Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

SZÖGKIRÁLY
Cigány mesék

Sáfár Sándor gyűjtését feldolgozta Jékely Zoltán
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár


TARTALOM

SZÖGKIRÁLY
CSUDATARISZNYA
NÉGY CIGÁNYLEGÉNY MESTERSÉGÉNEK HASZNA
A KIRÁLYFI, AKI AZ EGÉSZ VILÁGON LÉTEZETT
ÁRPÁD KIRÁLY HÁROM IKERFIA
ÉJFÉL, ESTE ÉS HAJNAL
HOGY LETT A SZEGÉNY LAJOSBÓL KIRÁLY?
BORSSZEM JANKÓ
BETYÁR VOLT-E CIGÁNY JÓSKA?
A VASEREJŰ MÓGA
ZÖLD MARCI, ERŐS ZÓGA

 

SZÖGKIRÁLY

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. De ez a király olyan szegény volt, hogy országában őnála szegényebb ember egy sem akadt. Ennek a szegény királynak mindene, szeme fénye egyetlen fiacskája volt. Mikor a fiú felcseperedett, egy napon így szólt az apjához:

- Édesapám, hogy lehet, hogy te felséges király vagy, s nekünk még sincs semmi olyanunk, ami a királyoknak lenni szokott?

- Kedves fiam - válaszolta a király -, ennek hosszú és szomorú története van. Jobb volna, ha el sem kezdeném. De ha már kérdezed, elmondom. Nos hát, volt nekem egy gonosz lelkű bátyám; mindent, amit örököltünk, megkaparintott, elrabolt. Így maradtam én koldusan!

- Jó, hogy tudom, kedves édesapám! - mondta a fiú. - Máris arra kérem, engedjen el engem gonosz lelkű bácsikám után! Megtalálom a föld fenekén is, és visszaszerzem édesapám jussát, ha addig élek is!

- Jaj, édes fiam - aggodalmaskodott a szegény király -, nem szívesen engedlek el! De ha már ennyire a fejedbe vetted, meg nem tilthatom neked. Nagyon vigyázz azonban, mert szörnyű erős ember, s van neki valami tudománya, de olyan, hogy azzal még mindenkit legyőzött és elpusztított, akit csak akart. Akárhogy is, igazi vitézi próba lesz egy ilyen szörnyeteggel megbirkózni!

- Köszönöm kedves édesapám jó tanácsait - mondta a királyfi. - Bízzék bennem: elég erősnek és bátornak érzem magam ahhoz, hogy elbánjak vele!

Azzal felkötötte kardját, lovára pattant és elindult.

Ahogy ment, mendegélt, egy nagy sűrű erdőbe ért. Elfogta az álmosság; lovát egy fához kötötte, kardját magához szorította, két tenyerét a feje alá tette és elaludt. Éjjel tizenkét órakor valami beszédre ébredt. A fa tetején három holló beszélgetett:

- Jaj, de kár ezért a szép ifjúért! Szegény még nem is tudja, hogy a rézerdőhöz közeledik - mondta az egyik.

- Csak lenne annyi esze, hogy a hídon ne menjen át, mert lova dobogását meghallja a sárkány! - mondta a második holló.

- De megmentheti az életét, ha a sárkány közeledtére a híd alá bújik! Mikor azután a sárkány arra kéri, hogy a szájából kicsapó piros lángra vizet öntsön, meg ne tegye, hanem karddal vágjon bele a lángba! Az ő lova száján is láng fog kicsapni, kék színű láng! Ha erre tüstént vizet öntene, elolthatná - mondta a harmadik.

Ezzel a beszélgetésnek vége szakadt, és a hollók elrepültek.

"No, ennek fele se tréfa" - gondolta a királyfi, s mintha mi sem történt volna, elindult a rézerdő felé.

Hamarosan a hídhoz érkezett. Jött a sárkány, ő elbújt a híd alá, majd a sárkány kiabálására kiugrott, belevágta kardját a piros lángba. Azután gyorsan vizet merített a kalapjába, s ráöntötte a lova kék lángjára. Egy csepp híja volt, hogy a merítéssel elkésik, mert mihelyt kardját a sárkány lángjába vágta, a sárkány vére majdnem ellepte a vizet! Szerencsére a lónak még jót is tett a sárkányvér, s nagy erővel rugtatott a sárkánynak. A királyfi pedig kaszabolta, ahol érte, hogy a végén már csak egy feje maradt. A sárkány erre könyörgésre fogta:

- Hagyd meg legalább ezt az egy fejemet!

- Meghagyom - mondta a királyfi -, csak mondd meg, hogy tudok átmenni a rézhídon.

- Bátran átmehetsz, csak amikor átérsz, tűzz egy rézgallyacskát a kalapodhoz. Amikor továbbmégy, találkozol a bátyámmal. Az úgyis elpusztít, bosszút áll értem! - kacagott a sárkány.

Erre a királyfi megmérgelődött, s a gonosz sárkány utolsó fejét is levágta. S továbbindult az ezüsterdő felé. Nemsokára el is ért az ezüsterdő határára. A hídnál megkötötte a lovát, ő maga gyorsan a híd alá bújt. Ekkor megszólalt a lova:

- Hej, kedves gazdám, itt már nagyobb baj ér minket! Ez a tizenkét fejű sárkány birodalma: mielőtt ideérne, meríts vizet a kalapodba, de még a csizmádba is, mert amikor szükség lesz rá, már nem fogsz ráérni. Háromszor fogok kiáltani neked. Mikor először kiáltok, előbb a csizmádból, amikor másodszor kiáltok, a kalapodból öntsél rám vizet. Mikor harmadszor kiáltok: vagdosd a kardoddal a sárkány szájából kicsapó lángot, ahogy csak bírod!

A királyfi erre leszaladt a híd alá, s lám, alighogy a csizmáját, kalapját megmerítette, jött ordítva, zúgva, rombolva a sárkány! Úgy bömbölt, hogy még a híd is remegett.

- Tudtam, ebadta, hogy egyszer meggyűlik veled a bajom! Megölted az öcsémet, azt neked meg nem bocsátom! Készülj a halálra, mert most elevenen megeszlek!

- Kedves gazdám - szólalt meg a ló -, egy marék vizet!

A királyfi fogta a csizmáját, és gyorsan ráöntötte a lóra. De alighogy ráöntötte, a paripa ismét megszólalt:

- Kedves gazdám, bár egy csepp vizet önts rám, mert mindjárt vége az életünknek!

A királyfi gyorsan ráöntötte a kalapjában levő vizet. Akkor a sárkány szájából hatalmas láng csapott ki.

- Vizet, vizet, ha istent ismersz! - könyörgött a királyfinak.

Persze a királyfinak volt esze, s a sárkányra egy cseppet sem öntött. Közben a láng már olyan erősen csapkodott a sárkány szájából, hogy majdnem mindent felperzselt a környéken. Akkor megszólalt a királyfi lova:

- Segíts, kedves gazdám!

A királyfi fogta kardját, s ütötte-vágta a sárkány piros lángját, ahogy csak bírta. Ömlött a vér a sárkányból, már mind a tizenegy fejét levágta, s éppen a tizenkettedikhez látott volna, mikor a szörnyeteg könyörgésre fogta:

- Jaj, jaj, ne bánts! Hagyd meg legalább ezt az egy fejemet!

- Jól van - mondja a királyfi. - Meghagyom a fejedet, ha megmondod, hogyan tudok átmenni az ezüsterdőn.

- Nyugodtan átmehetsz, csak tűzz egy gallyat a kalapodba.

Már éppen indulni akart, mikor látja, hogy egy kövön rettenetesen csúnya boszorkány kuporog.

"Ezt nem mondta nekem - gondolta magában -, mert remélte, hogy a boszorkány elpusztít! Nem érdemel kegyelmet!" Fogta a kardját, és a sárkány utolsó fejét is levágta.

A boszorkány, aki nem volt más, mint a sárkány anyja, már tátotta hatalmas száját, hogy lovastul lenyeli. A királyfi sem volt rest, fogta a kardját, s neki a boszorkánynak!

De bizony, ha a lova nem gázolja le, s nem tiporja össze a gonosz teremtést, könnyen otthagyhatta volna a fogát! Miután nagy nehezen legyőzték, s a híd alá dobták, a királyfi letört egy gallyat, a kalapjába tűzte, és indult tovább.

Azt mondja neki a lova:

- Kedves gazdám, két nagy harcot megnyertünk, de nem tudom, hogy a harmadiknál nem marad-e ott az életünk. Mikor a hídhoz érünk, ne köss meg engem, hanem hagyj szabadon, s te se bújj a híd alá. Mind a két csizmádba meríts vizet, de még a kalapodba is! Mikor kiáltok, mind a két csizmádból önts rám vizet, de arra nagyon vigyázz, hogy egy csepp se fröccsenjen a sárkány szájából dőlő piros lángra!

Mikor a hídhoz értek, a királyfi úgy tett, ahogy a lova tanácsolta: megmerítette csizmáját, kalapját, majd elbújt egy bokor mögé, lova pedig egy fa mögé. Egyszer csak borzasztó nagy dirrel-durral jött a huszonkét fejű sárkány. Ordításától majdnem megsüketültek. Még messze volt a hídtól, de szájából már lövellt a láng, és ha a királyfi nem bújik bokor mögé, lova pedig fa mögé, megsütötte volna őket. Ordított a sárkány:

- Megbosszulom a testvéreimet! Megeszlek lovastul, te nyomorult!

Mi tagadás, nagyon megijedt a királyfi is, a lova is erre az irtóztató ordításra.

- Kedves gazdám - szólalt meg a ló -, adjál egy csepp vizet!

A királyfi fogta a két csizmát, hogy abból öntsön a lovára. Látta ezt a sárkány, és könyörögni kezdett:

- Nekem is adjál! Jótett helyében jót várj!

A királyfinak azonban helyén volt az esze, s a két csizmájában levő vizet ügyesen a lova kék lángjára öntötte, hogy egy csepp se esett a sárkányra. Utána a kalapjában levő vizet is a lovára öntötte. De ezt már alig bírta, mert a sárkány torkából lövellő láng majd megsütötte.

- Kedves gazdám - szólt a ló -, most segítsél! Szedd össze minden erődet!

- Semmit sem tehetek, kedves lovam, mert majd megégek a lángtól! Úgy látom, vége az életünknek!

- Sose keseredj el! - biztatta a ló. - Fogd a kardodat, és küldd magad helyett!

- Édes kardom, segíts rajtunk - mondta a királyfi. Pusztítsd el ezt a büdös férget!

A kard erre kisiklott a királyfi kezéből, és kocsonyahússá vagdosta a huszonkét fejű sárkányt. Ugyanúgy összevagdosta a második boszorkányt is, vagyis a huszonkét fejű sárkány anyját, s utána magától visszaszállt a hüvelyébe.

A királyfinak csak annyi dolga volt, hogy bedobálja őket a híd alá. Aztán letört egy gallyat az aranyfáról, a kalapjához tűzte, felült hűséges lovára, s továbbindultak, befelé az aranyerdőbe. Mikor már nagyon elfáradtak, lefeküdtek egy nagy fa tövébe.

- Aludjál csak, édes gazdám - szólalt meg a ló -, majd én virrasztok.

Éjjel tizenkét órakor három holló szállt a nagy fa tetejére. Elkezdtek beszélgetni:

- Ha most ébren volna, valamelyikünk szavaiból megtudhatná, hogy az aranyerdőn túl egy faluba érnek. Abban a faluban annyi a varjú, hogy a népek semmi jószágnak nem tudják hasznát venni, mert a varjak mindent kiesznek a földből. Van azonban abban a faluban egy kis kunyhó. Ha abba a kunyhóba bemennének, szép szóval tanácsot kapnának.

Hallja ezt a ló, s azonnal felkelti gazdáját.

- Gyerünk, édes gazdám! Majd később megpihenünk. Nemsokára beérünk egy faluba. Abban a faluban találunk egy kis kunyhót. Szépen köszönj be oda, s kérdezd meg: miért van ez a sok fekete madár ezen a tájon?

Úgy is lett. Odaérkeztek, a királyfi beköszönt:

- Szerencsés jó napot a ház gazdájának!

Egy öregasszony ült odabent.

- Adjon isten nektek is! - mondta. - Hogy kerültetek ide, mikor erre se lovas, se semmiféle gyalogos nem járhat, csak madarak?

- Sajnos, édes nénikém - mondja a királyfi -, elég baj az nekünk, hogy erre kellett jönni! De kérdeznék magától valamit, ha meg nem sérteném. Miért van maguknál ez a sok fekete madár?

- Azért van mifelénk ez a sok fekete madár - felelte az öregasszony -, mert Szögkirály, akinek az országában vagytok, még azt a kevés gabonát sem hagyja meg nekünk, amin eltengődhetünk. Ha akadna valaki, aki minket ezektől megszabadítana, nagyon szegény vagyok, de három zsák aranyat adnék neki!

- Én megpróbálnám, kedves öreganyám, ha megmondaná, hogy lehetne őket innen kipusztítani.

- Nagy vitéz lehetsz, édes fiam, ha erre vállalkozni mersz! De ha már így áll a dolog, elmondom, mit kell tenned. Innen háromszáz méterre van egy kőbárka. Odáig kellene eljutnod úgy, hogy a varjak a szemed ki ne szedjék. Abban a kőbárkában ezüst-, arany-, gyémántkincseken ül egy öregember. Ha azt elpusztítanád, egy varjú sem maradna errefelé, s a kincsekből neked is adnék három zsákkal, fiam!

Megköszönte a királyfi az öregasszony tanácsát, s ment vissza a lovához.

- No, édes gazdám, mit mondott a ház gazdája? - kérdi a lova.

A királyfi elmondta.

- De hogy ezt miként fogjuk véghezvinni, azt már nem tudom.

- Megpróbálkozunk ezzel is! - vigasztalta a lova.

Azzal elindultak: olyan sebesen száguldott a ló, hogy a varjak nem tudták utolérni. Mikor odaérnek, így szól:

- Édes gazdám, vedd ki a fülemből ezt a pálcát, vágj rá vele a bárka négy oldalára! Rögtön kinyílik a bárka ajtaja. Mihelyt kinyílt, vágd a kardot az ősz emberhez! Meg ne sajnáld, bárhogy rimánkodik. És meg ne ijedj, bármilyen sokan támadnak is rád majd ottan!

Mikor a kőbárkához ért, rávágott a pálcájával mind a négy sarkára, s csakugyan kinyílt az ajtó. Hát ahogy kinyílik az ajtó, annyi kígyófej bukkan ki, hogy a királyfinak majdnem földbe gyökerezett a lába. Jobbnak látta, ha ismét a kardját küldi, mert mi tagadás, úgy megrémült, hogy egy picula sem maradt a zsebében. Látta ezt a lova, azonnal segítségére sietett, a sok kígyót, már amit a kard nem győzött aprítani, összetaposta. Keresték a vénembert, nem találták. Egyszer csak látja a királyfi, hogy egy kövön hatalmas varangyos béka ül. Éppen rugaszkodik, hogy rájuk vesse magát. No de a királyfi sem volt rest! Diribdarabra vagdosta a varangyos békát. Mihelyt a varangyos béka kiadta páráját, az öregasszony kunyhójából egyszeriben palota lett, s a varjak mind eltűntek még a környékről is. Mert hát az a gonosz vénember volt a varangyos béka.

- No, kedves fiam - mondja az öregasszony -, alaposan bebizonyítottad nagy vitézségedet! Amit ígértem, megadom! Itt van a három zsák arany.

- Nem kell nekem a három zsák aranya, kedves jó öreganyám! Használja el jó egészséggel!

- Hát, kedves fiam, ha már így vagyunk, akkor csak annyit mondhatok, hogy jótettedért tőlem mindig jót várhatsz! Bárhol leszel, bármilyen veszedelmek között, én mindig segítségedre sietek. Nagyon okos jószág a lovad; minden gondolatomat neki fogom megsúgni, hogy téged ügyesen és okosan hordozzon nehéz utadon, mert tudom, hová mégy, édes fiam: Szögkirály birodalmába! No, hát csak induljatok, és járjatok jó szerencsével!

Miközben így búcsúzkodott az öregasszony, fogott egy gyönyörű szép kantárt, és a királyfi lovára tette. Ahogy mentek, mendegéltek, egy olyan hatalmas temetőhöz érkeztek, amelynek nem is látták a végét. Annyi volt ott a fejfa, mint égen a csillag. Látja a lova, hogy a királyfi igen elgondolkozik, s így szól:

- Látod, kedves gazdám, ezt a hatalmas temetőt? Nagyon kell vigyáznod, hogy te is ide ne kerülj a többi halott közé! Én már ott nem sokat tudok rajtad segíteni, csak azt tanácsolom, hogy bármilyen helyzetbe kerülj is, arra nagyon vigyázz, hogy senkit meg ne üssél, hanem inkább etesd és itasd! Most pedig vedd le a kantáromat, s köss ide, ehhez a fához, a kantárt akaszd fel a gallyra, te pedig indulj neki a temetőnek, ezen az úton addig, amíg egy kastélyhoz nem érsz. A többit majd meglátod.

A királyfi kikötötte lovát, ahogy az kérte, s aztán elindult a temetőn át, s nagy sokára odaért a kastélyhoz. Gondolta, ez bizonyára a király kastélya lehet. Fogta magát, s nagy bátran beköszönt a kastélyba:

- Szerencsés jó napot, felséges király atyám!

- Jó napot neked is! Hogy kerülsz te erre, ahol még a madár se jár? Mert még azok a varjak is, amelyek eddig itt tanyáztak, elmenekültek innen.

- Szolgálatot keresek, felséges király atyám!

- Hát ha keresel, kaphatsz. Nálam három nap három esztendő. De figyelmeztetlek, ha nem végzed jól a dolgodat, a te fejed is a többiek mellé kerül! Az lesz a dolgod, hogy három lovat ezzel a vasgerendával kétszer naponta alaposan eldöngetsz! Reggel pedig a vasgerendát ezzel a fafűrésszel összevágod.

A királyfi csak bólogatott. Szögkirály - mert ő volt - levezette az istállóba, és magára hagyta. Azt még elfelejtettem mondani, azt is meghagyta, hogy a lovakat etetni-itatni nem szabad.

"Most ugyan mitévő legyek? - eresztette a királyfi búnak a fejét. Nézte a három szerencsétlen lovat - éhesek is voltak, szomjasak is. - Még verjem is őket? - gondolta. - Én, aki jószágot soha egy ujjal sem bántottam?... No meg aztán itt van ez a vasgerenda. Hogy fogom ezt fafűrésszel elvágni? Jaj, csak legalább lenne mellettem hűséges lovam, hogy tanácsot adhatna!" Lesz, ahogy lesz, de biz ő nem teljesíti a király kegyetlen parancsát. Jól megetette és megitatta a lovakat.

Mikor már éppen ki akar menni az istállóból, az egyik ló megszólal:

- Látom, nagyon el vagy keseredve, kedves gazdám! Egy cseppet se búsulj! Jótettedért jót várj!

- Hogyan, hát te beszélni is tudsz, ló létedre? - kérdi álmélkodva a királyfi.

- Azért szólaltam meg, mert enni-inni adtál nekünk. És láttam, milyen keservesen töröd a fejed azon, hogyan vágjad össze a fafűrésszel a vasgerendát. Ezen se búsulj, mert már össze van vágva apró darabokra. Most pedig figyelj jól arra, amit mondok - folytatta a ló. - Ha majd hozza neked a szakácsné az ebédet, ne fogadd el! Azt mondd neki, hogy munkáddal megérdemelsz annyit, hogy a király asztalánál egyél. Ha kérdi a király, hogy mi lett a vasgerendával, mondd azt, hogy már mind a hármat apróra törted, mikor összevissza vertél bennünket.

Alighogy a ló ezt elmondta, már hozta is a szakácsné az ebédet.

- Tessék, itt van az ebéd - mondja.

A királyfi erre így szólt:

- Ilyen munkával, mint az enyém, megérdemlem, hogy nekem a király asztalánál terítsen. Egy becsületes munkásember nem kint eszik a farágatón!

A szakácsné, mit volt mit tennie, visszavitte az ebédet, s jelentette a királynak, mi történt. Igen, de a király közben elment hazulról, csak a királyné volt otthon.

- Fölséges királyasszonyom, még ilyen szolgánk nem volt!

- Hogyhogy? - kérdi a királyné.

- Nemcsak az egyik, hanem mind a három gerendát összevágta, az ebédet azonban nem fogadta el. Azt mondta: egy munkásember nem eszik a farágatón, megérdemli, hogy a király asztalánál terítsenek neki!

Mikor a királyné ezt hallja, rettenetes dühbe gurul.

- No, majd adok én neki!

Szalad az istállóba nagy dühösen, de bizony mikor meglátta a királyfiút, elámult a szépségén, délcegségén, s nemhogy megszidta volna, de örömében azt sem tudta, milyen mézesmázos szavakkal hívja be asztalához ebédelni.

- Nem is tudtam, hogy olyan szorgalmas munkásember vagy. Nagyobb erővel bírsz, mint az én uram! Hol szerezted ezt a nagy tudományodat?

Azt feleli erre a királyfi:

- Felséges királyasszonyom! Azért járom a világot, hogy szolgálataimat becsületesen teljesítsem. Ami pedig az én tudományomat illeti, megmondhatom, nincs énnekem semmiféle tudományom! Épp ezért arra kérem, mondja meg, hogy hol van s miben rejlik férjének nagy ereje és okossága.

- Én azt nem tudom - feleli a királyné -, megkérdezni meg nem merem tőle, mert azonnal megölne haragjában.

A királyfi mind jobban és jobban kedveskedett a királynénak, úgyhogy az majdnem beleszeretett; mikor ebéd után elment, nem is tudott másra gondolni, csak őrá, mert mondom, annyira megtetszett neki. No de azért estére az urának nagyon finom vacsorát készített.

- Jaj, de el vagyok fáradva, asszony! - állít be este Szögkirály.

- Elhiszem, hogy el vagy fáradva, drága jó uram. Készítettem is neked finom vacsorát. Egyél, azután pihenj le.

- Nem eszem, és nem pihenek le addig, míg meg nem nézem, hogy az új szolga mit végzett. Szolga, hol vagy?

- Itt vagyok, felséges király atyám - állt elő a királyfi. Parancsát végrehajtottam!

Nem hitt a fülének a király. Leszalad az istállóba, hogy megnézze, mit végzett a szolga, s mikor látja, hogy a vasrudak össze vannak törve, majd kétségbeesett. Bemegy a lovakhoz az istállóba, azok fetrengenek, nyögnek kínjukban.

- No, most akadt jó gazdátok! Még a vasgerenda is eltört, annyira elvert benneteket! - mondta kárörömmel a lovaknak.

Fölmegy vissza a királynéhoz.

- No, mit végzett a szolga? - kérdi a királyné, mintha semmiről sem tudna.

- Derekasan végrehajtotta feladatát! - felelte Szögkirály.

Azzal leültek vacsorázni. Vacsora közben odahúzódik a királyné az urához, elkezdi cirógatni, simogatni, és szép szavakkal hízeleg neki:

- Oly szép és erős vagy, mint egy igazi király! S oly boldog is lennék melletted - és akkor elkezdett keservesen sírni -, ha őszinte volnál hozzám! Mert egy igazi férj a feleségének megmondaná, miben van az ő nagy tudománya!

Mikor ezt hallja Szögkirály, rettenetes haragra gerjedt, és úgy nyakon cserdítette a feleségét, hogy lefordult a székről.

- Hogy kérdezhetsz tőlem ilyet? - ordította.

Az asszony bánatában nem szólt egy szót sem, csak sírt keservesen. A király elunta hallgatni felesége sírását, meg is bánta hirtelen haragját, enyhébb szóval megkérdezte hát:

- Miért sírsz, kedves feleségem, mi bajod?

Azt mondja neki az asszony elcsukló hangon:

- Hiába vagyok a világ leghatalmasabb királyának a felesége, hiába van szépségem, gazdagságom, szolgáim, kincseim, mind nem ér semmit: mert az én uram nem szeret engem!

- Honnan jött rád újabban az a mánia, hogy én téged nem szeretlek?

- Nem mánia ez, való igazság! Mert ha szeretnél, nem titkolóznál előttem, hanem megmondanád, hogy miben van a te nagy erőd és tudományod.

- Hát ha csak az a bajod, megmondom: a kertben, a legnagyobb almafában van az én összes tudományom és erőm.

Mikor a király elaludt, a királyné titokban leosont az istállóba a szolgához. Mit beszéltek, sugdolóztak, mit nem, elég az hozzá, a királyné azonnal az almafához szaladt, körülkapálgatta, száraz leveleit leszedegette, gyönyörű szépen kidíszítgette.

Mikor reggel felkelt a király, kinéz az ablakon, látja az almafát kidíszítve.

"Mégiscsak szeret engem ez az asszony - gondolta magában -, hogy olyan szépen kidíszítgette a fát!"

Majd lement az istállóba a szolgához, és most kétszerte olyan vastag vasgerendát adott neki, mint először, fafűrészt is, és megparancsolta, ne adjon sem enni, sem inni a lovaknak, hanem üsse-verje őket a vasgerendával, aztán a vasgerendát a fafűrésszel fűrészelje ketté.

Azzal Szögkirály elment hazulról.

A királyné alig várta, hogy elmenjen. Még csak reggel volt, de már hívatta fel a szolgát. Már früstök is várta. Együtt früstököltek, beszélgettek. A szolga megint kioktatta a királyasszonyt:

- Úgy cselekedjél, hogy amikor a király hazajön, téged az almafánál találjon! Nagyon örülj neki, mikor hazajön, járd körül a fát, ölelgesd, csókolgasd, mondd neki, hogy már nagyon boldog vagy.

A királyfi ezután lement az istállóba, a lovakat megetette, megitatta (nem is kell mondjam, hogy a gerendákat megint összevágta). Azt mondja később a legkisebb ló neki:

- Nehogy azt hidd, kedves gazdánk, hogy Szögkirály ereje az almafában van! Mi tudjuk, hol az ő ereje! Van neki valahol a palotájában egy galambja, annak a zúzájában van egy darázs. Aki azt a galambot megöli, zúzájából a darazsat kiveszi és lenyeli, abba Szögkirály minden ereje belészáll, Szögkirály pedig összeroskad, erejét veszti. De te csak mondd a királynénak, hogy örüljön, mert később Szögkirály úgyis mindent bevall neki, még azt is, hogy hol tartja azt a galambot elzárva.

Mikor hazajön a király, s az asszonyt lopva lesi, hát látja, hogy kivitt magának egy fotelt az almafa alá, és ott örvendezik, énekel.

"Csakugyan szeret engem ez az asszony - gondolja magában. - Milyen hűségesen őrizgeti ezt a fát!"

Nem szólt semmit, hanem azonnal a szolgához sietett, hogy megnézze, milyen munkát végzett. Látja, hogy a vasrudak össze vannak tördelve, a lovak pedig úgy nyöszörögnek kínjukban, mintha mindjárt ki akarnák adni párájukat.

Megdicsérte a szolgát, aztán ment vissza a királynéhoz, mintha keresné, mintha nem is látta volna, hogy a fa alatt szórakozik.

- Hol vagy, kedves feleségem? - kiabál utána a kertben.

- Itt vagyok, édes uram, gyere ide az almafához!

Mikor a király odaért, felesége összevissza ölelgeti, csókolgatja, és azt mondja neki:

- Még azt kérdezed, miért vagyok itt, drága jó uram? Őrzöm az erődet, a tudományodat, a szépségedet!

- Látod, milyen könnyen bolonddá lehet tenni egy asszonyt?! - kacagja el magát Szögkirály. - Hát azt hiszed, az almafában van az én erőm?

- Hát nem? Nem abban van?

- De nem ám!

- Hát akkor mért teszel engem bolonddá? Most már látom valóban, hogy nem szeretsz! - mondja a királyné, s elkezd keservesen sírni.

- Ne sírj, mert igazán megmondom, hol van az erőm! A kemencében.

Ahogy ezt a királyné hallja, azonnal odaszalad a kemencéhez, lesepregeti, frissen meszeli. Nézi a király, mit csinál a felesége. Azt mondja neki:

- Hagyd abba most ezt, inkább vacsorát adjál!

- Ó, édes, drága jó uram! Nekem ez az első, nem a vacsora.

Mit volt mit tennie, kénytelen volt megvárni, míg az asszony rendbe hozza, kidíszíti a kemencét. Csak azután mentek be vacsorázni. Vacsora közben azt mondja a király:

- Hallod, asszony, olyan szolgára akadtunk, hogy ő már nekünk meg is marad, még akkor is, ha letölti a három napot.

- Minek nekünk ez a szolga? - kérdi a királyné, hogy észre ne vegye a király, mi van a bokor mögött. Fizesd ki, és engedd útjára!

Felkel reggel a király, egyenest az istállóba megy. Most már háromszorta vastagabb vasrudat adott a szolgának, mint legelőször, mellé a fafűrészt, és ugyanazt parancsolta, amit az előtte való napokon.

Azután felszedelőzködött, hogy elmenjen hazulról, s közben látja, hogy az asszony még akkor is a kemencével bajol. Nagyon örült neki, hogy a felesége ennyire szereti.

Hogyha a felesége csakugyan ennyire szereti, miért kell akkor néki titkolóznia? - kérdezte magában útközben. S elhatározta, hogy ha hazaér, megmondja a valóságot.

A királyné otthon azalatt így-úgy, tovább szórakozott a királyfival. Mikor jön haza este Szögkirály, látja, hogy felesége a kemencét még mindig bokrétázgatja.

"Szegény asszony - gondolja magában -, valósággal csókolgatja, babusgatja azt a kemencét!"

Örömében le se ment a szolgához, hanem megölelte a feleségét, s azt mondta neki:

- Jaj, de buta vagy, édes feleségem! Gyere utánam!

Azzal a kulcsok közül kiválasztotta a tizenkettediket, s benyitott a tizenkettedik szobába. Odavezeti feleségét egyenest egy szép aranykalitkához.

- No, kedves feleségem, látod ezt a galambot?

- Látom.

- Ennek a galambnak a zúzájában van egy darázs. Ebben a darázsban van az én erőm. De ha ezt megmondod valakinek, halálnak halálával halsz meg! Mert aki ezt a galambot megölné, zúzájából a darazsat kivenné és lenyelné, minden erőm belé költözne!

Mikor az asszony ezt hallotta, fogta a kalitkát, leporolgatta, lepucolgatta, s azután elkezdett sírni, hogy miért teszi őt az ura ennyire bolonddá.

Reggel, mikor felkeltek, a király kiadta a parancsot a szolgának úgy, mint az előző napokban, azután elment hazulról.

A szolga úgy, mint eddig, szépen megetetett, megitatott.

A királyné alig várta, hogy az ura elmenjen, felhívatta a fiút, s boldogan mondta:

- No, most már tudom, hol van az uram ereje! Ha akarod, te is megláthatod.

Azzal átadta neki a tizenkettedik szoba kulcsát.

A királyfi azonnal kinyitotta a szobát, megfogta a galambot, zúzájából kivette a darazsat, s lenyelte. Abban a pillanatban olyan erős lett, hogy a föld besüppedt alatta, ahogy lépett.

Szögkirály csak este tíz órára ért haza: olyan erőtlen lett, hogy alig bírt járni. De már akkorra a három ló három gyönyörű szép tündérlánnyá változott!

- Jó estét, édes feleségem - köszöntött be keserűen Szögkirály, mikor megérkezett. - Tudhattam volna, hogy ezt teszitek velem, mert azt a munkát, amit a szolgára bíztam, még senki sem tudta végrehajtani. Most már azt is tudom, hogy a szolga nem más, mint öcsémnek a fia! Most már mindegy. Itt van a fülemben ez a pálca. Vegyétek ki, és ütögessétek meg vele azokat a sírköveket, melyek a kertben és a határokban vannak. Azok mind élő emberek voltak, és a pálca ütésére megelevenednek. A másik fülemben is van egy pálca. Vegyétek ki, és ha azzal a pálcával a kastély négy sarkát megütöd, egy alma lesz belőle. Add oda az öcsém fiának ezt az almát, s mondd meg neki, hogy vigye vissza az öcsémnek, amit tőle elragadtam. Engem, ha gonosz voltam is, hagyjatok élni, és teljesítsétek utolsó kívánságomat, hogy még egyszer az életben beszélgethessek az öcsémmel!

Úgy is lett minden, ahogy Szögkirály mondta. Kivették füléből a pálcát, a köveket megveregették. Felébredtek a népek, szaladoztak erre-arra, ki merre tudott, keresték az utat hazafelé.

Akkor a királyfi megparancsolta, hogy terítsenek hétszemélyes asztalt. Felhívatta a három leányt is. Körülülték az asztalt, együtt vacsorázott a király, királyné, szakácsné, a három leány. A királyfi már úgy volt felöltözve, ahogy királyoknak dukál.

Vacsora után kivette Szögkirály füléből a másik pálcát, megütötte vele a kastély négy sarkát, s az tüstént almává változott. A királyfi az almát betette a zsebébe, és ment vissza egyenest a lovához. Leakasztotta a gallyról a kantárt, felrakta a lóra.

- No, kedves lovam, most már mindent végrehajtottunk! Köszönöm szolgálataidat, a jutalmat majd otthon megkapod, mehetünk vissza édesapámhoz!

Hamarosan meg is érkeztek a palotához.

- Megjöttem, édesapám! - köszöntötte boldogan a királyfi az öreg királyt.

Volt nagy öröm otthon! De mit tagadjam, nagy változás is történt, mialatt a királyfi távol volt. Született neki két öccse. No, ez öröm. De szomorúság is történt távolléte alatt, mert meghalt az édesanyja. Ezen bizony sokáig elbúslakodtak, de változtatni a dolgon már nem lehetett. Azt mondja a királyfi édesapjának:

- Édesapám, gyerünk ki a rózsáskertbe!

Mikor kiértek, elővette a pálcát, megütötte az almának a négy oldalát, s abban a pillanatban ott termett előtte Szögkirály kastélya.

- Ez a kastély most már a tied, édesapám!

Azzal elővette a rézgallyat, amit a rézerdőben tört le, azután az ezüstgallyat, amit az ezüsterdőben tört le, azután az aranygallyat, amit az aranyerdőben tört le, s odaadta édesapjának.

- Édesapám, most már tied a rézerdő, az ezüsterdő és az aranyerdő is!

Édesapja meghatottságában csak a szemét törölgette.

Akkor megszólalt a királyfi:

- Édesapám, szeretnéd-e meglátni a bátyádat, ha még oly gonoszul bánt is veled?

- Mi tagadás, fiam, még mindig haragszom, de azért örülnék, ha láthatnám: vajon milyen lehet abban a nagy gazdagságban?

Akkor a királyfi karon fogta édesapját, és bevezette a kastélyba. Ott ültek az asztalnál Szögkirályék ugyanúgy, mint abban a pillanatban, mikor almává varázsolta a kastélyt. A két testvér egymásra ismert, és Szögkirálynak megbocsátott az öccse. De minek szaporítsam a szót? A királyfi feleségül vette a legkisebb lányt, aki Szögkirálynál ló volt, a másik két tündérlányt két öccsének adta, a királynét pedig az édesapjának. Az öreg, erőtlen és magatehetetlen Szögkirályt pedig úgy tartották már csak, mint valami kisgyermeket. Megvolt a nagy lagzi, mink is ott voltunk, ettünk-ittunk, jóllaktunk, hazagyüttünk, ők ott maradtak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.


--------------------------------------------------------------------------------


CSUDATARISZNYA

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szegény cigány. Annyi gyereke volt, mint szitán a lyuk. Bizony sokszor előfordult, hogy nem tudott nekik enni adni. Egyszer bánatában a fejszét a vállára tette, s elindult, hogy agyonüsse az Istent, amiért annyi gyereket adott neki, ennivalót pedig nem ad az ártatlanoknak. Ahogy megy, mendegél, találkozik egy nagyon öreg koldussal. Ráköszön illendőképpen:

- Szerencsés jó napot, kedves öregapám!

- Adjon isten neked is. Hová mégy, te szegény ember?

- Hová megyek, hm, hm, hm? Megyek az Istent agyonütni! Mert annyi gyereket adott, hogy nem tudok velük mit kezdeni. Nemcsak hogy pőrén vannak, de még enni sem tudok nekik adni!

- Ne menj sehová, te szegény ember! Itt van ez a tarisznya, neked adom. Eredj szépen haza, és mondjad neki: Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!

Fogta a szegény ember a tarisznyát, megköszönte az öreg koldus jóságát, és elindult hazafelé. Útközben egy kúthoz ért. Letelepedett megpihenni. Gondolta magában: "Megpróbálom, milyen tarisznyát adott az öreg" - s így szólt a tarisznyához:

- Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!

Hát, csodák csodája, annyi enni- és innivaló termett a kútnál, hogy azt sem tudta, melyikhez fogjon előbb. Mikor jóllakott, a maradékot szépen berakta a tarisznyába, és elindult hazafelé.

Mikor hazaért, azt mondja a feleségének:

- Hallod, asszony! Annyi a gyermekünk, hogy nem férnek a szobába. Ülj le vélük az udvaron karéjban, a többit bízd rám!

Mikor már ott ült az egész család, így szólt a tarisznyához:

- Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!

A tarisznya jól kitálalt nekik: ettek-ittak torkig.

A szegényemberék nagyon boldogok voltak. Egy napon az ember azt mondja a feleségének:

- Menj el a királyhoz, hívd el ebédre, ha már elértük, hogy mindenünk van, hisz ő is komám az egyik gyerek után.

Ment is az asszony, de a kapunál nem akarták beengedni; hiába mondta szegény feje, hogy fölséges király komájával akar beszélni.

Jelentették a kapuőrök a királynak, hogy egy rongyos cigányasszony áll a kapuban, és mindenáron vele akar beszélni. Elmegy a király a kapuba, az asszony mindjárt mondja neki, hogy felséges királyom, így meg úgy, azért jött, hogy meghívja ebédre. Szörnyűséges haragra gerjedt a király, elzavarta az asszonyt, még a kutyáját is ráuszította.

Hazamegy nagy búsan a szegény asszony, elpanaszolja az urának, hogyan bántak vele, a király jóformán meg sem hallgatta, s még a kutyáját is ráuszította.

- Hej, a mindenségedet, te ügyetlen asszony! - támadt neki az ura. - Menj vissza a királyhoz, csak annyit mondj neki, hogy én hívatom! Ha nem jön el, a házamnál nincs többé helye.

Visszament szegény asszony a királyhoz, rimánkodott neki:

- Kedves komám! Király atyám! Felséges uram! - mondta, ahogy eszébe jutott. - Gyere el hozzánk ebédre, ne szégyelld magad, hogy szegények vagyunk! Ha nem jössz el, megbánod: az uram elcsap a háztól.

- No, hát nem vágom vissza a komámnak a szavát! Üsse kő, holnap elmegyek ebédre.

A szegény asszony hazament, jelentette az urának, hogy holnap délben jön a király. A gyerekeket idejében felrakták a padlásra, hogy ne lábatlankodjanak.

Jött is másnap a király!

- Jó napot, komám! Kérésedre megjöttem - köszönt be illendőképpen.

- Köszönöm, komám! Ülj le, foglalj helyet - tessékelte beljebb a szegény ember. - Hozd be, asszony, a tarisznyát!

Az asszony behozta, letette az asztalra.

- Uccu, édes tarisznyám - mondja neki a gazda -, add ki a magadét, de olyat és úgy, hogy a királynak terítesz!

Hát lett is ott olyan teríték, hogy a király sem látott hasonlót. Mindenféle finom pecsenye, még gyémánttal töltött malac, hurka is nyomtatásul! Álmélkodott a király, csóválta a fejét, majd leesett a fejéről a korona.

- Édes komám, hogyan tudtál nekem ilyen asztalt teríteni? Nem félsz, hogy jön valaki, és ellopja tőled a csudatarisznyát? Tudod mit? Add nekem ezt a tarisznyát, én cserébe küldök neked tíz szekér füstölt disznóhúst, mindennap egy ökröt, sót, lisztet: szóval mindent, ami a konyhára kell; be is hordatom neked, csak győzzön a feleséged sütni-főzni! Sőt, ezenkívül felruházom sok csóré gyermeked; mert igaz-e, nem ér semmit, ha ennivalód van, a gyermekeid pedig meztelenek?

A szegény ember nem sokat kérette magát: odaadta a királynak a tarisznyát. A király megtartotta a szavát, a szegény ember boldog volt, mert gyermekei többé nem csórén szaladgáltak. A király pedig nagyon büszke volt a tarisznyára. Egy napon kihirdette az országban, hogy mindenki menjen hozzá ebédre. Üzent a szegény cigánynak is: jöjjön hozzá kályhát fűtögetni, legalább így neki is le-leszottyan egy s más.

Elfelejtettem mondani, hogy a király hamarost megtagadta ígéretét, s nem küldött se élelmet, se ruhát a szegény embernek. Mikor az panaszkodni akart, be se engedték a kapun. Fogta magát, fejszéjét vállára tette, s elindult vissza az Istenhez. Meg is találta. Elpanaszolta baját: majd meghalnak a gyermekei éhen, mert nem küld most már se ruhát, se élelmet a király!

- Sose búsulj - mondta az Isten. - Itt van egy másik tarisznya, ez ugyanúgy megteszi, mint az első.

Megköszönte a szegény ember, és elindult hazafelé. Mikor a kúthoz ért, gondolta, kipróbálja a tarisznyát, és így szólt:

- Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!

Ahogy ezt kimondta, annyi pálca ugrott ki a tarisznyából, mint égen a csillag, és mind a szegény cigányt ütötte-verte egész addig, míg kínjában eszébe nem jutott:

- Uzsgyi, vissza a tarisznyába!

Erre visszamentek a tarisznyába. Így menekült meg szegény feje. De alig tudott hazamenni.

"No, most kipróbálom a családon - gondolta -, vajon igaz-e ennek a tarisznyának a tudománya."

Hát igaz volt! A rajkókat is alaposan elverték a pálcák, hiába szaladtak fel a padlásra.

A szegény ember akkor fogta a tarisznyát, s elindult vele a királyhoz. Éppen nagy mulatság, eszem-iszom volt ott. A szegény ember beóvakodott, és titokban kicserélte a két tarisznyát (a régi tarisznyát odaadta a feleségének, vigye haza). Javában szólt a muzsika. Királyok, hercegek, grófok, bárók asztalhoz ültek, és várták a terítést.

Akkor a király nagy büszkén kiállt a trónra, megbiztatta tarisznyáját:

- Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!

Lett aztán ott haddelhadd! A pálcák kékre-zöldre püfölték a vendégeket: ki ajtón, ki ablakon át menekült előlük. Már-már a királyra is sor került, amikor a szegény ember, vagyis a király komája visszaparancsolta a botokat. De azért csak szégyenben maradt a király. A szegény cigányék még most is élnek, ha meg nem haltak.


--------------------------------------------------------------------------------


NÉGY CIGÁNYLEGÉNY MESTERSÉGÉNEK HASZNA

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény, öreg cigányember. Az erdőbe járt dolgozni szegény feje, hogy mindennapi betevő falatját megkeresse magának és családjának. Reggeltől estig hasogatta a fát, ölbe rakosgatta, cipekedett vele napestig. A vastagabb fákat kiválogatta, azokból teknőket meg vályúkat készített. Ez bizony túlságosan sok munka volt az öregnek, estére mindig úgy elfáradt, hogy alig bírt hazacammogni.

Volt az öreg cigánynak négy naplopó suhanc fia. Hiába kérte őket, segítsenek a munkájában, legalább a maguk kenyerét keressék meg - hiszen már mindegyik elmúlt tizenhét esztendős -, nem hajlottak az apai szóra.

Apjuk nem is bánta volna lustaságukat, ha nem lett volna rettenetes étvágyuk! Mindent felfaltak, ami csak megehető volt. Hiába dolgozott az öreg erejét megfeszítve: hosszú évek alatt annyit nem tudott összekuporgatni miattuk, hogy düledező viskóját megreparálhatta volna. De hiába könyörgött a felesége is a négy suhancnak, még a szelíd anyai szó sem fogott rajtuk!

Egyszer, amikor kettesben volt feleségével az öreg, így szólt az asszonyhoz:

- Hallod-e, öreg Mari, kedves feleségem! Tisztességben megöregedtünk mindketten, egész életünkben dolgoztunk, húztuk az igát, de egy megveszekedett krajcárt sem tudtunk félretenni! Az öregség napról napra jobban gyöngíti erőmet, és látom, rajtad is napról napra több a ránc; maholnap annyira elvénülünk, elgyengülünk, mint öreg fűzfa a patak partján, amely addig korhad, míg egyszer csak kidől. De ez még hagyján! A legjobban az fáj, hogy itt van ez a négy erős, lusta fiunk. Keservesen neveltük fel őket, mégsem segítenek meglett korukban a munkában. Mért dolgozom én? Csak azért, hogy a szájukra keressek? Hiába nógatom őket, az sem használ semmit. Ez még jobban elkeserít! Ezért azt gondoltam, hogy holnap, mikor kint leszek az erdőn, mondd azt nekik, hogy téged is, őket is elcsapom a háztól, ha nem tanulnak valami tisztességes mesterséget!

Másnap, alighogy az öreg munkába ment, az asszony így szólt a négy sihederhez:

- Ide figyeljetek, fiaim! Mondani akarok nektek valamit. Édesapátok panaszkodott, hogy egész nap csak lustálkodtok, nem dolgoztok semmit. Ha nem fogtok dolgozni, elcsap a háztól titeket is, engemet is örökre, mert öreg fejével nem bírja már a nehéz erdei munkát. Azért én is azt mondom, fiaim, nézzetek valami munka után, s eztán már ne ténferegjetek, ne szédelegjetek a ház körül, mint a fejbe kólintott kacsa, hanem lássatok valami mesterséghez!

A fiúk elgondolkoztak, és igazat adtak anyjuknak. A legidősebb azt mondta:

- Igazad van, kedves jó anyám! Erős legényekké neveltetek bennünket, úgy dukál, hogy most már valami mesterség után nézzünk, s ne csak magunkat, hanem titeket is eltartsunk öreg napjaitokra.

Összedugta a négy suhanc a fejét, s hamarosan elhatározták, elmennek valahová valamilyen mesterséget tanulni. Mikor az öreg cigány este hazajött az erdőből, örömmel hallotta, mi a szándéka fiainak. Magához hívatta s becsületességre, jóságra és tisztességre intette mindnégyüket.

Másnap aztán el is búcsúzott a négy fiú apjától-anyjától. Szépen feltarisznyázták őket; ők pedig fogadkoztak, hogy derék emberek lesznek, és hét év múlva biztosan hazatérnek.

Elindult a négy fiú botra akasztott batyuval kelet felé. Mentek, mendegéltek, utakon innen, utakon túl, patakon innen, patakon túl, de még hetedhét országon is túl, no meg az üveghegyen is túl, amíg egy nagy országos városhoz nem értek. Bocskoruk olyan nehéz volt már a portól, hogy mikor törölték az árok szélén, tele lett az árok porral. Az árokparton üldögéltek, pihentek egy szemmenésnyit, majd megindultak a városba befelé. A város közepén egy gyönyörűséges nagy, sokemeletes házat láttak.

Megkérdeztek egy odavalósit: miféle ház az?

- Ez bizony a király háza - felelte nekik az idegen, s azzal tovább is ment.

Hallván ezt, a legöregebb fiú így szólt testvéreihez:

- Várjatok itt rám, kedves testvéreim! Bemegyek a királyhoz, hátha kapok tőle valamilyen munkát.

Úgy is tett. A királyhoz könnyen bejutott, mert ezt a királyt nem őrizték testőrök.

- Szerencsés jó napot, felséges királyom! - köszönt bátor hangon a királynak.

- Adjon isten neked is, fiam. Ugyan mi járatban vagy?

- Szegény cigánygyerek vagyok, messze országból vándorolok, szeretnék valami mesterséget tanulni.

- Jól van, kedves fiam! Látom, fáradt is vagy, biztosan éhes is, ülj le, és falatozz kedvedre.

Szó, ami szó, a király megkínálta enni- és innivalóval bőségesen.

Amikor a legény befejezte az evést és ivást, a király megkérdezte, jóllakott-e.

- Igenis jóllaktam, felséges királyom.

- Ha már megebédeltél, ide figyelj, kedves fiam! Azt mondod, mesterséget szeretnél tanulni. Ez bizony szép dolog. Mivel nagyon messzi országból jöttél, felfogadlak, de azt előre megmondom neked, hogy nálam csak a csillagvizsgálást lehet megtanulni, mert én a csillagok királya vagyok.

- Szép mesterség lehet az, felséges királyom! Ha megtanít rá, meghálálom - fogadkozott a fiú.

Ott is maradt, csak még lement a palotából, hogy elbúcsúzzék a testvéreitől, s meghagyta nekik, hogy ha ők is kitanulják azt a mesterséget, amit választanak, jöjjenek vissza erre a helyre, ahol most elbúcsúzkodnak: itt fogja várni őket hét esztendő múlva.

A három testvér aztán fogta a cókmókját, és továbbment. Addig mentek, mendegéltek, amíg a szabók királyának országába nem értek. A második fiú felment a szabók királyához, s elmondta, mi járatban van. A király felfogadta hétévi szolgálatra, mert itt is annyi idő kellett a mesterség kitanulásához.

A harmadik fiú a vadászok királyához került, a legkisebb pedig a rablók királyához. Mindenütt hét év volt a tanulási idő.

Mind a négy fiú szorgalmasan tanult, és hét esztendő alatt ki-ki sikeresen megtanulta mesterségét. Jóformán észre sem vették, le is telt a hét esztendő, s mindegyik király felesége hozta nekik a bőséges útravalót, és mindegyik király inasa a nyakukba akasztott egy átalvetőt, tele aranypénzzel.

A három testvér addig ment, mendegélt, míg meg nem érkezett arra a helyre, ahol hét évvel azelőtt elbúcsúzkodtak. Mindhárman felmentek a csillagok királyához, hogy elkérjék tőle legidősebb bátyjukat. A király nagyon megörült, hogy megismerhette mind a négy testvért, s megköszönte a legidősebb testvér szolgálatát. A királyasszony ellátta minden jóval, a király inasa pedig a nyakába akasztott egy átalvetőt, tele aranypénzzel; aztán mind a négyen elindultak, és szerencsésen haza is értek.

- Adjon isten jó napot, kedves jó édesapánk és édesanyánk! Hazajöttünk! - álltak meg a kapuban.

Hej, megörült a két öreg, mikor meglátta a négy fiút, akiket már rég elveszettnek hittek! A fiúk letették a tarisznyát a nyakukból, kibújtak a nehéz átalvetőből, s odaadták az öregeknek. Az öreg cigány pedig maga köré ültette őket, s így szólt:

- No, kedves gyermekeim, mondjátok meg: nem jobb-e így, hogy van mindegyikteknek mestersége?

- Jobb bizony! - felelték a fiúk.

- No, lássuk: ki milyen mesterséget tanult? - kérdezte a legidősebb fiától. - Vagyishát mi lett belőled édes fiam?

- Én bizony csillagvizsgáló lettem, kedves apám.

- Hát te? - kérdezte a másik fiát.

- Én szabó lettem.

- Hát te, fiam ? - szólt a harmadikhoz.

- Én vadász.

- No és te? - kérdezte a legkisebbtől.

- Én rabló.

Erre csak hümmögött az öreg, fejét is megcsóválta. Aztán ismét a legidősebbhez fordult.

- No, lássuk csak, milyen csillagász lettél, ha már hét évig tanultad ezt a mesterséget egy királynál? Gyere csak ki velem az udvarra! Látod, hét év alatt, míg távol voltál, mekkora nyárfa nőtt itt?

A fiú előveszi távcsövét, szeme elé tartja, felfelé néz, s elképedve mondja:

- Tyű, édesapám, hiszen ennek a fának a teteje egészen az égig ér!

- Nézd csak meg, fiam, mit látsz a fa tetején?

- Egy fészket.

- És abban a fészekben mi van?

- Négy tojáson ül egy gólya.

- No, fiam, látom jó mesterséget választottál! Olyan messzire látsz el, ameddig még halandó ember nem látott. Ebből a mesterségből megélhetsz!

- No és te, lássuk, mit tudsz - szólt legkisebb fiához, aki a rablómesterséget tanulta ki. - Hadd lám, ha felmászol erre a fára, el tudod-e lopni a gólya alól a négy tojást, de úgy, hogy a gólya észre ne vegye!

Alig mondta ki ezt az öreg, már fent is volt a fiú a fa tetején. Észre sem vették, máris lejött a négy tojással. Az öreg cigány fogta a négy tojást, és egyenként az asztal négy sarkára rakta szét.

- Na most - szólt a harmadik fiához, aki a vadászmesterséget tanulta -, ha te olyan jó vadász vagy, mint ahogy mondod, hunyd be a szemedet, és lőj bele az egyik tojásba, de úgy, hogy attól az egy lövéstől mind a négy tojás széjjelmenjen!

A fiú behunyta fél szemét, rálőtt az egyik tojásra, és attól az egy találattól mind a négy tojás szétloccsant!

- No, lássuk, te szabó: mit tudsz te? Egy jó szabónak posztót, fát, vasat is össze kell tudni varrni. Varrd össze ezt a négy tojást, de úgy, hogy észre ne lehessen venni, hogy össze voltak törve!

A fiú egy szempillantás alatt összevarrta a négy tojást, hogy sehol meg nem látszott a törés helye.

- Jól van, fiam! Te is derék legény vagy, jó munkát végeztél - mondta az apja.

Majd fogta a négy tojást, odaadta a tanult rablónak azzal, vigye vissza a fa tetejére, s tegye a gólya alá úgy, hogy az észre ne vegye. El is vitte a fiú, s vissza is rakta a négy tojást a fészekbe, hogy a madár észre se vette.

Örült nagyon a két öreg, mikor látta, milyen ügyesek lettek gyermekeik. El is tartották őket a fiúk mesterségükből, úgyhogy az aranypénzhez nem is kellett hozzányúlni. A két öreg nem dolgozott semmit egész nap csak a lábát lógatta.

Lakott abban az országban egy király, ahol ők laktak. Meghallotta egyszer, hogy az öreg cigánynak milyen híres csillagvizsgáló fia van. Kíváncsi volt rá, magához hívatta. El is ment a legény rögtön.

- Szerencsés jó napot, felséges királyom! Eljöttem, mert hívatott. Mit parancsol felséged?

- Hozott isten, kedves fiam! - fogadta a király. Hallottam, hogy híres csillagvizsgáló vagy.

- Igen, felséges királyom, hét évig tanultam a mesterséget a csillagok királyánál.

- Hát, kedves fiam, én nagyon nagy dologban hívattalak téged. Elpanaszlom neked bánatomat, figyelj csak ide jól! Volt nekem egy gyönyörűséges szép lányom, a szomszéd országok királyfiai mind halálra versengtek érte! Szép szeme a napnál is jobban ragyogott, s amerre lépett, lába nyomából rózsák fakadtak, keze simogatásától a betegek is meggyógyultak. Nagy keserűségemre azonban húsz évvel ezelőtt eltűnt. Az egész világon kerestettem, de sehol sem találták. Már-már végleg elvesztettem a reménységem, hogy valaha is meglássam, mikor hallottam híredet, és erre az az álom támadt bennem, hogy talán te ráakadsz. Ha megtalálod, édes fiam, a leányomat, neked adom feleségül és fele királyságomat is vele!

- Rendben van, felséges királyom, megpróbálom - felelte a fiú.

Elköszönt a királytól, és elment. Első útja a nagy kőhegyre vezetett. Annak tetején szemére illesztette távcsövét, nézegetett szerteszéjjel, nem látja-e valamerre a szépséges királykisasszonyt. De bizony nem látta. Visszament a királyhoz, és így szólt:

- Felséges királyom, nem dicsekvésből mondom, de olyan csillagvizsgáló vagyok, hogy sem ezen, sem a másvilágon nincsen hozzám fogható. Most már a pokolban is szertenéztem, de ott sem találtam a királykisasszonyt. És hiába kerestem a mennyországban is. Belenéztem Alsó-Indiába, ott sem találtam. Kerestem, hol csak ország-világ van a földön, de sehol sem láttam.

Erre nagyon elszomorodott a király.

Látta ezt a csillagvizsgáló, s így vigasztalta:

- Ne keseredjék el, felséges királyom! Csak arra kérem, legyen türelemmel: elmegyek most olyan helyre, ahol még soha nem jártam, és ahová távcsövemmel sem bírtam betekinteni. Hátha ott találom a királykisasszonyt.

El is indult. Addig ment, mendegélt, míg a tenger széléhez nem ért. Ott elővette a távcsövét, s letekintett a tenger fenekére. Hát borzasztóságok borzasztósága! Meglátja ott a nyolcvannyolc fejű sárkányt és a nála sínylődő szépséges szép királykisasszonyt. Még a fejét sem vakarta meg meglepetésében, hanem rögtön hazaszaladt testvéreihez, s elmondotta, mit látott. Azonnal tanácsot tartottak; aztán szereztek egy nagy gályát, s azzal tengerre szálltak. Pontosan azon a helyen, ahol a sárkány tanyázott, megállították a gályát. A csillagvizsgáló így szólt a rabló öccséhez:

- Kedves öcsém, ugorj gyorsan fejest a vízbe, ússz le a tenger fenekére, ott megtalálod a szépséges királylányt a sárkány rabságában. Hozd fel a királylányt, de úgy, hogy a sárkány ne vegye észre, mert ha észreveszi, mindnyájunknak vége!

A rabló nem kérette magát, beugrott a tengerbe, leszállt a fenekére, és egy-két szempillantás alatt felhozta a királylányt.

Az ám, de a sárkány felébredt, észrevette, hogy elrabolták a királylányt, nyomban a felszínen termett, s teljes erejével a gályára csapott, hogy az menten kétfelé hasadt tőle.

- Na most, öcsém! - szólt a csillagvizsgáló szabó öccséhez. - Ha most egy pillanat alatt össze nem varrod a gályát, mindnyájan itt veszünk!

Alig mondta ki ezt a legidősebb fiú, a szabó már össze is varrta a gályát, hogy abba egy csepp víz se tudott befolyni.

Erre szó nélkül megragadták az evezőket, és oly gyorsan eveztek a part felé, ahogy csak bírtak. Persze a sárkány sem volt rest, utánuk iramodott, már-már utolérte őket. De a vadász fogta a serétes puskát, és szerencsésen lelőtte: mindegyik fejének jutott egy-egy serét, hogy egyetlen lövéstől a sárkány véresen merült el a vízben. Most már zavartalanul értek partra, kikötöttek, s indultak egyenest a királyhoz.

- Jó napot, felséges királyunk! - köszöntötték a királyt. - Elhoztuk a kedves lányát! Megismeri-e, hiszen már nagyon régen látta!

A király megnézte, megvan-e lányának az az anyajegye, miről milliók közül is meg lehet ismerni. Mikor meggyőződött róla, hogy valóban ő az, így szólt:

- Hogyne, fiaim, ő az én lányom!

A király és lánya sírva borultak egymás nyakába. Mikor jól kisírták magukat, így szólt a király:

- Szerelmetes kislányom, megvallom neked őszintén, kerestettelek téged országot-világot ismerő tudósokkal, de nem tudták megmondani, merre búslakodsz utánam. Már nem is reméltük, hogy valaha is lássunk, amikor ez a derék legény, ez a csillagvizsgáló vállalta, hogy felkutat téged, bárhol is lennél. Megígértem neki, hogy ha megtalál és kiszabadít, neki adlak feleségül, és neki adom fele királyságomat is. Hozzá mész-e feleségül, édes lányom?

A királykisasszony már eddig is szégyellte, hogy semmivel se hálálta meg a csillagvizsgálót; tetszett is neki nagyon, most aztán szívesen borult a nyakába, s boldogan mondta, hogy már hogyne menne hozzá feleségül.

- Nem egészen igazságos ez a döntés - szólt közbe a testvérek közül a rabló. - A bátyám csak meglátta a királykisasszonyt, de én loptam el a sárkánytól, és ha el nem lopom, még most is ott sínylődnék a sárkány rabságában!

- Hát, fiam, én erről nem tudtam! Belátom, neked van némi igazad.

- Csak részben van igaza, felséges királyom! - szólt közbe a vadász. - Mert ha én nem lövöm le a sárkányt, mindnyájan ott pusztulunk!

- Hát erről semmit sem tudtam - felelte a király -, neki is igaza van.

- Nincs neki sem igaza - szólt közbe a szabó. - Ha én össze nem varrom a gályát, melyet a sárkány kettécsapott, mindnyájan odaveszünk!

- Erről sem tudtam semmit. Neked is igazad van! - mondta a király. És mély tűnődésbe merült, hogy mármost hogyan tegyen igazságot. Mind a négy legénynek igaza van, de neki csak egy lánya van, négyfelé csak nem szakíthatja! Megkérdi végül a négy legényt:

- Melyikőtök a legidősebb?

- A csillagvizsgáló - felelik mind.

- Mondjátok meg nekem, ha egy családban több legény van, melyik nősül meg legelőbb: nem a legöregebb? - kérdezte a király.

- Ez igaz, felséges királyunk! - válaszolták egyszerre hárman.

- No, ti hárman kaptok tőlem egy-egy nagy darab birtokot, hogy gond nélkül élhessetek rajta. Feleséget is szerzek mindnyájatoknak. Előbb azonban, lássátok be, a legidősebb bátyátoknak kell megnősülni, hiszen ez a törvény! Néki adom tehát leányomat és fele királyságomat, ahogy magam is ígértem, meg aztán a leányom is őt választotta közületek. Ezek után megkérdezlek: van-e valami panaszotok?

- Nincs, nincs, felség - mondták mind a négyen.

A király pedig összehívatta a szomszéd országok királyait, az összes fő- és alhercegeket, grófokat és bárókat, valamint a környéken található minden cigányt, minden dolgos és lusta népet, öreget és fiatalt, szóval az egész országot, és csaptak olyan nagy lakodalmat, amilyen még eddig nem volt! Hétszer esküdtek meg a fiatalok, mindenki színe előtt, állandó harangzúgás közben. Nem maradtak el a lakodalomról a vőlegény szülei sem: érettük tizenkét fogatú hintót küldött a király, s a lakodalmi asztalnál őfelsége mellett ültek.

Az esküvő után a király a csillagvizsgálót nyomban királlyá koronáztatta, s nekiadta fele királyságát. A három testvérnek pedig egy-egy szép birtokot adott. És a lakodalom hét nap és hét éjjel tartott szakadatlanul, mulattak ott öregek és fiatalok, mindenkinek jókedve volt, s nem akart vége lenni a gyönyörű szép lakodalomnak.

A három testvér is megkapta a maga párját, s még ma is valamennyien élnek, ha meg nem haltak.

--------------------------------------------------------------------------------


A KIRÁLYFI, AKI AZ EGÉSZ VILÁGON LÉTEZETT

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Az öreg király egész nap csak sírt és bánkódott, s bezárkózott a szobájába. Azt mondja egyszer a három testvér:

- Édesapánknak nagy baja lehet. Ki sem jön a szobájából, nagyon megöregedett hirtelen! Menjünk be és kérdezzük meg, mi emészti annyira.

A három testvér az ajtónál tanakodott: melyik menjen be elsőnek?

A választás a legkisebbre esett. Elindul a legkisebb testvér, kopogtat, s így szól:

- Adjon isten jó napot, kedves édesapám! Bocsáss meg, hogy zavarlak. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mi bajod lehet, hogy állandóan sírsz, szomorkodsz, és annyira megöregedtél hirtelen.

- Kedves fiam - feleli az öreg király -, énrajtam ti nem tudtok segíteni. De ha meghallanám az aranyhajú lány éneklését, az aranyszőrű paripa nyihogását, az aranytollú madár fütyülését: azonnal tizenhat éves lennék.

- Sose búsuljon kend, édesapám! Mindent megpróbálunk, hogy kenden segítsünk!

Azzal elköszönt apjától, kiment, és elmondta két bátyjának, mit hallott az öregtől. Azt mondja erre a legidősebb fiú:

- Útra kell kelni, és meg kell keresni az aranyhajú lányt, az aranyszőrű paripát és az aranytollú madarat! Kedves öcséim, ti itthon maradtok, vigyáztok apámra! Én vagyok a legöregebb, én elindulok.

Nem szólt más senkinek, hanem kiválasztotta a legszebb lovat, a ló hátára feltett egy zsák aranyat; a szakácsné sütött-főzött neki bőséges útravalót, s a királyfi útnak indult.

Ahogy megy, mendegél, egyszer csak egy nagy erdőbe kerül. Szép gyepre ér, s mert közben meg is éhezett, gondolta, ő már bizony ott megebédel. Ahogy falatozik, odamegy hozzá egy sovány róka, könyörög, adjon neki egy falatot, mert nagyon éhes.

- Menj innen! - mordult rá a királyfi, felkapott egy jó darab fát, s azzal úgy meghajította, hogy szegény róka meg is sántult.

Ahogy kotródik el szegény, odakiált a királyfinak:

- Megállj, jó lennék én még neked! Jótettért jót várj!

A királyfi rá sem hederített, felült a lovára, s folytatta útját. Elérkezett egy csárdához. Látja, hogy a csárdában valami leányfélék nagyon mulatnak, vigadnak. Ahogy közelebb ér, a leányok csalogatják be a csárdába, még fehér kendőket is mutogatnak neki. A királyfi nem sokat gondolkodott, leszállt a lováról, és bement a csárdába. No, mi történt, mi nem, elég az hozzá, nem is tért vissza a csárdából többé soha!

Amikor a két öccse már nem győzte várni, merthogy bátyjuknak se híri, se szeri, a középső elhatározta, hogy most ő vág neki a világnak. Ő is kiválasztotta a legszebb lovat, felnyergelte, feltette a hátára a zsák aranyat, útravalót készíttetett, és útnak indult. Ahogy megy, mendegél, egyszer csak egy nagy erdőbe ér. Nagyon éhes volt, nekifogott ebédelni. Ahogy falatozik, odamegy hozzá egy sánta róka, s könyörög, adjon neki egy falatot, majd éhen vész.

- Menj innen! - mordul rá a királyfi, s éppúgy cselekedett, mint a bátyja.

A róka el is kotródott, de még odakiáltotta:

- Kár, hogy így cselekedtél velem! Jótettért jót várj!

A királyfi felült a lovára; elérkezett a csárdához, a leányok őt is becsalták, s ő is bátyja sorsára jutott.

Hiába várták haza. Telt-múlt az idő, de csak nem érkezett meg. Egy napon aztán a legkisebb királyfi így szólt az apjához:

- Elmegyek, édesapám, hogy elhozzam neked az aranyhajú lányt, az aranyszőrű lovat, az aranytollú madarat, s hogy felkutassam két testvéremet!

Az apja sehogy se akarta elengedni, de a nagy könyörgésre mégis beleegyezett.

- Jól van, indulj el, fiam, s járjál szerencsével!

- Isten áldja, édesapám - búcsúzott a fiú -, de mielőtt elindulnék a hosszú útra, lenne egy kérésem. Adja ide az apjának, de még annak az apjának a lovát meg azt a rozsdás kardot, amely az istállóban van felakasztva! Az apja beleegyezett. A fiú felnyergelte a lovat, a kardot leakasztotta, felpakolt ő is pénzzel, mint a bátyjai, s útravalóval, és no, Jézus, segíts! - útnak indult.

Ahogy megy, mendegél, elérkezik ő is ugyanabba a nagy erdőbe, ahová bátyjai. Leül, és elkezd falatozni. Odamegy hozzá a sánta róka.

- Adj egy falatot, édes jó gazdám, majd elveszek éhen!

- Gyere közelebb, kicsi rókám! Egyél-igyál, amennyi beléd fér! - mondta neki.

Mikor jóllaktak mind a ketten, így szól a róka:

- Kedves gazdám, jótettedért jót várj ! Tudom, ki vagy, meg azt is tudom, hová mégy. Akármi bajod lesz, ne félj semmit, én ott leszek a segítségedre. Most figyelj jól rám, hogy mit mondok. Ahogy mégy tovább, útközben egy csárdához érsz. Abban a csárdában szép lányok mulatoznak, és téged mindenféle módon csalogatni fognak, hogy oda bemenjél. Még a kendőjüket is lobogtatják majd feléd, de te azzal ne törődj, rájuk se nézz, hanem menjél tovább!

Úgy is lett, ahogy a kis róka mondta. De őt bizony hiába hívták, csalogatták a lányok, kellették magukat: rájuk sem hederített, hanem gyorsan elvágtatott onnan.

Ahogy megy, mendegél, egyszer csak mellette terem a sánta róka.

- No, édes gazdám, már nem messze vagyunk!

Együtt mendegéltek tovább, amíg egy nagy házhoz nem értek. Azt mondja a róka:

- No, édes gazdám, itt vagyunk az aranyszőrű paripánál! Kösd a lovadat egy fához, majd én vigyázok rá. Menj be az istállóba; a sok ló közül mindjárt meglátod, melyiket keresed! Ne sokat teketóriázzál, kösd el a paripát, és hozd ki!

A királyfi úgy is tett. Kihozta a paripát, de a róka rászólt:

- Édes gazdám, édes gazdám! Rosszul tetted, hogy kantár nélkül hoztad ki a paripát! Azonnal vidd vissza, s kantárostul vezesd ki. Még azt is megmondom, hogy ha valaki kérdezi, ki vagy, azt feleled, te vagy az, aki az egész világon létezik!

A királyfi visszament az istállóba. Ahogy vezeti ki kantárostul a paripát, megszólal egy láthatatlan valaki:

- Hopp-hopp, ki van itt?

- Én vagyok, aki az egész világon létezik! - felelte nagy bátran a királyfi.

- No, ha te az egész világon létezel, csak úgy kaphatod meg az aranyszőrű paripát, ha elhozod nekünk az aranyhajú leányt!

Mit volt mit tennie? Kiment paripa nélkül. Mondja a rókának, mi történt.

Azt mondja a róka:

- Tudtam, hogy így járunk. De most már mindegy. Nincs sok vesztegetni valónk, gyerünk tovább, megkeressük az aranyhajú leányt!

Mentek, mendegéltek, egyszer csak elérkeztek az aranyhajú leány palotájához. Ott megszólal a róka:

- Kösd a lovadat egy fához, majd én vigyázok rá. Te pedig menj be a palotába, és ott a hetvenhetedik szobában megtalálod az aranyhajú leányt. Ne törődj semmivel, ne szólj senkihez, hanem kapd ölbe, és sietve hozd ki!

A királyfi bement a palotába, a hetvenhetedik szobában megtalálta az aranyhajú leányt. Nem sokat tétovázott, hanem felkapta, és kirohant vele.

De biz szegény aranyhajú lányon nem volt egy szál ruha sem! Mikor a róka látja, hogy meztelenül hozta ki, így szólt:

- Jaj, édes gazdám, gyorsan vidd vissza! Így nem vihetjük el, hisz megfázik szegény! Hagyjad, hadd öltözzék föl, csak arra vigyázz, hogy mikor kihozod, a párnáját is hozd magaddal, hogy majd ha lefekszik, azon nyugtassa aranyhaját.

Mihelyt az aranyhajú lány felöltözött, s a királyfi párnájával együtt megfogta, hogy kihozza, megszólalt valaki:

- Ki van itt? Ki mászkál az én palotámban?

A királyfi már tudta, mit kell felelnie.

- Én vagyok, aki az egész világon létezik! - felelte nagy bátran.

- Ha te az egész világon létezel, hozd ide előbb az aranymadarat! - mondta a hang.

Elmegy nagy búsan a királyfi, s mondja a rókának, mi történt.

- Tudtam, hogy ez lesz belőle - mondta a róka. - Nincs más mit tennünk, elmegyünk az aranymadárért!

Fogták magukat és elindultak. Mentek, mendegéltek, egyszer csak elérkeztek egy hatalmas nagy palotához.

Azt mondja a kicsi róka:

- Helyben vagyunk, kis gazdám! Kösd a lovadat egy fához, menj be a palotába, ott a kilencvenkilencedik szobában megtalálod az aranymadarat. Ne törődj semmivel, hanem sietve hozd ki!

A királyfi úgy is tett; a kilencvenkilencedik szobában megtalálta az aranymadarat, és se szó, se beszéd, kivette a kalitkából, s szaladt vele a rókához.

- Tudtam, hogy így járunk - szólalt meg a róka. - Vidd vissza gyorsan, és kalitkával együtt hozd ki!

A királyfi visszament, fogja a kalitkát, hogy kihozza, egyszer csak mindenfelől megszólalnak a csengők, s egy hang kiáltja:

- Hopp-hopp, ki van itt? Ki akarja elvinni az aranymadarat? A királyfi már tudta, mit mondjon:

- Én vagyok, aki az egész világon létezik!

- No, ha te az egész világon létezel, akkor hozzál nekünk a föld bal sarkában levő körtefáról néhány gyümölcsöt!

Visszaballag nagy búsan a királyfi a rókához, s mondja, hogy mi történt.

- Tudtam, hogy így járunk - feleli a róka. - No, de nem baj, ezt is megpróbáljuk!

Azzal fogták magukat, s elindultak hetedhét ország ellen. Amint mennek, mendegélnek, egy hatalmas nagy vízhez érnek. Azt mondja a róka:

- Vigyázz, édes gazdám! Ezen a vízen egy ősz öregember fog átvinni. De csak úgy akar majd átvinni, ha megígéred, hogy adsz neki abból a körtéből, amit hozol, ennek fejében ő is mindent ígér majd a világon. Te ne törődj vele, csak azt mondd: adsz neki annyi körtét, amennyi kell, csak vigyen át a vízen.

Meglátja a királyfi az öregembert a vízparton, odaszól neki:

- Adjon isten szerencsés jó napot, kedves öregapám!

- Adjon isten neked is, fiam. Hová-merre mégy?

- Én bizony a föld bal sarkán levő körtefához, gyümölcsért. De ezen a nagy vízen átmenni nem tudok. Ha megkérném öregapámat, átvinne-e rajta?

- Átviszlek rajta - mondja az öreg -, ha adsz nekem is abból a körtéből, amit majd hozol.

- Adok, már miért ne adnék, amennyi csak kell, kedves öregapám!

A lovat egy fához kötötték, s otthagyták a zsák aranyat; az öreg felvette a királyfit a hátára, és elindult vele a nagy vízen keresztül.

Mikor a víz közepéhez értek, fogta az öreg a királyfit, s hajánál fogva beledobta a vízbe. Szegény feje nem tudta mire vélni a dolgot, már éppen fuldokolni kezdett, mikor az öreg azt mondja neki:

- Adsz-é abból a körtéből, amit majd hozol? Mert ha nem, itt fulladsz bele ebbe a feneketlen vízbe!

- Adok hát, már mért ne adnék? - felelte fuldokló hangon a királyfi. - De ha nem visz át, s nem érek a körtefához, hogyan adhatnék belőle?

Az öreg a királyfit ismét feltette a hátára, és átvitte a vízen. Mikor a túlsó partra értek, azt mondta:

- Most menj, fiam, mindig arra, amerre a napot látod nappal, amerre a holdat látod éjjel. Amikor hét nap, hét éjjel mégy, elérkezel a föld bal sarkához, s ott megtalálod azt a körtefát, amelyet keresel. De ne felejtsd szavadat, hogy mit ígértél!

A királyfi úgy is tett, ahogy az öregember mondta: ment hét nap, hét éjjel, amerre a napot meg a holdat látta, míg végre meglátta a hatalmas körtefát. Nem sokat tétovázott, teleszedte tarisznyáját a legszebb körtékkel.

Ahogy éppen visszafelé akar indulni, lát a fa alatt egy terített asztalt, azon két bögre kávé, mellette két zsömle. Éppen megéhezett, fogta magát, megivott egy bögre kávét, és megevett egy zsömlét. Ahogy jobban körülnéz, egy gyönyörű szép lányt pillant meg ottan. Biztosan a körtefa őrzője - gondolta -, s az egyik bögre kávét s az egyik zsömlét meghagyta neki. A leány marasztalta a királyfit szóval, hízelgéssel, mert erőst megtetszett neki. Szó, ami szó, a lány is tetszett a királyfinak, de hát eszébe jutott a kötelessége, elbúcsúzott tőle, és azon az úton, amelyiken jött, visszaindult a nagy vízhez.

Az öregember már várta.

- Hozol-e a körtéből, édes fiam? - kérdezte mindjárt.

- Hozok, kedves öregapám.

- Adsz-e belőle nekem is?

- Adok, már hogyne adnék, csak vigyen át a vízen!

Az öreg felvette a királyfit a hátára, és vitte. Mikor a víz közepéhez értek, megszólal:

- Még egyszer kérdem tőled, adsz-e a körtéből, mert ha nem: rögtön a vízbe hajítalak, és itt fogsz halálnak halálával megfulladni!

- Adok, adok, már hogyne adnék, csak vigyen át a vízen! - fogadkozott.

A királyfi tudta, hogy ha az öregnek ad a körtéből, az tüstént szellemmé változik, és neki majd míg a világ, szolgálnia kell. De hát hogyan járjon túl az öreg eszén? Gondolta, lesz, ami lesz, rábízta magát a sorsára. Mikor partra értek, azt mondja az öreg:

- No, áthoztalak! Most már adjál a körtéből! "Uram, segíts! Most mit tegyek? - töri a fejét a királyfi. Nagy hegyet lát a közelben. - Csak legalább arra a hegyre menekülhetnék! Talán ott vár a róka is!" - gondolja, s az öregemberhez fordul.

- Kedves bácsikám, megmondom őszintén, én nagyon félek magától! Hol, hol nem, azt hallottam, maga gonosz szellem volt, de a tündérek emberi formát adtak magának, és bűneiért idekötötték a nagy vízhez, hogy ezen keresztül vigye-hozza az embereket. Adok magának a körtéből, ha elereszt, hogy felmehessek arra a hegyre, s onnan a körték felét legurítgatom magának!

- No, ha már ilyen okos vagy, és ennyit tudsz rólam - mondta az öregember -, nem bánom, eriggy, de tartsd meg a szavadat, mert különben megkeserülöd!

A királyfi fogta magát, és elindult fel a hegy tetejére.

Mikor felért, utána kiált az öreg:

- Gurítsd már a körtéket, édes fiam!

- Majd ha bolond leszek! - kiáltott vissza a királyfi.

Abban a pillanatban ott termett mellette a róka, a királyfi ráugrott a farkára, és mint a szélvész, menekültek. De az öreg olyan hatalmas vizet árasztott utánuk, hogy ha a róka egy nagyot nem ugrik, bizony bele is fulladtak volna mind a ketten. Hogy a lóval mi lett, nem tudom, de a zsák arany ott maradt az öregnek.

A királyfi gondolt ezzel, leszállt a róka farkáról, hogy gyalog mendegéljen tovább. Hát, ahogy leszáll, ott terem mellette a lova! Felültek a hátára, s mentek tovább.

Ahogy mentek, mendegéltek, elérkeztek ahhoz a palotához, ahol az aranytollú madár volt a kilencvenkilencedik szobában. A királyfi beállított, s a körtéket az asztalra tette.

- Meghoztam a körtéket! - mondta.

Azzal fogta a madarat, s vitte magával.

A rókával aztán továbbmentek, amíg ahhoz a nagy kastélyhoz nem értek, ahol az aranyhajú lány volt a hetvenhetedik szobában. Mielőtt odaértek volna, azt mondja a kis róka:

- Kedves gazdám, fogd meg a bundámat jó erősen, vágj a földhöz, de ne sajnálj: aranytollú madárrá változom. Engem adj oda az igazi helyett, de mondd meg nekik, a kalitkát ne zárják be, mert a madárnak nagyon melege van. A többit majd bízd rám.

A királyfi úgy is tett. A hetvenhetedik szobában megtalálta az aranyhajú lányt, átadta a láthatatlan valakinek a rókából lett aranytollú madarat, majd ölbe kapta az aranyhajú lányt, felült a lovára, és elvágtatott.

Nem is nagyon messzire jutott, amikor észreveszi, hogy utolérte a rókából lett aranytollú madár. Mielőtt elérkeztek volna az aranyszőrű paripához, megszólal a kis madár:

- Kedves gazdám, most ismét vágj engem jó erősen földhöz, de ne sajnálj! Aranyhajú lány lesz belőlem, engem vigyél el, de hagyd meg nekik, hogy sétálgassanak velem, mert nagyon nagy melegem van. Ne menj nagyon messzire, és ott várjál rám.

A királyfi nem sokat tétovázott: földhöz vágta, s a róka aranyhajú lánnyá változott. Bevitte, s meghagyta, engedjék ki sétálgatni, mert nagy melege van. Azzal felült az aranyszőrű paripára, s elindultak. Alig jutottak pár kőhajításnyira, mikor a rókából lett aranyhajú lány utolérte őket.

- No, édes gazdám, most vágj engem megint a földhöz, hogy ismét a te hűséges rókáddá változzam!

A királyfi földhöz vágta, s az aranyhajú lányból róka lett és megszólalt:

- Kívánságaid teljesültek. Tied az aranyhajú lány, az aranyszőrű paripa, az aranytollú kis madár! Menj, vidd el édesapádhoz, és éljetek boldogan. De egyre nagyon vigyázz! Akasztott embert ki ne váltsál! Többet nem mondhatok, mert most már mennem kell. Isten áldjon meg!

S a róka úgy eltűnt, hogy a királyfi meg sem tudta köszönni szolgálatát. Felült a lovára, ölében az aranyhajú lány, vállán a csicsergő aranytollú kis madár, s elindult az apjához. Mellettük lépkedett, ficánkolt az aranyszőrű paripa.

Volt otthon nagy öröm! Az aranyhajú lány éneklésére, az aranyszőrű paripa nyihogására, az aranytollú madár fütyörgésére az öreg király rögtön tizenhat éves lett. Elmúlt a búsulása is, mindig örült, vidám volt, de nemcsak ő, hanem vele együtt az ország népe is.

Egy napon azt mondja a királyfi az apjának:

- Kedves édesapám, nem nyughatom addig, amíg testvéreimet fel nem kutatom! Adja még egyszer ide az öreg lovát, a rozsdás kardját s az útra egy zsák aranyat, hátha szerencsével járok ismét.

- Jól van, édes fiam - mondja a király -, menj, és járj szerencsével.

A királyfi útnak indult nagy vígan. Mikor a csárdához ért, még a lélegzete is elállt. Mit látott? A két bátyját összekötött kézzel viszik valahová.

- Hová viszik ezt a két embert? - kérdezi.

- Ezeket bizony akasztani - mondja az egyik kísérő -, mert annyit mulattak, hogy saját magukat is elzálogosították.

"Hm, hm" - gondolkodik a királyfi.

- S mennyi az adósságuk?

- Az bizony nagyon sok! Kereken egy zsák arany!

- No, ha annyi, hát itt van! Adják vissza ruhájukat, s engedjék őket szabadon.

Volt nagy öröm, mikor a királyfiak megismerték öccsüket! Nagy vidáman hazamentek, s apjuknak most már teljes lett az öröme.

A két idősebb királyfi persze nagyon sajnálta, hogy nem ők szerezték meg az aranyhajú lányt, az aranyszőrű paripát, s az aranytollú madarat, hanem az öccsük. Szörnyű bosszút forraltak ellene: egyszer, mikor aludt, elvágták a nyakát, s elásták a kert végébe. Apjuknak azt hazudták, hogy bizonyára megszökött, vagy vadászaton tévedt el, s majd csak hazakerül. Az öreg király nagyon sajnálta legkisebb fiát, de gondolta, elég ügyes ahhoz, hogy akármilyen veszedelemből is kimeneküljön.

A legnagyobb baj azonban az volt, hogy amint a királyfi meghalt, megnémult az aranyhajú lány, nem fütyörgött a kis madár, nem nyihogott az aranyszőrű paripa. A király ismét csak búslakodott, és ugyanolyan öreg lett, mint volt azelőtt.

- Kedves fiaim - szólt egyszer a király, mikor látta, mennyire sajnálkoznak rajta -, tudom, nem ti okoztátok ezt a fájdalmat nekem, azért hát házasodjatok meg nyugodtan!

Csaptak is hetedhét országra szóló lakodalmat. A két királyfi elvette a két szomszédos király lányát. Szólt a lakodalmas muzsika, mindenki vigadott, csak az öreg király búsult még jobban, mint az aranyszőrű paripa, az aranyhajú lány s az aranytollú kis madár, sehogy se tudott beletörődni legkisebb fiának elvesztésébe. Nem is szólva arról, hogy már hetek óta mindennap érkezett a világ bal sarkából egy távirat a legkisebb királyfi címére azzal, hogy azonnal menjen, mert kisfia született. Híre is ment ennek mindenfelé, megtudta a sánta róka is. De megtudta azt is, hogy a bátyjai milyen gonoszul bántak el a királyfival. Csak azt nem tudta kifirtatni sehogyan, hová temették el az ő kis gazdáját.

No de a róka azért róka, hogy addig szagolgasson, szimatolgasson, amíg rá nem akad gazdája sírjára. Addig-addig szimatolgatott, amíg rá nem talált.

- Tudtam, hogy így jársz! - mondta sírban fekvő gazdájának. - Nem hallgattál szavamra, amikor mondtam neked, hogy akasztott embert ki ne váltsál! Kellett neked ilyen jószívűnek lenned két gonosz testvéredhez, akik nemcsak hogy gonoszak, de irigyek is voltak, mert egy falat nem sok, még azt is sajnálták tőlem! Bezzeg a szép lányokkal tudtak dorbézolni a kocsmában!

De a királyfinak ugyan beszélhetett! Por volt már, fekete föld annak a fülében!

Aztán a sánta róka visszament az erdőbe. Útközben találkozik egy nagy kígyóval.

- Hol voltál, édes komám? - kérdi tőle.

- Bizony, nagyon messze voltam - feleli a kígyó -, amerre a madár se jár! Forrasztófűért jártam, mert a fiamat kétfelé vágta a vonat.

- Adjál belőle egy szálat, az Isten is megáld! - könyörgött neki a sánta róka.

- Dehogy adok! Sietnem kell, örülök, ha még napszállatig a fiamhoz érkezem.

No de a sánta róka sem volt rest, rácsapott a kígyó nyakára, kikapta szájából a forrasztófüvet, s mint a szélvész, szaladt vele gazdája sírjához. Lekaparta róla a földet, és a forrasztófűvel összeforrasztotta elvágott nyakát. A királyfiba visszatért az élet, szemét kinyitja, s látja, ott van mellette a sánta róka.

- Jaj, de sokat aludtam, édes, kedves kis rókám! - ébredezik, törölgeti az álmot a szeméből.

- Sokat ám, mert a két bátyád elvágta a nyakadat, és meghaltál. Abban a pillanatban elnémult az aranyhajú lány, az aranyszőrű paripa s az aranytollú kis madár is; apád újra öreg lett, mint amilyen volt. Látod, látod, nem hallgattál rám, mikor figyelmeztettelek, hogy akasztott embert ki ne váltsál! De most már nem baj, csak gyorsan fuss haza, mert nagyon sok táviratot kaptál a világ bal sarkából, hogy fiad született. El kell hozzad őt is meg az anyját is. Azt remélem, tudod, hogy a nagy vízen téged már át nem visz az öregember, mert nem adtál neki a körtéből. Tehát ha hazamégy, ülj fel a paripádra, de egyenest a világ kovácsához repülj, ott színtiszta arannyal patkoltasd meg a lovadat, de olyan élesre, hogy ha végigmegy egy szőnyegen, szalagokra hasogassa!

- Köszönöm, kedves kicsi rókám! Úgy lesz minden, ahogy mondtad.

Mikor hazaért, ráült az aranyszőrű paripára, az aranyhajú lányt maga elé vette, az aranytollú madár a vállára szállt, s uramfia, mi történt! Az öreg király rögtön tizenhat éves lett, újra visszakapta régi vidámságát, mert az aranyhajú lány még szebben énekelt, az aranyszőrű paripa még szebben nyihogott, s az aranytollú madár még szebben füttyögött.

A királyfi azonban nem vesztegette az időt, megtöltött egy zsákot arannyal, fogta a rozsdás kardot, s oldalára kötötte.

Felpattant a paripájára, és felvágtatott vele egyenest a fekete felhők járásába. A fekete felhők égi útján érkeztek meg a világ kovácsához. Ő már várta a műhely előtt, s odaszólt neki:

- Szállj le gyorsan a paripádról, mert már régen várlak!

S mindjárt megpatkolta paripáját arannyal, de olyan élesre, hogy a közelben levő összes szőnyeget szalagokra hasította, ahogy végigment rajtuk. Azzal ismét felugratott a felhők járásába, s meg sem állt, míg a világ bal sarkában levő körtefához nem ért. A körtefa alatt búslakodott a lány, az, aki valamikor egy csésze kávéval s egy zsömlével vendégelte meg. Az arannyal patkolt paripa olyan fényességet árasztott maga körül, hogy a lány a királyfit nem ismerte meg.

- Ki vagy te, hogy idemerészkedtél? - kérdezte félénken.

- Én vagyok az a királyfi, aki az egész világon létezik, s aki téged nagyon szeret!

A lány megismerte, sírva borult a nyakába. A királyfi derékon kapta, s kisfiával együtt nyerge elé ültette, s a felhők járásán hazaszáguldott velük szüleihez.

Volt otthon nagy öröm! Most már mindhárom lakodalmat együtt ülték meg, mert testvéreinek megbocsátott, attól fogva szent volt köztük a békesség, még a menyecskék sem perlekedtek, s még most is élnek, ha meg nem haltak.

--------------------------------------------------------------------------------


ÁRPÁD KIRÁLY HÁROM IKERFIA

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király meg egy öreg királyné. Már százévesek is elmúltak, gyermekkel azonban nem áldotta meg őket az ég. Azt mondja egyszer az öreg Árpád király a feleségének:

- Kilencvenkilenc országunk van: ha meghalunk, a kilencvenkilenc ország kire marad?

- Ezért ne fájjon a fejed! - felelte a királyné. - Sok derék, becsületes legény akad ebben az országban, lesz kire hagyjuk!

Ahogy ezt kimondta, hirtelen nagy fáradtság fogta el, lefeküdt az ágyba, és csodák csodája, három ikerfiacskája született. Mind a három egy-egy labdával jött a világra. Az egyik gyermek tiszta gyémánt, a másik tiszta arany, a harmadik pedig tiszta ezüst volt. De gyémánt, arany, ezüst volt kinek-kinek a labdája is. Az öreg király alig tudott megszólalni boldogságában:

- Szívem szép szerelme, áldott legyen az Isten akarata, de én még soha nem láttam ilyen csodát, pedig százévesnél is vénebb vagyok!

Még jobban elcsodálkozott, amikor az ikerfiak, alighogy megszülettek, mindjárt szaladgálni kezdtek a palotában, s játszadoztak három gyönyörű szép labdájukkal. A király alig győzött eleget gyönyörködni játékukban, majd így szólt feleségéhez:

- Szívem szép szerelme, ezt a csodát ki kell hirdetnem királyoknak, hercegeknek és báróknak, hogy mind jöjjenek el, és nézzék meg az én szépséges fiacskáimat!

Hallották ezt a szépséges gyermekek is, s egyikük megszólalt:

- Ugyan, kedves édesapánk! Nemhiába, hogy százéves, mert lám csak, az esze is meggyöngült. Hát állatok vagyunk mi, hogy bámuljanak és csodálkozzanak rajtunk?

Alighogy ezt kimondta, a három fiú úgy eltűnt a palotából, mint a kámfor, egyenest Alsó-Indiába! Mikor már tizenhét esztendőt töltöttek Alsó-Indiában, s megtanultak egyet-mást az élet csavarosságából, az alsó-indiai postás angyal elé álltak.

- Kedves postás angyal - kérték -, fend ki a szárnyadat, repülj azonnal édes király apánkhoz, s mondd meg neki, már ne búsuljon tovább, mert holnap, tizenhét év után, otthon lesznek a gyermekei!

A postás angyal azonnal útnak indult, és jelentette az öreg királynak, mit üzentek gyermekei. Reggelre aztán, hogy, hogy nem, otthon is teremtek.

- Szerencsés jó napot, édesapánk! - köszöntötték.

- Szerencsés jó napot nektek is, kedves gyermekeim! Megjöttetek?

- Megjöttünk, édesapánk.

No, erre a nagy örömre csaptak is nagy vigasságot! Mulatozás közben az öreg király egyik szeme sírt, a másik nevetett. Észrevette ezt az ezüstgyermek, Mihály.

- Kedves atyám - mondta -, mióta hazajöttünk, és örömünkben mulatozunk, nem a mulatást figyelem, hanem azt, hogy kedves édesapám egyik szeme sír, a másik meg nevet! Megkérdezném, engedelmével, miért van ez így?

- Elsorolnám én neked meg nem is - mondta az öreg király -, mert nagy az én bajom, s úgysem tudnál rajtam segíteni.

- Látom, nem is tudja, kedves édesapám, milyen nagy erővel vagyok én megáldva! Mondja csak el a baját, hátha tudnék segíteni.

- Hát, ha mindenképpen tudni akarod, elmondom - kezdte az apja. - A szomszédos országban lakik egy király, a neve: Ördöngös. Régi ellenségem, és mindenáron el akar pusztítani. Ezért sírok és búsulok: ezt mutatja az egyik szemem. Mikor pedig tirátok gondolok, hogy ily szép gyermekekkel áldott meg az ég, akkor örülök: ezt mutatja a másik szemem.

- No, ha csak ez a baj, sose búsuljon édesapám! - vigasztalta Mihály. - Elmegyek én abba az országba, ahhoz az Ördöngös királyhoz!

Nem is teketóriázott, kiment az udvarra, hátát az eperfának vetette, dobbantott egyet a bal lábával, és az eperfáról kezébe pottyant egy ezüstkantár. Fogta Mihály a kantárt, megrázta, hát rögtön ott termett egy nyolclábú ezüsttáltos! Mihály felpattant a hátára, megsarkantyúzta, és egyenest Ördöngös király országa felé vágtatott. Egyetlenegy nap alatt ezer kilométernél is messzebb jutott, s ahogy így vágtattak, a táltos minden lábnyomából egy ezüstkatona, egy ezüstpuska és egy ezüstágyú ugrott elő. A katonák mind felsorakoztak Mihály után. Látta ezt Ördöngös király, ő is sorba állította katonáit, és megindult velük Mihály elé. Mihály, mit tehetett volna mást, megtámadta Ördöngös király hadseregét. Szörnyű nagy háború kerekedett, Mihály katonái úgy szétverték Ördöngös király katonáit, hogy hírük-poruk sem maradt.

Mihály éppen fordult volna vissza, mint aki jól végezte dolgát, mikor álmélkodva látja, hogy több katona állja el az útját hazafelé mentében, mint amennyit szemközt szanaszét kergetett. "No, nem baj - gondolja -, nesztek csihi-puhi!" - s lett megint nagy háború. De csak hiába kaszabolták Mihály vitézei Ördöngös király katonáit, azok sehogy se fogytak! Csodálkozott Mihály, de a dolog nyitját nem találta. Míg így tépelődik, észrevesz egy ezüstrokkát s mellette egy öreg boszorkányt, aki - közben legyen mondva - nem volt más, mint Ördöngös király felesége. Hát, lássatok csudát! A rokkából az fonja ki szakadatlanul Ördöngös király katonáit!

- No, megállj! - mondta Mihály, s buzogányával olyat sózott a rokkára, hogy darabjai a boszorkányt is elpusztították.

Erre Ördöngös király katonái egy szálig elfogytak, s vége lett a háborúnak.

Megszólalt Mihály táltos lova:

- Most már hazamehetünk, kedves gazdám: befellegzett az ellenségnek!

Mihály szót fogadott a táltosának; el se ment Ördöngös királyhoz, hanem mint aki jól végezte dolgát, rögtön hazaindult.

- Adj( isten, kedves édesapám! - köszönt be. - Nyugodt lehet, mert egy szálig elpusztítottam Ördöngös király seregét!

- Jól van, édes fiam, derék fiú vagy - hálálkodott az apja -, már nem félek attól, hogy Ördöngös király rárohan az országomra!

Ettől fogva a királyi család jó ideig gond és baj nélkül élt.

Az öreg király egyszer magához hívatta három ikerfiát: Boldizsárt, Istvánt és Mihályt, és így szólt:

- Derék szép legények lettetek, édes fiaim! A csatában is vitézül megálljátok helyeteket. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy mindhárman megnősüljetek.

Azt felelte erre István az aranygyerek:

- Kedves édesapám, szórul szóra igaza van, de valamit még meg kell mondjunk! Mikor megszülettünk, mind a hárman egy-egy labdával jöttünk a világra. Mi azt a labdát el kell gurítsuk három irányba három ország felé, és azután bárkinél találjuk is meg a labdát, ha szegény, ha nyomorék, el kell vennünk feleségül!

Elszomorodik erre az öreg király, tépelődik, tanakodik magában, aztán így szól:

- Hát jól van, fiaim, ha ez a módja, hogy asszonyt szerezzetek, én meg nem tilthatom. Csak attól félek, ha elmentek, megint ki tudja, mily sokáig nem láthatunk benneteket!

Ez mégiscsak apjuk beleegyezése volt; ki-ki fogta hát a labdáját, és más-más irányba gurította. A labdák gurultak, gurultak, egyre messzebb s egymástól elfelé.

- No, most már elindulunk a feleségünkért, ki-ki a labdája nyomában - mondották a fiúk. Elköszöntek apjuktól, anyjuktól, egymástól, és ki-ki ment a maga labdája után.

Mihály, az ezüstfiú labdája Ördöngös király lányához gurult. A lány meglátta, felkapta, és szaladt vele apjához.

- Nézze csak, kedves édesapám, milyen labdát gurítottak nekem! Mit gondol, ki gurította? Az a királyfi, aki seregével szétszórta édesapám seregét. Mégis arra kérem, jó szívvel fogadja, mert a neve mellé azt is a labdába véste, hogy én leszek a felesége!

Dehogyis mert ellenkezni Ördöngös király! Már Mihály nevének hallatára is hidegrázást kapott, hisz ő volt az egyetlen ember a világon, aki legyőzte a seregét.

István, az aranyfiú addig ment, mendegélt labdája nyomában, míg feljutott egy nagy hegy tetejére. Azonban hét évig kellett egyfolytában mennie. A hegytetőn egy barlangot talált, rajta aranyajtó, aranyablak. Leült megpihenni, mert bizony, mi tagadás, nagyon elfáradt. Alighogy a fejét lehajtotta, már el is aludt. Mikor már hét éve aludt, az aranyajtó kinyílt - mert közben legyen mondva, ez az ajtó minden hét évben egyszer nyílott ki -, s kilépett rajta egy öreg királyné; tiszta arany volt minden hajaszála. Meglátta Istvánt az ajtóban, visszafordult, és beszólt a lányának:

- Kedves lányom, az ajtó előtt alszik egy vitéz. De mintha csak téged látnálak: az is tiszta aranyból van!

Hogy megörült a királylány!

- Jaj, kedves édesanyám - mondta -, eredj ki gyorsan, vedd az öledbe, hozd be, mert az a vitéz már hét éve jár utánam!

Az öreg királyné kiment, felkapta Istvánt, bevitte, és ágyba fektette. István végre felébredt: körülnéz, s szeme-szája tátva marad a nagy csodálkozástól.

- Uramisten, hol vagyok én?! Vagy csak álmodom? - mondta.

- Dehogy álmodsz, szívem szép szerelme! - borult a nyakába az aranyhajú királylány. - Oly régen vártalak! Csakhogy végre megjöttél! Nézd: az aranylabdád is itt van.

Erre megölelték, megcsókolták egymást, mint akik egymásra találtak.

A harmadik ikerfiú, a gyémánt Boldizsár is elindult, s ment, mendegélt a labdája után. Már az Óperenciás-tengeren, de még az Üveghegyen is túl, még azon is túl járt, de útjában nemcsak hogy emberrel, még verébbel sem találkozott. Talán már hét esztendeje is barangolhatott, mikor betévedt egy gyémánterdőbe. Abban az erdőben olyan furcsán nőttek a fák, hogy minden ág hét ágba és minden hét fa egy fába fonódott. Csodálkozott is Boldizsár, mert ilyen furcsa erdőt még nem látott.

Az erdő közepén volt egy gyönyörű tisztás. A tisztás közepén megpillantott egy gyémántszobrot, olyan volt, mint egy gyönyörű lány, éppen csak meg nem szólalt. Köszön a királyfi a szoborlánynak, de az csak bámul rá, s nem szól semmit. Köszön újra, de a lány megint nem szól, csak a fejével biccent. Harmadszor is köszön neki, de a lány csak int a fejével.

Megmérgelődött Boldizsár, hogy még köszöntését sem fogadják, fogta buzogányát, s ráemelte a szoborra, de azután mégis meggondolta magát: hátha a szegény lány azért nem köszön neki, mert néma, vagy talán el van átkozva... Elköszönt hát a lánytól, és tovább-bandukolt. Alig ment egy puskalövésnyire, tizenkét ördöggel találkozott. Azt mondja az egyik ördög a társainak:

- Itt jön Árpád király legidősebb ikerfia, a gyémánt Boldizsár. Jókor jött! Megesszük vacsorára, éppen elég lesz nekünk!

Meghallja ezt Boldizsár, elönti a méreg, és elébük áll:

- Álljatok meg! Melyikőtök merte azt mondani, hogy megesztek, és elég leszek nektek vacsorára?

Úgy rájuk ijesztett bátor szavával, hogy az ördögök rémületükben rámutattak egy sánta ördögre, Luci Ferire.

- Te mondtad ezt, Luci Feri? - kérdezte Boldizsár.

Az tagadott. Boldizsár még jobban feldühödött, kardot rántott, kaszabolni kezdte a tizenkét ördögöt, de hiába aprította őket ízinkekre, megint csak ép, egész ördögök lettek. Így nem boldogul velük, gondolta, s kardját visszadugta a hüvelyébe.

Más módon próbált: teleszívta tüdejét levegővel, és rájuk fújt. A tizenkét ördög abban a szempillantásban egyetlen hatalmas terméskővé változott.

"Megint csak elhirtelenkedtem a dolgot - gondolta magában Boldizsár -, hiszen csak egyikük bűnös, aki azt mondta, hogy jó leszek nekik vacsorára. Ez így mégsem lesz jó." Visszaszívta hát leheletét, és a terméskő újra tizenkét ördöggé változott. Boldizsár ismét rájuk parancsolt:

- Melyikőtök mondta, hogy jó leszek vacsorára?! Megszeppentek az ördögök, s ismét a sánta Luci Ferire mutattak.

- Te voltál, gézengúz, bevallod-e már?

- Bevallom - szólt reszketve Luci Feri.

- Megbántad-e, amit mondtál?

- Jó, akkor nem bántalak. Hanem ide figyeljetek! - szólt az ördögökhöz. - Nálatok megszállhatok-e éjszakára?

Dehogyis mertek volna az ördögök nemet mondani! Örültek, hogy meghívhatják barlangjukba. Ott aludt Boldizsár egyhuzamban reggelig. Maguk az ördögök vigyáztak, hogy senki se háborgassa.

Reggel, mikor felébredt, eszébe jutott a kis ördög, gondolta, elviszi magával, hátha hasznát látja útközben.

- Ide figyelj, Luci Feri, eljössz-e velem? - szólította meg a barlang előtt.

Megijedt a kis sánta ördög.

- Jaj, Árpád király gyémántfia, Boldizsár! Ha meg akarsz ölni, inkább itt ölj meg! - könyörgött.

- Dehogy öllek meg! - nyugtatta meg őt Boldizsár. Csupán azt szeretném, ha útitársammá szegődnél.

Mit volt mit tennie? A nyomorult kis ördög elbúcsúzott a társaitól, és Boldizsárhoz szegődött. Most már ketten mentek tovább. Éjszakánként hol egy királynál, hol egy hercegnél, hol egy bárónál szálltak meg. Mindenütt szívesen adtak szállást, mert Boldizsár királyfi volt. Az ördög mindig mellette maradt, és úgy hozzászokott Boldizsárhoz, mint kutya a gazdájához. Boldizsár egy idő után mégis aggodalmas lett: hátha szállásadói nem veszik szívesen, hogy egy sánta ördögöt visz magával mindenüvé, csak nem szólnak.

Így szólt hát Luci Ferihez:

- Ide figyelj, Luci Feri! Mint ördög nem járhatsz tovább velem, mert az emberek nem örülhetnek annak, hogy házukba ördögöt viszek. Épp ezért egy negyedóra alatt olyan embert csinálok belőled, amilyen én vagyok. Megértetted?

- Már hogyne értettem volna meg, felséges gazdám! - szólt Luci Feri, örömében majd kiugorva a bőréből, olyan régóta szeretett volna ember lenni.

Boldizsár elvezette a kis ördögöt a gyémánterdő szélére, ahonnan elindultak, s rávágott a buzogányával. Mikor elterült, Boldizsár keresztet vetett rá. Luci Feri rögtön feltámadt, s így szólt:

- Olyan embert csináltál belőlem, amilyen magad is vagy, felséges gazdám! Most már arra kérlek, kereszteljél meg, hogy valami rendes nevem is legyen.

Boldizsár fogta Luci Ferit, a gyémánterdőben folydogáló patakhoz vezette, fejére locsolt egy marék vizet, majd bement az erdő közepébe, látott egy vadkost, megölte, belső részét kivette, és betette a kis ördögbe.

- Mostantól kezdve Kosfejű Barát a neved! - mondta.

A kis ördög olyan lett, mint a patyolat: királyfinak is nézhette volna az ember.

- Ide figyelj, Kosfejű Barát! - szólt Boldizsár. - Mostantól kezdve mint édestestvérek vándorolunk tovább egymás mellett, s jóban-rosszban kitartunk. Ezt a testvériséget azonban vérszerződéssel pecsételjük meg.

Erre megvágták egymás ujját, a kicsorduló vért megitták, és megesküdtek, hogy egymást soha el nem hagyják. Mentek, vándoroltak tovább. Egyszer csak két folyóhoz értek, éppen a torkolatuknál. Az egyik folyóban víz, a másikban tej folyt. Ott, ahol egymásba ömlött a két folyó, egy öregasszony állt, kezében egy vasgereblye, és gereblyézte a vizet. Nézi, nézi Boldizsár, furcsállotta is nagyon, mert soha ilyet még nem látott, odaszólt hát az öregasszonynak:

- Hát maga mit csinál itt, öreganyám?

- Én bizony már hét éve csinálom ezt, kedves fiam! Mert Jeges király megparancsolta, válasszam el a vizet a tejtől ezzel a vasgereblyével. De hiába gereblyézem, mindig összekeveredik a tej a vízzel, sehogy sem tudom szétválasztani. Addig pedig innen el nem mozdulhatok.

- Adjon hálát az Istennek, öreganyám, amiért engem idevezérelt!

Nekigyürkőzött Boldizsár, fogta a gereblyét, arra a helyre ment, ahol a víz és a tej összekeveredett, és egy csapásra elválasztotta őket egymástól.

Hálálkodott is az öregasszony, hogy így, kedves fiam, úgy, kedves fiam, már kezet is akart csókolni Boldizsárnak, hogy megszabadította, de az nem engedte.

- Sose hálálkodjék, kedves öreganyám! Inkább azt mondja meg: merre lakik az a kegyetlen Jeges király, aki magát ide állította, és kiféle-miféle ember az?

- Megmondom én neked, kedves fiam! Jeges király gonosz óriás, nincs messze ide a palotája, csak gyere utánam!

Elvezette Boldizsárt egy darabon, s nemsokára megmutatta, hol lakik Jeges király.

- Látod, fiam, ott azt a palotát? Ott lakik a kegyetlen Jeges király!

- Látom, kedves szülém, de ez még nem elég. Figyeljen jól, és el ne felejtse, amit mondok: ez itt az édesöcsém, úgy hívják, hogy Kosfejű Barát. Én most elmegyek Jeges királyhoz, hogy megbirkózzam vele; addig azonban Kosfejű Barátot itthagyom magánál. Maradjanak együtt még akkor is, ha én hét évig vagy még annál is több ideig távol lennék. Ha törik, ha szakad, visszatérek, s majd elmondom, hol-merre jártam, mit csináltam, s azt is, mi lesz akkor a tennivaló.

Boldizsár elbúcsúzott az öregasszonytól meg Kosfejű Baráttól, és elindult Jeges király palotája felé. Jeges király éppen kint állt a kapujában, meglátta Boldizsárt, és ráförmedt szörnyű vicsorgással:

- Mégiscsak eljöttél hozzám, te, Árpád három ikerfia közül a leghitványabb?! Mikor még csak akkora voltál, mint egy kásaszem, már tudtam, hogy azért születtél, hogy engem elpusztíts! No de vesztedre jöttél, mert bőrödet innen nem viszed el!

- Ne pattogj, Jeges király - felelte Boldizsár -, mert ha te óriás vagy, tudd meg, én is óriás vagyok!

- Hallgass, te kutyafattya, mert betapasztom a szádat! - ordított Jeges király. - Nosza rajta, ha így feleselsz, lássuk, ki az erősebb!

Azzal megfogta Boldizsár vállát, s rángatni kezdte egy gödör felé a kapuja mellett, hogy bedobja, de Boldizsárt a helyéről egy hüvelyknyit sem tudta elmozdítani.

- Hagyjuk abba - mondta elkeseredve Jeges király.

- Gyere inkább utánam! - És elvezette Boldizsárt két magas kősziklához.

- Látod-e ezt a két kősziklát? - kérdezte ott.

- Látom.

- Akkor állj a két kőszikla közé, vesd neki a vállad az egyik kősziklának, és ha csak egy ujjnyit is elmozdítod akár a kezeddel, akár a válladdal, akkor elhiszem, hogy egyforma erősek vagyunk!

- Lehet - mondta Boldizsár Jeges királynak -, hogy erősebb vagyok nálad. De csak állj előbb te a két szikla közé, és mutasd meg, mekkora az erőd!

Jeges király erre a két kőszikla közé állt. Több se kellett Boldizsárnak! A két kősziklát két tenyerével egymáshoz nyomta oly erővel, hogy Jeges király feje úgy szétlottyant, mint a mezőn felejtett rohadt tök. Azzal rohant is be Boldizsár Jeges király palotájába, a vénasszonyt hajánál fogva kicibálta a gödörhöz, amelybe Jeges király be akarta dobni.

- Te átkozott banya - förmedt rá a gödörnél -, mondd meg, de rögtön, miféle gödör ez! Annyit már tudok, hogy a fiad szokta használni!

- Nem tudom - hebegte az öregasszony.

- Másodszor is kérdezlek: miféle gödör ez?

- Jaj, jaj, honnan tudhatnám?! - rimánkodott az öregasszony.

- Harmadszor is kérdem, boszorkánya: miféle gödör ez?

Az öregasszony akkor is csak azt mondta, hogy nem tudja.

Most már Boldizsár elvesztette béketűrését, fogta az öregasszonyt - egy életem, egyhalálom -, s beugrott vele a gödörbe. Három évig gurultak, bukdácsoltak mindig lefelé, mire a fenekére értek. Hová értek, hová nem, el sem találnátok: Alsó-Indiába!

Járt már Boldizsár gyermekkorában is Alsó-Indiában, de ezen a helyen, ahol kikötöttek, még nem fordult meg. Körülnéz. Mindenütt sötétség. Megráncigálja a banya haját, úgy kérdezi tőle, hova jutottak, de attól kérdezhette! Itt sem volt hajlandó megmondani, miféle helyre jutottak. Mit volt mit tennie? Bal kezével markolta az öregasszony varkocsát, jobb kezével pedig tapogatózott.

"Nem jársz túl az eszemen!" - gondolta magában.

Amíg így tapogatózik, egyszer csak egy ajtóra bukkan. Ajtó volt bizony, csak éppen kilincs nélkül.

- Hol van erről a kilincs? - Keresgéli, keresgéli, míg végül rátapint egy gombra. Ahogy azt megnyomta, az ajtó magától kinyílt, és rögtön világosság támadt.

- Hej, te banya - mondta Boldizsár -, eddig is gondoltam, de most már bizonyos vagyok benne, hogy Alsó-Indiában vagyunk!

Az ajtó mellett a falban volt egy vaskarika, ehhez kötötte a vénasszonyt hajánál fogva, azután jobban körülnézett, s látta, hogy hét ajtó is van ott egy sorban, de egyen sincs kilincs, hanem csak gomb. Sorra megnyomta azokat a gombokat, s az ajtók mind kitárultak. Csak úgy káprázott a szeme a nagy tündökléstől, ragyogástól: mindegyik szobában halomnyi arany, ezüst, pénz és rúd formájában, de gyémánt és rubint is rekeszszámra! Boldizsár sejtette, hogy ezek a Jeges király kincsei.

A hetedik szobában azonban nem kincseket talált, hanem egy kígyót. Meghökkent, mi tagadás, majd kardot rántott, hogy lecsapja a kígyó fejét. De a kígyó megszólalt:

- Ne bánts engem, Boldizsár!

- Hát ez a kígyó beszél? - csodálkozott Boldizsár. És még a nevemet is tudja?

A kígyó ismét megszólalt:

- Jeges király anyját is lehoztad?

- Lehoztam - felelte Boldizsár.

- Ide figyelj, Boldizsár! - csúszott közelebb a kígyó. - Mondok én neked valamit, majd hasznát látod! Ha itt egy kicsivel továbbmész, ráakadsz egy nyolcadik ajtóra. Nyomd meg a gombját, kinyílik az is. Abban lesz egy leányzó fából kifaragva. Vidd oda Jeges király anyját, és parancsolj rá, hogy lépjen fel a pallóra, ölelje meg és csókolja meg azt a leányzót! Mihelyt ez megtörtént, gyere gyorsan vissza, mert lesz még hozzád egy-két szavam.

- Jól van - mondta Boldizsár. Visszament Jeges király anyjáért, eloldotta a vaskarikáról, elvezette a nyolcadik ajtóhoz, megnyomta az ajtó gombját, s mikor az ajtó kinyílt, azt mondta az öregasszonynak:

- Lépj fel erre a pallóra! Menj ahhoz a fából faragott lányhoz! Öleld meg és csókold meg, de ne mondasd kétszer magadnak.

Elindult az öregasszony, de alig lépett hármat, megbillent a palló, s a banya zsupsz, a mélybe zuhant! Boldizsár utána tekintett, hát a mélyben kardok meredeznek, hegyükkel felfelé!

Ez volt Jeges király csapdája, ahol áldozatait el szokta pusztítani. Mihelyt valaki a pallóról a mélybe zuhant, a kardok elkezdtek működni, és agyonszúrták-kaszabolták.

Az ám, de a kardok most meg sem mozdultak! Nézi, nézi Boldizsár, mi lehet az oka, hát látja, hogy a kardok úgy összevissza rozsdásodtak, hogy forgásukat semmi erő meg nem indíthatja. Az öregasszony közöttük sértetlen maradt; s mielőtt bármit is tehetett volna Boldizsár, bukfencet vetett, és vadkacsává változott. Egy-két szárnycsapás, kint volt a veremből, és meg sem állt a tengerig.

Most már mindegy - gondolta Boldizsár, és visszament a kígyóhoz.

- Beesett az öregasszony? - kérdezte a kígyó.

- Beesett - mondja Boldizsár -, de vadkacsává változott, és ügyesen kirepült a gödörből.

- No, nem baj - mondja a kígyó. - Tudod-e, hol vagy most?

- Tudom, Alsó-Indiában - felelte Boldizsár.

- Jól tudod, és most tedd meg, amire kérlek! Az ajtófélfánál, a falon van egy tőr; vedd le, szúrd meg az ujjadat, és cseppents a fejemre három csepp vért. Majd meglátod mindjárt, hová kerülünk innen!

- Várj, előbb összeszedek egy-két véka aranypénzt - mondta Boldizsár. - Jó lesz az még valamire!

Megtöltött két vékát aranypénzzel, azután levette a tőrt a falról, megszúrta vele az ujját, véréből cseppentett hármat a kígyó fejére, és - lássatok csudát - egy szempillantás alatt Felső-Indiába kerültek! Ott a kígyó megrázta magát, kibújt a bőréből, hát, uramfia, szépséges, aranyhajú lány lett belőle!

- Ugye, nem ismersz meg engem, Boldizsár királyfi? - mosolyog Boldizsárra.

Nézi, nézi Boldizsár, de nem ismeri meg.

- Amálika a nevem. Emlékszel, mikor a gyémánterdő közepén abban a szoborban egy aranyhajú lányt találtál?

- Hogyne emlékezném! - felelte Boldizsár.

- Nohát, az a lány én voltam!

- Hogy kerültél abba a szoborba? - kérdezte Boldizsár.

- Jeges király zárt oda.

- Miért?

- Mert nem mentem hozzá feleségül. Később kígyóvá varázsolt, édesanyámat pedig két folyó torkolatához állította; az egyikben víz, a másikban tej folyt, és megparancsolta neki, hogy az összefolyásnál a vizet a tejtől gereblyével válassza el. Már hét év óta ott van szegény.

Felragyogott Boldizsár arca!

- Dehogy van ott, kedves Amálika! Arra jártam, megláttam, megsajnáltam és megváltottam! Nincs neki semmi baja, otthon van már rég. Te is szépen hazamehetsz édesanyádhoz; öcsémet, a Kosfejű Barátot is a gondjaira bíztam. Mondd meg neki, várjon rám, akár ötven évig is! Én most nem mehetek veled, de mihelyt eljön az ideje, ott leszek! Itt van két véka arany, az egyiket neked adom, felezd meg édesanyáddal, a másik legyen Kosfejű Baráté, add oda neki.

Elköszönt hát Amálikától, és tovább vándorolt. Egyszer csak egy rettentő magas házhoz ért, kéménye az eget verte. Megállt Boldizsár a ház előtt, bekukucskált az ablakon, hát egy óriást lát a házban. Éppen eszik. Amilyen magas volt a ház, olyan magas volt a lakója is, feje a fellegeket súrolta.

"Ez nem lehet más, mint a Fellegember" - gondolta. Mi tagadás, bizony megijedt tőle Boldizsár.

"Ha bolond fejjel bemegyek hozzá, végem van. Itt csak csellel boldogulhatok. Na, majd túljárok az eszén!"

Bukfencet vetett, és léggyé változott. A kulcslyukon berepült a szobába, és rászállt az asztalra. A Fellegember addigra jól is lakott, levetkezett, és lefeküdt aludni. A légy csak ezt várta, bemászott a gatyaszárába, bukfencet vetett, s gyermekké változott, elkezdett sírni, mint már a csecsemők szokása.

A Fellegember csak csodálkozik, nem érti, mi történt. Ijedtében felhasította a gatyáját, hogy csak úgy gurult ki belőle a sivalkodó gyerek.

"No, ez a gyermek biztosan a légyből lett - gondolta -, de már mit csináljak? Felnevelem."

Tizenhét évig nevelte Fellegember a gyermeket. Mikor tizenhét esztendős lett, azt mondja neki:

- Fiam, tizenhét évig neveltelek. Most már nagylegény vagy, úgy illik, hogy nősülj meg. Majd én kerítek neked asszonyt.

Arra gondolt Fellegember, hogy ha a gyémánt királylány nem lehet az övé, legalább a fiáé legyen. Majd így folytatta:

- Amíg én odaleszek és visszajövök, húsz esztendő is eltelik, de te ne törődj vele, csak várj rám nyugodtan!

Ezután Fellegember elindult, mégpedig ahhoz a lányhoz, akihez Boldizsár királyfi gyémántlabdája gurult. Boldizsár pedig egyedül maradt a házban. Bemegy az istállóba, ott van a Fellegember táltosa. Meglátja Boldizsárt, s így szólt:

- Hallod-e te, Árpád gyémánt ikerfia, Boldizsár! Mikor te még oly kicsi voltál, mint egy kásaszem, már tudtam, te leszel a gazdám! Eddig nem szóltam hozzád; nem akartam, hogy Fellegember észrevegyen valamit! De most már, hogy elment, nyugodtan beszélgethetünk. Tudod-e, hová ment Fellegember? Ahhoz a gyönyörűséges lányhoz, akihez a te gyémántlabdád gurult. No de sebaj! Felülsz a hátamra, elviszlek egy pinceajtóig. De csak úgy gyere velem, ha elég erőt érzel magadban ahhoz, hogy azt a csapóajtót el tudod dobni. Ha az ajtót eldobod, és bemész a pincébe, egy negyedóra alatt feleségednél leszel!

Boldizsár megköszönte a táltos tanácsát, és felült a hátára. A fehérhattyú-táltosló elvitte a pinceajtóhoz, s letette.

- Gondold meg még egyszer, kedves gazdám - figyelmeztette újra -, fel bírod-e emelni a vasajtót! Mert ha nem, rögvest halál fia vagy! Kilencvenkilenc óriás próbálkozott már, de mind itthagyta a fogát!

- Kisebb gondom is nagyobb annál! - mondta Boldizsár, a kisujját beleakasztotta az ajtókarikába, felemelte az ajtót, és elhajította a világ végére. Aztán így szólt a táltosához:

- Most eredj haza, kis lovam! De mihelyt rád gondolok, itt legyél!

- Bárhonnan is hívsz, eljövök, kedves gazdám! - szólt a táltos, és hazabandukolt. Boldizsár pedig bement az ajtón. Éppen tizennyolcat lépett, mire egy másik ajtóhoz ért; be akart menni, de két katona útját állta.

- Hová-merre, vándor? - kérdezték a katonák.

- Megyek a felséges gyémánt királykisasszonyhoz - felelte Boldizsár.

- Oda bizony nem engedhetünk be senkit!

- No, ha nem, legalább annyit mondjatok meg a gyémánt királykisasszonynak, hogy a gyémánt királyfi keresi! - kérte őket Boldizsár.

folytatás