Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁNSOK TÖRÖKORSZÁGBAN
1849-1861.

PAP JÁNOS
EMIGRÁNS, M. KIR. KURIAI NY. IRODA-IGAZGATÓ FÖLJEGYZÉSEI NYOMÁN

KIDOLGOZTA:
SZALCZER SÁNDOR

PÉCSETT,
NYOMATOTT TAIZS JÓZSEF KÖNYVNYOMDÁJÁBAN.
1893.

 

XXXIX.
Szmyrna. - Loboda hazánkfia. - A Dardanellák kulcsainál. - Kársz cernirozása. - Kmety és Kollmann csodálatos menekülése. - Házasság akadályokkal. - Török hivatalnokok. - A külügyek miniszterének palotája. - Reszkető miniszteri tanácsos. - Menyasszony-vallatás.

Beiruthba minden baj nélkül érkeztünk, hol már javában folyt a sörház építése, melyhez Tóth Marci és Kapus János is társakul álltak. Én pedig, miután sok szerencsét kívántam az újabb vállalathoz, a Messageries Imperiales egyik gőzösén Konstantinápoly felé hajóztam.
Utunk vígan kezdődött; de néhány nap múlva, egyik éjszaka, oly vihar kerekedett, hogy a kapitány kénytelen volt egy ismeretlen helyen, a kis-ázsiai parton, horgonyt vetni, ahol egy napig vesztegeltünk.
Hogy az eltört árboc helyébe újat helyezzenek, Szmyrnában hosszabb ideig kelle tartózkodnunk. Az időt felhasználandó, kiszálltam a hajóról s fölkerestem egy Loboda nevű hazánkfiát, ki francia születésű nejével nőszabóságot folytatott. Az öröm minden kigondolható nyilvánításai közt ölelt magához s munkáját félbehagyva, futott velem, hogy megnézzük a város nevezetességeit s felkeressük az ismerősöket.
Szmyrna különböző benyomást tesz az utasra, aszerint, amint valaki Európából, vagy Ázsiából jő. De azt általában el kell ismerni, hogy fekvése nagyszerű s gyönyörű tekintetet nyújt. Száznegyvenezer lakósa különböző városnegyedekben lakik; külön a görögök, zsidók, örmények és európaiak, mely utóbbiak, a törökök után, legnagyobb számmal vannak.
A legszebb házak az európaiaké és görögöké; a törököké és zsidóké tarkára festett faalkotmányok, melyek között vörös-fehérre meszelt minaretek és magas cypruszok emelkednek. Bár kívülről piszkosak s elhanyagoltaknak látszanak, a kis udvarok megannyi kertekké vannak alakítva, jól ápolt virágokkal, zöld pázsittal, amit a török annyira kedvel.
Nyilvános épületekben nagyon szegény. Moséi, bázárjai, khánjai, a sztámbuliakhoz nem is hasonlíthatók. Néhány újabb épülete ízléses ugyan, de nem impozáns. Meglepő az örmény kathedrális, ráhalmozott pompájával és magasba nyúló kupolájával. Régiségek, az itt uralkodó gyakori földrengések miatt, nem igen láthatók. Az arena közepén vannak romjai egy kis byzánczi stylű kápolnának, ama helyen, hol sz. Polykárp a máglyán végezte életét.
Megnéztem még a helyet, hol Késmárky halt el - éhen. Szmyrnában különben sem megy ritkaság számba, hogy a nyilvános utcákon, fényes nappal, rogy össze valamely szerencsétlen az éhségtől. Ez már a nyugati civilizáció jele, mely inkább érzéketlen marad az embertárs szükségei iránt. A szmyrnai török, amint kiválik vallási türelmével, éppúgy visszavonuló a jótékonyság cselekedeteinek gyakorlására nézve is.
Meguntam a szűk, piszkos, kövezetlen és görbe utcákon való járást, azért Loboda a kikötői rakodópart felé vezetett. Már az úton föltünt a hirtelen átmenet Keletből a Nyugatba. Az utcán és a tágas ablakokban modern ízlésű öltönyök, a legutóbb párisi divat szerint; könyv- és műkereskedések, gyógyszertárak, fényképészeti műtermek láthatók, bennük nyüzsgő tömeg, beszélve Bábel minden nyelvét.
Egy sörházba nyitottunk. Belépésünkkor potrohos német fogadott, ki Lobodát azonnal fölismerte s miután én is bemutattam magam, elcsodálkozott, hogy töröktiszt létemre németül beszélek.
- No lám! - mondá, - azt hittem senki sincs a törökök közt, aki németül tudjon!
- Miért? - kérdém.
- Már huszonöt éve, hogy Szmyrnában lakom s még egy sem akadt, ki velem németül beszélt volna. Ezek a törökök oly nagyon nehéz fejűek!
Pedig, mint csakhamar tapasztaltam, a sógor nyelvtudománya sem terjedt túl a németen. Annál többet tudott a felesége, ki egy bevándorlott bajornak volt leánya s Szmyrnán született. Beszélt ez: németül, franciául, olaszul, törökül, görögül, némileg angolul, minden percben változtatva a nyelveket, amint ezt a vendégek különbözősége megkívánta, hogy sok kitanult filológust megszégyenített volna.
A helyiség meglehetősen tömve volt, hol csak úgy fogyasztották Gambrinus italát, mint akár Kőbányán vagy Berlinben. Eszembe jutott az épülő beiruthi sörház s magamban kedvező jövőt jósoltam neki.
Hajónk az új árboccal büszkén indult a Dardanellák felé. Erős viharokkal kelle újból küzdenünk, - ami augusztus hóban a ritkaságok közé tartozik, - s így történt, hogy éppen akkor értünk a Szultánje-Kále és Kilid-Bahr által képzett kordonhoz, midőn a jelző-lámpát fölgyújtották. Tisztelettel viseltetve az erődítések közül reánk leselkedő ágyúk iránt, horgonyt vetettünk, hogy itt várjuk be a reggelt.
Sokáig elnézegettem a két oldalról emelt hatalmas várakat, Konstantinápoly eme kulcsait, melyeket az orosz annyira szeretne hatalmába keríteni, hogy "Sztámbul szép egével cserélje föl a hideg sarkot." De Anglia féltékenyen őrködik, nehogy ez bármely erős hatalomnak birtokába jusson, magához ragadván Európa kereskedelmi összekötő kapcsát a Kelettel.
A versenytársak közül nem is bátorkodik ezt egyik sem megtámadni, és bármennyire óhajtanák, a közel jövőben nem sikerülend kiűzni a törököt Európából, mert igaza van Lord Beaconsfieldnek, midőn így nyilatkozik: "Könnyű azt mondogatni, hogy az ottomán birodalom azon ponton áll, hogy eltünjék a föld szinéről. De gyakorlati szempontból semmiféle államférfi sem hozhat javaslatba ily megoldást azon nehézségek miatt, melyek abból szülemlének; e birodalom feldarabolása általános, hosszas és iszonyú háborút eredményezne."
Másnap reggel nyolc órakor már Gallipolinál jártunk. A Márvány-tenger, sima tükrével, megfelelt nevének. Szinte rosszul esett visszaemlékezni a kiállt viharokra s a francia hajós-kapitányok társaságában reggelizve, vígan koccintgattunk absynthes poharainkkal - örömünkben.
Konstantinápolyba 1854. aug. 26-án érkeztem. Ismét csak a Magyar-Egyletbe szálltam. Első dolgom volt a szerászkeriátba sietni, hogy szabadságidőmet meghosszabbíttassam; mert már e hó 31-én lejárandó volt a határnap. Annyi időt akartam kieszközölni, mennyi alatt Kárszba érhetek.
A hadügyminiszter azonban eme szavakkal fogadott.
- Sohse fáradj fiam Kárszig, mert ezt az oroszok már cernirozták! Maradj csak Sztámbulban további rendeletig; a napokban ideérkezik Khorsid és Zárif Musztafa pasák is.
Későbben tudtam meg, hogy Zárif Kárszból előnyomulván, aug. 14-én a kara-jalii magaslatokon összeütközött az eléje jött Bebutoff herceggel. Ugyanazon Bebutoff ez, ki Magyarországon is volt 1849-ben. A harc kimenetele sokáig kétes volt, de az orosz ágyúk végre is győztek. Mindkét rész több ezer embert veszített s a török sereg majdnem teljesen szétszóratott.
A kárszi őrség egy része az erődbe vonult. Történtek ugyan kivülről felszabadítási kisérletek; de hasztalan. Midőn végre Omer pasa Szuchum-Káléból a megszorultaknak segítségére jöhetett, csak annyit eszközölt, hogy Murawiew orosz tbk., ki Kárszt körülzárolva tartá, hátát fenyegetve látván, kisérletet tett rohammal venni be a várat, midőn azonban e roham (szept. 29-én) az oroszok nagy veszteségével visszaveretett, Murawiew nem hagyott fel az ostrommal, hanem folyvást elzárt minden szállítmányt a vártól.
Az őrség mindaddig tartotta magát, míg csak az élelmi-készlet el nem fogyott. ami a bennszorult lakosság nagy száma miatt, kik közül már többen az éhínséggel küzdöttek, csakhamar bekövetkezett. Ekkor megkezdették az alkudozást.
A feltételek egyik pontja az volt, hogy az erőd védelmében részt vet magyar, olasz, lengyel és más európai tisztek, minden bántódás nélkül, szabadon elvonulhassanak.
Murawiew ezt nov. 28-án alá is írta. De Kmety és Kollmann nem bíztak az oroszban, vagy talán a lealázó kegyet nem akarták elfogadni s a sötét éjet fölhasználva, egy szolga kiséretében, jobb kézben tartott kivont karddal, balkezükben pisztollyal, jó arab méneiken az orosz sereg felé vágtattak. Amint az előőrsöket elérték, a sötétben tüzelni kezdettek reájuk, mit ezek azonnal viszonoztak s a futótűz csakhamar a tábor felé terjedt.
Az orosz cselfogást gondolt s pillanat alatt talpon volt az egész cernirozó hadsereg. Kmety és Kollmann a török szolgával, dühösen vagdalkozva, keresztül törték magukat anélkül, hogy valami bajuk esett volna. A kozákok kergették ugyan őket egy jó darabig, de miután a lovak dobogásáról meggyőződtek, hogy a szökevények csak alig néhányan lehetnek, felhagytak az üldözéssel és visszavonultak.
A menekülők szerencsésen Konstantinápolyba érkeztek, hol hősies bátorságuk a magasabb körökben nagy föltünést keltett s alig győztek a minden oldalról hozzájuk intézett kérdésekre felelni. Különösen érdeklődtek az angol és francia konzulok, a porta miniszterei, kik vetélkedve hívták estélyeikre a magyar hősöket, újra és újra elmondatván velük a menekülés részleteit.
A kárszi őrség letette a fegyvert. Murawiew szavát tartotta s az európai tisztek szabadon bocsájtattak. A sereg többi részét Oroszország belsejébe vitték s ott tartották a háború bevégeztéig, mely után orosz foglyokkal kicseréltettek. Tüköry Lajos segédtiszt társam sebesült karral érkezett Sztámbulba, hol Schneider törzsorvos hónapokig gyógykezelte, míg keresztül lőtt csontjai ismét összeforrtak.
A hadügyminiszter ama kijelentése után, hogy Konstantinápolyban kell maradnom, egyenesen B....r Cecilia, a leendő zárdahölgy lakására siettem. Remény és félelem közt kérdém, hogy megmarad-e kimondott határozata mellett?
- Igen - felelé, - nincs okom szándékomat megváltoztatni s a zárdába megyek. Meg is tettem már erre nézve a kellő lépéseket.
Ekkor teljes erőmből igyekeztem őt lebeszélni, hogy a világtól visszavonuljon; figyelmeztettem, hogy ne hamarkodja el a dolgot, mert onnan nincs többé visszalépés s ha a keresett belső nyugalmat föl nem találja, legszerencsétlenebb lesz minden teremtmény között.
- Ne vesse el magától - kértem őt - a világ örömeit; íme én kezéért esedezem! Igaz, hogy nem igérhetek fényes jövőt, hisz ilyet egy emigráns nem is adhat; de türhetőt igen; talán türhetőbbet, mint aminőt a zárda néma falai nyujtanának. Állásom biztos s van egy kevés megtakarított pénzem, amellyel valamely üzletet nyitva, egyesült erővel boldogulni fognánk. Szívem egész melegével kérem, adja beleegyezését!
- Engedje, hogy szavai fölött gondolkozzam, - felelé végre, - idővel biztos választ adok.
Ezután többször fölkerestem s törekedtem megnyerni magamnak.
Néhány hét mulva így szólt hozzám:
- Amiket önről hallottam, biztosítanak, hogy sorsomat jó kezekbe teszem le. Nem várok fényes jövőt; de szorgalmunk és igyekezetünk mellett tisztességes megélhetésre számíthatunk s ez, úgy hiszem, önnek is elég. Ennélfogva kinyilvánítom, hogy hajlandó vagyok nejévé lenni.
Boldogan távoztam, hogy jegygyűrűket készíttessek.
Csak ezután következett még a nehezebbje. Sok akadályt gördített utamba, nem az emberséges török kormány, hanem - az osztrák konzulátus. A török hadseregbeli tisztnek nem kell ugyan házassági óvadékpénzt letennie, de nősülési szándékát bejelenteni tartozik, mert az esetleg hátrahagyott özvegyet, némi nyugdíjjal mégis megmentik az éhhaláltól.
Ezen okból, de meg azért is, hogy kiküldetések alkalmával, Konstantinápolyban maradó nőm részére, fizetésemből bizonyos részt biztosítsak, szándékomat bejelentém följebbvalóimnak. Ezek azután Ponciustól-Pulátushoz utasítottak. Mikor már mindannyit bejártam, az utolsó azon tanácsot adta, hogy menjek ügyemmel a medzsliszhez, mert döntőleg csak ez határozhat.
Oda is elmentem. Tizenkét hatalmas pasa ült szép sorban egymás mellett, akik kikérdeztek mindent apróra, még azt is, hogy kit akarok elvenni?
Mondtam, hogy egy magyar leányt.
- Fiatal-e, vagy éltesebb? - kérdék kiváncsian.
- Mi közötök hozzá? - felelém; mert lehet itt így is beszélni.
- Na, na, fiam!... Csak azt akarjuk tudni, hogy miféle alattvaló?
- Magyar; tehát ezidő szerint osztrák alattvaló.
- Jól van fiam; akkor menj el a külügyminisztériumba, mert dolgod oda tartozik!
- És ha ott végeztem, reménnyel jöhetek-e ide vissza?
- Csak jőjj bátran, mi megerősítjük házasságodat.
Megjegyzem, hogy pérai lakásomtól, mely az európai városrészben fekszik, két óra járásnyira volt a hadügyminisztérium - Sztámbulban; innen pedig a külügyminisztérium ugyanannyi, mert ez meg az Eszki-szerály mellett van az Arany-szarvnál. Ezen utat járogattam én félkörben reggeltől egész délutáni öt óráig, majdnem hat héten keresztül.
A külügyminisztériumban megjelenve, egyik irodából a másikba utasítottak, mindenütt jegyezvén valamit papírjaimba. Ez sok napot vett igénybe. Mert nagyon furcsa az itteni ügykezelés. Ha valamely munka akad, - legyen az egy sor írás, vagy csak a pecsétnek ráütése, - a kényelemmel üldögélő magas rangú hivatalnok világért sem teljesítené ezt azonnal, hanem nagy panaszkodva mondja a megjelent félnek; "Foglalj helyet kérlek; annyi a dolgunk, hogy azt sem tudjuk, fejünk hol áll." Azután egyet tapsol, mire megjelenik a szolga csibukkal, esetleg kávéval s ezek mellett megkezdetik a szaggatott társalgás holmi közömbös dolgok fölött. Ha pedig valaki ügyét sürgetni találná, csakhamar készen van a felelet: "Jaj testvér! Ma nagyon sok dolgunk van; jőjj holnap!" S ez ellen nincs föllebbezés.
Berendezett irodákat szintén nem találunk. Nincsenek itt hosszú, tintapecsétes asztalok, görnyedező hivatalnokokkal; vagy a falak mellett magas, fiókos állványok, a poros akták ezreivel; hanem pótolják ezeket a falon függő, madzaggal gondosan bekötött, kisebb-nagyobb vászonzacskók: ez a levéltár. Ilyenek láthatók minden irodában. Hasznukat csak nagyon fontos iratoknál veszik, azoknál, melyek különösen érdemesek arra, hogy tarisznyába kerüljenek.
A hivatalnok divánján ül, kalácsba rakott lábakkal. Ha ír, a papirost tenyerébe helyezi s nádtollal jobbról balra vezeti a sorokat, mint az izraeliták. Az elintézetlen futó ügyek ülőpárnája alatt nyugosznak; innen szedi őket elő egyenként, ha kedve tartja földolgozni, mely után ugyan oda, de már a másik oldalra, kerülnek.
Iktató hivatal! Mire való volna ez? Mindenki eljár szépen a saját ügyében személyesen, kezében tartva az írást, mely azután, ha "sok a dolog", társaihoz, az ülőpárna alá tétetik. Negyed ötöd napra - ha jól megy - visszakapja az ügyes-bajos, mely után az ő gondja, hogy rávigyázzon, míg a végére nem jár. Következésképpen expedícióra sincs szükség; mert vagy elvesztette valaki perét s így az iratok fölöslegesekké váltak, vagy; ha esetleg apelláta volna a kezében, viheti följebb, ha akarja. A megőrizendő ügyek pedig egyszerűen szegre akasztatnak. Hátralékos akták, "üres ablakok", nem léteznek.
Mikor már minden irodát végig jártam, az utolsóban azt mondák, hogy még csak a miniszteri tanácsoshoz kell mennem, - ez szintén pasa, - hol a házassági engedély végleges elintézést fog nyerni.
Siettem az illető lakosztályba. Itt Mayert, az osztrák tolmácsot találtam, amint a folyosón fel s alá járkált; de nem sok figyelemre méltattam, gondolván, hogy a külügyminisztériumban akadt valami dolga.
A miniszteri tanácsos, miután irományaimba tekintett, fejcsóválva mondá:
- Jaj fiam, ez nehezen fog menni.
- Miért? - kérdém.
- Mert egy muzulmán nem vehet el európai nőt.
- Hiszen én nem vagyok muzulmán!
- Akkor meg, mint török katona, még kevésbé veheted el. Különben jőjj holnap, majd meglátom, mit tehetek érted!
Másnap, hogy elmentem, egy hétre biztatott; majd ismét két hétre halasztotta ügyemet. Észrevettem, hogy valamely titkos kéz gördít elém akadályokat; egyet gondoltam s a sheikh-ul-izlámhoz mentem.
Ennek fényesen berendezett külön palotája van. Egyik részében ő maga lakik háremével. Az udvarban levő épületet az ulemák, a Korán és törvények magyarázóinak serege tartja elfoglalva.
A főmufti nagy szivességgel fogadott. Öltözete éppen nem ütött el a többi muzulmánokéitól, kivéve, hogy turbánt viselt. Lehetett 50-52 éves. Kávézás közben kérdezősködött Kárszról, a háború körülményeiről s csak úgy fél óra mula térhettem tárgyamra. Pontosan megmagyaráztatott magának mindent, azután egy ulemát hivatott, kinek meghagyta, hogy azonnal írásba foglalja, miszerint nemcsak keresztény, hanem muzulmán hiten levő katona is bármely keresztény nőt feleségül vehet. Azután egy roppant nagy pecsétet üttetett rá s a két sor írást kezembe adva, a külügyminisztériumba visszaküldött.
A miniszteri tanácsos ajtajában csaknem összekaramboláztam Mayerrel; de ekkor sem szóltam hozzá, bár tisztában voltam vele, hogy ő a diabolus rotae. Igyekeztem a pasa elé.
- Hát erre mit szólasz?!... s mutattam neki a főmufti nagypecsétes levelét.
Ő meghökkeni látszott, de csakhamar összeszedte magát s határozottan mondá:
- Azért mégis megmutatom, hogy házasságodból semmi sem lesz. akár elviheted irományaidat mind.
Kértem őt, hogy engedje, miszerint holnap, vagy holnapután vigyem el őket.
- Jól van! - felelé dacosan.
Jól van! - gondolám én is magamban, - majd találok én neked gazdát.
Ekkor a híres Mehmed Ali, a szultán sógora volt a külügyminiszter. Hozzá mentem kihallgatásra; de a szolga utamat állta, mondván: hogy senkinek hivatlanul bemenni nem szabad.
Ekkor egy látogató jegyre, nevem alá, a következő szavakat írtam: "Aide-de Camp de Korchid pacha; arrivé de la Campangne de Kars. - Khorsid pasa segédtisztje; Kárszból érkezem." Ez azután megnyitotta az ajtót.
Az itt kifejtett pompa bámulatra ragadott. A bejárati ajtó előtt színes gyapjú-szövet hullott a mennyezetről alá a mozaik padozatig. A váró-terem talaját nehéz perzsa szőnyegek boríták. A bútorok sötétpiros selyembársonnyal voltak bevonva. Asztalok hiányzottak, hanem annál több volt a karos-szék és díván. Ezután egy kisebb, nemkevésbé fényesen bútorozott szoba következett; valószínűleg az ajtón-álló helyisége. Kettős szárnyú bejáratot rejtettek a redőkben leomló s kissé szétvált selyemfüggönyök.
A nagyterembe lépve, pillanatra elkábított az itt látott pazar fényűzés. Voltam a szultán Dolma-bágcse palotájában; megcsodáltam a Jildisz-kioszk ragyogó helyiségeit; láttam szép házaknak belsejét Turinban, Flórenczben, Nápolyban: de terjedelemre és berendezésre nézve nagyobbszerűt, mint a török külügyminiszteré, - még álmomban sem képzeltem.
Félhold alakban terül ez el a Boszporus partján. A tizenkét nagy ablak gyönyörű kilátást enged az Arany-szarvra s a Márvány-tenger felé. A padlózaton kincseket érő, neszfogó szőnyegek, melyek pázsitjában a láb elmerült. A terem bútorzatában Kelet ölelkezett a Nyugattal. Első felében drága atlasz-selyem dívánok s ottománok nyujtóztak, köztük egy-egy kényelmes karos-szék, asztalok nélkül: ez volt a török osztály. Másik részében hasonló szövetű bútorok, két üléses kanapék, magányos székek faragott támlával, asztalok paliszander fából, különféle terítékkel borítva, melyeken a Korán mondatai ékeskedtek. Itt fogadtattak az európai látogatók s az idegen követek.
A terem előrészében állott Mehemed Ali, Törökországnak talán legszebb férfia; 35-40 évesnek látszó, középtermetű karcsú alak, rövidre nyírt szakállal. Nyilt arca értelmet és jóságot kifejező. Természetére nézve heves a alig lehete benne megismerni a flegmatikus törököt.
Néhány lépést feléje menve, katonásan üdvözöltem; mire nyájasan megszólított:
- Parlez vous français?
- Oui; si votre excellence le permettra, je saurais mieux m' expliquer en turque, sachant parfaitement cette langue. - Igen; de ha kegyelmes uram megengedi, törökül jobban tudnám magamat kifejezni, mert ezt tökéletesen értem.
- Annál jobb. És hol tanultál meg törökül?
- A második lovasezrednél Damaszkusban.
- Voltál Kárszban is?
- Onnan jövök, bár nem közvetetlenül.
Ezután egy sereg kérdés következett Kárszról, Zárifról, Khorsidról, ezek vetélkedéséről és sok más egyébről; már amint ez itt szokás. Végre ügyemre térhettem s elmondám megjelenésem okát: hogy egy magyar nőt óhajtanék elvenni, de akadályokat gördítenek elém, pedig a sheikh-ul-izlám engedélye is kezemben van. Mire ő indulatosan mondá:
- Erre nem is kell engedély; azt minden ostoba tudhatná s az én kancelláriámban ne tudnák!?
- Úgy vélem, hogy nem akarják tudni!
- Kinél voltál?
Megneveztem a tanácsost. Mire a miniszter rögtön maga elé hívatá őt. Amint engem is meglátott, észrevehetőleg reszketni kezdett. Mehemed Ali átható tekintettel egészen közel lépett hozzá s gondoltam, hogy azonnal összetiporja. Ez nem történt ugyan, hanem egész dühvel reá kiáltott:
- Hát alávaló - kerátá, - ki mondta neked, hogy eme tiszt nem vehet el egy osztrák alattvalót? Így kompromittálod az én hivatalomat?... Elcsaplak, ha nem értesz hozzá!
A pasa egy szót sem szólt, csak mindjobban reszketett. A miniszter pedig parancsolá neki:
- Most menj és azonnal végezd ügyét!
A tanácsos tántorogva indult kifelé. Mehemed Ali azután hozzám fordulva mondá:
- Kövesd őt fiam; majd elvégzik dolgodat ahogyan kell és amint illik.
Megsajnáltam a szegényt, ki még irodájában is annyira remegett, hogy egy betűt sem volt képes írni s a mellette levő hivatalnokot kérte föl, hogy ügyemet intézze el. Azután leültetett s szemrehányólag mondá:
- Miért mentél fiam a pasához? hiszen én is elvégeztem volna amire kértél, de nem ment az olyan könnyen.
-Íme - felelém, - most néhány perc alatt teljesítetted, amit egy hónapig nem akartál megtenni. S nem mondtad-e, hogy házasságomból nem lesz semmi!
- Jól van, hagyjuk ezt; ne keserítsd a lelkemet tovább!
Elhagytam őt, hogy a jó hírt megvigyem arámnak.
Néhány nap mulva újabb izenet jött az osztrák konzultól, hogy menyasszonyom jelenjék meg előtte a saját érdekében. Tudtam, hogy Mayer nem nyugszik s más módhoz folyamodott. Pontosan megjelentünk s én künn maradtam az ajtó előtt. Ott benn ketten voltak: a főkonzul és Mayer. Ezek elkezdték arámat lebeszélni: hogy mit gondolt, midőn egy emigránshoz akar nőül menni? minő jövőt biztosíthat egy száműzött, kit hazája megtagadott?... és a többi. Jegyesem végighallgatta őket, azután nyugodtan válaszolá:
- Mindezt meggondoltam s kész vagyok leendő férjemmel jót és rosszat megosztani; ebben pedig engem kisem akadályozhat, mert a nagykorúságot elértem s önmagammal szabadon rendelkezem. - Ez mind szép dolog - felelé a főkonzul, - de elkövetkezhet az idő, midőn ezen elhamarkodott lépéséből származó bajok következtében sírva jő hozzám védelemért és ótalomért; akkor már késő lesz.
- Úgy hiszem, ezen eset nem fog beállani.
- Tehát megmarad föltett szándéka mellett.
- Igen.
- Én kötelességemet megtevén, az osztrák alattvalók sorából töröltetni fogom. A kancelláriára ne számítson többé. -
Száműzött lett tehát velem együtt arám is.

XL.
Emigráns lakodalom. - Péküzletet kezdünk. - Kontárkodások. - Belgiojoso hercegné. - A veszedelmes Elbeján. - Katonák és üzletemberek. - Vágyódásom Krimbe.

Hazafelé mentünkben a jövő megélhetési módokról beszélgettünk. Volt a többi közt egy Prelog Ágoston nevű bécsi orvos ismerősöm, ki egyre unszolt, hogy társaságba állva, péküzletet nyissunk. Ragyogó színekkel ecsetelte a kilátásban levő sikert, minthogy egész Konstantinápolyban nincs aki kiflit, zsemlyét tudna sütni; ennél fogva remélhető, hogy az új iparág nyereséget fog hozni.
Magamnak is tetszett az eszme, ha elgondoltam, hogy a temérdek európai mind fogyasztónkká lesz; ezért, míg Prelog két ügyes pékért írt Bécsbe, én neki indultam, hogy az üzletnek megfelelő lakást keressek.
Találtam is Pérán egy öt szobából álló kisebb, egészen üres, kőházat, melyet azonnal kibéreltem. Következő napon már behurcolkodtunk. az emelten volt három szoba. Egyet elfoglalt Prelog nejével, másikat menyasszonyom; a harmadikat közös fogadószobának rendeztük be. Az alsó helyiségekben akartuk felállítani a sütőkemencét s elhelyezni a szükséges személyzetet.
Az esketés napjáig régi szállásomon tartózkodtam. Legközelebbi szerdán megesküdtünk; reá következő vasárnapon pedig vendégségre hívtam meg az egyházi szertartásnál jelen voltakat. Nőm részéről valának: Prelog orvos, az üzlettárs, nejével; Ksisevits kapitány nejével; azután Balogh Ferenc. Az én részemről pedig: Mustárdy törzsorvos és neje; Berzenczey László és Tiszay Dániel. Vendégek: az akkor még életben levő báró Splényi Lajos, kit előzetesen megkértem, hogy a hasistól néhány napig tartózkodjék, amit meg is igért; Hámory Ede és Galicz Lajos; összesen tizenketten.
Ebédünk a régi divat szerint való volt. Hiányzottak a majoneszek, szulczok, kremek, vagy potage a lá - nem tudom mi? - hanem volt igenis: ízletes leves, marhahús, kolozsvári töltött káposzta, pulykapecsenye és túrós csusza, végül feketekávé. Mindez a menyasszony kezét dicsérte. Volt ugyan szolgánk is, egy lengyel báró, kit mi csak Antonnak hívtunk; de az akkori illem úgy kívánta, hogy a vendégeket az új házaspár szolgálja ki s ha ezek az étkezést elvégezték, a vendég-asszonyok fordultak ki a konyhára, a férfiak pedig felhordták az ételt a nap hőseinek.
Csengett a pohár s a jókívánatok bőven hullottak. Különösen Berzenczey volt ennek mestere, úgy a magyar daloknak is, melyek a cigányzenét pótolták. És vígan folyt le a hazátlan emigránsok lakodalma, mintha egy napra minden bánatot feledtek volna.
Azok közül, kik akkor egyek voltunk örömben, mind elhagytak már; csak magam vonszolom még fáradt tagokkal az élet terheit. Szeretett nőm több éve előrement az örök élet honába. Prelog meghalt hagymázban Konstantinápolyban; családja Bécsbe vonult, hol neje csakhamar követte őt. Ksisevits, miután özvegyen maradt, elesett 1863-ban az oroszok ellen viselt háborúban. Mustárdyt a lázongó arabok ölték meg Bágdádban; neje még sok évig élt. Berzenczey László a kibékülés után hazajött, hol több évig volt országgyűlési képviselő; később elméje megzavarodott s a Lipót-mezei tébolydába került. B. Splényi Lajos sorsát tudjuk. Tiszay Dániel a toll fegyverével harcolt, szerkesztvén a "Debreceni Újság"-ot, míg az örök hazába költözött. Hámory Ede Olaszhonban mellbetegségbe esett s a kórház ridegfalai közt jobblétre szenderült. Galicz Lajos Gáribáldi alatt az egységes Olaszországért ontá vérét. Balogh Ferenc, vagy Isten Balogh, a pérai temetőben nyugszik.
Isten Baloghnak neveztük övig érő szürke szakálláról, megkülönböztetésül a többi öt Baloghtól. Ezek voltak pedig: Góbé Balogh, székely eredetű fiú, ki később a hászkjői malomban molnároskodott. Czirmos Balogh, rozsdabarna színű arcáról; urikocsis lett egy pasánál Skutáriban. Csápkin Balogh, - csápkin török szó, pajkosat jelent, - hetvenkedő modoráról kapta nevét. Pogány Balogh, mert cifrán tudott káromkodni, ami nem nagy dicséretére vált. Amerikai Balogh; ennek Amerikába menni annyi volt, mint mikor más emberfia a szomszéd faluba sétál. Innét háromszor volt odaát, minden költség nélkül s újra visszajött; valószínűleg fűtött a hajón, vagy egyéb hasonló alkalmazást talált. A kiegyezéskor hazajövén, Majláth György csatlósa volt a koronázáskor s dresszirozta ennek lovait is, melyekkel kitünően tudott bánni. Magyarországból szintén kétszer ment az Új-világba, de mindig visszatért. Hatodszor ismét nekiindult, s azóta nyoma veszett.
Ezek a Baloghok önmaguk is használták predikátumaikat, leginkább egy betűvel, mint: A. Balogh János, G. Balogh József, P. Balogh Pál stb. Azokat pedig, kik a szabadságharc előtt telepedtek le Konstantinápolyban, az emigráció elnevezte a helyről, ahonnét jöttek, mint, a Győrből származott Farkas Péter lett: Győri másik: Temesvári, Aradi, Pesti stb.
Lakodalom után azonnal az üzlet berendezéséhez fogtunk, hogy mire a bécsi pékek megérkeznek, a helyiség készen álljon a kemencével együtt. Prelog azt állítá, hogy a szükséges anyagokat sokkal olcsóbban lehet vásárolni Sztámbulban s el is ment oda, magával vivén Antont, a lengyel bárót. Néhány nap mulva nőm fölszólított, hogy személyesen győződjünk meg az üzlettárs működéséről. Anton vezetése alatt bejártuk a helyeket, hol Prelog deszkákat, meszet, téglát vásárolt s rájöttünk, hogy a mi részünkre mindent kétszeres áron számított föl.
Hazajövén, rögtön szemére vetettem hűtlenségét s rövid úton elhagytuk őt. Nem is bántam meg. Miután az orvos befektetet pénzemet pótolta, kisült, hogy földieivel, a pékekkel akart társaságba állni. Egy év mulva megbuktak s eladták az egészet Flamm osztrák századosnak, ki a krimiai háborúkor a Koronini parancsnoksága alatt Bukarestben állomásozó ezredből szökött meg. Ez, hogy az üzletet fenntartsa, kávéházat is nyitott; de így sem ment semmire. Azután veszteséggel eladta egy Wernet nevű franciának, ki a tönk szélére jutva, kétségbeesésében főbelőtte magát.
Első vállalatom nem sikerülvén, kibéreltem egy tizenkét szobából álló faházat. Konstantinápolyban kevés a kőház, mert a faházak sokkal jövedelmezőbbek. A faház meghoz tíz percentet, míg a kőház, amellett, hogy építése is sokkal többe kerül, csak öt-hat száztólit ad; a tulajdonosok érdekében áll tehát, hogy inkább fából építsenek. Számításuk nagyon egyszerű. Házbér gyanánt annyit vesznek, hogy az építési költség öt-hat év alatt megtérüljön; mert egy háznak élete átlagosan hat-nyolc évre terjed. Ritka hét, hogy egész sor utcák le ne égjenek.
A faházak százaitól környezett kőház sem kerülheti ki a megsemmisülést, míg csak egész Konstantinápoly kőből és téglából nem lesz építve, ami emberi számítás szerint sohasem fog bekövetkezni. Tehát igen szerencsétlen spekuláció kőházat emelni, melynek jövedelme nincs arányban a ráfordított kiadásokkal. Ezért csak a mosék, templomok, zárdák, az idegen követek palotái, kaszárnyák s egyéb nevezetesebb épületek vannak szolíd anyagból, azonkívül valamely utca, kert, vagy tág udvar által is el vannak különítve a többi tűzveszélyes épületektől.
Egyébiránt a sokszor két-három emeletes faházakat alig lehet első látásra megkülönböztetni a kőházaktól, oly szépen vannak kifestve. Az általam bérelt üres fapalota két emeletes volt. Nőmmel megolvastuk pénzünket s miután meggyőződtünk, hogy kész bútorokra nem futná, - összevásároltam színes kelméket, vásznat, gyapjút, szénát és temérdek deszkát. Azután nekiálltam fűrészelni, fúrni, faragni, míg nőm a tűt kezelte, minek következtében gomba módra termettek a dívánok, székek, matracok, ágybetétek és mindennemű párnák. Ha éjjel elálmosodtunk, ittunk feketekávét s folyt a munka tovább. Minden reggel készen lett egy szoba. Az új lakó alig várta, hogy a padlót szőnyeggel leterítsem, a vásárolt ágyat, mosdóállványt felállítsam, - már be is költözött.
Egyik napon, midőn bevásárolni mennék, gróf Bózi áll elém s fontoskodva mondja:
- Tudod-e ki van itt? - Tegnap érkezett meg Belgiojoso hercegné leányával.
- Hol vannak szállva?
- Pérán, a Belle Vue hotelben: "a szép kilátáshoz".
- Első dolgom lesz, hogy meglátogatom őket.
Ez a hercegné régi család ivadéka és nagy honleány volt. Magyarországon is harcolt valamikor egy hg. Belgiojoso tábornok a törökök ellen. Milanóban láttam egy nagy palotát, melynek homlokzatára arany betűkkel eme fölirat ékeskedett: Principe Belgiojoso. A mi hercegnénk ezen kastélyban lakott s annyira tevékeny részt vett az 1848-iki forradalomban, hogy saját költségén egy ezredet állított föl az osztrákok ellen. Ékszereit, aranyát, ezüstjét, mind a haza oltárára rakta; pedig kitettek néhány szekérre valót. Ő maga kávéházról-kávéházra járt, hol az asztalokra állva, lelkesítő, gyujtó beszédeket tartott a népnek, hogy fogjanak fegyvert a szent szabadságért.
Midőn Radeczky tbk. Milanóba bevonult, a hercegné szerencsésen Törökországba menekült. Összes vagyonát zár alá vették, kivéve Párisban levő nagy házát. A szultán egy szép, teljesen fölszerelt gazdaságot ajándékozott neki Anadóliában: gulyát, ménest, juhnyájat, minden egyéb hozzátartozóval.
A hercegné el is fogadta s beköltözött. Igen szeretett utazgatni, így került egyszer Damaszkusba. Ott hosszabb ideig tartózkodván, Guyonék révén megismerkedett az összes emigránsokkal, kiket fölöttébb kedvelt s együtt lovagoltuk be a Ghutának varázskertjeit. A krimiai háború alatt otthagyta birtokát s Konstantinápolyba jött, hogy figyelemmel kisérje a változó politikai viszonyokat.
Mikor megtudta, hogy nős vagyok és házat béreltem, kifejezte abbeli óhaját, hogy nálam szeretne lakni.
Mondtam, hogy az általam bírt épület faház, mely kevésbé nyujt biztonságot a tűz ellen.
- Nem tesz semmit, - válaszolá.
- De a bútorok sem fogják kielégíteni hercegséged magas igényeit!
- Hagyja csak azt én reám.
- Azután meg a paripáknak való istálló sincs!
- Majd gondoskodom helyiségről másutt.
- Nehézséget fog okozni az étkezés is - mondám aggódva, - mert az épület berendezet konyhával nem bír!
- Hozatok ételt az inasokkal; arra valók. Csak azt mondja meg, hogy mennyi helyiséget adhat?
- Egy emeletet.
- Hány szobával?
- Legfeljebb hattal.
- Jól van. Amennyire lehet leszállítom cselédjeim számát. Beköltözhetném-e holnap?
- Nincs mód benne; nem vagyok készen a bútorozással.
- Vegyen kész bútort s ha nincs pénze előlegezek. Fogadja el, hisz régi ismerősök vagyunk!
- Végtelenül hálás vagyok a nyujtott kegyért; de nem kérek mást, csak tíz napi haladékot.
- És pénzt?
- Az van nekem. - (Pedig de nagyon rám fért volna!)
- Készítse el tehát a lakást!
A mondott időre készen is lett. Egyszerűen, de csinosan nézett ki minden. Még a falakat is szőnyegekkel vontam be. A hercegné azután eljött s önmaga osztotta föl a lakóhelyiségeket. Személyzete a következőkből állott: a hercegné, tizenhárom éves leányával, az angol nevelőnő, két szobaleány és két inas. A kocsisok a mellettünk levő házban voltak a lovakkal.
A hercegnő nagyon szeretett lovagolni s ezt egy nap sem mulasztotta el. Néha én is vele mentem, egy Damaszkusból hozott ménen, az Elbejánon. Ez a ló abban is hasonlított a Guyon Merzukjához, hogy a szeiszbásin kívül senki sem tudta megfékezni. A hercegné csak azért tartotta; mert szép alkatú, nemes vérű állat volt.
Még Damaszkusban történt, hogy midőn Guyonékkal a hercegnő látogatását viszonoztuk, hirtelen azon kérdést intézte hozzám, hogy szeretek-e lovagolni?...
- Mint katona megszoktam - felelém, - de különben is kedvelem a testgyakorlat e nemét.
- Nekem van egy Elbeján nevű arabs lovam, merne-e azon lovagolni?
- Igenis mernék.
- De hamis ló ám az; Petrozzini a tüzérkapitány és Petit francia major a lovassági instruktor még most is betegen feküsznek, mert levetette őket.
- Annál inkább óhajtanám én is megkisérleni.
- Nem mennénk ki lovagolni tábornok úr? - kérdé a hercegnő Guyont.
- Amint parancsolni méltóztatik, - volt a válasz.
Akkor a hercegné hozzám fordulva kérdé:
- Milyen nyerget adassak a lóra? angolt-e vagy arabot?
- Magas tetszésére bízom, - válaszolám.
- Tegyenek arabs-nyerget! - hangzott a parancs.
- És a zabola milyen legyen?
- Ebben sem válogatok.
- Adjanak európait.
Tudtam, hogy nagy különbség van mindkettő között. Midőn a lovat kivezették ugrált, hogy többen alig bírtak vele. Nyerge tiszta kék bársony, keresztül húzva finom gombokkal s fölötte széles. Az európai zabola sem sokkal biztatott. A felülés időt vett igénybe s a társaság már jó előre haladt, mikor a paripára tudtam kapni. Ekkor azután vitt, ahogyan neki tetszett! Nem valék képes féken tartani. A városon kívül sarkantyúba szorítottam, s nádbotommal ütöttem-vertem szüntelen. A hercegné mellett elvágtatva, tréfásan kérdezte olaszul:
- Come va? - Hogyan megy?
- Molto bene! - Nagyon jól! - kiáltám vissza. Mint a pokolbeli sárkány vágtatott a ló alattam, mígnem egy habbá lett; de én is csurom víz voltam. Ezután egyszerre lassabban kezdett menni s engedett a zabolának is; nemsokára lépésben haladtam visszafelé s a ló egy időre megszelídült.
A hercegné megdicsérte bennem a magyarokat s Elbejánt többször lovagoltam; de ezután angolnyerget és arab-zabolát használtam. Így történt ez Konstantinápolyban is...
Házam, - mint mondani szokás, - jól dolgozott; befektetett pénzem lassan-lassan szaporodott s amellett, hogy tisztességesen megéltünk, félre is tehettem valamicskét. Azonban: evés közben jön meg gyakran az étvágy.
Azon gondolkoztam, hogy valamely kereskedést kezdek. De nehogy bárki is szememre vethesse, hogy ezen foglalkozás a katonatiszti állással össze nem fér, elhatároztam, hogy kapitányi rangomról lemondok.
Pedig ez nem lett volna szükséges, mint az előttem levő példák bőven megmutatták. Itt volt Orozdi (Schnabel) zsidó őrnagy, kinek megalapított üzlete annyira jól ment a Galatán, hogy összeköttetésben állt párisi és londoni kereskedő-házakkal. Azután Grimm őrnagy, ki otthon 1848-49-ben a Kossuth-bankót litografálta, itt pedig fényképészettel foglalkozott; életében sem volt katona, hanem a szultán költségére beállott őrnagynak. És mások többen.
A hónap elején magukra vették az uniformist, felkötötték a kardot, azután beállítottak a minisztériumba a gázsiért. Mondották ugyan a pasák, hogy ez mégsem járja, miszerint valaki üzletember s katonatiszt is legyen egyszerre; de ők azt felelték: "A mi fizetésünket el nem vehetitek, sem be nem tilthatjátok, mert ezt nekünk a padisah adományozta a kegydíj gyanánt." A pasák nem mertek több ellenvetést tenni. Csak később - Abdul-Azisz - alatt nyugdíjazták őket félfizetéssel, vagy pedig végkielégítéssel bocsáttattak el a hadsereg kötelékéből.
Katonai rangomról tehát leköszöntem, hogy nyugodtan a kereskedésre adhassam magam. Én és kereskedő?! Ki nyereségből még pipát sem cseréltem egész életemben! Eleintén szokatlannak tetszett az eszme, de mindinkább megbarátkoztam vele. Hisz micsoda boszorkányság lehet abban? Megveszek valamely árucikket bizonyos összegért, azután valamivel magasabb áron eladom s megvan a biztos nyereség. Nem nagy tudomány kell ehhez!
Azonban ha valahol, úgy a kereskedésnél áll az, hogy a gyakorlat többször meghazudtolja az elméletet, különösen annál, ki a mértékkel együtt lelkiismeretét is a mértékbe veti. Mindenesetre sajátságos, hogy a régi görögöknél ugyanazon Merkur volt a tolvajoknak és kereskedőknek istene!
Különösen vonzott Krimbe ment emigráns társaim példája, kik, mint markotányosok, minden pénz nélkül, csakis személyes hitel útján, szép nyereségre tettek szert rövid idő alatt. Ha tekintetbe vettem, hogy én kész árúkat vihetek, igen rózsásnak festhettem a jövőt. Kifeledtem azonban ama körülményt, hogy kedves nőm nem jöhet velem; pedig csakis ő, kinek elég alkalma volt bátyja üzleti viszonyaiba betekinteni, volt eddig is mindenben őrangyalom s nélküle balul üthetett ki vállalatom.
Miután nőm ezer jó tanáccsal ellátott, véglegesen elhatároztam, hogy a többiek után Krimbe megyek s közöltem eme szándékomat a hercegnével.
- Mit gondol ön?! - kérdé meglepetve, - hát ért hozzá?
- A gyakorlat majd megtanít - felelém.
-Mit szól hozzá neje?
- Azt, hogy kiséreljem meg.
- És ha, mint tapasztalatlan, megbukik? ha összes vagyonát, még e ház bútorait el elveszti?
- Annyira nem fogok belevágni.
- Tudja mit gondoltam!... Ne menjen el Krimbe; én önt a legrosszabbtól féltem; folytassa itthon az üzletet s pótolni fogom az összeget, melyet ott nyerhetne!
- Igen szépen köszönöm kegyességét és hozzám való jóságát. Belátom, hogy hercegséged lemondott saját kényelméről csak azért, hogy házamba jövén, a szegény emigránson segíthessen; örökre hálás leszek érte; de az ingyen segélyt el nem fogadom. A munkát sohasem fogom szégyenleni, de meg nem érdemelt pénzt el nem veszek, mert ez foltot vetne jellememre s beszennyezné még jövőmet is.
- Ön különös ember, - uomo curioso!
- Igen; e tekintetben az vagyok.
- Nos! ha ilyen, akkor kénytelen vagyok március elsejére fölmondani. Nagyon sajnálom, azonban máskép nem tehetek. Önnél akartam maradni a jövő őszig, míg most Párisba megyek.
- Hercegséged cselekedjék belátása szerint.
A hercegnő március elsején csakugyan hajóra szállt, a szobákat pedig csakhamar kiadtam egyes jelentkezőknek, mert a krimiai háború alatt igen keresettek voltak a lakások.

XLI.
A hencegő Gostyiminszky. - A párbaj a töröknél. - Utazás Krimbe. - Tengeri vihar. - Az angol táborban. - Az emigránsok, mint markotányosok.

A hercegné elutazása után néhány napra betekintettem a pérai kaszinóba, hol nagy érdekkel olvastam a "Journal de Constantinople" híreit a háború felől. Átellenben lengyel tisztek társalogtak a saját nyelvükön; köztük kárszi ismerősöm - Gostyiminszky ezredes. Amint engem észrevett, törökre fordította a beszédet, - bizonyosan azért, hogy én is megértsem - s elkezdett sértőleg nyilatkozni a hercegnéről, belevonva személyemet is.
Az ujságot nyugodtan letevén Gustyiminszkyhez léptem, hogy kérdőre vonjam. Mire ő hetykén mondá:
- Nem tartozom önnek magyarázattal; mindenki vegye szavaimat ahogyan neki tetszik!
Ekkor kihúztam oldalzsebemből tárcámat s átnyujtottam látogatójegyemet, melyre lakásom is írva volt. Azután egyenesen a szomszédomban lakó Berzenczey Lászlót keretem fel, kinél Makk ezredes éppen látogatóban volt. A tényállást hűen előadván, felkértem őket, hogy segédjeim legyenek. Makk azonnal elfogadta, de Berzenczey Scheidenberg őrnagyot ajánlotta maga helyett, mint aki jobban ért a hasonló természetű ügyekhez. Ezek azután Gostyiminszkyhez siettek, hogy őt kihívják. Ő Pácsek ezredest és Stuárt lengyel őrnagyot, - ki francia szolgálatban, az Arany-szarvon horgonyozó két hajón a sebesült katonák felügyelője volt, - nevezte meg segédekül.
Fegyver gyanánt a kardot, párbajhelyiségül pedig Pácseknek erre alkalmas nagy szobáját választottuk. Hevesen csaptunk össze s jó darabig sikertelenül vívtunk. Egyszerre Gostyiminszkynek jobb oldalára irányzom teljes erővel vágásomat s mialatt ezt fölfogni igyekeznék, egy fintával, mint a villám sujtottam homlokára - balfelül, az orron keresztül lefelé. Ekkor lábaim elé dobta kardját s bocsánatot kért. Mély sebét összevarrták s ágyba fektették.
A történtek után igen tartottam attól, hogy krimiai utam meghiúsul. Mert a pogánynak tartott török a párbajt nem ismeri. Legkevésbé sem fogadja ezt el amaz eszköznek, mellyel a megsértett becsületet reparálgatni lehessen; hanem a törvény közönséges bűntény gyanánt tekinti, halálos kimenetel esetén szándékos emberölésnek veszi és a szerint is bünteti. Még inkább tiltva van a katonáknál, - a muzulmán nem is gyakorolhatja, - s ha rájönnek, rögtöni elbocsátást von maga után. Példa rá Kuli őrnagy és társai, kik párbajvétség miatt azonnal el lettek bocsátva s a török igazságszolgáltatást csak európai voltukra való tekintetből kerülték ki; Scheidenberget és Pácseket igen féltettem; de a mi párbajunkat nem tudták meg a törökök.
Aggodalmamban mégis siettettem krimiai utamat. Miután lakóimmal, nőm segítsége mellett a házbér ügyeket tisztába hoztuk, magam mellé vettem Szarka Lászlót, mint leendő társat, -bár a rajtavalóján kívül egyebe sem volt, - azután Szabó Józsefet, a zongoramestert, kit mi csak Dárdásnak hívtunk, megfogadtam kocsisnak s hajóra ülve, kifizettem értük az útiköltséget és élelmezést Várnáig, ahol kiszállnunk kellett.
Első dolgom volt, hogy egy erős kocsit s két jó lovat szerezzek, az itt összeszedett portékáim elszállítására. Mindezt föltaláltam egy Móricz nevű emigráns zsidó hazánkfiánál s nyomban meg is vásároltam tőle.
Alig valék a fogat boldog tulajdonosa ét óráig, midőn Berzenczey Lászlóval találkozom. Kölcsönös ölelés után mondja:
- Ejnye be jó, hogy kocsid és lovaid vannak! Légy szíves, vigy el engem Sumláig, mert küldetésem van Bukarestbe Kossuthtól.
- Hogyne vinnélek! ... Igen szívesen! ... Akár a Dunáig ily fontos ügyben!... A haza javáért!
- Köszönöm; Sumlától már egyéb alkalmatosságon utazom.
Megindultunk. Hanem hatnapig tartott ez a kis út. Mert közbe esett Kiss Tóni ezredesnek mezei gazdasága s ezt csak el nem kerülhettük! Az ezredes nem volt honn, vártunk tehát rája három napig. Ezalatt megnéztük a gazdaságot. Mondják, hogy ezen Kiss Tóni rokona lett volna az Aradon kivégzett gazdag Kiss Ernő tábornoknak. Annyi bizonyos, hogy pénze volt, mert ezen gazdaság tulajdonát képezte. Munkásai mind magyar emigránsok voltak; egykori kapitányok, főhadnagyok, hadnagyok és diákok, kik a mezei dologhoz nem sokat értettek. Meg is buktak mindnyájan szerencsésen.
Három nap múlva, mikor a gazda még mindig nem jött, Berzenczeyt átadtam küldetésének, én pedig Szabóval Várnára visszatértem.
Itt, takarékossági szempontból, a drága gőzös helyet, egy kis vitorlás francia kereskedő-hajót béreltem. A hajócska orránál volt a konyha s a kapitány ennek oldalaihoz állította a lovakat; egyiket egyik felül, másikat a másikról oly formán, hogy mindegyik lónak jutott egy konyhaoldal és egy hajóoldal. A kocsit szétszedtük s beemeltük.
Így felkészülve, alkonyatkor megindultunk Krim felé. Délnyugatról igen kedvező szelünk fújt ugyannyira, hogy habár csak a hajó orrán levő vitorla volt szétbontva, egy gőzös gyorsaságával versenyeztünk. Másnap hajnalra a távolban már látni lehete Szebásztopolt és Kámiest, hol a franciák táboroztak.
Ekkor a szél egyszerre ellenkező irányba fordult s Krim felől mind erősebben jött velünk szembe. Darab ideig mozdulatlanul álltunk; azután hátára vette hajónkat a vihar s hullámról-hullámra dobálta öt napon és öt éjszakán át kegyetlenül.
A legiszonyúbb tengeri betegséget állottuk ki; de még ennél is nagyobb volt a félelem, hogy ellenséges partokra vettetünk, vagy kősziklához vágja hajónkat a vihar, mely esetre ki is szemeltem a kabinomban levő erős asztalt mentőszerül, hogy ennek segélyével fenntartom magam a habokon, míg valamely hajó fedélzetére juthatok.
Szegény lovaimon is megesett szívem. Tehetetlenül hallgattam, mint vágódnak minden pillanatban majd a konyha, majd a hajó oldalához. Véltem, hogy ép csontjuk sem marad a szegény páráknak. Evésről, ivásról szó sem volt öt napig.
Ekkor a szél lassanként lecsendesedett s néhány óra múlva a franciáknál, a kámiesi táborban valánk. Mikor az öbölben horgonyt vetetünk, annyira beteg voltam, hogy csak mások segítségével tudtam talpra állni. Nemkülönben voltak társaim is; lovaimat pedig alig ismertem meg, úgy elcsigázta őket az ide-oda való dobálás, az éhség és szomjúság.
Már néhány napig jártam a szárazföldön, de még mindig oly ingadozva, mintha folyton a tengeren lennék. Meg is fogadtam erősen, hogy vitorlás hajón soha életemben többé nem utazom. A gőzös, bármekkora legyen is a vihar, folyton előrehalad; a vitorlás hajó nyomorult alkotmány ily esetben, kivált ha még attól is lehet tartani, hogy megmenekülés után az ellenség szájába szalad az ember.
Körülnéztem a francia táborban. Miután láttam, hogy itt nem igen lehet valamit sikerrel kezdeni, befogattam s az angolokhoz hajtattam. Ez volt különben is célom. Egyenesen lord Raglanhoz, az angol sereg főparancsnokához mentem. Miután elmondtam, hogy micsoda járatban vagyok, átnyujtám ajánló-levelemet, melyre minden angol sokat ad, kivált ha ez ismerőstől van. Az enyémet Éber Nándor a Times levelezője írta, szóval pedig Stab Simon pártfogolt, ki lord Raglan mellett az első dragomán fontos tisztségét viselte.
Azonnal hivatta ezredesét s megparancsolta neki, hogy számomra legjobb pontokon jelöljön ki helyeket. Az ezredes rögtön vitt magával s két helyet tűzött ki egymás mellett, meg egy harmadikat kissé távolabb; azután, mikor már sátrainkat fölállítottuk, egy-egy altisztet rendelt mellénk, nehogy valamely katona jogtalanságot kövessen el rajtunk, vagy talán inkább, hogy bennünket ellenőrizzen.
Minthogy pedig az üzlet megkezdésére másodmagammal kevesen voltunk, még néhány társat szereztem és folyt a kereskedés mindennemű árucikkel, amit csak egy angol a táborban megkívánhat, mint: thea, cukor, friss vaj, sajt, dohány stb. kivéve a szeszesitalokat. Ezek pedig azért voltak kizárva, mert az angol annyira képes leinni magát, hogy mozdulatlanul fekve marad a földön. Angolországban 1850-től 1859-ig nyolcezer ember halt el iszákosság folytán.
Igaz, hogy sehol a világon oly dúsan nem fizetik a katonákat, mint az angolok, de a szeszes-italok élvezete, vagy éppen részegeskedés, legalább itt Krimben tiltva volt. Ha mégis előfordult, szigorúan büntették. A delikvenst odakötötték mezítelen háttal egy nagy kerékhez, azután a három ágú korbáccsal sort vertek rajta, melynek végeztével a kórházba került. Lehet azonban, hogy azóta már az angoloknál is beszüntették a büntetés e nemét.
Sátraim első rangú helyen voltak; azért, az angol főparancsnok által szabályozott árak dacára, igen jól ment üzletünk. A naponkénti bruttó jövedelem egyre-másra 60-70 angol fontra rugott, melynek felét tiszta nyereségül tekinthettem. Reggeltől délig árultunk; délután - a gyorsabb eladhatás végett - az egyes cikkeket csomagoltuk; estefelé újra seregestől jöttek a vevők, éjjel pedig ismét portékáinkat rendeztük.
Szarka volt a bevásárló, ki minden reggel megjelent s kiüríté a pénztárt. Így tartott ez három hónapig, mely idő alatt egyszer sem számolt be az elvitt összegről. Részemről mindenesetre nagy hiba volt, hogy ily határtalan bizalmat helyeztem társamba, ki ezzel rútul vissza is élt. Utóbb már, ha szóltam neki, hogy ő álljon a sátorba s majd én megyek bevásárolni, hetykén visszafelelt: hogy úgyis hiába töltené itt az időt, mert nem tud angolul! Minthogy osztozkodás az egész idő alatt nem volt, két társam elhagyott; én pedig, mivel Szarka ellen, ily helyen, kellő bíróság hiányában, pert nem kezdhettem, de kezdeni sem akartam, nehogy a magyaroknak rossz hírét költsem, szintén túladtam részvényemen s igen örvendtem, midőn Schnell-Serényi Alajostól 105 fontot kaptam érte. Otthagytam kocsit, lovat, három hónapi fáradságommal együtt; csak az újabb keserű tapasztalatot vittem magammal.
Az új vállalkozók sem vitték sokáig; a nemezis csakhamar utolérte őket. Dugva szeszes-italokat árultak, amiért lord Raglan betiltotta kereskedésüket, sőt kevés híja volt, hogy igen nagy bajba nem jutottak.
Történt ugyanis - beszéli Serényi - hogy egyik nap délutánján az angolok összecsaptak a muszkákkal, kik jól védett állásukból hatalmasan elpáholták a támadókat. Ezek a táborba visszahúzódván, leverten és hosszú orral kullogtak sátraik között. a nyomasztó csenddel igen nagy ellentétet képezett ama víg zaj és hahotázás, mely az egyik kantinos sátorból kihangzott. Ez pedig onnét származott, hogy az emigráns markotányosok: Serényi Alajos, Szarka László, Galicz József, I. Balogh Ferenc, Hámory Ede és Kajdacsy József mitsem tudva az angolok vereségéről, adomázással ütötték el a hosszú időt s a bőven fogyasztott pezsgő behatása alatt, jóízűket kacagtak egy-egy sikerültebb élc fölött.
A kétszeresen bosszús angol katonák, azon véleményben, hogy a kantinban levők görögök és orosz kémek, kik az imént szenvedett vereségüknek örvendenek, megrohanták a sátort, tartalmát kirabolták s a mulatókat fogságba vetették.
A főbelövetéstől csak azáltal menekültek meg, hogy magyar voltukat bebizonyítaniok sikerült, kiknek eszük ágában sem volt a közös ellenség, az orosz győzelme fölött örvendeni, melyről egyébiránt mit sem sejtve, jókedvüknek engedtek szabad folyást. Hanem azért lord aglan hajóra rakatta s Konstantinápolyba szállíttatta őket.
Serényi Alajos főhadnagyot mindnyájan sajnáltuk, mert igen jóravaló ember volt. Annyira szívére vette a dolgot, hogy amnesztiáért folyamodott, melyet megnyervén Nagyváradra jött, hol vaskereskedést nyitott. Szorgalma és becsületessége meghozta a kívánt sikert. Üzletét szerencsével folytatta egész a hetvenes évekig s midőn meghalt, családot hagyott maga után.
Szarka László sok pénzt szerzett, melynek jó részét bátran magaménak vallhattam. Konstantinápolyban rövid idő alatt túladott rajta, mint erről alább lesz szó. az ügyvédből lett kapitány, mint emigráns, cipész mesterséget tanult, melyet megunván, Bukarestbe ment, hol meghalt a kertek alatt, alkohol-mérgezésben.
A könnyűvérű Galicz József hadnagy Olaszországba került s Gáribáldi csapatában esett el. I. Balogh Ferenc, az emigráció figarója, igen szeretetre méltó egyén volt; mesterségét szintén Sztámbulban tanulta, hol meg is halt. Hámory Ede kapitány mellbetegségbe esett és Olaszországban hunyt el. Sok bajt csinált neki kicsapongó neje, kit tanácsunk ellenére vett el azon szándékkal, hogy megjavítja. Ebből ugyan semmi sem lett; sőt a rossz nő által okozott kellemetlenségek csak halálát siettették. Kajdacsy József, előhaladt korú, mások iránt jószívű, de könnyelmű életmódja miatt, önmagának ellensége volt. Utoljára Tulcsán, egy magyar patikárusnál nevelősködött.
Ezeken kívül Krimben markotányoskodtak még: Veress Sándor, Hágen Ignác, Szilberleitner József, Őrhalmy József hadnagyok és Jakobsohn, kik két társaságot képeztek s legtöbbet nyertek; tudomásom szerint 7-8000 forintot fejenként. Azután: a Csia testvérek, Szalánczky Domokos, Argay György, Góbé Balogh Lajos, Zilahi Imre, Borsay Lajos, Szász József hadnagy, Kiss Tóni ezredes, Berzenczey László, Kvassay Ede kapitány, Kun Albert, Tóthfalusy Károly, Fircsa János, Herli Ignác, Kárpy István, Klein Jakab, Klein Ignácz, Takács József, Czirjék Adolf kapitány, Szuszán János, Császár Péter, Pap István, Bak Pál, Kaszás József, Tolnay János, Bajcsi Sándor, Csiszár Ferenc, Piszárovits István, Fekete Mihály.
Rényi Károly először tolmács volt az angoloknál, később velem markotányoskodott. Nem sokra mentem vele. Órákig elült a rábízott sátorban, maga elé mélázva mozdulatlanul, egy hordó tetején, mialatt a s kiszolgáló fiú szabadon gazdálkodhatott. Egyszer azt mondja nekem:
- Barátom! sürgős dolgom akadt... egy órára eltávozom!
Ezzel leugrott a hordóról, kiszaladt, és - sohasem láttuk többé.
Az öreg székely huszár, Huszár, szintén itt próbálta szerencséjét. Egy nagy zöld üveget megtöltött limonáddal s bejárta vele a tábort. Jól sikerült; mert néhány ezer forintot takarított össze.
Legjobban járt Spitzer "hazánkfia". Azelőtt Boszniában, Omer pasa táborában tengődött a magyar tisztek között, mint foltozó és pecséttisztító szabó; de annyira rosszul ment dolga, hogy lába kibujt a cipőből és könyöke a kabátjából. Maguk a tisztek megsajnálták s azt mondja neki az egyik:
- Miért nem megy Krimbe a többiek után? hiszen minden zsidó született kereskedő!
- Szívesen mennék - válaszolá; de amint látni tetszik, tisztességes ruhám sincs, melyben megjelenhetnék az emberek előtt!
- Majd gondolunk valamit!
Ekkor gyűjtést eszközöltek s Spitzert felöltöztetvén Omer pasához vezették, hol pártolólag szóltak mellette. Spitzer egy teszkerét kért Omer aláírásával, melynek erejénél fogva annyi szarvasjószágot szedhessen össze hitelbe, amennyit csak bír.
A pasának, ki maga is jól tudta mi a nyomorúság, mikor még Látász Péternek hívták, megtetszett a különös kérelem s azt mondja Spitzernek:
- No zsidó! A tiszturak közbenjárása folytán hajlandó vagyok rajtad segíteni; de jaj neked, ha visszaélsz bizalmammal!
És megkapta a teszkerét Omer pecsétjével ellátva, melyben a muzulmán lakosság fölszólíttatik, hogy fölösleges marha-állományát Spitzernek rendelkezésére bocsássa - hitelbe. - Ezzel azután fölkereste a válikat és a községek kájmákámjait, kik engedtek a fölhívásnak, sőt midőn az első szállítmány árát pontosan megkapták, a teszkerére sem lett többé szükség.
Spitzer pedig milliomos lett s a háború után temérdek kőházat vásárolt Pérán. Az osztrák és francia követség palotája mellett levő három emeletes házát magam is bérbe akartam venni s az egyezség csak abban mult, hogy igen drágára tartotta.

XLII.
Hadi műveletek Krimben. - Támadás a Malakoff erőd ellen. - Szebásztopol bevétele. - A tengeri haderők. - Egy kis elmefuttatás. - Dádián Bogosz.

Krimben való tartózkodásom azon haszonnal járt, hogy szemlélője lehettem azon nagyobbmérvű szárazföldi és tengeri ütközeteknek, milyenek az újabb korban talán sehol elő nem fordultak. Láttam Malakoff, később Szebásztopol bevételét; előttem harcoltak az egyesült hatalmak hajóhadai az orosszal; megannyi nagyszerű jelentek, melyek kitörülhetetlenül vésődtek emlékembe.
Megkisérlem röviden leírni a háború lefolyását, valamint az egyesült hatalmak hadállásait úgy, ahogyan én azt egy dombmagaslatról saját szemeimmel láttam.
Szebásztopol harmadrendű orosz tengerparti város, a Krim délnyugati oldalán; fekvésénél fogva a világ egyik legbiztosabb kikötője, Potemkin alapította 1785-ben egy tatárfalu helyén. I. Sándor cár fölismervén a hely fontosságát, hadászati ponttá emelte.
Észak-kelet felől, talán nem is más alkalomra, mint e háború idejére, rögtönzött erődítésekkel van ellátva. Háta mögött, a szárazföldi oldalról, az ágyuk és gyalogság számára, félhold alakban fölhányt háromszoros sáncok és földdel telt kosarak védik. Ezek csak akkor készültek, midőn Szebásztopol ostroma diplomáciailag elhatároztatott.
A tengerről tekintve, Szebásztopol közelében, a baloldalon, tágas öböl terül a hadihajók számára. Ennek fele részében, egy magaslaton emelkedik a Malakoff erőd, az öbölben levő hajók és némileg Szebásztopol védelmére is. Mindezeket kölcsönösen biztosítják az öbölben horgonyzó hatalmas hadihajók.
A nyugati szövetségesek, miután a Balti-tengeren sikertelenül próbálkoztak az orosszal, Keletre fordultak és Várnából 1854. szept. 7-én 23.000 francia, 25.000 angol, 8.000 török, továbbá 15.000 piemonti katona indult az összes hajóhaddal, egészben 596 szállítóhajó, 15 francia, 12 angol és 6 török sorhajó, valamint 20 francia, 6 angol, és 4 török gőz-fregatt kiséretében a Krim felé.
Az egyesült hatalmak seregei szept. 14-én Eupátóriától délre, a Kalamita öbölben szállottak partra azon reményben, hogy a Mencsikoff által vezérelt orosz haderőt legyőzve, egy hadicsíny által elfoglalják Szebásztopolt, mely által Konstantinápolyt állandóan veszélyeztetve látták. Ezalatt az oroszok 40 ezer emberrel és 108 ágyúval megszállták az Alma folyó mellett levő magaslatokat, hol szept. 20-án csatára került a dolog, melyben az egyesültek győztek.
Miután az oroszok Krim fővárosába Szimferopolba visszavonultak, a szövetségesek csekély ellenállás után elfoglalták a balaklavai kikötőt s megkezdték Szebásztopol körülzárolását oly formán, hogy keletről, Kámiesben, volt a francia hadseregnek nagy része, egy hadosztály pedig észak felől, a Malakoff erőd tájékán foglalt állást. - Az angolok és olaszok Balaklaván szálltak ki. Az angolok képezték a centrumot, vagyis a déli részt; az olaszok az észak-nyugati oldalt; az angol lovasság pedig födözetül szolgált az orosz seregek kitörései ellen. - Eupátóriában és Kercsben a törökök őrködtek.
Ezalatt az oroszok buzgón teljesítették a védőmunkálatokat. A szebásztopoli kikötő bemenetét elsüllyesztett sorhajókkal zárták el s a város körfalán kívül új földműveket állítottak. Azon kedvező körülménynél fogva, hogy Nagy-Oroszországgal, Perekopon át, akadálytalanul közlekedhettek s a Duna mellett tökéletes fegyvercsend állott be, lehetővé tette, hogy elegendő élelmi- és lőszereket hordhattak, sőt a fölmentő-sereget 36 ezer emberrel szaporították.
Az oroszok nov. 5-én korán reggel, az inkermani romok tájáról, majdnem négyszeres túlerővel, támadást intéztek az angol hadosztály ellen, mely öt órai borzasztó véres harcot állt ki, mikor a franciák segítségül érkezvén, az oroszok roppant veszteséggel visszanyomattak. A franciák, megfeledkezvén az angolok hősies kitartásáról, maguknak tulajdoníták a győzelmet, az angolok pedig bátran hivatkoztak kitartásukra, mi azt eredményezte, hogy a két nemzet serege közt bizonyos feszültség állott be, mi az ostrom végéig meg nem szünt.
Annyi igaz, hogy az angol hidegvérrel állja meg helyét és készebb tízszer is inkább meghalni, mint hogy meghátráljon. A francia hirtelen támad, de ha látja, hogy az ellenséggel meg nem mérkőzhetik, hasonló gyorsasággal vissza is vonul; mindazonáltal a legnagyobb elszántsággal képes újra visszafordulni üldözőire. A török katona kitartóan verekszik, csak tisztje állja meg helyét; mert megvan benne ama legyőzhetetlen tudat, hogy tíz gyaurnak egy muzulmán mindenkor megfelel, ha pedig elesik, egyenesen a paradicsomba kerül; ugyanazért nagy elszántsággal rohan a tűzbe. A tisztje azonban, minél nagyobb rangot visel, annál kevésbé akarja magát kitenni a veszedelemnek; ugyancsak ők azok, kik leghamarabb kezdik meg a hátrálást. A török harcos azután, ha tisztet nem lát többé maga előtt, szintén megfordítja a szekere rúdját s ekkor nincs az az erő, mely a már egyszer megbomlott sereget föllelkesíteni, vagy új rohamra vezényelni tudná. Fanatizmusuknál fogva azt tartják, hogy ez a sors könyvében már előre így volt megírva s aki Isten akarata ellen akar cselekedni, hasztalan erőlködik. Ezzel azután mindennemű okoskodásnak is vége.
Ezen csata után, melyben az oroszok tíz ezer embert veszítettek, a szövetséges sereg folytatta az erődítési műveleteket Szebásztopol körül. A fölhányt föld és homokkal telt kosarak ellenében, megfelelő sáncokat hánytak és vívóárkokat készítetek s mindezt az oroszok szeme láttára, gyakran az ellenséges ágyúgolyók sűrű hullása között. Ehhez járultak a viharok és tartós esőzések, melyek a talajt mocsarakká változtatták s a szárazföldi és tengeri közlekedést megnehezítették.
Emiatt hiány támadt az élelmiszerekben is. A lovak nagyobbrészt elhullottak s a két lovas-dandárból már csak 100 db ló állt. Az epemirigy is mindinkább elharapódzott. Különösen sokat szenvedtek az angolok. Ezeknek 56 ezer katonájából, kik lassanként Krimbe érkeztek, az év végén csak 11 ezer volt még harcképes. Az orosz pedig ezalatt fáradhatatlanul munkálkodott Szebásztopol erődítésén.
Így állottak a viszonyok az 1854-ik év végén.
Miklós cár halálával (1855. márc. 2-án) ismét megújultak a remények a békére nézve, melyek azonban hajótörést szenvedtek az e célra összehívott konferencián. Kevéssel ezután a szövetségesek Szebásztopol ellen iszonyú lövöldözést vittek végbe 500 ágyúval, ami tizennégy napig tartott. Általános rohamra azonban még nem lehetett gondolni. Erre szükséges volt bevárni az erősítéseket, - a szárdiniaiakat La Marmorával és egy francia hadtestet, - kik csak májusban érkeztek meg.
Ezalatt (máj. 16-án) Pellissier vevé át Canrobert helyett a főparancsnokságot; a francia csapatokat újra szervezé s egyhatalmas támadásra mindent előkészített. Ezt jun. 7-én kisérlették meg, azonban, dacára a nagy veszteségeknek, egyes külső erődítmények elfoglalásán kívül egyéb eredményre nem vezetett.
Pellissier, kevéssel utóbb (jun. 18-án,) mintegy negyvenezer emberrel általános támadást intézett a Malakoff ellen. A franciák Mayran tábornok vezénylete alatt rohantak előre, de a kis Redán és a hadihajók ágyúi egész sorokat vágtak ki közülük s a tisztek nagy részével maga Mayran is elesett; a többiek azután rémülve futottak vissza védősáncaik mögé. Ekkor támadott Pellisier a sereg zömével, azonban a hősileg kifejtett bátorság dacára, az oroszok a nagy rohamot véresen visszaverték.
Nemkülönben jártak az angolok, kik a nekik szemben álló Redánra rohantak, de a kartács- és golyózápor elől hátrálni voltak kénytelenek. A franciák és angolok roppant sokat vesztettek.
Az angolok nemsokára elvesztették főparancsnokukat, lord Raglant, kinek helyébe Simpson tábornok neveztetett ki. Változás történt a védőseregnél is. Az erődítéseket Tottleben mérnökkari tábornok vezette; a sereg fölött való parancsnokság Mencsikofftól Gorcsakoff kezébe került. Ezek, a kifejtett erőlködések dacára csakhamar észrevették, hogy a veszély tetőpontját érte el. A franciák sikeresen folytatták vívóárkaik előretolását s a Malakofftól alig voltak már 50 lépésnyire; földalatti aknáikkal pedig ennek aljáig jutottak.
Gorcsakoff ennek következtében (aug. 16-án) még egy kétségbeesett kísérletet tett, hogy az erősséget körülfogó vasgyűrűt széttörje. E végből 60 ezer emberrel átnyomult a Csernája folyó hídján. Az olaszokat és egy francia zuáv-ezredet visszaszorított s a szövetséges táborral szemközt levő magaslatokat elfoglalta. Azonban Pellissier tábornok három hadosztállyal segítségül érkezvén, a kétségbeesett küzdelemnek csakhamar más fordulatot adott. Az oroszok, nagy veszteségek után a Csernája jobb partjára vettettek.
Ezzel Szebásztopol ostroma a válópontra jutott. Tottleben tábornok, habár meg volt sebesülve, hajthatatlan maradt. Bekövetkezett szept. 5-ike s ezzel együtt akkora ágyúzás, minőt aligha állt még ki erősség. Négy napon keresztül, 800 ágyúból, naponként mintegy 120 ezer bombagolyó és rakéta rombolta a várat, mely végre már csak puszta romhalommá változott.
Szeptember 8-án, pont 12 órakor délben, három rakéta adott jelt az általános támadásra. az ostromló csapatok 48 zászlóaljból állottak. Malakoff ellen Mac Mahon és Bosquet, a kis Redán ellen Dulac francia tábornokok, a központi bástya ellen Salles tábornok francia és olasz dandárokkal, a nagy Redán ellen Codrington indult az angolokkal s mialatt Lijons és Bruat admirálok a tenger felől hatalmasan működtek, három órai heves ostrom után francia zászló lobogott a Malakoffnak iszonyúan szétrombolt sáncain.
Gorcsakoff, miután látta, hogy védelmi pozícióinak kulcsa az ellenség kezébe került, visszavonta seregeit a hídon, melyet már előbb a szebásztopoli kikötő északi részén e célra veretett.
Legszebb volt látni a harcot ugyanegy időben a szárazon és vizen. Míg a szárazról sűrűen röpültek a hatalmas bombák és gránátok a városra, hol palotákat gyujtottak, - az ostrommal egyidejűleg összecsaptak az ellenséges hajók is.
Ezek úgy működnek a tengeren, mint a hadsereg a szárazon. A kijelölt fregattok támadást intéznek s megkezdik a tüzelést; a többi pedig, esetleges erősítésre vagy az elsüllyedtek pótlására tartalékban marad. Ilyen tartalékjuk volt az oroszoknak a szebásztopoli tágas kikötőben, az angoloknak és franciáknak pedig künn, a sík tengeren; azon különbséggel, hogy az egyesülteknek nagy hátrányul szolgált a nyílt tenger viharos időben, midőn alig tudtak menekülni valahová, helyt állani pedig mindenesetre kellett.
Meglepetések ellen gondoskodnak a cirkáló hajók, melyek folyton őrködnek s mihelyt az ellenség támadó szándékát észreveszik, rögtön értesítik a sorhajó parancsnokát. Csata esetén a hajók oldalvást állanak az ellenség felé s ha az egyik részen levő ágyúk kilövettek, a hajó ellenkező oldalra fordul s újra tüzel, mialatt az üres ágyúkat megtöltik.
Ha valamely hajó annyira megsérült, hogy az elmerüléstől hirtelen megmenteni nem lehet, sorsára hagyják; a személyzet pedig a tengerbe veti magát és sietve úszik egy másik ép hajó felé, melyre fölkapaszkodva, pótolják az elesetteket és harcképteleneket. Foglyokká csak akkor lesznek, ha nem sikerül a saját hajóik közül valamelyiket elérni; de ez a legritkább esetek közé tartozik, mert egy jó tengerész órákig képes ellebegni a víz szinén, míg valamely saját nemzetebeli lobogóval bíró hajóra akad, ha pedig végképpen kimerül, inkább a tengerbe vész, semhogy önkéntesen fogollyá legyen.
Ha pedig több hajó süllyed el egyszerre, - ami nagyobb összeütközések alkalmával történik, - ekkor a legénység is reménytelen helyzetbe jut s gyakran csak néhány úszkáló fej látható a még mindig forgó víz tükörén, honnét kevéssel azelőtt valamely hadihajó szórta gyilkos tüzét az ellenség felé.
Ezen szerencsétleneket művelt ellenség nem szokta bántani többé. Különben az ily eset leginkább az egyforma lobogójú hajók közelében szokott előfordulni; kivéve, ha valamely hajósor az ellenség tüzelését kiállani nem bírván, hátat fordít s az őt űzőbe veszi, mint ez Szebásztopolnál történt; hol az oroszok hajói menekülni nem tudván, az egyesültek által nagyrészben tönkretétettek, a megmaradtakat pedig Gorcsakoff részint elsüllyesztette, részint fölgyújtatta. Így semmisült meg a híres flotta, mely 19 sorhajóból, 12 fregattból, 10 corvettből és 30 gőzösből állott 2200 ágyúval.
A városban híre-hamva sem volt ekkor már a lakosságnak, kik jóval az ostrom megkezdése előtt kiköltöztek; csak verekedő katonákat lehete találni, kiknek egy része önként megadta magát, mások a Malakoff felől levő, cserjékkel borított, magaslatokra menekültek.
Az oroszok 17 ezer embert vesztettek; 7000 ágyú s az egy életkor alatt Szebásztopolban emelt művek, mind a szövetségesek kezeibe jutottak. Ezek azonban nem használták fel győzelmüket, hanem nyugodtan engedték menni az oroszokat, kik, miután már utolsó reményüket is elvesztették arra nézve, hogy valamit sikerrel kezdeni lehessen, de mivel Ausztria is azzal fenyegetődzött, hogy a szövetségesekhez szegődik, - elfogadták a béke-értekezleteknek alapjául szolgáló pontozatokat. Nemsokára azután, 1856. márc. 30-án, létrejött a párisi béke, melynek eredményeként június hóban megkezdetett a seregek visszavonása Krimből.
Így végződött a határozott cél nélkül indított, nagy apparátussal s még nagyobb hűhóval folytatott háború. A megkezdésnek okát csak maga a cár és kormánya tudták volna igazán megmondani; de meg azok is, kik elfogulatlanul ítélnek a muszka politika fölött s átlátták az orosznak ama tervét, mely szerint elérkezettnek vélte az időt, melyben terjeszkedési és foglalási vágyát némileg kielégítse.
Azért viselte magát Mencsikoff orosz nagykövet oly kihívóan a török haditanácsban; hosszú szárú, sáros csizmában, lovagló ostorral kezében jelenvén meg ott, amit a török a legnagyobb tiszteletlenségnek tekinthetett. És ilyen vakmerő kihívásra nem tudtak-e a nagyhatalmak erélyesen föllépni? Hiszen az angol, francia, porosz és osztráknak egyetlen szava elég lett volna, hogy vége legyen a sértő hencegésnek s a később bekövetkezett háború sem került volna annyi pénz- és véráldozatba a Krimbe!
Azonban, a nagyhatalmak is hasonlók azon emberhez, ki a tűztől távolabb esvén, nem gondol az őt érhető veszélyre; úgy ők sem gondolták meg, hogy ama polyp, mely a gyorsan emésztő lángoknál is veszélyesebb, karjait kiterjesztvén, lassanként magához ragadhatja a távolabb eső országokat is, hogy vérüket kiszívja. Mert a muszka politikusok bölcsen tudják, hogy egyszerre mindent elnyelni nem lehet, meg nem is szabad; igen okosan hagyta meg azért Nagy Péter cár végrendeletében, hogy mitsem kell elhamarkodva tenni, sőt, ha erre szükség van, ajándékozni, országokat kell föláldozni, de lehetőleg terjeszkedni a Fekete-tenger felé s közeledni Konstantinápolyhoz.
Az orosznak előhaladását meggátolni legjobban volt érdekelve az angol, ki a keleti kereskedelmet tartotta kezében. De föllépni egyenesen nem mert; csak akkor, midőn Napoleon, ki leste az alkalmat, hogy széttéphesse az 1815-iki szerződést s meg akarván magát erősíteni a két éves császári méltóságban, foglalkozást keresett az örökké nyugtalan franciáknak, - felszólította Oroszországot, hogy vonuljon vissza, kiktől tagadó választ kapván, szövetségre lépett Angol- és Törökországgal, buzdítá egyszersmind a többi hatalmakat, hogy részt vegyenek a háborúban. Ausztria visszavonult; helyette a kis Piemont erőltette meg magát 15000 emberrel, hogy nagyhatalmi állásba vergődhessen s eljátssza Aesopus meséjét az ökörről és a felfujt békáról.
És ez a négy szövetséges megtámadja az oroszt a legkedvezőbb helyen - Krimben, hol a Malakoff erőd által védve volt Szebásztopol s a kikötőben horgonyzó számtalan hajó! - Nem volt-e oka az orosznak fölkacagni az elhibázott lépés fölött? Háborút viselni ellene ott, hol csakis ő nyerhetett erkölcsileg és anyagilag! Erkölcsileg: mert elmondhatta, hogy a majdnem két évig, iszonyú pénz- és véráldozattal viselt háború eredményeként mitsem nyertek a szövetségesek, egy tönkretett városon s egy kikötőn kívül, melyeket a párisi kongresszus után csakhamar ismét visszaadtak. Anyagilag is jobban állott az orosz; mert mindene helyben volt, míg az egyesültek távollevő országokból valának kénytelenek szállítani katonát, élelmet és muníciót.
Mi célja volt a temérdek véráldozatnak s a tengerbe dobott millióknak?... Nem kellett volna-e az északi medvét odújában fölkeresni, sz. Pétervárott és Kronstadtban, melyeket azon hatalommal, mely Krimnél állott, bátran megostromolhattak volna? Még mindig elég erő maradván arra nézve, hogy kiszálljanak a Fekete-tenger partjain s fellázítsák a cserkeszeket, georgiaiakat, turkománokat s egyéb törzseket, kik máris készen állottak!
Csak akkor lehetett volna Európára nézve kedvező eredménye ezen újkori trójai háborúnak, míg így az orosz húzott belőle hasznot - egyedül. Világos példa erre, hogy alig köttetett meg a párisi béke, a muszka teljes erejével indult a cserkeszek ellen s akiket meghódítani évtizedeken át nem tudott, csakhamar leigázta őket a krimi háború után úgy annyira, hogy majdnem eltörölte a föld szinéről a Kaukázus népeit.
Elfoglalta Kársz és Árdáhán tartományokat, a hasonnevű várakkal együtt, majdnem egészen Erzérumig. Később még Bátumot is megkapta, hogy ott - mint mondá - hajógyárat állíthasson. És így a nagyhatalmak, ahelyett, hogy akadályozták volna a terjeszkedésben, önmaguk mozdíták ezt elő Bátumnak átadásával; mintha Oroszország Szuchum-Káléban, Anapában, vagy akár a Krimben nem tudott volna magának hajógyárat állítani!
Ezen vérnélkül való foglalás ismét egy lépés volt Nagy Péter cár végrendeletének megvalósításához: "Gyarmatokat állítani a Fekete-tenger mellett s közeledni Konstantinápolyhoz." Ezek után lassan-lassan következnek: Trapezunt, Számszun, Szinope s Oroszország, habár kerülő úton, egy szép napon Sztámbul előtt veti meg lábát. Mikor az orosz Kárszt és Árdáhánt hatalmába ejtette, azon hírt bocsátotta világgá, hogy Dádián Bogoszt azért akarja a bolgár fejedelemséggel megjutalmazni, mert ez átadta neki Mingréliát, melynek ő hercege volt. Hogyan? Hisz Mingrélia szintén a török tulajdonát képezte, melyben kormányzóul csak török pasát és soha keresztényt nem alkalmazott! Hol vette Dádián Bogosz a hercegi címet, mely a töröknél nem létezik? hol még a szultán fiait is csak efendinek hívják! Ki is volt az a Dádián Bogosz, kivel az agyon boldogított bolgárokat akarta megajándékozni a muszka cár?
... Senki más, mint egy egyszerű örmény kereskedő, milyenek a Keleten legtöbben vannak s talán csak természetes eszével vált ki számos társai közül! De nagy érdemeket gyűjtött Dádián csorbádzsi az orosz előtt azáltal, hogy az örmény görög-nemegyesülteket minden eszközzel megnyerni igyekezett a cárnak. Ezért juthatott a "hercegi" címhez s akarta őt a muszka Bulgária trónjára helyezni, hogy itt is hathatós eszköz legyen Nagy Péter cár végrendeletének megvalósításához: "Felhasználni a Magyarországban, Törökországban és déli Lengyelországban elszórva élő görög-nemegyesültek vallási érzületét" s ezeket megnyerni a minden oroszok cárjának, akinek atyai kormányára azonban a bolgárok csakhamar ráuntak.

XLIII.
A konstantinápolyi emigránsok névsora. - A meggazdagodott emigránsok. - Egy bérház lakói. - A pontos angol. - Medve a szalónban. - A magyar nők által megugrasztott muszkák.

A krimiai háború bevégezte után, az emigráció legnagyobb része ismét Konstantinápolyba gyülekezett. Itt, a világ minden részéből összeverődött konglomerátumot szaporították ők is, mint katonák, magánosok, kereskedők, mesteremberek, kocsisok, szolgák és egyéb foglalkozásúak. Akiknek nevei emlékemben maradtak, a következők:
a) Azok, kik a muzulmán vallást tényleg is fölvették:
Kollmann József ezredes, később altábornagy, Feizi-ferik pasa; elvette egy török ezredesnek 12 éves leányát; meghalt a Boszporus partján fekvő villájában Csengelköjben. - Báró Stein tábornok, Ferhát-liva pasa; gazdag özvegyet vett nőül; meghalt Sztámbulban. - Freund, lengyel izr., eredeti mesterségére nézve óráslegény, később Frits Gusztáv őrnagy mellett ordonánc káplár; most Mahmud-Hámdi - müsir pasa - marsal; nős, Hollstein magyar orvos elvált nejével. - Farkas Adolf, morva izr., 55-ik zászlóaljbeli őrmester, Sumlán hadnaggyá lett, most Ozmán-liva pasa; elvett egy török nőt, kitől született a nálunk is ismert költőnő: Nigjár Hanim, kinek költeményeiből, melyek "Afszusz" (Sóhajok) cím alatt jelentek meg, dr. Kunoss néhányat magyarra is fordított. - Dempwolf Adolf, 55-ik zászlóaljbeli élelmezési tiszt; Sztámbulban orvos lett s mint ilyen Iszkender-hekim pasa, orvos-tábornagyságig vitte; neje czirkássziai volt; meghalt Sztámbulban. - Derecskey Sándor, 55-ik zászlóaljbeli százados; Iszkender-liva pasa; muzulmán bosnyák nőt vett feleségül; elesett Thesszáliában, a görögök ellen vívott harcban. - Robay Adolf, orvos-hadnagy, később orvos-tábornok, Achmed-hekim pasa név alatt. - Frits Gusztáv őrnagy, később ezredes - Iszkender béj; házasságra lépett egy magyar nővel, ki a szultán háremében volt zongora-tanítónő; meghalt Sztámbulban. - Bangya ezredes, Mehemed béj; Czirkássziából hozott magának feleséget. - Divicsek József kapitány, később ezredes, Ali béj név alatt; meghalt Sztámbulban. - Schneider Antal orvos alezredes, utóbb, mint Husszein béj, orvos ezredes; felesége magyar nő volt. - Hammerschmidt Adolf, orvos-kapitány, később Abdulláh béj néven orvos-ezredes, nős; meghalt Sztámbulban. - Weppler ezredes, - Taufur béj, ki bécsi nőt vett el; elesett a beduinok ellen vívott harcban Bágdádnál. - Lóródy József ezredes - Mehmed béj; az előbbi sorsában osztozott. - Körtvélyessy József hadnagy, később őrnagy - Ali efendi; elesett Kréta szigetén, a görögök elleni harcban. - Scheidenberg József kapitány, utóbb őrnagy - Tahir efendi, nős; katonai állásáról leköszönvén, vasúti mérnök lett s mint ilyen halt meg Szmyrnában. - Orozdy (Schnabel) őrnagy, izr., - Ali efendi; utóbb nagykereskedő lett Galatán, hol el is hunyt. - Mandl hadnagy, izr., utóbb kapitány - Achmed efendi; török nőt vett feleségül; később mérnök lett a vasútnál. - Rácz Jakab hadnagy, izr., mi csak "piláf"-nak hívtuk, török neve Muszá efendi volt; katonai rangjáról leköszönt s protestans misszionáriusnak ment. - Bernát József kapitány, - Mehemed efendi; bolgár nőt vett el; meghalt az arabok elleni utcai harcban, mint rendőr-ezredes Damaszkusban. - Fekete Miska altiszt, - Nuri efendi; lakatos mesterséget tanult egy sztámbuli töröknél, kinek leányát el is vette; később ő is Krimbe került, honnét több levelet írt nejének, ki sehogy sem tudta megérteni, miképpen lehet a magyar betűkkel írott sorokból törökül olvasni; míg meg nem magyarázták neki, hogy a levél magyar betűkkel törökül van írva.
b) Azok, kik vallásukat megtartva, török nevet vettek föl s úgy léptek a hadseregbe:
Guyon Rihárd altábornagy, - Khorsid ferik pasa; neje b. Splényi Mária volt; meghalt Sztámbulban. - Kmety György tábornok, később altábornagy - Izmáil ferik pasa; meghalt Londonban. Báró Schwarzenberg (Báthory) alezredes, - Emin béj. - Udvarnoky kapitány; Ardáhánt mint Musztafa béj ezredes védelmezte; egybekelt Mészáros orvos elvált nejével. - Kalmár József kapitány, később őrnagy - Emin efendi; neje szintén magyar volt; Olaszországba menve, meghalt a hajón s Civita-Vecchiában van eltemetve. - Éberhard Károly kapitány, később kol-ágászi - Abdurrámán efendi; most olasz tábornok. - Tüköry Lajos főhadnagy - Szelim efendi, később őrnagy; elesett Palermo ostrománál, mint ezredes - Pap Pál főhadnagy, később kapitány - Achmed efendi; ma olasz ezredes. - Kiss József főhadnagy, később kol-ágászi - Ali efendi; Gáribáldi alatt mint ezredes szolgált. - Czirjék Adolf százados - Ali efendi; meghalt Nocierában. - Hámorszky - Murád efendi, mint gyógyszerész kapitányi rangban; Marosvásárhelyen tölti napjait. - Tolnay János hadnagy, - Resid efendi; azután légionárius kapitány. - Stab Simon izr. hadnagy - Szulejmán efendi; jelenleg főkonzul Sztámbulban az árgentiniai köztársaság részéről. - Pinczés Lőrincz izr. hadnagy, - Ozmán efendi; a légióban kapitány. - Pap János főhadnagy - Szulejmán efendi; később kapitány.
c) Azok, kik sem török nevet nem vetek, sem katonai szolgálatot nem vállaltak:
Türr István ezredes, később olasz altábornagy; jelenleg Párisban tartózkodik. - Gál Sándor ezredes; meghalt Nocierában. - Zsurmay Lipót ezredes; meghalt Budapesten. - Csernátoni Cseh Imre kapitány; meghalt Konstantinápolyban. - Winkler Lajos kapitány; meghalt Genuában, mint olasz ezredes. - Grf. Vay László őrnagy; ámnesztiával hazajövén, József főhercegnek lett udvarmestere; meghalt mint ezredes Budapesten.
Vámbéry Ármin, ki a Keleten Resid efendi név alatt utazott. Innét visszatérvén hírneve, melynél csak szerénysége nagyobb, az egész művelt világot bejárta. Munkái majdnem az összes európai nyelvekre lefordíttattak. Országok és uralkodóik versenyeztek, hogy kitüntessék, barátságukkal megtiszteljék s méltóságokra emeljék, mely utóbbit azonban állhatatosan visszautasít s a világhírű tudós, kit a keleti nyelvek bírásában ez idő szerint senki fölül nem múl, hazáját elhagyni nem akarva, mint egyetemi tanár Budapesten ápolja éltető elemét, a tudományokat.
Éber Nándor a "Times"-nek levelezője, később tábornok Gáribáldi alatt; hazajövén országos képviselő lett s meghalt Budapesten. - Grf. Karacsay Sándor, volt vésztörvényszéki bíró; meghalt Sárospatakon. - Makk József, tüzér-ezredes; meghalt Londonban. - Berzenczey László, Erdélyben vitt ágitátori szerepet, később országgyülési képviselő lett, azután a lipótmezei tébolydába került, hol meg is halt. - Dobokay Ferencz, erdélyi kormánybiztos; meghalt Sztámbulban. - Tuolt István nős százados, volt Amerikában is, most Debrecenben él. - Buda Sándor őrnagy; meghalt itthon, mint országos képviselő. - Tóthfalusy Károly nős altiszt, - álnevén báró Gerámb, - a konstantinápolyi "Hotel de Pest" tulajdonosa; meghalt ugyanitt - Szilágyi Dániel, nős altiszt, kinek Sztámbulban szerzett könyvtárát a magyar akadémia részére Vámbéry vette meg. - Papafy Miklós kapitány; él Budapesten. - Báró Splényi Lajos, a magyar kormány követe Turinban; Sztámbulban halt el. - Vavrek János százados; itthon mérnökösködik. - Szász Dániel százados; nyugdíját, mint honvéd őrnagy, itthon élvezi. - Babos Mihály főhadnagy; hazajövén öngyilkos lett. - Kapus János hadnagy; meghalt itthon, mint állomásfőnök. - Argay György százados; él idehaza.
Veress Sándor főhadnagy, a légiónál százados. Az emigrációnak kitünő tollú írója. Sok hányattatás után Bukarestben telepedett le, mint mérnök, hol virágzó férfi korában el is hunyt. Díszes sírkövén egyebek közt a következők olvashatók: Született Sarkadon Decz. 3-án 1828. és miután mint emigráns is mindig hazája boldogságáért munkálva, 35 évet élt külföldön, megholt Bukarestben 1884. október 27-én*)
-------------
*) Lásd: Visszaemlékezések Veress Sándorra. Írta Koós Ferencz. Brassó.

Szilberleitner József hadnagy; vasúti mérnök Oláhországban. - Kanizsay Endre főhadnagy; rablók gyilkolták meg Ruméliában, hol egy török efendinek jószágán gazdálkodott. - Hámory Ede hadnagy; meghalt Olaszországban. - Vesselényi József hadnagy; meghalt Sztámbulban. - Tiszay Dániel hadnagy; meghalt Debrecenben. - Boros Sándor hadnagy; meghalt Budapesten. - Asztalfy Kristóf, kapitány volt a légiónál. - Hágen Ignácz hadnagy; most számtiszt Fiuméban. - Őrhalmy József, hadnagy; meghalt itthon, mint szolgabíró. - Szacsvay Elek hadnagy. - Szabó Sámuel főhadnagy, most Debrecenben él. - Fircsa János főhadnagy; Élesden, Biharmegyében él. -Szarka László százados; meghalt Bukarestben. - Dudás János róm. kath. pap; meghalt Bukarestben. - Heinczmann Gusztáv orvos. - Fontáná orvos; meghalt Sztámbulban. - Király László százados; meghalt itthon. - Velics Károly százados; Kolozsvárott él. - Báró Orbán Balázs, mint országgyűlési képviselő, meghalt Budapesten. - Serényi Alajos hadnagy; meghalt Nagyváradon. - Kajdacsy százados; meghalt Szulinán. - Pongrácz Alajos főhadnagy; Ámerikában is volt, majd mint százados a légióhoz került; meghalt itthon. - Matta Ede százados; mint nős ember él Káiróban. - J. Balogh Ferencz, hadnagy. - Góbé Balogh, hadnagy. - Pogány Balogh, altiszt. - Czirmos Balogh, altiszt. - Csapkin Balogh, közharcos. - Bakó Imre, altiszt. - Fintay József, altiszt. - Kölcsey Péter, altiszt. - Csiszár Ferencz, altiszt. - Császár Péter, altiszt. - A két Csia testvér, altisztek. - Klein Jakab izr. közharcos. - Szalánczy Domokos, altiszt. - Pap István, közharcos. Bajcsi Sándor, k. h. - Kun (Kohn) Albert izr. k. h. - Reinhárd József, K. h. - Sipos József, altiszt, később az egyptomi alkirálynak kertésze. - Icze Imre, k. h., ugyanannak kocsisa. - Kiss József, k. h. - Huszár István, k. h. - Kiss János, k. h. - Piszárovits István, k. h. - Kaszás József, k. h. - Bak Pál, k. h. - Takács József altiszt. - Kárpi József, altiszt. - Muntyán István, altiszt; meghalt Sztámbulban. - Püspöki József, altiszt. - Szabó József, altiszt; meghalt Sztámbulban. - Csabay Endre, altiszt. - Bakó Imre, k. h.; meghalt Nocierában, mint légionárius. - Herli István, k. h.; meghalt Sztámbulban. - Hajdu Lajos, altiszt; m. h. ugyanott. - Csekey István, altiszt; m. h. ugyanott. - Hetneky József, altiszt; m. h. ugyanott. - Csenky Pál, k. h.; m. h. ugyanott. - Borsay Sándor, altiszt. - Urányi Sándor, k. h. - Gergely János, altiszt. - Györke István, hadnagy, elvett egy görög nőt, kivel Várnán láttam utolszor. - Barabás József, k. h.; hazajött. - Tóth Márton, k. h.; m. h. Szmyrnán. - Donáth Mátyás, hadnagy. - Kvassay Ede, hadnagy, neje bécsi nő volt, meghalt Budán. - Grafberger Ferencz, főhadnagy, a konstantinápolyi Magyar Egylet alelnöke, pesti nőt vett el s jelenleg honvédszázados. - Asbóth János, őrmester; mindig Bem mellett volt. - Onaga Péter, altiszt. - Kövér Károly, altiszt. - Rényi Károly, m. h. Krimben. - Pócz Ferencz, hadnagy, Párisban él. - Jasics őrnagy és neje az orvosi tudományokban kontárkodtak. - Várady József, 1850-ben itthon kötél által végeztetett ki. - Várady Albert, ámnesztiát kapott. - Megyesy százados megőrült. - Ruska József, hadnagy. - Oláh János, altiszt, stb.
Ezeken kívül még számos magyar tartózkodott Konstantinápolyban, mint Köpe órás, Komendinger Antal zongoragyáros, Nikulics puskaműves és mások, kiknek jó része tagja volt a Magyar Egyletnek is, de mert az emigrációhoz szorosan véve nem tartoztak, névleg sem említem fel őket.
Az emigránsok legtöbbje meggazdagodva tért vissza Krimből. Némelyeknek annyi pénzük volt, hogy azt vélték, ez soha el nem fogyhat. Magamnak mondák néhányan, leginkább olyanok, kiknek erszénye azelőtt teljesen üres volt:
- Hej uram! Most úgy állok, hogy misem képes többé megszegényíteni!
- Ne hetvenkedjetek fiuk - felelém, - megérem én még, hogy csak oly szegények lesztek, mint azelőtt!
- Ugyan miért?!
- Mert nem tudtok bánni a pénzzel!... Íme, ahelyett, hogy valamely vállalatba fogva okosan munkálkodnátok, költekeztek ész nélkül. Nem tarthat ez így örökké!
- Ha elfogyott, megyünk Krimbe s újra megrázzuk a Lira-fát!
- Nem hiszem, hogy az angolok sokáig várjanak ott rátok s majd igyekeznek ők is hazafelé!
Ez csakhamar be is következett. Mert a szövetségesek, miután az ostrom- és védőműveket szétrombolták, az 1856-ik év tavaszán elvonultak Krimből s nagyobb csöndesség lett ott, mint valaha.
Magam nem valék oly szerencsés, mint emigráns társaim s szegényül érkeztem vissza a markotányosságból. Siettem a hadügyminisztériumba, hogy megtudjam mennyire haladt elbocsájtatásom ügye; mert távollétemben Scheidenberg mindig kivette nőm részére kapitányi fizetésemet. Ott pedig nagy csodálkozva kérdék, hogy mikor adtam be kérvényemet? Mondtam, hogy több mint három hónapja.
-Ha csakugyan nekünk nyújtottad volna be fiam - mondá a pasa, - majd megkeressük; csak jőjj holnap, mert ma nagyon sok a dolgunk!
Beletellett két hét, míg megtalálták. ekkor a haditanácsba kellett vinnem; itt meghányták-vetették a dolgot, végre behívtak s megkérdezték, hogy miért köszönök le?
- Más foglalkozás után akarok látni - felelém.
- Nincs jó dolgod, ha így cselekszel. Ki kényszerít rá?
- Senki. A magam jószántából teszem.
- Ha így van - mondá a tanácselnök, - akkor adj reverzálist magadról, hogy ezt önként teszed, mert mi felelősek vagyunk mindnyájatokról a szultánnál.
Így kaptam meg végre elbocsátó-levelemet, lemondván kapitányi rangomról s biztos fizetésemről, ami csak a túlhajtott önérzet ferdén magyarázott fogalmának eredménye vala.
Új házról is kelle gondoskodnom; mert házigazdámnak szüksége volt a sajátjára, férjhez menendő leánya részére; szokásban volt ugyanis, hogy a tehetősebb pérai családok maguk laktak egy házban.
Találtam egy tizennégy szobából álló, két emeletes kőházat, melynek évi bére 3000 frt-ra rúgott. Ezt ugyan kissé drágáltam, de mivel előbbi bérházam jól jövedelmezett s Krimből is hoztam néhány megmentett fontot, hajlandó voltam belevágni.
A háztulajdonos nem akart két évi bérleten alól szerződést kötni s ezt is csak úgy, ha olyan jótállót hozok, kinek a Pérán háza van. Megkértem ezért báró Orbán Jánost és nejét, b. Orbán Balázs országgyűlési képviselő szüleit, kiknek 18 faházuk volt ugyanitt s az ő közvetítésükkel ki is állítottuk a szerződést, melyet házigazdám jól megőrzött.
Újra kezdtük a régi mesterséget és sorba bútoroztuk a szobákat. Legtöbb dolgot adott a minden egyes emeleten levő nagyterem, melyeket magam vontam be szőnyegekkel egész a tetőzetig. Nemkevésbé csinosan rendeztük be a többi lakórészeket; mert Konstantinápolyban sokat adnak a kényelmes szép lakásra és jól meg is fizetik.
Alig valánk készen a berendezéssel, már is fölkeresett előbbi házigazdám nejének bátyja, Dáhod pasa, ki Berlinben is volt nagykövet, majd hasonló minőségben Bécsbe került, míg utóbb a libánoni alkirályi díszes méltóságra emelkedett. Elmondotta, hogy testvére Eránné ajánlotta neki házunkat és személyünket. bérbe is vette az egész első emeletet.
Kevéssel utána jött Mors angol tábornok egész tiszti törzskarával Krimből; ezeket követte Eváns angol nagykereskedő nejével; végre még egy muszka tábornokot is fogtam Kohánovics-ban, ki mint török fogoly becsületszóra volt szabadon bocsátva, csak lakását kellett bejelentenie a szerászkeriátnál azon időig, míg ki nem váltják.
Egyszerre annyi lett a lakó, hogy az angol főhadnagyokból, hadnagyokból kettőt, sőt hármat is helyeztem egy-egy szobába, hol a dívánokon, vagy a szőnyeggel borított padozaton aludtak.
Egyszersmind föltételül kötöttem ki, hogy mindnyájan nálam étkezzenek, amit el is fogadtak. A főzést, nőm felügyelete alatt, egy szakács teljesítette, havi 500 piaszterért, kinek még néhány magyar emigráns legény segédkezett 200 piaszter fizetésért. Csak Dáhod pasa étkezett külön, kinek inasa hordta föl az ételt. Az angolok közös asztalt tartottak s Mors tábornok annyira rendben tartotta őket, hogy kinek-kinek percre kellett igazítania az óráját, nehogy az étkezéstől elkéssék. Reggel 8 órakor volt a reggeli, déli 12-kor az ebéd és este nyolckor a vacsora. Ebben pedig a tábornok annyira pontos volt, hogy a később jövőnek újra tálaltatni egyáltalán nem engedett, hanem az étkezést azon fogásnál kellett folytatnia, melyre éppen megérkezett. Sőt saját részére is csak öt percnyi várakozást kötött ki, a meghatározott időn felül. "A főbbeknek jó példával kell elüljárni - szokta volt mondani - s ebben én nem lehetek kivétel!"
Kohánovics, mint valamely medve húzódott meg barlangjában, a második emeleti nagyteremben, s ordonáncán kívül ritkán érintkezet valakivel. Bajcsi, az én legényem, időközben ismeretségre lépett muszka kollegájával, aki egy alkalommal, midőn gazdája nem volt honn, bevezette őt a generális lakására. Innét azonban csakhamar kifordult s színéből egészen kikelve hozzám szaladt azon jelentéssel, hogy nézzem csak meg a nagytermet, ha valami szokatlant akarok látni!
Rögtön siettem felfelé. Amint beléptem, nem tudtam nevessek-e, vagy bosszankodjam az elém tárult látvány fölött. Drága szőnyegeim, melyek az egész padozatot borították, telve dió nagyságú széndarabokkal s a kiégetett karikák arról tanúskodtak, hogy elevenen kerültek oda; a falak papiros kárpitjai, melyekre, mint saját kezem munkájára annyira büszke voltam, még a tetőzeten is összepökdösve; bútoraim szanaszét, összerongyolva, mintha vad tatárok dulakodtak volna hetekig a lakásban.
Elbámulva kérdém a mellettem álló fiók-muszkát, hogy mi történt itt?
Ő azután inkább jelekkel, mint szavakkal, kezdé magyarázni: hogy van az ő gazdájának egy makrapipája - azonnal meg is mutatta, - melyet még az 1849-iki hadjáratból hozott magával Magyarországból; ezt ő maga megtölti dohánnyal, izzó szenet tétet fölibe s úgy sétál a szobában föl s alá; ha a dohány meggyulladt, a még égő parazsat ledobja, nem törődvén azzal, hogy hova esik. Ő ezt már többször ki akarta vinni az égő szőnyeg által terjesztet kiállhatatlan bűz miatt, de gazdája nem engedte, amit a sűrűen itt heverő széndarabok bizonyítanak, melyek a szőnyeget ritka rostává tevék immár hasonlóvá.
- Hát a falak?!... Mit művelt ezekkel?...
- Semmit egyebet, mint, hogyha jár vagy fekszik, oda köpköd, ahova éri.
- No, mondja meg a generálisának, hogy én még olyan nagy disznót nem láttam, mint amekkora ő! Csak mondja meg neki bátran, ha tudja!
A bútorokat már nem is kérdeztem; hanem mikor a tábornok hazajött, fölmentem hozzá, nőmet is magammal vivén, ki azután megmondta neki azt is, amit én megizenni elfeledtem. Mindezeket oly flegmával fogadta, mintha megszokott bókokat hallott volna. Csak akkor fortyant föl némileg, midőn neki a lakást felmondva, az okozott károk megtérítését követeltem.
Ez utóbbit kereken megtagadta. Elmentem tehát az amerikai főkonzulhoz, - minthogy ekkor már amerikai alattvaló voltam - s elmondtam neki az esetet hűen. Ez velem küldötte tolmácsát, ki a konzul nevében hívta föl fizetésre a generálist. A konzullal nem is mert kikötni, hanem savanyú mosollyal mondá: "No, no! Csak tréfálni akartam!" - s letevén a kért összeget, még aznap elhagyta a lakást.
Ezen orosz tábornok beszélte, hogy midőn 1849-ben a magyarokat leverni segítették, ő mint ezredes vezette seregét egy felső-magyarországi városka felé.
- Katonáim a forróságtól már kimerültek - folytatá - s víz a közelben nem volt kapható. Hosszas menet után megpillantják a város közelében levő szőlőhegyet s lehetetlen volt őket visszatartanom, hogy berohanva kínzó szomjúságukat a feléjük mosolygó fürtökkel enyhítsék. De észrevették ezt a szőlőket őríző nagyobb számú asszonyok is, kik a karókat kikapván, katonáimra rontottak s agyba-főbe verték őket, hogy csakhamar szaladásra vették a dolgot. Még most is emlékszem szitkozódásaikra, mely így hangzott: "Rettettettettette-rettettettettette!"
- Alkalmasint teremtettéztek az asszonyok - mondám neki.
- Lehet; de a katonák nem mertek többé szembeszállni velük. Én a közelből néztem az egészet s még ma is nevetésre indít a jelenet, ha a bátor asszonyokra gondolok. Ha, ha, ha!
- Hja! Magyar nők voltak ám azok!

XLIV.
Kisértések. - A rátartós emigráns. - Hájdán geldi, hujá gider. - Az emigránsok Sztámbul utcáin. - Rouge et noir. - Bernáth kapitány és a roulette. - Egy magyar alchymista.

Az angolok három hónapig laktak nálam. Jegy reggelen hírtelen jött a parancs, hogy Mors tábornok rögtön Londonba induljon. Annyira sietet, hogy arany remontoir óráját is vánkosa alatt felejté; de a becsületes Bajcsi István a takarításnál megtalálta s kezembe adta azt, én pedig az angol főkonzulhoz vittem, hogy a tábornok után küldjék.
Hat hó mulva elhagytak a francia nagykereskedők is s miután árucikkeiken túladtak, visszatértek hazájukba. Legjobban sajnáltam Dáhod pasát, kit a porta tizenegy hó mulva Bécsbe küldött nagykövetnek. Az eredetileg keresztény örmény volt, kitűnő műveltségű ember s csak mint nagykövet vette fel a Dáhod pasa nevet.
A pasa kiváló jóindulattal viseltetett irántam. Mielőtt eltávozott volna, egyik nap megszólított:
- Tudja mit gondoltam?... Ha az ön helyzetében volnék, ámnesztiáltatnám magam!
- Én?! A világért sem.
- Nem úgy értettem. Kieszközlöm önnek én az ámnesztiát. Lássa, nekem Bécsben szép számú befolyásos ismerősöm van, kik kedvemért sokat megtesznek. Ön kész hivatalba lép, mihelyt Magyarországba megy; olyanba, minő képességeinek megfelel.
- Ki nem mondhatom, mennyire lekötelez excellenciádnak irántam tanúsított kegyessége; de az ajánlatot kénytelen vagyok visszautasítani, mert múltamat beszennyezni nem akarom. Mit szólna rá az emigráció, melynek minden egyes tagja részéről köztiszteletben részesülök?
- Azt, hogy kiki legközelebb áll önmagához s nem fog sokat törődni mások hiú ábrándjaival s légbe épített fellegváraival!
- Megengedjen excellenciád, de elvből nem fogadom el a nagylelkű ajánlatot. Mi csak fegyverrel kezünkben óhajtunk hazamenni; ha ez nem sikerül, inkább mint száműzött halok meg.
- Nagyra becsülöm az elvet; de higgye el nekem, mindennek megvan a határa, melyen túlmenni csak káros lehet. Önnek családja, szerető neje van; lehet, hogy megbetegszik, ki fog segíteni akkor, ha dolgozni nem tud többé? Meggondolta-e mindezt?
- Meggondoltam, és azt is, hogy érdemem kettős lesz akkor.
- Ne utasítson vissza konokul. Jöhet idő, midőn szavaim még eszébe jutnak; írjon nekem akkor Bécsbe, meg fogok emlékezni önről s fenntartom mostani ajánlatomat.
Ez 1857-ben történt. És a jó Dáhod pasának szavai csak tíz év múlva jutottak eszembe keservesen akkor, midőn a kiegyezés után, a honvágytól űzetve, hazajövén, kenyér után kellett néznem, mely célból Horváth Mihálynál könyörögtem.
- Mi volt ön a forradalom előtt? - kérdé.
- Végzett jogász voltam; azután honvédtiszt lettem, ekkor emigráltam; majd Olaszországban, mint hadbíró századosi rangban, másfél évig működtem; végül az újabb szervezés alkalmával, mint legöregebb százados, zászlóaljat vezényeltem.
- Tyhű! Hisz akkor ön revolucionárius! Forradalmár! Mit fognának mondani Bécsben, ha megtudnák, hogy mi ilyen embert pártfogolunk?!
Ezen szavakra elfogott az ámulat s csodálkozva mondám:
- Egy Horváth Mihálytól kell ezt hallanom! Attól, ki 18 évig volt emigráns velem együtt?
- Hja! Az idők változtak! Egyébiránt ez csak az én egyéni véleményem.
- Annál rosszabb; ajánlom magamat.
Őt elhagyván, Horváth Boldizsár, akkori igazságügyi miniszternél kopogtattam, ki föl is fogadott napidíjasnak - szép írásomért.
Az emigrációban sem ment könnyen, de mégis csak tisztességesen elvergődtünk, mert jó kedvvel és szorgalommal dolgoztunk, tudva azt, hogy a munka az élet egyik legszebb föladata s megnemesíti az embert.
Voltak azonban emigránsok, kik nem így gondolkoztak. Ezek közé tartozott egyik szakácsom, Kiss János. Egy alkalommal vajat vásárolt, melyet a boltos-inassal hozatott haza maga után. Nőm a vajat későbben megnézvén, ezt élvezhetetlennek találta s mondja neki:
- Ugyan Kiss! Hogyan tudott ilyen rossz vajat venni? Hisz ezt nem használhatjuk! Fogja és vigye vissza!
- Már mint hogy én vigyem ezt az utcán végig?!... Nem viszem; inkább megfizetem.
-Én, ki az esetnél történetesen jelen voltam, fogtam a vajjal telt tálat s mondám szakácsomnak:
- Hallja Kiss, mert maga altiszt volt otthon, szégyenli ezt végig vinni az utcán! Majd viszem tehát én, mint volt kapitány, csak menjen előttem és mutassa meg a boltot!
Ekkor elrestellte magát s visszavitte egyedül.
Mikor pedig hazajött, szép szóval megleckéztettem. Hogy kitől volt szégyellni valója? az emigrációtól? hát ezek nem tudják, hogy ki volt ő odahaza? vagy a törökök, görögök, örmények megjegyzéseitől tartott? kik talán azt gondolják, hogy azelőtt valamely nagy potentát volt s most a dologra kényszeredett? szégyenli-e itt valaki a munkát? van-e erre oka különösen egy emigránsnak? nem tudja-e, hogy a becsületes munka mindig jobb az alamizsnánál és sok rossztól megóv?!...
Kiss János lekonyult fővel, némán tűrte a dorgálást; mert bölcsen tudta, hogy igazam van és hova célzok! Ő is egyike volt azoknak, kik megszedvén magukat Krimben a limonádból, gazdagon érkeztek Konstantinápolyba. Szereztek ott egyesek három, egész négy ezer forintot; ez pedig sok pénzt volt már azon időben is, kivált azok kezében, kik sohasem láttak ekkora összeget egy rakáson.
Nem is dolgoztak azután, míg a pénzben tartott, hanem mindenekelőtt úriasan öltözködtek; némelyek parafa-kalapot vásároltak maguknak, mint az utazó angolok, azt körülgöngyölgették turbán alakban fehér csalánszövetből készült kendővel, melynek lecsüngő végei gazdagon voltak hímezve arannyal, hogy már messziről föltűntek. Kérdeztem az egyiket:
- Ugyan miért teszik nevetségessé magukat, olyasfélét rakván fejükre, amit hetedhét nemzetségük sem látott soha?
- Jaj uram - válaszolá, - ez igen jó szer a napszúrás ellen!
- Nagyon értem, ha valamely angol Áfrikában, az egyenlítő alatt utazik s ezzel védi testének nemesebb részeit; de, hogy önök a sztámbuli házak árnyékában kapjanak napszúrást?... ezt már kötve hiszem, annál kevésbé, mert a krimi háború előtt némelyiknek még a haja is égfelé kandikált a fölrepedt fezből s még csak a fejük sem fájdult belé!
Hasztalan volt még ekkor minden beszéd... Voltak mások, kik magyar ruhába öltöztek. Készíttettek maguknak áttilát arany sujtásokkal; pantalont magyaros arany zsinórzattal, mely alul a bokánál három aranygombban végződött. Mindezekhez tenyérnyi széles aranyrojtos nyakkendőt kötöttek, utánozva a hajdani jurátusokat.
Nemkülönben urasan ettek és ittak, mindamellett szörnyen unatkoztak. Pedig már Széchenyi mondá: hogy az unalom a rosszra hajlandó embert rosszá teszi. Ők is, üldögélve az ördög párnáján, kártyázni kezdettek s egymást fosztogatták. A tönkrementek azután újra a munkához folyamodtak.
Mások a krimi háború bevégeztével ideszállított francia és iemonti katona-lovakból, melyek a piacot úgyszólván ellepték, potom áron összevásároltak öt-had darabot, hogy ezekkel kereskedjenek. És ez nem is volt rossz gondolat; mert a sok hajós-tiszt és matróz, kik égnél és földnél egyebet hónapokon át nem látnak, emellett fizetésüket is megtakarítani kénytelenek, a sztámbuli kikötőben szárazra lépve, felhasználják az alkalmat, hogy kidorbézolhassák magukat. Mulatságaik közé tartozik a lovaglás s magam is gyakran láttam, amint bérelt lovaikon föl s alá nyargalásztak a mezőn.
A lovak díját jól megfizették s az üzlet ezen neme igen jövedelmező lett az emigránsok egy részére nézve. De a pénzt megbecsülni ők sem tudták. Beteljesedett rajtuk a török közmondás: Böjle hál, böjle keder; böjle gelmis, böjle gider, = ebül gyült szerdék, ebül vész el; vagy másképp: Hájdán geldi, hujá gider, = amely úton jött, azon el is ment.
Elkezdtek szeretők után járni. Volt egy magyar szakácsném, mellette egy szolgáló leány. Huszár Antal és Kiss János addig forgolódtak konyhánk körül, amíg mind a kettőt elcsalták. Ezeknek megtetszettek az aranyórás, aranyláncos, aranygyűrűs, úrias külsejű gavallérok, kik mellett ők munka nélkül is "asszonyságok" lehetnek s midőn Huszár megkérte tőlem a szakácsnét, Kiss pedig a konyhaleányt, nem bírtam őket többé visszatartani, bár nagy szükségem volt reájuk.
De azért a házasságból sem lett semmi. Néhány nap múlva az ablakból látom, amint egy, férfiak és nőkből álló tarka lovagló csoport közeledik lakásunk felé. A jelenet annyira feltűnő volt, hogy többek figyelmét is magára vonta. Eleinte azt véltük, hogy reklámot hajhászó komédiások lesznek, mert ezek szoktak ily alakban járni az utcákon végig. Később a férfiakat fölismertem ugyan, de a nőket sehogy sem tudtam kivenni. Mikor előttünk elhaladtak, az "urak" levett kalappal üdvözöltek bennünket, mire nőm meglepetve felkiált:
- Nini! Hiszen ez Anika, a volt szakácsnénk, amaz meg Mari, a konyhaleány!
Valóban ők voltak. Utánuk lovagolt Friss János az ő Klárijával, mellettük pedig Csonkáné - mi csak így neveztük a zászlóaljban - Árva Jancsi oldalán. A "hölgyek" angol dámanyeregben ültek, rikító amazon lovagló ruhában, mely a következőkből állott: pörge magyar kalap, lecsüngő fekete strucctollakkal; vörös, fehér, zöld és kék, tenyérnyi kockákkal ellátott, skótféle gyapotkelméből készült, hosszú felső-öltöny; szoros topánok a kisebb-nagyobb lábacskákon; továbbá fekete kesztyűk, ezekben lovagló-ostorkák. Az "urak" a már említett öltözetben, csak kalapjaikat díszíté egy-egy hatalmas strucctoll.
"Szent Kleofás, milyen karaván!" Meg nem állhattam, hogy az öreg Huszárt magamhoz ne intsem, ki azelőtt igen hallgatott szavaimra.
- Ugyan öreg - mondám neki, - mi a gutát művelnek itt az utcán? Úgy néznek ki, mint komédiások! Nem veszi észre a bámuló néptömeget?
- Hja uram! - felelé egészen megelégedetten, - ezt én most tehetem, mert módom van benne!
- Jó. Majd ha kilovagolta magát s ideje engedi, nézzen be hozzám egypár szóra!
- Szívesen uram.
El is jött, de csak másnap. Korholó beszédem után belátta, hogy ostobaságot művelt. Kértem, bírja rá társait is, hogy inkább üzletük gyarapítására törekedjenek s küldjék munkára asszonyaikat, semmint őket ily bolondságra tanítván, a készpénzt pazarolják. Megigérte ezt Huszár társival együtt, de csak az igéretnél maradtak, míg a pénzben tartott. Ennek fogytával kénytelenek voltak munkához fogni s Kiss Jancsi hozzám szegődött a szakácsné helyett.
A Krimben megvagyonosodott emigrációnak műveltebb osztálya szintén felhagyott a dologgal. Ezek szépen bútorozott szobákat béreltek s a legelső európai vendéglőkben étkeztek - étlap szerint. Hogy pedig mégse unatkozzanak a bon-tonnak is megfeleljen, egyik része nagyban kártyázott, a másik szorgalmasan billirádozott, játszmáját nem alább mint egy font sterlingben, hozzá még olasz módra, mely alig tart tíz percig; s így némelyiknek egy-egy délután éppen elégséges volt arra, hogy krimi szerzeményének nagyobb részét eldákózza.
Legtöbbje a roulette-asztalnak adott előnyt. Játszották pedig a rouge et noir-t ami nagyon ártatlan mulatság. A játékos bizonyos összeget tesz a vörösre vagy a feketére; a groupirok megkettőzik a tételt, azután a bankár a roulettet befödvén megpörgeti s mikor a benne levő golyó megállapodott, elkiáltja magát, hogy: a játékkal kész! Ekkor a födelet leemelik s a golyó által jelzett szín mutatja a szerencse istenasszonyának változó szeszélyeit.
Még ennél is unalmasabb, ha bizonyos megnevezett számra tesz valaki; csak az a jó benne, hogy bár a bankár sokszorosan kettőzi a tételt, a játékos sokkal hamarabb tisztába jöhet erszénye tartalmával, mint előző esetben. Legjobban folyt a játék a "Caffé d' Amerique" helyiségében, hol kizárólag magyarok próbálták a szerencsét. A görögök fizettek a Galata-béjnek minden estéért 10 font sterlinget, azután háborgatás nélkül gyakorolhatták mesterségüket. Ment is ez minden éjjel oly szépen, hogy szinte siralom volt nézni, mint dőlnek ki az emigránsok egyik a másik után s lesznek újra koldusokká.
Egyik este javában forgott a roulette, midőn belép a hóbortos Bernáth József kapitány; helyet foglalt az asztalnál s azt mondja a görögöknek törökül: "Sindi bende ojnájádzsám; - má váj-ámán szize, ejer sziz beni áldádádzsák sziniz! kuláklárinizi keszedzsem - áá!! - "Most én is fogok játszani; - de jaj nektek, ha ti engem megcsaltok! a fületeket vágom le - úgy vigyázzatok!"
Ezen előljáró-beszéd után kivett egy török tallért s rátette a vörös színre; ezt szerencsésen megnyerte; - változtatta a színt s azt is besöpörte. Ekkor odakiált a bankárnak:
- Lám zsiványok, hogy én is rá tudlak szedni benneteket, csak érteni kell a játékhoz!
Azután ismét a vörösre tesz, - elveszti; fejcsóválva próbálja a feketét, - hasonlóképpen járt; mire odalett a nyereség. Bosszúságában újra a bankárra kiált:
- Hát ti azt gondoljátok, hogy én lopom a pénzt? Majd megtanítlak benneteket! Ha még egyszer vesztek, csakugyan levágom a füleiteket!
Mitsem használt, ismét vesztet.
Ekkor székéről fölugrik, kardja markolatára csap s dühösen a bankárnak ront e szavakkal:
- Kutyák! Zsiványok! Így fosztogatjátok az én emseriimet (földieimet), mint engem akartok?
Mialatt ajkai reszkettek s szemei szikráztak az indulattól.
A görögök komolyan megijedtek. Bántani nem merték; egyrészt azért, hogy a keletkező botrány által a megvesztegetett rendőrfőnököt zavarba ne hozzák; másrészt meg nem is lett volna tanácsos a kapitánnyal kikezdeni, ki általánosan ismeretes volt arról, hogy meg szokta tartani, amit igért.
Azonban a görög ravaszsága túltesz mindenen. A bankár odaszólt Bernáthnak szeliden:
- Kárdásim! nee dáriliorszen? - biz száná bise jápmádik? - Testvérem! miért haragszol? - hiszen mi egy szóval sem bántottunk!
- Mit?! - förmedt rája a kapitány, - ebnek vagy testvére, - csaló, tolvaj!
- Nem úgy értem! - válaszolá a görög, - miközben hozzá megy és fülébe súg valamit.
Azután félrehuzódva, halkan még néhány szót váltottak, melyek végeztével ezüst pénz csengését, majd Bernáth szavait hallottuk: "Jó éjszakát fiuk!" - S csöndesen eltávozott. Későbben maga beszélte el, hogy a görögök minden estére fizettek neki három fontot, hogy a játékot jelenlétével meg ne zavarja többé.
Ez a Bernáth Mármaros-Szigetről való volt. Mint osztrák hadnagy jött át a magyarokhoz, hol kapitányságig vitte s ezen ranggal lépett török szolgálatba is, Mehemed efendi név alatt. Résztvett a krimi háborúban s több csatában harcolt mint török katona Eupátoriánál. Későbben Sturdza Ghika herceg tábornoknak lett segédtisztje. Utoljára, ajánlatom folytán, Kmety György tábornok fogadta magához hasonló minőségben; de nem szerencséjére.
Ugyanis 1860-ban föllázadtak Szyriában a drúzok és maroniták. A porta emberei, szokás szerint, fölbujtogatták a drúzokat a maroniták legyilkolására, mely utóbbiak a keresztény Franciaország segítségéért folyamodtak. Ennek közbenjárására francia és török katonákból álló vegyes sereg küldetett ki a zavargások lecsöndesítésére. A török hadosztály élére Kmety-Izmael pasát állították főparancsnokul.
Minthogy pedig a franciák sohasem laknak jól a nagyra tartott "gloire"-ból, itt sem akarták magukat Kmety rendeleteinek alávetni; habár ő altábornagy, a franciák vezére pedig egyszerű tábornok volt. Kmety ezt tűrni nem akarván, néhányszor jelentést tett Sztámbulba; minthogy azonban az alkalmazkodó porta a francia hiúságot megsérteni nem merte, Kmety beadta lemondását oly kikötéssel, hogy a szultán által részére biztosított nyugdíjat Londonban élvezhesse. Kmety távozta nagy kárára lett a libánoni keresztények ügyének, mint ezt a bekövetkezett tömeges gyilkolás igazolta.
Bernáthot, mint segédtisztjét, a török kormány jóindulatába ajánlotta, kit ennek következtében Beiruthból Damaszkusba tettek át rendőrfőnöki minőségben; egyszersmind kapitányból egyszerre ezredessé léptették elő, ami kiváló kegynek volt tekinthető.
Szegény Bernáth! Itt érte utol végsorsa! Addig igérte másoknak, hogy levágja füleiket, míg ő maga esett áldozatul a felbőszült arabok vad dühének.
A dolog úgy történt, hogy az arabok belekötöttek néhány damaszkusi zsidóba, kik közül egy észrevétlenül eltünvén, a rendőrfőnökhöz (zaptieh) szaladt segélyért. Bernáth ki is küldött egy szakaszt, hogy a rendetlenkedő arabokat bekísérjék, de ezek csakhamar visszajöttek ama hírrel, hogy az arabok ellenállanak. Ekkor Bernáth összeszedett valamennyi kéznél levő rendőrt s önmaga ment velük személyesen.
Ezen idő alatt már az arabok is erősítést kaptak s lehettek vagy öt százan, ellátva jó fegyverekkel. Bernáth kardot rántva, torkaszakadtából rájuk kiált: "Lábaimhoz rakjátok le a fegyvereket, ti kutyák!" Amit egy éktelen káromkodás kísért, melyet az arab csak a hitetlen "kiáfir"-ra szokott alkalmazni s őket vérig sértette. Iszonyú jelenet következett erre. Az arabok Bernáthot a szó szoros értelmében felkoncolták, rendőrei pedig megugrottak.
Bernáth önmaga volt oka dicstelen halálának. Nagy tapintatlanság volt tőle durva föllépése az arabokkal szemben. Tudnia kellett volna, hogy az arab éppen annyira szereti a törököt, mint a magyar a németet. A viszony csak olyan itt is, mint nálunk volt a kiegyezésig, hogy a török, ha csak elkerülhette, sohasem alkalmazott arab feljebbvalót, még a katonáknál sem. Az arab tűrte az elnyomatást; de keserűségében többször kitört a méltánytalanság ellen. Így történt a Bernáth eseténél is.
Fél óra múlva megérkezett ugyan a katonaság, de már mitsem tehetett; az arabok némán fogadták s megadással követték őket. Belátták, hogy rosszul cselekedtek, amit adandó alkalommal megismételni fognának; mert a fanatizált tömeg nem bír megfontolással s csak a bevégzett tény után szokott számolni önmagával.
A sztámbuli roulette vígan működött; bár a legtöbb magyar csak a néző szerepére volt már kárhoztatva. Legelőször dőlt ki az elbizakodott Kárpi, aki, miután semmije sem maradt, egy ideig kölcsönpénzből tengette életét, azután pedig az ismerősökhöz járt tormás virslit árulgatni, ami bizony meglehetősen vékony keresetet adott.
P...fy Miklósnak szintén fogyatékán kezdett lenni a pénze; azért föltette magában, hogy valamely úton-módon visszanyeri az elvesztett összeget, sőt, ha lehet, társaiét is.
Egyik éjjel, úgy éjfél tájban, a görögök beszüntették a játékot s a vendégekkel együtt eltávoztak. A teremben csak a két görög szolga maradt vissza P...fyval, ki maga is görög származású volt. A szolgákat négy font sterlinggel megvesztegette, hogy a roulettet tanulmányozás végett neki átadják, megigérvén egyszersmind, hogy a következő estére sértetlenül állítja vissza az ördöngős masinát.
Otthon azután a 24-es számot, mint legalkalmasabbat, ügyesen kimetszette, alját egy finom vésővel kivájta s újra visszailleszté. A szolgák mitsem födöztek fel. Mikor a játék elkezdődött, P...fy közvetetlen a roulette közelében foglalt helyet, de társait eleve figyelmeztette, hogyha égő csibukját erősen fújja, tehetségük szerint rakják meg a 24-es számot, mert biztos a nyerés.
Éjfélig kevés tűzzel folyt a játék; mert leginkább csak a rouge et noir járta. Ekkor hallja P...fy, amint a márvány golyócska, az üres alappal ellátott 24-esre esett, amit halk kongás jelzett. Egész füstfelleget fujt csibukjából s maga is nagyobb összeget rakott.
A görögök szó nélkül fizették ki a sok tallért; de a játékot rögtön beszüntették, azt adván okul, hogy egyiküknek közeli rokona gutaütésben hirtelen meghalt. Egyszersmind magukkal vitték a ropulettet is, melyet otthon pontosan átvizsgáltak; midőn a számokat egyenként végig kopogtatnák, rájöttek az áruló 24-esre, melyet kiemelvén, az üreget viasszal gondosan betömték s a lapot újra visszahelyezték.
Következő este ismét együtt volt az egész társaság, magyarok és görögök. P...fy már a második csibuk tartalmának járt végére s még mindig semmi eredmény. A görögök is megunták az egyforma rouge et noir-t. A bankár végre kérdi P...fyt görögül:
- Nikola! Miért nem raksz ma is oly tűzzel, mint az este?
- Mert nincs hozzá kedvem - válaszolá ugyanazon nyelven.
Erre a görög lassan kezébe veszi az előtte égő gyertyát, elfújja s P...fynak nyomatékkal mondja:
- A te életed is csak annyit ér, mint eme gyertyának lángja, melyet íme előtted kioltottam...
P...fy azontúl szobájából sem mert kilépni revolver nélkül; a játékbarlangot pedig már messziről elkerülte. Hasonlóképpen cselekvének a többi magyarok is, minek következtében a görögök, miután jól felpénzelték magukat, beszüntették a roulettet a Caffé d' Amerique helyiségében.
P...fy kifogyhatatlan volt az ily fajta csínyek kigondolásában, melyek őt mindig némi pénzmaghoz juttatták. Családjával együtt mindig tisztességesen megélt, habár senki sem tudta: miből? Ha kérdeztük őt, büszkén bökött ujjával homlokára, mondván: "Azért adott Isten az embernek észt, hogy ne hevertesse parlagon, hanem használja és éljen vele!"
Nemsokára a görögökkel történt esete után megismerkedett a kávéházban egy pasával. Egy alkalommal kérdi tőle: hogy kedveli-e az ezüstöt?
- Hogyne kedvelném! - mondja a pasa.
- Mert én a legfinomabbat vagyok képes előállítani. - potom áron.
Ezalatt zsebéből két, fényes porzóval telt, dobozt vett elő s bemutatta a pasának, mint az ezüstnek nyers anyagát, melynek csak nagyban való beszerzése lenne kívánatos.
A pasa egyet gondolt s azt mondja P...fynak:
- Ezt a két dobozt magamnál fogom tartani. Mi kell még hozzá?
- Egy kis kohó, kellő mennyiségű szén és bizonyos folyadék - egyéb semmi.
Másnap elvezette P...fyt egy teljesen ismeretlen konákra, ahol levetkeztette egészen. Azután átadtak neki egy kis kézi kohót, a két doboz porzót s ezekkel egy üres szobába zárták, melyben készen állott a szén. P...fy még csak egy csibukot kért s magára maradt. Meggyújtotta a szenet, ráöntötte a porzót, a folyadékot s nyugodtan csibukozott tovább. Mire a szén és dohány elégett, készen lett két darab legfinomabb ezüst, melyeket a szomszéd szobában várakozó pasának azonnal bemutatott.
Ez alig hitt saját szemeinek. Az ezüstöket átvevén meghagyta P...fynak, hogy jelenjen meg másnap az igazi szállásán, hol a további teendőket megbeszélni fogják. Azalatt bejárt több kujumdzsit (ezüstművest) kik mindnyájan egyhangúlag állították, hogy a készítmény a legfinomabb 13 próbás ezüst.
A dolog nyitja abban rejlett, hogy a pasa, ha már annyi fáradságot vet magának, hogy P...fyt teljesen civilbe tegye, egyúttal meg is fésültethette volna; mert neki is, mint hajdan Sámsonnak, dús fekete hajában volt ereje s itt voltak elrejtve a vékony ezüst-rudacskák.
A pasa, miután az ezüst valódiságáról meggyőződött, több ezer piasztert adott át P...fynak a fényes porzó beszerzésére. Ez sietet is a tengerpartra, hogy - Amerikába vitorlázzon. Itt, ezen időben, háború folyt Észak- és Dél-Amerika között a rabszolga-kérdés miatt, melyben P...fy, mint kapitány vőn részt. Megsebesülvén 600 dollár évi nyugdíjat kapott az Egyesült-Államoktól, mellyel hazajött.
Budapesten tréfásan kérdém egyszer tőle, hogy nem próbálta-e meg itthon is a külföldi mesterséget?
- Mit! - felelé indulatosan, ezzel az új nemzedékkel? ... hiszen ez oly rafinírozott, hogy már tojás korában többet tud, mint a tyúk maga; ilyen generációval nem lehet semmit kezdeni, - ezt a német sógor egészen elrontotta!
Azonban mégsem hevert tétlenül. Nagy kedvvel foglalkozott a kémiával s valamely vegyülékből különféle színű rakétákat állított össze, melyek golyó alakban fölrepülvén, hadicélokra lettek volna alkalmasak. Találmányát be is mutatta nekem.
- Ez nem újság - mondám, - ilyet minden pyrotechnikus tud készíteni!
- Nem is ebben áll a titok - válaszolá, - hanem, hogy meghatározott számú és színű golyókat eresztünk föl, melyekből a segélysereg megtudhatja: élelemre, lőszerre vagy segédcsapatra van-e szükségünk?
Legelőször is Szende Bélához, az akkori honvédelmi miniszterhez kopogtatott be, s felajánlta neki illő honoráriumért a találmányt; de ez nem fogadta el. Bejárta azután Bécset, Párist, Londont, még Szentpéterváron is megfordult; csak miután mindenütt visszautasították, győződött meg arról, hogy az ő mestersége most az egyszer mitsem ér.

XLV.
Gláváni és Giuliáni. - A Galata-béj. - Az emigráns mérlege. - Szultán és kereskedő. - Riza pasa. - Guyon halála. - Kmety tábornok. - B. Stein megmérgeztetése.

Az emigrációnak körültekintőbb része, tapasztalatból tudva mennyire fáj a szegénység, - nem akarta a Krimből hozott nyereséget könnyelműen elfecsérelni, hanem ezt munka és okos számítás által gyarapítani igyekezett. Mert a nyomorúság, mint a betegség kétszeresen súlyos annak, ki ezekbe ismételten visszaesik.
Hogy a szerzett pénzt hasznosan gyümölcsöztessék, a két Csia testvér földbirtokot vásárolt Ruscsuk mellett. Itt gazdálkodtak, majd két éven át; mivel azonban az ott levő buta néppel boldogulni nem tudtak, önmaguk pedig minden mezei munkát nem végezhettek, végre is belebuktak.
Argay György honv. százados, Gostyiminszky ezredes társaságában, egy sörháznak való telepet vásárolt Sztámbul közelében; de Gostyiminszky rövid idő alatt annyira kinullázta, hogy majd semmi nélkül maradt.
Szilberleitner József honv. főhadnagy, ugyancsak Sztámbul mellett 50-60 db-ból álló tehenészetet állított, melyet neje és egy szolga segítségével önmaga kezelt; sőt a tejet, vajat, túrót is személyesen hordta a házakhoz, hogy nyeresége annál biztosabb legyen. De a nagy hitel, mely Sztámbulban annyira általános és a bolgár szütcsik (tejárusok) versenye őt is tönkretették. Későbben Veress Sándorral Oláhországban mérnökösködtek; utoljára ugyanott vasúti parcellák feldolgozásával lettek megbízva; jól menvén dolguk, mindvégig ott maradtak.
Nekem, ki csaknem szegényül jöttem meg Krimből, még több okom volt, hogy valamihez kezdjek. Ismét a kereskedésre gondoltam. Hiába mondák nőm és barátaim, hogy nem vagyok kereskedőnek való, azt válaszoltam: hogy a zsidó is megverte fiát, mikor először nyert. Házigazdámnak, az örmény Giuliáninak példája lebegett előttem szüntelen, kinek a kereskedésből 45 kőháza volt Pérán és nagyon sok üres telke, melyeken egyre építtetett. Ő maga beszélte el nekem élettörténetét a következőleg:
Húsz éves fiatalember voltam, mikor Örményországból, Ván tájékáról, Konstantinápolyba jöttem. Két évig mint hamál kerestem kenyeremet, azután máltert, követ, téglát hordtam a kőműveseknek újabb három éven keresztül. Csak ekkor kezdett némileg rám mosolyogni a szerencse, amennyiben egy örmény liferáns lovászának fogadott. Ehhez ugyan keveset értettem, de gondoltam, hogy nem sok tudomány kell egy ló ápolásához. Mert gazdámnak, Gláváninak, csak egy lova volt s ezzel sem sokat törődött. Fődolog volt az, hogy a ló fölnyergelve készen álljon, ha lakásáról az irodába lovagolni akart; emellett az inas és mindenes szerepét is vittem egy személyben.
Megjegyzem, hogy gazdám nőtlen volt s roppant gazdagságának dacára, háztartást nem vezetett, hanem rám bízott mindent. Évekig túrón és fekete örmény kenyéren tengődött; csak nagy ritkán ment valahova, hogy meleg ételt egyék. Életmódjában én is osztoztam. Habár annyira kedvében jártam, hogy gondolatait is igyekeztem kiolvasni szeméből, mégis - Isten a megmondhatója! - hányszor fölpofozott; legtöbbször minden ok nélkül, mert megelégedetlen, durva ember volt.
Békével tűrtem nehéz sorsomat, mely egy közönséges hordárénál mégis csak jobb volt. Ha Gláváni kilovagolt, gyalog kísértem; az irodában szintén én szolgáltam ki. Naponként temérdek sokat összeírt, mert nagy levelezése volt a külfölddel. Ő szállította a hadsereg számára a fegyvereket és ágyúkat; a katonaságnak a ruhára való posztót, a cipő- és csizmabőröket; a szultánnak pedig a legfinomabb pezsgőket, bordeauxi és egyéb borokat. Ezáltal rövid idő alatt fölötte meggazdagodott.
Habár sokat dolgoztam, mégsem fizetett bőven; 30 piasztert adott havonként, ezen kívül húszat az élelemre, mennyi éppen elegendő volt arra, hogy gazdám példáját követve, szűken megéljek.
Valamely vállalata jól sikerülhetett, mert, ritka kedvében, arca örömtől ragyogott, midőn így szólt hozzám:
- Giuliáni! Tudsz-e írni-olvasni?
- Nagyon sajnálom, hogy nem tudok - felelém; de nem volt alkalmam megtanulni.
- Akkor hát tanulj, ha azt akarod, hogy legyen belőled valami.
- De kitől tanuljak uram?
- Van itt elég ember, ki 20-30 piaszterért megtanít, csak akarnod kell; mert másra is szándékoználak használni, ha ugyan lesz kedved hozzá.
- Uram! kívánságod parancs előttem s én készséggel engedelmeskedem.
Úgy tettem, miként gazdám mondta. Fogadtam egy szegény francia tanítót havi 30 piaszterért, hogy egész fizetésem ráment; de két év alatt megtanultam franciául olvasni, írni, számolni; törökül, örményül beszélni már azelőtt tudtam; az olasz és görög nyelveket pedig az utcán szedtem magamba, miáltal annyira vittem, hogy gazdámnak lassanként az író-asztalnál is tehettem szolgálatokat. Volt is hasznom belőle, mert fizetésem bizonyos nyaklevesekkel szaporodott, melyek adandó alkalommal bőven kijártak az elrontott írásokért. Azonban táplált a remény, hogy egyszer csak mégis jó lesz nekem valamire az én költséges tudományom.
Egyik újabb kedvében azt mondja Gláváni:
- Giuláni! Lám, mily jó, hogy tanultál valamit! Most már rád is bízhatok egyet-mást s mivel ma kiválóan jól viselted magad, - egy francia levelet írtam meg nyakleves nélkül, - fizetésed havi 200 piaszterre emelem.
Őszinte hálát éreztem gazdám iránt, bár ezután is kellett lovat vakarnom s a sepregetéstől kezdve minden egyéb házimunkát teljesítenem, mint azelőtt.
Néhány hónap mulva egy nagyobb külföldi szállítmány érkezett a Topháne partjára. Gláváni, kezembe adva a meghatalmazást, elküldött, hogy vegyem át az árút s adjam ki a fegyvertár felelős pasájának. a ládákat, melyekben a fegyverek jöttek, gazdám engedelmével magamnak tartottam; azután a deszkákból egy hordozható házikót tákoltam össze, melyet a legelső utcasarokra fölállítottam. Ez volt az első házam Pérán. Habár kicsisége miatt benne felállni nem lehetett, tíz piaszter bért kaptam érte havonként, nekem pedig majd semmibe sem került.
Észrevettem, hogy gazdám mindjobban megszeretett. Mutatta ezt az is, hogy elkezdett kötekedni velem. Egyik reggel haragosan förmedt rám:
- Mikor fogod már egyszer levetni azt a daróc örmény sálvárt és ánterit? - bugyogót és felöltőt.
- Jaj uram! Szegény szolgát csak ilyen öltözet illet!
- Szegény szolgát?!... Hiszen akkora fizetést adok, hogy úriasan öltözködhetnél! De talán korhelykedésre adtad fejed s azért nem telik ruhára?...
Ekkor előmutattam összes megtakarított pénzemet, ami láthatólag meglepte őt s e szavakra fakadt:
- Nagyon jól van fiam! Már régóta figyelemmel kisérem tetteidet, melyekből azt tapasztalom, hogy ember válik belőled. Megérdemled, hogy elérjed kitűzött célodat s én akarlak szerencséssé tenni! Értetted?
- Értem uram. Tudom, hogy neked sok eszköz áll rendelkezésedre, melyekkel engem boldoggá tehetsz; de arról sejtelmem sincs, hogy melyiket választod.
Erre egészen közel jött hozzám, lábával egyet toppantott s dühösen mondá:
- Te ostoba! - s majdhogy arcul nem vágott, - menj feküdjél le s aludd ki magad, majd holnap beszélünk erről!
Egész éjszaka nem hunytam le szemeimet. Kiváncsiságtól fölizgatva, a gondolatoknak raja kóválygott fejemben. Már az is eszembe jutott: hátha gazdám megbolondult? mi lesz akkor belőlem? ki fog nekem annyi fizetést adni, mint ő?... Egy álmatlan, hosszú éjszakán keresztül sok mindenfélét összegondol az ember. Másnap reggel szinte félve mentem be hozzá, hogy szokás szerint, kihozzam ruháját; de mitsem szólt; csak miután a reggelit elkészítettem, - mely a rendes túróból és fekete kenyérből állott, - parancsolá, hogy írjak a francia kereskedőknek egy megrendelést, a szultánnak küldendő borok iránt.
Ezt azonnal elkészítém. Mialatt átfutotta, félhangosan mormogta magában: bien! ce bien! barvo! tres bien!! - Iste, mielőtt feküdni mentünk, újra megszólított:
- Nos! Hogy aludtál a múlt éjszaka?
- az igazat megvallva uram, sehogy sem, mert folyton azon nagy kegyről ábrándoztam, melyet részemre kilátásba helyezni elég jó voltál.
- Ha ábrándod kedves volt, ezúttal nem is csalatkoztál benne; mert én a liferánssággal felhagyva banküzletet nyitok, azután megnősülök s a nyugalmasabb életre adom magam. Téged szemeltelek ki utódomul, kit ajánlani fogok a szultánnak és kormányának; ezt biztosra veheted.
Szavait hallva, nem tudtam, vajon jól értettem-e, vagy tán csak álmodom! Saját füleimnek nem akartam hinni! Hisz lehetnek rokonai, régi barátai, kik szívesen vállalkoznának a jövedelmező vállalatra!
Kétkedésem egész azon napig tartott, melyen a nála nem igen tapasztalt szelídséggel mondá:
- Giuliáni! Szépen öltözködjél s várj rám az eszki-szerálynál, majd bevezetlek oda, ahova megigértem.
Szót fogadtam; de csak akkor eszméltem föl igazán, midőn láttam, hogy a hadügyminiszter előtt állok és gazdám agyba-főbe dicsér; hogy mily szorgalmas, mily pontos, mily józan és becsületes ember vagyok én, ki mellette már régóta dolgozom s kiben a szállításokra nézve bátran megbízhatik.
Azon naptól kezdve átvettem az üzletet. Gláváni bankár lett s mindjárt meg is nősült. Követtem példáját. a házasságból lett Gláváninak két leánya és egy fia; nekem pedig három fiam és egy leányom.
A két nagyobbik fiam elvette a két Gláváni leányt és boldogul élnek. Az öregebbnek terjedelmes raktárai vannak a Galatán, telve vasszegekkel, kapcsokkal, valamint sok egyéb, a faházak építéséhez szükséges cikkekkel, melyek jól jövedelmeznek, mert itt sokat építenek. - A második fiamnak kezében van Angora és környéke; ő szállítja azt a finom, hosszú kecskegyapjút, nemkülönben egyéb juhok gyapját és bőrét a francia gyárosoknak. - A legkisebbik fiam a börzén dolgozik; ő ugyan még nőtlen, de ha Gláváninak harmadik leánya volna, azonnal elvetetném vele.
Mint említém, van még egy szép leányom is. Ez ugyan nem csinált nagy szerencsét, mert a görög inasomba bolondult, ami nem is csoda. Nőm néhány éve, hogy meghalt s ügyetlen gazdaasszonyom nem sokat törődött a gondjaira bízott gyermekkel. Dehát én sem sokat törtem a fejemet rajta. Mikor a dolgot megtudtam, magam elé hivattam mindkettőt, azután megkérdeztem őket: "Szeretitek egymást?" - Mire kettős: "Igen"-t hallok. "No, ha így van, legyetek egymáséi!" - Röviden végeztem velük s összeházasítottam őket. Adtam nekik annyi pénzt, hogy vőm kereskedést kezdhetett s elég ügyesen forgatja magát.
Már néhány éve magam is lemondtam a liferánsságról s inkább házakat építek. Van 45 kőházam és annyi házhelyem, hogy számukat sem tudom. Látod, mily jó, hogy valaha a kőmívesek mellett dolgoztam! Nagy hasznát veszem most az ott szerzett tapasztalataimnak; mert minden házam úgy és azon anyagból épül amint azt én meghatározom. Fiaim nem óhajtanak velem osztozni, mert tudják, hogy halálom után úgyis övék lesz minden.
Így beszélte el a saját élete történetét házigazdám, ki büszke volt arra, hogy közönséges hamálból lett többszörös milliomossá. Fiai is csak a mammont imádták. Az öreg még magasabb képzettséget sem adatot nekik. Felsőbb iskolákba nem járatta őket. Nem akart - úgymond - gyermekeiből nagy igényekkel bíró diplomatákat csinálni, kik csak a fényűzést gyakorolják s hiába költik a sok pénzt, - hanem nevelt belőlük megelégedett s ezért boldog kereskedőket. Összes műveltségüket a St. Benois kolostor falai közt nyerték, hol megtanultak olvasni, írni, számolni, ami nekik teljesen elegendő volt.
A krimi háború az ifjú Giuliánikat is magával ragadta. Nagyobbszerű vállalatokba bocsátkoztak, de csak hitel fejében. Mikor az angol és franciakereskedők tőlük biztosítékot kértek, gazdag apjukkal álltak elő; de ez kijelentette, hogy fiai önálló kereskedők s érettük kezességet vállalni nem hajlandó.
A nagykereskedők haboztak egy ideig, de azután mégis csak hiteleztek nekik, gondolván, hogy baj esetén, a gazdag apa nem fogja fiait cserbenhagyni. Az egész hadjárat alatt a legszebben ment a dolog; hanem a végén Giuliáni Rudolf 700 ezer forintig, az Antal pedig 300 ezer forint erejéig - megbuktak. Valódi, vagy hamis volt-e a bukás? arról hallgat a krónika; hanem a két Giuliáni, hogy kikerülje a bezáratást, Amerikába szökött. apjuk pedig kiegyezett a hitelezőkkel 25 percentre s mikor az ügy barátságos úton lebonyolíttatott, a fiuk is visszatértek. -
Nem az ifjú Giuliánik bukása, hanem az öregnek ritka szerencséje vonzott újra a kereskedés terére. Szándékom volt a becsület útján, megfeszített szorgalom által szerezni meg az élte fenntartásához szükséges eszközöket azon időig, míg eljövend a nap, melyen a haza óhajtott fölszabadítását fegyvereinkkel kivívnunk sikerül, amikor is - úgy véltem - a hálás nemzet gondoskodni fog hű fiairól.
Mint végzett jogász, kinek már két éve praxisom volt az öreg Csengery Antal n.-váradi ügyvéd, (Csengery Imre honvédelmi min. tanácsos és ifj. Csengery Antal a magyar tud. akadémia alelnöke.) atyjának oldala mellett, azonkívül dolgoztam Bihar-megye főjegyzői irodájában, - sohasem hittem volna, hogy valaha makaronit és rizskását áruljak az Arany-szarv partjainál. Pedig ez bekövetkezett.
Amint Dáhod pasa és az angolok eltávoztak, egyszerre üres maradt a két emelet. Kaptam volna ugyan egynémely lakókat, de sok kilátásom nem lehetett, mert a krimi háborúnak vége szakadván, a lakáshiány is megszűnt. Kevés pénzemet remény nélkül kockáztatni, vagy az értem jótálló becsületes és tiszteletreméltó b. Orbánékat zavarba hozni nem akartam; pedig még egy egész év állt előttem az írásba foglalt szerződés szerint.
Arra sem volt reményem, hogy a háztulajdonos csak amúgy könnyedén elbocsásson, azért megkísérlettem a Galata-béj közvetítésével egyenlíteni ki a dolgot. Őszintén elmondám neki helyzetemet, egyszersmind kértem, legyen segítségemre, hogy nyugodtan költözhessem ki a házból. Mikor a rendőrfőnök mindent megértett, azt kérdi tőlem:
- Olum! Kundurát vármi? - Fiam! Van-e írásbeli szerződéstek?
- Vár, - van; - mondám.
- Böjle isze, dávái szen jendi. - Ha így áll a dolog, a pert te nyerted meg.
Nagyot néztem, mire ő folytatá:
- Sohse törd rajta a fejed; menj haza s aludjál nyugodtan. Hadd jőjjön ide ő panaszra, majd adok én neki szerződést! A fösvény kerátá! sajnálta a néhány piasztert, mi a törvényes láttamozásért kijár. Megállj! Majd megtanítalak én téged giaur köpek! - Hitetlen kutya!
Most ismét házigazdámat féltettem, hogy miattam keveredik bajba. De ő bölcsen tudta, mit művelt!
Mélységesen hallgattunk mindketten, míg az újabb fizetési határidő elérkezett. Ekkor kértem őt, hogy mivel ügyeim nem a legjobban állanak, engedjen házából békében kiköltöznöm. Eleinte fenyegetődzni kezdett, majd a jótállókkal hozakodott elő. A Galata-béjt nem akartam említeni, hanem egyességet ajánlottam. Csakugyan kapott az alkalmon s úgy csináltuk ki a dolgot, hogy ő odaadta a kőházat, mi pedig a bútorokat. Minden hónapban pontosan eljött, megvizsgálta, hogy melyik szoba van kiadva s a jövedelmen osztoztunk.
Időközben üres lett a földszinten levő tágas bolthelyiség. Ezt kibérelvén, társaságba álltam egy Berge nevű porosz-ügynökkel. Ő megbízásba kapott angol-vajat, különféle sajtokat, makaronit, theát; a többit, mint: kávét, cukrot, rizst, készpénzen vásároltuk; azután magam mellé vettem egy bolgár fiút s ketten beálltunk a boltba árulni.
A vevők özönlöttek hozzám. Már feltűnővé is kezdett válni, hogy a jobbra balra levő örmény és görög szatócsokat sokkal kevésbé látogatják, mint az én újsütetű kereskedésemet. Nőm is gyanút fogott; az okot kutatván, megkérdezte: vajon fölírtam-e pontosan, hogy hány oka volt egy zsák kávé, rizs, vagy egy kosár makaroni, mikor bejött? - "Fölírtam" - mondám. - "Most tehát mérjük meg, mennyit mértél ki és mi a maradék? Megmértük. Ekkor kitűnt, hogy két-három, sőt több okával is hiányzott minden cikkből. A bő mértékre jött tehát a temérdek vevő!
- Látod - mondá nőm, - hogy nem vagy kereskedőnek való! Ha kezdettől fogva így elszámítottad magad, a veszteség aránylag igen nagy lehet!
- Nem bánom, - védekeztem én, - jobb ha így történt, mint hogy valaki visszajövén, szemrehányást tett volna, hogy megcsaltam, amit még gondolatban sem akarok tenni, inkább lemondok minden kereskedésről!
Az örmények és görögök, mint erről később személyesen meggyőződtem, akként állítják fel a mérleget, hogy ez emelkedettebb helyre kerülvén, azon serpenyő, melybe az árúcikk tétetik, kissé alacsonyabban függjön; a másikból pedig sohasem veszik ki a súlyokat, csak kiegyenlítik a különbözetet. Ez pedig sokat számít a mérésnél, mert az árú könnyebben hozza mozgásba a mérleget, mely csak akkor igaz, ha karjai egyenlő hosszúságúak és nehézségűek, továbbá, ha mindkét karnak súlypontja a forgóponttól egyenlő távolságban van s a csészék, a nehezékektől szabadon, egyenlő súlyúak.
Veszteségem öt hó alatt öt ezer piaszterre rúgott, ami éppen elégséges volt arra, hogy a szatócs-üzlettel fölhagyjak. A porosz nem bánta volna ha folytatom, mert ő cikkeit bizományba kapta s így még mindig tisztességes nyeresége volt, mellette dolgai után is járkálhatott; de én nem akarván adósságba keveredni, a boltajtót bezártam s a bolgár fiút szélnek eresztettem.
Maradt némi jövedelmem a lakók után, melyen a házigazdával rendesen megosztoztunk. A Galata-béj mitsem törődött velünk. Úgy látszik, azon időben nem sokat gondoltak az ily ügyekkel. Háza, boltja, magán vagyona fölött kiki szabadon rendelkezett, csak akkor gyűlt meg baja a fölsőbbséggel, ha panaszra ment. Valóságos Eldorádóban éltek a vagyonosabb emberek. Ki volt vetve némi állami, még kevesebb fejadó, azután 30-40 piaszter katona-váltságdíj; mert a keresztény nem tartozott katonáskodni. Mesterséget kezdhetett, kereskedést űzhetett, gyógyszertárt nyithatott, vagy az orvosi tudományokban kontárkodhatott bárki, - nem kérdezték tőle, hogy ért-e hozzá? jól megy-e az üzlet? Azt mondta a török: Ádámin kiszmetine kimsze zor vermeszin, - vagyis magyarán mondva: az ember szerencséje elé akadályt ne gördítsen senki.
Új keresetág után szaladgáltam, midőn rémülve hallom a hírt, hogy Guyon Richárd az éjjel (1856. okt. 12.) hirtelen meghalt; sőt némelyek nyíltan beszélték, hogy megmérgeztetett. Hogyan? ... Ki által? ... Senki sem tudta megmondani. Ez annál inkább meglepő volt rám nézve, mert előtte való nap látogatóban levén nála, teljes egészségben s igen jókedvben találtam. Az életet rózsás színben tekintette s majd minden tárgy fölött talált élcelni valót.
- Nagyon sokáig tart már - mondám - a kárszi per s ideje volna, hogy tábornok úr fölmentessék a zaklatások alól.
- Hadd folytassák - felelé, ha nekik úgy tetszik. Minél tovább húzzák, annál jobban bonyolódik bele Zárif. Annyi bizonyos, hogy nem én iszom meg a levét.
- Nagy előnye Zárif Musztafának, hogy ő Riza pasának fogadott fia; amit a törökök úgy vesznek, mintha valóságos gyermeke volna. Riza pasa pedig a szultánnak első kegyence. És tudja tábornok úr, hogy miképpen lett azzá?
- Nem tudom; nem hallottam.
- Ennek egy kis története van.
Második Mahmud, Abdul-Medzsinek, a mostani szultánnak édes atyja, egy alkalommal, nagy kíséretével lovagolt Sztámbul utcáin, midőn egy dohány-tőzsdében 12-13 évesnek látszó csinos fiút pillantott meg. Lovát megállítván, magához hivatta kereskedőt s kérdezte, hogy övé-e a gyerek? - Ez azt felelte, hogy jóbarátjáé s csak mint inas van nála, mert az apja szegény ember. "Mondd meg barátodnak - parancsolá a szultán, - hogy holnap délelőtt jelenjen meg előttem a fiúval együtt!"
A kereskedő nem tudta, hogy szerencsének, vagy szerencsétlenségnek tekintse-e a véletlen találkozást. A fiúnak atyja meg éppen elrémült, mert Mahmud még mindig üldözte az esetleg megmenekült janicsárokat s ha egyet-egyet elfogtak, kurtán végeztetett velük. Azt gondolta, hogy a szultán őt is janicsárnak véli s a szökéstől csak az tartotta vissza, mert sokféleképpen tudta magát igazolni, hogy a híres sereg kötelékébe sohasem tartozott.
Mikor a szultán előtt fiával együtt remegve földig hajolt, ez jósággal kérdé tőle:
- Tiéd ez a gyerek?
- Igen az enyém - felelé.
- Mennyi idős?
- Tizenhárom éves.
- Hagyd itt fiadat, én majd embert csinálok belőle!
- Szen bilirszin efendim! - Te tudod uram! - Mindnyájan a tiéid vagyunk uram!
A szultán gazdagon megajándékozta az apát, mire ez boldogan távozott.
A fiút pedig olvasni, írni taníttatá s katonát neveltetett belőle; emellett annyira megszerette, hogy sohasem engedte el oldala mellől. Mi természetesebb, mint hogy a kegyenc csakhamar emelkedett s 20 éves korában már marsali rangot viselt.
Ez a szerencsés fiú a mostani Riza pasa. Azon időben, mikor marsal lett, született Abdul-Medzsid. Születése után néhány nappal atyja Mahmud, - nem tudni mi okból, - annyira dühbe jött, hogy a csecsemőt fölkapva, az udvaron álló vízmedencébe dobta. Riza, ki ekkor is a szultán oldala mellett volt, a gyerek után a vízbe ugrott s élve kimentette. Azután könyörgött Mahmudnál, hogy kegyelmezzen meg a saját vérének. Ennek lett is sikere, mert a szultánnak dühe lecsillapodván, maga is megbánta elhirtelenkedett cselekedetét.
Abdul-Medzsid 1839-ben atyja örökét átvevén, nem feledkezett meg élete megmentőjéről. Néhány év mulva hadügyminiszterré tette; rábízta a császári kincstár kezelését, a saját udvarát, sőt még a hárem részére történendő kiadásoknak meghatározását is; egyszóval magát és környezetét egészen Riza pasa gondnoksága alá helyezte; pedig a szultán ekkor már túl volt a harminc éven.
Urának föltétlen bizalmával nem élt vissza; amiért kevés jóbarátot, hanem annál több ellenséget szerzett. Történt, hogy a szultán egy hárembeli kegyence számára olyan hintót óhajtott, melynek burkolatja, kerekei, rúdja, mind ezüstből legyenek, gazdagon díszítve arannyal. Ennek kivitelével Fuád pasa, a párisi nagykövet lett megbízva.
Riza pasa átvevén a császári kincstár kezelését, költségesnek találta az ezüst-kocsit s azonnal írt Fuád pasának, hogy a megrendelést vonja vissza. Ez azt válaszolta, hogy a hintó már kész, csak ki kell fizetni; de különben sem tenné ki urát azon kellemetlenségnek, hogy per útján vegyék meg rajta a megrendelt cikk árát. Ebből azután egész jegyzék-váltás keletkezett. Végre oda lyukadt ki a dolog, hogy Riza pasa a saját számára lett volna hajlandó megtartani a hintót.
De ez sem ment egy könnyen; mert az ajtókra már a szultán címere volt alkalmazva, amelyet más emberfia nem használhatott. Utoljára is Riza pasa Fuád pasára bízta, hogy gondoljon ki számára egy címert s ezt ragasztassa a szultánéi helyébe.
A párisi nagykövet igen eszes ember volt, de éppen nem barátja a teljhatalmú Rizának. Tudta azt is, hogy Törökországban a szultánon kívül, senkinek saját jelvényt használni nem szabad. Ezért Riza számára a következő címert gondolta ki:
Rajzoltatott egy álló férfialakot, ki jobb kezében mérleget tartott; ez a császári pénzek kezelőjére vonatkozott. A mérleg alá íratta szép nagy betűkkel franciául: Pesée = mérleg. Az alak balkezében, a hadügyminiszter jelvényét, egy hatalmas pallost emelt; alatta e szóval: Vainque = győző. A két aranyos név közé egy kötőszócskát "et" tétetett. Így lett: Pesée et vainque; ami a török is úgy ejt ki: pezevenk; de már az ő nyelvükön "kerítő"-t jelent.
Riza pasa nem tudott franciául s nyugodtan kocsikázott a címeres hintóval Sztámbul utcáin, mígnem barátai az ajtók föliratait neki megmagyarázták. Erre egy méltatlankodó levelet írt Fuád pasának, ki azt felelte, hogy ő nem tehet arról, ha a "felek" e két francia szót oly sajátságosan hozta össze; hanem azért állásáról nemsokára visszahívták.
Mikor ezt Guyonnak elbeszéltem, elgondolkodva mondá:
- Miért nem értesítet minderről előbb?
- Azért, tábornok úr, mert én is csak nem régiben hallottam egy előkelő töröktől.
- Egyébiránt mégsem félek Riza pasától, sem fogadott fiától. Amit állítottam minden igaz és be is tudom bizonyítani.
Guyon nagyon bízott Stratford Canningben, hogy nem fogja őt cserben hagyni. De mérgezésre az angol nagykövet sem gondolt; a megtörtént eset után pedig jobbnak látta végletekig nem bolygatni az ügyet és Guyont eltemették szépen, mint valamely angolt, protestáns rítus szerint Skutáriba. Sírja fölé díszes emlékkő állíttatott...
Törökországban éppen nem ritka eset, hogy méreg által teszik el láb alól a vetélytársat, vagy az alkalmatlan egyéneket. Damaszkusban történt azon időben, mikor Guyonnal ott tartózkodtunk, hogy a kormányzó, állását féltvén Mehemed pasától, kis beszélgetésre hívta őt magához. Midőn megjelent, a legnagyobb előzékenységgel fogadta, csibukot, limonádot hozatott részére, melyet amint megivott, annyira rosszul lett, hogy alig voltak képesek az emeletről leszállítani. Lovára ülni már nem birt, hanem úgy fektették reá cselédei s mire hazaértek, Mehemed pasa hulla volt. Néhány óra múlva kihullott szakálla, bajusza s innét gyanították a mérgezést. Ali-Dáhod pasával is történt egy meghiusult kísérlet. Alláh hu ekber, - az Isten nagy és hatalmas, - tartja a török, - az ő rendelkezéseibe avatkozni s a holtakat fölboncolni nem szabad. Ez az oka, hogy a hasonló esetek földerítve sohasem lesznek.
Tudták ezt az emigránsok mindnyájan; nemkülönben ismeretes volt Guyonnak pere Zárif Musztafával, azért mind hangosabb lett a vélemény, hogy az altábornagy mérgezésnek lett áldozatává. Én erről még inkább meg voltam győződve, ki Guyon oldala mellett, mint segédtiszt, több évig szolgálván, tudomással bírtam oly dolgokról, melyeket a kívülállók még csak nem is sejtettek.
Említve volt, hogy Guyon, damaszkusi tartózkodása alatt a török szokásokhoz erősen ragaszkodott. Hogy tekintélyét emelje, - bár nem volt renegát, - eljárt a dzsámikba; az utcán török pasák módjára nagyszámú kisérettel lovagolt, sőt nejét is a hárem törvényeinek betartására utalta némileg. Minden nagyobb számú nő- és férficselédet igényelt; mely célra 1851. évi júl. 15-én, Mammerschmidt törzsorvos segítsége mellett, megvásárolt a rabszolga-kereskedőtől egy Zénap nevű koromfekete 16 éves leányt, 1000 piaszterért; a hó vége felé Turuncs, 14 éves hábes (félfekete) leányt, 1200 piaszterért; aug. 10-én Száid, 18 éves szerecsen fiút, 800 piaszterért; szeptemberben ismét Hálil, 13 éves fekete leányt, 1300 piaszterért.
Zénapot kitaníttatta szakácsnőnek; Turuncsot neje részére szobalánynak, Hálilt konyhaszolgálónak, Száidot pedig kávédzsinak alkalmazta. Ezeken kívül voltak: Ernesztin, a francia nevelőné; Csermák kisasszony, a társalgónő és még egy magyar hölgy, akik mindnyájan Guyonné környezetét képezték. Guyon szigorú, katonás ember lévén, ha nejének lakosztályába ment, megkívánta, hogy a rabszolganők "szelám dur"-t csináljanak, azaz: elől egymásra illesztett kezekkel előtte meghajoljanak.
Turuncs és Hálil teljesítették kívánságát, de Zénap egyszer sem engedelmeskedett. Ez a különben is lobbanékony természetű Guyont végre annyira dühbe hozta, hogy korbácsával néhányszor végig húzott a leányon; de ez ahelyett, hogy meghunyászkodott volna, mégjobban ingerelte őt, egy hajtogatva: "Vurr köpek! Vurr! - Üss k...a! Üss!" - Mire Guyon, legnagyobb haragjában, kötelet fogott, Zénap kezeit mellén összetevé s ezzel leszorította.
A makacs leány, mikor látta, hogy rajta kifogtak, keserűségében elnevette magát s fenyegetve mondá: "Öküz kuvetille báglámis szen domuz kerátá; ben szeni zehirledzsem. Álláh bir dir! " - Erővel kötöttél meg; én ezért téged meg foglak mérgezni, amint egy Isten van!!
Csodálkozom, hogy Guyon a vad szerecsennő szavait figyelmére sem méltatta, mely fajról tudhatta volna, hogy rendkívül bosszúálló; és hogy túl nem adott Zénapon, amint eladta Hálilt és Száidot egy év mulva. Nagy könnyelműség volt ez a senkitől félni nem akaró bátor hős részéről, ami életébe került!
Guyon a porta által Kársz védelmére küldetvén, miután 1853. okt. 10-én elutazott, neje is otthagyta Damaszkust s az Antilibánon oldalán fekvő Bludán nevű kis helységbe vonult, hol az angol, francia és porosz konzulok nejeinek társaságában kevésbé hatott kedélyére az egyedüllét szomorú érzete. a két rabszolganőt szintén magával vitte ugyan, de ezek szabadon jártak-keltek, ha dolgukat végezték.
Ismerjük a Guyon és Zárif Musztafa közt kitört vetélkedés körülményeit, melynek következtében, még Kársz végleges cernirozása előtt mindkettő Sztámbulba hivatott. Nemsokára Guyonné is férjéhez jött Konstantinápolyba, magával hozván összes női személyzetét. A szabad élethez szokott feketék itt is folytatták a csatangolást, amit Guyon betiltani akart ugyan, de szándéka megtört Zénap makacsságán, kivel bajoskodni nem akarván, tetszésére engedte őt.
Guyon, Zárif ellen viselt perében, szabad lábon védekezett. Hogy az időt hiába ne töltse, egy angol kereskedő társaságában mosógyárat állítottak a Nagy Campón, a Krimben levő katonák ruháinak tisztítására. A nagyszerű és kitűnően fölszerelt gyárat magam is megtekintettem nőmmel együtt s úgy hiszem, sikerült volna a vállalat, ha be nem következik a békekötés; de miután a katonák elmaradtak, a sztámbuli és pérai lakosok pedig gyári mosáshoz szokva nem voltak, a mosóintézet rövid idő alatt megbukott.
Ezalatt a per egyre húzódott. Folyt a vizsgálat pro és contra, lassan és hosszasan. Mert a marsalokból álló medzslisz csakúgy dolgozik, mint egyéb török bíróságok. "Ámán, jorulduk!" - "Jaj elfáradtunk!" - itt is a jelszó.
Emellett nagy hátrányul szolgált a szóbeli törvénykezés; mert amit vádló és vádlott ma elmondottak, holnap felejtve levén, a tényállást összegezni s ítéletet hozni nem lehetett. Az egyetlen írott okmány, Goyonnak levele, nem szolgált elég támpontul, mert ennek írója képes volt minden állítását bebizonyítani.
Másrészt a bírák is igen kényes helyzetbe jutottak; mert sem a pert beszüntetni, sem pedig Guyont elítélni nem merték, félvén az angol protekciótól, mely Guyon tábornokot altábornagyi rangra emelte s mint ilyen küldetett a porta által Kárszba.
Tudták ezt a hadügyminiszter és Zárif Musztafa pasa is. Különösen ez utóbbi méltón tarthatott attól, hogy az angol tekintély Guyon javára befolyásolja a bírák bekövetkezhető ítéletét. Gyorsabb és biztosabb utat választották tehát, midőn Guyont méreg által tették el láb alól.
Számításuk biztos alapon nyugodott. Ki fogja mondani, hogy az ő kezük működött? Nem-e egészségben távozott Guyon mindannyiszor a medzsliszből? Nem-e családja körében halt meg? Ki merné vádolni őket?...
A hirtelen történt kínos esemény behatása alatt az egész emigráció följajdult. Mindnyájan a Galata toronytól nem messze fekvő angol kórház elé gyűltünk, hova az angolok Guyon holttestét szállították.
Stratford Canning egyúttal elrendelte a nyomozást. Kitűnt, hogy Guyon este családja körében jókedvűen vacsorált. Náluk volt a férjétől elváltan élő Omer pasáné is. Midőn a feketekávét megitta, hirtelen rosszul lett s kevéssel reá nagy fájdalmak közt meghalt.
Az angolok mindenek előtt a házi cselédséget hallgatták ki. Ezek oda nyilatkoztak, hogy a rosszul cinezett konyhaedényektől keletkezhetett a mérgezés, mely állítás nem birt alappal, mert az egész család együtt vacsorázván, a többiek mitsem éreztek.
Gyanúba fogták Omer pasánét is, ki a vacsorához egy dinnyét hozott magával; de ebből is ettek mindnyájan s Omer pasáné tisztázva lett.
Csak Zénapra, az akaratossága miatt megalázott, bosszúálló szerecsen szakácsnőre, ki szabadon járt-kelt és érintkezhetett bárkivel, - nem gondolt senki! Pedig ő adta föl a kávét, mely Guyont megölte...
Gál Sándor ezredes fölszólításunkra megkérte az angol orvosokat, hogy mutatnák meg az emigránsoknak Guyon hulláját! Ezek azt válaszolták, hogy a testet felboncolták és megállapították a mérgezést; de megnézni nem lehet, mert annyira föl van puffadva, hogy cinlemezekbe burkolták s így is alig voltak képesek egy erős tölgyfa-koporsóba szorítani. Hanem ezt megláthatjuk a közelben levő magányos faházban; tanácsolják azonban, hogy tömegesen ne menjünk oda, mert a dülőfélben levő rozoga épület bennünket is maga alá temethet. Az orvosoknak szótfogadva, csak párosával mentünk, hogy lerójuk a tisztelet adóját nagynevű emigráns társunk iránt.
Eltakarítása sem történt meg nyugodtan. Az imámok maguk részére követelték a testet; mert - úgy mondák - Guyon életében hűen követte a török szokásokat. De győzött itt is az angol befolyás. Másnap volt temetése s az emigráció képezte a halotti kíséretet.
A temetőbe vezető úton azt mondja Kmety nagy szomorúan nekem:
- No barátom, most rajtam a sor!
- Miért? - válaszolám; tábornok úr még legjobb erőben levő, alig 43 éves, általánosan kedvelt és becsült férfiú; nem hiszem, hogy mérgezéstől lehet tartani!
- Nem is úgy gondoltam.
Kmetyt a török fölötte tisztelte. Kétszer lépett a porta szolgálatába. Először Widdinben, amidőn Bemmel együtt Aleppóba küldetett. Miután itt tevékenységének megfelelő kört nem talált, az év elteltével lemondott s Párisba, majd Londonba vonult. Itt élt 1853-ig.
A krimi háborúkor újra fölajánlotta kardját az orosz ellen. Ekkor mint önkéntes ezredest, Izmail béj néven, Kárszba küldötték, ami nagy kitüntetés volt a portától, mert ki egyszer a katonai szolgálatról lemondott, nem volt az a hatalmas protekció, mely őt ismét visszasegíthette volna.
Kmety, amily rendíthetetlen bátorságú, épp oly szerény és leereszkedő, szelíd és jámborlelkű férfi volt. Nemes szíve sokszor a túlságig ragadta. Mindenkin segíteni igyekezett; még azokon is, kik jóságával visszaéltek. Ami utóbb terhére kezdett válni; azért engem, mint a Magyar-Egylet elnökét bízott meg, hogy az emigrációnak valóban érdemes szegény tagjait saját erszényemből segélyezzem, amit ő nekem időnként vissza fog adni.
Így is történt, míg Kmety Szyriából ismét Londonba távozott, hol a porta által részére pontosan kiszolgáltatott nyugdíjat 1865-ben bekövetkezett haláláig élvezte.
Ezen két nevezetes magyar tábornok élettörténetével kapcsolatban, megemlítem b. Stein tábornok - Ferhát pasa - végső pályafutását.
Azon időben, mikor Kárszból Damaszkusba utazva Konstantinápolyt érintetem, alig hogy a hajóról kiszálltam, az utcán szaladgáló b. Stennal ütődtem össze. Hasztalan akartam kikerülni, mert ő is csakhamar fölismert s németül rám kiáltott:
- Kapitány úr! Kapitány úr! - Álljon meg kérem egy szóra!
Mit tehettem mást? - megálltam. Gondoltam, hogy lesz most szemrehányás elég! E helyett azonban nyájasan nyujtá felém kezét s száz kérdést intézet hozzám: hogy mi történt Kárszban eljövetele óta?
Kétszer is megrágtam a szót, mielőtt kiejtetem volna; mert tudtam, hogy b. Stein, a meggondolatlan beszédet igen ügyesen képes a saját céljaira kizsákmányolni.
Tartózkodásom neki is feltűnt, mire behízelgőleg mondá:
- Úgy látom, hogy nem akar nyíltan beszélni velem! Talán azt véli, hogy haragszom önre, mert jót tett velem? Őszintén megvallva, nagy hálával viseltetem ön iránt. Nagyon jól tudok mindent. Ön volt az, ki indítványozta, hogy Kárszból eltegyenek nemcsak, hanem fogalmazta a vádpontokat, melyeket Scheidenberg franciára fordított.
- Mindezt nem tagadom - válaszolám, - de hazafias meggyőződésből cselekvém.
- Elhiszem; mellette azt is gondolták, hogy nekem ártani fognak!
- Mi csak az ügyet s nem a tábornok úr személyét tekintettük.
- Köszönöm. Nem szolgált hátrányomra a visszahívatás. Örvendek, hogy oly nyomorúságos és vad helyről, mint Kársz, megszabadultam. Most itt lakom Pérán az európaiak közt, élvezvén a porta nyugdíját s csak tőlem függ, hogy kiküldetést kérjek Ruméliába, Krimbe, vagy éppen Mingréliába. Ismétlem, hogy hálás vagyok ön iránt; ha ideje engedi, látogasson meg kérem, az "Európában" lakom.
- Lehetetlen. Néhány nap múlva Szyria felé utazom. ajánlom magam tábornok úr!
Későbben tudtam meg, hogy ügyét a medzslisz nem vette elő; bizonyosan azért, mert a vádlók Kárszban voltak, megelégedtek azzal, hogy b. Steint egyelőre sehova sem alkalmazták.
De talált ő magának foglalkozást. Írt egy német brosürt, melyben legyalázta a szultánt, ki, mint valamely kappan, körülvéve kotlósaitól - a miniszterektől, - tehetetlen arra nézve, hogy a hatalmas északi medvével szembeszálljon; sőt reméli, mihamarabb bekövetkezik az idő, melyben a kontyos atyafiaknak útilaput kötnek talpuk alá, hogy a Boszporus partjaitól Ázsiába menesztessenek.
Ezt azután kitarkázta a szultán és környezete legkényesebb magán dolgainak szemérmetlen leírásával, amint csak a képzelet adhatja egy epébe mártott toll alá.
Mikor az irodalmi pamflet készen volt, összeköttetésbe lépett egy Grószmann nevű, foglalkozás nélkül levő némettel, kit jó pénzért rábírt, hogy a füzetet, Lipcsében leendő kinyomatás végett, letisztázza.
Az ígéret szép szó, ha megadják úgy jó, - tartja a magyar közmondás. Lehet, hogy b. Stein nem fizette eléggé Grószmannt, mert ez mást gondolt. Az iratokat összeszedvén, beállított velük a hadügyminiszterhez, kinek életrajza szintén bennük foglaltatott, s fölajánlta megvételre - busás összegért.
A szerászkier alku nélkül megígérte a kért pénzmennyiséget s átvette az iratokat. Nehogy azonban Grószmannak ismét más jusson eszébe, egyelőre őt is elzáratta; egyszersmind b. Steint a hadügyminisztériumba hozatta s ajtaja elé fegyveres őrt állíttatott. Ezalatt fölkutatták lakását, hol számos, az osztrák és orosz konzulokhoz címzett kompromittáló iratokat találtak, melyek bebizonyították az árulást, de azt is, hogy a brosür betűi ugyanazonosak b. Stein írásával.
A medzslisz elé állították. Mikor Grószmannal szembesítették, tagadta, hogy őt ismeri. Felolvasták előtte a pamflet inkriminált helyeit. Felelete az volt: "Én ezeket nem írtam - si fecisti nega; - de kérdem, nem igazak-e az imént hallottak? miért kérdeztek tőlem oly tényeket, melyeket magatok jobban ismertek?"
Feleletei annyira zavarba hozták a vizsgáló pasákat, hogy már nem is mertek tőle valamit kérdezni.
Az emigránsok kíváncsian várták a per kimenetelét, míg egyik reggel hallottuk, hogy b. Stein a fogságban hirtelen meghalt. Álláhnin böjle bujurmis dir; - mert Istennek úgy tetszett. Miután a muzulmán vallást még Widdinben, minden szertartásaival együtt fölvette, sőt török neje is volt, - eltemették a törökök saját vallásuk szokásai szerint. Grószmann kiszabadult s korcsmáros lett a Teutoniában - Német-Egylet - a Pérán.
Ily megérdemelt, bár magában véve igazságtalan, véget ért b. Stein, a magyarnak titkos ellensége, ki pasai fizetést húzott a szultántól, melyet hálátlansággal viszonzott. Benne megtestesült az ethikai elv, hogy: a hálátlanság csalhatatlan jele a fonák gondolkodásnak és gonosz akaratnak; mert a hálátlan nemcsak üldözőjét üldözi, nemcsak a rosszat fizeti vissza rosszal, hanem a szeretetet gyűlölettel, a jót is rosszal viszonozza. (Zsokke.)

 

folytatás