Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁNSOK TÖRÖKORSZÁGBAN
1849-1861.

PAP JÁNOS
EMIGRÁNS, M. KIR. KURIAI NY. IRODA-IGAZGATÓ FÖLJEGYZÉSEI NYOMÁN

KIDOLGOZTA:
SZALCZER SÁNDOR

PÉCSETT,
NYOMATOTT TAIZS JÓZSEF KÖNYVNYOMDÁJÁBAN.
1893.

 

VIII.
Jeni-szerály. - Sz. Iréne temploma. - Fegyvertár. - Kincstár. - Dolma-bágcse. - A színház. - Szelámlik.

Azon kellemes hírt vesszük, hogy szultán ő felsége megengedni kegyeskedett, hogy Konstantinápolynak az udvarral összefüggő s a nagyközönségnek hozzáférhetetlen nevezetességeit megtekinthetjük. E végett segédtisztjei közül egyet a szükséges fermánnal ellátva, egész napra rendelkezésünkre bocsátott.
Ezen nagyúri kegyet, melyet a szultán a magyarok iránt előszeretettel gyakorol, hálásan fogadva, vegyük utunkat ismét a csak imént elhagyott Sztámbulba s tekintsük meg a szultánok régi palotáját a "Jeni-szerály"-t, melynek kapui a fermán segítségével fel fognak nyílni előttünk.
E végből az Aranyszarv-öböl első hídján s a vele szemben, már Sztámbulban levő Szultána Válideh mecset piacán áthaladva, néhány perc alatt a szerály egyik bejáratánál vagyunk.
A bemenettől balra szt. Iréne temploma tűnik szemünkbe, melyről föntebb már megjegyeztük, hogy jelenleg fegyvertár s egyike Konstantinápoly kiváló nevezetességeinek. Mint afféle tiltott gyümölcs, kíváncsiságunkat még inkább ingerli. Ki volna tehát az, ki a szultán fermánjával ily érdekes tárgy mellett elhaladna? Vegyük azért mi is legelőször szemügyre. Mindenek előtt azonban gyújtsuk meg a történelem fáklyáját, hogy ennek világánál tekintetünk világosabb s utunk biztosabb legyen.
A sz. Iréne majdnem oly régi, mint az Ájá-Szofia s keletkezése nagy Konstantin idejére vezethető vissza. Később ugyan tűzvész által elpusztítatott, de Izauri Leo által újból felépítve, századokig a kereszténység céljaira szolgált, mígnem Konstantinápolynak a törökök által történt elfoglaltatása után, fegyvertár, - inkább muzeum - lett s a mai napig is az.
Építészeti tekintetben nem mondható róla semmi különös. Egyszerű, sárgára meszelt épület, olyan toronnyal, milyen nagyon sok van a világon. Mellette néhány porfir szárkofág hever, melynek kettejéről tudnak csak a vezetők beszélni. Az egyiket nagy Konstantinénak, másikat pedig sz. Ilonáénak mondják. Ezen állítás ugyan bebizonyításra szorul, de nem lehetetlen, hogy sz. Iréne a görög császárok temetkezési helye is volt; legalább erre vall a szárkofágok jelenléte is.
Ezen történelmi kitérés után menjünk befelé. A kapunál vár a binbasi, a fegyvertár parancsnoka, ki a szultán fermánját a segédtiszt kezeiből átvevén, ennek betekintése után kegyesen int, hogy beléphetünk. A segédtiszt előbb leoldja kardját s átadja a binbasinak. Még a szultán emberének sem szabad ide felkötött karddal belépni.
A templom belseje csak egyetlen, nagy hajót képez, telerakva csupa rozsdás fegyverekkel, melyek a legfurcsább gúla alakokban, szemre nézve elég előnyösen vannak felállítva.
Vannak itt igen érdekes tárgyak; többi közt sok fegyver Magyarországból is; számos hadjáratnak emléke, melyek mindenike egy-egy véres történetet tudna elmondani. Találunk fegyvereket még a régi Byzánczból is. De hagyjuk el a harcok jelvényeit!
Mielőtt a Jeni-szerály megszemléléséhez fognánk, nem lesz érdek nélkül ennek keletkezéséről, külsejéről néhány szóval megemlékeznünk.
A Jeni-szerály - "szerái" perzsa szó, lakást jelent s e szerint jeni-szerái "új lakás", mely alatt a nagyúr tartózkodási helye van értve, - nem egy palota csupán, hanem több, nagy udvarra felosztott épülettömb, mely a hozzátartozó terjedelmes, czypruszfákkal bővelkedő kertekkel, a Márvány-tenger s Aranyszarv-öböl által alkotott földnyelvnek ez utóbbi felé hajló csúcsát foglalja el. Ez a legszebb helye Konstantinápolynak, éppen a nagy világváros központjában; nem csoda tehát, hogy az uralkodók is ezt választották lakóhelyül már a régi időben is. Nagy Konstantin ide építette palotáját s ez volt a régi Byzáncz "Acropolis"-a, ezen helyet választotta II. Mohammed, miután a várost elfoglalta, hogy itt magának fejedelmi pompájú lakóhelyet építsen. Így keletkezett a Jeni-szerály, mely idő folytán egész városrésszé nőtte ki magát s ma már, a nagy kerteket is hozzávéve, akkora, mint Bécs belvárosa.
Külsejére nézve inkább egy várhoz hasonlít. Minden oldalról fallal van kerítve, melyek itt-ott tornyokkal ellátvák s melyekre hellyel-közzel egy-egy kioszk festőien támaszkodik.
Három udvara közül kettő teljesen körül van építve, az első pedig csak részben. Ezen első udvarban, hova a bejárás mindenkinek szabad, van az előbb meglátogatott sz. Iréne temploma mellett a pénzverde is; azontúl pedig az udvari sütődék foglalnak helyet, melyek azonban mi nevezetességgel sem birnak.
A második udvarba, melyet már egészen épületek környeznek, az "Orta kapu"-n keresztül lépünk. Bal szárnyon van a "diván" vagyis tanácskozóterem, melynek aranyrácsozata mögött nem egy szultán hallgatódzott, lesvén, hogy melyik államtanácsosának üttesse le a fejét, vagy küldje meg számára a selyemzsinórt.
A harmadik udvar, - melyben különös engedély nélkül senkit sem eresztenek, - foglalja magában a főépületet, a kincstárt, a hárem-helyiségeket, több kerti kioszkot, melyek közül kiemelendő a Bágdádi kioszk, mint kiválóan szép és ízléses.
A főépület könnyed üvegtermeket képez, melyekből egész Konstantinápolyra nyílik kilátás. Minden oldalról más-más gyönyörű látvány! Az egyik üveghomlokzat látni engedi Pérát, Galatát s a lábainál elterülő örökké nyüzsgő-mozgó kikötőt. Távolabb a Dolma-bágcse palota fénylik, Topháne, Dolma-bágcse, Besik-tass és Ortaköj házsoraival. Hátuk mögött erdős hegyek, házakkal tarkázva s végre a Boszporus, be egészen Ruméli és Anadóli Hiszárig. A másik ablakon át Skutári felé nézhetünk, melynek nagy, négyszögű kaszárnyája éppen velünk szemben van. Ismét másik ablakból, mely egész falat képez s csak egyes oszlopok által van részekre osztva, tekintetünk a Márvány-tenger felé tévedez, melynek hullámaiból, a messze távolban, egy festői szigetcsoport, a Herczeg-szigetek, emelkedik ki; ezeken túl kékelnek Kis-Ázsia végtelen hegyei.
Míg ekként merengünk a szép látképen, mely a sötét czypruszokkal telt kertek üde zöldje s a tenger kék tükre által még elbájolóbb, nem is vesszük észre, hogy az udvari inasok gyémántokkal kirakott, aranyos csészéket raknak a karosszékek mellett álló kis, alacsony asztalokra, mások feketekávét töltenek, néhányan pedig szivarkákat s befőtt gyümölcsöt szolgálnak fel. Mindez török szokás; a szultán vendégei vagyunk, ki saját palotájában ekként kedveskedik.
Az időt kellemesen eltöltve a Bágdádi kioszk felé indulunk, mely a maga nemében ritkítja párját s megtekintésre nagyon is érdemes. Nyolcszögű épület ez, kupola tetővel, mely a bágdádi stylnek teljesen megfelel. A kioszk, mely tulajdonképpen nyaralóul szolgál, cifrán festett nagy ablakaival s élénkre színezett falaival rendkívül derült hangulatot kelt. Az egyetlen teremnek belső berendezése amily pazar, épp oly ízléses. a háttérben levő kényelmes diván előtt pompás szőnyeg terül el. Közepét gyönyörű díszítésű asztal tölti be; emellett jobbról, balról egy-egy értékes nagy porcellán váza állványokon, előtte pedig üveghasábokkal gazdagon díszítet karosgyertyatartó. A sarkokban néhány szék s chinai váza áll. A padló gyönyörű mozaik. A tetőről megfelelő lámpa csügg, eltérőleg az európai királyi palotákban dívó szokástól, hol világításra csak gyertyák használtatnak.
A Jeni-szerály egyik legérdekesebb s csak kevesek által látott, tárgya a kincstár. Ennek megtekintése hosszabb időt kíván. Látogatásunk bejelentésére a kincstár egész őrsége díszbe öltözik, ami jó félórát vesz igénybe, mialatt a szultán adjutánsával együtt az ajtó előtt, az udvarban ácsorgunk.
Végre készen vannak az öltözködéssel; az ajtó belülről felnyittatik s egy sereg, két sorban felállított őr között belépünk. Belül, a falszekrények előtt is egy-egy őr foglal helyet; mozdulatlanul, feszesen állnak, mint a szoboru ruhájuk hosszú, európaias, fejüket vörös fez takarja.
Az első teremben, mindjárt a bemenetnél van elhelyezve a szultán trónusa, egyike a kincstár legérdekesebb tárgyainak. Aranyból készült s drágakövekkel, többnyire rubinnal, gazdagon kirakott, nagy, tálca forma alkotmány, függélyes fali párkányzattal s a háttérben bársony vánkossal, melyen maguk alá hajtott lábakkal ültek a szultánok. A trón egy asztalon van elhelyezve s használatkor is valószínűleg állványra teszik.
A mi figyelmünket továbbá leköti, ezek a dús aranyhimzésű, drágakövekkel pazarul ékített - szintén mind rubin, - nehéz nyeregtakarók, melyeket a szultán a szelámlik alkalmával használ.
Bármerre tekintünk, számos értékesebbnél értékesebb tárgy ötlik szemünkbe, melyeknek felsorolását terünk nem engedi s csak a legfontosabbra szorítkozunk. Ilyen egy elefántot ábrázoló remek művű aranyóra, drágakövekkel s galambtojás nagyságú igaz gyöngyökkel kirakva; egész asztalok láthatók, melyeken nincs egyéb, mint csupa foglalatlan drágakő; tál számra állanak igazgyöngyök, mogyoró nagyságú rubinok, smaragdok s egyéb drágakövek. Csak zafirok nem láthatók sehol! Úgy tetszik, ezeket a keletiek nem igen kedvelik. Figyelmet érdemel még egy íróasztal, borostyánkővel mesterileg díszítve.
Néhány lépcsőn fel, a másik terembe jutunk, hol a falakat üvegszekrények takarják, melyekben néhány nevezetesebb szultánnak álló alakját látjuk azon díszruhában, melyet ünnepélyesebb alkalmakkor viseltek. Rajtuk van a szultáni palást, a turbán, gyémánt és más ékkövekkel ellátott pompás forgókkal, melyekből gyönyörű kócsagtollak állanak ki. Mindegyiknek sálövébe azon díszhandzsár van dugva, mellyel a Rámázán ünnep megkezdésekor kötelesség- és szertartásszerűleg egy ürüt saját kezükkel levágtak. Legszebb ezen díszruhák közt II. Szolimáné, kinek forgója három nagy smaragdból laposra csiszolt trifolium (lóherlevél); az övébe dugott handzsár markolata pedig egyetlen darab smaragdból van faragva. Kimondhatatlan értékkel bírhat!
A többi szultánok díszruhái szintén mesésen gazdagok. az aranyozott handzsár többnyire drágakövekkel van túlhalmozva. A forgó egy vagy több smaragdból, rubinból áll, gyakran gyémántokkal körítve. II. Mahmudnak tisztán gyémántokból készítet, csillag alakú forgójáról már megemlékeztünk ott, hol e szultánnak sírjáról volt szó, az "égett oszlop" mellett. Ezen kincstárban van letéve a próféta szakálla és köpenye is, több más ereklyével, melyek azonban nem muzulmán előtt láthatatlanok. E tekintetben még a szultán fermánja sem segít!
Érdekkel nézzük sokáig az elmult nagyság és hatalom e maradványait, melyek ma is bámulatra indítanak. Alig vesszük észre, hogy repülnek az órák s ideje, hogy szemlénket bevégezve, figyelmünket a többi érdekességek felé fordítsuk; minthogy a padisah által ajándékozott nap hamar eltelik, pedig még sok megtekinteni valónk leend.
Kocsin áthajtunk az Aranyszarv-öböl első hídján s Galatának piszkos, sötét, szűk, görbe s rosszul kövezett főutcáján végighaladva Dolma-bágcse és Besik-tass városrészek felé tartunk, hol a nagyúrnak egymástól nem messze, két palotája emelkedik.
Egyik a Besik-tass palota, mely másképp Cserágán-szerálynak is neveztetik. Ebben tartózkodik a szerencsétlen, elmebeteg V. Murád szultán s ezért a palota megtekintése lehetetlen.
A másik nagyúri lakás e mellett fekszik, szintén a Boszporus partján. Konstantinápolynak egyik feltünő ékessége ez, a híres Dolma-bágcse. Jelenleg lakatlan s általunk megtekinthető. Míg odaérünk vegyünk elő ismét egy kis történelmet, mely vezérfonalunk leend s a látandók érdekét emelni fogja.
Már jeleztük, hogy a török szultánok, Konstantinápolynak II. Mohammed által történt elfoglalása után 1453-ban, a Jeni-szerályban laktak; melyet említet szultán a régi Byzáncz Akropolisának helyén s nem messze onnét, hol azelőtt nagy Konstantin palotája állott, építtetett.
Ezen palotában, mely Konstantinápolynak legfestőibb pontján, a nagy világváros kellő közepén emelkedik, tartózkodtak a szultánok egész II. Mahmudig, a turbánt eltörlő, a janicsárokat lemészároltató "reformátor"-ig. Itt volt a híres "diván", itt emelkedett a "magas porta", melyről a török legfőbb államtanács nevezteték, ami most is fennáll éppúgy, mint az angol "St. James parki cabinet", az olasz "Monte-Citorio" s a "bécsi cabinet".
II. Mahmud a palotát is reformálta. Nem annyira elveknek hódolt, mint inkább életét féltette. A Jeni-szerályban magát biztosan nem érezvén, átadta ezt lakóhelyül a szultánáknak - az előbbi szultánok özvegyeinek, - kik eddig az Eszki-szerályban tartózkodtak, ott, hol jelenleg a szerászkeriátus van; önmaga pedig átment az Aranyszarvon s az 1679-ben épült Besik-tass palotát, másképp Cserágán-szerályt tette állandó lakóhelyévé, melyet dacára annak, hogy alapját kivéve teljesen fából épült, a legpazarabb nagyúri fénnyel rendeztetett be.
A következő szultán, Abdul-Medzsid, a Besik-tass közelében, szintén a Boszporus partján, egy sokkal nagyobbszerű, modern ízlésű palotát építtetett, melyet a maga köré gyűjtött európai művészekkel a szultánok méltó lakóhelyévé s Konstantinápoly fénypontjává varázsoltatott. Ez a Dolma-bágcse palota, melyet megtekinteni készülünk.
Abdul-Medzsid utódja, a szerencsétlen Abdul-Azisz szintén itt lakott s itt vesztette el palota-forradalom által erőszakos módon életét.
A mostani uralkodó, Abdul-Hámid ő felsége, a Dolma-bágcséban lejátszódott szomorú eset következtében ezt elhagyta s a hegyek közé vonulva, Ortakőj fölött, különben egyszerű, de gyönyörű s nagy kiterjedésű, árnyas kertekkel körített palotába, a "Jildisz-kioszk"-ba (csillagpalota) költözködött, melyet mai nap is lakóhelyül használ.
Itt fogadtatott a legutóbbi időben II. Vilmos német császár, mint vendég; a szultán azonban a Dolma-bágcse nagylépcsőjének vasrácsozatáig, hol a császár a kaikból kiszállott, elébe ment.
Eme történelmi megjegyzések után tekintsük meg a Dolma-bágcse-t, melyet azóta már régen elértünk.
A Boszporus partján közvetlenül emelkedik a palota, gyönyörű kilátással az átellenben fekvő kis-ázsiai hegyekre, melyek sötétzöldjéből igézően tünnek elő Skutári s egyéb, a parton fekvő helységeknek, a nap teljes fényében úszó élénk derült színű házai. A Boszporusba széles lépcsők vezetnek, melyek fölül pompás aranyozott vasráccsal vannak elzárva. Maga a palota éppen nem stylszerű, sőt inkább csodálatos vegyüléke mindenféle stylnek és sok helyen díszítésekkel van túlhalmozva, mely művészet tekintetében kifogásolható ugyan, de az érkezőre gyakorolt összbenyomást tagadhatatlanul emeli. Úgy vagyunk vele, mint a velencei sz. Márk templommal, melynek úgyszólván minden oszlopa más-más épületből van kölcsön véve - igazabban szólva, rabolva - s egészében mégis megható, impozáns. Megemlítendő, hogy e palota építészeti költségei 50 millió frankot tettek ki.
A város felé nagyszerű kert, örökzöld fákkal s bokrokkal, milyenek nálunk csak üvegházakban láthatók, övedzi; belsejébe az utcáról - melytől kőfallal van elválasztva, - gazdag díszítésű pompás kapun lépünk. A kert francia ízlésben van tartva. Szabálytalan, kavicsozott utak által elválasztott pázsit-mezőkből áll, melyek jobbára rendesen nyírott, örökzöld bokrokkal ékeskednek. Itt egy gömb alakú evonymus (kecskerágó) pompázik, kemény leveleivel; amott gúlához hasonló laurus, sötét, csipkézett lombjával nyújt kellemes tekintetet; míg a mesze távolban libánoni cédrusok emelik büszke fejüket az azúrkék ég felé. A pázsitok közepén egész csoportokban állanak yukkák és áloék, hegyes, húsos koronáikkal, mind megannyi követelményei a délszaki kertészetnek, mi az ilyeshez nem szokott északi szemeinknek oly leírhatatlan jól esik. Ellenben tulajdonképpeni virágok, szőnyegalakzatok, melyek ismét a mi kertjeinket hasonlíthatatlanul szépekké varázsolják, s melyek újabb időben a képzőművészetnek (árchitekturának) kiegészítő részét képezik, itt teljesen hiányoznak.
A palota két alacsonyabb oldalszárnyból s egy magasabb középső részből áll. Az előbbiek kirugó osztályok által ismét több részre taglalvák, melyeknél a fő gond a Boszporusz felé néző főhomlokzatra van fordítva, s ezen oldalról fejti ki a legnagyobb hatást. A középső rész a tróntermet s a főlépcsőt foglalja magában.
Mi a kerti oldalbejáraton a Péra felé néző szárnyba lépünk s a francia ízlésben díszített, szép kárpitokkal ellátott termek egész során megyünk végig. Ezek többnyire magas vendégek számára rendelt szobák, melyekben csinosságuk s ritkaságuk miatt a különféle színű üvegkandallók ragadják meg figyelmünket; minthogy a rendesen használt kandallók márványból szoktak lenni, nem üvegből. Hasonlók a velencei üvegkeretekhez, melyekre különféle színű üvegdíszítmények vannak forrasztva s a mily különös, annyira meglepő látványt nyújtanak.
Ami azonban a Dolma-bágcse palotában főleg nevezetes, az a lépcsőház és trónterem. Mindkettőnek ízléses pompája kimondhatatlan hatást gyakorol az érkezőre.
A lépcsőház, mely a főlépcsőt foglalja magában, rubin színű, piros üvegtetővel ellátott hosszúkás csarnok, melybe az alul kettős, fölül négyfelé ágazó márványlépcső illeszkedik. Fölül folyosók körítik, melyeknek mennyezetét nagyértékű, sávos márványból készült s fehér korinthi fejezetekkel ellátott, oszlopok tartják. Oldalfalait többszínű, mozaikszerűleg kezelt márványburkolat díszíti. A folyosók a lépcsőháztól, az összes oszlopközöket befoglaló alacsony kerítések által vannak elválasztva, melyek, valamint a lépcsőrácsozat, metszett kristályüveg oszlopocskákból állanak. Az üvegtetőzetről remekművű kristályüveg csillár függ alá, melynek megszámlálhatatlan sokaságú hasábjain, valamint a rácsozat üvegoszlopocskáin a gyertyafény millió alakban megtörve, szemkápráztató látványt nyújthat! - Mintha megannyi gyémántok ragyogása fogadná az érkezőt! - Valóban keleti fény és tündéri pompa ez, mely mindenütt elénk tárul, de francia csínnal s eleganciával párosítva.
A trónterem hasonfényű s méltó folytatását képezi a látottaknak. Ennél a hatást még az óriási nagyság tetőzi be. A gazdag aranyozású - mondhatni csakúgy csillog minden az aranytól - szép kivitelű mennyezetet, egész erdő márványoszlop tartja, melyek gyönyörű fejezetei szintúgy csillognak az aranytól, mint az egész tetőzet. Hatalmas méreteinek teljesen megfelel ama csillár, mely a középről függ alá s azon többkarú, álló csillárok, melyek a sarkokban vannak elhelyezve. A főcsillárról állítják, hogy felgyújtásakor tizezer láng terjeszti róla a fényt. Amit azonban látni jelenleg senkinek sincs alkalma, mivel itt most udvari fogadtatások nem tartatnak.
Egy mellékszárnyban mutatják Abdul-Azisz lakószobáit, melyekben mi különös sincsen s csak a bennük lejátszódott szomorú esemény kölcsönöz nekik némi érdeket. A hálószoba mellett van a fürdő; önmagában páratlan s megtekintésre érdemes. Falai alabástrom burkolattal vannak födve.
Abdul-Medzsidnek itt levő háreme, törvényes nejeivel, a hálaikokkal (nőcselédség) és a hárembe fogadott leánynövendékekkel együtt többet számlált 1200 nőnél.
Ugyancsak ő e palotában, a saját és háreme számára, gyönyörű kis színházat építtetett, melyben csak ritkán játszottak. Ha a szultánnak kedve tartotta, elküldött Pérára a Naum színházhoz s elhozatta az egész operaszemélyzetet, hogy neki - mindig illő jutalom mellett - játszanak. Ezen csak meghívottak vehettek részt. Ilyenek voltak: az európai követek családjaikkal, a török miniszterek, a szultán kisérete és a pasák közül a kedvencek. Másnak szigorúan tiltva volt a bemenet.
Igen kíváncsi voltam a híres színházat s egy előadást megláthatni. Szándékom kivitelére kedvező alkalmat nyújtott a jó viszony, melyben a Naum színház személyzetével valék; sőt a karmester, Guatelli, - ki egyszersmind Abdul-Aziszt a következő szultánt zongorázni tanította, - megtisztelő barátságával is kitüntetett. Segítségével vágyam teljesedésbe ment. Ő ugyanis, az előadás előtt magával vitt a zenekarba és itt egy emelkedettebb helyre ültetett, mely magas trónusomon, - bár a gitáron kívül egész életemben semmiféle hangszer kezelésének titkait el nem sajátítám, - mint valamely fővezénylő figuráltam a többi zenészek felett. Látszólag kényelmes helyemről nemcsak a zenészekre felügyelhettem, hanem a hátunk mögött működő színészeket, úgy az egész színházat közönségével együtt megtekinthetém.
A színház nem nagy, de fényes berendezésű; két sor páhollyal, melyek kétakkorák, mint egyéb páholy szokott lenni. Úgy ezek, mint a bennük elhelyezett karosszékek, - melyekről nehéz selyemrojtok csüggnek - finom bíborvörös bársonnyal vannak behúzva s bőven megaranyozva. Minden egyes páholyban oldalvást tükrök és dús aranyozású fogasok.
A színpaddal szemközt van a szultánnak igen tágas páholya, melyben Abdul-Medzsid legkedveltebb szárnysegédjével foglalt helyet. A segéd a szultán baloldalán, tőle egy lépéssel hátrább állott. A jobb és balfelül levő páholyokban Murád, a legnagyobbik fiú, testvéröccse Abdul-Azisz, továbbá Abdul-Hámid a mostani szultán és a padisah többi fiai ültek segédjeikkel, a kisebbek pedig nevelőikkel. Ezek után következtek az európai követek családjaikkal, míg a földszinti páholyokat a török miniszterek és nagyobb rangú pasák, a földszinti zártszékeket pedig az udvarhoz tartozó különféle méltóságok töltötték be.
A felső páholysor fölött fut körül egy fehérre festett, sűrű, aranyozott rostélyzattal ellátott osztály, a szultán feleségei és kedveltebb odalikjai számára. Ez akként van elkészítve, hogy a nők e sűrű rostélyon keresztül mindent láthatnak a színpadon éppúgy, mint a nézőtéren; de őket megpillantani, vagy legalább alakjukat kivenni lehetetlen.
A szultán egykedvűleg, majdnem komolyan hallgatta az előadást, mely minden taps és tetszésnyilvánítás nélkül, a szigorú illem szabályai szerint folyt le.
A Dolma-bágcse palota mellett vannak az udvari istállók, melyek a megtekintésre nagyon is méltók. Egy nagy udvart körülvevő négyszögű épületben, több mint 500 darab, nagyobb részt szürke arab mén látható; de van köztük sok magyar ló is.
Az udvarral összefüggő nevezetességek leírása után lehetetlen meg nem emlékeznünk egy különös s részben a nyilvánosság előtt lejátszódó konstantinápolyi ünnepélyről.
A törökök heti ünnepe a péntek; ezen napon a padisah, ki egyszersmind khalifa (vallásfő), a déli időben, legnagyobb díszben s fényes kisérettel egy-egy mecsetet szokott meglátogatni, hol imáját végzi. Ez a - szelámlik.
A szelámlik különféle korszakokban változó czerimoniákkal volt összekötve; de a lényeg mindig ugyanaz maradt: templomlátogatás a lehető legnagyobb pompával.
Abdul-Medzsid az ázsiai parton levő mecseteket látogatván, a szelámlik csónakokon ment végbe. Ez alkalomkor a szultán mesés díszítésű mennyezetes csónakon, melyet 24 evezős hajtott, a pasák s egyéb a kisérethez tartozó egyének hajóinak egész rajától környezve, a kikötő hajóinak üdvlövései közt rándult át Ázsiába.
A jelenleg uralkodó Abdul-Hámid ő felsége, a Jildisz kioszkból, a nagy császári kerten keresztül rendesen egy közeli mecsetbe szokott menni. Azt, hogy melyikbe megy, csak félórával előbb tudatja udvarával, mire a már teljes díszben álló testőrcsapatok a jelölt mecset elé rögtön felvonulnak.
Ezen titkolódzásból látható, hogy a nagy közönség mindig elkésve tudja meg a mecsetet, hol a szelámlik tartatik s így eléggé érthető, hogy ha valaki az udvarral valamely módon összeköttetésben nem áll, ritkán lehet tanúja ez ünnepélynek, annál kevésbé, minthogy a felvonuló testőrség, katonaság annyira megtölti a tereket, hogy mások számára alig marad némi kis hely.
Mi azonban a szultán vendégei levén, már meghívást is kaptunk s idejében megtudjuk, hogy a látogatás a császári kert alatt levő mecsetben fog végbemenni; sőt mi több, számunkra a hely is kijelöltetett, egy, a mecset átellenében levő, elül nyitott folyosóval ellátott udvari épületben, honnét a felvonulást egészében megláthatjuk.
Engedjünk tehát a meghívásnak s foglaljuk el a nekünk fenntartott helyet. A csapatok már felvonulni készülnek; megjelentek a háremhölgyek is fedett, üveges hintóikban, melyekből - nem tudni mi okból - a lovakat kifogták; a hintóablakok fátyolait lassan széjjelhúzzák, hogy biztos páholyaikból jobban láthassanak. Alig tudunk helyünkre jönni, oly nagy a tolongás már is. Végre az emelkedett tornácra érünk, mely a legválogatottabb társasággal van megtöltve, hol egy magas rangú tisztviselő, világoskék díszruhában, fogad bennünket s a szultán nevében, mint ennek vendégeit üdvözölve, helyeinkre vezet.
Ezalatt a katonaság bevégezte felvonulását s a gyalogság az előttünk húzódó utcán, az ennek végén felállított háremhölgy kocsikig, kétfelől sorfalat képez. Még egy század gyalogság érkezik szabályos menetben. Élén fekete arcú, szerecsen színű arab őrnagy lépdel kivont karddal, melyet arcához hasonló fekete kesztyűtlen kezében egész szabályszerűen tart. Utánuk jőnek a cserkesz lovasok; szép, szálas legények, gyönyörű lovaikon.
Most egy várakozásteljes negyedóra telik el, melyet kiki iparkodik eltölteni, amint lehet.
Végre a kertnek felénk néző vasrácsozatú kapuja előtt mozgás keletkezik. Csakhamar megjelenik a szultán alakja, pompás szürke ménen, mely aranyhímzésű nyeregtakaróval s csillogó szerszámmal van borítva. Körülötte és utána a fényes díszruhába öltözött pasák serege, gyalog. A szultán maga egyszerű, fekete ruhában van, fején fezzel.
Így halad e fényes csapat, lassú méltóságos menetben a mecsetig; a szultán leszáll lováról s az összes pasák kíséretében a templomba lép, melynek bejárata előtt az imám fogadja.
Előttünk való elvonultában rengeteg "éljen" hangzik fel minden nyelven; de úgy látszik a magyaroké volt a legharsányabb, mert míg a padisah a mecsetben időz, segédtisztjeinek egyike bontakozik ki a tömegből s felénk veszi útját. A szultán köszönetét hozza nekünk magyaroknak, azon meleg üdvözletért, melyet részünkről nyert.
A mecsetben aló időzés egy kis félórát vesz igénybe, melynek vége felé, annak kapujához gyönyörű, két világos pejlovas fogat áll - később megtudtuk, hogy magyar lovak, - mellette a szultán főkocsisa aranysujtásos, rojtokkal díszített, világoskék selyem montenegrói öltözetben.
A szultán, imáját elvégezvén, fogatjára ült, a kocsis kezébe adta a gyeplőt s a szultán maga hajtott vissza ugyanazon úton palotájába, mialatt kocsisa kengyelfutóként követte s az ünnepély véget ért.

IX.
A Herceg-szigetek. - Elnevezésük. - Kirándulás. - Leánder torony. - Skutárii temető. - Háyder pasa. - Kadikőj. - Chálki és Prinkipó. - Körüllovaglás a szigeten. - Fenséges látvány. - A hadügyminiszter előtt. - Meglepetésem.

Általában véve minden nagyobb város bír a környéken, távolabb vagy közelebb, oly kies helyet, hol a vagyonosabb lakosok az év vagy nap bizonyos részét szórakozás és üdülés céljából eltölteni szokták.
Az ily telepek azután kiegészítő részeit képezik a városnak s festői nyaralóikkal, többnyire a legnagyobb gonddal, válogatott ízléssel, költséget nem kímélő fénnyel díszített kertjeikkel időfolytán egész városrésszé növik ki magukat.
Ily értelemben tartoznak a Márvány-tenger Herczeg-szigetei is Konstantinápolyhoz; bár földrajzilag véve ennek részét nem képezik. Meglátogatásukat bizonyára nem fogja elmulasztani senki, aki Konstantinápolyban megfordul s e világvárost minden ízében megismerni óhajtja, annál kevésbé, mert a kirándulás sok élvezettel van összekötve. A várost déli és keleti oldaláról szemléljük s az út történelmileg kiválóan nevezetes helyek mellett visz el. Főleg azoknak ajánlható e kirándulás, kik útjukat Konstantinápolyon túl, az ägäi tengerre ki nem terjesztik.
A Herczeg-szigetek kilenc szigetkéből álló csoportot képeznek a Márvány-tenger ama zugában, mely Nikomédia, tehát a kis-ázsiai partok felé nyúlik a szárazföldbe. Közülük csak a négy nagyobbik lakható, t. i. Proti, Antigoni, Chálki és Prinkipó; a többi a Konstantinápolyban elszaporodott kutyák egy részének szolgál időnként számkivetési helyül. Jelentőséggel csak Chálki és Prinkipó bírnak.
A szigetcsoportot eredetileg tisztán görögök lakták s a törököknek sok ideig meg volt tiltva rajtuk az állandó tartózkodás. Azon időből maradtak fenn a máig használatos görög nevek.
A szigetek történelmileg sem nélkülöznek minden érdeket. Ide volt száműzve Iréne görög császárné, ki e helyen a császári hercegnők számára nevelőintézetet alapított, melyről ezek azután "Hercegnő"-szigeteknek hivattak. Később e név, némi kihagyással a maira változott.
Ezen csekély kitérés után egy kirándulásra hívom fel az érdeklődő olvasót, mely ugyan egész napot vesz igénybe, de eltekintve attól, hogy az utat gőzhajón a legnagyobb kényelemmel tehetjük, azon biztosítást adom, hogy e nap elveszett nap nem leend.
Célunk kivitelére az Aranyszarv-öböl első, már több ízben meglépett hídjára megyünk, hogy az ott kikötött helyi gőzösök egyikére szálljunk. Ilyenek naponként többször közlekednek Konstantinápoly és a Herceg-szigetek között.
A hajón már gyülekeznek az utasok s az indulási idő közeledik. A férfiak a fedélzeten foglalnak helyet s vagy csibukoznak, vagy az elmaradhatatlan teszbih-t pörgetik, csupa unalomból hogy ujjaiknak foglalkozást adjanak. Az idegenek gyönyörrel legeltetik szemeiket a változatos szépségeiben kifogyhatatlan látványon, melyet Konstantinápoly bármely oldalról nyújtani képes.
A háremhölgyek számára - mert ilyenek is utaznak velünk, - a hajó hátsó részében van gondosan elfüggönyzött osztály, ahova férfi-embernek belépni tilos.
Kevés vártatva indulásra csengetnek s hajónk a hídtól csendesen távozik, nagy gonddal kerülgetve a sok kicsiny és nagy hajót, kaikot, mely a víz tükrét minden pillanatban el-ellepik. Valóban nem csekély feladat a kormányosra nézve közöttük kár nélkül keresztülhatolni.
Jobb felől a Jeni-szerály kertjeit, kőfalait, házainak, kioszkjainak tetejét s a cypruszok csúcsait látjuk terrász-szerüleg emelkedni a hegyoldalban. Balról Galata és Péra tekint reánk, a kecses külső alatt nem is gyaníttatva a rengeteg piszkot, melyet bensejükben rejtegetnek. Előttünk terül az ázsiai part Skutárival. a nagy kaszárnyát már mint ismerőst üdvözöljük s majdnem egészen közelébe megyünk.
Nem messze a parttól igen nevezetes tárgy mellett zakatol el hajónk, melyet nem lehet figyelmen kívül hagynunk. Skutárinál, a Boszporus egy kimeredő szikláján épült Leánder-torony ez. Mondják, hogy a múltban a Boszporus elzárására rendelt láncot tartotta. Egy darab mythosz is fűződik hozzá. Ki ne hallotta volna ama szerelmes ifjú regéjét, ki Herónak, Venus ezen ifju papnőjének kedvéért a Boszporust minden éjjel átúszta; míg egyszer az útjelző-lámpa, melyet Heró kitenni szokott, a vihar által eloltatván, Leánder a hullámokban lelte sírját, hova őt Heró is követte? Mások szerint e hitregének a toronnyal mi összefüggése sincsen s csak a Leánder név emlékeztet reá. Most világító-tornyul szolgál.
Skutári mellett elhaladva, említsük föl a nagy temetőt. Állítólag ez a világ legnagyobb sírkertje. az erdőket képező szent cyprusnak árnyában több mint háromszáz ezer muzulmán álmodik a próféta által igért s húrikkal dúsan benépesített hetedik mennyországról. E nagy tömeg egyébiránt korántsem meglepő, ha tudjuk, hogy a török vágyainak netovábbját képezi, miszerint földi maradványai Skutáriban pihenjenek s ezért a vagyonosabbak tömegesen szállíttatják ide holttesteiket; hasonlóan a Szanfranciskóban elhunyt chínaiakhoz, kiknek hulláit egész hajókkal viszik a mennyei birodalom óhajtott földjére.
Ezen elmélkedésünk alatt a Márvány-tengerre értünk. Eléggé tudomásunkra adja ezt az erősebb hullámzás, mely a hajót már is kevésbé kellemes mozgásokra kényszeríti s ez folyton nagyobb mérvben válik érezhetővé, dacára annak, hogy a lehető legszebb időnk van.
Európai Törökországtól, melynek végpontja nyugati irányban hirtelen elhajlik, búcsút véve, előttünk az ázsiai part kanyarulataiban csendes öböl nyílik; túlról a kies Háyder pasa tekint felénk. Az öböl másik oldalán nagyobb helység ötlik szemünkbe. Ez ugyan most már nem oly jelentékeny, mint az előbbi, de múltja annál érdekesebb. Kadikőj ez, a régi Chalcedon, melynek falai közt a negyedik egyetemes zsinat tartatott.
Chalcedon a megaraiak által alapítva Prokerastes nevet viselt; Kis-Ázsiának igen virágzó városa s a delphiihez hasonló hírneves jóshelye volt. Időfolytán sorsa sokféleképp változott. Mithridates megostromolta; Valerián alatt a Skyták által sokat szenvedett. Valens császár idejében jobb napok derültek a sok megpróbáltatáson keresztül ment városra. Újból felépíttetvén Justinianea nevet nyert s a Pontica prima római provinciának lőn székhelyévé. Jelenlegi neve Kadikőj s legföljebb a határában található, ipari célokra feldolgozható "chalcedoni kovag"-ról nevezetes.
Hadikőj és Háyder-pasa sok más Boszporus- és Márvány-tengerparti társaikkal együtt nyaraló helyei a Konstantinápolyban meggazdagodott örmény, görög és török kereskedőknek. A számos kioszk, kert, melyekre a keleti oly sok gondot fordít, igen barátságos és kedves tekintetet kölcsönöz a tájnak, melyet a csaknem mindig derült ég és mosolygó kék tenger még jobban emel. Alig tudjuk elvonni szemeinket a bájos látványról s legkevésbé sem csodálkozhatunk, ha a gazdagok ide telepesznek, a nagyvilág zajától elvonultan élvezni a jól, rosszul megérdemlett nyugalmat, gyönyörrel szívni a folyton enyhe és sohasem túlságosan meleg levegőt a Márvány-tenger hullámos partjai mellett, melyeket az északi, hidegebb légáramlattól Kis-Ázsiának erdőkoszorúzta hegyei védnek.
Hajónk eközben folytonosan halad s a Herceg-szigeteknek a tengerből kiemelkedő csoportja felé közeledik. Az elsőt csakhamar elérjük, de mi nevezetességgel sem bír, valamint az utána következő néhány sem. Csak a két utolsón, Chálkin és Prinkipón találunk temérdek épületet.
Mi Prinkipó felé tartunk, az utolsó szigetre, mely valamennyi közt legszebb s leginkább el van lepve nyaralókkal; ezért a szigetcsoport legjelentékenyebb részét, mondhatni központját s a mulatni vágyók fő célját képezi.
Hajónk azon kis tengerszorosba fordul, mely a két szigetet egymástól elválasztja s csakhamar elérjük a Prinkipón levő kikötő-hidat, melyen át partra szállunk.
Prinkipó többi társaihoz hasonlóan a tengerből kiemelkedő sziklahegynek látszik s csak akkora egyenes széle van, melyen egy jó karban tartott út elfér; ezen túl már kezdődik az emelkedés. A kikötő felőli oldalon a nyaralók százai feküsznek s azáltal, hogy páholyok módjára egymás fölé építvék, az érkezőre rendkívül meglepő hatást gyakorolnak. Ezért Prinkipót hableányhoz hasonlítják, keblén a legszebb drágakövekkel.
Legfőbb élvezet is itt a számos, keleti typusu kertekkel körülfoglalt nyaralót végignézni. egyéb szórakozást azonban, mint amit a szép természet s ha ismerősök vagyunk, egyes látogatások nyujtanak, nem találunk. A kínálkozó üdülőhelyek, kávéház, vendéglő, európai igényeinket ki nem elégítik. A frissítők nem frissek, mert jég nincs sehol, s csak a törökök érzik jól magukat forró feketekávéjuk s az örökös dohányzás mellett. A modern kiránduló legföljebb csak a déli nap hevénél melegedett sörrel - melyet palackokban árulnak - enyhítheti szomját, ha ugyan tudja!
De nem is ez az, amit mi keresünk. A természet szépségét akarjuk főleg élvezni. Felfogadunk azért egy szamarat, melyet a vezetők minden lépten-nyomon kínálnak s az erőteljes állat hátán kényelmesen körülhajózhatjuk a szigetet.
Legelőször is végig nézzük az utcákat képező nyaralókat. Betekintünk egy-egy lépcsőzetes kertbe, ahol festői csoportozatokba rendezett délszaki növények közt, elfátyolozott, vagy el nem födött török, görög, örmény s más szépség andalogva sétál, akár valamely vándorló szobor.
Ismét a sziget körül készített útra kerülünk, hol azon kis tengerszoros partjain megyünk végig, mely a két szigetet egymástól elválasztja. Ha botanikusok vagyunk, elég érdeket kölcsönöznek az úton-útfélen pompázó növények, melyekhez hasonlók üvegházainkban nagy gonddal s kevesebb sikerrel ápoltatnak. Ha szép kilátásban akarunk gyönyörködni, vessünk egy-egy pillantást a mosolygó kék tengerre, az átelleni Chálkira s fáradságunk bőven megjutalmazva leend.
Utunk a sziget belseje felé kanyarodik s csakhamar meggyőződünk, hogy a Prinkipó nem egy, hanem két csúcsból áll, amelyek által alkotott völgyben a növényzet elég gazdag ugyan, de a növények külseje a hőségtől és portól szürkés szint nyer, mi az egész vidéknek mélabús jelleget kölcsönöz.
A völgyet áthaladva szamarunk magasabb csúcson kezd lassan felkapaszkodni. Az út kifogástalan s kígyózó alakban visz a hegytetőre. A növényzet és közönség mind gyérebbé válnak; nem is találkozunk, csak egy hamállal, ki nagy faragott követ visz éppen fel a hegyre.
Rövid és fáradságosnak legkevésbé sem mondható szamaragolás után mi is felérünk. A tetőn egy kezdetleges s az újabb kívánalmaknak semmiképpen sem megfelelő vendéglő, inkább fabódé ágaskodik, melyet azonban úgy látszik rendes kőépülettel akarnak felcserélni. A hamál, kivel az úton találkoztunk, szintén ide hozza a követ.
De amily kevéssé felel meg a vendéglő igényeinknek, annál inkább azon fenséges látvány, mely ezen magas pontról elénk tárul. aki ezt egyszer élvezte, alig fogja elfeledni többé!
Kelet felé szemünk akadály nélkül nézhet végig az öblön, melynek partján Iszmid, a reánk magyarokra nézve Tökölyről örökké nevezetes Nikomedia, fekszik. Betekinthetjük Kis-Ázsiának nagy részét a hegyekig. Szép időben feltünik maga a hóval borított Olymp is, melyet azonban nem szabad összetéveszteni az Olympusszal, a mythologiai görög isteneknek rezidenciájával - Thesszaliában. Ide képzelhetjük Brusszát, II. Mohammedig a török szultánok székhelyét s a nagy török birodalom akkori fővárosát, mely a régi szultán-sírokon kívül főleg selyemiparáról híres. Messze bent Ázsiában sejtjük Kutáhiát, hol Kossuth Lajos nejével, Batthányi Kázmér nejével, Dembinczky, Perczel Mór és Miklós, Ihász Dániel, Wisoczky, Asbóth Sándor, Katona Miklós, Cs. Cseh Imre, Biró Ede, Szőllősy s még sokan a magyar szabadságharc internált emigránsai közül sóhajtoznak.
Fájdalmas panaszaikat mintha idáig hallanám! Az alattunk elterülő végtelen tenger bőven omlott könnyüinkre emlékeztet, melyeket az elvesztet hazáért hullatánk; a hóborította Olymp észak kolosszusát juttatja eszembe, mely hegyként nehezedett reánk, hogy elnyomja szent törekvéseinket a haza felszabadítása iránt; a felhőtlen azúrkék mennyboltozat szülőföldem szép egét varázsolja felhevült képzeletem elé, mialatt az észak-nyugati láthatár végén a száztornyú Sztámbul integet, mintegy figyelmeztetve, hogy siessek elhagyott emigráns társaimhoz megtudni, mit végzett felőlünk a reményvesztette jövendő!...
Konstantinápolyban fő gondom vala kieszközölni magam részére ama kedvezményt, hogy legalább a magyarországi mérsékelt éghajlatot megközelítő tartományban állomásozó ezredbe osztassam; minthogy már otthon sokat szenvedtem nyáron át a melegtől, Konstantinápolyban még többet, holott csak április hónapban voltunk. Mi leend belőlem - gondolám, - ha valamely ázsiai, vagy szyriai ezredbe találnak osztani! Elpusztulok az elviselhetetlen hőség miatt!
Megkértem azért parancsnokomat, ki eddig még magyar volt - Frits Gusztáv alezredes, - hogy eszközölné ki számomra azon kedvezményt, miszerint ne osszanak be a forró égalj alatt fekvő ezredekhez. Mire jóakarólag kérdezte tőlem:
- És hova kívánkozik leginkább?
- Ruméliába, Widdin vagy Belgrád tájékára, hol az éghajlat majdnem azonos a magyarországival!
- Jól van, ki fogom eszközölni, számíthat igéretemre!
Néhány nap mulva összeszedtek bennünket s vezettek a hadügyminiszter elé, ki személyesen akarta látni a leendő török katonákat.
A nagyteremben katonás állásba tettük magunkat s amint a hadügyminiszter belépett, katonai illedelemmel néztünk feléje, várva, hogy köszöntsön bennünket.
A hadügyminiszter Resid pasa volt, Abdul-Medzsid szultán egyik sógora; kinézése magyaros, rövidre nyírott kerek fekete szakállal; értelmes arcából csakúgy villogtak nagy, tüzes szemei; termete közép, kora 40-42 éves, modora szelíd és jósággal párosult, mely öntudatlanul mindenkit megnyert.
Végig nézett a soron, azután kezét melléhez, szájához, végre homlokához érintve, törökösen s katonásan üdvözölt, melyet mi hasonlóan viszonoztunk.
Megjegyzem, hogy a töröknél mindig a feljebbvaló köszönt először és csak azután viszonozza az alantasabb; mely köszöntésmód, történjék ez fennhangon, vagy hallgatagon, annyit jelent: "Szelámen álejküm", - "üdv legyen veletek!" - A válasz erre: "Álejküm szelám" - "légy üdvözölve!"
Miután a szemlét bevégezte, kiváló örömének adott kifejezést afölött, hogy az előtte álló magyar tisztekben harcedzett katonákat fogadhat az ozmánli hadseregbe s reményét fejezte ki, hogy itt is oly vitézül fogjuk magunkat viselni, mint a legközelebb lezajlott magyar függetlenségi harcban, hol két nagy hatalommal szemközt oly sokáig, oly kitartóan küzdöttünk a kitűzött célért. "Meglehet - folytatá, - hogy nem sokára elérkezik az alkalom, amikor, ha nem is mindkét hatalmasságon, de legalább az oroszon, török karddal kezünkben fogunk bosszút állani. Minthogy az orosz a töröknek nagy ellensége s ez országot medvekarmaival átölelni szeretné, amit Isten nem fog megengedni, mert velünk van az igazság!..."
Ezzel még egyszer végignézett a sorokon s bennünket az előbbi módon üdvözölve, amelyet hasonlóan viszonoztunk, a szemle véget ért.
Távozásunk alkalmával azon imaszerű sóhajjal léptünk ki a teremből, vajha mielőbb teljesülnének a szereaszkernek hozzánk intézett, keblünk mélyéből vett, reményt adó szavai!
A kaszárnyába visszatérve azon értesítést nyertünk, hogy a hadügyminiszter néhány nap mulva újra hivatni fog azon célból, miszerint ezredekbe osztatván, ki-ki rendeltetése helyére jusson. Ekkor még senkinek csak sejtelme sem volt arról, melyik vad helyre fogja őt sorsa vetni; csak bennem élt némi remény, hogy pártfogóm biztatásai nem maradnak eredmény nélkül s óhajom betöltve leend.
Három nap multán újra a hadügyminiszter előtt valánk. Egy hosszú sorba beállíttatott bennünket s előttünk egy karos-székben helyet foglalt. Azután kezével hol egyikre, hol másikra intett s ekképpen öt csoportot alakított. Ezzel készen levén, kimondotta a megmásíthatatlan határozatot: az első csoport marad a sztámbuli hadseregben; a második elmegy Ruméliába; a harmadik Kis-Ázsiába; a negyedik Anadóliába; az ötödik pedig az arabisztáni, vagyis szyriai hadseregbe fog osztatni. És ezen ötödik csoportban voltam én is - legnagyobb meglepetésemre!
Mit tehettem mást! Nagyot sóhajtottam s készebb lettem volna inkább meghalni, minthogy csak egy szót is emeljek sorsom megváltoztatása végett.
El tehát a mesze Ázsiába! Népek közé, kik az emberi művelődésnek még csak fogalmát is nélkülözik! Harcolni elemekkel, melyeknek létezését egyes bátor utazók csak sejtetni engedik!... Kedves hazám! Fogja-e még hű fiad valaha érinthetni szentelt hantjaidat?... Fogom-e még egyszer látni azokat, kiket a testi és szellemi rokonság oly szoros kötelékei fűztek szívemhez?!... Elhagyott szeretett véreimet, kedves bajtársimat?...
Nyolcan valánk Szyriába, Damaszkusba menendők. Útiköltségeink felvétele végett utalványt kelle készítenünk az állampénztárhoz s csekélységem lett kiszemelve, hogy a nyolc magyarnak járandóságát felvegyem s kiosszam. Mely tisztemben, miután hűségesen eljártam volna, némi szükségesek bevásárlására siettem, hogy 1850. április 25-én este a számunkra kijelölt hadihajón lehessünk, csatlakozandók az ugyancsak Szyriába helyezett első számú szyriai török ezredhez, melynek vezénylő ezredese Ibrahim béj, alezredese Kodri béj vala, ki bennünket verestoronyi kiüzetésünk alkalmával oly testvéri szeretettel fogadott.

KONSTANTINÁPOLY - BEIRUTH -
DAMASZKUS

1850-1854.

X.
Beiruth. - A kikötő. - A város. - Története. - Gyönyörű kertek. - Egy görög korcsmáros és a szamárlábak. -
Ibrahim béj európaias mulatsága. - A Libánon. - Szyria terményei.

Török hadigőzösünk, igen kedvező idő mellett öt nap és öt éjszaka futott a Közép-tenger csendes tükrén, - a Lloyd ugyanezen utat 13-15 nap alatt teszi meg ki- és beszálló utasaival, - s 1850. évi május l-én Beiruthnál, a sz. György-öbölben, a szyriai partok legszebb és legtágasabb kikötőjében horgonyt vetett.
A kikötő partjai körül elterülő zöld rónaság, tarkázva a számunkra már készen állott sátrakkal, a nyugodt tenger sötét kékje, a közeli Libánon szürkés, kopár sziklaoldalai, festői ellentétet képeztek s kellemes benyomást gyakoroltak reám megpillantásakor azon földrésznek, mely első dajkálta a természet utolsó és kedves magzatját, a teremtésnek koronáját - az embert.
Az eredetileg boldogságra alkotott lény azon földön lelte fel első lakóhelyét, hol a természet legpazarabbul és legnagyobb tökéllyel állítá elő műveit; hol a legelterjedtebb síkság terül el a legmagasabb hegyek körül: a Káspi-, a Közép-tenger, a perzsa és arab tengeröblök által környezett tartományokban. És valamint a folyam is annál tisztább vizű, minél közelebb esik forrásához: e vidék lakói gyönyörű alakokat mutatnak fel. Különösen itt virágzik az ember teljes pompájában; testalkata arányos és erőteljes. A törökök itt szép emberekké váltak; a kecses cserkesz nők, tömött szemöldeikkel, fekete szemeikkel, keskeny ajkaikkal, sima homlokukkal és gömbölyű állukkal megnemesíték a rút perzsa fajt.
Szyria legnagyobb folyama az Eufrát; de ez csak határait érinti. A többi, nagyobb részt tavakba ömlő folyói igen jelentéktelenek. Talán ez az oka, hogy általában száraz, forró éghajlattal bír, mint Arábia; kivéve a Közép-tenger és Libánon vidékét. Egyébiránt a klíma a magassági viszonyok szerint változó; hanem általában véve egészséges. Csak két évszakot különböztethetünk meg: esős és esőnélküli időt. Az esős időszak októberben kezdődik (korai esők) s megindul a földmunka. Az eső nem szakadatlan, inkább déli és délnyugati szeleknél, míg az északi és észak-keleti szelek derült napokat hoznak.
Novemberben van az utónyárnak egy neme s a természet kihaltnak látszik. A december viharos s vége felé, kivált a hegyek közt, hideg. A tulajdonképpeni téli hónapok január és február; szelesek, hidegek s esősek; a hó leginkább januárban hull - a hegyeken. Március, április ismét esősek (utóesők). Az eső nélküli időszak májusban áll be, amikor derült az ég.
Nyár közepén a levegő meglepően tiszta, átlátszó; ekkor csodás fényben ragyognak a hold és a csillagok. Az aratás ideje a vidék magassága szerint változik. A kalászosok június első felében, a mélyebb helyeken május második részében, a Közép-tenger partjain, a Jordán és Esdrelon völgyeiben ápril. hóban vágatnak le. Aratás után elveszti a természet szépségét, kivéve, hol folyók, patakok öntözik a vidéket. A bő éjjeli harmatok is nagyban pótolják az esőhiányt.*)
----------------
*) Dr. J. Schusters Biblischen-Geschichte 144.

Midőn május elsején kiszálltunk, az arabok javában nyomtatták búzájukat, miután áprilisban az aratást már befejezték. A tenger partján és a városban óriási jaffai narancsokat árultak, melyekből 20 paráért (5 kr.) negyvennégy darabot adtak.
Előttünk, kissé emelkedettebb parton terül a régi föníciai város Beiruth. A régi Berythus helyén áll, mely a mostaninak határait jóval túlhaladta. A város körül találjuk maradványait. Heródes Agrippa színházának; vízvezetéket, fürdőket és sziklába vágott kutak romjait. Valószínűleg ezektől veszi nevét is, mert beroth zsidóul, birath arabul kutat jelent.
Az írók e város keletkezését, mely egykor Geris nevet viselt Chánaán ötödik fiának, Girgasinak tulajdonítják. Szídoni, majd római koloniává lett Augusztus császár alatt, aki leányáról: Felix Juliának nevezte el. Az ő tanácsára Heródes Beiruthban nagy gyűlést tartott, melyen két fia, Alexander és Arisztobul halálra ítéltettek. Heródes maga is ellenük szavazott.
Vespasián katonái által császárrá választatván, Berythuszban több küldöttséget fogadott s visszaadta Flávius Józsefnek szabadságát, ki mindezt előre megjövendölte.
Időfolytán virágzóvá lőn s több iskolát ápolt kebelében, ezek között a polgárjog híres tanodáját, melyért Jusztinián által a törvények anyjának s dajkájának neveztetett. 516-ban földrengés által elpusztíttatott; majd száráczének kezébe került. Balduin meghódoltatta 1111-ben, miután két hónapig ellenállt a keresztények ostromának. 1187-ben Száládin újra visszafoglalta s mint az "Isten városának" ura üdvözöltetvén, itt Damaszkus és Kairo szultánjává koronáztatott. Beiruth leve ezután tíz éven keresztül Szyria muzulmán városainak főhelye a kasimijehi csatáig, mely Tyrus és szidon közt, ezen folyónak partjain a keresztesek által vívatott Száládin fivére Malek-Adel seregei fölött.
A győzelmes keresztesek a városba jövén, mérhetetlen készletet találtak mindenféléből; mert a tengeri kalózok s muzulmánok itt halmozták fel az elrablott zsákmányt s a foglyul ejtett keresztényeket, kik közül több, mint 19 ezeren levének szabadokká.
Később a drúzok igája alá került s Fark-Eddyn székhelyévé lett, ki itt egy palotát is építet, melyben életét veszté, mialatt országát IV. Amurát szultán ellen védelmezte. Ezóta állandóan török birtok.
Sanchoniaton, Mózes után a legrégibb történetíró, szintén Beiruthból való.
E város ma a legfontosabb kikötő és legnagyobb kereskedőhely a Közép-tenger keleti partján Szidon és Tripolis közt; miután Szidon, Tyrus, Akka, Cesarea, Jaffa kikötői, melyeket Fakr-eddyn a 16-ik században rendezett, azóta ismét elhanyagoltattak.
Lakosainak száma tízezer, majd mind arabok; fehér-, réz- és feketeszínűek. Ezen utóbbiak többnyire rabszolgáktól származtak; de most szabadok s nagyobb részt mohammedánok, keverve arab keresztényekkel s keresztény maronitákkal, kik selyem-, gyapotkelmék, arany- és ezüsttárgyak, cserépedények készítésével foglalkoznak, melyek innét, a Libánon egyéb terményeivel együtt, Konstantinápolyba s Nyugat többi országaiba szállíttatnak. Ugyanazért minden nagyobb kereskedő nemzet tart itt főkonzulokat, kik az újonnan egy magaslaton épült elővárosban laknak.
Habár Beiruth a szyriai partoknak legszebb városa is, még sem felel meg azon fogalmaknak, melyeket valamely európai város felől magunknak alkotunk. Mindazonáltal a kikötőből tekintve, amint kellemes halmain lágyan szétömlik, - keleti szólásmód szerint, - hasonló az igéző szultánához, ki egyik karjával zöld vánkosra támaszkodva gondtalan álmadozással tekint az előtte játszadozó hullámokra.
Hegyek által koszorúzva, karcsú, fehér minaretjeivel, kupoláival, erkélyeivel, ormós falaival, romjaival, sudár fenyőivel, mindez visszatükröződve a legszebb tenger kékes színében, méltán bámulatra s csodálatra ragadja a szemlélőt.
A tengerről jöve, először is a szürkésbarna óvárost látjuk, görbe, szűk és boltozott utcáival, melyeken mindenféle színű, viseletű nép tolong, ugyanannyi nyelvet beszélve. A csarnokok árnyai alatt, a kereskedők boltjaiban, a piszkos kávéházakban, utcákon, kifeszített sátrak alatt, csibukozó, nargillázó arabokkal találkozunk; amott hosszú sorban vezeti tevéit a puszták fia, a "beduin", elől ülve egy hatalmas "egypúpún", mely a Vörös-tengerből szedett kagylókkal van gazdagon ékesítve.
A házak részint kőből, de nagyobb részt vályogból építvék s lapos tetejük bizonyos aszfaltnemű anyaggal van fedve, hogy a téli eső lefuthasson róluk. Nyáron át, a még éjjel is alig tűrhető forróság miatt, az egész háznép a fedélen alszik s mezítelen testüket legföljebb egy lepedővel védik a szúnyogok csípései ellen.
A várost délről nagy terjedelmű, elbájoló kertek körítik, melyekben az oleander-, pálma-, olajfák és cypruz-csoportok közt feltűnik egy-egy igéző szépségű mezeilak. Mindezt szelídfenyő erdő zárja be, mely a futóhomoknak a várostól leendő távoltartása végett ültettetett s a kedvező talajból ég felé törő hatalmas sudarak hűs lombárnyai a beiruthi előkelő világnak gyakori kirándulási helyül szolgálnak.
Az említett kertek különbség nélkül sűrű kaktusz-kerítéssel vannak ellátva. E kaktuszok levelei két-három ujjnyi vastagok s lapu szélességűek; ezenkívül telvék arasznyi hosszú, erős tüskékkel; sűrűn és oly magasra nőnek, hogy még apróbb állatok sem hatolhatnak keresztül rajtuk s tetejükön át a kertbe látni nem lehet. Gyümölcsük körte nagyságú s telve tüskékkel; de az arab bámulatos ügyességgel kobozza le külsejét, hogy az édes ízű, üdítő belsőt élvezze. Ápolásra nem szorul. Az arab dugványt készít leveleiből kertje körül a homokba, mely egy év alatt két lábnyi magasra nő s kész a tömött kerítés; ekkor néhány nyílást vág rajta, melyek az ajtót képviselik.
Dohányuk egészen fekete, (nem csoda, hisz arab-dohány - arabul duhán, -) s az ember azt hiszi, hogy egy szippantást sem lesz képes belőle tenni; pedig nem oly erős; illatos és igen jóízű; hasonlít a híres látákiai dohányhoz s valamint minden, ez is nagyon olcsó. Nem úgy a dzsebel duhán (hegyi dohány), mely már igen drága s alig hozzáférhető. Teljesen elüt a fekete arab dohánytól; aranysárga levelei vannak s ha valaki egy csibukkal kiszívott, csakhamar kívánja a másodikat is; tejhez hasonló édes ízt hagy a szájban s illatával betölti a helyiséget. Ebből nagyon kevés terem a Libánonon s egy ismerősöm drága ajándék gyanánt kedveskedett egy alkalommal négy csomóval.
Nyolc napi itt tartózkodásunk alatt nem akadtunk egy európai vendéglőre sem s így kénytelenek voltunk görög korcsmároshoz fordulni, kinél igen jól ízlett nekünk a sűrű lével készített borjúláb, melybe kenyeret aprítva, meglehetősen enyhítette éhségünket.
Ebéd után csibuk és feketekávé mellett kártyázgattunk. Néhány nap múlva, midőn ebéd után sátrainkhoz mennénk, nem messze a görög korcsmájától, a tenger partján, az árokban, két néhai szamarat pillantunk meg égfelé fordított lábakkal, melyek a térden alul le voltak vágva. ekkor jöttünk észre, hogy honnan kerülnek görögünk konyhájára az ízletes borjúlábak. Hogy magunknak teljes meggyőződést szerezzünk, azonnal bejártuk az összes mészárszékeket, de borjúhúst sehol sem találtunk s a válasz mindenütt az volt, hogy itt marha- vagy borjúhúst árulni nem szokás, minthogy ezeket senki sem eszi, csak a bárány- és juhhúst. Ha mégis előfordul, hogy marhát vágnak, ennek húsát a gyaurok viszik el hajóikhoz és jól megfizetik; mert inkább kedvelik, mint a juh, agy ürühúst.
A görögöt ezután messzire kerültük s felkerestünk egy arab korcsmát, amely piszkossága miatt ugyan nem igen volt ajánlatos, de legalább szemeinkkel gyönyörködhettünk a frissen vágott báránypecsenyében, melyből az arab ízletes nyársonsültet készített. A többit gyümölccsel pótoltuk.
Itt mulatásunk nyolcadik napján, a magyar emigráció eme töredékét azon meglepetés érte, hogy Ibrahim béj, ezredes, kinek ezrede a magyarokat Verestoronynál fogadta, meghívott bennünket szállására á la franka - európaias - vendégségre.
A török minden európait, bármely nemzetiséghez tartozzék is, franknak nevez s ezen szó annyit tesz, mint: keresztény.
Szerinte az európai - á la franka - megvendégelés abból állott, hogy nagy mennyiségű bort és másztixot hozatott. Ezen utóbbi pálinka-nemű ital, íze kellemes és illatos; különben erős és részegítő; vízzel keverve tejfehérségű lesz.
Ibrahim lakásán megjelenve, ezeket a szoba közepén, egy alacsony kerek asztalon felhalmozva, őt pedig ingre vetkőzve, az asztal mellett találtuk, hol csibukozva s az italokat fogyasztva asszonyok által szolgáltatta ki magát.
Ezen nők az ezredbeli magyar és német közharcosoknak, legnagyobb részt mesterembereknek nejei voltak, kik Omer pasának Oláhországban tartózkodásakor, azon ürügy alatt, hogy a megújítandó szabadságharcban az orosz és osztrák ellen ők is részt venni akarnak, - tömegesen álltak török szolgálatba, Omer pasa seregébe, ki őket, mint magyarokat, saját felelősségére befogadta s a damaszkusi ezredbe küldte. Itt a csekély közharcosi zsoldból nejeikkel s apró gyermekeikkel meg nem élhetvén, - miután nejeiknek sem akadt tisztességes kereset, - hogy az éhhaláltól meneküljenek, a damaszkusi osztrák konzul hatósága alá vetették magukat, ki őket rövid úton visszaküldé hazájukba.
Az említett vendégség alkalmával Ibrahim ezen nőket rendelte be szolgálattételre s alig hogy beléptünk, parancsolá, miszerint bennünket is szabadítsanak meg egyenruháinktól. Mi ez ellen élénken szabadkoztunk ugyan; de ő nem tágított, hanem felugorván, maga segített törökös hüvelyeinkből kifejteni, melynek megtörténte után a dívánokra telepedve, kezünkbe egy-egy hosszúszárú csibukot adatott, míg a nők szorgalmasan töltögették a bort és a másztikát.
- Így kell á la franka jól élni, - mondja Ibrahim. Tudok én törökösen is szórakozni, de kedvetekért most magyarosan mulatunk! Emlékszel-e - szól hozzám - mikor Verestoronyon mulattunk? Akkor még nem jöttek be a muszkák s ti voltatok az urak! Te egy szép leányt vezettél hozzám, hogy táncoljak s nagy embon pointommal mily szépen jártam a csárdást? ... Én ugyan azelőtt sohasem táncoltam, hanem szép táncotok nekem is megtetszett s azzal a szép nővel önkéntelenül mozgott a lábam. Most sem zene, sem szép nők nincsenek s mulatunk úgy, ahogy lehet; a fő az, hogy jókedvünk legyen s vígan érezzük magunkat.
Az öreg ezredes magyar rokon-érzelmeinek ily nemű bizonykolása mellett, a mastix, vagy talán a bor ereje által legyőzetvén, a dívánon szép csendesen elaludt. Mi pedig egyenruháinkba bujva, nesztelenül távoztunk.
Eredeti öreg úr volt ez az Ibrahim béj ezredes! Származására nézve bosnyák s egy öles, jól meghízott testalkattal birt. Mindig jókedvében találtuk, habár sohasem dalolt s a verestoronyi esetet kivéve, nem is táncolt.
A török egyáltalán méltóságán alól levőnek s kényelmével összeférhetetlennek tartja a táncot. Szívesen elnézi: de önmaga sohasem ugrál.
Az arab már vígabb kedélyű. Láttam a kávéházban, hogy mialatt a zenész valamely víg dalt vert támburi-ján, a hallgató arabok közül egyik-másik helyéről felugorva, kivont karddal táncolni kezdett. De ez is csak ritkaság számba vehető.
Majdnem hasonlóképpen vannak a dallal is. Igen szeretik, ha valakinek jó hangja van és szépen énekel s a néphez tartozó muzulmán önmagában vagy társaival el is dúdolgat; de az előkelőbb ezt nem teszi, hanem hozat magának táncosnőket (bajadére), kik fejük fölött tartott s csengőkkel ellátott féldob verése mellett lejtik kecses táncukat; vagy megrendel énekeseket s zenészeket, kik a hárem elkülönített helyéről mulattassák őt és hozzátartozóit. Ilyenkor, az ének, zene vagy tánc behatása alatt ki is tör az emelkedett hangulatú házigazdából egy-egy mély sóhaj: öff! öff! ámán!! - óh! óh! jaj!!
Volt az ezredesnek egy titkos szokása is. Dacára annak, hogy a bor a Koránban az lealacsonyítás anyjának (ummulchabai) neveztetik s a muzulmán ennek élvezete után 75 napig tisztátalan lesz, mely idő alatt még imádkoznia sem volna szabad, Ibrahim folyton fél akós hordót vitt magával s jaj lett volna szolgájának, ha ennek megtöltéséről idejekorán nem gondoskodik. Volt egy sötétvörös színű pohara. Vendégei érkezvén, ha szomjazott, ami gyakran történt, kikiáltott a szolgának: "Mehmed! Szu götür" - "Mehmed! Hozz vizet!" Ez azután neki mindig bort hozott, míg vendégei csakugyan vizet kaptak. Egyébiránt több török nagyúr hasonlóképpen cselekszik s ők ezt egymással szemben kölcsönösen, szó nélkül eltűrik.
Másnap jókor reggel az egész ezred talpon volt Ibrahimmal az élén, hogy Damaszkusba induljunk. A magyaroknak nyerges lovat s a poggyász felrakására öszvért bocsátott rendelkezésre, melyeken Beiruthot déli irányban elhagyva, csakhamar dél-kelet felé kanyarodtunk, hogy nekimenjünk az akkor még alig járható meredek Libánon hegynek...
Mielőtt azonban utunkat tovább folytatnánk, vessünk futó pillantást Szyriának lakosaira, talajviszonyaira s terményeire.
Szyria négy pasalikból áll, ezek: Tripolis, Ákre, Aleppó és Damaszkus; az északi szélesség 31-ik fokától a 37-ikig terjed: Kis-Ázsia, a Közép-tenger, Egyptom, az arábiai sivatag és az Eufrát között.
Az ottomán birodalomnak ezen oly nagy tartománya alig harmadfél millió lakossal bír; szyr nemzet nem létezik s ha Szyria népei nemzetiségek szerint állanának össze, ebből oly keverék származnék, aminő egykor csak a bayloni toronynál lehetett.
Találunk itt zsidókat és perzsákat; schiszmatikusokat és katholikusokat; frenkeket és arabokat; menekülteket a különféle vallások üldözöttjeiből; a legőrültebb vallásokat, nő- és ördögimádókat; független drúzokat, elnyomott felláh-kat; becsületes törököket és rabló beduinokat.
Uralkodó nyelv az arab, kivéve a hivatalos nyelvet, amely rendesen török. Arabul beszélnek a Libánonon; Beiruthtól Aintábig, Damaszkustól Bágdádig; Acre, Názáreth és Jeruzsálem vidékén. az arab a töröktől éppúgy különbözik, mint a magyar a némettől. Pl. Hát chubusz = adj kenyeret, törökül: ekmek ver. Táll hon já jávulet vagy já bint, = jer ide fiam vagy leányom, törökül: burájá gell oglum vagy kizim. Nar = tűz, törökül: átes; moje = víz, törökül: szu; hálib = tej, törökül: szüt stb. Sőt még a török is arabul imádkozik, habár ezt nem is érti.
Északról húzódik a Libánon, ezen zsidó szótól "lábán" fehér, fehérhegyek. Nevét az örökös hótól vette, mely 3000 m. magas csúcsait fedi s a Taurusz hegységnek kiágazása. Antiochiánál az Asy (Orontes) folyó mellett az 1460 m. magas Dzsebel-Ákrád-dal kezdődik s követi délfelé a tengerpart hajlásait; majd két egyenközű főhegyláncra oszlik, melyek egyike a Közép-tenger felé Libánon, a másik pedig Damaszkus felé Antilibánon nevet visel s szélességben 75 km-t, hosszúságban pedig 150 km-t tesz ki. A talaj a tengerparttól kezdve lassan emelkedik a Libánon legmagasabb pontjáig (Dhor el Chodib 3066 m.), mely körül az 1000 méter magas fennsík, a Bekaá, a régi Cöleszyria terül el; ezentúl ismét magasabbra hág a 2860 m. magas Hermonig s a Jordántól nem messze Antilibánon név alatt ér véget.
Az egykor cédrusairól híres Libánon oldalait fák és cserjék takarják. Ezek fölött meredek sziklák nyomulnak az égnek, amelyek közt ismét mély repedések s feneketlen örvények tátongnak. Legfőbb csúcsait örökös hó födi. Fennsíkjain körülbelül 700 helység van, melyek lakosai selyem- és állattenyésztésből, földmívelésből és vadászatból, némely törzsek rablásból élnek.
Gabona, cukornád, gyapjú, zezamfű, dohány, rizs, durra (sorgum), kukorica, görög- és sárgadinnye, gránátalma, pizang, datolyák, pisztáciák, narancsok, olajbogyók és fügék terményei az alacsonyabb meleg vidékeknek, melyek termékenysége könnyen fokoztathatnék, ha egy munkás, szabad és értelmes nép volna itt, mely ezt művelné.
A dombok oldalain s a legmagasabb völgyekben találjuk a szőlőtőt, az eper-, füge-, terpentin-, ákác-, platán-, szentjánoskenyér-, dió-, cser-, fenyü- és bánánfát, mely utóbbi, a hinduk szentfája (ficus indica v. religiosa), ágait függélyesen bocsátja a földre, hol gyökeret vernek s új törzset hajtanak, úgy, hogy egy ilyen fa idő folytán egész erdőt alkot. Érett gyümölcse a legélvezetesebb. Ritkábban látunk pálmákat is.
Feltaláljuk a legkülönfélébb zöldségeket, melyeket az arabok nagyban fogyasztanak, mint: ugorkát, kesernyés salátákat, azután árpát, babot, lencsét. A vörös- és fokhagymát, továbbá mindezek koronáját a póréhagymát, melyet az arab mindenek fölött nagyrabecsül, mint ezt a következő szójárása is mutatja: Evállá! Kárnem tok. Prászá olszá jemem. - Köszönöm! Jóllaktam. Ha póréhagyma volna sem enném többé!
Barack, alma, körte, szilva, csak némely helyen és kevés fajban találhatók; nem gondoztatván, minőségre nézve sem érik el az európai e fajú gyümölcsöket.
A másodrangú hegyek csúcsain és oldalain díszlenek a fenyük, a cypruszok, a tölgyek (quercus sessiliflora) és végre kevéssel a hóvonal alatt a cédrusok. A híres cédrus-erdők azonban eltűntek. Csak mintegy 10 kilométernyire Édentől Bserreh falunál találunk még egy cédrus-erdőcskét, majdnem 2000 méternyire a tenger színe fölött, a Dzsebel-Arz-on. Itt körülbelül 400 fa van, 12 igen régi, 25 jóval fiatalabb; de még mindig pompásak. A két legöregebb 12 méter körülettel bír.
A Libánon magasabb csúcsai a Dzsebel Sannin, a Makmel, valamint a Hermon (Dzsebel-el-Sheikh) az Antilibánonban, minden növényzetet nélkülöznek s csak fehér, kopasz fejüket rejtik a felhők közé.
Fent elősorolt fák nem képeznek erdőket, milyeneket Európában látni megszoktunk; kivéve a cédrusokat, a többiek mind kicsinyek, csenevészek s majdnem mindig egyedül állók.
Említésre méltóbbak a cserjék és egyéb növények: az altató nadragulya, melynek gyümölcse a keletieknél szer a magtalanság ellen; a tyúkhúr, melynek tarka és illatos virágait a nők ékességül használják, megfőzött és porrá tört levelei pedig adják a narancsszínt a körmök és a haj festésére; a vörös babércserje, mely folyók partjain mindenütt található; a balzsamcserje, mely azonban nem hasonlítható a híressé vált régihez; az izsóp, vadóc, mustár, menta, jerikói rózsa; az indigó, rekettye, papyrusz és mocsári nád.
Dacára köves talajának, a világ kevés országa mutathat fel ily gazdagságot, mint Szyria és Palesztina.
A háziállatok közt kitünik a teve. A legtürelmesebb teherhordó, megedzve éhség, szomjúság és fáradság által. Egy neme a sós és kövér dudva-növényeknek: az aloé, a kaktusz hegyes tüskéivel s a mérges mézgaágak elegendők éhsége lecsillapítására; mire gazdájának éneke mellett újra felüdül, friss erővel rugaszkodik útnak, hogy elérjen a kitűzött helyre. Egész negyven évig él s minden részében hasznot hajtó; míg fiatal, húsa megehető; teje mindig jó; szőréből az arab becses ruhát készít. Hosszú sorban látjuk őket a síkság keskeny útjain, a tengerparton tovavonulni, vagy pihenni a khánok nagy udvaraiban s a városok bejárata előtt, beszélgető gazdáik közé dugva szakállas fejeiket, mintha ők is részt akarnának venni azok örömeiben, szomorúságaiban.
Ezek után következnek az öszvérek; az egyetlen lovagolható paripa a Libánon szakadékai között. A ló, mint társainak mintája és tökélye csak a rabló-beduinoknál található. A szamár itt leginkább csak teherhordásra alkalmaztatik. A tehén és ökör igen közönségesek, mióta a földmívelés elhanyagoltatott; ellenben a kecske mindenütt látható s a mienktől eltérőleg lelógó fülei, kis szarvai vannak s hosszú, finom szőrrel bír.
Szárnyasok még a gazdagoknál is ritkán kerülnek az asztalra s a különféle keleti zöldségeken kívül, az idevaló juhhúsnál alig van jobb eledel. A széles farkú ázsiai juhnak nincs párja; kövér farka 30-40 fontot nyom s ennek kiolvasztott, ízletes zsírja az ételeknél igen előnyösen helyettesíti a sertés-zsírt, vagy bárminő olajat. Húsa oly zamatos, oly jóízű, hogy az itteni sovány borjúnak húsát mesze túlhaladja. Nagyobb marhát - mint említém, - nem vágnak; ritkábban kapható tevehús, mely igen ízletes levest ad.
Kutyák éppen oly nagy számban vannak, mint Konstantinápolyban; de talán ezeknél is piszkosabbak; a költözködő beduinok sátrai alatt dühösek és harapósak.
A vadállatok több fajai, melyek előbb Szyriában tanyáztak, eltűntek, vagy számuk igen is megfogyatkozott. Oroszlán nincs többé; sem tigris, vagy medve; hiénák, párducok, onkák, vaddisznók tanyáznak még a Libánon rejtekeiben, a Húle mocsáraiban s nagyobb számmal a Belka hegységen túl levő pusztaságban. Azonban alig van barlang, melyben nem rejteznék a sakál s panaszos üvöltései gyakorta hangoznak az éj csöndjében. Nyulak kalandozzák be a síkságokat, mialatt kecses gazellák élénkítik a csinos völgyeket s zergék a sziklák csúcsait.
Szyria gazdag terményeivel, tiszta egével, változó klímájával, nagy kiterjedésű tengerével, oly szerencsés fekvéssel; - ezen áldott ország, hol az arab költők szerint, minden hegy a telet fején, a tavaszt vállain, az őszt ölén hordja, mialatt a nyár tétlenül szunnyadoz lábainál, - Szyria, melyre Isten áldását két kézzel öntötte, gyűlhelye vala a világ minden nemzetiségének s ezek mindegyike pusztulást, vérfürdőket hagyott maga után.
Romokat, áldozatokat találunk mindenütt.

XI.
Utazás a Libánon. - A maroniták. - Keletkezésük. - Történetük. - Műveltségük. - A drúzok. - Eredetük. - Jellemzésük. - A nők szarvai. - Vallásuk. - Besír emir. - Deir-el-Kámár. - Betheddin. - Bekri Musztafa levele. - A libánon ellentétei. - Baálbek romjai. - Tüköry Lajos. - A metuálisok. - Pihenésünk a Bekaában.

A mi változó, ködös éghajlatunk alatt a legszebb hegyek is, távolról nézve, bizonyos sűrű, fehéres légkör között mosódnak el, mely azok körvonalait tekintetünk elől elrejti, a szinezést elrontja s a tárgyakat összezavarja. Szyria Libánonjait mintha valamely kékes színű kristályüvegen keresztül szemlélnénk, mely a rajtuk levő tárgyakat közelebb hozza s ezek nagyságát, szépségét emeli.
Egyébiránt ezen felséges színezés éppen nem válik egyhangúvá; élénkebb a sziklák gerincein, tömöttebb a völgyek mélyében és gyengébb a hegyek oldalain. Néha, mintha kezünkkel is elérnők a maronita zárdák kicsinyded tornyait, melyek a csúcsokat uralják. A hatalmas hegyek legkisebb részecskéikkel, finom bevágásaikkal, kies oldalaikkal egészen közel jelennek meg elbájolt szemeink előtt. Emellett mindenütt feltaláljuk azon összhangot, változatosságot, tisztaságot, ragyogást, melyek a lelket felemelik s bámulattal, csodálattal töltik el az alkotott természet magasztos szépségei iránt.
Öszvéreinket kötőfékeiknél vezetve haladunk felfelé. Zord sziklaoldalakon járunk fel s alá, ritkán találva valamely egyenes területre. A sziklák kopárak, hasadozottak, az idő és viharok által egymásra hányva oly tekintetet nyújtanak, mintha e helyen harcoltak volna a titánok az istenek ellen. Alig érünk el egy hegycsúcsot, mely felé már egy órája törekszünk, újra meredek lejtő előtt találjuk magunkat - a túloldalon. Keskeny ösvények kígyóznak tátongó mélységek oldalain.
Minél magasabbra hágunk, annál igézőbben tünnek elénk a jobbról-balról levő hegynyílásokban elszórt maroníta falucskák. Itt-ott csendes zárdák, büszke várak s ezek mohlepte romjai a keresztes hadak idejéből kandikálnak felénk a zöld csalit közül.
Ez a keresztény maroniták hazája.
Szyria legelőkelőbb s legszámosabb népe a maroníták és drúzok. Amazok a központi völgyeket s a legmagasabb hegyláncokat lakják Beiruth vidékétől Tripoliszig; ezek a Libánon déli s az Antilibánon és a Dzsebel-el-Sheikh hátsó részét tartják elfoglalva.
Bajos meghatározni, hogy kik voltak a maroníták a hetedik évszázad előtt. E keresztény nép valószínűleg azon menekültekből verődött össze, kik azon időben, midőn Heraclius Szyriát elveszté, a Libánon szakadékai közt kerestek ótalmat Chosroes seregei elől. Theophanes történetíró a hetedik század vége felé már tekintélyes összegre teszi számukat.
Mások szerint a maroníták a szyriai monotheleták utódai. - A monotheleták ellentétben a monofizitákkal, akik Krisztusban az egy személy mellett egy természetet vitattak, azt állították, hogy Krisztusban a két természet mellett egy működő akarat van.
Máró, első századokbeli (-433.) jámbor remete, az Orontes partjairól a Libánon lábainál fekvő Botriszba - Tripolis és Biblos közt - hivatott püspöknek s az igaz vallás megvédésében az eretnekek ellen oly buzgalmat fejtett ki, hogy libánoni pátriárkai méltóságra emeltetett. Jótékonysága, erényei miatt közbecsülésben részesült s az üldözött keresztények seregestől kerestek körüle menedéket a hegyek rejtekeiben.
Nagy Theodoz a távoli Kanabin völgyben egy, egész Szyriában nevezetes zárdát alapítván, Máró ide tette át székhelyét. A Máró zárda egy szerzetese, névszerint János maroníta, ki a hetedik század vége felé élt, a pápa által püspökké tétetvén, köréje sereglettek mindazon keresztények, kik nem követték a monotheletákat; külön népet alkottak, mely a Libánon hegyei közt megőrizte polgári és vallási függetlenségét. Jánostól fegyvereket kapván, nem elégedtek be hegyeikkel, hanem ezek közül kitörve, majdnem az egész hegyvidéket Jeruzsálemig elfoglalták.
A keresztes háborúk alatt 40 ezer maroníta veszett el, melyek után ismét török iga alá jutottak. Ezután következett szenvedéseiket az ég tudná mind elmondani. Szerencsétlen napjaik közt Franciaország segítségébe helyezték minden reményüket. Egyetlen vigasztalásukat, vallásukat, azonban sohasem tudta tőlük elvenni a török.
Mehemed Ali 1832-ben Ibrahim fiát küldé Szyria meghódoltatására s a koniehi diadal után a kutáhiai szerződés szerint Szyria az egyptomi alkirály birtokába jutott. Ekkor Ibrahim pasa lefegyverezte a maronítákat s kényszeríté őket 14-szer nagyobb adót fizetni, mint amelyet eddig a török kormánynak fizettek. Jobb időket remélve, több évig nyögtek az új elnyomatás alatt. 1838-ban a Haurán hegységben lázadás ütött ki a felláhk és beduinok között. Ibrahim, hogy ezeket elnyomja, Besir emir útján szép igéreteket s 16 ezer fegyvert küldött a maronítáknak. A Haurán hőse, Chabil, a maroníták segítségével legyőzetett ugyan, de az utóbbiak sorsa nem változott, hanem azért Ibrahim fegyvereit megtartották.
A kegyetlen bánásmód fölött való elkeseredésükben végre 1840. május 29-én, szövetkezve a drúzokkal, általános lázadásban törtek ki; de ekkor is csak a porta európai szövetségeseinek segélyével űzhették el Mehemed Ali seregeit és sikerült megtisztítani hegyeiket az egyptomiaktól. Azóta török felsőség alatt vannak.
A birtokjogot tiszteletben tartják. A nép földmívelésből él, vallásos, munkás és vendégszerető; bár a szükség, ravaszságot használni a zsarnokság ellenében, Kelet legagyafúrtabb népévé tette őket. Szerzeteseik műveltek; hanem alsóbb rangú papjaik, kiknek a nősülés s a lyturgiának anyanyelven való végzése meg van engedve, nem valami tudományosak. A köznép még a vallás elemi ágában is járatlan s ez nem is csoda oly országban, hol annyi felekezet létezik.
Templomaikba feltett turbánnal mennek be. Krisztust prófétának tartják, mint a mohammedánok s midőn mondám nekik, hogy ő Isten fia volt, megütődve válaszol az egyik:
- Hogyan beszélhetsz ilyet, hogy Istennek fia volna, hiszen ő nem volt feleséges?
Ekkor kételkedni kezdtem afölött, hogy keresztény volna s kérdeztem őt:
- De hát keresztény vagy-e?
- Elhám dü Lülláh! - válaszolá. Hála Istennek az vagyok, még pedig római katholikus; ismét: elhám dü Lülláh!
- No, ha az vagy, akkor nem érted a vallásodat! Alkalmilag menj a papodhoz, az talán többet tud, mint te!
Másnap újra hozzám jő s egész megelégedetten mondja:
- Látod, hogy nekem volt igazam! Papunk is azt mondta, hogy Krisztus nem volt más, mint próféta!
- Ha ő is így beszél, akkor csak annyit tud a vallásból, mint te. Már most, ha meg akarsz győződni, menj és keressd fel a püspököt.
Három nap múlva ismét elém áll s így szól:
- Efendi! Püspökünk neked adott igazat; sohasem hittem volna, hogy annyit tudj, mint ő!...
E mellett a vagyonosabbak több feleséget is tartanak s csak úgy őrzik őket, mint a mohammedán.
Újabban különféle misszió-társulatok igyekeznek művelésükön s igen szép eredményeket érnek el. A jezsuiták, lazaristák, iskolákat, könyvtárakat, könyvnyomdákat állítottak, melyekben könyvek és újságok nyomatnak s ezáltal a keresztény maroníták szellemi s anyagi jóléte előmozdíttatik...
Utunk alig járható helyen vezetett. Meredek lejtőkön ereszkedénk lefelé, melyeken az ösvény alig két láb széles; egyik felől tátongó mélység, más oldalról az egyenes sziklafal; az egész út síkos kövekkel, helyenként két láb magas gránitdarabokkal borítva, melyeket szorgosan kikerülni kell. 1857 után, midőn az orosszal béke köttetett, a porta kiküldötte a Kárszból visszatérő Kollmann József - Feizi pasa - altábornagyot, hogy katonai mérnök-karával egy jobb utat készíttessen a Libánonon; ezen kívül az út mellett elterülő falvak arab lakosait fegyverekkel s elegendő tölténnyel lássa el, kik az utasokat egyik állomástól a másikig elkísérve, őket minden támadástól megvédhessék. Később értesültem, hogy egy francia társaság egészen járható kocsiutat készített Beiruthtól Damaszkusig, mely állandó gondozásban részesül.
Jobbra terülnek el a független drúzok falvai, kik a Beiruth fölött levő magaslaton Schuf vidékén és leginkább a Dzsebel-el-Drúz környékén laknak. Főhelyük az innét néhány órányi távolságban levő Deir-el-Kámár városka.
A drúzok valószínűleg a sivatag egyik törzsét képezik, mely a muzulmán schiszma számos felekezeteinek egyikéhez csatlakozván, a Libánonban keresett menedéket, hol, mint a maroníták, megőrizte függetlenségét.
Ők magukat Ál-Hákem-Bámrilláhtól, eme dühöngő félbolond egyptomi khalifától származtatják, ki magát Káiróban Isten gyanánt tiszteltette s azonnal 16 ezer imádóra talált. Egyszer eltiltotta a nappali, máskor az éjjeli munkát s az ellenszegülőket saját kezével ölte meg. Kedvtelésében, az őt kísérő szolgát lováról leszállítván, gyomrát sajátkezűleg metszette fel. A zsidóknak nyakára nehéz vasgolyókat, a keresztényekére nagy érckereszteket függesztett. Csupa mulatságból Káiró városának felét felégette, felét rablásnak engedte át (1006.) s isteni megtestesülésnek hivén magát, üldözte a szyriai keresztényeket, kik közül sok ezret megöletett.
A bosszuló nemezis őt is utolérte. Egy éjjeli sétalovaglásból nem tért vissza többé s csak holttestét találták meg a pusztában Mokattan mellett. Valószínűleg fenyegetett nővére ölette meg.
Egy elvetemedett török, el Darazi nevű, volt első prófétája ezen gyalázatos felekezetnek s tőle veszik a drúzok elnevezésüket.
Harciasabbak, de kevesebben vannak, mint a maronták, kikkel a hegyvidék megvédésére szövetkeztek. Ibrahim által legyőzetvén, a török csak egy rendőrfőnököt adott nekik, ki egyszersmind az adóbehajtásról is gondoskodott; ezáltal azonban oly hatalmat alapítottak meg, mely egyértelmű volt a függetlenséggel.
Ezek feje Fakr-eddyn volt (1613.), ki Szyria nagy része fölött uralkodott s a nagyúrral is farkasszemet mert nézni. IV. Amurát százezer katonát küldött ellene, kiknek ellenállni képes nem lévén, rábeszélni engedte magát és Konstantinápolyba ment, hol a nagyúr jelenlétében megfojtatott 1635-ben. Utódait, körülbelül egy század előtt a Schaáb család váltotta fel az uralkodásban, melyből Besir emir is származott.
Az emir a polgári és katonai hatalmat egyesíti kezében s beiktatását a török pasától nyeri, kinek részére behajtja az adót, mely a portának a szőlő, selyem, gyapot, gabona után jár s háború esetén minden lakost fegyverre szólít.
Nagyon merész s becsületére igen féltékeny nép; házastársul csak egy nőt vesznek, kinek hűtlenségét halállal büntetik a szülők, kiknek a férj visszaküldi a tőrt, melyet azoktól lakadalma napján kapott; az atya és testvér fejét veszik a bűnös nőnek s hajából egy bevérzett csomót küldenek a férjnek.
Egyébiránt vendégszeretők, de gőgösek; a botránytól irtóznak, hanem, ha úgy tanuk nélkül követhetnek el valami rosszat, attól nem riadnak vissza.
A férfiak ujjak nélküli blous-féle öltönyt viselnek fekete és fehér csíkokkal, efölött van a vászon tunika. Egy széles öv rojtokkal, szolgál a tőrök és pisztolyok elhelyezésére; nadrágjuk szintén vászonból készült s turbánjuk középen domború, mint a törököké; fegyverüket vállszíjon örökké magukkal hordják; csizmáik vörös bőrből vannak s ezek orra kissé felhajlik.
Nem mellőzhetem hallgatással nőik sajátos viseletét, a szarvat. A drúz nők egy, rézből, gyakran ezüstből készült csövet viselnek fejükön, mely cső néha aranyozva és vert munkával van gazdagon ékesítve. Másfél láb magas; alant két ujjnyi, tetején pedig egy ujjnyi átmérőjű; kissé előrehajlik. szíjakkal szorosan a fejhez csatoltatván ugyanazon fémből készült golyók által, melyek láncocskákkal a szarvhoz erősítve egész a test közepéig lelógnak, tartatik egyensúlyban. Tetejéről könnyű fehér fátyol omlik alá két oldalra, mely szükség esetén arra is szolgál, hogy az egész testet befödje.
Ezen feltünő fejdísz élénk tanúbizonysága annak, hogy mily messzire lehet hajtani a nevetségest, ha ez rugóját a hiúságban bírja. Valóban volna okunk mosolyogni eme drúz divat fölött, ha Európában nem látnók magunk előtt a köcsögkalapokat, a chignonokat és "steklis" cipőket. Vagy ha elgondoljuk a régi spanyol viseletet, mikor a szobaleánynak létrát kellett használnia, hogy úrnőjének tornyos fejékét megigazíthassa!
Misem akadályozhatja inkább a testnek hajlékonyságát s a szabad mozgást, mint ezen idomtalan kinövés, melyet folytonosan egyensúlyban kell tartani, melyet a legtöbb férjes nő visel s melytől sem éjjel, sem nappal megválni egy percre sem akar. Azelőtt a szarvat oldalra kötve hordozták s így viselik az öregasszonyok máig is.
A drúzok vallása telve titkokkal s ellentmondásokkal; nem igen tartják lelkiismereti kérdésnek, hogy annak tanait a körülményekhez képest változtassák. Főbb pontjai a következők:
Isten tíz alkalommal testesült meg; legutóbb Hákemben, a khalifában. Hákem az utolsó ítélet napján újra eljő karddal és nagy hatalommal. A királyok viszálkodása s a keresztényeknek a muzulmánok fölött való diadala leend előhírnöke eljövetelének.
Hákem ekkor megjutalmazza az ő imádóit s nekik aranyat, ezüstöt, hatalmat és királyságot fog adni: némelyek szultánokká, mások emirekké és pasákká lesznek; ki-ki érdemei szerint.
Az elpártoltak a hívők rabszolgáivá lesznek; keserű ételeket s italokat kapnak. Hákem fejükre disznóbőr sapkát tesz; fülükön pedig fekete üvegből készült gyűrűt húz át, mely őket nyáron égeti, míg télen ennek hidegétől reszketni fognak. Hasonló büntetésben részesülnek a zsidók és keresztények is; de ez reájuk nézve mégsem lesz oly szigorú.
Öt próféta van, kik között Hámze az első. Ő az evangelium szerzője, mely alapját az örök igazságban birja. Az ó-szövetség többi prófétája csak kiágazásai s hasonló szellemekben.
A bölcsesség sakkövei János, Márk és Máté, kik hét évig prédikáltak.
A hetes szám szent; hét ég, hét föld és hét bolygó van; hét napja van a hétnek és hét nyílása van az emberi arcnak; a "hadzsi" hétszer kerüli meg a "Kábaát". Hákem hét évig viselt fekete öltönyt, hét évig növesztette haját és csak hét évig lovagolt szamáron. Hámze, Ali fia, hétszer jelent meg az embereknek és hét különböző nevet viselt.
Aki képességgel bír akkal, vagyis beavatott lesz; míg a tudatlanok dsaelek maradnak. Csak a beavatottak részesülnek az örök jutalomban, melyből a nők sem záratnak ki.
A bölcsességet el kell rejteni; mert ezek az úrnak titkai. A pyramisok azért építtettek, hogy a bölcsességet az emberek részére megőrizzék.
Valóban pyramidális ostobaságok!
Egy nemét a lélekvándorlásnak elfogadják. Isten nevét soha ki nem ejtik. Moséik nincsenek s titkon, bizonyos imaházakban - kalne, valamely halmon, vagy zöldellő fa alatt gyűlnek össze minden harmincadik napon. Úgy látszik az "aranyborjút" imádják, melyet vagy a zsidóktól, vagy az egyptomiak "apis"-ától vettek át.
A testvérek ezen köszöntéssel ismerik fel egymást:
- Vetnek-e a te hazádban myrobolánt? Mire a felelet:
- Igen is vetik a hívők, szíveibe.
A Koránt és több muzulmán szertartást megtartottak; de az evangelium is isteni könyv előttük. Hamze temette el a Messiást, kit, miután elrejtett, azt mondá róla, hogy föltámadt. Különben készek keresztényekké, vagy muzulmánokká lenni, aszerint amint érdekük kívánja; hanem azért lényegében mindig drúzok maradnak.
Besir emirben minden tulajdonságuk összpontosult. Muzulmán családból származott, mely már fölvette a drúzok vallását; míg ő maga katholikussá lőn. Palotájában a mosé mellett ott volt egy kápolna is, ezen kívül valószínűleg, megjelent a drúzok zöld fája alatt a harmincadik éjjelen; mert a drúzok éppúgy magukénak vallják őt, mint a törökök és maroníták.
Besir emir a Schaáb családból, Jussef emir után jutott az uralkodáshoz. Kegyetlen zsarnok s amily merész, éppoly ravasz volt; ezért a hegyilakók által palotájából, Deir-el-Kámárból, több ízben elűzetett; de a hatalmat mindannyiszor újra magához ragadá.
Hogy az uralomban magát megszilárdítsa, Jussef gyermekeinek, Hosen és Sad-ed-Dina emireknek szemeit kiszúratta (1807.) s megtizedeltette a drúzokat. 1843-ban kivégeztette Giumbelat-ot a drúzok sheikh-jét és még többeket. A családjabeli menekült emireket megkegyelmezés ürügye alatt Deir-el-Kámárba csalván, nyelveiket levágatta s szemeiket kiszúratta; így tartotta fenn magát az uralomban s hosszú életén át nagy szerepet játszott Kelet ügyében.
Mikor az egyptomiak meghódították Szyriát, Ibrahim pasa pártjára állott, minek jutalmául még nagyobb függetlenségi címre tett szert; de ezért keservesen lakolt. Az egyptomiak szigorú zsarnokságát kiállani nem tudván, az európaiakhoz hajolt; ezért az uralomtól megfosztatott s fia, ki a török vallásra tért, hivatott helyébe. Ő pedig Máltába, innét Rómába ment, majd Konstantinápoly mellé vonult vissza.
Gyönyörű, olasz ízlésben épült palotája gothikus tornyaival, melyben több évtizedig lakott, romban áll Betheddin-ben (a hit hajléka), nem messze Deir-el-Kámártól. Moséja, kápolnája, háreme, a nagy kiterjedésű csarnokok, széthullva hevernek; elnémult a rabszolgák zaja, a háromszáz arabs paripa víg nyerítése s csak egy-egy töredezett fal vagy félig eltemetett márványmedence hirdetői a hajdani fénynek.
Eme paloták romjai közt laktak több ideig Strzeszky Napoleon és Huszár Antal emigráns társaink. Ez utóbbi encyklopedikus műveltségű, emellett igen szorgalmas levélíró volt. Egyik levelében, melyet hozzám Názáreth alatti táborunkba intézett, hitelesen írja le a Besir emir palotájának jelenlegi állapotát s érdemesnek tartom az ide vonatkozó részt közölni:
"Delcamarei szerály, 1851. ápril hó 26-án.
Madzsarli Bekri Musztafa Teofik Topcsi Milázim, Szulejman ágá uram őkigyelmének!
Becses levele Názáreth városából 1267. évi Zilhidzse 26-áról a nagy próféta után, mai nap, Áchmed lengyel barátunk kezein keresztül jutott hozzám. Ha terhére nem lesz ezennel tudósítom, hogyan juték én Delcamaréba.
Még Damaszkusban, a szent Ramazán hónap vége felé, a Báirám harmadik napján fürdőbe menék, hol sokáig mulatván, midőn ezt elhagynám áthűltem, minek következtében a hideg még az nap kilelt s kórházba kerültem. Itt betegségem typhusszá fejlődött s közel voltam ahhoz, hogy a nagy próféta által híveinek igért paradicsomba jussak.
A hagymáztól bizonyos Calomelan nevű por segítségével - mellyel itt e betegség gyógyíttatik - nagy nehezen megszabadulván, a gyógyszer mértéktelen használata következtében cseberből vederbe, illetőleg más betegségbe estem.
Ákif béj levegő változás végett Delcamaréba küldött, hova harmadfél napi szerencsétlen utazás után meg is érkeztem. Ugyanis betegségemből alig fellábadozva, az oly terhes úton, az állomások távolsága miatt naponként 14-16 órát kelle öszvéren nyargalnom, emellett szőlőnél egyéb ennivalót, még kenyeret sem kaptam s hideglelésem újra visszatért. A kórházból, hova Mahmud ágá kergetett, csak most szabadultam s a Besir emir palotájában lakom.
Delcamare kicsiny arabs városka, két hegy között s az egyiknek távében 200-300 házzal, keresztény, arabs lakosokkal. Van benne a szultán által a próféta tiszteletére építtetett dzsámi, melynek minaretjéről hasonlóan a szultán által díjazott müezzin hívja naponként ötször imára a próféta tisztelőit, kikhez az itt fekvő 200 gyalog katonán kívül más nem igen tartozik. A dzsámitól 220 lépésnyire van a kath. arabsok temploma, toronnyal és haranggal.
Ezen kis városka a vidék empóriuma s a drúzok főhelye; de piacán a dohányon kívül, mely igen jó és sok, még csak vereshagymát árulnak. Néha vágnak egy-egy Mathuzálem korabeli tehenet a keresztények számára; különben csak juhhús járja.
Delcamaretól fél órányira - mely távolság azonban sík földön csak tíz percet venne igénybe - a hegy tulsó oldalán van Betheddin, Besir emir palotájával. Ezen úgynevezett szerály egy épülettömb, melyek egyikében nekem, Bekri Musztafa Teofiknak van szerencsém tartózkodni. Ezenkívül, kevéssé feljebb a hegyen, van még három ilyen szerály; kettőben két-két század katonaság tanyáz, a harmadikban egy gazdag arab család lakik.
Mindezeket Besir emir építette s csak a melyben én tartózkodom 24 millió piaszterba került. Az épületek négyszegű faragott kövekből, hydraulikus mésszel, olasz ízlésű tetőkkel, nagy fénnyel és keleti kényelemre vannak építve. A Besir emir és családja által lakott termek, sőt udvarok is, részint márvány, részint alabástrom kövekkel s mozaikkal valának kirakva. az udvarokon pompás ugrókutak kristálytiszta vize karvastagságban szökellt több ölnyi magaságra s csobogva hullott vissza a fehér márványmedencébe, melyekben az arany- és ezüsthalak serge vickándozva kergetődzött.
Mindezekből csak annyi van még, mennyiből gyanítani lehet, hogy mi lehetett itt azelőtt. Besir emir Ibrahim pasával tartván, az egyptomi sereg távozta után szintén búcsút vett - a kapufélfától. Palotája török katonák tanyája lett, kik a felszakított mozaikkal vernek faszeget a dús aranyozású falba. A "tempus edax omnium rerum" s a török örökös "ráhát otur"-ja mindent rommá tevének. A drága palota rövid idő multán hasonlóvá lesz azon kőrakásokhoz, melyeket Beiruthból Sámba utaztunkkor a Libánonon oly nagy mennyiségben találtunk.
A birtokhoz több száz falu tartozik s ezektől a jövedelmet Besir emirnek Sztámbulban levő fiai szedik. Roppant gazdagok; mert az arab mindentől adót fizet. Rongyos viskójától s a mellette levő, eperfákkal beültetett fél holdnyi kertjétől évi 500 piasztert.
Az eperfák lombja egyedüli fenntartója az arabnak, családjának, jószágának. Tavasszal, mikor a fa leveledzeni kezd, első sorban selyemhernyóit táplálja vele. Később, midőn a szyriai nap tikkasztó forrósága a sziklahasadékokban menedéket kereső gyökerecskéket is a szó szoros értelmében elégette, akkor az arab minden állata ezen leveleken élősködik.
A palota romjai napról-napra szaporodnak s a lakószobák legnagyobb részéből még a török katona is távozik, az időnek engedvén át bevégezni, amit ők "ráhát otur"-ulásukkal elkezdettek.
Nem régiben egy böjük zabit részére lakás kivántatott. Ennek nem létében a romokból egy szobát helyreállítottak oly módon, hogy ehhez képest az erdélyi oláh viskók valóságos építészeti műremekek. Egy század katona kirendeltetvén, összehordának egy rakás különnemű követ, melyeket, miután a ledőlt fal helyére hajigáltak volna, karavannáikban földet és vizet hordtak s az ebből készített sárral csapkodák be a nagyobb hézagokat, végig simítva az egészet ezer hasznű "süpergáik"-kal s most hasonló szép Dunánk tükréhez, midőn rajta a jég január hóban végre-valahára megállapodik. A böjük zabit eltávozta után ezen mellettem levő helyiségben lakik lengyel barátunk Strzeszky Napoleon s főzi az ő világtörténeti nevezetességű nemzeti ételét a - "krupniczát"..."
Nincs hegység, még az Alpok sem, mely a tenyészetben oly feltünő ellentétet mutatna fel, mint a Libánon. Nyugati oldalán nagyszámú tevékeny népet találunk; a lejtők rakva házakkal, hol élet és sürgölődés mutatkozik. Minden sziklának meg van a maga forrása, minden halomnak saját nyája s a völgyek telvék folyókkal. A magas hegyeken ott látjuk a tölgyeket, a fenyűket, a cédrusokat. A keleti oldal ellenben fehér, kopár, terméketlen és lakatlan. Nincs árnyék, sem víz, sem kultúra. A hullámoktól hányt-vetett hajóhoz hasonlóan, kis kerek halmokon, melyek éppen oly számosak s oly csupaszok, mint a tenger hullámai, haladunk majd fel, majd le, nagy ritkán találva egy-egy tüskebozótra.
Néhány beduin, kik azonnal eltünnek a szakadékokban, vagy egy hatalmas sas, felhőbirodalmában, az egyetlen emberek, kikkel találkozunk. Végre a rózsapiros színbe játszó levegőn keresztül távolról megpillantjuk az Antilibánont (Dzsebel-el-Sherki), a keleti hegyet; majd nemsokára a Bekaát, azután észak-keleti irányban a Litáni (Leontes) folyó partján látjuk Baálbek, a régi Heliopolis, nagyszerű romjait.
A szyriai napisten, Baál, két templomának óriási méretű maradványai ezek. Még most is épen áll ott hat darab korinthi oszlopból álló csoport 19 méternyi magassággal s hét méter körülettel, melyeknek egyes darabjai oly szilárdul tartanak össze, hogy némelyek még ledőltükben sem töredeztek szét. Egyéb kövek 23 méter hosszúságot s négy méter vastagságot haladnak meg, vagyis az obeliszknél is nagyobb tömeggel birnak.
Miképpen emeltettek ezen óriási kőtömegek, melyek egyenként átlag 30 ezer mázsa súlyúak, a 30 láb magasságú alapra, vagy minő eszközökkel hurcoltattak rendeltetésük helyére, megfejthetetlen talány marad. A török és arab népmonda szerint azon időben éltek az óriások s ezek hordták össze a rengeteg köveket; ami természetesen csak monda marad.
Az egykor virágzó várost, mely a Pálmyrát Szidonnal összekötő útban feküdt, földrengések, mongolok, tatárok pusztításai teljesen megsemmisítették. A mostani nyomorult falu vad hegyilakók tanyájául szolgál, kiket a magas porta megfékezni mindez ideig nem vala képes.
Ide került Tüköry Lajos emigráns társunk, a damaszkusi első török ezreddel. Ő beszélt nekem a romok közt lakó fanatikus metualisokról.
A metuálisok számkivetettek, kik e hegységben kerestek menedéket. Különben mohammedánok, hanem Alinak, az ellenkhalifának követői, kinek nevét is viselik. Tudvalevőleg az izlamizmus két fő ágra oszlik. Egyik az Ómár követői - a szunniták, ez a főág, mely elterjedt Törökországban, Egyptomban s Arábiában; a másik Ali követői - a sziiták, kik leginkább Perzsiában találhatók.
A metuálisok másképpen végzik mondásaikat, mint a törökök; ezek a kézujjaknál kezdik, amazok a kézcsuklónál. A metuális a törököt épp úgy gyűlöli, mint a keresztényt s ezektől ételt el nem fogad, mert véleménye szerint megfertőztetnek mindent, amit csak megérintenek.
Általános azon vélemény, hogy ezek az ős szyriaiak. Most a Libánon északi részei: az antilibánon s a Baálbek és Tyrus között levő környék a hazájuk. Főhelyük Nabbatieh. Számuk mindig fogy. Az utasok félnek tőlük, mert tolvajok és kegyetlenkedők; különben földmívelésből s állattenyésztésből élnek.
Utunkat estig megszakítás nélkül folytatva, éjjeli szállásra azon gyönyörű völgybe ereszkedtünk alá, melyet Jókai oly szépen leír Feriz béj lakával együtt.
Sátrainkat a buja füvön felütvén, lovainkat kedvükre legelni engedtük, magunk pedig Kelet leggyönyörűbb éjjeleinek egyikét csendes beszélgetés között kis ideig élvezve, lassanként üdítő álomba merültünk, hogy hajnalhasadtával folytassuk utunkat Damaszkus felé.

XII.
Kilátás az Antilibánonról. - Damaszkus. - Története. - A Barrady. - Szíves fogadtatás. - Elszállásoltatunk. - Ismerkedések. - A mekkai zarándokok. - A házak belseje. - A hárem. - Mehemed béj. - A keletiek öltözete. - A Kis-Ázsiába internált emigránsok névsora. - Szultán és emigránsok.

Délutáni öt órakor felértünk a Damaszkus nyugati oldalát fedező Antilibánon ormára s a meddig a szem elláthatott, előttünk feküdt a mérhetetlen kiterjedésű szyriai nagysivatag, míg a hegy lábánál szemet örvendeztető oázként terült el Keletnek egyik legszebb, ma is legvirágzóbb városa, az arabok egykori "földi paradicsoma", a "Kelet szeme", a "paradicsomi illatot árasztó", regényes fekvésű, nagy kiterjedésű város, Sám Serif - sz. Damaszkus; melynek elbájoló szépsége Mohammedet, a prófétát, annyira meglepte, hogy nem akart a városba lépni, nehogy a földi paradicsomnak élvezete által veszélyeztesse a túlviláginak elnyerését.
Damaszkus, mely fennsíkon, 700 méternyire a tenger színe fölött fekszik, mai nap a hasonnevű pasaliknak fővárosa, több mint 120 ezer lakossal, kik között mintegy 20 ezer keresztény vagyon. Egyike a föld legrégibb városainak, mely már Ábrahám idejében említtetik s szerencsésebb mint kortársai Ninive, Babylon, Memphis, melyeknek a föld szinéről való eltüntét túlélte.
Regényes fekvése és kellemes éghajlata miatt már a régiek kedvenc helye vala s minthogy a két Ázsia legfontosabb kereskedelmi összekötő pontján fekszik, erős harcok folytak birhatásáért. Dávid király elfoglalta és Zsidóországhoz csatolta; azonban már Salamon alatt újra függetlenítette magát. A damaszkusi királyságnak Tiglat Pilezár vetett véget, megölvén az utolsó királyt. Később Nagy Sándornak jutott birtokába.
Kr. u. 34-ben Saul szenvedélyes gyűlölettől tápláltatva siet Damaszkus felé, hogy rabláncra verje a keresztényeket. Ennek közelében azonban - a déli kaputól 10 percnyire, a Bab-el Kisan, a sz. Pál kapunál, - hirtelen égből jövő világosság vevé őt körül, miközben égi hangokat hall és szemevilágát veszti; melyet, midőn három nap mulva Ananiás által csodás módon visszanyer, a legdühösebb üldözőből megtérve, az evangelium legbuzgóbb hirdetője lett. Róla neveztetik Damaszkus legszebb utcája is.
Kr. u. 64-ben Pompejus foglalta el s a szyriai római tartományhoz csatolta. Abu-Bekr, hogy kivigye Mohammednek tervét Szyria meghódítására nézve, az arabokat sz. háborúra hívta fel s az összegyült sereget Abu-Obeidah, Amru és Káledre bízta, akik haladék nélkül megtámadták Damaszkust, választást engedvén az izlám, vagy az adófizetés közt.
Tamás, Heraklius rokonának vezérlete alatt, ki őket akkép lelkesíté, hogy eléjük Krisztus képét, lábainál evangeliummal, állított fel, hetven napig állták az ostromot; míg végre elfogyván eleségük s ezáltal reményük, alkudozni kezdének. A szende Abu-Obeidah engedett s bement a városba (634); Káled azonban, ki a fél győzelmet megveretésnek tartá, a másik oldalról nekirohant a városnak s borzasztó mészárlást vitt végbe.
I. Omer khalifa elszakította a kelet-római birodalomtól s a kormányszéket Medinából Damaszkusba tette át (672). Mohammed szónokszékét is átvitette volna, ha az ég rosszallása, napfogyatkozás által nem nyilatkozik (?). Az Ommajádok alatt érte el virágzásának tetőpontját. Abdul-Abbas (750) elfoglalván Damaszkust, az Ommajádok porai szélnek eresztettek, palotájuk leromboltatott, kegyenceik elűzettek. Az Ommajád család nyolcvan tagja azon reményben, hogy még jobb időket érhet, önkéntesen meghódolt. Abdallah, az emir nagybátyja, lakomára hívta őket, ahol egy szálig leölettek s hulláik szőnyeggel letakartatván, a lakoma alatt asztal gyanánt szolgáltak. Ily véget ért az Ommajád család, mely eleinte oly nagy ellensége volt, utóbb pedig oly messze terjesztette Mohammed birodalmát.
Abdul-Abbas utóda, Al-Manzor, megbosszankodván a Damaszkusban surlódó vallásfelekezetekre, kormányszékét kelet felé, a Tigris partjára tette át (762.) s várost épített azon helyen, hol egy Dád nevű keresztény remetének kunyhója állott. Innét a Bágdád nevezet. Damaszkus ez időtől fogva helytartók által kormányoztatott.
Új epochát képez történetében a keresztesháborúk ideje, melyben a keresztesek s különösen az ezeket kisérő csőcselék részéről sokat szenvedett, melynek nyomai máig is láthatók. 1153-ban a vitéz, emellett szigorúan vallásos és igazságos Nureddin-Mahmud Damaszkusban üti fel székét; első állított fel egy törvényszéket, melynél a kínvallatás tanúbizonyítás által pótoltatott. Néhány évvel halála után egy polgár nem nyervén igazságot, az utcán ezt kiáltozá: "Nureddin, Nureddin hol vagy? Miért nem jössz fölsegíteni népedet?"... Erre rögtön meghallgattatott. Hamvai Damaszkusban nyugosznak a bázárnegyedben.
Utódja lett, az izlám hősei között nagy hírre emelkedett, szigorúan igazságszerető, kedves és szelídlelkű, a költőktől megénekelt Szaladin; meghalt 1193-ban s rácsos sírja a nagy mosé mellett ma is látható. 1250-ben Hulagu mongol fejedelem foglalta el. 1292-ben Kasankán, ki lerontotta a keresztények templomait, üldözte a bálványozókat s egyedül az izlámhoz ragaszkodott, birtokába vette Damaszkust, megkímélve nagylelkűen a személyeket és a vagyont; de rövid idő alatt mameluksereg jött Egyptomból, lerontotta várost és kincseit a Nil mellé vitte.
A mamelukok rövid uralkodása után I. Szelim ozman birtokká tette s helytartók által kormányoztatta. Mehemed Ali belátva, mily előnyére válnék Szyria, el levén látva kikötőkkel, erdőkkel, mikben az övé szűkölködik, - barátjává tette Abdalláht, Ákre pasáját s Besír emirt, a Libánon urát, azután betört Szyriába (1831.), Ibrahim megrohanta s bevette. St. Jean d'Acre erődöt (1832. máj. 27.), melyet Napoleon bevenni nem tudott s a kutáhiai béke által Szyriának s így Damaszkusnak is ura leve.
Ekkor Szyria egyptomiak és törökök által zaklattaték; míg végre Mehemed Ali az egyesült hatalmak londoni szövetsége által Szyriából kiszoríttatván, Damaszkus a portának visszaadatott (1840.); mely csak azáltal képes itt uralkodni, hogy szítja a számos felekezetek közt levő régi egyenetlenséget s a keresztények kölcsönös mészárlásai a legszánakozásra méltóbb látványt nyujtanák a hatalmaknak, ha a politikának egyáltalán szíve volna.
Damaszkus észak felől, három oldalról, hegyekkel van körülvéve, míg délről és keletről három órányira tündéri kertek - az úgynevezett Ghuta - körítik, a melyek telve vannak narancs-, citrom-, citrelli-, gránátalma- s egyéb gyümölcsfákkal s ezek oly magasra nőnek, hogy alattuk a lakosok télen-nyáron búzát, árpát, kukoricát termesztenek; holott künn, a fanélküli mezőn, csak télen terem egyszer, nyáron át a forróság még füvente mindent összeperzsel.
Az Antilibánonból csörgedez a jókora nagyságú, kristálytiszta vizű Barrady, amely egyik kiágazásával, mint két ezüst szalag kanyarogva fut egy darabig, majd a városon fölül egymással ölelkezve siet a damaszkusi régi vízvezető csatornákba, melyek még a legszegényebb házba is bevezetvék; először az udvarban levő négyszegletű fehér márványmedencébe fut, melyből ivóvizül használtatik; innen szétágazva meglátogatja az egyes lakosztályokat, hol a nagyobb termekben aranyhalas márványmedencéket, magasra szökellő ugrókutakat táplál gyémánt cseppjeivel; ezek után a konyhán végez szolgálatot s miután a ház illemhelyein is keresztül ment volna, egy tágas földalatti csatornában eltűnik, hogy a városon kívül ismét napfényre jövén, a Ghutában levő nagyterjedelmű kertek öntözésére szolgáljon.
A Barrady folyását követve, midőn Damaszkus közelébe értünk, a város előljárói, pasái, zeneszóval, a Rákóczy induló hangjaival, jövének elénk; szívből eredő üdvkiáltásokkal s oly melegen fogadtak, mint rég nem látott testvéreiket. Mindegyik magyar mellé egy-egy pasa, vagy béj csatlakozott s igen szivélyesen kérdezősködtek lefolyt utazásunk körülményei, úgy általános megelégedésünk felől.
Így haladtunk a városba, hol kormányzó-pasa lakásán terített asztal várt reánk, amely feledteté a kiállott fáradalmakat s a testvéri szeretet, legalább egy időre, a hontalanság nyomasztó érzetét.
Estebéd után a laktanyába menénk, hol a magyarokat egy-egy század kapitányához oszták be ideiglenes vendégül. Itt már rendes tiszti fizetésben részesültünk, holott ez időig, a többi emigránsokhoz hasonlóan, időről-időre kaptunk fejenként 150-200 piasztert zsebpénz gyanánt.
A legelső alkalommal a város megtekintésére indultam. Huzamosabb damaszkusi tartózkodásom alatt török tiszti rangom oly helyekre is bemenetet nyitott, melyek a "gyaur" előtt különben örökre zárva maradnak.
Különösen kegyelték az emigránsokat a nagyobb műveltséggel bíró keresztények, kik Damaszkus határain túl Beiruthot, sztámbult, Káirót is meglátogatták s az arab mellett a török nyelvet is folyékonyan beszélték. Többször hívtak vendégül, amidőn családjaikat, nőiket is körünkbe hozták, ami nagy kitüntetés! Szokásaikra nézve miben sem különböznek a törököktől, vagy arab muzulmánoktól; talán csak abban, hogy egy feleséget tartanak; de a Libánonban ezen is túlteszik magukat. Bort és szeszesitalt nem élveznek, kivéve a mastixot, melyet ünnep és vasárnapokon a kertekben mulatva örömest fogyasztanak. A Ramazán bőjtöt a muzulmánokkal tartják; ekkor még mulatóhelyekre sem mennek, nehogy az arabok és törökök megbotránkozzanak. A sertéshúst éppúgy utálja a keresztény, mint a török s Damaszkusban nem is kapható. A templomban feltett turbánnal, vagy fezzel vannak. Öltözetük egyenlő a muzulmánokéival, kivéve a turbánt, mely a keresztényeknél fekete színű. Nőik elfátyolozzák arcaikat alakjukat lepelbe burkolják s födetlen ábrázattal csak a nyilvános személyek járnak.
Egyébiránt nézzük meg mindenek előtt a várost.
A mai Damaszkus keletről nyugatra egy, északról délre fél órányi kiterjedésű, nyolc kapujával, csak árnyéka a réginek, bár pompás mosék, karcsú, csillogó minaretjeikkel, a büszke paloták magasra lövellő szökőkútjaikkal tündéries látványt nyujtanak.
Közelről tekintve, mint általában a keleti városok, korántsem tesz oly kedvező benyomást, aminőt első megpillantása után remélnünk lehetett volna. Dacára régiségének, a kiállott viszontagságok miatt, aránylag kevés említésre méltó épülettel bír. A házak nagyobbrészt fából és agyagból építvék s így kevesebbet szenvednek a földrengések által, mint a kőépületek. Mindazonáltal szép fekvése s az Antilibánonból leömlő forrásai miatt páratlanul áll a föld városai között.
Van 144 moséja, 5 temploma, 3 kath. zárdája, 8 zsinagógája és 20 szemináriuma az izlam számára. Nyilvános épületei közt legkiválóbb az Ommajád mosé, melyről később emlékezünk meg. A város észak-nyugati sarkában, honnét ez az ellenség által mindig legjobban fenyegettetett, áll a citadella. Hatalmas falnégyszög; magas falain kiugró gömbölyű tornyaival megerősített vár gyanánt tünt föl; belseje tágas, azonban igen rongált s egy része romokban hever.
A citadellánál, vagyis inkább az El-Hadid kapunál kezdődik a várost gyűrű alakban átölelő fal, mely azonban jelenleg igen düledező állapotban van; az alsó réteg a rómaiaktól származik, erre építettek az arabok s utánuk legfölül a törökök. A városon kívül van a kormányzó új palotája; a citadella mellett a kaszárnyák és ezektől kissé nyugatra a kórházak.
Pompás arab építmény a Szerály, a kormányzóság székhelye, mely kiülő ablakaival, tetején csipkézett falaival, mint valamely góth vár, vagy középkori hatalmas városkapu tünik elénk. Megtekintésre érdemes épület a Chan-Asszád-Pasa, Damaszkus főbázára. Ezen a karavánok számára emelt bázár óriási, kilenc kupolával boltozott s oszlopcsarnokokkal körülvett épület-négyszög, melynek közepén gyönyörű ugrókút hűsíti a léget. Összes helyiségeiben 2000 teve 3000 utassal találnak menhelyet. A mesterileg alkotott kupolákat tekintve a világ összes bázára eltünik ezen egy mellett. A felső építményt négy középoszlop tartja, melyek egymás között négy a az oldalfalakkal nyolc ívezet által vannak összekapcsolva. Arabeszkekkel ékesített magas ablakok törik át a kupolák köröndjeit, melyekből azonban néhány, a mult századbeli földrengés következtében beomlott s jelenleg fatetővel pótolvák. Ide csatlakoznak az elárusító helyek; s ezek fölött tág karzat fut végig, amely, míg egy részről meglepő kilátást nyujt a 12 ívezetű főépületre, más részről raktári helyiségül szolgál.
A főkapu a mór építészetnek mesterműve s magasságát a nyugati dómok főbejáratai közül egy sem érte el.
A hátsó épületek a tulajdonképpeni raktárak, istállók s a kereskedők tartózkodási helyei. Itt ül ő kalácsba szedett lábain, tenyerén tartva a papírost melyre, jobbról balfelé haladva, valamely szerződést ír, vagy csendesen dohányozgat. Itt látjuk felhalmozva Kelet összes nyersterményeit, melyek elszállításra várnak Beiruth, vagy Szidon felé; itt köttetnek a csereszerződések a perzsiai vagy bágdádi bizományosokkal s a számtalan kiskereskedő itt fedezi szükségleteit bel- és külföldi, sőt még az európai árukból is.
Sztámbul, Bágdád, Káiro híres bázárjai távolról sem hasonlíthatók a damaszkusihoz, az áruk sokaságát, gazdagságát, különféleségét tekintve. Itt van a keleti népélet gócpontja s aki az e helyen kifejlődő sürgés-forgást nem látta, és némi vásárlást nem tett, az nem látta Keletet, nem volt még Damaszkusban.
A Chan-Asszád-Pasa nem áll egyedül. A Szinanije bázár, mely nevét építőjétől Szinani pasától nyerte, szintén mestermű. Melik-el-Azisz alatt (1438.) építtetett továbbá a szép bázár Suk-el-Dakmak s ha európai nőink idejövén láthatnák a híres damasz-szöveteket - melyek e várostól veszik nevüket, - a gyönyörű aranyhímzéseket, a drága kasmír-sálakat, a különféle öveket, lágyan omló perzsiai és indiai selyemruhákat, arannyal dúsan áttört kelméket, cifra erszényeket, értékes papucsokat össze-vissza rakásra halmozva, - Damaszkust csak ezekért is földi paradicsomnak tartanák.
A helyi ipar egyébiránt a mi fogalmaink szerint nem igen virágzó; ma már alig működik néhány ezer szövőszék, melyek háromnegyed része a világhírű selyemszövetek előállításával foglalkozik. Damaszpengéket nehezebb itt kapni, mint Európában s állítják, hogy a leghíresebb fegyverkovácsok eredetileg is inkább Chorasanban és Indiában voltak. Csak elvétve találunk valamely mesterre, aki pengéket élesít, vagy páncélinget javítgat.
A céhrendszer keleten a legrégibb idő óta fennáll s Damaszkusban a különféle iparosok fabódéi egész utcákat képeznek, melyek azután róluk is neveztetnek. Minden céhnek (El-Hirfe) megvan a maga szentje, pl. a nyergeseké Seh-es-Szerádsi, akire esküsznek. Nagy számmal találjuk a pipaszárfúrókat, műesztergályosokat. Sokkal több azonban a kalmár, különösen sok a finom-dohány-kereskedő; mintha ennek itt volna valódi hazája. A nargillé mindenesetre keleti találmány, melyben a füst hideg vizen keresztül vezettetvén a tüdőbe leszívatik s a mellre nézve állítólag egészséges. A valódi török tüdejét füsttel teleszedvén, ezt percekig képes kieregetni a levegőbe.
Az utcák, melyeken a vízárusok rézedényeikkel szaladgálnak fel s alá, nagyobbrészt tetővel födvék az erős napsugarak behatásai elől; csak az eresztékeken hatol keresztül mérsékelt világosság. Különben rosszul kövezettek, két oldalon gyalogjárókkal, szűkek, porosak, az esős évszakban sárosak s barátságtalan kinézésűek. A városnegyedek éjjelenként elzáratnak s az ünnepélyes csendet csak a számtalan gazdátlan kutya üvöltése, vagy az oly gyakori tűzilárma zavarja meg.
Miként Harun-al-Rasid a Seherezade meséiben éjjelenként álöltözetben járt körül, hogy megtudja alattvalóinak hangulatát, hasonlóképpen tett Ibrahim pasa is Damaszkus utcáin. Egy alkalommal lámpás nélkül menvén, az őrök által elfogatott s bekisértetett. Másnap megjutalmazta a kötelességhű őröket. Igen szerették s ma is temérdek adomának hőse.
Az utcai élet tarka és eleven. Itt kurdok terelik gazdag nyájaikat, amott hauraniak cepelik az eleséget, majd kisebb karavánok, egyes beduincsoportok hosszú sorát látjuk, pompás lovaikon; megannyi sötét, vadtekintetű alakok. A sűrű embertömeg közül kiválik egy-egy drúz-sheikh hatalmas alakja, hófehér turbánjával, kezében lándzsa, oldalán kard s öve körül ezüsttel kivert pisztolyok, kisérve hozzátartozó lovasaitól. Bizonyos időközökben legnagyobb az élénkség az El-Mejdán külvárosban. Innét indulnak el a karavánok.
Damaszkus régi időtől fogva gyűlhelye a karavánoknak, kiket agy vallásos buzgóság, vagy a kereskedelem közvetítése indít arra, hogy az uttalan ázsiai tartományokat bejárják. Innét minden tizenöt napban indul négy-hat karaván Básszora, Bágdád, Aleppó, Egyptom, Örményország s Mezopotámia felé.
Legnevezetesebbek azonban a mekkai zarándoklatok. A Ramazán hó elején kezdődik a zarándokok gyülekezése Konstantinápoly, Kis-Ázsia, Oroszország, északi Szyria, Mezopotámia, Kurdisztán, Tatár- és Mongolország sőt még India egyes részeiből is, kik itt lovaikat, öszvéreiket eladják s tevéket vesznek, vagy bérelnek, melyek egyedül képesek kiállani az égető hőséget, szomjúságot, lankasztó fáradalmakat, melyek a hosszú zarándoklat ideje alatt reájuk várakoznak.
A megindulás rendesen a sjeval 15-17-ik napjain történik s festői és élvezetes látványt nyújt a 70-75 ezernyi sereg elvonulása, minek kezdete ágyúlövésekkel jeleztetik.
A damaszkusi pasa, katonaság, zene s a lakók ezrei kisérik a zarándokokat a negyedórányi távolban levő Kubbet-el-Hads moséig. A fiatalság legelől párosan, vagy csoportokban lovagol; oldalaikon kard s jobb kezükben hosszú rúd, mely a lándzsát képviseli. Szintúgy a gyalogok is külön, vassodrony üngben, páncélokkal, paizsokkal ellátva. Mindezek utcáról-utcára csatákat rögtönöznek; a kardok csillognak, szikráznak; lándzsáikat egymás ellen vetik, melyeket az ellenfél ügyesen elkapva, visszadobni igyekszik. Ekképp hadakozva vonulnak keresztül a Ghután, nyomukban a zarándokok zömével, kik megállnak szemlélni a lovagjátékokat, melyek által ők a vándorlásuk alatt kiállandó küzdelmekre emlékeztetnek.
A mosé körül a menet megállapodik. Kávézás, csibukozás után rokonok, jóbarátok, mégegyszer búcsút vesznek egymástól s a zarándokcsapat hosszú vonalban megindul déli irányban.
Damaszkusból negyven napig tart az utazás Mekkába; 15-17 földrajzi mérföldet haladva naponként. Éhség, szomjúság, kimerültség, a számum szele, cholera s egyéb betegségek következtében sokan elvesznek. A beduinok mindent elkövetnek, hogy tévútra vigyék, zavarba hozzák, legmélyebb álmukban megtámadják a karavánokat, vagy bokros tevéiket megriasztják, hogy a zavarban zsákmányolhassanak.
A kormány, vagy jószívű muzulmánok által épített hán-ok nyújtanak néhol részükre enyhelyet, hol födött hajlékot s üdítő vizet találnak. A pusztában ágyúlövés jelzi a megállást, mire ezernyi ezer sátor emeltetik, másnap reggel azonban már csak füstölgő tűzrakások jelzik a karaván nyugvó helyét.
Hasonló karaván indul Marokkóból, hogy Mauritánián s Lybián keresztül az egyptomival egyesüljön, mely a damaszkusival Medina és Mekka közt, Beder-Háninnál találkozik. Mekkában a Bájrám ünnepe előtt érkeznek, mely a dulágia hónap tizedik napjára esik. A távoli ködbe burkolt sz. várost megpillantván, lelkesült kiáltásokban törnek ki. "Mekka! Lábik! Lábik!" hangoztatja a végtelen tömeg s leborulva örömkönnyükkel áztatják a sivatag homokját.
A szent föld határába érve a sz. iramot (zarándok ruhát) veszik fel, mely egy gyapot övből s válöltönyből áll; fövegjeiket leveszik, lábaikra papucsot húznak s közeledve a sz. kerítéshez, énekelni kezdik a telbiyét. Szaffah és Mervah hegyén hitvallást tesznek. Megjárják ezután hétszer Mekámer Ibrahimot (Ábrahám lakát) háromszor lassú, négyszer sebes lépésekkel, visszatekingetve s meg-megállva, hogy utánozzák az Izmáil számára vizet kereső Ágárt. Naplemente táján futva sietnek Mozdálifáh felé, hogy az esti imát idejekorán elvégezzék, úgy, mint azt a próféta tette. Megkerülvén hétszer a Kaábát, megtisztulnak azáltal, hogy a Zemzem forrásból isznak.
Bevégezve mindent, leborotválják fejüket, azután örömdalok s ájtatos énekek zengedezése között visszatérnek; de megviselve a hosszú út s böjt által, rongyosan, betegen, megtizedelve. A zarándok azután otthon tiszteletben tartatik, hadzsi nevet kap, fehér turbánt viselhet s joga van - alamizsnából élni.
Különössége Damaszkusnak a számtalan kisebb-nagyobb csinos kávéház, melyek a Barradyra építvék. Lapos tetejű házai, melyeknek egyetlen ablaka sincsen utcára építve, meszeletlen négyszögű bástyák gyanánt tünnek fel; csak az arab korcsmák, tisztátalan kávéházak és igénytelen külsejű műhelyek nyilnak kifelé.
Annál meglepőbb a házak belseje. Tekintsünk meg egyet. Legelőször magas fallal kerített udvarba lépünk; jobbról-balról istállók, ló, teve s a szarvas állatok számára. Az udvarban, ennek nagyságához képest, egy vagy két fehérmárvány vízmedence ugrókúttal, mely körül kávézó, nargillázó s csibukozó férficselédség henyél. Innen lépcsőn a "szelámlik"-ba (férfilak) megyünk, hol hasonló foglalatosságban levő szolgákat találunk s a háziúr, ha otthon van, szobáiban ugyanezt cselekszi.
Az udvar főbejáratával szemközt van egy másik nagyobb ajtó, mely előtt az őrző eunuch üldögél. Ez a hárem. Állandóan zárva van s a belépés csak a háziúrnak vagy nőknek van megengedve. Belül szépsége elragadó s itt látjuk Damaszkust egész pompájában, mint földi paradicsomot.
A hárem nyolc-kilenc méter magasságú kő- vagy vályogfallal van bekerítve úgy, hogy a szomszéd házak tetejéről betekinteni, vagy a falon át bejutni, egyértelmű a lehetetlenséggel. A falak alja kúszó repkénnyel van beültetve, melynek indái s levelei azt egész magasságban befedvén, télen-nyáron kellemes látványt nyujtanak. Különben is itt, mint tudjuk, a telet az esős évszak pótolja.
Az udvaron hatalmas fehér márvány-medence díszeleg örökös ugrókuttal s az arany- és ezüsthalak sokaságával. Körül diófa nagyságú narancs-, citrom-, citrelli- és oleanderfák ékeskednek, melyeknek hűs árnyában Kelet ezerszínű virágai pompáznak gondosan ápolt ágyakban, míg a szabad terek fehérmárvány kockákkal vannak kirakva, melyeken a citrellifák négy-öt fontos gyümölcsei lehajlott ágaikon csüggve hevernek; alakjuk, mint óriási citromé, de csak cukorral befőzve élvezhetők.
A díszes udvarban körös-körül ajtókat pillantunk meg, melyek egyikén ha bejutnunk sikerül, templomhoz hasonló magas teremben találjuk magunkat. ezek a női lakószobák s ily magasra a hőség miatt építvék. A boltozat gyönyörűen festett. Mindenik terem közepét a szökőkúttal ellátott vízmedence foglalja el. Az ékes mozaikpadlózatot nehéz perzsaszőnyegek fedik. A bevont falak mentén alacsony diván húzódik, melynek több pontján oltárszerű emelkedés van, hova négy-öt lépcső vezet; ezek puha selyem ottománokkal vannak ellátva azon esetre, ha a terem úrnőjének vendégei érkeznek. Ily fénnyel s kényelemmel vannak ellátva a háló-, fürdő-, öltöző- s egyéb szobák is.
Azon időben egy ilyen 18-20 helyiségből álló nagyszerű lakásnak évi bére 600 piaszter (60 p. forint) volt. Hasonlóan olcsó volt az élelem is.
Guyon házigazdája, Mehemed béj, 20 ily lakással birt. Volt ezeken kívül 75 felesége, ezektől 183 gyermeke, kik közül 60 ugyanegy időben a muzulmán hadseregben szolgált. Ő maga lehetett 65-67 éves, oly friss egészséggel, hogy versenyt szaladt velünk a zeg-zúgos lépcsőkön.
A nők öltözete a gazdagoknál különféle színű selyem bő bugyogó, amely a szegényebbeknél az olcsóbb perkál szövetből van. Felső testüket szorosan illőkaftán fedi; fejükön tekercsekbe font haj ékeskedik, melyet egy pókhálószerű selyem-kendővel igen elmésen díszítenek. Díszbe öltözve gumival vagy gyantával borsó nagyságú gyémántokat raggatnak amúgy is csinos arcaikra. Kesztyűt nem viselnek.
Egyébiránt itt úgy, mint Konstantinápolyban, a Libánon hegységei közt, mint Beiruth vagy Palesztinában, körmeiket sárgára, szemöldeiket feketére, arcaikat pirosra és fehérre, ajkaikat kékre festik; néha homlokukra s ajkaik körül alakokat s tätovirozást alkalmaznak. Nincs szín, mely fel nem használtatnék; nem létezik nevetséges, mely követőkre ne találna a puszták sátrai alatt éppúgy, mint Páris, London, Bécs vagy Budapest palotáiban. Mindenütt akarnak a természeten javítani; miáltal csak ama hiányokat teszik feltünőbbekké, melyeket a szerénység és természetes kellem sokkal inkább elrejtenének, mint a hiúság, s ennek édestestvére - a kendőzés.
Damaszkus hajadonai fejüket közönségesen arannyal hímzett sapkával, vagy bizonyos diadémfélével ékesítik, melyről aranyakkal szegélyzett láncok függnek, befödve vállaikat. Ez néha legfontosabb része hozományuknak s kiállítása ízlés és tehetség szerint változik. Lábaikra finom sárgabőr mezt - harisnya forma - húznak, amelyre jön ismét a sárga vagy piros papucs, oly könnyedén alkalmazva, hogy a fel- és lehúzásnál kézzel hozzáérni ne kelljen. Az utcán megjelenendők, tetőtől-talpig fehér lepelbe burkolják magukat, arcukat pedig tarka színű kendővel fedik úgy, hogy teljesen felismerhetetlenek.
A férfiak öltözete egész Törökországban egyforma.
A keletiek öltözete általában tágas, élénk színű s ha tiszta, méltóságteljes. "Mint sok másban - mondja Szemere B. - úgy e részben is Kelet népei hívebbek a természethez. Míg a nyugat-európai ember fekete és szűk öltözetében egy-egy szomorú sírfa gyanánt áll előttünk, Kelet lakosai lobogó és tarka ruháikban mint lengő zászló tünnek fel. S ha az öltözködésbeni színvegyület nem mindig művészi, de mindig érdekes, ha sokszor különc, de egyszersmind eredeti, ha néha kiáltó, de mindig életteljes, ha gyakran tarka, de sohasem harmoniátlan, kivált, ha nem egyeseket, de a sokaságot tekintjük. S mi legérdekesebb s legfontosb, az öltözet itt Keleten, éppen mivel szabad, s egyénileg változik, igen jellemzi azt, ki mi színt visel. Ízlés és jellem közt van bizonyos titkos rokonság, s ez utóbbi ott, hol divat, legalább a színekre nézve, korlátlan szabadságot enged, először is ezek megválasztásában nyilatkozik... Valóban itt, csak itt Keleten szép tünemények a férfiak, méltóságteljes turbánjaikkal, lengő köpenyeikkel, hímzett ujjasaikkal, ragyogó fegyvereikkel körülszúrt öveikkel, bő bugyogóikkal; midőn a ragyogó nap fényében, a piacon s tengerparton tolong a nép, egy tarka virágsereget képzelek szemeim előtt hullámzani."
Más részről az is áll, hogy ezen viselet csak egy nagyon lassan haladni akaró néphez illő, mely életét a divánon fekve tölti; mely magát inkább vonszolja, mint menni látszik; ellenszenvvel van minden mozgás iránt s utazáskor szőnyegétől, vánkosaitól, kényelmetlen pipáitól s rabnőitől megválni nem akar. A mi nyugtalan életmódunk, mely egy helyen megállni nem tud, találta ki a szűk ruhákat. Igaz, hogy nem a ruha teszi az embert, de az egyéniségre nagyobb befolyással van, mint ezt első tekintetre gondolnánk.
Az emigránsok a török lovassághoz osztatván be, öltözetünk a következőkből állott: Török fez (vörös sapka), oldalvást lecsüngő fekete vagy sötétkék bojttal, mely egy tallér nagyságú aranyozott tepelik-be vala erősítve; sötétkék posztóból készült attila (szetre), fekete zsinórzattal; ugyanilyen pantalló, három ujjnyi széles, veres posztóból varrt passe-poil-lal két oldalán. Sarkantyús csizma, vagy topánka. Nagy melegekben tiszta fehér kelméből készült pantalló és kabát, aranyozott gombokkal. A tisztek számára volt még lovagló vagy gyakorlatra használt kétféle kurta spenzer sötétkék posztóból, vörös zsinórzattal. A köpeny kávészínű, testhez álló, derékon összehúzható s az idő viszontagságaival dacoló öltöny volt. A gyalogok öltözete a francia mintától csak a fezben különbözött. Még vállrojtjaik - epaulette - is franciásak valának. A tüzérek a lovasokkal egyenlő öltözéket viseltek.
Mint emigránsok a damaszkusi török seregben szolgáltak ez idő szerint: Eberhárd Károly honvéd százados, később olasz tábornok. Tüköry Lajos honvéd főhadnagy, majd olasz alezredes, ki Sziciliában Palermó bevételénél elesett. Fleischer Salamon izr. honvédhadnagy, ki később a török szolgálatról leköszönt s ma Alexandriában kereskedő. Stab Simon izr. török-hadnagy, előbb Omer pasának civil alkalmazottja; jelenleg Sztámbulban főkonzul az argentiniai köztársaság részéről. Huszár Antal álnevén, minthogy valódi nevét soha meg nem mondotta; volt földbirtokos Kassa tájékáról. A szabadságharc vége felé érkezett Amerikából a haza védelmére, s rábeszélésem folytán beállott tüzér-hadnagynak. Meghalt Rumelia egyik városában. Tolnay János honvéd-hadnagy, később olasz kapitány. Pinczés Lőrincz izr. hadnagy, később légionárius kapitány. Pap János. Velünk volt még Strzeszky Napoleon, azelőtt mint lengyel légióbeli hadnagy Wisoczky tábornok alatt szolgált; mi őt közönségesen Sztári-Szmok vagy Sztári-Vojáknak neveztük.
Egy héttel előttünk érkeztek ide: Guyon Rikárd altábornagy - Khorsid pasa - és családja. Báró Splényi Lajos, Guyon sógora, ki a magyar szabadságharc alatt követ volt Turinban. Haláláról később tétetik említés. Kollmann József ezredes, később Feizi pasa - altábornagy, - ki török nőt vett feleségül. Mint nyolcvan évet meghaladott férfiú meghalt Csengelkőjben, a Boszporus ázsiai partján.
Éber Nándor a bécsi keleti akadémia volt növendéke; később az 1848-49-iki minisztériumnál titkár, majd a Times levelezője s mint ilyen egyszersmind Garibaldi alatt tábornok. Meghalt Budapesten, mint országgyülési képviselő s az angol-magyar-bank vezérigazgatója. Mint emigráns Damaszkusból Londonba ment s zongoraleckék adásából éldegélt. Itt egy gazdag lordnak leányába szeretett s érzelmei nem maradtak viszonzás nélkül; a lord ezt észrevevén, Ébert Londonból eltávolítani igyekezett s e célból a Times szerkesztőjének azon ajánlatot tevé, hogy Ébert valamely külföldi állomásra küldje mint levelezőt s, beválik vagy nem, a költséget ő, a lord, pontosan fedezni fogja. Úgy is történt. De Éber, mint gyakorlott tollú levelező hasznos tagja lett a Timesnek elannyira, hogy a lord nagylelkűségét nem sokáig kelle igénybe venni. A Times kiküldte őt Krimbe, Olaszországba s még itthon is állandó cikkezője volt a világlapnak.
Késmárky József tüzérhadnagy, meghalt, mint a hasis áldozata, Szmyrnában. Dónáth Mátyás h.-hadnagy, elhunyt ugyancsak Kis-Ázsiában. Babos Mihály h.-hadnagy, később az olaszoknál főhadnagy; hazajövén kétségbeesésében öngyilkos lett. Kapus János h.-hadnagy, visszakerülvén, mint állomásfőnök halt meg. Eme négy emigráns Damaszkusban Késmárky vezetése alatt sörgyártással foglalkozott.
Dr. Hammerschmidt - Abdullah efendi - törzsorvos és családja, ki mint ezredes halt meg családjával együtt Konstantinápolyban. Veje volt Regelsberger szintén törzsorvos, őrnagyi rangban. Nevezetes volt az emigránsok között azon, különben nem igen dicsérendő szokásáról, hogy nagy mértékben itta a részegítő mastixot; amit idővel önmaga is megsokalván, akként segített magán, hogy nagy poharába időnként egy-egy kavicsot dobott, amelyek miután felszaporodtak, a mastixot végleg kiszoríták s ő ismét az egészséges vízitalhoz tért vissza.
Körtvélyessy hadnagy - Ali efendi, - később őrnagy; Petrozini olasz tüzérkapitány, majd olasz ezredes; Hoffmann porosz tüzérinstruktor, később ezredes; 1852-ben érkezett az osztrák báró Stein - Ferhát pasa. Scheidenberg József - Táhír efendi - őrnagy; a kárszi háború után leköszönt és vasúti mérnök lett. Meghalt Konstantinápolyban. Ugyancsak itt találtuk a Gróf Bózi olasz testvérpárt, kik mint 1849-iki száműzöttek orvosi "mesterséget" űztek.
A török szolgálatot vállalt s Aleppóba internált főbb tisztek: Bem - Murát pasa; Kmety - Izmáil pasa; b. Stein - Ferhát pasa; Balogh János ezredes; Nemegyei őrnagy; Baróthy László őrnagy; Lórody, Lévay, Alberti ezredes; Schneider Antal ezredes, mint orvos; Zsársiczky ezredes, lengyel; Orozdy izr. őrnagy; Árvay százados; Fiala őrnagy; Kálozdy izr. őrnagy, mint orvos és mások.
Midőn ezek a hajóval Konstantinápolyba érkeztek, Abdul-Medzsid szultán megismerni óhajtotta Bemet, a nagyhírű férfiút, ki Erdélyben oly hősileg küzdött az egyesült hatalmak ellen s minthogy az emigránsoknak a hajóról való kiszállás megengedve nem volt, a szultán személyesen ment kiséretével a födélzetre. Itt végig tekintett a szabadságharc eme hősein s hosszasan elmélázott; majd ismét Bemre függeszté szemeit, mialatt részvétteljesen így szólt kíséretéhez:
- Jázik bu iit ádámlárá; jázik, csok jázik böjle oldugunu! - Beh kár, igen sajnos, hogy ezen vitéz egyéneknek dolgai oly rosszul ütöttek ki!
Igaza volt! De mi okozta ezt, mint a személyes nagyravágyás s az ebből származott egyenetlenség. Igen jól írá azért Tüköry Lajos Damaszkusban:

"Tigrisként harcolt a magyar nép drága honáért;
Ősi szabadságért hősei jöttek elő.
Nem dörgő ágyúk s szuronyerdők nagy sokasága
Győzött meg; hűtlen Görgey árula el.
Sujtja magyart átok; nem tartott ez soha össze;
Pártra oszol s azután úgy teszi tönkre magát.
Ébredj nemzetem! Oh ébredj föl már valahára!
Tarts együtt! - Hidd el, győzve van ellened így!"

XIII.
Keleti nyavalya. - A pasák élelmessége. - Megindulunk a Jordán felé. - A pasa okoskodása. - A Jordán folyó. - Táborozunk. - Sholet és maczesz. - Csendes mulatságok. - A katonák imája. - Sakk és imám. - A szabóság művészete. - Török katona és fegyelem. - A bűnös büntetése. - Szökött katona. - A Holt-tenger.

Európai ember, ki huzamosabb ideig Keleten tartózkodik, rendesen keresztül megy bizonyos kellemetlen betegségen, mely közeli atyafiságban áll Jób pátriárka ismert nyavalyájával. Így történt ez a damaszkusi emigrációval is. Ezen betegség fájdalmai nemcsak testiek, hanem igen hatnak egyszersmind a kedélyre, mely ekkor aggodalmak, nyugtalanság és levertség által folytonosan ostromoltatik.
Tanácsomra, Tüköryvel együtt, sós vízzel kentük be tagjainkat, hogy a kellemetlen viszketegséget mérsékeljük, melynek eredménye kimondhatatlan főfájás és az leve, hogy kórházba kerültünk. Itt több hónapot tölténk. Állapotunk jobbra fordultával minden időnket a török nyelv, a török katonai gyakorlatok és vezényszavak elsajátítására fordítottuk. Volt a keresztény negyedben egy arab zsidó, akinél étkeztünk; ő egy nagy termet bocsátott rendelkezésünkre, hol az emigránsokat Tolnay János, ki előbb az osztráknál szolgált, tanította a huszáros hatvágásokra. Guyon ezt megtudván, megdicsért buzgalmunkért; minthogy azonban a török lovasságnál a francia vágások valának gyakorlatban, ezek betanítására ő maga ajánlkozott.
Ily körülmények között érkezett el a téli idő, mely Szyria völgyeiben, mint említők, tavasz számba megy; mert november vége felé megerednek az egek csatornái s esik februárig. Ennek folytán a nyári forróság által összeperzselt növényzet újra kezd virulni.
Damaszkusban, mely a tenger színe fölött valamivel magasabban fekszik, az esők hűvösebbek s azért a fű sem oly buja növésű, mint a "Ghor"-ban, a Jordán vidékén.
December elején megindulnak a damaszkusi ezredek, mint az Európában szokás, hadgyakorlatokra a Jordán felé. Csakhogy ennek itt egészen más célja van. A vezénylő-pasa, azon ürügy alatt, hogy az ezredek negyven napi gyakorlatra mennek, 8-10 hónapig tartja őket künn a völgyekben; nem annyira a gyakorlatok végett, mint inkább azon célból, hogy a lovak a buja, friss füvön húshoz és erőhöz jussanak.
Dacára annak, hogy - mint említém - egyes pasák aránylag óriási fizetéssel bírnak, igen értenek jövedelmüknek mellékes úton való szaporításához. A vezénylő-pasa felír Sztámbulba a hadügyminiszterhez, hogy két ezrede számára 600 db ló szükséges és ezeknek bevásárlására meghatalmazást kér. Az engedély megadatik azon hozzáadással, hogy egy-egy ló 500 legfeljebb 600 piaszterbe (50-60 frt) kerülhet. Ezen összeg nagyon csekélynek látszik ugyan, de az itt levő olcsósághoz képest ily áron igen jó, huszárnak való lovakat lehet vásárolni.
A pasa ezt nem teszi, hanem bevárja a mekkai zarándoklatot s ezeknek az éhségtől, fáradságtól elcsigázott és lesoványkodott jobb vérű gebéi közül 60-80 piaszteren, alku agy árverés útján beszerzi a szükséges mennyiséget s felszámítja a kormánynak az engedélyezett áron.
Ki merne ez ellen felszólalni?... Megtörtént, hogy névtelen följelentés ment Sztámbulba a hadügyminiszterhez. Ez, mint minden egyéb irat, a Csiája béj (belső titkár) kezébe került. A miniszter aláírta a hivatalos megintést, melynek elküldését a Csiájára bízta, ki e mellé még egy izenetet mellékelt a bevádolt pasa számára, hogy ezután - óvatosabb legyen. A Csiája tudta miért teszi ezt, s rövid idő alatt mérhetetlen vagyont gyűjtött, mert hasonló elbánásban részesülnek a többi pasák is. A kincstárnak ilynemű megrövidítését lelkiismereti dolognak nem tartják.
A damaszkusi két ezred lovassága és tüzérsége az említett minőségű paripákkal felszereltetvén, 1850-ik év december elején sátrainkat, a lópányvákat s egyéb a pusztában nélkülözhetetlen holmikat tevékre rakva, Damaszkusnak hátat fordítánk, hogy meginduljunk jobb helyet keresni délnyugati irányban, a Jordán felé.
Elcsigázott gebéink erejének kímélése végett - melyekből nekem is egy jó vérű, tizenhat markos arabsló jutott, - több napig csak lépésben haladtunk Szyriának egyik legérdekesebb részén, a "Ledzse" vidékén. Fekete bazalt-sziklákból álló tartomány ez, telve járhatatlan kőerdőkkel, melyek közt csak bennszülött igazodhatik el. Ami azonban nem akadályozza a rabló-beduinokat, hogy betörve megsemmisítsék a sziklák közt itt-ott levő csekély termést.
Utunktól délkeleti irányban látjuk az örökzöld tölgyerdőkkel koszorúzott "Hauran"-t, melynek tövétől nem messze fekszik a kis "Bosra", az egykori római arab-provinciának főhelye, hol templomok, paloták, nagyszerű fürdők romjai találhatók, melyek közt, állandóan rettegve a szerte kalandozó rabló-beduinoktól, csekély lakosság lézeng.
A Hauran vidéke már termékenyebb s tőterményét képezi a búza, melyet izlám hagyomány szerint Ádám apánk vetett először Mesarib környékén.
Utunk ezideig a Hauranban állandóan fennsíkon vezetett. Az éjjeli esik s reggeli szelek üdítő hatással valának reánk; de azután ismét forrón sütött egész estig a nap. Fejünkön egyszerű, vékony feznél egyéb nem lévén, szemünk majdhogy ki nem égett. Egész arcunkon nagy hólyagok támadtak, melyeket, miután megteltek, tollkésünkkel felvágtunk; ekkor a víz kifolyván, a bőr is lassan lehámlott, míg a megmaradt nyers húst a nap feketére pörkölte. Felismerhetetlenségig hasonlókká levénk a tätovirozott indiánokhoz, fekete és vörös arcfoltokkal.
Tüköry, ki egy századdal Baálbekről érkezett, mellettem haladt anélkül, hogy egymásra ismertünk volna! A török tisztek nevetve mondák:
- Hát nem ismeritek egymást?!...
Török bajtársaink arca nem hólyagzott fel, csak erősen megbarnultak. Midőn a nap heve már-már kiállhatatlanná kezdett lenni, zsebkendőinkkel öveztük homlokainkat s a megvakulástól félve, ellenzőt készítettünk szemink elé; ez azonban nem lett megengedve; a pasa azonnal hozzánk küldé segédjét s a kendőt levéteté. Ekkor magunk lovagoltunk a pasához s panaszkodva, kérve mutattuk be elcsúfított ábrázatunkat; de mitsem használt.
- Meg kell szokni - mondá ő; látjátok nekünk már nem árt; különben is mindnyájan egyforma Isten-teremtményei vagyunk a amit egyik eltürhet, kiállhatja a másik is.
Ezen ököllel fogható okoskodásra több ellenvetés mitsem használt; kivált török katonánál, hol a feljebbvaló okosabb mint egész ezrede, máskülönben nem tette volna őt a padisah az élére.
Másnap a pasa sátrába hivat s mosolyogva kérdi:
- Nos fiaim! Hogyan vagyok?
- Csak úgy, kegyelmes pasa, hogy magad sem ismersz reánk s hálát adunk Istennek, hogy meg nem vakultunk.
- Sebaj fiaim - mondja ő - majd megszokjátok! Még csak télben vagyunk, pedig a nyári meleget is ki kell majd állani. Jóllehet mi nem fogjuk a legnagyobb hőséget érezni, mert a hegyek közé mindig oly helyekre költözünk, hol szép zöld a fűs tűrhető a levegő. Ez tíz hónapig fog így tartani, melyek után Damaszkusba visszatérünk... Ezzel kegyesen elbocsátott.
Negyedik nap, lovainkról leszállva, meredek hegyoldalon ereszkedtünk lefelé. Minél lejjebb jutottunk, annál erősebb lett a nap forrósága. A hegy oldalain a növényzet éledni s a fák rügyezni kezdének, míg ennek lábánál a fű már térdig ért. az előttünk levő völgykatlanban olvasztott ezüsthöz hasonlóan terül el Genezáreth tava. Túl rajta Tiberiás fehér házai mosolyognak felénk.
Midőn a Jordán partjához érkeztünk, a természet szépségétől megittasodva tekinték szét a folyócska két oldalán elterülő pompás völgyön, mely egyetlen, hatalmas kiterjedésű, Istentől alkotott kertet képez, virágzó oleanderekkel, illatos olaj-, gránát- és pamutfákkal; míg az embermagasságú fű között megpillantunk egy-egy épületromot, körülölelve a szőlőnek kacskaringós indáitól.
A Jordán történelmi és vallási tekintetben legérdekesebb folyója a világnak. Az ó-szövetségben a zsidók harcainál a moabitákkal, ammonitákkal, filiszteusokkal s mádiánitákkal, többször említtetik; de nevezetességét főleg Keresztelő sz. Jánostól s az Üdvözítőtől nyerte, ki habjaiban megkeresztelkedett. Azóta óhajtott célja a keresztények ezreinek, kik partjaihoz évenként zarándokolnak.
Palesztinának egyetlen folyója; ma az arabok El-Urdun, vagy Seriát-el-Kebirnek nevezik. Mellékfolyói a Vádi-Jármuk (Jrmák), mely nyolc kméternyire és a Vádi-Zerka (Jabbok), mely 50 kméternyire a Genezárethtól délfelé a Jordánba ömlik.
Három forrása van az Antilibánonban, 380 m.-re a Közép-tenger színe fölött: a Bániás, mely Czezárea Philippinél, három mérföldnyire a Merom tavától észak felé, egy barlangból ered; a Dán, Bániástól északra Tel-el-Kádinál és a Náhr-Hásbáni, mely Hásbeyá mellett, a hóval födött Dzsebel-el-Sheikh (Hermon) tövénél fakad.
Ezen három forrás egyesülve a Merom tóba - Báhr-el-Húle, völgyi tó - szakad, mely 83 méternyire van a Közép-tenger, 290 m.-nyire a Genezáreth és 490 m.-re a Holt-tenger felett. Télen negyedfél órányi hosszú és egy órányi széles; nyáron alig van vize s a nagyterjedelmű nádasban vaddisznók, kígyók tanyáznak.
Félórányira a Húle tótól van Jákob hídja, mellette egy khánnal; a híd bazalt-kőből van építve. Itt a Jordán csak 35 lépés széles, de annál mélyebb s nem sokára a Tiberiás tóba ömlik. Ebből kijőve 150 lábnyira szétterül, hanem sekély és itt télen több helyen átgázolható. Pályájának hossza 42 óra, vagyis 225 km.; számos hajlásai miatt azonban 2250 km.-t is befut. Vize szőkés, némileg zavaros, de kellemes ízű.
Sűrű csalitok által árnyékolt mély ágyában, mint valamely óriás-kígyó, szeszélyesen gyors kanyarulatok közt méltósággal siklik tova a hat órányi széles síkságon (El-Ghór) a Sós-tenger felé. A habok zúgása kellemesen olvad egybe a partot szegélyző 10-12 láb magasságú sásnak (arundo donax) "a Jordán büszkeségének" halk zizegésével. Zöld legelők, babér-, ákác-, eper- és tamariszkfák egészítik ki a gyönyörű képet s az oleander piros virágai mosolyognak a nap sugaraiban.
A legbujább kúszó-növények Ámerika ősrengetegeit varázsolják felhevült képzelmünk elé. Egész a hullám-tükörig hajolnak le a fák lombjai, melyek közt éneklő madarak, néha egy-egy csalogány öntenek életet a mély csendbe, míg hűs árnyaik alatt a vízi-szárnyasok biztos menedéket lelnek a párducok, sakálok, leopárdok elől, melyek a közeli pusztából idetévednek szomjukat enyhíteni.
Ezen oldalon, hol mi agyunk, a Jordántól három órányira, ennek egész mentében, hatalmas hegyek emelkednek kőfal gyanánt. Ez a Dzsebel-Belka, háborítlan birodalma a rabló-beduinoknak.
Az éjt itt töltendők, fölütöttük sátrainkat s kipányváztuk lovainkat, hogy kedvükre dúslakodjanak a kövér fűben. Bár a két ezred lovai számára ezen tájék is elég legelőt szolgáltatott volna, mégis másnap reggel poggyászainkat újra a puszták hajóira rakva, a Jordán mentén lejjebb indulánk s ennek közepe táján tábort ütöttünk.
A nagy kiterjedésű völgyben mintegy varázsütésre tarka sátorváros emelkedett, tágas, egyenes utcákkal, melyekben csin és terjedelemre nézve kitüntek a pasának magas s a törzstiszteknek kényelmes, több lakosztállyal ellátott sátrai, a saját és segédei, írnokai és cselédsége számára. Az ezredek konyhái külön sátorutcát képeztek.
Élelmiszert csak annyit hoztunk magunkkal, mennyi az útra s néhány napig a táborban elégséges volt. Ez pedig állott: rizsből, lisztből és néhány tömlő vajból, mely utóbbi azon célra szolgált, hogy a rizsnek némi avas íz adassék.
Miután készletünk elfogyott, a pasa, - dacára annak, hogy a kormánytól a két ezred tisztjeinek, közharcosainak, tüzérségének, lovainak élelmezésére kiutalványozott összeget havonként pontosan fölvette, - takarékossági szempontból a Jordánon túl fekvő falvakban bőven termő disznóbabot vásároltatott, melyből néhány piaszter árú az egész ezred napi szükségletét fedezte. Ezt azután szakácsaink azon hüvelyesen, amint a mezőn leszedetett, nagy cinezett rézüstökben puhára főzték s miután belé még némi avas vajat vetettek vagy olajat töltöttek volna - kitálalták.
E silány eledel képezte hónapokon által, változás nélkül, mindennapi élelmünket; kivéve a kávét, mellyel magunkat még Damaszkusban saját pénzünkön elláttuk s ezért bőven jutott úgy, hogy 30-40 csészécskével is fogyasztánk naponként. Elmaradt a piláf is, mely a török katonának hetenként kétszer kijár s földi vágyainak netovábbját képezi.
A kenyér-kérdés szintén nem sok gondot okozott a pasának. Kiosztatott fejenként, rangkülönbség nélkül, néhány marék lisztet, melyet a falvakban vásároltatott s ez volt a kenyér. Ezzel azután akként segítettünk magunkon, hogy a sziklák közt lapos köveket keresve, alattuk tüzet élesztettünk s a karavánnáinkban készített pépből az izzó kőre öntve, ezt vastag palacsintává sütöttük. Készen volt a kenyér.
Keresztény török katona! Sholet és maczesz! Íme bizonyíték arra nézve, hogy Mohammed a maga vallását a keresztény, pogány és zsidó vallásokból tákolta össze.
Rendes viszonyok közt Európában sem esznek sehol jobb és ízletesebb kenyeret, mint a török katona, melyet ő cipó alakban, azon melegen és elegendő mennyiségben kap minden reggel. Láttam Damaszkusban, hogy a pékek is árultak lepény-alakú kenyereket, talán a szegényebb osztály számára; de a mi kényszer-palacsintánk sokkal vékonyabb, savanyú, rosszul sült és sótalan volt.
Ezek képezték egyedüli táplálékát tisztnek úgy, mint közharcosnak és egyéb semmi; mert itt markotányosoknak híre sem volt s a táborból való eltávozás csak kivételes esetben lett megengedve.
Hogy pedig a felsőbb-rangú katonák is beelégedtek e silány, mindennap ugyanazon eledellel, - magyarázatát a következőkben találja:
A török katona nem kap "menage"-pénzt; hanem a kormány a helyi árak szerint - ahol az egyes ezredek feküsznek - megállapított fejenként való illetéket, pl. 40-50 piasztert, havonként a vezénylő-pasa kezeihez küldi, ki ezredét a vekilhárcs (élelmezési tiszt) s az ennek rendelkezése alatt álló szakácsok által élelmezteti. Hasonlóképpen van ez a lovak részére kivetett havi 30-40 piaszterrel is.
A közkatona ennélfogva mindig élelemben kapja saját részletét, úgy lova is. Kivéve a havi-zsoldot, ami közkatonának 20, káplárnak (onbasi) 30, szakaszvezetőnek (csaus) 50 és az őrmesternek (bás csaus) 70 piaszter egy hóra; melyet ők rendesen megtakarítani szoktak. A hadnagyok, főhadnagyok, kapitányok, két, négy, hat közharcosi részletet kapnak s így megy ez följebb rangfokozat szerint, úgy annyira, hogy egy pasának ember- és ló-adagjai felrugnak kétszázra is. Ebből ők a közös menage-ban hagynak annyi részt, mennyi a saját és szolgáik, valamint lovaik szükségleteit födözi, a többi pedig pénzbeli fizetésül szolgál. És ez így van a damaszkusi kaszárnyákban szintúgy, mint táborozás alkalmával.
A napi parancs itt is, mint Damaszkusban, csak szóbelileg közöltetett és pedig naponként vacsora után. Lefolyása a következő:
A katonaság fegyver nélkül századonként sorba áll, úgy szintén a katonai zenekar, mely előzetesen néhány darabot játszik. Ezek bevégeztével a törzstisztek körülveszik a pasát, kiket ő üdvölve fogad, t. i. jobb kezének tenyerét melléhez, szájához s homlokához érintvén, hirtelen függélyesen leereszti, amit a törzstisztek hasonlóképpen viszonoznak. Erre a pasa elmondja a napi parancsot, mely után egymást ismét kölcsönösen üdvözölvén, a törzstisztek, kapitányaik, hadnagyaik s ezek altisztjeik útján kiosztják azt az egyes századoknak. Aminek megtörténte után a zene ismét egy rövid darabot játszik, melyet a kisdobok pörgése követ, bezárva a nagydob egy hatalmas ütésével; majd néhány percnyi csend után az egész ezred egyszer elkiáltja: "Padisáh csok jássa" - "a szultán sokáig éljen!" Kivéve a piláfos napokat, vasárnapot és csütörtököt, melyeken ezen kiáltás háromszor ismételtetik.
Idekünn nem emlékszem, hogy a háromszoros kiáltást hangoztattuk volna, pedig ennek a szultán legkevésbé sem volt egyenes oka.
A katonazenét a törökök a következő esetekben használják: 1-ször, a kivonulásoknál általában; 2-szor, a csaták megkezdésekor; 3-szor, a joklámá, vagyis napiparancs kiosztásánál; 4-szer, nagyobb katonai büntetések alkalmával; 5-ször, ünnepélyes fogadtatásoknál.
Köztereken, nyilvános és magán helyeken a katonazene ezeken kivül sohasem játszik.
Hangszereik ugyanazok, melyek az európai zenekaroké. A hegedűt és társait mellőzik; de annál több a cintányér, a kis- és nagydobok, melyeken lovon ülve vernek. Van még egy esernyő alakú, méter átmérőjű rézburok, teleaggatva különböző nagyságú csengettyűkkel s kezelője óriási lármát visz vele véghez. Saját hangjegyrendszerük és török karmestereik vannak. Az előlépetést is maguk között eszközlik egész az őrnagyig. Zenekarunknál a nagydobot egy hadnagy verte, a cintányérokat egy főhadnagy ütögette össze, a furcsa csengő-bongót pedig egy kapitány rázogatta nagy igyekezettel. Játszanak európai szerzeményeket is, de a török daraboknak elsőbbséget adnak.
Egyébként a török igénybe veszi a zenét minden mulatságnál s a tehetősebbek házasságánál elmaradhatatlan. A zenészek az alsóbb néposztályból valók: örmények és görögök, ritkábban törökök, kik hallás után tanulnak. Zeneeszközeik, amint ezt én láttam: a gitár alakú, nyolc húrú tamburi, réz- és acélhúrokkal; egy vagy két klárinétforma sivító szerszám; nagy és kis flóta s a dob, néha kettő is, ha a kar nagyobb.
A török vagy arab kávéházban egy-egy tamburás mulattatja dalkíséret mellett a csendes természetű vendégeket, mely fáradozásaiért a kávéstól kapja jutalomdíját, ami különben igen jó szokás.
A mélabús dallam kellemesen hat a fülre s megszokva jótékony befolyást gyakorol a kedélyre. Splényi, ki a zenéhez is értett, mondá az egyik kávéházban, hogy skálájuk több hanggal magasabban jár a mienknél.
A Jordán völgyében, folyton dél felé haladva, táboroztunk 1850-ik évi december elejétől 1851-ik évi február elejéig. Élelmünk az örökös disznóbab és sótalan kenyér; hónapokig esők, kiállhatatlan hőséggel váltogatva, melyek ellen sátraink gyarló védelmet nyujtottak. Volt némi katonai gyakorlat, de ez sem mindennap. Szellemi foglalkozás semmi; hírlapot, vagy könyveket éveken keresztül sem láthattunk. Mert a török a Korán-on kívül egyéb könyvet nem olvas. Minden tehetősebb köteles ezt vagy saját kezével leírni, vagy más által lemásoltatni; ami éppen nem könnyű munka, ha tudjuk, hogy a Korán száztizennégy fejezetből, hatezer-kétszáz-negyvenhárom versből, vagyis inkább körmondatból, hetvenhétezer-hatszáz-harminckilenc szóból s ez háromszáz-huszonháromezer-tizenöt betűből áll. Gyémánttal, arannyal ékesítik, - olvasva az övnél lejjebb sohasem tartják s hozzá nem nyulnak, mielőbb szertartásosan meg nem tisztultak.
Ugyanezért török bajtársaink ideje könnyebben telt, melynek jó nagy részét Korán-olvasás ima és mosakodás foglalta el. Részükre öt kötelező ima van egy napra előírva: napfölkelte előtt, délben, naplemente előtt és után, végül az éj első szakában. Az ima mosakodással kezdődik. "Midőn imára készültök - így szól a Korán a XXXVII-ik fejezetben, - tisztálkodjatok előbb, megmosva kezeiteket könyökig, képeiteket fülig, lábaitokat bokáig. A tisztaság az ima kulcsa." A muzulmán ezt oly szigorúan tartja hogy a dzsámiba menvén, ha észreveszi, miszerint útközben a salvárra csekély sár freccsent, felsóhajt: "Ábdeszim bozuldu." - "mosdásom elromlott", s visszatér, hogy újra mosakodjék.
Az imát a "szedsáde"-n (imaszőnyeg) mondták el, melyet szorgosan magukkal hordának. Pénteken - mely nap a muzulmán vasárnapja - ezen imák az egész áláj (ezred) által, a tábori imám előimádkozása mellett végeztettek, a meghatározott szertartások és testtartás kiséretében, melyeket mindnyájan utánoztak. Imádkozás közben többször a földre borultak, hogy térdeik, kezeik és homlokuk a földet érinték.
Az egyes imák közt levő naprészt csibukozva, kávézva, maguk elé merengve, sóhajtozva tölték. Nagy ritkán egy-egy szót váltának egymással. A töröknek főélvezete az édes semmit-tevés, a "ráhát otur", mint ők mondják.
Nem kevés szórakozásunkra szolgált, hogy a Jordán vizében naponta többször megfürödheténk.
A sátrak alatt való folytonos "dolce far niente", puha tétlenség, csibukozás, kávézás s lelket ölő unalom, azon eszmére vezetett, hogy minő jótétemény lenne reánk magyarokra nézve a szellemet is foglalkoztató sakk-játék!
A gondolatot tett követte s minthogy itt sakk beszerezhető nem volt, oleander fából faragtuk ki a szükséges alakokat, a táblát pedig tintával kockázott papiros pótolta.
Két napig nagy örömünk telt a sakk-játékban; harmadik napon, míg tagjainkat szokás szerint a Jordánban hűsítők, nagy fáradsággal összeállított figuráink - eltüntek. Hasztalanul kerestük. Kérdeztük tiszttársainkat; a felelet az volt: hogy ők mitsem láttak. Újakat faragtunk. Ezek is elvesztek. Ekkor már hangosan kifakadtunk a sikkasztók ellen; mire az ezred imámja - becsületes, jámbor ember, kivel egy sátorban laktam s különösen kegyelt, - hozzám hajolva így szól:
- Ne haragudjál barátom, hogy mi játékotokat elvettük; mert lásd, azon alakok közt faragott lovak is vannak s ezt a mi vallásunk nem tűri. A Korán azt mondja, hogy ne kontárkodjunk Istenmunkájában s ne készítsünk alakot, melynek lelket nem tudunk adni. Ezenkívül így szól a Korán: "A két angyal, kik az emberek beszédeinek összegyüjtésével vannak megbízva, azokat összeszedi; egyik az embernek jobbjára, másik baljára ül." (L. f. 16. v.) Midőn tehát, mi imádkozunk, angyalok által vagyunk körülvéve; ha pedig ti itt élettelen alakokkal játszotok, az angyalok be nem jönnek, hanem a sátor fölött repkednek. Ezért égettük el a sakk-játékot.
Az imám békéltető szavaival, sima, nyugodt modorával annyira meggyőzött, hogy vallásuk iránt való tiszteletből szívesen fogadtuk ajánlatát, miszerint más sakkot fog részünkre szerezni. Szavát be is váltotta s Názárethből hozatott figurákat, milyennel az arabok, kik szenvedélyes sakkozók, játszanak; de fáradsága kárbaveszett, mert ezen új alakokat mi nem ismertük.
Vesztett mulatságom kárpótlásául az imám megtanított fehérneműt varrni. a török katona, ki külső és belső öltönyét maga képes elkészíteni, nagy tekintélynek örvend s "uszta" (mester) névvel tiszteltetik.
Erre nézve első és főkellék vala a szabás nehéz művészetének elsajátítása; mely célból az imám elővett egy ív papírt, ezt negyed alakban összehajtá, azután tetején és a két oldalán kerek nyílásokat vágott a fej és karok számára s miután a mellre még kis hasítékot csinált, készen lett az - ümög. Gallér és gombok előtte csak fogalmak valának. Egy másik, hasonló módon összehajtott ív alsó közép részébe nagyobb éket vágva, teljes alakját nyertük a kimondhatatlannak, csak a "korczát" kelle még felülről ujjnyi szélességben behajtogatni.
A varrás már könnyebben ment s - hála az imámnak! - e mesterséget társaimmal együtt meglehetős tökélyre vittük. Én néhány hét multán egy köpenyből tetszetős magyar zekét varrtam kibélelve s oly magyarosan zsinórozva, hogy a cifrázatoktól posztója csak imitt-amott látszott; de általános feltünést is keltett.
Török bajtársaink kevésbé elmefeszítő mesterséget űztek. Tisztek, altisztek, közkatonák (nefer) sorba ültek sátraik elé s versenyt kötötték a - csorápot. Vetélkedve mutogatták egymásnak, ki tudja szebben, tisztábban, tartósabban kötni a gyapjú-harisnyát, melyet a nagy meleg dacára állandóan viseltek.
A mosás minden szerdán történt. E célra egy szakasz legénység minden századból kirendeltetvén, addig vissza sem jött a Jordántól, míg az egész ruha tisztába téve s felszárítva nem lett. A vasalást kinek-kinek saját testére bízták; kivéve a fehér tisztikabátot s pantallont, melyeket két katona, egymással szemközt állva, darabonként ide-oda huzogatott, míg csak teljesen meg nem száradtak, ami a forró napon csak néhány perc műve volt.
Változatosság okáért egy nagyobb fegyelmi eset is előfordult, ami ritkaság számba megy; a török katona nem lop, nem csal, nem kötekedő, nem részegeskedő, - hanem egymás iránt őszinte testvéri szeretettel viseltetik és egymást "kárdás"-nak, testvérnek szólítja. a tiszt, szolgálaton kívül együtt kávéz, csibukoz az alantassal s őt magához hasonlónak tekinti. Ezen kölcsönös becsülésen, szereteten alapszik az önkéntes fegyelemtartás békében s a föltétlen engedelmesség háborúban, mely a török katonát annyira jellemzi.
Hadbíró, börtönőr, a töröknél nem léteznek. Két eset von maga után fegyelmi büntetést. Egyik a tudatlanságból eredő szolgálati vétség; másik, ami igen ritka, - a szökés. Az első főbb tiszten is megesik, ki ezért sátorbörtönt kap, őriztetve két fegyveres által, ami nagy szégyen! Ha altiszt, vagy közlegény követ el hasonló hibát, a százados végez vele rövid úton, amely ekként megy végbe:
A bűnös a százados sátrába vezettetik, aki szőnyegén kalácsba szedett lábakkal ül, csibukoz és kávét szürcsöl, miközben az előtte álló delikvenst kihallgatja, majd így szól:
- Fiam! Miért tetted ezt s miért nem vigyáztál jobban? Katonához ilyesmi nem illik s ezért büntetés éri! - Azután csend lesz néhány percig, mialatt a kapitány agyában a kiszabandó büntetést fogalmazza s ezzel készen levén, csibukjával együtt felkel, elővesz egy e célra rendesen kéznél tartott pálcát, odaszól a csausnak: "Tuttim!" - "Fogd meg őt!" - Mire ez a bűnös fejét hóna alá kapja, derekát kifeszíti s a százados saját kezűleg, sommás úton szolgáltatja ki az igazságot, melyek után a végrehajtást szenvedett dolgára mehet. Ilyen ügyek magasabb fórum elé sohasem föllebbeztetnek.
Sokkal nagyobb vétség - a szökés. Ennek megbüntetése már a pasa jogköréhez tartozik.
Szegény ifju török! Ruméliai volt s bántotta a honvágy, vagy talán az édes emlék övéi után! Harmadnapra visszahozták. Börtönbe nem került, mert ilyen odakünn nincs; hanem betették az ügyeleti sátorba s vigyáztak reá egy kissé. A pasa parancsot adott, hogy az ezredek zenével együtt reggel az első ima után, kivonuljanak. Két csaus már kora hajnalban a közeli berekbe sietett, ahonnét néhány köteg száraz és nyers rőzsével tért vissza, melyeket az ezred homloka előtt kétfelé a földre vetettek s közéjük állíták a ruméliait.
A mulatsághoz ekképpen minden elkészíttetvén, adjutánsa jelentésére megjelent a pasa, magával hozván a "tiszbih"-t - ékes borostyánkő olvasóját, melyet a török, mint valamely játékszert, szünet nélkül ujjai között forgat, minden szemnél "Allah" nevét mondva, - s szólott vala a bűnöshöz imigyen:
- Nemde elszöktél fiam?
- Igen is, kegyelmes pasa.
- Úgy-e visszahoztak fiam?
- Parancsodra, kegyelmes pasa.
- Jól van fiam, feküdjél le s vedd el jutalmadat - 500 pálcaütést.
Mi magyarok, tudva azt, hogy minő volt otthon csak 25 bot is, elrémültünk eme kegyetlen ítélet fölött! Nem így a ruméliai. Ő az elhangzott ítélet után a két halmaz pálca közé feküvék, majd egy csaus a lábaira ült, mialatt egy másik fejét szorongatta, kettő-kettő pedig jobbról és balról mellette állást foglalt.
Ekkor a pasa intett a zenének s míg ez egy víg indulót játszanék, a négy csaus - kettő-kettő egymást időnként felváltva - eszeveszetten verte hozzá az ütenyt oly sebesen, hogy ütés közben a korhadt pálcák darabokra töredeztek s a pasa alig győzte pergetni olvasójának gyöngyszemeit. Négyszáz-kilencvenkilencnél hirtelen elkiáltja magát: "Elég!" Mire a két csaus felugorva, az alattuk fekvőt felkapták s miután, mint valamely telt zsákot, néhányszor jól megrázták volna, hogy a vér rendes keringésbe jöjjön, elereszték, ki is a sorok előtt egyenesen sátrába futott. Csakhamar követték őt társai, kik csibukot és kávét készítettek számára. akadt ugyan elég kék folt; de néhány nap mulva mindennek nyoma veszett.
A vándor népek példáját követve, időnként tovább haladánk a Jordán mentében délfelé, állandóan dús növényzetű helyeken táborozva, melyek lovaink részére bő táplálékot nyujtottak.
1851. február elején elértük a Holt-tenger vidékét, melynek közellétét az erős kénpárolgás eleve elárulta. A "mare mortuum" 392 m.-nyire fekszik a Közép-tenger színe alatt, 1154 méterrel mélyebben, mint Jeruzsálem, azon helyen, hol egykor Szodoma, Gomorrha, Ádámá, Szeboim és Szeegor városok virágzó és termékeny kertjeikkel állottak. Nagysága körülbelül a "magyar tenger"-é, 75 km. hosszú és 15 km. széles. Mélysége átlag 200 öl; legsekélyebb Uzdomnál, a régi Szodománál, hol csak valamivel mélyebb két ölnél.
Valóságos természeti csodája földünknek. Szeszélyesen megszaggatott, terméketlen, mészköves sziklahegyek közé szorítva, melyeknek kopasz csúcsai olvasztott ólomhoz hasonló vizében tükröződnek, - távolról félelmes benyomást kelt a szemlélőben.
A benne felolvadt nagy mennyiségű só miatt, fölepén nehezebb tárgyak is úsznak s az ember csak fáradsággal bukhatik a sós, kesernyés hullámok alá, melyekben el nem merül. A beledobott só nem olvad el. Vize egy és negyedszer nehezebb a közönséges víznél. Állandóan párák borítják. Talaját valószínűleg aszfalt (zsidógyanta) födi, melyből az erős zivatar, vagy földrengés a felszínre vet egy-egy darabot.
Kifolyása nincs s dacára annak, hogy az újabb számítások szerint naponként hat millió liter víz táplálja, magassága nem változik. Ezen rendkívüli víztömeg a völgykatlanban uralkodó iszonyú hőségben párolog el. Egyetlen kisebb hajó, mely kedvező északi széllel, csupasz hegyek közt délfelé siklik, mialatt az oldalához csapkodó nehéz hullámok kalapácsütéshez hasonló hangot adnak, - töri csak meg a halotti csendet. Néha eltévedt madársereg repül keresztül sós gőzökkel telt tükre felett s szomorúan hangzik át harangja a Mar Saba zárdának, mely a meredek sziklalejtőn társaitól elhagyatva csüng.
A hőség kiállhatatlan; a forró lég tenyészetet ölő. Csak a sz. folyó partjain találunk elevenségre, hol a Jordán sziklák közt megtörő habjainak moraja visszhangzik a oleander-, tamariszk-, ákác-, eper- és babérfák sűrűiben. Ahol ez a tengerbe ömlik, minden élet megszűnik és sajnálattal szemléljük vonaglását a kis halnak, melyet a Jordán sebes árja a Holt-tenger öldöklő karjaiba sodort.
Mialatt a Jordán kies partjain időznénk, egy jobb érzelmű muzulmán arab, ama titokteljes jelentéssel jött a pasához, hogy a beduinok tőlünk pár óra járásnyira tanyáznak, ezeknek pedig azon szokásuk van, hogy fegyveres csapatot, kivált lovas-katonákat maguk mellett meg nem tűrnek.
Ezen hírre a pasa rögtön védelmi állásba helyezkedett. A tábort éles töltényekkel ellátott karabinos és pisztolyos kettős őrséggel vétette körül; hasonlóképpen a lovakat éjszakán át nyereg alatt tartani parancsolta, nehogy a beduinok bennünket készületlenül meglepjenek.

XIV.
A beduinok. - Öltözetük. - Lovaik. - Rabló-beduinok. - Földmívelő-beduinok. - Óvintézkedések. - A török "silbak". - A beduinok ellen megyünk. - Hasszán béj hadi-taktikája. - Megfutamodásunk. - A vekilhárcs tanácsa. - A beduinokat meglepjük. - Hadijelentés.

A beduinok arabs faj - a szemi törzsből; nevüket e szótól: "beduy" - térség, puszták lakója, - veszik. Szyriában kétféle beduin van, kiket a török sohasem bírt megfékezni s adófizetésre vagy katona-kötelezettségre szorítani.
A félelmesebbek ezek között a vándor-, vagy rabló-beduinok, kik egyes törzsekre osztva sátrak alatt élnek. Arcuk hosszúkás; szép szabású szemeik pillantása tüzes, de egyúttal ravasz; az inkább hosszas, merész, sasorrú arcnak egész kifejezése büszke, elfogulatlan; látásuk igen éles; testtartásuk szabad és parancsoló; testalkatuk a középszerűnél valamivel magasabb, száraz, csontos; erős izmaik a felbőr alól kilátszanak. Szinük, úgy a férfiaké, mint az asszonyoké napbarnította s veresrézhez hasonló.
Állandóan a pusztában kóborolnak, hasonlóan a vad csordához, mely zsákmányát keresi. Ezen kalandos, független élet, melyet a beduinok annyira szeretnek, követeli, hogy folytonosan fölfegyerkezve legyenek; ezért a lovaglásban, ládzsaforgatásban már gyermekségük óta gyakoroltatnak s igen ügyesek. Felfogásuk élénk s az adott körülmények között hamar feltalálják magukat. Eredetükre, szabadságukra büszkék; emellett kiválóan vendégszeretők, de egyszersmind határtalanul bosszúállók; bár kegyetlenségre csak akkor vetemednek ha valaki ellenük szegül, vagy őket ellenséges indulattal megtámadja.
Öltözetük bokáig érő durva gyapot fehér ümög, mely fölé szintén fehér köpenyt (habba) vetnek s amely alkatuknál még egyszer hosszabb darabból úgy van szabva, hogy közepén a fej és karok számára kivágva legyen. Az üngöt derékon teveszőr kötéllel szorítják össze s midőn a beduin magányosan kóborol, keblét bőven megtölti török-szilvával (datoli) mely magának és lovának egyedüli eledelül szolgál.
Hajuk hosszú fürtökben lóg vállaikra. Fejüket a "keffie", vagyis a szél ellen teveszőr kötéllel koszorú alakban körülcsavart vastagabb veres, sárga, vagy zöld csíkokkal szövött cifra gyapotkendő födi, melynek egyik lebenyege a napsugarak ellen a nyakszirtre, másik kettő halántékaikra hull alá s végeik a sheikheknél arany és ezüst bojtokkal ékeskednek.
Ezen "keffie" szolgál az üdvözlés jelképes kifejezésére is. A beduin magához hasonlónak sátrába lépve "szelamen alejküm" köszöntés után, fejkedőjét egyik oldalon felhajtja; magasabb rangú előtt mindkét oldalát fejebubjára illeszti s csak azután foglalja el a kínált helyet.
A nők öltözete egyetlen hosszú öltöny, mely a férfiakétól eltérően kékre van festve; szükség esetén szintén datolya éléstárul szolgál. A fátyolt soha le nem teszik. Főékességük az egyik orrcimpába alkalmazott, türkisszel ékített lencse nagyságú réz- vagy aranygomb, a rézgyűrűk, fülbevalók, kar- és nyakkötők; sarutlan lábaikat a bokán fölül néhány sor kék üveggyöngy díszíti; szempilláikat, ajkaikat kékre, körmeiket pirosra, kezeiket, lábaikat egész az ujjak hegyéig narancssárgára festik s egyesek testüket tätovirozzák.
Vallásukra nézve muzulmánok, anélkül azonban, hogy vallásos kötelességeik gyakorlásában túl szigorúak lennének; legtöbben a vallás szokásaiból egyebet sem tudnak a köszöntésnél. Imámjaik, moséik nincsenek.
Táplálékuk nagy részben nyájaik termesztményéből áll. Reggel tejet isznak minden egyéb nélkül; mert náluk a kenyér ritkán fordul elő s nem is igen kedvelik. Napközben elég a datolya s este van a rendes ebéd: tej, vaj, rizs vajjal, vöröshagyma és juhsült.
A vándor beduinok Mekka és Medina környékétől kezdve leginkább Szyriát járják be minden irányban egész Damaszkusig s ott tartózkodnak, hol forrást és lovaik, juhaik, kecskéik, tevéik számára legelőt találnak; hogyha ezek kiszáradtak, felszedik sátraikat s öszvéreikre rakják; hasonlóképpen az öregeket, nejeiket, gyermekeiket kosarakban tevéikre helyezik s a kicsikéket egy általvetővel az öszvérek vagy tevék hátára kötik. Tevéiket, öszvéreiket, a juhokat, élelmiszereket, a falvakból, utasoktól, karavánoktól rabolják, csak a ló az, melyet nagy szenvedéllyel önmaguk nevelnek.
A fegyverfogható férfiak, kiknek a világon legszebb és legjobb lovaik vannak, pompás damasz-karddal és egy hosszú, bambusznyélbe ütött lándzsával (dserid) vannak felfegyverkezve, mely utóbbit csodálatos ügyességgel forgatnak. Ezen lándzsának mindkét vége éles-hegyes vassal van ellátva, melyeket szükség esetén egyaránt használnak; rendes körülmények közt azonban csak a felső végét, mely fekete strucctollakkal van ékesítve s alakra nézve olyan, mint valamely chignonos női fej.
Jó helyre érve felütik sátraikat, mindeniket két részre osztva a férfiak és nők számára. A családapa a sátor elé szegzi lándzsáját s ehhez köti lovát, mely órákig nyugodtan, mozdulatlanul áll, mintha a lándzsát őrizné; mialatt gazdáik kávé és csibukozás közt elbeszélgetnek; mert a beduin, mint minden arab, végtelenül szereti az elbeszélést s a kalandokat; egész éjen át képes ezeket elhallgatni, élénk részt vesz a hősnek viszontagságaiban s hasonló tettekre lelkesül.
Lőfegyvereket nem használnak s ha az ellenség velük csatárláncba áll, megvárják az első sorlövést, mely után nyílsebesen rohannak lándzsáikkal üldözőikre.
Utazás közben egy nagyobb csapat a tevéket, juhokat, teheneket, öszvéreket, kecskéket veszi körül; a kisebb pedig ezek előtt kémszemlét teljesít. A 120-200 családból álló törzs feje, vezetője és kormányzója a választott sheikh, akit ügyesség, tapasztalat, személyes bátorság és józanság leginkább jellemeznek. Békét köt s hadat üzen; ő egyenlíti ki a viszályokat; de hatalma nem állandó s mellőzve lesz, amint nálánál öregebb, vitézebb és nagyobb lelkű férfi találtatik.
Veszedelem idején, ha pl. rendes katonaság által támadtatnak meg, a közeli törzsek egymást segítségül hívják s a védelemre összeolvadnak. Ez azonban nem akadályozza őket, hogy a tribusok egy kút, egy legelő, egy kis nyáj, egy ló, vagy nő miatt egymás közt meg ne ütközzenek.
Békekötés után a csatában elfogott lovakat tulajdonosának, vagy ha az elesett volna, rokonainak visszaküldik. A legnagyobb gyalázat érné az oly törzset, mely a másiknak csak egy lovát is visszatartaná; mert a ló legbecsesebb birtoka a beduinnak, mely a tábort vagy karavánt hirtelen lepi meg, azután ismét villámgyorsan eltűnik.
Ugyanazért lovát nagy gonddal neveli; születésekor, mint gyermekének örül, kezéből eteti, beszélget vele; szereti, mint nőit, mint szülőfölde pálmáit s ha elhull, megsiratja, mint hőn szeretett barátját.
Midőn már annyira felnőtt, hogy reá felülhet, tanítja, forgatja, poroszkáltatja, amit ők legjobban kedvelnek s annyira begyakorolja, hogy kötőféknél fogva oly kis körben megfordul, mely a legügyesebb európai lovast is méltán bámulatra ragadná. A poroszkálásra már csikó korában szoktatja oly formán, hogy első bal- és hátsó jobb lába alsó csuklóira dió nagyságú ólmot köt s ezen járatja. Így begyakorolván először kis fiát ülteti reá s csak azután veszi komolyabb tanítás alá.
A beduin ritkán használ mást, mint kötőféket s egy könnyű nyerget, még egyszerűbb takaróval. Kengyelvasa széles, lapát alakú, néha sarkantyúval, milyenek nálunk a múzeumban láthatók. Sarkantyúja rendesen csak a sheikhnek van, ki egyszersmind sárga, vagy veres, bő csizmát visel, melyet veszély esetén lábáról vesződség nélkül lerughat; a többi sarútlan, igen ritkán ócska, veres cipővel, melyek egyikére, vagy éppen csupasz lábára végső veszedelem esetén szintén sarkantyút köt.
Lovaik oly finomak, oly szépek, oly futók, amilyenek csakis kóbor beduinoknál találhatók. Fejük kicsi és csodálandó értelmes kifejezéssel bír. Szemeik nagyok, tüzesek; orrlyukaik kitágultak; testük karcsú, mint a dserid; lábaik vékonyak, mint a gazelláé; futásban még egyszer oly gyorsak, mint egyéb arabs lovak; nélkülözésben páratlanok. A beduinok őket Salamon méneitől, vagy a Próféta öt kancájából származtatják s ezek a "koklanok", - tisztavérűek.
Mint török lovas-katonának volt dolgom arabs lovakkal; de ezek csak "kadisok" - kevert vérűek voltak s a beduinokéihoz nem hasonlíthatók. Láttam, hogy az európai kormányok Aleppóba, Damaszkusba küldött csiszárok vagy ahhoz értő tisztek által drága pénzen arabs lovakat vásároltak; de a beduin lova nem eladó, még csak meg sem tekinthető, kivéve azok által, ki köztük élt, vagy velük verekedett. Nincs az a pénz, melyért a beduin lovát eladná, ez egyenlő volna az árulással, melynek díja - a halál. Guyon, mint damaszkusi pasa, több arabnak adott nagy pénz és még szebb igéretek mellett megbízást, hogy számára beduin lovat szerezzenek; ezek összejárták a tribusokat, de beduin ló nem volt kapható.
A karavánt lóháton messziről körülfogják s a sheikh rájuk kiált:
- "Havil" - szállj le! - Miután lovaikról, tevéikről leszálltak, újra parancsol: "Izla" - vetkezz!! - Erre az utasok minden ruháikat fövegjeikkel, saruikkal együtt leteszik. Majd harmadszor is harsog a sheikh: "Rú" - takarodjál!!! - Midőn a szerencsétlenek vagyonuktól, mint egy csoport ádámíta eltávoztak, a beduinok prédájukra rohanva, szorgos kutatás után minden használhatót csomagonként tevéikre kötöznek. Különös beccsel bír előttük a ruhanemű, melyeket asszonyaik által saját ízlésükhöz képest átalakíttatnak s megfestetnek. A lovakat, mint előttük ily alakban értéktelen tárgyakat, otthagyják; sőt néha még a pénzt sem becsülik.
Eltávozván a beduinok, a kifosztottak lélekszakadva futnak vissza megtekintendők a maradékot, melyen testvériesen megosztoznak; némi meghagyott rongyokkal födvén mezítelenségüket a legközelebbi helységig, hol könyörületes szívek ellátják őket a szükségesekkel.
Van még egy beduin faj, mely az elsőtől csak abban különbözik, hogy a földet is műveli. Néha falvakban laknak; de legtöbbnyire a török kormány engedélyével, valamely forrás, vagy folyó mellett levő gazdátlan földet vesznek művelés alá, melyet miután kihasználtak, sátraikkal, barmaikkal odább mennek. Ezek a földművelő-beduinok.
Ezek egyszersmind arra is vállalkoznak, hogy az utasoknak, zarándokoknak, karavánoknak bizonyos díjért, pl. fejenként 100 piaszterért s egy kis báksisért kisérőik s védőik legyenek egyéb beduin törzsek ellenében; és csakugyan az ilyen megváltott karavánok nyugodtan folytathatják útjukat a beduinok védőszárnyai alatt anélkül, hogy többé megtámadtatnának.

Az arabnak jelentése folytán Mehemed pasa, a két lovasezred parancsnoka, az egész tábort előőrsökkel vétete körül, nehogy a beduinok a homályos éjet felhasználva, tanyánkat semmivé tegyék. Emellett azon szándékának adott kifejezést, hogyha ezen éjjel meg nem támadtatnánk, másnap mi keressük föl és zavarjuk el e vidékről a kellemetlen szomszédokat, elégségesnek tartván e célra az egyik lovas ezredet; minthogy, a nyert értesülés szerint a beduinok nem lehetnek többen, mint 150-200 fegyverfogható férfi, nem számítva az öregeket, nőket és gyermekeket.
Hogy az őrizet annál biztosabb legyen, minden négy őr mellé egy csaus rendeltetett, a tisztek kötelessége levén felváltva körüljárni a tábort, megvizsgálandók az egyes őrszemeket.
Reám kerülvén a sor, nemcsak az őrt találtam álló helyében alva, hanem a csaus is ennek lábainál javában hortyogott.
Ezen szolgálati hanyagság fölött megbosszankodva az őrre kiálték:
- Hogyan őrködöl te itt, hiszen azt sem tudod mikor jöttem ide!! - Mire ő egész léleknyugalommal mondá:
- Uram! Beszélj a lábaimnál fekvő altiszttel, mert ő a felelős.
Ezt is felráztam, és kérdőre vontam; mire ő szemeit dörzsölve, félálomban ekként válaszolt:
- Uram! Hiszen itt nincs semmi baj, miért haragszol?...
- Most még nincs, de lehet!
... Akkor lesz okod efendim a haragra.
Sátramba visszatérve intézkedést tettem, hogy a hanyagokat felváltatom s bezáratom; mire tiszttársaim kérve-kértek, hogy hagyjam szegénykéket; mit tehetnek ők arról, ha álmosak s íme baj nem történvén, semmi örömet sem lelhetnék abban, ha őket megbüntetik.
Látva társaim nyugodtságát, mellyel a fenyegető veszélyt semmibe sem veszik, kénytelen voltam magam is törökös hidegvérrel elhallgatni...
Az éj minden fontosabb esemény nélkül telt el s a beduinok nem mutatkoztak. A következő napon Mehemed pasa parancsot adott, hogy a második lovasezred, Hasszán béj alezredes vezetése alatt az éj sötétségét felhasználva, a beduinok felkeresésére induljon a őket a vidékről űzze el; az első ezred pedig a tábor őrizetére marad.
Az alkony beálltával, a feljelentő arab kalauzolása mellett csendesen megindulánk, hegyen, völgyön keresztül közeledve a beduinok tanyája felé. Négy órai menet után ákácokkal, cyprusszal benőtt sziklás hegy előtt találtuk magunkat, melynek túlsó oldalán, vezetőnk állítása szerint, a beduinok tartózkodtak. Itt lovainkról leszállva tüzeket raktunk, melyek körül az éj hátralevő részét kávézás és csibukozás mellett tölténk.
Napfölkelte előtt egy órával, a tüzeket kioltva, lehető nesztelenül neki indultunk a hegynek; melynek tetejére egy óra alatt felérve, lábainál messze kiterjedő tágas völgyet pillantánk meg a derengő világosság mellett, gazdagon benőve cyprusz-, oleander-, és amariszkfákkal, melyek között az embermagasságú fű dús legelőt szolgáltatott.
Mindenütt síri csend honolt.
A völgy felső részében békóba vert lovak, tehenek, öszvérek, tevék, kecskék szabadon legelésztek az illatos fűben. Ezektől mintegy kétszáz lépésnyire sötétbarna takaróval födött körülbelül 180-200, több sorban felvert sátrak alatt aludtak - mitsem sejtve - a beduinok s csak egy-két őrszemet láttunk felállítva a tőlünk távolabb eső völgy szádája felé, anélkül, hogy bennünket ezek is észrevennének.
Ha ezredünk ekkor a hegyoldalon csendesen leereszkedik s a gyanútlan beduinokat megrohanja, teljesen megsemmisíthettük volna őket. Hasszán béj azonban, a biztos győzelem reményében visszavonta az ezredet, hogy azon az úton, melyen jöttünk, a Jordán felé kerülve, a völgy nyílásánál lépjünk föl támadólag, s elvágva a menekülést, az egész csapatot lehetőleg élve elfogjuk.
A nap ezen idő alatt jó magasra hágott s mielőtt a völgy nyílásáig vergődtünk volna, az éber őrök a nyílt síkon közelgő veszélyt elég korán észrevették arra nézve, hogy társaikat értesíthessék, kik azonnal lóra kaptak; a nőket, gyermekeket, öregeket sátraikkal, marháikkal együtt a hegyekbe küldék; a fegyveres férfiak pedig helyben maradtak, hogy bevárják a megtámadtatást.
Akadály nélkül a völgybe jutva, Hasszán béj, mintegy ezer lépésnyire a beduinoktól, csatárláncba állította az ezredet. Első baklövés. Az ellenség előttünk hosszú egyenes vonalt képezett. Ekkor karabinainkból erős tüzelést intéztünk ellenük, sőt legtöbben pisztolyaikat is elég ügyetlenül kilőtték, de eredménytelenül; mert részint a nagyobb távolság miatt, részint mivel a tüzelést lóhátról intéztük, az előttünk kőfal gyanánt álló beduinoknak keveset ártottunk. Második baklövés.
Újabb töltésre nem maradt időnk; mert a beduinok villámsebességgel vetették magukat zárt sorainkra s lándzsáikkal csakhamar felbontották a rendet, szúrva, vágva visszavonuló katonáinkat, kiknek némelyike felemelt karjával védte magát halálos csapásaik ellen; míg mások keresztül szúrt mellel, minden hang nélkül fordultak le lovaikról.
A beduinoknak lőfegyverük nem volt, csak kard és lándzsa; mégis oly vakmerően rohanták meg ezredünket, hogy ennek nemcsak közepéig hatoltak, hanem egyesek bennünket, gyors lovaikon túl is szárnyaltak, néha-néha visszafordulva a könnyebben elérhető áldozatok után.
Menekülésünket a Jordán felé vettük s a beduinok ezt cselfogásnak tartván, nehogy valamely elrejtett segítség által oldalról megtámadtassanak, nagy diadallal visszatértek megvédett tanyájukhoz; útközben talált sebesültjeinket irgalom nélkül legyilkolták s mellükre 4-5 mázsás köveket hengerítetek.
Az ily módon meggyilkoltak száma 35-re rúgott, ugyanennyit tevének ki a könnyű sebesültek; míg a beduinok közül csak négy öletett meg azok által, kik elég okosak voltak pisztolyaikat a végső szükségre tartogatni.
Itt is megmutatta a következmény, hogy mily nagy szerencsétlenség valamely hadtestre nézve, legyen ez akárminő bátor, ha a vezér ügyetlen, vagy elbizakodott.
A vereség előtt Hasszán béj nem hallgatott tanácsunkra, kik a hegyről való gyors leereszkedést és megtámadást javasoltuk; csak a szégyenletes eset után kezdé restelleni a dolgot, hogy egy sokkal kisebb számú beduin csapat tette csúffá a lőfegyverrel ellátott sorkatonaságot s afölött való tépelődései között, hogy minő jelentést tegyen a pasának, jó török szokás szerint, nagyokat káromkodott.
Midőn a félelmes dseridek elől biztos távolra jutánk, rendbeszedé az ezredet s maga köré gyüjté az összes tiszteket, hogy kikérje tanácsunkat a további teendőkre nézve.
- Testvérek! - szólíta meg ekkor bennünket, - ha ti volnátok az én helyzetemben, mit cselekednétek a "felek"-től (sorstól) reánk mért ezen csapás után?!...
Ő maga nagy ellensége vala minden komolyabb gondolkodásnak s jelenleg elfogadta volna a jó tanácsot akár csibukcsijától is. A legtöbben nem hajoltak felszólítására, mert a török katona a felelősséget egyenesen feljebbvalója nyakába akasztja, azon elv szerint: Legyen mindenkinek esze rangfokozatához képest s ha Álláh ezt tőle megtagadta, az ő baja. Tanács azonban mégsem hiányzott s Hasszánnak a többi közül legjobban tetszett egy élelmezési tisztnek (vekil-hárcs) beszédje, ki szólott vala ekképpen:
- Uraim! A mostani kudarccal a táborba visszamenni, mindnyájunknak szégyenére válnék; mert, ha sebesültjeinket sikerülne is eltitkolnunk - amit nem hiszek, - hiányzó halottjaink elárulnának. Tanácsom tehát az, hogy azonnal visszaforduljunk azon helyre, hol reggel valánk, s a hegyről leereszkedve üssünk a beduinokra. Ha újra vereséget szenvedünk, mindkét csatavesztés összes következményeivel egy füst alá kerül; ha pedig mi verjük meg őket, akkor a kapott szégyenfolt is lemosva leend.
Ezen beszéd után Hasszán örvendve felkiált:
- Áfferim! Helyes, Mehemed ágá! - Lám ezen eszme csak egy élelmezési tiszttől kerülhetett ki ily jól megfőzve! Nem hiába, hogy te gondoskodol testi szükségeinkről is! - Most már tudom, hogy mit kell tennem! Ezen eszmét meg fogom tartani, a tervet pedig némi módosítással végrehajtandom. Lóra uraim! De nem a beduinok felé, hanem a táborba.
E szavak után álmélkodva néztünk egymásra, majd vállat vonva mondánk: Ő lássa! Ő a felelős!
A táborba érve Hasszán egyenesen a pasa sátrába sietett, ki már megelőzőleg nem kellemesen értesült egyes jobb futók útján a lefolyt eseményekről, s a belépő ezred-parancsnokot haragos tekintettel fogadta. Ez, hogy a pasát megengesztelje, így adja elő a történteket:
- Uram! Hallgass meg engem, hadd mondjam el az egészet körülményesen. Igaz, hogy elküldöttél, miszerint űzzem el a beduinokat; de mielőtt őket tanyájukon megközelíthettük volna, már harckészen jöttek elénk, hogy megtámadják a tábort. Összecsaptam tehát velük; de ők elég erősek valának két ezrednek is megfelelni, s azért a harc nem üthetett ki előnyünkre; mégis elhárítottam a nagyobb veszélyt, táborunknak esetleges szétdúlatását.
A pasa ezen magyarázattal be nem elégedett s a parancsnokot őrizet alá akarta tétetni, míg felőle Damaszkusból másképp rendelkeznek. Mégis nagy kérés után a azon biztosítás mellett szabadon ereszté, hogy a fegyverén esett foltot lemosni fogja s ha az nem sikerülne, tegyen vele a pasa tetszése szerint.
Ezen napon pihentünk. Másnap este felé az első ezred felével megerősített ezredünket a pasa újra megindítá e szavakkal: "Menjetek, hozzátok helyre az ezred becsületét!"
Hajnalban ismét azon hegyormon valánk, amelyről első alkalommal visszafordultunk; de mily nagy vala meglepetésünk, midőn a völgyet áttekintve, ebben egy szál beduint sem találtunk.
Ekkor nagy óvatossággal leereszkedve, a völgy azon nyílása felé menénk, honnét tegnapelőtt oly csúfosan elűzettünk. Itt megtaláltuk a beduinok nyomát s az irányt amerre eltávoztak. Mindnyájunkat sarkalt a vágy, hogy még egyszer találkozhassunk velük s ezért fáradhatatlanul másztunk több hegyen keresztül; míg végre egy közép magasságú sziklás halomra feljutva, az előttünk elterülő síkságon megpillantottuk szennyes sátraikat, melyek körül barmaik nyugodtan legelésztek.
Alig várva be a parancsszót, oly sebes ügetéssel közeledénk feléjük, hogy a beduinoknak majd idejük sem maradt nejeiket, gyermekeiket gyors futásban a hegyek közé küldeni, kiket ők is csakhamar lóra kapva követtek.
Megfutamodásuk oka a meglepetés lehetett; de nem is látszottak oly soknak, mint előző alkalommal. Valószínű, hogy akkor két tribus volt táborunk megtámadása céljából egyesülve.
Győzelmi kiáltással rohantunk hátrahagyott sátraikra, melyekben némi hasznavehetetlen rongyokon kívül mitsem találtunk. Azért ezeket mellőzve, annál nagyobb örömmel tereltük a nagyszámú tevéket, öszvéreket, teheneket, kecskéket, juhokat táborunk felé.
Hasszán elemében volt s csekély kisérettel előre vágtatva, a pasához sietett.
- Pasám! - jelenti örömtelten, - az ezred becsülete meg van mentve; a beduinokat szétugrasztottam, alig tudtak a hegyek közé menekülni. Állításom bebizonyítására nem sokára itt lesz ezredünk az összes zsákmánnyal.
- Afferim! Brávó! - válaszolá a pasa - Nagy szerencséd; mert magadat nagy bajtól s engem nem kis kellemetlenségtől szabadítál meg!
Ezután elkészíté a müsirhez, Damaszkusba küldendő jelentést ilyeténképpen:
"Több egyesült rabló beduin-csapat táborunktól mintegy két órányira marháikkal letelepedett, kik nemcsak a környéket veszélyeztették, hanem táborunkat is megtámadni készültek, amit nekem egy jóérzelmű muzulmán arab megjelentett. Erre én elküldém Hasszán béj alezredest a második lovas ezreddel, hogy őket megtámadván, e környékről elűzze. Ki is egy hajnalban reájuk ütve, heves harc fejlődött a mi katonáink és a beduinok közt, mely az ezred győzelmével végződött. A mi részünkről 35 halott és 35 sebesült a veszteség; a beduinok családjaikkal együtt szétszórattak, elfoglalván marháikat, melyeket jegyzék mellett van szerencsém Damaszkusba küldeni. Megjegyzem, hogy a zsákmányból minden sátornak egy-egy juhot adományoztam."
Nagy vendégség lett a leölt állatokból. Jól esett egyszer hús is az örökös disznóbab és maczesz mellé. A maradékot másnapra tettük el; mely azonban rosszul cinezett rézedényeinktől az éjen át gyönyörű szép zöld hártyát kapott. Tudtuk mi azt jól, hogy ez a legborzasztóbb méreg; de a jó húst is sajnáltuk s ezért késeinkkel szorgosan levakargatva készítők el újra. A következmény az lett, hogy az élvezett eledelt különféle módon ismét visszahívni kénytelenítteténk s így teljesen kárba veszett a drága pecsenye. Ennek dacára is az egész tábor több napig iszonyú gyomor-görcsökben szenvedett.

folytatás