szoba ingatag falainak.


3

Kim egy szempillantás alatt megkopasztotta Fukuszukét, ugyanolyan ügyesen, ahogy az imént minden nikotint kiszívott a cigarettacsikkből. Később, amikor már Fukuszuke elegendő időt töltött a telepen, arról is meggyőződhetett, hogy Kim iménti elbeszélésében nem is nagyon túlzott.
A telepen öt csapat működött. Mindegyiknek megvolt a maga góréja: Idzava, Tokujama, Ókava, Macuoka, Macudzava. Alighanem kitalált nevek voltak. Idzavát a telepen Kopasz Kimnek nevezték, s mindenki tudta, hogy ő maga is jobban szereti, ha Kimnek szólítják. Lehet, hogy ez volt a valódi neve, de ki tudja, milyen néven van bejelentkezve: a telep lakóit a nevek és életrajzok nem érdekelték. Sokan fantázianevet viseltek: Bicaj, Széf, Fakutya. A telepen mindenkit valami ehhez hasonló néven szólítottak. Aligha tudná megmondani valaki, hogy ezeknek a csúfneveknek volt-e közük kinek-kinek az egykori foglalkozásához, mert, hogy ki mit csinált azelőtt, azt nem szívesen hozták szóba. Lehet, hogy egyiknek kerékpárjavító műhelye volt, a másik meg páncélszekrények árusításával foglalkozott, és a harmadik valaha tán komédiás lehetett. Senki sem volt kíváncsi rá, senki sem próbálta kideríteni, valóban így volt-e. Csak amikor már a pacal és pálinka hatására lüktetett a vér a fejekben, és mindegyiküknek dicsekedni volt kedve, csak akkor törtek le nevetve egy-egy darabot nem mindennapi ismereteik felszín alatt rejtőző jéghegyéből: elejtettek egy-két szót az ilyen meg olyan zárak különleges nyitjáról, vagy arról, hogy vaksötétben is tudnak dolgozni, így megsejthettek valamit egymás múltjáról, meg hogy mihez is ért igazából a másik. Meg is elégedtek ennyivel, szerényen tartózkodtak tőle, hogy további kérdésekkel előhozakodjanak. Úgyhogy mikor idáig jutottak a társalgásban, azután már csak értelmetlen szavakat váltottak:
- Hát így valahogy.
- Ige-e-en...
- Szóval, megjárja?
- No, ez aztán igen!
- Világos?
- Hm... így hát, amikor este Kim újra bemutatta a csapat tagjainak ezt a koszos, félhalott nyomoroncot, akit az Új Világban szedtek össze, odabandzsított gyerekesen lapos feje búbjára, és csak ennyit mondott:
- Ez Fukuszuke, a nagyfejű. Azt kéri, hogy így szólítsátok. ([Fukuszuke a neve azoknak a nagy fejű agyagfiguráknak, amelyekről azt tartják, hogy szerencsét hoznak.])
Fukuszuke némán állt, lehajtotta a fejét, és tiltakozás nélkül elfogadott mindent, amit Kim mondott. A szörnyű bűz, amely kócos hajából áradt, mindenkinek elvette a kedvét, hogy szóba álljon vele.
Bicaj, Széf és Fakutya ugyanabba a csapatba tartoztak, mint Fukuszuke, ők voltak a "hajrások". A hajrások közé tartozott még Gon, Tama, Gumi és Homok. Gonra elég volt ránézni, és nyomban olyan benyomása támadt az embernek, hogy ez az ember két lábon járó bizonyítéka az örökletes csökkentértékűség hipotézisének. Külsőre olyan kimondhatatlanul ronda volt, hogy akármilyen gazdag is valakinek a fantáziája, aligha képes Gon szüleinek az ábrázatát elképzelni. Viszont a sült pacalhoz való mártás elkészítésében senki sem érhetett Gon nyomába. Tama az okinavai Itomanból való halász volt. Teljes nevén Tamaguszuku Tokén, de ezt túl hosszúnak találták, így hát kényelemből mindenki Tamának szólította. Tama feltűnően szép volt, s ezenkívül különleges tüdővel és meglehetősen furcsa aggyal rendelkezett. Szabályosan vágott szem, keskeny orr, hosszú, sűrű szempillák, vastag ajkak. Ha igaz, hogy az okinavaiak őseinek ereiben a csendes-óceáni szigetek lakóinak vére folyt, az utóbbiak pedig - Heyerdahl elmélete szerint - az ősi inkák leszármazottai, akkor Tamában még maradnia kellett néhány cseppnyi királyi vérnek ezektől a távoli ősöktől, olyan szép volt az arca. Ebben az értelemben éppen ellentéte volt Gonnak. De Tama korántsem volt olyan okos, mint amilyen szép. Minden erőfeszítése ellenére sem tudta például megjegyezni, hogy négy kan az tizenöt kiló. Szürkeállományának hiányosságait különösen fejlett tüdeje pótolta. Erről később még többször is részletesen szó esik majd. A másik két hajrás atlétatermetű japán volt. Gumi múltját csak találgatni lehetett. Ha jó kedvében volt, rendszerint odafordult az első emberhez:
- Vegyél egy pár gumitalpút!
Alighanem gumicipőkkel kereskedett a háború után az oszakai feketepiacon. Innen a csúfneve: Gumi. És végül Homok. Az ő életrajzában is akadtak foltok, de Gumival ellentétben ő egyetlen utalást sem engedett meg magának, amelyből kiderülhetett volna a múltja. A jelekből ítélve titkos szenvedély emésztette, látható megelégedéssel fogadta ugyanis, ha Tama iránti túlzottan is forró rokonszenvét emlegették: pillantása több vágyakozást árult el, amikor a férfi hátát nézte, mint ha az asszonyok fenekét. Azt beszélték, Homok név szerint ismerte az Új Világ és a Tobita negyed minden szépfiúját. Amikor a munkát befejezték, és zsákmánnyal megrakodva hazafelé siettek a telepre, valaki mindig tréfálkozott, hogy ki engedje Homokot maga elé, és ki menjen előtte, mert az bizony nem mindegy.
Ezekből az emberekből állt Kim csapatának magva. A természet mindannyiukat rendkívüli fizikai erővel áldotta meg: csodákra voltak képesek, amikor olyan munka adódott, hogy súlyos terhet kell emelni vagy cipelni. Az előre kiszemelt helyen, ha nekiláttak az ásásnak, boszorkányos gyorsasággal előbányászták a föld alól a zsákmányt. Akármelyikük könnyedén a vállára kapott egy százkilós vasrudat. Játszva fűrészelték szét a tíz-húsz méteres, több tonnás síneket, kalapáccsal verték szét az eresztékeket, és "hórukk, hórukk" kiáltásokkal száguldottak végig a síkságon, mintha számukra nem is léteztek volna a bombatölcsérek és a törmelékhegyek.
- Ez igen, szélsebesség másodpercenként tizenöt méter - mondogatták őszinte csodálattal távolodó hátukat bámulva a polgári ruhás rendőrök, mikor üldözésükre indultak.
Elképesztően merészek voltak: fényes nappal loptak, a rendőrség orra előtt. Előttük az egymillió-kétszázezer négyzetméteres pusztaság, és megesett, hogy a rendőrök észrevették ugyan őket, de még a kisujjukat sem mozdíthatták, ők már árkon-bokron túl voltak, bottal üthették a nyomukat. Amikor valamelyik rendőrcsapat razziát rendezett, sebesen kis csoportokra oszlottak, és koreaiul vagy okinavai tájszólásban felhangzó jelszóra szempillantás alatt eltűntek. Tudj' isten, hogy mit kiabáltak, messziről csak olyasfajta hangokat lehetett kivenni, hogy "hju, hju" vagy "hja, hja", semmi mást. Talán mert kis csapatokban száguldottak szerte a roppant pusztaságon, vagy mert ez a hang is olyan volt, mint amit az apacsok hallatnak, az unatkozó újságírók aggatták a teleplakókra az apacs gúnynevet egy alkalommal, amikor elkísérték a rendőrosztagot.
A különféle munkák közül, amelyeket az apacsoknak el kellett végezniük, a legnehezebb a hajrásokra várt. Rajtuk kívül minden csapatban volt egy csomó "halacska": öregek, asszonyok, gyerekek és rokkantak. Ők persze nem bírták volna, amit a hajrások, de mindannyiuknak jutott valami erejükhöz mért munka, a hajrások engedélyével dolgoztak, és amikor pénzosztásra került sor, ugyanannyit kaptak, mint a hajrások. Az olyan jöttment népség, mint például Sánta, Kacska, Félkezű, Agg, Görnyedt, akik rendszerint céltalanul lófráltak a telepen, a górétól vagy valamelyik fejestől engedélyt kértek, és napközben gyakran elmentek felderíteni a terepet, pontosan kifürkészték, hol milyen vashulladék található, a csapat éjszakai kivonulása előtt a töltésről figyelték a csőszöket és rendőröket, olykor meg csavargónak adták ki magukat, napokig ültek az őrszoba előtt, és figyelték a rendőrőrsök tevékenységét. Ha észrevették, hogy a rendőrök csapatostul szállnak motorra és dzsipre, felpattantak és rohantak a legközelebbi telefonautomatához, bedobtak egy tízjenes érmét, értesítettek valakit, aki közel lakott a telephez, az pedig sietett a telepre, hogy figyelmeztesse az embereket a fenyegető razziára. A góré továbbadta a hírt a fejeseknek, a fejesek a hajrásoknak, végül azoknak, akik éppen a rommezőn dolgoztak, ahol az ég, a vas és a gaz egybefolyt, a töltésen ügyelők jelezték torkuk szakadtából ordítva a veszélyt:
- Zsaruk!
- Kopók!
Az ilyen földerítő munka ugyanolyan fontos volt, mint maga az ócskavas kibányászása és elszállítása, és a halacska joggal részesült mindenből egyenlő arányban. A csapat minden tagját egyaránt megillető rész nagysága nem függött sem a munka jellegétől, sem személyes kapcsolatoktól. Igaz, hogy Sánta, Kacska meg a többiek sohasem felejtettek el valamiképpen köszönetet mondani a hajrásoknak, ki-ki a maga nevében. Amikor egy-egy munkamenet véget ért, és a góré kiosztotta a pénzt, pálinkát vettek és szárított tintahalat, becsomagolták újságpapírba, és elvitték Guminak vagy Homoknak. Munka után Gumi és Homok sós vizet locsoltak véresre dörzsölt vállukra, görcsösen rángatták a testüket, így próbáltak enyhíteni kínzó fájdalmukon. A számtalan sebhelytől és sós víztől vörös meg lila volt a bőr a vállukon, tapintásra meg durva, érdes, akár a fenyőfa törzse. Sánta és Kacska merték a vizet a lavórból, és óvatosan törölgették Gumi végighorzsolt, sebhelyes vállát, amely olyan volt, mintha legyalulták volna.
- Önthetek még, bírod még? - kérdezgették többször is hízelkedve, és félénken merték a sós vizet társaik hátára.
A sós víz jót tett a sebeknek, de elviselhetetlen fájdalmat okozott, még az olyan viharedzett férfiaknak is, mint Gumi és Homok: halántékukon lüktettek az erek, és egész testük reszketett. Félmeztelenül, óbégatva, jajgatva ugráltak körbe-körbe a szobában. Káromkodtak ahányféleképp csak tudtak, ki-kiszaladtak pucéran az utcára, hogy a szél hűsítse agyongyötört vállukat, amely vörös volt, mintha izzó vas érte volna...
Félkezű rendszerint az őrszobával szemben a napon sütkérezett. Agg a töltésen őrködött. Sánta a szórólapáttal kapirgált, hátha árut talál valahol. Ha valami nyomra bukkant, szép nyugodtan, hogy a másik csapathoz tartozók észre ne vegyék, odament Kopasz Kimhez.
- Szagot fogtam - suttogta a fülébe. Akkor aztán elindult földerítésre a csapat fejese, Félszemű is.
- Rendben, mehetünk - mormogta, ha megérte az áru. Összeállt a csapat: Bicaj, Széf, Fakutya, Gon, Tama, Gumi, Homok, Fukuszuke. Ástak, zúztak, rángattak, vágtak, húztak.
Aztán a révész következett. Ez is furcsa egy alak volt. Fukuszuke minél inkább megismerte ezt a különös kompániát, annál jobban elképedt, hogy milyen ravaszak, agyafúrtak.
A telepről négyféleképpen lehetett eljutni a bányához: átmászhattak a gázcsövön, átkelhettek a Hiranogava folyón, átmehettek a Benten-hídon vagy a Dzsótó-vonal vasúti hídján, de az apacsok leggyakrabban a vízi utat vették igénybe. Elég átkelni a Hiranogaván, máris ott vagy a bányában. Ezenkívül bárkával el lehet jutni a Nekomagava folyóhoz is, s akkor a rommező középső részén ér partot az ember. A gázcsövön át vezető útnak csak az a hátránya, hogy ott nem lehet nagy terhet keresztülvinni; a vasúti hídon veszélyes a járás: a villanyvonatok sűrűn követik egymást; a Benten-hídon kényelmesen át lehetne kelni, de a hídfőnél ott szobroznak a zsaruk meg az őrök, vigyázni kell, nehogy szégyenben maradjanak szegények. Ezért vesztegel mindig a Hiranogava partján néhány bárka. Akad közöttük, amely egyik vagy másik góré tulajdona, de inkább a révész mesterséget űzőknek van hajója, akik ötven jent szednek fejenként, hogy a hajrásokat meg a halacskákat átvigyék a túlsó partra. A révész szabad idejében otthon durmol, napfölkelte előtt fölkászálódik, elindul a másik parton előcaplató, félhalott, alig lihegő kacsák elébe: mintha hagymát cipelnének a hátukon, görnyedeznek alatta. Szép kényelmesen odaevez a parthoz, felveszi a "kacsát" meg a "hagymát", átkel vele, aztán beszedi a révpénzt. Ha a hagyma túl nagy, és a bárka elsüllyed, a révész a góréból préseli ki a veszteséget. A góré fizet, aztán levonja az összeget, egyenlő arányban, a többiektől. Így van bevezetve - közös a felelősség.
Eleinte Fukuszuke azt képzelte, hogy akiket révésznek hívnak, azok tönkrement tengerészek, megélhetés híján idesereglettek, és letelepedtek az apacsok közt. Csak később tudta meg, hogy szó sincs róla: apacsok voltak azelőtt, lomhák ugyan, de a kezük fürge. Valami könnyebb munkára vágytak, még ha a konyhára kevesebb pénzt hoz is, s régi foglalkozásukat felcserélték az evezéssel, hiszen igényeiknek és képességeiknek jobban megfelelt ez a munka. Tódzsó Hirohito például ezzel a névvel nyomtalanul eltüntette a múltját. ([Tódzsó a második világháború idején Japán miniszterelnöke volt, Hirohito pedig a japán császár.])
Tódzsó Hirohito egyszer megállította Fukuszukét:
- Jó nevem van, igaz? Próbálj csak egy ujjal is hozzám érni! Fej kell ide, barátocskám, tudod-e?
- Haver, te alighanem "horog" voltál a zsebeseknél, nem?
- Aha, ha elmarnak a zsaruk, csak megmondom a nevemet, és kész. Aztán a nem válaszolási jogra hivatkozom - mondta vigyorogva Tódzsó Hirohito. - Hogy mivel foglalkoztam, az az én dolgom, barátocskám, jobb nem beszélni róla. Mi a fenének fecsegjen az ember, minek okozzak fölösleges fejtörést másnak.
Szóval Tódzsó ködösített, senkinek sem árult el semmit a múltjáról, de nem maradt el a többiektől a gazdátlan tulajdon elsajátításáról szóló magyarázatokban, sem ha cselekedni kellett. Egyszer, mikor éppen a folyóparton süttette magát a nappal, moziba menni támadt kedve. Kikötötte a bárkát, és elindult Kjóbasiba. Egy másik csapat sietett kihasználni a jó alkalmat: fogták a bárkát, és áteveztek a túlsó partra. Úgy kapkodtak, hogy elfelejtettek őrt állítani, és amíg az árut kiásták, rajtuk ütött a rendőrség. Akkor aztán hanyatt-homlok rohantak Tódzsó bárkájához, de a nagy kapkodásban a túlterhelt alkotmány fölborult velük. Az emberek úszva menekültek, a rendőrség pedig tárgyi bizonyítékként lefoglalta a bárkát: estére jött egy rendőrségi motorcsónak, és elvontatta Tódzsó tulajdonát ismeretlen helyre.
- Tökkelütöttek! - morogta Tódzsó, amikor kissé kapatosán visszatért Kjóbasiból. Ahogy megtudta, mi történt, nyomban kijózanodott. Még aznap este kényszerítette a bűnösöket, hogy menjenek vele vissza Kjóbasiba, és mire hazaérkeztek, ugyancsak könnyebbnek érezték a pénztárcájukat. Hol vörösödtek, hogy sápadoztak, látva, hogy nyelődik el féltve őrzött vagyonuk, mint víz a sivatag homokjában. Tódzsó meg csak ivott, és azzal fenyegetőzött, hogy Macudzava egész csapatának - a górétól az utolsó halacskáig mindenkinek - kiüríti a pénztárcáját. Két ujját ledugta a torkára, mind kiadta, amit benyakalt, aztán megint ivott, újra ledugta az ujját, és újra ivott, így büntette meg a társait, akik vétkesek voltak benne, hogy odalett a bárka.
Tódzsó még aznap éjszaka eltűnt valahová. Vagy négy napig nem látták a telepen. Az ötödiken Fukuszuke éppen a folyóparton sétált egy ugyanolyan fehér sortban, mint amilyen Kimnek is volt, szívta magába a fű és a sár szagát, amikor egyszer csak meglátta Tódzsó Hirohitót. Verejtékezve hajtott fölfelé a folyón egy szeméttel teli hajót. Éppen dagály volt, Tódzsó teljes erőből evezett, hogy az ár ellen föl tudja hozni a bárkát.
- Hová az ördögbe tűntél? - kiáltott oda neki Fukuszuke a partról.
- Mit ütöd az orrodat a mások dolgába! - kiabálta vissza Tódzsó.
Kikötötte a bárkát, bement a telepre, szerzett Macudzava csapatából egy gyalut, magával vitt néhány embert a bűnösök közül, és visszamentek a hajóhoz. A szeméthegyet belehányták a folyóba, azután Tódzsó legyalulta a bárka oldaláról a tulajdonos nevét, és fekete festékkel új nevet pingált rá.
- Hol szerezted ezt a bárkát, apuskám? - kérdezte homlokát törölgetve az egyik legény.
- Az nem olyan süketekre tartozik, mint ti - vágta el a szót gúnyosan Tódzsó, és a szeme sarkában fölvillant az a mohó fény, amelyet gyakorta lehetett látni a telep lakóinak a szemében.
Azzal végeztek is a Napkorongnak elkeresztelt hajó új tulajdonosának bejegyzésére vonatkozó formaságokkal. Hát ennyit a révészekről.
A telepen nagyon rugalmas volt a munkamegosztás rendje. A vízhordó és a búvár megjelenése azonban még tökéletesebbé tette az apacstelepi rendszer működését.


4

Egyszer egy szánalmas alak keveredett a telepre. Kim legidősebb, komisz fia vezette oda. Aznap a gyerek egyedül indult ócskavasat gyűjteni. Pénz kellett neki, mert az iskolában gyűjtést rendeztek a szülői munkaközösség kasszája javára. Kérhetett volna az apjától is, de Kim nemcsak hogy nem szórta fölöslegesen a jeneket, hanem még hosszú szónoklatot is tartott, lehordva az oktatási rendszert, és általában azzal fejezte be a szidalmakat, hogy ilyen kemény kobakkal, mint az ő fiának van, semmi értelme sincs abba a hülye iskolába járni. Ezért aztán a gyerek titokban fogott egy vászonzsákot, és elindult. Addig barangolt a bombatölcsérek és romok között, míg annyi ócskavasat szedett össze, hogy az ára nemcsak a befizetendő összegre volt elég, hanem zsebpénznek is bőven maradt belőle. Örömmel számolgatta, hogy hányszor mehet el ezen a pénzen a könyvkölcsönzőbe képregényért. Néhány fordulóval átvitte a vashulladékot a gázcsövön, és elcipelte a telepre. Olyan hulladékot gyűjtött, amit egyedül is el tudott vinni: kábeldarabokat, csapszögeket, csavarokat és mindenféle szerszámot. Megegyezett az öreg ócskavas-kereskedővel, Diatoku mesterrel, és apránként, mint a hangya, elcipelte hozzá, amit összeszedett. Mikor utolsót fordult, öreg este volt már, s olyan sötét, hogy a gázcsövet látni is alig lehetett. Amint partot ért, belebotlott egy idegenbe. A sötétben nagyon öregnek látszott, kétrét görnyedve állt a gáton, és a telep felé bámult. Amikor a kölyök a zsákkal a hátán elment mellette, az öreg megállította:
- Hé, fiú...
A gyerek visszafordult.
- Ide figyelj, a börtönben meséltek nekem az apacstelepről. Ez az?
- Ez.
- Gyalog jöttem az oszakai pályaudvartól a sínek mellett, komiszul elfáradtam... - . ..?
- A síneken láttam két összelapított patkányt. A többi úton is patkányok szaladgálnak. Csak van valami oka, gondoltam.
A kölyök sehogyan sem értette, hogy hová akar az öreg kilyukadni. Hetet-havat összehordott, furcsa hévvel beszélt, s egyáltalán nem törődött vele, hogy a kívülállók mit gondolnak róla. "Vízfejű az öreg", gondolta a kölyök magában. Igaz, nem volt különösen nagy a feje, de a fiú éppen ezt a szót választotta, mert ezt többször is hallotta a felnőttektől, és kifejezőbbnek is találta, mint például azt, hogy "hülye". Hogy megbizonyosodjék, jól gondolja-e, megkérdezte:
- Sietek, papa, mit akar tőlem?
- Az nagyon jó, ha valaki siet - mondta az öreg izgatottan. - Az meg, ha sok szabad ideje van, nem jó. Az embernek addig nyílnak a virágok, amíg siet.
A kölyök ugyan nem nagyon értette, vajon az öreg csak hülyéskedik-e vele, szerette volna még ugratni egy kicsit, de eszébe jutott, hogy Diatoku mester azt ígérte, amint az utolsó szállítmányt is leadja, kifizeti a pénzt; nem érdemes elkésnie egy ilyen félkegyelmű miatt.
- Mennem kell, papa.
- Szóval elmégy? Derék gyerek vagy. Pontosan azon gondolkodtam, hogy hogy kerülnek a döglött patkányok a Dzsótó-vonalra. Szóval mert itt az apacstelep. Nagy dolgokat művelnek ottan, igaz-e?
- Elég az ostoba fecsegésből. Mondja meg, mit akar tőlem.
- Enni akarok valamit.
- Igyék vizet.
- Annyiszor teleittam már magamat, hogy a csontjaim is elrohadnak.
- Mit csináljak magával? Jöjjön, hazaviszem.
Amikor beértek a telepre, a kölyök leadta a maradék ócskavasat a felvásárlónak, és megkapta a pénzét, de kikönyörögte, hogy ne szóljanak az apjának róla, aztán hazament az öregemberrel. Kim házában éppen fontos tanácskozás folyt. Valamennyi hajrás összejött, és ott volt Félszemű, a csapat feje is. A tűzhely körül terpeszkedtek - ki hason fekve, ki könyökölve, ki a lába ujját piszkálva -, és a fövő belsőségekből felszálló gőzben a Sánta fülesét vitatták. Sánta, mint mindig, aznap is ásott a bányában, és váratlanul a hajdani központi fűtés csövére bukkant. A rozsdás cső, ha magasról ütötték, tiszta csengő hangot adott - tehát alighanem acélból van. Rendes zsákmány. Sánta túrt tovább, és egész csőhálózatot talált, a közepén pedig egy hatalmas szabályozó szelepet. Félszemű, amint meghallotta, odament, hogy a saját szemével is lássa, és éppen most ért vissza.
- Saccra lehet vagy három-négy mázsa - mondta. - A csövek nem sokat érnek, de a szelep, azt nevezem. Az alátétlemez fegyveracélból van. Ez kell nekünk. A fegyveracélért szép summát fizetnek.
Megbeszélték, hogy ki fűrészeli el a szelephez vezető négy csövet, ki ássa ki, ki húzza föl a szelepet. Arról sem feledkeztek meg, hogy a szokottnál is óvatosabban és sebesebben kell most dolgozniuk, mert az utóbbi néhány napon a rendőrök nem háborgatták őket, nincs kizárva, hogy épp ma este indulnak portyára.
- Minden csőhöz három ember kell: ketten fűrészelik, a harmadik meg oldalról szappanos vízzel öntözi. Mindenkire sor kerül a fűrészelésnél, kettesével váltjátok egymást. Így hát csövenként hat ember kell. Egy meg őrt áll. A szelephez négy fő elég. Ha csősz megy arra, oda se neki, ha egy-két portyázó zsaru, maradjatok csendben, ha meg egy egész rendőrcsapat üt rajtatok, fussatok, csak a szerszámokat vigyétek magatokkal. El kell bújni valahol a közelben, míg el nem tűnnek. Értitek? Ne fussatok messze!
A gyerek az öreggel éppen akkor lépett be az ajtón, mikor Félszemű ezeket az utasításokat sorolta. Az öreg most makacsul hallgatott, mintha belül valahol rövidzárlatot kapott volna.
A fiú Kimhez fordulva a homlokát kopogtatta az ujjával:
- Hiányzik egy kereke. Megállított. Éhes. Adjatok neki legalább a "rongyból", hadd egyen. Munkát akar - tette hozzá a gyerek, aztán már pattant is, irány a könyvkölcsönző.
Minél tovább nézte Fukuszuke az öreget, annál szánalmasabbnak találta. A jobb kezén minden ujja hiányzott, a balon is csak három volt, az egyik lába rövidebb, a mozdulatait pedig nem tudta összehangolni. Négykézláb odamászott a gyékényre, és mint valami gerinctelen állat, elkúszott a tűzhelyig. Homályos pupillája mélyén fény villant. Úgy látszott, mintha testének minden porcikája, a többit félrelökdösve, külön-külön törekedne az áhított cél, a sült hús felé. Ennek a bizonytalanul kúszó emberroncsnak a láttán még a legedzettebb, legközönyösebb hajrások is elfordították a fejüket. Mi roncsolta így össze? Gép? Vegyszer? Szifilisz? Ki tudná megmondani. De végtagjainak csonkjaiból ítélve minden bizonnyal fizikai munkát végzett azelőtt. Mi marta össze, vajon micsoda poklokat járt meg?
Találgathatták volna, de senki sem akarta.
Mikor látta, hogy a szerencsétlen hogyan kúszik némán a fövő marhahús irányába, Kim a tűzhelyet a tállal együtt közelebb tolta, és megnyúlt képpel odamorogta neki:
- Egyél, öreg.
Fukuszuke elámult, hogy az apacsok - pedig már alig volt emberformája - még ennek a szánalmas lénynek is találtak munkát. Kim oldalról figyelte, hogyan nyeli a pacalt az öreg, és hallgatta, mit mesél a gyalugépről meg arról a két döglött patkányról, amit az oszakai pályaudvartól idáig a Dzsótó-vonal sínei mellett látott. Kim addig törte a fejét, míg végül aznap éjjel a brigáddal együtt az öreget is el nem küldte a "harcmezőre". Három kétliteres üveget nyomtak az öreg kezébe, teli vízzel, az üvegek szájára madzagot tekertek, és a madzag egyik végét hozzákötötték az öreg nyomorék kézcsonkjához, az övére pedig zseblámpát erősítettek. Egész éjjel járta az egymillió-kétszázezer négyzetméternyi pusztaságot, és árulta a vizet a vastolvajoknak. Csetlett-botlott a sötétben, és karószerű karjával úgy szorította magához a vizesüvegeket, mintha azok épségétől függne az élete. A tolvajok meg kitörő örömmel fogadták az öreget, versengve vették a vizet tőle - öt jenért egy bögrével. A pusztaságon, ahol az apacsok pokoli munkájukat végezték, nem volt egy csepp víz sem. Kényelmetlen lett volna, ha üveget cipelnek magukkal, különösen, mikor a rendőrök elől menekülnek. Így azután persze hogy ujjongva üdvözölték az öreget:
- Jótevő istenünk!
- Derék férfiú!
Munka közben jobb, ha mindenkinek üres a zsebe, mert csöndben kell lenni, az aprópénz pedig csörög, és zavarja az embert a munkában. Kim tanácsára az öreg a zseblámpával rávilágított arra, aki ivott, megkérdezte a nevét, és bal kezének három ép ujjával az övén lógó pénztárkönyvbe bejegyezte, ki hány bögre vizet ivott. A pénztárkönyv kócmadzaggal erősen a derekához volt kötözve, úgy vigyázott rá, hogy inkább meghal, mintsem hogy megváljon tőle. Egyszer, amikor az öreg éppen bejegyzett valamit, Fukuszuke véletlenül belepillantott a könyvbe, és csodálkozva látta, hogy nem nevek sorakoznak a papíron, hanem számtalan kis kereszt, négyzet, köröcske. Az öreg analfabéta volt. A romterületen vagy három-négyszázán dolgoztak. Mennyi jelet kellett kitalálnia, hogy mindenkire jusson belőle!
- Hogyan jegyzel meg mindenkit, papa? - kérdezte Fukuszuke, s érezte, hogy a víz, amit megivott, mindjárt visszabuggyan a gyomrából.
Az öreg az újságpapírból tekert dugóval bedugta a palackot, és előbb olyan képet vágott, mintha nem értené, hogy miről van szó.
- Igen, igen, megjegyzem - mondta aztán kicsit szégyenkezve, de nagyon igyekezett, hogy hetykének látsszon. Hát ilyen volt a vízhordó.
Tama, az Okinava szigetéről való halász még színesebbé tette a munkamegosztás rendjét a telepen. Azelőtt Tama hajrás volt Kim csapatában, mégpedig nem is akármilyen; különleges tüdejének köszönhette, hogy szerepet váltott. Kezdetben csak ráadásként foglalkozott búvárkodással, de később abbahagyta a hajrázást, annál is inkább, mert a rendőrség mind szigorúbban bánt el az ócskavasgyűjtő apacsokkal. Az is szerepet játszott a dologban, hogy Tamán kívül a telep egyetlen lakója sem mert volna vállalkozni erre a munkára. Attól kezdve a többiek búvár Tamának nevezték, ő pedig igen büszke volt új foglalkozására.
Tama tüdejére a következő okból volt szüksége a telep lakosságának:
A pusztaságon kibányászott ócskavasat rendszerint bárkával szállították át a telepre minden hajnalban. Nyáron, mikor korán kel a nap, igyekeztek a munkát minél előbb befejezni. Ezért aztán összevissza kapkodtak a parton, ezt látta Fukuszuke is az első reggelen, amikor az apacsok közé került. A sok száz kiló vasat kapkodva rakták fel a bárkára - a hajó megdőlt, belefolyt a víz, és gyakorta félig elmerült, mire a túlsó partra ért. Pedig az apacsok csak a vasat rakták föl a bárkára, egyébként ki hogy tudott, úgy kelt át a csatornán. A bárka bizony sokszor elsüllyedt a folyó közepén. Előfordult, hogy a rendőrség hajnalban ütött rajtuk, és az apacsok Tódzsó Hirohito tiltakozása ellenére szándékosan süllyesztették el a vassal teli alkotmányt. Tódzsó eleinte szörnyen szitkozódott, de bőkezűen kárpótolták a veszteségért, s lassanként annyira megtetszett neki a dolog, hogy olykor saját maga süllyesztette el a hajóját - annál is szívesebben tette, hiszen lopta a bárkát.
Egyszer csak fölugrott, és elkiáltotta magát:
- Jönnek a kopók! Gyerünk!
Az apacsok még szóhoz sem jutottak, s a bárka a zsákmánnyal együtt máris a víz alatt volt.
Azt mondják, ha ember akad, munkát mindig ki lehet találni neki. Ennek az elvnek a valóra válását látta Fukuszuke, amikor a vízhordó megjelent. De Tamával fordítva történt. Szükség volt rá, hogy valaki kihúzza az elsüllyedt zsákmányt a víz alól. Azt mindenki tudta, hogyan kellene ezt csinálni. Lebukik valaki a csatorna hínáros fenekére, kötelet köt az elsüllyedt vasra, a csigát fölszerelik a parton, kötelet vetnek át rajta, aztán pedig mindenki nekiesik, és teljes erejéből húzza a kötelet. Nagyon egyszerű az egész. De olyan nem akadt, aki le mert volna bukni a víz fenekére. Mind ott tolongtak a parton, dühösen szitkozódtak és kiabáltak, de senki sem merte megkockáztatni a dolgot. Ha viszont ott hagyják az elsüllyedt árut, akkor a góré, a fejes, a hajrás, az őr, a vízhordó, a halacska, a révész erőfeszítése mind hiábavaló, s az egész munka kárba vész, mert nincs, aki a kört bezárja. Tama bezárta a kört, a búvár-Tama a maga két pokolian erős tüdejével.
A Nekomagava folyót az oszakai öböllel összekötő Hiranogava-csatorna csúszós, iszapos medre sok bosszúságot okozott az apacsoknak. Az ár-apály megmozgatta ugyan egy kicsit a csatorna posványos, iszapos vizét, de annyira nem, hogy a víz mindent elhordjon, ami a csatornában úszik. Kutyatetemek, szemét, fáradt gépolaj, ürülék, üres konzervdobozok alakjukat vesztve úsztak, elmerültek és rohadtak a vízben. A csatorna partja ki volt kövezve, de a vize inkább valami gyanús, sűrű, ragacsos, fojtogató, savszerű folyadékra emlékeztetett. A folyópartról úgy látszott, hogy a víz talán már középig bemarta a szemközti köveket. Valamelyik apacs egyszer belefulladt a csatornába, így szolgált kínosan borzalmas bizonyítékkal, hogy mire képes a víz. A szerencsétlen a rendőrök elől menekülve elérte a csatornapartot, s mivel egér-útja nem volt, beugrott a vízbe. A túlpart már ott volt előtte, de ő addig futott lélekszakadva a pusztaságon át, hogy minden erejéből kifogyott, és abban a pillanatban, amikor a vízbe ugrott, megbénult a szíve. Ő volt a legbátrabb hajrás, de a folyó elbánt vele. Amikor a rendőrségi kórházban fölboncolták a tetemet, kiderült, hogy az orra, a szája, a légcsöve, a belei, a tüdeje és a gyomra - minden szerve, minden testürege - felfújódott és megtelt zöldes iszappal. A boncolókés nyomán egyetlen csepp vér sem folyt ki a testből, csak valami sűrű massza, mintha festéket nyomnának ki valami hatalmas tubusból. Az egyik teleplakó, aki részt vett a boncoláson, irtó-zattal elfordult.
De Tama szembe mert szállni a vízzel. Egyszer mindannyian épp a folyóparton álltak, és összevissza kiáltoztak, amikor ő a délutáni alvás után arrafelé sétált. Egy pillantást vetett a vízre, szemében visszatükröződtek a napsugarak, aztán némán gályára vetkőzött. Amikor Fukuszuke megpillantotta, Tama, akit mindenki szűkszavúnak ismert, éppen a mellette állókat faggatta:
- Mi az áru?
- Gerendák, sínek, csövek.
- Mennyit nyom?
- Vagy fél tonnát.
- Te mohó!
- Hiába, odavan!
- Hozz kötelet!
- Mi a csudát akarsz?
- Lemerülök.
A körülállók meglepetve néztek össze, az inkák utóda pedig, akiben még maradt néhány csepp királyi vér, levette a gatyáját, s csak egy ágyékkötő maradt rajta. Hiába végzett nap mint nap nehéz munkát, a csákány és a lapát sem tudták eltorzítani a tagjait. Minden porcikája megőrizte tengervíz csiszolta tökéletes formáját. Ruganyos volt a teste, és olyan gyönyörűnek látszott a napfényben, hogy az ember úgy érezte, megvakul, ha le nem veszi a szemét róla. Kim és a telep asszonyai mintha újra fölfedezték volna Tama testi szépségét. Az asszonyok először megbabonázva bámulták, aztán kuncogva elfordultak, és mintha csiklandoznák őket, vihogva mondogatták:
- A szemérmetlenje! Kéjenc disznó!
Tama akkor odaszólt Kim legidősebb vásott gyerekének, aki ott bámészkodott, hogy hozzon búvárszemüveget. A fiú elfutott a telepre, s visszajött egy piros gumiszegélyes úszószemüveggel. Tama megszemlélte és felpróbálta a korántsem tökéletes felszerelést.
- Elmegy - mondta elégedetten. Megvakarta a mellét, mélyet lélegzett, és odament a parthoz. Megállt egy pillanatra, aztán az egész telep szeme láttára beleugrott a bűzös vízbe. A vastag, szivárványszínű olajréteg haragosan megremegett, kényszeredetten szétnyílt, átengedte Tama testét, azután fenyegetőn újra összezárult.
Tama pedig úszott a mocskos lében, kereste az elsüllyedt vasakat. Hol itt, hol ott bukkant fel, és utasításokat adott:
- Kötelet! Emelőt!
Minden alkalommal, mikor följött a felszínre, kiköpte a fekete folyadékot a szájából. A parton állók közben dorongokból tartóoszlopot tákoltak össze, és felerősítették rá a csigát. Tama a kötél végét fogva úgy úszott a sűrű lében, mint valami delfin. Többször is lebukott, majd újra följött, és ismét lemerült, amíg csak nem sikerült odaerősítenie a kötelet.
Végül, mikor legközelebb felbukkant, szétszaggatva a szivárványszínű hártyát, odakiáltott a várakozóknak:
- Húzd!
Aztán kiúszott a partra, kimászott, és csukott szemmel, mint a halott, elterült a földön, Kim felesége odaszaladt hozzá, és a vállánál fogva megrázta:
- Hé, élsz-e, hallod?
A királyok gyönyörű ivadéka, tetőtől talpig sárosán, az asszony felé fordította sápadt, zöldes színű arcát.
- Hozzatok pálinkát! - nyögte.
Kim felesége elnevette magát, s már szaladt is a telepre.
Futva jött visszafelé is, egy kétliteres pálinkásüveggel a kezében, rozsdafoltos ujjával kitörölt egy széles szájú üveget, tele-töltötté, és odavitte Tárnának:
- Idd ki!
Ahogy a pálinka szagát megérezte, Tama fölkelt, keresztbe tett lábbal a fűre ült, és kortyolt az italból. Csukott szemmel hátravetette a fejét, kiöblítette a torkát, és kiköpte a pálinkát. Szurokfekete folyadék ömlött a földre. Többször megismételte; a pálinka lassanként feketéből szürkére váltott, aztán szürkéből egérszínűre, végül átlátszó lett. Akkor Tama minden erejét megfeszítve hatalmas, fekete gombócot köpött, és a combját csapkodta:
- Kimuriztam magamat!
A többiek, akik a zsákmányt húzták ki a csigával a vízből, abba-abbahagyták a munkát, odamentek hozzá, és megveregették a vállát.
- Vegyél gumitalpút, öregem - fordult hozzá Gumi, kedvenc szólásával. Homok kuncogva simogatta Tama testét, Tódzsó pedig elismeréssel jegyezte meg:
- Hát lefőztél!
Utolsónak Kim ment oda hozzá, leült mellé, és a füvet tépkedve, mintegy odavetette:
- Kétezer jen egy alkalomra. És a tiéd a szajré fele. Rendben? Hiszen gyakran van ilyen. Nem bagóért kérem. Nos?
Tama, aki a pálinkától úgyis virágos hangulatban volt, becsukta a szemét, s megrebbentette hosszú, nőies szempilláit.
- Rendben - válaszolta.
Úgy látszott, hogy most már szinte eszményien teljes az apacstelepen a munkamegosztás rendje.

Harmadik fejezet
AMIT KIFŐZNEK, AVAGY
MEGCSALNI ÉS MEGCSALATNI

Mit bánjuk, e tarka földi színház hogy fut, ez
a lét? Illemet az féltsen, aki vesztheti a jóhírét!
BURNS: VIDÁM KOLDUSOK
Szabó Lőrinc fordítása


1

Ahogy Fukuszuke a csapat tagja lett, Kim nyomban elkezdte a foglalkozásokat. Bonyolult és sokrétű ismereteket adó tanfolyamot tartott: meg kellett tanulni az apacsok nyelvét; a szerszámok használatát; a zsákmány fajtáit és hogy mennyit érnek; hogyan kell tárgyalni az ócskavas-felvásárlókkal; hogyan kell mázsáim, hogy a mérleg a valóságosnál többet mutasson; hogyan lehet megfogni a felvásárlót, ha ő akarna a mérésnél csalni; hogyan kell a többi csapatot megkerülni, s hogyan a csőszöket az ujjunk köré tekerni; hogy kell megmenekülni a rendőröktől; mit kell tenni, ha mégis elkapnának; meg kellett tanulni a telep életének íratlan törvényeit, sőt a Szugijama-bánya történetét is. Tanulás közben Kim mindenféle fogásokkal igyekezett Fukuszukéba beleverni, hogy helytelen és igazságtalan dolog, ha a telep lakóit tolvajnak tekinti, minden erejével azon volt, hogy meggyőzze. Kim előadásai fölöttébb hasznosak voltak, Fukuszuke nélkülözhetetlen gyakorlati tudnivalókat meríthetett belőlük, hiszen Kim a legapróbb részletekig ismertette a csapat tevékenységét. Igazán megérte a napi kétszáz jen tandíjat lakással és a napi háromszori étkezéssel. Kim otthon, vagy ahol éppen adódott, mindennap minden alkalmat fölhasznált, hogy Fukuszukéba a tudnivalókat belesulykolja. Fukuszuke figyelmesen hallgatta Kimet, mindent ellesett, végrehajtotta a feladatokat, és hamarosan a csapat teljes jogú tagjának érezhette magát. Később aztán megtudta, hogy a többiek is kijárták ezt az iskolát, még a legtehetségesebbek is, akikből hajrás lett. Egyikük sem értett ehhez a mesterséghez, amikor a dutyiból, az őrszobáról vagy egyenest a munkaközvetítőből megérkezett. Mindannyian megtanulták, s fizettek is érte. Fukuszuke látta, hogy a többi csapatoknál is ülnek az újoncok a viskókban, és körülbelül ugyanannyi pénzért oktatják őket az iparra.
- Szóval akárhová mész, mindenütt így van - magyarázta Kim -, hát ennek a földnek is megvannak a maga külön törvényei, olyanok, amilyenek, így kell elfogadni őket. A tájékozatlan embernek, amíg kívülről nézi, lehet, hogy egy és más furcsa itt, ezért sok mindent rossz színben tüntetnek föl az emberek. Akad itt olyasmi is, amiről nem beszélnél az első jöttmentnek. Olyankor fordulj nyugodtan hozzám, tekints, mondjuk, a fa odvának, azt kiáltasz bele, amit akarsz, olykor még visszhangot is hallasz.
Ezekkel a szavakkal vezette be Kim a szertartást, mellyel Fukuszukét a csapat teljes jogú tagjává fogadták. Körbe-körbe nagy tálak, lavórok, vedrek álltak, tele még véres marhabelsőséggel, olyan friss volt, hogy szinte gőzölgött.
- Kérlek, nézzétek el nekem - mondta Kim -, de ma új ember kerül a családunkba, és bátorkodom megvendégelni a tisztelt társaságot. Én fizetek.
Senki se kérette magát sokáig. Félszemű, Gon, Tama, Gumi, Homok, Bicaj, Fakutya, Széf, Sánta, Kacska, Majré, Gyagya mind versengve tódultak a tűzhely köré a belsőséggel teli tálakhoz. A tűzhely mellett, mint rendesen, most is Gon volt az úr. Ügyesen forgatva a hosszú evőpálcikákat, megsütötte az ételt, s darabonként szójamártásba forgatta. Az apacsok meg csámcsogva bezabálták. Volt, aki nyersen szerette-összevagdosta, és úgy beszórta erős paprikával, hogy vereslett, aztán bekapta. Senki se tudta kivárni, amíg jól megsül a hús, hogy azután mártásokkal megízesítve, evőpálcikával nyugodtan megehesse. Látva, hogy csámcsognak, s milyen elégedetten hunyorognak a többiek, Fukuszuke maga is nekilátott az evésnek. Fogott egy félig sült szívdarabot, jól megpaprikázta és bekapta. A következő pillanatban úgy érezte, hogy megbénul a nyelve, vörös köd borult a szemére. A füle csöngött, de azért hallotta Kim hangját:
- Pokoli jó zaba. Hiába, Gon aztán ért a szószkészítéshez.
Ezen a napon egy egész marha minden belsőségét fölhabzsolták. Félszemű és Homok bele-belenyúltak a lavórba, kihalásztak egy-egy darab belsőséget, és odamutatták Fókuszukénak, közben pedig hangosan magyaráztak:
- Ez itt, heart, vagyis szív, az meg bab, vagyis vese, a szív lágy, meg lehet rágni, a vese is ízletes, csak tudni kell, hogyan kell enni - keményen, mustárral; ehetetlen belsőség nincsen, mindent bezabálhatsz, legfeljebb a húgyhólyaggal kell vigyázni.
Egy szó, mint száz, Fukuszuke egy egész marhát látott, csak a szarva, a bőre meg a csontja, no meg a közönséges húsa hiányzott.
- A belsőséggel óvatosan kell bánni, nem tűri a tüzet. Ha túlsütöd, már köpheted. Épp csak megforgatni szabad a tűz fölött, aztán mártásba tunkolva kapd be! Aki tudja, hogy mi a jó, nem eszi másképp.
- Minden este így tömitek a fejeteket?
- Megengedhetjük magunknak!
- Hát persze, nem most másztatok le a falvédőről.
- Mit beszélsz?
- Á, semmi, nem számít.
- No jó, ne ugass már! Inkább zabálj, amennyit bírsz, ne röstelkedj. Tömd csak tele a hasad, vérré válik benned - foglalta össze Kim a dolgot, aztán Fukuszuke elé tette a sült belsőséggel teli tálat.
Gon egész este egy szót sem szólt. Sütötte a húst, adta a többieknek, és némán szemlélte, hogy nevetgélés és duma közben hogyan falják be egyik darabot a másik után. A Fu-kuszukénak szánt falatokat különös gonddal sütötte meg. Rút képe volt Gonnak, de az evőpálcikákat mesterien forgatta. Mint valami madár, úgy csapongtak a pálcikák a lavórtól a vödörig meg vissza, felcsipkedték, amit kellett, megforgatták, szétválogatták, kiszedték a puha falatokat, és odadobálták a tűzhely izzó rácsára. Valaki megpróbálta elhappolni a Fukuszukénak készített falatot, de abban a minutában némán rácsaptak Gon pálcikái, s addig viaskodtak, amíg az arcátlan meg nem futamodott.
Azok a darabok, amiket Gon válogatott, puhák voltak, nem rágósak. Figyelmesség áradt belőle, ahogyan a húst sütötte, ahogyan a mártással megízesítette. De hiába, Fukuszukén kifogott a belsőség. Erre Gon kiment a konyhába, s behozott egy tálat.
- Ez könnyű étel - mormogta, és kanalat nyomott Fukuszuke kezébe, hogy megpróbálja, aztán visszament a helyére, a tűzhely mellé.
A tálban nagyon apróra vágott fehér valami úszkált egy kevés zavaros lében. Fukuszuke belekortyolt. Az ételbe nem tettek fűszert, csak a lének volt enyhe fokhagymaszaga. De az erős mártásba forgatott belsőség után Fukuszuke jóízűnek találta, és vidáman kanalazott belőle. A többiek nyomban fölfedezték a tálat, és éktelen ricsajt csaptak. Addigra már mindenki úgy jóllakott belsőséggel, hogy majd kipukkadt, s most egyszerre mind fölugráltak a helyükről, kiabálva Fukuszukéra vetették magukat, és kitépték a tálat a kezéből. Alig nyelt az egyik egy-két kanállal, a következő máris átvette a tálat, és nagyokat csámcsogva ő is evett egy keveset. Mire a tál Kimhez elért, már üres volt. Kim lekaparta a szélére ragadt fehér szemcséket, kinyalta a tálat, aztán csalódottan megvonta a vállát, és nagyot sóhajtott.
- Finom étel, kár, hogy kevés volt - mondta a kanalával dobolva. Fukuszuke megkérdezte, mi volt az a tálban, amiért ilyen nagy felhajtást rendeztek, és amiből Kimnek - legnagyobb sajnálatára - már nem jutott. Kiderült, hogy az ínyencség, a különleges csemege, amit Kim szerint koreaiul szekifé-nek neveznek, nem más, mint a disznó méhe. Mikor kibelezik a disznót, óvatosan, mintha hideg vízzel teli hólyag volna, amit a betegek homlokára szokás tenni, kiszedik a mehet, és apró darabokra vagdossák. Semmiféle erős fűszert nem tesznek hozzá, persze nem is sütik, nem is főzik, hanem nyersen eszik meg. Az a fehér hártyaszerű valami, amit Fukuszuke sehogyan sem ismert fel, a magzatburok volt, a vízszerű híg lé pedig a magzatvíz. Fukuszuke elképedve hallgatta Kim magyarázatát:
- Maga Rockefeller se utasítaná vissza - mondta Kim, az állat simogatva. Aztán elégedetten hunyorított, és hozzátette: - Koreaiul szeki annyit tesz: csecsemő, a fe meg nyers halétel. Megeszel egy kanál szekifét, s három napig nem tudsz hason fekve aludni.
- Hogyhogy nem?
- Te szende virágszál! Hová tetted a szemedet? Mind feljön a férfierő benned ettől az ételtől.
Az apacsok fölröhögtek. Mint a vadak, falloszimádókká lettek. Körülfogták Kimet.
- Talán azért fizetek, hogy mindenféle disznóságokat hallgassak? - fordult Kimhez Fukuszuke. Kim nyomban abbahagyta a röhögést, hátat fordított a többieknek, és nekilátott, hogy megmagyarázza Fukuszukénak a tolvajnyelvet.
- Először is tanuld meg, hogy a kopók: zsaruk; ha valakit letartóztatnak, mi csak azt mondjuk, letolták, vagyis lesittolták - rövidítve. Azután az őrködést falazás-nak mondjuk, hogy senki se értse. A zsákmányt áru-nak mondjuk, ez meg készáru röviden. Áru van feketerúd meg színesholmi. A feketerúd a vas, a színesholmi meg az összeolvadt színesfém darabok, amiket a kohók meg olvasztókemencék helyén kaparhatsz össze. Itt a bányában réz volt dögivel, úgyhogy néha a színesholmit rezes-nek is mondjuk. Azért jobb dohányt adnak. A közönséges vas kilójáért nyolc-tizenöt jent fizetnek, de a színesholmiért tizenöt-húszat is leszakíthatsz. Úgyhogy ha színessel murizol, piára is jut.
- Muri?
- Zabálsz, úgy is mondhatod.
- Röviden?
- Szóval kiver a verejték, ahogy onnan idecipeled. Ez nem lógós meló. Ha egyszer murizol, utána kidalolod magad. Aki négyszáz kilót bezabál, az beszarik az erőlködéstől. Egyszóval, a nyelved is kilóg.
- Bezabál és beszarik?
- Úgy, úgy! Nem valami választékos kifejezés, de rögtön tudod, miről van szó. Finom kis szó az. Aki megjárta a sitit, az tudja, hogy mielőtt zabálni indul, üríteni kell.
- A sitit?
- Aki börtönben ült. Vannak elegen. Gumi, Homok, Bicaj, Széf, mind ültek. És mind nagyon érzékeny idegzetűek, ha nem hozzák rendbe magukat meló előtt, képtelenek nyugodtan dolgozni. A nagy zabálás kedvéért előbb hagynak egy rakást maguk alatt, ha meg már nagyot zabáltak, újra hagynak egy rakást maguk alatt, ez csak természetes.
- Aha...
- Ha egyszer csak lépéseket hallasz a sötétben, mikor árut szerzünk, hogy állapítod meg, hogy a mieink-e vagy a rendőrség? Halkan csettintesz kettőt-hármat a nyelveddel, gyöngén, mintha egércincogás volna, ha visszacincognak, akkor a mieink. Egyszer akadt egy tökéletlen: meghallotta a cincogást, hát nem megkérdezte: "Tolvajok, ti vagytok?" Micsoda barom! Ha a kopók jönnek, ráugrottak volna. "Tolvajok!" - csak ennyit szólnak, és vége. És különben is, tolvajok! Hiszen mi egész más szellemben csináljuk!
- Más szellemben?
- Igen, egész másként.
- Miért?
- Egyáltalán nem vagyunk tolvajok.
- Hát akkor kicsodák vagyunk?
- Ne ugrálj, megtudod, szép sorjában.


2

- A Szugijama-bánya állami tulajdon - folytatta legközelebb Kim. - Ha pedig tulajdon, akkor lennie kell valahol egy leltárkönyvnek, amelyben szépen föl van jegyezve, hogy melyik tárgy hol található. És pecsét is van rajta. A földről, a házról is könyvet vezetnek. Ha nem, akkor meg hogy lenne tulajdon? Hogy a bányában hol mi van elásva, ki tudja. Azt mondják, a Pénzügyi Igazgatóságon fel vannak vésve az összes gépek: esztergapadok, marógépek, köszörűgépek mind. Az ügyvéd úr azt mondta, hogy a gépeket állami tulajdonba vették, és ha ilyen árut zabálunk, igazi tolvajnak tekintenek bennünket. Ha elkapnak, nincs menekülés. És most fülelj: kibányásszuk az árut a föld alól, úszunk az izzadságban, becsinálunk az erőlködéstől, és fölhozzuk a napvilágra. A kopók meg, ahogy vagyunk, megfognak és visznek a sittre. Aztán jönnek a hivatalnokok. Meglátják az árut, és halálian boldogok: lám csak, milyen derék fiúk, megtalálták az állam tulajdonát. Nyomban fölvésik a listára, aztán bumm, rácsapják a pecsétet. Még meg is köszönik.
Képzeld csak el, mi volna, ha nem ástuk volna elő azt az árut - már rég egy kupac rozsda volna csak a helyén. És nemcsak az, amelyik ott van a földben. Tudod, mit meséltek egyszer nekem? Kijött egy rendelet, olyan okos elnevezése volt, hogy "Az állami vagyon különleges kezelésének szabályozásáról". Kimondták, hogy akinek van valami maszek kis üzeme, kicserélheti a régi ócska gépeit, használt, de még jó állami gépekre. Nem is rossz rendelet. Az iparosok meg szaladtak, hogy megkérdezzék: igazán ki lehet cserélni a gépeket? Mondják, hogy igen. Erre ott helyben aláírták a kérvényt: ki akarjuk cserélni a gépeinket. Eltelt vagy két év, már meg is feledkeztek az egészről, amikor felszólítás érkezett: küldjenek be egy hivatalos folyamodványt, tizenöt fényképet s még másik tizenöt papírt minden egyes gépről. Mire összeszedték a fényképeket meg a papírokat, eltelt egy hónap. Elküldték az egészet a megyei ipari-kereskedelmi osztályra. Az ellenőrzéssel, kiegészítésekkel elment még egy hónap. Aztán harminc hivatalnoknak harminc pecsétet kellett rányomnia. Minden pecsét egy hét. Hisz a hivatalokban folyton teáznak, és minden teázáskor még sorsot is húznak, hogy ki menjen le harapnivalóért. Az egész kalamajka után a papírokat átküldték a Pénzügyi Igazgatóságra. Ott megint csak teáznak, meg sorsot húznak, hogy ki menjen le harapnivalóért. így telt el két év és hét hónap, mire engedélyezték a gépek cseréjét. Az iparosok nem tudták kivárni, addigra már rég beszerezték az új gépeket valahol máshol, így azután a marógépek, esztergapadok a rozsdatemetőbe kerültek, hiába, hogy még használhatók voltak.
És a teázgatás meg a sorshúzás miatt van az egész, meg a pocsék törvények miatt! Tökfejű idióták!
Azt mondják, hogy mi tolvajok vagyunk. De azt be is kell bizonyítani. Ha nincs bizonyíték, nem tudnak sittre vágni. Milyen bizonyítékot tudnak szerezni? Hát az árut! Tudományosan: ujjlenyomatunk az árun bizonyítékul szolgál. Ha nincs ujjlenyomat, senkinek sincs joga, hogy tolvajnak tartson bennünket. A tapasztalt tolvaj ezért mindig kesztyűben megy lopni. De nekünk minek a kesztyű? Mert hát, ugye, az ujjlenyomatokat csak a sima felületen találják meg - üvegen vagy deszkán például - de a mi árunk csupa rozsda, csupa sár, simának meg egyáltalán nem nevezhető. Azon ugyan nem találsz ujjlenyomatot! Mit csinálnak ilyenkor? Megpróbálják meghatározni, hogy kinek a tulajdona az áru. Előkotorják a Pénzügyi Igazgatóságról a teaivókat, megmutatják nekik az árut, és fölteszik a kérdést: "Ez az önöké?" Ők meg válaszolnak: alighanem a miénk, de pontosan nem tudjuk megmondani. Ezzel aztán vége: nincs hivatalos bizonyíték.
Mi az eredmény? A rendőrség tudja, hogy az egész telep bele van keverve a dologba, de semmit se tud csinálni. Vannak köztünk süketek, akik sehogyan sem képesek kiörvendezni magukat rajta, hogy a rendőrség folyton befürdik, és állandóan fecsegnek. Ha elkapnak, te csak tegyél lakatot a szádra, ne fecsegj!
Hogy a fenébe lehetne sittre vágni bennünket? Nyolcszáz ujjlenyomattal mégse mászkálhatnak végig a szugijamai térségen. Szörnyű nagy ám az a puszta: egymillió-kétszázezer négyzetméter! Tán parancsot adnak a zsaruknak, hogy kússzak végig az egész Szugijamát, és szórják be alumíniumporral, hogy nyomunk maradjon? Kész komédia volna. Egyébként, ha nincs károsult, minek a bizonyítással erősköd-ni? Beismerő vallomást akarnak kikényszeríteni belőled? Hivatkozz a válasz megtagadásának jogára, és vége az egésznek. Nem marad más hátra, minthogy a tett színhelyén elkapjanak valakit. De ez meg szörnyű unalmas. Néhanapján rajtaütést szerveznek, el akarnak kapni. No de minket se olyan fából faragtak! Drótosokat állítunk, és idejében megtudjuk, mikor indulnak a kopók vadászatra. Nehéz ám meglepni bennünket! Mit tesznek a zsaruk? Mikor besötétedik, átlopóznak Szugijamába, és elbújnak a bozótban. Ott aztán ellepik őket a szúnyogok, nem akármilyenek, a legkomiszabbak. Az, ha megcsíp, jobban fáj, mintha injekciós tűt döfnének beléd. Szegény zsaruk nem bírják sokáig, és inkább üres kézzel visszamennek az őrszobára. így aztán, ha rajtaütésre küldik őket, azt mondják: "Megyünk a szúnyogokkal zabáltatni magunkat." Szívből sajnáljuk őket.
De mégiscsak nagyot hibáznak azok is, akik semmibe veszik a rendőrséget. Akadnak ott épp elegen, akiknek a miénknél több ész van a kobakjában. Nem könnyű ám őket az ujjad köré csavarni! Hű, mi mindent ki nem találnak! Például, drótosokat állítottunk az őrszoba elé. Alighogy elindulnak a kapuból a rendőrök, ők már rohannak is a telefonhoz, és leadják a telepre a drótot. Erre mindenki elrejtőzik a házban. De egyszer nagyon átejtettek. A drótos telefonált, hogy saját szemével látta, amikor a rendőrcsapat elindult razziázni. Mindenki nyomban elkotródott, a rendőrök meg nem jöttek és csak nem jöttek. Gondoltuk, akkor biztos a diákok hőbörögnek - odamentek a fejvadászok. Este mindenki szépen elindult a bányába. No, mi aztán jól befaragtunk! Körös-körül mindenütt rendőrkocsik álltak, sőt még a reflektort is bekapcsolták. Ott ugyan át nem vergődsz! No, kijutott nekünk! Egyszer meg este vagy ötven zsaru szállt ránk. Persze tudtuk előre, és jó murit szerveztünk: mind ahányan voltunk, fehér nadrágban ki a gátra, mintha csak sétálgatnánk, és röhögtünk rajtuk. A főzsaru akkor begurult, ordított, hogy majd kiveri a dilit a fejünkből. Elkotródtak üres kézzel. A saját szemünkkel láttuk, mikor elhúzták a csíkot. No, mi jól befürödtünk! Kiderült, hogy vagy tíz rendőr elbújt a bozótban. Elnéztük a dolgot. Gondoltuk, ha a zsaruk felszívódtak, ideje munkához látni. Alighogy az ásáshoz láttunk, hát kibújtak a fűből. "Mi van - azt mondják -, bekaptátok a horgot?" Akkor is kijutott nekünk. A rendőrfőnök személyesen jelent meg a telepen. "Ezentúl - azt mondja - másként bánunk veletek, legyetek rá elkészülve!" Attól fogva érthetetlen dolgok történtek: egyetlenegy kopót se lehetett látni, s fényes nappal elkapták az embereinket, akik felderíteni mentek a bányatelepre. Mikor aztán kiengedték, vállalóra fogtuk őket, hogy ez meg hogy eshetett. Jól kifundálták. Kiderült, hogy a zsaruk átöltöztek civilbe, és napszámosnak adták ki magukat, úgy bolyongtak a romok között. Nappal tele van napszámossal a Szugijama-bánya - tudod, "harc a munkanélküliség ellen". A költségvetésben van rá pénz, el kell költeni. Ha meg napszámosnak öltözve jönnek a zsaruk, akkor nem bújhatsz el előlük. Nincs más hátra: kezeket föl, megadod magadat. Most még felderítésre járni is veszélyes volt. Törtük a fejünket, találgattuk, hogy mit csináljunk, sóhajtoztunk, sóhajtoztunk, és egyszer csak vad ötletünk támadt. Mi lenne, ha mi is napszámossá változnánk? A munkaközvetítőben egész sereg gyűlik össze naponta, akik mind munkára várnak. Mindennap mások, arcról senki sem ismeri a másikat. Igaz, karszalagot osztanak. Nos hát, vettünk mi is fehér vásznat, felvagdostuk éppen olyan szélesre, mint a karszalagok, odaadtuk egy címfestőnek, rárajzolta ugyanazokat az írásjegyeket, mint ami a napszámosok karszalagján van, mi meg odabarmoltuk a halacskák ruhaujjára, és kész. Bejött a dolog. Hisz a napszámosok ugyanolyan kódisok, a kódisok meg a mi embereink. Egyáltalán nem lehetett megmondani, ki igazi napszámos, és ki tartozik hozzánk. Most aztán rájárt a rúd az ál-ruhás rendőrökre. A mieink odamennek, szóba elegyednek velük, és mindennek a világon elmondják az apacsokat; még a zsaruk dicsérnek bennünket: "Az apacsoknak is olyan gyorsan jár a fejük, mint tinektek, napszámosoknak, és ráadásul azoknak szervezetük is van!" Mi meg összenevettünk: "Ez igen, a rendőrség elismerte az erőnket!" Szóval, helyén legyen az eszed, mert szükség van rá, érted?
Közben még egy ötletünk támadt: a napszámosok se nem kopók, se nem csőszök. Nekik csak a bér számít, ha a pénzt megkapják, tőlük akár a fű is kinőhet, rá se bagóznak a telepre. Ezért aztán elhatároztuk, hogy lefizetjük őket. Nem került sokba. Egy-egy doboz cigarettát nyomsz a kezébe a kegyetlen társadalom áldozatainak, akik az országúton felszedik a csikket, elmondod, mi miért, no és persze szépen megkéred - máris minden rendben. "Ja, szóval rátok jár a rúd. Hát persze hogy segítünk az apacsokon, ha tudunk" - mondják. Attól kezdve aztán a napszámosok is szép csöndben szóltak nekünk, ha láttak valahol jó árut. Szörnyű nagy pusztaság ez, mindenhová a mi kezünk sem ér el. Szóval a napszámosokkal nagyon jól jártunk... De hogy buknak az emberek a pénzre! Egyszer egy napszámos megkérdezte az egyik emberünktől, mennyit hozunk ki az ócskavasból. Az meg, az agyalágyult, fogta és mondta szép sorjában: ezért az áruért ennyit, azért meg annyit. A napszámos dühbe gurult, levágta a lapátot, és otthagyta az egészet. A többiek meg utána. Vagyis beálltak apacsnak, így lett vége a játéknak. Mit tehettünk mást - fizetségért persze -, kénytelenek voltunk megtanítani őket a magunk dolgára...
A következő kérdés: a csőszök. Ez sem egyszerű dolog, ugyancsak oda kell figyelni. Két csőszbódé van Szugijamában: az egyik a Benten-hídnál, a másik ott, ahol az üzem főbejárata volt. Éppen jó helyre tették őket, jobbat ki sem találhattak volna. Ajjaj, ha szabadon mászkálhatnánk ott, ahol a bódék vannak, nem kellene a bárkákkal kínlódnunk. Szélsebesen odagörgetnénk a szekereket, egykettőre megraknánk, és ahogy jöttünk, már ott se volnánk. Meghánytuk-vetettük a dolgot, és úgy határoztunk, hogy meg kell vesztegetni a csőszöket - tiszta sor. Tudakozódtunk felőlük, és kiderült, hogy egy hajóban evezünk, nekik is épp elég a nyomorúságuk. A Pénzügyi Igazgatóság ideiglenes munkára fogadja föl őket, nincs szervezetük. Rohadt dolog. Huszonnégy órás munkanapra összevissza háromszáz jent kapnak. Túlóra nincs, az étkezést maguk fizetik - és mindössze háromszáz jenért. Szakszervezetük sincs, nincs kinek panaszkodniuk. Szóval rohadt dolguk van. Kitapogattuk a gyönge pontjukat, aztán egyenként meghívtuk őket a kocsmába Kjóbasiba. Ültünk, iszogattunk, beszélgettünk. Kiderült, hogy mindegyik más-más jellem, másként kell megközelíteni. Káplár, Tarfejű, Dadogós, Szifilisz, Hülye, Laposhal, Kanna, Dinnye és Szemétláda - ilyen nevekre hallgatnak. Végül is Tarfejű kivételével mindegyik megadta magát. Káplár művelt ember volt. Mielőtt kötélnek állt volna, kijelentette, hogy minden azért van így, mert a japán kormány politikája rossz, azért kell nekünk ilyesmivel foglalkoznunk. De alig mondta el, máris ráállt az alkura, egy pohár szakéba belefojtotta a lelkiismeretét. Dadogósnak nyilván paralízise volt, mert még mindig rosszul forog a nyelve. Szifilisz már az első üveg sör után átállt hozzánk. Hülye, Laposhal, Kanna, Dinnye és Szemétláda beleegyeztek, mintha parancsra tennék: jobbra igazodj! - és el volt intézve. Olyanok ők is, akár a napszámosok, nincs köztük semmi különbség. Elnéztem, ahogy egy-egy üvegért megadták magukat, egyik a másik után, s elgondoltam: milyen gyönge is az ember. De hát mit lehet tenni. A csőszöket egyáltalán nem érdekli, amit csinálnak. Fizetni ugyancsak szűk-markúan fizetnek, s még abból is igyekeznek valamit leszakítani maguknak a Pénzügyi Igazgatóság teaiszogató hivatalnokai. Legalább szakszervezetük volna, akkor tiltakozhatnának, mert így senki meg nem védi ezeket a szerencsétleneket. Káplár ugyan szónokolt a rossz politikáról, de ő sem tudott lemondani a pálinkásüvegről. Hitvány ember az ilyen!
Igaz, akadt egy ritka makacs legény köztük. Akárhogy is próbáltuk magunk felé hajlítani, akármit is találtunk ki, mindhiába volt. Fura egy alak. Úgy hívják, hogy Tarfejű. Ő a góréjuk, a csőszök generálisa. Igaz, hiába generális, pénzt csak annyit kap, akár a többiek, háromszáz jent, volna neki is oka az elégedetlenségre. Megpróbáltuk, hátha bekapja a horgot: "Rosszul mennek a dolgok, papa? - kérdeztük. - Nehéz idők járnak, te is nehezen élsz, igaz?" Erre aztán megeredt a szava. Mindennek elmondta a kormányt meg a Pénzügyi Igazgatóságot. Választékos stílussal bizony nem áldotta meg az öreget az isten. Gondoltuk, ezen a horgon fennakad: "Gyere - hívtuk - este velünk Kjóbasiba, leöntünk egy-két pohárkával." Felüvöltött erre, sivítva, mint a víz, ha forr. A cigarettát nem fogadta el, pénz, azt mondta, nem kell neki, a szakét meg a fejünkhöz vágja. Sehogyan sem lehet megkörnyékezni. Rajtam kívül még a másik négy csapat góréja is megpróbálta levenni a lábáról, de nekik sem sikerült. A fejesek mondják, hogy ha Tarfejű csőszködik, nem jutsz be a bányatelepre. Senkit sem enged be. Micsoda merev alak. Hiszen mindegy volna neki, egyedül úgysem óvhatja meg mind az egymillió-kétszázezer négyzetmétert! Előfordult, hogy félrelöktük, és ahányan voltunk, vágtattunk befelé a telepre. Ő meg ordít utánunk, káromkodik, aztán fut a telefonhoz, és értesíti a rendőrséget meg a Pénzügyi Igazgatóságot. Néha meg egyedül utánunk ered. Mi a fenétől ilyen makacs? Egyszer elhatároztam, hogy ha már a kocsmába sem lehet elcsalni, találkozom vele valahol az úton, és fehéren-feketén megbeszélem vele a dolgot. Elhívtam a telepre, és magyaráztam, hogy mi mire való. Tarfejű meg: "Igencsak keserű a sorsotok. Tolvajnak hisznek benneteket, méghozzá arcátlan tolvajnak, de tulajdonképpen nem szabadna tolvajnak tartani titeket. A kormányban közönséges gazemberek ülnek, rosszabbak, mint ti. De engem gyerekkoromtól erkölcsöt hirdető könyveken neveltek. Valaha élt egy európai tudós, aki azt mondta, hogy a rossz törvény is törvény. És kiitta a méregpoharat, mert engedelmeskedett a bíráknak, pedig egyáltalán nem volt semmi bűne. Hát én most olyanféleképpen érzem magamat, mint az a tudós. Értelek én titeket. Nem azért kergetlek, mert meg akarom mutatni, hogy milyen hűségesen szolgálom a Pénzügyi Igazgatóságot. De ha egyszer a törvény tiltja, hogy kiássátok, ami a földbe van temetve, akkor védeni kell ezt a törvényt. Ha nem kedvetekre való a törvény, csináljatok forradalmat. És ha megváltozik a törvény, én elsőként állok a ti oldalatokra." Így forgatta Tarfejű a szót. Keményebb diónak bizonyult, mint Káplár. De én is megválaszoltam ám neki: - Igen, valamikor erkölcsös könyvekből tanultunk. Úgy emlékszem, mintha ma lett volna, én is olvastam egy nyugati tudósról, még a nevét is tudom: Galileo Galileinek hívták. Azt állította, hogy forog a Föld, és ezzel fellázadt az akkori törvények ellen. Törvény elé idézték, és azt követelték, hogy tagadja meg, amit állított. Nehéz volt Galileo Galileinek, de úgy vélte, hogy az élet az igazság maga, és elhatározta: jó, megtagadom, amit mondtam, de továbbra is úgy gondolkodom majd, mint azelőtt. Amikor azonban elhagyta a törvényszéket, nem állta meg, odafordult a bírákhoz, és azt mondja: "És mégis mozog!" Hát nem remek ember! Látod, mi is valahogy úgy érezzük magunkat, mint ez a tudós. Hiszen, ha engedelmeskedünk ezeknek a rohadt hivatalnokoknak, a vas mind szétmállik a földben, eltűnik. Mi pedig, lehet, hogy egy kicsit durva módszerekkel, de mégiscsak segítünk az országnak, hogy magához térjen. Vagy talán nem így van? Egy kicsit távolabbról nézzed a dolgot, papa, akkor majd megérted. Egyetértek veled, mi megszegjük a törvényt, de körmünk szakadtáig védjük azt a szent igazságot, hogy az államnak segítünk. És eszünk ágában sincs mérget inni és fölfordulni csak azért, mert a törvény, még ha rossz is, mégiscsak törvény. Értelek én téged, de te is érts meg bennünket. Hú, de jó lenne gyakrabban találkozni veled, hogy beszélgethessünk! Talán ma este benézel Kjóbasiba? - valahogy így beszéltem neki. De Tarfejű most is elutasított.
Tarfejűnek elvei vannak. "Én - azt mondja - nem a Pénzügyi Igazgatóság csősze vagyok, hanem a törvényt őrzöm" - alighanem erről győzte meg saját magát. Egyszer a gyerekek a telepről elindultak a bányába murizni. Aznap a felnőtté válás ünnepe volt, iskolai szünnap. Honnan, honnan nem, előkerült Tarfejű és azt mondja a srácoknak:
- Ma ünnep van, nem szabad ilyesmit csinálni. Adok pénzt, menjetek haza és olvassatok.
Ha hiszed, ha nem, minden srácnak adott száz jent. Pedig ő is csak háromszázat keres naponta. Hogyan hozta össze aztán? Sírás fojtogatta, úgy dugdosta a markukba a pénzt. Azok meg:
- Tandíjat kell fizetni az iskolában, azért jöttünk árut szedegetni. Nem kell a pénze, csak adja vissza a zsákokat - mondják neki. Elvették az öregtől a zsákjaikat, s mint a pókok, szétszaladtak. Tarfejűnek könnyes lett a szeme.
- Jaj, jaj, zavaros idők járnak...
Szóval csodabogár a Tarfejű. Ilyen a természete, csak az egyenes utat tűri. Amikor megtudta, hogy a beosztottjait Káplártól kezdve mind egy szálig lefizették, és a csőszök csak tessék-lássék őrködnek, elnézik a mi dolgainkat, sőt titokban még el is árulják, hol található valami jó kis áru, Tarfejű szörnyű haragra gerjedt. A csőszök meg köpnek rá, semmibe se veszik. Ez lett a dologból: Tarfejű, mint egy hegy, védelmezi a törvényt, de senki sem akarja követni. Egyedül futkos utánunk, lógó nyelvvel. Tokujama csapatában van egy fejes. Kjúsúban a rézbányában vörös zászlót lengetett, azért kirúgták. Ő úgy magyarázza Tarfejű helyzetét, hogy "a vezető rétegek elszakadnak a széles néptömegektől", de nem túlságosan világos, hogy mit akar ezzel mondani. Szerintem Tarfejű a fellegekben jár, és kilóg a sorból, ez az oka mindennek. De mi azért tudjuk, hogy nem önzésből csinálja, hanem tiszta szívből. Ezért igyekszünk minél kevesebbet járkálni a csőszház felé, nehogy még ártsunk neki, és ha ő az ügyeletes, megpróbálunk kisebb zajt csapni. Megegyeztünk a csőszökkel, hogy fújjanak a sípjukba, amikor körbejárnak, mintha szólnának: "Mi vagyunk, nem a zsaruk" - és akkor egy időre abbahagyjuk a munkát. Mi meg, amint túladtunk az árun, és megkaptuk a lóvét, a csőszöknek leszakítjuk, ami jár - nem sokat, éppen csak a tiszteletünk jeléül. Szóval sok mindenre kell gondolnunk. Bizony.


3

Senki sem tudja, hány ezer tonnányi bombát dobtak le a fegyvergyárra. Az egymillió-kétszázezer négyzetméternyi terület a holt természet birodalma, ahol a vas, a homok és a burján az úr. Egyetlen legyecskét sem találsz erre, de szúnyogfelhőket igen. A harmatot szívják fel a fűről, azon élnek. Hatalmas, vérszívó szúnyogok. De légy, az bezzeg nincsen, mert egyetlen élőlény sincs arrafelé. Egész Japánban aligha van még egy ekkora halott pusztaság a város közepén, ahol egyetlen legyet se látni.
Körös-körül mindent olyan magasan benőtt a burján, hogy a burjántengert akárki bambuszerdőnek nézheti. A növény évről évre mélyebb gyökereket ereszt a kiszikkadt talajba, és egyre magasabbra, sűrűbbre nő, már valóságos dzsungel, elvész benne az ember. Elég, ha valaki egyméternyire behatol a sűrűbe, többé nem találod meg; a hangját, azt hallod, de senkit sem látsz. Amikor az apacsok beveszik magukat a bozótba, a rendőrök nyomban abbahagyják az üldözést. De bizony rendőrből is akár húsz vagy harminc könnyen elrejtőzhet, és megfigyelheti, mi folyik odakinn, ezért az apacsoknak is mindig résen kell lenniük.
A bozót azon a talajon burjánzóit el, amelyet a robbanáshullám vetett ki az üzem betonágya alól, és szétszórt a környéken. Néhol csak vékony rétegben rakódott le a föld, másutt vastag rétegeket alkotott. Akárhol kezdesz ásni, mindenütt betonlapokra találsz, amelyek a gyár alapjához tartoztak. Ki tudja, milyen széles volt, milyen mélyre nyúlt az a betonalap, és mi minden van eltemetve a földfelszín és a betonágy között! Mérhetetlen mennyiségű vasat ástak ki onnan - minél tovább ástak, annál többet leltek. Szellőző- és csatornacsöveket acélból, hatalmas szabályozó szelepeket, elágazó csöveket, amelyeknek valaha az volt a feladatuk, hogy a berendezéseket összekössék egymással; azután félkész munkadarabokat, alkatrészeket, amelyek a gyár robbanásakor szanaszét repültek; ágyúcsöveket, szellőzőberendezések darabjait, vasércet, síneket, vagonkerekeket, telefonkábeleket, összeolvadt fémdarabokat, és még tudj' isten, mi mindent találtak az apacsok lépten-nyomon, mindenütt, ahol feltúrták a földet. A darukkal, szerszámgépekkel, vagonokkal és a föld fölött maradt egyéb munkaeszközökkel az állam rendelkezett, de ami a föld alatt volt, az sorsára maradt. Ott, a burjánerdő alatt kimeríthetetlenül gazdag fémerek húzódtak - nyersvas, hengerelt vas, réz, alumínium, ólom, fegyveracél. Nincs hát azon semmi csodálnivaló, hogy az apacsok bányá-nak nevezték el Szugijama területét.
Általában éjszaka bányásztak, ott, ahol a halacskák nappal felderítették a terepet. A munka óvatosságot és gyorsaságot követelt, hiszen a rendőrség akármelyik pillanatban rajtuk üthetett. Mindenkinek volt zseblámpája, de nagyon óvatosan bántak vele, eltakarták a tenyerükkel, éppen csak felvillant a sárga fénykör, egy pillanatra megvilágította a földet - a lábuk alatt, és már ki is aludt. Dolgozni pedig sebesen és vaksötétben kellett: kopogtak a kalapácsok, csörögtek az ásók, amint a földbe mélyedtek. Ilyen sötétben föl nem ismersz senkit, még akkor sem, ha szinte hozzád ér, olyan közel van. Ezért ha lépéseket hallottak, az apacsok abbahagyták a munkát, és valaki halkan pisszegett:
- Csszszsz... Csszszsz.
Mintha egércincogás volna. És várta, hogy érkezik-e válasz. Nappal is így adtak jelt egymásnak. Ha ásóval a kezében kúszik az ember a burján közt, és a szeme előtt susogva ring a sűrű növényzet, de olyan átláthatatlan, hogy föl nem ismerheted a másikat, akkor is csak pisszeg egyet az ember. Amikor Fukuszuke már teljes jogú apacs volt, Kim utasítására egy ideig a bánya területével ismerkedett, minden irányban végigkúszta a pusztaságot, és azt tanulta, hogyan kell utánozni az egércincogást.
- Ide figyelj, ha összeakadsz valakivel egy másik csapatból, azonnal a nőket hozd szóba, vagy az evést, és igyekezzél kiszedni belőle, hogy hol milyen árut talált. De te egy kukkot se szólj róla. Csak a füledet hegyezd. Csupa szem, csupa fül légy, sebesen szarjál, sebesen fussál! - ez a jelszavunk. Mindenki lehet tolvaj, akivel összeakadsz. Érted?
Kim jó tanácsait meghallgatva, Fukuszuke elindult a földerítésre, de ahogy mélyebbre hatolt a burján sűrűjébe, nyomban elveszítette a tájékozódó-képességét - akárha erdei bozótba tévedt volna. Nem tudta, hogy régen hol, milyen műhely állt, így hát fogalma sem volt, mi van elásva a föld alatt. De persze nemcsak a gyár romjainak a környékén találtak az apacsok árut. Az egyik csapat ötmázsás vasüstöt ásott ki ott, ahol senki nem keresett volna semmit, az út mellett.
Egy alkalommal Fukuszuke éppen elgondolkodva csapkodta ásójával a burjántöveket, amikor a sűrűből egy arc bukkant elő, kerek, akár egy tál.
- Hogy s mint megy a dolog, bátyó? - érdeklődött a kerekképű, és vizsla szemmel méregette a lyukat, amelyet Fukuszuke ásott. Fura alak volt: csak gatyát viselt, a nadrágját a feje köré kötözte, a kezében ásó, a lábán gumitalpú cipő. Fukuszuke egy pillantásra megállapította, hogy az apacsok közül való fickó.
- Kinek a csapatából vagy?
- A górét, azt hiszem, Kimnek hívják.
- Mintha nem láttalak volna még. Árura vadászol? Legalább tudod, hol kell keresni?
- Hát hiszen...
- Áru mindenütt van. Csak úgy omlik rád, akár a nők. Úgy kell kiszedni is, ahogy a nőkhöz odabújsz: széthajtod a gazt, szép halkan fütyülsz: "Gyere, babám, hozzám" - a fickó ilyesmikről fecsegett, és közben ellenszenvesen nevetgélt, a szeme pedig kapzsin és makacsul fürkészte a lyukat, amit Fukuszuke ásott. Fukuszuke rájött, hogy Kim bizony jó tanácsot adott, és nyomban föl is használta.
- Bizony, az áru olyan ám, akár a nő, egykutya. Egy este az Új Világban találtam egy kis szórakozást, úgy hívják, hogy "gyufalobbantós". Az aztán igen, én mondom neked - hadarta Fukuszuke, ami először eszébe jutott.
A fickó szemében azonnal kihunyt a sóvár szikra, unta a dolgot, még ásított is hozzá.
- No, nekem most dolgom van, majd máskor még találkozunk - vetette oda, aztán vállára vetette az ásót, és eltűnt a sűrűben.
"Rámenős, kapzsi fickó!" - gondolta magában Fukuszu-ke.
A bombák a légitámadáskor szétvetették az épületeket, aztán a szél és a por megtette a magáét: a legképtelenebb helyekre hordta szanaszét a legváratlanabb tárgyakat, és betemette őket. Mindenféle szóbeszéd járta a telepen arról, hogy mi rejlik a föld alatt. Azt beszélték például, hogy egy férfi a sűrű fű között egy rögbe botlott, és kiderült, hogy nem más, mint mangán. Egy öregasszony meg a csatorna partján a romok közt gyémántdarabkákra lelt, amelyeknek a porát a csiszológépekhez használnak. Ezek a történetek olyan valószerűek voltak, hogy a telep népe mind igaznak tartotta őket, mert hiszen a mangán tízszer nehezebb, mint a vas, így hát az ember felfigyelt, hogy a rög szokatlanul nehéz, és így akadt rá a mangánra; az is természetes, hogy az öregasszony gyémántdarabkákat talált, mert a háború idején az egyes családoktól begyűjtött drágakövek közül kiválogatták a kevésbé értékeseket, és azokat a háborús szükségleteket szolgáló technikai fölszerelésekben használták föl. Hasznosak is voltak az ilyen legendák, élesítették a teleplakók szemét és fülét, de tulajdonképpen alighanem alaptalan pletykák voltak csak. Senki sem talált mangánt, s a csatorna környékén sem akad más, csak sár. De az igaz, hogy ócskavas és más fémhulladék olykor egészen váratlan helyeken bukkant elő. Ez volt az oka, hogy az egymillió-kétszázezer négyzetméternyi, burjánnal benőtt térségen mindenhol emberek hangját lehetett hallani, és senki sem csodálkozott rajta, ha valaki váratlan helyen túrta a földet, az ásót forgató emberek pedig, ha beszédbe elegyedtek egymással, mindig a nőkre és az ételekre fordították a szót.
- Ez aztán igen! Akárhol kotorsz, mindenütt árura akadsz, megjárja, nem igaz? Csak kurázsi kell hozzá, semmi egyéb.
Én nem bízom a jó szerencsében. Azt tartom, hogy jobb ma egy-kettő, mint holnap tizenkettő. Ezért aztán szerintem ott kell ásni, ahol az üzem állt. Persze lehet, hogy a robbanás sok mindent széjjelvetett, de mégiscsak maradt ott valami. Másként szólva az egy-kettő a biztos, ha meg szerencséd van, akkor a tizenkettő is bejön. De az már attól függ... Szóval, Fukuszuke, maradj te csak az üzem romjainak a közelében, ott keress, nem bánod meg! - így beszélt Kim, mert attól félt, hogy Fukuszukét is elkapja az aranyláz, összevissza keresgél értelmetlenül, és hiába pazarolja az erejét. Egy darab csomagolópapírt mutatott Fukuszukénak, de nyomban el is dugta újra. A papír belső oldalán térkép volt, amelyet Kim mindig magánál hordott, és senkinek sem mutatta meg. Valahányszor a napszámosok, a felderítők vagy a csőszök értesítették, hogy találtak valamit, elővette és kiterítette a maga rajzolta térképet, megszemlélte a terepet, és megtervezte az akciót. Mi több, rendkívül alaposan tudakozódott azok után a helyek után is, ahol a többi csapatok találtak fémhulladékot, pontról pontra fölvezette a térképre, följegyezte azt is, hogy milyen árut bányásztak ki ott a földből. Olyan ravasz jeleket rajzolt a térképre, hogy rajta kívül senki sem értett semmit az egészből. Még ha valaki Kim minden óvatossága ellenére megszerezte volna is a térképet egy-két órára, egyebet akkor sem talált volna rajta, mint furcsa, girbegurba vonalakat és pontokat kusza összevisszaságban.
- Van fogalmad róla, hogyan állítottam én össze ezt a térképet? Ilyen pontos térképe, én mondom, se a rendőrségnek, se a Pénzügyi Igazgatóságnak nincsen. Mindent bejelöltem rajta: hol milyen üzemrész volt, sőt még a domborzatot is, akkor és most. Nekem itt minden világos, pofon egyszerű. Te, ide figyelj, aztán senkinek egy mukkot se, érted? Amíg a többiek a vasat ásták, én is dolgoztam megállás nélkül. Találtam egy munkást, aki sok éven át a fegyvergyárban dolgozott, vele együtt jártuk végig a terepet. Tüzetesen végigkutattam, hogy hol milyen raktár volt, hol tartották a nyersanyagot, hol a készterméket... Egyszóval, ha rám hallgatsz, nem bánod meg.
Kim felvihogott, és pálinkát löttyintett Fukuszuke poharába.
De hiába magasztalta Kim, Fukuszuke mégsem volt biztos benne, hogy teljesen megbízható az a térkép, mert hát a csapat jövedelme nem a Kim által kidolgozott taktikától függött, hanem az ásó hegyétől, amely hol itt, hol ott véletlenül valami áruba ütközött, meg aztán a cifra dumától a nőkről meg a za-bálásról, amellyel telebeszélték a többi csapatbeliek fejét, hogy kiszedjék belőlük, ők hol mit találtak. S ez nemcsak Kim csapatában volt így. Az egész telep élete abból állt, hogy átrázott valakit az ember, vagy őt csapták be.
Egyszer a rendőrök szedték rá Fukuszukét. Azért dőlt be, mert még igen-igen tapasztalatlan volt.
Ez pedig a következőképpen történt:
Egy csövet kellett szétfűrészelni. Fukuszukénak azt mondták, ideiglenesen hagyja abba a felderítést, és álljon be a hajrások közé, neki pedig még sohasem volt fűrész a kezében. Az őrszemek, akik folyton-folyvást ott tanyáztak a rendőrőrs mindkét kapujánál, és az a csapat is, amely a csőszök mozgását figyelte, egybehangzóan azt jelentették, hogy minden nyugodt. Kim emberei tehát madzaggal szorosra kötözve nadrágjuk szárát, gumitalpú cipőben, mindenféle tolvajszerszámokkal fölszerelkezve, hadjáratra indultak. Mire Tódzsó Hirohito bárkáján átkeltek a túlsó partra, és elvergődtek a bányáig, már jól benne voltak az éjszakában. Mindenfelől kopácsolás és fűrésznyikorgás hallatszott. A többi csapatok már javában "muriztak". Fukuszukéék csapata kúszva haladt előre a sötétben, közben egyezményes jelet váltottak a többi csapatok embereivel.
A cső acélból volt. Elég háromnegyedig elfűrészelni, aztán egy ütés a tízkilós kalapáccsal, és kétfelé esik szét. A csapat végre odaért a kijelölt helyre, és Félszemű utasításai szerint nekilátott a munkának. Fukuszuke egy szappanos vízzel teli kétliteres üveggel a kezében állt a csőhöz: kenőanyag gyanánt szappanos vizet használtak. Félszemű és Homok a cső két oldalán helyezkedtek el, és nekiláttak a fűrészelésnek, Fukuszuke pedig öntötte a szódaszagú szappanos vizet oda, ahol a fűrészfogak az acélba mélyedtek. Körülbelül húsz perc telt el.
- Rendben, most már csak oda kell ütni a kalapáccsal.
- Rajta! Üsd!
Félszemű és Homok fogták a kalapácsot, de alighogy a fejük fölé emelték, hátulról hirtelen valami nehéz zuhant rájuk. Félszemű estében beleordított a sötétbe:
- Kopók!
Fukuszuke elhajította az üveget, és futásnak eredt. Az éjszakai csöndet hirtelen lábdobogás és rohanó emberek kiáltozása törte meg. Itt is, ott is zseblámpa fénye villant, szedték a lábukat az apacsok, a rendőrök meg utánuk, csak úgy hajladozott a bozót. Fukuszuke botladozva és bukdácsolva, zavarodottan cikázott a sötétben, végül egy sáros lejtőn elcsúszott, és beleesett egy vízzel teli gödörbe. Alighanem bombatölcsér volt. Estében érezte, hogy arcába csap a szél. Aztán goromba hangot hallott:
- Állj, mert összeverlek!
A csobbanást senki sem hallotta. A víz szélén megzizzent a burján, aztán kiegyenesedett újra.
"Hú, de büdös van itt" - gondolta magában Fukuszuke, ahogy a tölcsér aljára csúszott. Alaposan teleitta magát, amíg kikászálódott a vízből, és megpróbált négykézláb fölmászni a tölcsér oldalán. Amikor kijutott a gödörből, elterült a fűben. Nem tudta, mi van a többiekkel. Körös-körül továbbra is lábdobogás és kiabálás hallatszott.
- Hé, van itt valaki Tokujama csapatából? - hallott egy ismeretlen hangot. A bozóton át valaki Fukuszuke felé csörtetett, alighanem a rendőrök elől menekült. Úgy látszik, nem vette észre Fukuszukét, ő meg jelt adott:
- Csszszsz - cincogott, mint az egér. Az az ember csodálkozva megállt, aztán félhangon ő is pisszegett válaszul, és odament Fukuszukéhoz.
- Tokujama csapatából vagyok.
"Hú, de büdös van" - gondolta magában újra Fukuszuke, felállt, és a hidegtől reszketve visszatartotta a lélegzetét, hogy ne érezze a bűzt, amely zöld nyálkával borított testéből áradt. A lépések elhalkultak. Fukuszuke újra cincogott, és abban a pillanatban a fekete burjánból szél csapott az arcába, aztán erős lökést érzett a vállán, és elesett. Amikor az ütéstől fölocsúdott, föl akart tápászkodni, de éles fájdalom hasított a térdébe.
"Pechem van" - gondolta. Négykézlábra ereszkedve ijedten mászott félre. De ebben a pillanatban zseblámpafénybe került, jól odavágtak az ülepére, és újra belepottyant a vízzel teli bombatölcsérbe.
A rendőr a tölcsér szélén állt, és a zseblámpa fényében nézte a vízben kapálódzó Fukuszukét.
- Hé, te jómadár, ne játszd meg a szúnyoglárvát! Mássz csak szépen ki a partra, de egykettőre! - kiabálta kárörvendő vigyorral a rendőr.
Mire Fukuszukét a rendőrségre kísérték, az apacsok kihallgatása már javában tartott. Ő észrevétlenül körülnézett, de nem látta Félszeműt, sem a többieket a csapatból. Várt a sorára, és készült az előtte álló beszélgetésre. De akármilyen furcsa is, a rendőrtiszt csak a lakcímét kérdezte meg, és minden kihallgatás nélkül zárkába küldte. Kimnek ebben is igaza volt: nem volt ellene bizonyíték. A fogadószobában mázsa állt, a rendőrök izzadva rakták rá az elkobzott árut. Ki tudta volna megmondani, hogy melyik apacs a gazdája ezeknek az ormótlan ócskavastömböknek, melyek közül némelyik két-három mázsát is nyomott. Az ujjlenyomat hercehurcáról szó sem lehetett. Először is maguk az apacsok sem tudták volna megmondani, hogy az előttük fekvő vasdarabok közül éppen melyik az övéké, hiszen váratlanul támadtak rájuk, és különben is vaksötétben bányászták a vasat. Az atlétatermetű férfiak zavartan vakarták a tarkójukat, úgy bámultak az elébük rakott árura.
A rendőrök zubbonyukat levetve, trikóban, verejtékezve dolgoztak. A hatalmas, esetlen vastömbök súlya alatt jobbra-balra dülöngéltek, amíg a szűk folyosón bevonszolták az árut a fogadószobába, felrakták a mázsára, majd komor képpel újra visszacipelték. Egyetlen rossz mozdulat is elég, és a súlyos vastömb, mint a gyufaszálat, töri ketté a csontodat, akkor aztán elbúcsúzhatsz a kezedtől vagy a lábadtól. A rendőrök homlokán az erek is kidagadtak. Verejtékeztek, köpködtek és káromkodtak, szidtak mindent, ami csak eszükbe jutott, kétrét görnyedve, feneküket kidüllesztve vonszolták az átkozott ócskavasat.
A rendőrtiszt unatkozó képpel méregette az értelmetlen huzavonát, aztán az apacsokhoz fordult:
- Hogy akartátok ezt mind elszállítani onnan? - vallatta az egyik apacsot.
- Hát... szóval... csak úgy - mormogta az válaszul leverten, az ormótlan vashalmazra pillantva.
- Jobb lenne, ha tisztességesen felelnél - mondta most a tiszt, és ingerülten kopogott ceruzájával a kihallgatás! jegyzőkönyvön. - Ki hallott már olyat, hogy valaki puszta kézzel cipeljen ilyen ördögi súlyt. Ez nem tréfa!
- A lelkesedés teszi. Teljes szívvel nekiveselkedünk.
- Ne tarts bolondnak! Megjárhatod!
- Ugyan! Már hogyan is tartanám bolondnak a rendőrtiszt urat! Mi szegény emberek vagyunk, ha egyszer cipelni kell, nincs más, csak a két kezünk. Összeszedjük hát minden erőnket, és húzzuk-vonjuk, mint a bolondok. Egyszóval teljes szívvel nekiveselkedünk. Mindig az jár a fejünkben, hogy ha nem tudjuk elvonszolni, nem lesz mit ennünk, fölfordulunk az éhségtől - így aztán váratlanul olyasmire is képesek vagyunk, amit senki se nézne ki belőlünk, így igaz, így húzzuk-vonjuk.
- Elég a meséből! Téged például már harmadszor állítunk elő. Nézz csak oda! Ezt az árut te szerezted?
- Hát, sajnos, nem mondhatok semmi bizonyosat róla!
- Ne gyerekeskedj! Hiszen hajrás vagy Ókava csapatából. A ti csapatotok ma a második üzemrész hátsó udvarán ásott. Este óta ott őrködtünk. Alighogy letartóztattunk benneteket, minden árutokat idehozattuk. Jobb, ha beismered!
- Mi haszna van, rendőrtiszt úr, ha én beismerem. Hiszen engem sötétben vittek oda, rámutattak egy helyre, és azt mondták, ássak. Ástam is, de hogy hol, és mit ástam ki, arról fogalmam sincs.
A rendőrtiszt még egy darabig folytatta a kihallgatást, de semmire sem jutott, hát zárkába küldte a legényt. Nyilván ő is belefáradt már, hogy mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tegye föl, és mire Fukuszuke került sorra, csak ujjlenyomatot vettek tőle, kitöltötték a megfelelő rovatokat: neve, lakhelye, életkora, foglalkozása, de nem hallgatták ki. "Lopási kísérletért" huszonnégy óra elzárásra büntették, és másnap este kilencszáz jen bírság fejében elengedték. A pénzt Kim fizette ki.
- Szóval újabb tapasztalatokra tettél szert. Azt mondják, ez az egyetlen rendőrőrszoba egész Japánban, ahol a kihallgató-helyiségben mázsa áll. Szerencséd van, ma sok érdekeset láttál, lesz miről mesélned - mondta Kim, és (ingyen!) megvendégelte nyers tojással Fukuszukét. Aztán azt tanácsolta neki, hogy máskor, ha kopókba botlik, hangosan figyelmeztesse a többieket, még ha őt magát az a veszély fenyegeti is, hogy elkapják. Az egércincogás helyett pedig valami egyebet kell kitalálni, amivel jelezhetnek egymásnak. Ami a "lopási kísérletet" illeti, azzal, mondta Kim, Fukuszuke egyáltalán ne törődjön, az a legeslegenyhébb kihágás az egész bétékában, olyan, mintha azért kapták volna el, mert az utcán vizeit.


4

Kim annak idején mesélt Fukuszukénak Tarfejűről, a csőszök góréjáról. Azóta Fukuszuke sokszor találkozott már vele. Hajlott hátú, görbe lábú, hatvan év körüli öregember volt. Amikor Fukuszuke ócskavas után kutatva ténfergett a burjánrengetegben, és beléje botlott, Tarfejű azon nyomban ri-koltozva üldözőbe vette. Eltűnni persze könnyű, elég, ha az ember beveszi magát a bozótba, máris bottal üthetik a nyomát. De Fukuszuke a hecc kedvéért ki-kibújt a bozótból a nyílt terepre, Tarfejű pedig folytatta az üldözést. Futottak száz métert, kétszázat. Fukuszuke ráérősen menekült előle - ilyen tempóban akár az egész Szugijamát befuthatta volna egyik végétől a másikig -, de az öreg félúton kifulladt, meg-megállt, végül lemaradt. Fukuszuke hátranézett, és látta, hogy az öreg zihálva, a fáradtságtól tántorogva még köveket dobál utána, és bosszúsan kiáltozik.
- Hé, apacs, kotródj innét! - egészen belevörösödött az erőlködésbe.
Az öreg fennhatósága alá több csősz is tartozott, de a csőszöket a külsejük alapján alig lehetett az apacsoktól megkülönböztetni. Ha valaki a kergetőzést figyelte a bánya területén, egykönnyen meg se tudta volna mondani, ki az apacs és ki a csősz. Kívülről, az öltözékükről a csőszök is közönséges csavargóknak látszottak. Némelyiknek olyan volt a képe, hogy senki sem állt volna jót a múltjáért. Huszonnégy órán át csőszködtek, két csoportban, ki-ki a maga helyén. Nappal végigjárták a romtelepet, éjjel pedig inkább az állomáshelyük környékén tanyáztak. Sípolva járkáltak százméteres körzetben a csőszbódénál álló villanyoszlop körül, ott, ahová még elért a lámpa fénye. Szörnyen féltek az apacsoktól. "A sötétben jól megver valaki, még csak azt sem tudod, ki volt az, és már odébb is állt", panaszkodtak egymásnak a csőszök, és nem mondhatni, hogy nagyon lelkesedtek volna munkájukért. Éjjel csak akkor mentek őrjáratba, ha a zsémbes Tarfejű mellettük volt, de amint odébbment, nyomban visszatértek a bódéba.
A csőszök mind igyekeztek távol tartani magukat Tarfejűtől. Szifilisz, Kanna és Szemétláda az ő fennhatósága alá tartoztak, Dadogósnak, Hülyének és Laposhalnak Káplár volt a főnöke. De persze Tarfejű emberei mind szerettek volna átmenni Káplárhoz, és tulajdonképpen mindannyian Káplárnak engedelmeskedtek, ő meg összeköttetésben állt az apacstelepnek mind az öt csapatával, és titokban informálta a górékat az áruról. Maguk a górék sohasem dolgoztak a bányában, és ritkán fordultak meg a terepen, csak olyankor, ha különlegesen értékes árura bukkant valaki. A góré általában a halacskákat küldte földerítésre, aztán, ha ellenőrizte az értesüléseket, a hajrások csoportjának vezetőjével együtt kidolgozta az akció tervét, és elküldte embereit a bányába. Ő maga meg ki sem mozdult, csak összevásárolta a csapat által kibányászott árut, továbbadta, és a különbséget zsebre tette, így tehát nemcsak egy tolvajcsapat feje volt, hanem ráadásul még ócskavas-kereskedő is.
A telepen minden góré maga intézte a dolgait, egyedül. Ha valamelyikük értékes árura bukkant, nem közölte a többiekkel. A bánya olyan óriási volt, s annyi az áru, hogy szükségtelen lett volna kijelölni, kinek hol a területe. Ezért aztán, bár rejtett versengés folyt közöttük, a csapatok sohasem szálltak vitába egymással egyik vagy másik terület jogáért. Bármelyik csapat bármelyik tagja ott szerzett árut, ahol akart. Sőt a környező városokból is jöttek emberek - munkanélküliek, csavargók vagy börtönből szabadultak - vasat gyűjteni, és nem szólt rájuk senki. Ez a nagylelkűség kétségtelenül azzal magyarázható, hogy a bányában rengeteg áru hevert a föld alatt. Az eltemetett tárgyakra csak egyetlenegy parancsolat volt érvényben a telepen: a tulajdonjog elismerésének íratlan törvénye. Találtak valahol valami árut. Aki azt ott, ahol el volt temetve, annyira kiásta, hogy már látszott, hallgatólagosan birtoklási jogot szerzett rá. Amíg ócskavasban nem volt hiány, szinte sohasem fordult elő, hogy valaki szemet vetett volna rá. De ez csak birtoklási jog volt, nem tulajdonjog. Már most, ha a fölfedező késlekedett, ha a földből kilátszó árut sorsára hagyta, és valaki más rátette a kezét, azután hiába verte a fejét a falba. De ha az árut a föld alól kiásták, és arról a helyről csak egy méterrel is odébbvitték, akkor a birtoklási jog végleges tulajdonjoggá változott. Ezért szokta mondani Félszemű munkába menet a hajrásoknak:
- Halljátok-e, köpjetek rá, hogy meg legyen jelölve! Kiszedtétek az árut, lódítsátok odébb legalább egy méterrel, egy fél méter is elég, csak odébb legyen, az a fontos. Akkor nem nyúlnak hozzá. Világos?
Ezt a parancsolatot megmagyarázhatatlanul szigorúan betartották a telepen. Ha például a földerítő árura bukkant, s aztán elfelejtette közölni a góréval, vagy ha még csak éppen elkezdte az ásást, de futnia kellett, mert rendőr támadt rá, és ő kénytelen volt ott hagyni az egészet, akkor bármelyik másik csapat nyugodtan elsajátíthatta az árut, és egyetlen fejesnek vagy górénak, még a legsóvárabbnak sem volt joga, hogy tiltakozzék. De arra nem akadt példa, hogy a kiásott és a földből kiemelt áru eltűnt volna, még akkor sem, ha olyan helyen volt, hogy minden apacs látta, aki csak elment mellette. Előfordult néha, hogy valami apróbb holmi elveszett, de a nagy darab áruval ilyesmi elő nem fordult soha. Az a dolog nyitja, hogy sokkal több munkát kellett fordítani az áru kibányászására, mint a földerítésre, s a különbség óriási volt. Ezért ha egyszer az olyan haszonleső népség, mint a telep lakói, ott hagyta a már kiásott és szállításra kész árut, annak jó oka volt: elképzelni sem lehet egyebet, mint hogy rendkívüli körülmények miatt hagyták ott. És arra sem volt példa, hogy a teleplakók lemondtak volna valamiről, ha egyszer megjött rá az étvágyuk, még kevésbé, ha már hozzá is fogtak az evéshez. Egyedül a rendőrtámadás miatt hagyták abba a zabálást. A helyéről elmozdított áru tehát csak azt jelentette, hogy valami váratlan körülmény miatt abbamaradt a munka, de majd folytatják, amint lehet. Egy "vándorapacs", aki mit sem tudott erről a dologról, egyszer hozzányúlt az ilyen "jelzett" áruhoz: a hajrások észrevették, és összevissza verték a vakmerőt. Igaz, hogy a telep lakói jórészt volt sittesek vagy csavargók voltak, mégsem fordult elő soha azelőtt, hogy valakit itt megöltek vagy megvertek volna, de ezt az Amagaszakiból véletlenül idetévedt munkanélkülit úgy összeverték, hogy agyrázkódást kapott, s már akadozott a lélegzete. Amikor a tulajdonhoz való joguk védelméről volt szó, az apacsok nem törődtek vele, hogy a munkanélküli mit sem tudott íratlan törvényükről, magyarázkodni sem volt alkalma, nem törődtek azzal sem, hogy már ugyancsak benne van a korban, majdnem agyonverték a szerencsétlent.
A tulajdonjog védelmét szolgáló parancsolaton kívül a csa-patgórék nem találtak ki semmiféle szabályt az áru védelmére. Nem jelöltek ki határvonalakat, senki sem formált jogot a terület valamely részére, s egymás között sem egyeztek meg a górék semmiben. Ki-ki a maga kockázatára vesztegette meg a csőszöket és a napszámosokat is. Hogyan csinálta - azt is csak ő tudta egyedül. Kim elmesélte Fukuszukénak, hogy egyenként meghívta a csőszöket Kjóbasiba a kocsmába, és ott puhítgatta őket, de hogy valóban így volt-e, azt Kimen kívül nem tudta senki sem. Hasonlóképpen csinálhatták a többi csapatgórék is. Csak gyanítani lehetett, hogy mindegyik gazda lefizette a csőszöket is, a napszámosokat is, de pontosan senki sem tudta, vajon mennyi patron - pálinkás üveg és bankjegy - kellett hozzá, hogy Káplárt és az embereit megtörjék. Az pedig természetes, hogy az információkat, amiket a csőszök adtak, titokban tartották.
Amíg Fukuszuke még csak kóstolgatta a földerítés művészetét, Kim néha titokzatosan odasúgta neki a bányatelep egyik vagy másik pontjára mutatva:
- Ott valami bűzlik. Vagy:
- Azt hallottam, hogy arra tűrhető áru akad.
Fukuszuke elment, ahová mondták, és a legváratlanabb helyen a legváratlanabb árufélékre bukkant. Amikor beszámolt róla Kimnek, elismeréssel tette hozzá:
- Pontosan eltaláltad. Hogy a fenébe!
- Az a fontos, hogy mind a két fél tisztességes legyen - válaszolt Kim ártatlan képpel.
Egy bizonyos idő óta azonban furcsa dolgok történtek. Fukuszuke elment oda, ahová Kim küldte, és hiába ásott. Figyelmesen körülnézett, és észrevette, hogy előtte is kapart ott valaki, ott maradtak az árulkodó nyomok.
- A fene egye meg! Túl sok már az ember az apacstelepen - mondta Kim, amikor Fukuszuke jelentette, mi a helyzet.
Amikor aztán Fukuszuke arról számolt be, hogy a megjelölt helyen se régi, se friss ásónyom, se egy fia áru nincsen, Kim felcsattant:
- Nem, olyan nincs! Inkább az lehet, hogy azok a pimasz dögök a másik csapatból kikapartak onnét valami jófajta árut, és hogy meg ne szimatolja senki, még a nyomát is eltüntették. Mostanában gyakran csinálnak ilyen vicceket. Az ördögbe is, nehéz idők járnak...
Kim utasította az embereit, hogy gondosan álcázzák magukat munka közben, és tüntessenek el maguk mögött minden nyomot, ne lehessen tudni, hol dolgoztak. De Fukuszuke gyanakodott, hogy mindez Káplár műve. Gyanúja mindjobban megerősödött, amikor egyre-másra találkozott más csapatbeli halacskákkal, és éppen ott, ahol ő maga is ásott Kim utasítására. Méghozzá rendszeresen, akár találtak ott végül is árut, akár nem. Ahogyan közeledtek, ahogyan odamentek, az nyomban világossá tette, hogy nem véletlen a dolog. Amikor Fukuszukét meglátták, a másik csapatból való fickó csodálkozó képet vágott:
- No, barátom, szép időnk van ma...
És azzal vissza is fordult. Egyszer Fukuszuke elhatározta, hogy próbára teszi a fickót, aki aznap a szép időt dicsérni jön, és elrejtőzött a közelben a burjánban. Fél óra sem telt bele, a legény ismét megjelent, és lázasan nekiveselkedett az ásásnak, éppen azon a helyen, amelyet Fukuszuke is kiszemelt magának. Ahogy nézte a fickót, Fukuszuke szemrehányóan gondolt Kimre: "Nagy hólyag az! Nem ám ott a gáz, hogy túl sok az apacs a telepen. Itt ugyan semmit ki nem ástak azok a pimasz dögök a másik csapatból. Hanem a komisz Káplár a góréknak, mind az ötnek, egyazon helyeket dobta be. És mindegyik azt képzeli, hogy egyedül ő tud róla. Hát hogyne, mikor annyi patront pazarolt Káplárra! Káplárnak meg volt pofája, hogy mind az ötből kihúzza a lóvét! A rohadt disznó!" Mindezt megerősíteni csak maga Káplár tudta volna. Fukuszuke hamarosan újabb tényekre bukkant, amelyek viszont azt bizonyították, hogy Káplárt - akiről Kim hitte azt, hogy sikerült megvásárolnia néhány üveg pálinkával - ugyancsak bepalizták. Ez érdekes fölfedezés volt. Arról volt szó, hogy Dadogós, Laposhal és Hülye, akik Káplár beosztottjai voltak, úgy tettek, mintha megelégednének azzal, amit Káplár juttat nekik, de külön is kereskedtek az értesüléseikkel.
Laposhal múltjáról éppoly keveset lehetett tudni, mint a többi csősz előéletéről. A fickónak egymástól távol álló szemei voltak, lapított orra, és olyan széles és lapos arca, akár a Horonbaj-lapály. Egy alkalommal a burján közt Fukuszukéra bukkant.
- Á, halacska, ássál, csak ássál, még a végén találsz valamit! - mondta gúnyolódva.
- Nem vagyok halacska. Te háromszázjenes! - tiltakozott Fukuszuke.
Laposhal vidáman felnevetett, odament hozzá, kitépte az ásót a kezéből, elhajította, és odanyújtva neki sáros, rozsdafoltos tenyerét, felordított:
- Mi van, nem akarsz jattolni velem?
Laposhal szerint Káplár, aki ugyanannyi zsoldot kapott, mint a beosztottjai, és a főnökség sem bánt vele jobban, mint a többiekkel, az utóbbi időben nagyon elbízta magát. Lábát szétvetve ül le az asztal mellé, és követeli, hogy hozzanak teát. Már nem is jár szolgálatba, naphosszat sütteti a hasát a nappal, és mindenféle magazinokat lapozgat, amiket a borbélynál szerzett, aludni meg két gyékényen alszik, pedig mindenkinek csak egy jár, körberakja magát teáskannákkal meg bögrékkel, oda se férsz hozzá. Bepörög az ember, ha látja.
- De ravasz ám a fickó - mondta Laposhal. - Amikor már elegünk volna belőle, egyiknek cigit dob, a másiknak mozipénzt ad. Akkor aztán nyugton maradunk. Csak úgy lehetséges, ha az apacstelepről pereg a markába a dohány. Dadogós meg Hülye is úgy gondolja. Az utóbbi időben, ahogy az őrjáratból visszaérünk az állomáshelyünkre, Káplár azonnal vallatóra fog bennünket: merre jártunk, és hol, milyen áruba botlottunk. Este meg el-eltűnik valahová. Mikor visszajön, előkerül a cigaretta, szórja az aprópénzt mozira. Kigondoltuk, hogy ellenőrizzük az ürgét: beadtuk neki, hogy árut láttunk, pedig nyoma se volt arra árunak. És mit gondolsz? Látjuk ám másnap, hogy apacsok lézengenék ott ásóval. Jó kis muri volt, bizony! Akkor aztán feltettük magunkban, hogy nap mint nap belógatjuk Káplárt. Még dohányt is kaptunk érte. Fizetett, mert megmondtuk neki, hogy különben befürdetjük a Pénzügyi Igazgatóságon. Káplár meg leszakította a magáét a csapatgóréktól. Hát nem különb volna, ha közvetítők nélkül paroláznánk veletek? Megmondjuk, hol lehet valódi árut találni. Ti meg magatok kibányásszátok, eladjátok akármelyik felvásárlónak, olyan árban, amit ti szabtok meg. Hiszen ott nálatok a telepen nem sötét alakok, nem gengszterek laknak, hanem igazi munkásemberek, ti ugyan senkinek sem vagytok lekötelezve! Akkor meg köphetsz a góréra... Ha az áruért fölmarjátok a dohányt, juttattok belőle nekünk is, merthogy nyomra vezettünk. No persze, amit magatok találtatok, az után nem követeljük a részünket. Megjárja, ugye? Nem kell, hogy most mindjárt választ adj. Jobb, ha elszól rá egyet, szóval töprengj rajta.
Laposhal halkan vihogott, és eltűnt a burjánban.
Akkortájt még egy érdekes eset történt. Fukuszuke és Félszemű ott álltak Kim háza előtt, és valamiről beszélgettek, amikor odament hozzájuk egy öregasszony. Úgy látszott, hogy éppen a bányából jön, mert a zsákja tele volt hulladékkal. Azt mondta, hogy Kimnek akarja eladni a zsákmányt. Félszemű gyanútlanul belenyúlt a zsákba, kihúzott néhány vasdarabot, kőkemény körmével az egyikről lekaparta a rozsdát, és közelről megszemlélte.
- Hát, öreganyó, ez amolyan hulladék. Bagót kapsz érte. Ha "szürkét" vagy "színeset" találnál, az más...
Az öregasszony bement a házba, és hamarosan üres zsákkal jött vissza.
- No, öreganyó, jó árat fizettek? - kiáltott utána Félszemű.
- Kim jó ember. Tiszteli a koromat. Azt mondja nekem: "Általában hét ötvenért veszem át kilóját, de neked, mert benne vagy már a korban, tíz jenjével fizetem". Föltette a mérlegre, tizenkét kilót nyomott.
- Olyan sokat adni azért a szemét ócskavasért! Ilyet mi még nem is láttunk. Hol a csudában szedted össze?
Az öregasszony még el sem mesélte Félszeműnek, hogy hol gyűjtötte a vashulladékot, amikor Kim lépett ki a kapun, és ahogy meglátta az öregasszonyt, kicsit bizonytalanul kiáltott utána:
- Anyóka!
A hangja óvatossá tette az öregasszonyt. De Kim hamar összeszedte magát, és a combját csapkodva, higgadt, vidám hangon folytatta:
- Ne röstelkedj, anyóka. Ha még találsz, csak hozd el. Biztos vagyok benne, hogy találsz még. Ilyen áru mindenfelé hever a földön. Merre szedted?
Kim hibát követett el. Igaz, hogy megpróbált természetes hangon beszélni, de az öregasszony mégis gyanút fogott: valami itt nincsen rendjén, és ezután fölváltva hol Félszeműre, hol Kimre pislogott. Félszemű elfordult, mintha egyáltalán nem tartozna őrá, és tovább fújta cigarettájából a füstöt. Az öregasszony láthatóan elszontyolodott, összeszorította az ajkát, ijedten végigmérte Kimet, és egészen más helyet nevezett meg, mint amelyikről Félszeműnek beszélt.
Az öregasszony elment, Fukuszuke pedig Félszeműtől - aki egészen tűzbe jött - megtudta, hogy a hulladékvas, amit az öregasszony összegyűjtött, nem más, mint wolframacél, speciális ötvözet, amelyből forgácsolószerszámokat készítenek, jó pénzt fizetnek érte. Kim, az a vén róka, igazságtalanul mérte kilóban ezt az értékes árut. Első pillantásra látta, hogy ez wolframacél, és kihasználva az öregasszony tájékozatlanságát, az egészet áron alul vette meg. Akármelyik fölvásárló a fogát csikorgatná az irigységtől, ha meghallaná ezt a fantasztikus történetet. Amikor ezt a lelkes monológot befejezte, Félszemű fölajánlotta Fukuszukénak, hogy még aznap éjszaka menjenek el kettesben wolframacélért.
- Hallottad? Az öregasszony gyanút fogott, és Kimnek egészen más helyet mondott. Úgyhogy rajta kívül csak mi tudjuk ketten, hol az az acél. Kim pedig alighanem egyedül indul neki a hamis nyomon, és lógathatja az orrát. Mi összeszedjük az árut, Kim meg hoppon marad.
Félszemű nagyon elégedettnek látszott. Meghívta Fukuszukét a moziba. El akarta altatni az öregasszony éberségét: végigment a falun, mindenkihez be-benézett, fecsegett az ismerősökkel, az öregasszony háza előtt elhaladva felemelte a hangját, és hangosan mesélt valamit Fukuszukénak a filmről, amit meg akarnak nézni. Így próbálta "tudatni" az öregasszonnyal, hogy ők halálnyugodtan moziba mennek. Nagy dolog az utcai beszélgetés! Az apacsok sokszor éppen így szereztek tudomást valami értékes áruról, a fecsegő meg még föl sem ocsúdott, máris megelőzték. Félszemű ügyesen használta ki ezt az alkalmat.
De kiderült, hogy ezúttal magát Félszeműt is rászedték. A moziból - mint akit puskából lőttek ki - egyenesen a bányába röpültek Fukuszukéval. Már sötétedett, de Félszeműnél volt zseblámpa. Nem mentek be a telepre, hanem nagy kerülővel közelítették meg a bányát, és akár a róka, hangtalanul surrantak a burján közt a gyár romjai felé. De amikor zihálva végre célhoz értek, látták, hogy az apacsok tucatjával bolyonganak ott az omladék között. Némán kúsztak végig a betonlapon, lámpával a kezükben. Félszemű széles körben hol egyik, hol másik apacsra világított rá a sötétségben, végül a fénykarika egy görnyedező kopasz fejű emberen állt meg, aki egy rakás téglatörmelékben kotorászott. Kim volt az, személyesen.
"Vesztettünk" - suttogta Félszemű, és komoran sóhajtozva, szitkozódva, káromkodva visszafordult.
Amikor visszaértek a telepre, találkoztak az öregasszonnyal, a cukorkaüzlet előtt álldogált a szomszéd gyerekekkel, és egy darab fahéjfaágat rágcsált. Amikor Félszeműt és Fukuszukét meglátta, boldogan elmosolyodott.
- Jó estét!
- Az ördögnek van jó estéje. Te, vénség, minek fecsegtél mindenkinek a wolframacélról? Még Kim is odaloholt. Neki is elmondtad, vén szipirtyó! - támadt rá az öregasszonyra Félszemű.
Ő meg hosszú fogaival - előreálltak, akár a nyúlé - ügyesen tépkedte az ágdarabkáról a fahéjat.
- Megmondtam bizony. Kim nagyon tisztelettudóan beszélt velem. Elhatároztam hát, hogy meghálálom. Ti tudtátok meg legelébb. De aztán úgy gondoltam, hadd tudják meg, hogy az öregek sem hiába pusztítják a kenyeret. Hiszen hajót teszek az emberekkel, jóval fizetik vissza. Fukarkodni meg nem szép dolog. Mindenkivel jó barátságban kell élni - válaszolta az öregasszony, és ártatlanul, jólelkűen fölnevetett...

Negyedik fejezet
MINDENKI ÖNMAGÁÉRT

Az angol, a bölcs, hogy megkönnyítse a
dolgát, kitalálta a gépeket.
OROSZ DAL


1

Eleinte úgy látszott, hogy a telepen tökéletes a munkamegosztás rendje. Mindenki a maga sajátos képességeiből élt. A hajrások a vállukkal, a drótosok a szemükkel, a földerítők a szimatukkal, a szállítók a kezükkel, a búvárok a tüdejükkel keresték a kenyerüket. S a munka kinek-kinek különösen azt a testrészét terhelte meg, amelyikkel dolgozott. A hajrásoknak éjszakánként négy-öt mázsás hatalmas vasakat kellett futva cipelniük; a földerítőknek egymillió-kétszázezer négyzetméternyi pusztaságot kellett bejárniuk az áruért, egyetlen ásóval a kezükben; a búvároknak a csatorna metángázzal telített, kénsav sűrűségű vizébe kellett lemerülniük... A munkakörülmények a telepen nagyon nehezek voltak. De munkanélküliség itt nem volt. Mindenkinek, aki csak a telepre vetődött, adtak munkát, még a legsemmirekellőbb is talált hasznos foglalatosságot. Egyszer, felderítésre menet, Fukuszuke találkozott egy emberrel. Közönséges esztergályos volt, a sitten nem fordult meg. A hajtószíj elkapta, és a gép levágta fél kezét. Aztán a villamos alá esett, és elvesztette a fél lábát. Házimunkát vállalt, hadirokkantnak tettetve magát, katonanótákat énekelt az utcasarkon, így tengődött, de egy napon elkeseredésében elbujdosott otthonról, elhagyta a feleségét és a gyermekeit. Kóborolt, a szabad ég alatt éjszakázott, szemétládákban turkált. Egyszer véletlenül elbotorkált az apacsok telepéig, és ott ragadt. Az egyik góré lapátot nyomott a fél kezébe, és elküldte, hogy ásson fél lábbal. Néhány nap múlva mindenki számára bebizonyosodott, hogy ez a nyomorék, aki másutt semmire sem volt jó, a telepen nagyon hasznos, sőt nélkülözhetetlen. Minden tehetsége a fél kezében, fél lábában összpontosult. Például a folyóparton a sárból kapart ki egy jókora vasat, volt vagy hat mázsa, ott, ahol semmi nem mutatta, hogy található valami: rendszerint itt dobták le a vashulladékot, mielőtt a uszályra felrakták volna. Igaz, girbe-gurba rozsdarakás volt az egész, úgy elvesztette eredeti formáját, hogy lehetetlen volt megállapítani, mire használták azelőtt. Mindenesetre vas volt, és értékesíteni lehetett. A nyomorék fölvette a részét, bement a sárkunyhóba, ahol lakott, és amíg a pénz tartott, csak heverészett. Akkor újra megjelent a górénál, kért egy ásót, és eltűnt a burjánban. Ezúttal nagyon értékes rézcsonkokat talált, és megint egy mindenki által réges-régen elfelejtett helyen. Fölajánlotta a hajrásoknak a rezet, hogy ássák ki és szállítsák el, aztán visszament a telepre megkapta a górétól a részét, és megint a nappal süttette a hasát, vagy az út szélén vizeit, élt, ahogyan a kedve tartotta, amíg csak el nem költötte mindet. Amikor Fukuszuke összeakadt vele, a nyomorékot már mindenki zseniális felderítőnek ismerte a telepen, ő pedig gyanakvó tekintettel, csöndben élvezte dicsőségét. Ha meglátták, hogy fél lábon ugrál a pusztaság irányába, az ásót mankó gyanánt a hóna alá szorítva, az emberek csöndben a nyomába szegődtek, de a nyomorék, mint a régi, edzett horgászok, senkinek sem árulta el, amit tudott. Fukuszuke, mert ő is szerette volna kiszedni a nyomorék titkát, távolról puhatolózott.:
- Hogy szereted jobban a szusi-t, főve vagy párolva? - kérdezte. A másik azonnal megértette, hogy mit akar:
- Megkóstolom a földet - mondta. - Ha réz van ott elásva, akkor rézíze van, ha ólom, akkor ólomíze. Kémiai reakció, ennyi az egész.
- Hogy az ördögbe különbözteted meg a réz ízét az ólométól?
- Meg kell tanulni.
- ... ?
- Ahol rezet találtam, megkóstoltam a földet, ahol vasat, ott is. Megjegyeztem az ízét, és azontúl már csak meg kellett kóstolnom a földet, máris tudtam, milyen fém rejlik a föld alatt.
Fukuszuke elgondolkodott, úgy vélte, hogy a bolondját járatják vele.
- Akkor hát, komám, azt mondd meg nekem... - szólalt meg kajánul, és előre kuncogott magában, hogy ezen aztán biztosan fönnakad a másik.
- Mit?
- Hogy ha a földben egy vaslemez van beásva, amelyet rézdróttal tekercseltek körül, azt a rézdrótot meg ólommal vonták be, akkor milyen íze van a földnek?
A másik elgondolkozott, fölemelte a fejét, és komoly képpel válaszolt:
- Akkor bizony vas -, réz- és ólomíze van egyszerre. Mind a három ízzel át van itatva a föld. Olyan, tudod, mint ha kevertet iszol. Sok mindenről tud ám a föld beszélni!
"Behúzok egyet neki, akkor majd nem fecseg többet" - gondolta Fukuszuke, de a nyomorék már továbbsántikált az ásójával, és eltűnt a burjánban.
Ki tudja, micsoda sejthálózat révén működött agyában az a hatodik érzék, mindenesetre ő volt az egyetlen a telepen, aki mindig valóban rátalált az árura, pedig nem is beszélte tele a többiek fejét mindenféle ostobasággal a nőkről és a zabáról. Akár egy Geiger-számláló. A csapatgórék egymással versengve próbálták megszerezni maguknak, itatták pálinkával, tömték pénzzel, de a nyomorék kereken elutasított minden ajánlatot. Mióta az apacstelep híre még Kanszeibe, Csúgokuba, Kjúsúba is eljutott, és fogdáról fogdára, kukáról kukára terjedt a volt sittesek és guberálók között, szinte az egész országban Nagojától Hokurikuig, a telepen a túlnépesedés egyre nyilvánvalóbb jelei mutatkoztak, árut meg egyre nehezebb volt találni, nos, azóta csak ez az egy ember volt, aki továbbra is megtalált mindent ott, amire szüksége volt: amikor elfogyott a pénze, maximális eredménnyel és minimális energiával dolgozott, egyébként pedig a napot lopta kunyhójában, és senki más nem parancsolt neki, csak a saját gyomra. Akárhogy is irigykedtek rá, hiába mondogatták, hogy csak itt érnek valamit a képességei, ha elhagyja a telepet, egy nap alatt fölfordul az éhségtől, minden visszapattant róla, akár a sziklafalról.
De ez a félkezű-féllábú nyomorék félig-meddig mégiscsak önálló ember volt, nem nagyon volt szüksége külső segítségre. A telepen érvényes munkamegosztás tökéletessége legjobban a vízhordó esetén látszott, az öregén, akit Kim fia hozott.
Minden este, amikor megélénkült a telep, és az emberek az éjszakai munkára készülődtek, az öreg teleöntötte kétliteres üvegeit vízzel - három ilyen üvege volt, alighanem valahol az úton szedte fel őket. Egymáshoz erősítette az üvegek száját, a madzag másik végét botszerű kézcsonkjához kötözte, aztán a hátára vette, és elindult a bányába. Vaksötétségben vándorolt a pusztaságon egyik csapattól a másikig. Bele-belehuppant a gödrökbe, fölbukott a téglakupacokban, el-eltévedt a burjánrengetegben, és nehezen jutott el a soron következő csapathoz. Megitatta őket, de a sötétben sokszor meg se tudta állapítani, ki és mennyit ivott. Munka közben az apacsok sokszor megvadultak - ilyenkor istenkísértés a közelükbe menni -, és elég volt, ha a vízhordó felvillantotta a lámpáját, hogy tudja, kitől követelje a pénzt a vízért, máris olyan káromkodás-eső zúdult rá, hogy kénytelen volt zavarodottan visszavonulni. Gyakran előfordult, hogy amikor a fáradtságtól tántorogva járta a pusztaságot, egyszer csak kiáltások hallatszottak, rendőrsípok szóltak. A lábdobogástól űzve az öreg összevissza ténfergett, és torkaszakadtából ordítozta, hogy "Zsaruk! Kopók! Meneküljetek, fussatok!"
Értelmetlenül összevissza körözött a pusztaságban, megint csak belepottyant a gödrökbe, felbotlott a téglarakásokban, és orra bukott, belegabalyodott a szívós burjánszárakba. Az üvegei összetörtek, ő pedig verejtékezve, üvegszilánkok vágta sebekkel fölállt és továbbfutott. Ráadásul a rendőrök is minduntalan elkapták, úgy ordítozott. A sötétben nem ismerték meg és összeverték. Akkor az öreg hangosan bömbölt, mint egy gyerek. A menekülő apacsok, hallva az ordítást és az összetört üvegek csörömpölését, megsajnálták a szerencsétlent:
- Az öregnek mindenkinél jobban kijut.
Kezdetben a rendőrök lefogták a furcsa rokkant embert, bevonszolták az őrszobára, kihallgatták, de olyan gyakran horogra akadt, hogy megelégelték a huzavonát, és ha a soron következő razzia alkalmával meghallották az üvegek csörömpölését, nyomban sarkon fordultak, és az ellenkező irányba mentek. Sőt a nappali razziák alkalmával se törődtek az öreggel, pedig olyankor mindenkit összeszedtek, akit találtak. Az öreg azonban nem tudta, hogy tulajdonképpen miért viselkednek így vele, és amint megpillantotta a rendőröket, elsápadt a félelemtől, és ordítva rohant arrafelé, amerre a többiek futottak. Mikor a razziának vége volt, és csönd támadt, visszament a telepre, lerogyott, aludt egyet, este meg elindult új üvegeket keresni.
A víz, amit az öreg körbehordott, néha petróleumízű volt, néha meg pálinkaszagú, de akik a pusztaságon gürcöltek, mindig szomjasak voltak; azután meg az öreg ostobasága segítségére volt az apacsoknak, mert öntudatlanul is a vészharang szerepét töltötte be: figyelmeztette őket, még mielőtt a rendőrök rajtuk üthettek volna. Ezért aztán az apacsok fizettek neki, akár ittak vizet, akár nem.
Tiszteletben tartották az öreg önérzetét: "pénztárkönyvébe" további köröket és háromszögeket rajzoltak.
- Ide figyelj, papa, nincs nálam lóvé, megadom, ha lesz, rendben? - mondogatták neki. Az öreg nem értette ugyan, miért teszik ezt, de már attól is boldog volt, hogy egyenlőnek tartják önmagukkal.
- Nem bánom, legyen. Az üzlet már ilyen. Ha pénz nincs, hitelbe is adnak. Azért üzlet. Igyatok, amennyi belétek fér. Én ebből élek. Csak eddig öt jen volt egy bögrével, most már tíz.
- Nem sok az egy kicsit? Mi történt, öreg, hogy duplájára emelted az árát? - kérdezték meghökkenve az apacsok.
- Nagyobb a kereslet, magasabbak az árak - válaszolta az öreg kissé lenézően, és a fejét ingatta, amely olyan volt, akár egy fakalapács. Aztán odébbállt.
A munkamegosztás rendje általában a feladatok szigorú elhatárolását jelenti. Ez természetesen a telepen is érvényes volt. A drótosok naphosszat a rendőrőrszoba előtt ácsorogtak, cukrot szopogattak, figyelték a rendőrszakaszok mozgását, estére pedig, bevégezve feladatukat, visszatértek a telepre, beszámoltak a górénak, hogy mit láttak, aztán lerogytak aludni a viskójukban. A felderítők megmondták, hogy hol van az áru, a többivel nem törődtek, mert aztán már a hajrások következtek. Tódzsó Hirohitónál, a révésznél, akár árut szállított, akár embereket, egy átkelés ötven jenbe került; az ő feladata is véget ért a fuvar végeztével; ha az árut elkobozták, és az apacsok vitába keveredtek a rendőrséggel, az már nem tartozott őrá. "Aki bánja, tegyen róla!" Odakötötte bárkáját a parti oszlophoz, és közömbösen nézte a kibontakozó csetepatét. Szintúgy a búvár is. Amíg nem volt rá szükség, kunyhójában az egész napot átaludta. Amikor hozták a hírt, hogy elsüllyedt a bárka, szép kényelmesen föltápászkodott, kikullogott a partra, levetette a nadrágját és ment a vízbe. Amikor aztán kihúzta az elsüllyedt bárkát meg az árut, megkapta a górétól, ami neki jár, és azon nyomban indult piálni. Aztán őtőle akár tótágast állhatott az egész apacstelep. A különféle foglalkozásokat a csapatgórék egyetlen rendszerré fonták, mégpedig úgy, hogy maximális hasznuk legyen belőle. Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy ha az apacsok kiszemeltek valamilyen árut, azt többet a kezük közül ki nem engedték. Az áru szépen kibújt a földből, keresztülfurakodott a betonalapzaton, és felvergődött a föld felszínére, végül pedig eljutott a telepre. Idejekorán beszámították mindenkinek a képességeit, és a csapat tagjai megkapták a maguk részét: fele-fele arányban, vagy négy-hat arányban osztoztak a góréval, és ha külön meg nem egyeztek, egyenlően részesedtek a haszonból. A félkezű-féllábú zseniális nyomorék egy óriási földerítéséért éppen annyit kapott a górétól, akár a hajrások az éjszakai hatórás megfeszített munkáért. És ezt mindenki természetesnek tartotta, senki sem elégedetlenkedett.
Látva ezt, meg a szánalmasan rohangáló vízhordót, Fukuszuke meg volt hatva, hogy milyen tökéletes ez a munkamegosztás a telepen, de egyszer szóba elegyedett azzal az emberrel, akit a szakszervezeti tevékenységéért bocsátottak el a bányából.
- Mindenki a képességei szerint dolgozik, és a munkája szerint kapja a pénzt... hát van jobb ennél? Valóságos földi paradicsom! - húzta el a száját gunyorosan a volt bányász. Aztán elmagyarázta: azt állítják, hogy ki-ki amennyit dolgozik, annyi jár neki, de tulajdonképpen nem így van. Hisz ki az ördög tudná pontosan meghatározni, mi az, "ami jár" az embernek a munkájáért. Aki dolgozik, az azt állítja, hogy több jár neki, aki meg fizet, azt mondja: "Nem, barátocskám, kevesebb jár." Innen erednek a veszekedések meg verekedések. Azt meg, hogy kinek mennyi jár tulajdonképpen, nagyon nehéz pontosan megmondani. Ha itt mindenkinek egyenlően fizetnek a munkája szerint, ahogy te mondod, akkor ez tényleg a földi paradicsom! - jegyezte meg újra a bányász maró gúnnyal.
Fukuszukét megzavarta, hogy ellentmondást érzett abban, amit a másik mondott és ahogyan mondta.
- Földi paradicsomnak mondod ezt az életet, mégis elégedetlen vagy? - kérdezte.
A volt bányász elhallgatott, aztán mintha ellenőrizni akarta volna Fukuszukét, megkérdezte:
- Miből éltél, mielőtt idekeveredtél?
- ... az igazat mondjam?
- Azt.
- Csavargó voltam.
- És ha elfogy az áru itt a telepen, akkor hová mégy? Megint csavarogni?
- ... megmondjam?
- Aha.
- Sose törtem a fejemet rajta.
A másik győztes tekintettel húzta föl a szemöldökét, aztán újra összevonta, és lemondó pillantással keserűt sóhajtott:
- ... Ezen a telepen ugyan nem sokra viszed - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Ez a beszélgetés a füvön zajlott, a folyóparton. A volt bányász nadrágjának szára madzaggal össze volt kötözve a bokájánál, a jobb kezében csákány, a bal vállán tízkilós kalapács, a feje törülközővel körülkötve, a szemében pedig az a sóvár fény, amely mindig ott villogott az egyedül tevékenykedő apacsok tekintetében. Valóban a bányába tartott, de Tódzsó Hirohito éppen most indult el a túlsó partra, bárkáján egy másik magányos iparossal. Az átkelésre várakozván leállt fecsegni Fukuszukéval, aki rendszerint ott melegedett a napon a csatorna partján.
A fű fanyar illata a júliusi nap melengette föld szagával keveredett, a folyó felől a vadgalamb bugásához hasonló hang: az evezők csikorgása hallatszott; a nap belesütött a kanális sötét vizébe, és az evezők keltette hullámok késpenge gyanánt villogtak. Fukuszuke a füvön feküdt, és élvezte, hogyan simulnak ki az izmai a nap melegétől, amíg a túlsó part felé evező Tódzsó mozdulatait figyeli. Tódzsó napbarnított karja, válla, háta ritmikusan mozgott, testének minden energiáját átadta az evezőknek.
"Legyen nyitva az ablak" - gondolta magában Fukuszuke lustán, amint Tódzsónak a végtelen vasrúd-dzsungel látványa előtt himbálódzó alakját bámulta. "Nyissák ki az ablakot, amikor majd haldoklóm" - ismételte magában Fukuszuke.
- De jó volna! - suttogta önkéntelenül.
- Micsoda?
- Csak úgy mondtam.
- Nem mondtál semmit.
- Valami ostobaság jár a fejemben. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha a szobában kinyitnák az ablakot a halálom előtt.
- A halálod előtt?
- Igen, de ne törődj vele. Kinyitnák az ablakot, és látnám, hogy egy paraszt dolgozik a mezőn, a folyón meg csónakok úszkálnak. Az ilyesmitől olyan könnyű lesz az ember szíve. Ezért jutott eszembe, hogy jó volna, ha kinyitnák az ablakot...
- Micsoda zöldségeket beszélsz!
- Gyámoltalankodsz itt, mindenfélét összezagyválsz. Neked is be kéne húzni egyet, hogy észhez térj!
Fukuszuke hallgatott, a másik meg nagyon elégedett volt, hogy ilyen hatást tettek a szavai. Fölállt, meghúzta a spárgát, ami a nadrágját tartotta. Tódzsó bárkája már az innenső parthoz közeledett, a volt bányász fogta a lapátot meg a kalapácsot, a víz felé ügetett, odaérve a túlsó partra mutogatott, és valamit élénken magyarázott Tódzsónak; a bárka hamarosan ismét a bánya irányába haladt.

folytatás