Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁNSOK TÖRÖKORSZÁGBAN
1849-1861.

PAP JÁNOS
EMIGRÁNS, M. KIR. KURIAI NY. IRODA-IGAZGATÓ FÖLJEGYZÉSEI NYOMÁN

KIDOLGOZTA:
SZALCZER SÁNDOR

PÉCSETT,
NYOMATOTT TAIZS JÓZSEF KÖNYVNYOMDÁJÁBAN.
1893.

 

XLVI.
Kupeckedésünk. - Anadóliában. - A drága számszuni dohány. - Tóthfalusy. - Weppler és Lórody hősi halála Bágdádban. - A "magyar" Omer pasa.

A megélhetési gondok munkára sarkalltak. Minthogy a szatócs-üzlet veszteséggel záródott, kupeckedésre vetettem magam. Segítségemre jött Veress Sándor, ki hasonló dolgokon törte fejét s ketten elhatároztuk, hogy az emigránsok közül még másik hármat, kik krimi szerzeményüket el nem pocsékolták, magunkhoz véve, Kis-Ázsiába megyünk szarvasmarhát és juhokat vásárolni.
Ugyanis, a háború végével francia mészárosok telepedtek meg Konstantinápolyban, kik sokkal jobban értettek a hús kezeléséhez, mint a törökök; ügyesen kifűrészelvén az állatból a kívánt pecsenyerészt, minek következtében árúikat a többieknél jobban értékesítették. Úgy okoskodtunk, hogy ezek illő árakat fognak adni az ide szállított jószágért.
Kellő mennyiségű pénzzel ellátva, hogy esetleg egész súlya szarvasmarhát vagy falka juhot is megvehessünk, Góbé Balogh, Hágen Ignácz és Kaidacsi társaságában csakhamar kiszálltunk Nikomédiában, a török Iszmidben.
Bythiniának városában mindenekelőtt az örmény temetőbe mentünk, hogy felkeressük Tököly Imre sírját. A török által hálából Magyarország királyává nevezett vezér, a karloviczi békekötés (1698.) után hazájából száműzetvén, Nikomédiába költözött, hol a szultán által, a tengeröböl partján neki ajándékozott mezei birtokon 1705. szept. 13-án fejezte be mozgalmas életét. Az egykori fejedelemnek egy domboldalban, hatalmas platánfa árnyában fekvő, egyébként elhagyott sírját 8-9 láb hosszú, nem egészen három láb széles, arasznyi vastag márványlap jelöli, fölül rajta a Tököly címer, alatta nagy betűkkel:
HIC REQUIESCIT
AB HEROICIS LABORIBUS CELSISSIMUS DOMINUS
EMERICUS TÖKÖLY de KESMARK.

A nap hátralevő részét az útra alkalmas lovak beszerzésével töltöttük. Mikor ezzel készen valánk, azon gondolatra jutottunk, hogy miért is barangolnánk mi öten Anadóliában, midőn ezt kettő kevesebb költséggel és a célnak éppúgy megfelelőleg végezheti!
Ajánltam, hogy sorshúzás döntsön a kérdés megoldása fölött; de az öreg Kajdacsy indítványára Veress Sándorral engem bíztak meg egyhangúlag, hogy a vásárlásokat teljesítsük, ők pedig másnap reggel visszatértek Konstantinápolyba, hogy a mészárosoknál kész piacot teremtsenek a beszerzendő árúknak.
Veressel nyakunkba vettük Kis-Ázsiának ama tartományait, melyeket előttünk tizenkilenc századdal a "nemzetek apostolá"-nak sarui tapodtak, keresvén az Úrnak elveszett bárányait.
Mi is juhok után jártunk. Bekalandoztuk Bythiniát és Galátiát, Phrygiát és Kappadócziát, Paflagóniát és az anadóli-pontuszi vidéket a Kyzil Irmák, a régiek Halysz folyójának mentében Bafráig és Számszunig.
"Gyönyörű vad vidékeken utaztunk keresztül - írja Veress idevonatkozólag, - a természet mindent megtett, hogy e világrész paradicsom legyen; de az emberek itt nem tudják élvezni, sőt elpusztították azt is, mit egykor nagyratörőbb, míveltebb, most kihalt népek építettek. Sok helyt itató vályúkul nagy római vagy görög kőkoporsók szolgálnak; nem egy helyt még most is azon az úton jártunk, melyet még két ezer év előtt építettek roppant kövekből; egy homokos völgyben kád vastagságú kettős kőoszlopsort találánk, híd lehetett valaha, mondhatlan régi időkben, azonkívül úton-útfélen márványdarabokon lépdel az ember, melyen még a véső nyomai meglátszanak, jeléül az ős régi fénynek, melynek helyén ma birkanyájak s kóbor kurdok csatangolnak. Bozótos erdők közepén görög és római oszlopokra lelünk, rossz baromistállókat láthatni csupa faragott kövekből, romjaiból valami diadalívnek; egy rendes fakaput nagy kőgörönggyel láték kitámasztva, midőn közelebbről megvizsgáltam, szép római fő volt, finom márványból; egy szép Vénus kezet fel is vettem a földről s Orbán Balázs barátomnak adtam, ki szerette már akkor is a régiségeket; - szóval mindenütt meghalt nemzetek sírján barangoltunk itt.
Borzasztó néptelen e gyönyörű ország. Két-három napi járó földre egy-egy, kis városforma falu, melyben kísértetekként lézeng egy-két rongyos török, vagy ül mint múmia piszkos kávéházában búsan, szótlanul."
Paflagóniában erdőkben és legelőkben gazdag vidékeken bolyongtunk, hol falkákban legelt a szarvasmarha, a hosszúszőrű vagy angora-kecske s a szélesfarkú juhok nagy nyája. Kérdeztem az örmény pásztorokat: van-e eladó jószág? Azt felelték, hogy az itt található összes szarvasmarha gazdag sztámbuli örmény és görög bazirgiánoké (kereskedők); a juhok és kecskék pedig Giuliáni tulajdonát képezik egész - Angóráig.
- Bolond beszéd - mondám Veressnek, menjünk tovább!
Kevés lovaglás után újabb, tehenekből és borjakból álló csordára akadtunk. Ezeknek pásztorai már törökök voltak.
- Mennyiért adtok a tehenekből? - kérdém az egyik muzulmánt.
- Nem eladók uram. Sztámbuli kereskedők emberei vagyunk, kiknek tulajdonát képezi a csorda is.
Az őszinte török azt is megértette velünk, hogy fáradozásunk teljesen haszontalan; mert a marha-állomány konstantinápolyi kereskedőké, kik a szükséges mennyiséget időnként beszállítják innen s ha Czirkásszia agy Örményország felől újabb eladó árú érkezik, állandóan itt tartózkodó ágenseik által azonnal birtokukba kerítik azt, hogy kizárjanak minden versenyt.
Angóriáig nem is vehettünk mást, mint egy pompás arabs paripát. Azontúl, a Halysz partjainál felfelé, gyéren lakott, kevésbé termékeny vidéken kalandoztunk, hol kurd és turkomán nomád törzsek legeltették nem eladó barmaikat s végre is meg kelle győződnünk, hogy kupeckedési szándékunk visszavonhatatlanul meghiúsult.
A Bafra és Számszun környékén levő sok és jó dohány azon eszmére vezetett, hogy talán ezzel kísérelhetnénk meg szerencsénket?
- Hogy itt a dohány? - kérdem egy faluban.
- Ha sokat akarsz vásárolni uram, négy piaszterért adjuk okáját.
Megízleltem a dohányt. Úgy találtam, hogy ez hasonló minőségű azzal, melyet én Sztámbulban 20 piaszterért vettem a boltokban. Csakhamar megcsináltam a költségvetést: ha mi a dohány okáját négy piaszterért vesszük, ezer okának ára lesz = 4000 piaszter; a szárazföldi és tengeri szállítás kerül okánként egy és fél, azaz 1500 piaszterbe, 4000 + 1500 = 5500 p.; ha dohányunkat a boltosnak csak 10.000 piaszter fáradozásunkért, ami eléggé elfogadható nyereség.
Konstantinápolyba négyezer oka dohánnyal tértünk vissza. Társaink helyeselték a vásárt s egyesült erővel megindultunk, hogy az árúnak vevőt keressünk?
- Hogyan tetszik neked ez a dohány? - kérdém a legelső görög boltost.
- Nagyon szép! Úgy látom számszuni.
- Mennyiért árulod az ilyennek okáját?
- Húsz piaszterért.
- Mit adnál az enyémért?
- Három piasztert, azt is csak ráta fizetéssel.
- Ez a görög megőrült! - mondám társaimnak, vagy azt véli, hogy loptuk a dohányt. Ne vesztegessünk több szót rája, hanem menjünk odább!
A másik görög hasonlóképpen beszélt. Ezt már össze is szidtuk, azután szintén a faképnél hagytuk.
Ekkor a törökök jutottak eszembe s mintegy szemrehányást tettem magamnak, hogy miért is mentünk a ravasz görögökhöz, midőn itt vannak a becsületes muzulmán kereskedők. Fel is kerestünk egyet nyomban.
Megmutattam az általam szívott cigaretta dohányt, kérdezve tőle, hogy mennyiért adja a hasonló minőségűt? - Húsz piaszterért okáját - felelé.
- Ekkor előveszem a saját mintánkat és mutatom, hogy mit igérne ezért?
Miután megnézte, reánk függeszté jóságos tekintetét s szeliden kérdé:
- Testvérem! Ti, ha nem csalódom, magyarok vagytok?
- Igen, azok vagyunk.
- Éppen azért nem igérek dohányotokért semmit, mert nem akarlak megbántani benneteket, amitől engem Isten óvjon - esztáfirul Álláh! - mialatt megrázta hosszú ősz szakállát. Ti, mint a viszonyotokkal ismeretlenek, bizonyosan túlfizettétek a dohányt, melynek okáját itt helyben öt piaszterért vásároljuk ismerőseinktől - hitelbe. Ne véljétek, hogy igaztalant beszélek, hanem kérdezzetek meg másokat.
A török - tudtuk már előbb - igazat mondott s részünkre nem maradt egyéb hátra, mint boltot nyitni, hol egymást hetenként felváltva árulgattuk a nagy tömeg számszunit.
Szomorúan ballagtunk az utcán, midőn egykori üzlettársammal, Bergével találkoztunk, kinek társaságában néhány hónap előtt együtt buktam el a szatócs-üzletet. Panaszkodva beszéltem neki a dohány nagykereskedést, keserűen jegyezvén meg, hogy legjobb igyekezetünk mellett sem tudunk zöldágra vergődni s minden vállalatunknak csúfos bukás a vége!
- Úgy látszik - mondá tréfásan, - hogy önök csakugyan mostoha gyermekei Merkurnak! Hanem majd segítünk a bajon. Ismerem az itt levő kereskedőket s elhihetik nekem, hogy dohányukért nem fognak többet kapni tőlük, mint négy és fél piasztert, ezt is csak hosszabb idő mulva; ha beleegyeznek, mintát küldök Berlinbe, addig átveszem az összes árút ugyancsak négy és fél piaszterért, de azonnal fizetek s önök kevés veszteséggel pénzükhöz jutnak.
Mint a habok között fuldokló a szalmaszálon, akként kaptunk mi a porosz ágens ajánlatán s az üzlet rövid napok alatt lebonyolíttatott. Így buktunk meg újra, a jó ég tudja hányadszor!
Veress Sándor, Asztalfy Kristóf és Hágen Ignácz azután bútorkereskedést nyitottak, mely szintén csütörtököt mondott. Majd Dercsényi István és Veress földbirtokot vásároltak Tulcsa környékén, hol önmaguk fogták meg a dolog végét, de munkásaiknak lustasága, nem sikerült üzletek és a mostoha természeti viszonyok nyomása alatt végre is tönkrementek. Veress ekkor Londonba távozott. Dercsényi, Gübé Baloghgal egyetemben ámnesztiát kapván, hazajöttek. Hágen Ignácz, ki jártas volt az angol, francia, török, oláh, olasz s még néhány nyelvben, az angolokhoz ment tolmácsnak, a dunaszabályozási társulathoz. Ma Fiuméban van, mint számtiszt. Kajdacsy Gyurgyevóban, majd Ibráhilán magyar családoknál nevelősködött.
Mindannyiszor meghiúsult vállalataink ama szomorú tapasztalatra vezettek, hogy a magyar emigráció tagjai, dacára kitartásuknak, a megfeszített erőlködéseknek, anyagilag jobb sorsra vergődni nem képesek.
A kereskedés terén tudtommal csak hárman boldogultak közülünk. Ezek ketteje izraelita volt, kik velük született természetes hajlamuknál fogva az üzletek egyes ágaiban inkább kiismerték magukat. említettem már Orozdy-Schnábel őrnagyot, ki amellett, hogy katonai fizetését minden hónapban felvette, gazdag kereskedő volt Galatán s mint ilyen halt is meg. A másik: Kun-Kohn Albert, mesterségére nézve nőszabó, a Krimből hozott 600 font sterlingen divatárus-üzletet nyitott Pérán, s beleállítván a szép Tüzér vagy jobban mondva Knall Marit, rövid idő alatt meggazdagodott.
Az egyetlen magyar keresztény emigráns, kinek vállalata szerencsét hozott: Tóthfalusy Károly. Mikor 1849-ben Magyarországból kiszökött, Sumlán talált bennünket, hol báró Geramb-nak adta ki magát. Földiei ráismervén, szeme közé nevettek, minek következtében észretért s felvette ismét valódi nevét.
A krimi markotányosok társaságában szintén összekaparított néhány száz fontot. Ezzel Sztámbulba jött és rögtön megházasodott, elvevén egy magyar lakatosnak két fiucskával bíró özvegyét. Az asszony igen jóravaló és szorgalmas nő volt, aki, miután özvegyen maradt, mosásból tartotta fenn magát és gyermekeit. Nekem is mosott, midőn Kárszból Sztámbulba kerültem.
A házasság után első gondja lett Tóthfalusynak, hogy a többiek példájára a kártya- és roulette-asztaloknál kamatoztassa pénzét. Tudjuk, minő sikerrel. De észrevette ezt az asszony is és idejekorán kezeibe vette a krimi szerzemény jelentékeny részét, melyen egy kisebbszerű házat bérelt, hol korcsmát nyitott s míg önmaga a konyhát vezette, férjét a vendégek kiszolgálásával bízta meg.
Az ízletes magyar ételek csakhamar odavonzották az emigrációnak pénzben bővelkedő tagjait, mire a kiszolgáló- és konyhaszemélyzetet jelentékenyen szaporítani kellett. Majd a helyiség is kicsinynek bizonyult s Tóthfalusy egy nagyobb után látott.
Ide már bejárogattak a magyarokon kívül németek is; különösen az osztrák kancellária háztartással nem bíró hivatalnokai, kiket egyébiránt Tóthfalusy ki nem állhatott s ízetlen tréfáival, rossz élceivel elriasztani igyekezett. De ők hűséges vendégek maradtak. Lehet, hogy a magyar konyha, vagy még inkább a kémkedési vágy hivogatta őket oda. Utoljára is a magyarok csipkedéseit nem türhetvén, elmaradtak. Nem sokáig tartott, hogy maguk az üldözők is tönkrejutván, Tóthfalusy korcsmáját látogatni megszüntek.
Mikor a lármás magyarok teljesen távol tartották magukat, a minden nemzetbeli idegen seregestől tódult Tóthfalusynak hírre vergődött helyiségeibe annyira, hogy rövid idő alatt tágas vendéglőt nyitott "Hotel de Pesth" név alatt, hova beállította Püspökyt szakácsnak, Muntyánt könyvvivőnek, kik mellé egész szolgaszemélyzetet alkalmazott.
Ekkor a jómódot megunva változatosságot keresett. Minek természetes folyományaként egy szép reggelen előttem állt Tóthfalusy élete párjával együtt s míg az egyik dühösen, a másik heves zokogások közt, mindazonáltal nagy lármával és mindketten egyszerre, igyekeztek előadni valamit, melyből nagysokára megértém, hogy ők egymástól mindenáron elválni akarnak.
A helyzetet elég komolynak találtam arra nézve, hogy a bizalmat méltányolva, közbevessem magam, s a megzavart békét lehetőleg helyreállítsam a házasfelek között.
E végből Tóthfalusyt szelíden megkértem, hogy a szomszéd helyiségbe távozzék, míg panaszos nejét első sorban kihallgatni fogom.
Alig hagyott ez magunkra, záporként eredtek meg az asszony könnyei; hangos sírások közt beszélé, hogy férje hűtlen kezd lenni hozzá s más helyekre jár. Nyugodtan kihallgattam s türelemmel várta, amíg kiönti szíve keserűségét. Azután kérdém:
- Kitől hallotta mindezt?
- Többen mondták a vendégek közül.
- Ej! Nem kell a pletykának hitelt adni!
- azután meg, mióta jobban megy a sorsunk, férjem újra kártyázni kezd.
- Majd ezért megmosom az ő fejét szappan nélkül mindjárt!
- És a hűtlenségért nem pirongatná ki amúgy derekasan, mert hiszen ez a fő az egész dologban!
- Dehogy nem! Éppen ezért érdemel leginkább korholást. Micsoda panaszt tud még felhozni ellene?
- Hát kérem nem elég az, ha valaki hűtlen lesz a feleségéhez?... És a kártya nem tesz-e bennünket tönkre?... Hova jutunk, ha ezt tovább is így folytatja?... Mire ismét csurogni kezdtek könnyei.
- Nono! Ne sírjon! Minden jóra fordul, csak legyen kevés türelemmel!
Az asszonyt elbocsátván, behívtam Tóthfalusyt.
- Mi jutott eszedbe? - támadtam meg őt. El akarsz válni a te szorgalmas és hűséges feleségedtől?... És mely okból?!...
Szavaimra oly zavarba jött, hogy alig volt képes néhány mentegető szót válaszolni. Beszédjéből csak ennyit értettem:
- Én nem óhajtok tőle elválni, de ha ő elhagyni akar, ebben én nem akadályozom.
- De hát mi kifogásod van ellene?... Talán hűtelen, dologtalan, vagy pazarló?
- Nem; egyiket sem foghatom reá.
- Úgy-e nem!... Hanem mindezek éppen a te férji jó tulajdonságaid! Te hűtelen, korhely és kártyás vagy! Te, amit eddig szorgalommal kerestetek, könnyelmű nők társaságában elpazarlod, más részét elkártyázod!
Erre szépítgetni kezdé magát; de szóhoz jutni nem engedtem, hanem folytatám:
- Derék férfiú vagy, ki ennyire megfeledkezik a férji és atyai kötelmekről; mert hiszen egy kis lányod és két mostoha gyermeked van. Ne mentegesd magad; tetteidet tudja az egész emigráció. Nődnek teljes joga van elválni tőled, sőt egyszerűen el is kergethet; mert a vagyon nem a tékozlót, hanem a családnak fenntartóját illeti. Kérdezd meg az európai konzulok bármelyikét s megmondja, hogy nekem van igazam. Nőd mellett pedig tanuságot tesznek emigráns társaid. Minő szándékaid vannak ezután?!...
Tóthfalusy makacssága megtörött. Nyakamba borult s megindult hangon mondá:
- Kedves barátom! Ne fáraszd magad tovább a beszéddel! Teljesen igazad van. Igérem, hogy megjavulok s kártyát többé kezembe nem veszek. Kiengesztelem nőmet is és megmutatom, hogy szavamat meg tudom tartani. Isten engem úgy segéljen!
- Amen, - mondám. De úgy is legyen ám!
Sohasem lett ok a panaszra ezután. Boldogul éltek együtt. Az üzlet mindjobban virágzott s az utolsó muszka-bolgár háború alkalmával, midőn az orosz a Márvány-tenger partján fekvő Sznt-Stefanóból diktálta a saját előnyére megállapított béke-föltételeket (1878.), melyek európai Törökországot megsemmisítéssel fenyegették, melyeknek azonban az összes hatalmak ellenmondottak, - ezen alkalommal a Tóthfalusy cég szállította a muszkáknak az ételeket és italokat.
Ekkor már három Tóthfalusy hotel volt, melyeket orvos veje s két mostoha fia vezettek. Tóthfalusy régen meghalt, de neve máig is él Konstantinápolyban, hol az ott megforduló magyarok előszeretettel keresik föl a "Tóthfalusy vendéglőjét."

Kitűzött célunkhoz híven, hogy a Törökországba került magyar emigránsok sorsát a megtörtént események leírásával vázoljuk, egyszersmind a korrendet betartva, térjünk vissza Ázsiába, hogy elkísérjük oda néhány társunkat.
Az 1858-ik év elején, Bágdádban, az egykori arab khalifák eme székhelyén, a Tigris folyó mellett, Babyloniában, valamint az egész környéken, az arabok, egyesülve a kóbor beduinokkal, fellázadtak a török ellen; az őrségeket elűzték s magukat egy választott törzsfő alatt függetlenítették. Mikor ez a porta tudomására jutott, Omer pasát bízta meg, hogy a rend helyreállítása végett haladéktalanul Irak-Arabiba induljon.
Omer pasa, az ezen időben leghíresebb török vezér (szerdár-ekrám - teljhatalmú), Ruméliából és Bosznia-Hercegovinából a legválogatottabb csapatokat szedte össze, melyeket, mint főparancsnok, önmaga vezényelt.
A Konstantinápolyban időző magyarok közül is többen álltak zászlója alá. Omer, ki a magyarokat kiválóan nagyrabecsülte, Weppler ezredest (Táufur béj), mint kitűnő lovast, azonnal kinevezte a lovasság parancsnokává. Lórodyt (Achmed béj) a szintén jeles katonát pedig, mint ezredest, a gyalogság élére helyezte.
A magyarok közül még magával vitte Hammerschmidt Antal volt honvéd-kapitányt, mint gyógyszerészt és Mustárdy törzsorvost, ezt a francia eredetű, de naturalizált magyart, kiről már fentebb tettünk említést. A többi harcosok mind muzulmánok voltak.
Bágdád Konstantinápolytól tekintélyes távolságra fekszik. A szárazföldi út változatos ugyan, de éppen nem kellemes s a hosszú lovaglást csak az ebben gyakorlottak birják ki. Az innét évenként Mekkába vonuló jobb módú zarándokok akként segítenek magukon, hogy négyen-öten összeállva 1500-2000 piaszteren egy tevét vásárolnak, melynek hátára kényelmes ülést készítenek, s ebben, mint valamely mozgó várban teszik meg a távoli utat. Mikor a tevére felszállni akarnak, ezt első lábaival letérdeltetik és csuklyóit megkötik, hogy idő előtt fel ne kelhessen. A szegény állat ilyenkor keservesen bőg s folyton hátra tekintget, mintha félne, hogy erejét meghaladó terheket raknak reá, amit lelkiismeretlen kereskedők meg is tesznek. Van még egy kényelmes utazási alkalmatosság, melyet a gazdag pasák használnak; ami abban áll, hogy egy gyaloghintót első és hátulról rudjainál fogva egy-egy öszvér oldalaihoz csatolnak. Katonák lóháton és gyalog masíroznak.
Mustárdynak neje s öt apró gyermeke volt, kik alá lovat vagy öszvért nem adhatott. Egy tevét bérelt tehát, melynek púpján díván alakú módos ülések valának, fölöttük kifeszített selyem esernyővel, védőszerül a nap perzselő sugarai ellen. A tevéhez, melyet tulajdonosa vezetett, voltak kötve a málhás öszvérek, mellettük pedig Mustárdy lovagolt.
Vígan folyt az utazás négy napig, melyek után az arab vezető kijelentette, hogy bérleti ideje lejárt és semmi árért sem hajlandó tovább menni. Mustárdy könyörögve kérte, hogy legalább az ülést engedje át jó pénzért, de ebbe sem egyezett. Nem maradt más hátra, mint hogy egy újabb tevére közönséges karszéket rögtönöztek, melyben neje trónolt csecsemőjével, a négy gyermek pedig a teve két oldalára alkalmazott általvetőből mint megannyi rajkó dugdosta ki fürtös fejecskéjét. Így utaztak Babylonig.
Itt egy lovas futár a török előőrsből (avant garde) azon jelentést hozta Omernek, hogy a lázadók nagy lovascsapatokban állanak, várva a török katonákat. Omer könnyű szerrel vélt elbánhatni velük, ezért csak Wepplert küldé ellenük egy ezred lovassággal. Ámbár a lázadókat az első áttekintés után is háromszor annyira lehete becsülni, Weppler bátran megrohanta őket. A győzelem már-már a törökök részére hajolt, midőn egy friss csapat jő a lankadni kezdő beduinok segítségére. Még csak pár percig tartott az ütközet, mert Weppler több sebből vérezve, hősi halállal bukott a száguldó lovak közé.
Omer ekkor Lórodyt küldé előre a gyalogsággal, ki a megmaradt lovasokkal egyesülve, újra fölvette a csatát. A gyalogság közeledtére az arabok és beduinok, mintha a földből bújtak volna elő, hosszú és biztosan lövő fegyvereikkel, nagy csapatokban álltak ki a síkra egy kőerdő háta megöl.
Lórody csatárláncba állítja fel seregének egy részét, másikat tartalékba hagyja s dühös tüzelést szór az ellenségre. Látva, hogy a felkelők ezt keményen állják, rohamra vezényli ezredét. Végre megindult Omer pasa is a sereg harmadik részével és hat könnyű ágyúval, melyekre azelőtt éppen nem számított s egyesült erővel sikerült a lázadókat szétverni, de Lórody egy jól irányzott golyótól találva a csatatéren maradt.
Omer fölkeresteté tetemét Wepplerével együtt. Őszinte könnyeket hullatott fölöttük s az elismerés hangján mondá környezetének: "Ily hősi halállal halni magyarokhoz méltó volt!"
A szétugrasztott arabok nem kisérlették meg többé a fölkelést. Mindenki csendesen meghúzta magát fészkében. Ha Omer valamely városhoz közeledett, a sheikhez s a lakók előkelőbbjei messzire eléje mentek a kulcsokkal, erősen bizonygatván, hogy ők legkevésbé sem voltak a fölkelés részesei; ezeket elnyelte a föld vagy a csata áldozataivá lőnek.
Nem is tudhatott meg Omer tőlük semmit, amiért, hogy a szükségből erényt csináljon, nagylelkűen kegyelmet hirdetett azoknak is, kikhez valamely gyanú férhetett volna, hogy a lázadásban részt vettek. A sheikheknek pedig lelkükre köté, hogy nyugodtan maradjanak, mert ismételt fölkelés esetén visszatérend s akkor: jaj Bágdádnak és környékének! mert Babylon romjaihoz teszi az egész vidéket hasonlóvá.
Miután a kellő számú őrségeket elhelyezte, visszatért Konstantinápolyba, otthagyva Wepplert és Lórodyt, nemkülönben Mustárdyt családjával, ki Bágdádban megtelepedvén, nem adott többé életjelt magáról. Hammerschmidt visszajött a vad országból, hogy elbeszélje Mustárdy sorsát s két neves társunk hősi halálát, melynek Omer hadvezéri tapintatlansága volt egyedül oka.
Hányszor ismétlődik ezen eset a hadviselések történetében? Hány hős katona esett már áldozatul értetlen vezérek elbizakodottságának? Vagy mit mondjunk Omerről, ki fáradt seregét minden terv nélkül, csapatonként küldé az ismeretlen ellenség elé? Ha ő előzetesen kifürkészi az arabok és beduinok hadállásait, ha kiküldi összes lovasait két szárnyukon a gyalogokkal, mögöttük felállítja a hat ágyút s kellő távolságban a lovasok szétválnak, hogy helyet engedjenek a jól irányzott ágyúk golyóinak, a gyalogok csatárláncba fejlődve szintén megkezdik a tüzelést, az arab és beduin azonnal hátat fordít vala, mert az ágyú szokatlan előtte s lovát jobban félti, mint a saját életét. Ekkor lett volna alkalma a lovasságnak őket üldözőbe venni.
A fölkelők újongtak örömükben, midőn a lovasságot látták maguk felé közeledni, kik fölött az ő fürge és kitanult lovaikkal határozott előnyben voltak. Érthetetlen Omer eljárása annál is inkább, mert neki Szíriában több alkalma volt arabokkal és beduinokkal verekedni! Nem tévedünk tehát, midőn a vesztett csatát egyenesen hiúságának, elbizakodottságának rovására írjuk, ki azt vélte magáról, hogy neki, a hatalmas szerdár-ekrámnak minden sikerülni fog.
Omer pasa horvát születésű, likai határőr-ezredbeli kadét káplár volt az osztrák hadsereg kötelékében, melyből, nem tudni mi okból megszökött. Egy, az Al-Dunára menő hajóra mint evezős szegődvén, Uj-Orsováig vergődött s ottan a hajótól végképpen búcsút vett.
Szőllősy Ferencz a továbbiakra vonatkozólag következőképpen emlékezik róla: "Ó-Orsova táján egy németül szóló egyén jő hozzám. Fején egy zsíros, szinét vesztett vörös sapkácska, hátán egy legdurvább vitorlavászonból varrt bő ujjú ing, egy kis összeszakadozott veres mellénnyel; térdig érő bugyogója hasonlag durva fejér vászon volt. Napégette mezítelen lábát egy pár foltos durva papucs fedezte. Ezen egyénnek legnagyobb szegénységet tanusító külsője engem szánakozásra gerjesztett, annyival is inkább, mert tőle megtudtam, hogy csupán élelemért egy Husszein nevű rendőrnél szolgál mint pipatöltő és kávéfőző."
Ez volt Láttász Péter, a későbbi Omer pasa.
Szőllősy tisztességes ruhát szerzett neki s beajánlta a widdini pasához, Ibráhimhez, ki csibukcsijának fogadta.
Ezen szolgálatát csakhamar megunva, Konstantinápolyban találjuk, hol nyomorúságosan tengődött, mígnem az öreg szerászkier Üszref pasa magához vette s leve nála peskirdzsi bási árkádási (az asztalkendőkre felügyelőnek segédje.)
Ezer nyolcszáz harmincháromban, midőn az orosz javában harcolt a porta ellen Oláhország birhatásáért, a törökök Láttász Pétert, ki a horvát nyelvet, mely az oroszhoz közel áll, jól értette, tolmácsnak alkalmazták.
Az oroszok elvonulása után Üszref kinevezte Omer agát fáradozásaiért egy gyalog ezredbe őrnagynak. Ezen állásában megházasodott.
Történetesen oly nőt vett el, ki a szultán kegyencnőinek volt kedvence. Ez minden lehetőt elkövetett, hogy férjét előléptessék. Így lett Omer kájmákám-béj (alezredes), miriáláj-béj (ezredes) s mikor az oroszokat Olteniczánál és Csetályénál megverte, szerdár-ekrám - a teljhatalmú.
Ennyire jutván, neje meghalt. Ismét megházasodott, de új neje nem volt járatos a szultán háremébe, ezért kereset ürügyek alatt el is vált tőle.
Közben parancsot kapott, hogy Szyriába vonuljon, a fellázadt drúzok és maroniták megfékezésére, kiket legyőzvén, Damaszkusba ment az arabok és beduinok ellen; ahol miután szintén diadalt aratott, dicsőséggel tért vissza Sztámbulba s Omer pasa neve ünnepeltté lőn a legfelsőbb köröktől kezdve, a legalsó néprétegig.
Híre oly nagy volt, hogy a lázadások leverésére csak őt küldötték. Ott találjuk a felkelő albánok, a lázongó bosnyákok és hercegovácok, a nyugtalankodó montenegróiak, a magukat függetlenítet arabok és beduinok szétugrasztásánál. A törökök nem is nevezték másképp, mint: Jit, vagy dilaver "Madzsár" Omer pasa, - a vitéz, vagy hős "magyar" Omer pasa.
Már előbb, a magyar szabadságharc alatt, nehogy az oláhok fellázadjanak, minthogy Bem tábornok propagandákat tartott közöttük kéz alatt, Omer pasa lett megbízva, hogy egy jelentékeny sereggel Moldva- és Oláhországot féken tartsa.
Ezen alkalommal a bojár Moruza herceg fényes bált adott Omer tiszteletére, hol megismerkedett a hercegné társalkodónőjével, kinek kezét meg is kérte. Ez egy szegény szásznak volt a leánya s csak annyi időt kért, míg szülőit az eseményről személyesen tudósítja.
Omer pasa egy lovas díszszázadot küldött a verestoronyi passzusig arája elé s midőn a török szolgálatot vállalt magyarok Sumláról Várnára rendeltettek, itt egy napot kelle várnunk, míg Omer pasa Bukarestből nejével és dandárával megérkezett, kikkel együttesen szálltunk a Konstantinápolyba induló gőzös fedélzetére.
Másfél év mulva ismét egy boszniai expedícióra küldetett. Magával vitte nejét és ettől születet kis fiát is. Útközben, midőn az anya gyermekével a nyitott hintóban játszadoznék, ez kezéből kiesett s a kerekek alá kerülvén, rögtön meghalt.
Omer eme vigyázatlanság miatt nejét azonnal elkergette, megengedte azonban neki, hogy a kapott értékesebb ajándékokat magával vigye. Ez azon elvált Omer pasáné, kiről fentebb, Guyon halálánál tettünk említést, mintha ő mérgezte volna meg a magával hozott dinnyével a hős tábornokot.
A boszniai hadjárat után Omer újólag házasságra gondolt, el akarván venni a trapezunti katonai és polgári kormányzónak 15 éves gyönyörű leányát. De itt kosarat kapott és az apa csak a szultán határozott parancsának engedett.
Ily nagy volt már ekkor Omernek, a teljhatalmúnak befolyása! A többi pasák reszkettek előtte s mindenki igyekezett kegyelmét keresni. Csak a magyarok nem hódoltak neki. Sajátságos, hogy a magyar pasák közül egy sem látogatta meg őt. Guyon, Kmety, Kollmann húzódtak tőle. Talán azon széltében elterjedt hír volt ennek oka, hogy Omer nagyon is orosz befolyás alatt állt s ennek szándékai mozdította volna elő kiadatásunkat illetőleg. Ami nem is rajta mult, hanem mint nekem Rusztem béj, mint szem- és fültanú, beszélte, a sheikh-ul-izlám föllépése, a valideh-szultána közbenjárása, továbbá Mehemed-Ali és Resid pasák, a szultán sógorainak pártfogása akadályozták meg, hogy az osztrák kezébe nem kerültünk.
Egyébiránt Omer mindig úgy mutatta, hogy a magyarokat különösen kegyeli. Ezért az emigránsok közül időnként többen voltak környezetében. Ilyenek: Weppler - Faufur béj - ezredes, Lórody - Achmed béj - ezredes, Frits - Hásszán bej - ezredes, Udvarnoky - Musztafa béj - ezredes, Hazay - Mehmed efendi - honv. kapitány, Kalmár - Emin efendi binbasi - őrnagy, Kiss József - Ali efendi kolágászi - alőrnagy, Farkas - Ozmán - volt honv. őrmester, most pasa; Freund - Mahmud - volt honv. ordonánc káplár, most tábornagy, marsal. A magyarok közül tudtommal csak ezek voltak a híres Omer pasa törzskaránál.

XLVII.
Török nevek. - Ünnepélyek a szultán fiainak körülmetélésekor. - Egy magyar fotografus és az alkirály fia. - A szultánnak háremében. - A szultánák mennyegzője. - A Kizlár-ágászi.

Az egyén háromszor vonja magára kiválóan az emberek figyelmét: mikor születik, házasodik és meghal. A török rendkívül szereti a gyermeket úgyannyira, hogy ha valaki egy ilyet megbánt, azonnal rámondja: fená ádám - rossz ember. Ugyanazért a gyermek születését örvendetes eseménynek tartja.
Egyébiránt a születésnél semmi különös szertartásuk sincsen. Az apa, vagy az imám imádkozik a gyermek fölött s nevet ad neki. Ez rendesen személynév, mert a muzulmán vezetéknevet csakis kivételes esetben, legtöbbnyire megkülönböztetésül használ. Különösen a katonaságnál fordul ez elő. Többen vannak pl. akik az Ali nevet viselik. Akkor az egyik: Mehemet-Ali birindzsi (Ali az első, Mehemetnek fia), másik: Mehemet-Ali ünkindzsi (Ali a második, Mehemetnek fia), stb. Szokásban van ez a magyaroknál is l. Király Peti János (Király János, Péternek fia), Király Ferkó János (Király János, Ferencnek fia) stb. A nép is ad melléknevet egyeseknek, így: Kara-Musztafa (a fekete M.), Topál Juszuf, (a sánta József). Vagy születése helyéről nevez el valakit, mint: Cserkesz Achmed, Sámli Mehemet, Hálepli Iszkender.
A keresztneveket a Koránból, híresebb embereiktől, a bibliából vagy a keresztény naptárból kölcsönzik. Az ó-szövetség atyái: Ádám, Noé, Ábrahám (ki nem zsidó, hanem muzulmán volt) Izsák, Jákob, József, Mózes (kinek történetét a Korán elbeszéli), Salamon, Dávid; az új-szövetség prófétái közül János (házireti Jáhiá: álejtu szelám, hogy üdvben részesüljön), nagy tiszteletben tartatnak. Jézust (házireti Isza; álejtu szelám, hogy üdvben részesüljön), mint aki leginkább közelített Isten képéhez, Mohammed mellé helyezik. Róla azt állítják, hogy nem volt halandó. Az sem igaz, hogy Isten megengedte volna, miszerint a zsidók az ő jeles prófétáját kínozzák, azután megfeszítsék; hanem úgy történt a dolog, hogy mikor Júdás Krisztust elárulta, amint a vérdíjat fölvette, képe a Krisztuséra változott s büntetésül ő halt meg a keresztfán. Ez ugyan ellenkezik a megváltás alaptanával s csak mint a mozlimek kegyeletes véleményét hoztuk föl.
Ezek szerint a muzulmán gyermekek: Ádem (Ádám), Ibráhim (Ábrahám), Musza (Mózes), Jákub (Jákob), Dáhod (Dávid), Szulejmán (Salamon), Juszuf (József), Jáhiá (János), Iszkender (Sándor) stb. neveket kapnak. A gyermekek több éves korukig valóságos pogányok. A muzulmán vallásba csak a körülmetélés által vétetnek föl, mi ugyan a Koránban nincs megparancsolva, minthogy azonban a próféta szóval sokszor ajánlotta, általánosan megtartatik. Ez időnként nagy ünnepélyességgel megy végbe akkor, midőn a szultán fiainak körülmetélése történik a Nagy-Campón.
Ugyanitt láttam az ezen szertartással egybekötött pompákat, midőn 1858. július és augusztus hónapokban Abdul-Medzsid szultánnak hat fia: Mohammed-Murád atyjának utóda, Abdul-Hamid a mostani szultán, Mehemed Reshád efendi, Achmed-Kemaleddin efendi, Buráveddin efendi és Mehemed-Resid efendi körülmetéltettek. Ezekhez csatlakoztak az előkelőbb pasák és egyéb notabilitások fiai, kiknek száma körülbelül 160-ra rugott.
Hogy a körülmetélési ünnepélyek helyéről teljesebb fogalmat alkossunk magunknak, tegyük meg még egyszer a Fekete-tengerből a Boszporusba vezető, gőzösön néhány óra hosszáig tartó utat, melynek varázs szépségét előttünk annyi toll hasztalanul kisérelte meg lefesteni.
A Boszporuson Konstantinápoly felé hajózva, balról feltünnek Kis-Ázsia partjai, a tenger mellett elterülő falvakkal, szebbnél-szebb villákkal, különféle színre festett fantasztikus faházakkal és gyönyörű kertekkel.
Jobbról, az európai rész még elbájolóbb, mert itt nemcsak a falvak sűrűbben követik egymást, hanem figyelmünket különösen lebilincselik a pasáknak keleti szépségben ragyogó, nagyszámú nyárilakai s a nagyköveteknek valóságos Eldorádót sejteni engedő tündéri palotái.
Amodább, Skutárinak átellenében van az eszki-szerály (régi-palota). Az Arany-szarv bejáratánál vagyunk. Egy kevéssé jobbra kanyarodván, előttünk áll a Dolma-bágcse, a szultán új szerálya, egész pompájában. Utána mindjárt következik a Topháne - az árzenál. Ha ez előtt elhajózunk, egy nagy hajóhídhoz érünk, melynél tovább a gőzös nem jár, hanem itt horgonyt vet.
Mi is kiszállunk. Ezen pontról körültekintve ezer mináret tünik szemünkbe, melyeken túl a hajók árbocai képeznek sűrű erdőt. Ez Sztámbul. Az árbocerdő folytatását találja az átellenben levő Galata alatt. Fent a dombtetőn, mely a sztámbulival egyenlő magasságú, terül el az európai városrész: Péra. Ennek főutcáján végigmenve, midőn az utolsó ázat is elhagytuk, kezdődik az úgynevezett: Nagy-Campó.
Senki által sem használt, négyszög mérföldnyi egyenes térség ez, mely különös ellentétet képez a többi hepe-hupás vidékkel. Jobbfelől félkörben fekszik a Boszporus, mely Pérát alulról mintegy átöleli; balról Hászkjőj, hol csupa zsidók laknak; átellenben Mászlák helység és amodább balra az édes-vizek.
Ezen az elhagyott, terjedelmes fennsíkon július hó első napjaiban szokatlan sürgés-forgás volt észlelhető. A szultán udvarához tartozó felügyelők vezetése alatt munkások serege egyengette a talajt, vagy készített hosszú földalatti csatornákat; mások kerteket élő virágokkal, szökőkutakkal varázsoltak elő; majd sorban felemelkedtek a sátrak százai, melyek egész városnegyedet képeztek.
Középen állott a szultánnak és kiséretének arannyal hímzett és paszománttal dúsan ékesítet négy hatalmas sátra, leterítve a legdrágább szőnyegekkel. Utána következtek a padisah fiainak zöld sátrai, mindegyiknek külön, elég tágasak arra, hogy oldalhelyiségeikben a szolgaszemélyzet is elférjen, kik a drága betegek fölött őrködjenek.
Azután jöttek a pasák sátrai, rang szerint. Közben széles utcák, az egyes sátrak között virágos kertek, a legszebb és legkülönfélébb exotikus növényekkel és nyíló virágokkal. A kertekben és utcákon különösen a szultán sátrai körül egymást érő lámpák és lámpionok, melyek tündéri világításánál mint megannyi aranysugarak lövelltek ég felé a nagyszámú szökőkutak több ujjnyi vastagságú vízsugarai. Megfoghatatlan, hogy honnét tudták idevezetni a temérdek vízmennyiséget, mely az utcák, kertek és az ezekben elhelyezett sok virág öntözésére szükségeltettek; mert bámulatos volt a felhalmozott anyag, mindenki ki akarván tenni magáért.
A sátorvárosba szabadon bemehetett bárki, lett légyen: frenk, gyaur, rájah, arab, török, muzulmán vagy egyéb vallású. Egyetlen záptieh vagy kavasz (rendőr) sem volt látható sehol, mégis mindenütt a legszigorúbb rend uralkodott. Példát vehetett volna tőlük nagyobb városaink közönsége, mely kissé nevezetesebb férfiak temetésénél is annyira összetódul, hogy a kirendelt hivatalos közegek hevenyészett korlátokkal alig képesek visszatartani a kíváncsi sokaságot. Itt nyugodtan haladt a hömpölygő tömeg utcáról-utcára s ha az áradat valahol megrekedt, a hátul levők békés türelemmel néha órákig vártak, míg az elsők tovább mentek.
Pedig volt látnivaló elég. Ott ült a szultán fényes sátra előtt, a csobogó szökőkút mellett s egyik szivarkát a másik után adatta magának a folyton talpon álló adjutáns pasa által. Körülötte fényes kísérete. A gazdag öltözetű hatalmas pasák egymás látogatását fogadva, hűs kertjeikben serbet és nargilléjük mellett üldögéltek.
A körülmetélési aktus, melyet a dzsera-basi (fősebész) végzett, a szorosan vett családtagok jelenlétében, a sátor belsejében ment végbe. Gazdagoknál egy-két hekim-bási (orvos) is őrködik. a műtét a reggeli órákban történik. Ezután a gyermeket dívánra fektetik, melyre mindenféle édességek, seker (cukor), serbet, bonbonok, játékok vannak felhalmozva, hogy a kis szenvedőnek szórakozást nyújtsanak. A teljes gyógyulás hat hétre van számítva, de gyakran előbb is bekövetkezik.
Egyébiránt gondoskodva van mindenféle bút felejtő dzsümbüszről (játék.) A török és örmény zenészek kisebb-nagyobb rézhúrú tamburáikon, fuvolákon és klarinéton víg dalokat játszanak, melyeket gyakran énekeikkel kisérnek. Sátorról-sátorra járnak a Meddah-k (népmesélők), a gyermekek és felnőttek által egyaránt kedvelt Karagőz, ki tréfás ötleteivel, rögtönzött bohókás megjegyzéseivel hahotára képes indítani a komoly törököt. Megjelennek a Pehlivánok (birkózók) mezítelenül, csak egy nadrággal lágyékaik körül s mutatványaik megtekintésre érdemes testgyakorlatról tanúskodnak. alkonyatfelé katonai zenekarok járják be a sátor-utcákat mindennap, hat hétig folytonosan.
Fénypontja azonban mindennek az esténként meg-megújuló, páratlan szépségű tüzijáték. A kivilágított sátrak között hagyott tágas tereken: angol, francia, olasz, német és török tűzmesterek, a különféle színű forgó, sziporkázó, sustorgó, pattogó alakokat állítják elő. a Fekete-tengernek idelátszó partjai, a Boszporus, az édesvizek, Mászlák dombtetői egy lángözönt képeznek, melyből rakéták ezrei lövellnek a magasba, hol szétdurranva, a bennük elrejtett különféle színű csillagok nagy ívekben hullnak vissza egy darabig, azután eltünnek a beláthatatlan messzeségben. Mindez oly gyönyörű, oly elragadó és ritka élvezetet nyujt, minőt a földkerekség más pontján feltalálni alig lehet.
A tüzijáték rendesen éjfél után egy óráig tartott. Nőm társaságában több ízben meglátogattuk a sátorvárost. Később már beelégedtünk azzal, hogy három emeletes bérházam lapos tetejéről néztük az esténként megkezdődött tüzijátékot és kivilágítást.
Hat hét mulva az egész, mintegy varázsütésre, hirtelen eltünt a föld szinéről, s a Nagy-Campo csak oly puszta lett, mint azelőtt.
Az ünnepélyek azonban nem szüntek meg, hanem folytatást nyertek Sztámbulban, hol a szultán adta férjhez leányait. Ezeknek már nem kellettek a tarka sátrak, virágos kertek, szökőkutak, dzsümbüsz, meddáhk, karagőz, pehlivánok. Az utcákon felállított katonák sorai közt, a zene hangjai mellett, örömtől sugárzó arccal vonultak kocsijaikon, férjeik kiséretében, kiki a saját jeni-konákjába (új-lakás), el-elmerengve a reájuk várakozó boldogság fölött.
Mielőtt az érdekes lakodalmat leírnám, kell, hogy megemlítsem a nem mindennapi epizódot, mely az egyptomi herceg és segédje közt lejátszódott.
Magyarországban, az 1852-ik évben, Kapitány nevű asztaloslegény és Győri Farkas szíjjártó társa azon tervet eszelték ki, hogy világot próbálni mennek. A forradalomban mi részük sem levén, szándékuk kivitele akadályokba nem ütközött. Költség hiányában gyalog tették meg a hosszú utat - Konstantinápolyig. Itt azonnal kereset után láttak. Kapitány már néhány nap mulva kapott munkát Szeszlernél, a szultán udvari asztalosánál; Farkas pedig Temesvári szíjjártónál nyert alkalmazást.
Meglehetősen jól ment dolguk majd egy évig. Kapitány, ki csinos fiú volt, ezen idő alatt beleszeretett Szeszler leányába s érzelmei nem maradtak viszonzás nélkül. Egy reggelen azután ünnepi ruhába öltözve Szeszler elé állt s annak rendje módja szerint megkérte tőle a szép Tereza kezét.
A szultánnak udvari asztalosa csak elképedt annak hallatára, hogy egy jött-ment sehonnai meri szemeit az ő egyetlen leányára vetni; sőt eme vakmerőségen annyira fölháborodott, hogy Kapitányt kifizetvén, rögtön elkergette.
Ez egyenesen Farkas barátjához sietett, kit reábeszélt, hogy egy franciának fényképező készülékét a kezelés titkával együtt megvevén, Egyptomba menjenek.
Az angol Talbot nevezetes találmánya ezen időben még nem volt annyira elterjedve, hogy különösen Egyptomban, feltünést ne okozott volna. Történt, midőn az egyptomi alkirály palotájáról eszközölnének fölvételeket, hogy ennek tíz éves fiacskája került hozzájuk nevelője kiséretében; mikor pedig saját arcocskájának mása került ki a tubusból, el nem lehetett többé vonni az ördöngős masinától. Nyomban meg is kérte papáját, hogy ne eressze odább Kapitányt, mert ő igen szeretné ezt az usztálikot (mesterséget) megtanulni.
Az alkirály, ki fiát nagyon szerette, engedett a kérésnek s Kapitány, mint a kis hercg usztája ottmaradt. Farkast pedig busásan megjutalmazták, ki azután visszatért Konstantinápolyba, elhagyott mesterségéhez.
A herceg jó tanítványnak bizonyult. Lefotografálta a palotát, a kert egyes részeit, a hárem lakóit, sőt magát az alkirályt is. Egy alkalommal azt mondja Kapitánynak:
- Ölts magadra tiszti egyenruhát és köss kardot; kiváncsi vagyok: hogyan fog ez neked állni?
Mikor Kapitány a kis hercegnek magát uniformisban bemutatta, ez tapsolt örömében s jókedvűen kiáltozá:
- Hiszen te kész katona vagy! Maradj csak mindig így, úgyis Capitainnak hívnak; majd megkérem atyámat, hogy erősítsen meg e rangban s légy az én segédem
Ugy is lett, Kapitány, kapitány maradt s húzta a rangjával járó fizetést anélkül, hogy kivont kardját szabályszerűen tudta volna hüvelyébe visszadugni.
Idő folytán a herceg házasulandó ifjúvá fejlődött s 1858-ban Konstantinápolyba jött, hogy a szultánnak egyik leányát, előleges megegyezés folytán nőül vegye. Magával hozta segédjét is, kinek itt kétrendbeli kapitányi fizetése járt: egyik az egyptomi, másik a padisah kormányától.
Az alkirály fia már keresztül esett a török hitbe történt fölvétel szertartásain s a körülmetélési ünnepélyek alatt szórakozással töltötte az időt. Egyszersmind bemutatta magát a pasáknál és az európai nagyköveteknél.
Mielőtt azonban Büjükderébe mentek volna, azt mondja Kapitány a hercegnek:
- Megbocsáss efendim, ha figyelmeztetlek, de a bevett szokással nem igen egyezik, hogy te, a müszirli pasának fia, ki a szultánnak leányát veszed feleségül, egyszerű kapitány segédje kiséretében látogasd meg az európai hatalmak képviselőit!
- Igazad van. Lám erről meg is feledkeztem! Azonnal fölterjesztést intézek atyámhoz, hogy nevezzen ki ezredessé.
És kapitány néhány nap alatt ezredessé lett.
Ha az itt elmondottak valaki előtt dajkamesék gyanánt tünnének fel, figyelmeztetjük arra, hogy Keleten, a szokatlan események hazájában vagyunk, hol csodálatos dolgok történtek és történnek ugyan, melyek azonban mégsem hihetetlenek.
Egyébiránt hasonló esetek fordultak elő másutt is. Hogy egyebet ne említsek, magam voltam tanúja, midőn Gáribáldi Éber Nándort, ki soha katona nem volt, a csata hevében egy dandár vezényletével bízta meg, amelyet diadalra is vezetett; minek elismeréséül nyomban tábornokká léptette elő. Vannak itthon elegen, kik emlékeznek még a későbbi országgyűlési képviselő ezen carrierjére.
Kapitány amint ezredessé lett, rangjának megfelelő ruhát készíttetett, azután beállított Szeszlerhez. Ez alig hitt szemeinek, hogy való-e mindez, vagy csak szélhámosság? Azért, midőn Kapitány az udvari asztalos még mindig pártában levő leányának kezét újólag megkérte, megdönthetetlen bizonyítékokat kívánt tőle. Az ezredessegéd elbeszélte ügyét a hercegnek, ki nemcsak a menyasszonyt nyerte meg számára, hanem a kiházasítási költségekről és a menyasszonyi ajándékról is gondoskodott. -
Ezen rövid kitérés után leírom a szultán leányainak férjhezmenetelét nőm elbeszélése nyomán, ki azon ritka szerencsében részesült, hogy Hebelt Amália, a zongora-tanítónő és egy angol lady segélyével nemcsak a hárem belsejébe jutott, hanem szemei előtt folyt le a lakodalom egy része is.
Hebelt Amália Pestről jött Konstantinápolyba, hol egészen tájékozatlan volt. Velünk megismerkedvén, közbenjárásomat kérte arra nézve, hogy néhány családnál zongora-órákat adhasson. Beszélt: magyarul, németül, franciául és olaszul.
Azon tanácsot adám neki, hogy tanuljon meg törökül is és szerencséje meg lesz alapítva. Sőt ajánlkoztam, hogy személyesen vezetem be a nem éppen nehéz nyelv titkaiba. Szót fogadott. Nálam egy kis szobát bérelt s oly szorgalommal tanult, hogy három hónap mulva már a szultán leányainak adhatott zongora-leckéket. Későbben Frits Gusztáv - Szkendej béj - vette nőül, kinek halála után előbbi foglalkozásához tért vissza.
Mikor a szultánák a lakodalomra meghívták fölemlíté, hogy van egy magyar asszony barátnéja, kit szintén magával szeretne hozni, ha ezt neki megengednék. Mire készséggel felelék: "Bujur-szunlár, pek hosnut oládzsáisz, - csak tessék, igen fogunk örvendeni!"
A zongora-tanítónő és az angol lady társaságában - beszéli nőm - akadály nélkül léptünk a szultán palotájába. A kapun bemenve, melyet a portás utánunk ismét gondosan bezárt, egy udvar, vagyis inkább varázs szépségű kert tárult szemeink elé. Volt itt a legegyszerűbb virágtól kezdve, a legszebb keleti és déli növényekig; számtalan faja a különféle levelű és nagyságú pálmáknak; a pázsitszőnyegek közt kisebb-nagyobb gúlák, gruppok, szökőkutak, melyek fehér márvány-medencéiben az arany- és ezüsthalaknak serege fickándozott.
Innen jobbra térve, egy fehér carrarai márvánnyal kirakott hosszú, tágas folyosó végén, melynek oldalain jobbról és balról férfi lakosztályok nyíltak, míg az üres közök virágokkal, dísznövényekkel valának ízlésesen betöltve, - nagy kapuhoz értünk, melyet egy eunuch őrzött.
Kisérőimet már ismerte, azért szabad belépést engedett. Az előbbinél kisebb, de pompára nézve amazt fölülmúló udvarba jutottunk, hol narancs-, citrom-, citrellifák nyujtottak kellemes árnyékot s bánánok, fikuszok, pálmák voltak kiültetve szabadon. Körös-körül ajtók valának. Ezek a női lakosztályokba vezettek, melyeknek rácsozott ablakai a Boszporusra, vagy fákkal és virágokkal díszlő kertekbe engedtek elbájoló kilátást.
Tündérországban képzeltem magam. Társnőim egy előszobába nyitottak, hol több fekete rabszolganő semmittevéssel foglalkozott. Miután magunkat bejelentettük, a szultánák közül többen jövének elénk s kiváló szívességgel vezettek egy minden pompát fölülhaladó nagy terembe. Itt, valamint a folyosókon és előszobában, a fehér-márvány talajt neszfogó perzsa és szmyrnai szőnyegek fedték, melyek bársonya besüppedt lábaink alatt. A mennyezetet, melyről három óriási csillár függött alá, olasz mesterek által festet tájképek, sziklák, vízesések, növénycsoportok ékesíték. Az oldalfalak, a mennyezettől kezdve majd csaknem a márvány talajig, széles aranyrámákba foglalt tükröt képeztek. Köröskörül dívánok húzódtak, melyek előtt asztalok, kanapék és alacsony zsöllyék valának elhelyezve. Az asztalok vörös, zöld, kék, sárga posztó-terítőkkel fedvék, rajtuk a Koránból vett, különféle selyemmel hímzett, mondatok ékeskedtek.
A terem közepét egyetlen hatalmas szökőkút töltötte be. Hosszúkás négyszögű márvány-medencében, domborművekkel ellátott óriási virágcserép állott, melyből az amerikai ágáve vastag márvány-levelei hajlottak kifelé; közepéből tölcsér alakú virág tornyosult; ennek kelyhéből több ujjnyi vastagon szökellt magasra a hűsítő vízsugár, mely ezüst gyöngyökként hullt vissza a medencébe, nagy örömére a benne úszkáló temérdek arany- és ezüsthalnak. A medencéből nyolc aranycsövecskén csurgott a víz egy vörösmárvány tartóba, honnét rejtett utakon tünt el a föld alá.
A szökőkút közelében, dívánon ülve, az örömanyáktól és leányunokáitól környezve, fogadott bennünket a válideh szultána, Abdul-Medzsid édes anyja.
Korára nézve ötven évesnek látszott. Jól táplált, rokonszenves alak, kinek nemes arcvonásain az egykori szépség jelei még mindig mutatkoztak. Fonatokba fűzött barna haja fölé egy tarka batiszt kendő volt félig görögösen, félig törökösen kötve, melyet egy brillántokkal, smaragddal s más gyöngyökkel ékesített nagyobb csat tartott össze. Fülbevalóit szintén zöld smaragdok díszíték, keleti gyöngyökkel kirakva. Nyakéke egyszerű, két sor nagy gyöngyből állott. Jobb karján egyetlen karperec, melynek közepén korállból metszett kaktusz-virág rezgő szirmokkal, nyílott. Jobb kezének ujjain brilliánt és türkisz gyűrűk. Öltözéke: lilaszínű moire antiwue selyemből készült, testhez álló fűzős otthonkaféle, brüsszeli csipkékkel díszítve; azontúl bokáig érő sálvár. Lábait a legfinomabb sárga irhából varrt, hűvöset tartó mez födé.
A szultánnak nejei, vagyis az örömanyák közül, kik a leggyönyörűbb szőkék és barnák közt váltakoztak, egyik sem haladta meg a 30 évet. Öltözékük hasonló volt a válideh szultánáéhoz azon különbséggel mégis, hogy sálvárjuk és szűk otthonkájuk (ánteri) sárgafehér, valamint egyéb színű sávos selyemből állott. Ékszereikkel mindannyian fölülmulták az anyaszultánnőt.
A menyasszonyok elseje volt a 18 éves Fatime szultána, özvegye Ali-Galib pasának, kit a Boszporuson egy görög gőzös tizenkét evezős-legényével együtt elgázolt s testét csak harmadnapra találta meg egy halász. Mondják, hogy bosszú műve lett volna az egész, amiért a kapitányt perbe is fogták, de diplomáciai úton fölmentetett. Most a híres Mehemed-Alinak, a szultán sógorának 12 éves fia, ki ekkor már marsal rangot viselt, vette el a fiatal özvegyet. Fatime eleget tiltakozott ugyan az ellen, hogy neki olyan vőlegényt adnak, kinek lába sem éri még a kengyelvasat s kérte is atyját, hogy más férjet keressen számára, kinek bajusza és szakálla is van, - de szavai süket fülekre találtak.
A másik két menyasszony úgyszólván gyermekszámba mehetett volna. Mind a három tetőtől-talpig fehér selyem atlaszba volt öltözve. Úgy tüntek föl, mint megannyi angyalok. Otthonkájuk, sálvárjuk brüsszeli csipkékkel halmozva; simára fésült hajuk négy fonatban hullott alá, melyekbe aranyszálak és színes szalagok valának fűzve. A homlok fölött négy ujjnyi széles drágakövekből álló pártadísz; különben is szép arcocskáikon négy gyémánt: a homlokon, az állon, a jobb és bal arcon, gummival odaragasztva. Azután következtek a fülbevalók, nyakékek, karperecek, gyűrűk, ki tudná elmondani, minő változatosságban? De csak a jobbkézen; mert a balon ékszert viselni tiltja a török illem. Hegyes cipőik arannyal hímezve s fölül bőven rakva a legdrágább ékkövekkel.
A szultánák anyjukhoz, a szökőkút elé vezettek. Előtte - ki ülve fogadott bennünket, - európaiasan, mélyen meghajtánk magunkat. Minthogy a két mesternőt már ismerték, csak engem mutatott be Hebelt Amália. Mire a válideh szultána az átellenben levő zsöllyékre mutatott e szóval: "Oturnuz"! - "Üljetek le!"
Azután hozzám intézte kérdéseit:
- Kodzsániz vármi? - van-e férjed?
- Vár efendim, - van asszonyom.
(Ezen címzéssel Törökországban mindenki beelégszik, a szultántól kezdve a koldusig.)
- A menekültek közül való?
- Igen.
- Mivel foglalkozik?
- Azelőtt kapitány volt a hadseregnél, most kereskedő.
- És ért hozzá?
- Igen keveset, mert nem mestersége; de azért megélünk.
- Van-e kilátástok, hogy ismét visszatérhettek hazátokba?
- Ah efendim! Az ember Istentől minden jót remél!
- Szívemből kívánom, hogy óhajtástok mielőbb teljesüljön.
Azután a mesternőkhöz fordult és mindegyikhez szólott egy-egy szót. A szultán anyjának leereszkedő modora, kedvessége, csodálkozásra ragadott. Árnyéka sem volt nála a büszkeségnek, fennhéjázásnak vagy dölyfnek; egyedül csak a szívjóság, nagylelkűség és szeretetreméltósággal párosult nyájasság az, mi ezen nemes lélekben lakozott, ki a magyar emigránsoknak oly hőlelkű pártfogója volt.
Úgy tartják, hogy a török nő, legyen az bár a szultán anyja, mégsem birhat a kellő műveltséggel. Így csak azok nyilatkozhatnak, kik velük sohasem érintkeztek. Igaz, hogy náluk a műveltség nem a gondolatoknak cifra szavakba való burkolásában rejlik, habár a török nyelv, kivált az arab és perzsa nyelvek szólásformáival keverve, virágos és hízelgő szavakban elég gazdag arra nézve, hogy vele a meghunyászkodó modern műveltség zománcát megadhassuk. Nagyon szépen mondhatjuk pl.: heki painize geldim - jöttem, mint oly csekély por, mely lábaid alatt létezik; vagy: száinizden, mi körülírva annyit tesz: a te kegyességedtől függött, hogy ez megtörténhetett. Sőt annyira megy e szójáték, hogy ha a feljebbvaló kérdi: nászil szin? - hogyan van? - az illető feleli: szainizden ei, vagy ii im, - kegyelmességed akaratából jól érzem maga. De ezen kificamodott szósallangokat a valóban művelt körök nem használják, mint ez a válideh szultána hozzám intézett kérdéseiből és az ezekre adott feleletekből kitünik.
Elközelegvén az ebéd ideje, török és örmény hangszerek pengetését hallottuk anélkül, hogy a zenészeket láthattuk volna. Később észrevettem, hogy a terem egy része, három méternyi magasan, spanyolfallal volt elkülönítve, melyen belül a hangászok foglaltak helyet. A fiatalság az első cincogásra a spanyolfalhoz rohant, hogy az eleve vastagabb tűkkel készített lyukakon kíváncsian szemléljék a boldog vagy boldogtalan muzsikusokat. Azonban észrevette ezt egyik az anyák közül s halk hangon odaszólt a lányoknak: "Aib dir!" - nem illik! - mire ezek, mintha kánya csapott volna a csirkék közé, szétrebbentek.
Ezalatt megjelent egy sereg fekete rabszolga-leány alacsony asztalokkal, abroszokkal, asztalkendőkkel, poharakkal fölfegyverkezve. Az asztalokat sorba rakták; minden egyes személynek tettek asztalkendőt, kenyeret, poharat és egy zsöllyeszéket. Készen volt a teríték. A mi magasabb - a lá franca - asztalunk oldalvást állott; rajta kanál, kés, villa, személyenként három pohár, vizesüvegek, ezeken kívül bordeauxi és cipruszi borok. Az ételeket részünkre sem készítették különösen.
Az asztalfőnél a válideh szultána foglalt helyet. Mellette jobbról ült a szultánnak első neje - birindzsi hánum, Murátnak, a volt szultánnak és Fátime szultánának anyja; ez utóbbi anyjának jobbján. Ezzel szemben a szultánnak második neje - ikindzsi hánum, a mostani szultánnak, Ábdul-Hámidnak és Dzsemilé szultánának édes anyja; ez utóbbi anyájának baloldalán. Ismét ennek átellenében a padisah harmadik neje - ücsindzsi hánum, Mühniré szultánának anyja, ki szintén anyjának jobbján ült. Hasonló rendben következtek a negyedik - dörtindzsi hánum s a többi feleségek, valamint a nagyúrnak egyéb kegyencei, számszerint körülbelül negyvenen. Más meghívott vendégek, kiknek száma 300-ra tehető, a szomszédos termekben ebédeltek.
Megjegyzem, hogy mielőtt letelepedtünk, a rabszolganők ibrikeket hordtak körül tálcákkal és kezét kiki megmosta. Ebéd alatt a balkéz az asztal alatt, az ölben nyugodott - tétlenül. Minden egyes mögött rabszolganő állott, készen arra, hogy kenyeret hozzon vagy vizet töltsön, minek kiivása után a szomszéd elmondotta halkan a kimaradhatatlan "afiet olszun"-t.
A zenészek játszani kezdettek s ezzel egyidejűleg megjelentek az étekhordó, kik minden asztalra tetek egy-egy tál langymeleg, igen ízletesen készített főtt marhahúst garnirunggal. Miután a: "biszmi Illáhi ráchmáni rahim"-ot ki-ki alig hallhatólag elmondotta, jobb kézzel letört egy falat kenyeret, ezt szájához vitte, azután mikor a sor rákerült, csípett egy falatot a közös tálból.
A második tál étel finom tészta volt; azután jött pecsenye, ismét tészta, majd az enginár - árticsóka hússal, a pádlicsán, bámia, kárnibár, vagy harminc fogás, melyek mindenikéből néhány falat elég volt arra, hogy valaki jóllakjék. Végül következett a kávirmá - pörköltcsirkéből készült piláf, mely a legnagyobb ebédeknél is elmaradhatatlan. Ezt már kanállal ette mindenki. Majd a rabszolganők vizet hoztak, hogy az egész társaság újra megmossa kezét és száját.
Csak ekkor tették föl a süteményeket. Voltak itt finom bonbonok, cukorkák, illatos ráhátlokumok - puliszka, különféle dulcsáczák - édességek, befőttek, melyekből egy-egy kávéskanállal vettek s reá vizet ittak. Azután hozták a brilliántos, gyémántos csibukokat, a legfinomabb janinai, látákiai, dzsebeli dohányból készült cigarettákat és igen-igen csodálkoztak, midőn mi hárman nem gyujtottunk reá; pedig eleget mondták, hogy minő élvezet az, bodor füstfellegek mellett elábrándozni a multról és jövőről. Egyébiránt az illatos kávé szürcsölése közben csináltak ők maguk is akkora füstöt, hogy betölték vele az egész termet, ami legkevésbé sem feszélyezte őket.
Egyszerre csak betoppant a kizlár-ágászi, a lányok ura, a fő eunuch, hat láb magas, elhízott alak; utána néhány lépésre cingár szolgája; mindkettő koromfekete, bajusz és szakáll nélkül, hanem azért kardosan.
A kizlár-ágászi azon ajtón jött be, honnét egyenesen a válideh szultána elé mehetett. Előtte megállott s miután tenyerét melléhez, szájához és homlokához emelte, illedelmes hangon mondá:
- Afiet olszun hánum efendi! - Egészségére úrnőm!
- Nászil szin? - Hogy vagy?
- Sükür Álláh! száinizden ii im. - Hála Istennek! engedelmeddel jól érzem magam.
Azzal ismét köszönt s odább ment. A többi szultánák előtt már nem állt meg, csak elhaladtában üdvözlé őket.
A kizlár-ágászi gyakrabban tesz ily látogatásokat, hogy utána nézzen, nincs-e valami rendetlenség; ami ugyan ritkán fordul elő, de ő azért teljesíti kötelességét, mert mindenről felelős. Nagy hatalma van az egész hárem fölött; bír azonban annyi meggondolással, hogy ezzel vissza nem él, sem csekély ok miatt nem büntet; mert tudja, hogy a kegyencek gyors változandósága miatt igen könnyen ő húzhatná a rövidebbet. Azért ha valami szabálytalanság történik, inkább finom tapintattal, szelídséggel igyekszik elintézni a dolgot.
Másrészről a hárem lakói közt, legalább külsőleg, teljes egyetértés és szigorú fegyelem uralkodik. Az első figyermeknek anyja a birindzsi hánum, utána rang szerint következnek a többiek, kik pontosan tudják, hogy minő tisztelettel tartoznak az előttük levőknek, melynek megadását ha valaki elmulasztaná, kegyvesztetté lenne a szultán előtt, ami legrettentőbb büntetés volna e szegény nőkre nézve, kik a padisah háremében találják fel egyedüli földi boldogságukat.
Az engedelmesség annál könnyebben esik nekik, mert a hárem nőinek jó része még fejlődő rózsabimbó korában kerül oda, hol olvasni, írni, zongorázni, kézimunkákra és nyelvekre taníttatnak, emellett engedelmességben neveltetnek. Akad azután közöttük, ki szépséggel párosult éleseszűségben a többieket fölülmúlva, korlátlan hatalmat gyakorol a padisah, ennek miniszterei és országa fölött.
A dohányzás végeztével a zongora-terembe mentünk, hol a szultánák közül egynémelyik annyi technikával, különösen a török dalokat oly felfogással és érzelemmel játszotta, ami valódi művésznőnek is dicséretére vált volna. Hallottuk Beethovent, Schubertet, Chopint, valczerokat, polkákat, sőt utoljára a mi tiszteletünkre, még csárdást is.
Innét a belső helyiségekbe távoztak, hol a házassági szertartás ment végbe. Hasonlóképpen történt minden, mint a damaszkusi kapitány nősülésénél, azon különbséggel mégis, hogy itt nem közönséges imám, hanem a fő-mufti szerepelt.
Majd kezdetét vette a nyilvános fölvonulás. Az utcákon katonaság volt elhelyezve, a szultán palotájától, az egyes vőlegények lakásáig, oly sűrűen, hogy a belső térségre senki sem juthatott. Helyenként a katonazene harsogott.
A szultán férfilakából legelőször is megindult lóháton a 12 éves vőlegény, Resid pasa, Mehemet Alinak fia, kisérve a lakodalmon jelen volt tanúitól, csupa nagy pasáktól. Utána hozták Fatime szultána kelengyéjét. Végtelen hosszú sorban vonultak el a férfiszolgák kettesével, mindegyik ezüst tálcával fején; ezeket megtöltötték a különféle női ékszerek, a konyhaedények, kisebb-nagyobb kasztrolok, ibrikek és egyéb a főzéshez szükséges eszközök, legtöbbnyire ezüstből; arany és ezüst gyertyatartók, gyémántos findzsák, tálak, tányérok, asztali ruhák s a háztartáshoz tartozó, a jó ég tudja, mi mindenféle hasznos és haszontalan cikkek.
Utoljára hat erős férfi hozta nagy aranytálcákon a háznát, a menyasszony pénzajándékát, ami csupa színaranyból állott. Ezt a szultán adta. Bezárta mindezt három udvari kocsi. Az első elé fogott négy arabsmént Ugrai Sándor hajtotta; ebben ült az örömanya a menyasszonnyal Fatiméval; a másik két kocsit a kiséret foglalta el.
Azután jött Rifát pasa, a második vőlegény, ugyanazon úton, ugyanoly pompával. A három négylovas hintó elsejében ült az örömanya leányával Dzsemilé szultánával, kisérve az eunuchoktól.
Harmadiknak következett az egyptomi alkirály fia, Teofik efendi, hasonló pompával és kisérettel. Menyasszonyának Mühniré szultánának szintén magyar kocsisa volt: Icze Imre.
Mindezeknek elvonulását magam is láttam.
Három napra a herceg lakodalma után ment végbe, szintén török szokás szerint, Kapitány ezredesnek, most már pasának, házassága, Szeszlernek, a szultán udvari asztalosának leányával.
A menyegzők befejeztével, hogy a szultán és az egyptomi herceg örömüknek annál nagyobb kifejezést adjanak, minden európai monarkának négy-négy arabsmént küldöttek a javából. Így kaptak: III. Napoleon francia császár, Ferencz József császár és király, I. Vilmos porosz király és II. Sándor muszka cár. Ezek egy részének átadásával Kapitány pasa, mint a hercegnek segédje, lett megbízva, kit különféle kitüntetésekkel halmoztak el a megajándékozott uralkodók.

XLVIII.
Péküzlet és kávéház. - Egy lengyel becsületessége. - A szultánák látogatása. - A Magyar-Egylet. - Pénz-devalváció és az élelmes kereskedők. - A kancellária és az emigránsok. - Iparlovagok.

Ugyancsak az 1858-ik év vége felé költöztem be harmadszor és utoljára a Giuliáni házába. Ez egy három emeletes, tizennégy szobával bíró, tűzmentes kőház volt, szemben az angol követségi palotával.
Különösen megtetszett a tágas nagy konyha, melybe azonnal pékkemencét építtettem. Mert ismét ama szerencsétlen gondolatom támadt, hogy szarvast és zsemlyét süttessek. Úgy véltem, hogy első bukásom óta megszokta már a közönség a péksüteményt, azért Bécsbe írtam két ügyesebb legényért.
Emellett a Naum színházzal szemben kávéházat nyitottam. Alig rendeztem ezt be, Zs...y Lipót - másképp Zs...szky - lengyel ezredes, azon ajánlattal lép elém, hogy őt két rendbeli üzletemhez társul fogadjam. Elmondá, hogy jelen pillanatban nem képes ugyan a megkívántató összeget kezeimhez adni, de mutatott egy Kolozsvárról keltezett levelet, melyet arája írt, ki tízezer forintot hoz rövid idő alatt, mihelyt anyjával együtt megérkezik.
Az ezredest azelőtt is ismertem, azért utógondolat nélkül ráállottam a "hozom"-ra. Eszem ágában sem volt, hogy egy magas rangú katona szavában kételkedjem. Sőt a megérkezendő pénz fejében lakásra és étkezésre is hozzánk telepedett.
A munkát akként osztottuk föl magunk között, hogy nőm vezette a konyhát és sütődét, emellett maga is készített finom süteményeket, melyek az európai kávéházakban igen kelendők; én a kávéházban voltam a pincérekkel; Zs...y pedig Galatán járt, hogy hitelezőket szerezzen, kik a kávéház firmájára champagne-t, bordeauxit, rumot, cognacot, különféle likőröket adjanak. Talált is három céget: a francia Bertin-fréres, a lengyel Mihálovics és a német Filipp kereskedéseit, kik hajlandók valának hitelbe adni árúikat.
A kávéház reményemen felül jól ment, de a péküzlet csak nem akart megindulni. Véltem, a pékekben van a hiba, azért leszidtam őket s rájuk ijesztettem, hogy vagy dolgozzanak becsületesen, vagy fel is az út alá is; sőt még a bécsi útiköltséget sem fogom megtéríteni neki. Erre kijelentették, hogy mitsem követelnek, ha azonnal eleresztem őket. Saját szakállukra akartak dolgozni, én pedig igen örvendtem, hogy ily szép szerével megszabadultam tőlük.
Már három hó mult el és Zs...y még mindig "hozta" a befizetendő, valamint a lakásért és étkezésért járó összeget. A levelek is gyérebben jöttek; de úgy gondoltuk, hogy ennek oka az akkori politikai viszonyokban rejlik; majd végképpen is elmaradtak; mert D...né és leánya, habár eleinte küldtek ugyan ízleltető gyanánt néhány száz forintot Zs...ynak, később meggondolták a dolgot és a konstantinápolyi jövetel, vele a tervezett házasság is abban maradt.
Az ezredes úr egyébként pontosan teljesítette szerepét. A kávéházban szorgalmasan megjelent s mindannyiszor elvitte a begyült jövedelmet - kivéve némi váltani való aprópénzt, - hogy a hitelezőknél törlesszen. Amit az általunk vezetett főkönyvbe minden alkalommal hiány nélkül bevezetett.
Egyszer valami dolgom akadt a Galatán. A Bertin-fréres cég üzlete előtt menvén el, gondoltam beszólok egy kissé, azután meg - bevallom gyengeségemet - dicsekedni is akartam, hogy mily sokat törlesztettünk, talán már nincs is adósság!
- Mit?! - mondja a főnök, önök törlesztettek?... Egy sout sem!... De ön csak tréfálni akar s bizonyára sok pénzt hozott, hogy fizessen!
Ekkor meg rajtam volt a sor, hogy elképedjek; kivált midőn könyveit is megmutatta, melyekbe csakugyan nem volt jegyezve semmi. Kínos zavaromban néhány szót hebegtem és rohantam Mihálovicshoz, innét Filipphez. Ugyanazon eredmény.
No! - gondolám, most igazán tönkrejutottam; mert bérházam összes bútorai sem lesznek elegendők, hogy ezen, rám nézve borzasztó katasztrófából kivergődjem. És azután?... Mi lesz velem azután?!... Mihez kezdek újra, minden anyagi segély nélkül?!...
Ily gondolatokkal évődve szomorúan ballagtam hazafelé. Jeles kompanistámat a dívánon heverészve találtam, amint hosszú szárú csibukjából jóízűen eregette a füstöt.
- Szépen vagyunk derék üzlettárs! - támadtam meg őt. Bár sohasem lett volna személyéhez szerencsém! Ön nem tisztességes ember, hanem egy... egy szélhámos csaló!... Érti?
- Vonja vissza szavait - kiáltá felugorva, - mert különben....
- Eszem ágában sincs ezeket visszavonni, míg be nem bizonyítja, hogy a tőlem elvitt összegekkel a hitelezőket fizette!
- És ki meri állítani, hogy nem adtam át a pénzt, amit főkönyvünkbe bejegyeztem?
- Mind a három cég.
- Mind a három hazudik!
- Úgy?!... Várjon csak kevéssé, majd elhívom földijét, Mihálovicsot!
Aki mikor megjelent, szemébe mondotta, hogy bizony egy parát sem fizetett neki soha. Zs...y nagy hangon reá akart ijeszteni.
- Itt nem gyerekkel van önnek dolga - mondja Mihálovics, aki egy hangos szótól megijed. Ha fizetni nem akar, megyek a konzulhoz. Ez a köszönet, hogy annyi ideig vártam!
- Jó. Tehát meg fogom fizetni!
- És Bertin?... És Filipp?...
- Azokat is kielégítem.
- De miből az Isten szerelméért?
- Ehhez senkinek semmi köze.
Utána jártam, hova tehette Zs...y a pénzt? Kisült, hogy a "Jardin des Fleures"-ben egy kártyázó társaság fosztogatta őt ki minden este. Ingyen lakott tehát házamban, ingyen tápláltam három hónapig, azután eljátszott 2500 forintot, tisztán a saját pénzemet.
Nem volt veszteni való időm. Egy folyamodványt írtam olasz nyelven, melyet személyesen vittem az amerikai kancelláriába azon kéréssel, hogy intézzék el sürgősen. Huszonnégy óra mulva társammal együtt a konzul lakásán voltunk, ki első sorban maga elé hivatta Zs...yt. Ez bevallott töredelmesen mindent. Amiért kapott is jelenlétemben oly erkölcsi tanítást a becsületesség fogalmáról, mellyel másoknak aligha dicsekedett. Mikor őt kiküldte, azt kérdi tőlem a konzul:
- Akarja ön, hogy az ezredest bezárassam? Ezen esetben fizetnie kell a rabtartási költségeket, minthogy neki senkije sincsen. Azután csődöt hirdet, s a hitelezőkkel bizonyos százalékra kiegyezik. Ez az általam ajánlott legcélszerűbb mód, különben bármibe is kezd, a kereskedők nyakára fognak járni.
- Ami az elsőt illeti - mondám - Zs...yt bezáratni nem akarom, hanem kívánom, hogy távolíttassék el házamból és üzletemből, hova hazugsággal fúrta be magát s csalással, sikkasztással folytatta. A másodikra nézve pedig, a hitelezőkkel majd a magam módja szerint kiegyezem. Köszönöm a konzulnak irántam tanúsított jóakaratát!
Zs...yt kiutasítottam. Soha egy fillért nem fizetett. Utoljára Budapesten láttam, hol meg is halt. A három céggel pedig kiegyeztem oly formán, hogy a kávéház firmájára tovább is hitelezzenek s én összes követeléseiket kiegyenlíteni fogom. Az utolsó részletet 1861. június havában törlesztettem.
Az amerikai konzultól kijőve lassan, gondolatokba mélyedve ballagtam hazafelé. Egyszer csak azon vevém magam észre, hogy házam kapuja előtt állok. De nini! Valóban az én lakásom ez?... Mit keres akkor itt ezen eunuchoktól környezett udvari kocsi?... Midőn a bakon félrészegen szundikáló Ugrai Sándort megláttam, azonnal megértém, hogy a szultánák adják meg az igért látogatást a nálam lakó usztának, Hebelt Amáliának.
Egy kevéssé haboztam a "menni vagy nem menni" felett, de végre is gondolva, hogy saját házamba csak beléphetek, bátran ragadtam meg a függő érckalapácsot s hangosan megvertem vele a vaskaput. Az elősiető szolgát kérdem:
- Hol vannak a vendégek?
- Az emeleti szalónban.
- Menj és hozd el nőmtől a hálószoba kulcsát!
Alig távozott el a fiu, lélekszakadva futott lefelé a lépcsőkön.
- Hát téged mi lelt?
- Jaj uram! Veszedelmes dolog az odamenet! Két fekete strázsál az ajtóban, kik fogaikat vicsorították reám s bizonyára levágnak, ha sietve el nem kutalok.
- Jól van, majd magam megyek föl.
Azzal megindultam a lépcsőkön. A betett ajtó előtt csakugyan két eunuch állott hüvelybe dugott kardokkal. Amint hozzájuk közeledem, mindkettő mérgesen reám kiált: "Jászák!! - Nem szabad!!" - Mikor még egy lépést tettem feléjük, kardjaikhoz kaptak. erre egész nyugodtan mondom nekik: "Kárdásim! náfile kilicsinizi csekmeiniz! - Testvérek! ne húzzátok ki kardjaitokat ok nélkül; én nőmtől, ki ott benn van, csak a kulcsokat akarom." Mire nőm, a lármát hallva, ijedten nyitja ki az ajtót s kérdi: "Mi történik itt?" - "Nincs semmi baj!" - mondám.
A nyitva maradt ajtón keresztül szabadon láttam a két szultánát feredzsi és jásmák (köpeny és fátyol) nélkül. Mondhatom, hogy nagyon szépek voltak. Ők is észrevettek engem s barátságosan biztattak: "Gelszin! jászák dil, dujurum!! - Jőjjön! nem tilos, tessék!!" - Be nem mentem volna a világ minden kincséért; mert ismertem a feketék ebhű ragaszkodását urukhoz. Azonkívül csak néhány nappal ezelőtt volt alkalmam hasonló esetet látni.
Péra utcáján a "Jardin des fleures"-rel szemben, egy a viszonyokkal ismeretlen francia dandy, izgatva a kiváncsiságtól, az eunuchok által kisért udvari kocsihoz közeledett, hogy ennek belsejébe tekintsen. A feketék rögtön kardot rántottak, mire a francia Audibert posztókereskedő boltjába futott. Az eunuchok lovaikról leugrálva utána mentek, fölkutatták az egész boltot, s csak akkor csendesedtek le némileg, midőn Audeibert a mellékajtót mutatta, melyen át a francia elmenekült. Azért mondja a török: Átesile ojnámájá ii dil dir, - tűzzel nem jó játszani!
Az 1859-ik év január elsején azon értesítést vevém, hogy a Konstantinápolyban tartózkodó magyarok egyhangúlag a "Magyar-Egylet" elnökévé választottak. Ezen megtiszteltetés reám nézve nem érkezett ugyan alkalmas időben, mert üzletemben kedves nőmön kívül senki más segítségem nem volt, de a közbizalom ismételt nyilvánulásának végre is engednem kellett.
Ezen egylet, mint azt a birtokomban levő pecsétnyomó tanusítja, sok vajudás között keletkezett 1850-ben.
Az osztrák kancellária beleavatkozván, nehézségeket támasztott, hogy a porta megengedni akarja a politikai gyülekezést, mert a magyar emigráció csak azon töri fejét, hogy konspirálhasson s veszélyeztesse a közbiztonságot.
Az akadékoskodás nem használt, mert a porta az egylet felállítását megengedte, egyszersmind kikötötte, hogy ez a politizálástól feloszlatás terhe mellett tartózkodjék.
A kancellária aggodalmai hiuk voltak, mert az egylet inkább humánus célokból alakult. Az emigránsok Konstantinápolyban maradt főbbjei kibérelték b. Orbán Jánosnak egyik házát, melynek nagy terme néhány újsággal s hasznos könyvvel olvasó helyiségül, a többi pedig az itt időnként megforduló és hely nélkül levő emigránsoknak ideiglenes tartózkodásul szolgált.
Az egylet elnöke tartotta számon az emigrációnak kevésbé művelt, vagy a "plebs"-hez tartozó tagjait. Ezeket, az elnök által kiállított s az egylet pecsétjével ellátott bizonyítvány alapján szivesen fogadták meg kocsisoknak és szolgáknak a pasák és más főurak, mint olyanokat, kik teljesen megbízhatók s kiknek becsületességéért az egylet kezeskedik.
Nem is volt panaszra okuk, mert a fiúk jól és minden kifogás nélkül viselték magukat; sőt még azok is, kikről tudva volt, hogy otthon kihágóbb természettel bírtak, itt az idegen országban teljesen megjuhászkodtak.
De jól is tették; mert az egylet eltérve az általános regulától: prima mandata, secunda precata et tertia data, - megállapodott a mandatánál, azontúl nem volt senki számára kegyelem. Az engedetlenről, rossz viseletűről azonnal levette kezét s csakis ezen szigorú fegyelem mellett lehetet köztük a rendet fenntartani.
Még 1850. körül villámként terjedt el a hír, hogy Kossuthot Kutáhiába küldött orgyilkosok megmérgezni akarták. Erre gróf Vay László, Nagy Imre s még néhányan az emigránsok tehetősbjei közül Kutáhiába rándultak. Úgy találták, hogy a falevél nem mozgott ok nélkül s a gyanú Jázmándi vagy Jázmándzsi és Pollák nevű egyének ellen irányult.
Mikor grf. Vay és társai Konstantinápolyba visszatértek, a hajóhídon látták állani Jázmándit és Pollákot, kiket rögtön körülfogtak, fölképeltek s a Boszporusba akarták őket vetni. Csakis gyors futásban találtak menedéket.
Ebből újra bajlett. A kancellária magát közbevetvén, panaszt emelt a portánál. Miután Jázmándi és Pollák támadóikat névszerint megnevezni nem tudták, az összes emigránsok ellen nagy hajsza indíttatott.
Grf. Vay és társai ezt megtudván, mint tettesek önként jelentkeztek a rendőrfőnöknél, mire az ártatlanul befogottakat kibocsátották, őket pedig letartóztatták. Azonban a török annyira nagyra becsülte áldozatkészségüket, hogy a legjobb bánásmódban részesültek nemcsak, hanem tisztességes lakást is nyertek, hol urasan lettek ellátva mindennel.
A kancellária azon követeléssel állott elő, hogy az emigránsokat, mint veszélyes elemet, a porta Amerikába szállítsa. Mire a török kormány azon választ adá, hogy azokat, kik eme kihágásban résztvettek, hajlandó ugyan eltávolítani, de a többiek továbbra is a szultán vendégei maradnak. Azután megkérdezték grf. Vayt és társait, hogy hova akarnának menni? Grf. Vay Párist nevezte meg, a többiek Amerika mellett nyilatkoztak, akikhez még mások is csatlakozának, hogy a yankeek hazájában kiséreljék meg szerencséjüket.
Az osztrák kancelláriának a magyar emigránsok ellen intézett támadása nem sikerülvén, más cselfogáshoz folyamodott.
A krimi háború után valánk. A török kormány, hogy a szükségessé vált nagyobb kiadásokat fedezhesse, már a háború tartama alatt elárasztotta Konstantinápolyt bankjegyekkel, miáltal az arany- és ezüstpénz csakhamar eltünt a forgalomból. Sőt a papírpénz értéke annyira devalválódott, hogy száz piaszteres aranyért 350-400 piaszternyi bankót lehetett kapni. Még nagyobb baj volt ennél, hogy váltani éppen nem tudtunk, mely ok miatt a kisebb kereskedők mód nélkül károsodtak.
Ugyanezen időben Ausztria-Magyarország is beszedte a rézgarasokat, tíz krajcáros bankókat bocsátván ki helyettük, melyeket a jelenlegi tíz és húsz krajcáros ezüstpénz váltott föl. A régi garasokat pedig átvitték Törökországba, hol a pénzváltó zsidók és görögök minden utcasarkon zsákszámra árulták, mint a pattogatott kukoricát.
Egyik reggel azután arra ébredtünk, hogy ennek is csak közönséges vörösréz értéke van s az volt a boldogabb, kinek fiókjában minél kevesebb találtatott. Minek következtében újra a régi bajba estünk, hogy nem lehetett váltani.
Hanem segítettünk magunkon. Többen összebeszélve, félkártyából álló jegyeket bocsátottunk ki, melyekre ráírtuk: bono per un, bono per 1 1/2 vagy 2 piastre; ezeket egymástól elfogadtuk s nagyobb számmal gyűlvén össze, kiváltottuk. Eljárásunkat a kormány hallgatagon tűrte, míg a pénzviszonyok kedvezőbbre fordultak.
A török bankjegyek annyira kezdetleges módon valának kiállítva, hogy a pénzhamisító bandák csakhamar működni kezdettek s kevés idő kellett hozzá, mikor éppen annyi lett a hamis, mint az igazi bankó.
A kancellária az emigránsokat vádolta a pénzgyártással. De a kavaszok, éppen midőn a prés javában dolgozott, rájöttek, hogy magyar firma alatt ugyan, de egy németekből és horvátokból álló társaság, kiknek élén valami Stefán nevű pérai hoteltulajdonos állt, károsítja a kincstárt. Mielőtt azonban elfoghatták volna őket, készen tartott útleveleikkel egy Lloyd gőzösön Triesztbe menekültek. Csak hat darab horvátot sikerült elcsípni közülük, kiket fogságba vetettek.
A kancellária ismét közbelépett, mint saját alattvalóit követelvén az elfogottakat, hogy önmaga tartson ítéletet fölöttük. Sajátságos értelmezése a nemzetközi törvényeknek!
Háyreddin pasa, a szultán sógora volt ekkor rendőrminiszter. Már-már azon ponton állott, hogy kiszolgáltatja a bűnösöket s ezt másnapra meg is igérte.
Tél volt az idő, mikor még Konstantinápolyban is hűvösebb a levegő. Este egy rendőrtisztviselő jelent meg a foglyok börtönében s barátságosan felszólítá őket, hogy nyilatkozzanak, mire volna szükségük? Egyik ezt, másik amazt kívánt. Megadták neki.
- Hát mángál nem kell?
- De bizony jó lesz az is!
- Csak türelem, megkapjátok!
Ekkor rézserpenyőbe cserfaszenet élesztettek, úgy intézve a dolgot, hogy tűz csak fölül legyen, alul meg a nyers szén, jó bőven. A horvátok nagyon megörültek a mángálnak, mert a földalatti alacsony börtönök igen nedvesek voltak. Biz ott véletlenül akkora gáz fejlődött, hogy a hat horvát reggelre kelve atyáihoz költözött, amikor is nem volt többé ok arra, hogy őket az osztráknak kiszolgáltassák. Ily véget ért az emigránsok ellen intézett újabb áskálódás.
A hamis bankók idejében nem kevés éberségre volt szükség, hogy az üzletember kárt ne szenvedjen. Ezért üres időmben tanulmány tárgyává tettem a török papírpénzt, jól emlékembe vésvén ennek minden egyes betűjét, vonásait, díszítéseit; miáltal annyira vittem, hogy a hamis bankót első látásra fölismertem.
Egy alkalommal tetőtől-talpig elegáns, 20-22 évesnek látszó fiatal úriember jő kávéházamba. Elkölti tejeskávéját, melyhez süteményeket evett, leöblítvén mindezt egy pohár czypruszival s két pohár malagával, azután fizetni akar. Mellénye zsebéből kivesz egy vadonatúj hamisbankót. Alig pillantom ezt meg, mondom neki: "Ez nem jó, ez hamis!" - Ekkor egész nyugodtan előszed egy csomót a nadrágzsebéből. "Ezek sem jók" - felelém. Másik zsebéből szintén napvilágra hoz egy sereget. Mire elhagyott a türelem s hangosabban mondám:
- Meddig akar ön engem még próbára tenni? Nem látja, hogy ismerem a jó és hamis bankót? Vagy talán akarja, hogy rendőrt hivassak?
Erre fekete szalonkabátja belső zsebéből szó nélkül nagyobb számú, valódi papírpénzt vesz elő s e szavakkal nyujtja felém:
- Ezekre már nem mondhatja az úr, hogy hamisak!
- Igaza van! Ezek jók.
És levontam a kívánt összeget.
Mintha hallanám a vádat, hogy miért engedtem őt szárazon elmenni s miért nem fogattam el?
De még csak föl sem jelentettem. Mert nem volt tanácsos ilyesmit tenni abban az időben. Számos példa állt erre nézve előttem.
Domeniko, a Naum színháznak udvari borbélya magyar nőt bírt feleségül. Egy alkalommal az asszony kitekintvén emeleti lakásuk ablakán, látja, hogy közvetlen alattuk erősen küzd három rendőr két egyénnel, mint az elejtett szavakból kivette, két gyilkossal. Az itteni szokásokkal nem lévén ismerős, kötélért szaladt, melyet a rendőröknek lehajított, kik is a gyilkosokat megkötözvén, őket bekísérték.
Másnap reggel, miután a borbély hazulról eltávozott, két, tőrökkel és pisztolyokkal fölfegyverzett, ismeretlen olasz jelent meg az asszony előtt, ki őket megpillantván, menten elájult. Ekkor az ismeretlenek egyike arcul verte, mire ismét magához tért. Eléje tarták bűnét. Azzal védekezett, hogy nem tudta, miszerint hibát követ el. Erre azt mondja az egyik olasz: "Adj hálát Istennek, hogy nő vagy, különben a kutyák nyalnák föl véredet!" S eltávoztak. A nő maga beszélte el mindezt, de csak bizalmas körben, anélkül, hogy furcsa látogatóinak személy-leírását adni merte volna.
Négy nap mulva látom, amint az említett hamis bankós fiatal embert két záptieh hajtja végig Pera utcáján. Finom kabátja megtépve, sáros cilindere össze-vissza gyűrve; látszott, hogy erősen védekezhetett s a rendőrök jól elverték, mert orrán száján patakzott a vér. Üres óráiban betörésekkel foglalkozott. Most éppen egy gazdag örmény házában fogták el, ki nyaralni volt villájában. A házőrző öregasszonyt ólmos botjával leütötte, azután szobáról-szobára menve munkához fogott. Ezalatt a nő eszméletre tért, az ablakot felrántotta és segítségért kiáltott. Péra főutcája mindig népes. Két rendőr csakhamar ott termett, kiket a rabló mikor észrevett, a háztetőre menekült. Késő volt, elfogták.
A börtönben betegséget színlelt. Barátai a pérai irgalmas nénékhez fordultak, hogy hassanak oda, miszerint a szegény beteg kórházukba kerüljön. Két nővér meg is kérte a rendőrfőnököt s minthogy a török nőtől ritkán tagad meg valamit, közbenjárásukat siker koronázta.
A jómadár két hét mulva megszökött a kórházból. Mivel csak egy gyáur forgott kérdésben, kiért valamelyik kancellária úgyis közbevetette volna magát, az apácákat felelősségre sem vonták.
Egyébiránt Törökországban a nőt még akkor sem bántják, ha fegyelem ellenes dolgot követne el; mert a török értelmi szerzőül mindig a férfit tekinti. Tizenkét évi ottlétem alatt nem láttam, hogy európai, rájah, vagy török nő be lett volna zárva. Női fegyintézet meg éppen nem létezik.

XLIX.
Közbiztonság Konstantinápolyban. - Eleven Wertheim-lakatok. - Megvigasztalt özvegy. - Cserkesz favágók. - Olasz bosszúállások. - Io pago a la siciliano. - Ugrai Sándor, a szultán kocsisa. - A futóbetyár vallomásai.

Konstantinápolyban a közbiztonsági viszonyok éppen nem kedvezők. A különféle negyedek megannyi várost képeznek, különböző vallással, különböző viselettel, különböző nyelvvel és érdekekkel. A lehetetlenséggel határos fenntartani a rendet oly városban, hol konzulátusaik útján megannyi nagy hatalom parancsol, hol mindig talál az üldözött bűnös pártfogót.
Pedig összefut ide a világ mindenféle salakja. Börtönökből megszökött, guillotine vagy akasztófa alul megszabadult firmák, kiktől senki sem kérdi: ki vagy? honnét jöttél? hová mégy? micsoda nemzethez tartozol? mi a foglalkozásod? - egy szóval, nincs semmi ellenőrzés s ha valaki Konstantinápolyig eljuthatott, szabadon érezheti magát, akár a hal a vízben.
Ugyanazért, a lehetőségig kerülni kell az érintkezést minden európaival, különösen olasszal, göröggel és máltaival, - hacsak nem föltétlenül ismerős. Ez a három elem természeténél fogva igen heves, könnyen lobbanékony, izgága és elbizakodott, talán éppen azért, mert a nekik nem tetsző, vagy őket, habár akaratlanul megsértő egyént, legyen az férfi vagy nő, rövid úton elteszik láb alól.
Kávéházakat, nyilvános helyeket éjszaka fölkeresni nem ajánlatos; sőt még színházba is többed magával induljon az ember. Ügyelni kell arra, hogy vitatkozásba idegennel ne bocsátkozzunk; mert az ellenvélemény szabad nyilvánítását könnyen vérünkkel fizethetjük meg itt, hol egy ember élete tíz-húsz piaszterbe kerül. Ott tartózkodásom alatt ilyen volt a helyzet s úgy hallom, e tekintetben sok változás azóta sem történt.
Győri Farkas, az általunk ismert szijjártó, este szállására igyekezvén, a félhomályban két máltai állja útján kivont tőrökkel. Mire az egyik azt mondja hirtelen.
- Ne szúrd!... Nem ez az!...
- De bizony ez! - válaszol a másik.
- Ne bántsd, ha mondom!
Erre megszólal maga Győri Farkas:
- Akit önök keresnek nem én vagyok, hanem egy lengyel, aki itt lejjebb lakik a szomszédban.
Ekkor a legközelebbi lámpa alá vitték, hogy megtekintsék. Csakugyan a lengyeléhez hasonló vörös szakálla volt, mely majdnem vesztét okozá. -
Azt kérdezhetné valaki: hogyan tarthattam ily körülmények közt kávéházat Péra főutcáján? Igen nagy előnyömre volt, hogy helyiségem szemben feküdt a Naum színházzal s hozzám csak tisztességes magyar és olasz száműzöttek, az olasz opera-énekesek és énekesnők, valamint a zenekar tagjai jártak. Ezért el is nevezték: "Caffé dei Filharmonici"-nek. Kétes exisztenciák csak elvétve tévedtek ide, akkor sem érezték magukat jól földieik között s távozni igyekeztek.
A törzsvendégek annyira tiszteletben tartották az emigráns kávéházát, hogy még a hangosabb beszédet is kiküszöbölték. Ha valaki erről megfeledkezett, azonnal készen volt a figyelmeztetés: "Rispettiamo il Caffé del Signor Capitano! - Tartsuk tiszteletben a kapitány úr kávéházát!"
A helyiség kicsisége miatt billiárd-, kártya-, sakk- vagy dominójátéknak itt híre sem volt. Egyetlen újságot a "Journal de Constantinople"-t járattam, a magam részére. Ezzel beelégedtek vendégeim is, akiknek, minthogy franciául nem tudtak, Gaichetti, az első hegedűs, olvasta elő olaszul oly gyorsan, mintha csak ezen a nyelven lett volna írva.
Egyetlen esetben történt, hogy este két idegen olasz jött be, kik kávét rendeltek. Miután ezt megitták, egymás között vitatkozni kezdettek. Mikor a szóváltás már hangosabbá fejlődött, odaszól hozzájuk egy a rendes vendégek közül: "Kérem, itt nem szokás lármázni; ha valami végezni valójuk volna egymással, menjenek ki az utcára!" Erre azt mondja a soványabbik a vaskosnak: "Andiamo! - Menjünk!"
Az utca közepére érve, a cingár társára rohan s végig vág rajta botjával. Ez sem hagyta annyiban a dolgot, hanem puszta kézzel úgy leütötte támadóját, hogy ez ájultan rogyott a földre. Mikor eszméletre tért, egyedül találta magát. Feltápászkodott, két kihullott fogát markában szorongatva, legényeimtől vizet kért s miután arcát a vértől megtisztította volna, ezen szavakkal távozott: " Guai a te cane! quaesto mi lo pagarai! - Jaj neked kutya! ezt meg fogod fizetni!" - Azóta hírüket sem hallottuk. Bizonyos vagyok benne, hogy elemésztették egymást, ilyen levén itt a szokás.
Mindezekben csak az a csodálatos, hogy a rablások és gyilkosságok kizárólag Pérán és Galatán történnek, sohasem Sztámbulban vagy környékén. Aminek legfőbb oka az, hogy az igazi muzulmán jámbor, csendes, nem vitatkozó, nem pörlekedő és nagyon örvend, ha minél távolabb van tőle bármely európai. A török kereskedő alkonyatkor bezárja boltját, reá bízza a hamálra, maga pedig családja körébe siet, honnan reggelig ki nem mozdul.
Érdekesek ezen élő hamál Wertheim-lakatok. Mondottuk, hogy Sztámbulban a csársik vagy bázárok külön utcát képeznek, mely végtől-végig üveg bolthajtással van födve s a boltok is innen kapják a világosságot. A be- és kijáratokat erős vaskapuk zárják el, melyeken belül a fogadott őrök tartózkodnak. Pérán és Galatán nincsenek bázárok, hanem csak közönséges boltok, melyeket szintén hamálok őriznek, kik csak törökök vagy örmények lehetnek. Akinek ilyenre szüksége van, magához hivatja a hamál-básit és kér tőle egy hamál-őrt, akiért felelős.
A sztámbuli bázárt 50-60 ily hamál őrzi; a közönséges boltokat egy-egy, ki dolgának végeztével a boltajtó előtt várakozik s mikor a kereskedő eltávozott, fogja a vizesedényt, meglocsolja a padlót, kiseper, az ajtót gondosan maga után bezárja, azután lefekszik. Reggel letörölget s a helyiséget gazdájának tisztán átadva, munkájára tér.
Ezen hamálok annyira hűek, hogy olvasatlanul lehet reájuk bízni akár egy láda gyémántot. A kereskedő nem is viszi haza pénzét, mert a boltban sokkal biztosabb. Emberemlékezet óta nem volt eset arra, hogy a hamál útján csak egy tű is elveszett volna. Emellett hallatlanul olcsók. A boltos ad nekik amit akar, a hamál pedig örül, hogy ingyen szállásra talál.
Csoportosan jőnek hazájukból s csak minden 7-8 évben térnek haza, mikor már egy kevéssé megszedték magukat; mert mesze van az út oda, eltart néhány hónapig is, kivált szegény embernek.
Nekem is volt egy hamálom, ki már hat év óta nem látta övéit. Igen örvendett, mikor megemlítém, hogy én is voltam az ő "memleket"-jében (hazájában.) Elmondotta, hogy midőn megházasodott, reá egy évre indult el hazulról; akkor az Isten megáldotta nejét egy szép fiúval s most már - hála az Égnek! - három élő gyermeke van.
- Miként lehet ez? - kérdém tőle, - hiszen most mondod, hogy nődet már hat éve hogy nem láttad!
- Igen uram! Csakugyan annyi van; mert Álláh hu ekber! - Álláh hatalmas! - Ő mindent tehet s akaratában meg kell nyugodnunk. Amit ő elrendelt, abban kételkedni nem szabad!
Ezen, a Koránból vett idézeteket itt tanulta Konstantinápolyban. Én pedig meghagytam őt véleményében, mert hát boldogok az együgyűek!
Amint előrebocsátottam, Pérán és Galatán egész láncolata történik a gyilkosságoknak, legtöbbnyire bosszúból. Valami jelentéktelen ügyben megsérti egyik a másikat. Nem párbajoznak, nem viszik perre a dolgot, hanem némi szóváltás után ama kijelentéssel válnak el egymástól: Quaesto mi lo pagarai! - És ezt oly nyugodtan mondják, mintha csak nyugodalmas "jó éjt" kívánnának. A megfenyegetett azután végrendeletet készíthet, mert 24-28 óra alatt bizonyosan a halál fia, hacsak meg nem szökik, - amit nem cselekszik azért, mert tudja, hogy barátai őt is meg fogják bosszulni.
Két esetet beszélek el, melyek saját szemeim előtt történtek; de látta ezeket számos gentleman is. A szereplő személyeket, kik köztünk jártak-keltek, ismerte minden a Pérán lakó üzletember, már csak óvatossági tekintetből is.
A színházban éppen az első felvonást játszották. Nyári este lévén, üres kávéházam ajtajából nézegettük a jövő-menőket Bonmarché francia kereskedővel, kinek szomszédságomban volt galanterie üzlete. Az átellenben levő színház kávéházának egész sor ablaka volt az utcára, melyek előtt egy kék blouzos olasz ólálkodott.
A bent tekézőket mi is jól kivehettük. Frederici nevű olasz, székét a billiárd asztal felé fordítva, háttal az ablaknak, érdeklődéssel nézte a játékosokat.
Feltünt nekem a kék blouzos macskajárása s mondom Bonmarchénak:
- Ez az olasz alighanem valakit keres!
- Úgy látszik, - felelé.
Alig mondotta ki e szavakat, az olasz kiveszi revolverét, néhány másodpercig céloz, mire az ablaküvegek csörömpölve hullottak a földre. Ezzel egyidejűleg Frederici is lefordult székéről s hangosan felkiáltott: "Ahime! mi hai mangiato cane! - Jaj nekem! - kutya megettél!"
Amint a lövés eldördült, a nép azonnal összecsoportosult. A gyilkos alig tartotta érdemesnek, hogy a színház végéig sétáljon, a tömeggel együtt visszatért, mintegy meggyőződést szerzendő, hogy jól találta-e áldozatát? Velük ment akkor is, midőn a haldokló Frediricit szállására vitték, hol megjelentek a rendőrök, hogy a súlyosan sebesültet kikérdezzék; mire végerőlködéssel azt felelte nekik: "Hagyjatok nekem békét! Gyilkosom nevét meg nem mondom; mert ti egyik ajtón bekiséritek, hogy a másikon kibocsássátok. Jól ismerik őt barátaim. Ezek majd gondoskodnak arról, hogy meg legyek bosszulva." Másnap reggelre kiszenvedett.
És úgy lett, amiként beszélte.
Két nap mulva gyilkosára, Venzulóra került a sor. Frederici barátai oly egyént fogadtak föl, kire Venzuló nem is gyanakodott. Az utcán valamit kérdezet tőle, mire készséggel útbaigazította. Ezen szivesség fejében elhívta őt a Café di Veneziába egy pohár feketekávéra, amit elfogadott. Ez történt délután három és négy óra között. A kávéház nem volt messzebb tőlem, mint hatvan lépésnyire, egy mellékutcába, mikor a felbérelt hirtelen pisztolyt ránt elé zsebéből, Venzuló füléhez tartja, ki egy pillanat mulva szó nélkül összerogyott. A gyilkos elereszté társának karját és nyugodtan ment odább, mintha semmi sem történt volna. Muntyán honvédtársam szemtanúja volt az egésznek. Rémülten mondja nekem, hogy éppen e percben lőtte le Venzulót Gianino, a gyilkos még meg is fenyegette őt, nehogy az esetről valakinek szóljon.
Most Gianinon volt a sor, kit az olaszok "doktor"-nak is hívtak. Egyik este kiváncsi néptömeg gyűlt össze a színház előtt, kik nagy érdekkel szemlélték az előadásra menő közönséget s gyönyörködtek a portantinákban (gyaloghintók), melyeken hordárok szállították be a primadonnákat, nehogy meghűtsék magukat. Gianino is köztük állott, de itt volt gyilkosa is anélkül, hogy gyanította volna.
Éppen egy primadonna érkezett meg s midőn Gianino ennek nézésébe elmerült, Lombardi nevű olasz pajtása oly ügyesen lőtte fültövön, hogy egy "jaj" nélkül összeesett s patakként folyt vére a kövezeten. Lombardi meg sem mozdult, sőt a revolvert is nagy léleknyugalommal gyűrte zsebre. Nem volt oka félni, mert barátai közt állott. A meggyilkoltat a közeli rendőrtanyára vitték, hol egy pillanatra életjelt mutatott ugyan, azután kiadá gonosz lelkét.
Ezután Lombardira járt volna a rúd, de barátai azon tanácsot adák neki, hogy Konstantinápolyból lehető rövid idő alatt pusztuljon. Odesszába menekült. Az oroszok közt megélni nem tudván, társai segélyével hazájába vitorlázott, hol katonának állt s Gáribáldi alatt kapitányságig vitte. -
Ez elmondottak után alig néhány hónapra történt az alábbi eset.
A színház oldalán, majdnem szemben helyiségemmel, volt egy kávéház, hova kizárólag csak görögök jártak. Tőlem éppen oda lehetett látni.
Kariatidiszt, a görög kávést, egy máltai nemzetbelije világos nappal akarta megsarcolni egy kis pénzmagért. Kariatidisz ezt kereken megtagadta, mire a görög halkan mondja neki távolról: "Majd adnál te nekem többet is, de akkor már késő lesz!"
A kávés fölfogta eme szavak horderejét s legényeire kiáltott, hogy ragadják meg a szemtelent; de ez gyorsan eltünt a hullámzó emberáradatban.
Nem telt bele egy hét, Kariatidiszt kis görög fiú az utcára hívta a kávéház elé, hol egy úr akar vele beszélni. Eleget mondák neki barátai, hogy ne menjen; de ő, ki 35 éves, öl magas, erőteljes szép fiatal ember volt, nem akart félni senkitől. Kezébe vette erős, ólmosbotját s bátran kiment. Én ajtómban álltam, mert operát játszottak s ezért helyiségem teljesen üres volt.
Amint a kávés kilépett, megpillantja az alacsony, vézna, rossz kinézésű máltait. Azonnal eszébe jutott a fenyegetés; de nem volt ideje sokáig gondolkodni, mert a görög készen tartott fegyverével rögtön hasba lőtte. Mire balkezével megragadta gyilkosát, a jobbjában levő ólmosbottal pedig akkora csapást mért fejére, hogy a máltait elborította a vér. Másodikat már nem tudott ütni, mert tehetetlenül összeesett, magával rántván támadóját is, kit az elősiető rendőrök alig tudtak kifejteni kezei közül. Mikor az utcán végig vitték, bőgött mint valamely veszett állat. Kariatidisz még azon este meghalt.
Málta szigete ekkor még Angolországhoz tartozott. Másnap jelentik az angol konzulnak, hogy egy máltai görög gyilkosság miatt le van tartóztatva. Ez védőügyvédét a börtönbe küldé, ki a foglyot tolmácsa segélyével kihallgatta, azután nyomban a törökhöz ment, és elmondá, hogy itt nagy tévedés van a dologban, mert a szegény vádlott sohasem is látta Kariatidiszt, hanem amint véletlenül ennek kávéháza előtt sétált, a durva ember revolverrel támadta meg őt, melyet oly szerencsével ütött félre, hogy a lövés a kávésba fúródott.
Ily fordulatot vevén az ügy, a konzul sietet kiszabadítani börtönéből az ártatlant nemcsak, hanem részére könyöradományokat gyűjtött, mellyel Málta szigetére küldötte. Kariatidiszt, miután török rájah volt, senki sem kereste. A török hasonló eljárásokhoz szokva lévén, egykedvűen mondá: "Báná ne! gyáur gyáuri öldürmis dir. - Mit törődöm vele! hitetlen ölte meg a hitetlent; ti lássátok, ha ily becsben tartjátok törvényeiteket!"
Azért ne csodálkozzunk, hogy a születet muzulmán mesze kerül minden európait. Ha Péra és Galata utcáin egy-egy meggyilkoltat talál - ami számtalanszor megesik, - a szelídlelkű török nemhogy részvétre indulna iránta, hanem a legmélyebb megvetés hangján jegyzi meg: Gene bir gebermis hinzir gyáur, - ismét egy d...tt hitetlen disznó! - azután elviszi, eltemeti, valóban úgy, mint az állatot. Mit is tegyen vele, mikor az ilyennek gazdája ritkán akad. Mert a konzulok csak azokkal törődnek, kik náluk bejegyezvék, amit megcselekedni különféle okoknál fogva igen sokan elmulasztanak.
Ezek közé tartozott azon iparlovag is, ki nem mindennapi módon mutatta be ügyességét.
Szomszédságomban fiatal görög pár lakott. Alig egy éve voltak házasok. A férjecske szatócsboltot nyitott s magam is nála vásároltam egyet-mást; a nő pedig varrt. Történt, hogy a görög hagymázba esett s kilenced napra meghalt. A temetés után három hétre, a fiatal özvegy meg akarta látogatni szülőit, kik odaát laktak Szan-Stefanóban. Hogy ide eljuthasson, az összekötő hajóhídon kellett átmennie. Itt egy tetőtől-talpig elegánsan öltözött csinos fiatal ember került eléje, ki rövid üdvözlés után megszólítja:
- Bocsásson meg asszonyom, ha útjába állok, de feltünt nekem, hogy mély gyászban látom. Csak nem az én legjobb barátom, a kedves férje halt meg?
Mire a nő sírva fakadva mondja:
- De bizony az én felejthetetlen Todorákim hagyott el engem.
Ekkor a férfi is elővette finom zsebkendőjét s bőven omlottak a könnyek itt is, ott is. Miután a fájdalom heves kitörései mindkét részről szünetelni kezdettek, a jóbarát engedelmet kért, hogy az özvegyet néhány lépésre elkisérhesse, miközben mély részvéttel mondja:
- A váratlan hír valóban leverő reám nézve, annál is inkább, mert az utóbbi időben csak kevésszer láthattam őt. Ez az oka, hogy asszonyom sem ismer engem. Igazán nagy szerencsétlenség ily korban maradni özvegyen. Hanem ezen talán segíthetünk! Fiatal vagyok és meglehetősen vagyonos; íme ezennel megkérem kezét!
- Hogyan?... Hiszen én önt most látom először!
- Nem tesz semmit. Az a kérdés: vonzódik-e némileg hozzám? Mert ajánlatom komolyságának bebizonyításául azonnal a sztámbuli bázárba megyünk, hol bevásároljuk az eljegyzéshez szükséges ékszereket, melyek közül tetszése szerint választhat magának.
Az asszony Éva leánya és görög nő volt, aki ily csábnak ellenállni nem tudott. Karonfogva megindultak tehát a sztámbuli bázárok felé.
Itt összejárták a boltokat és sorba szemlélgették a legdrágább ékszereket. A fiatal ember elegáns föllépése, válogatott beszédmodora, nyelvismerete, - beszélt törökül, görögül, angolul, franciául, és olaszul - előzékenységre hangolták a kereskedőket. Kincseket érő ékszereket raktak eléje. Ő még szebbeket, még drágábbakat kívánt. Végre egy üzletben, úgy látszott, megtalálta amit keresett.
Hölgyével egyre-másra választatta ki a drágakövektől ragyogó különféle ékszereket, melyeket félrerakott, gondosan följegyezvén árukat. Mikor ezzel készen lett, azt mondja a kereskedőnek;
- Uram! Engem Párisban és Londonban hasonló esetekben már többször rászedtek; azért meg fogja engedni, hogy óvatosságból ezen tárgyakat a bázáron kívül levő, általánosan ismert ékszerésznek, megvizsgálás végett átadjam. Sziveskedjék valamely megbizottját velem küldeni. Te pedig kedvesem - mondja az asszonynak - addig itt maradsz, hisz azonnal visszajövünk! Pá édesem!
Míg beszélt, a kereskedő összecsomagolta az ékszertokokat; egy borsó nagyságú gyémánt nyakéket, egy doboz drága karperecet, brilliánt fülbevalókat, végül egy doboz drágakövekkel kirakott broche-t és gyűrűket; mindezeket biztos emberének kezébe adván, megindultak. Szépen párosan haladtak egy darabig, mikor is a gavallér egy gyanútlan pillanatban kiragadja a csomagot vivője kezéből s sebes futásnak eredt. Kisérője hasztalan kiabálta: "Tut!" - "Fogjátok el!" - mint tengerbe vetet kő tünt el a járókelők között.
A nő ezalatt várt. Mikor a megbízott estefelé a sikertelen keresésben kifáradva, visszatért s a csalást elbeszélte, a zálogban maradt asszony sírva mondotta el a valót. A kereskedő nem hitt szavainak s mint bűntársat a rendőrfőnökhöz kisértette. Itt kikérdezték, azután megvizsgáltak tüzetesen mindent s csak több nap mulva, rokonainak közbenjárására és kezességére eresztették szabadon.
Esetét maga beszélte el később kedves nőmnek, megjegyezvén, hogy ma is sajnálja a sok szép drága ékszert, melyeket a csaló az ő rovására oly sikeresen elemelt. -
Zsarolások, nyilt megtámadások, nappali rablások nem tartoznak a ritkaságok közé, kivált Konstantinápolynak európai városrészeiben. Nekem is volt ezek egyikéből részem 1859. szept. 5-én.
Az orosz által a Kaukázusban leigázott és kivándorolt cserkeszek, a magyar emigránsokhoz hasonlóan, a portánál találtak pártfogást. A jószívű Abdul-Medzsid ótalma alá fogadta s elhelyezte őket Kis-Ázsiában Iszmid és angora környékén, Rumléliában, a Dobrudzsában és Bulgáriában, hol tudjuk miként hálálták meg a bolgárok vendégszeretetét.
A nőtlenek (betyárok) Konstantinápolyba sereglettek, hol, minthogy erdeikben a fával való bánást megtanulták, favágással keresték kenyerüket.
Mindezt csak néhány hó mulva tudtam meg és szemrehányást tetem magamnak, hogy nem siettem a velünk szerencsétlenségben rokon nemzet fiain segíteni. Hibámat jóváteendő, egyszerre tizenkét lóval vásároltam tüzifát, azután a Tophanára kerültem, hol a cserkeszek álldogáltak. Kiválasztottam közülük négyet, kiknek szemeiből nézett ki az éhség és nagyon örvendtem ama gondolatnak, hogy valakivel ismét jót tehetek.
A négy cserkesz szívesen jött velem. Odaállítom őket az utcára rakott fahalmaz mellé s azt mondom nekik: "Fiaim! Vágjátok ezt fel, kétszeres árt adok, azonkívül még enni is kaptok!"
Szavaimat alkalmasint arra magyarázták, hogy gazdag tőkepénzes lehet, ki ennyi mindent igér, emellett nagyon is leereszkedő. Jó lenne kissé ráijeszteni! Beteljesedet rajtam a régi közmondás: Ungentem pungit, - pungentem rusticus ungit.
Őket módban hagyva, kinyittattam a nagy kaput, melyen a felvágott fát behordhassák; magam pedig, számadásaimat bejegyzendő, egyik földszinti szobába mentem, hova hat lépcső vezetett. Nőm, két cselédjével, az innét távolabb eső konyhában foglalatoskodott.
Időközben a cserkeszek felhagytak munkájukkal, de ezt figyelembe sem vettem. Majd azután kettő szobámba nyitott s láttam, hogy a harmadik az ajtóban megállt. Baltáik karjaikra valának akasztva. Gondolván, hogy kérni akarnak valamit, fölkeltem székemről, eléjük léptem s szeliden mondám:
- Ne isztiorsziniz oglum? - Mi kell fiaim?
Mire a vakmerőbb baltáját csapásra készen tartva, hozzám ugrik e szavakkal:
- Csábuk párá isztioruz! - Pénzt akarunk, de hamar!
Alig mondá ezt ki, hirtelen akkorát ütöttem öklömmel két szeme közé, hogy hanyatt esett; pillanat alatt torkon ragadtam a másikat s egy gáncsot vetve neki, földre sujtottam, hogy a vaskemencébe vágódott gonosz feje, melyből azonnal bőven omlott a vér. Társa csakhamar fel akart kelni, de saját baltáját orra elé tartva megfenyegettem őt: "Kálkmá! velákin sindi köpekler jáládzsáklár szenim káni! - Meg ne moccanj! mert mindjárt a kutyák fogják felnyalni véredet!"
Nőmnek is feltünt az ajtóban és kapuban levő cserkeszek hosszas ácsorgása. Fel akart jönni, hogy utána nézzen; mire ez baltáját emelte elébe. Rosszat sejtve elsikoltja magát "ájuto"-t (segítséget) kiált, egyidejűleg a kezében tartott tálcát csészéstől együtt nagy csörömpöléssel a márvány talajhoz vágja. Erre a künt levő két cserkesz megugrott, a házilakók pedig előrohanva a két gonosztevőt megkötözni segítették, kiket a kavaszok bekísértek.
Későbben hallottam, hogy a cserkeszek másoknál is gyakorolták ezen mesterséget és sikerrel sarcoltak meg néhány görög családot, kik velük szembeszállani nem mertek. Utoljára mindenki óvakodott a cserkesz favágóktól. -
Még csak egy epizódot beszélek el a saját élményeimből, bizonyságául föntebbi állításaimnak s jellemzéséül a konstantinápolyi állapotoknak.
Lopez nevű olasz, kinek neje s több apró gyermeke volt, három bútorozatlan szobát bérelt házamban. Már több hónapig lakott nálam anélkül, hogy eszébe jutott volna a fizetés. Ha fölszólítám, mindig határidőt szabott. Végre már 225 frt-ra rugott tartozása. Ekkor egész komolyan mondom neki:
- Signore Lopez! úgy hiszem elég sokáig vártam; utoljára kérem, fizessen!
Mire ő egész határozottsággal felelé:
- Io pago a la siciliano! - Én sziciliai módon szoktam fizetni!
Megértettem szavait s véltem, hogy első haragomban összemorzsolom a vézna embert. De a józan ész felülkerekedett s meggondolván, hogy: quid-quid agis, prudenter age et respice finem; vagyis: többet ésszel, mint erővel, - önmagamat legyőzve, kérdém ismét Lopeztől:
- Talán törlesztet ön már valamit, amióta nálam lakik?
- Nem.
- Vagy azt véli, hogy Konstantinápolyban ingyen lakhatik ön valakinek házában, családostól, hónapokig?... Menjünk el akármelyik konzulhoz s ha ez is úgy nyilatkozik, elengedem önnek a lakáspénzt!
- Mondottam az elébb: io pago a la siciliano!
- Értem. Nem félek tőle. A lakásból pedig azonnal távozzék, de zongorája zálogban itt marad.
- Ezt is el fogja ön még nekem küldeni, vagy ha ön nem, a neje.
Ezen újabb fenyegetés után még az nap elhagyta házamat.
Következő napon alkonyatkor, egy rossz kinézésű, fölötte gyanús egyéniség, hosszú tőrrel oldalán, sétálgat kávéházam előtt. Felismertem benne a brávót. A színházi előadás megkezdődvén, üres lett a helyiségem; csak a szolgák maradtak benn, én pedig Tolnay Jánossal beszélgettem. Kevés vártatra belép a gyanús egyén, hozzám jő s megkérdi, hogy én volnék-e ezen helyiség tulajdonosa?
- Én vagyok, mit akar? - felelém.
- Jőjjön ki kérem egy szóra!
- Mondanivalóját előadhatja itt is; én önt nem ismerem; nekem önnel semmi dolgom.
Mire egy lépést tetem az ajtó felé. Ezt ő észrevevén, gyorsan kiugrott. Csak ekkor kiáltott be hozzám:
- Azt akartam az úrnak tudtára adni, hogy küldje el a Lopez zongoráját, különben 24 óra alatt szent Péterrel fog az úr diskurálni!
- Azt izenem Lopeznek, hogy sem tőle, sem gyilkosaitól nem félek!
- Amit mondtam, ahhoz tartsa magát az úr! A reviderci!!
Másnap reggel, szokás szerint, revolverrel mentem az üzletbe. Itt bevártam Winkler Lajos századost, ki rendesen nálam reggelizett. Elmondám neki a történteket, egyszersmind fölkértem, hogy velem Lopezhez jőjjön. Winkler már azelőtt sokáig volt Olaszországban, ezért ő és az olaszok igen jól ismerték egymást.
Lopezhez belépve, ez meghökkeni látszott. Én pedig egyenesen a tárgyon kezdve mondám: "Ön az este egy brávót küldött hozzám, hogy ön helyett a la siciliano fizessen meg nekem. Nézze, nem félek, sem zongoráját ki nem adom. Ám gyilkoltasson meg, hisz ez önnek csak 20 piaszterjébe kerül s elég gyáva hozzá, hogy megtegye; de barátaim - itt Winklerre mutattam - meg fognak bosszulni, kiirtván önt a föld szinéről családjával együtt és sujtó karjaikat ki nem kerüli, mert sokan vannak az engem becsülő emigránsok!"
Ezzel otthagytuk őt.
Alig értünk a kávéházba, utánunk jött Lopez s a márvány asztalra leolvasta összes tartozását, mely után kiadattam zongoráját.
Csak határozott föllépésem mentett meg, hogy orgyilkosságnak nem lettem áldozata. Lopez egy év mulva méltó helyére került. A török bankókat akarta szaporítani, de ügyetlenül, mert társaival együtt elfogták s hat évi fegyházra ítélték. -
Nyilvános verekedések, korcsmai legénykedések, Konstantinápolyban ismeretlenek. Ebben csak a magyarok tüntek ki hébe-hóba. Házsártoskodásairól különösen híres volt a szultán első kocsisa, Ugrai Sándor, kit Abdul-Medzsid kiválóan kegyelt, sőt nélküle kikocsizni sem akart. Tudta ezt Ugrai; de a bizalommal, a műveletlenek szokása szerint, vissza is élt. Holt részegen feküdt többször istállójában, amit midőn a szultánnak jelentetek, jóakarólag mondá: "Hadd aluggya ki magát, inkább honn maradok!" Máskor pityókosan tették föl a bakra; kezébe adván a gyeplőt, biztosan, erős kézzel kormányozta a négy tüzes arabsmént s a szultán nyugodtan bízta reá életét, mert ismerte hatalmát a lovak fölött. Fatime szultána férjhez menetele alkalmával atyja, mint értékes ajándékot adta neki Ugrait.
Közép termetű, izmos, zömök, erős, mintegy 46-47 év körül levő ember volt. Fekete hajával, torzonborz bajuszával, sötét szemeivel, éles, szúró tekintetével, hetvenkedő magaviseletével, az egykori futóbetyárra emlékeztetett. Fején a török fez mindig oldalra csapva; térdig érő magyaros attilája aranyos zsinórokkal oly sűrűn borítva, hogy a finom, sötét-vörös posztó csak dereka körül látszott; mellénye ugyanilyen, széles, aranyrojtos nyakkendővel; pantallója valamivel világosabb vörös posztó, két oldalán tenyérnyi széles arany paszománttal. Kardot talán óvatosságból nem adtak neki, nehogy az emberekben kárt tegyen vele.
Esténként rendesen fölkereste az egyptomi alkirály fiának kocsisát - Icze Imrét, ki azzal dicsekedett, hogy ura őt mindenek fölött legjobban szereti. Azért szavajárása volt: első a gazdám, azután jövök én, azután sok semmi... és csak akkor a többi apró kutyák.
Ugraival összeszedték a pasáknál levő magyar kocsisokat, kiknek társaságában ellátogattak a görög és örmény lokándákba (korcsmák). A vendégek, amint megpillantották Ugrait, tisztultak az illető helyiségből, mert szokás szerint úgy is kiverte volna őket onnan. Akkor egyedül mulatott társaival, kiknek bőven fizetett; de idegent meg nem tűrt maga mellett. A korcsmárosok eleinte rendőröket hívtak segítségül, akik megjelenvén, ijedten szalutáltak a szultán aranyos kocsisa előtt, mire az rájuk förmedt:
- Ne isztersziniz? - Mit akartok?
- Bise efendim! - Semmitsem uram!
- Eger bise isztemez sziniz, hájde! ugur Álláh! - Ha semmit, menjetek Isten hírével!
Erre ismét tisztelegvén eltávoztak.
Ugrai egy alkalommal ellátogatott kiséretével együtt Pérára, egy francia kávéházba. Szokása szerint hetvenkedni kezdett. A keze ügyébe eső széket felkapván, többször megforgatta feje fölött. A francia hozzámegy s udvariasan felkéri, hogy hagyjon fel efféle mutatványaival. Minthogy azonban Ugrai a gallusok nyelvén nem értett, törökre fordíttatta neki. Erre a tolmácsot szó nélkül nyakon ütötte; de a francia macska ügyességgel ugrott reája s torkon ragadta őt. Ugrai egyik kezével heves támadóját fejtette le magáról, másikkal a tolmácsot emelte a levegőbe, ahol, miután gombjaikat néhányszor összekocogtatta volna, kivetette őket az ajtón. A többi magyarok csak a nézők szerepére voltak kárhoztatva, mert Ugrai nem szívesen vette, ha valaki az ő dolgába ártotta magát.
A megsértett kávés tolmácsával együtt a rendőrségre szaladt. Hoztak is egy nagyobb őrjáratot magukkal. A francia útközben elégedetten mondogatta magában: Majd meleged lesz neked mindjárt, bougre qui tu est! - s csak elcsodálkozott, midőn a vezénylő tiszt katonásan üdvözölte Ugrait.
- Mit akartok? - támadt ez reájuk.
- Semmit efendim, - válaszolá az őrsvezető; - de tudod testvér, sohasem kell odamenni, ahol nem szívesen látják az embert!
- Majd én megmutatom, hogy Ugrait szívesen fogják látni mindenütt!
Végre is a rendőrtisztnek sikerült őt szép szavakkal lecsendesíteni s a helyiség elhagyására bírni; de kikötötte, hogy a katonák távozzanak elébb.
Garázdaságai miatt nagy hírre vergődött Pérán s már szó volt róla, hogy megfékezése égett illetékes helyen fognak lépéseket tenni. Engem sokáig elkerült. Lehet, hogy a többiek tartották vissza, kik tőlem, mint a Magyar-Egylet elnökétől aláírt bizonyítványok alapján kaptak szolgálatot.
Egyik este az utcákon csatangolva, helyiségem előtt mentek el.
- Hát ez micsoda kávéház? - kérdi társait.
- Egy magyar kapitányé, - felelék.
- De már akkor bemegyünk!
Iczével együtt belépett. A többiek künnmaradtak.
- Csak jertek be szaporán! - biztatja őket. azután hozzám lépve mondja:
- Adj' Isten jóestét! Hallom, az úr is magyar!
- Az vagyok, felelém egész komolyan.
- Hát mi van itt minden?
- Becsületes embernek van minden, ami csak kell.
- No, mi azok vagyunk, hozzá még jó barátok!
- Ha csendesen és illedelmesen viselik magukat akkor jó barátok leszünk, különben nem!
- Hm, hm. Hallja az úr! tudja meg, hogy mi nem vagyunk csak amolyan dib-dáb emberek!
- Hallottam már hírüket, ezzel ugyan nincs mit dicsekedni!
- Hát kinek tart az úr engemet?... Tudja-e ki vagyok én?... Egyúttal a mellére ütött.
- Hogyne tudnám! Maga Ugrai Sándor, a szultán kocsisa. Vagy azt gondolja, hogy egy kocsis oly nagy úr, akivel már beszélni sem lehet? Sőt azt mondom, ha itt akar maradni, csendesen viselje magát, mert e kávéházban én vagyok a gazda és én nem függök senkitől! - Az utóbbi szavakat már jó hangosan ejtém ki.
- Micsoda! Így mer az úr én velem beszélni?...
E szavakkal fölkap egy széket s elkezdi forgatni feje fölött, hogy egy lámpám is eltört. A vendégek ijedten futottak kifelé, én pedig rákiáltok erősen:
- Sándor! Mit forgatja azt a széket? Csak nem gondolja, hogy a krasznamegyei zsiványok közt van?!
Szavaimnak meglepő hatásuk lett. Elevenére tapintottam. A széket csendesen leereszté, kevéssé gondolkozott, majd felém fordulva mondá:
- Hibáztam uram, kérem bocsásson meg!
Egyúttal hozzám jött s halk hangon, hogy a többiek nem érthették kérdé:
- Volt az úr Kraszna vármegyében?
- Mint gyermek Szilágy-Somlyón jártam iskolába.
- Úgy! Én meg Nagyfaluban születtem.
- Tudom. Még arra is emlékszem, mikor három vármegye üldözte.
- Engem?!
- Természetesen! Ne is tagadja; mert ha hangosabban mondom, mások is meghallják, pedig ezt nem akarnám.
- De én nem voltam soha zsivány!
- Mondja csak, nem Ugrai Sándornak hívják magát?
- Igen.
- Nos, az 1835-36. években, mikor én 12-13 éves gyermek voltam, üldözték Ugrait Kraszna, Közép-Szolnok és Belső-Szolnok vármegyék. Nagybátyám vicispán volt az egyik megyében, - ezt csak úgy tettem hozzá, - másik rokonom pedig szolgabíró a szomszédban; ezektől tudom személyleírását, azért ismertem magára azonnal, amint ide belépett. Meri-e még tagadni?... De hiába is tagadná, mert bizonyosan tudom, habár másoknak nem akarom elmondani.
- Akkor ne is mondja az úr senkinek, mert az - én voltam. Nem tagadom, betyár voltam. Hej! Elmultak a szép idők! Úgy éltem akkor is, mint a hal a vízben. Hat bátor legényem a sárkányokkal is szembe nézett volna! Nem féltek azok senkitől. De a szegény embert nem bántottuk soha; csak a gazdag zsidókra, meg az afféle remundás urakra fájt fogunk. (Kiket értett ezek alatt? nem tudom.) Mikor a három vármegye nagyon üldözött bennünket, azt mondom legényeimnek: Fiuk! Már látom, hogy nem boldogulhatunk többé; adja el kiki lovát és fegyvereit, azután álljunk be becsületes embereknek! - Ezzel szélnek eresztettem őket. Nem is láttuk azután egymást soha! Én Zsibóig meg sem álltam. Hallottam, hogy báró Wesselényi Miklósnak szép lovai vannak, beszegődtem hozzá lovásznak. Alig vagyok itt két hétig, neszét vettem, hogy keresik Ugrait. Kénytelen voltam odább menni, még béremet sem kértem ki az ispántól, annyira sietős volt a dolgom. Elkerültem Szurdokra, báró Jósika Miklós lovai mellé; de már ott két napnál tovább nem maradhattam, mert nyomoztak. Gondoltam, hogy jó lesz valamely nagyobb városban meghúznom magam. Így jöttem Kolozsvárra gróf Bethlen Gergelyhez, ki maga is ügyes lovas levén, sokat tartott a szép lovakra. Itt ismerkedtem meg a mostani feleségemmel, ki Marosujvárra való s összeálltunk. Isten megáldott egy fiugyermekkel. A grófnál jó dolgom volt; megbecsültem magam, amiért megszerettek. Három év mulva összevesztem az egyik lovásszal s hogy baj ne érjen, odább álltam. Bukarestben herceg Sturdzához jutottam kocsisnak. Jó fizetésem volt, félnem sem kellett, azért itt sokáig tartózkodtam. Időközben annyit hallottam dicsérni ezt a Czeligrádot - így hívják ott Konstantinápolyt - hogy elhatároztam, megnézem ezt is. Sokáig lézengtem hely nélkül s már azon voltam, hogy visszamegyek Oláhországba, melynek nyelvét is beszélem, midőn Ali-Galib pasához hívtak s megfogadtak parádés kocsisnak. Ennek útján a szultánhoz kerültem, ki annyira megszeretett, hogy azt cselekszem amit akarok. Fiamat őrnagynak tette a hadseregben, mert ügyes gyerek; feleségem pedig akkor megy a hárembe, mikor neki tetszik, hol elhalmozzák ajándékokkal s köténnyel cipeli haza a sok gyémántot és drágakövet.
- Nono Sándor! Sok lesz az!
- De higgye el uram! úgy hever ott a földön a drágakő, hogy még a szemétre is jut belőle!
- Látja Sándor! Ha így áll a dolog, hogy annyira szeretik, miért nem becsüli meg magát?
- Hiszen nem volt én rám panasz eddig sem!
- Nem!? Hét az örmény és görög lokándások? hát a francia kávés? amiket csak én hallottam. Tudja-e, hogy a francia követ panaszt akar tenni maga ellen a szultánnál? És tudja-e, ha az én helyiségemben tovább garázdálkodik, azonnal fölfedezem egész múltját? És mi lesz ennek a vége? Vason kisérik haza Kraszna vármegyébe, a többit meg maga is elgondolhatja! Hogyan leszünk ezután?
-Értem uram. Nem lesz rám többé panasz.
- Úgy legyen Sándor; mert nem szeretem, ha magyar ember szégyent hoz reánk idegen országban!
Ekkor elbocsátottam őt. Társai addig csendesen iddogáltak. Igen elcsodálkoztak, hogy Ugrai annyira megjuhászodott. Kérdezték is okát, de senki sem mondotta el nekik. Én pedig örvendtem, hogy rá tudtam ijeszteni. Mert későbben is annyira tartott tőlem, hogy maga mondá, miszerint a hideg borzongatja hátát, hacsak kissé erősebb hangomat hallja. Nem is garázdálkodott többé sehol. Legtöbbet járogatott el hozzám, mert rákapott a szegzárdira, melyet kis poharakban mértem ki a vendégeknek. Mikor akartam, akkor küldtem haza a kompániát.
Megesett, hogy Ugrai megfeledkezvén magáról, hangosabban kezdett magyarázni. Ilyenkor csak rákiáltottam: "Sándor! Meg ne halljam a szavát!" Mire azonnal magához tért s meghunyászkodva felelé: "Csendesen vagyok uram!" Ennyire sikerült megfékezni, az egykori híres zsiványt, Ugrai Sándort.

L.
Abdul-Medzsid, a jó szultán. - Abdul-Azisz merényletei. - A szultán magyar orvosa. - Abdul-Azisz. - V. Murád. - II. Abdul-Hámid.

Kurt dirádám, inszán ádámá: ádám deil dir. - Farkas az ember embertársának, nem ember.
Keserűen győződött meg e szavak igazságáról Abdul-Medzsid, a jó szultán, a magyarok nemeslelkű pártfogója, ki a hozzá menekült emigránsokat, mint saját testvéreit fogadta, ruházattal, élelemmel ellátta, sőt midőn panaszt emeltek, hogy a törökösen készített juhhúshoz szokva nincsenek, relútumot adatott nekik akkor, midőn saját katonáinak zsoldját alig volt képes kifizetni.
Az emigráció főbbjei Kutáhiába, Aleppóba internáltatván, pasai fizetéssel látta el őket, eltávozásukkor pedig gratifikációban részesültek. Mely hatalom tett értünk ennyit? Egyik sem; még saját véreink sem. Franciaország kimondotta, hogy aki legalább 200 frankot elő nem mutathat, be nem bocsájtatik. Angol- és Olaszország, Svájc és Amerika beeresztették ugyan az emigránsokat, de tovább nem törődtek velük. Ezen helyekre különben is csak a vagyonosabbak mentek.
A török hadseregébe is fölvett bennünket, hol a muzulmán katonával egyformán emelkedhetett bárki, a legmagasabb fokig. Több példáját láttuk ennek. Pedig a török néha hálátlansággal is találkozott.
Balogh János renegált ezredes Aleppóba internáltatván, kapitány fia, ki nem volt renegát, Kutáhiába lett küldve Kossuthtal. Az apa kívánta, hogy fia is oldala mellett legyen. Erre a török azt felelte, hogy vagy renegáljon az is, vagy pedig az apa mondjon le a török szolgálatról s tétesse át magát Kutáhiába.
Balogh ekkor, ott a törökök előtt, földhöz vágta fezét, reá taposott, kidobta az ablakon, mialatt sértő szavakkal illette a szultánt, mely fölött még a szelídlelkű török is megbotránkozott.
Kmety ezért rosszalását fejezte ki Baloghnak, ki párbajra hívta a tábornokot. Mikor már egymással szemközt állottak, hogy megvívjanak, Balogh Kmetynek lábai elé dobta kardját e szavakkal: "Bajtárs! Szúrj ide - mialatt szivére mutatott - vagy vágj le; mert téged annyira becsüllek, hogy veled megverekedni nem tudok!" Kmety egy megvető tekintet után otthagyta. Azt vélte, hogy elvesztette eszét. Későbben fiával együtt ámnesztiát kapván hazakerült. Hasonló egyének eljárása sem volt képes a szultán jóindulatán, kimondott szaván, változtatni.
A történetírók Abdul-Medzsidet szelíd lelkű, emellett apathikus uralkodónak mondják. Azt hiszem, az előbbi jelző illik teljes mértékben reá. Bebizonyította ezt öccsével, Abdul-Azisszal szemben; ki folyton élete ellen törekedett; habár nem ő rajta volt a trónöröklés sora; mert élt még Mohammed Murád, a szultán fia (sz. 1840. szept. 22.), azután a mostani szultán Abdul-Hámid (sz. 1842.), valamint ennek négy öccse, kiket a körülmetélési ünnepélyeknél láttunk.
De Abdul-Azisz nem nyugodott.
Első kisérlete volt 1850-ben a mérgezés. Kilátásba helyezett reformokkal, magasabb hivatalok igérgetésével, megnyert néhány főurat és főpapot. Azután magához édesgette a szultán meghitt orvosát, kit nagy ajándékokkal rábírt, hogy urát megmérgezze.
Az orvos, becsületes bécsi német, mikor az összeesküvők neveit megtudta, fölfedezett a szultánnak mindent, egyúttal arra kérte, hogy tegye át máshová, mert itt maradása többé nem lehet. Abdul-Medzsid kinevezte Bécsbe Törökország részéről nagykövetnek, hol biztonságban érezhette magát.
Azután magához hivatta öccsét és szemrehányásokat tett neki a tervbe vett merénylet miatt. Ez eleinte tagadta a dolgot, de mikor a szultán a forrást is megnevezte, bevallott mindent. Abdul-Medzsid nem akarván feltűnővé tenni az esetet, három segédje társaságában elcsukatta őt a régi szerályba. A részeseket szép csendben összefogdostatta és számkivetésre ítélte őket.
Egyik este, kellő fedezet alatt, hajóra rakták a foglyokat s megindultak velük a Márványtenger felé. Mikor már sztámbultól jó távol valának, a felelős pasa egy szőnyeget szétteríttetett a fedélzeten, reá ült, csibukra gyújtott, fölvezetette a száműzötteket egyenként, kiket két markos hajóslegény szép sorjában a tengerbehányt. Minek megtörténte után a hajó - re bene gesta - visszatért az ezer minaretes város alá.
Abdul-Azisz fogságában hat hónapig elmélkedett a sors változandóságán, melyek leteltével a szultán, megfelelő testvéri intés után szabadon bocsátotta őt.
A második merénylet 1853-ban történt. A szultán szokott kiséretével egy újonnan készült nagy hadihajó megtekintésére indult. A kiszabott idő után, véletlenül fél órával később érkezett a Boszporus partjaihoz. Alig ült a 24 evezős által hajtott mennyezetes káikba, irtóztató durranás reszketteté meg a levegőt s a hadihajó összes személyzetével együtt a légbe repült. A robbanás oly óriási volt, hogy a körülötte levő hajók tönkrementek és a parton álló házak ablakai csörömpölve hullottak alá.
Kisült, hogy Ábdul-Azisz volt a merénylő, ki megvesztegetett emberei által égő kanócot tétetett a lőporos hordóba. A szultánt megvédte jó csillaga. Öccse nagyot bámult, midőn épségben látta visszatérni őt. Abdul-Medzsid ekkor a Jedi-Kuléba (hét-torony) záratta Aziszt, ahol - ha jól emlékszem - Béldy Pál és társai szenvedtek egykoron.
A cinkosok is kézre kerültek, kiket ezen alkalommal nem küldtek kéjutazásra, hanem a börtön falai közt sommás úton végeztek velük. Abdul-Aziszt a jószívű szultán tíz hó mulva szabad lábra helyezte.
Káros engedékenység volt ez. Mert a hálátlan testvér 1858-59-ben újra nagy kiterjedésű összeesküvést szőtt. Nemcsak pasákat, főpapokat, szoftákat, mólákat nyert meg magának, hanem a katonaság nagy részét is felingerelte a szultán ellen annyira, hogy minden percben a forradalom kitörésétől lehete tartani.
Széltében beszélték, hogy a pérai keresztényeken fogják megkezdeni a gyilkolást. Ezért nem csekély aggodalmak közt éltünk; mert a fanatizált katonaság nem ismer határt, kivált ha rablásra is kilátása lehet.
Magam is a védelemről gondoskodtam. Nem azért, hogy életemet mentsem, ami aligha sikerült volna, hanem, hogy gyáván, egészen ingyen ne dobjam oda. Kőházam kis erősséget képezett. Vertvasból készült ajtaja, erős vastáblákkal ellátott ablakai, dacoltak a megtámadás és a harmadik emelet fölött levő boltozat az esetleges tűzveszély ellen. Társaim közül számosan költöztek hozzám, kikkel elhatároztuk, hogy az ár ellen utolsó töltényig fogjuk magunkat védeni.
De a véletlenség mindnyájunkat megmentett. Az összeesküvés, kevéssel a kitörés előtt fölfedeztetvén, a szultán ennek értelmi szerzőjét, öccsét, ismét a Jedi-Kuléba záratta, a szövetségesek pedig a Boszporus mélyébe kerültek.
A szultánnak emez erélyes föllépése nem bizonyult elégségesnek: mert a merényletek főtényezőjét nem tette ártalmatlanná. Ha már testvérét megöletni nem akarta, legalább tartotta volna állandó őrizet alatt. E helyett, elég könnyelműen, újra kieresztette, hogy annál vakmerőbb módon fogjon tervének kiviteléhez, ami végre is sikerült (1861. jún. 25.) és pedig, a jelek oda mutatnak, egy magát magyarnak mondott emigráns segélyével.
Ennek megértése végett menjünk vissza Nagy-Szeben és Verestorony bevételéhez. Az 1849-ik év ápril. hó napjaiban, mikor már sem az osztrákkal, sem a muszkával dolgunk nem volt többé, mert Bem megtisztította tőlük Erdélyt, az 55. zászlóalj parancsnokánál jelentkezett valami Dempwolf Adolf nevű, alig 20-22 éves, Szebenben tartózkodó, bevándorolt német, ki, mint leendő honvéd, fölajánlta szolgálatát.
Ihász alezredes befogadta e szavakkal: "Jó lesz élelmezési segédnek Veigl százados mellé!" Mint ilyen emigrált velünk Widdinbe, hol renegált. Mikor Konstantinápolyba kerültünk, nem tudta mit tevő legyen, mert katona soha sem volt, török közharcosnak pedig beállani nem akart.
Jelentkezett tehát az orvosi pályára, hova be is vették. Közharcosi fizetéséből nemcsak fenntartotta magát, hanem szorgalmasan is tanult s lassanként altisztté lett. Évek mulva elnyerte az orvosi diplomát, mikor is a hadseregbe lépett orvos-őrnagyi (binbasi) ranggal.
Ezen időbe esik Abdul-Azisz negyedik merénylete, ki célját elérve, Dempwolfot pasai rangra emelte; utóbb azonban, midőn protektora szemét lehunyta, az új szultán emberei őt is eltették láb alól.
Abdul-Azisz tehát fivére meggyilkolt testén keresztül jutott a trónra. Ő volt a harmincnegyedik szultán az Ozmán uralkodó családból. A beléje helyezett reményeknek eleinte megfelelni látszott. Takarékossági szempontból elbocsátotta hárem hölgyeinek nagy részét; a birodalom ügyeinek vezetésében erélyesnek, mértékletesnek és munka kedvelőnek mutatkozott.
Azonban íme! csakhamar százötven georgiai nőt szedett össze s folytatta az udvarban megszokott esztelen pazarlást, hogy az államadósság 1870-ben fölülhaladja a két ezer milliót.
1868-ban meglátogatja a párisi világkiállítást s a trónörökösnek, Murád efendinek, kiséretében beutazza Európának némely városait.
Az egyes udvaroknál szerzett tapasztalatai nem hagynak nyomot lelkében s dacára annak, hogy a Nizzában elhalt Fuád pasa, a legnagyobb államférfiak egyike, hátrahagyott "politikai végrendeletében" mindenre kéri a szultánt, hogy az eddigi rendszerrel szakítva, országát az európai államok mintájára rendezze be, itthon megkezdett útján halad; az államkincstárt az utolsó garasig kimeríti; reformigéretei a hatalmaknál és saját népénél hitelre többé nem találnak; mindinkább felüti fejét az anarchia és korrupció, mely őt 1876. máj. 29-én trónjától megfosztá. Nemsokára (jún. 9-én) meghalt, fölmetszvén ereit egy ollóval, melyet kezében találtak.
Hallatlan eset, hogy igazhitű muzulmán öngyilkossá legyen! hozzá még a khalifák khalifája, a szultán, mint a vallásnak feje! Maguk a törökök sem hitték ezt. Keresték tehát a halálnak okozóit, kiket meg is találtak Midhát pasában és társában. Büntetésül Jemembe, deportációra ítélték őket.
Ekkor V. Murád jutott az uralomra. Mivel a kardövezés szertartásán nem esett keresztül, nem is számítják a khalifák közé. A nagymértékben élvezett szeszesitalok következtében csendes bárgyuságba esett, miért a tróntól megfosztották s a Cserágán-szerályba zárták. Itt él ma is.
A mostani szultán II. Abdul-Hamid, Abdul-Medzsidnek második fia, 1876. aug. 31-én erős kézzel ragadta meg a kormány gyeplőjét, melyet a hatalmak támogatása mellett változó szerencsével vezet. A magyaroknak, atyjához hasonlóan, igen nagy barátja; különös kitüntetéssel, kiváló előzékenységgel fogadja őket, amiről a Konstantinápolyban megfordult touristák mindannyiszor lelkesedéssel beszélnek.

LI.
Kossuth és III. Napoleon. - az első légionisták. - Viola szereplése. - Gál Sándor ezredes. - Nemzetközi gyűlés. - Gróf Karacsay. - Egy osztrák kém.

Az 1859-i év tavaszán, kilátásba helyezett nagy politikai eseményekkel volt telítve a levegő.
A vérmes remények ismét magukkal ragadták a magyar emigránsokat, kik már a legközelebbi jövőben fölszabadítva látták szeretett hazájukat - Olaszországgal együtt.
A franciák hatalmas császárja szövetségre lépett az olasz királlyal, emellett megkereste a M. N. Igazgatóságot - Kossuth, grf. Teleky László és Klapka György, - és Napoleon herceg utján érintkezésbe bocsátkozott velük. Kossuthot Londonba küldé, hogy népszerűségét felhasználva, Angolország nagyobb városaiban meetingeket tartson s mindenben oda törekedjék, hogy az angol közvéleményt és vele a kormányt a non interventio elvének megnyerje.
Mikor Kossuth innét sikerrel tért vissza, Napoleon rögtön 30 ezer áttilát és bakancsot készíttetett a párizsi iparosoknál, a M. N. Igazgatóság által Magyarország felszabadítására állítandó hadsereg számára; ezeken kívül 10 ezer francia katonát és 20 millió frankot igért az országban megkezdendő ágitációnális műveletekre.
Nagy dolog volt az, megnyerni a magyar szabadság ügyének egy III. Napoleont, ki ekkor hatalmának zenithjén állott s kinek ajkairól az idegenhatalmak képviselői remegve lestek minden szót, hogy békét vagy háborút jelentenek-e azok?
Napoleon nem tudta elfeledni a "parvenu" kifejezést, mellyel akkor illették, midőn egy osztrák főhercegnővel akart házasságra lépni, kinek kezét megtagadták tőle; - a lapok útján nyilvánosan proklamáltatta, hogy Viktor Emmánuel király alatt egyesítve akarja látni Olaszországot, az alpesektől Adriáig. Terveinek kivitelére minő kétszínű politikát űzött a magyar emigránsokkal, bőven elmondja "Irataim"-ban Kossuth.
Elsők voltak, kik még a jelzett év tavaszán Olaszországba igyekeztek: Türr István, akkor ezredes, és Winkler Lajos kapitány, hogy Gáribáldi seregéhez csatlakozzanak.
Őket követték a konstantinápolyi olasz emigránsok. A magyarok közül pedig: Tüköry Lajos - Szelim efendi - őrnagy; Kalmár József - Emin efendi - őrnagy, ki az úton szélhüdés következtében meghalt, s a hajóról Civita-Vecchiánál eltemettetett; Éberhárd Károly - Ábdurrámán efendi - kol-ágászi; Kiss József - Ali efendi - kapitány. Ezeknek állását Klapka tb. biztosította az olasz kormánynál.
Nemkülönben a hazából több művelt fiatal ember, az erdélyi havasokon átbujdosva, Konstantinápolyon keresztül sietett Gáribáldihoz. Ezeknek az olasz kormány költségén leendő elszállításával a Konstantinápolyban tartózkodó Cerutti olasz miniszter lett megbízva, grf. Karacsay Sándor segédkezése mellett.
Akiknek Oláh- és Moldvaország hegyein átvergődniök sikerült, azokat Buda Sándor fogadta Bukarestben s elszállította őket Galacig, innét Berzenczey László Konstantinápolyig, Cerutti miniszter és grf. Karacsay Sándor pedig Nápolyig.
Itt Czirjék Adolf százados, ennek halála után Wavrek János százados vártak reájuk, átvették s elküldötték őket Nólába, majd vasúton Nocierába, a magyar légióba, mely később mint "Magyar Sereg Olaszországban" magyar zászló alatt, nemzeti egyenruhában, a szárd sereg kiegészítő része gyanánt küzdött - az olasz érdekekért.
A törökországi magyar emigráció már nagyon oszlófélben volt, midőn Konstantinápolyban bizonyos egyének játszottak el még egy "utolsó felvonás"-t.
Itt az 1860-ik év tavaszán egy trifolium ütötte föl fejét: Viola Károly, Jusztiniáni és Lieszkovszky nevű kalandorok személyében. E két utóbbit csak névről ismertük, mert bemutatva sohasem lettek.
Viola legelőször is velem, a Magyar-Egylet elnökével lépett érintkezésbe. Miensinszky lengyel emigránst, kivel a pérai nemzetközi kaszinóban együtt lakott, küldé hozzám azon izenettel, hogy lennék szíves valamely fontos és hazafias ügyben hozzá fáradni!
Hazafias és fontos ügy! Nagy szó volt ez akkor! Habár a ravasz lengyel nem akarta megnevezni küldőjét, kiváncsiságból mégis vele mentem. Viola, hogy félrevezessen, német beszéddel fogadott; elmondotta, hogy ő liembergi születésű - a selma még Lemberget is Liembergnek ejté ki! - és fontos misszióban van ide küldve.
Az olasz központi bizottság részéről hoz - úgymond - nekem, mint a Magyar-Egylet elnökének, egy francia nyelven fogalmazott diplomát és felhív ennek elfogadására akként, hogy felelősségemre Konstantinápolyban is bizottságot alakítsak.
Ezen bizottságoknak a nyilvánosság előtt is bevallott céljuk az volna, hogy egy Gáribáldinak adandó díszkard és revolver költségeire gyűjtés eszközöltetvén, az adakozásban minden világpolgár és hazafi részt vehessen. A valóságban pedig, az összegyült pénz fegyverek, ágyúk stb. beszerzésére fordíttatnék, melyek segítségével Európának elnyomás alatt levő országai felszabadíttatnának.
A hosszas rábeszélés által elkábítva, első pillanatban magam sem tartám kivihetetlennek a tervet s készséggel ajánlkoztam, hogy megalakítom a kívánt bizottságot. Mire átadott egy Salvati által aláírt s Gáribáldi nagy pecsétjével ellátott meghatalmazási okmányt, egyszersmind szerencsét kívánt hazafias buzgó törekvésünkhöz. Majd folytatá:
- Minthogy elnök úr teljes bizalmamat megnyerte, egy lépéssel tovább megyek s kijelentem, hogy én született magyar vagyok s nevem: Viola Károly.
- Bizalmat bizalomért. Óhajtanék még valamit tudni. Mondja meg kérem: ki lenne voltaképpen hivatva mindennek élére állni? Nemde Kossuth?
- Mit gondol?! Előrebocsátottam, hogy itt nemcsak Magyarország forog kérdésben, hanem egész Európa. Különben is Kossuth eljátszotta szerepét Magyarországra nézve III. Napoleonnal együtt.
- Akkor talán Klapka?
- Ő kimutatta szándékait Komárom átadásánál.
- Vagy Vetter? Perczel? Türr?
- Vetterben nem bízhatunk, mert német. Perczel elvesztette a moóri csatát. Türr?... Nos Türr csak ötödik kerék a kocsiban.
- Ki volna tehát a legjobb?
- Gáribáldi karöltve Gál Sándorral; ők lesznek a valódi világszabadítók, - mondja Viola fönnhéjázó hangon. - Ma hétfő van; tessék megjelenni szombaton délelőtt 9 órakor, a nagy nemzetközi gyűlésre, Tóthfalusy vendéglőjében, hol a nagyteremben fogunk tanácskozni a további teendők felől. Gondoskodni fogok róla, hogy minden jóravaló európai hazafi ott legyen; nem mulasztom el egyszersmind meghívni grf. Karacsay Sándort, hiszen ő is nagy magyar!
Ki volt Gál Sándor?
A szabadságharcban ezredes, ki mindig azt hitte magáról, hogy egyedül csak ő fogja rabigájából fölmenteni a hazát.
Ezen célra itt künn különféle haszontalan, sőt az ügyre, valamint a közreműködőkre nézve határozottan káros terveket kovácsolt. Makk ezredessel együtt guerilla-csapatok szervezése által remélték felszabadítani Erdélyországot. Makk 1852-ben Bukarestig ment, hol Nagy József gazdag szabómester vendégszerető házából küldözgette, emisszáriusai által, a Konstantinápolyban nyomatott proklamációkat Erdélybe.
Működését nem sokáig folytathatta, mert az osztrák ágencia, neszét vevén a dolognak, Nagynál házkutatást tartott s mialatt Makk szerencsésen elmenekült, házigazdáját elfogták és 15 évi nehéz börtönre ítélték. Innét csak több év mulva szabadult meg ámnesztia folytán, tönkrejutva vagyonában, megtörve egészségében.
Még rosszabbul járt az egyik emisszárius, Várady Jóska, ki Makkal együtt indult Konstantinápolyból. Gál Sándor kinevezte őt a megalakítandó erdélyi guerilla-csapatok vezérének. Be is jutott a székelyföldre szerencsésen, hol néhány jóhiszemű hazafi segélyével guerilla-csapatokat szervezett. Ezeket az addig elrejtett fegyverekkel ellátván, felvonultak velük a hegyek közé. Itt az osztrák katonaság által üldözőbe vétettek; nagyobb részük elfogatott; ezeket bebörtönözték, a vezért, Várady Jóskát pedig fölakasztották.
Gál Sándor ezalatt biztosabb égalj alatt, Konstantinápolyban tartózkodott, hol egyszerű mesterembereket, szolgákat, kocsisokat nevezett ki a megalakítandó magyarországi hadsereghez kapitányokká, őrnagyokká, ezredesekké.
Ezek jutottak eszembe, midőn Viola Gál Sándor ezredest nevezte meg az új terv végrehajtójául.
Nem akartam engedni, hogy otthon egyes buzgó hazafiak és a haza javáért áldozni kész családok, minden igaz ok és eredmény nélkül zaklatásoknak, talán újabb elitéltetéseknek legyenek kitéve hiábavaló kisérletek miatt. Elhatároztam tehát, hogy a tervbe vett központi bizottság megalakítását s a gyűjtések eszközlését teljes erőmből megakadályozni fogom.
A várva-várt szombat elérkezett. A terem zsúfolásig megtelt. Voltak itt magyarok, németek, franciák, angolok, olaszok, lengyelek, talán még görögök és törökök is.
Viola Károly elfoglalván az elnöki széket, olasz nyelven, melyet a nagy többség leginkább megértett, hosszú lére eresztett mondókájában előadta az összejövetel célját, egyszersmind felmutatta Gáribáldi díszkardjának és revolverének rajzait, melynek örve alatt az összes európai nemzetek fölszabadítására gyűjtések eszközöltetnének. Azután bemutatott engem, mint a központi bizottság konstantinápolyi meghatalmazott elnökét, akik iránt a többiek bizalommal viseltessenek.
Lelkes "evviva!" hangzott fel a szavak után. Majd dr. Borboglio olasz orvos emelt szót, megköszönvén Violának fáradozásait, melyek nagy sikerre vezethetnek. Hasonlóképpen nyilatkozott audibert, egy fiatal francia, kinek beszédje után hosszan tartó eszmecsere fejlődött s úgy látszott, hogy Violáék eszméje általános pártfogásra talált.
Hogy a közhangulatot helyes irányba tereljem, fölemeltem szavamat, s a tisztelt gyülekezetnek körülbelül ezeket mondám:
"Viola úr felhívásából nemzetközi gyűlésre jöttünk itt össze azon célból, hogy egy központi bizottság megalakításával pénzbeli adományok gyűjtessenek az összes európai elnyomott nemzetek földszabadítására. Ez utóbbinak a jelzett módon leendő kivitele, véleményem szerint, fizikai képtelenség. Mert hol szerzünk mi - szegény emigránsok - annyi pénzt, melyen elegendő fegyvert vásárolhatunk? vagy ha ez meg is volna, hol a temérdek katona, kikkel a fegyverben álló monarhák milliónyi hadseregeit, a győzelem reményével, megtámadni képesek lennénk? Egyelőre csak Olasz- és Magyarországnak van kilátásuk a szabadságra; ezeknek is csak azért, mert két uralkodó vetette magát közbe érdekükben. A többiekre idő folytán szintén kerülhet a sor, de valamennyit egyszerre fölszabadítani, a tervbe vett eszközök csekélysége miatt, nem lehet. Továbbá: Viola becsmérlőleg nyilatkozik Kossuthról, Klapkáról, Türről, Perczelről s magyar szabadságharc kimagasló alakjairól, kik inkább volnának hivatva hasonló dolgokat kezdeményezni, és helyettük Gál Sándort tolja előtérbe, kinek szerencsétlen műveletei előttünk nem ismeretlenek! Kinek megbízásából cselekszi mindezt? Ki hatalmazta őt fel a bizottságok megalakítására és a pénzek gyűjtésére?...."
Erre Husszein béj - Schneider Antal - orvos-ezredes, ki mellettem ült, megrántja kabátom szélét, mialatt halk hangon mondja:
- Barátom ne okoskodjál; tudod, hogy ez a katonákhoz nem illik!
- Én nem vagyok olyan katona - válaszolám, - kinek az orra hegyénél tovább látnia nem szabad; tudni akarom, hogy miért harcolok s vak eszköze nem leszek senkinek!
Ekkor Viola felém fordulva, izgatottan mondja:
- Meghatalmazásom zsebemben van, de ezt nem vagyok köteles megmutatni senkinek; ha önnek nincs bizalma bennem, úgy kérem vissza a kinevezési okmányt!
- Ha tudnám, hogy nem hamis, még talán megtartanám; minthogy azonban önnek egész eljárása az ellenkezőről tesz tanuságot, tessék érte lakásomra fáradni, onnan elviheti.
A gyűlés ezek után nyomott hangulatban szétoszlott.
Viola másnap el is jött hozzám, hogy visszavegye a diplomát. Dr. Borboglio, Violának rendíthetetlen híve, pedig vasárnap este gyűjtéseket eszközölt a Naum színházban, de az összegyült pénzt letétbe helyezték.
Ugyanezen nap délutánján grf. Karacsay Sándor látogatott meg, ki elbeszélte, hogy valami Viola-féle ember járt nála, akit, mivel Kossuthról, Klapkáról előtte tiszteletlenül nyilatkozott, kikergetett szobájából anélkül, hogy megkérdezte volna minő járatban van tulajdonképpen? - Úgy hiszem - folytatá, - hogy ön higgadtabb természeténél fogva nem hamarkodta el a dolgot s megtudott tőle mindent, amit tudnia kellett.
Elmeséltem neki a történteket, s helyeselte a gyűlésben tanúsított eljárásomat. azután megkért, hogy vegyem át szerepét Cerutti mellett, a Magyarországból jövő légionisták tovább szállítására nézve, mert őt családja Genuában várja, hova hazulról siettek látogatására. Egyszersmind bemutatott Ceruttinak, mint helyettesét.
Ez a gróf Karacsay 1848-49-ben vésztörvényszéki bíró volt, amiért emigrálni kellett. Arisztokratikus hajlamai miatt az alsóbb rangú emigránsok nem kedvelték, mert velük, ha csak tehette, nem érintkezett. Csak Szilágyi Dánielt és engem látszott némileg kegyelni; sőt Kreczulesku bojár emigránsnak társaságában a nálam rendezett néhány theaestélyen is megjelent. Innét tudom, hogy derék, művelt s a szó szoros értelmében igen becsületes ember volt. Nagyon számított arra, hogy ügyünk jobbra fordultával Magyarország nagykövete lesz a portánál. Kilátásai nem teljesülvén, ámnesztiával hazajött.
Schneidert a gyűlés után még többször igyekeztem reábírni, hogy Violáról lemondjon; de mikor láttam, hogy szavaim süket fülekre találnak s inkább hisz az ámító ígéreteknek, - sorsára hagytam őt.
Csakhamar értesültem, hogy Schneider szép tágas lakást bérelt a Boszporus partján avégből, hogy benne nagy családját és Violát társaival együtt elhelyezhesse. Ez utóbbi, az ismerteken kívül, hozott magával még más három lézengő olaszt, kik közül egyet az utcán megtett admirálisnak, a másik kettőt pedig kinevezte kapitányoknak a jövő méhében rejtező hajóhadhoz; pedig egyiknek sem volt csak fogalma is a hajózásról.
Hat állandó vendég nagy különbséget tesz még egy emigráns házában is. Szaporítani kellett a belső szolgákat és konyhaszemélyzetet, mert Viola et comp. nagy igényű urak valának; mindazonáltal majd egy évig teljes megelégedésükre élvezték Husszein béj magyaros vendégszeretetét.
A grf. Karacsaytól nyert megbízáshoz képest, Cerutti föladatát megkönnyítendő, szorgalmasan foglalkoztam a magyaroknak az olasz légióhoz való szállításával. Ezek közül néha 15-20-an tartózkodtak lakásomon; mert akárhányan elrongyolódva, minden költség nélkül érkeztek, kiket előbb fölruházni is kellett; azonkívül bevárandó volt mindig az idő, mikor egy-egy nagyobb szállítmányt útnak indítani lehetett.
Jött hozzám a többiek közt egy alig 20-22 éves Tatai nevű egyén, ki azt állította, hogy ezer veszély közt menekült a szerb határon keresztül idáig és nagyon kért, hogy őt is az olasz légióhoz szállíttassam.
- Igen szívesen teljesítem óhaját - mondám; minthogy pedig szeméből is kiolvasom ügyességét, egy megbizatást adnék.
- Bármi legyen, készséggel elfogadom.
- Menjen el a Boszporus partjára; keresse föl ott Husszein béj lakását, nála lakik Viola. Mondja el neki, hogy önnek tudomására jutott, miszerint az emigránsok között két párt létezik: egyik hazafias, másik... nem bánom, nevezzen bennünket akárminek, akár pecsovics-pártnak. Ajánlja föl szolgálatait, meglássa szívesen fogadják. Azután időnként jöjjön el hozzám s referáljon a történtekről. Elvállalja ezt?
- Ezer örömmel.
Tatai másnap fölkereste Violát, ki azonnal bárói rangra emelte s hadnaggyá léptette elő. - Gondolhatjuk ezek után, hogy minő aranyhegyeket igért Husszein béjnek! - Tatait néhány napig maguknál tartották, hogy kipihenje a veszélyes utazás fáradalmait, minden kényelemmel elhalmozták, még két inast is bocsátottak rendelkezésére s egyáltalán oda törekedtek, hogy az új elvtársat a maguk részére biztosítsák.
Mindazonáltal elvállalt megbizatásához egyelőre mégsem lett hűtelen. Jelentéktelen hírekkel többször ellátogatott hozzám. Hetek mulva néhány iratot hozott, melyeket Galatán egy bolgár nyomdában készítettek nagy vesződséggel. Az egyik kefelenyomat volt, rajta e megjegyzéssel: "Nyomassék 300 példányban, dr. Schneider." Ez Rákóczy hamvainak hazaszállítása érdekében adakozásra szólított. A másik két tiszta nyomtatvány proklamációt tartalmazott Gál Sándor ezredes aláírásával. Ezeket azonnal Kossuthnak és Cavour olasz miniszterelnöknek küldtem, kik rögtön intézkedtek, hogy Gált ártalmatlanná tegyék; miért is Nápolyból Nocierába internálták. A bellebbezésről Violáéknak aligha volt tudomásuk, mert üzelmeiket zavartalanul folytatták a Schneider konákjában.
Maga a proklamáció - emlékezetem szerint - a következő öt pontból állott: 1. Gál Sándor felsorolja, hogy mennyi szép alkalmat mulasztott el Kossuth Magyarország felszabadítására nézve; sőt újabban Napoleonnal és Viktor Emanuellel lépvén szövetségre, ismét cserben akarja hagyni a nemzeti ügyet. 2. Minthogy ezeknél fogva Kossuthban bízni többé nem lehet, felhívja Magyarországot a szervezkedésre oly formán, hogy minden intelligens egyén szerezzen magának harcosokat, kiknek önmaga lesz tisztje és vezetője. Emellett édesgessék magukhoz az osztrák tiszteket, valamint a más nemzetbeli tapasztaltabb katonákat, kiknek számára biztosítsák a megfelelő tiszti állást. 3. Tudomásul adja a proklamáció, hogy: Kálábriában 8 ezer, Sziciliában 10 ezer, Nápoly vidékén 15 ezer és a Duna-fejedelemségekben 30 ezer harcos áll felfegyverkezve, jeladásunkra készen. (Hogy ki tartja őket? azt elfeledte Gál megmondani). 4. Gál ezredes Amerikában és Európa különböző gyáraiban nagy mennyiségű fegyvereket, ágyúkat, kardokat, lőport, különféle hadifelszereléseket rendelt; gondoskodott több hadigőzösről is, melyek csak kifizetésre és elszállításra várnak. Végül 5. az előbbi pontban említett pénzbeli szükségletek fedezetére felhív minden jóérzelmű hazafit, hogy Rákóczy hamvainak hazaszállítás ürügye alatt, aranyban és ezüstben mihamarabb 10 millió frankot gyűjtsenek, mely összeg, egy 20 millióról szóló meghatalmazással együtt, Gál Sándor nevére, a hamburgi bankhoz küldessék.
Ebből állott a hosszú lére eresztett proklamáció.
A Viola kegyelméből báróságra emelt Tatai hadnagy, a proklamációk átadása után sokáig nem mutatta magát. Véltem már egészen elmaradt. Egyszer csak újra meglátogatott Asztalfy Kristóf társaságában, ki szövetséges társam volt s kivel az utcán találkozott.
Feltünt nekem a Tatai kabátja alatt lógó tőr, minőt azelőtt sohasem hordott. Kérdezősködtem is ennek oka felől, hogy talán ellenségeket szerzett? vagy meg akar gyilkolni valakit?
Kitérőleg, röviden válaszolt; én pedig nem sok fontosságot tulajdonítottam a Tatai magán ügyeinek s inkább Violáék felől kérdezősködtem. Észrevettem, hogy nem felel őszintén, mint azelőtt, hanem tévedésbe akar ejteni. Mire a társalgásban némi szünet állt be.
A kínos csendet Tatai törte meg, ki székéről felugorván hozzám szólt: "Pap úr! Legyen szíves kijönni néhány szóra!" Jelenlevő nőm, ki ismerte az ily kihívások természetét, esdőleg mondja: "Kérlek ne menj ki; Tatai megmondhatja itt is, amit akar, hisz csak hárman vagyunk, hozzá még nem is idegenek!" Asztalfy is észrevette nőm aggodalmának okát, azért Tataihoz fordult e szavakkal: "Igaz is, mire való önnek ez a tőr? itt csak orgyilkosok járnak hasonló fegyverekkel!" - mialatt lekapcsolta oldaláról s megtartá magának.
- Most már kimehetünk Tatai! - mondám.
- Fölösleges; ezek után nincs semmi közölni valóm.
- Ú-úgy?!
Világos lett előttem a gyalázatos szándék. Mit tegyek?... Összetörjem őt?... Csak magamat piszkítom be vele!... "Sztaniszláv! Dimitri! - kiálték bolgár szolgáimnak, - dobjátok ki ezt az alattomos kutyát!" - És kivetették őt.
Kisült, hogy Tatai, eredeti nevén Kolofon, mint osztrák kém küldetett Konstantinápolyba, honnét a légióhoz volt menendő; de én akaratlanul tartottam fel a Viola ügyében, kitől egy darabig hűségesen hordta a híreket hozzám és megfordítva, mindkettőnkről pedig az osztrák kancelláriának referált.

LII.
A tönkre jutott Schneider ezredes. - Gróf Ludolf és az emigráns neje. - Újabb kisértések. - A magyarok a légióba szállíttatnak. - A szultán és a zongora. - Búcsú Konstantinápolytól.

Kevés időre a történtek után hallottuk, hogy Violáék mindennel elkészültek. Két zsák proklamációt önmaguk akarnak Erdélybe csempészni, egy másik zsákra valót pedig Ligetire bíztak hasonló célból. Ennek ámnesztiája már zsebében lévén, jónak látta a veszedelmes iratokkal magát nem kompromittálni, hanem hazafelé mentében a Dunán, átadta az egészet egy osztrák konzulnak megsemmisítés végett.
Violáék Bukarestig jutottak. Velük ment Tatai is; alkalmasint, hogy szemmel tartsa őket. Nem volt rá szükség. Írtam Buda Sándornak, ki az oláh rendőrség segélyével elfogatta s eltoloncoltatta a szélhámosokat Galacig, innét Berzenczey László és a törökök Sztámbulig, ahol, miután a proklamációkat előbb elégették, megkérdezték őket, hogy melyik világrész felé óhajtanának elpályázni? Ők egyelőre Nápolyt választották; miért is egy indulóban levő hajóra tétettek, meg nem engedtetvén nekik többé a kiszállás.
Tatai Viola nyakán maradt. Az osztrák kancellária kémek nélkül nem szűkölködvén, elengedte őt is. Olaszországban a légióba állt;mikor azonban Asztalfyval együtt a többiek is odakerültünk, jónak látta megugrani és hazaszaladt; Violának és társainak sem kellett a légió; szintén hazamentek, de amnesztia nélkül, miért is bebörtönöztettek.
Leginkább sajnálatra méltó volt Husszein béj ezredes és nagy családja, kinek - mint ő panaszosan beszélte - az Aleppóban és Kárszban 10 éven át megtakarított 80 ezer frankját, Viola és társai, nem egészen egy év alatt fölették, elgavalléroskodták, elproklamációzták annyira, hogy a hiszékeny embert teljesen tönkretették. És hogy a csapás teljes legyen, még ezredesi állását is elvesztette; mert a török odanyilatkozott, hogy mint orvosnak és béjnek nem illett annyira a politikai ügyekbe avatkoznia. Utoljára kénytelen volt Olaszországba menni, hl egészen hazajöveteléig, silány szubszidiumon, nyomorgott.
Az egészben az a legcsodálatosabb, hogy Gál Sándort, és teteit jól ismerte; de magam is elégszer figyelmeztettem, hogyne adjon hitelt az ámító igéreteknek; nyitott szemekkel nem akart látni, míg csak késő nem lett.
Hogy a sorsnak különös szeszélyei vannak, azt éltemben elég gyakran tapasztaltam. Velem űzött legújabb játéka az volt, hogy hozzám, ki az osztráknak még csak árnyékát is mesze kerültem, küldötte lakóul a nagykövetnek helyettesét, gróf Ludolf osztrák követségi tanácsost.
Az osztrák követségi palota jó mesze esik a Naum színháztól. Ott lenn van az egy zúgban, a Topháne felé, a francia követség palotája mellett, hova innét csak szűk, tekervényes sikátorokon, melyeken éjjel kevésbé biztosa járás, lehetett eljutni.
Gróf Ludolf szenvedélyes színházlátogató lévén, átellenben fekvő házamban bérelt egy elegánsabb szobát, honnét reggelenként a követségi palotába sétált.
Lakó és házigazda jó ideig nem tudtunk egymásról semmit. A gróf csak éjjel vette igénybe a szobát, mely időszak nagy részét kávéházamban töltöttem. Reggel pedig különböző időben távoztunk. Az emigránsok szállítása is nagyon elfoglalt; azért a szobák kezelését valami Milos Sztaniszláv nevű, becsületes egyénre bíztam, ki a jövedelemmel pontosan be is számolt. Ő adta bérbe az egyes lakásokat s így történt, hogy lakóim kilétéről tudomást sem vettem.
Egyik reggel nőm a cselédasszonynak parancsokat osztogatott német nyelven. Grf. Ludolf, ki éppen a lépcsőkön jött lefelé, meglepetve felkiált:
- Áh! Hier spricht man ja auch deutsch?!
Azután közelebb lépve, örömét fejezé ki afölött, hogy németeknél vett lakást, egyúttal be is mutatta magát.
Nőm azonnal kiábrándította s megmondá, hogy mi magyarok, még pedig emigránsok vagyunk.
A gróf erre megütődni látszott; de csakhamar legyőzte magát s kérdé nőmet, hogy mi neve férjének?
- Pap János - felelé.
- Pap János?! - ismétlé gróf Ludolf; személyét ugyan nem ismerem, de annál jobban nevét. Nos! akkor mi kissé ellenségek, azaz elvi ellenségek vagyunk nemde?
- Oh kérem! Férjem nem a szenvedélyek barátja; saját meggyőződéséhez ragaszkodik ugyan, de a mások elveit is tiszteli.
- Igen szépen nyilatkozik férjéről, bár minden asszony követné példáját! Sziveskedjék neki megmondani, hogy óhajtanám személyesen is megismerni, föltéve, hogy most, miután tudják ki vagyok, a szobát fel nem mondják!
- Férjem nevében is bátor vagyok kijelenteni, hogy ha gróf úr meg van elégedve, szivesen tekintjük lakónk gyanánt.
Nőm ezután ismét nem találkozott a követségi tanácsossal; én pedig nem akartam vele összejönni; sőt - megvallom - kissé feszélyezett, hogy házamban lakik s mindig vártam, mikor mondják szemembe társaim: te hazaáruló! - amit az egymásra féltékeny emigránsoktól oly könnyen megkaphatott az ember.
Eközben nőm levelet kap Pesten lakó édes anyjától, a nyugalmazott bányainspektornétól, hogy siessen haza őt meglátogatni - tán utoljára.
Szaladtam az amerikai konzulhoz útlevélért. Mikor a főkonzul megértette, hogy nőm Magyarországba óhajt menni, őszinte sajnálattal mondá, hogy a világ bármely birodalmába szívesen ad, akár mindkettőnk részére útlevelet, csak Ausztria-Magyarországba nem, mert ha itt baj érne bennünket, Amerika mint emigránst meg nem védelmezhet, azt pedig nem kívánhatjuk, hogy miattunk háborút indítson.
Nem maradt egyéb hátra, mint fölkeresni gróf Ludolfot. Bemutattam magam nála. Nagyon barátságosan beszélgetett, leginkább a politikáról.
Midőn kérésemet előadtam, hogy nőm részére Magyarországba egy ideiglenes útlevelet óhajtanék, kijelenté, hogy ezt csak azon esetben adhat, ha ámnesztiáért folyamodnám.
- Azt nem tehetem gróf úr! - mondám.
- Lássa - folytatá, - én nemcsak ezt tudnám önnek kieszközölni, hanem biztos hivatalt is kapna odahaza, vagy ha odahaza nem akarna, itt adnék állásának megfelelő alkalmazást!
- Köszönöm a gróf úr jóakaratát, de csak továbbra is emigráns maradok, hiszen nem messze már az idő, midőn fegyverrel fogunk hazamenni!
- Gondolja! Én ellenkező véleményben vagyok s önök akár holtig emigránsok maradhatnak. Látom, hogy hajthatatlan, nem igyekszem meggyőzni tovább, sőt még kérését is teljesítem azon föltétel alatt, ha becsületszavára megigéri, hogy nejének útját politikai célokra felhasználni nem fogja.
- Gróf úr! Remélem föltételezi rólam, hogy nőmet sokkal jobban szeretem, semmint ok nélkül bajba keverjem, annál kevésbé, mert a haza ügye sem nyerne vele.
- Helyes! Holnap megkapja a "Passirscheint." Ha neje visszatér, szolgáltassa azt ismét kezembe.
Mikor nőm 1860. aug. hóban Pesten a hajóról kiszállt, ott már annyira magyar volt minden, hogy tán csak egyedül viselt a többiektől elütő ruhát. Meg is bámulták úgy, mintha valóban törökös kosztümje lett volna; azért feltette magában, hogy addig az utcára sem lép, míg teljesen magyarba nem öltözik.
Mielőtt azonban eme szándékának kiviteléhez foghatott volna, Prottmann rendőrfőnök maga elé idézte őt. Igen udvariasan fogadta; kikérdezte: meddig tartózkodik Pesten? hova szándékozik kirándulni? még felőlem is kérdezősködött s megjegyzé, hogy, bár nem ismeri az emigránsokat, igen sajnálja mindazokat, kik eme szerencsétlen viszonyok közé sodortattak. Már hogy azután őszintén beszélt-e? az más kérdés.
Mire a kihallgatás véget ért.
Nőmnek nagyon feltünt, hogy lakását oly gyorsan megtudták. Kémekre gyanakodott; s valóban úgy vette észre, hogy szemmel tartották minden léptét, különösen midőn rokonaihoz Ceglédre, Miskolcra rándult.
Szeptember elején visszaérkezett hozzám; de gróf Ludolf ekkor már Büjükderén lakott, a követség gyönyörű villájában. Hajóra ültem tehát, hogy megvigyem a lejárt Passirscheint. Mielőtt azonban a villába léptem, gondosan körültekinték, nem lát-e meg valamelyik emigráns, különben sohasem jelenhettem volna meg többé köztük.
A grófot egyedül találtam. Megújította ajánlatát. Még Mária Terézia esetét is felhozta, mikor a magyarok lelkesülten kiálták: Moriamur pro rege nostro Maria Theresia! - Igen - mondám, - meg is hálálta ezt fia II. József, ki a magyar alkotmányt mibe sem véve, az országot rendeletekkel kormányozta s mindenben odatörekedett, hogy osztrák provinciát csináljon Magyarországból.
Ezzel elváltunk.
Ezalatt szorgalmasan folyt a magyarok szállítása légióba. Két éven keresztül majd minden héten küldöttünk egy 20-60 személyből álló transzportot Nápolyba. Sőt egy alkalommal százötvenen jöttek egyszerre, kikhez még ötven konstantinápolyi emigráns is csatlakozott. Közöttük találtam: Zonda Ignácz, Kovács József, Szabó János, Kardos Lajos egykori iskolatársaimat és többeket, kikkel mint honvédek, Verestoronynál küzdöttünk. Sokan minden pénz nélkül, a legnagyobb nélkülözések közt menekültek s akárhány volt, ki kellő fehérneművel sem rendelkezett.
Jelentettem ezt Ceruttinak, mire elegendő mennyiségű fehérruhát s néhány mázsa török dohányt vásároltatott, melyeket magunkkal vittünk a hajóra. A födélzeten rendbeállítottam a reménybeli légionistákat, kik riadó éljennek fogadták a minisztert. Ez szivesen legelteté szemeit a magyarosan öltözött csoporton s meghatva mondá: "Be sajnálom, hogy nem vagyok fiatalabb; mily örömmel vezetném csatába eme derék katonákat!"
A Konstantinápolyban tartózkodó magyarok nagy része lassanként a légióba vándorolván, a Magyar-Egylet tagjainak száma annyira megcsappant, hogy részvét hiányában, magát az egyletet is feloszlatni kellett.
Az emigránsok gyülekezésének központja ettől fogva a Nápoly melletti Nóla, majd Nociera lett, hova Gál Sándor is internálva volt. Ez - Isten tudja mi okból! - felbujtotta a légionistákat az olasz kormány ellen, kik közül sokan, különösen a székelyek, szavára hajolva, tömegesen jelentették be kilépésüket. Eleinte vonakodtak megmondani az igazi okot, később Gál Sándort nevezték meg mint izgatót, ki ennek hírére epelázba esett és meg is halt. A székelyek pedig, vagy kétszázan, otthagyták a légiót s Magyarországba visszatértek.
Az olasz kormány minderre azzal válaszolt, hogy Cerutti miniszternek megtiltotta a további szállítást Konstantinápolyból. Hasonló értesítést kaptak általam Buda Sándor és Berzenczey László. Akik ezután jöttek, kénytelenek voltak visszafordulni a már egyszer nagy fáradsággal és életveszélyek közt megtett úton.
A betiltás 1861. jún. 1-én történt, mellyel Konstantinápolyban való tartózkodásom is céltalanná vált s elhatároztam, hogy legközelebb szintén a légióhoz csatlakozom.
Szándékomat megírtam Kmetynek, ki erről minden áron lebeszélni akart. "Akárhova inkább - írja ő - csak légiófélébe ne! Gyűlhelye szokott ez lenni a különböző elemeknek, kik között rendesen több a kivetni való, mint a becsületes. Ezekhez járul az ingadozók nagy serege s a láthatatlan kémek egész csapata. Ilyenek képezik a többséget és jaj a közibük került jóravaló embernek, kivált a tisztnek! Ennek nincs maradása köztük; addig fondorkodnak, míg el nem marják. A légiófélét én legjobban ismerem, azért nem is ajánlom az odamenetelt, kivéve, ha tiszta jellemű, szigorú és teljhatalmú parancsnok áll az élén. De ilyen tulajdonokkal felruházott kevés találtatik; mert vagy erélyes és nem feddhetetlenül becsületes, vagy nincsen teljhatalma. Azért a légiókban legtöbbnyire anarchia uralkodik. Ne siessünk tehát az odajutással; ha ideje eljő, rólam sem fogja mondhatni senki, hogy hátramaradtam."
Arany szavak, melyek igazságát csak később láttam be.
Kmety egyúttal arra kért, hogyha elhatározásom változhatatlan, adjam el a házamban levő zongoráját, valamint egyéb értékes holmiait s a begyült pénzt deponáljam Guchon francia őrnagynál.
Kívánsága szerint cselekedtem. Kisebb tárgyait az enyémekkel egyszerre elárvereztem, melyekért a papírpénz (kájme) csekély értéke miatt alig gyült be a negyedrész ár. Legjobban megakadtam a szép és értékes zongorával, melyet Kmety három ezer forinton hozatott Párisból. Ki veszi ezt meg itt, hacsak 1500 forintért is? Guatelli, az operának karmestere jutott eszembe, ki ekkor Abdul-Azisz zongoratanítója volt. Arra kértem, ajánlja tanítványának Kmety zongoráját. Meg is tette; hanem Abdul-Azisz azt válaszolta, hogy ő olyan szerszámon nem játszik, melyet más közönséges halandó ujjai is érintettek. Ezzel csak a fanatikus muzulmánt akarta játszani, ki más dolgokat nem vett annyira szigorúan; hisz a negyedik merénylet forgott éppen elméjében.
A találékony olasz egy idő mulva jelenti Abdul-Azisznak, hogy Párisból új zongorák érkeztek, melyek közül szívesen választana egyet, ha erre felhatalmazást nyer. Mikor ezt megkapta, Kmety zongoráját kipoliturztattuk s Abdul-Azisz kifizette érte a kért 3000 forintot, mely összeget Guchonnál szintén letétbe helyeztem.
Hátra volt, hogy saját ügyeimet rendezzem. Hitelezőim közül csak a Bertin fréres cégnek tartoztam még 120 frankkal szegzárdiért. Megjegyzem, hogy a tiszta szegzárdi sokkal jobban kelt Konstantinápolyban, mint a kezelt francia borok. Még a törökök is szivesen itták. Alkonyatfelé egyre-másra jöttek kávéházamba s titkolódzva kérdék: Bu ei mádzsár ilácstán vármi dáhá? - Van-e még abból a jó magyar orvosságból? - Ha kaptak, nagy megelégedéssel kendőbe csavargatták és zsebeikbe gyömöszölték a butegliát.
Bertin fréres-rel szóval, Komendingerrel levélben egyeztem ki akként, hogy a fennmaradt adósságot a légióból fogom nekik megküldeni. Mikor őket két hónap alatt kifizettem, elismeréstől áradozó leveleket írtak, egyik francia, másik magyar nyelven, melyeket mind e mai napig őrzök.
Fölkerestem még Giuliánit, hogy átadjam neki a házat. Kértem jöjjön velem s nézze meg a netán kifogásolható hiányokat.
- Fölösleges - mondá, - mindig megbíztam benned és nem csalódtam. De mi jut eszedbe, hogy most méssz el, mikor már tisztába jöttél volna hitelezőiddel s a legszebb úton vagy arra nézve, hogy saját javadra dolgozván pénzt szerezz és meggazdagodjál? Itt hagyod szép üzletedet, hogy előlről kezd a nyomorúságot? Őszintén mondom, nincs okos meggondolásod!
- Giuliáni! te ezt nem érted. Az ember nemcsak azért él e világon, hogy halomra gyüjtse a kincseket, hanem, hogy a közjóért is munkálkodjék, ezek között pedig legelső: a haza ügye.
- Hiszen te már tettél egyszer a hazáért, minek következtében emigrálnod is kellett; tegyenek most mások!
- Isten őrizz, hogy visszavonulván, a félúton megpihenjek! Egyéb iránt ezen a téren nem fogjuk megérteni egymást. Élj boldogul!
- Szerencse kisérjen utaidon! De majd ha ide szegényül ismét visszatérsz, jusson eszedbe, hogy Giuliani vagy fiai mindig nyitnak számodra hitelt - becsületességedért.
Innét egyenesen az amerikai konzulhoz mentem, hogy útlevelet kérjek a magam és nőm számára Olaszországba. Minden nehézség nélkül megadatott. Cerutti pedig, tekintve a szállítás körül szerzett érdemeimet, ingyen menetjeggyel kedveskedett.
Még beszélgettünk, midőn Buda Sándor lépett be hat magyarral s kérte Ceruttit, hogy ezeket szállítassa át kivételesen a kormány költségén. A miniszter kormányának rendeletére hivatkozott s az utasításhoz tartotta magát, de Buda Sándornak hajlandó volt a nekem juttatott kedvezményt adni.
Az új jövevények közül: Horváth László, Horváth Mihály, Jeszenszky István és Brestyenszky József, rendelkeztek ugyan némi pénzzel, de másik két társuk semmi útiköltséggel sem birt. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint a hajó kapitányával kiegyezni akként, hogy én és Buda Sándor lemondván a kényelmes második helyről, a fedélzeten utazzunk a többiekkel, minek fejében a két vagyontalan is velünk jöhetett.
1861. június 12-ikének reggelén a Messagerie Imperiale "Borysthene" nevű hajójának fedélzetéről utolszor tekintettem át a szultánok városát. A kelő nap aranysugarai gyönyörűen csillogtak s a mosék és minaretek félholdjában, melynek árnyéka alatt a magyar emigránsok annyi éveken keresztül ótalmat s a pogánynak tartott, de nemesen érző török által védelmet is találtak.