Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

2

Minél tovább élt Fukuszuke a telepen, annál inkább meggyőződött róla, hogy a munkamegosztás rendje korántsem olyan tökéletes, mint kezdetben hitte. Mind az öt csapatban a górétól a halacskáig mindenkinek megszabott feladata volt, akármelyik csapatba kerültek az emberek, ugyanaz volt a dolguk. De ez egyáltalán nem jelentette, hogy a csapat tagjai föltétel nélkül engedelmeskednek a górénak. Laposhal, a csősz például azt ajánlotta Fukuszukénak, hogy dolgozzanak párban, de Kimnek ne szóljanak.
- Hiszen az apacstelepen nem sötét alakok, nem gengszterek laknak, hanem igazi munkásemberek, ti aztán nem törődtök vele, hogy mások mit gondolnak rólatok, senkinek sem vagytok lekötelezve. Akkor meg köphetsz a góréra - erősítgette.
Akkoriban Fukuszuke még csak az első lépéseket tette az apacsok között, csak tanulta még a mesterséget, nem ismerte igazán a telep rendjét és erkölcseit, ezért nemet mondott Laposhalnak. De idővel rájött, hogy az ilyesmi magától értetődő dolog, tökéletesen beleillik a telepen kialakult kapcsolatok rendjébe. Az apacsok nem tekintették igazából főnöküknek a górét, és ha torkig voltak vele, megcsalták: másik csapathoz szegődtek. Érzelgősségnek nyoma sem volt az emberi kapcsolatokban.
Kim hajrásai - Félszemű, Gon, Tama és Gumi - együtt laktak egy viskóban. Hajrások lévén, csak éjszaka dolgoztak, nappal jól leszopták magukat, és hortyogtak otthon, lustán elnyúltak, akár a partra vetődött bálnák. A viskó amolyan összetákolt alkotmány volt, tetejét lyukas bádoglemez fedte, és - hogy el ne vigye a tetőt a szél - itt is, ott is macskaköveket raktak rá nehezékül. Inkább mohával benőtt zsombékra vagy hangyabolyra emlékeztetett, mintsem házra. Az ajtó mindig sarkig nyitva állt, macskák, tyúkok és más háziállatok szabadon mászkáltak ki-be, ott kószáltak az alvók körül. De a hajrások, akik éjjelente halálra fáradtak, úgy aludtak, mint akit agyonvertek, meg se hallották a körülöttük lődörgő állatok neszét.
Mikor beesteledett, föltápászkodtak, és elmentek vacsorázni Kim házába. A tűzhelyen már ott álltak a belsőséggel teli tálak, és míg a csapat minden tagja jóllakott, megtárgyalták a füleseket, amiket a földerítők meg a drótosok szereztek napközben, és megbeszélték az aznapi tervet. Rendszerint Félszemű vitte a szót. A rút Gon hallgatagon sütötte a pacalt, Tárna, Gumi és Homok is el-elmondták a véleményüket. Kim pálinkát iszogatva, félrehúzódott. A tisztelt társaság a csupasz égő alatt első pillantásra az egyetértés és a harmónia példájának látszott.
De egy szép napon Fukuszuke észrevette, hogy Homok nincsen közöttük. Szerette volna megkérdezni, hová a fenébe tűnt el, de a többiek úgy belemerültek az evésbe, a fecsegésbe, hogy Fukuszuke nem talált alkalmas pillanatot a kérdezősködésre. A hiányzóról senki sem szólt egy szót sem. Fukuszuke csak később tudta meg, hogy Homok azalatt éppen egy másik góré házában tanácskozott. Azon az estén be se dugta a fejét Kimhez. Ókava csapatával ment hajrázni éjjel a bányába. Fukuszuke találkozott vele, amikor az áruval rakodtak. A folyópart: akár a halpiac. Mindenütt emberek tolongtak, zsibongtak, megpróbálták egymást túlkiabálni. Homok közönyösen nézte, hogyan cipeli Kim csapata kimerültén, rogyadozva a hatalmas, cetbordára emlékeztető vascsöveket.
- Hé, Homok, mit tatod itt a szádat! Nem vagy te idegen! Gyerünk, szállj be! - kiáltott neki Fukuszuke, aki majd összeroskadt a súly alatt.
Homok rápillantott:
- Ja, te vagy az. Nem áll a kezemhez. Különben is sietek. - Azzal eltűnt a folyóra telepedő kék hajnali ködben. Még egy utolsó pillantással végigmérte a csapatát, amely - akár a hangyák, ha túlságosan nagy ételmorzsába akaszkodnak bele - szinte megszakadt az acélcső súlya alatt.
Homok néhány napig nem mutatkozott Kimnél. Fukuszuke többször is találkozott vele azalatt a kocsmában, látta, amint ott iszik Ókava csapatával, és dicsekszik a képességeivel, de amikor a tekintetük találkozott, Homok olyan képet vágott, mintha nem ismerné.
Kimnél senki sem emlegette Homokot. Maga Kim pedig, ha megkérdezték, hogy Homok miért ment el, nyersen odavágta:
- Nem vagyunk összeházasodva. Nem az én hibám. Olyan kedve volt, hát elment.
Egy héttel később egy este Homok váratlanul felbukkant Kimnél. Szokás szerint mindannyian a tűzhely körül ültek, és sóváran szimatolták a sülő ételből áradó szagokat.
- ... stét - köszönt Homok, a házba lépve. Senki meg se nyikkant, de ő már vette le a cipőjét, ment be a szobába, és letelepedett a tűzhely mellé. - Hú, de kivagyok, sajog minden porcikám - mindössze ennyit mondott.
Kim nagyon megörült, ezt mindenki nyomban észrevette, mert a saját pálinkáscsészéjét nyújtotta oda Homoknak, pedig még alig ivott belőle. Kim is, Homok is úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. A többiek is úgy tettek, mintha más se érdekelné őket, csak a belsőségek a tálban. Senki sem kíváncsiskodott, hogy vajon minek pártolt át a másik góréhoz Homok, mégpedig akkor, mikor a saját csapatának is igen nagy szüksége van a munkáskézre.
Mire a pálinka is, az étel is eltűnt a gyomrukban, Homok összeszedte magát, és hosszas magyarázkodásba kezdett: ő bizony nem a pénzért ment el, mondta, hanem csak mert könnyek között könyörögtek neki, hogy csak az ő esze és ereje mentheti meg a csapatot a csődtől. Ő nem olyan ember, akit pénzért meg lehet vásárolni. Nem szeretné, ha azt hinnék, erősítgette, hogy pénzen vették meg. Elmondja, hogyan is történt. Ókava, a góré, azt ígérte: az áru értékén hét-három arányban osztozik vele. Másokkal általában felesben egyezik, de nem úgy Homokkal, mert hiszen ő elfoglalt ember, akit külön meghívott a másik csapatból. Neki a saját zsebéből még "getacipőre valót" is fizet. "De senkinek egy szót se" - kötötte a lelkére.
- Ebben meg is egyeztünk. Meló után a góré szépen sorba állított mindenkit, kinek-kinek kiosztotta, ami jár. Én meg megyek a klozettba, merthogy ott kell megkapjam a "getacipőre valót". Jön utánam a góré is, de csak a felét adta oda. "Mi az, csak a fél lábamra vegyek getacipőt?" - kérdeztem tőle. Ő meg nekiállt mentegetőzni, hogy pocsékul mennek a dolgok: "A lábas fenekét kaparjuk mi is, egyre rohadtabb a helyzet". - "Ide a lóvéval" - mondom én, ő meg: "Nem adom". Összeszólalkoztunk. Jön ám a klozettba a neje. Az is ordít. No, ebből elegem volt. "Rohadt csalók vagytok - mondom -, azt hittétek, bagóért megvehettek? Azt ugyan nézhetitek!" Jól helyben kellett volna hagyni őket, de nem volt alkalmas rá a hely. Behúztam a górénak egyet, és olajra léptem. Tetves tolvajok, csak a fél lábamra valót adtak! Kivel merték ezt megtenni? Velem! Zsugori népség. Ha a markukba kaparintanak valakit, még a seggéből is kitépkednék az utolsó szőrszálat, s az se volna elég! Ezt kellett volna a pofájukba köpni, de hát csak akkor jutott már eszembe, mikor kívül voltam az ajtón.
Homok befejezte, a szájába kapott egy húsdarabot, és már rágta is nagy igyekezettel. De ki állt volna jót érte, hogy a tiszta igazat mondja.
- "Fél pár geta, fél pár geta", zúgolódsz, de milyen getaci-pőről volt szó? Ha olyanról, mint amit a szumósok ([Szumo - japán nemzeti sport, termetes, kövér emberek birkózása.]) viselnek, az három másikkal fölér - próbálta Kim kisütni az igazat, de Homok olyan képet vágott, mintha a képességeit dicsérte volna Kim, és fölényesen vigyorgott.
Homok búcsú nélkül hagyta ott a csapatát, és úgy tért vissza, mintha mi sem történt volna. Még csak nem is haragudott rá senki. Kim is ugyanúgy beszélt vele, mint azelőtt. Bárki megtehette a telepen, amit ő megtett, senkit nem kötöttek szoros kötelékek sehová. Ha egy szép napon meggondolta magát valaki, elmehetett egy másik csapathoz, azután vissza is térhetett, ha úgy tartotta kedve.
Az egyik csapatnál az egyenlő elosztás-nak nevezett jövedelemelosztási módszer járta: a kibányászott árut a góré napi áron átvette a tagoktól, és leszámítva a maga hasznát, a teljes összeget szétosztotta, egyenlő arányban, a csapat tagjai között; a másik csapatnál meg az áru napi áron számított értékének a felét a góré kapta, a többin osztoztak a tagok egymás közt. Ezt a módszert egyenlő részesedés-nek nevezték. Akárhogyan is osztoztak, a góré a ráfordított munkához képest mindenképpen nagyobb haszonra tett szert, mint a többiek, de soha senki sem tette szóvá nyíltan, hogy nincs egyenlőség, senki sem tiltakozott az elosztás ilyetén rendje ellen. Hiszen a górénak volt háza, a tagoknak meg nem. Az árut is tartani kellett valahol, amíg el nem adják a fölvásárlóknak. A góré a hátsó udvarán tárolta, vagy a raktárban. Már önmagában az is előnyt jelentett neki, hogy a tulajdonában voltak a viskók, amelyeket az apacsok bérbe vettek. A többiek - jórészt volt sittesek és csavargók - nem akarták vállalni a házépítéssel járó fáradságot, sem a felvásárlókkal való alkudozást, és inkább némán beleegyeztek minden föltételbe. Egyes-egyedül azt engedhették meg maguknak, hogy egyik csapatból a másikba átmenjenek, ha ott csak egyetlen jennel is többet kaphatnak. De bármilyen volt is a jövedelemelosztás rendje, bármelyik csapatba tartozott is valaki, a jövedelem és a ráfordított munka aránya lényegében azonos volt mindenütt. Hiába ment át valaki másik csapatba, anyagi helyzete nem javult, legfeljebb akkor, ha csapatának sikerült súlyra viszonylag könnyű, de értékes fémre szert tennie. Így aztán a szökevények néhány nap múltán rendszerint visszatértek oda, ahonnét megszöktek.
- Ide hallgass, Fukuszuke, ha elégedetlen vagy valamivel, ne szégyenlősködjél, csak mondd meg. Ha nálam nem tetszik, átmehetsz másik góréhoz. Ha kedved támad visszajönni, visszajössz. Akármikor visszaveszlek. Szabad vagy, azt lépsz, amit akarsz.
Kim, akinek aránytalanul magas volt a jövedelme, látszólag nagylelkű volt, hiszen biztosan tudta, hogy Fukuszuke, mint a bumeráng, visszatér hozzá; úgy tett, mintha jót tenne Fukuszukéval, ha tudtára adja: oda megy, ahová akar.
Félszeműnek, Gonnak, Guminak megvolt a maga titkos vágya. Mind a hárman valóra is akarták váltani, és ki-ki Fukuszukét csábította, hogy dolgozzék párban vele, hárman háromféle módon járultak hozzá, hogy Fukuszuke jó leckét kapott, és bőséges tapasztalatokat szerzett. Először a koreai Gon próbálkozott. Megtermett ember volt, elképesztően ronda külsővel. Alighanem szegyeiké, azért volt olyan hallgatag. Munka közben, mint valami bulldózer, hihetetlen sebességgel verte szét a betonlapokat, fűrészelte az acélcsöveket, ám a telepen csöndesebb volt, mint az árny, napokig ki sem nyitotta száját. Munkaszerető volt, és aprólékos, ha nekilátott, mindenkinél szorgalmasabban dolgozott.
Amikor az éjszakai munka után visszatértek a telepre, nyomban ledőltek és aludtak, mint a bunda. Csak Gon maradt fönn, készítette a mártást a másnap esti közös étkezéshez. A mártáshoz szezámolaj, fokhagyma, feketebors és egyéb ízesítők kellettek. Gon házról házra járt, fűszerekért kuncsorgott, és a kellő arányban összekeverte. Este meg, amikor Kimnél összegyűlt az egész zajos kompánia, Gon elfoglalta a tűzhelynél az őt megillető helyet, sütötte a pacalt, mártással ízesítette, és némán szétosztotta kinek-kinek a tálkájába.
Ahogyan Gon a pacalt mártással elkészítette, abból pontosan lehetett tudni, milyen érzékeny ember, de olyan hallgatag és zárkózott volt, hogy Fukuszukénak sokáig csak elképesztő rútsága tűnt föl, fogalma sem volt róla, mi rejlik benne. Többek között azért volt hallgatag, mert nem tudott jól japánul. A góré is koreai volt, néha mégis olyan csavaros mondatokat kanyarintott oszakai tájszólásban, hogy csak ámultak. De Gonnak sehogyan sem ment. Fukuszuke egyszer találkozott vele, az úton ténfergett, és mintha magolt volna valamit. Egyszer csak észrevett valamit az út szélén, tőle szokatlan fürgeséggel odaugrott, a szeméhez emelte a tárgyat, és koreaiul mormogott valamit. Fukuszuke nem értette, mint mond, de hangsúlyából nyilvánvaló volt az elégedetlenség és kiábrándulás. Gon hanyagul odébblökte, amit fölvett, és alighanem egy és ugyanazon japán mondatot ismételgetve, továbbment. Fukuszuke kíváncsi volt, hogy mit dörmög magában, közelebb ment hozzá.
- Kondoltam, tíszjenes, de csak kupak szöröszivegről.
Nyilván sörösüveget akart mondani. Fukuszuke egyszerre nagyon megkedvelte ezt az óriási gyereket, aki ment, ment az úton, a fejét ingatta, és elégedetlenül ismételgette a mondatot, amit meg akart tanulni.
Ez a nagy gyerek - mi ütött belé? - egy nap megkereste Fukuszukét, amint éppen szundított napközben Kim házában az emeleten, és felajánlotta neki, hogy dolgozzanak párban. Megfelelő árut talált, mondta, amit csak kettesben érdemes elhozni. Ne szóljon senkinek, Kimnek se. Különben megdolgoztat, görnyedezhetnek neki, szakad róluk a verejték, a fizetségtől meg csak felkopik az álluk. Fűrész kell hozzá, mondta Gon, semmi más. Az alma ott lóg a fán, csak a kezüket kell kinyújtani érte. Mindezt tört japán nyelven mondta el Gon, Fukuszuke fejénél ülve.
- Én fűrézelek, de özzezeded. Pénz phele-phele. Nem akarod, megyek egyedil.
Nyilván mindent előkészített már. Spárgával kötötte össze a nadrágját a bokája fölött. Rozsdafoltos inge alól fűrész nyele kandikált elő. Fukuszuke kelletlenül föltápászkodott és öltözködni kezdett.
Amikor odaértek, mindjárt tudta, hogy kár volt: Gon a gyárépület vázának acélgerendáit célozta meg. Ez volt a legkietlenebb környék az egész egymillió-kétszázezer négyzetméteres pusztaságon. Körös-körül a hatalmas fegyvergyár rozsdától vöröslő acélgerenda-erdeje meredezett a földből. A szél, nekiütközve a vasgerendáknak, erejét vesztette, és mire a műhelyek végére ért, végleg elcsitult, szagokat sem hordott már magával. A betonalapokon nyugvó több tízezer tonna fém egyetlen súllyal nyomta a földet. Csak oxigénvágóval, daruval és bulldózerral lehetett volna boldogulni a gyárépület maradványaival. Nem, ebből a vasból sohasem lesz étel az apacsok gyomrában! Soha senkinek sem fordult meg a fejében, hogy ott murizzon, az apacsokat elriasztotta az óriási erőfeszítés, amelyet ez a munka követelt volna. Igen, első pillantásra valóban úgy látszott, hogy - akár az almák - a gerendák lepotyognak, elég, ha az ember fölemeli a kezét, és teljes erejéből megrázza a fát. De csak úgy látszott, a gerendák meg se mozdultak. Egyszer Kim, amikor Fukuszukéval végigsétált a pusztaságon, a rozsdavörös vaserdő felé mutatott:
- Az ott savanyú. Savanyú a szőlő, ahogy mondják, hiába nyújtogatod érte a kezedet. Ez az egyetlen hely, ahonnét nem tudjuk az árut megkaparintani. Pedig kár. - Azzal sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba.
Fukuszuke - hiába aludta ki magát napközben - hirtelen ólmos fáradtságot érzett, nyomasztotta a halálos csönd, amelyet ez a végtelen vöröslő szőlő - az óriási vaserdő - árasztott magából.
- Itt akarsz murizni, komám? Rohadok az egész. Csak kínlódsz, sárga lesz a gatyád, aztán semmi értelme!
De Gon nem hallgatott rá.
Ment egyenesen. Ahogy odaértek a vaserdőhöz, fölfelé bámult, a gerendák magasságát méregette. Derekára kötötte a fűrészt, a tenyerébe pökött, és némán megmarkolta az acélvázat. Lassan mászott fölfelé a csavarok és anyák alkotta kiszögelléseken, akár egy bogár. Kímélte az erejét, így ért föl végül a váz tetejére. Zsibbadt kezét-lábát megrázta, és nyomban munkához látott. Pontos volt minden mozdulata, magabiztosan mozgott, megkerült vagy legyőzött minden akadályt. Kúszott egyik keresztgerendáról a másikra, figyelmesen vizsgálgatta az illesztékeket, és amint meglelte a leggyöngébb pontot, ahol a gerendák összeértek, nem habozott egy percet sem, nyomban minden erejét arra irányította. Fukuszuke remegve mászott fölfelé a vasvázon, magával cipelte a szappanos vízzel teli üveget. Rábízta magát Gonra. Mind a ketten nekiláttak a munkának ott a szédítő magasban, a keskeny keresztgerendának támaszkodva. Egyetlen rossz lépés: ha lezuhannak, mind a kettőjükből véres húscafat lesz, se csont, se bőr épen nem marad. Fukuszuke a perzselő napsugarakkal és a metsző széllel dacolva izzadt és locsolta a szappanos vizet, igyekezett, hogy oda ömöljön, ahol Gon fűrésze a vasba mélyed. Ki tudja, hogy erőlködésük mennyit árt a vasrengetegnek? Minél sűrűbben pislogott körbe a vasvázakkal benőtt végtelen pusztaságon, Fukuszuke annál hiábavalóbbnak érzett minden erőfeszítést: mintha gyűszűvel akarnák kimerni a tengert.
Ráadásul a munka kellős közepén megjelentek a hekusok. Ketten voltak. Onnan a magasból, akár a babszemek. A babok a botjukat rázták, és verték a vasgerendákat. Fukuszuke mulatságosnak találta a látványt. Gon is elmosolyodott, de egy pillanatra sem hagyta abba a fűrészelést.
- Ne dihits öket - mondta.
A rendőrök, mikor látták, hogy azok ketten odafönn nemcsak hogy nem hagyják abba a munkát, hanem Gon még nagyobb iramban fűrészel, Fukuszuke még buzgóbban öntözi a szappanos vizet, kieresztették a hangjukat:
- Lejönni!
- Mi a fenét csináljunk? Mit mondjak nekik? - aggodalmaskodott Fukuszuke.
- Amit akarsz - válaszolta Gon.
Fukuszuke óvatosan átvetette a lábát a vasgerendán, és remegő hangon lekiáltott:
- Maguk másszanak föl!
Az egyik rendőr, mintha Fukuszuke szavai fölhergelték volna, lecsatolta az övét a revolvertáskával együtt, odadobta a társának, kibújt a zubbonyából, és a földre dobta, aztán odament a vasállványzathoz, mint aki föl akar mászni.
- Hé, ez komolyan vette. Mi a fenét csináljunk, hm?
Gon abbahagyta a fűrészelést, gondolkodott egy kicsit, aztán a szomszédos keresztgerendára mutatva, odaszólt Fukuszukénak:
- Próbázd ki, megtartjon?
Fukuszuke rálépett a gerendára, az halkan megcsikordult, és recsegve a mélybe hullt. Fukuszuke lába, támasztékát vesztve utána csúszott. Még egy másodperc, és lerepült volna a szörnyű magasból, de az utolsó pillanatban elkapta a szomszédos gerendát. Félelmében behunyta a szemét és fölordított:
- Ellenséged vagyok tán?
Reszketett, mint a nyárfalevél. Gon újra nekilátott a fűrészelésnek.
- A barátok között isz van ellenszeg, ellenszegek között isz barát, te barátok között legkilőmb vagy. Nem mondtam volna álljál gerendára, ha tényleg eletveszelyesz - válaszolta Gon magabiztosan. Fukuszuke csüggedten hallgatta, kiszáradt torokkal kapkodta a levegőt.
De céljukat elérték. A rendőrök meggyőződtek róla, hogy milyen veszélyes felmászni az állványzatra, lemondtak a támadásról, áttértek az állóháborúra. Egyikük eltűnt, és hamarosan teáskannával tért vissza, nyilván az őrszobán járt. Mind a ketten levetették a zubbonyukat, lecsatolták a szíjat a revolverrel együtt, és leültek az árnyékba teázni, fecsegni. Amikor megunták, ásítozva föltápászkodtak, ide-oda mászkáltak, fűszálakat tépkedtek, azt rágcsálták.
- ... halljátok-e! Ez hivatalos közeg feltartása, tudjátok, hé! Szabálysértés, törvényszegés, amit műveltek. Rablás, hé! És még nektek áll följebb! Nem sül le a pofátokról a bőr?! - hallatszott olykor odalentről, de Gon és Fukuszuke folytatták a munkát, fütyültek rájuk. Ledobálták az elfűrészelt gerendákat, vizeltek, rákényszerítve a hekusokat, hogy abbahagyják a fecsegést, és eszükbe jusson, miért vannak ott.
Majdnem három órája bírták már odafönn; a rendőröknek újra meg újra eszébe jutott, hogy teljesítik hivatali kötelességüket: káromkodva fenyegetőztek, köveket dobáltak felfelé, aztán úgy tettek, mintha végleg elmennének, és elrejtőztek a bozótban, de Gon és Fukuszuke keményen kitartottak, nem ültek föl semmiféle cselnek. A fiatalabbik rendőr szétvetette a lábát, mint aki a baseballban a labdát adja, és hadonászva dobálta fölfelé a köveket. Egyszer elbújt a burjánban, de nem sokáig bírta, valami dallamot kezdett fütyürészni, és máris elárulta magát. Azok odafönn tudták, hogy a hekusok nem másznak fel, kettőjükért a járőrt sem hívják ki, ezért aztán többé-kevésbé biztonságban érezték magukat. De alig bírták már az erőlködést ott a magasban és a kora délutáni perzselő napot, amely, mint a tűz, hevítette a vasat. Csörgött róluk a verejték, kiszáradt a torkuk, végül már vizelni sem tudtak, érdes deszkává száradt a nyelvük, hiába nyaldosták kicserepesedett ajkukat. Fukuszuke ledobta az üres üveget, nyomába repült a fűrész is. Ők meg csak kuporogtak ketten a serpenyőforró állványzaton.
- Akár a béka, mikor gyógyzsírt olvasztanak belőle a tükör előtt.
- Mi van, már kidöglöttél?
- Máár? Hiszen itt halok meg rögtön.
- Tartsz ki!
- Mondd csak, mi a fenét akartál te venni abból, amit itt megkeresel, ebben a pokolban?
- Csajt.
A megszokott téma. A két-két ember beszélgetése fönn és lenn két párhuzamos vonalként imbolygóit tova a fojtó hőségben és perzselő szélben, de félóra sem telt bele, a fönti el-satnyult, s a szavakból és metaforákból már csak a manierizmus bűze áradt. Gon szerény japán tudását összeszedve egy nőről mesélt Fukuszukénak:
- A lyukán át tízjenes érméket dugott föl, s azontúl, ha elkapták, a rézgarasok csörögtek a hasában. - Rövid hallgatás után folytatta: - Egy éjjel a vécére mentem, és véletlenül benyitottam Kim hálószobájába. Éppen benne volt a dologban a feleségével. Zavarában valami ilyesfélét mormogott: "Ezek az átkozott választófalak, úgy ugrálnak, mintha élnének". Hát azt tudod, hogy Félszeműnek olyan óriási messzehordó ágyúcsöve van, hogy a fürdőpadtól egészen a padlóig lóg? - Be nem állt a szája; mintha így akarta volna legyűrni a képtelen hőséget. Fukuszuke, napszúrástól tartva, levetette a nadrágját, és a fejére csavarta, de a felhevült vas a vékony gatyán át elviselhetetlenül égette. Mozdulatlanul gubbasztott, lehunyta a szemét, küszködött a tűző nappal és a forrósággal. Végül úgy érezte már, hogy csontja-húsa megolvadt, olyan a teste, akár a homokos partra vetett medúzáé, amelyből a nap cseppenként szívja ki a vizet.
Este, mikor a rendőrök elmentek, Gon és Fukuszuke leereszkedtek a gerendáról, és hangtalanul elterültek a füvön. Még a szívós Gon is összetöpörödött, akár az aszalt gyümölcs.
- Győztünk - lihegte kimerülten.


3

"Az apacsok az amerikai indiánok egyik törzse. Bátrak és harciasak. Eredetileg az Észak-Amerikától Mexikóig nyúló tágas pusztákon éltek, bölényre és más vadállatokra vadásztak. Elkeseredetten harcoltak a spanyol behatolás ellen, később pedig szembeszálltak az Észak-Amerika nyugati partvidékét meghódító telepesek csapataival és hadseregével. Mindig ügyes taktikával, kis csoportokban támadtak. Sok felejthetetlen film készült az apacsokról, többek között John Ford filmje, az Apache erőd. Manapság gyakran nevezik apacsoknak a párizsi csavargókat."
Az utóbbi időben hol az egyik, hol a másik újságban jelentek meg tudósítások az apacstelepről. Hogy honnan a csodából szagolnak ki mindent az újságírók? Mindenesetre fényképes tudósításokat közöltek a Szugijama-gyár történetéről, a telep létrejöttének körülményeiről és jelenlegi helyzetéről. És mindent megmagyaráztak; az apacs szó eredetét magyarázó jegyzetből való a fönti idézet.
Gumi a közös étkezésnél Kim házában egyszer véletlenül rábukkant erre a cikkre az esti lapban. Még a sült belsőségről is elfeledkezett, sőt a pálinkáról is, ki se látszott az újságból, az első szótól az utolsóig elolvasta a cikket, és hallatlanul megdühödött.
- Misszenemirnak! - kiáltott föl. Alighanem azt akarta mondani, hogy "mit össze nem írnak", de mérgében elharapta a szavakat. - Misszenemirnak! - ismételte. Odafordult a többiekhez, azok is abbahagyták az evést, és kérdőn néztek rá.
- Gúnyolódnak rajtunk!
Szép lassan fölolvasta elölről az egész cikket a megjegyzésekkel és jegyzetekkel együtt. Az egyik szakaszon újra dühbe gurult. Elkeseredetten rábökött:
- Ez, ez az a hely: "Sok felejthetetlen film készült az apacsokról, többek között John Ford filmje, az Apache erőd." Mit akarnak ezzel? Felejthetetlen filmek! Az ördög se tudja, mi ez. Gúnyolódnak rajtunk. Ha írni akarnak rólunk, hát írjanak. De rendesen. De ezek! Hát hova tették a szemüket!
- Á... Ne olyan hevesen! Elolvastad a sajtót, és megtudtad, hogy a fényes Párizsban is élnek olyanok, mint mi. Azokat is apacsoknak hívják. Biztos ők is a kegyetlen társadalom áldozatai, akárcsak jómagunk. Tehát nem vagyunk egyedül, ez vigasztaló - kopogtatta Kim békéltetőn, sőt szinte barátian Gumi hátát.
Gumi elmélázott, aztán megint fogta az újságot, és figyelmesen szemlélte a fényképet benne: rendőrök elől menekülő apacsok ugráltak a folyóba, és lélekszakadva igyekeztek a túlsó partra, a villanyvonat ablakából hivatalnokok bámultak rájuk röhögve.
- Jó - morogta Gumi. Megvillant a szeme. Végignézett a társaságon, és elégedetten hunyorított.
- Még a napokban készítek én olyan mozit nekik, hogy azt nem felejtik el - szólt vidáman, és a térde közé dugta az állat.
- Miféle mókát találtál ki megint? - kérdezte nyugtalanul Kim, de Gumi válaszul csak csöndesen mosolygott.
A cikkek az újságban megtették a magukét: az apacsok éjszakai kiruccanásai ugyancsak megritkultak. Éjjel-nappal civil- és egyenruhás nyomozók és rendőrök lepték el a környéket. Az élettelen, burjánnal benőtt pusztaságon mindenütt rendőrcsapatok üldözték az apacsokat. A rendőrőrsön úgy túlerőltették a mázsákat, hogy egymás után fölmondták a szolgálatot. Csapatostul fogták le, vonszolták az őrsre az apacsokat, aztán alvás a zárkában egy-két napig, kiszabadultak, mentek vissza a telepre, ott jóllaktak nyers tojással, és még azon éjjel újra elkapták őket. Akadt valaki az egyik csapatban, akinek tizenhatszor sikerült megjárnia ezt az ördögi kört. Éppen, mikor az újságok a rendőrség segítségével kívülről nyomták őket, a telepen is olyan dolgok történtek, amelyek belülről siettették pusztulását. A telep létezéséről tudomást szerezve, tömegesen tódultak oda a munkanélküliek és csavargók. Minden nappal nőtt a népsűrűség, és a fölgyülemlő energia, amely nem talált kiutat, a legváratlanabb csatornákon szivárgott el. Csapatról csapatra, házról házra vándoroltak az emberek, mindenki becsapta a másikat, tekervényes úton csalták lépre egymást, ki-ki a társának gáncsot vetett, lefojtott energiájuk hirtelen verekedésekben, szóváltásokban, italozásokban tört ki. És bár minden csapattal nap mint nap több ember vágott neki Szugijamának, egyre csökkent az áru, amit meg tudtak menteni a rendőrök rajtaütései elől.
Az éjszakai razziákon Fukuszuke megtanulta, hogyan kell meglépni az üldözőktől; most már tudta, hogy másszon át az oszakai vár falán, amely kifelé görbül, akár a fazék pereme; meg tudta különböztetni a csizmás rendőrök lépteit a gumicipős apacsokétól; igen rövid idő alatt elsajátította az apacsok ravasz fogásait, amelyek a telepen túl semmit sem értek. Mire való volt most már az egész! Az apacsok gyakorta azzal töltötték az éjszaka nagyobbik felét, hogy igyekeztek lerázni a rendőröket, és a burján közt rejtőzve bámulták a csillagos eget. Egyre gyakrabban tértek vissza üres kézzel a telepre. Kim összeakadt egyszer Fukuszukéval, aki nagyon rosszkedvűnek látszott, zöld volt a képe a kialvatlanságtól.
- Szépek a csillagok éjjel? - kérdezte tőle, és mélyet sóhajtott, tehetetlenül megvonva a vállát. - Semmi más nincs erre, csak a csillagok. Nyugatra is, keletre is az egymillió-kétszázezer négyzetméteres pusztaság fölött, semmi más, csak a csillagok. Lassanként megérted, hogy valóban gömbölyű a föld.
Kim lírai ömlengéseitől menekülve Fukuszuke megkereste vackát, és bebújt a takaró alá.
Ilyen volt a helyzet, amikor a következő történt: Kim csapatából valaki egy halom régi sínt fedezett föl. Kim legényei olyan vad lelkesedésben törtek ki, mintha paprikával dörzsölték volna be a kobakjukat, de nyomban lehiggadtak, és azon törték a fejüket, hogyan hozzák át a telepre a vasat. A sínek sokáig feküdtek elásva a földben, jócskán elrozsdálltak, de azért, ha leverik a rozsdát, még eredeti rendeltetésük szerint is használhatóak, vagyis jó pénzt lehet kapni értük. A zsarukat és a más csapatbelieket gondosan elkerülve, Félszemű megvizsgálta az árut. Vagy öt méter hosszú sínek voltak. Belerúgott, és a lökés erejéből megállapította, hogy legalább három tonna, azaz negyvenöt-ötvenezer jen.
- No, most aztán nem bámuljuk a csillagokat! - kiáltozták vidáman mindannyian, amikor Félszemű megérkezett.
De milyen úton-módon szállítsák el? Először is, senki sem tudta, vajon nem fognak-e ki egy razziát, hiszen bármikor sor kerülhet rá. A sínek túl súlyosak hozzá, hogy bárkán szállítsák, a hiranogavai vízi út tehát elesik. A gázcső szóba se jöhet. Nem volna rossz, ha a dzsipkerekű "spéci" kocsikat használhatják, mert azokon minimális erővel akármilyen nagy súlyt is el lehet vontatni, de akkor a csőszhely és a Pénzügyi Igazgatóság épülete mellett kell elhaladniuk. Igaz, ez nem olyan nagy ügy, hiszen a csőszöket megvesztegették, csakhogy a zsaruk egész álló nap ott cövekéinek. Sajnos, ez az út sem járható. Nem maradt más hátra, megpróbálnak átcsúszni valahogy a razziák közötti szünetben. De ismét minden bizonytalan, hiszen a rendőrség akármelyik percben rajtuk üthet.
Akkor állt elő Gumi.
- Bízzátok csak ide a dolgot - nézett végig a tűzhely körül üldögélő, lógó orrú társaságon.
- Bízni bízhatjuk - mondta Kim -, de mi sül ki belőle?
- A Dzsótó-vonalnál kell végigmenni. A kopók csak éjjel hajtanak meg napközben. Mi középen hozzuk össze a játszmát: pirkadatkor. Értve? A kopók akkor épp a többi haverral huzakodnak, más csapatokból, akik horogra kerültek éjjel, mi akkor állunk elő, mikor már nyomuk sincs.
- Ez csak sóder. És ha a kopókra rájön, hogy éjszaka sötét van, minek olyankor hajtani, jobb dekkolni hajnalig, mikor az apacsok a folyópartra cipelik a szajrét, ott az áruval együtt mind el lehet kapni őket?
- Ki kell hajtani, hogy éjszaka legyen revízió. Spéci kihívjuk őket.
- Hogy mi szóljunk a zsaruknak?!
- No és, mi van abban? Odacsörgetünk a száztízesre, és kihívjuk őket. Föltárcsázzuk a számot, mintha járókelők volnánk vagy csőszök: "Segítsenek, kérem, az apacsok randalíroznak." S azzal levágjuk a kagylót. Így hatásosabb.
- Szóval eladjuk a többi csapatbelieket a zsaruknak?
- Nincs abban semmi. Úgyis minden éjjel elkapják őket. Aztán ki tudja, a telefont beveszik-e. Móka az egész. Ha előadást akarunk, színészek nélkül nem megy. Mit izgultok? Megugráltatjuk őket, és kész.
Az apacsok tanácstalanul néztek rá.
- Szóval, bízzátok csak ide az egészet.
Gumi elégedett mosollyal nézett végig a társaságon. Miután meggyőződött róla, hogy kétségeiket legyőzve, lassanként mind magukhoz tértek, és fölemelték csüggedt fejüket, felállt és kiment a házból. Azon az éjjelen és másnap reggel Gumi vette át a vezetést. Mindenféle kémeket küldött széjjel, és a hírekből pontosan tudta, mi folyik a többi csapatnál, a bányában, a csőszhelyen és a rendőrőrsön. Többször is fölhívta a rendőrséget. Csak később tudta meg, milyen hatásosak voltak a hívásai. Azon az éjszakán az apacsokat, akik áruért indultak, egy egész rendőrosztag lepte meg, és mindannyian üres kézzel tértek meg hajnalban a telepre, nagy veszteségekkel. Menekülés közben szétszórták szerszámaikat, odahagyták a taligákat, sápadt árnyakként érkeztek vissza, ki-ki a maga viskójába térve, holtfáradtan zuhant a gyékényre.
Kim külön fölvett néhány alkalmi munkást, és az egész csapat lesben állt hajnalig.
Amint virradt, és a többiek már visszatértek a bányából, ők - az egész csapat - a Dzsótó-vonal vasúti hídján át Szugijamába mentek. Gumi haladt az élen. Gyorsan cikázott ide-oda, előretuszkolta a lemaradókat, ösztökélte a késlekedőket, ordítozott, káromkodott, ahogy csak kifért a torkán. A most fölfogadott emberek nem voltak tréningben, ezért a sínek kiásása tovább tartott, mint kellett volna, de a többi pontosan úgy folyt, ahogy Gumi eltervezte. Mikor kiásták és felszínre emelték a síneket, az emberek megindultak a vasúthoz. Gumi megállt ott, ahol a síneket - mindegyiket négy-négy ember - átcipelte a vasútvonalon, és hangos utasításokat osztogatott. Fukuszuke a leghátul haladó utóvéd csapatra felügyelt.
A Dzsótó-vonal a Nekoma-folyóval párhuzamosan szelte át a pusztaságot. A Nekomagava mindkét partja meredek volt, s a part közvetlenül a vasútvonal mellett szakadt a folyóba, oly keskeny ösvény vezetett el a kettő között, mint a mezsgyék a rizsföldön. Csak libasorban lehetett végigmenni rajta, a síneket pedig négy-négy apacs vitte. Egyetlen rossz lépés, s az ember már zuhan is le a folyóba. Ezért, amikor az ösvényhez értek, vállukon a sínekkel, tanácstalanul megálltak, méregették az ösvényt, és egészen belesápadtak.
- Hé, mit gatyáztok? Ha ott nem megy, nyomás föl ide, a síneken keresztül. Ne huzakodjatok! - biztatta Gumi a lazsálókat. Azok négyesével, bizonytalan léptekkel egymás után kapaszkodtak föl a vasúti töltésre.
És akkor jött a villanyvonat, dugig a kora reggel munkába siető tisztviselőkkel. A mozdonyvezető, meglátva a vasútvonalon sorban vonuló apacsokat, füttyjelet adott, de a sínek súlya alatt görnyedező emberek alig-alig haladtak előre. A vezető kénytelen volt megállítani a vonatot. Mind a hét kocsi ablakai nyomban kinyíltak, és töméntelen felháborodott pofa hajolt ki az ablakból. Amint megtudták, miért állt le a vonat, mindenfelől elégedetlen kiáltozás, szitkozódás hallatszott. A hét régi vagon-dobozból emberi testek bűze áradt, izzadságszag, újságok, nyomdafesték szaga és emberek százainak lehelete keveredett. Az utasok nyomták egymást, mint a heringek a hordóban, a felgyülemlett ingerültség, mint a láng, csapott föl mindenkiből, és az épp mellette tolongó fülét, tarkóját égette. Az ablakból kinyúló emberek összevissza kiáltoztak:
- Gyorsabban, gyorsabban!
- Elkésünk az irodából!
- Agyon kell verni őket!
- ... Nem a Vadnyugaton vagytok, ne legeljetek a síneken, mint egy tehéncsorda! - kiáltotta végül valaki.
Gumi nyugodtan állt a vasúti pályán, irányításával egyik csoport a másik után kelt át cipekedve a síneken; a mozdony sípjeleire meg a vezető szitkozódásaira válaszul, halkabban, mint a szúnyogzümmögés, egyre ismételgette:
- Bocsánat, bocsánat, várjanak még egy kicsit... - De amikor meghallotta az utolsó kiáltást a vagonból, nyomban megfordult, és hangosan odaszólt Fukuszukénak: - Hallottad? Hogy tehéncsorda vagyunk, azt ordibálják. Csak hadd mondják! Végre sikerült bosszút állni rajtuk! Úgy kell nekik!
Gumi odafordult az apacsokhoz, és utasította őket, hogy menjenek még lassabban. Csöndes boldogság ömlött szét a képén. Sajnálkozón fölsóhajtott, s mintegy önmagában mondta:
- Milyen kár, hogy azok a firkászok nincsenek itt, most szétkürtölhetnék, hogy úgy állunk bosszút, mint a Vadnyugaton, ahol azért hajtják a marhát a vasúton át, hogy leálljon a vonat, amin a fehérek utaznak. Hány és hány felejthetetlen jelenet! Mért nem jöttek ide ezek a firkászok, láthatnák az előadást!
A mozdonyvezető derékig kihajolva az ablakon, ocsmány szavakkal szidalmazta Gumit, ő pedig karját széttárva meghajolt feléje, mintha azt mondaná: "Bocsánat, de mit tehetek." Úgy látszott, hogy az apacsok vonulása soha nem ér véget, végleg megzavarják a menetrendet. Kicsiny és nagy utasarcok virítottak az ablakokban, mint a pelenkák a sűrűn lakott bérházakban. Az emberek mind hangosabban kiáltoztak. Egyikük nem bírta tovább, és kimászott az ablakon. Az apacsok felé indult volna, de beleütközött a mozdulatlanul strázsáló Gumiba, ijedten visszahőkölt, és ment az ellenkező irányba - oda, ahol a telefonfülke látszott.
Nyilván a száztízest hívta, felköltve az őrsön békésen szundító rendőröket, mert hamarosan három zsaru jelent meg a burján közt cikázva, menet közben a zubbonyukat igazgatták. Addigra Gumi és Fukuszuke vezényletével az apacsok utolsó csoportja is átkelt a vasúti pályán. Fukuszuke fölfigyelt az utasok lelkes kiáltozására, véletlenül arra sandított, amerre azok meresztgették a szemüket, és meglátta a hekusokat.
- Kopók jönnek - súgta oda Guminak.
- Úgy, kopjunk le! - azzal futásnak eredt Szugijama felé, a teleppel ellenkező irányba. Olyan hirtelen lódult neki, hogy Fukuszukénak nem maradt ideje a gondolkodásra, ő is a nyomába eredt. Leugrottak a vasúti töltésről az ösvényre, cikáztak a bánya felé, és egykettőre beleütköztek a villanyvonathoz siető három rendőrbe. Az utasok biztatásától kísérve a rendőrök lélekszakadva, tárt karokkal rohantak.
- Áá, szóval, itt... - és Fukuszuke abban a pillanatban, akárcsak Gumi, ügyesen félreugrott, átbukott a rendőrök kinyújtott karja alatt, és eltűnt a burjánbozótban.
- Arra, arra, ne utánam, másfelé! - kiáltotta oda neki Gumi.
- Úgy! Hát ember vagy te?
- Mi? Most ne érzelegj!
Négykézláb másztak a burján közt. Az üldözők lábdobogása és kiáltozása ott hallatszott a hátuk mögött:
- Arra, nem?
- Inkább erre!
- Akár a nyúl vadászat.
A bozótban mindenféle veszélyek fenyegették a menekülőket: belepottyanhattak régi kutakba, amelyek valaha vízzel látták el a fegyvergyárat, megbotolhattak a bombázáskor kivetett földkupacokban vagy az olvasztókemencék romjaiban. Mindent benőtt a fű, csak akkor ismerte föl az ember a romokat és földhányásokat, ha beléjük ütközött. Botladozva és el-elvágódva haladtak előre, míg váratlanul rábukkantak egy lyukra valami téglarakás között. Belebújtak, épp csak annyi hely volt benne, hogy hasra fekve előrekúszhattak. Vaksötét volt odabenn, orrukat a nyers föld szaga csapta meg.
Csak később jöttek rá, hogy egy hatalmas gyárkéményben másznak, másik végét teljesen betemette a robbanás, amely a kéményt ledöntötte. Kúsztak, amíg bírtak, aztán hihetetlen erőfeszítéssel megfordultak, arccal a nyílás felé.
Valami homályos fény derengett, s a két apacs megnyugodott: kintről nem láthatják meg őket. Hamarosan meghallották a rendőrök lépteit. Alighanem körbe-körbe mindent tűvé tettek, de a földréteg és a kémény téglafala jól elrejtette Gumit és Fukuszukét előlük, semmi sem árulkodott róla, hogy ott vannak.
Suttogva beszélgettek az áthatolhatatlan sötétségben:
- Felfogod már, hé, mért az ellenkező irányba futottam, mint a többiek?
- Elbambultál, aztán egyenest a tűzbe, mint a lepkék.
- Hólyag! Én falaztam a többieknek. Amíg mi úgy tettünk, mint aki bekapja a horgot, az áru simán célhoz ért. No, leesett?
- Hát nem aranyból van az én szívem?
- De hogy ne érzelegjek, azt minek mondtad? Merő jószívűségből?
- Csak forró volt a helyzet. Te meg mindjárt fölkapod a vizet.
- Á, mindent megszoktam már, akármit mondtok.
- Jó, na, este egy pohár az én számlámra, és nőt is kerítek.
- Inkább fürdőt, mint nőt.
Gumi halkan fölnevetett.
Aztán még vidultak egyet rajta, hogy megállították a tömött vonatot, megtárgyalták, hogy sikerült elillanniuk, álmodoztak egy sort a nőkről, akiket majd a Tennódzsi-parkban szereznek maguknak. Különösen Gumi jeleskedett, jó borsos szavakkal ecsetelve korábbi sikereit a nőknél. Látszott, hogy nem tudta levezetni másban örömteli felindultságát, hogy kedve szerint sikerült megvigasztalnia magát, tökéletesen végrehajtva a tervet, melyet oly gondosan kieszelt. Gumi történetei meglehetősen különböztek Gon egyhangú fecsegésétől, amivel Fukuszukét szórakoztatta, mikor a hőségtől fuldokolva ott csücsültek az állványzat tetején, a vasgerendákba kapaszkodva: Gumi szabad szájú, jóízű kifejezésekkel és indulatszavakkal tarkította beszédét. Amikor pedig elért a csúcspontig, hogy a hatást fokozza, oldalba böködte Fukuszukét, hónalját csiklandozta, az meg nem tudta, hogy szabaduljon Gumi taperolásától a sötét, nyirkos csőben. De a hekusok újabb, hirtelen fogása hamarosan csöndre intette Gumit.
Mikor szem elől tévesztették az apacsokat, a rendőrök ott bolyongtak a burjánban, amíg csak rá nem akadtak ugyanarra a nyílásra. Alaposan végigvizslatva mindent körbe-körbe, a kopók fölfedezték, hogy a lyuk körül a bozót le van taposva, a vastag mohát a téglarakásról nemrég lekotorták, s alóla foltokban virít a vörös tégla. De vajon az apacsok bebújtak-e a kéménybe? Sötét volt benn, hang se hallatszott. Összedugták a fejüket, és úgy döntöttek, hogy mindenesetre füstöt eresztenek bele. Száraz füvet szedtek össze, csomóba rakták a nyílás előtt, és meggyújtották. Újsággal a kezükben egymás után odaálltak, és behajtották a füstöt a csőbe, s mikor annyi füstöt fújtak már be, hogy kifelé tódult - akkor végre úgy határoztak, hogy senki sem lehet odabenn, és elmentek.
A rendőrök távoztával csönd lett. Nyárhajnali nap fénylett a burjántöveken, a fűszálak hegyén kecses szitakötők ültek, himbálóztak, majd tovaszálltak. A távolból a robogó villanyvonat kerekeinek kattogása hallatszott. Szellő sem libbent, fűszál se rezdült. A lyuk szájánál könnyű, illatos füst szállt a száraz fűcsomóból.
Körös-körül minden áttetszőn fénylett, minden szűzi tisztának látszott. És a kéménylyuk hirtelen kiköpött két rohadt gyümölcsként bűzlő férfitestet.
Előbb Fukuszuke két keze jelent meg, aztán a feje és a válla, figyelmesen körülnézett, vett néhány mély lélegzetet, azután arcát visszafordította a lyuk felé, és félhangosan megszólalt:
- Minden rendben, kimászhatsz. - Lehunyta a szemét, arcát a földbe túrta. A hangra megjelent a nyílásban a félhalott Gumi is. Beleütközött Fukuszukéba - aki még mindig nem tudott egészen kivergődni -, de nem volt ereje, hogy odébbtuszkolja, a feje lecsuklott Fukuszuke testére. Az lassan felkönyökölt, és minden erejét megfeszítve oldalra fordult. Gumi, mint a szálfa, gurult le a hátáról. És nyomban ezután langyos, orrfacsaró bűz áradt széjjel. A kristálytiszta levegőben verejték és mocskos testek szaga terjengett, a két férfi árasztotta magából a bűzt: a sötét kémény belsejében küszködve megfürödtek saját verejtékükben. Odalett a hajnal szűzi tisztasága.
Könny és takony áztatta arcukat a földre ejtve, ott feküdtek egy darabig félholtan. Gumi hatalmas, erős teste elterült, úgy érezte, hogy minden porcikája megfüstölődött. Lassan fölemelte kezét, megdörgölte füsttől könnyes, vöröslő szemét, aztán pislogott néhányat.
- Akár egy görbe éjszaka után: hajnalban mégy haza, mászni is alig tudsz, sárga karikák a szemed alatt. Ilyesmi történt velünk, nem? - morogta nagyot sóhajtva, és elhallgatott.

Ötödik fejezet
EZÜST...

Rajta! Vár az út! Haliga! Döngő kocsilánc. Itt
a perc a támadásra, Fegyverbe, derék fiúk!
JOHN GAY KOLDUSOPERA, II/2.
Eörsi István fordítása


1

Fukuszuke, Gon és Gumi jóvoltából, veszélyes kalandokba keveredett, magukkal rántották, ki-ki a maga módján, de amit Félszemű csinált, az se kutya. Jelét sem adta, hogy Fukuszuke elbeszélése egy szemernyit is meghatotta volna.
- Gyerekjáték - mondta gúnyos mosollyal.
Szerinte Gon és Gumi akcióiban nagy szerepet játszott a véletlen, nem tartja túl sokra őket. Fukuszuke más véleményen volt: igaz ugyan, hogy Gumi tetteit főként a kopók iránti mélységes megvetés irányította, de érzelmeit nem engedte szabadon, hanem meggondoltan cselekedett. Fukuszukét lenyűgözte Gumi önuralma és ítélőképessége. Hiba volt bebújni a kéménybe, ahonnét könnyen kifüstölhették volna őket, de figyelembe kell venni, hogy Gumi magát áldozta föl a csapat többi tagjáért. Ezért nyelte a taknyot és a könnyet füsttől fuldokolva a kéményben. Félszemű másként vélekedett, s egy jottányit sem engedett belőle.
- Gon fölmászott az állványzatra, tizenöt méter magasra. Ki a fene megy oda utána? Csak ezért menekült meg. Gumi pedig elbújt a gyárkéménybe. Előre kitervelte, hogy oda bemászik? Egyszerűen talált egy lyukat, és kész. Véletlen. Vakon beleugranak, a véletlen szerencsében bíznak. És ha nem lett volna ott a kéménylyuk vagy az állványzat, akkor mi van? Oda az egész.
A szónoklatot végighallgatva, Gumi a térdére csapott.
- Midumález? - morogta zavartan.
Félszemű fölényesen nevetett, s egy szót sem szólt többet.
Néhány nap múlva Félszemű gyakorlatban bizonyította be az igazát. Megivott egy dézsányi piszkos vizet, csontig-bőrig ázott, és az egész testét jókora kék foltokkal díszítette, de elérte, amit akart, mégpedig úgy, hogy semmit nem bízott a véletlenre, hanem mindent a saját kezére-lábára. A következőképp történt a dolog: éppen lázasan kutattak áru után, amikor őt és Fukuszukét meglepték és bekerítették a rendőrök. Meghallva az egyezményes jelet, kiugrottak a bozótból, de már késő volt. Mindenfelől zsaruk közeledtek, és egyre szűkült a kör. Igaz, a rendőrlánc nem volt tömör, itt is, ott is megszakadt, s a lyukakon ki lehetett volna csúszni, de az apacsok ezt nem tudták kihasználni. A jelet meghallva, a környéken dolgozók összefutottak, és mind ugyanabba az irányba menekültek. A hajrások, halacskák, drótosok, földerítők, asszonyok és gyerekek hosszú oszlopa nyúlt végig a pusztaságon, elöl, akinek gyorsabb a lába és erősebb a tüdeje meg a szíve, hátul a gyöngébbek és a gyávábbak. Hol jobbra, hol balra tódultak, nem láttak mást, csak az előttük haladók hátát.
Összeütköztek, földöntötték egymást, el-elvágódtak. Kiáltoztak, lökdösődtek, mint a szardíniaraj hullámzott föl-alá a tömeg, senki nem tudta, hová és miért menekül. Ezt látva, Fukuszuke fájón állapította meg, hogy az emberek csak akkor fognak össze, mikor veszély fenyegeti őket. Hálóban vergődtek, melyen töméntelen volt a lyuk, de eszükbe sem jutott, hogy kicsusszanjanak, csak fejvesztetten cikáztak a háló mentén, a gyűrű pedig egyre szorult. Félszemű a burjánban rejtőzve megvárta, míg szembejön a tömeg, azalatt sikerült pontosan fölmérnie, milyen hosszú a rendőrlánc, és hirtelen kiugrott a bozótból. Éppen abban a pillanatban került a tömeg élére, mikor az emberek balra fordultak volna, de maga után vonva a többieket, előrevetődött, neki egyenesen egy fiatal zsarunak, akit már előre kiszemelt magának, és minden erejét rá összpontosította. Mire a tömeg a láncba ütközött, ő már kívül volt a láncon. Megragadta a rendőrt a derekánál, és tiszta erőből hátralökte. Az meg egyre hátrált, és közben Félszemű vállát és hátát kalapálta a botjával, de ő fel sem vette, hanem egyre beljebb szorította ellenfelét a burjánba. Társai a rendőrgyűrűben panaszosán kiáltoztak a háta mögött, de ő meg se fordult. Fukuszuke segíteni akart neki: lefogta volna a bottal hadonászó zsaru karját, de Félszemű ellökte a könyökével. Szörnyű kemény volt a könyöke, Fukuszuke olyan ütést érzett, mintha szálfába ütközött volna. Megroppantak a bordái, karikák cikáztak a szeme előtt, és hanyatt esett. Félszemű most sem fordult hátra. Keményen tartotta a rendőrt, egyre távolabb vonszolta, amíg csak a bozóton túl le nem gurultak a lejtőn. Jó erősen magához szorítva a másikat, már ugrottak volna a csatornába. Amint gurultak a töltésen, a fiatal rendőr meglátta a Nekomagava vegyi anyagokkal telített vizét, rémülten igyekezett szabadulni Félszemű karjából.
- Hé, hé, elég már, eressz! - hörögte, de Félszemű nem engedett, szorosan tartotta a másikat a hónaljánál, és beugrott a vízbe. Az ugrás pillanatában mind a ketten ösztönösen becsukták szemüket-szájukat. A vízben Félszemű végre elengedte a rendőrt, és kiúszott. A telep felőli partot elérve, mint a kutya, lerázta magáról a vizet, aztán nekilódult, mintha mi sem történt volna, és hamarosan eltűnt.
Azon a napon Félszeműn és Fukuszukén kívül csak két-három embernek sikerült kicsúsznia a hálóból, a többiek mind kézre kerültek, és a rendőrségen kötöttek ki. Azok úsztak meg, akik a Félszemű ütötte résen át menekültek. Aznap este el is zarándokoltak viskójába, hálából szárított tintahalat és pálinkát vittek neki. Félszemű némán vette át az ajándékot, egy hajtásra kiitta a pálinkát, akárha tea lett volna. Szájával lefelé fordítva az üveget, unottan vakargatta a vállát, összegömbölyödve ledőlt a fal mellett, és elnyomta az álom. Anyaszült meztelenül aludt: zubbonya, nadrágja s a többi ruhadarabja ott száradt a tetőn. Hátán, vállán - az egész testén - kék-vörös foltok tarkállottak: botütések nyomai. Fukuszuke - aki Félszeműt követve szintén beugrott a folyóba, és jócskán ivott is, amíg átúszta - olyan hasmenést kapott még aznap éjjel, hogy két-három napig nem tudott fölkelni az ágyból, de Félszeműnek alighanem vasból volt a gyomra, mert másnap, mintha mi sem történt volna, habzsolta a belsőséget, éjjel pedig indult a bányába.
A rendőrség természetesen nem nézte ölbe tett kézzel, hogy az apacsok föltartóztatják a tömött villanyvonatot, vagy derékon kapva egy rendőrt, megfürdetik a folyóban. Egyre kegyetlenebbé vált a hajsza. Ráadásul a gazdasági pangás hajtotta munkanélküliek, csavargók, bűnözők özönlöttek a telepre, nőttön-nőtt a lakosság, felbomlott a munkamegosztás rendje, napról napra nagyobb lett a zűrzavar. Az új jövevények, amint megtudták, hogy Szugijamában akárki akadálytalanul áshat, nem köti semmiféle szabály, tudatlanul és gyakorlat nélkül, magányosan indultak ócskavasért. Nem tartoztak egyik csapathoz sem, "oktatásban" sem részesültek, így aztán minduntalan összetűztek a többiekkel. Egyikük nem válaszolt az egyezményes cincogásra - az apacsok félholtra verték a sötétben; a másik meg fehér ingben ment a bányába - civil ruhás detektívnek nézték, és őt is félholtra verték. Annyi ember érkezett naponta a telepre, hogy lehetetlen volt mindenkit arcról fölismerni. Az a legény például, akit azért gyepáltak el, mert fehér ingben volt, mikor megtudta, hogy megszegte a szabályt, inget-gatyát letépett magáról, és meztelenül hajlongva az ütések elől, könyörgőre fogta a dolgot:
- Elég! Elég! Tolvaj vagyok, higgyétek el, tolvaj, nem zsaru, esküszöm, újdonsült tolvaj.
Senki sem hitt neki, és az apacsok egymást váltva sokáig vallatták szenvedélyesen, amíg ki nem derült róla, hogy munkanélküli, nemrég érkezett a telepre, azelőtt egy játékkaszinónál volt szendvicsember.
Az újonnan érkezettek vagy beálltak valamelyik csapatba, vagy egyedül gyűjtögettek, saját kockázatukra; minél gyorsabban növekedett a telep lakóinak száma, annál több volt az ilyen magános kívülálló, a többiek pedig egyre inkább rossz szemmel néztek rájuk. Magányos farkasok, ott lődörögtek a bányában tevékenykedő csapatok mellett. Mihelyt valaki elfordult, máris lecsaptak a zsákmányra, mint a kánya, és elorozták. Razziák idején együtt menekültek volna a többiekkel, de tapasztalatlanságból őket is bajba keverték. Ez ingerelte az apacsokat, szerették volna csalétkül használni, rendőrkézre adni a magánzókat, de olyan könnyen nem adják: ahányszor csak az apacsok - a drótosok révén tudomást szerezve a várható razziáról - megpróbálták rábeszélni a magánzókat, hogy csak menjenek a bányába áruért, azok - s mindig épp csak olyankor - makacsul visszautasították az ajánlatot, és ücsörögtek tovább a telepen. Honnan volt ilyen jó szimatuk? Ha meg az apacsok, megállapítva, hogy semmiféle veszély nem fenyeget, szép csöndben zsákmányért indultak, ezek is ott termettek, és kajánul nevetgélve ballagtak az apacsok nyomában. Ily módon a drótosok nekik is dolgoztak, de ingyen! Az apacsok ugyanis, ha megkapták az áruból a bevételt, juttattak a drótosoknak belőle, s az osztozkodásnál mindenkinek kevesebb jutott. A magánzók meg egy petákot se adtak le a jövedelmükből. Mindehhez még a terepet sem ismerték, s ha balsorsuk a rendőrséggel hozta össze őket, lélekszakadva rohantak egyenest a telepre, az üldözők meg utánuk. Az egész telep fölbolydult, akár a méhkas. Szóval az apacsoknak a magánzókkal ugyancsak meggyűlt a bajuk.
Az alibi-elmélet, amelyet Kim kezdetben olyan lelkesen magyarázott Fukuszukénak, már-már megbukott. Főként arra épült ugyanis, hogy az ujjlenyomatokat nem lehet meghatározni. Sima felületről lehet ujjlenyomatot venni, de a hatalmas, szögletes, sárfoltok bontotta, rozsdás ócskavastömbökön nem maradt nyom. Az apacsok ennek köszönhették, hogy ha letartóztatták is, csak egy-két napra ültették le őket, s legfeljebb kilencszáz jen büntetést róttak rájuk. A rendőrök, hogy tekintélyüket mentsék, elhatározták, hogy ezentúl tetten érik őket. Most már nemcsak napszámosnak öltöztek, hogy ott lődöröghessenek Szugijamában, hanem a töméntelen munkanélküli közé vegyülve beszivárogtak a telepre is. A telep lakói között nagy riadalmat keltett az apacsnak öltözött rendőrök híre. Azontúl nemcsak az új jövevényekre gyanakodtak, hanem azokra is, akikkel mindaddig vállvetve dolgoztak. Érzékenyen érintette őket minden sikertelenség, minden kudarc. Senki sem tudta biztosan, ki álruhás rendőr, ki nem. A kétség és félelem, hogy a rendőrség által fölbérelt besúgó lehet közöttük, rákényszerítette az apacsokat, hogy tartsák a szájukat, s múltjukról többé egy szót sem ejtettek. Kim csapatának legjelesebb harcosai: Félszemű, Gumi, Homok, Bicaj, Széf, Fakutya egytől egyig megjárták a sittet, de még poharazgatás közben is csak ártatlan, köznapi dolgokról ejtettek szót - evésről, szórakozásról, nőkről -, a munkáról soha.
A rendőrség valahogyan mégis tudomást szerzett róla, mikor mit csinálnak a telep lakói. A legagyafúrtabb földerdítőket küldték a rendőrőrshöz, de a zsaruk megetették őket, és váratlan razziákat tartottak, nemcsak Szugijamában, hanem a telepen is a nyomukban voltak. Szokatlan makacssággal és kitartással üldözték az apacsokat. Bújhattak lyukakba, rejtőzhettek a bozótba, vethették a folyóba magukat, hiába, a zsaruk mindenütt utolérték őket. Akkor új módszert gondoltak ki, hogy megmeneküljenek üldözőiktől: mielőtt a bányába indultak, néhány százast a zsebükbe gyűrtek, és ha razzia volt, nem a telep felé futottak, hanem ellenkező irányba: az oszakai várhoz. Átugrottak a falon, máris a rendőriskola sporttelepén találták magukat, elkapták az első taxit, úgy tértek vissza a telepre. Még arra is volt gondjuk, hogy ne egyenesen tegyék meg az utat, hanem kerülővel, sokáig kacskaringózva a városban. A gépkocsis osztagok akcióin kívül a rendőrség külön járőröket küldött a telepre, mégpedig váratlanul. Furcsa módon a járőr mindig akkor jelent meg, mikor valamelyik góré raktárában vagy hátsó udvarában áru gyűlt össze. Hogyan szereztek tudomást a kopók az áruról, senki sem tudta, a járőr ugyan közönyös képpel, lustán sétált fel-alá a telepen, de a célra csalhatatlanul rátalált, és elkobozta az árut. Mi több, a járőrök nemcsak azt tudták, hol milyen áru gyűlt össze. Egyszer, amikor az egyik zsaru Kimhez tért be - és persze, nem járt hiába -, meglehetősen érdekes beszélgetés zajlott le közöttük.
- Hiába gondolja a biztos úr, én nem loptam ezt az árut. Nem is a Szugijama-bányából való. Valaki ott hagyta az úton, hát én fölszedtem. Egyébként pedig honnét tudja a biztos úr, micsoda áru van énnálam?
Kim magabiztosan vihogott, de a rendőr még önhittebb mosollyal válaszolt, be se nézett a hátsó udvarba, úgy sorolta, miféle árut rejteget Kim, milyen alakút, milyen anyagból valót. Mégpedig pontosan, hiba nélkül megmondta. Kim meghökkent, elsápadt, de egykettőre magához tért, és folytatta:
- Na jó. Tegyük fel, hogy ez az áru, mint a biztos úr mondja, a Szugijama-bányából való, de hogy lehet ezt bizonyítani? Föl van jegyezve egy külön leltárkönyvbe? Mit szól ehhez a biztos úr? Ha fehéren-feketén bebizonyítják, hogy ez meg ez az áru állami tulajdon, akkor akármilyen hülye hozta is ide tévedésből, nem tiltakozom tovább, az bizony lopás, engem meg vihetnek.
Végighallgatva Kimet, a rendőr hirtelen szó nélkül sarkon fordult. Kim boldogan elvigyorodott, de mindenesetre a zsaru nyomába eresztette Fukuszukét. A rendőr, mint kiderült, elment a telep szélén álló édességboltba telefonálni. A tulajdonosnő szavai szerint - akit Fukuszuke rábeszélt, hogy hallgassa ki a zsaru telefonját -, a Pénzügyi Igazgatóságot hívta föl, és kérte, hogy küldjék át a volt fegyvergyár területén állami tulajdonban levő tárgyak jegyzékének másolatát. A hírt meghallva, Kim kékült-zöldült. Összehívta csapatát, és utasítást adott, hogy a síneket az utolsó szálig hordják ki az udvarról, valahová távolabb az útra, ő maga a hátsó ajtón át távozott, és csak késő éjjel tért meg. Addigra a rendőr összevetette az árut a Pénzügyi Igazgatóságról átküldött leltárral, a csőszök kordékra rakták, és ismeretlen helyre vitték. Jóval éjfél után megjelent Kim tökrészegen. Négykézláb mászott be a házba, a hátsó ajtón. Fukuszuke nagy nehezen fölszedte, és bevitte a szobába. Kim minduntalan lekonyuló fejét ingatta.
- Giliszták nőttek az oroszlán gyomrában. Hallod, Fukuszuke? A kutyák orvul támadnak a saját gazdájukra, és a lábába vájják a fogukat.
Álruhás rendőrök, besúgók, járőrök - és még állandó rendőrőrszemeket is állítottak a szugijamabeli csőszházakhoz. Ez fölöttébb zavarta az apacsok tevékenységét. Azelőtt a bányát csak a csőszök vigyázták, de őket a csapatgórék lefizették; a csőszök mindig szóltak, hol láttak értékes árut, és behunyták fél szemüket, ha az apacsok a bányába mentek. Ennek most befellegzett. A rendőrök letáboroztak a Szugijama főbejáratával szemben, a Benten-hídnál, éjjel-nappal ott köröztek, nem engedték át az apacsokat. Kim és a többi góré többször szóba elegyedett velük, próbálták óvatosan megkörnyékezni őket, de hiába. A zsaruk megláttak a bányában néhány apacsot lapáttal a vállán, nyomban szétkergették őket. Jogtalan behatolás tiltott területre, ez volt az indok. A rendőrrohamok elől menekülőket, ha szerszámaikat elhagyták, Kim sűrű szemrehányásokkal fogadta, és könyörtelenül levonta tőlük a szerszámok árát.
- Aj, jaj, - panaszkodott -, mi történik itt! Micsoda idők járnak!
És egyre nőtt a baj.
A rendőrség ösztönzésére a Pénzügyi Igazgatóság hivatalnokai is fölébredtek végre, hozzáláttak, hogy megszervezzék a bányába vezető utak eltorlaszolását. A rendőrök elvágták a Benten-hídon át vezető utat. A Dzsótó-vonal vasúti hídja is le volt zárva: mióta Gumi megállította a tömött villanyvonatot, a vasúti őrség állandó ügyeletet tartott. Egyetlen lehetőség maradt a bánya megközelítésére: bárkán, a Hiranogaván keresztül. Azontúl az apacsok így közlekedtek. Tódzsó, a révész nyomban föl is emelte a viteldíjat, de az apacsok némán tűrték, mert nem volt más választásuk. Bárkán átszelték a Hiranogavát, aztán a Nekomagava torkolatánál bejutottak a Szugijamába. Mikor ezt is kiszagolták, a Pénzügyi Igazgatóság utasítást adott, hogy a két folyó találkozásánál verjenek a mederbe tíz vastag cölöpöt. Az apacsok úgy érezték, mintha fojtogatnák őket: azonnal ki kell szedni a cölöpöket, hogy a csatorna újra hajózható legyen. A csapatgórék tanácskozásra gyűltek a belsőségárus kocsmájában, s egyhangúlag elhatározták, hogy Tárnához fordulnak segítségért. Abban is megegyeztek, hogy a Tárnának járó összeg felét a górék fizetik, a többi költséget egyenlő arányban szétosztják az összes apacsok között, hiszen az egész telep számára élet-halál kérdés a cölöpök kiszedése. Fukuszuke is bedobott egy százast a körbejáró kartondobozba. Amikor a csapatgórék megjelentek nála, Tama fölkelt, figyelmesen végighallgatta őket, és rövid gondolkodás után így válaszolt:
- Rendben.
Amikor Tama a pénzt megkapta, eltűnt valahová, de hamarosan vissza is jött néhány markos, fiatal okinavai legénnyel, ugyanolyan hosszú szempillájuk volt, mint Tárnának. Éjjelente, mikor a telep lakói már húzták a lóbőrt, ők kimentek a folyópartra, kötelet, emelőt és iszapmerő lapátot vittek magukkal. A gyepen hagytak egy kétliteres pálinkásüveget és néhány csészét, aztán lebuktak a víz alá. A vízben egyenként aláásták a cölöpöket, felül kötelet kötöttek rájuk, és a partról megpróbálták kilazítani őket. Valahányszor kimásztak a vízből, megittak egy csésze pálinkát, gurgulázva öblögették a torkukat, köpködték a folyóvizet, amely olyan fekete volt, akár a tintahal tintája. Naponta lemerültek, a sár leszivárgott a gyomrukba, átitatta pórusaikat, végül csupa fekete pont lett a bőrük. Tama segítőtársai, egy-egy behemót mindegyik, minden éjjel lemerültek a víz fenekére, amíg csak mind a tíz cölöpöt ki nem vontatták a partra. Az apacsok örömkiáltásokkal fogadták Tama meztelen seregét, és persze pálinkával. Hatalmas evés-ivás után mind a tíz fenyőfacölöpöt eladták a fakereskedőnek jó pénzért, árából Tama és legényei még egy Walpurgis-éjt rendeztek.
De a Pénzügyi Igazgatóság nem adta meg magát. Három nap se telt el, a Hiranogava partján máris munkások jelentek meg, és oszloprakások, szögesdrót-kötegek. Szakmunkások voltak, nem holmi napszámosok. A part mentén egy-két méterre egymástól mély gödröket ástak, vastag oszlopokat vertek bele, és a csúcsától a földig befonták közüket szögesdróttal. Áthághatatlan drótfal emelkedett a parton, egészen a vízig nyújtózkodott, egy egér se juthatott át rajta. A munkások megállás nélkül dolgoztak, a dzsipen érkező ellenőr gondosan ellenőrizte az elvégzett munkát. Az apacsok összegyűltek a gáton, mélyeket sóhajtva lesték, hogyan nő mind hosszabbra a drótfal. Kim magával vitte Tamát a gátra, hogy figyelje a túlparton folyó munkálatokat, és ötölje ki, miként lehet átjutni a falon. Tama kezdetben azt mondogatta, hogy kötéllel, merőlapáttal és drótvágó ollóval boldogulnak, de később aztán már nem emlegette a szerszámait, csak lemondóan legyintett, és a szemöldökét összevonva, némán bámult a túlsó partra. A munkálatok végeztével a Nekomagava torkolatától jobbra végig el volt zárva a folyópart. Óriási térség volt az, magába foglalta azt a vasrúderdőt, ahol Gon és Fukuszuke hajdan szerencsét próbáltak. Kim "savanyú"-nak nevezte ugyan ezt a területet, mert meghódítani úgysem tudták volna, de a szögesdrót-fal, még ha számukra haszontalan területen is, a tulajdonjogot hirdette, s ez bizony nyomasztotta az apacsokat. Hirtelen a felére zsugorodott össze az egymilliókétszázezer négyzetméteres, szervetlen táplálékban gazdag pusztaság, melynek képe mélyen bevésődött az emberek agyába. A telep lakói, mintha barázdát szántottak volna a hátukon, ültek és szitkozódtak. Valaki végül megjegyezte: - . .. már tényleg apacserőd leszünk, a frászba is.

2

Egyre szaporodtak a lakók a telepen, mind nehezebb volt szállást bérelni. Gumi és Homok átadták viskójukat néhány új jövevénynek, és átköltöztek Kim házába. Kim boldogan befogadta őket, ugyanannyiért adta a szobát, mint az előbbi lakásuk bére volt. Azontúl ők laktak az emeleten, Fukuszukét meg az "egyensúly kedvéért", ahogy Kim mondta, leköltöztették a földszintre.
Kimnek emeletes háza volt, de a teteje semmivel sem különb, mint a viskóké, és az egész épület düledezett. Szemmel látható volt a ferdeség, a gyékényen fekve az ember a bordáin érezte a lejtését. Kívülről a házat szedett-vedett gerendák tartották, amelyeket annak idején nyilván a biztonság kedvéért állítottak, de most már a ház egész súlya a veszélyesen meghajlott gerendákra nehezedett. Úgy belemélyedtek a ház falába és a földbe, hogy semmiféle erő el nem mozdíthatta őket. Ha csak egyet is sikerült volna kiverni közülük, alighanem az egész ház összedől. Azért mondta Kim, hogy az "egyensúly kedvéért", mert úgy vélte, hogy nem bírja ki a ház, ha mind az emeleten laknak. Amikor Homok és Gumi hatalmas tappancsai odafönn taposták a szoba padlóját, ingott az egész ház, és Fukuszuke képzeletében egyre gyakrabban motoszkált a makacs ötlet, hogy egyszer, mikor délutáni álmát alussza, védtelen hasára szakad a mennyezet vagy valamelyik gerenda. Áttelepítette a vackát a komódhoz a fal mellé, hasra feküdt, de a félelem csak nem hagyta el. Homok és Gumi mint volt sittesek nem szerettek nappal az utcán mutatkozni. Éjszakai műszakban melóztak, nappal, a pihenés idején, pálinkát nyakaltak, és kifelé bámészkodva a ferde ablakon, oda-odavetették:
- No nézd csak, hogy pökik a markukat a népek odakinn - s rótták a szobát, saroktól sarokig.
Esténként összegyűltek sült-belsőség vacsorára és a soros feladatokat megtanácskozandó, de az utóbbi időben a munkáról kevesebb szó esett, inkább azt vitatták, hogyan rázzák át a zsarukat, ki a besúgó, mért kérnek olyan borsos árat a csajokért a Tennódzsi-parkban, és így tovább. Kim rendszerint a falnak dőlve hallgatta a beszélgetést, néha-néha a felesége is bejött. Pokoli jó pálinkát tudott főzni, mindig teli edénnyel jelent meg, előbb kiitta a felét, aztán átnyújtotta a férjének. Amíg az asszony ivott, Kim közönyös arccal várakozott, illedelmesen nyugtatta kezét a térdén, de amint az asszony az ivást bevégezte, nyomban megragadta az edényt, és mohón a szájához emelte. Mint a szegény koreai házaknál általában, náluk is az asszony volt az úr. Kim hagyta, hogy a felesége legyen az első hegedűs, még akkor sem tiltakozott, mikor Gumi és Homok röhögve megjegyezte, hogy biztosan az ágyban is az asszony van fölül. Mi tagadás, a szegény koreai házaknál az asszonynak ugyanúgy dolgoznia kell, akár a férjének, nem maradhat el semmiben, s azonfölül gyermekeket szül, ellátja a konyhát, főzi a pálinkát, és akkorákat nyög az ágyban, hogy a falak is remegnek, közben ide-oda ficánkol. Nemcsak Kimnél van ez így. Minél jobban megismerte Fukuszuke a telepen lakó koreaiakat, annál jobban csodálta asszonyaik szorgalmát. Kim mesélte, hogy azelőtt Szaisu szigetén éltek; annyi ott a kő, hogy ha szépen sorba raknák, a tudósok szerint többször is körbeérné a földet, s még maradna is belőle. Egy szó, mint száz, az egész földgolyón nincs olyan terméketlen föld, mint Szaisu szigetén; a nyomor úgy megedzette az ott lakókat, hogy nekik az apacstelep olyan, akárha paradicsomi lótuszlevelek közt élnének. A telepen sokan voltak szaisubeliek. A kőrengetegből menekült nép itt a földet túrta, vas után kutatva. Elképesztő szívóssággal és szorgalommal dolgoztak. Azzal, amit az ő karjuk, válluk nem bírt meg, már csak a bulldózer boldogult. És a nők is gyakorta részt vettek a munkában, a férfiakat is elképesztve kitartásukkal. Semmi különös nem volt hát benne, hogy Kim megengedte a feleségének, hogy előtte igyék a pálinkából, s hogy övé legyen az első szó. Sőt lehet, hogy kellemes volt neki a papucs alatt, ki tudja? Míg a szomszéd szobából legalább háromnaponta áthallatszó sóhajtozásra és sikoltozásra fülelt, Fukuszuke csak pislogott a komódnak támaszkodva, újra és újra elmélázott rajta, milyen különös összefüggés van a termelési viszonyok és a nemi kapcsolatok között.
A nappali régi, repedezett falán, amelynek Kim szeretett nekidűlni, egy naptár függött, meg egy sörgyárnak valami csábos szépségét ábrázoló reklámja. Más semmi nem díszelgett a falon, legfeljebb a befolyt esővíz nyoma, meg az ásítozó lyukak, melyeken át az állványzat bambusznádjai kandikáltak be. A naptár legalább két-három éves volt, letéphető lapokkal, olyan, akár valami hatalmas irodai főkönyv. A lapok nemcsak letéphetek voltak, hanem ráadásul a naptár minden napra előírt valamit: "Léleknaptár" - állt a felső lapon, alatta kantéi kalligráfiával: "Negyedik hónap első napja", majd pedig: Áhítattal munkálkodjál - mérhetetlen kincsek birtokába jutsz.
A naptárban minden napra egy-egy szentencia állt, régi vagy új, keleti vagy nyugati mondás, és amikor unatkoztak, volt mivel ékelődni. Mikor például Gumit a rendőrök megkergették a Szugijamában, és a gyárkéménybeli kaland után nyúzottan, füsttől fuldokolva, szerszámok nélkül megérkezett a telepre, nagyokat káromkodott, aztán felbőszülve letépte a falról a naptárt, és hangosan fölolvasta:
Dolgozz és ne veszítsd el a reményt! Thomas Carlyle.
Aztán a falhoz vágta, a tőle szokásos fordulat kíséretében:
- Misszenemirnak! Dolgozz, dolgozz, azt tudják! Mintha más nem volna a világon, csak munka, munka. Vízbe fojtom azt a hülyét, aki a naptárt kigondolta!
Kim fölszedte a naptárt, visszaakasztotta a falra, és visszalapozta megint a negyedik hónap első napjára. Lehet, hogy azért, mert az volt az első lap, de Fukuszuke meg volt győződve róla, hogy Kim nagyon is szándékosan nyitotta ki ott: legyen csak ott a falon ez a mondás. Egy alkalommal Fukuszuke a vécére készült, s le akarta szakítani azt a lapot. Kim megijedt, és nyomban másik papirost nyomott a kezébe. Mikor meg Gumi dühében odavágta a naptárt, és az a bizonyos első lap beszakadt, Kim gondosan megragasztotta vastagabb papírral. Egyszer Fukuszuke megkérdezte Kimet, miért ragaszkodik annyira ahhoz a naphoz.
- Azt mondják, április elseje a bolondok napja, ez a mondás meg éppen nem bolond, hát igazán összeülik a kettő, nem igaz? Jó kis mondás, bizony - magyarázta Kim vigyorogva.
Hány és hány éjszaka ültek, terveket kovácsolva, az apacsok a falnál, amelyen a naptár függött! De most teljes volt a pangás, senki sem látott kiutat. Zsákmány nem volt, pénzt Kimtől kölcsönöztek, halasztást kértek a lakbérre, s nőttön-nőtt az adósságuk. Az apacsok között akadtak volt sittesek, biciklitolvajok, mackósok, sőt körözött gyilkosok is. Elmúlt életük emléke késztette őket, hogy ragaszkodjanak a telephez és a bányához, ahol megkereshették a létfenntartáshoz legszükségesebbet. Nappal nem mutatkoztak a városban, s hová is mehettek volna a telepen túlra, hiszen nap mint nap tömegesen tódultak oda a munkanélküliek. Fukuszuke szíve szerint valónak találta Kim iróniáját. Ő is úgy gondolta, hogy a naptárnak valóban a negyedik hónap első napját kell mutatnia, ahol az a csodálatos mondás díszeleg: "Áhítattal munkálkodjál..."
Egy este aztán Kim csapatának végsőkig elkeseredett tagjai összedugták szerencsétlen, koszos fejüket, és sokáig tanácskoztak, hogyan is menekülhetnének a tűzvész sebességével közelgő nyomor elől, s elhatározták, hogy cselekedni fognak. Amit kigondoltak, az a legeslegtörvénytelenebb rablásnak számított: elhatározták, hogy a Szugijama közelében fekvő gyár építkezéséről ellopják a transzformátort. A lemezacélüzem még épült, körös-körül mindenféle anyagok és berendezések hányódtak az építési területen. A transzformátor ott feküdt az építési iroda melletti üres térségen, s mivel az építőmunkások az irodában éjszakáztak, az akció elég veszélyes volt. Szemre elég újnak látszott a transzformátor, nyomott vagy száz kilót, márpedig hangtalanul kellett elcipelni onnan.
- Elpárolog, akár a harmatcsöpp kora tavasszal - állította Gumi. Az alvó munkások orra előtt bonyolódik majd az egész akció. Kim zavarba jött, amikor mindannyian különböző tervekkel álltak elő, hogyan is lopják el. Elborult a tekintete:
- Pontosan én se tudom, de úgy hírlik, a transzformátorban sok rézlemeznek kell lennie - mormolta, és ő maga meglépett, a kocsmába indult, kínai metéltet enni.
Gumi a tanácskozás végeztével elment egy másik csapathoz "spéci" kocsiért. Nagy szekér volt, vastag deszkák borították az alját, akármilyen súlyt kibírt, dzsipkerekeken gurult, vastag gumikon, hangtalanul, egyenest az apacsok számára készült alkotmány. A razziák alatt sokszor előfordult, hogy egyik-másik kocsi a rendőrség kezébe került, de csodálatos módon már másnap újat lehetett látni helyette a telepen. Oszakában valaki nyilván külön készítette az ilyen kocsikat az apacsoknak, ők pedig összeadták az árát: tizenötezer jenbe került egy. Hogy meg se nyikorduljon, Gumi jó vastagon bezsírozta a kerekek tengelyét, smirglivel és ronggyal kifényesítette a fémalkatrészeket, ledörzsölt minden rozsdát róluk. A transzformátort egyenesen a telepre vinni veszélyes lett volna: ha véletlenül járőrrel találkoznak, gyanúba keveredik az egész telep. Ezért úgy döntöttek, hogy valahol szétszedik, s úgy hordják be a raktárba. Mikor ebben megegyeztek, Gumi, Homok, Félszemű és Fukuszuke elindultak a "spéci" kocsin egy kötélcsomó kíséretében. Gumi, alapos ember lévén, indulás előtt odaszólította Fukuszukét, és egy bambuszseprőt nyomott a kezébe, azzal, hogy a tett színhelyén majd tüntesse el a keréknyomokat. Fukuszukénak eszébe se jutott volna ilyen gondosság.
- Ide hallgass - mondta Gumi -, háttal a kocsinak, elsöprőd a nyomokat, de nemcsak a kerekek, hanem a talpunk nyomát is. Ne nyald föl nagyon, mert szemet szúr mindjárt. Csak mintha ott se jártunk volna. Aztán törd magad, fontos!
Fukuszuke utolsónak haladt, Gumi utasítása szerint, a bambuszseprővel, s mikor pattanásig feszült, halálos csöndben befejezték a munkát, igyekezett gondosan eltüntetni a nyomokat. - Nehogy zajt csapjanak, a kocsi előbb lassan haladt, akár valami bogár, mikor aztán tisztes távolságba kerültek, úgy megindult, hogy Fukuszukénak elállt a lélegzete is. Még körül se nézhetett, máris egyedül maradt az éjszakában, az úton, seprűvel a kezében. Azon törte a fejét, mit mondana, ha rendőrbe ütközne, mi a csodát csinál itt. Semmi okosat nem tudott kisütni, csak a hideg verejtéket törölgette magáról, amíg az utat söprögette.
A transzformátor elszállítása még nagyobb erőfeszítést és figyelmet követelt, mint amire máskor szükség volt, holtra fáradtak, mire befejezték, az eredmény azonban korántsem felelt meg az apacsok várakozásának. Új típusú transzformátor lévén, sokkal kevesebb rézlemezt találtak benne, mint Kim feltételezte. Szétszerelték, fémhulladékká változtatták, s végül meglehetősen szerény pénzt vágtak zsebre. Ki-ki megkapta a maga részét, visszafizette Kimnek az adósságát, és csikorgó csontokkal vánszorgott aludni, fáradtan, akár egy öreg villamos.
Nem tudták, volt-e felhajtás az építkezésen, de a rendőrök se másnap, se azután nem mutatkoztak. Az eseménynek mégis hamarosan híre ment a telepen, és bizony baj lett belőle. Néhány újonc, aki még nem értette a dolgok nyitját, hallott harangozni valamit, belopózott ugyanarra az építkezésre, ahonnét a transzformátort lopták, és elemelt egy halom alumíniumingotot. Az ingot féltermék, tiszta alumíniumtömb. Megolvasztva formába öntik, aztán feldolgozzák. A felvásárlók jó árat fizetnek érte.
A tolvajok sugárzó pofával tértek vissza, mintha csak sétáról érkeznének, mindenki szeme láttára kicipelték a mázsát az utcára, és mérték az alumíniumtömböket. Kim véletlenül arra járt, meglátta a napon csillogó alumíniumhegyet, és elkékült haragjában. Összecsődítette a telepen lézengő többi csapatgórét, vegyék csak szemügyre a látványt. Akár valami hangyaboly, fölbolydult az egész telep: amint az építkezésen fölfedezik, hogy az alumíniumtömböknek nyoma veszett, a rendőrség ott terem, és általános házkutatást tart a telepen; ha a fölvásárlókkal egyezséget kötnének is, hogy semmi szín alatt ne mondják el, honnét származik az áru, a tolvajok nyomát akkor is rögtön fölfedezik, hacsak be nem olvasztják a tömböket, hogy rájuk se lehessen ismerni. Nem marad más hátra: vissza kell vinni. Visszavinni, ahonnét elhozták, s ugyanúgy összerakni. A mazsolák még föl sem ocsúdhattak, hogy szóba hozzák a transzformátor-ügyet, a csapatgórék máris riasztották az egész telepet. A górék parancsára az apacsok előkászálódtak viskóikból, és szétszóródtak a négy égtáj felé. A teleptől az építési területig öt-tíz méterre egymástól őrt álltak az úton. Mikor besötétedett, kézről kézre adták a gyékénybe burkolt alumíniumtömböket, akár a stafétabotot, míg csak egytől egyig vissza nem kerültek oda, ahonnét elemelték. Ha valaki észreveszi őket, amint ezzel foglalatoskodnak, vége lett volna az egész telepnek. Mikor a munkát sikeresen befejezték, az apacsok egy emberként megkönnyebbülten felsóhajtottak.
Kimnek fülébe jutott, hogy a bűnösök zúgolódnak, de elhallgattatta őket, mondván, hogy a transzformátorról szállingó szóbeszéd csak üres fecsegés, alaptalan pletykák nyomán pedig ilyen veszélyes és értelmetlen dolgot csak üresfejű, hiszékeny emberek követnek el. Mikor jól kikáromkodta magát, szörnyű gyászos hangulatban hazament, és szó nélkül, erőtlenül lerogyott a fal mellé a földre. A felesége hozta a pálinkát, ő felült, és panaszos hangon megszólalt: " - Elszomorító, nem? Mindenki köp a jóérzésre. Törtük magunkat másokért, az emberek mégis tolvajnak képzelnek minket. De hát mit tegyünk?
Nagyot sóhajtott, és lassan kortyolta a pálinkát. Mire az edény kiürült, sovány, szárított heringszerű hasa kikerekedett, mint az ívásra úszó tőkehal.
Munka nélkül lassan teltek a napok. Az apacsok nem tudtak mit kezdeni az energiájukkal, rizsborba vagy pálinkába fojtották. De egy szép napon már a pálinka sem segített. Ki tudja, mi lett volna a vége, ha egyszer... Aki addig részegen ténfergett a düledező viskóban, aki a kocsmában duhajkodott vagy a sárban hentergett az úton, most nyomban feltámadt vagy eltolta a szájától az itallal teli csészét: hír röppent fel. Szélsebesen terjedt a telepen, mint a gáz szivárgott be a bánatos magányba süppedt házak repedésein, fölrázta az örökös részegségtől kábult embereket, hogy kijózanodva, friss szemmel nézhessenek a világba. Fukuszuke, mikor a hír elérte, összekuporodva feküdt a földön, mint egy rák. A hír addigra már formát öltött, bujkált még ugyan, de már erőre kapott. A telep lakói kezdetben nem értékelték a sors e váratlan ajándékát, óvakodva a kémektől és besúgóktól - épp elég volt belőlük -, mégis állandó készenlétben, nehogy valaki túljárjon az eszükön, és megelőzze őket, gúnyolódtak rajta, ellentmondásokat kerestek benne, elhessegették maguktól, mindennek lehordták, de a hír mégis házról házra, pohárról pohárra járt, három nap se telt bele, máris megbízhatónak tetszett, és népszerűvé vált a telep minden lakója előtt. A titkos beszélgetésfoszlányok a tűzhely körül, a kocsmában, és az úton Fukuszuke szeme láttára álltak össze, akárha agyagdarabkákból lesz szobor.
Az egész história hőse az a bizonyos félkezű-féllábú zseniális földerítő volt. Azt beszélték, hogy a burján közt kotorva egyszer vaspántokkal lezárt faládákra bukkant. Nagy nehezen sikerült felnyitnia, de az ördög tudja, honnét, épp akkor ott termett Tarfejű a zsarukkal. Kénytelen volt gyorsan elbújni. A burján közt rejtőzve látta, hogy Tarfejű és a rendőrök fölveszik a ládákat és elviszik valahová. Hűlt helyük maradt, csak mély gödör tátongott a helyükön. A földerítő óvatos, hallgatag ember volt, de néhány nap múlva - a rendőrség közben állandó razziákat tartott - mégis elmondta az egyik csapatgórénak, mit látott, mi van a ládákban. Nem telt bele három nap, már a telep mind a kilencszáz lakója tudott róla. A félkezű háta mögött örvendeztek a felfedezésnek. A földerítő kétségbeesett, de azután akivel csak összeakadt, mindenkinek elmesélte az egész históriát. Egyre színesebb történetet kanyarított belőle, annyi hiteles részlettel egészítette ki, hogy még a leghitetlenebbeket is meggyőzte. A félkezű-féllábú földerítő tudta, hogy az árut, amit talált, maga nem szerezheti meg, nyilván ezért mesélte boldognak-boldogtalannak, hogy ne csak őt nyomassza a veszteség. Egyedül ő látta az elveszett kincset, ezért ő volt a leghitelesebb tanú, a telep lakói minden szavát elhitték.
Fukuszuke zsebre vágott egyszer egy doboz Sinszei cigarettát, és a villanyoszlop mellett megszólította a félkezűt. A nyomorék körülnézett, és óvatosan odasúgta:
- Ezüst... Vaspántokkal lezárt ládák, terepszínűek, hússzor harminccentis lemezek. Mikor a tetejét fölemeltem, olajos papír volt fölül, Ezüstlemez, ötven kilogramm, ez volt ráírva. Éppen letéptem volna a papírt, mikor a csuda tudja, honnét, megjelentek a kopók, így aztán nem tudtam megnézni, mi van belül, de valami nagyon súlyos volt, az biztos. Négy láda, összesen kétszáz kiló. Ér vagy másfél milliót, az is lehet, hogy többet. A többi már a ti dolgotok - hadarta a földerítő, lemondóan sóhajtott, és mankóival a hóna alatt elbicegett.
Fukuszuke ezután sokáig bolyongott a telepen, összeszedett minden értesülést, és arra a következtetésre jutott, hogy a földerítő minden hír kútfeje, ezért akármennyit kérdezősködik, lényegében ugyanazt hallja. A nyomorék kivétel nélkül mindenkinek elmesélte, mit talált, ő maga nyilván lemondott a kincsről. Valamelyik apacs egyszer odament hozzá, amint a Félkezű a napon sütkérezett, s további részleteket akart kihúzni belőle. A földerítő megvetően fölnevetett, és haragos, sértődött hangon válaszolt:
- Ha nem hiszed, minek kérded? Azt mondok, amit akarok. Ki fog rajtakapni?
Nagyon elkeserítette, hogy a góré, akinek nagy titokban először beszélt az ezüstről, szétharangozta a hírt az egész telepen. Akármekkora pénzről van is szó, az még nem ok rá, hogy az ígéretét megszegje. így hát kinek-kinek magában kellett eldöntenie, elhiszi-e, amit hallott, vagy csak nevet egyet, és alaptalan szóbeszédnek tartja. De a telep szinte kilátástalan helyzetben volt, az apacsokra fagyosan vicsorgott a magány, kétségbeeséssel küszködve mondogatták egymásnak, hogy hiszen a félkezű-féllábú földerítő ez ideig csupa megbízható értesülést szerzett, és a legváratlanabb helyeken talált árut. így biztatták egymást, szorgalmasan formálgatva reménységük szobrát. A legkülönfélébb találgatások járták, hogy hová tűnt a másfél millió jent érő, kétszáz kilónyi elkobzott ezüst. A borúlátók azt mondták, hogy a vakbuzgó Tarfejű biztosan átadta a Pénzügyi Igazgatóságnak, és elúszott a hivatalnokok kezén. A derűlátók meg egyre azt bizonygatták, hogy az apacsok tolvajlásának egyéb tárgyi bizonyítékaival együtt az ezüstöt is biztosan a csőszház melletti raktárban őrzik. Akik gyakorlatiasan gondolkodtak, azok úgy vélték, hogy se a Pénzügyi Igazgatóságon, se a raktárban nincs az ezüst, hanem a csőszök Tarfejű háta mögött eladták az egészet, s a pénzt elosztották maguk között. Telepszerte mindenki azt latolgatta, hogy vajon melyik változat az igaz, de mindenki a magáét fújta, megegyezni nem tudtak. Akkor a górék meghívogatták a csőszöket a kocsmába, leitatták őket, reménykedve, hátha valami kiderül. Káplár, Dadogós, Laposhal, Szifilisz, Kanna és a többiek mind - kivéve Tarfejűt, akit most sem sikerült beráncigálni a kocsmába - az óvatosan föltett kérdésekre egyhangúan azt felelték, hogy mit sem tudnak a ládákról és tartalmukról. Valamelyiknek ugyan eszébe jutott, hogy a raktár falánál áll néhány láda, olyanok, mint a szerszámosládák, de fogalmuk sincs, mikor kerültek oda, és senki ügyet se vet rájuk.
Fukuszuke napokig járta a telepet, hogy megtudja, mit terveltek ki a többi csapatgórék, milyen utasítást adtak az embereiknek. Kiderült, hogy mindenki nagyjából ugyanazt forgatja a fejében. Kim sem gondolt mást. Mikor Fukuszukétól megtudta, mit sikerült másokból kiszednie, nyomban összehívta az egész csapatot a nevezetes tűzhely köré, és kiadta az utasítást: készüljenek föl az ezüstös ládák megszerzésére. A csapat mindenféle tevékenységét a legteljesebb titokban kell tartani. Ha másik csapatbelivel találkoznak, kérdéseikre ne válaszoljanak, vagy tegyenek úgy, mint aki semmiről sem tud; vagy adják a borúlátót, és fecsegjenek összevissza, hogy az ezüstöt elnyelte a föld; vagy szidják teli szájjal a félkarú-féllábú földerítőt, s vonják kétségbe, hogy egyáltalán volt ezüst. Hol így viselkedjenek, hol úgy, vagy akár egyszerre mind a három módszer szerint, hogy átláthatatlan füstbe borítsák a csapat tevékenységét.
Minden csapatnál pontosan ugyanez történt. Az apacsok cél nélkül lófráltak a telepen, versengtek a minél csavarosabb hazudozásban, s ha meglátták a nyomorék földerítőt, mindig találtak rá okot, hogy kinevessék. Így csináltak a lelkiismeretes, pontos, igazmondó emberből, aki sohasem hazudott, s akinek mindig lehetett adni a szavára, szánalmas nyomorultat, ravasz, hazug, badar képzelgőt. A földerítő végül megzavarodott a kudarcoktól. Nagyon a szívére vette, hogy az apacsok nem becsülik többé, s mindenáron szerette volna visszaszerezni a tekintélyét előttük, gyakorta emlegette régi érdemeit, de senki sem vette már komolyan. Végül belefáradt, hogy az igazát bizonygassa, s a viskója mellett még jobban össze-gömbölyödve szundikált a napon. Ha arra járt valaki, és szóba elegyedett volna vele, hunyorgott, meg se fordult, csak odavetette:
- Joónapot! Szép idő vaan.
Az utóbbi időben az apacsokat mintha kicserélték volna. A munkamegosztás rendje összeomlott, mint a kártyavár. Hajrások, halacskák, földerítők, drótosok, asszonyok és gyerekek folyton a raktár körül őgyelegtek. Még a búvár Tama is eldobta a búvárszemüvegét, és Tódzsó, a révész is odahagyta a bárkáját, ők is csatlakoztak a többiekhez. Az apacsok nem törődtek többé a rendőrökkel és a csőszökkel, egyetlen látomás kergette őket: négy láda ezüst, kétszáz kiló, azaz egyenként ötven, ami azt jelenti, hogy még a legványadtabb apacs is el tud vinni egy ládát. Nem kell hozzá "spéci" kocsi, se kalapács. Senki sem akarta elszalasztani az alkalmat. Ezért mindenki a Szugijamába törekedett, ki a gázcsövön át, ki a folyón keresztül, és éjjel-nappal ott ácsorogtak. A zsaruk a csőszbódéból egykedvűen szemlélték az apacsok vonulását, hiszen megszokott tolvajszerszámaikat nem cipelték magukkal, nem bányásztak vasat, csak békésen őgyelegtek és sütkéreztek a napon. Nem válaszoltak a rendőrök kérdéseire, csak ravasz mosollyal sarkon fordultak, de hamarosan újra visszatértek. A csőszházhoz és a raktárhoz érve belestek az ablakon, ártatlan képpel az eget fürkészték, megálltak vizelni, aztán mentek tovább. A zsaruk nem tudták mire vélni a dolgot; az apacsok igyekeztek úgy tenni, mint akit semmi sem érdekel, de a szemükben olykor-olykor fölvillanó elszántság elárulta őket. Remélve, hogy sikerül valaminek a nyomára jutni, a rendőrök neki-nekivágtak a telepnek, de mindig elképedve látták, hogy körös-körül minden üres. Mintha kipusztult volna a telep. Mosogatatlan lábasok és kondérok hevertek szerteszét, a kihalt, düledező, rozzant viskók körül csak disznók turkáltak, tyúkok kapirgáltak. Éjszakánként vaksötétség borult a bányára, végtelen csönd honolt a föld felett. De a rendőrbódé és a csőszház mellett, a pislogó lámpa fénykörén túl, a sötétből örökös csoszogás és suttogás hallatszott. A rendőrök csak arra gondolhattak, hogy e zajok azoktól származnak, akik napközben is ott bolyonganak. A bódé vékony deszkafalán át lesték-hallgatták a csoszogó embersereget, melyet nem egyesített közös akarat, és azt képzelték, hogy hol egymásba olvadó, hol újra szétpergő higanygolyók gurulnak ott szerteszét, mintha megszámlálhatatlanul sok higanycsepp akarna kifutni valahonnét. Elég volt látni a szemgolyók villogását. De hová? De miért?
Az apacsok éjjel-nappal ott köröztek a csőszház és a raktár körül, szerették volna kitapogatni a gyönge pontokat, s ez bizony nem volt könnyű feladat. Órákig bujkáltak a bozótban a sötétség leple alatt. Míg csak ki nem aludt a rendőrbódé és a csőszház előtt függő lámpa kékes fénye, elkeseredetten küszködtek az agyukra települő fáradtság sűrű ködével, és közben minden idegszálukat megfeszítve lesték a sötétben mellettük rejtőző társaik legkisebb mozdulatát is. Ha csak egyikük is nekilódul, meglehet, nyomába ered a telepnek mind a kilencszáz lakója. Fukuszuke a földet szagolgatva, feszülten várta a vészterhes pillanatot. Tudta, ha bekövetkezik, mind a kilencszáznak vége. Hajnaltájt, a hűvös, ritka ködben, dülöngélve, mint a részegek, hármasával-négyesével tértek vissza a telepre a bánatos árnyak, Fukuszuke is ott támolygott közöttük, és az motoszkált keserűn benne, hogy hiábavaló az egész.
A csőszháznál ügyelő rendőrök nem értették ezt az újfajta tevékenységet, támadástól tartva, gépkocsis osztagokért telefonáltak. Az apacsok ellenállás nélkül ültek be a dzsipbe. A kapitányságra vitték, egyenként szigorúan kihallgatták őket, de semmire se mentek velük. Jogtalan behatolás tiltott területre - ez volt az egyetlen vád, amit rájuk bizonyíthattak. Hamarosan az őrszobára kerültek, s mást nem tehettek velük, őrizetbe vették őket. Néhány nap alatt az összes zárka megtelt öregekkel és fiatalokkal, férfiakkal és nőkkel. Az apacsok majd belepusztultak az unalomba odabenn, régi balladákat és divatos melódiákat daloltak, elszórakoztatták egymást, ahogy tudták, és kiszabadulva, hogyan, hogyan nem, magukkal csábították új csöves meg zsebes komáikat is. így a telepen és a bányában megint szaporodott a nép. A rendőrfőnök utasítást adott, hogy a munka nélkül lődörgő apacsokat ne tartóztassák le, csak a szóbeli figyelmeztetésre szorítkozzanak. Éjszakánként az apacsok olykor odalopakodtak a csőszházhoz, és elvágták a telefondrótot meg a vízvezetékcsövet. Az őrködő rendőrök tanácstalanok voltak, nem értették, miért teszik: rabolni akarnak-e vagy csak komiszkodnak velük? A csőszök, amikor a padló alól szökőkútban tört föl a víz, rémületükben azt se tudták, hova kapjanak. Az apacsok - ki a csövet fűrészelte, ki feszülten figyelt, mi is folyik ott, félt, nehogy megelőzzék - a sikeres akció után kereket oldottak.
A csapatgórék saját szemükkel győződtek meg róla, hogy embereik a sitten dalolgatva, haszontalanul töltik az időt, aztán mindenféle csavargókat, koldusokat cipelnek magukkal a telepre, céltalanul bolyonganak éjszakánként a csőszház környékén, és olyan elhatározásra jutottak, amilyenre még nem volt példa: ki-ki félretolta a maga érdekeit, s egységes cselekvésre szólították fel az egész telepet. Felhívást intéztek Idzava, Tokujama, Ókava, Macuoka és Macudzava csapatának tagjaihoz, hogy egyesüljenek. Elértéktelenedett áruk eladására szólító röplapra írták a fölhívás szövegét, amely kézről kézre járt, hogy mindenki lássa.

ÖRÖMÜNKRE SZOLGÁL, HOGY MINDENKI JÓ EGÉSZSÉGBEN,
SIKERESEN VÉGZI A MUNKÁJÁT.
TELEPÜNKNEK AZ UTÓBBI IDŐBEN SAJNÁLATOS MÓDON
SÚLYOS NEHÉZSÉGEKKEL KELLETT SZEMBENÉZNIE.
EZ ABBÓL EREDT, DERÉK BARÁTAINK, HOGY KI-KI
A MAGA FEJE SZERINT VÉGEZTE A DOLGÁT.
HA TOVÁBBRA IS KI-KI A MAGA HASZNÁRA CSELEKSZIK,
ABBÓL MINDENKINEK CSAK KÁRA SZÁRMAZIK.
A HELYZET RENDKÍVÜL AGGASZTÓ.
GYŰLJÜNK ÖSSZE ŐSZINTE TANÁCSKOZÁSRA,
TEKINTSÜNK MAGASABBRA,
ÉS KÖZÖS ERŐVEL PRÓBÁLJUK ÉLETÜNKET MEGJAVÍTANI!
TISZTELETTEL FELKÉRÜNK MINDENKIT,
HOGY MA ESTE HÉT ÓRAKOR JELENJEN MEG
A TÉSZTAVENDÉGLŐBEN, AZ EMELETEN.
AZOK NEVÉBEN, AKIK EGYSÉGET AKARNAK.

Kimék is olvasták a felhívást, aztán megvárva, míg beesteledik, elindultak a találkozó színhelyére: Kim ment az élen, Fukuszuke zárta a sort.


3

A tésztavendéglőben a csapatgórék és legközelebbi segítőtársaik gyűltek össze. Mivel az apacsok a telepen árulással gyanúsították egymást, a tanácskozásra csak azokat hívták meg, akikben kétségtelenül megbízhattak. A szűk helyiségben ott volt a telep színe-java: a legsötétebb múltú válogatott legények, nyers erőben az elsők, minden gonoszságban a legagyafúrtabbak, akiknek szeme villogását, gyors kezét és mocskos száját senki utol nem érte a telepen. A többire várakozva hazárdjátékokkal ütötték el az időt. Némelyek kés-papír-ollót játszottak, mások teáscsészével kockát vetettek, volt, aki kalpiszt ivott, ettől a fehér, savanykás, erős italtól kipirult az ember, és nyomban jó kedve kerekedik. Utolsóként Kim csapatának négy tagja érkezett. Félbemaradt a játék, az asztalokat a szoba közepére tolták, és szorosan egymás mellé körbe letelepedtek.
- Még egyszer meg kéne nézni a falakat!
- Azt meg minek?
- Azt mondják, füle van a falnak.
Kim tanácsára két-három ember lement a kapuhoz, és feltette a pántot is. Az ablakokat befüggönyözték szitává mosott anyaggal, amely olyan vékony volt, akár a szárított tengerikáposzta levele. Homályba borult a szoba, csak egyetlen lámpa világított, de a sötétség kedvezett az egybegyűlteknek. Most már senki sem leselkedhetett, megkezdődött a tanácskozás.
Simán és gyorsan lezajlott. Különösebb nézeteltérések nélkül cseréltek véleményt, és teljes egyetértésben váltak el. Kivételesen hasznos és tanulságos összejövetel volt. A sikert a résztvevők ugyancsak ellentmondó jelleme dacára Kim és Gumi tevékeny közreműködésének köszönhették. Amikor a legfontosabbról folyt a szó - hogyan játsszák ki a rendőröket, és hogyan szállítsák el a szóban forgó holmit -, megindult az emlékek és tapasztalatok áradata, mindenki mondta a magáét, s már-már úgy látszott, hogy a vitának sohasem lesz vége. Csak mikor Kim és Gumi is beleavatkoztak, akkor sikerült dűlőre vinni a dolgot. Olyan összehangoltan léptek föl, hogy még az a gyanú is fölmerülhetett, hogy összebeszéltek. Kim cigarettázva hallgatta, mit mondanak a többiek. De amint a heves szóváltás miatt kisiklott a vita, gyorsan beleavatkozott a beszélgetésbe, és visszatérítette a helyes vágányra. Lemondott a hatásvadászatról, a sikamlós történetekről, csavaros ötletekkel sem állt elő, nem is hízelgett a társaságnak, hanem néhány szóval összefoglalta a lényeget, és konkrét javaslatot terjesztett az egybegyűltek elé. Akkor következett Gumi, aki addig hallgatott. Míg a többiek a fejüket törték, ő becélozta a fegyvert, s jól irányzott lövést adott le: Kim javaslata a lehető legtökéletesebb, mondta, de számba kell venni minden körülményt - és a lövedék pontosan a célba talált. Aztán korbáccsal csapott oda, más terveket bírálva. Mindig fején találta a szöget. Kim és Gumi a jelenlevők hiúságát sem tévesztették szem elől, olykor-olykor szándékosan tettek rossz javaslatokat mindenféle részletkérdésekben, hogy a többiek zajosan elvethessék. Mindezek eredményeképpen sikerült közös határozatot kiharcolniuk, amit végül abszolút többséggel, közmegelégedésre elfogadtak. Ezután összeadtak egy nagy kanna kalpiszra valót, és lassan kortyolgatva, újra megbeszélték az elfogadott akcióterv minden részletét. Nagyon óvatosan kellett eljárniuk, hiszen a résztvevők egyike-másika mindig kést hordott magánál. Nem sok kell hozzá ilyenkor, hogy kitörjön a balhé, különösen mivel pálinkából is, kalpiszból is jócskán felöntöttek már a garatra. Kim és Gumi igyekeztek minden kívánságot teljesíteni, ha nem állt szöges ellentétben az elfogadott tervvel, amely az ő állhatatos türelmüknek köszönhette létrejöttét.
Nagy vonalakban a következőket határozták el: az első feladat a rendőrség lépre csalása. Nők és gyermekek lesznek a lép, meg olyan férfiak, akik eddig a sittet elkerülték. Szerszámokat kapnak, és elindulnak a bányába áruért. Mások azalatt szabályos időközökben felhívják a száztízest, és pontos adatokat szolgáltatnak róluk: ezzel eddig még sose vallottak kudarcot. A letartóztatandó tagoknak előre meg kell magyarázni, hogy mikor tegyenek úgy, mintha menekülnének, és mikor hagyják, hogy elkapják őket. Azt már ki-ki maga dönti el, hogy hány botütést kap a zsaruktól. Ha a rendőrséggel sikerült elhitetni, hogy a telefonhívások nem hamisak, akkor következik a második szakasz: hamis adatokkal bombázni telefonon a rendőrséget, hogy oktalanul futkossanak a terepen, és fejetlenül kapkodjanak az őrsön. A górék kötelesek étellel ellátni az őrizetbe vett tagokat, s ugyancsak kötelesek a váltságdíjat megfizetni értük. Minden csapat rendszeres feljegyzéseket vezet az ilyenfajta kiadásokról, az eladott ezüstlemezek árából majd megtérítik. Mivel az ezüst megszerzésében a telep minden lakója részt vesz, az árából egyenlően részesednek. Éppen ezért kívánatos, hogy ki-ki a maga posztján tegyen meg minden tőle telhetőt a siker érdekében. Akik az ezüstöt a "spéci" kocsikra felrakják, és a telepre viszik, azokat elnevezték rohamcsapat-nak, az őrködök lesznek az előőrs, a "lép" a gyalogság.
A rendőrök fejetlen kapkodásával a második szakasz is befejeződik, s következik a harmadik, mikor az apacsok végül is megszerzik az ezüstöt. De előbb még semlegesíteni kell a besúgókat. Csak úgy, szemre lehetetlen megkülönböztetni őket a hűséges emberektől. Elhatározták tehát, hogy létrehoznak egy titkos vezérkart, s annak fennhatósága alatt működik majd egy brigád, amely kizárólag a vezérkar utasítására cselekszik. Egyik este például azt az utasítást kapja, hogy "indíts a bányába". Akkor a brigádtagok hangos ordibálással szétszóródnak a telepen. Néha összesúgnak, mintha tudnának valami titkot, s minden bizonnyal magukra vonják a többiek figyelmét. A következő módszert javasolták például: szidják teli szájjal a csapatgórékat, mintha már elegük volna belőlük, és ajánlják föl egyik-másik apacsnak, hogy hagyja ott a górét, és csatlakozzék hozzájuk. Mivel ez a manőver a kitűzött célt szolgálja, egyik góré sem állhat bosszút azokon, akik átallnak. Fogadják csak jó szívvel a górék, amit elmondanak róluk, sőt mindjárt módjukban lesz elgondolkodni a saját hibáikon. Hiszen nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Ha valahol besúgó van a közelben, nyomban jelenti a rendőrségen, amit hallott. A telepre még aznap este kiszállnak a zsaruk, de nem találnak mást, csak a fürdőben békésen szappanozkodó apacsokat, amint sikamlós történeteket mesélnek egymásnak a nőkről. Első pillantásra egy-egy ilyen akció annyit ér csak, mintha az ember követ dob valaki után a sötétben, de ha nap nap után minduntalan űzik ezt a tréfát, a rendőrök már torkig lesznek a besúgókkal, s akkor a fickóknak lőttek. A zsaruk meg kuksolhatnak megint a bozótban, a szúnyogok legnagyobb örömére.
Ha idáig eljutottak, akkor jöhet az akció. Máskor is látták már a civil ruhás zsaruk, amikor két-háromszáz kiló vassal száguldottak a "spéci" kocsik a burján tengeren át, s szemük-szájuk elállt a csodálkozástól. A "spéci" kocsi magában sem kis dolog, hiszen akadt, aki a kihallgató-helyiség ablakán át látta, mikor egy rendőrsuhanc strapálta magát, hogy egy lefoglalt kocsit arrébb taszítson, csurgott róla a verejték, majd összecsuklott, úgy lökte, nekirugaszkodott újra, még emelőrúddal is próbálkozott, de hiába. Amikor meg a "spéci" kocsi átrobogott a zsaruk szeme előtt, még háromszáz kiló vas is volt rajta. "Szélsebesség tizenöt méter" - sóhajtoztak a civilruhások. Szóval ezzel a kocsival fogják végrehajtani az akciót.
Ha az ezüst megszerzésének napját és óráját kitűzik, a vezérkar a legerősebb, leggyorsabb és legszívósabb hajrásokból megszervezi a rohamcsapatot. Nekik kell majd a Benten-hídhoz vontatni a kocsikat, onnét pedig az őrt álló rendőrök orra előtt átrobognak egyenest a raktárhoz. Ezt a százméteres szakaszt szélsebesen teszik meg, hogy földet sem ér a lábuk, különben lőttek az egész akciónak. A rohamcsapat nyomában a többiek is gyorsan a raktár felé vonulnak, és éktelen zenebonát csapnak: kiabálnak, ordítoznak, tombolnak, hadd higgyék a hekusok, hogy itt a világ vége. A rohamcsapat parancsnoka pedig kiadja a vezényszót: "Rajta!" Ha kész, a parancsnok elkiáltja magát: "Vissza"! Akkor elhallgatnak, és - "szélsebesség tizenöt méter" - már vágtatnak is az ellenkező irányba. Mivel az akció irányítása katonai nyelven folyik, ajánlatos, hogy az előőrs is igy jelentsen: "A helyzet változatlan" vagy "Értettem". De ez nem kötelező, ha másképp jelent valaki, az se baj.
Az akció célja az ezüstös ládák megszerzése, de nem szabad könnyelműen csak a ládákra szorítkozni. A raktárban és az udvaron hegyekben áll az apacsoktól elkobzott értékes ócskavas, amelyet izzadságos munkával szereztek annak idején. Abból is el kell vinni, amennyit csak lehet, a többit meg szét kell szórni a környéken. Amit sikerül elvinni, eladják. Már csak azért is zsákmányolni kell belőle, hogy a nyomokat eltüntessék, és a rendőrséget félrevezessék az akció valódi célját illetően. A zsarukhoz és a csőszökhöz egy ujjal sem szabad hozzányúlni, csak ordítozzanak, kiáltozzanak, zajongjanak az emberek. A zsaruknak úgyis örömük telik majd a furcsa látványban, azt hiszik, valami téboly tört ki az apacsokon, tehát a rendőrség jól dolgozott, mert őrületbe kergette őket. Minél eszeveszettebben ordítoznak, annál jobb. Vajon a hekusok nem fogják a robogó kocsik után vetni magukat? Nem valószínű. A bódénál egyszerre legfeljebb két rendőr teljesít szolgálatot, még fel sem ocsúdnak, mikor a néhány tucat apacs, mint valami árny, suhan el mellettük. Színültig megrakodott kocsikkal vágtatnak némán, körül se nézve, mintha észre se vennék a rendőröket. Ha nagy sebességgel elhalad valami hatalmas tömeg az ember mellett, elveszti az egyensúlyát: hogy elfojtsa szorongását, vagy lelkesedik: milyen hatalmas, ami ott robog előtte; vagy szeretné a földre vetni magát, nehogy az a valami eltapossa. Ilyen érzése támad az embernek a vasúti átjárónál, mikor átrobog a vonat. Az apacsok számíthatnak rá, hogy aki előtt a kocsijuk elrobog, azt is hatalmába keríti ez a furcsa erő. Egyszóval a zsaruk kábultan előugranak majd a bódéból, és nem törődnek vele, hogy alacsony a fizetésük, a látványtól elhűlve, szemüket dörzsölve úgy állnak majd ott, mintha a lábuk gyökeret vert volna. Pontosan így történik majd minden. Ha a rendőrök is, várhatóan, így viselkednek majd, a csőszökre nem is érdemes szót vesztegetni. Káplárnak, Kannának, Dadogósnak, Szemétládának meg a többieknek kisebb gondjuk is nagyobb lesz, mintsem hogy üldözzék őket, csak bámulnak majd a "spéci" kocsi után. Az apacsok, igaz, ugyancsak megizzadnak, de az áru megéri. Ami a zsarukat és a csőszöket illeti, amilyen kicsi pénzt kapnak, és amilyen lenézett emberek, még elégedettek is lesznek: "Lám csak, vannak még a világon emberek, akik rosszabbul élnek, mint ők, ha egyszer ilyen alantas dologgal kell foglalkozniuk" - gondolják magukban.
Ha tehát a kocsik az ezüsttel és az ócskavassal minden különösebb bonyodalom nélkül megérkeznek a telepre, az ezüstöt zsákokba töltve nyomban jól elrejtik. A ládákat apróra hasogatva szétdobálják, az ócskavasat meg kirakják valami szembeötlő helyen, hadd higgye a rendőrség, hogy az apacsok csak lehányták, és később akarják elrejteni. Az biztos, hogy még aznap éjjel razzia lesz. A rohamcsapat tagjai tehát, amint végeztek, tűnjenek el, a többit hagyják az asszonyokra és a halacskákra. Gőzöljék magukat a fürdőben, duhajkodjanak a kocsmában, szerencsét próbálhatnak a játékautomatáknál, a lövöldében, bámulhatják a meztelen lányokat a strip-show-ban, szedegethetnek csikket, vagy menjenek a nyilvánosházba. Egyetlen feltétellel: mindenki a maga zsebére szórakozik. A górék azalatt kocsira rakják az árut, átadják a felvásárlóknak, és megszerzik a pénzt. A felvásárlóknak semmi engedményt! Szó sem lehet róla, hogy később fizetnek, sem hogy csekkel. A pénzt számolják le a markukba! A fölvásárlók kötözni való gazemberek, minden kitelik tőlük. Meg is fújhatják, be is fújhatnak. Sőt még az is előfordulhat, hogy a visszaúton kirabolnak, ezért az egész üzletet gondosan kell lebonyolítani, hogy még aki kákán is csomót keres, az se találhasson hibát benne. A csapatgórék előre válasszanak ki olyan felvásárlót, aki minden szempontból feddhetetlen. Az áru szállításának költségeit az elengedhetetlenül szükséges termelési kiadások közé számítják, természetesen senki nem a saját zsebéből fizeti.
Egyik pohár italt a másik után hajtották föl az apacsok, miközben az akció részleteiről tárgyaltak. Más-más szemszögből vizsgálgatták a tervet, és végül megállapították, hogy egyetlen repedés sincsen rajta: szilárd, mint a gát, megingathatatlan, mint a híd pillére, az eresztékek állják a vizet, ragyogó ötletekből és szellemes megoldásokból fonódik össze a terv. Volt, aki még hozzátett néhány katonai kifejezést, egykét kemény szóval kiegészítette, és ki-ki elégedetten tért vissza a kockadobáshoz.
- Akkor hát, kezet rá. Annak rendje-módja szerint kéne befejeznünk az összejövetelt, igazán sajnálom, de nagy fölhajtást most nem engedhetünk meg magunknak - mondta Kim, mikor meggyőződött róla, hogy a többi góré és apacs arcán elégedetlenségnek nyoma sincsen.
Az egyezség megerősítéseképpen egymás tenyerébe csaptak. Mindannyian érezték, hogy valami még nincs rendben a terv körül, de senki sem tudta pontosan, mi hiányzik. Csak mikor már fölhajtották az áldomást, akkor fedezte föl egyikük, hol a hézag. Elvette szájától az éppen soros pálinkáscsészét, rácsapott az asztalra, és fölkiáltott:
- Állj!
Mindenki csodálkozva nézett rá:
- Mi van? Az a térdére verve fölkiáltott:
- Még nem határoztuk el, ki legyen a vezér!
A már szétszéledni készülő apacsok kínosan vigyorogtak, és a tarkójukat vakarva, visszaültek a helyükre. Kim rágyújtott, némán a falnak fordult, és csak fújta a füstöt. Mintha a példáját követné, Gumi, aki ugyancsak hevesen vett részt addig a vitában, szintén némán a sarokba kuporodott. Mind a ketten hallgatásba burkolóztak, amikor a vezér kiválasztásáról esett szó; senki sem értette, mi történt velük, honnan ez a változás, hiszen az előbb még azon igyekeztek, hogy az ezüst megszerzésére mozgósítsák az embereket.
A parancsnok kiválasztása igen fontos kérdés, mert micsoda hajó az, amelynek nincs kapitánya. Újra kalpiszt töltöttek a csészékbe, és ki-ki elmondta a maga véleményét. A parancsnok csak olyan lehet, aki számos jó tulajdonsággal rendelkezik: kitűnő az ítélőképessége, nyomban fölfogja, mi történik a telepen és a bányában, jól ismeri a rendőrség viselt dolgait. Legyen érzékeny, gyors és mozgékony, határozott, ravasz és kegyetlen, de igazságos és becsületes ember is. Ha a rendőrség kezére kerül, rá, a főbűnösre kemény büntetés vár. Ezért értenie kell a szócsavaráshoz, bármilyen helyzetben tudja kivágni magát, kikerüljön minden csapdát. Legyen kemény, mint a szikla, néma, mint a kő, s ha a cinkosairól faggatják, semmi szín alatt ne adja ki őket. Végül legyen bátor, céltudatos, gondos, aki minden vitát el tud simítani, ismeri az élet színét és fonákját. Egyszóval kiváló embernek kell lennie, hiszen ha elvállalja a parancsnokságot, az azt jelenti, hogy képes föláldozni magát. A csapatgórék kezdetben lelkesen részt vettek a beszélgetésben, gondosan leplezve a szemükben föllobbanó mohó fényt. Persze nagy a felelősség, de azért nem minden alap nélkül föltételezték, hogy a kétszáz kiló ezüstért járó pénzből, így vagy úgy, mégis több esik le a vezérnek, ha másként nem, tiszteletből azért a felelősségteljes szerepért, amelyet az akcióban játszani hivatott. Így hát, akit kiválasztanak, annak ez nem csupán erkölcsi megbecsülést jelent, hanem valami kézzelfoghatóbbat is. Mindenki úgy igyekezett hát forgatni a szót, hogy a többieket valamiképp rávezesse: senki mást, mint éppen őt kell jelölni erre a posztra. Beszélgetés közben aztán egyszer csak szóba került, hogy mi vár a parancsnokra, ha a rendőrség karmai közé kerül, és a górék menten visszakoztak. Gondosan titkolták zavarukat: ki közönyösen bámult a plafonra, ki meg a csészéje repedéseinek vizsgálatába merült. Ködös, kitérő válaszokat adtak már csak egymásnak. Valaki aztán szóba hozta a telepen kószáló besúgókat, mire a górék teljesen elanyátlanodtak. Ha most elkapják a főbűnöst, aligha ússza meg néhány nap zárkával. Hiába hivatkozik a nem válaszolás jogára, akárhogy szeretné kivágni magát a csávából, nem sokat ér. A rendőrség aligha minősíti majd esetleges egyéni akciónak, ami történt. A büntetés is szigorúbb lesz, mint amiben az apacsokat részesítették a bánya területére való engedély nélküli behatolásért, a bétéká jelentéktelen mérvű megsértéséért: lopásért vagy lopási kísérletért. Ezt nem lehet két nap elzárással és kilencszáz jen pénzbüntetéssel megúszni. Hogy ezekről a kínos részletekről is szó esett, nemhogy a górék, de a többiek is mindjárt lehervadtak. Tarkójukat vakargatták, és összehajolva semmitmondó megjegyzéseket váltottak:
- Hej, micsoda fülledt idő van...
- Mennyi itt a szúnyog! - Egy fagylalt volna jó!
- Inkább sör. Sör és uborka, mártással. Az igen. Hordós is jó, palackos is jó, csak uborka legyen hozzá, mártással, különben nem az igazi.
- Mi az? Meg se kérded, csak szívod a cigimet!
- No, ne olyan hevesen!
És akkor egyszer csak észrevették Kim görbedt alakját, amint ott ült, lábát a székre támasztva. Látván a hangulatváltozást, fél szemét lehunyva mérte végig a jelenlevőket.
- Mit bámultok? - mordult föl vészjósló tekintettel. - Nem családos embernek való az ilyesmi. Én csak támogatlak benneteket, akár ha gyámotok volnék, engedjétek meg, hogy félreálljak, úgy szemléljem az akciót. - Hunyorított, és hintázta magát a széken.
Mindenki elképedt, zavartan félrenézett, és akaratlanul is Gumira esett a pillantásuk. Lángoló tekintetében féktelen sóvárgás és óvatosság villant fel egyszerre: úgy látszott, hogy hosszas gondolkodás után elhatározta magát, és ettől minden tótágast áll benne. Figyelmesen végignézett a jelenlevők arcán, lehajtotta a fejét, rövid ideig gondolkodott, és hirtelen elváltozott hangon felkiáltott:
- Rendben! - Aztán határozatlanul, csöndes mosollyal hozzátette: - Sokba fog ez kerülni nektek! - Azzal, még csak meg sem nyikkanhatott senki, fölállt, és kiment a kocsmából.


4

Ami a következő hónapban történt, rejtélyes és titokzatos volt Fukuszuke számára. Annyit felfogott, hogy Gumi, Kim támogatásával, magára vállalta a főagitátor szerepét, de a részletekről fogalma sem volt. Részt vett ugyan egy-egy feladat végrehajtásában, de Gumi olyan titokban tartotta az akciót, hogy bár egy födél alatt laktak Kim házában, Fukuszukénak sejtelme sem volt róla, hogy mi jár a fejében. Azalatt, míg Fukuszuke aludt vagy sütkérezett napközben, mindenféle emberek megfordultak Kimnél. Az utcán gondtalan képpel jártak, vihogtak és badarságokat fecsegtek, de amint átlépték a küszöböt, és benn voltak a házban, menten megkomolyodtak. Kim és Gumi a nappaliba kísérték őket, s ott a tolvajszerszámokkal teli komód előtt, dinnyefejüket ingatva vitatták meg az akció tervét. Közös erőfeszítéssel lépésről lépésre végrehajtották a szilárd pillérekre támaszkodó, bonyolult és átgondolt tervet, de senki sem tudta, hol tartanak éppen. Fukuszuke egyszer megállította Kimet, és megpróbált kiszedni valamit belőle, de csak ködös, semmitmondó válaszokat kapott.
- Bízd csak rám - mosolygott Kim -, a visszájának a visszája. De hisz az mindjárt a színe. De nemcsak a színe. Várj csak a sorodra! - cigarettát sodort magának, s azzal faképnél hagyta.
Gumi ki se látszott a munkából: sutyorognak valamit Kimmel, már rohan is tovább. A telepen járkált, mindenféle emberekkel találkozott, a szerszámokat vizsgálgatta, olykor üres kézzel elindult a bányába, leült valahol és elmélkedett. Előfordult, hogy kora reggel elment a telepről, és csak késő este tért meg, holtfáradtan. Hol volt, mit csinált, senki sem tudta.
Egy alkalommal Fukuszuke megpróbálta félrehívni egy kis beszélgetésre, de nem sikerült. Gumi volt sittes létére fényes nappal is megfordult a városban, már csak ebből is látható, milyen nagy jelentőséget tulajdonított a rábízott feladatnak, milyen halaszthatatlannak tartotta. De titkolózása kiborította a többieket. Fukuszuke nem volt egyedül, a többi apacs sem tudott semmit, még Félszemű és Homok sem, pedig részt vettek azon a közös tanácskozáson, ők is csak sejtették Gumi szavainak és tetteinek értelmét. Abból, ami olykor itt meg ott történt a telepen, mindenki találgatta, hol is tart a program. Mindenesetre Kim szobájában, ott, ahol a nevezetes naptár függött a falon, születtek az utasítások, és rendszeresen el is jutottak a többi csapatgóréhoz, és Fukuszuke saját szemével meggyőződhetett arról, hogy hatnak is.
A vezérek tanácskozása után néhány nappal hirtelen, szinte varázsütésre, megváltozott a helyzet: a csőszház és a raktár környékéről eltűntek az apacsok, akik még nemrégen éjjelnappal ott bolyongtak. Úgy látszott, hogy a telep ismét éli a maga megszokott életét, lakói - górék és halacskák -, akik az ezüst hírétől felajzottan kóvályogtak, most megint visszatértek mindennapi tevékenységükhöz. A górék a csapatukkal foglalatoskodtak, az asszonyok a lábasokkal a konyhában, az öregek és csonkák az őrhelyeken ácsorogtak, a férfiak lapátokkal és kalapácsokkal fölszerelve újra nekiindultak a bányának, Tódzsó előállt a bárkájával, Tama pedig készenlétben volt, hogy ha a bárka elsüllyedne, megmenthesse a vasat. Fukuszuke, Kim utasítása szerint, hol szaglászott valahol, hol földerítőként működött, hol pedig beállt a hajrások közé. Egy alkalommal, mikor éppen új lelőhelyek feltárásával volt elfoglalva, odament hozzá néhány más csapatbeli, akik elébb a csőszház melletti raktár körül kódorogtak. Volt köztük olyan is, akit ott látott az emlékezetes tanácskozáson.
- Nincs újabb fülesed az ezüstről? - fordult oda az egyikhez, akit nem látott azon a gyűlésen.
- Nem is tudsz róla? Már gyémántot találtak, bezony! - nevetett az megvetően, és a kábelt fürkészte, amit Fukuszuke épp az imént fedezett föl, az ezüstről többé egy szót sem ejtett. Az ólomburkolatú rézkábel elég értékes árunak számított, de hogy kiszedjenek egy akkora darabot belőle, aminek már van súlya, húsz-harminc méteren föl kell ásni a földet. A másik, akihez Fukuszuke beszélt, le nem vette a szemét a kábelről, és mintha megfeledkezett volna mindenről a világon, csak azon törte a fejét, hogyan kaparintsa meg a szánalmas zsákmányt.
"Úgy látszik, lassan bejönnek Gumi tippjei" - gondolta Fukuszuke magában.
Az apacsok tevékenysége újult erővel folyt az egymilliókétszázezer négyzetméternyi területen, a rendőrök megint éjjel-nappal hajkurászták őket, az apacsok meg újra menekültek előlük, rajokba verődve, mint az ívásra tartó halak. Homok, Félszemű és a többi sittet járt apacs számtalanszor mászta meg az oszakai vár falát, ugrott a csatornába a zsaruk elől. A halacskák pedig - munkanélküliek és csavargók -, újra és újra a zsaruk karma közé kerültek. Elkapták, dzsipbe ültették őket, irány a zárka. De soha semmi hasznosat ki nem szedtek belőlük, és mivel komoly vétséget nem lehetett a nyakukba varrni - bár nem mindegyiknek volt makulátlan a múltja -, azonnal ki is engedték őket. Az apacsrajok továbbra is három irányba vonultak: bánya, zárka, telep. Amint egy nagyobb csoport megjelent a bányában, ki tudja, honnét, nyomban ott termettek a zsaruk. Az apacsok elégedetlenkedtek, szidták a spicliket, de nem tudták, kin töltsék ki a dühüket, és ettől végleg kiborultak. Ha bezárták őket, a górék azonnal megjelentek, fölajánlották, hogy kölcsönzik a váltságdíjat, meg se várták, amíg a delikvensek maguk kérik. A váratlan jóságért járó hálálkodást elhárították: "Ugyan, semmiség, nem vagyunk idegenek, ha baj van, segítünk egymáson, világos, ugye..."
Nehéz volt megmondani, Gumi milyen szerepet játszott az egészben. Mindenesetre a telep lakóit félrevezették, és - egy kis csoport kivételével - valamennyien rendőrkézre kerültek. Ebből a szempontból Gumi elérte a célját.
Ráadásul megtette a hatását az a szóbeszéd is, hogy ezüstlemezeket nem is találtak. Végül már egyáltalán nem lehetett tudni, hogy mi az igazság, mi kitalálás. A pusztaság mélyén rejlő kincsek híre egész Japánban elterjedt, és a telepre megindultak a csavargók, nemcsak Oszakából jöttek, áradtak a közeli megyékből és a távoli Sikokuból, Kjúsúból, Hokurikuból is. A sok razzia és zárkában töltött éjszaka hamar kiábrándította őket, nem kutatták tovább az ezüstöt, annál is kevésbé, mert a telep régi lakói iparkodtak meggyőzni az újoncokat, hogy az ezüstről terjedő hírek teljesen alaptalanok. A besúgóktól a rendőrség is bizonyára megtudta, mit beszélnek az apacsok, és ez alighanem alkalmas módszer volt arra, hogy a rendőrség figyelmét elterelje. Gumi a kezét dörzsölhette elégedettségében: sikerül becsapnia a rendőrséget, és még az apacsok jövedelmét is növelni. Gumi már csak ezért is különös buzgalommal adta a zsaruk kezére társait; napról napra több apacsot tartóztattak le, úgy látszott, hogy sohase lesz vége. A tömeges letartóztatások után a legnagyobb veszteséget szenvedett csapatgórék mindig felkeresték Kimet tanácsért. Ki tudja, hogyan sikerült rávenni őket, mindenesetre, amikor hazatértek, újra a bányába küldték embereiket. Az is igaz, hogy azok meg nemigen törődtek a góré utasításaival, ki-ki a maga feje szerint tevékenykedett. A góré akarata olykor egybeesett az érdekeikkel, viszonyukban nyoma sem volt holmi szolidaritásnak vagy betyárbecsületnek. Az apacsok helyzete tovább romlott: az árut elkobozták tőlük, a szerszámok elvesztek, az adósságok nőttek, a telepen kívül pedig lehetetlen volt munkát találni. Két-háromszoros súllyal nehezedtek rájuk a körülmények, mit volt mit tenni, a teleplakók leülték a magukét, visszamentek a bányába, és tovább viaskodtak a rendőrséggel. Az üldözők elől menekülve, átevickéltek a csatornán, ki Tódzsó túlterhelt bárkájának szélébe kapaszkodva, ki úszva, nyeldesve a vegyi anyagokkal szennyezett vizet. Nagy nehezen kijutottak a túlpartra, s félholtan elterültek. Fukuszuke figyelte, mi folyik, és a szeme előtt Gumi mohó képe villant föl a háttérben. Igaz, Guminak meg lehetett bocsátani, hiszen ha bukik az egész, ő viszi el a balhét. De a csapatgórék viselkedése sehogyan sem fért a Fukuszuke fejébe: hogy lehet, hogy csak azért adják ki az apacsokat a rendőrségnek, mert nagyobb konchoz akarnak jutni az apacsok apró garasaiból. Ilyenek jártak Fukuszuke eszében, mikor az elviselhetetlen bűzzel partra vergődő apacsokat nézte.
Pontosan senki nem tudta, hányszor tárcsázta föl Gumi a száztízest, hogy a teleplakókat rendőrkézre adja. Senki sem tudta, vajon a rendőrség felhasználja-e az értesüléseket, amiket tőle kapott. Valamivel később ugyanarra a számra hamis információk is befutottak, és a razziák egy része hiábavalónak bizonyult. A zsaruk gyakran pofára estek: akkor jelentek meg a bányában, amikor a drótosok jelzésére már mindenki kereket oldott, sőt olykor napközben rohantak elő, amikor az apacsok a megfeszített éjszakai munka után édesen aludtak. Fukuszuke egyszer vidám kiáltozásra ébredt.
- Mi vaaan? - kiáltott ki az ablakon.
Seregnyi férfi rohant röhögve a csatorna felé, futás közben ketten-hárman hátrafordultak:
- Razzia!
- Vonulnak a zsaruk!
- Kopók csaholnak!
Fukuszuke utánuk eredt. Mire kiért a gátra, az összecsődült apacsok mind a túlpartot bámulták: állig felfegyverzett rendőrök háta mögött motorbiciklik és dzsipek berregő motorral, távolabb pedig csönd honolt a napfényben fürdő végtelen, puszta síkságon. A zsaruk érkezésének híre délben terjedt el a telepen, mikor az apacsok békésen szunnyadtak viskóikban, mindenki, ahogy volt, úgy rohant elő a házból, fehér alsógatyában álltak a töltésen az apacsok, és röhögve mutogattak a zsarukra. A rendőrtiszt rákvörösen szaladgált föl-alá, de tehetetlen volt, és csak dühösen szitkozódott.
- Ne, ne röhögjetek, nem lesz jó vége! - Kim riadtan kószált a tömegben, hol az egyik, hol a másik apacsot fogta vállon, nógatva őket, hogy menjenek vissza a telepre, de mindenki elhessegette. Fukuszuke már kibámészkodta magát, és hazament. Legnagyobb meglepetésére a házból, melynek lakóiról azt hitte, hogy mind a gáton vannak, Gumi surrant elő sunyi képpel. Metsző pillantással végigmérte Fukuszukét, aztán gúnyos mosollyal szólt rá:
- No, érdekes volt?
De még mielőtt Fukuszuke bármit is szólhatott volna, már ott se volt, eltűnt a folyóparttal ellenkező irányban.
Eljutottak tehát az akció harmadik szakaszáig. A kitűzött célt - legalábbis ami a fejetlenséget illeti - nagyjából elérték. Kimnek és Guminak, a többi góré segítségével sikerült olyan látszatot keltenie, mintha a megzavarodott apacsok szervezetlen tevékenysége egyenes következménye volna annak, ami az utóbbi időben történt. De a telepen egyre romlott a helyzet, és már lehetetlen volt megállapítani, mikor mozgatja a dolgokat a terv, és mikor csak a megvadult tömeg tehetetlensége. Egyetlen elgondolásukat sikerült csak saját erejükből valóra váltaniuk: Kim és Gumi kergette el az apacsokat a raktár környékéről, meggyőzve őket, hogy az ezüstről szállongó szóbeszéd csak üres fecsegés. Ami ezenkívül történt, előbb vagy utóbb nélkülük is bekövetkezett volna, a szükség szorongatta az embereket, a telep súlyos helyzetbe került. Kim és Gumi csapkodták a pörgettyűt, amely nélkülük is pörgött volna, de amikor valóra akarták váltani, amit kiterveltek, úgy megkergült, hogy már a közelébe se férhettek.
Egy augusztusi éjjelen a csapatgórék összehívták a leghűségesebb apacsokat, hogy tudomásukra hozzák az ezüstlemezek megszerzésének tervét. Mind egy szálig boldogan ráálltak, hogy részt vegyenek az akcióban, már csak azért is, mert a gyakori rendőrportyák miatt gyötrődtek a semmittevéstől, hiszen ki se dughatták az orrukat a telepről. Alig múlt dél, többen megszimatolták, hogy készül valami, és kibújtak a vackukból. Déltől estig sokan összegyűltek. A csapatgórék meghallgatták, kinek mi az óhaja, és az önként jelentkezőket a rohamcsapatba vagy a zajongók közé sorolták be, megmagyarázva nekik, mi a feladatuk, milyen jelre mit tegyenek. Az apacsok utasítást kaptak, hogy az akció kezdetéig ne csoportosuljanak, nehogy valamelyik spicli gyanút fogjon. Azután egy öregekből és rokkantakból álló csapat elindult őrködni a rendőrőrshöz. Néhányan az éj leple alatt a Szugijamába mentek földerítésre. Kim a komódnak támasztotta hátát, és szorgalmasan jegyezte az önként jelentkezőket. A többi csapatnál is pontosan fölírták mindenkinek a nevét, aki csak a legapróbb részt is vállalta az akcióban. Ezek a jegyzékek azután Kimhez kerültek. Kim minden jelentkezőt figyelmeztetett, amikor felírta a nevét:
- Nehogy eszedbe jusson valami ostoba tréfa, mert nem viszed el szárazon. Fogom ezt a papírt, és leadom, ahol kell.
Az önkéntesek, amikor Kim fölírta a nevüket, Gumi elé járultak, aki szintén ott ült a szobában. Gumi tanácsokat osztogatott a rohamcsapat tagjainak: készüljenek jól föl az éjszakai melóra, mert erő kell ám hozzá; a zajongókat pedig figyelmeztette, hogy egy ujjal se nyúljanak a rendőrökhöz és a csőszökhöz.
- Figyelem! Ha jönnek a kopók, az első ember, aki észreveszi őket, elordítja magát: "Oszolj!" Akkor aztán ki-ki a szerencséjére és a lábára bízhatja magát.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás, de a döntő pillanatban valami váratlan történt, amitől az egész terv fölborult. Gumi csak az ezüstös ládákat célozta meg, úgy számított, hogy megtévesztésül ugyan magukkal visznek némi ócskavasat is, aztán eldobják az úton valahol, vagy a telepre szállítják. De az önkéntesek féktelen mohóságukban - s ez nem volt beleszámítva a tervbe - követelték, hogy szerezzék meg az összes ócskavasat is.
- Majd fogunk szőrözni! - mondta valaki, és kapzsin villogott a szeme. - Mit gatyáztok! Mindent megfújunk, ami csak van. Amennyit csak találunk.
- Hülye! - sziszegte Gumi dühösen. - Elképzeled, mennyi ott a vas? Egész nap se tudnánk fölpakolni. Van valami halvány fogalmad, mire hajtunk?
De a másik rá se hederített. Fölállt és ádáz mosollyal odavetette:
- No persze, csak az ezüstre - köpte oda. - Kretének! - tette hozzá, és kendőzetlen megvetéssel kiment a szobából. Kim utánafordult.
- Te kokós idióta! - sziszegte, de pillantása találkozott a Gumiéval, és elhallgatott.
De amikor mindenki ugyanezzel jött, kénytelenek voltak engedni. Hiába próbálták meggyőzni a többieket, hogy semmi teteje annak, amit követelnek, rekedtre beszélhették magukat, az apacsok makacsul egyre azt hajtogatták, hogy bűn lenne otthagyni azt a sok vasat a raktárban. Csak a számok különböztek: volt, aki azt mondta: "Ha három mázsa, elmarjuk mind a hármat!", a másik meg. "Ha ötszáz kiló, visszük mind az ötszázat". Akadt, aki egy tonnát emlegetett. Hallani sem akartak róla, hogy csak egy részét vigyék magukkal. "Nem, szó se lehet róla! Minden darab vasat, az utolsó szemig!" Gumi és Kim akkor megpróbálta többé-kevésbé őszintén előadni a legkevésbé kapzsi és mohó apacsoknak, mennyit kínlódtak, hogy a rendőrség figyelmét elvonják az ezüstös ládákról, mennyi viszontagságot kellett elviselniük miattuk a telep lakóinak. De ők csak üres tekintettel hallgatták.
- Van ezüst vagy nincs, ki tudja, a vas az biztos, vagy nem? - Azzal fütyülve a további magyarázatokra, odébbálltak.
- Mért nem akarnak hallani sem az ezüstről?
- Mi magunk próbáltuk elhitetni velük, hogy hamuka az egész. Most aztán, azt mondják, jobb ma egy veréb... Ha beüt a balhé, nem esnek úgy pofára.
Kim és Gumi újra megbeszéltek mindent: az egész vashegyet a telepre cipelni persze öngyilkosság. A zsaruk a telepig üldözik az apacsokat, és világos, mint a nap, hogy válogatás nélkül mindenkit lefognak. Másfelől viszont, mivel több tucat apacs vesz részt az akcióban, a rendőrök azt hiszik majd, hogy az apacsok végső elkeseredésükben cselekszenek így, az általános föl fordulásban tehát könnyebb lesz elrejteni az ezüstöt; nem érdemes tovább hadakozni a résztvevőkkel, annál is kevésbé, hogy az egység most mindennél fontosabb.
- Fő az ezüst!
- Hát persze, az ezüst.
Kim és Gumi próbálta meggyőzni egymást, de feltörő aggodalmát egyikük sem tudta magába fojtani.
Azon az éjjelen, tizenegy körül az apacsok a telep minden sarkából a Benten-hídnál gyűltek össze. Mindenki szedett-vedett, sötét színű zubbonyt és nadrágot viselt, lábukon pedig, mintha összebeszéltek volna, gumitalpú tabi vagy tornacipő, amelyben teljesen hangtalanul járhattak. Fukuszukét az elterelő hadmozdulatot végző brigád élére osztották be. Mikor odaért a gyülekezőhelyre, a villanyoszlop mellett a sötétben néhány tucatnyi embert pillantott meg. Odament az egyikhez, és mintegy mellesleg megkérdezte:
- Nem láttad a Félszeműt, a Kim csapatából?
A másik némán ellökte, de olyan erővel, hogy Fukuszuke összegörnyedt a fájdalomtól. Rájött, hogy így se Félszeműt, se Homokot meg nem találja. Hamarosan észrevett egy közeledő alakot. Amikor a közelébe ért, végigsimította Fukuszuke hátát egész föl a tarkójáig, aztán leült mellé, és a kezébe nyomott valamit.
- Fogjad. Külön juttatás, erősítőnek - súgta a fülébe.
Fukuszuke érezte, hogy tojás. Jobb kezébe fogta, a ballal végigtapogatta a másiknak az arcát, aztán a füléhez hajolt, és alig hallhatóan megkérdezte:
- Mennyi?
- Húsz jen darabja, később is fizethetsz - a szájából forró lehelet bűze áradt feléje. A férfi már ment volna tovább, de Fukuszuke karon ragadta, és szemrehányón kérdezte tőle:
- Azt mondod, külön juttatás, akkor hogy szedsz pénzt érte?
Csöndes vihogás volt a válasz:
- Így jobban hangzik, azért találtam ki.
A férfi békítőleg meglapogatta Fukuszuke hátát, aztán továbbállt. Fukuszuke a fogával feltörte a tojást. Alighanem mindenki kapott.
- Köszönöm a fáradságát - hallott valahonnét a sötétből egy halk hangot.
Amíg a tojást kihörpölte, óvatos léptek nesze és halk nyikorgás ütötte meg a fülét. Tudta, hogy kocsikerekek nyikorognak, megérkeztek a várva várt "spéci" kocsik, a neszekből ítélve mind a négy. Aki az elsőt húzta, megállt, és fojtott hangon megszólalt:
- A rohamcsapat?
Fukuszuke fölismerte Gumi hangját. A villanyoszlophoz gyűlt apacsok máris a kocsik körül tolongtak.
- Zajongók, rajta! - vezényelt Gumi. Fukuszuke még föl sem ocsúdott, a "spéci" kocsik máris kilódultak.
- Rajta!
- Gyerünk, gyerünk!
- Nyomás! - hallatszott mindenfelől a biztatás.
A hídtól a raktárig vezető mintegy százméteres szakaszon - a volt fegyvergyár főbejárata mentén - sima, döngölt út futott. Félúton volt a rendőrbódé, előtte a lámpa égett, a másik lámpa a raktár bejáratát világította meg. Másutt sötétség borult az útra. A rendőrök és a csőszök alighanem régen aludtak már, a két csőszház ablakában régen kialudt a fény. A négy kocsi és tucatnyi apacs egyetlen gomolyagként, sebesen halad, testetlen árnyként szelik át az első lámpa fénykörét, még néhány másodperc, a második lámpa alá érnek, a hajrások nekifekszenek a kocsirúdnak, és könnyedén, akár az akrobaták, pontosan a raktár bejárata elé vontatják a kocsikat.
- Rakodj! - hangzik fel Gumi parancsa, és a zajongók abban a pillanatban éktelen ordítozásban törnek ki, kiáltoznak, kurjongatnak, ahogy a torkukon kifér. A rohamcsapat a zűrzavar közepén nekilát a rakodásnak. Mindent felrámolnak: faládákat és rozsdás vasat. Fukuszuke is ordítozik, kurjongat a sötétben támolyogva, bukdácsolva belerúg valakibe, nagyokat káromkodik.
Gumi a nagy erőfeszítés közepette az ócskavashegyen át egyszer csak meglátja, hogy fény gyúlt ki a csőszházak ablakában. Gyorsan fölméri, milyen messzi van a híd, és a raktár felé fordulva belekiált a sötétbe:
- Húzd!
Az apacsok hanyatt-homlok rohannak a kocsikhoz, körbefogják, és bukdácsolva nekiiramodnak. Amint elszáguldanak az őrház mellett, sarkig nyílik az ajtó, kiáltások hallatszanak odabentről, de az apacsok már messze járnak, csak a szél fütyül a nyomukban.
A kocsik átrobognak a hídon, s már a telepen járnak, amikor Guminak megbicsaklik a lába. Megtántorodik. Már-már a testén érzi a rozsdás vassal teli kocsik súlyát, ellöki magát a földtől, megragadja a kocsirudat, s felhúzva a lábát, ott függ a levegőben. A távolban felsüvöltenek a rendőrautók szirénái. Gumi azon igyekszik, hogy le ne pottyanjon. Odafordul a kocsihúzókhoz:
- Oszolj, oszolj! - kiáltja.
Az apacsok elengedik a kocsit és szétszaladnak. A kocsi meginog, és Gumi nem tudja tovább tartani magát: leesik a rúdról. Az apacsok a sötétség leple alatt szétszélednek.

Utolsó fejezet
HOVÁ?

Ahol a csikó elmerült, ott víz volt.
RÉGES-RÉGI MONDÁS


1

A terv kudarcba fulladt.
Akkora felfordulás, mint aznap éjjel, sosem volt még a telepen. Fukuszuke a "spéci" kocsit tolta, már közel jártak a telephez, amikor meghallotta a szirénák vijjogását, és mert Gumi ,,oszolj"-t kiáltott, ideje sem volt, hogy gondolkodjék, mi lesz, ha a megvadult kocsi Gumit eltiporja; akár a többiek, ő is fejvesztve menekült, sejtelme sem volt róla, mi történik a háta megett. Nem nézte, merre-hová, vaktában szaladt a sötétben, kunyhók között bujkált, hátsó kapukon osont ki-be, nagy üggyel-bajjal végül mégis kijutott a telepről.
A rendőrség aznap éjjel óriási razziái tartott. Lezártak minden utat, minden kijáratot, sehol egy rés, ahol az apacsok átcsúszhattak volna. Fukuszuke, mint az egér, hol az egyik, hol a másik ösvényen surrant végig, de amikor látta, hogy sehol sem juthat át, elindult a Hiranogava felé. A folyót reflektorok pásztázták, nem is egy. Két csónak állt ott, a vízirendőrség két motorosa. Semmi kétség, a folyó torkolatából jöttek, az oszakai öbölből, a csatornahálózaton át, szinte érthetetlen, hogyan tudtak észrevétlenül feljutni. A rajtaütés mindenesetre sikerült. A telepre özönlöttek a rendőrök, állig fegyverben, a szirénák vijjogása pedig arról tanúskodott, hogy az igazi "spéci" kocsik is mindjárt megjelennek. Fukuszuke elvergődött a gátig, éppen sikerült hasra vágódnia a fűben: reflektorcsóva hasított a feje fölött a sötétségbe. Hallga-tózott: lábdobogás, káromkodások, szirénasüvöltés. "Két gépesített rendőrosztag, száz ember" - állapította meg magában.
Azon törte a fejét, hogy átússza a folyót, és elrejtőzik a Szugijama végtelen sötét térségein, de az utat eltorlaszolták a rendőrcsónakok; a telepre visszamenni - akár ha éjjeli lepke repülne a lángba; más választása nem maradt, oldalvást araszolva, mint a rák, kúszott a fűben, hogy legalább a reflektoroktól távolabb kerüljön. Visszafojtotta lélegzetét, a töltés felől vízcsobbanást és kiáltásokat hallott: néhány megriadt apacs ugorhatott a csatornába az üldözők elől. Ordításukban volt valami esztelen, tragikomikus, mint mindig, amikor a teleplakók kilátástalan helyzetbe kerültek. Akadt, aki elutasította a rendőrök segítségét, de mikor már-már megfulladt, könyörgőre fogta a dolgot. A rendőrök azon igyekeztek, hogy kihúzzák a vízből a fulladozó apacsokat, akik kétségbeesetten csapkodtak, mint a vízimadarak, ha az olajtól összeragad a tollúk. Hol jobbra, hol balra irányították a motorcsónakokat. Az ordítozásban és a vad csapkodásban Fukuszuke tisztán kivette az egyik rendőr hangját:
- Mi a fenének költöttek fel az éjszaka közepén? Hogy ezeket a hülyéket mentsük? Átkozódva dobta a kötelet az egyik fuldoklónak.
- A rend és nyugalom fenntartása érdekében - hangzott a kaján válasz, nyilván egy idősebb ember hangja.
- Frászt! Nem éri meg! - kiabált vissza az első bosszankodva.
Hogy azután mi történt, azt Fukuszuke a többiektől tudta meg.
Sokáig kúszott oldalazva, csak a tehetetlenség hajtotta, és végül a bozótnak olyan részén találta magát, ahová sem a reflektorfény, sem a folyóról hangzó lárma nem ért már el. Langyos pára áradt a földből, és szörnyű bűz, mintha valaki levetette volna a cipőjét, és izzadt lábát dugdosná az orra alá. Lefeküdt a fűbe, bámulta az éjszakai eget, és azon elmélkedett, hogy milyen undorító állat is az ember: tárd föl előtte a gyöngeségedet, nyomban kihasználja.
A telepen addigra szörnyű lett a zűrzavar. Az asszonyok, gyerekek, öregek, nyomorékok, epilepsziások mind előbújtak viskóikból. Amint a rendőröket megpillantották, éktelen ricsaj támadt. A rendőrök megpróbáltak a házakba behatolni, de hasztalan próbálkoztak. Az asszonyok botokkal és pálinkásüvegekkel fölszerelkezve ugráltak elő, ott köröztek a rendőrök közelében, bottal fenyegették őket, de ha a zsaruk feléjük tartottak, félreugrottak, mert jól tudták, hogy börtönbe kerülhetnek, ha csak hozzájuk érnek is. Az asszonyok buzgón öntözték a csatornába a pálinkát, pedig a zsaruk próbálták lebeszélni őket. Elég volt ezeknek a rongyos amazonoknak az arcába nézni, máris tudhatta akárki, hogy utolsó leheletükig elszántan védelmezik lakóhelyüket. A rendőrök az üvöltözéstől és az asszonyok mocskos hajából, izzadt testéből áradó bűztől szédelegve meghátráltak.
Az éktelen ricsaj és általános felfordulás közepette a rendőrök, akik ezért jöttek, hogy az árut elkobozzák, megpillantottak egy borzalmas alakot. Ott hevert az úton, a telepnél, ahol az asszonyok lökdösődtek, az egyik "spéci" kocsi kereke alatt: Gumi volt az. Hátát szétroncsolta a kocsin felhalmozott ócskavas több mázsányi súlya. A gumikerék alatt nyögve rángatta a fejét, rángott keze-lába, mint valami gombostűre szúrt rovaré. Mikor társai a szirénázást meghallva szétugrottak, a szabadjára engedett kocsi saját súlyától nekilódult, szétroncsolta Gumi hátát, aztán a villanypóznának ütközve megállt. Csak úgy lehetett kiszabadítani Gumit, hogy a kocsit leemelik róla. A rendőrök izzadva hányták le a kocsiról az ócskavasat, kénytelenek voltak segítségül hívni a ricsajozó asszonyokat is. Ahogy kihúzták a kerék alól, Gumi elvesztette az eszméletét. Mikor a dzsipre cipelték, keze-lába élettelenül lógott, mint a fa.
Gumival együtt az összes elkobzott ócskavasat is a rendőrőrsre szállították még az éjjel. Mikor néhány óra múlva az apacsok, félősen jobbra-balra sandítva, visszaszállingóztak a telepre, már semmi sem volt az úton. Eltűntek a kocsik és velük együtt a töltényhüvelyek, ventillátorok, réz- és vaslemezek, kábelek, rozsdás vasdarabok és a többi kacat. És nem voltak ott a híres-nevezetes ezüstös ládák sem. Fukuszuke, mikor a töltésről hazatért, meglepetve vette észre, hogy a teleplakók cáfolhatatlan tényként emlegetik, hogy volt ezüst. Mielőtt elindultak volna, tízből hatan-heten még a ládák létében is kételkedtek, most meg, hogy a rendőrség újra elkobozta őket, az utolsó szálig minden apacs hitelt adott a szóbeszédnek. Leírhatatlan ricsaj és üvöltés közepette persze mindent fölpakoltak a kocsikra, ami csak akadt, méghozzá vaksötétben, de most mindenki azt erősítgette, hogy azok a bizonyos ládák közben valamikor már-már éppen az ő kezében voltak, azt pedig mondani sem kell, hogy ő is ott volt, mikor felrakták a kocsira. Ha valamelyik sarkon vagy az úton álldogáltak, vagy a ház előtt beszélgettek, másról sem folyt a szó, mint az ezüstös ládákról. Az elbeszélések mind újabb, pontos részletekkel gazdagodtak. De amikor Fukuszuke, csak úgy kíváncsiságból, vállalóra fogta az egyik apacsot, az mord pofával ködös fejtegetésbe kezdett, és hogy megerősítse, amit mond, egyik társára hivatkozott. Fukuszuke a másikat is megkereste, az meg egy harmadikra hivatkozott, a harmadik újra az elsőre, és így tovább. Lehetetlen volt pontos értesülésekre szert tenni: minden homályos volt, minden szétfoszlott, elillant, akár a földből áradó légáramok. Fukuszuke sokáig bolyongott a telepen, kihallgatta a beszélgetéseket, és arra a következtetésre jutott, hogy senki sem tud biztosat az ezüstlemezekről. Fölrakták-e vajon a kocsikra? Látta-e egyáltalán a fél kezű-féllábú földerítő az ezüstöt? Amint ilyen kérdésekkel hozakodott elő, minden hitelét vesztette, ködössé, zavarossá változott. Saját szemével senki sem látta az ezüstös ládákat, még a nyomorék földerítő sem, akit elkaptak a csőszök abban a pillanatban, mikor rájuk bukkant. A górék lefizették a csőszöket, és azok egyre bizonygatták, hogy a raktárban az ócskavas között valamiféle faládák rejlenek, de nyilvánvalóan merő fantázia volt az egész: a górék terelték a beszélgetést a ládákra, amazok meg csak mondták, amit vártak tőlük.
Ezután következett az az időszak, mikor jóformán az egész telep ott lófrált éjjel-nappal a raktár körül, de senki sem látta a saját szemével a leírásnak pontosan megfelelő ládákat. Akit csak Fukuszuke vállalóra fogott, mindenki határozatlanul válaszolt: igen, mintha látott volna valami hasonló ládát, de végül is ki tudja... Nincs persze kizárva, hogy a raktárban és a raktár körül tökéletes összevisszaságban tornyosuló tíz- és tíztonnányi rozsdás vas között ott hevert valahol öt vagy tíz láda, talán pontosan olyan méretű is akadt, mint amit kerestek. És ez a néhány láda volt az oka, hogy majd nyolcszáz ember teljes két hónapon át orránál fogva vezette egymást, összebeszéltek, elárulták a barátaikat, képtelen zűrzavart kavartak a telepen. Az apacstelep lakóinak tevékenysége hagymafejhez hasonlított, amelyről egymás után fejtették le a rétegeket, hogy eljussanak a közepéig, míg végül semmi sem maradt belőle. Csak a gyomra korgott mindenkinek. Horpadt, sötét gyomrok, nem akartak elhallgatni, akármennyit csitítgatták is őket. Mint a hólyag, hol földuzzadt, hol lelohadt bennük a remény, cselekvésre sarkallta, majd végső kétségbeesésbe hajszolta a gyomrok tulajdonosait. Akárhányszor fölvághatja az ember ezeket a gondolat-hólyagokat a bizonyítékok könyörtelen szikéjével, amíg a gyomor üres, a valóságos vagy képzelt hólyagok újra és újra előbújnak: gúnykacajjal fel fakaszthatod az egyiket, nyomban újraéled, vagy másik születik a nyomában.
Nem csak a telep lakói bizonyultak hiszékenynek. A terv meghiúsulását követő napon Fukuszuke belenézett az újságba, s egy cikket talált benne a történtekről. A közlemény szerint három rendőrosztag és a vízirendőrség két motorcsónakja vett részt a razziában, összesen száznyolcvan embert mozgósítottak. Fukuszuke a reggelinél látta, amint Kim a cikket olvasva a fejét ingatja, s mintha semmi köze sem volna hozzá, odadörmögte:
- Iiigen, nagyon nagy fogás volt.
Addig az újságok csak gúnyolódtak az apacsokon, de ezúttal hangot váltottak. Fenyegetésektől fröcsögtek a cikkek. Az ártatlan kis tolvajokat veszélyes, szervezett bűnöző bandának tüntették föl. A rendőrfőnök határozott intézkedéseket ígért az apacstelep ellen. Alighanem ette a düh, hogy száznyolcvan embere alig négy-öt apacsot tudott elfogni.
Kim kétszer-háromszor figyelmesen végigolvasta a cikket, és gondosan megválogatta a szavait:
- Bizony, van mit megbeszélnünk egymás közt. Hiszen, ha a telepre jövők figyelmét elvonják az ócskavasról, akkor merre kacsingatnak vajon? Ez a fő. Rosszul is fordulhat a dolog... - Hallgatott egy percig, aztán Fukuszukéra nézett, és hozzátette: - Persze nem rólam van szó...
Kimnek és Fukuszukénak hozzá kellett már szoknia a töméntelen újságcikkhez, amelyek gúnyolták és átkozták az apacsokat. Eddig szinte föl se vették, Kim is csak néhány találó, de már unalomig ismételt szitkot eresztett meg a firkászok címére. Ám amikor a fent említett cikk második hasábját olvasták, akaratlanul is összenéztek. Az ezüstről esett szó benne.
A közleményben az volt, hogy az egyik letartóztatott, akit a nagyméretű közös akció okáról kérdeztek, azt válaszolta, hogy mindenkit elkábítottak az ezüsttel. De ahogy a résztvevők felől faggatták, erről az emberről is nyomban kiderült, hogy súlyos emlékezetkiesésben szenved, akárcsak a társai. Megnevezték neki Kimet, Gumit, másokat is, de egyre azt hajtogatta, hogy nem ismeri őket. A Pénzügyi Igazgatóság, amelynek a fennhatósága alá tartozott a Szugijama területe, fölényesen cáfolta az ezüstről szóló hírt. Képviselője kijelentette, hogy némi rézen kívül az apacsok csak rozsdás vashulladékot loptak el a raktárból. A rendőrség azt nyilatkozta, hogy csupán a Pénzügyi Igazgatóság kérésére intézkedett, és elkobozta a rabolt holmit, de az ezüstről egy szót sem szólt; hogy azért kell a rendőrségnek ilyen jelentéktelen raktár miatt éjjel-nappal az apacsok után loholnia, mert a Pénzügyi Igazgatóság trehányul végzi a dolgát. Erre a Pénzügyi Igazgatóság a militarista csoportra hárította a felelősséget, amely hatalmas területeket fecsérelt el, továbbá arra panaszkodott, hogy milyen nyomorúságos összegeket kap a volt fegyvergyár területének őrzésére. Kim és Fukuszuke figyelmét azonban nem ez a torzsalkodás keltette föl, hanem azt próbálták kivenni a cikkből, hogy hol lehet most az ezüst. Megfeledkeztek a reggeliről, szinte belebújtak az újságba, újra és újra elolvasták a cikket. Kim feszült arcán látszott, hogy a rövid interjúból valami többet akar kiolvasni, mint amit a tények egyszerű felsorolása mond.
- Nem az a lényeg, réz volt-e vagy ezüst. Még ha valóban ezüst rejlett volna is a ládákban, az újságok akkor sem írnák meg, hiszen a főnökség akkora ribilliót csap, hogy szerterepülnek a tollak: súlyos mulasztás, mondanák, ilyen sokáig a szabad ég alatt hagyni a nemesfémet! Itt aztán, akárhogy is forgatjuk, hazudni kell a hivatalnokoknak. Beszélhetnek rézről, ólomról vagy rozsdás vasról, mindegy, csak ezüstről ne. Én arra vagyok kíváncsi, hogyan csavarják a szót, mert abból talán kiderül valami az ezüstről, még ha nagyon kevés is.
Kim többször is végigolvasta a cikket, egyre szeretett volna fenyegetőzést, zavart vagy mentegetőzést kiolvasni a Pénzügyi Igazgatóság képviselőjének szarkasztikus válaszából. Véleménye szerint már nem is az a kérdés, volt-e ezüst vagy nem, hanem kinek-kinek az önbecsülése, vagy ha úgy tetszik, a mundér becsülete forog kockán.
Tegyük föl, hogy volt ezüst, de hisz a rendőrség elkobozta, tehát a semmiből született, és újra semmivé lett, nem marad más hátra, mint hogy megbékélnek a helyzettel; de mivel az akció túl sokba került az apacsoknak, legalább némi erkölcsi kárpótlást szerettek volna maguknak. Ez az, ami Kimet nem hagyta nyugodni. De ez a száraz, rövid közlemény ugyancsak sovány vigaszt nyújtott.
Kis idő múlva abbahagyta az újságolvasást, fölnézett, és keserű képpel felmordult:
- Hú, a fene egye meg! - Aztán a sarokba hajította az újságot, és bosszúsan hozzátette, mintegy önmagának: - Ami az újságban van, abból csak a sakkfeladványokat lehet elhinni, meg a dátumot.
- És még valamit.
- Micsodát?
- A halálozási közleményeket.
- No, azt ugyan nem. Sokat ismerek én, akit az újságok már rég a túlvilágra küldtek, aztán élik világukat mind a mai napig.
Kim és Fukuszuke tovább fecsegtek egy darabig, aztán lerogytak aludni a gyékényre - hiszen az elmúlt éjszaka le se hunyták a szemüket. Olyan volt a fejük, mintha ólom húzná lefelé. Kim párnát rakott dagadt hasára, és becsukta a szemét. Aztán újra kinyitotta, úgy látszik, még mindig nem tudott megbékélni, mert az ágy fejénél heverő újságra pillantva, a szemével mutatta Fukuszukénak azt a helyet, ahol a rendőrség és a Pénzügyi Igazgatóság marakodnak, és ki-ki a másikra hárítja a felelősséget.
- No csak csaholjanak egymásra - mondta némi elégedettséggel a hangjában, és megnyugodva lehunyta a szemét.
Aznap délután Fukuszuke, Kim utasítására, végigjárta a csapatgórékat, hogy újabb tanácskozásra hívja őket a tésztavendéglőbe. Ugyanazok gyűltek össze, akik először is jelen voltak. Lehorgadt fejjel, komoran üldögéltek. Amíg a többiekre vártak, mint első alkalommal, néhányan kockát vetettek vagy kő-papír-ollót játszottak, kortyolgatták a pálinkát meg a kalpiszt, de nevetni senki sem nevetett, borsos tréfákat sem eresztettek meg, s még a játék is, amelybe csak azért fogtak bele, hogy agyonüssék az időt, egyre durvább hazárdjátékká változott, itt is, ott is ingerült szóváltás kerekedett.
Azért hívta egybe a társaságot, mondta Kim, hogy megvonják a mérleget. Az apacsok egymással versengve azt követelték, hogy fogják meg az árulót, álljanak bosszút rajta, mert az mégiscsak túlzás, hogy egy ember miatt ilyen súlyos vereséget szenvedtek. De Kim meggyőzte a társaságot, hogy árulót aligha találnak, és a pénzügyi elszámolásra terelte a szót. Elmondta, hogy először is a négy kocsi árát kell megtéríteni, amelyeket a rendőrség az ócskavassal együtt elkobzott. Akadt régi is közöttük, de újat is vettek, külön az ezüstös ládák megszerzésére indított akció céljára. Nagy a veszteség, hiszen minden egyes kocsi tizenötezer jenbe került. Kim az eszükbe idézte, hogy a négy kocsi a négy csapatgóré tulajdona volt, és azt javasolta, ki-ki találja meg a módját, ahogy elszámolhat a csapatával. De Félszemű és a többi hajrás tiltakozott, mondván, hogy akkor a csapatok tagjai húzzák a rövidebbet. Végül megegyeztek, hogy a kiadás felét a csapatgórék vállalják, a másik felét pedig egyenlő arányban szétosztják mindazok között, akik részt vettek az akcióban, akár tagjai valamelyik csapatnak, akár nem. A csapatgórék úgy számítottak, hogy a "spéci" kocsikat valamikor mégiscsak visszakapják a rendőrségtől, ezért vállaltak nagyobb terhet magukra. Azután elhatározták, hogy a zárkában ülőkért kifizetett váltságdíjat és az élelmiszer-küldemények árát egyenlő arányban osztják el minden résztvevő között. Egyszerű logika volt ez: a terve meghiúsult, minden résztvevő áldozat; ha sikerült volna, mindenki megkapja a részét, ezért most a veszteségben is osztoznak. Ezt el is határozták, de akkor vita támadt, hogy ki mennyit ült, és kiért mennyi váltságdíjat fizettek. Kiderült, hogy azok sem emlékeznek rá pontosan, akik ültek, mert túl gyakran kapták el őket, alig jöttek ki, máris újra odabenn találták magukat, a csapatgórék pedig, bár megígérték, megfeledkeztek róla, hogy pontos feljegyzést vezessenek. Hogyan számítsák ki ezeket a kiadásokat? Mindenki tanácstalan volt, a rendőrségre meg csak nem mehetnek igazolásért. Hallgatagon ültek, komoran törték a fejüket valami megoldáson.
Akkor Kim benyúlt a zsebébe, előhúzott egy nagy, gyűrött jegyzetfüzetet, amilyent az egyetemisták használnak, és az asztalra dobta.
- Itt minden föl van írva, az utolsó jenig, összeszámolhatjátok.
Szétnyitotta a füzetet. Fukuszuke ceruzával gondosan bevonalkázott oldalakat látott: az időpontok és nevek bejegyzésére szolgáló rubrikák egymásra toluló írásjegyektől hemzsegtek. Minden név mellett ott volt, hogy az illető milyen büntetést kapott, mennyi bírságot fizetett, mennyit ült, és így tovább. A jelenlévők nézegették a füzetet, tüzetesen megvizsgálták dicső tetteik oldalakra nyúló krónikáját, és leforrázva mosolyogtak.
- Guminak köszönhetitek. Rendkívüli ember. Szeretném tudni, vajon mivel foglalkozott azelőtt - mondta Kim, és a füle tövét vakargatta, aztán elhallgatott. Mindenki önkéntelenül arra gondolt, amit az asszonyok meséltek: hallották, hogy Gumi gerince megroppant, amikor a rendőrök az elmúlt éjszaka kiszedték a "spéci" kocsi alól. Valaki, persze csak halkan, felemlegette, hogy Gumi annak idején titokban mindenkit fölkeresett, aki a zárkából szabadult.
A tanácskozás hamarosan véget ért, és az apacsok elhagyták a vendéglőt. Hazabandukoltak, ki a saját házába, ki a szálláshelyére.
Kim házában még aznap késő este megjelent egy rendőr. Kim fölkísérte az emeletre, abba a szobába, ahol Gumi lakott. Ahogy a zsarut meglátták, Félszemű, Gon és Homok eltolták a sült belsőséggel teli tálat, és ahogy voltak, szinte pucéran iszkoltak ki a hátsó udvarra. Fukuszuke, Kim és a rendőr nyomában, fölment az emeletre. Gumi fekhelye mellett egy üres kétliteres pálinkásüveg hevert, meg két-három ing, egy zubbony és egy nadrág. Tüzetes keresgélés után a fejtámasztó alatt találtak néhány ezerjenes bankjegyet újságpapírba csavarva. Ez volt minden, amit Gumi hátrahagyott. A rendőr a valódi nevét, életkorát, állandó lakhelyét tudakolta Kimtől, de mivel nem kapott világos választ, ingerülten csettintett a nyelvével, és a ceruzájával a jegyzetfüzetét verte. Alighanem ismerte az apacsok szokásait, mert nem gyötörte több kérdéssel Kimet, tudta, hogy úgysem kap választ, hanem elment.
Kim és Fukuszuke a rendőrkórházban találták meg Gumit. Gördülő ágyon feküdt. A boncteremben hideg áradt a betonpadlóból, erős karbolszag csapott az orrukba, az árnyékmentes lámpa, nyilván a gyenge feszültség miatt, csak pislákolt, szürkés homály terjengett a helyiségben, akár a hajnali köd.
- Megnézik?
- Neem, csak az arcát, ha megengedi.
- Összezúzódott a gerince, és két bordája is eltörött. Szóval palacsintává lapult...
- Talán munkás, és elkapta a gép?
- Nem... Az apacsok közül való.
Az orvos kissé meghökkent. Azután kopogó facipőiben kiment a boncteremből. Kim és Fukuszuke sokáig álldogáltak a hideg félhomályban, Gumi eltorzult faarcára meredve. Az ágy mellett kis asztal állt, rajta Gumi olaj -, sár- és rozsdafoltos nadrágja lógott. A madzag, amit öv helyett használt, ott hevert a gondosan egymás mellé rakott cipői mellett.
- Aj, jaj, kár érte - suttogta Kim. - Mi lehetett az igazi neve?
Fukuszuke hallgatott, kiszáradt szája szélét harapdálta.


3

A telepen lassanként minden visszazökkent a régi kerékvágásba, ki-ki végezte a dolgát. Azelőtt a gyémántról, mangánércről, platinakábelről szállongó hírek sose szivárogtak ki, most viszont az ezüst megszerzésére indított akció nagy visszhangot keltett a rendőrségen, a Pénzügyi Igazgatóságon és a sajtóban is, de tulajdonképpen csak a szokásos csalimese volt ez is - Gumi a gerincét törte, a telep lakói pedig szörnyű árat fizettek érte. Már mindennek vége volt, mikor az a szóbeszéd kelt lábra, hogy egy tudósító a razzia idején feljutott az egyik rendőrségi dzsipre, és elejétől végig figyelte az apacsok minden mozdulatát.
- Az apacsok sokkal egységesebbek és szervezettebbek voltak - nyilatkozta -, mint egy sajtósztrájk résztvevői.
De ez a dicséret senkit sem örvendeztetett meg, és nem könnyítette meg a dolgukat. Mind kíméletlenebbé váltak a rendőrportyák, az apacsok mást se tettek, csak menekültek, ahelyett hogy megkeresték volna a betevő falatra valót. Se éjjel, se nappal nem volt nyugtuk, és egyre fáradtabbnak, egyre nyomorultabbnak érezték magukat. Hol voltak már a víg napok, amikor a munkából hazatérőket a Hiranogava partján sült baromfival, húsos gombóccal kínálták a vándorárusok! Azokból, akik akkoriban a hordozható tűzhelyek körül, teli korsóval, féktelenül mulatoztak, trágár nótákat daloltak, mintha elszállt volna az életerő, most csak végigsurrannak a telepen, hajdani duhaj hangjukat suttogóra fogták, s mindegyikük arcán egyforma, csüggedt kifejezés ül. Mindenki behúzódott a csigaházába, bánat rejtőzik a szemük mélyén és éles ráncaik között; csak a saját magányukat és nyomorúságukat kérődzik vissza. A belsőség- és tojásárusok hiába kínálgatják portékáikat, az apacsok menekülnek előlük. A szekifeárus minden reggel kiabálva megy végig a telepen a vágóhídról szerzett friss ínyencségével, de csak egy-két ember lézeng körülötte. Az emberek alszanak a viskókban, fölébrednek, a másik oldalukra fordulnak, és alusznak tovább. Néha-néha bágyadt dörmögés hallatszik, olykor vad üvöltés hatol át a falon, de az is eloszlik nyomban, mint a köd.
A munka is egyre rosszabbul ment. Azelőtt mindig részletesen megtervezték az áru megszerzésének módját, hogy minél eredményesebben dolgozhassanak, most meg rendszertelenül, ötletszerűen csinálták, amibe belefogtak, és hiába fecsérelték az energiájukat. Az értelmetlen erőpazarlásnak különösen nyilvánvaló példája volt a fordítókorong esete.
A fordítókorong ott állt óriási betonalapzatán, ahol összefutottak a fegyvergyárba érkező vasúti vágányok, és arra szolgált, hogy a mozdonyokat és tehervagonokat mellékvágányra vagy holtvágányra tereljék. A síneket már rég fölszedték az apacsok a váltó mindkét oldalán, a motor elrozsdállt, ami mozdítható csak akadt rajta, azt mind széthordták. Ám a hatalmas fordítókorong továbbra is ott nyugodott súlyos betonalapzatán. Az acéllemezeket számtalan erős vaskarom fogta a betonhoz, a korong teljes súlyával belemélyedt, s úgy tetszett, gúnyosan kacag a körülötte tolongó apacsokon. Senki sem tudta, mennyit nyomhat - tíz tonnát, húszat? -, de annyi biztos, hogy ha valamiképp sikerülne is leszaggatni a betonról, akkor sem tudnák elszállítani. A fordítókorong mellett a bozótban ösvényt taposott ki az apacsok gyors lába. A fűrészekkel és súlyos kalapácsokkal fölszerelt, tapasztalt emberek százszor és százszor tettek vele próbát, keringtek körülötte, hogy kitudják gyenge pontjait, ütésekkel ostromolták. Az apacsok a telep alapításától kezdve sok éven át kötelességüknek tartották, hogy ha elmennek mellette, néhányszor rácsapjanak. Persze senki sem hitte, hogy leszakíthatja a betonalapzatról. De néha munka előtt, bemelegítésül, néha csak szórakozásból, vagy hogy izmaik erejét fitogtassák, kalapáccsal, fűrésszel nekiestek. Ki tudja, hány és hány ütés zúdult rá, mióta fönnáll a telep. Ezt a hagyományt megőrizték az emlékezetes éjszaka után is, amikor ezüstre vadásztak, sőt most még dühödtebben ütötték. Mind többen kódorogtak a betonalapzat körül, egyre gyakrabban zúdultak rá a súlyos kalapácsütések. Az apacsok kidagadó erekkel emelték karjukat, feszítették meg vállukat, pedig tudták, hogy semmi értelme. Fukuszuke sokszor tapasztalta, hogy elkeseredésükben fecsérlik az erejüket.
A rendőrök elől menekülve az apacsok elrejtőztek a burjánban, céltalanul töltötték az éjszakát, s mintha tompa fejfájás kínozná őket, le sem hunyták a szemüket reggelig. A reggel - akár a pocsolya felszínén az olajcseppek - lassan terül szét a kietlen pusztaságon, a holt állványok vöröslő erdeje felett. A apacsok korgó gyomorral feltápászkodnak a bozótban, szétnéznek a végtelen pusztaságon, és elviselhetetlen türelmetlenség gyötri őket. Néha beléjük nyilall a magány, mint ágyékukba a magömlés. Az áttetsző nyomás a hasukból a mellükbe emelkedik föl, összeszorult gégéjükön keresztül kitör a szájukon át.
Fukuszuke egy reggel, hogy megszabaduljon ettől a pokolian fullasztó érzéstől, kimászott a bozótból a betonalapra, és kalapáccsal verte az acélkorongot. Tudta, hogy céltalan, amit művel, de nem tudott másként cselekedni, ütemesen mozgott föl-alá a karja, dereka, hiába fecsérelve az erejét, egymás után mérte a pontos csapásokat a korongra. Nemsokára érezte, hogy ereiben száguld a vér, amikor aztán a zsibbasztó nyomás végleg megszűnt a térdében, felsóhajtott, abbahagyta a munkát, és elhajította a kalapácsot. Abban a pillanatban megjelent Aomori. Őt is biztosan a bánat vitte oda. Hatalmas termetű férfi volt, olyan visszataszító külsővel, hogy a teleplakók titokban mundoin-nak tartották. A mundoin koreaiul leprást jelent. Aomori egy másik csapatban volt hajrás, egyedül élt. Nem akadt nő a városban, aki hajlandó lett volna akár egy éjszakát is eltölteni vele, ezért állandóan kínozta a nemi kielégítetlenség. Szinte hihetetlen, hogy ez a nagy erejű férfi soha nem ivott egy kortyot sem, az asszonyok utáni vágyakozását párolt tészta zabálásába fojtotta; hallatlan mohósággal nyelte a töméntelen buktát.
Fukuszuke a betonágy mellől hason fekve figyelte a közeledő Aomorit. Tízkilós kalapács volt a kezében, s úgy kacsázott a bozótban, mintha már két napja részeg volna. A szeme vörös, véraláfutásos: alighanem a zsaruk elől rejtőzködött, és egész éjjel a csillagokat bámulta a burjánban. Odaért a fordítókoronghoz, szó nélkül rávert a kalapáccsal. Fukuszuke összerezzent az ütés erejétől.
- Még! Add meg neki! - kiáltott oda fektéből.
Aomori újra és újra ütött, aztán elégedetten eldobta a kalapácsot, és fölmászott az alapzatra. Letelepedett Fukuszuke mellé, gyűrött cigarettacsomagot halászott elő a zsebéből, előhúzott egy szálat, kettétörte, és az egyik felét Fukuszukénak kínálta. Fukuszuke ócska, elhordott ingén át érezte, hogy a reggeli nap gyenge sugarai a hátát csiklandozzák. Aomori krákogva lefeküdt az oldalára, hátat fordítva Fukuszukénak.
- Hová való vagy? - kérdezte Fukuszuke.
- Aomoriba.
- Hol nőttél fel?
- Ugyanott, Aomoriban.
Társa akcentussal beszélt; Fukuszuke némi szünet után ismét odafordult hozzá, hunyorgott, bántotta szemét a nap:
- Igazán Aomoriból vagy?
- Nekem ugyan mindegy.
- Bátyó! - szólalt meg Aomori rekedt hangon. Fukuszuke még így háttal is hallotta, hogy a másiknak elváltozott a hangja. - Bátyó, úgyis kitudódik. Nem?
- Mi van abban... Találkoztam én eleget olyanokkal, mint te. Szaisutó szigetéről jöttél, ugye?
- Pontosan.
- Miért mondod japánnak magadat?
- Hogy ne ártsak a földijeimnek. Még azt gondolják, hogy minden koreai ilyen ronda, mint én. Csak aztán, bátyó, el ne mondd senkinek.
- Ne félj, hallgatok.
- Aomori, hallod-e!
- Mi kell?
- Mégis, mért nem szereted te, ha koreainak tartanak?
Fukuszuke dühös volt magára, hogy minek kérdezősködik fölöslegesen, de véletlenül hátrapillantott. Aomori torz arcán valami mosolyfélét fedezett föl. Ismét elfogadott egy fél cigarettát, és míg rágyújtott, nagy igyekezettel félrenézett.
- Á, komisz világ ez.
- Bizony, már a lábas fenekét kotorjuk. így beszélgettek, szitkozódtak, aztán eltűntek a bozótban.
A telepen egyre feszültebbé vált a helyzet. Egymást követték a balesetek. Az állandó razziák közt még tapasztalt apacsok is elpusztultak, a szegénység, fáradtság és idegkimerültség a közvetlen oka volt néhány tragikus eseménynek. Az üldözők elől menekültében az egyik férfi hassal nekiment egy elhagyott vasgerenda hegyes végének, és belehalt a vérveszteségbe. Egy rendőr egyszer megkergetett egy rozsdás csavarokat szedegető asszonyt. Az a csatornába vetette magát, és szívszélhűdésben meghalt, pedig a víz ott alig térdig ért. Egy apacs meg egy fűvel benőtt, elhagyott kútba fulladt bele. Egy idegen városból érkezett munkanélküli horganyzott vaslemezeket talált a pusztaságon, és egy katonasisakot. Őt meg halálra gázolta a vonat, amikor át akart menni a Dzsótó-vonalon. A mozdonyvezető kiugrott a zsúfolt vonatból, vaslemezekkel letakarta a testét, a sisakot rakta legfölülre, és rohant vissza a mozdonyhoz. Az elhunyt nyilván egy légoltalmi fedezékül szolgáló lyukban találta a sisakot. Mással meg az esett meg, hogy miközben egy vaspóznát fűrészelt, nem vette észre, hogy egybe van hegesztve azzal a keresztgerendával, amelyen ül, és az elfűrészelt póznával együtt lezuhant a csatornába, és összetörte magát. A társai meg ahelyett, hogy segítségére siettek volna, szétszéledtek, félve, hogy a rendőr elkapja őket, és elszedi tőlük azt a néhány ócska vasdarabot.
Valahányszor ilyen eset történt, Kim megtanácskozta a teendőket a többi csapatgóréval, és sürgősen intézkedett. A górék siettek a tett színhelyére, hogy odaérjenek még, mielőtt - mint a hiénák - megjelennek a rendőrök, az orvosok és a bűnügyi nyomozók. Cifra káromkodásokat eresztettek meg póruljárt társaik címére, és a telepre vitték a hullákat. Eleinte minden teleplakótól gyűjtöttek a koporsóra, de mivel az utóbbi időben egyre kevesebb munka volt, és az apacsokat szorongatta a nyomor, a temetkezési költségeket a csapatgórék vállalták magukra. Ha valaki futva érkezett, és hírül adta egy apacs halálát, máris küldték vissza a hulláért. A holtak többsége életében gondosan eltitkolta a múltját, akárcsak Gumi, úgy égették hát el, hogy végül sem tudták meg a valódi nevét, sem hogy ki fia-borja, mit csinált azelőtt. Két-három apacs betuszkolta a holttestet tartalmazó zsákot egy durván ácsolt faládába, rákötözték a triciklire, és a szerény temetési menet megindult a csatornát szegélyező, zöld nyálkával borított úton.
Kimnek végül elfogyott a türelme. "Elég volt már a bajokból" - mondogatta magában egy este; hosszan töprengett, letette a pálinkáspoharat, és megszólalt:
- Mindegy annak, akár elöl, akár túl. - Végignézett a tűzhely körül szorongó társaságon, és mintha magának mondaná, hozzátette: - Akármelyik öklömet harapom, egyre megy. - Újra fölemelte a poharat, ivott, aztán megtörölte a száját a keze fejével. - Azért mégsem mindegy, hogy elöl-e vagy túl - suttogta, mint aki kételkedik önmagában.
- Miről beszélsz, he? - kérdezte gyanakodva Félszemű. Kim mélyet sóhajtott, és kibökte végre, mit forgat a fejében:
- Megyek a rendőrfőnökhöz. Mindenki paff lett:
- A rendőrfőnökhöz?
Félszemű krákogott, és megrökönyödve kérdezte:
- Viccelsz? Mi dolga van a tolvajgórénak a rendőrfőnökkel?
Gon kezében megállt az evőpálcika. Tárnának a szája is tátva maradt a csodálkozástól. Homok az orrát túrta, aztán gombás körme tövét piszkálgatta. Fukuszuke elképedten hallgatott. Félszemű hosszasan ingatta a fejét, mintha valamit le akarna rázni, s végül halkan megszólalt:
- Begolyóztál, vagy mi?
Akármit is mondtak neki, Kim, mintha bizonygatna valamit, gépiesen bólogatott, a térde közé fogta az állat, és magába mélyedt. Gon, Tama és Homok a lehajtott fejű Kimre meredt, egymás arcába bámult és össze-összesúgott.
- Tényleg meghibbant.
- Olyasmi.
- Adjunk vizet neki?
Kim keserű mosollyal meghúzta a pálinkásüveget, és hallgatott. Akkor este többet nem beszéltek róla, de másnap reggel Kim nyomban nekilátott, hogy véghezvigye, amit kifundált. Ahogy fölébredt, odaszólította Fukuszuket, és kiadta az utasítást, hogy hívja össze a metéltvendéglőbe a csapatgórékat és a többi válogatott legényt. Mikor mind egybegyűltek, előadta a tervét, és kérte, hogy ne vesztegessék az időt, hanem rögtön jelentkezzenek önként, akik elkísérik. Makacs arckifejezéséből ítélve úgysem lehetett volna lebeszélni. Nyilatkozatának lényege a következőkben foglalható össze: bemegy a rendőrségre, mégpedig nem akárhogy, hanem a főkapun át, találkozik a rendőrfőnökkel, mindent becsületesen elmond neki az apacsok súlyos helyzetéről, és megkéri, hogy enyhítsék a könyörtelen megtorlást. Alig fejezte be, ingerült felkiáltások hallatszottak mindenfelől, a röhögéstől és káromkodástól még az ablaküvegek is megremegtek. Kim mindenre el volt készülve, de az általános röhej hallatára mégis elbizonytalanodott, vörös lett, mint a rák, és felnyögött:
- Úgy hallottam, a rendőrfőnök haiku-verseket ír.
Szavai újra röhögésbe fulladtak. De, úgy látszik, az apacsoknak jót tett, hogy kora reggel jól kinevették magukat, mert néhány önkéntes jelentkező mégis akadt, aki hajlandó volt Kimet elkísérni. Igaz, csak kísérőként ajánlkoztak, a találkozáson nem akartak részt venni. Kim és Fukuszuke mentek elöl, a nyomukban pedig ott vonult vigyorogva a város felé a buggyos nadrágos, gatyás menet - férfiak és nők vagy húszan.
Mikor a rendőrségre értek, Kim, amint ígérte, Fukuszuke kíséretében bátran belépett a főkapun, csak belül remegett a félelemtől. A többiek leültek az útpadkára a villanyoszlop és a szemétláda mellé, és vártak, mi lesz az eredmény.
Odabenn Kim és Fukuszuke előadták az ügyeletesnek, hogy kicsodák és mi járatban vannak. Az ügyeletes elnyomott egy mosolyt, de hamarosan a vizsgálóhelyiségbe kísérte őket. Az üres helyiségben rossz mázsák álltak, a falat mintha lesmirglizték volna, úgy összekarmolászta a sok elkobzott ócskavas, amit éjjel-nappal hordtak oda a rendőrök. A rendőrfőnök az asztal mellett egy forgatható karosszékben támasztotta a derekát. Háta mögött az ablakban egy cserép gólyaorr. A virágtartó, mintha lemosták volna, piros volt és fényes. Szinte vakított. A szoba gazdája ugyancsak szerethette a tisztaságot: a virág szárán és levelein egy porszem se látszott, mintha lenyalták volna. Ám a töve - lehet, hogy azért, mert a virág árnyékban állt a vasráccsal borított, vastag tejüveg ablakban - vékony volt és halvány, segélykérőn nyújtózkodott a gyönge fény felé, kacskaringózva, mint a borsószár. Kim és Fukuszuke zavartan téblábolt a bejáratnál, és ezt a furcsa növényt nézték. A rendőrfőnök intett, hogy lépjenek beljebb, s amikor az asztal mellé értek, Kimhez fordult:
- No, papa, hogy megy a bolt?
Sápadt, vérszegény ember nézett Kimmel szembe, szemrése keskeny, mintha pengével metszették volna. Ott ült, hátát görbítve, mint a macska, abban a sivár, sötét szobában, és fel sem pillantott. Kim akadozva előadta kérését. A rendőrfőnök hallgatta, és közben csövet csavart az asztalon fekvő képeslapból, aztán újra széttekerte. Fukuszuke észrevétlenül oda-bandzsított a világos színű fedőlapra. Az volt rá fölírva: Ternstroemia, és egy vízfestményt láthatott még rajta. A rendőrfőnök olykor-olykor szigorú pillantásokat vetett Kimre, s ő ilyenkor olyan izgalomba jött, hogy azt is elfelejtette, miről beszél. A főnök végül megunta, hogy folyton Kimet szemlélje, az asztal felé fordította tekintetét, meglátott rajta valami hajszálat, óvatosan a két ujja közé fogta és bedobta a papírkosárba.
- Szóval beadtuk a kulcsot. Főnök úr, ön nagy ember. Senki így el nem bánt velünk. Mindannyian azt mondják, hogy az egész országban nincs még egy ilyen rendőrfőnök.
- Mindannyian?
- Mind, az utolsó szálig tisztelői a főnök úrnak.
- Ki az a "mind"? Szeretném tudni, kik azok név szerint, akiknek ilyen széles körű tapasztalatuk van az egész Japán rendőrfőnökeivel való találkozásokban.
Elmosolyodott, Kimre emelte tekintetét, és előrehajolt, ugrásra készen. Kim végleg megzavarodott, halálos sápadtság ömlött el az arcán. A rendőrfőnök, mikor észrevette, újra hátradőlt a székben. Kim megkönnyebbülten fölsóhajtott, próbálta összeszedni magát. Ezzel a beszélgetés váratlanul véget ért. Kim az imént még a nehézségekre hivatkozott, részletesen fölsorolta, melyik árunak mennyi az ára, és mennyit kérnek a kínai húsos derelyéért, de most egyszer csak félbehagyta a mondatot:
- Ennyi az egész, amit mondhatok. - Komoran pillantott a ternstroemiás lapborítóra, zavarában egyik lábáról a másikra állt, és a nadrágját rángatta. - Elnézést, hogy háborgattam! - azzal sietősen meghajolt, és apró léptekkel kiment a szobából.
A rendőrfőnök meglepetten emelte föl a fejét, de meg sem kísérelte, hogy visszatartsa. Olyan képpel dőlt hátra a forgószékben, mintha tökéletesen megfeledkezett volna róla, hogy egy perccel ezelőtt valaki volt a szobában, és kért valamit tőle. Fukuszuke visszanézett: a rendőrfőnök homlokát a tenyerébe rejtve elszundított. Álldogált néhány pillanatig, úgy lenyűgözte a látvány. De hirtelen remegés futott át az asztalnál ülő nyakától a válláig, mintha láthatatlan fonálon rángatnák, fölemelte a fejét, és ráförmedt:
- Kifelé!
Fukuszuke hanyatt-homlok rohant ki a helyiségből, becsapta az ajtót, végigszaladt a folyosón, hogy utolérje Kimet, aki a lépcsőházban várt rá. Kim zavarodottan nézett rá, egy szót sem szólt, csak nekilódult.
- Ternstroemia... Az meg micsoda? - mordult föl valamivel később.
A kinn várakozó apacsok álmélkodtak, hogy Kim ilyen hamar visszatért. Elébe siettek, minél előbb tudni akarták, hogy sült el a dolog.
- Hát bizony sok fáradságomba kerül még, amíg ezt megtanulom - mondta Kim komoran, és elindult.
Az apacsok mást mit tehettek volna, baktattak a nyomába. Néhány nap múlva Kim tanácsára elmentek a munkaközvetítőbe és a városházára. Kollektív szerződést akartak kötni az egész Szugijama megtisztítására. Erre a munkára napszámosokat vettek föl mindennap. A folyosón és az udvaron mindenütt munkanélküliek szorongtak. Férfiak és nők egymást lökdösve dugdosták be a félfogadó ablakán a munkakönyvüket. Kim előretolakodott, a karjánál fogva megragadta a hivatalnokot, és előadta neki a kérését. A hivatalnok szórakozottan hallgatta, az asztalra dobott egy halom nyilvántartó kártyát, és ráförmedt:
- Ma már nem kell több. Húsz az egyhez a felvételi arány. Nekem mindegy, ki dolgozik, ti vagy a napszámosok, de ma már nincs üres hely, és kész. Ha nem vigyázok, én kerülök szarba. Világos?
De Kim nem tágított. A hivatalnok újra végigmérte, aztán a körülötte tolongó apacsokon nézett végig, összevonta a szemöldökét, és keserűt sóhajtott:
- Micsoda munka! És csúszópénzre sincs remény!...
Akkor az egész társaság elindult a városházára. Kimnek az az ötlete támadt, hogy teljesen törvényes útra tér, alvállalkozónak ajánlkozik, hiszen a Szugijama területének megtisztítása közben összegyűlik egy csomó ócskavas, amelyet a városháza elad a vállalkozónak, ő maga tehát az apacsok által összegyűjtött vasat szintén felajánlhatná a városházának, de sokkal olcsóbban, mint amit a viszonteladáskor a vállalkozók fizetnek érte. Az apacsoknak is lenne munkájuk, és a városháza is hasznot húzna belőle. Ezt el is határozták, de a városházán egyik osztályról a másikra küldözgették őket, a földszintről a második emeletre, a másodikról vissza a földszintre, és így tovább. Az utolsó szobában végül hatalmas akta- és irathalmok közé temetve vénséges vénember ült. A könyvhegyekkel és a mindent elfedő porral a szoba könyvtárnak is beillett volna. A városháza számtalan cellája közül minden jel szerint ez volt a legelnagyoltabb szoba: amíg Kim az öreggel beszélgetett, sem a telefon meg nem szólalt, sem lépteket nem hallott a szoba előtt. Az öreg nagyon megörült Kimnek, felállt a székről, teával kínálta, és leültette a kopott díványra. Figyelmesen végighallgatta Kim panaszát, az egész ügyet, amiért jött, és egyetértőleg bólogatott. Sőt kiderült, hogy nemcsak együttérez velük, és megérti őket, hanem szokatlanul tájékozott is mindenben, ami az apacsokat illeti. Amikor Kim befejezte a mondandóját, az öreg fürgén fölugrott, és könnyű léptekkel, akár valami hátsó lábain táncoló egérke, végigjárta a szobát. Különféle irattartókat húzott elő a poros polcokról. Oly pontosan ismerte az apacsok életének minden apró részletét, tolvajnyelvüket és különféle szokásaikat, hogy Kim szerette volna, ha elsüllyed vele a föld, csak ne kelljen tovább hallgatnia az öreget. De csak ült a díványon, amely olyan volt, akár a hepehupás út, itta a teát, és nem szólt egy szót sem. Az öreg a sok-sok irat közt turkálva minden részletre kitért, elmondta, hogy hódították meg az apacsok puszta kézzel a pusztaságot, hogy keltették életre az óriási vastömeget, amelyből egyébként csak rozsdahegy maradt volna, milyen hősiesen küzdöttek a sanyarú életkörülményekkel. Az öreg csak a tényeket sorolta, de némely részletet úgy tálalt, hogy Kim az apacsok dicséretének tarthatta. A ditirambusok-tól már majd elolvadt, de akkor az öreg ugyanolyan hangnemben ecsetelte a rendőrség és a Pénzügyi Igazgatóság tevékenységét: hogy a rendőrök nyomorúságos zsoldért milyen odaadóan teljesítik kötelességüket, milyen bátran harcolnak a javíthatatlan apacsokkal; hogy a családi háborúság ellenére késő éjszakáig szolgálatban vannak, túlóráznak, egyik éjszakát a másik után töltik a leshelyen; hogy tiltakozás nélkül ugranak az éjjeli riadóra - egyszóval a rendőrök kiváló emberek, minden támogatást megérdemelnek... Az öreg szavai ismét tele voltak együttérzéssel és megértéssel, megint páratlan tájékozottságról és elfogulatlanságról tett tanúságot, csakhogy ezúttal a rendőrséget dicsérte. Kim gyámoltalanul hallgatta, ő pedig már a Pénzügyi Igazgatóságnál tartott: hogy a szegény hivatalnokok, bár nyomorúságosán szűkös a költségvetési keret, hogyan birkóznak mégis a romokkal, amelyeket a militarista klikktől örököltek, ráadásul igazságtalanul terhelték őket ezzel a munkával; milyen bántóak számukra a megalapozatlan vádaskodások, amelyeket tájékozatlan emberek a fejükhöz vágnak, a hivatalnokélet mennyi időt, hiúságot, számolgatást...
- Igazán nagyon szép - szakította félbe Kim az öreget ingerülten, mert se vége, se hossza nem látszott a mesének -, de velünk, mondja csak, velünk mi lesz?
Az öreg az irathalmaz közepéből tiszta, ártatlan tekintettel nézett Kimre.
- ... Mi nem vagyunk végrehajtó szerv - suttogta.
Kim fölállt, hangosan odakoppantotta a csészét az asztalra, el sem búcsúzott a vénembertől, úgy ment ki a szobából. Néhány lépés után megállt, meggondolta magát, és visszament az ajtóhoz. A szoba ajtaján, ahonnét épp most távozott, fatábla függött, rajta fekete alapon fehér festékkel, apró írásjegyekkel:
Relatívérték-számítási osztály


3

Fukuszuke egy napon szerszámok nélkül indult a Szugijamába, sétálni támadt kedve. Megszokott gumitalpú tabiját geta-papucsra cserélte, nem kötötte össze madzaggal a nadrágszárát, s mint aki csak gondtalanul örvendezik a napsütésnek, elkószált a pusztaságra. Az őrháznál néhány rendőrrel és csősszel találkozott. Gyanakodva végigmérték, de nem szóltak semmit. Az apacsokat figyelte, ahogy a burján közt suhannak, mint az árnyék; jártában szórakozottan elgondolkodva maga elé bámult; az ipari víztároló mellett elhaladva belenézett a vízbe, és a saját tükörképét szemlélte; elment a fordítókorong betonágya mellett, a számtalan kalapácsnyom láttán némi megindultságot érzett; végül nekivágott a bozótnak. Úgy érezte magát, mint a városban élő földesúr, akinek egyszer csak eszébe jut, hogy meglátogatja a faluját: a füvön, a földön legeltette a szemét, fölnézett a levegőégbe. De hamar elpárolgott ez az érzése, és fáradtan ledőlt a fűbe. A burján különös, átható illatot árasztott, meleget lehelt, a forró napsugarak átjárták a testét, úgy érezte, mintha frissítő, langyos légáramban fürödne. Kinyújtózott a füvön, lecsukta a szemét, és hagyta, hogy a lég könnyű, átlátszó hullámaival körülnyaldossa a testét. A pihenés rövid volt, de zaklatottságát elcsitította.
Nem akart kimenni a fejéből, hogy a játszmának bizony vége. Hiszen a rendőrfőnök, aki úgy ült a homályos fogadóhelyiségben, mint egy vézna szalamandra, a füle botját se mozdította az apacsok kérésére. A munkaközvetítő - akár az alvadt vérrögtől eltömődött véna. A városházán végtelen lépcsősorok, szobák, irattenger. Az újságok meg másról sem írnak, mint hogy így meg úgy az apacs-kérdés, de már eleve nem lehet számítani rájuk. Kim nem is fogott újabb meggondolatlan akcióba, újra elővigyázatos és óvatos lett, ravasz és kegyetlen. Nagyon elbúsult a rázúduló bajok miatt. Rászokott, hogy a körmére nézzen Gonnak: mennyi belsőséget süt meg, mennyi mártást készít, mennyi szén ég el a tűzhelyben. A legcsekélyebb pazarlásért máris károgott, és ráadásul olyan képet vágott hozzá, mintha megfeledkezett volna róla, hogy saját gyengesége miatt is kesereghetne. Gyémánt, platinadrót, mangán, wolframacél, ezüstlemezek - többé senki sem emlegette őket. Régen elfelejtették már, hogy volt köztük egy daliás legény: Gumi. Pusztultak a nők és a férfiak. Egymás után kísérték a halottégető felé őket, de nem sokáig törődtek azokkal, akik jobb létre szenderültek. Csont-bőr alakok bolyongtak a pálinkásüvegek és az ócskavaskupacok között, a hidegben fáztak, a melegben izzadtak, és konok képpel elpatkoltak.
Fukuszuke feltápászkodott a fűből, a távolba bámult. Szokatlan lárma verte fel a pusztaságot, de ő már semmin sem lepődött meg. Meresztgette a szemét, valami gép közeledett feléje, nyomában emberek. A bozótból innen is, onnan is hangos kiabálás és lábdobogás hallatszott. Bulldózer volt. Motorja szabályos időközönként aprókat pufogott. Mintha hullámokon haladna, hol fölbukkant, hol elmerült a burjántengerben. Fukuszuke lábujjhegyre állva leste, s meglátta a világossárga bulldózert, kormánya mögött félrecsapott piros sportsapkában egy fiatalember, lármázó apacssereg tódult utána. Az egyik kiabált valamit a vezetőnek, a többiek körbe-körbe futkostak, menekültek a gép hirtelen fordulatai elől. A vezető gőgösen vonogatta a vállát, csak ment, ment, a gombokat nyomogatta, forgatta az emelőket: előre-hátra, jobbra-balra. A gép markolója belemélyedt egy bontott téglakupacba, felemelkedett, lassan úszott át a vezető feje fölött, és hátul ledobta terhét. A fiatalember gyors egymásutánban néhányszor megismételte az egészet, aztán megfordította a bulldózert, és lassan a csőszház felé indult. Az apacsok a szemükkel követték, aztán megvonták a vállukat, és kelletlenül visszabújtak a bozótba, ki-ki oda, ahol az áruját elhagyta. Fukuszuke sóhajtva tűnt el a burjánban.
- Aomori keresett - mondta Kim, amikor hazaért. - Itthagyja a telepet, búcsúzóul ajándékot hozott neked.
Fukuszuke nyomban elindult Aomori szálláshelyére. Amikor belépett, Aomori az ágy fejénél állt, és a nadrágja övét igazgatta. Fukuszuke leült a sarokba, és figyelte, amint ügyes, de kissé ideges mozdulatokkal összetekeri a derékalját, begyömöszöli a komódba, aztán a párnát is utánahajítja. A szoba teljesen kiürült, csak a kopott fal maradt - egy magányos fénysugár táncolt rajta -, meg az ócska, agyontaposott gyékények.
- Elmégy?
- Aha.
- Bulldózert küldtek ránk.
- Hallottam.
Aomori némán álldogált, keze a nadrágja zsebében, és az alacsony, omladozó mennyezetet bámulta. Aztán vállat vont, és mosolyt erőltetett torz arcára.
- Akkor most én megyek. Ég veled - mondta, Fukuszukéra pillogva, majd gyorsan kiment a szobából. Fukuszuke utolérte, és némán gyalogolt mellette. Kim háza előtt megálltak. Aomori visszafordult és megismételte: - Ég veled.
Többé nem nézett hátra, gyorsan távolodott, befordult a sarkon, és eltűnt. Fukuszuke bement a házba, és kibontotta az újságpapírcsomagot. Égy vászontekercs volt benne. Jól kikeményített, új anyag volt, tapintásra erős, rugalmas, mint a fűrész. Mikor jobban megnézte, apró, vékony vonalú írásjegyeket fedezett föl a szélén:

ATYÁM HALÁLÁNAK
ELSŐ ÉVFORDULÓJÁRA
A HÁTRAHAGYOTTAK NEVÉBEN
LEGIDŐSEBB FIA, TAKESI

Mit jelent ez? Fukuszuke elhatározta, hogy megmutatja a vásznat Kimnek. Vacsoraidőben bement az ebédlőbe, Kim mélyen elgondolkozva üldögélt. Az asztalon üres csésze állt. Fukuszuke előhúzta a vásznat, odamutatta a fekete írásjegyeket, és megkérdezte, hogy mit jelentenek.
- Áldozat Dzsidzó istennek. Alighanem egy falusi buddhista templomból való, az oltárról hozhatta el - válaszolta Kim unott hangon. Az üres csészére esett a pillantása, és újra gondolataiba merült. - Ternstroemia... Mi a csuda az? - suttogta. Fukuszuke mit válaszolhatott volna?
Azon az éjjelen Fukuszuke nem tudott elaludni. Talán azért, mert egy leheletnyi ősz megakadt a takaró alól kilógó lába fején. A takaró égette, mint a kályha, de érezte, hogy a levegő hűvös csíkokban áramlik a szobába. Gondolatai elkalandoztak Aomori után, Kjúsú felé, a délre vezető hegyi ösvényekre. Egy ing és egy nadrág - ez Aomori minden vagyona. Északra, Tóhoku felé semmiképp se mehetett. A szabad ég alatti éjszakázásoktól ruhája elrongyolódik, csupa sár és lyuk lesz, szakasztott olyan, mint a tengerikáposzta-levél. Éjszakánként Aomori idegen kertekben mászkál, leszakít egy-két dinnyét, és fut a legközelebbi árokba vagy bambuszbozótba. A sötétben kitapogatja a dinnyéket, közben talán elfordítja az arcát. Persze azért nem szabad idegeskedni. Ha már leszakította, keres egy éles követ, és nyissz, felvágja. Vajon milyen ott a hegyekben a dinnye? Édes? Leves?
Reggel Fukuszuke, alighogy kinyitotta a szemét, és kinézett, Tamát látta közeledni, kerékpáron. Sebesen hajtott, hirtelen fékezett, aztán vállára vette a kerékpárt, és bement a házba. Kim és a felesége hadonászva próbálták megállítani, de Tama rájuk se hederített, végigtrappolt az ócska gyékényeken, némán ment el Fukuszuke fekvőhelye mellett, ki a hátsó udvarra. Egész nap a kerékpárral bajlódott: smirglivel ragyogóra fényesítette a kormányát, megolajozta a fékjét, s addig dörzsölgette a vázát, míg nem csillogott-villogott, aztán kicipelte az utcára. Késő éjjel tért vissza, kerékpár nélkül. Új, fényes műanyag nadrág feszült rajta. Mint máskor, most is hallgatagon ment be a házba, és súlyos csomagot nyújtott át Kim feleségének.
- Tizenöt kiló - mondta.
Az asszony kibontotta. Hatalmas darab friss bálnahús volt benne. Tama a vállán át pislogott Kim elképedt feleségére.
- Köszönöm. Mindent köszönök - mondta hosszú, nőies pilláit rebegtetve.
Amint a bálnahúst átadta, máris lenn volt az előszobában, és húzta a cipőjét. Kim előjött a szobából, s hogy meglátta Tamát lehajolva, megkérdezte:
- Tama! Te hová mégy?
- Elmegyek. Miben reménykedjem még? Lehet, hogy még találkozunk, ha úgy hozza a sors.
Tama fölhúzta a cipőjét, és ment kifelé. A kapuból visszafordult, végignézett csüggedten gubbasztó társain, biccentett és elment.
Az apacsok ültek a tűzhely körül és tanakodtak.
- Vajon mennyit kapott Tama a bicikliért?
- Hol köt ki most?
- Szélsebesen elintézte az egészet.
- Hogy jutott eszébe? Sose szólta el magát, a bicikliről se szólt egy kukkot se.
- Tegnap még láttam, ott heverészett a ház előtt - mondta Fukuszuke -, lustán bámulta a nyüzsgő hangyákat.
Visszajött Kim is. Leült a tűzhely mellé, és nagyot sóhajtott:
- Kár - mormogta a fejét ingatva -, arany keze van a fiúnak. ..
Fukuszuke látta, hogy a telepen napról napra sokasodnak a végső romlás jelei. A csapatoknak egyre kevesebb embere maradt, akik meg Kinkiből, Sikokuból, Csúgokuból, Kjúsúból jöttek, a börtönök és más gyanús helyek tájékáról, azok nem maradtak sokáig a telepen. Mintha tegnap még látta volna azt a fiút, s ma már nyoma sincsen. Az is gyakran megesett, hogy valaki reggel jött, este ment. Már a hajrások is elszállingóztak, a veteránok, akik hosszú évekig éltek itt, és pénzért tanulták a górétól az áruszerzés mesterségét. Most már napközben nem bújtak el az emberek szeme elől, másra használták az erejüket, s másfajta kiáltások hallatszottak az utakon és a kocsmák sötét hátsó udvarán - segélykiáltások.
Kim csapata is közel állt már az összeomláshoz. Azután, hogy a kocsi eltaposta Gumit, és Tama is elment, a hajrások egymás után hagyták el a csapatot. Ki reggel, ki napközben, a legváratlanabb órában mentek el Kim házából, hogy soha vissza ne térjenek. Eltűnt Bicaj, elment Széf és Fakutya is.
Mivel is tarthatta volna vissza őket Kim? Akármit mondtak vagy tettek, kénytelen volt hallgatni. Négyen, akik ott maradtak - Gon, Homok, Félszemű és Fukuszuke -, lézengtek az üres házban, itták a pálinkát és a rizsbort, zsörtölődtek, sóhajtoztak, heverésztek a kopott fal tövében, olykor-olykor bementek a városba, nőket vettek, gyakran megverték őket: rajtuk töltötték ki a haragjukat.
- Tudod, mi ez? - mutatott egyszer Félszemű Fukuszukénak egy újságpapírba csomagolt tárgyat. Fukuszuke kibontotta, egy régi tömlőről való villás csapot talált benne. Kifolyónyílása ólommal be volt forrasztva, a másik végét pedig jól betömték papirossal. Félszemű óvatosan megfogta a csapot, és Fukuszuke füléhez hajolt:
- Az utolsó lehetőségünk - dünnyögte dülöngélve, holtrészegen. - Ez a holmi az utolsó lehetőségünk. Érted? De senkinek egy mukkot se!
Vérben forgó fél szemében mohó fény villant. A füléhez emelte a csapot, és megrázta.
- Higany van benne. Bemászol a teherkocsi fülkéjébe, a papírdugót kihúzod, és ezt odaszorítod a gyújtáshoz. Amint a higany belefolyt, gyorsan be kell tömni rágógumival, hogy ki ne csorogjon. Egy perc, és a kocsi megindul. Érted? Senkinek egy szót se!
Félszemű visszatekerte a rongyos újságba a jelentéktelennek látszó, de mindentudó indítókulcsot, a zsebébe dugta jó mélyen, aztán olyan hirtelen dőlt le a gyékényre, hogy szinte a falak is beleremegtek.
- Ki hitte volna, hogy megint előszedem a régi dolgokat. De hát... - dörmögte csukott szemmel. Feje lehanyatlott könyökben behajlított karjára, és a következő pillanatban hatalmas hortyogás rázta meg a szobát.
Néhány nap múlva Homok azt ajánlotta megmaradt három társának, hogy törjenek be a szomszédos gyárba. A gyár ott volt a telep mellett, hátsó udvarán glédában álltak az alumínium-ingótok, azok a bizonyos öntecsek, amelyeket a tapasztalatlan újoncok egyszer már elemeltek, és az egész telepet mozgósítani kellett, hogy visszalopják. Homok napokig lődörgött az üzem körül, tanulmányozta a kapuzárat, kileste az őrebek szokásait, megfigyelte, hogy működik a reflektor az őrtoronyban. A hátsó udvart magas szögesdrót kerítés védte, a kaput belülről vasrúddal zárták el, kívülről lakat függött rajta. Oldalt a kapu mellett kutyaól. A két hatalmas juhászkutyát minden éjjel elengedték. A reflektort úgy állították be, hogy az egész hátsó udvart megvilágítsa.
Homok egy egész készletet rakott Félszemű elé hajlított végű drótokból.
- Ezzel a kaput. A függőlakat hangtalanul nyílik. Félszemű alaposan végignézte az álkulcsokat és bólintott:
- Megfelel.
- Mit csinálunk a kutyákkal?
- Húsgombóc jó lesz nekik. Fukuszuke, hallod, menj a mészároshoz, vegyél húst a kutyáknak. Amikor én a kaput nyitom, Félszemű bedugja az ebeknek, azok kinyújtják a nyakukat, és Gon abban a pillanatban a bunkóval "bumm".
- Gondolod, a juhászkutya harap a húsgombócra?
- Mi az hogy! Csak a hülyék hiszik azt, hogy ha kutyát állítottak, és fölaggatnak még néhány lakatot a kapura, akkor nyugodtan alhatnak.
- Te már tapasztaltad? - kérdezte Fukuszuke.
Homok elvigyorodott, de nem válaszolt.
Már csak a reflektor maradt hátra. Homok kiderítette, hogy két éjjeliőr ügyel az őrházban, hogy megelőzzék őket, jobb, ha nem lassan lopakodnak oda az alumíniumingotokhoz, hanem egyenest rávetik magukat, amint a reflektorcsóva odébbsiklik. Homok makacsul ragaszkodott ehhez a megoldáshoz, és maga jelentkezett, hogy végrehajtja. A többiek - mit tehettek mást - beleegyeztek. De Homok elszámította magát. Ő is volt olyan erős és agyafúrt, mint a néhai
Gumi, de korántsem tudta úgy megtervezni az apró részleteket.
Éjszaka a négy apacs gumicsizmában elindult a telepről az üzem felé.
Fukuszuke hátramaradt őrködni, elrejtőzött a telefonoszlopnál, Homok, Gon és Félszemű pedig nekiláttak: álkulcsokkal és bunkókkal fölszerelkezve odakúsztak a kapuhoz, hangtalanul levették a lakatot, és könyörtelenül elbántak a kutyákkal, akarna bolhát csaptak volna agyon. Már csak a fő dolog maradt hátra: hogy észrevétlenül elemeljék az alumínium-ingótokat, de Homok túl vakmerőén viselkedett, és eltolta az egészet. Zsebre tett kézzel pofátlanul ment egyenest az alumíniumoszlophoz, amelyre éppen éles fény esett. Az őrházból azonnal figyelmeztető kiáltások hallatszottak. Homok nyomban visszafordult, de megbotlott a kapuban - maga nyitotta ki az előbb -, és elesett. Gonnak sikerült kívül kerülnie a kapun, de egy pontosan célzott kő utolérte. Elterült az út közepén. Félszemű és Fukuszuke kétfelé futottak, de nekik is csak nagy nehezen sikerült elrejtőzniük. Gont és Homokot többé nem látták a telepen...
Néhány nappal később, estefelé, ütött-kopott teherautó döcögött a telepre. Megállt az utca közepén, fölbőgött, pöfögött, aztán bukdácsolt előre-hátra, előre-hátra: meg akart fordulni azon a szűk helyen. Végül megállt farral a telepről kivezető útnak. Fukuszuke és Kim kiálltak a ház elé. A vezetőfülkéből Félszemű ugrott le, valamit rágcsált. Odaintette őket, némán előhúzott a zsebéből egy csomag rágógumit. Félszemű összesúgott Fukuszukéval, és ő a gumit rágva nekiindult a telepnek. Bement minden házba.
Félszemű és Kim leültek a kocsi hágcsójára, és halkan beszélgettek:
- Szomorú lesz nélkületek - súgta Kim.
- Ugyan már!
- De bizony, szomorú.
- Velünk vagy nélkülünk, egyre megy.
- Úúgy...
- Vagy összegyűjtjük őket, vagy szétszórjuk, ennyi az egész.
- Fura szaga van ennek a guminak.
- A legolcsóbbat vettem.
- Elég volt a százas?
- Bementem a patikába, vettem még egy tucat hőmérőt is.
- Mit csinálsz a kocsival?
- Elviszem a kikötőbe, és nekivezetem a kőfalnak.
- Ócskavasat csinálsz belőle?
- Szétszedem.
- Ez már hányadik?
Félszemű kiköpte a rágógumit, széjjeltaposta, némán előhúzott egy doboz cigarettát az inge zsebéből, és rágyújtott.
A kék esti ködből lassan előbukkantak az apacsok. Kettesével-hármasával érkeztek, és egymás után fölkapaszkodtak a teherkocsira. A házakból és viskókból férfiak bújtak elő, rövid mondatokat váltottak Kimmel és Félszeművel. Akik már fönn voltak, a kezüket nyújtották, hogy föl tudjanak mászni a platóra. Volt, aki batyut lóbált. Akadt zakós és sporttrikós közöttük, kinek égnek állt a haja, ki meg gondosan hátrafésülte, ki gumicsizmában, ki bakancsban, ki meg gyári cipőben. Volt, aki suttogott, mások nevetgéltek, ki meg elégedetlenül zsörtölődött. A plató már teli volt, de megvárták a sötétben, amíg Fukuszuke az utolsó emberrel is megérkezik. Valahogyan föltuszkolta, azután odament Félszeműhöz, és jelentette, hogy a telepen csak öregek, nyomorékok, asszonyok és gyermekek maradtak.
- Ennyi az összes? - suttogta Félszemű, végignézve utasait. Bemászott a fülkébe. Mikor Fukuszuke is elhelyezkedett mellette, valaki megkocogtatta az ablakot. Az arcát nem látta a sötétben, de a hang kétségtelenül a Kim hangja volt.
- Hát, így... - mondta halkan Kim, és bánat csengett a hangjában. - Bárhová vet is a sors, éljetek boldogan! Én csak ezt kívánom. Adjatok hírt magatokról!
- Olvasd az újságokat! - kiáltott vissza keserűen Félszemű, becsapta az ajtót, és bekapcsolta a gyújtást. A teherautó nekilódult, imbolyogva és dübörögve elszáguldott a sötét úton a városi fények felé.

Utószó

"Tavalyelőtt nyáron, hogy kigyógyuljak a neurózisomból, elmentem az oszakai tolvajtelepre, és megírtam ott szerzett tapasztalataimat. A telepre alig tudtam bejutni: egy hírügynökségi barátomnak a barátja hívta meg a telepen működő egyik csapat fejét; igencsak meglepődtem, amikor a Nappá állomáson vártam rá, és egyszer csak a feleségem vörös orrú költőtársa jött szembe velem. Soha nem tudtam meg, hogyan változott át Francois Villonná, de nyomban megkedveltük egymást, még azon éjjel belakmároztunk és leittuk magunkat. A többit kitalálhatják..." - írja regénye keletkezésének történetéről Kaiko Takesi.
Maga is részt vett tehát az apacstelepen folyó "muri"-ban, saját bőrén tapasztalta a társadalom mélyén élők sorsát, és élményeiből született a Japán háromgarasos opera (ez a regény eredeti címe), amely a Bungakukai című folyóiratban jelent meg 1959-1960-ban, folytatásokban.
John Gay és Bertolt Brecht Koldusoperá-ja, már Kaiko idősebb írótársát, Takeda Rintarót is megihlette: 1933-bán ugyancsak Japán háromgarasos opera címen írt regényt egy tokiói nyomortelep életéről. Kaiko Takesi azonban nem utánozza sem Takeda Rintaro komor hangú naturalizmusát, sem Brecht groteszk, expresszionista stílusát, bár mindkettőből merít. Nem a nyomor sötét tónusú képeivel akarja megdöbbenteni olvasóit, nem is a meghökkentően fonák helyzetek a legfontosabbak a regényben; az írót a közösség formálódása, belső viszonyai, az emberi kapcsolatok furcsaságai és törvényszerűségei érdeklik.
A japán társadalomszervezet pontosan, szinte tökéletesen működik, az egyén magára nézve kötelezőnek tartja fegyelmét, hierarchiáját. Ez a hagyomány. A társadalom mélyén élők évszázadok óta szinte természeti törvényként fogadják el, hogy az ínségszervezte közösségekben az ínség diktálja a mindennapos robot törvényeit. Az oszakai csavargók, nincstelenek is így szervezik meg az életüket: a szükség hozza létre a telepet, a szükség kényszeríti találékonyságra, összetartásra lakóit. De az oszakai apacstelep egyszersmind groteszk fonákja is a mostoha természeti körülmények között létükért küzdő japán halászfalvak, kopár szigetek szigorú erkölcsű közösségeinek. (Egy ilyen szigetlakó közösség életéről szól Kaiko Takesi Robinszon no macuei - Robinson utódai - című regénye.)
Kaiko Takesi 1930-ban született Oszakában, pedagógus családban. A háborút gyermekfejjel élte át, a háború után, középiskolai és egyetemi évei alatt sokat éhezett, nélkülözött. 1953-ban az oszakai egyetemen jogászdiplomát szerzett. Huszonhét éves korában jelent meg első novellája, a Hadaka no ószama (A meztelen király), amelyért 1958-ban megkapta a pályakezdők díját, az Akutagava-díjat.
A történetet egy rajztanár meséli el. Egy este zárkózott kis növendéke, Taró furcsa rajzot hoz neki: Andersen meséje nyomán lerajzolta a meztelen királyt. Japán várurat, daimjót rajzolt ágyékkötőben, fenyőfák között, egy várárok szélén. A rajzot nem fogadják el az Óta úr nagy festék- és rajzeszköz gyára által szervezett gyermekrajz pályázatra, a műítészek nagyképűen leszólják a suta, őszinte gyermeklátomást, de végül leforrázva távoznak, amikor kiderül, hogy Óta úr fia rajzolta a meztelen királyt.
1957-ben és 1958-ban megjelent másik két elbeszélésének (Kjód-zsin to gangu - Óriások és játékok; Panikku - Pánik, magyarul: Égtájak. 1980.) hősei lelkesen, sőt fanatikusán próbálják végrehajtani feladatukat, egyéniségüket az üzleti siker vagy a hivatali érdek szolgálatába állítják, de hiába, mert törekvéseiket elnyeli az üzlet, a reklám vagy a tömeghisztéria. Hiába talál ki újabb és újabb reklámötleteket Aida, az Óriások és játékok főszereplője, nem sikerül győznie a konkurenciaharcban; hiába jósolja meg Sunszuke, a kishivatalnok, hogy el fognak szaporodni a patkányok, nem hisznek neki, s mikor kiderül, hogy igaza volt, kitör a pánik. A patkányok nemcsak a bambusz gyökerét rágják el, hanem elözönlik az egész várost. Sunszuke elemében van, szervezi a patkányirtást, már-már úgy látszik, hogy minden hatástalan, amikor a szürke rágcsálók, mintha a hammelni patkányfogó bűvös sípjának muzsikáját hallanák, a közeli tóhoz vonulnak, és önként belefulladnak mind egy szálig.
Kaiko Takesi ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely a háború végén kamaszfejjel látta maga körül összeomlani azt a világot, amelyben akarva, nem akarva mindenki alávetette magát a hatalmas, legyőzhetetlen birodalom eszméjének. Ezért is érdekli olyan szenvedélyesen az egyén és tömeg viszonya, az egyéniség sorsa a társadalom ormótlan, kegyetlen gépezetében. Kamaszagyában mély nyomot hagytak az erőszak és a pusztulás képei - ezért olyan érzékeny az újabb kori háborúkra, korunk lélekromboló iszonyataira. (Erről szól például Aoi gecujóbi - Másnaposság - című regénye.)
Szenvedélyesen érdeklik a nagyvilág eseményei. Bejárta Nyugat- és Kelet-Európát, elutazott a Közel-Keletre, tudósított az Eichmann-perről, többször is járt az akkor még kettészakított, háborús Vietnamban. Útinaplót írt a Vietnami Demokratikus Köztársaságban tett utazásáról (1965), Dél-Vietnamban szerzett tapasztalatait pedig egy kötetnyi elbeszélés (Aruku kagetacsi - Járkáló árnyak) és egy regény (Nacu no járni - Fénylő homály) jelzik. "Először 1964-ben jártam Szaigonban - írja -, másodszor 1968-ban, harmadízben pedig 1973-ban. Azért mentem, hogy riportokat készítsek, nem az volt a célom, hogy elbeszélésekhez gyűjtsék anyagot. De a körülöttem zajló, vérrel és árnnyal terhes események mégis írásra ösztönöztek."
Szikár hangú vietnami elbeszélései félig riportok; a hétköznapokról tudósít: szabadságos katonák kiábrándult fásultságáról, meggyötört vietnamiak bizalmatlanságáról, egy katonaszökevényről, aki egy szigeten tengeti az életét, magányosan. A kötet egyik elbeszélését, a Jádekőként darabokra törve címűt 1979-ben "a japán irodalmi hagyomány folytatásáért" méltónak találták a Kavabata-díjra.
Egyes művei angol, német és orosz fordításban is megjelentek.

Kalmár Éva