Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁNSOK TÖRÖKORSZÁGBAN
1849-1861.

PAP JÁNOS
EMIGRÁNS, M. KIR. KURIAI NY. IRODA-IGAZGATÓ FÖLJEGYZÉSEI NYOMÁN

KIDOLGOZTA:
SZALCZER SÁNDOR

PÉCSETT,
NYOMATOTT TAIZS JÓZSEF KÖNYVNYOMDÁJÁBAN.
1893.

 

XXXII.
Kársz. - Az erőd hadi szempontból tekintve. - Kársz ellen intézett ostromok. - Gömrü. - Előőrseink. - Háyreddin pasa megérkezik. - A lengyel tábornokok és ezredeseik. - Guyon vádjai. - A békítő Kerim pasa.

Kársz valamikor, úgy a XI. század körül, királyi város volt, székhelye egy hasonnevű királyságnak. Birhatásáért a legrégibb idők óta sok vér ontatott. Fontosságát a törökök idejekorán felismerték s védővárrá alakították a keleti hódítók ellen. III. Murád 1579-ben emeltette a régi várat, a város északi részében, a Kársz folyó magas partlépcsőzetén s megerősítette északról, hol kevésbé megtámadható, egyszerűen, délről és délkeletről pedig kettős sáncokkal. Ezen déli lejtőn fekszik a város, legtöbbnyire emeletes házaival, melyek egymás fölé vannak építve s szűk, meglehetősen piszkos utcákat képeznek.
Az emigránsok Kárszból igen sokat tételeztek fel s az egész várost magában foglaló, megerősített, magas kőfalakkal zárt várnak képzelték. Ilyen lehetett a régi időben; de odaérkezésünk alkalmával a pusztulás nyomait mutatta. Falai az idő vasfoga s az ellenség többszörös ostromai által megrongálva, sok helyen éppen összeomolva voltak.
Nagy része egyik oldalát képezte a költségkímélés végett hozzáragasztott házaknak s minthogy a város inkább az erődön kívül épült, e házak megannyi menhelyül szolgáltak a támadó ellenségnek az ostromok alkalmával.
Gyakran láttam Kárszt azóta is képekben; de alighanem képzeletből rajzolták; legalább erre mutatnak a feltüntetett fasorok, holott az egész vidéken egyetlen élőfa sincsen.
Ami Kársznak kiváló fontosságot kölcsönöz, ez kedvező fekvése Közép-Örményország szívében, Transz-Káukázia, Kurdisztán, Perzsia és a Pontusz között. Kitünő kereskedelmi középpont lett volna, ha ezen előnyt a török egyáltalán kellőleg méltányolni tudná. Bár közvetetlen környékét kopasz dombok, sárgás hegyek képezik, a Kárszcsái és Arpacsái (csái-folyó) vidéke termékeny. Égalja azonban rövid nyarak mellett szeszélyesen változó.
A lefolyt másfél századnyi rövid időköz alatt négy támadásnak volt kitéve, melyek közül kettő sikertelenül végződött. Nadir, perzsa sah, százezer emberrel hasztalan ostromolta 1735-ben; hasonlóképpen meghiusult az orosz haderő által 1807-ben, a perzsa háború alkalmával, a vár ellen intézett hadicsel.
Midőn az oroszok 1828-ban Páskievics vezérlete mellett Kársz alatt megjelentek, ezt a száz év előtt való nyomorúságos állapotban találták. Külső erődítések hiányoztak; az ostromlók közvetlenül a város alá, a citadellának átellenébe vonultak s réseket ütöttek a régi sáncfalakon. A törökök a belső várra szorítva, éppen a segélycsapat megjelente előtt, elfogadták a megadási föltételeket, melyek következtében az egész őrség, körülbelül 10 ezer ember, 150 nehéz kaliberű ágyúval, a győzők kezeibe került.
A legújabb háború alkalmával (1853-54), a jelenlevő magyar és lengyel tábornokok Kárszt és környékét pontosan megvizsgálva, a hiányokat, melyek miatt a védelem sikertelenné válhatott, csakhamar észrevették.
Azért mindenekelőtt és lehető gyorsasággal az erőd kijavításához fogtak; azután a várt körülövedző dombokra és magaslatokra siettek; itt, különösen az ellenség felől levő oldalon, sáncokat hányattak, a könnyű ágyúk és gyalogság számára torlaszokat rögtönöztek, mely célra a katonákkal egész hegyoldalokból fejtették ki a köveket; sőt torlaszokat raktak a hó tetejére is, nem törődve azzal, hogy ezek a későbbi olvadáskor összeomolni fognak, csak a város és erőd legyen egyelőre is védve az oroszok előnyomulása ellen.
Későbben, május hóban, mikor a hó csakugyan olvadni kezdett, majd el is olvadt, ezen torlaszokat kijavították, megerősítették és mindegyiknek nevet adtak, mint: Mádzsár tábia, magyar torlasz; Zárif Musztafa tábia; Kerim pasa tábia; Izmail (Kmety) pasa tábia; Khorsid (Guyon) pasa tábia stb.
Az orosz sereg zöme, a Kársztól mintegy 50 km-nyire, az Árpa folyótól (Árpacsái) nem mesze fekvő Gömrüben (Alexandropol) volt összpontosítva, mely vár az oroszok által Kársz ellenében emeltetett.
Ettől közvetetlen észak-nyugatra, az Árpacsái felső folyása mellett, terül el a nagy, gyéren lakott, tenyészet és közlekedés nélkül levő Csáldir fennsík. Kelet felé, hol a köves talajú vidéket az Árpa folyó szeli, fekszik az 1319-ben földrengés által elpusztított Ani, Pálmyráéhoz hasonlóan nagyszerű romjaival. Délkeletről feltünik a 4095 m. magas, részben hóborított hét sziklacsúccsal bíró, kevésbé szép Ala-Gőz. Innét alább előbukkanik a pompás Ararát, a hegyek fölött messze kiemelkedő, hegyes kúpjaival. Délről a nagy kiterjedésű Áráxesz síkság; délnyugatról emelkedik a Szoghánli hegység vad hasadékaival.
Előőrseink, Kmety tábornok vezénylete alatt, félhold alakban voltak felállítva az Ala-Gőz irányában, egészen az Árpa folyón levő hídig, melynek innenső oldalát felsáncoltuk hídfőnek (téte de pont), megakadályozandók az ellenség átjövetelét.
Kmety oly hősileg védelmezte e helyet, hogy habár majd mindennap volt összeütközésünk az oroszokkal, ezek mindannyiszor véres fejjel voltak kénytelenek visszahúzódni anélkül, hogy Kárszhoz csak egy lépéssel is közelebb jutottak volna.
Sőt Kmety egész réme lett a portyázó előőrsöknek; kik, bár azelőtt folyton nyugtalanították a törököket, most teljesen kedvüket veszték a megtámadásoktól s a körülfekvő falvak lakosai sok időre biztosítva lettek az oroszok háborgatásai ellen.
Időközben váratlanul Kárszba érkezett Háyreddin pasa, a szultán sógora, mint teljhatalmú császári biztos, hogy a vesztett csaták okait megvizsgálja, a tudatlan vezéreket Konstantinápolyba, haditörvényszék elé küldje s helyüket értelmesebb egyénekkel pótolja.
Guyon értesülvén Háyreddin ittlétéről, engem rögtön hozzá küldött azon kéréssel, hogy hajlandó lenne-e a pasa az ő tisztelgését elfogadni?
Siettem a teljhatalmú úrhoz s egy idősebb őrnagy-titkára útján tudattam vele Guyon óhaját. Erre a pasa személyesen jött ki elém, mint valamely régi ismerőst a legszivélyesebben karonfogott s a kétszárnyú ajtót előttem önmaga széttárva, elfogadó termébe vezetett.
Itt Briánszky (később Sahim pasa) és Bestyánovszky (később Arszlán pasa) lengyel tábornokokat találtam, kiket a porta kértére, a francia kormány küldött s utánunk kevéssel érkeztek Kárszba.
Kölcsönös bemutatás után a pasa hozzám fordulva mondja:
- Álláh hozott fiam! Tehát Khorsid pasának vagy segédje! Ülj le és beszéld el nekem a kárszi viszonyokat, az uralkodó közhangulatot, a megtörtént katasztrófát, részletesen; mert nagy sulyt fektetek szavaidra, tudva azt, hogy magyar vagy, ki az igazságtól eltérni nem fog.
Nem is csalódott. Híven adtam elé a helyzetet; elmondottam a valót, mit ő nagy érdekkel hallgatott s itt-ott följegyezgetet. Azután megelégedését fejezte ki e szavakkal:
- Köszönöm fiam közleményeidet; elbeszélésed hihetőbbnek tűnik fel előttem, mint a pasák szavai, kik, úgy látszik, több dolgot a saját érdekeik szempontjából adtak elő.
Rövid szünet után folytatá:
- Nem is képzeled fiam, mily nagy népszerűsége van a te pasádnak, Khorsidnak. Erzérumtól Kárszig, a szegényes szállásokban, hova betértem, csak a magyar pasa magasztalását, dicsőítését hallottam. Nagyon örvendek ennek s nem is mulasztom el őt illető helyen magasabb állásra ajánlani, mert katonáink élén, kik benne föltétlenül bíznak, akár csodákat művelhet.
Azután a legnagyobb kegyben s azon üzenettel bocsátott el, hogy Guyont bármikor örömmel fogadja, sőt előnyt ad neki a többi pasák felett.
Mindezeket híven elmondtam Guyonnak, mialatt díszruhájába öltözött; ezzel készen levén, a nagyúr küldöttjéhez sietett, kivel majd két óra folyásig értekezett, minek eredményeként másnap már az egész kárszi hadsereg vezérkari főnökévé neveztetett.
A főhadparancsnokot, Mehemed pasát, Abdi pasának utódját, a császári biztos letette, helyébe Konstantinápolyból új főparancsnokot kért s kapott is Zárif Musztafa személyében, ki a hadügyminiszternek fogadott fia volt.
Guyon, kevés napok mulva, az előléptetés örömére, meghívta Háyreddint egyik este theára. Pompás nagy sátrában megjelent az egész vezérkar s az előkelő pasák közül többen. A theázás már javában folyt, midőn Guyon észrevette, hogy két segédtisztje hiányzik. Egy szolga által azonnal magához rendelt bennünket. Tüköryvel együtt sietve felöltöttük bekecseinket, felkötöttük török kardjainkat s a sátorba léptünk, hol katonásan megállva üdvözöltük az egybegyült fényes társaságot.
Háyreddin pasa, kinek feltünt tetszetős öltözetünk, Guyon felé fordulva kérdi:
- Melyik osztályhoz tartoznak e katonák?
- Ezek az én magyar segédjeim - felelé Guyon.
- Áh!... Hisz az egyiket már ismerem!...
Azután reám mutatva mondja:
- Ez volt nálam a napokban. Minő rangban vannak?
- Főhadnagyok.
- Mióta?
- Még Magyarországon lettek azokká.
- És ti nem restellitek, hogy itt, az ellenség előtt sem léptettétek őket elő?
- Majd ha még egy csatánk lesz.
- Akkor már kell, hogy őrnagyokká tegyétek őket.
Majd a jelen volt magyarokhoz intézve szavait, folytatá:
- Látjátok, a lengyelek másképpen gondoskodnak földieikről! Ismerek két lengyel tábornokot (Briánszky és Bestyánovszky), kik a pasai rang elfogadását ahhoz kötötték, hogy hazájuk fiai is előmozdíttassanak. Ezek közül az egyik otthon őrmester, a másik közharcos volt. Magukkal hozták őket Párisból s ajánlották a portának, hogy pártfogoltjaikat tegye ezredesekké; ez őrnagyi rangot akart nekik adni; mire azt felelték: Ha Pácseket és Gostyiminszkyt ezredesekké elő nem léptetik, akkor ők sem fogadnak szolgálatot, hanem visszamennek Párisba. A porta nem akarta magát kompromittálni a francia kormány előtt, melytől két kiváló tábornokot kért, s kénytelen volt az ajánlottakat kinevezni. Ezeken kívül több Konstantinápolyban tartózkodó sorsosaikat mozdították elő, kiknek legalább is kapitányi rangot adattak. Mikor én azon állást foglaltam el, melyben most te vagy - mondá Guyonnak, - egy kapitányt alezredessé, egy őrnagyot pedig ezredessé léptettem elő; nem is bántam meg; mert azután hálából kitünő szolgálatokat tettek a hazának, ugyannyira, hogy még feljebb is emelkedtek, sőt érdemrendet is szereztem számukra. Így kell a katonákban a becsvágyat felébreszteni. Ugyanezért magam óhajtok segédtisztjeidnek előléptetéséről gondoskodni. Achmed - szólt titkárához - írd fel e két magyar nevét fölterjesztés végett!
Úgy is lett. A tatárposta, mely akkor leggyorsabb volt, egy hónap alatt meghozta kineveztetésünket Konstantinápolyból, melynek értelmében Tüköry és én első osztályú lovaskapitányokká léptünk elő.
A két lengyel ezredesnek semmi hasznát sem vehették; mert amellett, hogy gyenge katonai képzettséggel birtak, a török nyelvet sem tudták.
Pácseket, ki az 1848-49-iki szabadságharcban Magyarországban mint őrmester szolgált, megkérdezték, hogy mihez értene legjobban?... Azt állította, hogy be tudná gyakorolni a török lovasságot a kardvágásokra; mikor azután próbát tetek vele kisült, hogy erre sem képes; mert a törökkatonák a szláv vezényszavakat nem értették. Emellett a lovasság a legújabb francia kardvágásokra volt már betanítva s ő a régivel csak zavart okozott; kénytelen volt tehát jószándékával felhagyni, az ezredesi fizetést azonban állandóan huzta.
Gostyiminszky mint közharcos szökött el az orosz hadseregtől és sok viszontagság után Párisba jutott, hol Bestyánovszky vette pártfogásába s magával hozta. Gostyiminiszky ezredes még csak írni és olvasni sem tudott; ezért a katonai kenyérsütőkhöz osztották be felügyelőnek; de a török nyelv birtokának hiánya miatt itt sem volt használható.
Nem sokkal többre mentek Bestyánovszky tábornokkal sem. Ő 1848-49-ben, a magyarországi lengyel légióban, mint őrnagy szolgált; majd Párisba menekült, honnét Czártorinszky herceg Briánszkyval együtt a török kormánynak ajánlotta s a kárszi hadseregbe osztatott pasai ranggal. Lengyel nyelvű hadsereg élén talán kitüntette volna magát, de a törökvezérkarban tétlenségre volt kárhoztatva.
Briánszky lengyel tábornok, - később, mint ezredes, az olasz hadseregben szolgált, - Kárszba küldetvén, mint pasa Guyon vezérkarába jutott, hol valamennyi közül kivált szakértelme által. Kollmannal együtt feje volt az egésznek; mert Guyon is gyöngevolt egy vezérkari osztály vezetésének tudományában. Észrevette ezt Briánszky és csakhamar meghasonlottak egymással, aminek Guyon nyilt kifejezést is adott...
Guyon az első pillanatban nagyon megörült az előléptetésnek; de csakhamar kitünt, hogy többre vágyott s a kárszi hadsereg főparancsnokává akart lenni marsali ranggal.
Ezen kitűzött céljának elérésére különféle eszközöket használt. Már azelőtt írt Mehemed pasáról oly értelmű leveleket, hogy a haditudományhoz mit sem ért s a reája bízott pénzeket hűtlenül elkezeli, ami a valósággal éppen nem ellenkezett. Sikerült is őt Stratford Canning útján letétetni; de helyét nem foglalhatta el.
Mikor Zárif Musztafa neveztetett ki főparancsnokká, Guyon őt is bevádolta, hogy a hadsereget anyagilag megrövidíti, hogy a katonai tudományokban járatlan s ha az oroszok győznének, neki lenne tulajdonítandó, mert az értelmesebb európai tisztek kezei kötve lévén, önállóan nem működhetnek s ő, mint vezérkari főnök, sem vállalhatja magára a felelősséget, ha a hadsereg kudarcot fog vallani a védelem alatt.
Ezen jelentést, melyben egyúttal pártfogásért esedezik, elküldötte Stratford Canningnak a Times levelezője által, hogy annál biztosabban rendeltetési helyére jusson.
Stratford Canning meg is tette a kellő lépéseket Riza pasánál, az akkori hadügyminiszternél; de az ügy Guyonnak hátrányára és nem előnyére dőlt el. Mert Riza pasa az angol nagykövetnek ugyan mindent megigért, - de másképp cselekedett. Ugyanis Guyon vádlevelét borítékba tevé és elküldötte a vádlottnak eme megjegyzéssel: "Íme így ír felőled Guyon!"
Zárif Musztafa kézhez vevén a küldeményt, csak alkalomra várt, hogy ezt Guyonnak szemére lobbanthassa.
Iránta ezentúl is a legszivélyesebb barátságot mutatta ugyan, de a katonai műveleteknél már több ízben nyilvánított az övétől eltérő nézeteket, sőt a vezérkari főnök terveit gáncsolni s Guyonnal fennhatóságát éreztetni kezdé.
Ez lassanként az egymás iránt való elhidegülésre, majd nyilt ellenségeskedésre vezetett; bár Guyon nem volt képes önmagának megmagyarázni a Zárifnak hirtelen megváltozott viseletét.
Nemsokáig kellett tünődnie; a dolog csakhamar kivilágosodott.
Háyreddin pasa eltávozta után három hónapra, így szól Zárif Musztafa egy napon Guyonhoz:
- Ma délután megvizsgálom a Kmety alatt levő előőrséget; tudasd ezt a vezérkari testülettel; mindnyájan elmegyünk, hogy lássuk, van-e szükség valamely újabb intézkedésre?
- Jól van, - mondja Guyon; - de nem engedem, hogy Sahim pasa (Briánszky) is velünk jőjjön!
- De én akarom, hogy ő is megjelenjen.
- Én pedig nem engedem.
- Ki itt a főparancsnok?... Én-e vagy te?!...
- Te vagy; de vezérkari főnök én vagyok és Sahim alantasom, kinek nem engedem meg, hogy velünk legyen.
- És az egész hadtestnek nem én vagyok-e főparancsnoka?... Nem én parancsolok-e neked is és a vezérkari testületnek is?!...
Ekkor Zárif kihúzza zsebéből Guyon említett levelét, ezt előtte széttárja, az aláírásra mutat s az ismeretes török szójárással így szól:
- Bu tyháti jutádzsáá bilirmi szin?! - Ezen levelet le tudnád-e nyelni?!
Guyon az ámulattól szóhoz nem jutva, nagy dühvel el hagyta Zárifot.
Kerim pasa - ugyanaz, kinek a magyar ifjuság a bolgár háború alkalmával díszkardot ajándékozott, - az egész perpatvart a sátoron kívül hallgatta. Midőn Guyont Záriftól dúlt arccal kilépni látta, elébe rohant, kezét megfogta s szelíd, kérő hangon mondá:
- Kárdásim! Dusmánimusz önünde, birbirine, káugá jápmádzsák sziniz? - Testvérem! Ellenségeink előtt csak nem fogtok egymással torzsalkodni? - Sindi csábudzsák gell, ve hátirim icsin bárisiniz; - most jer hamar s az én kedvemért béküljetek ki!
Guyon vonakodott ugyan, de Kerim nem engedett; magával vitte őt s helyette kérte Zárif pasát, hogy a tévedőnek bocsásson meg.
Ez megbocsátott; de csak színleg. Az előőrsöket együtt tekintették meg és a lengyel tábornok is velük ment; a kibékülésből azonban semmi sem lett. Zárif kerülte Guyont; ez pedig nem szűnt meg őt Stratford Canning útján a portánál vádolni. Minek következménye az lett, hogy később mindkettőt Sztámbulba, a haditörvényszék elé hívták s Zárif helyett Vaszif pasát a damaszkusi katonai- és polgári kormányzót és Williams angol tábornokot, Guyon helyébe pedig Kollmann Feizi pasa tábornokot nevezték ki.

XXXIII.
Erődítési műveletek. - Kmety veszélyben. - A csalogató légió. - Egy dervis Kárszban. - A dervis és a ló. - A tolvajok és a dervis. - Az elhunyt rézserpenyő. - A dervis és lovászai.

A vezéreknek nagyravágyásából eredt ellenségeskedések dacára, a védők folyton Kársz erődítésén fáradoztak. A hó tetejére rögtönözve emelt torlaszok összeomolván, ezeket újakkal, erősebbekkel cserélték fel. A körülfekvő dombokat védőművekkel látták el. Scheidenberg őrnagy (Táhir efendi) két szállítható hidat készíttetett oly ügyességgel, hogy ezeket az Árpacsái bármely pontján fél óra alatt fel lehetett verni akként, hogy rajtuk a tüzérség és gyalogság biztosan átkelhetett.
Másfelől az oroszok sem maradtak tétlenül. Nagyobb katonai erősséget nyerve, naponta nyugtalanították kiterjedt előőrseinket, melyeket Kmety vezényelt s az Ala-Gőz irányában az Árpa folyóig tolt elő.
Kmety egy alkalommal majdnem áldozatul esett merészségének. Az Árpacsái felett épített s általunk sáncokkal megerősített hidat az oroszok megtámadni nem merték, hanem a folyó partján kalandozva, egy sekélyebb helyen úsztattak át, hogy előőrseinkre rohanjanak. Kmety ezt elég jókor észrevevén, lovasait nagy gyorsasággal öszegyűjté s ellenük támadt. a kozákok hanyatt-homlok rohantak vissza a folyóba, hol egymást szorítva, többen halálukat lelték. Kmety a sikertől elkapatva a török lovasokkal utánuk rohant s a vízben is egyre kaszabolta, sőt a túlpartra érve, ugyancsak kergette őket Gömrü felé.
Mily nagy volt azonban meglepetése, midőn egy közeli porfellegből nagyszámú kozákot lát magafelé nyargalni, kik társaik segítségére jöttek.
Lovát gyorsan visszafordítá ugyan, de a pihent kozákok utolérték őt a parton azon pillanatban, midőn lovával a folyóba ugratni akarván, ez megbotlott s a vízbe zuhant.
A kozákok diadal-ordítással rohantak Kmetyre, hogy hosszú lándzsáikkal leszúrják; de a kellő percben oda érkezett Szulejmán lovaskapitány katonáival, kik a halálos szúrásokat felfogták s az oroszokat mindaddig feltartották, míg Kmety, ki a ló elbukása dacára is a nyeregben tartotta magát, a folyón át nem úsztatott, hol már gyalogságunk vette ótalmába.
Az oroszok csakhamar visszavonultak, magukkal vivén halottaikat és sebesültjeiket. Mi is áthoztuk a magunkéit, hogy eltemessük őket. Foglyokat ezen alkalommal egyik fél sem ejtett; bár egyéb esetekben számos gyalog és lovas kozákot fogtunk; ezek közt olyanokat, kiknek mellén ott díszelgett az 1848-49-iki magyar hadjárat emlékére kapott ezüstérem, orosz felirattal; és ezért ők nekünk különösen kedvelt hadizsákmányaink voltak.
A magyar és lengyel tábornokok azon eszmét is felvetették, hogy jó volna egy cserkesz és egy lengyel légiót saját nemzeti öltözetükben és jelvényes zászlójuk alatt szervezni - csalogatónak; azon célból, hogy az orosz seregben szolgáló cserkeszek és lengyelek a csaták alatt társaikhoz átpártoljanak.
A légió zászlója elkészült ugyan, de nem volt ki alája álljon; mert a török seregben csak kevés lengyel volt s ezek is többnyire magasabb rangot viseltek a vezérkari osztályban, kik nem voltak hajlandók közharcosi ruhába öltözni.
Nem maradt egyéb hátra, mint törököket alkalmazni, ami szintén nem kevés nehézségbe ütközött. A muzulmán vallás tiltja a gyaur ruhának, különösen az oly fejtakarónak viselését, melynek karimája van; mert ez akadályozná őt abban, hogy imádság közben homlokával érinthesse a földet, ami a Korán által többszörösen előírva van.
Azonban mégis sikerült őket cserkesz ruhába bujtatni; mert - úgy mondák - a cserkesz pápák (kalpag) hasonló a magyar prémes kucsmához, melynek bársony lebbentyűje oldalvást a fülre lehajlik s ilyet régi időben a muzulmán nép is viselt.
Kaptak ezért karimátlan föveget, zöld bársony tetővel, alsó keretén szürke báránybőrprémmel és oldalvást lecsüngő lebbentyűvel. Kurta kabátjuk szintén szürke prémes gallérral volt díszítve; két oldalról voltak a zsebek, melyekből 16-20 db. éles töltény kandikált elő; volt azután még bő kozáknadrág csizmaszárba gyűrve; a lovasoknál hosszú fegyver és pisztolyok az övben.
Így lettek felöltöztetve mintegy százhuszan. Eredményre azonban ez sem vezetett; mert az orosz seregben levő kevés cserkesz nem fogta fel a jelet, az értelmesebbek pedig és a nagyobb szám, messze hazájától, a Káukázus hegyeitől, szét voltak osztva az orosz birodalom belsejében fekvő ezredekbe. Úgy szintén távol tartották a turkománokat is. Így beszélte el ezt egy cserkesz kapitány, ki történetesen jött át hozzánk s itt is maradt a lovasságnál...
A dervisekről szóló rajzom nem lenne teljes, ha a következő néhány szokatlan eseményt meg nem említeném, melyek részleteikben és együttvéve saját szemeim előtt folytak le.
Határozottan elítélem a babonát, mellyel az ember valamely véges egyénnek, vagy természeti tárgynak oly rendkívüli titkos erőt tulajdonít, milyennel az sem a természet törvénye szerint, sem az Alkotó rendelésénél fogva nem bírhat.
A világon minden okozatnak megvan a maga természetes oka, habár mi ezt nem mindig ismerjük is s nem látjuk némely szemeit a mindent egybekapcsoló láncnak, mit természetnek nevezünk. Az orvosok még ma sem tudják határozottan megmondani, hogy mi haszna van az emberi testben a lépnek; de a szívnek, a tüdőnek, a májnak tudvalevő haszna arra mutat, hogy kell lenni hasznának a lépnek is. Némelyeknek látjuk okát, másoknak nem; például annak, hogy miért nő egyenesen a szálfa a sűrű erdőben, de nem annak, hogy miért tekeredik karójára jobbfelé a borsó a mi kertjeinkben?
Az is igaz, hogy a szemlélődő keleti, a természet titkos erőiből sok olyat födözött fel, ami bennünket méltán bámulatra ragad. Hallgatag, emellett élésen megfigyelő természete több dolog nyitjára jő, ami előttünk csodálatosnak tűnik fel s megfoghatatlannak látszik.
Így jártam én Kárszban egy rendelkezésem alatt állott dervis kóklerságaival, melyeket megfejteni mai napig sem tudok...
Merzukot, a kedvenc arabmént, mely Eginen túl a sziklaösvényről lezuhant, sikerült Kárszig hoznunk. De a nemes állat, a kapott zúzódás s a még tizenöt napig tartott út, különösen a fején tátongó seb következtében annyira megviselődött, hogy első pillanatban Guyon maga is kételkedett felgyógyulásán. Erős alkotása segített rajta s néhány hónap alatt teljesen magához jött, kivéve a fején maradt horpadást, mely egyébiránt szintén begyógyult s csak szépséghiányt képezett.
Guyon az ügyetlen főkocsist első felindulásában azonnal elkergette s helyébe egy, éppen kéznél levő, dervist fogadott, kinek arcából kirítt a becsületesség, jóság, szelídség és jámborság. Annyira hallgatag volt, hogy azt véltük, miszerint beszélni is alig képes. Guyon nem igen bízott hozzá s azt mondja nekem magyarul:
- Ezen ember nagyon buta lehet s a lovakkal való bánáshoz nem fog érteni!
- Kísértsük meg tábornok úr - válaszolám, - itt nem igen válogathatunk köztük s ha nem alkalmas, elbocsátjuk; különben nem tudhatni kiben mi rejlik s majd szemmel tartjuk őt...
A dervis oly szakértelemmel, szorgalommal és pontossággal végezte teendőit a lovak körül, hogy csodálatra ragadt minden mozdulata. Guyon maga is kellemesen lett meglepetve az ügyetlennek látszott dervis ügyessége fölött s miután megdicsérte, véglegesen alkalmazta; mi pedig mindnyájan megszerettük őt.
Volt Guyonnak egy Száida nevű, fiatal arabs kancalova; gyönyörű állat; nagy hibája volt azonban, hogy farkas módra harapott, rugott minden hozzá közeledőt. Csak a dervis mert vele elbánni; ő etette s viselte mindenben gondját.
Időközben meg kelle a lovat patkoltatni. Tüköry elhívatta a kovácsot, ki ismervén Száidát, három markos legényével meg is jelent. Két lovász kötőféknél fogva az udvarra vezette a lovat, mely itt oly ágaskodást, ugrálást és rugásokat művelt, hogy alig voltak képesek megtartani. A dervis történetesen nem volt jelen. Guyon a lármát hallva, az erkélyre jött s lekiáltott:
- Mit akarnak azzal a lóval?
- Meg kellene patkoltatni - felelé Tüköry.
- Akkor miért ugráltatják a lovászok s nem fognak inkább a munkához?
- Mert nem birnak vele!
- Annyi erős ember nem bírna egy fiatal csikóval!?
- Nem bizony; mert közel sem ereszt magához senkit.
- Négy ember ugorjék hirtelen reá s teperjék le gyorsan a földre! parancsolja Guyon.
Ezt is megkisérlik; de Száida az embereket, mint kévéket rázta le magáról; felágaskodott s egyre horkolt.
- Hol van a szeiszbási? - kérdi haraggal Guyon.
- Itt vagyok uram! - kiált a dervis, ki lélekszakadva futott a kapu felől; a kancához ugrik, megragadja a kötőféket, kezét aló hátán néhányszor fejtől végighuzza, utoljára megfogja farkát, csendesen felemeli, azután vízirányosan mereven tartja. Erre a kanca, mintha márványból lett volna, nyugodtan megállt, majd kocsonyaként reszketni kezdett. Mire a dervis büszkén felénk kiállt:
- Na kovács! Ne félj semmit a patkold meg a lovat; nem fog ez most már rugni, ha a lábát vágnád is le!...
Úgy is történt. Sikerült munka után a dervis istállójába vezette Száidát, mely bárányként, lehorgasztott fővel követte őt. Guyonnal együtt én is utánuk mentem s kérdők a dervist:
- Mivel babonáztad meg a lovat, hogy annyira engedelmeskedik neked?
- Jaj uram!... Ez az én mesterségemhez tartozik, - volt a felelet.
Magam is ismerem a ló szeliditésének egy titkát, melyet a "Falusi Gazda" a következőkben ad elő: A lóval meg kell értetni, hogy nincs mitől félnie, sőt jutalomban részesül, ha azt teszi, amit kívánunk tőle s megbüntetik, ha ellenszegül. Mindent ki kell zárni, ami a lóra zavarólag hatna. A lovat megkötik; a szelidítő megtölti zsebeit zabbal, szelíd szavakkal, cirogatással mindenekelőtt bizalmat igyekszik a lóban kelteni, azután a nyaktól kezdve a hátán lefelé mindaddig simogatja, míg a ló egészen nyugodtan tűri; amint azonban bizalmatlankodni kezd, vagy éppen félrelép, a kezet azonnal le kell róla venni. Ha a második, vagy harmadik kisérletnél kissé lejjebb csúsztathatjuk a lábán kezünket anélkül, hogy a ló nyugtalankodni kezdene, úgy jutalmul egy marok zabot adunk neki. Ha a ló ellenszegül, vagy éppen rúg is, akkor hátrafelé léptetjük, amitől a lovak tudvalevőleg legjobban irtóznak s azonkívül egyet-kettőt jót ütünk rajta. A legtöbb ló csakhamar nyugodtan tűri, hogy kezünkkel egészen a patáig simogassuk. A szelidítőnek nagyon óvatosan kell a lóval bánni s nem szabad őt tévedésbe ejteni, mert minden attól függ, hogy a ló határozottan tudja, miszerint megbüntetik ha ellenszegül, ellenben semmitől sem kell félnie, sőt jutalomban részesül, ha nyugodtan áll.
Ez volt bizonyos Berleps nevű híres istállómester rendszere, melyet nagy sikerrel gyakorolt; de a szelidítés mindig bizonyos időt kívánt, míg a dervis eljárása hihetetlen gyors eredményű volt. Lehet egyébiránt, hogy a fenti szelidítéshez hasonlót már előbb is alkalmazott Száidán, ami mindenesetre kiváló ügyességére mutat.
Sokáig csakis ő volt képes lovagolni rajta; későbben megkisérlette ezt Decellis olasz kapitány, szintén Guyonnak segédtisztje; de ha valamely vizen ment vele keresztül, a rövid kantár dacára is azonnal lefeküdt s újra a dervisnek kellett segíteni...
Különösebb a második eset.
A dervis már néhány hét óta tölté be, teljes megelégedésre, főlovászmesteri hivatalát, midőn Háyreddin pasa Kárszba érkezett. Megjövetele után néhány napra az egész városban híre futamodott, hogy a pasának nagyobb összegű pénze elveszett.
A rögtön megejtett kutatás után a pasa elzáratta összes személyzetét, kik közül szép szóval, fenyegetéssel igyekeztek a tolvajt kitalálni. Hasztalan volt minden.
Ezen általános megdöbbenést okozó esetről beszélgettem a dervissel, midőn egyszerre így szól hozzám:
- Nem is értem, miért vallatják azt a szegény muzulmán cselédséget, hiszen nem lopja az meg gazdáját, csak a gyauroknál van ilyen szokásban!
- Ez esetben alighanem kivétel lesz - felelém.
- Sohasem. Most is gyaurok követték el a lopást. A pasa mellett van két görög (rum) testvér, mint írnok alkalmazva, kikre senki sem gyanakszik; pedig ők a tettesek.
- Honnan gyanítod ezt dervis?
- Nemcsak gyanítom, hanem bizonyos vagyok róla. Ez az én tudományomhoz tartozik.
- Vigyázz!... Ha tudományod cserbenhagyna, nagy bajt szereznél magadnak.
- Nem, uram.
- Ha tehát tudod, hogy a görögök lopták el a pénzt, mondd meg hova rejtették és hiszek szavaidnak.
- Hova rejtették?!... Megmondom... Háyreddin pasa istállója mellett van egy nagy halmaz lóganaj; az alatt van a pénz viaszos tarisznyában elrejtve; ássanak ott és megtalálják. Ezen kívül mást is loptak azok, de nem most, hanem még Sztámbulban. Akkor is sokat keresték a tolvajt;de nem akadtak reá. Az elorzott tárgy pedig két darab, csibukra való, gyémántos borostyán. Ezt is megtalálhatjátok a ládájukban. De vigyázni kell a keresésnél. Ha a ládát kiürítik, alsó részében, az oldalon, két, alig észrevehető jegyecske lesz látható; ezeket egyenként meg kell nyomni, mire kipattanik két selyem zsinóron függő, fülcseke alakú gomb, melyeket rázzanak meg s felemelkedik a kettő födél a láda fenekéről; ezen rejtek kisebb fiókokból áll s a jobb sarokban levőben vannak a gyémántos borostyánok... De ne mondják meg, hogy én födöztem fel; mert sem jutalmat nem várok, sem ellenséget nem akarok magamnak szerezni jótetteimért; csak az igazságért teszem, hogy az ártatlanok ne szenvedjenek a bűnösök miatt.
A dervis beszédjét Guyon útján tudomására adtam Háyreddinnek, ki a kutatást elrendelte s mindent a mondottak szerint találtak. Maga elé hivatta ekkor a dervist s kérdezte, hogy honnét tudja mindezt? volt-e az ő lakásán vagy istállójában? érintkezet-e cselédeivel? kiket vele azonnal szembesített is.
A dervis most sem árulta el tudományának forrását. Azt állította, hogy nem is ismeri a pasa embereit, sem házában soha nem volt; valamint a cselédek, még a görögök sem emlékeztek, hogy a dervist valaha látták volna.
Háyreddin kétkedő mosoly kiséretében, jó összeggel kínálta meg a dervist, "nem a megkerült pénzért, hanem cselédjei ártatlanságának kiderüléséért". Ő azonban, minden erőlködés dacára, mitsem fogadott el, mert mint mondá: csak a túlvilágon, Álláhtól várja jótetteinek jutalmát! - A dervis harmadik kóklersága a következő:
A fenti eset után néhány hónapra hozzám jő Guyon szakácsa s ijedten panaszolja el, hogy a legnagyobb cinezett rézserpenyő (casserole) a konyhából nyom nélkül elveszett.
- Azt pedig jó lesz megkeresned, vagy újra csináltatnod - mondám; - mert, mint te is tudod, ezek tábori edények, melyeknek egyike a másikba illik s azért egy darabnak sem szabad belőlük hiányozni; azután meg ismered a pasát, hogy milyen hirtelen haragú ember; azért csak tégy úgy, amint mondom, mielőtt tudomására jönne a dolog.
- Én már mindent összekerestem - válaszolá a szakács, - de eredmény nélkül. Kérnélek uram valamire!
- Mi az?
- Nem lennél-e szíves és megkérdenéd a dervist. Háyreddin pasa elveszett pénzét is ő födözte fel; talán megmondja ezt is. Én már felszólítottam volna, de félek, hogy nekem nem teszi meg.
- Én ugyan majd beszélek vele, de eredményt nem kötök hozzá; végre is ő sem valamely felsőbb lény, hogy minden titkot tudjon. Küldd őt ide!
A dervis, szokása szerint, nagy alázatosan belép s miután törökösen köszöntött, mondja:
- Hivattál uram, parancsolj velem!
- Dervis! - mondám. - Te már sok jót tettél tudományoddal; nem cselekednéd-e ezt uraddal is, kinek kenyerét eszed?
- Rendelkezzetek velem uraim, tűzbe-vízbe megyek értetek!
- Ilyen pogány dolgot nem kívánunk tőled; csak azt mondd meg, hogy hova lett a pasa rézserpenyője, mely a konyhából tegnapelőtt elveszett? Ellopta-e valaki, vagy csak úgy tévedt el valahova?
A dervis gondolkodni kezdett s kis szünet után így szólt:
- Jaj uram!... Ez nagy dolog!... Igen kényes dolog!...
- Valljad be dervis, hogy magad sem tudod és cserbenhagyott a mesterséged!
- Nem fog az engem cserbenhagyni; csak egy esetben, t. i. akkor, ha velem szemben nagyobb mester áll, kinek tudománya az enyémet fölülmulja; akkor az én szavam elnémul.
- Csak nem gondolod, hogy az én tudományom mellett el fog törpülni a tied?
- Azt nem uram!... Elismerem, hogy nálam sok tekintetben okosabb vagy; különben nem foglalnád el azon állást, melyet betöltesz s ha én a te képzettségeddel birnék, talán hasonló helyzetbe jutottam volna, míg így csak szeiszbási vagyok; de ismét azt a tudományt, amellyel én bírok, sem te, sem a pasa nem értitek.
- Jól van... Térjünk a dologra s fedezd fel a jelzett tárgyat.
- Nagyon restellem megmondani, hogy hol van, mert nem akarnék magamnak ellenséget szerezni.
- Tehát a bűnöst kímélni akarod?
- Nem. Itt van ő a házban, a házigazda lakásában.
- Mit beszélsz?!... Ily gazdag és tekintélyes béjnek cselédjei, vagy talán éppen a háremhez tartozói, mernének valamit elorozni?... Dervis! Ez lehetetlen! Most az egyszer tévedtél!
- Nem tévedek uram! Én ugyan sohasem voltam a béj lakásában odaát; de azért meg tudom mondani, hogy amint az ember a házba lép, végig megy a folyosón, azután ajtóra akad, melyen keresztül tágas szobába jut; ettől ismét balra menve van a hárem; ugyancsak balra, hosszú keskeny szobára talál, melynek egyetlen ablaka az udvarra szolgál; végében, a jobboldali fel mellett szembetűnik egy magas, barnára festett állószekrény; nézzen fel ennek tetejére és a rézserpenyőt, melyet ott lát, bátran vegye le, mert ez a keresett tárgy; és ha nem így volna, rögtön csapjanak el engem hivatalomból.
- No dervis! Nagy fába vágtad a fejszédet; mert ha a béjt oknélkül kompromittálod, legalább is keresztül szúr. Azért magam akarok a dolog végére járni, nehogy más valaki ügyetlenségével bakot lőjjön.
Megbeszéltem Guyonnal az egészet s azon véleménynek adtam kifejezést, hogy figyelemre sem kellene méltatni a dolgot; mert felsülés esetén a béj kitilthat bennünket házából, sőt törvényes elégtételt is kérhet a gyanusításért. Guyon azonban ellenkező nézeten volt.
- Ha a dervis biztosan állítja, nem kell abban hagyni. Beszéljen ön a béjjel s mondja el neki a mesét; meglátjuk mit válaszol reá, mert ők a dervis szavaira sokat adnak.
A ház, melyben laktunk, előrészén emeletes volt, szép kilátással egy előtte elterülő szabad térre. Az emeleti helyiséget Guyon foglalta el személyzetével s ez alatt voltak az istállók. Belül tágas udvar választotta egy hátsó földszinti terjedelmes épülettől, mely a házigazdának, egy gazdag béjnek, képezte csendes, de jól őrzött lakását. A két ház közt mi érintkezés sem volt s még a cselédek sem ismerték egymást. Csak a béjt láttuk ki- s bejárni - egyedül.
A béj igen szivélyes volt irányunkban s többször beszélgeténk egymással. Most is felém közeledett az udvaron. Némi közömbös társalgás után felemlítem az elveszett rézserpenyő történetét s a dervis elbeszélését.
- Én ugyan nem hiszem - mondám, - hogy a keresett tárgy a te háremedben volna; de talán mégis jó volna elejét venni az esetleges kósza hírnek, mielőtt tovább harapódznék.
- Köszönöm - válaszolá a béj; - azonnal megyőződünk róla, míg melegében van a dolog; nehogy időközben máshova tegyék a serpenyőt. Hívd kérlek a dervist s jőjj te is velem!
Hárman megindultunk a béj lakásába. Legelőször is a hosszú folyosóra léptünk s innen balra az első terembe.
- Várjunk kevéssé - mondá a béj - míg a nőket házamnak másik részébe átparancsolom!
Azután elkiáltá magát:
- Idegen vendégeim jöttek, távozzatok a másik osztályba!
Erre nagy suhogás és csoszogás keletkezett. Tisztán lehetet hallani, amint a fiatalok sebesen, az öregek lassabban elvonultak. Miután a nesz megszünt, megszólítja a béj a dervist:
- Most menj te elől s mutasd meg, merre van a rézserpenyő?
- Erre uram! - felelé, balra mutatva s egy keskeny szobába jutottunk. Itt a dervis a háttérben álló szekrényhez sietett, a tetején levő üres rézedényt gyorsan lekapta s eme szavakkal tartá elénk:
- Ez az uram?!...
Mire a béjnek szeme, szája elállott. Magam is elálmélkodtam s percekig néztünk egymásra, némán, mozdulatlanul.
Végre a béj halott halványan felém fordul s inkább önmagához beszélve mondja:
- Ez megfoghatatlan!... Lopás az én házamban?!... Miként jutok én ezen gyalázathoz, mely miatt még a legszegényebb muzulmán is halálra szégyenlené magát?!...
azután szeliden kérdé a dervist:
- Dervis testvér! Lelkedre kérlek, nevezd meg az egyént, ki e rézedényt ellopta s mondd meg, hogyan került ez az én háremembe?
- Uram béj! - felelt a dervis. - Én fölfedeztem az eltünt tárgyat s ezzel kötelességem megtettem. A többit kikutatni a te dolgod.
A béj ekkor a próféta szakállára kérte a dervist, hogy nevezze meg a tolvajt s mentse meg az ő becsületét; mert ha feltalálta az elveszett tárgyat, a tolvajról is tudomással kell birnia.
Megsajnáltam a béjt, mert majdnem sírva könyörgött a dervisnek, hogy fedezné fel a tolvajt. Tudtam, mily kényes a muzulmán házának becsületére s a béjt a legrosszabbtól féltettem; hogy segítségére legyek, mondám a dervisnek:
- Hallod-e dervis!... Ha kötelességednek tartottad megmondani, hogy az elveszett tárgy hol van: még inkább tartozol megmenteni egy tekintélyes muzulmánnak becsületét; mert az elveszett rézserpenyő helyett végre is másikat vehetünk volna, míg itt a béjnek jó hírneve forog kockán s ezt csak a tolvajnak megnevezése által mentheted meg.
A dervis kevés ideig gondolkodott; azután így szólt:
- Igazad van. Hát megmondom.
Majd hozzám fordulva ekként kezdé:
- Uram! Te is tudod, hogy a pasa szakácsa keresztény.
- Igen, - válaszolám.
- Ő az, kinek kezén a rézedény elveszett. A dolog így történt. Egyik este fenn vagyok a konyhában, midőn a szakács azt mondja nekünk: "Tudjátok, hogy engem Dimitrinek hívnak; ma van nevem napja s egyszersmind ma töltöm be 32-ik évemet, ezért, mindnyájatokat megvendégellek punccsal; de csak akkor, ha az urak lefeküdtek."
Miután az idő elérkezett, levett egyet a legnagyobb rézserpenyők közül, ezt megtöltötte vízzel, majd félsüveg cukrot vetett bele s kis ideig forralta; azután leemelte a tűzről, felnyitott két rumos üveget s tartalmukat a szirupos vízbe önté; ekkor a folyadékot megízlelte, még fél üveg rummal megszaporítá s újra megízlelte egy evőkanállal, mire csettentett nyelvével s mondá: "No! Ettől elég jókedvünk lesz mindnyájunknak!" Azután a pasa findzsáit megmerítvén, sorba adogatta nekünk.
Én nem fogadtam el a tüzes italt, amiért rám kiáltott: "Ne különcködjél dervis! Lásd a többi muzulmánnak mennyire ízlik!" De csak nem ittam belőle. "No! Majd készítek neked édes szörpöt, abban nem lesz semmi rum." És ekként cselekedett.
Feltünt nekem ezen este egy idegen fiatal ember, kit még sohasem láttam. Kérdésemre azt felelé, hogy ő a béjnek szolgája, ki csak ma ismerkedett meg Dimitrivel s ez meghívta őt névnapjára azon igérettel, hogy oly jó italt fog adni, minőt Sztámbulban csak a nagy urak élveznek. "Erre kiváncsi lettem - mondá ő - s miután a béj elaludt, ideszöktem."
A mulatság nem sokáig tartott. A cselédség az erős ital hatása folytán jobbra-balra dőlt s mélyen elaludt. Csak a béj inasa a én voltunk még ébren; azon különbséggel, hogy míg én józan maradtam, ő szintén tántorogni kezdett. Egyszerre a rézedényhez ment s belenézett, hogy maradt-e még a drága nedüből; kicsibe mult, hogy bele nem esett. Azután örömmel felkiáltott: "Hohó! van itt még elég! Ebből kell juttatnom az én társaimnak is!" Mire a serpenyőt nagy nehezen elvitte, én pedig az istállóba mentem s lefeküdtem.
A béj szolgája hazajött, itt megitatta társait, kik szintén eláztak s az edény ott hevert köztük reggelig; amidőn az, ki odavitte, eldugta ezt a lakás egy zugába azon szándékkal, hogy estére ismét elszökik s átviszi a szakácsnak. Napközben ráakadt egy hárembeli nőcseléd s megmutatta úrnőjének, ki el nem tudta gondolni, hogy honnét került ide az idegen rézserpenyő? Parancsolá azért, hogy tegyék ide, e szekrény tetejére, míg felőle kérdést tesz a béjnél; amiről azonban tegnap megfeledkezett.
A szolga kereste az edényt a rejtett helyen, de nem találta; utána kérdezősködni nem mert s azért tanácsosabbnak tartotta mélyen hallgatni az egészről. a szakács éppen mitsem tudott róla, hogy ki vitte el s aggódva kereste mindenütt, de sikertelenül; míg én a segéd úr felszólítására fölfedeztem. Most itt van: Senki sem lopta el s a béj becsülete meg van mentve.
- Csak azt mondd meg dervis - kérém őt, - honnan tudod, hogy miként került a rézedény ezen helyre? honnan tudod, mit mondott az úrnő cselédjének?...
- Ezt csak én tudhatom - mondá ő, - ez ismét az én mesterségemhez tartozik; az urak elégedjenek be azzal, hogy a dolgot fölfedeztem.
A béj ezután kikérdezte az összes szereplőket s csakugyan akként történt minden, amint a dervis elbeszélte...
Különös ember volt ez a dervis!
Egy alkalommal önhatalmúlag elkergetett minden alantas lovászt s helyükbe másokat fogadott. Amint ezt meghallottam, siettem az istállóba. Látok ott egy 13-14 éves gyereket, ki sepregetett; azután a lovak közül egy öregebb s ismét a túl oldalon egy egészen idegen egyént. Előfogtam a dervist:
- Hol vannak a lovászok? - kérdém őt.
- Itt vannak uram - felelé. Ott az egyik, a Mehemed; amott a másik, az Szelim; és itt ez a szép és jó fiu, ez az Achmed.
- És a régiek hol vannak?
- Oh uram!... Azok a lusták?... Kik csak nargillázni, heverni szerettek?... Elkergettem őket.
- De mit tud végezni ez a kis gyermek? Hisz a lovat sem éri fel?
- Helyette majd dolgozom én és az apja, Szelim; ő pedig elsepreget szépen és végez oly dolgokat, melyeket elbír.
- Igen?... És fizetést húz olyat, mint egy nagy, ki mindent teljesíteni képes?... Ez nem igazságos, dervis!
- Annál többet dolgozunk mi ketten az apjával.
- Jól van; de ha baj lesz, téged veszlek elő!
- Nem bánom uram, csak bízd rám.
Későbben kitünt, hogy a dervis nagyon megszerette a kis fiut s eleinte csak őt csalogatta magához azzal, hogy oly fizetést ad neki, mint egy felnőttnek; de ezt az apja nem engedte; megegyeztek tehát, hogy az apa is fiával menjen s ekként történt.
Sok ideig nagy barátságban éltek egymással. Oly szorgalmat, oly igyekezetet fejtettek ki a lovak körül, hogy öröm volt szemlélni őket. Négy hét mulva azonban összevesztek, minek következtében az öreg Szelim fölszedte sátorfáját s fiával együtt elhagyta a dervist.
Ekkor felhívattam s jól leszidtam őt.
- Lám megmondtam, hogy ez lesz a vége s mindennek oka az a fiu, kit te idehoztál!
- Ne haragudjál uram, nem lesz semmi baj; könyörögve és sírva jönnek azok még hozzám, hogy vegyem vissza őket.
- Hogyan?... Sírva?!...
- Igen, igen; sírva. Előveszem az én mesterségemet s megcsavarom vele az öreg beleit, hogy kénytelen lesz irgalomért könyörögni hozzám. Meglátod, hogy holnap délre itt lesz, összegémberedve a görcsöktől.
Másnap délben csakugyan ott találtam őket; nyugodtan dolgoztak a lovak körül s meg is maradtak mindvégig Guyon szolgálatában.
Egy ízben feljő hozzám a dervis s kéri a havipénzeket.
- Nincs pénz, - mondom neki térfásan; a pasa azt izeni, hogy ezen hónapban mitsem kapunk.
- Jaj uram! Akkor hogyan fogunk megélni pénz nélkül? A pasának van annyi pénze, hogy bennünket kifizethessen.
- Ezen esetben nem marad egyéb hátra, mint, hogy elővedd tudományodat s megcsavard kissé a pasa beleit; majd előáll akkor a pénzzel!
- Mit gondolsz uram!... Hogy én ezt cselekedjem kenyéradó gazdámmal?... Megverne Álláh hálátlanságomért!... Inkább éhen halok.
- Jó, jó! Csak tréfálok dervis. Fogjad! Íme itt van pénzetek.
S kifizettem őket.

XXXIV.
A Kárszban volt emigránsok. - B. Stein. - Leleplezések. - A jégeső. - Szomorú hírek Damaszkusból. - A tatárpostával utazom. - Hűs fekvőhelyek. - A Csürük folyó. - Meg látjuk a Fekete-tengert.

Kársz védelmében ezidő szerint a következő európai tisztek vettek részt:
A magyarok közül: Guyon Richárd - Khorsid pasa, altábornagy; Kmety György - Izmáil pasa, altábornagy; Kollmann József - Feizi pasa, altábornagy; Schwarzenberg Emil - a szabadságharcban Báthory név alatt, - Emin pasa, tábornok; Frits Gusztáv - Rusztem béj, ezredes; Scheidenberg József - Táhír efendi binbási, őrnagy; Tüköry Lajos - Szelim efendi, kapitány, majd őrnagy, mint Guyon, később Kmety segédtisztje; Pap János - Szulejmán efendi jüszbási, kapitány, Guyonnak segédtisztje; Mandl Ignácz - Achmed efendi jüszbási, tüzérkapitány; Schneider Antal - Husszein béj, orvos-ezredes.
Lengyelek: Briánszky - Sáhin pasa, tábornok; Bestyánovszky Arszlán pasa, tábornok; Pácser - Juszuf béj, ezredes; Gostyiminszky - Tájfur béj, ezredes; a két Jordán testvér: - Mehmed béj, alezredes, Ozmán efendi, őrnagy; a két gróf Hosovszky testvér: - Fuád efendi, őrnagy, - a kisebbik Emin efendi, kapitány; Fárnézi - Feizi efendi, kapitány; Lapinszky - Nuri efendi, kapitány; Perkovszky - Szelim efendi, kapitány.
Olaszok: Decellis - Murád efendi, kapitány, Guyonnak segédtisztje; Petrozini - Omer efendi, tüzérkapitány; a két gróf Bózi testvér - Táhir és Mehmed efendik, mint orvosok, őrnagyi rangban.
Hoffmann porosz tiszt, őrnagyi rangban, mint a tüzérek instruktora; kivüle még egy porosz és egy svéd tiszt kapitányi rangban.
Amerikai: Bonfánti önkéntes, őrnagy.
Ezeken kívül voltak törökök vagy tizenketten, mindnyájan Guyon vezérkarába osztva, közöttük Fáik pasa, azután több törzstiszt és kapitány.
Itt tartózkodásunk hetedik hónapjában érkezett meg a német báró Stein - Ferhát pasa, ki szintén a magyar menekültekhez számította magát.
Ő eredetileg törzstiszt volt az osztrákoknál. 1848-ban a magyarokhoz szegődött s Bem hadseregénél volt, mint tábornok. Valószínűleg csak azért jött át hozzánk, hogy ártson ahol lehet; mert a magyaroknak esküdt ellensége volt még az emigrációban is; nem kevésbé gyűlölte a törököt, jóllehet ennek kenyerét ette.
Azon tüzérek, kik ténylegesen részt vettek Gyulafehérvár ostrománál, beszélték, hogy mikor őt Bem a vár bombáztatásával és bevételével megbízta, engedelmeskedett ugyan, de miként?
Derék tüzéreink annyira összelődözték a várat, hogy már egészen lángokban állott s csak egy rohamot kellett volna még ellene vezényelni. Az osztrákok felhagytak az ágyúzással, mert a tűz miatt nem működhettek többé s a feladásról beszélgettek.
Nemsokára egy tiszt közeledett fehér zászlóval a magyar tábor felé, kinek szemeit bekötvén b. Steinhoz vezették. Itt előadta, hogy a várparancsnok három órai fegyverszünetet kér, míg a tüzet eloltják, mely már a puskaporos tornyot kezdi fenyegetni.
B. Stein elvezette a tisztet ágyúinkhoz; itt megmutatott neki mindent részletesen, azután elbocsátotta s nemcsak három órai fegyverszünetet adott, hanem még több napok mulva sem intézett támadást ellenük, míg csak az osztrákok a magyarokra nem törtek. Bem ekkor Szebennél levén, nem értesült kellőleg b. Stein manipulációiról s ezért kisiklott kezei közül.
Idekünn beszélték azt is, hogy a zsoldjában volt osztrák érzelmű katonákkal s a reákció segélyével, mely a szászok közt bőven burjánzott, a dévai vár alá puskaporos aknákat furatott s ezeket később fel is robbantották. Guyon maga mondá nekem Damaszkusban, hogy b. Steint erőszakkal hozta Törökországba, ki csak akkor engedelmeskedett, midőn pisztolyát szegezte reá s úgy jött át vele a határon.
Widdinben ő volt az első, ki török szolgálatot vállalt nemcsak, hanem a muzulmán vallásra is áttért. Azután az osztrák konzulhoz ment s tudomására adta, hogy csak színleg vette fel a török vallást, mert így több szolgálatot tehet az osztrák kormánynak.
Magyar érdemjeleit viaszba nyomatta s az eredetieket átszolgáltatta az osztrák konzulnak e szavakkal: "Íme átadom ezen érdemjeleket, melyeket inkább az osztrák érdemekben szereztem meg." A viaszlenyomat után újra elkészíttette őket, hogy szükség esetében használhassa.
Aleppóból folyton levelezésben állt az osztrák kormánnyal, amit az ott levő emigránsok megtudván, őt üldözni kezdték s tőlük félve, kérte a kormányzó-pasát, hogy helyezze őt máshova. Így került Damaszkusba.
Mikor Guyon az ő jöveteléről értesült, ekként szólt hozzám:
- Nem szeretem, hogy Stein idejő; mert tudom, hogy a magyarokat gyűlöli s ezért ránk nézve veszedelmes ember.
- Hidegen kell fogadnunk - válaszolám, - majd észreveszi, hogy nem kedves vendég.
- Úgy is cselekszünk.
B. Stein Damaszkusba érkezvén, Guyon őt meglátogatta; későbben majd minden nap együtt sakkoztak. Csendes figyelője lettem a nagy barátkozásnak s magamban gondolám: Ti lássátok, hogy mit csináltok! Nem tarthat ez így soká!... Nem is tartott. B. Stein a török pasák előtt megszólta Guyont és nejét, kinek ez tudomására jutván, kérdőre vonta Steint. Ő bűnbánólag kért bocsánatot s szent lett a béke újra; de a baráti kötelék meglazult.
Miután értésünkre esett, hogy b. Stein útban van Kársz felé, Scheidenberggel és Tüköryvel Kmety tábornokhoz mentünk s kértük őt, hogy akadályozza meg idejövetelét.
- Ismerjük őt jól - mondám, - a törökök magyar pasának tartják, mi pedig tudjuk, hogy osztrák szolgálatban van s ha ittléte alatt árulást követne el, a magyarokra háramlik a szégyen.
- Igaza van - válaszolá Kmety, - menjünk el Guyonhoz s hívjon össze minden európai tisztet, hogy a teendők felől tanácskozzunk!
Guyon készséggel beleegyezett. Összegyültek a magyarok, lengyelek, olaszok, az amerikai, a svéd, sőt még a két porosz tiszt is megjelent.
Kmety ekkor felszólít engem, hogy, mint aki Stein tetteit legjobban ismerem, terjesszem ezeket az öszegyültek elé.
Miután Steinnak fent említett viselt dolgait elmondottam, azon indítványt tevém, hogy mivel a német eredetű, osztrák érzelmű, orosz-osztrák bérenc Ferhát pasát veszedelmes egyénnek ismerjük, figyelmeztessük a fényes portát írásilag s kérjük, hogy őt Kárszba ne küldje, nehogy itt esetleg árulást követvén el, ez a magyaroknak rovassék fel, kik őt közénk tartozónak el nem ismerjük; ha pedig a magas porta őt mégis ideküldeni szándékoznék, úgy kérjük, hogy bennünket más hadtestbe, pl. Krimiába vezényeljenek.
Indítványomat az összes jelenlevők elfogadván, Guyon megbízott, hogy Scheidenberggel és Tüköryvel együtt írjuk le mindezt törökül és franciául; minek megtörténte után mindnyájan aláírtuk s a tatárpostával elküldöttük a hadügyminiszternek Sztámbulba.
Ezen események után két hétre megérkezett Ferhét pasa Kárszba. Guyon pedig, ki azt vélte, hogy fölterjesztésünk Sztámbulban figyelmen kívül fog hagyatni, minden kérés ellenére, azonnal meglátogatta Steint s színleg újra a legjobb barátokká lettek. Stein ezért cserébe, alattomban nevetség tárgyává tette Guyont s gúnyolódott egyes intézkedései felett.
Igaz, hogy b. Stein tudományosan képzett katona volt, de tehetségeit sohasem érvényesíté annak javára, ki neki kenyeret adott.
Megjött azonban Sztámbulból a lakonikus válasz, mely így hangzott: "Ha igazak a vádak, melyek Ferhát pasa ellen emeltettek, a szolgálattól fel kell őt menteni; ha pedig nem igazak, - ami annyi tekintélyes aláírás után ítélve fel nem tehető, - kimerítő indokolással terjesztessenek fel ide újra, hogy miért tétettek."
Guyon nagy zavarba jött; Kmetyhez és Kollmannhoz sietett, hogy tőlük tanácsot kérjen. Ezek odanyilatkoztak, hogy hivassék össze újra a tisztikar. Itt a lengyelek erősen Ferhát pasa pártjára állottak s Hosovszky őrnagy indítványozta, hogy ellenkérvény irassék, melyben ki legyen emelve, miszerint, jóllehet Stein iránt a magyarországi hadjárat alatt egyes túlbuzgó hazafiak részéről kételyek merültek fel, de jelenlegi viselete minden aggodalmat kizár s ezért őt Kárszban meghagyatni kérjük.
Guyonnak tetszet az indítvány s felém fordulva mondja:
- Ön, ki indítványozója volt az első fölterjesztésnek, mit szól mindezekhez?
- Azt, hogy amit tettem, meggyőződésből cselekvém s úgy hiszem a többi magyarok hasonlóképpen éreznek.
- Amit írtam, megírtam s ezt meg nem másítom soha, - nyilatkozék Tüköry.
- Te is tudod, - szól Kmety Guyonhoz, - hogy ezen két fiunak igaza van. Mi ismerjük Steint; a lengyel urak talán majd megismerik őt később. Azért legjobb lesz, ha Hosovszky őrnagy úr indítványát szavazás alá bocsátod s a többség véleménye szerint cselekszel.
A rögtön megejtett szavazás Stein ellen döntött s a főparancsnok másnap reggel útnak indítá őt Sztámbul felé...
Kárszban egyéb tekintetben teljes csend uralkodott. A török sereg, erélytelen főparancsnoka, Zárif Musztafa alatt; hatvanezer emberből állt s három hadtestben Kársz, Árdáhán és Bájázidvárakban volt elosztva. A tartalék Erzérumot biztosította. Bátumot Szelim pasa tartá megszállva külön hadtesttel; de a sereg legnagyobb része redifek és basibozukokból állott.
A kárszi sereg tevékenysége az erődítésekre s az előőrsök éberen tartására szorítkozott. Az orosz Gümrüből meg sem mozdult; Kmetynek pedig gondja volt arra, hogy egyes portyázó csapatok kedvteléseinek véget vessen s mindannyiszor derekasan megleckéztette őket.
Óriási csapás volt a török hadseregre nézve a közharcosok közt beállt nagymérvű halandóság. Senki sem gondolt a kemény télre, mely ekkor uralkodott. A katonák csak gyarlón lettek ellátva meleg ruhával s alig néhány bundát tudtak összeszedni az őrszemek számára, kik közül, habár félóránként felváltották őket, sokan álló helyükben megfagytak.
Kiütött a hagymáz is, mely naponként 60-70 áldozatot követelt. Ennek oka pedig az imádkozás előtt való ötszöri mosakodásban rejlett, amit a főparancsnok betiltani vallási buzgóságból nem mert, vagy nem akart. Az európai orvosok figyelmeztették ugyan a katonákat, hogy mitől kapják a hagymázt; de ezek kinevették s elnevezték őket kárá-humáknak = hagymáz-járványnak. Már messziről kiálták eléjük: jön a kárá-humá! A rendelt gyógyszert be nem vették, hanem, hogy szagát se érezzék, egyszerűen kiöntötték. Pőrén, ordítozva szaladgáltak a fagyon s volt dolgunk, míg összefogdostuk a szegényeket. -
Míg az ellenséges hadak egymás iránt várakozó álláspontra helyezkedtek, a természet rohamos léptekkel haladt előre s júniusban már teljes pompájában állt előttünk.
Guyon ezen kedvező körülményt arra használta fel, hogy vezetéklovait Decellis kapitány felügyelete alatt a lovászokkal kiküldte legeltetni Kársz fennsíkjára, az erődtől egy óra járásnyira. Ott is voltak ők sátraik alatt két hétig.
Nemsokára azon megbizatást kaptam Guyontól, hogy nézzek utánuk s a tapasztaltakról tegyek jelentést. Ordonácomat magam mellé vevén, haladék nélkül kilovagoltunk. Útközben szokatlan meleg tölté be a léget s alig vártam, hogy Decellis sátráig juthassak.
- Ma alighanem vihar lesz; jól vannak-e megcövekelve a sátrak? - kérdém a kapitányt rövid üdvözlet után.
- Dehogy lesz - mondá, hisz látod, hogy tenyérnyi felhő sincs az égen.
Fél órai beszélgetés után a sátorból kinézve látom, hogy koromsötét felhők emelkednek a Fekete-tenger felől.
- No kapitány - kiálték - nyakunkon a baj!
- Ez is baj?!... Még két óra mulva sem lesz ebből eső!... Azután annyira félsz egy kis zivatartól?... Maradj még kevéssé; oly jól esik, ha valakivel elbeszélgethetek; mert a lovászok nem tudnak olaszul s én sem sokkal többet az ő nyelvükön.
Alig végzé szavait, a fekete felhő nagy suhogással vonult tova fejünk felett.
- De már ennek fele sem tréfa! - mondám.
Azzal előkiáltottam ordonáncomat és gyorsan visszaindultunk. Csakhamar nehéz cseppekben kezdett esni, amiért is kivettem perzsa szövetű selyem-zsebkendőmet, hogy befödjem vele új fezemet. Míg ezt végezném, darához, majd borsóhoz hasonló, sűrű jég hullott, mely mindinkább öregbedett.
- Uram segíts! - kiálték. - Ibrahim vágtassunk!
Már késő volt. Dió és tojás nagyságú jégdarabok hullottak reánk. Lovam ágaskodott s miután földre vetet, kiszabadítá magát s tovaszáguldott. Ibrahim sem volt sehol látható. Igaz, hogy nem igen volt időm utána nézni. A jégdarabok magasra ugráltak fel a földről; ütéseik sajgó fájdalmat okoztak s miután fejem fölé emelt kezemből csorgott a vér, lehuztam sárcipőimet, egy egyébnek hiányában ezekkel védjem porhüvelyem legkényesebb részét. Kétségbeesésemben szaladni kezdtem, de menedékre sehol sem találva, végre eszméletlenül összerogytam.
Sokáig fekhettem így; mert mire magamhoz tértem, az ég egészen tiszta volt s a nap elbujni készült a Szoghánli hegyek mögé. Testem kimondhatatlanul fájt s telve volt ökölnyi daganatokkal. Vergődésem közt a jégdarabok zörögtek alattam. Miután feltápászkodtam látám, hogy az egész fennsík egyetlen jégmezőt képez.
Nagy nehezen vánszorogtam a Kárszon kívül levő sátrunkig, melyben Tüköryvel együtt laktunk. Itt bundámba burkolództam, azután teljes erejével kiütött rajtam a láz s csak tíz nap mulva tértem némileg magamhoz. Lovam több napok mulva került meg; ordonáncomat paripája szerencsésen hazahozta. Sok kárt tett a jég az összes sátrakban, melyeket szétszaggatott s amennyi bárány, juh és bornyú volt ekkor a mezőkön, az mind elveszett. A katonák megmértek egy-egy jégdarabot, melyek némelyike száz drehmet nyomott. Száz drehm egy negyedrész oka, egy oka pedig két és negyed font; tehát fél fontnál nagyobb volt némely jégdarab.
Alig kezdtem fellábadozni betegségemből, midőn Damaszkusból levelet kapok Kapus János emigráns társamtól, hogy hátrahagyott nőm, kit Guyon házából vettem el, hirtelen meghalt s nyolc ezer piaszternyi összes megtakarított vagyonomat veszély fenyegeti.
Nem annyira vagyonomnak elvesztése, mint inkább nőm halála s az óriási csalódás azon általam végtelenül tisztelt egyén becsületességében, kire lelkemet bízni mertem volna, oly leverő benyomást gyakorolt reám, melynek következtében közel állottam ahhoz, hogy elmém talán örökre elboruljon.
Nem gondoltam többé semmivel s egyetlen törekvésem volt, hogy személyes meggyőződést szerezzek magamnak a hallottakról. Szabadságot kértem a főparancsnoktól, hogy rögtön Damaszkusba indulhassak.
Ennek kivitele eleinte leküzdhetetlennek látszó akadályokba ütközött. A kért kéthavi szabadságot nem egy könnyen adták; a dolog természete pedig azt kívánta, hogy minél gyorsabban utazzam s ezért nem választhattam magamnak a már egyszer megtett hosszadalmas karavánutat.
Ajánlották, hogy Bátumban hajóra ülve, Konstantinápolyon és Beiruthon keresztül menjek Damaszkusba; amely út, bár kerülőnek látszik is, mégis gyorsabb és - ami fő - kevésbé költséges, mint a száz esetleges veszélynek kitett karavánút.
Így is cselekedtem. Megalkudtam a Bátumba legközelebb induló tatár- gyorspostással, hogy társul maga mellé vegyen. Hozzánk szegődött még a svéd tiszt, ki csak mint önkéntes, tapasztalat gyüjtése végett szolgált Guyon vezérkarában s vagyonosabb egyénnek látszott.
1854. július 1-én gyorspósta-lovakon hárman megindultunk Kársztól észak-nyugati irányban, a fanélkül szüköldködő és csak a legnyomorultabb utaktól átszelt fennsíkon, Árdáhán felé.
A Kur folyón átkelve, Árdáhán mellett éjfélkor nyargaltunk el s azért ennek csak sötét körvonalait láthatám. Nemsokára a magas hágókkal bíró Kánli hegységben voltunk.
Fogalmam sem volt az ily emberkínzó utazásról, mint aminőt a tatár társaságban tettünk. Folyton trappban és galoppban lovagoltunk. Állomáshoz érve, már készen vártak az előre megrendelt, pihent lovak. Két nap és két éjjel tartott lovaglás után, én és a svéd tiszt, már nem leszálltunk, hanem úgy fordultunk le a lóról s fekve maradtunk a földön.
A tatár nem tágított: "Üsztüne! Illeri!" - Rajta! Előre! - hangzott harsány szava. Mi azonban a legjobb akarat mellett sem valánk képesek a felhívásnak engedni.
Én, ki a Damaszkustól Kárszig terjedő hosszú utat lóháton tettem meg s a fortifikációknál is állandóan nyeregben ültem, restellve valék kénytelen bevallani gyengeségemet.
- Üsztüne! Illeri! - bíztat újra a tatár.
- Nem tudunk felülni! - mondám.
Ekkor elővett két erős hevedert, mellyel a nyerget megerősíteni szokás a lovon, ezekkel bepólyázott bennünket a hónaljtól kezdve a csípőig oly szorosan, hogy vasabroncsok között képzeltük magunkat. Ezután könnyen lovagoltunk ismét egy napig.
Ételünket a magunkkal hozott angol húskivonatok, sajt és csokolád képezték. Csak ritkábban kaptuk az állomásokon tojás rántottát, az egyedüli meleg ételt Bátumig.
Dacára a gyakran megújított bepólyázásoknak, a fáradság mindinkább erőt vett rajtunk. Mire úgy segítettünk magunkon, hogy a tatárt előre lovagolni engedtük, mialatt ketten csak lépést haladtunk; mikor azután őt már-már elvesztettük szemünk elől, carrierben vágtattunk utána, ami kevésbé esett terhünkre, mint az örökös rázós kocogás.
Ezt azonban a tatár nem sokáig engedte.
Árdáhán tartomány északról és délről majdnem átjárhatatlan hegyszegélyektől van körülzárva és csak a Kánli hegységben, a Kur forrásán túl fekszik egy harántvölgy, amodább az Árdánics folyó völgye által a Csürök-völggyel összeköttetésben. Szokott helye ez a rabló-kurdoknak. Ezért aggódott a tatár s erősen intett, hogy csak együttesen haladjunk, mert három fegyverest kevésbé mernének megtámadni a kurdok.
- Mikor fogunk már egyszer aludni is? - interpelláltam a tatárt.
- Majd ha ezen a havasokon keresztülmentünk; túlfelül a völgyben, Árdánics felé; ott lágy tavaszi idő lesz.
- Sokáig tart az; hisz láthatod, hogy már majdnem leesünk a lóról!
- Azt gondoljátok, hogy én kőből vagy vasból vagyok s reám nem jő az álom?! - mondá ő bosszankodva s azután némán lovagoltunk tovább a szakadékos utakon.
A hegy tulsó oldalán leereszkedve, enyhe, tavaszi időbe jutottunk. Egy erdő szélén mondja a tatár:
- Szálljatok le lovaitokról s kössétek a fához, majd készítek számotokra fekvőhelyeket.
Felszólításának nagy készséggel engedelmeskedénk s magunk a fához dőlvén, nyomban el is aludtunk.
A tatár ezalatt handzsárjával három lyukat vájt, akkorákat, hogy az emberi fej kényelmesen beleférhetett s a kiemelt földet gondosan a gödrök szélére helyezte. Miután munkájával elkészült, fölkeltett bennünket édes álmunkból s a lyukakra mutatva mondá:
- Itt van három ágy; kiki feküdjék azonnal helyére!
A svéddel összenéztünk, majd ismét a tatárt vizsgáltuk figyelmesen.
- Megzavarodtál tatár, hogy ilyen fekvőhelyet ajánlsz! - mondám.
- Nem én! - felelé; majd meglátod, hogy ez okos cselekedet; dugd fejedet ezen gödörbe nyakig, én betakarom földdel s rövid idő mulva nem fogsz álmos lenni.
Még ekkor és kétkedve néztem reá.
- A tatárnak igaza lehet - mondá a svéd; mert a föld frissessége kiszívja a fejből az álmot; kísértsük meg!
Ezzel lefeküdt. A tatár a svéd fejére húzta a földet, csak szájának és orrának hagyott némi nyílást. Ugyanezt tette velem és önmagával is. Negyed óra mulva felszólított, hogy emeljük fel fejünket s a földet újra kikaparván, feküdjünk bele, mint az elébb.
Egy óra eltelte után annyira kipihenve, oly üdén éreztük magunkat, mintha fél éjszakán keresztül édesen nyugodtunk volna.
Megújult erővel haladtunk a völgyön át s jól esett látnunk a zöld díszében álló vidéket, a szilva- és almafákat, mogyoró nagyságú gyümölcseikkel terhelve. Ardánics völgyében haladtunk. Előttünk hatalmas hegytömeg meredezett az égnek.
A hegy lábánál levő állomáson lovakat váltva, csak lépésben kapaszkodánk fölfelé. A mérsékelt égalji bükk- és cserfák lassanként elmaradtak s fenyvesek közé jutottunk. A növényzet mindinkább gyérebb és silányabb, de a hideg annál érezhetőbbé kezdett lenni. A kopár hegygerincet végre csak az örökös hó takarta, melyen a lovak patája keresztül nem hatolt s kemény sziklaként dübörgött a lépések súlya alatt.
Azután, hogy a hó határát ismét elhagytuk, utunk mind veszedelmesebbé vált. Élénken emlékeztetett ez ama szerencsétlen hegyi ösvényre, melyet Egin és Erzingján közt meghaladánk. Mohos sziklák ölében kígyózott az Árdics folyó s szédítő mélység fölött, keskeny párkányon lovagoltunk az eleve felfogadott jártas kalauz vezetése mellett.
Egy helyütt a folyó ágyában, sziklák közt fennakadva, négy öszvér összeroncsolt hulláit láttuk. Vezetőnk beszélte, hogy öt nappal ezelőtt hullottak azok oda alá a szűk útról. Örmény kereskedőket kalauzolt, kik öszvéreiket, nagyobb biztonság okáért, kötéllel fűzték egymáshoz. Az egyik öszvér széles málhája a sziklafalban megütődött s egyensúlyt vesztve a folyóba zuhant, magával rántva társait is. A kereskedők azután alkalmas helyen leszálltak a folyóhoz s tutajokon mentették meg árucikkeiket; de az öszvérek odavesztek.
Ártvinnál, Török-Görgényország hajdani fővárosánál, a Csürük folyóhoz ereszkedénk le, mely az Árdicsot már feljebb magába veszi.
A Csürük-szu (poshadt folyó) Kis-Ázsia legészakibb határfolyója, mely még tulajdonképpen Örményországban foly a Pontuszba.
Báiburttól Ártvinig, majdnem párhuzamosan foly a Fekete-tengerrel. Ártvinnál, az örményországi, a pontusz vidéki és lázisztáni hegyekből zuhogó patakok már tekintélyes folyóvá növelik s míg előbb észak-keleti irányban haladt, itt hirtelen észak-nyugatra csavarodik s mély hasadékok közt hömpölyög, azután ott, hol az Adsárt ölébe fogadja, áttöri az utolsó sziklaszorost s méltóságteljesen foly a bátumi síkságon a tenger felé.
Utazásunk negyedik napja volt, hogy Ártvinba értünk, hol már készen vártak reánk a pihent, felnyergelt lovak.
Az emberséges muzulmán postás csakhamar összeszedett számunkra vagy húsz tyúktojást s míg a rántotta készült, az udvarra fordultam, hogy kiválasszak magamnak egy poroszkáló paripát, mert már teljesen összetörött az örökös trapp és galopp lovaglás. Kérdém a kocsist:
- Melyik lesz az én lovam?
- akármelyik uram - mondá.
- Nesze jó báksis - mit Törökországban hámám párászinak, fürdőpénznek neveznek - s adj alám egy poroszkáló lovat.
- Itt van uram!
Az eredménnyel megelégedve, kissé jobb kedvel társalgásba ereszkedém a török postással, ki a szokás ellenére igen közlékeny ember volt. Kérdezősködött a kárszi viszonyokról, az oroszok felől s dicsekedve említé, hogy neki is van egy muszka rabszolgája, azaz csak volt rabszolgája, mert már felszabadítá őt.
- Hogyan került hozzád? - kérdém kíváncsian.
- Úgy történt - beszélé, - hogy néhány év előtt egyik télen bevetődött hozzám egy fegyvertelen muszka katona s élelemért rimánkodott. Miután enni, inni adtam neki, jelek által kérdém tőle, hogy mi járatban van s hova megy? Erre elmondá, hogy ő bizony szökevény s valamely szolgálatot keres. Megszántam s azon ajánlatot tettem neki, hogy felfogadom, ha beáll hozzám rabszolgának; én megtanítom az igaz Isten ismeretére, ő pedig segít nekem házi ügyeimben s ha jól viseli magát, nagyon jó dolga lesz nálam.
Szivesen ráállott.
Már az első évben megtanulta nyelvünket s annyira kedvemben járt, hogy az év elteltével felszabadítám őt s kiállítottam részére a "teszkerét", melynek erejével mehetett oda, ahova akart.
Ekkor nagyon kért, hogy ne küldjem el, mert rabszolgám akar maradni mindhalálig. Megtartottam nemcsak, hanem a második évben muzulmánná lett s én látva becsületességét, miután fiatal is volt, hozzáadtam egyetlen szép leányomat. "Csár Szelimi!" - kiált a szolgának, - "hívd be Szelimet!" - Csakhamar bejött s bemutatá őt nekünk. Szép, erőteljes fiatal ember volt.
- Ez ugyan nagy dicséretedre válik - mondám a postásnak, - de azon tanácsot adom, hogy ezen történetet ne igen beszélgesd másoknak is, mert senki sem biztos arról, hogy ilyen háborús időben mikor kóborolnak erre a muszka katonák, s ha megtudják, hogy vőd katonaszökevény, vason viszik vissza és még különös szerencséjének tarthatja, ha főbe nem lövik.
Erre a postás fölötte megrémült.
- Okos beszédedet fejembe vésem - mondá - s nincs az az erőszak, mely ezentúl belőlem egy szót kicsikarjon. Köszönöm, igen köszönöm jó tanácsodat!
Néhány óra mulva egy szabadon álló kompon áteveztünk a Csürük-szún s innét kezdve majdnem állandóan folyását követtük. Utazásunk hatodik napján, miután a folyót balfelül hagytuk volna, megpillantottuk a tengert.
Ameddig csak szem láthatott, zöld vetések ékíték a kiterjedt rónaságot, melyek igen kellemes benyomást gyakoroltak a vad hegyek tekintetéhez szokott szemeinknek. A természet ezen szépségének teljes élvezetét azonban nem kevéssé ellensulyozták a hat napig tartott álmatlanság, a fárasztó, huzamos lovaglás s igen nagy volt örömünk, midőn, testben meggyötörve, lélekben elfásulva, estefelé Bátumba érkeztünk.

KONSTANTINÁPOLY
1854-1861.

XXXV.

Bátum. - Mustárdy törzsorvos. - A cserkeszek. - Magyar tánc a hajó fedélzetén. - A cserkesz nők. - Sheikh Samyl. - Cserkesz kivándorlók. - Magyarok és olaszok a cserkeszeknél. - A sikertelen expedíció. - Bangya és Lapinszky.

Bátum, mely ekkor még egészen a Csolok patakig Törökország birtokát képezte, kevésbé jelentékeny hely volt. Fontosságát ama, némi részben védett tengeröbölnek köszönheti, melynek hátterében elterül.
Egyedüli biztos kikötője levén Túl-Kaukáziának, Oroszország forró vágyainak állandó tárgyát képezte. Maga a város, miazmás levegőjével, néhány száz faházával, bódéival, hadi-szertáraival, melyek előtt Szelim pasa katonái éberen őrködnek, - megtekintésre alig érdemes.
Igaz, hogy erre, megérkezésünk után sem időnk, sem kedvünk nem volt. Kéjes érzet tölté el keblemet azon gondolatra, hogy személyemmel ismét önmagam rendelkezhetem; de örült a tatár is, hogy a reábízott postával együtt tőlünk is megszabadult. Mi pedig némi meleg ételt vevén magunkhoz, nyomban lepihentünk s huszonnégy óra hosszáig eszünkbe sem jutott fekvőhelyeinket elhagyni.
Három napot töltöttünk már el végtelen unalomban, midőn egy személyszállító gőzös török jelvénnyel, a kikötőben horgonyt vetett s Trapezuntba készült.
Siettem a hajóra, hol nagy örömömre egy régi jó ismerősömet, ki később úgyszólván legjobb barátommá lett, Mustárdy, török hadseregbeli törzsorvost találtam. Mustárdy, vagy mint ő magát nevezé: De la Musch, már 1836-ban, mikor ismerni kezdém, a megye fizikusa volt Szilágy-Somlyón, Kraszna-megyében s ekkor 50 éves lehetett. Többször beszélte, hogy mint katona-orvos, szolgált I. Napoleon alatt s az utolsó francia háborúk alkalmával jött Magyarországba. Itt egy magyar nőbe szeretvén, nem követte a visszavonuló sereget, hanem, miután észrevétlenül visszamaradnia sikerült, megházasodott s fiai már vele együtt küzdöttek a szabadságharcban. 1847-ben meghalt első neje s egy Magyarországban tartózkodó francia nevelőnővel lépett újabb frigyre, kit nekem a hajón be is mutatott.
Ugyancsak itt találtam Weppler ezredest s még egy lengyel törzsorvos emigránst, kik szintén Konstantinápolyba szándékoztak.
A fedélzet nagy részét egy csoport cserkesz foglalta el, kiknek látása lebilincselte figyelmemet. Az öregebbek - körülbelül húszan, - sötét gesztenyeszín hajjal és szakállal, szép kerekded arccal, valódi sasszemekkel, finom, de kifejezésteljes vonásaikkal, magas termetükkel, az emberiség legszebbjei közé tartoztak.
Ezek szülőik, rokonaik és kisérőik valának ama negyven-ötven tagból álló két csoportnak, melyek egyikét 10-18 éves fiúk, másikát 9-16 éves leányok, megannyi szépségek, képezték.
Hajónk már vígan szelte a tenger szelíd hullámait s még mindig alig valék képes az érdekes népség szemléletével betelni. Volt közöttük egy egészen őszbe csavarodott cserkesz, kinek bizalmat gerjesztő arca bátorított, hogy hozzá közeledjem; megkérdém őt, vajon tud-e törökül?
- Törökül?!... Oh igen, tudok - felelé; - mert már sokszor voltam Sztámbulban s most is oda megyünk!
- És ily sokan?...
- Igen. Eladásra visszük gyermekeinket. Nekem is van itt három szép leányom s ez a kis fiu mellettem szintén enyém.
Azután elbeszélte, hogy még nyolc más gyermeket bíztak rá rokonai eladás végett. A jelenet elérzékenyített s szemrehányólag mondám az öregnek:
- Mégis csak kegyetlenség tőletek idegen földre hurcolni s elárúsítani saját magzataitokat, hogy soha többé ne lássátok őket! Annyi ez, mintha eltemetnétek gyermekeiteket; sőt ennél is több; mert sírjaiktól azon tudattal távoznátok, hogy ott békében fognak nyugodni; míg így, ki tudja, hova hányja-veti őket szomorú sorsuk?
- Ne csodálkozzál uram afölött, hogy gyermekeinket eladjuk; mert kényszerítve vagyunk erre. Ők jobblétnek néznek elébe, mi pedig a kapott összegen szükségleteinket födözhetjük.
- De hiszen nektek nincs szükségtek a pénzre szabad honotokban?!
- Igaz, hogy mi leginkább csere útján vásárlunk; de vannak cikkek, melyeket önmagunk csak csekély mennyiségben, vagy egyáltalán nem vagyunk képesek eléállítani; ilyenek: az ámerikán és az angol vászon, a különféle színű posztók és szövetek, minőket nőink viselnek s melyeket hegyeink közt nem gyárthatunk; a férfiak számára pedig puskát, pisztolyt, puskaport, tőröket, kardokat, hosszú késeket kell szereznünk, hogy folytathassuk a harcot örökös ellenségünkkel, az orosszal. Ezért adjuk el magzatainkat. A nyert pénzen Sztámbulban mindent bevásárlunk, azután hazamenvén csak úgy cserélünk, mint azelőtt. - Nézd e szép gyermeksereget! Mily jó kedvűek! Pedig tudják, hova megyünk. A fiúkat megveszik dúsgazdag urak, azután nevelik, taníttatják őket s lesznek belőlük magas hivatalnokok, vagy éppen hatalmas pasák. A leányok?... Vágyva-vágynak a csodák városa, Sztámbul után, hol a büjük-hánum (nagy asszonyság), agy a szultána magas állására jutnak. Elég példa van, uram, erre! De várj csak kevéssé! Meglátod, hogy igazak szavaim!
Ekkor néhányszor tapsolt kezeivel s elkiáltá magát:
- Gyermekeim! Álljatok elő; táncolni fogtok!
A felhívásra csakhamar körénk sereglett az egész fiatalság. Jókedvű ifjak, kézrefogva a derült arcú szép leánykákat, körbe álltak s mozdulatlanul várták az újabb parancsot.
Hozzánk jött Mustárdy is nejével, Weppler ezredes s a cserkeszek öregebbjei közül többen; azután törökösen leültünk a fedélzeten.
Kíváncsian vártuk, mikor lép elő valamely dudás, vagy talán furulyás, ki táncra indítsa a gyermek-sereget. Ilyen azonban nem volt látható. Hanem egy középkorban levő férfi a körbe lépett, szőnyegét leteríté, erre törökösen leült s nagy komolyan végigszemlélte a fiatalokat. Azután felemelte két tenyerét, mely ismert jeladásra a leánykák becsukott szájjal háromszor hosszasabban hm-gettek, mire a tánckörön belül ülő férfi elkezdett lassított ütemben tapsolni s megindult a tánc - a lassú magyar, legszabatosabb alakjaival. Néhány perc múlva a leányok újra hm-gettek, a "zenész" mind gyorsabban verte az ütemet s kifejlett előttünk a legszebb csárdás, amint ezt jókedvében csak magyar ember járhatja.
A kellemes látvány mindnyájunkat elragadott s a közelben ülő Mustárdy meg nem állhatta, hogy felém ne kiáltson:
- Nézd Jancsi! Hisz ez a mi táncunk! Valóságos csárdás! Még magunk sem tudnánk különben járni!
- Nini! - mondja francia neje, - mily szépen aprózzák, mily kényesen rakosgatják pici lábaikat a fiuk és lányok egyaránt! Valóban jobb sorsra volna érdemes e nép, melynek tánca a legnemesebb bensőre enged következtetni!
Hosszasan gyönyörködtünk a fiatalokban, akik közt, kivált a leányokat illetőleg, nem egy tökéletes szépség volt látható.
A cserkesz nők legnagyobb részt alacsony, fölötte csinos alkattal birnak. Dús hajuk hollófekete, szemeik tüzesek s kifejezésteljesek. Termetük karcsú, finom tartással s mozdulatokkal. Ruházatukban leginkább kedvelik a kék selymet, arany és ezüst hímzésekkel. Hasonlóan díszített öv, melyet tömör arany- vagy ezüstkapocs tart össze, futja körül a csípőt. A finom sált, legtöbbnyire világos színnel, vagy turbán gyanánt alkalmazzák a fejre, vagy pedig hanyagul vetik magukra, mely azután festőileg omlik a nyakon és vállakon végig. Arcuk befödésére - igen ritkán - átlátszó csalánszövetet használnak. Alsó ruhájuk színe fehér, vörös vagy kék, aszerint, amint viselője hajadon, férjes vagy özvegy.
A cserkesz nők kiváló szépsége általánosan elismert dolog s Lesson őket vehette első sorban figyelembe, midőn az emberi nemnek fajok szerint való osztályozásában, a kaukázit tette az első helyre. Feltünő ama körülmény, hogy bármely más néppel vegyült, legyen az török, tatár vagy orosz, a cirkasszai vér, különösen nőiket tekintve, előnyösen emelte érvényre befolyását azáltal, hogy megnemesíté a testalkatot s az arcnak vonásait.
Ha nőik önként eladják magukat, sőt legszebb leányaik kívánatosnak tartják az ily vásárt, megfejtését ama nagyobb mérvű szegénységben, azon alárendelt szerepben találja, melyre a cserkesz nő otthon, a nyomorult sárkunyhóban, kárhoztatva van.
A cserkesz előtt a nő semmivel sem több, mint valamely szolgáló, ki minden munkát elvégezni, férjének fegyverzetére felügyelni, a parancsra készen állani tartozik.
A regényes hajlam a nő iránt csak kezének elnyeréséig tart s megszünik az asszony iránt, kit nem sokkal tekint többnek az első háziállatnál; bár nőik erkölcseit szigorúan védik s esetleges ballépéseiket kegyetlen büntetéssel sujtják. Nőül veszik a megholt özvegyét s magukra vállalják annak bosszúbeli ügyeit. Ezen és hasonló szokásaik az izlamból és kereszténységből származnak, melyet előbb követtek.
Egyébiránt "adighé" igazi nevük azoknak, kiket az oroszok cserkeszeknek hívnak. Ezen "adighé" gyüjtő név s ezzel jelöltetnek mindazon kicsiny és még apróbb törzsek, melyek északon a Kubánig, keleten a Lábáig, nyugaton a Fekete-tengerig s délen az ábkházok tartományáig terjedő "Czirkasziá"-nak nevezett területen laktak. Semmi közös kapocs sem tűzte össze őket, sőt különböztek nyelvben és szokásaikban s állandó viszályban éltek egymással.
Oroszország 1783-ban Krim birtokába jutván, rendszeresen folytatta az előnyomulást a Fekete-tenger felé s miután a drinápolyi békében Törökország a kaukázusi tartományokról lemondott, megkezdetett a hódítás nagy munkája az egyes törzsek ellen.
Dacára annak, hogy Sámyl, a Kaukázus keleti részén lakó csecsenczek feje, a szabadságharcokban páratlanul hosszú ideig, harmincöt évig, folytatta az elkeseredett védelmi-harcot, a különféle törzseket nem volt képes egyetértésre birni s 1864-ben a cserkeszek leigázása is befejeztetett.
Már ezelőtt kezdetét vette a cserkeszek kivándorlása s rövid idő alatt 400 ezeren hagyták el hazájukat, mely ma legnagyobb részt pusztasággá változott.
Sáskarajként özönlötték el Törökország pontuszi tartományait s magukkal hozván kevésbé dicsérendő tulajdonságukat, a kiváló előszeretetet a mások vagyona iránt, eleinte ugyan csak koldulásból, de már később lopásból és rablásból éltek.
Miután az éh-tífusz majd egy harmadrészüket megölte, a porta Bulgáriába telepítette őket. A szerbiai határtól kezdve, egész Sumláig, Drinápolyig lehete látni cserkesz falukat, melyeket a bolgárok birtokaiból kihasított földeken maguk a bennlakók segítettek fölépíteni. Azonban a cserkeszek alig érezték magukat csak némileg is otthonosan, valóságos rémeivé lettek az általuk lakott vidékeknek s folytatták a Kaukázus hegyei közt megszokott életmódjukat: a lopást és rablást.
A nőkereskedés azonban csakhamar csekély mértékre szorítkozott; mert hiányzott a kellő anyag s az e célból elrablott bolgár leányok nem pótolták a szép cserkesz nőket, a háremek ezen legelső kedvenceit...
A cserkeszek harcaiból sem hiányzottak a magyar és lengyel emigránsok, kiket mindenütt ott találunk, hol az orosz ellen küzdeni lehetett.
Bangya ezredes, Király László őrnagy, Dercsényi őrnagy, Éberhárd alőrnagy, egy kisebb csapattal, a cserkesz eredetű Szefer pasa vezérlete alatt, kiszálltak Szuchum-Káléban s a tengerparti várost, az oroszok csekély ellenálla után, hatalmukba kerítették. Ezután az ellenséggel több hónapon keresztül nem találkozhattak.
Hogy az időt tétlenül ne fecséreljék, Szefer pasa a fent említettekkel együtt Konstantinápolyba utazott, hol azon tervet terjeszté a porta elé, hogy nem volna-e okosabb, ha ők, ahelyett, hogy tétlenül vesztegelnek, a hegyekbe vonulván, cserkesz testvéreikhez csatlakoznának, hogy egyesült erővel nagyobb tevékenységet fejtsenek ki az orosz ellen.
A szerászkeriát nemcsak a tervet fogadta el, hanem egyszersmind elhatározta, hogy Szefer pasa serege muzulmán katonákkal, valamint a Konstantinápolyban időző 120 főnyi lengyel légióval, - Lapinszky ezredessel élükön, - szaporittassék. Ezekhez adták még b. Stein tábornokot; Rómer Endre mestert, ki a hadsereg részére Sztámbulban - St. Stefanóban - gyártotta a puskaport, hogy készítsen ilyent a cserkeszeknek is. Azonkívül, ha netalán a pénznek híjával lennének, felhatalmazták Szefer pasát, hogy ideiglenesen papírpénzt készíthessen az új országban; az első szükségletekre pedig adtak nekik fegyvereket, ruhákat s élelmiszereket, sőt kilátásba helyezték, hogy későbben még jobban fognak gondoskodni róluk.
Az expedíció elszállítása több hajót igényelt, melyek egyikén volt a lengyel légió, Lapinszky ezredes, Wiesbiczky kapitány, - nem kell összetéveszteni a hasonnevű őrnaggyal, ki nem rég halt el a budapesti tébolydában s lehet, hogy amannak öccse volt, - azután Potrodeczky kapitány, Petrovszky főhadnagy, Bangya ezredes - Mehemed béj, - Király László őrnagy, Dercsényi őrnagy, Rómer Endre bárucsi bácsi, Pinczés Lórincz hadnagy, egy orosz nővel, állítólagos feleségével, Kőhler hadnagy s az összetoborzott néhány magyar közharcos.
B. Steint hasztalanul várták, mert - lekésett. Hanem Czirkásszia helyett az orosz nagykövetségi palotába sietett, hogy részletesen elmondja a porta által foganatba vett tervet. Mencsikoff ekkor már rég elhagyta Törökországot, ezért a porosz Steindlt, a palota gondnokát bízta meg, hogy az ő nevében azonnal sürgönyözzön meg mindent Sz.-Pétervárra. Ezt Steindl maga beszélte nekem. Innét a szerászkierhez ment, hol panaszkodva adta elő, miszerint Bangya irigységből nem akarta bevárni, nehogy ő lehessen az expedíció parancsnoka. És a kétszínű tábornok szavait elhitték!
Szefer pasa ezalatt kikötött Bátumban. A Szuchum-Káléban maradt csapatot Anapába rendelte azon meghagyással, hogy innét kiindulva, a hegyek közt lefelé húzódjanak a hozzájuk csatlakozandó cserkeszekkel együtt, mialatt ő a többiekkel szintén a Kaukázus felé vonul, hogy velük egyesüljön.
Ezen tervet azonban a tapasztaltabb cserkeszek tanácsára, kik a hegyeket a jelzett irányban járhatatlannak mondották, elejtette s a már előre küldött csapatot Szuchum-Káléba visszahívta, hol velük egyesülve a cserkeszek hazája felé tartott.
Itt összeköttetésbe lépni igyekezett Samyllal, de sem ennek, sem egyéb vezetőknek, mint Naib és Hádzsi Kiránduk, valamint a cserkeszeknek bizalmát megnyerniük nem sikerült; mert ezek irtóztak attól, hogy bármely hatalomnak is adófizetőivé levén, függetlenségüket önként eladják. Ami később mégis bekövetkezett, mert a zsarnok Shamyl, miután őt híveinek nagyobb része elhagyta, 1859. szept. 18-án megadta magát az oroszoknak, kik őt Sz.-Pétervárra internálták s a Kaukázus Oroszország birtokába jutott.
A nagy garral megindult expedíció pedig már ezelőtt, miután a hatalom fölött való egyenetlenkedésen kívül, - különösen Bangya és Lapinszky - egyebet nem művelt, leszállt a hegyekből s eredmény nélkül tért vissza Sztámbulba. Dugába dőlt a pénz- és puskapor-gyártás is.
Bangyának az a haszna és lelki öröme lett az egészből, hogy hozott magával egy nagyon szép cserkesz leányt, kit török szertartás szerint - a már meglevő mellé - nőül is vett; azután azt híresztelte, hogy ez valamely cserkesz hercegnő, mintha ott bármi hercegi címet ismernének! De hát nagy volt az ő hiúsága!
Lapinszky pedig azon újabb tervet eszelte ki, hogy Szefer pasa ajánló leveleivel s ennek fiával Izmáil béjjel, felkeressék Párisban az ifjabb Czártorinszky herceget, - ki a spanyol királyné leányát vette nőül, - azután Zámoiszkyt, s azon ürügy alatt, hogy a cserkeszek, a porta segítségével, Szefer pasa vezetése alatt talpon vannak, reábírják Czártorinszkyt, hogy magát Czirkássziában lengyel királynak kikiáltassa, megfelelő összeget bocsájtván rendelkezésükre, az alkotmányos költségek viselésére sz az új király arcképével ellátandó ezüstpénzek veretésére.
Innét Amerikába szándékoztak azon célból, hogy részvét-hangulatot keltve a szabadságáért küzdő cserkeszek szomorú sorsa iránt, a yankeeket bizonyos báksisok erejéig megadóztassák. De a tervek abban maradtak, mert Szefer pasa nem volt hajlandó fiát ily kalandos vállalatokba bocsájtani.
Bangya sem nyugodott. Bevádolta Szefer pasát és fiát a portánál, hogy Lapinszkyvel egyetértve, a lengyeleket fellázítani akarták a magyarok ellen s csak az ő eszélyességén mult, hogy az expedíció egymással nyiltan is össze nem tűzött. A valóságban pedig ő akarta fellázítani a törököket a lengyelek ellen, ami éppen nem sikerült, mert a török katona a fondorlatokhoz nem ért s szokva van ahhoz, hogy tisztjeinek föltétlenül engedelmeskedjék.
Árulkodásának volt annyi eredménye, hogy Szeferék kegyvesztettekké lőnek, a lengyel légiót feloszlatták, Bangyát pedig megtették rendőrfőnöknek s mint ilyen halt is meg a hatvanas évek vége felé. Annyi bizonyos, hogy ilyen ravasz és fondorkodó két egyént, mint Bangya és Lapinszky, sok ember közt keresve sem igen lehet találni. Nagyravágyók és gőgösek, felfelé hízelgők sőt csúszó-mászók, alattvalóik iránt durvák és kegyetlenek voltak. Bangya különösen sokat tartott magára, mert a szabadkőműves páholynak nagymesterévé lett; de nem tekintette alacsony dolognak barátságban maradni Királlyal, holott ez utóbbit egyszer Svaiczban bankjegyek hamisításáért, másodszor Sztámbulban hamis aranyok gyártásáért a páholyból kitették. Mikor azután az aranyak készítését a török kormány is megtudta, Királyt, dr. Fontána olaszt és Perkovszky lengyelt tíz évi Ipekhánéra (hajókötél-gyártásra) ítélték, előbb azonban kiállították őket a hídra huszonnégy óráig, nyakukban egy-egy fekete táblával, melyeken az írott ítélet állott.

XXXVI.
Trapezunt. - Magyar emigránsok és olasz kalandorok. - Kalmár és a megérvelt olasz. - Egy horvát hajóskapitány. - Szinope. - A szinopei tengeri csata.

Misem zavarta a cserkeszek táncát. A tenger, mintha olajjal lett volna beöntve, csendesen viselte magát. Első pillanatban szinte rosszul esett, hogy Trapezuntnál kikötve, utunkat tovább nem folytathattuk. De a török gőzhajónak fontosabb volt rendeltetése; a porta által az expedíció erősítésére küldött katonákat kelle szállítania a harcmezőre s már is várta egy újabb transzport, melyet másnap Bátumba vitt, hogy Szefer pasához csatlakozandók, Czirkásszia belsejébe siessenek.
Bennünket a hóval födött Kolát hegység legészakibb lejtőjén gyönyörűen elterülő Trapezunt fogadott, melyet egykor, Konstantinápolynak a keresztesek által történt elfoglalása után, Komnen Elek, az általa 1204-ben alapított s hasonló név alatt hosszú ideig fennállott császárság székhelyévé emelt.
Ott, hol ma a török citadella düledező falai állanak, valaha pompás márvány terrasszok emelkedtek, gyönyörű kilátást nyujtó erkélyekkel, melyeken a szépségükről híres Komnen hercegnők élvezték a tengerparton fekvő kertek bódító virágillatát.
Századok előtt a velenceiek és génuaiak közvetíték innét a kereskedést Örményország felé. Ma, a tengerpartig terjedő kereskedő-negyeden áthaladva, a körülfekvő Kelet minden nemzetének találjuk itt képviselőit. Habár kicsiny kikötője, a Kaukázus felől, észak-keletről jövő szelek ellen kevés biztonságot nyujt s téli időben a hajók, az egy és fél mérföld távolságra fekvő plátenai kikötőbe vonulnak, - Trapezunt ma is élénk forgalmi helyül szolgál, mert innét vezet a fő karaván-út Erzérum és Perzsia felé.
Leszámítva néhány nevezetesebb épületét, melyek közül kiválik a hajdani nyolcszögű Apolló-templom, 30 ezernyi lakossága ablak nélkül való házakban lakik. Az ezek által képezett szűk utcákon, éktelenül kopott falak mellett, sáron és keleti rondaságon keresztül haladva, egy európai vendéglőbe szálltunk, hogy másnap folytassuk megkezdett utunkat Sztámbul felé.
Ugyanezen szállodában találtunk még két magyart: Kalmár törzsorvost és Szilassy gyógyszerészt, kik szintén a harctérre voltak rendelve s Konstantinápolyból kevéssel előttünk érkeztek. - Megjegyzem, hogy azon időben, az orvosok legkisebb rangja a törzsorvos volt, őrnagyi s a gyógyszerész kapitányi ranggal, azonkívül előléptetéssel érdem szerint.
Az említetteken kívül itt volt még szállva négy olasz, kiknek egyike gróf Campo nevet viselt. Mint ő maga beszélte, csak nem régiben kapott nagyobb összeget szülőitől; minthogy azonban a pénz sem tarthat örökké, barátaival együtt elhatározták, hogy szerencsét próbálni Perzsiába mennek s szolgálatukat felajánlják a sahnak.
Nagyon csodálkoztam afölött, hogy miért nem állanak inkább török szolgálatba? hisz javában folyt még az orosz-török háború!... Azonban mindenkinek megvan a saját nézete s tisztelni tartozunk a mások véleményét. De számításaikban csalódtak, mert Perzsiából csakhamar minden eredmény nélkül tértek vissza és Sztámbulban nyomorogtak egész azon időig, míg a háború 1859-ben Olaszhonban kiütött, amikor is Garibáldihoz szegődtek.
Ezen Perzsiába készülő kalandor olaszok közt az egyik oly feltűnően szép férfiú volt, hogy őt mindenki bámulva szemlélte; sőt én, ki országot-világot bejártam s Olaszországban, hat éven át, a legnevezetesebb városokban tartózkodtam, magam sem láttam hozzá hasonló szép férfi-arcot. Annát rútabb volt gróf Campo, a vezetőjük. Korra nézve egyik sem haladta meg a 30 évet.
A szálloda emeletes kőház volt, a tenger felől való részen, egész hosszában végig futó erkéllyel, melynek redőnyeit szép időben felnyitni, esőzés alkalmával pedig elzárni lehetett. Szállodásunk, ki maga is olasz volt, a nagy hőség miatt ezen erkélyen készíttetett számunkra fekvőhelyeket, Mustrádyt kivéve, aki nejével együtt az épület belsejébe vonult.
Az alkonyt, kedélyes beszélgetés között, az erkélyen tölténk, hol igen jótékonyan hatott reánk a tenger felől lengedező gyenge szellő.
Elbájoló látványt nyujtottak a hegyek oldalain elterülő szőlők, a tengerpartot beláthatatlan meszességben keretként övedző gyönyörű kertek, melyekben myrthusok, babérok díszlettek s a citrom- és narancsfa virága árasztá kellemes illatát.
A kikötő előtt építet erkélyes házikók, a part szélén emelt kecses faépületek, hozzájuk kötött himbálódzó csónakokkal, a komor árbocos hajók, a gőzösök hajlott kéményei, kellemes harmóniává olvadtak össze a végtelen tenger elragadó szépségével.
Kevéssel azután, hogy a nap utolszor érinté sugaraival a Pontusz Euxinusz játszi hullámait, mi is nyugodni tértünk. Leginkább ösztönzött bennünket erre azon körülmény, hogy Kalmár törzsorvos, még naplemente előtt, kellemetlen szóvitába elegyedett az egyik olasszal; nem a széppel, mert az igen csendes és szelídlelkületű egyén volt, hanem bizonyos Fridericivel. Kalmár lebeszélni igyekezett őt arról, hogy Perzsiába menjenek akkor, midőn a legszebb alkalom nyilnék küzdeni egy despota cár uralma ellen s ócsárolni kezdé föltett szándékukat.
Már a gyertyákat is eloltottuk s még egyre tartott a szóváltás. Kalmár és Friderici, mintha összebeszéltek volna, az egymással szemközt levő ágyakra feküdtek és sötétben folytatták a sikertelen szóharcot. Eleget kértük őket, hogy csendesedjenek, de mitsem használt; sőt az olasz ekkor már vastagabban kezdett nyilatkozni a szultánról és hadseregéről, nemkülönben azon idegenekről, kik a porta szolgálatában állanak. Erre a magyarok mindnyájan tiltakoztunk sértő kifejezési ellen s hathatósan ajánlottuk, hogy hasonló szavakat ki ne ejtsen többé, mert a dolognak komoly vége lehet. A három olasz némán hallgatott.
Néhány percnyi csend állott be. Csakhamar erős dulakodás, elfojtott szitkok, tompa zuhanás és hatalmas püfölés zaját hallottuk. Kalmár és Friderici voltak, kik mintegy vezényszóra ugrottak fel ágyaikról s egymást torkon ragadva, az argumentum ad hominem-féle elv alapján törekedtek állításaiknak érvényt szerezni.
Mikor már a kapacitálást meguntuk, közbekiáltottunk: "Basta" - "elég!" - Azért pedig olaszul, hogy bármelyik legyen fölül, mindketten megértsék. Ennek volt is sikere; a püfölő munkájával felhagyott s a másik elég hangosan mondá: "Questo mi lo pagarai!" - "Ezt nekem meg fogod fizetni!" - Ami olaszul annyit tesz, hogy: ezért életeddel lakolsz! - Ebből azután mindnyájan érthettük, hogy az olasz volt a megérvelt.
Másnap nem is késtünk figyelmeztetni Kalmárt, hogy, míg a hajóra be nem száll, tőlünk el ne maradjon, mert a fenyegető olasz szavának szokott állni.
Úgy is történt. Kalmár délelőtt tíz órakor elhajózott Mingréliába; délután négy órakor mi is beszálltunk egy Lloyd gőzösre; az olaszok pedig másnap reggel szándékoztak Perzsia felé.
A cserkeszeket, kik az éjet egy nagy hánban töltötték, már a hajó fedélzetén találtuk s a sík tengerre kiérve, újra megkezdették kedélyes táncukat. Mikor a frissére került a sor, a gőzös kapitánya, ki szintén nézte őket, felkiáltott:
- Hier schaut's ja ganz ungarisch aus! Wo haben diese jungen Leute tschardasch tanzen gelernt?
- Maguktól tanulták, - felelém neki, - s mi magyarok is alkalmasint magunkkal hoztuk e táncot, midőn a Kaukázus tájairól az új hazába jöttünk!
Úgy vettem észre, hogy a kapitány származására nézve horvát. Modora és társalgása műveltségre vallottak. Az akkori kormányformával nem volt megelégedve s midőn a politikába merültünk, azon nézetének adott kifejezést, hogy a horvátoknak nem volt szükségük arra, hogy külön nemzeti politikát csináljanak, hanem inkább a magyarokkal kellett volna tartaniok.
- Századok óta - folytatá - valánk egyek jó- és balsorsban s a magyar sohasem törekedett elnyomni bennünket; együtt maradhattunk volna most is mindhalálig... Különben elég lesz e tárgyról, mert a hajónak füle talál lenni s nekem betörik a fejem. Azért bocsánatot kérve, felnézek kissé, hogy lássam milyen időnk lesz; mert nekünk hajósoknak erre kiválóan kell ügyelnünk!
Egy óra mulva ismét a nagyterembe jött, hol azzal lepett meg bennünket, hogy nagy viharnak nézünk elébe.
- Mely irányból mutatkozik a veszedelem? - kérdé valaki közülünk.
- Észak felől, - válaszolá s hozzátette tréfásan a megjegyzést: - hiszen ami onnét jő, annak rossznak kell lennie, még ami jó volna, az sem tökéletes.
A kapitány jól jövendölt; mert reggelre szakadt az eső s oly szélvész kerekedett, hogy mindnyájan a kabinokba vonultunk. az utasok legnagyobb része megkapta a kínzó tengeri betegséget. Hatalmas hajónk nyögött, csikorgott, mintha eresztékeiből akart volna szabadulni. Egyik óriási hullámról a másik vett hátára bennünket s a habok, mint nehéz ponyvák csaptak időnként a fedélzetre, hogy a másik pillanatban újra eltünjenek onnan.
Nem volt kizárva a lehetőség, hogy hajónk elmerül; ezért a kapitány szívesen kikötött volna, de ismeretlen helyre nem akarta vinni járóművét, nehogy valamely sziklához ütődjék, mert akkor biztos leendett a veszedelem.
Nagy küzdések között vergődtünk Szinopeig, de itt már a vihar is alábbhagyott. A kikötőnek, mely Balaklava után a legjobb az egész Fekete-tengeren, egyik szélén vetettünk horgonyt. Egyrészt azért, mert a város déli részén, évszázadok előtt emelt, de már rég beomlott molo maradványai, csak néhány méternyi mélységben rejtőznek a tenger színe alatt s a mélyebb járatú hajókat a parthoz való közeledésben gátolják.
Leginkább akadályoztak azonban bennünket ama, a víz színe fölött lebegő, zászlócskák, melyek távolról nézve, mintha egy hegyben repkedő sirályok lettek volna, betöltötték a kikötőt.
Megannyi, a tenger mélyében fekvő, török hadi-hajó jelvényei voltak ezek. Sőt társaik közül néhány ott hevert közel a parthoz, félig vízben, félig a homokban, félre dőlt oldalaikat mutogatva felénk, melyeken iszonyú nagy réseket szakítottak az ellenséges ágyúgolyók...
A török hajóhad egy osztálya a cserkesz partokról - hova hadiszereket szállított - visszatérve, midőn ellenkező szelek miatt a szinopei kikötőben vesztegelni kényszerült, Nakimoff orosz tengernagy felhasználta a reá nézve kedvező ködöt, melynek leple alatt a 6 sorhajóból, 2 fregattból, néhány gőzösből és szállító-hajóból álló hajóhadával, 1853. nov. 30-án megtámadta a török hadosztályt, mely Ozmán pasa vezénylete alatt 7 fregatt, 1 hadi salup, 2 korvett, 2 szállító-hajó és 2 gőzösből állott, tehát ágyúi számára háromszor-négyszer oly gyenge volt, mint az orosz.
A törökök meglepetve, a győzelem reménye nélkül, kétségbeesetten harcoltak, míg minden hajójuk elveszett, az egy fregatton kívül, mely az orosz hajók közt kisurrant, hogy a gyászhírt Sztámbulba megvigye. A négyezernyi legénységnek alig negyede maradt életben, kik úszva menekültek a partra. Kétszáz török tengerész az oroszok fogságába esett s Ozmán pasa maga is megsebesült. Ezen alkalommal a város is sokat szenvedett, mert nyugati része romhalommá lődöztetett.
A kikötőben még mindig nagy számmal heverő hajóroncsok oly mély benyomást gyakoroltak reám, hogy már ekkor elhatároztam, miszerint a háború tartama alatt Krimbe megyek, hol alkalmam lesz az egyesült hatalmak tengeri hadait küzdve látni az oroszok ellen.
Szinopet, Diogenes városát csak a hajóról tekintém át. Itt született 414-ben Kr. e. a nagy czynikus, az első, ki magát világpolgárnak - XXXX - nevezé; pedig e szó a göröngyhöz kötött emberre nézve csak fogalom, mert igaz, amit Kölcsey mond: "Isten egy szívnek egy keblet teremte, egész világért, egész emberiségért halni, ezt csak Isten teheté, ember meghal hazájáért."
Másnap reggel sietve folytattuk utunkat Sztámbul felé, a már békésebb tengeren, melynek zöld hullámai ugyan még erősen hányták a tajtékot, de ezek korántsem voltak oly veszélyesen ijesztők, mint az elmult napok alatt.

XXXVII.
Konstantinápolyba érkezem. - Panasz és vigasztalás. - Házassági tervek. - Újabb hajóskapitányok. - A Márvány-tenger. - Gallipoli és a Dardanellák. - A költők által megénekelt partok. - Egy utazó pasa. - Meglepő ajánlat.

Konstantinápolyba megérkezve, a "Magyar Egylet"-be szálltunk, hol Tiszay Dániel gondnoksága alatt mindig volt néhány rendelkezésre álló szoba, a folyton vándorló magyar emigránsok számára.
Első dolgom volt jelentkezni a katonai térparancsnokságnál, bemutatván két hóra szóló engedélyemet a Damaszkusban leendő utazás végett.
Sztámbul, nyüzsgő utcai életével, mitsem érdekelt. Keblemet az emberekben való csalódás keserű érzete tölté be. Mikor a Magyar Egyletbe visszatértem, a levertség annyira erőt vett rajtam, hogy ez Tiszaynak is feltünt s igazi baráti részvéttel tudakozódott annak oka után.
Jól esett előtte egész szívemet kitárnom.
- Bizonyára értesültél arról - mondám, - hogy Damaszkusban megnősültem; de azt nem fogod tudni, hogy mialatt én Kárszban tartózkodtam, hátrahagyott nőm gyermekágyban meghalt, magával vivén a bimbócskát, melynek az ő keblén kellett volna kinyílnia. Mielőtt azonban elköltözött, Hammerschmidt orvos, Kapus János emigráns társai és az őt halálos ágyán vigasztaló francia páter előtt végrendeletet készített, mely a zárdában letéteményezve van. A végrendelet tárgyát, összes megtakarított pénzemet, mintegy nyolcezer piasztert aranyban, melyet elutazásom előtt magam olvastam át s kis kézitáskámba csomagolva bezártam, elkérte egy általad is előnyösen ismert egyéniség, ki, hihetőleg azon véleményben, hogy az orosz fegyverek martalékává leszek, önhatalmulag nyult vagyonomhoz, mint erről biztos kezek tudósítanak. Ah barátom! Nem kétségbeejtő-e ez? Egyszerre veszteni el nőt, gyermeket és vagyont, vagy ami még ezeknél is rosszabb, a bizalmat az emberekben, kikért a legnagyobb áldozatokra is képes valék?!
- Nagyon sötéten fogod fel helyzetedet s az egyes hibája miatt igazságtalanul vonol következtetést az egészre! Értem veszteségeid nagyságát s baráti részvéttel vagyok irántad; de az anyagi, mi téged úgysem boldogít, idővel pótolható s a szív, mely száz csalódás alatt vérzett, kiépül egy hű kebel ápoló érintése alatt.
- Igen... De hol találom én ezt föl újra? s ki fogja életét kötni a szegény emigráns hányt-vetett sorsához?
- Hagyj fel a kesergéssel; légy férfiú és keress! - Majd én útba igazítlak. Van itt egy magyar hölgy, B. .... Czeczilia, kinek atyja bányafelügyelő volt otthon Selmeczen. Az apa korán elhalván, a leány bátyjával együtt, ki kereskedő volt, még 1848 előtt Konstantinápolyba került s üzletet nyitottak Pérán, ami váratlanul jól sikerült. Midőn a magyar emigránsok főbbjei Kutáhiába internáltattak, a kereskedő, mint hű hazafi, felajánlta szolgálatát, hogy leveleiket Magyarországba közvetíteni fogja. Soha ki nem derített módon megtudták ezt az illető osztrák kancelláriában s midőn útlevelét láttamozták, egyszersmind figyelmeztették a pesti rendőrfőnököt. Alig érkezett meg Pestre, szoros vizsgálat alá vették s dacára annak, hogy a kefeburkolatba, csizmasarokba rejtett levelekből egyet sem találtak, mint gyanús egyént az Új-épületbe zárták s ott tartották két évig. Azután kieresztették ugyan, de Pestről távoznia, vagy valakivel leveleznie nem volt szabad. A kereskedés ezalatt tönkrement. A hölgy, ki bátyjának nejével egyedül maradt, a galatai francia apácák zárdájába akar vonulni; kísértsd meg, talán sikerül eme szándékától eltérítened!
- Jó. Menj el az általad említett nőhöz s kérdezd meg őt: hajlandó volna-e egy magyar emigránsnak megengedni, hogy legközelebb tiszteletét tegye?
Néhány óra mulva visszajött Tiszay azon üzenettel, hogy a kisasszony szívesen lát minden jóravaló becsületes magyar embert.
Másnap délelőtt lakására siettem. Előzékenyen fogadott s a vele hosszabb ideig folytatott kellemes társalgás műveltségéről, szelíd lelkületéről, honleányi igaz hűségéről tett tanuságot. Teljes mértékben megnyerte tetszésemet. Midőn beszélgetésünk folyamán a politikai viszonyokat kezdém említeni, fájdalmasan mondá:
- Ne érintsük e tárgyat, mely egyedül oka szerencsétlenségünknek s az én szívem keserűségének; hagyjuk azt boldogabb időkre!
- Megengedi tehát - folytatám, - hogy kellemesebb dolgokról kezdjem a beszédet? például házasságról?
- Házasságról?!... Ugyan ki házasodnék itt Konstantinápolyban?
- Azonnal megmondom. Én, ki csak szépet és jót hallottam a kisasszonyról s erről személyesen meggyőződni is alkalmam van, íme - kezéért esedezem.
- Ha, ha, ha! - kacagott föl kedélyesen. - Ön, ki alig félórája, hogy először látott, ön nőül akar engem venni!... Lehetséges-e ez?
- Nem volna az első és utolsó eset. De ezen gyors elhatározásra körülményeim indítanak. Nem kívánom, hogy kérésemre azonnal választ nyerjek. Mint említém legközelebb Damaszkusba utazom. Kérdezősködjék ezen idő alatt személyem és jellemem felől, s ha nagy számmal itt tartózkodó emigráns társaim közül csak egy is mondaná, hogy kezére nem vagyok érdemes, - akkor nyugodtan fogadom el a kosarat. Ellenkező esetben meghosszabbítom néhány héttel szabadság-időmet, mely alatt megtartjuk az esküvőt s miután leendő nőmet, a hadügyminisztériumnál, kapitányi fizetésemből anyagilag is biztosítottam volna, visszatérek Kárszba, rendeltetésem helyére, az óhajtott viszontlátásig.
- Ajánlatát köszönettel fogadom; de feltettem magamban, hogy soha férjhez nem megyek s a zárda csendes falai közé vágyódom.
- Elhatározásának útjában nem állhatok; de igérje meg nekem ama kegyet, hogy ennek kivitelét azon időre hagyja, mikor Damaszkusból visszatérek. Belépését én is óhajtanám látni.
Miután ezt megigérte, nehéz szívvel távoztam.
Másnap már egy Lloyd gőzös fedélzetén sétálgattam, folyton ama szavakat forgatván elmémben: "Soha férjhez nem megyek s a zárda csendes falai közé vágyódom!" Zaklatott kedélyem, ez újabb csalódás következtében, a vigasztalan szomorúságnak lett szánandó martalékává.
Ezen levert állapotomban kétszeresen jól esett a nem várt figyelem, melyet a hajó két kapitánya részéről tapasztaltam, kik megtudva azt, hogy magyar vagyok, dacára horvát származásuknak, kifogyhatatlanok valának az irántam tanusított kiváló előzékenységben, s midőn a tengeri betegséget újólag megkaptam, egymást fölváltva őrködtek jobbulásom fölött.
Tizenöt napig tartott utazásom alatt valódi testvérekké lettünk. Tőlük tanultam, hogy a tengeri betegség ellen az egyetlen óvszer: citrom-szeleteket tartani a szájban; tanácsos ezenkívül ecetes vagy citromos ételekkel élni; mert ezek a gyomor belső falait összehúzván, az émelygésre kevésbé lesznek hajlandókká.
Egy alkalommal tréfából reám akartak ijeszteni. Azt mondja nekem az egyik olaszul, mert ezen a nyelven beszéltünk:
- Te bizony megjártad. Egyszer csak azon veszed magad észre, hogy Triesztben kötünk ki s átadunk a németnek.
- Ez két oknál fogva nem lehetséges - felelém. Először: ismerem a vidéket, merre hajózunk; másodszor: észrevéve gonosz szándékotokat, a tengerbe kergetnélek valamennyiteket.
- Pompás! De mivel? Hiszen a hajón uralkodó szokás szerint a te fegyvereidet is elszedtük!
- Aki verekedni akar, az mindig talál keze ügyébe eső tárgyat, mellyel üssön, - tartja a magyar közmondás.
- Na, na! Ne olyan hevesen! Magunk is csak kényszerűségből vagyunk az osztrák emberei...
Hajónk kereskedelmi szállító-gőzös levén, ezen alkalommal sokkal lassabban haladtunk, mint első, Szyriába való utazásom idejében.
Mindazonáltal, segítve a kedvező északi szelek által, csakhamar elhagytuk a Herczeg-szigeteket s hajónk a Márvány-tengerben ringatódzott, melynek partjait, a tiszta időben, mindkét oldalról világosan kivehettük.
Éjfél volt, hogy járóművünk a Márvány-sziget és a régiek Kyzikosza, a mai Kapu-Dágh, között futott, hol az argonauták harcba keveredvén a dolionokkal, ez utóbbiak Herkules által megölettek.
Hol a Márvány- és Âgäi-tenger habjai két világrész partjait mossák, ez ama földrész, melyet a régiek hitrege-tana élő alakokkal, hősökkel benépesített, kiket a klasszikusok megénekeltek.
Gállipolinál, ott, hol a török Európa talaján először vetette meg lábát, a Dardanellákba fordult gőzösünk. Ezen tengerszoros sokkal szélesebb, de korántsem oly szép, mint a Boszporus; a halmok kevésbé magasak, éppen nem változatosak, kopárak és élettelenek.
Legkeskenyebb a Helleszpontusz, a költők által annyiszor megénekelt Szesztosz és Abydosznál. Ma e helyeket Szultánje-Kále és Kilid-Bahr, "a Dardanellák kulcsai" név alatt ismerjük. Tizenegy megerősített vár, hat az európai parton 319 ágyúval és öt a ázsiain 418 ágyúval védik a bemenetet hivatatlan vendégek ellen.
Nyomott kedélyhangulatom nem volt eléggé élénk mindazon benyomások elfogadására, melyeket a lépten-nyomon előforduló történeti nevezetességű helyek, a klasszicitás barátaiban kell, hogy ébresszenek. Az argonaták, Xerxesz, Nagy Sándor; amodább Trója síksága, a Bunár-Bashi fölött emelkedő Priamusz városával; Szkamander forrásai; akhillesz, Hektor, Eneasz, Virgil, Homer, - a szellemi és testi erő dicsőített korába, a hitregék idejébe varázsolják vissza képzelmünket.
A trójai partokkal átellenben, egy kissé alább, van a kis Tenedosz, melynek nappörkölte halmai lakatlanoknak látszanak. Belsejében valószínűleg szőlőhegyek vannak, mert Konstantinápolyban sok bort árulnak "tenedoszi" név alatt.
A Cap-Baba-Kalesszi foknál befordulva, feltünik sapphó hazája, Leszbosz, a mai Mytilene. Két hatalmas hegye, kies partjai, olajfaerdői, zöld halmai, termékeny síkságai, a mély tengeröblök, az állandóan tiszta kék ég, a föld leggyönyörűbb helyévé varázsolják. A Theophrasztus Sapphó, Pittakusz, Alkeusz, Phaniasz lantjai által dicsőített partok ma csendesek és elhagyottak.
A Kara-Burnu előhegyet elhagyva, a hajónk a szmyrnai öbölbe futott; de még jó sokáig tartott, míg a levante virágát, Ázsia városainak legszebbjét, az öböl legbensőbb sarkában, egy hegy körül erkélyszerűleg épített Szmyrnát, Ikoniának fővárosát, megláthattuk.
Szmyrna első ama helyek közt, melyek Homert a maguk részére vitatják, mint ezt a következő hexameter mutatja:
Smyrna, Rhodos, Colophon, Salomis, Chios, Argos, Athenae:
Orbos de patria certat, Homere, tua.
Hogy kelében született-e a nagy költő, - kiről az sem bizonyos, hogy egyáltalán létezett-e, - még mindig nincs eldöntve; de, hogy Szmyrna egyike azon helyeknek, honnét a kereszténység legelső sorban terjeszté áldásos sugarait, - tudjuk sz. Polykárp történetéből, ki itt 166-ban a máglyán tett nyilvános vallomást Krisztusban való hitéről.
Kilenc óra lefolyása alatt Chios szigeténél valánk. Ez a legszebb a Sporádok, a leggazdagabb és legragyogóbb a tenger szigetei között. Innét nyerik legnagyobb mérvben Kelet részegítő italát, a masztixot, mely a hasonnevű fából csepeg.
Jóval alább Számosznak mérhetetlen sziklatömegei merülnek föl a vizek öléből, hol Pythagorasz született, Anakreon és Herodot tartózkodtak. Kevéssel azután Efezus romjainak átellenében valánk. Eszembe jutott itt Herosztratosz, ki, hogy nevét megörökítse, 353-ban felgyujtotta Diana híres ősrégi templomát. A gonosztevő elérte nyomorult célját; a templom azonban, még nagyobb pompával, újra fölépíttetett. Itt tartózkodott a nemzetek apostola is, két álló esztendeig.
A Scála Nuova öbölben - mely a régiek ikáruszi tengere vala - uralkodó nagy hőség, Dädalusz szófogadatlan fiára emlékeztetett, ki az égető napsugarak által szétbontott szárnyaival a habok közé esett, hol halálát lelte.
Hajónk vígan szeli a hullámokat a Sporádok között, melyek szaggatott, a végtelenségig szétdarabolt sziklákból állanak. A gyengén fodrozódó tenger utánozhatatlan kékje, melyet a halvány égbolt foly körül; a távolban lépten-nyomon feltünő romok, megannyi történeti nevezetességű hegyek, mind alkalmasak arra nézve, hogy régmúlt időkbe képzeljem magam, - népek közé, kik dacára, hogy a szellemi műveltség legmagasabb fokára emelkedtek, letüntek az élet színpadáról, mert hiányzott nekik ama fölülről jövő világosság, melyet bölcseik sóvárogva és annyira hasztalanul kerestek; mely népeknél éppen akkor, mikor arra legnagyobb szükség lett volna, kihalt a vitézség és honszeretet; erejüket belviszályok által felemésztve, elveszték a függetlenséget és zsarnokok uralma alá kerültek, hogy végképp megsemmisüljenek.
Gondolataimból két arab szolga sürgölődése ébresztett fel, kik egyik kabin ajtaja elé, nagy szorgosan, pompás keleti szőnyeget terítettek. Csakhamar hatalmasnak látszó pasa lépett elő, gazdag öltözetben követve két segédtisztjétől és egy sereg szolgától, kik a legnagyobb tisztelettel és alázatossággal álltak meg - mozdulatlanul.
A pasa imáját végezé, mialatt Mekka felé fordulva húszszor érinté homlokával a szőnyeget. Ezen ájtatosságában pedig legkevésbé sem zavarta őt a körülállók kiváncsi tekintete. azután nargillát hozatott, melynek bodor füstje mellett nyugodtan hordozta végig tekintetét a költői táj fölött.
Közelebbről akarván őt megszemlélni, feléje sétáltam s katonásan üdvözlém. Mire ő megállított s kérdé, hogy hova utazom? Miután megmondtam: ki vagyok, honnan jövök és hova megyek, parancsolá, hogy széket hozzanak számomra. Hatan is ugrottak teljesíteni óhaját. Megkínált üléssel, azután tovább kérdezett:
- Mi hír van Kárszban?
Elmeséltem neki részletesen.
- Hát Sztámbulban elmondtad-e így?
- El uram, a térparancsnokságnál; de csak röviden.
- Jól van fiam. Tehát Damaszkusba mégy! Mi dolgod van ott?
De itt már elhallgattam a valódi okot. Nem is faggatott tovább, hanem folytatá:
- Én a magyarokat kiválóan szeretem, - erre meghajtottam magam, - egyrészt azért, mert bátrak és vitézek; másrészt pedig, mert a mi fajunkból valók; nem is tartjuk őket gyauroknak, mint más európait. Sok szépet és jót hallottam felőletek. Mikor én widdini váli (kormányzó) voltam, akkor ti két hatalmas császárral, a moszkovval és nyemczével harcoltatok; mily kár, hogy nem segíthettünk benneteket!... Most jeruzsálemi kormányzó vagyok. Látogass meg holnap, mert sok és fontos mondani valóm lesz négyszem között.
Mikor eltávoztam, sokat töprenkedtem afölött, hogy mi lehet az a sok és fontos mondanivalója a pasának; - mindenre gondoltam inkább, csak arra nem, amit tulajdonképpen mondani szándékozott.
Másnap reggel, legszebb ruhámba öltözve, jelentkeztem nála. Rögtön kabinjába bocsájtott. Miután a szolgák kávét és csibukot hoztak, parancsolá nekik:
- Most hagyjatok magunkra és senkit be ne eresszetek, mert dolgunk van!
Egyedül maradtunk. Eleinte, szokás szerint, csak közömbös dolgokról folyt a beszéd s égtem a kiváncsiságtól, hogy megtudjam a fontos dolgot. Végre úgy tetszett, mintha tárgyunkhoz közelednénk. A pasa újra előhozta vitézségünket, azután, hogy mily nagyrabecsüli ő a magyart s neki hatalmas állásánál fogva módjában áll, bármelyik segédtisztjét szerencséssé tenni, de kiválóan örömére szolgálna, ha ebben egy magyart részesíthetne.
Mindezt végig hallgattam anélkül, hogy belőle sokat értettem volna. Mire tovább folytatá:
- Te fiatal és magyar vagy; tetszel nekem. Legjobban illenél az én 12 éves szép leányomhoz. Higyj szavaimnak, ha mondom, hogy olyan ő, mint a gyémánt - elmász gibi - s ritkán láthatni hozzá hasonló gyönyörű teremtményt... Mit szólsz ajánlatomra?...
- Pasám! - felelém meglepetve, - ez oly kegy, melyre én magamat érdemesnek nem tartom; örökre hálás lennék érte, de tudod, hogy katona vagyok s két havi szabadságidőm letelte után vissza kell térnem Kárszba, ahonnét jövök.
- Mindezt elgondoltam; de mielőtt neked az ajánlatot tevém, számításba vettem, hogy Riza pasa, a hadügyminiszter, legjobb barátom, sőt többet mondok: olyanok vagyunk, mint testvérek; ő kértemre fölment téged a Kárszba való visszatéréstől s őrnagyi ranggal Jeruzsálembe, parancsnokságom alá helyez; itt leányommal egybekelsz, azután az én gondom leend, hogy rövid idő alatt feljebb emelkedjél. Jó lesz-e ez fiam?
- Nagyon jó! - felelém.
- Akkor velem jössz egyenesen Jeruzsálembe, a többi, mint mondám, következik.
Meg voltam fogva. A pasának kegyét egyszerűen visszautasítani nemcsak hálátlanság, hanem a török előtt botránnyal lett volna határos. Másfelől a tervbe vett házasság iránt semmi hajlandóságot sem éreztem, mert ezzel együtt a muzulmán vallást is fel kellett volna vennem; pedig még füleimbe csengtek Kossuthnak Widdinben mondott szavai, midőn az emigránsok közül Bemmel együtt többen renegáltak: "A magyar hazára nézve mindazok el vannak veszve, kik a török vallást fölvették!" Ez csak részben teljesült ugyan, mert később elég renegált szolgált velem Magyarország érdekében az olaszországi magyar-légióban, sőt, mint ilyenek, a kibékülés után haza is jöttek; de többen csakugyan sohasem látták hazájukat. Visszarettentem még a gondolattól is, hogy, mint a jeruzsálemi pasa veje, honomtól talán örökre meg legyek fosztva, vagy mint magas állású muzulmán hivatalnok, arról megfeledkezzem. Élénken fontolgatám a költő szavait: "Kinek szivében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt." (Kölcsey.)
Másnap újra a pasa kabinjába mentem. Oly szeretettel csüngött rajtam, hogy nem éreztem magam elég erősnek egyszerre mondani meg a valót, hanem így szóltam hozzá:
- Engedd meg pasám, hogy Damaszkusba menjek, családi ügyekben van ott végezni valóm; ezen kívül Khorsid és Feizi pasák is bíztak rám levelezéseket, melyeket személyesen átadnom becsületbeli kötelesség. Azután átmegyek Jeruzsálembe, hisz nem messze az út odáig!
- Jól van fiam - felelé, - bízni fogok benned és reménylem, hogy eljössz, miként megigérted.
Ezután mindennapos lettem nála, mint leendő veje.

XXXVIII.
Az Archipelagus. - Rhodusz. - Czyprusz. - Magyar emigránsok Beiruthban. - Herceg Poniátovszky Mint cipész és a fekete menyecske. - Egy rájah kivégeztetése. - A damaszkusi temetők. - Muzulmán temetés. - A föld méhében. - Váratlan leszámolás. - Don Quixotte-iádák.

Gőzösünk még mindig az Archipelaguson haladt. Mennyire hasonlított kedélyemhez a tenger ezen része! Sima tükre barátságosan mosolygott felénk, de méhében ezer sziklát rejtett, melyek minden pillanatban elmerüléssel fenyegették hajónkat. Estefelé megkerültük a Budrun (Halikarnass) félszigetet, hol Herodot született, azután egy sereg lakatlan szigetecskét, melyek közeledésünkre mintegy a tengerből kinőni látszottak. Valóságos labyrinth, melyből nehéz kiutat találni.
A sziklák a legritkább alakokat mutatják; a végtelenségig különféle csúcsokban emelkednek az ég felé s mély görbületekkel telvék. Alzatuk nem kevésbé különös. A tenger vize a számos sziklaöblöcskébe lopódzva, óriási csipke alakokat rajzol, melyeknél a képzelet sem tud szebbeket alkotni. Kecskék és ürük sokasága rágódik a kevés füvön, mely a szikla-zúgok közt még feltalálható. Mind ennek a Capra-sziget mögött leáldozó nap oly varázs-szint kölcsönöz, melyet az emberi művészet utánozni nem képes.
Az Archipelagus hátterében fekszik Kos-sziget, Hippokratesz hazája, ki az ó-világ legelső orvosa vala. Eszkulápnak is emeltek itt nagyszerű templomot. A czykládok jobbkéz felül maradtak el: Mykon, az ő óriásaival; Naxosz, az Âgäi-tenger királynéja, hol Bachust kiválóan tisztelték; Parosz, mely annyi mesterművet hozott létre s melynek bányái használatlanul, Phidiasz és Praxitelesz alkotásai összetörve hevernek. Delosz, Diana és Apolló hazája, valamint sok más sziget, melyekbe a költők öntöttek életet.
Reggel volt, hogy Rhodusz kikötőjébe futott hajónk. Régi falak, párkányzatok, magas tornyok és ágyútelepek környeztek bennünket. A sziget körülbelül négy ezer mérföld terjedelmű s fölötte termékeny. Maga a város mérsékelt lejtőn épület a sziget északi részén. Híres volt Rhodusz gazdagsága, tengeri hadai, kereskedése, földmívelése, gyárai által a görögök alatt. Virágzottak itt a tudományok is.
Nevezetes a szerencsétlenség, mely 227-ben érte. Súlyos rázkódások forgatták föl a természetet: a czykládok közt új sziget emelkedett ki a tengerből s Rhodusz annyira megrendült, hogy kikötője, szeszgyárai, palotái összeomlottak; a bámulandó Apolló kolosszus pedig darabokra tört. Charesnek, Lyszippusz tanítványának e műve, a világcsodák közé számíttatott.*) A kikötők előtt állott s alatta a hajók kényelmesen járhattak. Habár belül üres volt, rombadőlése után 873 esztendővel 900 tevét raktak meg az ércmaradványokkal.
--------------
*) A világ hét csodája: 1. A pyramisok Egyptomban. 2. Szemiramisz függő kertjei Babylonban. 3. Artemisz (Diana) temploma Efezusban. 4. Zeusz olympiai szobra Phidiasztól. 5. A mauzoleum. 6. A rhoduszi kolosszus. 7. Az alexandriai világító torony.

A sziget 1309-ik évtől 1522-ig a Johannita-rend birtokában volt. ekkor Szolimán háromszáz hajóval és százezer emberrel megtámadta. Bár a Johanniták, Villiers de l'Isle Adam nagymester vezérlete alatt, hősökként küzdöttek, 1523-ban mégis a törökök birtokába került, kiknek uralma alatt van jelenleg is. Háromszázezernyi lakósa, kik 44 községben vannak elosztva, legnagyobb részt szivacskereskedéssel foglalkozik.
Rhoduszt még ugyanazon napon elhagytuk. A tenger csendesen viselé magát s harminckét órai kellemes utazás után Czypruszba értünk.
Egyike ez a legnagyobb és legszebb szigeteknek a Földközi-tenger végén, szyriának átellenében. Termékenysége, ércekben való gazdagsága, fontos fekvése és jeles kikötői miatt folytonos harcok tárgya volt, míg végre 1571-ben II. Szelim foglalta el Velencétől, csupán azon okból, mert ízlése szerint valónak találta a czypruszi bort.
Magam is kiváncsi voltam megismerni a híres nektárt s minthogy hajónk Larnaka kikötőjében több óráig szándékozott tartózkodni, egy kaikon a partra vitetém magam, hogy a húsz percnyi távolságban fekvő városba siessek.
Itt csakhamar találtam egy görög korcsmárost.
- Van-e valami ennivalód? - kérdém tőle.
- Van, olajban sütött hal.
- És czypruszi borod?!
- Hány éveset akarsz uram?
- Hozz a legrégibből! Menyi idős az?
- Tizenhat éves.
Graeca fides, nulla fides, - gondolám magamban; ami annyit tesz: kötve higyj a - görögnek; de ahogy a bort megízleltem, pompásnak találtam. Édes és tüzes volt az, mint a tokaji s nevetségesen olcsó. Vettem is egy tamedzsánnal, melynek nagysága két okányi lehetett. - A czypruszi bort ilyen, gyékénnyel körülfont üvegekbe fejtik, ha sokáig akarják eltartani.
Boromat egy örmény hamállal a csónakba s innét a hajóra vitettem. Ideje is volt; mert nemsokára megindultunk s tizenkét óra lefolyása alatt Beiruthban valánk.
Itt szivélyes búcsút vettem a pasától, aki kijelenté, hogy két hét letelte után vár reám. Várhatott! Másképp volt megírva a sors könyvében s Isten látja lelkemet, hogy nem teljesíthettem óhaját. Még ma is előttem van tisztes ősz alakja, nyilt arca, melyből a becsületesség és jóság sugárzott; fekete szemei, melyeket annyi szeretettel függesztett gyakran reám. Ezekbe tekintve, nem volt erőm, hogy megmondjam az igazat. Bevallom, rosszul cselekvém s eljárásommal talán kedvezőtlen véleményt ébresztettem a törökben, a dédelgetett magyar iránt; de másrészt vigasztal az, hogy a pasa könnyen gondolhatá, hogy gyilkos beduinok kezébe estem, vagy más módon leltem sokat óhajtott halálom. A levelezés nem volt oly nagyon divatban - akkor.
Elbúcsuztam a kedves kapitányoktól is, kik megigértették velem, hogy ügyeimmel sietni fogok s ha Alexandriából visszajönnek, ismét az ő hajójukra szállok. Ebből sem lett semmi.
A beiruthi kikötőben három emigránssal találkoztam, kik az utasokat szemlélgették. Babos Mihály, Tolnay János és Tóth Marci voltak ezek, egykori társai a szerencsétlen véget ért Késmárkynak Damaszkusban - a serfőzésnél. A negyedik, Kapus János, még ott maradt s visszatértemkor hoztam magammal.
- Hát ti mit csináltok itt Beiruthban? - kérdém őket, örvendve a véletlen találkozáson.
- Szerencsét próbálunk, - mondja Tóth Marci.
- Reménylem, hogy a tisztesség útján?!
- Mindenesetre. Mikor Damaszkusban Késmárky sörfőzdéje megbukott s a főrészvényesek, mint Guyon, Kollmann eltávoztak; de másrészt, mert az arab úgy sem issza a sört, nem állíthattunk új főzdét s útilapot kötöttünk a talpunk alá.
- És most?...
- Most új kilátásunk van. Wéber, az itteni porosz főkonzul, értesülvén arról, hogy mi magyarok sört tudunk főzni, - azon ajánlatot tevé, hogy ne menjünk tovább, hanem építsünk a tenger partján egy kisebbszerű sörházat. Ő fogja adni a költségeket, mi pedig a munkát s a nyereségben osztozunk.
- Lesz-e vajon amin osztozzatok?... Előbb mondád, de én is úgy tudom, hogy az arab nem kedveli a sört s ha újra megbuktok akkor?...
- A főkonzul számít arra, hogy az arabok majd csak megszokják a sörivást! Főfogyasztóink azonban a Beiruthban tartózkodó európaiak s a kikötőben megforduló hajók lesznek. Ha pedig megbukunk! - mi elveszítjük a ráfordított munkát, a főkonzul pedig a belevert összeget.
A sörfőzde létesült. Öt évig nagy nehezen fönntartotta magát, hanem azután csakugyan megbukott. Már régen sztámbuli lakos voltam, mikor a sörfőzők is odakerültek. Azután az olaszországi légióhoz mentünk; hol Babos mint főhadnagy, Kapus mint hadnagy szolgáltak századomnál. Tolnay huszárszázados lett; Tóth Marci pedig mint légionista hagymázba esett s meghalt a kórházban Salerno mellett.
Beszélgetésünk közben a városba értünk s kértem őket, hogy mutassanak valamely európai vendéglőt, melyben tisztességes szállásra találjak.
- Fölösleges, - mondák; ahol három emigráns van együtt, megfér ott a negyedik is. Jőjj velünk!
- Köszönöm barátim; csak ne legyek nektek alkalmatlan. Bár jól tudjátok, hogy igényeim nem nagyok s megelégszem annyi hellyel, hova fejemet lehajthatom.
- Nem is gyanítod, - mondja Tóth tréfásan, - hogy hercegnél vagyunk szállva!
- Hó, hó!... Csak nem a sörfőzde számlájára megy tervetek?... Ez esetben nem tartunk együtt.
- Ne ijedj meg barátom! Ő is csak olyan emigráns, mint mi vagyunk s éppen nem tehet arról, hogy hercegnek született. Legalább többi lengyel társai azt állítják róla, hogy ő herceg Poniátovszky Vládimir. Jelenleg becsületes cipész mesterember. Van egy felszabadított rabszolganő felesége, ki a korom feketeségéből nem sokat enged s ha férjére vicsorítja fogát, az jobban fél tőle, mint az ágyúgolyóktól; pedig mint mondják, nem egy csatát látott.
- És hogyan jutott ennyire?
- Szereti a vutkit s emiatt elhanyagolta mesterségét. Azután ezen asszonyba botlott; egyrészt szerencséjére, mert inkább ez tartja őt, mint a herceg úr a fekete menyecskét, ki amellett, hogy férjét erősen kordába szorítja, hercegnői címére is roppant büszke; pedig azt sem tudja, hogy mit jelent. Itt a címre különben sem sokat adnak s hihetőleg a herceg ébresztette fel magyarázgatásaival nejében a nagyravágyás ördögét, ki nyelves asszony lévén, ha társnőivel összeperel, ami igen gyakran megesik, büszkén vágja oda neki: "Ana princesse - én hercegné vagyok - chárá inti, ál' ábug ákrut!" - nem igen illedelmes arab szidalmazás.
Ha Poniátovszky Vládimir herceg, mint emigráns, cipész mesterséget folytatott, előttem csak becsületére vált; mert jól mondta Ihász: "A munka három nagy rossztól őriz meg: az unalomtól, bűntől és nélkülözéstől" s a cipészség sokkal tisztességesebb foglalkozás, kivált itt Ázsiában, mint ha a becsület útjáról letérve, szédelgésből tengette volna nyomorult életét; mert valóban nyomorult a lét becsület nélkül.
Hány művelt emigráns volt kénytelen mesterséghez folyamodni? - és tisztességgel megéltek belőle. Őrhalmy József és báró Orbán Balázs, jómódú földbirtokosok voltak otthon, itt pedig lett az egyik asztalos, a másik órás. Wesselényi József szabóságot folytatott; Szarka László kapitányból pedig kitünő cipész vált, nekem is varrt pompás lábbeliket. A Bemmel Aleppóba internált három őrnagy: Baróthy, az én volt honvéd-őrnagyom, Nemegyei és Fiala, mielőtt Amerikába mentek volna, megtanulták a cipészséget. Erre ugyan nem voltak szorulva, mert a török biztosította úgy rangjukat, mint fizetésüket, de a nyugtalan vér nem engedte, hogy egy helyben maradjanak. És még mások sokan.
Sőt Damaszkusban mi is elmentünk Tüköryvel egy usztához, hogy a cipészséget elsajátítsuk. A mesterrel meg is egyeztünk 300 piaszterben, mely összegért hajlandó lett volna bennünket művészetének titkaiba bevezetni s csak azon mult a dolog, hogy mi nem voltunk hajlandók nyitott műhelyében, tiszti egyenruháinkban, a háromlábra ülni, ő pedig üzletét nem hagyhatta, hogy magánlakásán gyakoroljuk magunkat.
Sajátságos ama körülmény, hogy csak az emigránsoknak műveltebbjei adták magukat valamely mesterség megtanulására; az alsóbb néposztályból valók inkább kocsisokká, szolgákká szegődtek. Voltak a későbben emigráltak között, kik nem elégedtek meg egyszerű polgári neveikkel, hanem címeket vevének maguknak s lettek: báró Utassy (azelőtt Strasser), gróf Beleznay és mások. Pedig arcukról lerítt, hogy atyáik egykor a Szinai hegy alatt imádták az arany istent. Ilyenek azután nem is boldogultak, hanem kénytelenek voltak odább állani, míg végre szédelgéseik következményeként a börtön nyújtott nekik biztosabb menhelyet.
A herceg úr lakása egymagányos földszinti házból állott, mely két szobával bírt. A kisebbikben volt a hercegi pár s ugyanitt volt a műhely is. Előtte kis tornác, hol a hercegasszony végezte a mosást és vasalást. A másik helyiség, hol az emigránsok laktak, jóval tágasabb volt s kényelmesen elfért benne a négy ágy, a közepén álló gyalult fenyő asztal, öt szalmaszék s egy kerek faállványra helyezett cseréptál, hozzá hasonló korsóval a mosdásra, melyek a szobának összes bútorzatát képezték.
Egyébiránt a lakás szegényes berendezése bennünket éppen nem feszélyezett. Délutánonként, a ház árnyékában pokrócainkon ülve, a czypruszi édes nedüje mellett csibukoztunk, beszélgettünk; éjjel pedig a födélre mentünk aludni, a kiállhatatlan hőség miatt.
Harmadik napon már útnak indulni akartam, midőn Tóth Marci azon hírrel jő haza, hogy egy ráját (keresztény, török alattvalót) fognak másnap reggel kivégezni. Nem vagyok barátja a halálos ítéleteknek; nem, mintha kétség vonnám a fenyítő hatalom jogosultságát, mely nélkül az emberi társadalom fenn nem állhat: hanem, mert szánom az embert, ki ezáltal a javulás minden eszközétől megfosztatik, - társaim unszolására mégis rászántam magam, hogy ezt is megnézem.
Az eset az volt, hogy egy görög bosszúból meggyilkolt egy fehér arab keresztény ráját s ezért "palá"-ra, fejvesztésre ítéltetett. Szokás itt azonban, hogy a két fél rokonai, bizonyos mennyiségű fájdalom pénzben kiegyezhetnek s ha ez a kádi kezébe 24 óra alatt lefizettetik, az ítélet végrehajtása elmarad. Ekkor az ügyet fölerjesztik Sztámbulba megkegyelmezés végett, hol a halálos-ítéletet börtön-büntetésre változtatják. Ha pedig a meggyilkolt rokonai nem tudják előteremteni a megállapított összeget, vagy egyáltalán a bűnös halálát kívánják, az ítélet végrehajtatik.
Itt is hasonlóképpen történt. Miután az arab és görög legközelebbi rokonai tisztába jöttek afölött: mennyi családtag maradt hátra? mi jusson egyre fejenként? hány évig élhetett volna a meggyilkolt? - s az összeget lefizették, a kivégzés is elmaradt.
Még ugyanazon napon fölkerestem az arabot, ki az utasoknak lovakat szokott kikölcsönözni. Ez összeköttetésben volt egy Damaszkusban levő társával, kinek a lovat át kelle adnom; a használati díj lefizetése után azonban föltételül kötötte, hogy biztonság okáért a karavánnal utazzam, melyet fegyveres erő kisér, nehogy kóbor beduinok elvegyék a paripát, amit különben ritkábban szoktak tenni s inkább egyéb értékes cikkeket rabolnak.
Utazásom felé közeledve, a bánat mindinkább erőt vett rajtam s szándékosan akartam keresni a veszedelmet, mely talán örökre megmentsen az élet keserűségeitől. Egyedül óhajtottam utazni. De Tóth Marci minden ellenkezésem dacára hozzám csatlakozott.
A karaván előtt két órával, a már ismert úton, megindultunk a Libánon felé. Az első állomásnál vártak reánk a fegyveres arabok.
- Ne menjetek egyedül - mondák, - a beduinok kifosztanak és megölnek benneteket!
- Nem félünk tőlük! - felelém s mutattam fegyvereimet.
- De nekünk kötelességünk, hogy titeket elkisérjünk!
- Tudom, hogy csak a pénzért teszitek; itt van amire vágytok! - s jó báksist adtam nekik. - Mit gondoltok, merre vannak a beduinok?
- Ott! - mondák, - balra mutatva, egy czyprusz erdőcske felé.
- No Marci! Arra megyünk.
Egész utunkban egy szál beduinnal sem találkoztunk s szinte bosszankodtam az arabok kapzsiságán, kik a haszontalan fegyveres kiséret ürügye alatt zsarolják a karavánokat.
Damaszkusban Kapus János várt reám s vele azonnal a temetőbe mentem. Kétféle temető van itt. Az arab muzulmánoké: egy nagy földalatti öreg a városon kívül; akkora térség ez, hogy egymás mellett akár tíz ezer ember békében megfekhetik s a két vizsgáló angyal, Monker és Nakir, kényelmesen leszállhat, hogy az elszenderettet az Isten egysége, a Mohammed küldetésében való hitről kikérdezzék. Tetejét sírkövek borítják.
A muzulmán hiszi a síron túli életet, a föltámadást és két ítéletet. Izráfil angyal fog feltámadni először. Negyven év elteltével a jeruzsálemi templom tetejére állva, megfúja a föltámadás trombitáját; az utolsó fuvásra előjönnek a lelkek mint a raj, "hogy számot adjanak ez időről, miképp töltötték azt el; a gazdagságról, miképp szerezték s mire fordították; a testről, hogy mire használták azt fel és tudományukról, hogy miképp éltek vele." Ezt azonban megelőzi egy különös ítélet, a kikérdezés mindjárt a halál után, a sírban.
Miután valamely igazhitű meghalt, meleg vízzel azonnal megmossák, megnyírják; száját, orrlyukait, füleit, pamuttal bedugják, hogy illendően jelenhessen meg Isten ítélő széke előtt. Egyszersmind a halottas szobában illatszereket égetnek. Azután egy gyolcslepedőbe takarják, melyet azonban nem varrnak össze, hanem csak két végén megkötnek úgy, hogy belőle a boldogult minél könnyebben kibontakozhassék s térdre borulhasson, midőn az Ítélő előtt megjelenik.
Öt-hat óra elteltével közös koporsóba fektetik, - mely a legközelebbi mosé tulajdona, - a feje irányában ráhelyezik turbánját, melyet legutóbb viselt; fölteszik az úgynevezett sz. Mihály lovára, - ez is közös, - azután négy ember vállára kapja s sebes léptekkel, megindulnak vele, fejjel tartva a temető felé, mialatt "la Illahi il Álláh"-t énekelnek.
A halottvivőkről nem kell különösen gondoskodni. Szomszédok, rokonok önként végzik e tisztet, kik a halottat addig viszik, míg ezt tőlük mások veszik át. Amire nem is kell nagyon sokáig várni. a muzulmán-kegyelet azt tartja, hogy ha valaki halottal találkozik, ezt legalább is tíz lépésnyire emelni segítse. Szerencsésnek érzi magát, aki a koporsót csak megérintheti. Sokszor láttam, hogy kereskedők kiszaladtak boltjaikból, előkelő egyének leszálltak pompás lovaikról, hogy kevés időre, felváltsák a halottvivőket, mely után nagy lelki-nyugalommal mentek odább.
A temetőbe érve, kiemelik a testet a koporsóból s miután az imám könyörgését elvégezte, egy ember átnyalábolja a holtat s leszáll vele az üregbe.
Itt azután, arccal Mekka felé fordítva, a közvetetlenül előbb érkezett mellé fektetik. Nyugodtan alszik itt, míg az üreg telni kezd; amikor is a csontvázakat nagy gonddal egymás fölibe rakják, hogy új helyet nyerjenek. A nyílást kőlappal zárják el.
A keresztények temetőjében hasonlóképpen nagyobb kriptákat ásnak, 25-30 halott számára. Ilyen sok van egymás mellett. Az arab keresztényeket szintén közös koporsóban hozzák ide; de ez már fölül nyitott. Úgy mondták, - igaz-e? nem tudom, - hogy valamikor fegyvereket és hadiszereket csempésztek a koporsókban, ezért nem szabad még ma sem födelet alkalmazniok. Az európaiak csakúgy temetkeznek, mint otthon. Azonban, különbség nélkül, mindnyájan oly gyorsan teszik a föld alá az elhunytakat, hogy akárhány tetszhalott lehet köztük. Magam is láttam egy fiatal görögöt ép, egészséges, piros arccal feküdni a sz. Mihály lován. Szóltam a mellettem állónak, mire ő egykedvűen válaszolá: "Ha Álláh nem akarta volna, nem halt volna meg; mi az ő rendelkezésein nem változtathatunk."
Miután elhunyt szeretteim közös sírboltját Kapus megmutatta, felkerestem a temető-őrt s kértem, hogy nyitaná fel a megjelölt kriptát. Jó báksis reményében készségesen ráállott. Sőt előzékenyen kérdé, vajon nagy nyílást ásson-e, vagy csak akkorát, melyen éppen bebujhatunk? Mondám neki, hogy csak készítsen tágasabb lyukat, a nagy hőség miatt; - augusztus elején volt az idő.
Ahogy egy létrán leszálltunk, borzasztó látvány tárult szemeim elé. Csontvázak, félig, vagy egészen az enyészetnek indult tetemek feküdtek, lepedőbe takarva, egymás mellett. Csak két koporsó volt köztük. Egy nagy, rajta egy kicsivel, talán hogy még kevesebb helyet foglaljanak. Ezek voltak az enyéimek. Parancsolám az őrnek, hogy vegye le a födeleket! Mintha csak tegnap haltak volna meg! A kicsikének arca oly szép, oly fehér, akár csak márványból lenne kifaragva. Anyjának szelíd arcán a szenvedés hagyott letörülhetetlen nyomokat. Nem borzadtam látásuktól. Szívem nehéz súlyként húzott lefelé s térdre borulva forró imát rebegtem szeretett nőm örök nyugalmáért. Bár végtelen fájdalom marcangolta keblemet, nem enyhíték ezt a kegyes természet által nyujtott égi harmat, - a jótékony könnyek. Szemeim szárazak valának s tűzgolyókként égtek.
Kapus megérinté vállamat, mire magamhoz tértem s újra befödetvén a koporsókat, elhagytuk a halál birodalmát. Azután az egész úton hosszasan, keservesen zokogtam. Könnyűim záporként folytak s fásult szívem megszabadult némileg a sajgó fájdalmaktól.
Néhány nap mulva, midőn dúlt kedélyem már némileg lecsöndesült, a francia zárdába mentem s kikértem boldogult nőm végrendeletének másolatát, melyet kézhez vevén, a közel fekvő nyárilakba siettem, felveendő letéteményezett pénzemet.
Megjelenésem váratlan volt. Kölcsönös kérdezősködések s a szokásos részvétnyilvánítások után, egész higgadtan elmondám megjelenésem okát. Mire ő a szomszéd szobába távozott s kihozta a már említett kézitáskát. De egek!... Minő állapotban?... A lakat lereszelve, a zár feltörve, a pecsétek eltávolítva!...
Jobbról is, balról is megforgattam összes vagyonom rejtekét, mialatt álmélkodva kérdém:
- Lehetséges-e ez?!... Hisz ön nem szorult arra, hogy ilyenre vetemedjék!...
- Hogy a táskával valami történt, azt magam is látom - felelé; - de, hogy ki cselekedte ezt?... én nem tudom, én nem érintettem.
- Jól van. Lássuk, megegyezik-e a bennlevő pénz a végrendelet tartalmával?
Megolvastuk. Tetemes összeg hiányzott.
- Tessék a hiányt pótolni, miután felelősséget vállalt vagyonom megőrzésére nézve!
- Azt nem tehetem, nehogy valaki mondhassa, miszerint én nyultam a pénzhez!
- Kezeskedem róla, hogy ezt senki sem fogja mondani, csak egészítse ki az összeget!
Erre nem felelt...
- Akkor kérek egy írásbeli elismervényt a meglevő és hiányzó pénzről!
Ezt azután nagynehezen megkaptam s magamhoz vettem a táskával együtt. - Mikor egymástól elváltunk, elkeseredésemben mondám neki:
- Nem akarom önt szemrehányásokkal illetni, de kivánom, hogy a sors keze bánjék önnel érdeme szerint, mert visszaélt a szegény emigráns bizalmával!
Nem vagyok fatalista; de a bosszuló nemezis utolérte. Szívem keserűségéből eredt óhajom beteljesedett. Mert sok nélkülözés és nagynyomorúság között halt el később.
Damaszkusban egy hetet töltöttem. Összejártam még egyszer a reám nézve oly emlékezetes várost, mely az emigránsokat annyi szeretettel fogadta falai közé s melyből immár mindnyájan eltávoztak. Azután Kapus Jánossal és Tóth Marcival lovakat béreltünk Mehemed agától s másnap délfelé már az Antilibánon kopár magaslatairól vetettünk utolsó búcsúpillantást a paradicsomi város felé.
A Bekaából egy magaslatra felkapaszkodva, távolról velünk szembe jövő karavánt pillantánk meg; láttuk azt is, hogy egy magányos beduin gyors lépésben üget a karaván felé. Mikor odaért, a férfiak leszálltak lovaikról s kezdék lerakni az állatok terheit. Ezzel készen levén, a beduin is földbe szúrt lándzsájához köté lovát, azután a többiekhez a körbe ült, mely fölött hatalmas füstgomoly vont felhőt, ami égő csibukjaikból származott.
- Mi történhetik ott? - kérdém kisérőimet, miután hosszasan szemléltük a jelenetet.
- Az utasok bizonyosan megadták magukat s most alkudoznak a váltságdíj fölött, - mondja Tóth Marci.
- De nincs több, csak egy beduin!
- A többiek talán távolabb vannak s mi innét nem láthatjuk őket.
- Mindegy. Siessünk hozzájuk s füleljük le a rablót.
- Sőt inkább azon gondolkodom, hogy visszaforduljunk, sem mint a kész veszedelembe igyekezzünk!
- Szégyelljétek magatokat!... Tehát egyedül megyek!
És csakhamar a karaván mellett termettem.
- Suhada? Sufi hek? - Mi az? Mi történik itt? - kiáltám hangosan arabul.
- Ma bisi, ja szidi; fáddál! - Semmi uram, tessék! - felelék s egy üres helyre mutattak, hogy foglaljak helyet közöttük.
- Tud-e itt valaki törökül? - kérdém őket, anélkül, hogy lovamról leszálltam volna.
-Igen uram; - mondá egy öregebb, - én értek azon a nyelven.
- Mondd el tehát tartózkodás nélkül, hogy mit keres itt emez idegen? Úgy tetszik nekem, hogy rabló beduin. Ismerem őket.
- Mi is annak tartjuk, - válaszolá az arab.
- Mit akar tehát?
- Egyszerre csak hozzánk jött; azután dohányt és tüzet kért tőlünk s most, amint látod, a körben együtt csibukozunk.
- Miért álltatok meg és raktátok le a terheket?!
- Hogy könnyítsünk kevés időre az állatokon.
- Igazat beszélj kérlek; én meg tudlak menteni titeket!
- Nem gondolom, hogy most veszedelmes lenne a beduin, mert katonát lát maga előtt s tart tőle, hogy többen lesztek...
Ezen idő alatt, két útitársam látva, hogy mi veszély sincs, újra hozzám csatlakozott. Én pedig a beduinhoz fordulva, parancsolólag kérdém őt:
- Honnan jössz?
Mire egy helyet mondott, amelyet nem ismertem.
- És hova mégy?
Ekkor jobb kezével észak felé mutatott.
Mondám a törökül tudó arabnak, hogy málháikat felrakván, haladjanak, majd mi a beduinnal megyünk. Miután a karaván eltávozott, négyen ellenkező irányban megindultunk. A beduin vezetett. Kis erdőcskébe értünk, melyet egy nagyobb, de kevésbé sűrű követett. Fél óra alatt tágas völgy ölében csergedező patak partjainál valánk s mialatt lovaink jól ittak, a beduin egy; "Mászelámi! - Üdvöz legyetek!" - visszavágása közben a patakon átugratott s - eltünt szemeink elől.
Mi pisztolyainkat lőttük ki utána; de a sziklák oldalain százszorosan megtörő visszhangon kívül semmi egyéb nem volt hallható. Kevés idő alatt beértük a karavánt.
Sokszor gondoltam azóta is ezen, a Libánonban elkövetett Don Quixotte-iádákra s csodálkozom a sors szeszélyein, hogy midőn kerestem a veszélyt, elkerült, máskor pedig, - de hányszor! - önmagától fölkeresett. Elkeseredésemben mily gyáván vetettem magam a kétségbeesés karjaiba s kész lettem volna eldobni az életet, nem gondolva meg, hogy csalódások, szenvedések edzik a férfi szívet. Nem hiába nevezi a török a fiatalembert "deli kánli" - "heves vérű", vagy inkább "bolond vérű"-nek, mert sok bolondságot is művel az ember, míg fiatal.


folytatás