Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

- Akármilyen gyémánt királyfi is maga, nem engedhetjük be! Azért állított ide bennünket a gazdánk, hogy a gyémánt királykisasszonyhoz senkit be ne engedjünk!

A katonák gondolták, hogy Boldizsár valóban az, akinek mondja magát; végül elhatározták, megkérdik a gyémánt királykisasszonyt; s ha azt mondja beengedhetik, hadd menjen be hozzá.

Bement az egyik katona, és jelentette a királylánynak, hogy kint várakozik egy vitéz, aki Boldizsár gyémánt királyfinak mondja magát. A királylány már tudta, hogy ki az, s így szólt a katonához:

- Mondd meg neki, hogy bejöhet, ha hagyja, hogy bekössék zsebkendővel mind a két szemét!

A katona visszament a kapuhoz.

- Mit szólt a királylány? - kérdezte Boldizsár.

- Azt mondta, csak akkor engedhetem be, ha zsebkendővel beköti mind a két szemét.

- No, katona, hátra arc, és mondd a királykisasszonynak, hogy rendben van, én bekötöm mind a két szememet, de azt üzenem, hogy ő is kösse be zsebkendőjével mind a két szemét!

A katona megvitte a királykisasszonynak Boldizsár üzenetét.

Ugye, most mindenki kíváncsi, hogy miért kellett mindkettőnek bekötni a szemét?

Megmondom: azért, mert mindketten gyémántból voltak, és féltek, hogy megvakulnak egymás szerelmétől.

Mikor bekötötték a szemüket, a királyfit bevezették a királylányhoz. Boldizsár illendően köszöntötte a királylányt, az fogadta a köszönést, és hellyel kínálta. Beszélgetni kezdtek. Mikor már egymás hangját, közelségét kezdték megszokni, kioldották zsebkendőjüket. Csak úgy káprázott a szemük egymás gyönyörűségétől! A királylány vacsorával kínálta meg Boldizsárt, vacsora után ágyat vetett neki. Ő pedig egy másik szobában feküdt le. Egyelőre arról, hogy miért is jött, Boldizsár egyetlen szót sem ejtett.

Egyszer csak, két hajnal közt egy hajnalban, megérkezett a gazda, vagyis maga Fellegember.

- Szerencsés jó reggelt, kedves Zsuzsikám!

- Jó reggelt - fogadta a gyémánt királykisasszony -, de csendesebben, mert vendégem van!

- Hát mért állítottam két fegyveres katonát az ajtóhoz? - pattogott Fellegember. - Ki az a vendég, hadd lássam!

- Ihol ni, itt fekszik az ágyban!

Odamegy Fellegember, és látja, hogy a nevelt fia fekszik az ágyban. Pedig azt gondolta, a Havasok Királya, akitől Zsuzsikát iderabolta.

- Kedves fiam, hát te mikor jöttél? - kérdezte örömében.

- Tegnap, kedves apám - felelte Boldizsár.

Fellegember ekkor így szólt a gyémánt királykisasszonyhoz:

- Kedves Zsuzsikám, én hét évig jártam hozzád, és idezártalak, de mától kezdve szabad vagy! Hadd vegyen a fiam feleségül, legalább a menyem leszel! Hozzámész-e a fiamhoz, kedves Zsuzsika?

- Örömest - felelte a gyémánt királykisasszony.

Boldizsár azonban hallgatott. Reggel felvette a papucsát, kiment az udvarra friss levegőt szívni. Az udvaron ténfergett Zsuzsikának egy százéves kopó kutyája. A kutya meglátta Boldizsárt, és így szólt:

- Jó, hogy kijöttél az udvarra, kedves gazdám! Nagyon fontos dolgot szeretnék neked mondani! Vigyázz magadra, mert egy kétszáz fejű sárkány már rég el akar téged pusztítani, s alig várja az alkalmat, hogy lecsapjon rád!

- Hol van az a sárkány? - kérdezte Boldizsár.

- Most éppen lent van a pincében, a boroshordók között bujkál, hogy észre ne vegyük.

Boldizsár fogta magát, lement a pincébe, megtalálta a hordók közt bujkáló sárkányt, kidobta az udvarra, és ott elkezdtek birkózni életre-halálra. Fellegember is meghallotta a nagy lármát, kijött az udvarra, s látja, hogy a fia birkózik a kétszáz fejű sárkánnyal, kihúzza a kardját, hogy rávágjon a sárkányra, de az megszólal:

- Ó, te Fellegember, nemhiába vagy te olyan magas, mert olyan bolond is vagy!

Csodálkozik Fellegember, miért mondja neki ezt a sárkány.

- Azért vagy bolond, mert el akarsz engem pusztítani, hogy megmentsd, akivel birkózom. Bezzeg ha tudnád, hogy ez nem más, mint esküdt ellenségednek, Árpád királynak Boldizsár fia: inkább nekem segítenél!

Fellegember úgy meghökkent, még a lélegzete is elállt.

- Csakugyan te vagy az? - kérdezte.

- Nem tagadom - felelte Boldizsár.

- Ejnye, már nem is tudom, hogy, hogy nem, de azt hittem, az én fiam vagy! Jó szívvel voltam hozzád tizenhét esztendeig, de te mégsem mondtad meg soha az igazat. Bántani nem foglak, de Zsuzsika, ha már az enyém nem lehetett, a tiéd sem lesz! Elviszem, és beledobom a tengerbe.

Erre Boldizsár, hogy megmentse Zsuzsikát, ráfújt, és Zsuzsika abban a pillanatban szoborrá változott. Fellegember felkapta a szobrot, táltos lovára pattant, egyet ugratott, és máris a tenger partján voltak. Boldizsár sem volt rest, rágondolt fehérhattyú-táltoslovára, az abban a szempillantásban nála termett, Boldizsár a nyeregbe vetette magát, és uzsgyi, utánuk!

Egykettőre utolérte.

- Kiállsz velem viadalra, Fellegember?

- Kiállok!

Kardot rántottak, összecsaptak, sokáig küzdöttek, de végül Boldizsár akkorát sújtott Fellegemberre, hogy bezuhant a tengerbe.

- No, most megkaptad, amit Zsuzsikának szántál! - mondta dolgavégezetten Boldizsár. Aztán ráfújt a szoborra, és Zsuzsika megelevenedett. Boldizsár felült hattyúfehér lovára, Zsuzsika pedig Fellegember táltosára, és most már szép lassan ügettek hazafelé. Mikor hazaértek, elbeszélték egymásnak életüket, és így tudták meg, kicsodák és micsodák.

Otthon Boldizsár a gyémántlabdát visszakérte Zsuzsikától.

- Ugyan miért kéred vissza a gyémántlabdát, szívem szép szerelme? - kérdezte Zsuzsika.

- Azért, mert mikor én neked a gyémántlabdát gurítottam, még nem tudtam, hogy neked két szeretőd is volt: a Fellegember és a Havasok Királya! A Havasok Királyát még megbocsátanám, de azt sehogy sem tudom, hogy szóba álltál a Fellegemberrel, aki csak félig volt ember, félig pedig sárkány!

Zsuzsika nem tehetett mást, oda kellett adnia a gyémántlabdát; Boldizsár a tarisznyájába tette, otthagyta Zsuzsikát, és elballagott.

"Megállj, Havasok Királya - gondolta -, most veled is leszámolok!"

Éppen azon tanakodott magában, hol találhatja meg ellenfelét, amikor, hogy, hogy nem, eszébe jutott Kosfejű Barát. Fogta magát, bukfencet vetett, és szakasztott olyan lett, mint fogadott öccse, Kosfejű Barát; még a ruhája is annyira rongyos lett az átváltozás után, hogy a térde s hátulja is kilátszott.

Így ment, mendegélt tovább, míg egyszer csak beért egy erdőbe. Most már remélte, hogy jó helyre került, mert sejtette, hogy idejár vadászni Zsuzsika másik szeretője, a Havasok Királya. S csakugyan, alig ment beljebb egy kőhajításnyira az erdőben, szembetalálkozott a Havasok Királyával.

- Hol jársz itt errefelé, kedves öcsém, miféle-kiféle vagy? - szólította meg a király.

- Szegény vándorlegény vagyok, szeretnék beszegődni valahová béresnek. Hát maga, kedves bácsi, mit csinál az erdőben?

- Kedves fiam, én a Havasok Királya vagyok! Az erdőt járom, és hogy miért, annak nagy oka van. Nézz csak fel az égre! Látod odafent azt a fekete foltot?

- Látom.

- No, hát az egy barlang bejárata. Abban a barlangban lakik az én legnagyobb ellenségem. Megkeseríti egész életemet: a harmincnyolc fejű sárkány! Hét éve járom az erdőt, hogy lelőjem a sárkányt, mert csak innen lehet odalőni, de még sohasem bírtam eltalálni. Fiam, próbáltál-e te valaha is lőni, célozni?

- Próbáltam - hazudott Boldizsár -, mikor még édesapám élt, elég sokat, de mióta meghalt, még verébre sem lőttem.

- Fiam, itt van ez a kétcsövű puska! Lőj bele abba a barlangba, hátha neked sikerül eltalálni a harmincnyolc fejű sárkányt!

Boldizsár fogta a puskát, és így szólt a Havasok Királyához:

- Jól van, felséges királyom, de álljon félrébb, mert ha a sárkányt eltalálom, még a maga fejére talál zuhanni!

Boldizsár célzott, elcsattantotta a ravaszt, s alighogy eldörrent a puska, a harmincnyolc fejű sárkány úgy suppant a lábuk elé, mint egy homokzsák. A Havasok Királya megveregette Boldizsár vállát.

- Derék fiú vagy! Látod, én király vagyok, mégsem tudtam lelőni. Mi tagadás, ügyesebb vagy, mint én. Látom, szegény legény vagy; jutalmul a mai naptól fogva házamba fogadlak, gyere velem!

Boldizsár megköszönte, s elindult a király nyomában. Ugyan hová mentek? Nem máshoz, mint Zsuzsikához. Bekopogtak. Bementek.

- Foglaljon helyet! - kínálja kedvesen Zsuzsika a Havasok Királyát, s az mindjárt a királylány mellé ült. Boldizsár pedig egy sarokba húzódott. Kosfejű Barát képében és a rongyos ruhában Zsuzsika persze nem ismert rá. Csak üldögéltek, nem nagyon beszélgettek, mert Zsuzsika kedvetlen volt. Aztán gondolt egyet, leült a zongorához, és elkezdett játszani, de közben eleredt a könnye. Megkérdezi a Havasok Királya:

- Miért sírsz, szépséges Zsuzsika?

- Sírok bizony, hogyne sírnék, siratom az én szerelmetes uramat!

- Hát mikor mentél férjhez és kihez? - álmélkodik a Havasok Királya.

Zsuzsika bánatosan mondotta el, hogy Árpád ikerfiai közül a gyémánt királyfihoz, Boldizsárhoz ment férjhez, de az elhagyta őt, s azóta se híre, se hamva.

- Ejnye, ezért egy könnyet sem érdemes ejteni! - mondta a Havasok Királya. - Itt vagyok én, elveszlek feleségül! Vagyok én mindig olyan ember, mint az a taknyádi gyémánt királyfi.

Azt mondja erre Zsuzsika:

- Nem szeretném megsérteni kendet, de máshoz sohasem megyek feleségül!

Azzal felkelt a zongorától; helyébe a Havasok Királya ült, ő kezdett el zongorázni. Neki is csak úgy pergett a könny a szeméből. Most már Zsuzsika kérdezte meg, miért sír.

- Nagy örömömben! - felelte a Havasok Királya.

- Miféle örömében? - csodálkozott Zsuzsika.

- Látod, Zsuzsika, azt a szegény fiút ott a sarokban? Kiváló vadász ez a fiú, ez agyon fogja lőni nekem a nagy vadkost, s ha az elpusztult, te az enyém leszel!

- Ha agyonlövi is ez a rongyos fiú a nagy vadkost, akkor sem leszek a maga felesége! - így Zsuzsika.

Tudni kell a történethez, hogy Zsuzsika apját, anyját és testvéreit már régebben elátkozták, s elevenen a nagy vadkos szarvába zárták. Zsuzsika már akkor kihirdette harmincnyolc megyében, hogy aki a nagy vadkost elpusztítja, annak lesz a felesége. Sokan pályáztak Zsuzsika kezére, de a vadkost senki sem tudta lelőni. A Havasok Királya is hiába próbálkozott...

No, a Havasok Királya most abbahagyta a zongorázást, s így szólt Boldizsárhoz:

- Gyere, kis öcsém, zongorázz te is, ha tudsz!

Boldizsár a Kosfejű Barát képében a zongorához ült, és ő is játszott. És őt is utolérte a sírás. Zsuzsika megkérdi:

- Miért sírsz, te szegény legény?

- Én is siratom a testvéreimet.

- Hát neked kik a testvéreid?

- Nekem Árpád király három ikerfia.

- Hát te ki vagy?

- Én a Kosfejű Barát vagyok.

- Hát te volnál az? - kérdezi Zsuzsika. - Árpád egyik ikerfia, gyémánt Boldizsár csak nemrég mondta, hogy öccse neki a Kosfejű Barát. Ha te vagy az csakugyan, nálam maradsz örökre! Ha már Boldizsár elhagyott, akkor legalább az öccse legyen a vigasztalóm!

Szomorúan hallgatta ezt a Havasok Királya. Felkelt, és se szó, se beszéd, otthagyta őket.

- Megmondaná-e, kedves sógorasszony, mért hagyta itt szó nélkül a király? - kérdi a Kosfejű Barát, mihelyt az kitette a lábát.

- Jaj, fiam, hosszú lenne azt elmondani! - sóhajtott Zsuzsika.

- Sose búsuljon, visszajön az még magához! - vigasztalta a Kosfejű Barát.

Nemsokára vacsorához ültek, vacsora után nagyot ásított a vendég.

- Álmos vagyok, szeretnék lefeküdni - mondta.

- Jól van - felelte Zsuzsika -, tiszta gyémántos ágyat vetek!

- Jaj, ne! Én abba bele nem fekszem! - könyörgött Boldizsár, mert hisz ő volt a vendég. - Inkább az istállóba megyek, elhálok én ott a szalmán is!

- Aludj csak, kedves sógor, itt, a gyémántos ágyban! - kérlelte Zsuzsika.

- Ilyen piszkosan, rongyosan oda nem fekszem - tiltakozott a vendég.

Zsuzsika végül is engedett, és bevezette a Kosfejűt a negyedik szobába, ahol nem volt gyémántágy, s jó éjszakát kívánt neki. Ahogy elköszönt tőle, a szemébe csillant Boldizsár gyémántszeméből egy sugár, és Zsuzsika ebből rögtön felismerte, hogy ő a férje. Észrevette ezt Boldizsár is, de miért, miért nem, tovább is titkolni akarta Zsuzsika előtt. Zsuzsika kiment, és örömében egész reggelig zongorázott. Bezzeg most már nem sírt, hanem nevetett a zongora mellett.

- Szerencsés jó reggelt, szívem szép szerelme, Boldizsár királyfi! - köszöntötte reggel Zsuzsika Boldizsárt.

- Ugyan, sógorasszony, ne bolondozzék, nem vagyok én Boldizsár királyfi, hanem csak Kosfejű Barát.

- Te ne bolondozzál! Ismerem a tudományod. Avagy kinek csillanhat úgy a szeme, ahogy az én kedves férjemé csillant e pillanatban is?!

Addig-addig, míg végül beismerte Boldizsár is:

- Igazad van, én vagyok a gyémánt Boldizsár királyfi! Most menj ki egy pillanatra, aztán gyere vissza.

Amíg Zsuzsika kint volt, bukfencet vetett, és ismét Boldizsár lett belőle.

- Most már jöhetsz - szólt ki Zsuzsikának. - Elmondom, miért "bolondoztam" így veled! Sok-sok próbát kiállottam, tűznek-víznek nekimentem, gyakran az életemet kockáztattam érted. És közben megtudtam, hogy a Havasok Királya és a Fellegember szeretője voltál. Ezért nem kellettél! De azután meggyőződtem hűségedről, látom, hogy szeretsz! Megbocsátok hát neked. De ha még egyszer hűtlenségen kaplak, miszlikbe aprítalak, hogy senki sem szedi össze porcikáidat!

- Hogy tennék ilyet, kedves uram?! Eddig sem tettem semmi rosszat, amiért haragudhatnál rám, s ha tettem, csak azért, hogy egy kicsit féltékenykedj reám!

No, jó. Így ügyesen elvarrta az elvarrnivalót, vagyis békességet szerzett köztük. Azután előhozta újra apja, anyja, testvérei szomorú sorsát.

- Bizony, ezt a nagy vadkost agyon kellene lőni valahogy - mondta.

Boldizsár megígérte. Csak rágondolt a vadkosra, s az rögtön előttük termett.

- Mit parancsolsz, kedves gazdám? - kérdezte. - Szerencsém, hogy nem lőttél rám, mert egyetlen golyódtól is elpusztultam volna! Te azonban nem lőttél rám, hanem csak magadhoz hívtál. Mit parancsolsz hát?

- Azt, hogy engedd ki a szarvadból azokat, akiket odaátkoztak!

- Jól van, csak csavard le a bal szarvamat! - mondta a vadkos.

Boldizsár lecsavarta. Hát csakugyan, sértetlenül benne voltak Zsuzsika apja, anyja, testvérei! Mikor meglátták Zsuzsikát, mindjárt a nyakába borultak.

Ezután Zsuzsika elmondta, hogy ismerkedett meg Boldizsárral, és hogy őkelme kicsoda és micsoda. Hát persze hogy az apja boldogan beleegyezett házasságukba. Boldizsár máris ölelte-csókolta volna örömében, de Zsuzsika félreugrott.

- Addig nem vagyok a feleséged - mondta -, míg hétszer egymás után meg nem esküszöl velem a templomban!

- Jól van, megteszem a kedvedért - felelte Boldizsár -, csakhogy ebben a megyében nincs templom! Hová menjünk hát esküdni?

- Gyerünk a Fekete város Fekete templomába - javasolta Zsuzsika.

Felültek Boldizsár lovára, és elmentek a Fekete városba. Hát az vajmi különös város volt! Emberek nem laktak benne, hanem csupa ördögök! Észrevették az ördögök, milyen szép lány ül a táltos hátán, körülfogták Boldizsárt, hogy elvegyék tőle.

Boldizsár látta, hogy baj van; nem tehetett mást, ráfújt Zsuzsikára, hogy azonnal fejkendővé változott; a kendőt rákötötte a derekára, hogy majd így jusson be a templomba. Az ördögök főnöke azonban észrevette, mit csinál Boldizsár. Odalépett hozzá, megrántotta a kendőt, s az kétfelé szakadt: fele az ördögé lett, fele Boldizsáré maradt. Boldizsár mégis bement a templomba, ráfújt a fél fejkendőre, de az csak fejkendő maradt.

Szörnyen elkeseredett erre Boldizsár, mérgében összezúzta a templom berendezését, és mint aki jól végezte dolgát, felült táltosára, és hazaszáguldott apósához.

- No, szerencsésen jártatok-e, kedves fiam? - kérdezték otthon.

- Inkább szerencsétlenül, kedves szüleim - mondta Boldizsár -, mert feleségemet elvitték az ördögök, s nem tudom, hogy lehetne tőlük visszaszerezni.

- Remélem - mondta az apósa -, hogy három táltos csikóm megmondja, hol van az az ördög, aki a feleségedet elrabolta.

- Hozzátok ide nekem a három táltos csikót! - parancsolta.

- Mindent kérhet tőlünk, kedves kisebbik gazdánk - mondták a béresek -, csak ezt az egyet nem! Mert a három táltos csikó már három éve elpusztult, s a dudvában szerteszét porlik a csontjuk.

- Hányjátok szét a dudvát - parancsolta Boldizsár -, szedjétek össze a három csikó minden porcikáját, és hozzátok ide!

A béresek elmentek, összeszedték és Boldizsár elé rakták a három csikó minden egyes csontját. Boldizsár a csontokra fújt, s lássatok csudát, egyszeriben felugrott a három csikó teljes épségben!

- Mit parancsolsz, kedves gazdánk? - kérdezték.

- Mondjátok meg, de rögvest: melyik ördögnél van ennek a kendőnek a másik fele, és hol van az az ördög? - kérdezte Boldizsár.

- Mi nem tudjuk, de az Ezermétermázsás Ember biztosan meg tudja mondani.

- Vigyetek hát tüstént az Ezermétermázsás Emberhez! - parancsolta Boldizsár.

A csikók elvitték. Az Ezermétermázsás éppen a tornácon ült. Boldizsár megkérdezte, nem tudná-e megmondani, melyik ördögnél van a felesége, és merre van az az ördög.

- Jó, hogy hozzám jöttél, fiam - felelte az Ezermétermázsás -, mert ezt senki más nem tudná megmondani ezen a világon! Eredj le a pincémbe. Amíg te lent leszel, én a kulcslyukon tartom az ujjam, hogy az ördög ne tudjon kijönni.

Boldizsár lement a pincébe, elfogta az ördögöt, elvette tőle a fél kendőt, ráfújt az ördögre, abból rögtön terméskő lett, azután összeillesztette a két fél kendőt, arra is ráfújt, mire épségben előtte termett Zsuzsika!

Boldizsár örömében ismét meg akarta ölelni, de az most sem hagyta magát.

- Nem lehetünk egymáséi, szívem szép szerelme, amíg legalább egyszer meg nem esküszünk egymással!

- Örömest, csakhogy a Fekete templomot mérgemben összezúztam! - vallotta be Boldizsár.

- Akkor gyerünk a Fehér város Fehér templomába!

- Ha mindenképpen akarod... - egyezett bele Boldizsár.

Mihelyt odaértek, hirtelen nagy zúgás keletkezett, s a levegőből leereszkedett egy harmincnyolc fejű sárkány. Felkapta Zsuzsikát, és elrepült vele.

Boldizsár nagy szomorúan ballagott haza. Ki mástól érdeklődhetett volna felesége után, mint az Ezermétermázsás Embertől? Az sem tudott semmit. De volt egy tizenkét lábú táltos lova.

- Ennek segítségével majd elhozod a feleségedet a sárkánytól - mondta.

Kivezette a táltost az istállóból; amikor az meglátta Boldizsárt, így szólt:

- Tudom, hova indulnál, kedves gazdám! A feleségedért! Azt is megmondom, hol van: az égben, egy barlangban. De ne csüggedj, csak ülj fel a hátamra, kapaszkodj jó erősen a sörényembe, és vigyázz, hogy a szél le ne sodorjon, mert sebesebben vágtatunk a legvadabb szélviharnál!

Boldizsár felpattant a táltosra, sörényét jól megragadta, s a táltossal egyenesen az égbe ugratott, ahhoz a barlanghoz, ahol a sárkány rabságában sínylődött Zsuzsika. Meglátta Boldizsár a sárkányt, kardot rántott, és - egy életem, egy halálom, gondolta, most leszámolok vele!

S a sárkány hiába csapkodott, vagdalkozott, Boldizsár összevissza aprította s otthagyta. Zsuzsikát aztán maga mellé ültette a táltosra, és egyenest a Fehér város Fehér templomába száguldott vele, ahol most már mi sem állott esküvőjük útjába. Így lett Zsuzsika Boldizsár hites felesége!

Néhány nappal az esküvő után Boldizsár elment a Kosfejű Baráthoz, aki hűségesen várt rá ott, ahol hagyta volt. Élt még az aranyhajú Amálika meg az öregasszony is. Volt miből élniük, a véka aranypénzhez nemigen nyúltak. A Kosfejű Barát és Amálika bevallották Boldizsárnak, hogy ők bizony megszerették egymást; Boldizsár persze beleegyezett házasságukba. Csaptak is nagy lakodalmat!

Azután Boldizsár Zsuzsikával együtt felkerekedett, hogy meglátogassa szüleit. Betértek útközben a testvéreihez. Mihály és István régóta attól félt már, hogy öccsük sohasem tér vissza, talán elpusztult valahol. Annál nagyobb volt most az örömük, mikor Boldizsárt és gyönyörű feleségét, Zsuzsikát meglátták! Összevissza csókolták mindkettőjüket. A sógorasszonyok is összecsókolóztak. Azután ki-ki hazaindult.

Otthon az öreg Árpád király és a felesége határtalan örömmel fogadták őket, és három ikergyermeküknek olyan lakodalmat csaptak, amilyen még nem volt, mióta világ a világ.

Még ma is boldogan élnek valamennyien, szép egyetértésben, ha meg nem haltak.

--------------------------------------------------------------------------------


ÉJFÉL, ESTE ÉS HAJNAL

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három testvér: Hajnal, Este és Éjfél. És volt egy király is, akinek három gyönyörű szép lányát ellopták a sárkányok. A király bánatában feketébe borította az egész országot, és kiíratta, hogy aki a város szélén vadászgat és lövöldözik, felakasztják.

Hajnal éppen a király városa szélén cserkészett; meglátott egy gyönyörű szép madarat, és rálőtt. A király katonái azonnal elfogták, bevitték a városba, a király elé állították. A király megmondta Hajnalnak, hogy amiért megszegte parancsát, felakasztják. Hajnal erre megszólalt:

- Jó, akasztasson fel, király uram, de én tudom egyedül a világon, hol van felséged három lánya! El is mennék a három leányért, és kiszabadítanám, csak csináltasson nekem egy ötvenmázsás buzogányt!

Persze hogy megkegyelmezett neki a király, és teljesítette kívánságát, hisz eddig is mi mindent meg nem tett már lányai kiszabadításáért, de hasztalan volt minden próbálkozása.

Hajnal elment a kovácsokhoz, és megcsináltatta a buzogányt. Mikor elkészült, megnézte, s gondolta, hogy kipróbálja, milyen hatása van. Megfogta a buzogány végén levő kis karikát, ujját beleakasztotta, és úgy elhajította, hogy háromszázötven méter magasra repült a csillagok felé! Mikor lefelé jött, markát odatartotta, s elkapta a levegőben; a buzogány nyele azonban elgörbült.

- Gyenge ez a buzogány, felséges királyom! - panaszkodott Hajnal a királynak. - Ezzel ugyan nem sokra megyek.

- Kedves fiam, több vas nincs az országomban! Még a falakból is kiszedettem a szegeket ehhez a buzogányhoz - sopánkodott a király.

- No, nem baj, majd csak lesz valahogy! Ne búsuljon, felséges királyom, három napon belül itt lesz a három leánya. Elhívom a testvéreimet is, Estét meg Éjfélt, ők majd segítenek nekem.

- No, fiam, ha ez valóban így lesz, ahogy mondod: nektek adom lányaimat és fele királyságomat! - fogadkozott a király.

Hajnal üzent testvéreiért; kértek a királytól útravalót, ami nem volt más, mint egy zsák puliszkaliszt; felszedelőzködtek, elköszöntek, s nekivágtak mind a hárman.

Ahogy mennek, mendegélnek, egy nagy pocsolya szélére érnek. Abban nyolc megrakott szekér, tengelyig, tele vasráfokkal, mindegyik előtt négy ökör. Az ökrök mozdulni sem bírnak a pocsolyában.

- Mit csinálnak, hova igyekeznek? - kérdezték a béreseket.

- Hazavinnénk az urasághoz ezeket a ráfokat, de elakadtunk ebben a pocsolyában, és az ökrök sehogy sem tudják kihúzni - vakarták a fejüket a béresek.

- Ha én kihúzom a kocsikat a pocsolyából - szólt Hajnal -, mennyi vasat adtok?

- Ha úgy lesz, ahogy mondod, minden kocsiról annyi vasat szedhetsz le, amennyi jólesik - felelték a béresek.

Hajnal nekigyürkőzött, a szekereket egymás után kihúzta, majd levett két vasráfot, és kötelet sodort belőlük. A béreseknek még a szájuk is tátva maradt a nagy csodálkozástól. Úgy megijedtek, hogy ahányan voltak, annyi felé szaladtak. Hajnal, mikor ezt látta, a szekereken levő egész vasterűt meghurkolta a vasráfból sodort kötéllel, felkapta és indultak tovább. Addig mentek, míg egy kovácsot nem találtak.

- Mi a kívánságotok? - kérdezte a kovács.

- Ezt a buzogányt szeretném kifoltoztatni - felelte Hajnal.

- Szerencsétek, hogy hozzám jöttetek, mert én a kovácsok kovácsa vagyok!

Azzal fogta a buzogányt s a vasráfokat, rájuk fújt, és már kész is volt a foltozással.

Hajnal ujját a buzogány karikájába akasztotta, s felhajította a csillagok felé, ötszáz méter magasra. Mikor lefelé zuhant a buzogány, már nem a tenyerét tartotta alája, hanem a hátát. A buzogány nem görbült meg.

- No, ez már jó lesz - mondta Hajnal. - Kovács bácsi, mit fizetek a munkájáért?

- Semmit, fiam, mert én, a kovácsok kovácsa ingyen dolgozom.

Szívességét megköszönték, elbúcsúztak és továbbindultak. Hét évig vándoroltak az Óperenciás-tengeren is túl, hetedhét országon is túl, míg egy nagy sűrű erdőbe nem értek.

- No, most már ideje, hogy egy kicsit letelepedjünk - szólt Hajnal -, aztán megkeressük Alsó-India bejáratát. Éjfél, te velem jössz, te Este, itt maradsz, amíg visszajövünk, s főzöl nekünk puliszkát.

Hajnal és Éjfél elindult, hogy megkeresse Alsó-India bejáratát, mert azon jártak ki és be a sárkányok. Este pedig hozzáfogott a puliszkafőzéshez.

Ahogy főzi, kavargatja a puliszkát, odamegy hozzá egy törpe. Úgy hívták: Hincsek Szakállú. Ez arról volt nevezetes, hogy benne is annyi erő volt, mint Hajnalban.

- Mit csinálsz itt, Este? - kérdezte Hincsek Szakállú.

- Puliszkát főzök - felelte Este.

- No, csak főzzed minél hamarabb, mert én is akarok enni belőle!

- Hogy gondolod? - kérdezte Este. - Nem olyan sok ez a puliszka, és hárman vagyunk hozzá.

- Ne pattogj, hé! - förmedt rá Hincsek Szakállú. Úgyis a hasadról fogom megenni a puliszkát!

Azzal se szó, se beszéd, leteperte Estét, ráöntötte a hasára a forró puliszkát, s megette az utolsó falásig. S azzal eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Szegény Este, mit tehetett mást, újra nekilátott a főzésnek.

Visszajött Hajnal és Éjfél, mert nem találták meg Alsó-India bejáratát.

- Megfőzted-e? - kérdezték Estét.

- Megfőztem - felelte Este.

Hajnal és Éjfél a bogrács mellé telepedett, és nekifogott a falatozásnak. Ahogy esznek, megszólal Hajnal:

- Te Éjfél, nem érzel valamilyen különös szagot ezen a puliszkán?

- Érzek bizony, de nem is csoda: hisz ez a puliszka nincs jól megfőzve! - felelte Éjfél.

De hát mit tehettek; nyers puliszka ide, nyers puliszka oda, megették.

Másnap Hajnal Estével indult útnak, s Éjfél maradt ott puliszkát főzni.

Éjféllel is az történt, ami Estével: megérkezett Hincsek Szakállú, kért a puliszkából, ő nem adott neki, erre leteperte, a puliszkát a hasára öntötte, és onnan ette meg. Éjfél is mit tehetett mást? Újra hozzáfogott puliszkát főzni.

Hajnal visszajött Estével, nekiültek az evésnek.

- Ez a puliszka is nyers! Úgy látom, te sem tudsz főzni - szólt Hajnal, mert hisz ő már tudta, ki hogyan és honnan eszi a puliszkát, de nem szólt erről egy szót sem.

Másnap Este és Éjfél indultak útnak, Hajnal maradt puliszkát főzni.

Mikor Hajnal főzte a puliszkát, Hincsek Szakállú hozzá is odasomfordált, és enni kért. Hajnal adott neki. Amíg Hincsek Szakállú evett, Hajnal bal kézzel megfogta földig érő szakállát, jobbjával pedig a buzogányát nagy erővel egy kétágú fa közé sújtotta, úgyhogy az menten kétfelé nyílt, s a nyílásba aztán belecsípte a törpe szakállát.

- No, most már a kezemben vagy! - mondta Hajnal. Azt gondoltad, hogy az én hasamról is megeszed a puliszkát, velem is azt csinálhatod, amit a testvéreimmel?

Fogott egy botot, és Hincsek Szakállút alaposan eldöngette.

Mikor Éjfél és Este visszajött, Hajnal megkérdezte tőlük, megtalálták-e Alsó-India bejáratát.

Dehogy találták.

- Gyertek, egyetek - kínálta őket Hajnal.

Mikor Este és Éjfél jóízűen lakmároztak, megkérdezte tőlük:

- No, milyen ez a puliszka? Ízlik-e?

- Nagyon jó - felelték, már ahogyan tudtak, tele szájjal.

- Azt elhiszem! Mert ez nem második főzésű puliszka! Az első főzetet nem ette meg Hincsek Szakállú! Mutassátok a hasatokat! Lám, lám, nem voltatok hozzám őszinték. De mindent tudok. Azt is megmutatom néktek, aki hasatokról a puliszkát megette.

Odanéz a fához, hogy megmutassa nekik Hincsek Szakállút, de annak már híre-pora sincsen: megszökött, szakállával együtt a fát is magával vitte.

- Semmi baj! - mondta Hajnal. - Menjünk gyorsan a nyom után, mert a nagy fával valóságos barázdát vont maga után.

El is indultak mind a hárman, és szerencsésen eljutottak Alsó-India bejáratához. A bejárat már megvan, de mármost ki megy le a három lány után? Azt mondja Este:

- Én is lemehetek!

Éjfél megszólal:

- Én is lemehetek!

Hajnal azonban nem engedte őket.

- Majd én lemegyek - mondta -, mert ti nem bírtok olyan erővel, mint én.

Megeskette őket hétszer egymás után, hogy semmi huncutságot nem csinálnak sem azalatt, míg ő Alsó-Indiában lesz, sem akkor, mikor már felfelé jön.

Alsó-India bejáratánál egy lánc lógott a mélybe. Hajnal elbúcsúzott testvéreitől; ha leér - mondta -, megrázza a láncot, abból megtudhatják, hogy semmi baja. Mikor lent dolgának végére jár, és fel akar jönni, megzörgeti a láncot: akkor húzzák fel! Azzal fogta magát, és leereszkedett. Lejutott Alsó-Indiába. Körülnéz, hogy hol-merre van, hát, egyszer csak rátalál egy kovácsra.

- Hol jársz itt, ahol embert nem lehet látni - kérdezi a kovács -, csak sárkányokat meg ördögöket?

- A három királylányért jöttem! Itt vannak a sárkányok fogságában.

- A három lány valóban itt van, és mindegyiknek egy-egy sárkány az ura. Az egyik harmincnyolc fejű, a másik negyvennyolc fejű, a harmadik hatvanhat fejű sárkány. Borzalmas erejük van! Nem hiszem, hogy ki tudnád szabadítani a királylányokat. Vigyázz, ne is indulj tovább, mert az életeddel játszol!

- Nem baj, kovács bácsi, én is elég erősnek érzem magam - felelte Hajnal, és bátran továbbindult. Egyszer csak megérkezik az egyik királylányhoz.

- Hol jársz itt, ahol még verebet sem lehet látni, nemhogy embert? - kérdezte meglepődve a királylány.

- Én bizony érted jöttem, szépséges királylány, hogy kiszabadítsalak!

- Jobban tetted volna, ha nem jössz, derék vitéz! - mondta szomorúan a királylány. - Mert az én uram a harmincnyolc fejű sárkány, ha meglát, azonnal megöl! Hova is tudlak elbújtatni?

- Nem azért jöttem, hogy elbújjak, hanem azért, hogy megszabadítsalak a sárkány rabságából! - mondta Hajnal.

Tizenkét órakor hazaérkezett a harmincnyolc fejű sárkány.

- Milyen idegen szag ez? Ki van itt? - kérdezte ordítva a sárkány.

- Én vagyok! - állt elébe Hajnal.

- A három királylány után jöttél? Hiába is tagadnád! Elviheted, ha nálam erősebbnek bizonyulsz! - mondta hetvenkedve a sárkány.

Erre kardot rántottak, és egymásnak estek. Lett nagy csihi-puhi! Hajnal erősebbnek bizonyult, és a sárkánynak mind a harmincnyolc fejét levágta. A királylány, mikor látta, hogy megszabadult a sárkány fogságából, könnyezve köszönte meg Hajnalnak.

- Maradj itt, szépséges királylány, és várd meg, míg visszajövök - kérte Hajnal -, mert most megyek, és kiszabadítom a két nénédet is.

Nemsokára megérkezett a negyvennyolc fejű sárkányhoz.

- Azt hiszed, én is csak olyan erős vagyok, mint az öcsém, akit megöltél? - fogadta a sárkány Hajnalt, s toporzékolt nagy mérgében.

Több beszédre azonban nem volt idő: egymásnak estek, és Hajnal legyőzte a negyvennyolc fejű sárkányt is. A királylánynak meghagyta, várjon rá addig, amíg a harmadik testvért is kiszabadítja.

Hajnal nemsokára rátalált a hatvanhat fejű sárkányra. Igaz, hogy nehéz küzdelemmel, de végül ezt is legyőzte. Megszabadult hát a harmadik királylány is. Visszament vele a két nénjéhez, aztán elindultak négyen Alsó-India kijáratához. Mikor odaértek, Hajnal megzörgette a láncot, az leereszkedett, s a királylányok belekapaszkodtak. Este és Éjfél felhúzták őket egymás után. Mikor már a királylányok fent voltak, Hajnal következett volna. Kíváncsi volt, hogy bátyjai megtartják-e esküjüket. Egy kosarat szerzett, köveket rakott belé, s megrántotta a láncot. S íme, félig sem ért fel a kosár, máris zuhanni kezdett! Hajnal ebből tudta, Este és Éjfél elvágták a láncot, hogy megszabaduljanak tőle.

- Most már nem tudok felmenni! - sóhajtott Hajnal keservesen.

Visszafelé ballagott, gondolta, lesz, ami lesz. Ahogy bandukolt, találkozott a Vasorrú Bábával. Ez se szó, se beszéd, megfogta Hajnalt, és lenyelte.

"Miért is nyeltem le ezt a vitézt?" - gondolta, s már bánta, hogy ismét egyedül maradt, hiszen a fiatal vitéz jó lett volna urának is - hát gyorsan kiköpte.

- Lenyeltelek - szólt a Vasorrú Bába -, de ne félj, nem esett bajod. Meghagyom az életedet, ha elveszel feleségül.

Mit tehetett Hajnal? Megígérte.

- Miért vagy olyan szép? - kérdezte tőle a Vasorrú Bába.

- Gyere, majd megmutatom a titkát! Ha akarod, te is szép leszel - felelte Hajnal.

Fogta a banyát, és elvezette ahhoz a kovácshoz, akivel először találkozott Alsó-Indiában.

- Látod-e azt az aranypénzt? - mutatott rá Hajnal a fújtató parazsára.

- Látom - felelte a Vasorrú Bába.

- Most tátsd el a szádat akkorára, amekkorára csak bírod!

Hát ha hiszitek, ha nem, félöles szája volt a banyának! Hajnal erre odasúgta a kovácsnak, hogy a parazsat öntse bele a banya szájába. A kovács nem mondatta kétszer, zsupsz, beleöntötte a szájába a vékányi parazsat, és a Vasorrúból abban a pillanatban sisteregve kiment a pára!

Hajnal megköszönte a kovács szívességét, majd elpanaszolta, hogy járt a testvéreivel, és megkérdezte, mi módon lehet feljutni Felső-Indiába. A kovács hálából, amiért a környéket megszabadította a három sárkánytól és a Vasorrú Bábától, szépen útbaigazította.

- Van itt nem messze egy hatalmas csonka fa. Tetején fészek, abban madárfiak. Minden hetedik esztendőben megered az ólmos eső, és agyonveri a madárfiakat. Nemsokára esni fog. Siess, mássz fel a fa tetejére, takard be a fiókákat, hogy az ólmos eső agyon ne verje őket. Anyjuk, a griffmadár, ha hazajön, és meglátja, hogy megmentetted fiókáit, hálából majd felvisz Felső-Indiába.

Hajnal megköszönte és mindenben követte is a kovács tanácsait. Éppen a fa tetején volt, mikor hazajött az öreg griffmadár. Meglátta Hajnalt a fiókáinál, azt hitte, el akarja őket rabolni, s úgy megragadta karmaival, hogy moccanni sem bírt. A fiókák azonban éktelen sivalkodással magyarázták meg anyjuknak, hogy Hajnal nem akarja őket ellopni, sőt az életüket mentette meg az ólomesőtől. Az öreg griff erre kiengedte Hajnalt a körmei közül, és így szólt:

- Mit kívánsz tőlem, te derék vitéz? Minden kívánságodat teljesítem, amiért megmentetted fiaimat!

- Vigyél el Felső-Indiába - kérte Hajnal.

- Elviszlek jó szívvel - felelte a griffmadár -, de csak akkor, ha csináltatsz nekem két gályát. Az egyikben negyven bivaly húsa legyen, a másikban negyven hordó víz!

Hajnal a kovácsok kovácsa segítségével teljesítette a griffmadár kívánságát. Mikor mindennel elkészültek, ráült a hátára, és elindultak Felső-India felé. Már jó ideje röpültek, mikor megszólalt a griffmadár:

- Hajnal, adj húst és vizet!

Hajnal odaadott a griffmadárnak egy egész bivalyt, s egy egész hordó vizet öntött bele a szájába. És így táplálta egy-egy bivallyal és egy-egy hordó vízzel a griffet még jó darabig. De még Felső-India határára sem értek, elfogytak a bivalyok és el a negyven hordó víz, s a griffmadár megint kért, mert már fogytán volt az ereje. Hajnal, mit tehetett mást, levágott egy darabot a saját combjából, és beledobta a griffmadár szájába. Ennek köszönhette, hogy szerencsésen feljutottak.

Mikor már fent voltak, megszólalt a griffmadár:

- Szállj le a hátamról, és mondd meg: legutoljára milyen húst dobtál a számba?

- Saját combomból vágtam le egy darabot - felelte Hajnal.

- Hej, ha tudtam volna, hogy olyan jó édes a húsod, téged ettelek volna meg! - mondta a griffmadár. - Sok kínt viseltél el te is, én is, gyermekeimet is megmentetted: hát nem kell a húsod! - mondta, és a levágott combdarabot odaragasztotta Hajnal combjához.

- Eredj utadra, amerre jólesik - búcsúzott a griffmadár, és visszarepült Alsó-Indiába.

Hajnal pedig elindult, és hamarosan megérkezett a királyhoz. Hej, de elszomorodott, mikor megtudta, hogy testvérei, akik oly rútul sorsára hagyták, azt a lányt, akit ő vett volna el feleségül, kikergették libát őrizni a mezőre, s hogy szegénynek a sok sírástól azóta is piros a szeme!

- Én mentettem meg felséges uram leányait - állt Hajnal a király elé.

- Jó, jó, fiam, de Este és Éjfél azt mondták - felelte a király -, hogy ők pusztították el mind a három sárkányt, és ők mentették meg lányaimat. Én, ígéretemhez híven, nekik adtam a két nagyobbikat feleségül.

- És a felséged harmadik leánya hol van? - kérdezte Hajnal.

- Kinn van a libákkal a mezőn, mert semmihez nincs kedve.

- Tudom én azt, miért nincs neki kedve! Hívják haza azonnal!

A harmadik királylányt hazahívták a legelőről. Mikor meglátta Hajnalt, a nyakába ugrott, és így szólt:

- Szívem szép szerelme, hát nem haltál meg, megjöttél?

A király nagyot nézett, sejtette már, mi történhetett. De azért megkérdezte a lányától:

- Miért nem panaszoltad el mindjárt a sorsodat?

- Nem tehettem semmit, mert a sógoraim megeskettek, ha egy szót is szólok, elpusztítanak.

- Mit érdemel a két testvér, aki így bánt el az öccsével és a király lányával? - kérdezte őfelsége tanácsadóitól.

A bölcsek tanácsára a király akasztófára ítélte őket, Hajnal könyörgésére azonban meghagyta életüket, és világgá kergette őket. Elcsapta a két hazug lányát is. Hajnal pedig megesküdött hétszer egymás után a legszebb királylánnyal, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.

--------------------------------------------------------------------------------


HOGY LETT A SZEGÉNY LAJOSBÓL KIRÁLY?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember; mindenki úgy hívta: Lajos. Mikor Lajos otthon már megunta a teddide-teddodaságot, elhatározta, elmegy országot-világot látni: hátha valami szerencséje akad.

Egy szép napon elindult hát hetedhét országon túlra, de még az Óperenciás-tengeren is túlra. Senkitől sem búcsúzott el, hisz senkije sem volt. Már hetedik esztendeje vándorolt, mikor egy városba érkezett. Mivel már esteledett, gondolta, megéjszakázik. Gazdag házban nem akart szállást kérni, csak a város szélén nézett körül. A legkisebb házacskába, ahol a legszegényebbeket gyanította, bekopogtatott.

- Szabad! - hangzott belülről.

Lajos belépett. Nagyon öreg, jóságos tekintetű asszony fogadta. Lajos köszönt is illendőképpen:

- Adj( isten jó estét, drága öreganyám!

- Neked is, fiam - fogadta a köszöntést az öregasszony. - Látom, elnyűtted a bocskorodat, poros a ruhád, bizonyára vándorlegény vagy, és szállást akarsz tőlem. Istené a szállás, ülj le, fiam, megalhatsz nálam.

Megköszönte Lajos a szíves fogadtatást, majd az öregasszony kérdésére elmondotta, hogy ő szegény vándorlegény, járja a világot, amíg meg nem unja, közben ha valami neki való mesterséget talál, akkor abbahagyja a vándorlást. A jószívű öregasszony megkínálta vacsorával. Lajos jóízűen evett, majd vacsora után elfogta az álmosság.

- Drága jó öreganyám - mondta -, már hét éve gyalogolok, nagyon össze vagyok törve, szeretnék egy kicsit aludni!

Az öregasszony megvetette az ágyat, Lajos lefeküdt. Mikor már ágyban volt, odament hozzá az öregasszony, s azt mondta, csak aludjék nyugodtan, ne féljen semmitől. Lajos nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:

- Miért mondja nekem, öreganyám, hogy aludjam nyugodtan, s ne féljek semmitől?

- Azért, mert van nekem egy fiam. Medve Jankónak hívják. A környéken hatalmasabb termetű ember nincs több nála, s a király udvarában dolgozik, vagyis udvaros.

Ő már tudja, hogy van itt egy idegen. Ha hazajön és kérdezi, ki van itt, én azt mondom, a legkisebb fiam; ha tőled kérdezi, ki vagy, te azt feleled, hogy a legkisebb öccse.

Erre az öregasszony jó éjszakát kívánt, s magára hagyta Lajost. Éppen elaludt volna, mikor nagy dübörgést hall kívülről. Gondolta, ez biztosan Medve Jankó. Valóban ő jött meg.

- Micsoda idegen szag van itt? - hallatszott Medve Jankó brummogása.

- Kedves fiam, hazajött a legkisebb öcséd, ott fekszik az ágyban - mondta az öregasszony.

Medve Jankó brummogott egyet, majd odacammogott Lajos ágyához.

- Jó estét, kis öcsém!

- Jó estét, kedves bátyám, Jankó!

- Eredj arrébb egy kicsit, hadd feküdjem le én is.

Lajos a fal mellé húzódott, Jankó pedig mellé heveredett, de olyan nagy volt, hogy testének csak egyik fele fért el az ágyban, a másik fele kiért az udvarra.

Reggel felkeltek, megreggeliztek. Azt mondja Medve Jankó az édesanyjának:

- Elmehetek-é az öcskössel a templomba?

- Jól van, csak menjetek - felelte rá az öregasszony.

Medve Jankó felvette ünnepi szűrét, Lajost a szűr ujjába dugta úgy, hogy a szűr teljesen eltakarta, és elindult a templomba.

Egyenest a szószék alatt állt meg Medve Jankó. Mikor a pap abbahagyta a prédikációt, odaszól Jankó Lajosnak:

- Kis öcsém, hadd látom, mit tudsz te! Folytasd a prédikációt!

Lajos folytatta is szépen. Hallották a hívek a templomban, hogy valaki prédikál, de nem láttak senkit. Mikor Lajos abbahagyta a prédikálást, rákezdte a pap; mikor pedig a pap hagyta abba, Lajos folytatta. Mikor mindketten abbahagyták, megszólalt az orgona; mikor a kántor az orgonálást abbahagyta, Lajos a szűr alól fújta tovább az orgonahangokat. Az emberek csak néztek jobbra-balra, és nem láttak senkit.

Azon a napon a király lánya is elment a templomba, és ott állt meg az oltár előtt, közel Medve Jankóhoz.

Ő is tekingetett a hangok felé. Mikor tekintete Medve Jankóra esett, Jankó szétnyitotta kissé szűre ujját, s megmutatta neki Lajos fejét a szűr alól. Hazamenet azonban senki sem beszélt a dologról.

A következő vasárnap Medve Jankó ismét hóna alá vette Lajost, és megint elment vele a templomba. Ugyanúgy történt most is minden, mint az előző vasárnap. Hol prédikálás, hol orgonahangok hallatszottak a szűr ujjából. A királylány megint ott volt a templomban, s Medve Jankó megint megmutatta neki Lajost a szűr ujjában.

Harmadik vasárnap csak úgy történt minden, mint előbb. De most már a királykisasszony a templomból kimenet megszólította Medve Jankót:

- Ide figyelj, Jankó! Ha nekem most azonnal meg nem mutatod, amit a templomban három vasárnap mutogattál, nem sokáig lesz a fejed ott, ahol most van!

Azt mondja erre Medve Jankó:

- Ugyan, felséges királykisasszony, nem mutogatni, hanem szeretni való dolog az!

- Ugyan, kedves Medve Jankó! Ne bolondozz, mutasd meg, mi van a szűröd ujjában!

- Mondtam már, hogy nem mutogatni, hanem szeretni való dolog az - szabadkozott Jankó.

Harmadszor is kérte a királykisasszony, de most már könyörgésre fogta a dolgot:

- Mutasd meg nekem, Medve Jankó, mi van a szűröd ujjában, mert ha nem mutatod meg, belebetegszem.

Medve Jankó erre megrázta a szűre ujját, hogy kikukkanthasson Lajos. Mihelyt a királykisasszony és Lajos tekintete összevillant, abban a pillanatban megszerették egymást, de a királylány jobban Lajost, mint az a királylányt. A királylány erre hazaküldte Medve Jankót azzal, hogy másnap jöjjön el hozzájuk, és apjától kérje meg az ő kezét Lajos nevében. Beállít másnap reggel Medve Jankó a királyhoz:

- Szerencsés jó napot, felséges uram!

Csodálkozik a király, hogy ilyen korán állít be hozzá Medve Jankó.

- Miért jöttél ilyen korán, kedves udvarosom, mikor akadna még lent dolgod, hiszen amint látom, az udvart még fel sem seperted?

- Majd felseprem, felséges királyom, ne fájjon ezért a feje! Most az egyszer azért jöttem, ha meg nem sérteném, hogy megkérjem a felséges királylány kezét.

Csodálkozik a király.

- Mi ütött beléd, hogy ilyesmire gondolj, hiszen te nekem csak udvarosom vagy, hallod-e?!

- Már megbocsásson, felséges uram, de nem magamnak kérem a felséges királykisasszony kezét, hanem a legkisebb öcsémnek!

Nem ismerte a király Medve Jankó öccsét, nem tudta, mi lehet a dolog mögött, hát gondolt egy nagyot, és így szólt:

- Nem bánom, odaadom a lányomat, ha öcséd teljesíti egy-két feltételemet! Nem lesz könnyű dolog, de ha legény a talpán, próbálja meg! Látod azt a nagy, rengeteg erdőt? Holnap reggel nyolc órára irtsa ki, a fát hordja be az udvaromba, tegye rakásba, az irtás helyét szántsa fel, vesse be búzával, s az reggelig nőjön meg, érjen meg, arassa le, csépelje el, őrölje meg, a lisztjéből gyúrjon tésztát, és süssön nekem egy cipót! Ha a cipó kész lesz, hozd el hozzám, és tedd az asztalomra. Ha mindezt elvégzi a legkisebbik öcséd, Medve Jankó, nem bánom, nekiadom a lányomat!

- Megpróbáljuk, felséges királyom - mondta Jankó.

Ezzel hazaindult nagy búsan az édesanyjához, és elpanaszolta, milyen feltételeket szabott a király. Hallja ezt az öccse is. Vakarják a fejüket búslakodva. Ezt bizony lehetetlen megcsinálni.

Látja az öregasszony búslakodásukat, megsajnálja őket, s így szól:

- Sose búsuljatok! Majd csak lesz valahogy! Most pedig feküdjetek le, és aludjatok rá egyet nyugodtan.

Reggel korán kelti az öregasszony Medve Jankót:

- Kelj fel, Jankó fiam! Itt a cipó, szaladj vele a királyhoz, míg ki nem hűl!

Töröli az álmot Jankó a szeméből, nagyot néz, brummog egyet, de már rohan is a cipóval, és átadja a királynak.

- Itt a cipó, felséges királyom!

Nagyot néz a király. Kitekint az ablakon, látja, az erdőt kivágták, helyét felszántották, a fáját pedig szépen felrakták az udvaron.

Nem volt mit tennie, szavát kellett állnia, bár még titkon reménykedett, hogy ebből a lakodalomból mégsem lesz semmi.

- Jól van, kedves Jankó, látom, teljesítettétek minden feltételemet! Most eredj szépen haza, és hozd el kis öcsédet. Szeretném már látni, no meg bizonyára a lányom is szeretné tudni, kihez is megy feleségül, mert hát mégis a lányomé a döntő szó: márpedig ha neki nem tetszik a kis öcséd, akkor nem mehet hozzá.

Hazaszaladt Medve Jankó a kis öccséért, hóna alá vette, a szűre ujjában elvitte a királyhoz, és megmutatta. Behívták a királylányt is, és annak is megmutatták.

- Hozzámégy-e, leányom? - kérdezte a király.

- Ha az Isten is egymásnak teremtett, felséges atyám, legyünk egymáséi.

Megharagudott erre a király, nagyon restellte, hogy ilyen veje és rokonsága lesz, de haragját nem mutatta, szavát nem vonta vissza, hanem látszólag beletörődött, s így szólt:

- Jól van, lányom, ha hozzámész, én nem ellenzem. - Majd Lajoshoz fordult s folytatta: - Most pedig fogd a lányom kezét, és vidd oda, ahová jólesik! Ha feleséget akartál, bizonyára arra is gondoltál, hogy el is kell tartani.

Azzal kizavarta őket a palotából még csak el sem búcsúzott a lányától. Ajándékot sem adott, lakodalmat sem csinált neki. Lajos, mit tehetett mást, fogta a királylány kezét, és elvitte az öregasszony kunyhójába.

Egy-két nap múlva így szólt Lajos a királykisasszonyhoz:

- Szívem szép szerelme! Nekünk nem itt van a lakásunk, engem csak szállásra fogadtak be ide. Én egy más országban lakom, gyerünk el oda, az én hazámba! Igaz, hogy senkim sincs, sem apám, sem anyám, sem testvérem, de ha így fordult a sorsunk, kettecskén csak megélünk valahogy.

- Jól van, kedves férjem - felelte a királylány.

Megköszönték az öregasszony jóságát, amiért ilyen hosszú ideig gondozta őket, és segített tudós hatalmával abban, hogy egymáséi lehettek; megköszönték Jankónak is a közbenjárását, és elindultak hazafelé. Ahogy mentek, mendegéltek, elérkeztek egy nagy mocsárhoz. Látják, hogy a mocsárban egy koldus nyakig merülve kapálódzik, fulladozik. Megállnak, és Lajos azt mondja a feleségének:

- Szívem szép szerelme, nem engedhetem meg, hogy ez a szerencsétlen a szemem láttára fulladjon a mocsárba! Várjál itt, megyek és kimentem, nehogy az élete a lelkemen száradjon.

Mikor ezt hallotta a királylány, elsápadt, megragadta férje kezét.

- Szívem szép szerelme, Lajoskám - könyörgött -, neked tűz, nekem füst, kérlek, ne mentsd ki azt a koldust a mocsárból!

Lajos azonban nem hallgatott rá.

- Nem akarom, hogy halála az én bűnöm legyen! Én bizony kimentem őt! - kiáltotta, s azzal elindult a fuldokló felé; feléje hajolt, megfogta a haját, és kihúzta.

Alighogy kihúzta, az ember eltűnt szeme elől. Hátranéz, keresi feleségét, de az is eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Megijedt Lajos: mi történhetett, hogy így egyszerre tűnt el a felesége és a kimentett koldus? Mit volt mit tennie, visszament az öregasszony kunyhójába.

- Jaj, az isten áldjon meg, kedves jó öreganyám, nagyon nagy baj történt az úton!

És elmondta, hogy a felesége hiába tiltotta, kimentette azt a koldust, s aztán koldus is, felesége is úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

- Tudod-e, fiam, ki volt az a koldus? - kérdezte az öregasszony.

- Nem tudom én.

- Mert én tudom! Az a koldus a világ ereje, Vörös Álnok Vitéz neve szerint. Ő vitte el a feleségedet, mégpedig örökre, saját feleségének!

Nagyot nézett erre Lajos, s erősen fogadkozott, hogy ha életébe kerül is, felvadássza azt a híres Álnok Vitézt.

- Jobb, fiam, ha el sem indulsz - mondta az öregasszony -, mert ha száz évig is mész egyfolytában, oda nem érsz, olyan messze lakik.

- Nem bánom én, kedves öreganyám, azonnal útnak indulok! Ha már egyszer nem hallgattam a feleségemre, nem hagyhatom szegényt egy ilyen gonosz ember rabságában!

- Látom, erősen elszántad magad, s nagyon szereted a feleségedet: ezért megpróbálok segíteni rajtad. Csak ne hebehurgyáskodj! Gyalog ugyan oda nem érsz soha, van nekem azonban az istállóban egy hatlábú lovam, az ismeri az utat, s elvisz téged.

Az öregasszony kivezette az istállóból a hatlábú lovat. Mikor a ló meglátta Lajost, megszólalt:

- Tudom, kedves gazdám, hogy hova akarsz menni: a Vörös Álnok Vitézhez! Szívesen elviszlek, de nem tudom, sikerrel járunk-e, mert én csak olyan sebesen tudok repülni, mint a varjú, hiszen csak hat lábam van.

- Nem baj, kedves táltos paripám, megpróbáljuk!

Lajos felnyergelte a táltost - mert az volt -, és elindultak. Rövidesen abba a megyébe érkeztek, ahol Vörös Álnok Vitéz lakott. Odaérnek a házhoz, hát ott találják a kútnál Lajos feleségét, amint éppen vizet merít. Ahogy megpillantotta Lajos a feleségét, hívta is azonnal:

- Eljöttem érted, szívem szép szerelme! Ülj fel gyorsan a ló hátára, mert már indulunk is vissza.

Nagyon megörült a királylány a férjének.

- Hogy tudtál ide eljutni, kedves férjem, ehhez a gonosz Vörös Álnok Vitézhez? Látod, látod, nem hallgattál rám! Ha nem mented ki a mocsárból, nem rabolhatott volna el engem. Ha eljöttél értem, elmegyek veled, de tudom, hiába indulunk el táltos paripáddal, Vörös Álnok Vitéz úgyis utolér bennünket: neki hétlábú táltos paripája van! Szerencséd, hogy most éppen vadászik az erdőben, de minden pillanatban itt teremhet.

Lajos nem teketóriázott, fogta a feleségét, maga elé ültette a táltos paripára, és azon nyomban elindultak hazafelé.

Mindent látott és hallott az istállóban Vörös Álnok Vitéz hétlábú táltosa! Mikor Lajos és felesége elszökött, elnyerítette magát. Nyerítésére azonnal otthon termett Vörös Álnok Vitéz, és odaszólt a táltoshoz:

- Kutyák egyék meg a húsodat, varjúk szívják ki a véredet, mért nyerítettél?! Nincs mit enned, nincs mit innod, vagy nincs szép gazdaasszonyod?

- Nincs bizony - felelte a táltos -, mert elvitte Lajos!

Nagyot nézett erre Vörös Álnok Vitéz.

- Ehetem még, ihatom még? Mert utánuk indulunk!

- Ehetsz is, ihatsz is, nyugodtan, kedves gazdám - felelte a táltos -, még így is utolérjük őket.

Vörös Álnok Vitéz erre megevett egy kőkenyeret, egy oldal szalonnát, megivott ötven akó bort, elszívott egy zsák dohányt, és így jól felkészülve felpattant a táltos hátára, ugratott egyet, és máris utolérte a menekülőket. Vörös Álnok Vitéz odakiáltott Lajosnak:

- Állj meg, Lajos! Amikor még nem is ismerted a szépséges szép királylányt, én már régóta szerettem. De nem tudtam feleségül venni, mert nem akart hozzám jönni; elraboltam hát tőled, és most már az enyém! Most az egyszer megbocsátok neked, hogy vissza akartad vinni tőlem; de azt tanácsolom, másodszor meg ne próbáld, mert többször kegyelmet nem adok, hanem összekaszabollak!

Ezzel Vörös Álnok Vitéz csak megfogta a lányt, áttette paripájára, és hazavitte.

Lajos azonban ebbe nem nyugodott bele. Alig várta, hogy másnap legyen, és újra elindult feleségéért. Szegényt megint a kútnál találta, Vörös Álnok Vitéz pedig újból vadászni volt. Mikor meglátta a királylány Lajost, inkább megijedt, mint örült neki.

- Lajoskám, szívem szép szerelme! Szerencséd, hogy nincs itthon Vörös Álnok Vitéz, de ha hazajön és megfog, összekaszabol!

- Nem bánom én, csak még egyszer láthassalak! - felelte Lajos, de már feleségét kapta is fel maga elé táltosára, és újból megindultak hazafelé.

Alighogy ez történt, Vörös Álnok Vitéz táltosa elnyerítette magát istállójában, mire gazdája nyomban otthon termett.

- Kutyák egyék meg a húsodat, varjúk szívják ki a véredet, mért nyerítettél? Nincs mit enned, nincs mit innod, nincs szép gazdasszonyod?

- Nincs bizony - felelte a táltos -, mert elvitte Lajos.

Nagyot nézett erre Vörös Álnok Vitéz, és kegyetlen haragra gerjedt.

- Ehetem még, ihatom még? - kérdezte. - Mert utánuk indulunk!

- Ehetsz-ihatsz nyugodtan, kedves gazdám - felelte a táltos.

Vörös Álnok Vitéz erre megevett két kőkenyeret, két oldal szalonnát, megivott száz akó bort, elpipált két zsák dohányt. Utána felült a táltos hátára, ugratott egyet, és máris utolérte Lajost.

- Állj meg, Lajos! Megint csak utolértelek! Emlékszel, mit mondottam neked: ne gyere másodszor, mert összekaszabollak! S te mégsem hallgattál figyelmeztetésemre!

Kardját kirántotta, és összevissza kaszabolta szegény Lajost.

- Na, most már nem jön harmadszor is érted, szívem szép szerelme - mondotta gúnyosan a királylánynak -, mert alaposan elláttam a baját!

- Jaj, bizony nem jön! - felelte bánatosan a királylány. - Ízinkekre aprítottad. Csak azt engedd meg nekem, hogy porcikáit össze szedjem egy zsákba, ne maradjon itt szerteszét!

A királylány Lajos legkisebb porcikáját is szomorú szívvel szedte össze, berakta egy zsákba, s rákötötte a hatlábú paripa hátára. A táltos azonnal hazavitte. Mikor az öregasszony házához ért, benyerített az ablakon. A nyerítésre kijött az öregasszony, s látja, mit hozott haza a ló. Tudta ő, hogy ez lesz Lajos vége. Levette a zsákot a táltos hátáról, Lajos darabjait egy hosszú asztalra szórta, és szépen összeragasztotta úgy, ahogy azelőtt voltak. A mestergerendáról elővett egy nádvesszőt, keresztet vetett rá, s megsimogatta vele az összerakott maradványokat. És csodák csodája, Lajosból újra ép ember lett, olyan, mint azelőtt! Leugrott az asztalról, megköszönte az öregasszony jóságát, és így szólt:

- Na, én már megyek is, kedves jó öreganyám!

- Nono, várjál egy kicsit, Lajoskám! - csitította az öregasszony. - A hatlábú táltos lóval sohasem fogod visszahozni a feleségedet, mert amint látom, Vörös Álnok Vitéznek hétlábú táltosa van, és az sokkal fürgébb a tiédnél. Hanem figyelj ide! Menj ki a nagyerdőbe, annak kellős közepében fekszik egy szürke kanca, annak most lesz egy csikaja, mégpedig egy nyolclábú táltos! Az erdőben teméntelen sárkány, tigris meg egyéb vadállat tanyázik, mind lesi a szürke kancát, hogy ellje meg csikaját, amit aztán el akarnának rabolni tőle. Neked kell odamenned, és megszerezned a táltos csikót! Így azonban nem mehetsz oda, mert a vadállatok összetépnek. Van azonban nálam egy medvebőr, vedd azt magadra, és abban menj közéjük.

Lajos megköszönte a tanácsot, magára vette a medvebőrt, elindult az erdőbe, s elvegyült a medvék között. Amikor a csikót felkapta, azok azt hitték, ő is medve; nem bántották, hanem utána kiáltottak:

- Ne félj, vidd csak nyugodtan! Mert mi itt mindnyájan megállapodtunk abban, hogy aki először elkapja a kiscsikót, azé lesz! - Viszi Lajos a táltos csikót, hát ahogy viszi, a csikó egyszer csak megszólal:

- Lajoskám, kedves gazdám, tegyél le engem egy kicsit erre a gyepre, hadd pihenjek!

Mikor a táltos csikó kipihente magát, hirtelen felugrott, megrázkódott, hát uramfia, csupa arannyá változott s megnőtt, de oly gyönyörű szép táltos paripává, hogy minden szőre csillogott, ragyogott, még csengők is teremtek rajta, oly csodálatosak, hogy amikor csilingeltek, még a perceket is megmondták!

Megszólalt a táltos ló:

- Lajos, kedves gazdám, tudom, hogy te miben sántikálsz! Ki akarod szabadítani feleségedet a Vörös Álnok Vitéz rabságából. Ne félj, a kútnál megtaláljuk. Ülj fel a hátamra, kapaszkodj jól a sörényembe, s nagyon vigyázz, hogy a szél le ne sodorjon a hátamról, mert mi még a szélnél is sebesebben száguldunk!

Lajos megveregette a ló nyakát, egy ugrással a hátán termett, belekapaszkodott a sörényébe, s még jóformán meg sem igazította magát rajta, máris Vörös Álnok Vitéz kútjánál teremtek. Felesége éppen vizet húzott. Amikor meglátta Lajost, most már sírva fakadt.

- Hát már megint értem jöttél, szívem szép szerelme? Hogy tudtál eljönni? Hiszen Vörös Álnok Vitéz összedarabolt téged. Én már el is sirattalak a halottak közé.

- Ne beszéljünk most erről, hanem ülj fel azonnal a táltos lovam hátára! - türelmetlenkedett Lajos.

Felesége azonban vonakodott; úgyis minden hiába, mondta, mert Vörös Álnok Vitéz utoléri őket, Lajost ismét feldarabolja, s most még azt sem fogja megengedni, hogy porcikáit összeszedhesse egy zsákba, hanem elégetteti, és hamuját a szélbe szórja.

- Azt hiszed, szívem szép szerelme, hogy megint a hatlábú táltossal vagyok itt? Nézd csak, most nyolclábú aranytáltossal jöttem érted: ezt utol nem éri soha! - bátorította Lajos a feleségét, majd ölbe kapta, felültette a lovára, és szép kényelmesen elindultak hazafelé.

Vörös Álnok Vitéz táltos lova mindent hallott, és mindent látott. Elnyerítette magát. Nyerítésére hazajött Vörös Álnok Vitéz, és veszettül rátámadt a lovára:

- Mit nyerítesz már megint, te világ legrusnyább férge? Nincs mit enned, nincs mit innod, nincs szép gazdasszonyod?

- Nincs bizony, mert elvitte Lajos!

- Még hazudsz is, átkozott féreg?! Hogy mondhatsz ilyet, mikor összekaszaboltam apró darabokra?! - mérgelődött Vörös Álnok Vitéz.

- Hiába kaszaboltad, Lajos viszi az asszonyt!

- Hű, azt a kénköves, huncutságos fűzfánfütyülő rézangyalát! - tépte a haját Vörös Álnok Vitéz. - Kis lovam, ehetem-e, ihatom-e még?

- Nem ehetsz és nem ihatsz egy falatot, egy kortyot sem, mert Lajost nem a hatlábú, hanem a nyolclábú táltos viszi, s az pedig, ha nem tudnád, az édestestvérem, mert nekem is, neki is ugyanaz a szürke kanca az anyánk!

Vörös Álnok Vitéz felpattant táltosa hátára, és Lajosék után eredt. Mikor már majdnem utolérte őket, Lajos megállt, mintha várná őket, de aztán ugratott egyet, hogy máris túl volt hetedhét határon. Vörös Álnok Vitéz sehogy sem tudta utolérni. Egyszer csak utána kiáltott a hétlábú táltos a nyolclábúnak:

- Várjál, kis öcsém! Mondani akarok valamit! Hallgass rám, mert én a te bátyád vagyok. Azt akarom mondani, hogy nagy bolond vagy, hallod-e: ebben a pillanatban születtél, és máris két ilyen rusnya férget viszel a hátadon! Nem szégyelled magad, hogy egy ilyen semmirekellő vándorlegény szolgálatába álltál? Én a te helyedben felugranám az égig, ott hátamról lefordítanám őket, s mikor lepottyantak, szétrúgnám a fejüket!

Hátraszólt a nyolclábú táltos:

- Hallom ugyan, bátyám, de hogy mondhatsz ilyet? A te helyedben felugranám az ég tetejéig, onnan leejteném azt a gonosz Vörös Álnok Vitézt, s mikor már leesett, patkóimmal puhítnám gonosz, rusnya fejét! Én a hátamon egy tiszta szívű emberpárt viszek, te pedig egy félig embert, félig sárkányt, a megtestesült gonoszságot hordod a hátadon!

- Igazad van, kis öcsém! S hogy én ezt eddig nem tudtam?! Megvársz-e engem?

Erre felugrott Vörös Álnok Vitézzel az égig, ott lefordította a hátáról, majd amikor lezuhant onnan, patkóival alaposan ellátta a baját, hiszen minden lábán hétmázsás volt a vasalás!

Lajos táltosa megvárta a hétlábú táltost. Lajos átült a hétlábúra, felesége a nyolclábú táltos hátán maradt, és egyenest az öregasszonyhoz vágtattak. Megköszönték a jóságát, szívességét, majd elbúcsúztak tőle, el Medve Jankótól is, s indultak hazafelé.

Hazaérve Lajos megesküdött a királylánnyal, hétszer egymás után. Lajosból daliás ember lett, felesége a legszebb asszony hetedhét országon. Apósa is megbékélt később velük, lányát visszafogadta szeretetébe, s átadta Lajosnak fele királyságát. Így lett Lajosból király. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

--------------------------------------------------------------------------------


BORSSZEM JANKÓ

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony. Egyes-egyedül élt kis házacskájában, az erdő szélén. Éppen szombat volt, gondolta, kitakarít. Felkapta a seprűt, hogy kiseperjen. Ahogy sepreget, egyszer csak elébe gurul egy szem feketebors.

- Nicsak! Nicsak! - nézi. - Hát ez hogy került ide?

Sajnálta kiseperni, felvette és lenyelte. Rövidesen gyermeke született. Ura nem volt, senkit sem ismert.

"Hisz ez valóságos csuda - gondolta magában -, ejsze, annak a szem borsnak köszönhetem!"

El is nevezte a gyermekét Borsszem Jankónak.

Jankó nőtt és erősödött. Különösen az ereje lett egyre nagyobb, úgyhogy tizennyolc éves korában, járás közben súlyától majdnem térdig szakadt a földbe. Egyszer csak azt mondja Borsszem Jankó az anyjának:

- Kedves édesanyám, úgy gondolom, már elég nagy vagyok. Elmegyek hát országot-világot látni! Szeretnék nálam erősebb emberre találni, akivel megküzdhessek. Süssön nekem, legyen szíves, olyan perecet, melynek tésztáját a saját tejével gyúrja össze, s aztán ne búsuljon, meglátja, hét év múlva hazajövök!

Anyjának nem esett jól, hogy egyedül marad, de látta, hogy Jankót úgysem tudná visszatartani. Megsütötte neki a perecet, és sírva-ríva elbúcsúztak egymástól.

Borsszem Jankó ment, ment, vándorolt, hét esztendeig meg sem állt, de ez alatt az idő alatt nemhogy emberrel, de még egy verébbel sem találkozott. Mikor megéhezett, evett a perecből. Ez olyan csodálatos perec volt, hogy sohasem fogyott el, mindig egész maradt. Egyszer, úgy hét esztendő múlva, ahogy mindig csak ment, ment, rátalált egy malomra. A malomnak nem volt teteje, csak négy fala; a malomban pedig óriási malomkerekek.

Nézi Jankó körbe-körbe.

"Ugyan milyen malom lehet ez, hogy ilyen kidőlt-bedőlt oldalú, bagolyrúgta, és senki se használja?" - morfondírozott magában.

Egyszer csak, ahogy nézegeti a malmot, meglát valami gerendán egy icipici emberkét. Nagyon öreg volt, szakálla a földig ért. Hej, megörült neki Jankó! Ez volt az első ember, aki hét hosszú esztendő alatt először útjába akadt.

- Adjon isten, kedves jó öregapám! - köszöntötte.

- Fogadj isten, öcsémuram! Hát honnan jössz? - kérdezte.

- Nagyon messziről. Hét éve indultam el hazulról, s azóta meg sem álltam. Megbocsásson, hogy érdeklődöm, kedves jó öregapám, de mit csinál kend ebben az öreg malomban? - kérdezősködött Jankó.

- Én, kedves fiam, már hetvenhét éve vagyok itt, és lesem az erőt!

- Miféle erőt les, öregapám?

- Annak az erejét, akié a malom.

- Kié ez a malom?

- Ez a malom, fiam, olyan emberé, akinek sem ezen, sem a másvilágon erő dolgában nincs párja. Talán az egész világ ereje benne van!

- No és ki az az ember, hogy hívják?

- Az, fiam, egy király.

- És milyen király?

- Úgy hívják, hogy Basa király!

- Akadt-e már olyan ember rajta kívül, ki ezzel a malommal megbírt volna?

- Olyan ember, fiam, még nem akadt.

- Hát, kedves öregapám, azt elhiszem, hogy eddig nem akadt; de hogy most akadt olyan erős, mint Basa király, azt kend higgye el! Csak tudnám kendnek bizonyítani!

- Látod, fiam, ezeket a malomkerekeket? - csóválta fejét az emberke. - Basa király ereje ezekben a kerekekben van. Aki ezekkel a kerekekkel megbirkózik, Basa királlyal is könnyen elbánik az!

- No, nézzen meg engem jól, öregapám! - hetvenkedett Borsszem Jankó. - Én vagyok az, aki legyőzi Basa királyt!

- Lassabban, fiam! Gondold meg, mit beszélsz! Hogy mérheted te magadat Basa királyhoz?

Borsszem Jankó nem szólt semmit, csak körülnézett a kerekek között. Látta bizony, oly nehezek azok, hogy a legkisebb is nyomhat vagy negyven mázsát. Borsszem Jankó se szó, se beszéd, megfogta az egyik kereket, és egyetlen lendülettel felhajította az égig. Megvárta, míg lefelé esik és mikor már-már a földre ért, elkapta a levegőben. Fogta azt a kereket, és azzal úgy szétzúzta az egész malmot, hogy tiszta liszt maradt a helyén.

Látta ezt az öreg, szakállas emberke, s ugrándozott örömében.

- Kedves fiam - mondta -, most már látom, akár el is mehetek innen. Nem kell őriznem tovább a malmot. De vigyázz, mert Basa király lesi, hogy akad-e erősebb ember nála. Nem is hinnéd, de hidd el, ha mondom, Basa király tudja, hogy te itt vagy. Ő már otthon fekszik erőtlenül, mert te elvetted az erejét. Tudom, hogy most hozzá mégy. Nagyon vigyázz! Ahogy haladsz ezen az úton, találsz két pusztát. Jobb kezed felől élnek a vadlibák, azokkal szokta Basa király az erejét próbálni.

Jankó megköszönte az öregember tanácsát, elbúcsúzott tőle, s útjára indult. Harapott egyet a perecből, és ment egyenest a vadlibákhoz. Ahogy azok meglátták, rárohantak, hogy elpusztítsák. Jankó azonban nem ijedt meg, hanem elkapott egyet a farkánál fogva, és a többit egy suhintással agyonverte vele. Aztán tovább ment, mendegélt, amíg Basa király házához nem ért. Benyitott, és ráköszöntött Basa királyra:

- Szerencsés jó napot, felséges uram, Basa király! Eljöttem, hogy összemérjük erőnket, mert ha nem tudná, én vagyok Borsszem Jankó!

Megijedt a király, és könyörögve mondta:

- Ne bántsál engem, kedves fiam, nincs már nekem semmi erőm! Elvetted te azt, mikor ízzé-porrá zúztad a malmot, és agyonverted a vadlibákat. Ezekben volt az én erőm, és ezekkel együtt engem is tönkretettél.

- Ide figyelj, Basa király! - szólt Jankó. - Kegyetlen ember voltál világéletedben, erődet mindig rosszra fordítottad. Ugye, sose hitted volna, hogy akad nálad erősebb ember, aki egyszer téged is elpusztíthat?!

- Nono, fiam, ne szidalmazz! - csitítgatta Basa király Jankót. - Ülj csak le egész nyugodtan. Én olyan erős ember voltam, hogy sem ezen, sem a másvilágon, sem Felső-, sem Alsó-Indiában nálam erősebb ember nem akadt. Te bizony százezer grádiccsal vagy erősebb nálam. Azt is tudom, hogy te miből lettél. Borsból. Ez a te erőd titka. Könyörögve kérlek, Jankó, hagyd meg az életemet, hadd éljem le öreg napjaimat nyugodtan. Légy inkább a segítségemre! Figyelj csak ide jól. Van a kertemben egy körtefa, azon olyan aranykörték teremnek, mint az öklöm; de ahogy estére megnőnek, reggelre már egy sincs belőlük, mert éjszaka valaki mindig ellopja. Hogy ki az, miféle betyár, kilesni nem tudom; de ha te megtennéd, odaadnám neked az egyik lányomat és fele királyságomat!

- Megteszem én, Basa király, légy csak egész nyugodt - fogadta Borsszem Jankó.

És estére ágyat csinált magának a körtefa alatt. Leült az ágyra. Várt, lesett. Éjjel tizenkét órakor látja ám, jön egy asszony kocsival. Megáll a körtefánál, leszáll a kocsiról, odamegy a körtefához, letép egy körtét, és kezdi enni. Jankó meg se moccant, várta nyugodtan, míg a jövevény megeszi a körtét, hogy meggyőződjék róla, valóban ő-e a tolvaj. De mikor az a második körte után nyúlt, Jankó felugrott, elkapta a kezét, és rákiáltott:

- Na, most már megvagy, tolvaj!

- Jaj, eressz el! - rimánkodott az elfogott asszony.

- Dehogy engedlek! Nem is engedhetlek, mert Basa király azt mondta, hogy ha elfogom a tolvajt, nekem adja egyik lányát és fele királyságát.

Az asszony csak tovább rimánkodott:

- Engedj el, mert ha nem engedsz, rögtön vége az életemnek! És abból neked nem lesz semmi hasznod. Megígérem, hogy többé tájékára sem jövök a körtefának!

Gondolkozott Jankó, megsajnálta; Basa királyt meg úgysem kedvelte, hiszen jól tudta, hogy gonoszságra használta nagy erejét; hát addig-addig töprengett, amíg végül is elengedte a tolvajt.

Reggel virradatkor kinézett az ablakán a király, és látta, hogy egy körte sem hiányzik a fáról. Kezdte volna dicsérni Jankót, de ő bevallotta, hogy egy mégiscsak hiányzik; a tolvajt is megfogta, de elengedte, mert az megígérte, hogy többet tájékára sem jön a körtefának.

- Az a fontos, hogy a többi körte megvan! - örvendezett a király. - No, ha a lányomat és fele királyságomat neked ígértem, szavamat be is tartom: legyél a vejem, hiszen méltóbb, erősebb utódot úgysem találhatnék a kerek világon!

Ezután bevezette Basa király a lányát. A fiatalok egy szempillantás alatt megtetszettek egymásnak. Díszhintón hozták el az erdőszéli házikóból Jankó édesanyját, és csaptak olyan lakodalmat, hogy még a sánták is táncoltak örömükben, jókedvükben. Meg is koronázták Jankót királynak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.

--------------------------------------------------------------------------------


BETYÁR VOLT-E CIGÁNY JÓSKA?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény cigány. Mindenki úgy hívta, Cigány Jóska. Télen-nyáron sátorban lakott a faluvégen, kettecskén a feleségével, mert gyermekük nem volt.

Jóska egyszer felvette subáját, s bement a városba elintézni egyet s mást. Mikor hazafelé tartott, megeredt az eső, és a subája alaposan megázott. Eső után, mikor kisütött a nap, Jóska levetette a subáját, ráakasztotta egy kökénybokorra, hadd száradjon meg. Nézte, nézte és elgondolkozott:

"Ha én ezt a subát úgy tudnám levenni arról a kökénybokorról, hogy a bokor meg se rezdülne, bizonyára nagy betyár lenne belőlem!"

Megpróbálta, levette. A bokor ugyan megmozdult, de ő azt képzelte, egy levele sem rezdült meg.

"Jól van, Jóska - gondolta magában -, a bokor meg sem rezdült, tehát jó úton haladsz a betyárság felé!"

Bemegy a feleségéhez, és azt mondja:

- Hallod-e, te Margit, mondok én neked valamit!

- Mit mondasz nekem, Jóska? - kérdezte az asszony.

- Azt mondom neked, Margit, hogy én egy nagy betyár vagyok!

- Ugyan, Jóska, milyen nagy betyár lehetsz te, mikor világéletedben nem bántottál senkit, s még egy tűt sem loptál?!

- Ebben igazad van, de azért én mégis azt mondom, hogy nagy betyár vagyok! Most azonnal eredj el a királyhoz, és mondd meg neki, hogy a te urad, Jóska nagy betyár!

- Ugyan, édes uram, mi jut eszedbe? - ijedezett az asszony.

- De bizony menj el azonnal a királyhoz, és tedd, amit mondtam!

Mit volt mit tennie, Margit felöltözött szépen, és elment a királyhoz. Köszönt illendőképpen:

- Szerencsés jó napot kívánok, felséges királyom!

- Mi járatban vagy? - kérdezte a király.

- Én, felséges királyom, abban a járatban vagyok, hogy bejelentsem az uramat magánál, mert az uram egy nagy betyár. Ő maga mondta, hogy jöjjek azonnal, és jelentsem be felségednél az ő betyárságát.

Megcsóválta a fejét a király, majd így szólt:

- Ide hallgass, cigányasszony! Ha a te urad olyan nagy betyárnak tartja magát, menj haza, és mondd meg neki, hogy ha ma éjjel tizenkét órára el nem lopja a hátasparipámat, akkor a feje nem marad ott, ahol most van!

A cigányasszony nagy búsan hazaballagott. "No, Jóska, most neked lűttek" - gondolta.

- Voltál-e a királynál? - kérdezi az ura, mikor belépett az ajtón.

- Onnan jövök.

- És mit mondtál a királynak?

- Azt mondtam a királynak, hogy az én uram, Jóska: nagy betyár.

- És a király erre mit mondott?

- Azt mondta, hogy ha a te urad, Jóska olyan nagy betyár, akkor éjjel tizenkét órára lopja el a hátasparipámat, mert különben nem marad ott a feje, ahol most van.

Mérgelődött Jóska, nekitámadt az asszonynak:

- Tyű, azt a rongyos...! Nem szégyellted magad?! Hát feljelentettél engem a királynál?

- Csihadj, hé, mert mindjárt hozzád vágom ezt a fazekat! Hát nem te küldtél erővel, hogy menjek?

Addig-addig veszekedtek, pörlekedtek, míg a végén mégiscsak megbékéltek. De az este közeledett. Mit volt mit tennie? Most már csak megpróbálja ellopni a király paripáját, mert hát nagyon jól érezte magát a feje a nyakán, ahol volt.

Elment, és vett egy zsák leveles dohányt meg egy kulacs pálinkát. A pálinkába álomport kevert. Ilyen alaposan felkészült, mert tudta, hogy a király paripájára tizenkét katona vigyáz éjjel-nappal. Mikor mindennel készen volt, elindult, és meg sem állt a király istállójáig. Ott az istálló ablaka alatt megállt, és elkezdett kiabálni.

- Magyar dohányt, jó leveles dohányt vegyenek!

A katonák felütötték a fejüket a kiabálásra, kinéztek az ablakon, s látták, hogy Cigány Jóska van ott. Kiszóltak:

- Maga az, Jóska bácsi?

- Igenis én vagyok!

- Jöjjön már be, Jóska bácsi, hadd lássuk, milyen az a leveles dohány.

Cigány Jóska bement, és megmutatta a portékáját. Megszagolták, morzsolgatták. Mindegyik katona vett belőle. Azonnal rápipáltak, rettentő mód ízlett nekik, alig győzték dicsérni.

Pipázás közben egyszer csak felsóhajt az egyik katona:

- De jó volna e mellé a dohány mellé egy pofa jó kisüsti pálinka!

- Ördögi szerencséd van, fiam - mondta Jóska -, mert éppen van nálam.

- Ide vele! - kiáltotta egyszerre több katona is.

- Igaz, hogy nem sok, de annyi talán jut - mondta Jóska -, hogy mind a tizenkettőtöket meg tudom kínálni egy pohárkával.

Azzal elővette az üveget, és sorra kínálta a katonákat. Egyszóval ami pálinkája volt, szétosztotta köztük.

Mikor a katonák a pálinkát megitták, szép sorjában mind a tizenketten elaludtak.

Jóska ekkor odament a király paripájához, eloldotta a kötőfékjét, és szép lassan, csendesen kivezette az istállóból. Mikor kiért, felült a hátára, és egész hazáig olyan vígan lovagolt, mintha csak ő volna a király. Mikor hazaért, így szólt a feleségéhez:

- Látod, Margit, mégis elhoztam a hátasparipát, pedig tizenkét katona vigyázott rá!

Felesége azonban nem örült Jóska ügyességének.

- Nagy bajok lesznek ebből, meglásd - mondta neki aggódva.

De Jóska rá sem hederített. A lovat egy fához kötötte, jól bevacsorázott és lefeküdt.

Mikor a király reggel felkelt, kinyitotta az ablakát, kikönyökölt, és megnézte, milyen az idő, látja ám, hogy ott legel a paripája a falu végén, kikötve Cigány Jóska sátra előtt! Azonnal elküldött egy katonát Margitért.

Mit volt mit tennie, felöltözött szépen a cigányasszony, és ment a királyhoz a katonával.

- Megjöttem parancsára, felséges uram!

- Te cigányasszony, neked volt igazad, mikor azt mondtad, hogy az urad, Jóska nagy betyár! Most már magam is elhiszem, mert elvitte a hátasparipámat. Hát ha elvitte, legyen vele boldog, legyen az övé. Megérdemli, mert ügyes volt. Tizenkét katona vigyázott a lóra, de mind a tizenkettőt kijátszotta! Most menj haza, és mondd meg az uradnak, hogy ha el tudta lopni a hátasparipámat, akkor ma éjjel tizenkét óráig lopja ki az ágyból a papot, hozza a palotámba, különben a feje nem lesz ott, ahol most van.

Hazamegy nagy búsan Margit. Mondja otthon az urának, mit mondott a király. Mikor Jóska hallotta, mit kell tennie, bizony megvakarta a fejét. Most már mindegy, ezt is végre kell hajtani, gondolta magában.

Kiment a patakhoz, és fogott egy pontyot, majd elővett egy gyertyát és egy zsákot. Mikor beesteledett, elment a pap ablaka alá. A gyertyát meggyújtotta, beletette a hal szájába, a másik kezében pedig tartotta a zsákot. Mikor a gyertya égett, bal kezében felemelte a zsákot, jobb kezében a halat a gyertyával, és elkiáltotta magát:

- Aki be akar menni a mennyországba, bújjon a zsákba!

Felül a pap, hogy miféle beszédet hall, de nem szól semmit.

Jóska másodszor is elkiáltotta magát, még hangosabban.

A pap még jobban fülel, de nem szól.

Jóska harmadszor megint elkiáltotta magát:

- Aki be akar menni a mennyországba, bújjon a zsákba!

Gondolta a pap, ennek fele se tréfa, kikiáltott:

- Én akarok!

Felugrott az ágyból, kinyitotta az ablakot. Cigány Jóska gyorsan eldobta a halat gyertyástul, a zsákot az ablak alá tartotta, a pap szépen belebújt. Jóska gyorsan be akarta kötni a zsák száját, de a pap hosszabb volt mint a zsák, úgyhogy a feje kimaradt.

"Semmi baj - gondolta Jóska -, az a fontos, hogy a pap megvan."

Azzal uzsgyi, vesd el magad, futott egyenest a királyhoz! Húzta a papot a lábánál fogva, fel a grádicsokon, és ahogy húzta felfelé, a pap feje oda-odaütődött egy-egy grádicshoz.

- Jaj, jaj a fejem! - panaszkodott szegény. - Messze van még a mennyország?

- Még egy-két koppanás, és itt vagyunk a kapujában, tisztelendő uram - biztatgatta Cigány Jóska.

Közben felért a király szobájáig, kinyitotta az ajtót, és szerencsés jó estét köszönt.

- Teljesítettem a kívánságát, felséges királyom! Elhoztam a papot az ágyából.

Mikor a pap látta, hogy a király szobájában van és nem a mennyországban, nagy szégyenében még köszönni is elfelejtett, jobbnak látta, ha gyorsan futásnak ered. Nemcsak hazáig futott, hanem még a faluból is kifutott örökre; valahol a hetedik határban kötött ki.

- Nohát, Jóska, nem hittem volna - mondta a király -, mikor feleséged, Margit azt jelentette, hogy te nagy betyár vagy! Most már elhiszem!

Jóska csak forgatta a kalapját, a király pedig folytatta:

- Szerencsésen elloptad a hátasparipámat, neked adom, nem sajnálom, legyél vele boldog! Amiért pedig a papot elloptad, no, abba a zsákba, amelyikben cipelted, rakhatsz magadnak annyi aranyat, amennyit elbírsz!

Elkeseredett Jóska magában, hogy csak ilyen kis zsákot hozott, de amikor telerakta, olyan nehéz lett az aranytól, hogy meg sem tudta billenteni, úgyhogy csak fél zsák aranyat tudott hazavinni a hátán.

Így gazdagodott meg hirtelen Cigány Jóska. A pénzt megbecsülte, nem szórta el, nem itta el. Vett magának földet, takaros házat, tanyát, szép új ruhákat meg egy hintót a paripához! Úgy éltek, mint hal a vízben, és még máig is élnek, ha meg nem haltak.

--------------------------------------------------------------------------------


A VASEREJŰ MÓGA

Nagyon régen történt, amit most elmondok. Én is úgy hallottam gyermekkoromban egy nagyon öreg cigánytól. Hogy igaz volt-e vagy sem, ki kell találni.

A cigányok akkoriban nem házban laktak, mint manapság, hanem sátorban.

Egy ilyen sátorfaluban lakott egy roppant nagy erejű cigány. Olyan erős volt, mint a vas. Úgy hívták, hogy Móga. Mindenki ismerte a környéken, nemcsak a cigányok. De amilyen erős, olyan jószívű, csendes ember volt. Éjszakánként hol ebben, hol abban a sátorban hált, ahol éppen helyet adtak neki, mert felesége, családja nem volt.

Egyetlen igaz jó barátja volt: egy fürge, virgonc cigányfiúcska. Hogy, hogy nem, talán elunták ott a faluban, s egy szép napon elindultak kóborolni. Ahogy mentek, mendegéltek, egyszer csak egy lakatlan, szép tanyához értek.

- Nézzünk be ebbe a tanyába - mondta a fiú.

- Jól van - hagyta rá Móga szokása szerint.

Hát amint benéztek, még a szemük is elállt forgásában a nagy rémülettől. Ott látták a harmincnyolc fejű sárkányt.

- Oda nézz, fiam! - mondja Móga. - Ahol ni, az uraság gyíkja!

Nem látott még Móga sárkányt soha életében. Gondolta, hogy a gazdag uraság ilyen hatalmas gyíkot tart magának tanyaőrzésre. Mert az tudni való, hogy sárkányok most már nemigen vannak, de régen, amikor még voltak, nagyon hasonlítottak a gyíkokra. Csakhogy a gyík egészen kicsi, és egy feje van, a sárkány meg rémítően nagy, és sok-sok feje van. No meg szörnyűségesen csúnya is.

- Üsd agyon, Móga, ezt a szörnyűséget! - kérte a cigánygyerek. - Úgy látom, nagyon veszedelmes jószág!

- Nem ütöm, kisfiam, mert hátha raboskodnom kell miatta - aggodalmaskodott Móga.

A kisgyerek azonban addig könyörgött neki, míg végül is kicsavart egy vastag akácfát, és a sárkányt egy csapásra agyonütötte. Mind a harmincnyolc feje véresen zuhant a földre.

- No, agyonvertük az uraság gyíkját - sóhajtott Móga -, emiatt biztos raboskodni fogok. Szaladjunk, szaladjunk valahová, és bújjunk el!

Szaladtak, mint a nyúl. Futás közben azonban utolérte őket az agyonütött sárkány testvére, a harminckilenc fejű sárkány; meg akarta bosszulni testvére halálát.

Mikor Móga látta, hogy bajban van, nem volt rest, futtában kirántott egy akácfát, hátrafordult, és egy csapásra agyonütötte a harminckilenc fejű sárkányt, hogy csak úgy zuhant az úton keresztül. Ők ketten pedig mentek tovább, mintha mi sem történt volna. Amint bandukolgattak, találkoztak a szolgabíróval, velük szemben hajtatott az úton négyes fogatú hintaján.

Ahogy a szolgabíró meglátta őket, azonnal megállíttatta a hintót. Gyanús volt neki Móga, mert látta rajta, hogy cigány; biztosan megszökött valahonnan - gondolta -, mert cigány abban az időben csoportosan, családostul járt-kelt, vándorolt. Magához intette. Ahogy odaért Móga a szolgabíróhoz, a kocsis azonnal lefogta, és odakötözte a hintósaroglyához, s hajtott is tovább, hogy átadja a községházán a perzekútoroknak és komisszáriusoknak, ahogyan akkoriban a törvény embereit hívták.

Így bandukolt szegény Móga a saroglyához kötve, a kocsi után.

A kisgyerek azonban elszaladt, s csak messziről követte a szolgabíró hintaját; közben azon gondolkozott, hogyan tudná megszabadítani Mógát. Tudta, hogy Móga nagyon szereti a bagót, és már régen nem bagózott. A kocsi után iramodott hát, és elkiáltotta magát:

- Móga! Gyere, adok neked bagót. Állj meg, Móga!

A bagó hallatára Móga hirtelen megállott, de megállott a kocsi is. A négy ló meg sem bírta mozdítani. Megijedt a szolgabíró Móga nagy erejének láttán. Megkérte kocsisát, szálljon le, oldozza el Mógát, mert még tönkreteszi őket nagy erejével.

Mihelyt a községházára ért, elmesélte a perzekútoroknak, amit az úton tapasztalt. A cigány nevét azonban nem tudta megmondani, mert abban az időben nem volt még igazolvány vagy efféle. A perzekútorok azonnal intézkedtek, hogy minden cigányt hajtsanak a községházára. Úgy is lett.

Móga is engedelmesen elballagott a többi cigánnyal együtt, de vitte magával a cigányfiút is. A sok cigány felsorakozott a községháza udvarán. Mikor mind együtt voltak, a szolgabíró is kiment, s azonnal ráismert a sok cigány között Mógára.

- Ez volt az - mondta a perzekútoroknak.

Mógát vallatóra fogták. Szegény félelmében mindent tagadott. A fiúcskának azonban sehogy sem fért a fejébe, miért kell letagadni azt, ha valaki agyonüt egy sárkányt. Odalépett hát a perzekútorok elé, s megmondta nekik, hogy a két sárkányt bizony Móga ütötte agyon. Egyiket a tanyában, másikat pedig az országúton, futás közben.

A perzekútorok dehogyis haragudtak Mógára, hiszen a két sárkány tenger sok kárt okozott a környéken, elpusztítani azonban senki sem tudta őket. Megveregették Móga vállát, de megkérdezték tőle, mit kér ezért a világraszóló cselekedetéért. Móga szerény volt. Nem kért egyebet, mint a falu minden házától egy kenyeret és egy pofa bagót.

- Jól van, Móga, megkapod, mert derék módon viselkedtél, megszabadítottál bennünket a sárkánytól! mondták a perzekútorok, miközben örültek, hogy Móga csak ilyen keveset kért.

Móga nagy erejének a híre elterjedt az egész környéken. Fülébe jutott ez Hét-Falu-Hét-Legényének is. Azért hívták Hét-Falu-Hét-Legényének, mert hét falutól sem félt, és hét legény ereje volt benne. Elment hát a községházára, és megkérte a perzekútorokat, hadd nézhesse meg a hatalmas sárkányölő Mógát.

A perzekútorok behívták Mógát. Jött is azonnal, de megint hozta magával legjobb barátját, a cigányfiúcskát is.

- Itt vagyunk, mit akarnak velem? - kérdezte szolgálatkészen.

Hét-Falu-Hét-Legénye kezet fogott Mógával: alaposan megropogtatta, hogy csillogtassa erejét. De ugyancsak kicsordultak fájdalmában a könnyei, mikor Móga visszaszorította!

- Hallod, Móga, én vagyok Hét-Falu-Hét-Legénye; hallottam, hogy két sárkányt agyonütöttél. Azért hívtalak, hogy megbirkózzam veled. Látni szeretném az erődet, mert nem tűrhetem, hogy egy rongyos cigány nálam erősebb legyen.

Móga nagyot nézett, de lenyelte a sértést, hisz nem először hallott ilyesmit; odahajolt a fiúcskához, és súgva kérdezte meg:

- Menjek? Ne menjek?

A fiúcska csak biztatta, mint mindig:

- Menj, ne félj, Móga!

- Jól van, kipróbálhatjuk az erőnket - mondta erre Móga a legénynek.

Hét-Falu-Hét-Legénye megkérte a komisszáriusokat, hozassanak neki két új istrángot.

Hozattak.

A legény az istrángokat rákötötte a mellére, szorított rajtuk egyet, és pitt-patt, egyből széjjelszakadtak.

- No, ezt csináld utánam, ha tudod! - dicsekedett a legény.

Látta ezt Móga, s nem két, hanem négy istrángot kért, jó zsírosakat, vastagabbakat, erősebbeket. Rákötötte ő is a mellére, szorított rajtuk egyet: hát pitt-patt, az istrángok széjjelszakadtak.

A komisszáriusoknak még a szájuk is tátva maradt. A hencegő Hét-Falu-Hét-Legénye szégyellte ezt nagyon, s így szólt:

- Hát, Móga, ezt nem hittem volna rólad! Ilyen erős emberrel még életemben nem találkoztam. Most azt akarom, hogy gyere, s birkózz meg velem!

- Komisszárius uraim - szólt Móga -, alázatosan megkérem nagyságtokat, csak úgy megyek birokra, ha megígérik, hogy nem lesz semmiféle bántódásom, ha ennek a legénynek akaratom ellenére baja esik!

A komisszáriusok megígérték.

Birokra keltek. Arra nem is került sor, hogy Móga földhöz vágja Hét-Falu-Hét-Legényét, mert alighogy hozzányúlt, s egy kicsit megszorította, azonnal összetört három oldalbordája. Móga, mihelyt érezte, hogy ropognak a csontok, azonnal elengedte.

Hét-Falu-Hét-Legénye most már nem hencegett.

- Hát, Móga, te százezerszer erősebb vagy, mint én! Nem hittem volna - hebegte, s a nagy fájdalomtól összeesett.

Hét-Falu-Hét-Legényét feltették egy kocsira, és hazavitték.

Utána Móga a kisfiúval együtt elindult házról házra, hogy a komisszáriusok megígérte kenyeret és bagót elkérje. Ahogy járnak házról házra, egyszer csak rátalálnak Hét-Falu-Hét-Legényének a házára is. Móga nem akart bemenni, de a kisgyerek beunszolta. Legnagyobb csodálkozásukra Hét-Falu-Hét-Legénye nagyon kedvesen fogadta őket: kezet fogott velük, mindkettőjükkel, és asztalhoz ültette őket. Behívta az édesanyját, s bemutatta neki Mógát.

- Látod, édesanyám, ez az a nagy erejű cigány, aki összetörte a bordáimat; de megérdemeltem, mert nagyon hencegős, dicsekvő voltam. Azt hittem, nálamnál erősebb ember nincs a földkerekségen. Ne haragudj rá, édesanyám, mint ahogy én sem haragszom, hiszen én voltam a hibás.

Majd Mógához fordult, s így szólt:

- Vártalak, mert éreztem, hogy eljössz hozzánk! Addig nem is tudtam meghalni. Áldjon meg az Isten, és kívánom, hogy légy még erősebb, mint most vagy.

Móga csak nézett maga elé, és könnyezett.

- Édesanyám - fordult ismét az anyjához a legény. Utolsó kívánságom még az, hogy úgy szeresse Mógát, ahogy engem szeretett. Ha betér hozzánk, adjon neki enni-inni, ahogy nekem adott!

Ezzel Hét-Falu-Hét-Legénye lefeküdt az ágyra, és meghalt.

Móga nagyon sajnálta Hét-Falu-Hét-Legényét, hiszen ő nem akarta halálát okozni. Körülállták az ágyát, és mindhárman megsiratták. Aztán Móga megcsókolta Hét-Falu-Hét-Legénye édesanyjának kezét, és a cigányfiúval hazaballagott.

De szomorúsága Hét-Falu-Hét-Legényének halála miatt nem akart elmúlni. Bánatában nem szólt senkihez, csak járt-kelt, szomorkodott. Se enni, se aludni nem bírt.

Harmadnapra elkódorgott egyedül a határba, és egy dinnyeföld végén letelepedett. Nézegette a dinnyéket, hogy melyik milyen. Gondolta, úgyis ő mentette meg ezt a nagy dinnyeföldet a sárkány étvágyától, hát leszakíthat egy dinnyét. Ízlett neki, megette. Majd egy másikat is megmetszett, de az nem volt elég érett, eldobta. Így szedegette egyik dinnyét a másik után. Amelyik jó volt, megette, amelyik rossz volt, eldobta. Igen ám, de a dinnyeföldet őrizték a gazda gyermekei. Mikor látták, hogy Móga hogy pusztítja a dinnyéket, rajtaütöttek, megkötözték, és bekísérték a községházára a perzekútorokhoz. Hogy a hatalmas erejű Móga hagyta magát a gyermekektől megkötözni, nem kell csodálkozni azon, mert amilyen erős volt, ugyanolyan jószívű is, és gyermeket soha még szóval sem bántott.

Mikor a perzekútorok meglátták Mógát megkötözve, és hallották, hogy a gyerekek kötözték meg, elcsodálkoztak.

- Hogy ijedhettél meg te, Móga, ezektől a gyerekektől?

- Gondoltam, hadd szórakozzanak velem - felelte mosolyogva.

- Miért mászkálsz annyit, és miért nyúlsz a máséhoz, Móga? - faggatta az egyik komisszárius.

Móga ekkor így szólt:

- Mennem kell és vándorolnom, mert házam nincs; nyúlnom kell a máséhoz, mert semmim sincs. Tudom, hogy ez nem jól van így, de mit csináljak? Mert ha nekem meg is adják a perzekútor uraim által megígért kenyeret és pofa bagót, a többi cigánynak csak éhes marad a hasa. Nem nyúlnánk mi semmihez, ha lenne otthonunk és abban valamicskénk!

A perzekútorok aztán elengedték Mógát, s neki is meg a többi cigánynak adtak egy-egy házhelyet, amire házat építhettek, meg egy kis földecskét is, amin dolgozhattak. Nem is vándoroltak tovább a cigányok, ott maradtak azon a helyen, és Mógát megválasztották vajdának.

--------------------------------------------------------------------------------


ZÖLD MARCI, ERŐS ZÓGA

Élt egyszer két cigány. Sógorok voltak. Az egyiket Erős Zógának hívták rettentő nagy ereje miatt, a másikat Zöld Marcinak, mert a munka helyett inkább a zöld gyepen heverészett.

Azt mondja egyszer Erős Zóga Zöld Marcinak:

- Te Marci, ló nélkül az ember nem egészen ember, lovat kell szereznünk! Pénzünk nincs, gyere, lopjunk magunknak két lovat.

Zöld Marcit nem kellett sokáig biztatni, rögvest el is indultak, egyenesen a méneshez. A csikósok éppen tarisznyáztak valahol: gyorsan kiválasztottak négy lovat, azzal uzsgyi, továbbálltak. Erős Zóga, mikor rá akarta akasztani lovára a kötőféket, észreveszi, hogy lovának nincsen álla. Csodálkozik Zóga, hogy mibe is akassza a kötőféket, mondja Zöld Marcinak:

- Hát ez mi az isten csodája? Nézd, ennek a lónak nincs álla!

- Sose bánd - mondja Zöld Marci -, ha már elkötöttük a lovakat, vissza nem engedjük. Tépelődni pedig otthon is ráérünk. Gyerünk gyorsan, mert még elcsípnek bennünket a csikósok.

Azzal két lóra felültek, másik lovukat pedig kötőfékszáron vezették. Minden baj nélkül bandukoltak hazafelé; a csikósok, úgy látszik, nem vették észre őket.

Ahogy hazafelé igyekeznek, valamivel éjfél után észreveszi Zóga, hogy nem a ló hátán ül, hanem a földön. Nyögve feltápászkodik a földről, körülnéz, azonban az áll nélküli lovat sehol se látja.

Nem sokat teketóriázott, felült a másik lóra. Sietve mentek tovább, áthaladtak egypár városon, mire rájuk virradt. Világoson jobban megnézték a lovakat, s azt tapasztalták, hogy a Zóga megmaradt lova úgy négyéves lehet.

Azt mondja Zöld Marci Zógának:

- Add nekem a kancádat, én adom érte az én két lovamat!

- Már hogy adnám oda neked az enyémet, mikor ez az egy legalább annyit ér, mint a te két lovad?

Zöld Marcinak azonban nagyon megtetszett a Zóga lova. Azt gondolta, ha Zóga nem adja cserébe, majd ellopja tőle.

Zöld Marci el is lopta a lovat Zógától, aztán eladta. Mikor Zóga észrevette a lopást, mindjárt sejtette, hogy Zöld Marci vitte el. Nagyon megmérgelődött, hogy sógora így elbánt vele, s elhatározta, ha a föld alól is, de előkeríti Zöld Marcit, és agyonveri.

Megtudta, hogy Zöld Marci a családjával befogott a kocsiba, és a városba indult. Utánuk eredt. Már majdnem utolérte őket, mikor Zöld Marci észrevette, hogy Zóga üldözi. Az út mellett mély árok húzódott, Zöld Marci gyorsan leugrott a kocsiról, és elbújt a mély árokban. Kökényfa botját is magával vitte. Mikor Erős Zóga előtte elhaladt, Marci botjával rá akart ütni a fejére, de elvétette. Erős Zóga észrevette Marcit, nekiment, és birkózni kezdtek. Több mint egy óra hosszat viaskodtak, de nem bírtak egymással. Zöld Marci tizenkét éves fia apja segítségére sietett, leugrott a kocsiról, elvette apjától a botot, hogy azzal üsse Erős Zógát. Erős Zóga azonban a fiú minden ütése elől kitért, így csapásai az apját érték. Addig-addig ment ez a küzdelem, míg Zöld Marci kifáradt, és elengedte Erős Zógát. Ezt látva a fiú futásnak eredt, de Zógának még sikerült a botot elvenni a fiútól. Zöld Marci látta, hogy most már befellegzett neki, azt pedig magáról tudta, milyen szörnyű a cigány haragja. Rémületében a kocsi alá bújt. Erős Zóga a dühtől lihegve ordította neki:

- Zöld Marci, bújj ki a kocsi alól, mert agyonütlek!

Zöld Marci könyörgésre fogta a dolgot:

- Erős Zóga, ne bánts engem, mert ha agyonütsz, árván marad a családom; mi lesz velük?

Erős Zóga azonban hajthatatlan maradt.

- Gyere ki, imádkozz előttem, mert agyonütlek!

Mit volt mit tennie, Zöld Marci kibújt a kocsi alól. Erős Zóga közben lehiggadt, nem bántotta, hanem kötőfékkel a kocsisaroglyához kötötte. Felült a kocsira, és visszahajtott vele Zöld Marci rokonságához. Voltak azok vagy harmincan. Mikor odaértek, így Szólt hozzájuk:

- Ide nézzetek, a híres Zöld Marcira! Hát ilyen erős rokonotok van? Megkötöttem, kipányváztam, bár megérdemelte volna, hogy megöljem, mert ellopta a lovamat. Megérdemelte vagy nem?

- Megérdemelte! - mondták a rokonok.

Erős Zóga otthagyta Marcit, hazaindult.

A rokon azért csak rokon, és mi tagadás, Marci pártjára állottak. Kilesték, amikor Erős Zóga Szőlős községben bement a faluvégi csárdába. Összeszedelőzködtek, és utána mentek.

A kocsmáros jól ismerte Erős Zógát. Mikor egy meszely pálinkát kért magának, kettőt adott neki. Az egész rokonság - mondom, voltak vagy harmincan - berohant a csárdába. Mikor Zóga meglátta Zöld Marcit, barátságosan megkínálta pálinkával. Zöld Marci azonban nem fogadta el.

- Miért nem fogadod el a pálinkámat, talán bizony haragszol rám? - kérdezte Erős Zóga.

- Haragszom biz én, s van is okom rá! Tudod, mit tettél velem, és még pálinkával kínálsz? - pattogott Zöld Marci.

Zóga már látta, hogy ennek a találkozásnak nem lesz jó vége, ezért így szólt:

- Igen, tudom, és most is megteszem veled, mert nem érdemel mást egy olyan gazember, aki ellopja saját cigány sógora lovát!

Zöld Marci erre hirtelen felugrott, odaszaladt a kocsma ajtajához, s lehúzta a rolót. Ijedt csend lett a kocsmában. Mindenki tudta, itt valami nagy dolog történik. Erő az erő ellen, vérre menő leszámolás, mert két cigány becsületéért verekedik. A kocsmáros gyorsan kiszökött, és elbújt a pincében.

Zóga mély lélegzetet vett, összeszorította a fogát, aztán felkapott egy széket, és nekiment az egész cigány rokonságnak. Ordított, ütött, zúzott, addig-addig, míg minden cigány sebesülten nem feküdt a padlón. Erős Zóga akkor felhúzta a kocsmarolót, s a leütött cigányokat az útszéli árok partjára rakta szép sorjában. Ekkorra a kocsmáros is előbújt a pincéből. Látja, mi történt, s így szólt:

- Úgy látom, nincs nagyobb baj, mert mind élnek; bár vagy nyolcat agyonütöttél volna belőlük! Nem lett volna nagy kár értük. Én vagyok a tanú rá isten és ember előtt, téged támadtak meg, és egyedül győzted le mind a harmincat.

Erős Zóga aztán felrakta őket a kocsira, s elvitte az orvoshoz. Estig tartott, mire mindegyiket bekötözték. Egy cigány azonban megszökött. Éppen a Zóga feleségének a bátyja. Erre haragudott Erős Zóga a legjobban. El nem képzelnétek, hol talált rá: felesége szoknyája alatt! Oda bújt bizony, ami nem volt nehéz, mert akkortájt a cigányasszonyok nagyon bő, ráncos szoknyát hordtak. Erős Zóga azonban rátalált: megragadta feleségét, akit Pannának hívtak, és a szoba túlsó sarkába dobta, hogy csak úgy nyekkent bele, aztán megragadta a félelmében reszkető, gyáva cigányt. Panna tudta, hogy ha közbe nem lép, Zóga fél markával kiszorítja bátyjából a levegőt; könyörgésre fogta hát a szót:

- Jaj, kedves uram, Zóga! Ne bántsd az én szegény bátyámat, hiszen ő nem hibás, nem oka semminek, csak haragod elől menekült hozzám!

- Nem bántom, Panna - felelte Zóga -, egyet azonban ütök rajta, úgy, hogy míg él, megemlegesse!

Erre Zóga olyat sózott rá, szegény cigány hat hétig csak mutogatott, nem bírt megszólalni.

A dolognak ezzel még nem lett vége: tárgyalás is lett belőle a bíróságon. A kocsmáros volt a koronatanú. Elmesélte, hogy s mint történt a verekedés, hogy Erős Zógát harmincan támadták meg, és ő egyedül küzdött meg velük. A bíró maga is csodálkozott, mert még ilyen tárgyalása nem volt. Fel is mentették Erős Zógát, sőt a bíró azzal búcsúzott, hogy szép szabadulást kíván neki.

Erős Zóga egy ideig otthon volt, de nem sokáig bírta, ki csavargás nélkül. Benne volt a cigányvér: mindig csak menni, menni! Mert a cigányokat még abban az időben egy láthatatlan erő mindig csak hajtotta: menni, menni!

Egyszer Erős Zóga szőlőre éhezett; elhatározta, lop magának egy kis szőlőt. A szőlőnegyedben betévedt egy kunyhóba; ahogy belép, hát mit lát? Egy hatalmas kígyót! Olyan vastag volt, mint Zóga dereka. Volt egy botja, végében vastag, hegyes szög. Nem sokat gondolkozott, fogta a botját, beleszúrt a kígyóba. A kígyó annyira vergődött, hogy még a falakat is kidöntötte, de Zógának nem tudott ártani, mert a bottal oly erővel szegezte a földhöz. Addig-addig vergődött-kínlódott a kígyó, míg végtére kimúlt. Zóga fogta, vállára vetette, és elindult vele a faluba. Olyan hosszú volt a kígyó, hogy háromszor is átalcsavarta a vállán, de a farka még így is a földet súrolta. Egyenest a községházára ment. Megkérdezték, kiféle-miféle, s ő azt felelte, hogy ez és eféle; s mikor látta, hogy nagyon megijedtek az óriáskígyótól, megnyugtatta őket, hogy attól már ne féljenek, megölte a szöges botjával a szőlőben, a csőszkunyhóban. Ehhez tudni való, hogy a kígyótól az egész község régóta rettegett: annyira féltek tőle, hogy még dolgozni sem mertek kimenni a szőlőbe. Most aztán meg akarták jutalmazni Erős Zógát, és ígértek neki egy házhelyet, ahová egy kunyhót építhet magának.

- Nem kell nekem házhely - mondta Zóga -, úgysem tudnék én egy helyben maradni! Ha jót akarnak tenni, adjanak nekem inkább egy vándor-iparengedélyt: bizony, még meg is hálálom - mondta Erős Zóga.

Teljesítették a kívánságát, vagyis olyan papírt adtak neki, mellyel mint vándoriparos bármerre járhat az országban. Erős Zóga fogta a papírt, zsebre vágta, aztán elindult hegyen át, völgyön át, maga sem tudta, hová. Ahogy ment, mendegélt, elérkezett egy nagy mocsárhoz. Egy hatalmas döglött ló feküdt benne, lehetett vagy négy mázsa. Két ember kínlódott vele: ráncigálták volna ki a mocsárból, de nem bírták.

- No, majd én segítek maguknak - ment közéjük Zóga -, pihenjenek addig egy kicsit.

Azzal fogta a ló lábát, jó erősen összekötötte, nyakába akasztotta, és egy szusszanás nélkül betette a kocsiba. Az emberek csak ámultak-bámultak.

- Honnan van magában ennyi erő?

Erős Zóga csak mosolygott.

- Hát nem látják, hogy óriás vagyok? - fújta fel magát egy kicsit.

Az emberek jutalmul egy üveg pálinkát adtak neki.

Erős Zóga ment, vándorolgatott tovább; egyszer csak egy nagy erdőbe ért. Megpillantott egy barlangot. Abban a barlangban lakott az erdő réme: egy hatalmas medve. Mikor észrevette Zógát, kicammogott a barlangjából, és máris támadt volna neki. De Erős Zóga sem volt rest, gyorsan felmászott egy fára. A medve észrevette, hová menekült; fára mászni nem tudott, hát elkezdte a fa törzsét vájni, dörzsölni, hogy végül is kidöntötte volna a fát tövéből. Szerencsére volt Erős Zógánál egy kötél; mikor látta, hogy innen másként nem menekülhet, csak ésszel: hurkot kötött a kötél végére, leengedte a fáról, úgyhogy a hurok ráakadt a medve fejére. Akkor Zóga a fán a kötelet megrántotta, felhúzta a medvét annyira, hogy a lába nem érte a földet, majd a kötél végét odacsavarta egy erős gallyhoz.

A medve kínlódott egy darabig, de a végén csak megfulladt.

Erős Zóga lemászott, a medvét felkapta a vállára, s bevitte Kismadaras községbe. A községházán elmesélte, hogy s mint járt a medvével, s végtére hogy sikerült elpusztítania. Ott is házhelyet ígértek neki, de ott sem fogadta el. Bőségesen megjutalmazták, aztán továbbállt azzal, hogy a medvebőr árából vegyenek egy cigánygyereknek télire ruhát.

Nagyon eljárt az idő, ősz lett, megjöttek a hideg napok: gondolta, haza kéne menni a családjához. Igen ám, de korán leesett a hó, megjöttek a kemény fagyok, utolérte a tél.

Akkortájt nem jártak még vonatok, gyalogosan pedig nem bírt volna hazajutni. Talált egy kis kunyhót; nem lakott abban senki: gondolta, itt átvészeli a telet, s tavasszal majd folytatja útját hazafelé. Talált a kunyhóban egy kis kályhát, deszkaágyat, az ágyon bundát, a sarokban egy csomó fát meg egy kannát.

"Megvan itt minden, ami télire kell, csak némi ennivalót kell még szereznem" - gondolta.

El is indult, és beszerzett magának télire lisztet, krumplit, zsírt, egy kis sót, és elhatározta, hogy tavaszig ki sem mozdul a kunyhóból.

Reggelenként begyújtott a kályhába, üldögélt, pipázott, ki-kinézett az ablakon, és gyönyörködött a szép havas téli tájban, az erdős-hegyes vidékben. No meg aztán főzögetett, evett, és aludt nagyokat.

Ahogy egyszer kitekintett az ablakon, látja, hogy egy hatalmas farkascsorda közeledik kunyhója felé. Nem volt gyáva ember, most azonban megijedt. Mit csináljon? Ha kimegy, felfalják a farkasok; ha nem megy ki, a kunyhóban pusztítják el. Emlékezett még édesapja történeteiből, hogy a vándorcigányok miképp védekeznek a farkasok ellen. Úgy tett ő is: meggyújtott egy ócska ruhafélét, ráakasztotta egy botra, és kinyitotta az ablakot. Az égő rongy tüzétől-füstjétől a farkasok megijedtek, és elkullogtak a kunyhó környékéről.

Másnap arra járt a közeli uradalom intézője a kulcsárával, szánkón. Két puska is volt náluk. Látták, hogy füstöl a kunyhó, megállottak, kopogtattak, beszóltak:

- Ki van itt? Nyisson ajtót!

Erős Zóga ajtót nyitott.

- Hát maga, barátom, kiféle-miféle, hogy itt az erdők között egyedül él? - kérdezte az intéző.

Zóga mondja, hogy kiféle-miféle, megmutatta vándoriparos igazolványát, erre aztán az intéző is barátságosabbra fogta a szót. Zóga aztán elmesélte, hogy járt a farkasokkal; csepp híja, majd megették.

- Hát bizony, magát itt el is fogják pusztítani - mondta az intéző -, mi is állandóan lövöldözzük őket, mert ilyenkor télen, mikor nagy a hó, úgy kiéheznek, hogy minden útjukba kerülő élőlényt felfalnának. Maga egy pillanatig sem maradhat itt tovább, ha az élete kedves. Van valami cókmókja?

- Egy kis élelmem és egy botom minden vagyonom - felelte Zóga.

- Itt hagynánk magának egy puskát, ezzel boldogulna egy ideig; de azt tanácsoljuk, hogy akármilyen nagy erejű ember is, jöjjön szépen velünk, mert a farkasokkal sokáig úgysem bírna, olyan sokan vannak.

Zóga nem sokat tétovázott. Az élelmet nem vihette magával, fogta a botját, és úgy, ahogy volt, beült a szánkóba. Az intéző elvitte a majorjába. Onnan elindult a legközelebbi községig, onnan pedig, mit volt mit tennie, nagy kínnal-bajjal hazajutott a családjához.

Otthon élt csendesen, békességben egy jó darabig. Közben hogy, hogy nem, kibékült a sógorával, Zöld Marcival.

Összebékéltek, s megint elmentek lovat lopni. Sikerült, méghozzá fényes nappal, két-két lovat elkötni, mégsem volt olyan szerencséjük, mint az első lólopáskor; észrevették a csikósok! Utánuk iramodtak, s el is fogták őket. A két cigány azonban nem hagyta magát, dulakodásra került a sor. Zöld Marci látta, hogy ennek nem lesz jó vége, gyorsan elbújt az árokba. Erős Zóga egyedül maradt a csikósokkal, de nem hagyta magát, egyedül küzdött. Zöld Marci pedig ahelyett, hogy segített volna Erős Zógának, a mély árokban gyorsan eliszkolt, és két lovat is elvitt magával.

Nem is tudnám megmondani, meddig viaskodtak egymással, elég az hozzá, Zöld Marci azalatt hazaért, s elmondta Zóga feleségének, hogy mi történt velük, az asszony elballagott férje után. Meg is találta nagy dulakodásban. Mikor meglátta Zóga, így szólt hozzá:

- De jó, hogy eljöttél, Panna! Vágd el a csikósok gatyamadzagját, hátha belegabalyodnak, s így majd hamarabb megszabadulok tőlük.

Tudni való, hogy akkortájt még bő gatyában jártak az emberek; ilyen volt a csikósokon, de Erős Zógán is.

Mikor az asszony hallotta, hogy az ura mire kéri, gondolta, most megbosszulja, nem árt neki egy kis csihi-puhi, mert unta már a magányos életet, Zóga csavargásai miatt... Mit csinált, mit nem, nem a csikósok, de az ura gatyamadzagját vágta el. Ezzel ugyan nem változtatott a dolgon, mert Zóga így is jobban bírta erővel, és sikerült legyőznie a csikósokat.

Elindultak hazafelé. Mikor már egy jó darabot haladtak az úton, így szólt Zóga a feleségéhez:

- Megkértelek, asszony, vágd el a csikósok gatyamadzagját, te pedig az enyémet vágtad el! Azt szeretted volna, ha én pusztulok el. Ezt nem sikerült elérned, mert amit te nekem szántál, azt te kapod meg.

Azzal bedobta az asszonyt egy mély kútba. Fejkendője leesett; összehajtogatta, eltette, aztán indult egyenest Panna apjához, anyjához, rokonságához.

Ott kedvesen fogadták, kérdezték, hol-merre járt, amióta nem látták. Zóga elmesélt mindent, majd elővette és megmutatta Panna fejkendőjét. Bevallotta, hogy állt bosszút az asszonyon, amiért el akarta őt pusztítani.

- Jól tetted, fiam - mondta az apósa.

Marci, mikor megneszelte, hogy Zóga megjött, oly gyorsan elszaladt, hogy sehogyan sem tudtak ráakadni.

Zóga gyermekeit apósánál hagyta, és megint elindult vándorútra. De most már kocsival, lóval. Mikor egy nagy erdő mellé ért, megállt kocsijával, kifogta lovát, ő maga pedig lefeküdt aludni. Mikor felébredt, látja, hogy lova eltűnt. "Biztosan az erdőben kóborol" - gondolta, s elindult keresésére. Mikor az erdő közepébe ért, olyan sötét volt a sűrűségtől, hogy alig látott tovább az orránál. Ahogy ott tapogatózik fától fáig, hogy merre is menjen, egyszer csak megfogják az erdei betyárok. Vallatni kezdték, hogy kiféle-miféle. Zóga érezte, hogy most nagy bajba keveredett, innen nem menekül könnyen, hát hazugságra fogta a dolgot. Nem vallotta be, hogy a lovát keresi, hanem azt hazudta, hogy rabló, pontosan az erdei betyárokhoz igyekszik, és nagyon örül, hogy rájuk talált. A betyárok hittek is neki, nem is, bevezették egy barlangba. Ott voltak a többiek is, lehettek vagy negyvennyolcan. Zógát egyenest a rablóvezér elé vezették. A rablóvezér faggatására azt hazudta, hogy ő bizony rabló, mégpedig Rózsa Sándor bandájából való.

- No, ez nem lehet igaz - mondta a rablóvezér -, mert Rózsa Sándor bandájából többen is vannak köztünk. Ismeritek-e? - kérdezte a betyároktól.

Azok bizony mindnyájan azt állították, hogy nem ismerik.

- Cigány vagy te, valld be őszintén - mondta a betyárvezér.

A cigány, ha mindent tagad is, de azt az egyet nem tudja letagadni, hogy cigány. Mi mást tehetett? Bevallotta.

A betyárok vezére elkezdett gondolkozni: "Ha ezt a cigányt most elengedjük, elárul bennünket; kitudódik a rejtekhelyünk. Jobb lesz, ha elpusztítjuk." Azt mondja az egyik rablónak:

- Eridj, és öld meg ezt a cigányt!

Azt mondja erre a rabló:

- Én betyárkodom; ha kell, éjjel sem alszom, akármit megteszek, de azt az egyet ne kívánd tőlem, hogy embert öljek!

A betyárvezér küldi a másikat, de az sem vállalkozott rá. Küldi a harmadikat, az sem megy, majd így tovább, de senki sem vállalkozott. Mikor ezt látta a betyárok vezére, betétette Zógát egy üres hordóba, melyből belülről szögek álltak ki. Akit ebbe a hordóba tettek, és lefelé gurítottak a hegyről, annak bizony elege lett. A betyárok betették a hordóba, a hordót jól összeabroncsolták, a tetejét rászögezték, és otthagyták Zógát. Sajnálták szegény cigányt legurítani a hegyről.

Egyszer egy farkas éppen arrafelé támforgott. Emberszagot érzett, és elkezdte kerülgetni, szagolgatni a hordót. A dugót közben Zógának belülről sikerült kiütni, hogy egy kis levegőhöz jusson. Ahogy a farkas ott dörgölődzött a hordóhoz, a farka valahogy a lyukon keresztül bekerült a hordóba.

Erős Zóga erre megfogta a farkas farkát, az ordas pedig megijedt, elkezdett szaladni, s a hordót Zógástul húzta maga után. Hol ehhez, hol ahhoz a fához ütődött a hordó, végül is darabokra esett szét. Így sikerült megmenekülnie a betyároktól. A farkas is örült, hogy ép bőrrel és ép farokkal megúszta.

Zóga egyenesen a kocsijához szaladt. Látja, hogy öreg lova ott legel a kocsi mellett; visszajött magától. Befogta, felült a kocsijára, és behajtott a közeli faluba.

A községben a perzekútoroknak elmesélte, mit látott, és hogy járt az erdőben, de bizony azok nem mertek a betyárok ellen menni, mert a betyároknak több fegyverük volt, mint az egész megyének együttvéve.

Erős Zóga ezután hazament saját falujába, húzott magának egy sátort, apósától visszavette három gyermekét, szép cigánylegényekké nevelte őket. Ott is halt meg a cigányság között, hetvenhét éves korában.