Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁNSOK TÖRÖKORSZÁGBAN
1849-1861.

PAP JÁNOS
EMIGRÁNS, M. KIR. KURIAI NY. IRODA-IGAZGATÓ FÖLJEGYZÉSEI NYOMÁN

KIDOLGOZTA:
SZALCZER SÁNDOR

PÉCSETT,
NYOMATOTT TAIZS JÓZSEF KÖNYVNYOMDÁJÁBAN.
1893.

 

XV.
A Jordánon átkelünk. - A "pálmák városa". - Ain-es szultán. - Jerikói rózsa. - Ibráhim hőstette. - Esdrelon síksága. - A "fehér város". - Táborozunk. - Názáreth. - Az arabok földmívelési módja. - Lakoma a sheiknél. - Makabra.

A márciusban mindinkább erősbödő nap az El-Ghór virányainak sem kegyelmezett s egyes részei hasonlókká levének a tar fejét büszkén ég felé nyujtó Nebo hegyéhez, melynek Fászga nevű csúcsáról Mózes, az izrael nép vezére, tekinté át halála előtt az igéret földjét, erdős hegyeivel és termékeny völgyeivel, városaival és falvaival, a Jordán folyótól egészen a Közép-tengerig.
Az eddigi kövér legelőkön lovaink szépen javulásnak indultak. Számukra új pázsitot keresendők, a pasa parancsára felszedtük sátrainkat, hogy az El-Ghór jobb oldalára menjünk.
Átkeltünk a Jordánon, amiben ekkor még az Antilibánonból ápril. hóban megindulni szokott hóolvadások nem akadályoztak s Jerikó átellenében, azon sivár pusztába jövénk, hol a Megváltó nyilvános föllépése előtt negyven napig böjtölt s hol útját egyengeté az evangeliumi "előfutár".
Három órai lovaglás után elértük Jerikót, az egykori "pálmák városát", mely pálmákból azonban jelenleg csak elvétve találunk egy-két csenevész példányt. Jerikó sem létezik többé; csak egy nagy négyszögű épület, melyet ma is "jerikói kastély"-nak neveznek s melyben a csekély számú török őrség tanyáz, - emlékeztet a régi nagy időkre.
Jerikót ma a Riha falucska képviseli a Vádi-Kelt partján; körülbelül 40 kunyhóból áll, melyek sárból és rőzséből tákolvák össze s nyomorgó arabok lakóhelyéül szolgálnak. A kunyhók, ótalmul a sakálok és leopárdok ellen, a vadfügefa cserjéivel és tüskés bozóttal vannak bekerítve, melyek másfél méter magasak és igen sűrűek. Ezek helyettesítik a hajdani Jerikó történelmi nevezetességű bástyáit.
Fárasztó utazás után hűs forrás lombfödte partjain megpihenni, mindenkor kellemes élvezet; eme forró égalj alatt azonban, hol legtöbbnyire a nap hősége által ihatatlanságig fölmelegített vízre akadunk, üdítő forrást találni oly szerencse, melyet a mérsékelt égöv lakói értéke szerint becsülni nem tudnak. Földi örömeink mértéke szenvedéseink nagyságától függ; ki nem szenvedett, kellőleg örvendeni sem képes.
A hőség tikkasztó volt s a kiégett, száraz síkságon való kimerítő lovaglás folytán ember, állat, friss víz után epedett. Végre elértük a szultán forrást (Ain-es-szultán, avagy "Elizeus forrása"), mely egy domb oldalából fakad. Tiszta és bővizű, mint a Libánon forrásai s azonnal patakot képez; ez hat-nyolc láb széles és hat-kilenc hüvelyk mély; több ágra oszlik, melyek egyike, a tőle kis órányira fekvő hajdani Jerikó felé tart.
Hogy miért neveztetik Elizeus forrásának, megfejti a szt.-Írás következő helye: "Elizeus pedig Jerikóban lakik vala ..... és mondák a város férfiai Elizeusnak: Íme e város lakásra igen jó, a mint magad látod, uram, de a víz igen gonosz és a föld terméketlen. Ő pedig mondá: Hozzatok nekem egy új edényt és tegyetek abba sót. Mit mikor elhoztak, kimenvén a kútforráshoz, beleveté a sót és mondá: Ezeket mondja az Úr: Egészségessé tettem e vizet és nem lesz többé abban halál, sem terméketlenség. S attól fogva a víz egészséges lőn mind e napiglan Elizeus igéje szerint, melyet szólott." (Kir. 4, 2, 19.)
A Holt-tengert környező hegyek temérdek sót tartalmazván, a belőlük előtörő legtöbb forrás sós ízű; ezek közül volt Elizeus kútja is. A forrás környéke búja tenyészettől díszlik; folyása a homokon keresztül erdőcskébe vezet, hol a legszebb fákat találjuk, ezek közt a vadolajfát (eleagnus angustifius Linn.) keskeny leveleivel, melyet zakkumnak neveznek. Ennek gyümölcseiből készítik a jerikói olajat, melyet az arabok, mint seb-írt, nagyrabecsülnek. Ez azon híres gálaádi balzsam, vagy myrobolán-olaj, melyről a drúzoknál tettünk említést. Köves gyümölcseiből olvasószemeket készítnek.
A mondaszerűleg híres jerikói rózsa - a keresztes virágúak családjából - nemcsak itt, hanem déli Palesztina homokos síkságain és köves Arábiában is díszlik. Miután gyümölcsei kifejődtek, a növény elszárad s kicsiny ágai ökölnyi gombolyagba húzódnak össze. Ezen állapotban a szél gyakran kiszakítja a földből s messze elsodorja. Nedvességet szíván magába, ágait újra szétterjeszti s kelyhét kitárja; sőt a levegő behatása iránt is igen érzékeny. Szokás karácsony éjjelén vízbe tenni s kivirágoztatni. Ezen csodálatos tulajdonságát megkisérlették egy 700 éves példányon is és sikerrel. A jerikói rózsa különben a Jordán keleti partjáról származik; innét terjedt tovább s a betlehemiek Keff Mirjam (Mária keze) név alatt árulják.
A szultán-forrástól meglepő kilátás nyílik az El-Ghórra, mely előttem úgy tünt fel, mint mikor a Libánonról Czöleszyria vagyis a Bekaá völgyeibe letekinték. Előttünk a végtelen síkság; a Jordánon túl köves Arábia kékes hegyei s ha tekintetünket nyugat felé, a hullámos hegyekre vetjük, ezek amphytheátrumként emelkednek egymás fölé; ahelyett, hogy az elsők az utolsókat elfödnék, szabadon engednek látni völgyet völgy után.
Ismét a Jordán mentében haladánk, hol az utat kőrakások jelölik. Ájtatos muzulmán zarándokok sírjai ezek, kik a mekkai útban kimerülve, életükkel adóztak Mohamed szigorú törvényének.
A keravai oázon, a "Karn Szártábe"-tól északra folydogáló pataknál pihenőt tartván, szokatlan lövöldözés zavarta meg éjjeli nyugalmunkat. Beduinok támadását vélve, rohantunk a lárma helyszínére, hol Ibráhim béj ezredest találtuk neki vörösödött arccal vezényelve lövésre katonáit. Az egész vaklárma volt. Ibráhim, szokásához híven, este mélyebben nézett a színes pohár fenekére; miután pedig a bor társaságban jobban ízlik, más hiányában egy szakát (vízhordó) hívott sátrába ivótársul, kinek abbeli merészségén, hogy a nagy számmal ürített poharak dacára, ő mellette száká létére józanul maradni bátorkodott, felbosszankodva, miután a szákát sátrából kivetette volna, ezredéhez rohant s ezt tüzelésre vezényelte. Ez lett utolsó fegyverténye is; mert a pasa őt Damaszkusba küldé, ahol nyugdíjaztatott.
Innét egyenesen a "nagy síkság"-ra. Esdrelon pompás, termékeny mezőire siettünk. Ez a legnagyobb síksága Palesztinának az El-Ghór után. Hosszában nyugatról-keletre, a Kármel hegyeitől a Jordán síkságig 40 kilométer és Gelboe hegyeitől Nézárethig 25 km-nyi szélességben terjed. Közepén emelkedik a kis Hrmon (Hermonüm, Dzsebel-Duhy) csúcsán egy moséval, mely már messziről látható. Észak-keletről pedig a különös alakú Tábor (Dzsebel-el-Nur, a világosság hegye), mely három oldaláról szabadon áll a síkságon; 15 km. kerülettel bír s Galilea többi hegyeit 60 méter magassággal mulja felül. Hasonló szép hazánknak a költő által megénekelt Somló-hegyéhez. Ezek uralják a délibábos síkságot, mely telve a legnevezetesebb emlékekkel, oly festői képet nyujt, minőt csak ritkán láthatunk.
Esdrelon (Merdj-Ibn-Amer) rónasága nem egészen egyenes; jelentékeny emelkedések szaggatják meg, különösen keletről s több folyócska szeli, melyek részint a Jordánba, részint pedig a Közép-tengerbe ömlenek. Ezek között legnevezetesebb a Tábor tövében fakadó Kizon folyó (Nahr-el-Mekatta). Legtöbbjében azonban csak télen találunk vizet.
Esdrelon mezeje az esős időszakban illatos fűtől, virágoktól, zöld pázsittól díszlik; nyáron kiégett, sivár. Nagy termékenységéért "Szyria éléstárá"-nak neveztetik.
Endre magyar királyunk 1217-ben a Kizon folyó partján táborozott keresztes hadaival. Eme síkságon küzdöttek az idők folyamán kananeusok, madianiták, babyloniak és egyptomiak, izraeliták és szyriaiak, görögök és rómaiak, szárácénok, törökök és drúzok, magyarok, németek, franciák és angolok életre-halálra. 1799-ben, mialatt a francia tábor St. Jean D'Acre ostromával vala elfoglalva, a környék lakossága fegyvert fogott s miután ezekhez Ábdálláh pasa 25 ezer harcossal Damaszkusból megérkezett, Napoleon kénytelen volt az ostromtól néhány hadosztályt elvonni s ellenük küldeni. A muzulmánok, kiket Junot és Kleber, Kána és Názáreth hegyei közt megvertek, Esdrelon síkságain állottak fel, hol lovaglási ügyességüket jobban kifejthették. A háromezer francia, Kleber vezénylete alatt, megütközött a harmincezer muzulmánnal, kik között húszezer kitünő lovas is volt. Ezalatt Napoleon hatszáz harcossal segítségükre sietett. Öt óra hosszat tartott már a csata s a franciák lőkészlete elfogyott. Egyszerre ágyúszó hallik Názáreth felől. "Megjött Bonaparte!" kiáltással újult erővel rohannak az ottománokra, kik a vélt nagyobb csapat elől megfutamodván, egy részük lekaszaboltatott, másik rész pedig a folyóban lelte halálát, (ápr. 15.) Ez volt a táborhegyi csata.
Nagy fáradsággal haladánk Jesrael rónaságán. A végtelen térségen nincs egy árnyékot nyujtó fa. A négy-öt láb magas fűben, cserjék és bozótok közt, nagy kígyók és a hegyekről idetévedt leopárdok tanyáznak. Gazdátlan szelíd- és vaddisznók, melyek között csak alakra van különbség, falkánként szaladgálnak és senki sem bántja őket, mert húsúkat nem élvezik s az arab csak akkor lő rájuk, ha vetésében kárt tesznek. A muzulmán katona sátora oszlopához köt néhány malacot, hogy etesse és - szabadon bocsássa őket.
Végre elértük Názárethet, a "fehér város"-t, a "virágok városá"-t. Kerek alakjánál fogva nyíló rózsához hasonló, melyhez a leveleket az őt környező hegyek képezik. Ama várost, hol az angyal Máriát üdvözölte, hol a Megváltó szülői körében gyermek és ifjú korát tölté, s alatta egy völgyben tábort üténk.
A sátrak szokott módon csakhamar fölverettek s a hegyoldalból kiömlő kristálytiszta csermelynek egyik ágát ezek közé vezettük, minthogy a törököknek naponta való ötszörös mosdása a vizet nem nélkülözheti; de jól esett ez nekünk magyar gyauroknak is, s nem sokára valósággal otthoniasan éreztük magunkat e kies völgyben.
Itt másfél hónapot töltöttünk.
Fölöttünk, hegyektől környezett magas medencében fekszik Názáreth. Lakossága 3000 kath., görög, arab és muzulmán lélekből áll. Zsidókat nem tűrnek. Nevezetesebb épületei: a franciskánusok kolostora az Annunciáció templommal; József ácsnak műhelye (egy kis kápolna); a zsinagóga, melyben Krisztus tanított; a szikla honnét őt a mélységbe taszítani akarták ama szavaiért: "Nemo propheta in patria sua." Van a város alatt egy khán a karavánok részére. Az arabok En-Názárá-nak nevezik. Szőlők, gránát- és olajfák, különösen temérdek kaktusz-növény köríti, melyek zöld színükkel mérséklik a talaj és házak vakító fehérségét.
A názárethiek viselete festői, tiszta s bibliai korra emlékeztet. Maga a város tisztasági tekintetben több kivánni valót enged; különösen feltünő utcáin a nagy mennyiségű állati csontváz, mivel az állatot ki-ki ajtaja előtt öli meg s a használhatatlan részeket elvetvén, ezek eltávolításával nem törődik; sőt nyilt helyeken elhullott dögmaradványokra is akadtunk.
Hosszabb ideig tartott ittlétünk alatt volt alkalmam megismerni a környékbeli arabs lakosokat. Ezek keresztények, vagy muzulmánok s míg vallásuk különböző, nyelvük és szokásaik egyenlők.
A Korán szerint a személyek és dolgok Isten tulajdonát képezik, ki ezeket a próféta követőinek adta. Következésképpen minden a padisáhé, kinek mindenki adóval tartozik. Azon tartományok lakóinak, melyek fegyver által hódíttattak meg, anélkül, hogy azokból a bennszülöttek elűzettek volna, joguk van birtokukat művelni, azon nyájaikat legeltetni, csak az adót rendesen fizessék.
Ezek közé tartoznak Galilea meghódított lakói. Házuk és földjeik után rendes adót fizetnek, ezen kívül a muzulmánok katonát, a keresztények pedig e helyett pénzváltságot adnak a török szultánnak.
Adójukat a saját emberségükből megfizetni nem képesek; nem azért, mintha ez nagyon terhes volna, hanem, mert nagyon szeretik a keleti kényelmet, a henyélést s földjeiket csak annyiból művelik s csak annyit termesztenek, amennyi saját szükségleteik fedezésére elég.
Földjeik kitűnők s ezeket igen kezdetleges módon művelik. Ekéjük körülbelül hét láb hosszú és karvastagságú durva fatörzs, hátul kormányzó szarvval; első hegyes görbülete a földbe bocsátva sekély barázdát hasít, melyet a szél azonnal betölthet. Borona nincs.
Megjegyzendő, hogy a földet előbb bevetik s csak azután turkálják alá a magot, amikor is ott hagyják s feléje sem néznek áprilisig. Ekkor van az aratás; mely után a gabonát a mezőn rakásra hordják, a szérűn kiterítik s két ökör egy deszka elé fogva, mely elülről kissé emelkedettebb s alsó részén szögekkel van ellátva, addig járkál a szétszórt kévéken, míg a kalászból minden szem kiválik. Az ökröket terelő a deszkán ül súly gyanánt. Ezen szokás dívik egész Szíriában s Palesztinában.
Egyébiránt nagy kényelemmel végeznek minden munkát. December, vagy január hóban elérkezvén a szántás ideje, a falu összes férfiai a sheikh házába gyülnek, hol reájuk 7-8 óra tájban reggeli vár: kenyér és gyümölcs. Ennek végeztével ki-ki veszi nargilláját, mely egy nádszállal ellátott kókuszdió-héjból áll; ezt kiöblíti s belé friss vizet tölt; hasonlóképpen megvizezi a tömbekit, (dohány) melynek fanyar levét rongyocskán keresztül-szűri; ezután a tömbekit cserép-pipába rakja, melyet esztergályozott hosszúkás csőbe illeszt s ez utóbbit úgy tölti meg vízzel, hogy a nádszárig ne érjen, mert a szájba szívódnék; végül a pipára izzó szenet tesz s így felkészülve, mindnyájan - kávéhoz ülnek a sheikhkel együtt. Kávézás után vállaikon az ekével, mint valamely karaván megindulnak a földekre, hol legelőször is száraz gally után néznek, mellyel kávét melegítni lehessen.
Miután a tűz is vígan lobot, beszórnak egy darab földet s ezen munkában fölöttébb elfáradván, valahol az árnyékban nargilla és kávé mellett megpihennek; csak azután fognak a szántáshoz, mely eltart délig. Ekkor már a szyriai nap hősége kiállhatatlan s ezért felszedelőzködnek, hogy a sheikh házába menjenek, ki a munkában kimerülteket kávéval fogadja, mely után ki-ki pihenni dől estefeléig.
Ezalatt a sheikh összehivatja a falu asszonyait, hogy az ő feleségeivel és leányaival vacsorát készítsenek. Mert a sheikhnek, habár keresztény is, több felesége is van. Egyet megkérdezék:
- Minek neked az öt feleség?
- Jaj uram! - felelé - látod, nálam az egész falu lakomázik; igaz, hogy a többi asszonyok is eljönnek segíteni, hozván magukkal egyszersmind a konyhára valót; de azért az én feleségeimnek kell felügyelni, hogy minden vendégem megelégedjék. Mondod ugyan, hogy öt feleséget tartok; de ezek közül íme csak kettő dolgozik; mert egynek kicsinye van, más kettő ismét várandós s ezek szerint a hatodik feleség szükségességét magad is be fogod látni!
Az ételek elkészülvén, a sheikh legnagyobb szobája gyékényekkel beteríttetik; majd behoznak négy-öt két láb magasságú kerek asztalt, melyekre az ételeket rakják. Minden asztalon párolog a meleg, lepény alakú kenyér, melyhez feladják a különféle eledelt: bámiát, padlicsánt, disznóbabot, szőlőlevelekbe takart rizskását és végre a bulgurt. Ez pótolja a szegényebbeknél a piláfot, mely főtt daraféléből van készítve. Mielőtt letelepednének, mindenki megmossa kezeit szappannal s jobb kezén feltűri ruháit egész a vállig. Minden asztalnál egy-egy előkelőbb a fő; a legelsőnél van a sheikh s az esetleges idegen mellette étkezik.
Feladatván az étel, a sheikh megkínálja vendégét:
- Fáddál já szidi! - Tessék uram! - Ki is e szavak után:
- Biszmillahi ráchmáni ráhim (B'iszim il'lah-ir rahhmannir rakkim), vagyis: a kegyelmes és irgalmas Istennek nevében, - jobb kezének hüvelyk, mutató és közép ujjaival a tálba nyul, egy falatot lecsíp s azt szájához viszi; utána a sheikh s a többiek sor szerint; csak ha az utolsó is vett, szabad újra a tálba nyúlni; az ez ellen vétő nagyon megsértené az illemet. A balkéz, melyen még gyűrűt sem viselnek, evés alatt a comb felett nyugszik s e célra igénybevenni nem szabad.
A férfiak evése után a maradékot kiviszik asszonyaik s gyermekeik számára, kik hasonló módon étkeznek. Minthogy az étkezés után az olaj könyökeikről csorog, újra általános mosdás következik.
Így étkeznek a gazdagabbak, még a városiak is azon különbséggel, hogy ruháikat nem gyűrik fel a vállig s a bulgurt fa- vagy csontkanállal eszik, melyek néha teknősbéka- vagy elefántcsontból, nemkülönben ezüstből vannak; sőt újabban késre és villára is akadunk, kivált, ha európaiak ülnek az asztalnál.
Maguk a názárethiek igényeikre nézve igen szerények s beelégszenek egy darab olivában megáztatott kenyérrel, tavasszal és nyáron pedig egy csésze aludttejjel.
Érdekes a názárethi arabok halotti-tánca. (Makabra.) Az elhunytnak anyja, testvérei, a földön ülve, fejükre hamut hintenek s mellüket verik; az elköltözöttnek barátnéi panaszos hangon magasztalják erényeit, míg mások szétszórt hajjal s leleplezett kebellel körben lejtenek a templom előtt, mialatt a test az oltárnál beszenteltetik. A sírnál még egyszer felfödik a megholt fejét, melyet a legközelebbi rokonok szenvedélyes fájdalom-nyilvánítások közt csókolgatnak. A testet ezután a sírba eresztik, fejét kövekkel körülrakják s mindenki hozzálát, hogy illően elföldeltessék. A lányok ekkor egymás kezét tartva, újra megkezdik a halotti-táncot, mialatt a siratónők jajveszékeléseikkel igyekeznek vigasztalni a szomorodottakat.
A Jezidnek özvegye fehér ruhába öltözve, fején porral és hamuval, barátnéi kiséretében táncolva jő a gyászolókhoz, egyik kezében férjének kardját, vagy paizsát, másikban saját levágott hajfürtjeit tartva.
Előkelő beduin teteme körül a törzs leányai kardforgatások és panaszos énekek hangjai mellett lejtik a halotti-táncot; majd elővezetik az elhunytnak lovát, felékesítve annak ruháival, fegyvereivel, s az egész törzs látja, amint a nemes állat szeretett gazdáját még halálában is felkeresi, felismeri, megszagolja s leeresztett fejjel kíséri a sírig.

XVI.
Újra megindulunk. - Genezáreth és Tábárijeh. - Örömhírt kapunk. - Szökési tervek. - Nisan és egyéb katonai jelvények. - Tel-el-fárász. - Rendelet a damaszkusi müsirtől. - Utazom Damaszkus felé. - A vendégszerető sheikh. - Táncoló rablók.

Április hó közepe táján a názárethi kies völgy sem nyujtott már lovainknak elegendő táplálékot; nemcsak a fű, hanem a sátraink közé vezetett patak is kiszáradt. Újra megindultunk tehát északkelet felé a végtelennek látszó, immár letarolt, kiaszott síkságon, melyet még fa sem élénkített sehol.
A vízhiány miatt gyorsabban haladván, csakhamar elhagytuk a 625 m. magas Tábor hegyét, melynek zöld oldalai kellemes ellentétet képeztek az idelátszó Hermon felhőbe burkolt hóval födött csúcsaival. Öt óra múlva megláttuk Genezáreth szép tavát, magas csillogó hegyektől körülvéve.
A város, mely fehér, kihaltnak látszó házaival ott, a mély tekenőben tündöklik: Tibériás, arabul - Tabarijeh. Valamikor jelentékeny város volt, most már lehanyatlott. Távolról ugyan élénkítik némileg az oleander bokrok, zöld rétek és mezők, de közelről megtekintve pusztának és elhagyottnak látszik; a lakosokkal nem találkozunk; a kutyák és tevék, melyek a régi falak árnyában mozdulatlanul feküsznek, élettelenek gyanánt tünnek fel; szemünk alig képes a nap fényét elviselni, s maguk a fák is lehajtják lombjaikat a hevesen tűző napsugarak behatása alatt.
A város telve van romokkal. Ezek a különböző földrengésektől származnak, melyek a vidéket annyiszor meglátogatták. Itt egy mosét látunk bedőlt kupolával, melynek udvarán magányos pálma álldogál; amott meghasadozott portálékat, s összerogyott erkélyeket szemlél elfáradt tekintetünk.
A lakosok leginkább zsidók s kevéssel haladják felül a háromezret. Amíg Tibériás virágzó volt, a tavat is vitorlás hajók raja élénkíté; de ezeknek ma már nyomát is alig találjuk. Pedig a galileai tenger ma is pompás; 25 km. hosszú, legnagyobb szélessége 12-14 km. Tükre 208 méternyire van a Közép-tenger színe fölött; vize tiszta és kellemes ízű, mint a Jordáné, de ennél valamivel melegebb; az itt lakók úgy segítenek magukon, hogy a vizet mázolatlan cserépedényben a lég, vagy éppen a nap hatásának teszik ki, minek következtében az elpárolgás törvényei szerint tetemesen lehűl. A tó halban ma is gazdag s mondják, hogy oly fajokkal is bír, melyek csak a Nílusban találtatnak. Medencéjének kráter alakja, a 40 fokú ásványvizek, melyek fölé Ibráhim pasa kupolás márvány fürdőket építtetett, az őt környező vulkánikus képződésű sziklatömbök, a földrengések, melyek itt oly gyakran előfordulnak, magának a Genezárethnek vulkánikus sajátságairól tesznek tanubizonyságot.
A partot körülvevő sziklák telve vannak barlangokkal, melyekben, különösen El-Medzsdelnél - a régi Magdalánál - a galamboknak és gerlicéknek egész serege tanyáz s azért a völgy is tőlük kapta a nevét, mely most a "galambok völgyének" (Vádi-el-Hamam) neveztetik.
Pasánk azon hírrel örvendeztetett meg bennünket, hogy itt csak néhány napot fogunk tölteni, mert egy rendeletre vár, hogy újoncok szedése végett Jeruzsálembe menjünk az ott lakó muzulmánokhoz.
- Valahára tehát véget vethetünk éhségünknek és már tovább alig kiállható nyomorúságunknak! - mondám Fleischer Salamon - Áchmed efendi - bajtársamnak.
- Hogy-hogy? - kérdé ő.
- Úgy remélem, hogy Jeruzsálemben mégis csak jobban fogunk élni; ha egyebet nem legalább húst kapunk s nem tengődünk többé a csiriz-kenyéren s az avas vajjal készült örökös disznóbabon.
- Haszontalan reménykedések! Nem leszünk mi ott sokáig s újra csak a fűre megyünk a lovak miatt.
- Akkor majd másképp segítünk a dolgon s kész vagyok inkább szökni, vagy meghalni, semhogy e vad helyeken, hol egyszer sem lehet jóllakni, ily nyomorúsággal teljes életet éljek, minden évben 10 hónapig! A törökök ehhez szokva vannak, de én tovább ki nem birom.
Ezen időben hasztalan nyújtotta be valaki elbocsátási kérvényét, vele célt nem ért; mert ha el is fogadták, tovább nem terjesztették, legalább válasz sohasem érkezett. A törökök közül csak azok vállaltak tiszti állást, kiknek otthon mijük sem volt, itt pedig hosszú szolgálat után esetleg pasaságig is felvihették; kivéve a főrangúak gyermekeit s a katonai iskola növendékeit; a többiek, kik elegendő vagyonnal rendelkeztek, csak altisztséget fogadtak el s az öt évi szolgálati idő után hazamentek.
Mi ezt tudva, számunkra nem maradt egyéb hátra, mint megszökni. Ezért ama tervet eszeltem ki, hogy Jeruzsálembe menvén, álöltönyben a zarándokok közé keveredünk s Jaffáról Európába vitorlázunk.
Míg e tervemmel foglalkoznám, néhány nap mulva, nagy bámulatunkra, a pasához rendelet érkezik, mely napiparancsban tudtunkra adja, hogy minden tiszt, legyen ez mohammedán, magyar, vagy más európai, ha a katonai szolgálatot netán megunta volna, beadhatja lemondását s mehet ahova tetszik.
E hírre az érdekeltek összenéztünk s abban állapodtunk meg, hogy mivel most már szökési tervünk végrehajtására nincs szükség, türjünk míg visszaérünk Damaszkusba, hol a szabóságot tökéletesen elsajátítván, kezünkben a biztos megélhetési eszközzel térjünk vissza Európába.
Az elbocsátási parancs pedig, mint ezt később megtudtuk, azért adatott ki, mert Ruméliában, különösen magában Konstantinápolyban több eset fordult elő, hogy, kivált a lengyel tisztek közül, kiknek lemondási kérvénye el nem fogadtatott, többen, lovastól, gyémántjelvényestől odább álltak.
A gyémántjelvény (nisan) nagy ékessége volt a török hadseregnek s már a tizedes rangnál kezdődött.
A tizedesi (onbási) jelvény állott egy tallér nagyságú, tiszta ezüst csillagból, mely a nyakról erős selyem szalagon a mellre lógott; a szakaszvezetőt (csaus) hasonló csillag ékesítette, melynek egyik oldalát a félhold köríté: ilyen volt az őrmesteré (bás csaus) is, azon különbséggel, hogy ezt a félholdon kívül egy ezüst cserkoszorú is övedzé. Az első és másodosztályú hadnagyok (milázim) olyan rangfokozati jelvényeket hordtak, mint a tizedesek, csakhogy aranyból; a főhadnagyoké, mint a szakaszvezetőké, szintén aranyból; a második kapitányé (jüzbási) aranyból, körülrakva gyémántokkal úgy, hogy ezek a csillag hegyétől befelé mindig nagyobbodtak; az első kapitányét emellett arany félhold gyémántokkal köríté; ezeknél valamivel nagyobb az őrnagyé (binbási), a cserkoszorú is gyémántokkal rakva; az alezredes (kájmákám) gyémántos csillaga különféle ékítésekkel díszeskedett; az ezredesét (miriáláj) ezenkívül ismét egy félhold jelzé. A tábornok (liva pasa) tenyérnyi nagyságú, cifrázatokkal ékített gyémántos csillagot viselt; az altábornagy (ferik pasa) ugyanilyet félholddal; a marsalé (müsir) pedig mindannyinál nagyobb, cifrább és értékesebb volt.
Ezen rangfokozati jelvények valóságos ékességei valának a török hadseregnek. A napon már messziről ragyogtak s a holdfénynél mint megannyi ezüst csillagok gyanánt tüntek fel. Ha valaki rangjáról leköszönt, ezen jelvényt be kellett szolgáltatnia hiány nélkül; ha elvesztette, köteles volt árát megtéríteni s levonás alatt volt, míg csak ez ki nem került; de erre nem tudok esetet, mert jelvényét ki-ki, mint legnagyobb kincsét őrízte.
A krimi hadjárat (1853-54.) alkalmából felmerült nagy költségek fedezésére ezen jelvényeket beszedték. Láttam a tisztek elkeseredését; alig tudtak tőlük megválni s az átadásnál sokan könnyeztek; voltak olyanok is, kik e miatt rangjukról leköszöntek. A kormány biztatta ugyan őket, hogy még szebbeket kapnak helyettük. Nyolc év mulva csakugyan kaptak karjaikra aranyzsinórt, mint a francia s olasz gyalogság. Ezt viselik máig is.
Csakhamar elhagytuk a Tibériás-tónak romokban bővelkedő, ez idő tájt növényzettől megfosztott partjait s minthogy a jeruzsálemi újoncozás is - nem tudni mi okból - elmaradt, észak felől újra átkeltünk a Jordánon s Damaszkus felé elterülő fennsíkra húzódtunk. E vidék a tenger szinénél jóval magasabban fekszik s azért itt nemcsak a levegő volt élénkebb, mint a Genezáreth tavánál, hanem a fű is dús legelőt nyújtott.
A Tel-el-Fárász hegy aljánál tábort ütöttünk.
Alattunk a hortobágyi pusztához hasonló délibábos rónaság, melynek szélei nyugatról és délről a Jordán és Genezáreth tavánál tünnek el, északról pedig a Hermon és ennek kiágazásai félhold alakban zárják. A fejünk fölött égbe meredő csúcs Telifárásznak (Tel = hegy, Fárász = kanca), a kancahegynek neveztetik.
Arab rege szerint, a beduinok egykor e hegy lábánál nagy csatát vívtak a török katonákkal s egyéb idegen elemekkel. - Idegen elem előttük mindaz, ami nem arab. - A csata hevében, a beduinok sheikhje több vérző sebtől borítva kancalováról ájultan leesett; ennek láttára a hű állat, mely táltos volt, hogy végveszélyben forgó gazdáját az ellenség halálos csapásaitól megmentse, őt fogai közé vevén, a hegycsúcsra vitte; itt a vezér eszméletre jövén, miután magát a kanca által összehordott füvekkel rövid óra alatt kigyógyította volna, újra a csatába rohant s rettenetes bosszút állott ellenségein.
Alig tartózkodtunk itt egy hétig, midőn a damaszkusi müsirtől rendelet érkezik a pasához, hogy engem biztos fedezet alatt - nehogy valamely beduin csapat által megtámadtassam - Damaszkusba küldjön, hol a magyar Khorsid pasa (Guyon altábornagy) segédjének kíván maga mellé.
Ezen hír vétele szokott komolyságom dacára annyira felvidított, hogy tiszttársaim nem tudták maguknak megmagyarázni a feltűnő viseletet, melyet sátramig menve tanúsíték.
Végre-valahára megszabadulok tehát a reánk, európaiakra nézve oly sanyarú életmódtól, melynek következtében mi is csak oly fekete, kiaszott, vézna emberekké váltunk, mint a datolyával élő beduin, vagy a télen-nyáron aludttejen tengődő drúz sorsosaink. Örömmel beszéltem el társaimnak a személyemet ért kitüntetést, mely fölött legelőször búsult el az ezred imámja, sokszor vigasztaló barátom, kivel egymást unalmas óráinkban olvasni tanítottuk, én a Korán titkait, ő pedig szép magyar nyelvünket sajátítván el némileg.
- Nagyon sajnálom - úgymond - hogy egymástól el kell válnunk; annál is inkább, mert a további tanulást, melyben oly szép előhaladást tevénk, félbeszakítandjuk. Másrészt pedig örvendek, hogy ezen, reád nézve annyira kínos helyzetből menekszel. Bennünket ne sajnálj, mi ezt már megszoktuk, sőt az ennél rosszabb állapotot is.
Hogy pedig a jövendő kényelemről - ráhát otur - annál tökéletesebb fogalmam legyen, hátára fekve s lábait a sátor főoszlopához támasztva folytatá:
- Ilyen jó módod lesz Damaszkusban, miután ürühússal már jóllaktál; nem is említve a kávét, csibukot, nargillét, melyeket ott élvezni fogsz. Ah! Szulejmán efendimásk olszun! - Ah Szulejmán! Egészségedre váljék s emlékezzél reám!
A valóban jószívű, becsületes imámnak ezen szavai jobban estek, mintha bárminő kincsekkel ajándékozott volna meg.
Ki lett adva a parancs, hogy a cserkesz Mehmed béj százados - ma már altábornagy - egy század lovasság fedezete alatt Damaszkusba kisérjen. Közbejött akadály miatt csak másnap délben indulhattunk s aznap estig egy rongyos arabs faluig, melynek nevét sem sikerült megtudnom, jutánk. Itteni szokás szerint betértünk a sheikhez.
Ennek lakása két terjedelmes, pajta alakú, égetlen vályogból összerakott épületből állott, melyeknek tetejét durva gyékénytakaró védte a nap és eső ellen; a talaj hasonlóan gyékényekkel volt födve. Egyik csür közepén, mely a férfiak lakásául szolgált, hatalmas tűz égett; e mellett főzte maga a sheikh, egy óriási réz-üstben a búzadarát, vagyis a bulgurt s az egész helyiséget lassanként sűrű, nehéz, fojtó füst töltötte be. a háttérben földig érő gyékény takart egy a másik pajtába vezető bejáratot, mely a hárem lehetett s hova a sheikh maga is csak erősen meghajolva juthatott.
A sheikh keleti vendégszeretettel fogadott s üléssel kínált a leterített gyékényeken; azonban csakhamar kihajtott bennünket a kiállhatatlan füst, melyet az arabok ugyan teljes megszokottsággal türtek, de amelytől nekünk még szánk is keserű ízt kapott.
A bulgur elkészülvén, a sheikh ezt egy nagy fatálba önté, kihozta s elénk tette e kínálással; "Fáddál já szidi!" - Tessék uraim! - Alig ejté ki e szavakat, mintha égből cseppentek volna, három arab telepedett közénk, kik ingujjaikat felgyürvén, ugyancsak tömködték szájukba a drága avas eledelt, míg mi, a műveltebbek szokása szerint csak három ujjal csipegettünk. Az arabok kezdetben csodálkozva néztek reánk, hanem végre az öreg sheikh megszólalt:
- Uraim! Ne kényeskedjetek, hisz katonák vagytok, hanem egyetek úgy, mint mi, különben éhesek maradtok!
Ezután következett az elmaradhatatlan kávé, kicsiny, piszkos facsészékben, melyeket önmaguk faragtak; majd elővevék az arabok nargille-jüket s nemsok idő mulva pokrócainkba burkolódzva, ott helyben, Morpheus apó karjaiban reggelig édesen pihentünk. Így valánk mi már szokva a sátrak alatt; kinek-kinek meg volt saját pokróca, melyen ült, vagy feküdött; fehérruhás táskánk szolgált fejpárnául, köpenyünkkel pedig takarództunk.
Másnap jókor reggel a vendégszerető sheikhtől búsút véve, megindultunk az egyetlen járható völgyön Damaszkus felé. Három órai lovaglás után szűk völgybe értünk, melyben alig mehetett két lovas egymás mellett. A negyed órányi hosszú völgy torkolatánál mintegy 25-30 férfi, mezítlábas asszonyok s rongyos gyerkőcékből álló csőcselék csoport várt reánk. A férfiak furulyákkal, a nők és gyermekek rézedényekre húzott kecske-, agy juhbőrből készült hangszerekkel voltak ellátva, melyeket fácskákkal egész igyekezettel vertek, hozzá kiabáltak, hajlongtak, ugráltak, táncoltak s az utat előlünk elfogva oly sikerült macskazenét rögtönöztek, hogy lovainkon lehetetlen volt a tovább haladás.
Megállottunk. Mehmed béj, ki mellettem lovagolt, halk hangon így szólt hozzám törökül.
- Ez egy neme az útonálló fosztogatásnak s az előttünk álló csoport másodrendű beduin faj.
- Sarkantyúzzuk meg lovainkat - felelém - s törjünk keresztül rajtuk!
- ezt éppen ne tegyük - mondá ő.
- Csak nem engedjük magunkat ily nagy kiséret mellett gyáván kifosztatni, holott előttünk fegyvertelen gyermekekből s asszonyokból álló csoport lármáz?
- Igen tévedsz. Tapasztalatból tudom, hogy a háttérben fegyveres beduinok vannak elbújva, kik bennünket szemmel tartanak s a csőcselék első ordítására előrohanva lefegyvereznének e szűk helyen. Hogyan számolnánk erről a műsírnek?
- Mit tegyünk tehát? Itt csak nem maradhatunk?
- Követjük a szokást s megnyitva erszényeinket, megadjuk fáradozásuk díját. Én és te 30, a hadnagy urak 15 piaszterrel lefizetjük a bemeneti összeget és szent lesz a békesség.
A zenészek közül egy magas, szikár férfi, látva, hogy zsebeinkhez nyulunk, furulyázva, táncolva előttünk termett s egyik kezét felénk tartá, hogy átvegye a báksisokat, mialatt a többi folytatta az előadást. A kapott pénzzel megelégedve, intésére a csőcselék kettős sorfalat képezett s közöttük elhaladván ordítva kiáltották: "Ogur Álláh! Ur Álláh! Isten veletek! Isten hírével!" - Mire szabadon folytattuk utunkat.
Ezen beduinok néha nagy kegyetlenségeket követnek el az oly utasokon, kik ellenük támadnak. Volt több eset, hogy a hegyoldalban leselkedő erőteljes férfiak, a csőcselék vészordítására előrohanva, jól irányzott lövésekkel fogadták az utasokat s a lovasok, ügyesen kezelt lándzsáikkal halálos szúrást mértek a merészekre. A lefegyverzetteket a nők és gyermekek vették kínzás alá; miután őket levetkőztették s megkötözték, testüket az itt bőven termő tüskés bojtorjánokkal összeverték, azután otthagyták a napon, míg valamely arra vetődő utas által felszabadíttattak, vagy a legkínosabb halál martalékaivá lettek.
A török kormány mit sem tesz ellenük s alig is tehet; mert ezen útonállók folyton vándorolnak a járhatatlan, sziklás völgyek rejtekeiben; a falvakban pedig, mint marhatenyésztők, békés, jóindulatú, vendégszerető nép gyanánt tünnek fel, kik a tüntetésre okot nem adnak.

XVII.
Érzelmeim a Ghuta megpillantásakor. - Jelentkezés a műsírnél. - Guyon hadsegédül fogad. - Khorsid pasa. - Török kengyelfutók. - Török fürdők.

Még egy egész napig tartott utunk Damaszkusig. Midőn újra megláttam a Ghutát viruló kertjeivel, a sz. város égbe nyúló fehér minaretjeit, a dzsámik kimagasló kupoláit, - oly gyermekies öröm fogott el, minőt életemben csak keveset éreztem; hasonlóan a zarándokhoz, ki hosszú, fáradságos küzdés után célját éri s arcára borulva, csókjaival árasztja a rég óhajtott szent földet. Nem a város szépsége gyakorolt reám ily benyomást, hanem a kiállott szenvedések fájó emléke s a kilátásban levő türhetőbb jövőnek édes reménye idézték elé kedélyemnek emelkedettebb hangulatát.
Damaszkusba 1851. évi május elsején, estefelé érkeztünk. az út porát magamról lekefélve, azonnal jelentkeztem a műsírnél, ki már előbb is ismert s eme szivélyes megszólítással fogadott:
- Jaj! Be megfeketedtél! Jaj! Be megsoványodtál! Bizony nem sok különbség van közted és valamely beduin között! Egyébiránt hogyan töltötted az időt? Jól mulattál-e a táborban?
- Hálát adok Istenemnek - felelém, - hogy az ottani mulatság s jó életmód után csontjaimhoz tapadt bőrömet eddig hozhattam; mert ha még sokáig maradok, valóságos arabus lett volna belőlem!
- Ha-ha-ha! - kacagott fel a műsír. Látod fiam, mily jó, hogy ezt is megpróbáltad! Én ezt mind keresztül éltem s hozzád hasonlóan néztem ki; míg most? ... És megelégedetten simított végig kardkötője előrészén. Majd folytatá: Khorsid pasa téged segédjének óhajt s ezen úton könnyen pasa lehetsz; akkor majd mily édesen emlékezel vissza a kiállott nélkülözésekre, melyekhez minden katonának szoknia kell.
- Mindezt már egyszer keresztül éltem szabadságharcunk alkalmával s háborús időben volt is ennek értelme!
Gyakorlat teszi a mestert. De hagyjuk ezt; kávézz és csibukozz kedved szerint azután míg a vacsora ideje eljő, beszéld el körülményesen a beduinokkal történt összeütközésteket!...
Ezen váratlan felszólítás gondolkozóvá tett. Kitárjam-e a meztelen valót, vagy a táborban maradt vezénylő-pasa jelentése nyomán adjam elő a történteket. Sajnáltam a pasát s Hasszán béjt, azért az utóbbira határoztam el magamat.
Elbeszélésemmel a marsal láthatólag megelégedett minthogy ez a kapott értesítéssel teljesen egybevágott. Gazdag vacsora után azon meghagyással bocsátott el, hogy Guyonnál lehető rövid idő alatt jelentkezzem.
Guyon tábornok megérkezésemről már elve értesült s nagyon szivélyesen fogadott. A beduinokkal való verekedésünk részletes kikérdezése után, - ami őt is igen érdekelte, - ekkép folytatá:
- Önt feljebbvalói dicsérőleg ajánlották nekem s hadsegédemnek kívántam; jóllehet inkább magyar nevelőre volna szükségem gyermekeim mellé s azért óhajtám önt, mivel tudom, hogy a szabadságharc megkezdése előtt felsőbb tanulmányait befejezte. Ha pedig háború találna kiütni, amit mi emigránsok annyira várunk és óhajtunk, akkor kötelességünket tehetségünkhöz képest karddal teljesítjük s ön az én oldalam mellett, ha kell török szolgálatban, de mindig hazánk érdekében, fog harcolni. Jelenleg én is tétlenségben töltöm napjaimat, űzve az időt amint lehet s ha látogatásokat teszek egyik vagy másik pasánál, e célra van egy másik hadsegédem, Tolnay János, ki az itteni szokás szerint elkisér s azért ez alól önt felmentem.
- Köszönöm tábornok úr, kérni is akartam e kegyre!
- Nos! És miért?
- Ismerem a szokást s nem gondolom, hogy tábornok úr ezt hadsegédi minőségében báró Splényi osztrák tábornok mellett megtette volna!
- Hja! Itt ilyen a divat s én ragaszkodom azon ország társadalmi törvényeihez, mely engem gyermekének fogadott. Egyébiránt, mint mondám, önt ettől fölmentem s akkor köthet kardot, amikor tetszik, vagy ha velem sétalovaglást óhajt tenni.
A szóbeli egyezség köztünk ekképpen meg lett kötve.
Guyon Richard angol származású volt, termetre alacsony s inkább soványnak mondható. Hosszúkás arcát körszakáll díszíté; vonásai szelidek, bár kékes szemei gyakran szórták a tüzet, minthogy természetére nézve könnyen lobbanékony vala.
Ifjú éveiben Portugaliában kereste a harci babért; azután osztrák szolgálatba lépett, melyet hét év mulva főhadnagyi ranggal elhagyva, Magyarországon telepedett meg.
Érzelmeire nézve szívvel-lélekkel magyar s Kossuthnak kezdettől fogva hű követője volt, ki a szabadságharcban egy zászlóalj parancsnokságát bízta reá. Majd egy nagyobb hadosztállyal Schlick ellen a felvidékre küldetett.
Itt vívta Sárosmegye délnyugati határán 1849. évi febr. 5-én a híres "branyiszkói győzelmet" az osztrák katonaság ellen. Guyon a gömöri hegyszorosokon át Iglóig nyomult, Görgei pedig Késmárk vidékét tartá elfoglalva. Lőcsét Kiesewetter cs. k. őrnagy szállta meg; ez a magyarok által szoríttatva, Szepesváralján át a branyiszkói hegyszorosig vonult s itt Deym gróf csapataival egyesülve, a hegytetőn védelmi állást foglalt.
Guyon serege 10 ezer a gyalogból, 1500 huszárból, 25 ágyúból állott. A tábornok parancsára, különösen a zólyomi zászlóalj szurony-szegezve rohant a meredek hegynek, nem törődve az osztrákok folytonos erős ágyúzásával. Éjfél tájban a császári sereg már a hegy tulsó részére szoríttatott, hol azt Ujházi vadászcsapata hátulról támadta meg. Deym gróf egész hadtestét veszélyeztetve látván, nagy veszteségek közt, a Párma zászlóalj által födöztetve, Eperjesre s innen Kassára vonult. A magyarok vesztesége nem volt több 50 halottnál s ugyanannyi sebesültnél; az osztrákok vesztettek 80 halottat s hatvan fogolyt. A magyarok Eperjesre vonulva fényes "Te Deum"-ot tartottak; a magát különösen kitüntetett zólyomi zászlóalj pedig új zászlót kapott, melyre e szavak valának írva: "Branyiszkói győzelem".
Ezen ütközet forduló pontot képez a szabadságharcban; mert a magyar hadseregnek eddigi, tisztán védelmi magatartása, támadóvá lőn. Guyon ettől fogva "branyiszkói hős" nevet kapott.
Nemsokára ezután egy általa szervezett tartaléksereg élén Vetterhez csatlakozott. A Szőreg és Temesvár melletti végső sikertelen erőfeszítés után török földre menekült s ott láttuk őt Kossuthtal, Bemmel s a többi emigránsokkal együtt a widdini Duna partján felütött sátrak alatt.
Guyon nem volt renegát, mégis szigorúan megtartotta a török szokásokat; sőt még a dzsámiba is eljárt; pedig a muzulmán ezt senkitől sem kívánja, azt tartván, hogy ki-ki maga felelős Isten előtt cselekedeteiért. Háremet is tartott; nem mintha törvényes nején kívül több felesége is lett volna, hanem melléje több szerecsen rabszolgálót adott. Saját férfi szolgaszemélyzete 35-re rugott s látogatóit a szelámlikban törökös vendégszeretettel fogadá.
Ha látogatásokat teendő kilovagolt, nagy fényt fejtett ki s egész serege az aranybojtos kardú török csatlósoknak követte. Történt, hogy sétalovaglásra mentünk, mely alkalommal az ágák is mindnyájan lovon ültek, kivéve a szeiszbásit - a főlovászt. Ez kezét a ló farán tartva futott a paripa mellett. Hasztalan mondám neki, hogy miért nem marad el s miért kínozza magát? Felelete az volt: hogy ez az ő állásához tartozik s jogát nem engedi. Csodálatos kitartással bírt; lábikráit és derekát erős szőrszövettel körülszorítva, órákig győzte a ló mellett, s ha a futásnak nekitüzesedett, alig látszott rajta, még nagyobb melegben is, a fáradság. Ilyenek társai is; valóságos török kengyelfutók.
Damaszkusban való időzésem legkellemesebb óráit képezte a pompás fürdőkben való tartózkodás.
Mohammednek a tisztálkodást illető parancsát a török lelkiismeretesen követi, nemcsak az imák előtti mosakodásban, hanem a gyakori, hetenként való legalább egyszeri fürdésben is. Tanubizonyság erre a minden török városban, különösen a metropolisokban létező számtalan fürdő, (hamám) melyek rézzel födött, kerek üvegablakokkal ellátott kupolás tetőikről s a nagy bejárat előtt lengő vörös kárpitjaikról könnyen felismerhetők.
A "hamám"-ban reggeltől délig fürödnek a férfiak s déltől estélig a nők. Minden európait kellemesen fog meglepni a fürdőben levő kényelem, tisztaság, szolgálati értelem és előzékenység.
Menjünk egy damaszkusi fürdőbe. az oszlopos csarnokból fölülről világított nagy kerek helyiségbe jutunk, mely félhold alakban emeletes galleriákkal van körülvéve akként, hogy valamely színházban véljük magunkat. A talajt finom márvány födi s a középen szökőkút játszik. A jobb- vagy baloldalon ülő pénztárostól jegyet váltva, a galleriára megyünk. Itt a fal mellett alacsony divánok húzódnak, melyek kényelmes ágyakká alakíthatók s nagyrészben telve vannak fehér lepedőbe burkolt egyénekkel, kik a fürdést bevégezve, nargille, csibuk s kávé mellett folytatják testüknek tökéletes lehűtését.
A jegyet átadjuk, mire egy divánt mutatnak, hol a fürdőszolga segítségével levetkezünk. Ugyanő ruháinkat nagykendőbe csomagolja, hogy el ne cseréltessenek s a diván mellé helyezi. Tolvajlás sohasem fordul elő. Ezután a szolga testünket kendővel körülcsavarja övig, fejünkre turbánt készít, lábainkra fapapucsot ölt s bevezet az első terembe, hol egy székre leültet s testünk gyenge izzadásba jő. Majd öt, mind nagyobb és nagyobb hőfokú termen keresztül vándorolva , a forró kupolás csarnokba érünk, melynek közepén fehérmárvány lépcsőzetes magaslat látszik, hol igen jó szolgálatot tesz a fapapucs, mert a talaj, mely alulról lesz fűtve, majdnem egészen forró. Gőzt alig látunk s a nagy hőség nem kellemetlen. Testünk erősen izzad s végig fekve a kőpadon, a szolga minden tagunkat megnyomkodja, meggyúrja, meggyömöszöli, ami ugyanazon pillanatban legkevésbé kellemes, de utána jól érezzük magunkat. Ekkor a mindig mellettünk levő szolga két rücskös vászonzacskót vesz elő, melyekkel testünket végig dörzsölve, nagy csodálkozásunkra, elég anyagot von le tisztának vélt tagjainkról s felszabadítja a bőr légzőlyukacsait. Végre szappanhabba burkol, s miután illatos finom fehér gyökerekkel bedörzsölt, szakállunkat, úgy a kéz- és lábujjakat nagy ügyességgel megtisztogatja s a szomszéd helyiségben levő meleg és hideg vízcsapok alá vezet, melyeket műértőleg alkalmaz.
Ezalatt a másik szolga száraz lepedőkkel vár, testünket kellő időben bepólyázza s fejünkre turbánt készít. Majd visszavezet az első terembe, hol divánunkra lépve, ez ággyá alakíttatik s mi friss kendőkbe csavarva lefekszünk. Itt végezzük az utóizzadást s a fürdőszolga folyton körülöttünk van, száraz kendőket tartva készen, melyeket percenként váltogat s egyre törli a nedvességet homlokunkról.
Kávé vagy serbet, nargille vagy csibuk mellett várjuk be a teljes lehülést s ujjászületve, megifjodva távozunk. Mindezen mulatság eltart legalább két óráig s fizetünk 30 parát a fürdőért, 15-15 parát a két szolgának, mindössze 60 parát, körülbelül 28-30 krt. A közkatona 5 parát fizet.

XVIII.
Báró Splényi Lajos. - B. Splényi és az emigránsok. - A hasis leírása. - A hasis és a dervis. - A hasis hatása. - Kisérlet a hasissal. - Víziók.

Új hivatásom megkezdése után néhány hónapra Damaszkusba jött báró Splényi Lajos, Guyon tábornok sógora. szabadságharcunk alatt Turinban nagykövete volt a magyar kormánynak s jelenleg Alexandriából érkezett Éber Nándorral együtt, mint politikai magyar menekült.
Híre megelőzte jövetelét s az emigráció, mint régi ismerőst, örömmel várta. Körébe gyülvén, mindnyájunkat elragadott széles ismeretei, kitünő műveltsége, nyájas modora, finom magatartása s könnyed, bizalmat gerjesztő társalgása által. Csakhamar megszerettük őt.
Én különös vonzalommal, sőt szeretettel viseltettem iránta s ő is hajolt hozzám. Több napig együtt beszélgeténk elvesztet hazánkról, az emigráció jelenlegi szomorú sorsáról, jövendő reményeinkről, kilátásainkról s építettük a légvárakat, ami az emigránsoknak mindig kedvenc foglalkozását képezte.
Egyik nap így szól hozzám:
- Tudja mit - édes barátom! Nekem ezek a damaszkusi emigránsok igen megtetszetek s szeretném, ha ön egy zavartalan helyen mindannyit összegyüjtené, mert bizonyos csodálatos titkot óhajtanék előttük fölfedezni!
- Jól van - felelém - együtt leszünk s kellő időben értesíteni fogom a báró urat.
B. Splényi szavait közölve társaimmal, mindnyájan azon édes reményben ringatóztunk, hogy fontos politikai híreknek leszünk fültanui, melyek jövő sorsunkra kedvező kihatással fognak bírni. Gyermekes kiváncsiságtól űzetve jelentünk meg másnap egy narancsfáktól árnyékolt magányos udvaron s izgatott kedéllyel vártuk az igért titoknak leleplezését.
Én, ki b. Splényi belsejébe inkább bepillanthattam, annak dacára, hogy titkait előttem is rejtegette, észrevettem, hogy közleménye a politikát messze kerülni fogja; de, hogy mire vonatkozik, nem sejthetém.
Splényi velem karonfogva lépett az udvarba. Az emigránsok helyükből felugrálva, hangos éljenekkel fogadták, s ki-ki kézszorításra sietett.
Intésére helyet foglaltunk, kiváncsian lesve ajkairól a szót; mire Splényi elkezd hosszasan beszélni - a hasis eredetéről, ennek csodás hatásairól, gyógyerejéről. Azután ekképpen folytatá:
- Aki hasissal él, annak örök élete lesz; nagyobb próféta leend a prófétáknál; mert tudják meg önök, hogy Krisztus urunk is ezzel élt. Egy adag hasis elég az élet fenntartására s pótol minden egyéb eledelt; sőt a hasis barátjának ruházatra sincs szüksége, mert a testén levő öltöny soha el nem szakad. Ha pedig szavaimban netalán kételkednének, íme egy adagot szemük láttára beveszek.
Elbámultunk. Ilyen beszédet hallva a sok oldalú műveltséggel s kiváló ranggal bíró férfiútól, azt hittük, hogy hirtelen - megőrült s ezen véleményünket csak az ingatta meg, hogy ismét kellemes és hasznos társalgásával kezdett bennünket mulattatni.
Hasis adagját bevevén, egy kis dobozt nyitott ki, melyben fél mogyoró nagyságú labdacsok voltak s a cukrozott hasist sorba kínálta köztünk.
Mindnyájan vettünk belőle, de legtöbben tartózkodtak annak élvezetétől. Másokat meggyőző szavai, vagy a kíváncsiság, - ezek közt voltam én is, - annyira eltántorítottak, hogy a hasist bevettük s a hatás bevárása végett haza távoztunk. Mielőtt azonban hatásáról bővebben szólnék, meg kell előbb említenem magát - a hasist.
Ezen szó: hasis, arab nyelven füvet jelent s az arab tágabb értelemben minden zsenge növényt hasisnak nevez.
A szorosabb értelemben vett hasis az indiai kendernek (cannabis indica) szárított leveleiből s virágaiból készült. Arábiában bang, bueng, bandzse; Egyptomban maszlak vagy malach; Déláfrikában dzsámbá, dakka vagy Kongódohány nevek alatt fordul elő. Egyébiránt Indiában, Perzsiában, Chinában, Tatárországban is használják, mint bódító szert.
Veszedelmesebb és idegrontóbb a mákonynál (opium), melyet Kelet-Indiában s Egyptomban akként állítanak elő, hogy az éretlen mákfejeket megszurdalván, az ezekből kifolyó nedvet, mely a levegőn megbarnul s megszilárdul, összegyűjtik és opium név alatt kereskedésbe hozzák. Ezen szer is kábító tulajdonsággal bír s a keletiek szívják vagy rágják.
Minden népnél, bármely fokán álljon is a szellemi műveltségnek, találunk bizonyos izgató-szerekre. Amerika vad népeit Kolombus a dohány élvezeténél találja. Míg honfoglaló őseink erjesztett kancatejet ittak, ma bor mellett vigad a magyar; a szláv pálinkájáért lelkesül s a német kedélyét a söröskancsó hozza élénkebb hullámzásba. Az angol, az orosz nem nélkülözheti theáját s a muzulmánnak elválhatatlan társai a csibuk és kávés-ibrik.
Hatásában mindezeket messze fölülmulja a hasis, mely a muzulmán természetével leginkább megegyez, ki csibukja, vagy nargille-je mellett is órákig szótlanul elmerengni képes s nyugodt vérmérséklete minden nép közt legjobban kedveli a hasis által előidézett - csöndes mulatságot.
Az indiai kendert lehet kertekben, sőt a szobában is, virágcserepekben tenyészteni, mint ezt b. Splényi sikerrel gyakorolta. Szükséges azonban, hogy valódi legyen, különben nem idézi elő a hasis hatásait. Már az európai kender is különös befolyást gyakorol az emberekre és állatokra. A kender-áztató tavakba tévedt hal elkábul, barnás külseje megfehéredik s puszta kézzel megfogható. Hasonlíthatatlanul nagyobb változást idéz elő a hasis. A kutyák, öszvérek, tevék idegeit annyira megrendíti, hogy egész testükben reszketnek, ingadoznak s szemeikkel folyton hunyorítnak.
Az emberekre különféleképpen hat. Sok függ itt a használt mennyiségtől, az egyén vérmérsékletétől s a bevevés alkalmával uralkodó kedélyhangulattól.
Ha jó kedvben talál, szünet nélkül nevetni fogsz, míg nevetési idegeid ki nem fáradtak; ezt elhagyva, merengeni, sóhajtozni kezdesz s addig fohászkodol, míg keserves sírásban nem törsz ki; majd bőgni fogsz, mint a legkétségbeesettebb gyerek. Ha ezt is meguntad, bosszankodol anélkül, hogy tudnád - miért; elfog a legsötétebb világ-gyűlölet, haragszol a legnagyobb mértékben s mérgelődöl oly dolgok miatt, melyek máskor alig érintenek.
Miután ezekben kifáradtál - mert valóban igen elfárad bele az ember - szelidebb gondolatok szállnak meg; az egész világot szeretettel óhajtanád átölelni; mosolyogsz, kacagsz, utóbb féktelen hahotába törsz ki, mire lassanként elalszol. Ekkor kezdődnek a szóval le nem irható mennyei, vagy sötét víziók, melyeknek beálltát az álmodó arcán szemlélni lehet.
A hasisírozott dervis, ha látja a Jennáh-t (kéjkert. paradicsom,) s élvezi gyönyöreit a Korkánnak, melyben az alabastrom keblű, feketeszemű hölgyecskék (Hu-ral-oyun) laknak, kik rózsavizű forrásokban fürdenek, gyémánt és gyöngypalotákban laknak (Korán 44, 52, 56. fej.) ha sétált a Kauszter folyója mellett (Kor. 108. f.), mely egy hónapi futamattal bír, melynek partjai tiszta aranyból vannak, kavicsa gyöngy és rubin, fövénye oly illatos, mint a pézsma és az áloé, vize fehérebb a tejnél s édesebb a méznél; habja ragyogóbb, mint a csillag s aki csak egyszer megízleli, soha többé nem szomjazik és halhatatlanná lesz, - ha ilyes látományokban részesült, akkor jól mulatott.
Az álomban látottakat, kijózanodás után, a legélénkebb színekben szemléljük magunk előtt s több órában kerül, míg tökéletes különbséget tehetünk az álom és a való között.
A hasis elkészítési módja különböző. Lehet porrá törve cukorral, mézzel, vagy más ételben bevenni; csibukra vagy nargille-re hintve elfüstölni. Damaszkusban legszokottabban vajjal vegyítik s kis labdacsokat készítenek belőle, melyekből egy darab képez egy adagot. Hatása 24-től 48 óráig tart. Egy alkalommal 60 óra hosszáig voltam uralma alatt; de ekkor kettős adagot vettem be. Az ezek hatása alatt előfordult látományaimat s érzelmeimet megkisérlem halvány vonásokkal ecsetelni.
Egy félmogyoró nagyságú cukrozott adagot bevevén, Éberhárd is átadta a neki szánt részt s elég könnyelműen azt is lenyeltem. Erre hazamenve oly étvággyal vacsoráltam, hogy soha életemben oly sokat és jóízűen nem ettem.
Étkezés után, mintegy negyed óra mulva kábulás fogott el; fejem szédelgett, de fájdalmat nem éreztem. Lassan-lassan mindent elfeledtem s a megkezdett beszédtárgyat bevégezni képtelen valék. Fejem egy chaos volt. Majd azon gondolatra jöttem, hogy - megőrültem s ez oly mértékben kínzott, annyira mardosott, hogy csoda, miszerint valósággal is meg nem tébolyodtam. Borzasztó állapot volt ez! Haragudtam, hogy miért vettem be a hasist s őrültségem okát önmagamnak tulajdonítva, a leghevesebb szemrehányásokat tevém oktalanságomért.
Ezen állapot egy óráig uralkodott fölöttem s addig kínzott, míg ezt hazám szomorú sorsa fölött való tépelődés váltotta fel. Itt oly nagymérvű aggódás és bú fogott el, hogy sírás által óhajtottam könnyíteni magamon, ami azonban nem sikerült; mert szívemet valamely fojtó érzés szorítá össze, hogy nemcsak sírni, de lélegzeni sem bírva, a megfuláshoz közel, aléltan összerogytam.
Emigráns társaim egy dívánra fektettek, hogy kipihenjem gyötört állapotomat. Szemeimet erővel lecsuktam, mire érzelmeim megváltoztak. Magyarországon találtam magam. Öröm és megelégedés töltött el. Valósággal éreztem barátaim, rokonaim szíves ölelését; hallottam hozzám intézett kérdéseiket s az ébrenlét csalódásig hű kifejezésével társalogtam velük. A hasist teljesen feledém.
Társaim, hogy rajtam segítsenek, egyébnek hiányában, kezeimet arcomtól lábam hegyéig vonva, delejezni kezdének. A delejezés lefolyását becsukott szemeimen keresztül észleltem s testemen véltem ujjaikat, melyek arasznyi távolban valának tőlem.
Egyszerre önkéntelenül feltekinték s Damaszkusban találtam magamat. Ez oly formán hatott reám, mintha a mennyországból egy pillanat alatt a pokolba estem volna. Újra megzavarodtam. Nem akarám hinni, hogy még mindig emigráns vagyok. Másfelől láttam körültem álló társaimat s egyenként nevezém meg őket: Nini! Ez itt Tüköry Lajos, kivel kimenekültem! ... Íme! Az meg Éberhárd, amazok Tolnay, Fleischer, Földváry Ákos, Körtvélyessy, kikkel már annyi idő óta szenvedek! ... Istenem! Istenem! ... Emigráns vagyok tehát! ... Hazátlan a nagy világban! ... Ezen bánatomban annyira elkeseredtem, hogy ólom súlyként nehezült egész valómra s mint halott feküdtem, mozdulatlanul.
Éjfél lehetet. Társaim aggodalmak közt aludni tértek. A bekövetkezett csendben állapotom teljesen megváltozott. Megsemmisültem. Testem, mint harmat a kelő nap sugarai alatt, elolvadt. Képzelődésem erősen működött s azon tünődém, hogy mivé lehettem, miután magam sem ébren, sem víziómban nem láthatám. Végre megállapodtam abban, hogy valamely képzelt dolog s test nélkül való lény vagyok. Később észrevettem, hogy mégis létezem, s ekkor hirtelen kinyitám szemeimet. Hajnalodott.
Öntudathoz jönnöm nem sikerült s újra a megsemmisülés állapotába estem vissza. Gondolataim egy ideig elhagytak; azután - születtem.
Ekkor asszonyokat láték magam körül, kik fölvettek s megfürösztöttek. A fürdő oly hideg volt, hogy egész testemben reszkettem és sírtam teljes erőmből. - A valóság pedig az volt, hogy hajnalban hűvösebb levén a levegő, fáztam. - Fürdés után bepólyáztak és szopni adtak, ami rendkívül édesen ízlett. - Bizonyosan szopogattam ajkaimat, melyeken a cukrozott hasis maradványa lehetett! - Majd bölcsőben ringattak, ami úgy tetszett, mintha egy fonálon függve a levegőben ide-oda hajigálták volna parányi testemet s ez kimondhatatlan kellemes érzést okozott.
Éreztem, hogy ezen ápolás alatt testem nő és erősödik; szemeim az egész világot elbájoló színben tekinték; szívem a boldogságtól érezhetőleg dobogott s a megelégedés teljes mértékével mosolyogtam.
Időközönként többször fürösztöttek, szoptattak. Fürösztés közben mindig fáztam, míg az emlő a legédesebben ízlett. Testem észrevehetően gyarapodott. Következett a járkálás nehéz mesterségének megtanulása. Mintha most is látnám! Egy nő megfogta kis karjaimat, vagy kezeim ujjacskáit, s vezetgetett a szobában, mígnem oly erősnek éreztem magamat, hogy saját erőmből járhaték.
Mikor annyira megnövekedtem, hogy az udvarra s az utcára játszani mehettem, - megjelentek gyermekkori pajtásaim; névszerint tudtam megnevezni őket s végig játszottuk játékainkat, ugyanazon gyermek ésszel s ártatlan kedéllyel, mint - egykor. Annyira jól mulattam, hogy többsör hahotában törtem ki - ami különben nem szokásom, - majd oly mértékben fogott el a kacagás, hogy ismét megjelent emigráns barátim nevető-tébolytól féltettek.
Néha-néha reám jött a sírás. Ez akkor történt, midőn a játékban véleménykülönbség merült fel köztünk. Ha kacagtam, ez oly jóízűen esett, hogy alig birtam végét szakítani; szívem majd kiugrott örömében s hahotázás között térdeimet csapkodtam. Barátaim többször eme felkiáltást hallották: "Ugye megmondtam?!" Mely szavakat akkor mondám játszó-pajtásimnak, midőn valamelyikök megbotlott, elesett, vagy játéka rosszul sikerült, amit én előre megjövendöltem volt. És ezt gyermekkoromban valóban így cselekedtem, amire most is élénken emlékezem.
A csecsemő- és gyermekkor több óráig tartott. Azután a serdültebb korba léptem, amikor is kezdtem komolyabbá válni s nagy ritkán nevettem. Feladtak az iskolába. Felelni kellvén, egészen megzavarodtam s a büntetéstől való félelmemben, egész testemben reszkettem. Minthogy iskolai büntetést valódi tanuló koromban sem kaptam, úgy ez most is elmaradt; pedig hasisírozott állapotomban meg volt reá a kellő ok. Szabad időnket játékkal, ugrándozással, nevetéssel töltöttük, míg el nem értem a - férfikort.
Ekkor már egész komolysággal tekintém az életet s az embereket; jövő célomról érettebben kezdettem gondolkodni s a nevetéssel teljesen felhagytam. Ezen időszak sok kellemes órát szerzett; de sok bút is az élettel való küzdés miatt s úgy tetszett, mintha valóságos hosszú évek lettek volna, valamint öregségem évei is.
Idővártatra megjött reám az öregség. Tagjaim megnehezedtek. Az öregség teljes alakjában szemléltem magam, ősz szakállal, ráncos arccal. Derekam meghajlott, járásom gyenge, tipegő vala. - A valóságban pedig testem megunta a dívánon való fekvést, mely már 24 órája tartott s a második este volt.
Öregségemben kevésbé aggódtam a jövőről, mint férfikoromban; inkább afölött tépelődtem, hogy mily gyorsan telnek éveim s növekszik tehetetlenségem. Később megnyugvást találtam azon tudatban, hogy az ember sorsa az öregség; de a halálra nem gondolék, mi a valódi öregeknek kisebb-nagyobb mérvben sajátja is. Ha gondolataim fonalán eszembe jutott a halál, elmémet erővel más tárgyra igyekeztem fordítani.
Végre bekövetkezett az aggastyán kor, a késő öregség ideje. Ekkor ismét éjfél lehetett. Annyira agg és gyenge levék, hogy menni sem birtam többé; később már mozogni, vagy szempilláimat fölemelni sem valék képes. Mozdulatlanul fekve, ekképpen gondolkoztam: Mi lesz most belőled? Meddig élsz még? Hisz léted csak teher immár? Nincs-e elvégezve, hogy te is meghalj, mint egyéb teremtmény? ... Elszántam magam s számot vetve lefolyt életemmel, a halálról kezdtem elmélkedni.
Ideje volt; mert halálom órája csakugyan megérkezett. Malomkerék nagyságú óralap volt előttem, rajta a 12 római számmal s egy óriási mutatóval, mely lassan haladt egytől a tizenkettő felé. Az óra mellett balkezében nagy kaszával, állt vigyorogva a halál s mialatt csontváz karjával a tizenkettősre mutatott volna, e szavakat hallám: "Ha a mutató ide ér, megszüntél élni!"
Iszonyú borzalom fogott el. Szemeim az órára meresztém s ezeket az óramutatóról semmi áron le nem vettem volna. Keservesen néztem, miként telnek perceim, míg egyszer tizenkettőhöz ért a mutató. Midőn láttam, hogy ezt is túlhaladta s én mégsem haltam meg, örvendtem, hogy a jó halál csak tréfált velem. De ő csakhamar más számra tevé csontujját, azután ismét tovább, míg egyszer könyörtelenül felkiáltott: "Már nincs több, készülj!!" ...
Mikor ezt kimondá, az óra eltünt. Szemeim mintha szikrákat hánytak volna, kegyetlenül kápráztak. E közben gyönyörű, világos fehér fátyol húzódott tekintetem előtt hosszasan, s a halál azt mondá, hogy akkor fogok meghalni, ha ezen szín elfogy. A fehér szín eltünte után következtek a szivárvány összes színei, melyek által annyira elragadtatva érzém magam, hogy a halálról egészen megfeledkeztem.
Képzeletem tündérkertbe varázsolt, mely telve volt soha nem látott, kád nagyságú cserepekben ültetett óriás virágokkal.
E virágok a brilliánt, smaragd, gyémánt s egyéb drágakövek minden kigondolható szineiben ragyogtak. Dacára annak, hogy éj volt, vakító világosságot terjesztettek maguk körül s mennyországban véltem magam. Többször körülnéztem, vajon nem süt-e a nap? De ha a kerten túltekinték, koromsötétséget észleltem mindenfelől.
Ha a virágokat érintettem, oly lágyaknak tüntek fel, mint egyéb közönséges virág; némelyek a selyem, vagy bársony finomságával vetekedtek. Illatuk élvet adó s ezt, valamint vakító csillogásukat akkor sem veszítették el, ha szakítottam belőlük. De nem, nem lehet e kertnek elbájoló szépségét szóval előadni!
Sétálásom közben itt-ott női alakok mutatkoztak, kik mindinkább szaporodának s angyali lényüket megpillantva, aranyhajú tündéreknek tartottam őket. A gyönyör és elragadtatás egész valómat eltölté. Hogy ez valami mulandó legyen, arra gondolni sem akartam.
Ezen látvány oly maradandó benyomást gyakorolt reám, hogy azóta sem tudom feledni ama hatványozott élvet és gyönyört, melyet az aranyhajú nők, az édeni kert csillogó virágaival, nyujtottak.
Testem könnyű és ruganyos lett; futkostam, ugrándoztam, mint egy gyermek s néha akkorákat szöktem, hogy a levegőben éreztem magam. Keblem az alázuhanás alkalmával kellemesen pihegett s ezt addig ismételtem, míg az izgatottság teljesen erőt vett rajtam s bágyadtan dőltem le a gyémánt ragyogású pázsitra.
Ezt látva az aranyhajú tündérek, körém sereglettek s negédesen kezdettek csevegni hozzám; de szavukat nem valék képes megérteni, mégis úgy tetszett, mintha egyenként szerelmi vallomásokat tettek volna nekem. Ha van öröm, melytől meg lehet halni, ekkor ilyen környékezett engem. Boldogságom tetőpontját érte el, vérem agyamba tolult, szívem sajogni kezdett s a virágos kert tündéreivel együtt - eltünt.
Újra magam előtt láttam a halált, azon a helyen, hol előbb állott. A színes fátyolok ismét szemeim előtt vonultak el s a halál egyre intett: "Miként e szín elmúlik, úgy tünöl el te is az élők sorából!"
Szürke szinek következtek, melyeket végül sötét fekete váltott fel. Lassan-lassan ez is eltünt. Életem láthatólag fogyott; ereimben a vér nagyon csendesen folydogált; éreztem, hogy mindinkább gyengülök; hallottam ütereimet, mint az órát akadozni, mely minden ütés után megállani készül; vérem lábaimnál hülni kezdett s csak szivem körül éreztem még meleget. Itt - gondolám - összpontosítja magát a lélek, hogy egyesült erővel hagyja el az öregségtől kifáradt testet.
Úgy is lett. A lélek észrevehetőleg huzódék ki testemből, mely idő alatt annyira fáztam, hogy azt véltem megfagyok.
Azután a lélekben éreztem életet, mely megmerevült testem fölött árnyék gyanánt lebegett, felruházva érzékkel és öntudattal. Láttam mozdulatlan, hideg tetemimet s lelkem három napig őrködött testem körül.
Fájdalmasan néztem a három nap alatt történteket. Jött egy ember, vállain egyszerű fakoporsót hozott s beléhelyezte tagjaimat. Részvevőleg jöttek barátaim, ismerőseim látogatásomra. Láttam, midőn a koporsóra tették a födelet s lezárták; és végre láttam nagy tömeg népet, vallásomnak papjait, kik bús énekek zengedezése közt az örök-nyugalom helyére kisértek.
A sírnál letették testemet s lelkem a koporsó fölött megállapodott. Addig maradt ott, míg a behantolt sírtól az utolsó gyászoló is eltávozott; mintha féltette volna porhüvelyét, vagy tán a helyet jegyezte meg, hogy reátaláljon a végítélet harsonájának félelmes megszólamlásakor. Utoljára még egyszer visszatekintett a felhányt sírhalomra, azután a levegőbe repült.
Lelkem ide s tova kezdett vándorolni a nagy mindenségben, keresve nyugvó helyét. Gyermekkori tanulmányaim nyomán eszembe jutott a mennyország s a pokol. Az elsőt óhajtva óhajtottam, az utóbbitól rettegtem. Minthogy nem érzém magam oly nagy bűnösnek, hogy a poklot megérdemelném, a mennyország felé törekedtem, s boldog voltam a gondolatban, hogy élvezni fogom a szem nem látta, fül nem hallotta örömöket, a mennyország gyönyöreit, melyekről annyi szépet és jót hallék. De - oh fájdalom! - mindez másként történt.
A felhők között egy angyallal találkozám, ki hosszú, fehér, fényes ruhába öltözött 9-10 éves gyönyörű leánygyermekhez hasonlított; két válláról galambszürke, tollas szárnyai terjedtek szét a levegőben; fehérpiros arcocskáit aranyszínű göndör hajfürtök árnyékolták; búzavirág kék szemeit reám függesztve, bizalmat gerjesztőleg imígy szólt hozzám:
- Mit keressz?
- Lelkem nyugalmát - felelém.
- Úgy! Akkor jer utánam. S két ölnyi széles szárnyaival vígan csattogva előttem repült, hogy arany fürtei üstökösként lengtek, lobogtak a levegőben. Követtem; de megszólítani nem volt bátorságom, csak magamban gondolám: Ugyan hova visz e gyönyörű angyal? s kétségem sem volt affelől, hogy a mennyei birodalomba utazunk.
Amint nyomában lebegtem, - mert nekem szárnyaim nem voltak, - kevés idő mulva vízszintes repüléséből hirtelen fölfelé tört az angyal s csillagtól csillagig emelkedve, néhány pillanat alatt egy ősz szakállú, méltóságos arckifejezésű férfiú előtt találtam magam, ki felhőkön ülve nyugovék, mellette a Bárány s egy Galamb, előtte a Szerafok, Trónok és Hatalmasságok, körüle számos és sokkal fényesebb angyal, mint az én vezetőm, kik mindnyájan kedves kíváncsisággal tekintének reánk.
Az istenségből kisugárzó fény pillanatokra elkábított s reátekinteni többé képes nem valék. A kisérő angyal ezüst csengésű hangon szólíta meg: "Számolj!" ... Gondolataim cikázó villámként járták át lelkemet. Előttem állott lefolyt életem. Emberi fogalmak szerint becsületben töltém éveim; sőt a mindennapi lelkek fölé emelkedve, bátran küzdöttem az elnyomott igazság mellett; jót tettem még ellenségeimmel is; de midőn annyiszor láttam felmagasztalva a bűnt s letiporva az erényt, kétségbevontam egy igazságos Istennek létezését s elmém a földről nem emeltem többé ég felé. Megátalkodott dac fogott el s többször kérdeztem önmagamtól: "Mit számoljak?!"
Míg ekképp tusakodnám, Isten hozzám fordul s szelíden kérdi:
- Fiam! Miért jöttél? Mit kívánsz tőlem?
- Lelkem nyugalmát keresem - felelém - s tudom, hogy ezt csak a te jóságodtól s végtelen irgalmadtól remélhetem.
- Emlékszel-e, midőn az én létemet kétségbevontad, sőt megtagadtad?
- Emlékszem - mondám határozottan, - de ez hazám ügyének elvesztésekor történt.
- A testi ember nem fogja föl azt, mi Isten lelkéé és nem értheti, mert azt lélek szerint kell megítélni. Ha képesek volnátok engem felfogni, akkor ti is istenek lennétek, hasonlók hozzám. És még most is kételkedel bennem?
- Nem! Sőt erősen hiszlek, mert saját szemeimmel láttalak.
- Ez már nem hit, hanem tudat. Így hisz bennem, érdem nélkül, a sátán, aki míg jó angyal volt szintén látott s azért vele együtt - nincs helyed országomban.
Ezzel intett az angyalnak, ki elhagyott.
Alattam a mindenség egyszerre megingott. Önfenntartási erőm eltünt s lefelé süllyedtem. A lég pehelyként folyta körül lelkemet s éreztem nyílsebességű esésemet. Iszonyú borzadással láttam felém tátongani minden rémületességével együtt a poklot; sötét méhéből, mint valamely katlan-torokból füstgomolyt és vöröslő lángokat okádott. Hallám a fülhasogató sírást, jajgatást, üvöltést, melyet az elkárhozottak kínjukban véghezvittek. Előttem rémesen megvilágított förtelmes alakok valának, kiket ördögök vevének körül s ezer és ezer kígyók, sárkányok által gyötörtettek. Lelkemet a magasra törő lángok nyaldosni kezdék; a világ megrendült fölöttem s eget, földet megrázkódtató robaj között - Tolnay János és Földváry Ákos léptek szobámba, hatalmasan becsapván maguk után az ajtót, hogy hosszas önkívületemből valahára felébredjek.
Szemeimet hirtelen felnyitám s rémülten néztem körül. Testem facsaró víz s kínjaim kimondhatatlanok voltak. A hozzám intézett kérdésekre válaszolni képtelen valék. Többször körülnéztem, nem látom-e a borzalmas lángokat? A földön vagyok-e, vagy még mindig a túlvilágon?...
Társaim nem engedének többé fekve maradnom s felültettek. A meghűlés ellen egy felöltőt adtak reám - minthogy a téli esőzés következtében hűvösebb idő uralkodott - s mindenképpen igyekeztek szóval tartani, nehogy újra, talán örökre, elaludjam.
Egyebek előtt csibukot óhajtottam. Ezt csakhamar elnyervén, lábaimat törökösen magam alá szedém s azon gondolatban, hogy hatalmas pasa vagyok, körülöttem szorgoskodó barátimmal, mint megannyi szolgáimmal parancsolgattam.
Ők készséggel teljesítették kívánságimat s felségesen meg voltam önmagammal elégedve. A hasis még mindig uralkodott rajtam.
Néhány perc mulva - általános meglepetésre! - a csibukkal hevesen csapkodni kezdettem magam körül, nehogy valaki hozzám közel jövén, jobb lábamat, melyet üvegből képzeltem, eltörje. Ezt annyira féltettem, hogy halálosan megütöttem volna a vakmerő közeledőt. Lábam úgy tünt fel előttem, mint egy darab gömbölyű, átlátszó, fényes üveg s magam sem mertem megmozdítani.
Ezután az evés eszméjére törekedtek hozni. Két napi éhezés után könnyen megbarátkoztam a gondolattal, hogy ételt adjanak. Mohón nyultam az elém tartott húshoz, hogy ajkaimhoz vigyem; de az e pillanatban - képzeletem szerint - nyávogni kezdett s csakhamar kezemmel is úgy érzém, mintha szőrös volna, mire utálattal vágtam vissza az edénybe.
Gondos ápolóim igyekeztek bolondságomtól eltéríteni. Maguk nyultak az ételhez s ettek belőle. Ez és a hosszas rábeszélés végre annyira hozott, hogy ismételt kisérlet után erővel számba tettem egy falatot, ami annyira jóízűen esett, hogy alig tudtam felhagyni az evéssel.
Miután jóllaktam, a levegőre vittek, hogy magamhoz térjek. Midőn az utcán jövő-menő emberekre tekinték, akként tüntek fel előttem, mintha mindnyájan reám néztek s fölöttem nevettek volna. Ezért felöltőm gallérját erősen felhúztam s oldalvást, vagy éppen háttal haladtam előre; miközben kérve-kértem barátimat, hogy üssék arcul a gúnyolódókat, mert az én kezeim meg vannak kötve.
Ekkor egy közeli arab kávéházba vezetek; de ott sem volt jobb dolguk velem; mert itt is elfordultam az emberektől s hangosan kacagtam, majd hahotáztam, vélvén, hogy az összes vendégek ugyanezt teszik; pedig sohasem volt természetem a hangos nevetés.
Szokatlan magamviselete arra késztette kisérőimet, hogy a helyiségből ki- és nagy nehezen hazavezessenek. Lefeküdvén, megszakítás nélkül 12 órát nyugodtan aludtam s teljesen kijózanodva ébredtem fel a 60 óráig tartott hasis-mámorból.
Ébredésem után semmi kellemetlen visszahatást sem tapasztaltam. Fejem és gyomrom rendben voltak; kivéve a nagymérvű éhséget. Az átaludt idő pár órának tünt fel előttem. A látottakról mintha csak néhány percek előtt fordítottam volna el tekintetem s jól esett visszaemlékezni az átélt gyönyörökre, míg a borzalmas epizódok leverő hatást gyakoroltak rám s több napig nehezen tudtam megkülönböztetni az álmot a valóságtól.
Másrészt fölötte örvendtem, hogy oly szer birtokába jutnom sikerült, melynek segítségével tetszés szerint édent varázsolhatok képzelmem elé s megédesíthetem immár hosszas száműzetésemnek keserves napjait.
Rövid idő alatt újra bevevék a hasisból. Tudom, hogy 12 óráig aludtam; de ezen idő alatt állandóan fojtogatott valami; torkom kiszáradt; lélegzetem megnehezült s azt hittem, hogy rögtön megfúlok. Ezen balsiker hosszabb időre elvette kedvemet a hasisirozástól. De nem véglegesen.

XIX.
A hasis és az emigránsok. - Guyon estélye. - Dr. Suhajda felfedezése. - Késmárky Lajos. - Ennek halála.

Ez ideig a boritalnak mértékletlen élvezetét tartottam ama kárhozatos szenvedélynek, melynek elhagyása a legnehezebb; de a hasis föltétlen hódolatot kíván; vasmarokkal tartja szánandó áldozatát; kivetkőzteti minden emberi nemesebb érzelemből s testileg és lelkileg rútul tönkretéve, löki őt a gyalázatos halálba.
Sajnos! Több jeles magyar emigráns is esett ennek áldozatul, kik a legnagyobb nyomor és nélkülözések közt pusztultak el. Nem éltek már egyébnek, mint az átkos hasisnak. Haza, baráti érzelmek, emberi méltóság, közömbös dolgokká levének előttük. Nem használt semmi lebeszélés.
Ha nem volt pénzük hasisra, - melynek okája 400 piaszter = 40 frt. vagyis minden drem egy piaszter vala, - megszerzése végett eladták a mezítelenségüket befödő ruháikat. Elhitették önmagukkal, hogy ruha nélkül járni dicsőség s Krisztus, Mózes, a többi próféták, mind úgy jártak. Elbolondítva hasonszőrű társaiktól, a török s arabs dervisektől, azt állították, hogy a tél hidegét ruha nélkül sem érzik; tüzet tudnak enni, tüzet képesek mezítelen karjaikon fájdalom nélkül tartani; s valóban láttuk, amint égő parazsat tartottak kifeszített tenyerükön, míg az húsukba nem égett, mely sebet a sajnálatra méltók azután hónapokig gyógyítgatták.
Fájdalmaikat, testi szükségeiket eltagadták; úgy mondák, hogy étel nélkül is megélnek, mert a hasis mindent pótol. Képesek voltak 5-6 napig ételt nem venni magukhoz, míg az éhségtől az utcán összerogytak.
Szívünk sírt s alig ismerénk többé szerencsétlen emigráns társainkra! Másfelől ama hiszemben voltak, hogy ők halhatatlanok; meghalnak ugyan, de saját erejükből feltámadnak, mint a Megváltó. Csodákat ígértek s erre csak az alkalmas hely kijelölését kérték. Igyekeztek maguknak követőket szerezni s az új társat prófétának avatták. Önmagukat világ-szabadítóknak nevezték, kik a hasis terjesztése által embertársaikat megmentik minden földi nyomorúságtól; végre pedig az oktalan testsanyargatás, a végső nyomor következtében, gyógyíthatatlan betegségek, vagy kínzó éhhalál áldozataivá lőnek.
Magam előtt láttam az élő példákat, kikről tudtam, hogy nincs hatalom, mely őket az emberiségnek visszaadja; megfogadtam, hogy teljes erőmegfeszítéssel azon leszek, miszerint a hasis élvezetét elhagyjam.
Nagyon nehezen sikerült s majdnem emberfeletti erőlködést kellett kifejtenem. Hónapokig küzdöttem önmagammal. Hasist többé nem tartottam. Ötször, hatszor, hétszer vettem be, mindig utólszor. Több ízben nekiindultam, hogy hasist veszek; már a boltig jutottam, honnét a belső küzdelem miatt reszketve visszatérnem s a hasist végre elhagynom sikerült. Sőt később Tüköryt is lebeszéltem erről.
De fájdalom!
Dacára örömömnek s boldogságomnak, hogy valahára végképpen megszabadultam a félelmes szertől, még egyszer, akaratom és tudtom nélkül uralma alá kerültem.
B. Splényi látva, hogy állhatatos elhatározásunk folytán közülünk nem igen foghat prófétákat, cselhez folyamodott. Nem, mintha ezt rossz szándékból tette volna, hanem inkább mulatságot akarván szerezni magának is, másoknak is, bennünket utoljára meghasisirozott.
Sógorát, Guyont, reábeszélte, hogy thea-estélyt adjon. Erre hivatalosak levének az európai konzulok - kivéve az oroszt és osztrákot - s a Damaszkusban tartózkodó magyar emigráció összes tisztje. Megjelentek pedig: az angol, francia, porosz, olasz konzulok; egy francia őrnagy, mint török lovassági instruktor; egy másik porosz őrnagy, a tüzérség instruktora s a meghívott magyarok teljes számban, úgy mint: Kollmann (Feizi pasa) tábornok, Scheidenberg őrnagy, Dr. Suhajda törzsorvos, Éberhárd Károly, Tüköry Lajos, Huszár Antal, Körtvélyessy József, Tolnay János, Pinczés Lőrincz, Fleischer Salamon, Stab Simon és Pap János. Ezeken kívül még két lengyel: Strzeczky Napoleon és Prorok Sztaniszláv; mindnyájan részint kapitányok, részint főhadnagyok s hadnagyok a török tüzérségnél, vagy lovas és gyalog ezredeknél.
Guyon, ki azon elvet követé: Si fueris Romae, Romano vivito more, - keleti fénnyel rendezte estélyét s azért mozgásba jött az egész ház; kivált a női cselédség s a hárembeli fekete rabszolga-leányok nagy igyekezetet fejtettek ki.
De legtöbbet sürgött-forgott b. Splényi. Majd a hasis-boltokba, majd a cukrászokhoz futott. Tervét azonban senki sem sejté.
Délután nagy titokban jött szobámba - mely a hárem mellett volt - Guyonnénak német társalgónője, - ki később a porosz tüzér instruktor ezredeshez ment férjhez - s megsúgta nekem, hogy tudva, miszerint a hasist szerencsésen elhagynom sikerült, jól vigyázzak magamra, mert Splényi nagy előkészületeket tesz, hogy az egész társaságot meghasisirozza; ő majd kivigyázza, melyik ételbe lesz a hasis s a felszolgáló inastól megizeni, hogy abból ne egyem.
Nagy lett az én örömöm s a társalkodónőt mentő angyalomnak tekintém. Rohantam barátimhoz, kik a hasissal szintén felhagytak s közlém velük a titkot, azon figyelmeztetéssel, hogy vacsora alatt mindenben csak reám vigyázzanak.
A hívott vendégek felgyülekeztek. Guyon a szelámlikban fogadá őket s török szokás szerint csibukokat szolgáltatván, kedélyesen társalgott kivel-kivel saját nyelvén.
Az emigráció b. Splényi körül tömörült s élvezettel hallgattuk széleskörű ismereteket tanusító elbeszéléseit.
Rövid idő mulva hat szolga lépett be; kettőnek kezében nagy tálcák, rakva apró, metszett üvegpohárkákkal, melyekbe másik kettő finom rozsólist töltögetett; az ötödik és hatodik ehhez való süteményekkel járt körül.
Mindnyájan ittunk, s én, mint a házhoz tartozó, magyaros szokás szerint, szívesen kínáltam társaimat, hogy ismételten vegyenek az igen ízletes süteményből.
Fél óra eltelte után asztalhoz ültünk. az asztalfőnél Guyon foglalt helyet az angol konzullal; jobbról a francia, balról a porosz konzulok; azután ült Kollmann tábornok, vele szemben az olasz konzul s így tovább. B. Splényi és én, mint háziak az asztal legvégén. Az emigránsokat szemem intésével figyelmeztettem: No! most csak reám vigyázzatok!
Alig esszük meg a levest, egyszerre felugrik Éberhárd kapitány, nagyot üt öklével az asztalra s hahotázva felkiált:
- Fiuk! Én úgy veszem észre, hogy hasisban vagyok! S folytonosan kacagott.
Erre én, ki már irtóztam a hasistól, körülnézek, felugrom s szintén kiáltom:
- Ez lehetetlen!
- De bizony lehetséges - rivallt Huszár Antal, - mert hatását már én is érzem. Ezért valaki felelős lesz!
A hasist csakhamar mindnyájan éreztük. Én dühösen a székre vetettem magam s két összeszorított öklömet állam alá helyezve, könyökeimet pedig illetlenül az asztalra vágva, iszonyú dühvel néztem Guyonra, mintegy számon kérve tőle ezen tetthez való beleegyezését. Ő ezt látva nevetett.
- Mit nevet ön bűnrészes?! - kiálték mérges hangon. - Guyon erre még inkább kacagott.
- S még most is nevet ön? Nem veszi észre, hogy szemeimmel falom föl? Nem érzi ön, miként fogy? ...
És szemeimmel egyre pislogtam, mintha harapni akartam volna velük. Szemszőreim óriási fogak gyanánt tüntek fel, mellyel őt felemészthetni véltem. Csakugyan pillanatokra el-eltünt tekintetem elől, azután ismét nevetve ült, jó messze, előttem. Ezáltal a képzelődés és düh - izgatva a hasistól - a végtelenségig fokozódott.
Kevés vártatva így szóltam magamhoz: "Hát illik az, hogy te ennyi jeles vendég előtt, az asztalnál két kézre könyökölj?"... "Igaz!" - mondám; ekkor balkezemet lerántottam az asztal alá s csak a jobbal tartottam államat. "Megadtad neki - évődtem magammal - hisz így sem illik!" ... "Helyes!" - és balkaromra támaszkodva, jobbomat rántottam lefelé. Így váltogattam karjaimat egy ideig, mialatt folyton dorgáltam illetlen magamviseletét.
Egyszerre felugrom s körülnézek a többiek után. Az angol konzul dühös taglejtések közt igyekezett valamely fontos tárgyról meggyőzni kollegáját a porosz konzult, ki ezt mély fejbólintások és hajlongások közt helybenhagyni látszott; mire az angol annál jobban hadonászott s dühösen toppantott lábaival. A francia konzul, két mutató ujjával allarme-ot dobolt az asztalon; közben-közben felállt s harsányan elkiáltá: "Aux armes soldats!" Azután újra leült s dobolt. - NB. Ő 1851-ig gyalogsági kapitány volt. - A francia őrnagy leült a földre s törökösen imádkozott. Szépen megcselekedte a tempókat, homlokával többször a földet érinté s a végén hangos: "Amin"-okat mondott; már amint ez szokás.
A zaj, zsibongás mindinkább növekedett. Ki-ki saját eszméit igyekezett lehető hangosan érvényre juttatni. A szolgák ezalatt az ételeket mind felhordták s az asztal hajlott a lukullusi vacsora terhe alatt; de érintetlen maradt minden a félbehagyott levessel együtt.
Kollmann tábornok ezideig legcsöndesebben viselte magát; saját gondolataiba látszott elmerülni; majd felugrott s hangosan mondá: "De én mégis beteg vagyok! ... Hova menjek?" ... Guyon, ki a hasisból nem evett, megszólítá: "Menj a mellékszobába s feküdjél a divánra!" Mire Kollmann tántorogva engedelmeskedett.
Guyon ekkor Dr. Suhajdát küldé a beteg után, hogy vizsgálja meg őt. Ez ijedten áll fel székéről, egy lépést előre tesz, mondván: "Egy!... Ez tehát megvolna; de hol a második?... Áhá?... Az meg itt van a hatodik lábamban!... Igen!... De amit az első láb megtett, rossz indulatból elrontja a hatodik s az első háromnak munkáját a három hátul levő!... Azonban az elsők sem engednek az utolsóknak s így én sem előre, sem hátra menni nem tudok. ... Nem hiszik uraim? ... Tekintsenek kérem ide!" ... S hintázni kezdé magát lábain. A többiek rákiáltottak: "Hisz hat lábbal könnyebb menni, mint kettővel!" "Ám tessék megkisérelni - mondja az orvos - meglássuk kinek lesz igaza?"
A társaság általános próbát tevén, egyik elkiáltja: "Igaza van orvos úr! ... Üljünk le, mert a hat lábnál még több is nőhet ám!" Erre mindnyájan leültek s nagy csend uralkodott a teremben. Ki-ki saját gondolataival foglalkozott.
Közbevetőleg megjegyzem, hogy ezen Dr. Suhayda, a hasisban tengeri-betegség ellen való szert akart felfedezni. Konstantinápolyba magasabb állásra hivatván, Beiruthnál hajóra ült; előbb azonban bevett egy adagot a hasisból. alig ért nyilt tengerre a hajó s kezdett gyengén hintálni a habokon, az orvos a hasis hatása alatt iszonyú rémületbe jött, neki ugrott a hajó párkányának s erővel a tengerbe akará magát vetni. A matrózok idejekorán visszatartották ugyan, minthogy azonban őrülési rohamtól meglepettnek vélték, meg akarták kötözni. Vele utazó neje, anyósa és fia a kapitányt felvilágosítván, megmentették a nagyobb kellemetlenségtől; de szorgosan kellett a kajütben 12 óra hosszáig őrizni, hol végtelen kínokat szenvedett.
Csendes mulatságunkból egyszer csak felugrom s karomat feltartva, harsányan hangoztatom a csatakiáltást: "Utánam fiuk!!!" - A magyarok követtek. A lépcsőkön le, szobámba rohantunk s a szerencsés elsők közül négyen egyszerre foglaltuk el ágyamat; a többiek, ki hol helyet talált, összeesett.
Néhányan a nyitva feledt hárembe tévedtek. Alig tette valaki setét szobámban az indítványt, hogy törjünk be az angyalokkal telt paradicsomba, midőn Éberhárd két társával rémülten dől közénk s fuldokolva mondja: "Jaj! Ne menjetek! Csak oda ne! Mert ott nem angyalok, hanem fekete ördögök vannak! Kettővel már találkoztam a bejáratnál!" - Ezek voltak a fekete rabszolga-leányok. - Azután nagy gyáván, reszketve húzták meg magunkat s aludtunk mindnyájan reggelig. Guyontól tudom, hogy a konzulok is pompásan mulattak s helyben tölték az éjt. -
Az ázsiai emigráció nagy része elhagyta az idegrendítő hasis élvezetét; de néhánynál már lehetetlen volt a visszalépés. Emberi érzelmeikből kivetkőzve, a józan társadalmi köröket elkerülve, fanatikus dervisek társaságában hódoltak nyomorult szenvedélyüknek s szégyenteljesen haltak el.
Ezen szerencsétlenek közül volt Késmárky Lajos, jeles magyar száműzött. Valóságos lángésszel birt, kinek elég volt valamely tárgyat egyszer megvizsgálni, hogy azt elkészíteni képes legyen. Különféle műhelyekben dolgozott. Az asztalos, esztergályos, kovács, lakatos szíjjártó mesterségekben ügyessége s végtelen szorgalma által tünt ki. Mindenütt tárt karokkal fogadták s busás fizetésben részesítették.
Damaszkusban serfőző gyárat állított, melyhez saját tervei szerint építette a kemencéket s az árpa-szárítókat; a szükséges üstöket önmaga készítette s minthogy itt bodnárnak híre sincs, dongafákat keresett, ezekhez szerszámot kovácsolt, azután előállítá a fél és egy akód hordókat. Serét a konzulok nem győzték dicsérni s eléggé hálálkodni, hogy Damaszkusban is feltalálják a rég nélkülözött italt. Az angol konzul kedvéért angol portert is gyártott.
Kitünt irodalmi képzettsége által is; de hacsak mesterségeinél marad, dúsgazdag lett volna. Másképp volt elvégezve felőle. A hasis karjaiba került s már a nagy-próféták közé soroltaték.
Egyszerre eltünt Damaszkusból. Hova? ... Senki sem tudta megmondani. Munkásai utolszor a hasis-hánban látták, hol három ervis társaságában nargillázott s arannyal telt erszényéből fizetett a görögnek. Rosszat gyanítva, Tüköry és Éberhárd kiséretében a rendőrpasához mentünk. Ez előhivatta görögöt, ki azt állítá, hogy a dervisek egyenként távoztak s utánuk nemsokára Késmárky is - egyedül.
A pasa bezáratta a görögöt s hánjában minden zeg-zugot felkutattatott. A keresett sehol; mintha a föld nyelte volna el. Tudakozódtunk Damaszkusban s a környéken. Semmi hír.
Néhány hónap mulva levelet kaptunk Beiruthból - Késmárkytól, melyben bocsánatért esd hirtelen eltünése miatt: igen sajnálja, hogy barátait elhagyni kényszerült, de az ő hivatása magasztosabb, semhogy holmi bagatell világi ügyekkel foglalkozzék; ő már nagy-prófétává avattatott s a hasis isteni sugallatokat teremt agyában, melyeket az emberiséggel való közlés végett kötelességének tartja papírra tenni. Most pedig arra kér, hogy hátrahagyott gyárából adjuk el az értékesíthetőt s a befolyt összeget küldjük el neki. Végül mentegeti magát, hogy tőlünk el sem búcsúzott; de mennyei szózat ösztönzé, hogy azon éjjel rögtön Beiruthba induljon, hova a Libánonon keresztül egyedül meg is érkezett.
Óhaját azonnal teljesítettük, eladván a sörházhoz tartozó eszközöket, melyekből az arabok leginkább az üstöket fizették elég magas áron. A többi kótya-vetyére került. A befolyt összegből ezer piasztert visszatartottunk fájdalompénzül az ártatlanul szenvedett, de közben járásunkra kezesség mellett már előbb szabadon bocsátott görög részére. Meghivatván, remegve jött szegény a rendőrpasa szine elé s miután általunk az eseményekről kimerítően értesült s az ezer piasztert engesztelésül kezeibe adtuk, az ajándék, vagy talán szabadsága fölött való örömében, ruháink szegélyét csókolgatá.
Késmárky megkapván a küldött több ezer piasztert, bolond dervisek társaságában még jó ideig Beiruthban tartózkodott. A hasis volt élete s ezen állapotában írt egy érthetetlen művet az ember fogantatásáról, fejődéséről, a csecsemők ápolásáról, a serdülő gyermekekről, a gyermekek és szülők között való viszonyról, a felnőttek rendeltetéséről, az ember végcéljáról, végül a hasis isteni hatásairól, - melyeket kivüle senki sem értett.
Pénze elfogyván, bevándorolta Kis-Ázsiát. Legutólszor Szmyrna falai alatt látták kiaszva, mezítelenül sütkérezni a forró napon, hol senkitől semmit el nem fogadva - éhen halt el.

XX.
B. Splényi, mint a hasis áldozata. - Háyder béj házassága. - Isza, a nagy-próféta. - Csodák. - Háyder béj könyve. - Háyder béj, mint dervis. - B. Splényi halála. - Török cimzések.

Késmárkyn kivül megemlítem még b. Splényit, mint a hasis áldozatát az emigránsok közül.
Báró Splényi Lajos, mint diplomata s volt osztrák kapitány, a legszebb állásokat töltötte be. Rangja és magasabb összeköttetései, társadalmi műveltsége és képzettségénél fogva fényesebb jövőt jósolhatott volna magának; de szintén a hasis boldogtalan rabjává szegődött.
Emigráns társainak figyelmeztetései, kérései, mit sem használtak s Guyon sem gyakorolhatott reá többé befolyást. Ruháit hasisért cserélte be s rongyokba burkolódzott. "Mit nekem a ruha - mondá - a nagy tömeg cifra büszkesége? Én közép utat nem ismerek, ez a közönséges lelkek sorsa; dicsőség, vagy elbukás feladatom s e célomat csak a hasis által érem el, mely az egyedüli "nur" (világosság); ez világosítja fel elmémet s leszek a világ első prófétája!"
Bennünket követésére buzdítani igyekezett. Állítá, hogy egykor meghalván, a hasis segítségével újra feltámad s hogy étel nélkül megél. Egy alkalommal öt napig nem evett s kicsibe mult, hogy próféta elődjeihez nem került. Ekkor Guyon nagyon lehordta; amire ismét annyira megterhelte gyenge gyomrát, hogy több hétig komolyan betegeskedett.
Fellábadozván, újra előbbi életmódját követte. Sőt föltette magában, hogy megházasodik, azután nejét is a hasis élvezetére bírja.
De ki adja neki leányát ily körülmények között? Mert Splényit már az arabok is ismerték a hasissal való barátkozása miatt s így nem maradt egyéb út hátra, mint kerítőkhöz fordulni, kik számára feleséget szerezzenek.
Egy szegény özvegy asszonyt sikerült reábeszélniök, hogy a magyar béj neje legyen. Ez azonban kikötötte, hogy leendő férje is Mohammed vallásra térjen s magát körülmetéltesse; mert a Korán nem engedi a muzulmán s keresztény között kötendő vegyes-házasságot.
Splényi rövid idő alatt renegáttá lett s Háyder béj nevet kapott. Damaszkusnak polgári kormányzója, kit a szertartáshoz megnyernie sikerült, ellenőrré tette a vámhivatalhoz s minthogy a török nyelvet nem értette, csak annyit kívánt tőle, hogy pár órát naponként a hivatalban - nargillázzon, a látszat végett.
Később még ezt is elhanyagolta. Egyelőre azonban jól esett neki a hivatal, vagyis inkább a fizetés, melyet a kerítő borbélyok díjazására s a házassági költségek fedezésére fordított.
Mindenek előtt a házasságot kötötte meg, ami következőképpen ment végbe:
Miután az asszonynak rokonaival az átadandó hozomány mennyiségére nézve megegyezett, az összes érdekeltek az imám és kádi színe elé mentek; mely utóbbi tanuk jelenlétében felszólította a házasulandót:
- Fiam! Akarod-e ezen nőt feleségül venni?
Háyder bég igenlő válasza után megkérdezte a rokonokat a kikötött összeg felől. Ezek 1000 piasztert mondának.
- Igaz-e ez Háyder béj? - kérdezte a kádi.
- Igaz.
- Olvass le tehát leendő nőd részére rögtön 333 1/3-ad piasztert! Ha pedig őt netalán elhagynád, tartozol megfizetni a többit is.
Háyder béj mindezekhez beleegyezését adván, a szerződés megíratott s a házasság megköttetett. Ilyen itt - kevés kivétellel - a szokás. Az egyharmadrész összeg a nőé marad még azon esetben is, ha ő hagyná el férjét, vagy ha ez feleségét bármely okból elbocsátaná; övé még a saját kelengyéje is, melyről számolni senkinek sem tartozik.
A török, vagy arab nem érinti az asszony vagyonát ama példabeszéd szerint: "Az asszonynak házadba hozott pénze az ajtó felső küszöbén lóg s fejedet veri, ha be- vagy kimégy." Másik pedig így szól: "Ha az asszony arany gyertyatartókat hoz is a házhoz, azokba a gyertyát mégis a férjnek kell adni."
Egyébiránt ezekről alább.
Háyder béj ezen házassággal nem sokáig volt boldog. Már a mézeshetekben meghasonlottak egymással. Az asszony nem akart a boldogító hasisból venni s midőn a férj, cselhez folyamodván, ezt alattomban ételébe hintené, a nő dühösen elhagyta őt.
Ekkor ismét a dervisek karjaiba vetette magát s a hasishánokban tölté napjait. Guyon többször felruházta, de mitsem használt; este felé, testén néhány rongy darabbal tért mindannyiszor haza. Ha kérdeztük, hova tette ruháit, egész komolyan felelé:
- Ma egész nap Jézussal s Ádámmal mulattam, s minthogy nekik nem volt, megosztottam velük ruháimat. Máskor majd ők adnak nekem.
- De hát ki az a Jézus és Ádám?
- Ők nagy-próféták. Majd elhozom Jézust, mert ő kiváló csodákat művel s bámulni fognak rajta!
- Jó. Hozza el holnap!
Másnap dél tájban megérkezett Háyder béj egy magas sovány egyénnel, kinek zilált, koromfekete haja mezítelen vállaira omlott; dereka körül piszkos bőr-öv, kisebb-nagyobb tőrökkel ellátva; övön alul szennyes ruhadarab, mely csak térdig ért; fél vállára kopott tigrisbőr volt csapva; jobb kezében két ökölnyi nagyságú buzogány, csengő-bongó rézlemezekkel, melynek két ujjnyi vastagságú s arasznyi hosszú vasnyele alul éles hegyben végződött. Magányosan találkozva megborzadtam volna látásától.
Háyder béj maga előtt bocsájtá őt a lépcsőkön s amint engem meglátott, elkiáltotta magát:
- Elhoztam Jézust, a nagy prófétát; az ő csodáit tessék megtekinteni!
Ezzel bevezeté őt Guyonhoz, ki a furcsa alak megpillantására jóízűen felkacagott.
Kérdeztem a dervistől: "Mi a neve?" - Mire törökül válaszolá: "Isza", - ami arab név s csakugyan Jézust jelent; mert az arabok előszeretettel viselik a Mohammed, Musza (Mózes), Ádem (Ádám) és egyéb bibliai neveket.
Mialatt a dervissel beszélgettünk, Háyder béj felszerelt két nargillát hasissal, melyeket társával együtt kiszíván, a dervisre kiáltott: Isza rajta! Mutasd meg mit tudsz s bizonyítsd be ezen urak előtt, hogy igaz, amit rólad beszéltem! -
Erre a dervis szó nélkül felemelte buzogány alakú eszközét, háromszor erősen megzörgette a levegőben s elkiáltá: "Biszmi Illahi ráchmáni ráhim!- Azután nagy sebességgel ráncigálta a földön ide-oda s két kézzel gyorsan feje fölé kapván, hegyes végével hirtelen szemébe üté.
Én, ki Tüköryvel együtt vigyázva kisértem a dervis mutatványát, jól láttam, hogy jobb markába rejti a buzogány hegyes végét s figyelmeztettem őt erre. Mire azzal felelt, hogy piszkos rongyai közül előszedett holmi ócska, hegyes vaseszközöket s ajánlkozott, hogy ezek közül egyet fájdalom nélkül arcomba fog szúrni.
- Már dervis atyafi - mondám - ha akarod, csak magadon gyakorold mutatványidat! Mire odaugrott Háyder bej ezen ajánlattal:
- Szúrd tehát az én arcomba!
A dervis nem jött zavarba hanem vigyázva beszúrta Háyder béj archúsába a halcsont vastagságú vasdarabot, úgy hogy fele a szájban jöve ki s egyik arcát láthatólag lefelé húzta. Beszaladt vele nénjéhez, hogy megmutassa a legújabb csodát, honnét visszatérve a dervis újra megszabadítá őt terhétől, mely után nyálazott ujjaival kente be a vérző helyeket - kívül, belül. Háyder béj ugyan egyre hajtogatta, hogy mi fájdalmat sem érez; de mi láttuk, hogy fél arca észrevehetőleg telik s amely sebesült testrész megdagad, csak fájni is szokott biz' az.
Most a dervis megpillantván Guyon kardjait a falon, lekapott egyet a legszélesebbek közül s köszörült élét műértőleg megpengetve, villámgyorsasággal mezítelen hasába vágta; azután ismét nyílsebességgel kirántván, mutatta testét, melyen a vágásnak nyoma sem látszott.
Azonban volt annyi meggondolása, hogy eleve beszívja az illető testrészt, mire én a kardot tőle elvevén, mutattam neki miképpen huzogassa végig testén, ha valami szokatlant akar mutogatni; de ő hitetlenségünk fölött megbosszankodva, bennünket társával együtt szó nélkül a faképnél hagyott.
Háyder béj azután a Damaszkus közelében levő Ádra faluba vonult s itt francia nyelven egy könyvet írt: Isten létéről, a világ teremtéséről, a prófétákról és tanításaikról; kikről különben azt állítá, hogy mindnyájan hasissal éltek s Mózes a zsidókat a pusztában negyven évig szintén ezzel tartotta, melyet ott mannának neveztek. Írt továbbá a hasis termesztéséről, kezeléséről és készítés módjáról. Munkájában számos erkölcsi mondatot szőtt a Koránból s a mindig magával hordott magyar szövegű sz. Írásból.
Nagy büszkén olvasta fel előttem könyvének egyes részleteit s erősen meg volt győződve, hogy ezzel fogja a világot megváltani, mely után Ádra falu lesz a nemzetek búcsújáró helye; császárok és királyok fognak az ádrai lakóházhoz zarándokolni s a nyomorult viskó helyére arany palotát építeni. Ezzel hitegette házigazdáját is a lakbér helyett.
Könyvét Párisba küldötte kinyomatás végett, egy barátjához, kit még követ korából ismert; de az nem akará hinni, hogy eme fércelmény Splényi kitünő szellemének terméke legyen és mint hasznavehetetlent félredobta.
Leverten jött hozzám s panaszkodott a franciák szellemi hátramaradottsága fölött, ami onnan ered, mert a nur erejét nem ismerik s azért elhatározta, hogy személyesen járja be Francia- és Angolországot, elterjesztendő a hasis áldásthozó élvezetét.
Célja kivitelére dervisruhába öltözött, mely a következőkből állott: Fején fekete, veres és kékre festett, teveszőrből készült, cifraságokkal kivarrott, magas tetején gömbölyű, alul körös-körül prémezett derviskalap. Felső ruhája verescsíkos bő perkál felöltő; alatta durva amerikai posztóból készült, gallértalan, hosszú ing, szabadon hagyva mellét, a nyakán madzaggal, derekán pedig teveszőr övvel összekötve. Alsó testén bő török salvár, lábain csónak alakú török papucsok. Félvállára ócska tigrisbőr vala vetve. Mindezt kiegészíté egy hatalmas bambusz-bot, melynek hosszúsága fejét két lábbal meghaladta s tetején falusi bakterjeink sarlójában, alján pedig hegyes szögben végződött.
Ezen öltözetben indult el hosszú útjára egyedül, pénz nélkül. Konstantinápolyban felkereste az olasz nagykövetet, Durandót. A portás gondolván, hogy kolduló dervissel van dolga, megkínálta őt egy piaszterrel; erre Háyder béj dühbe jött s akkora lármát csapott, hogy az egész háznép összeszaladt, mire a szintén elősiető nagykövet által felismertetvén, elfogadtatott. Így járt a francia s angol nagyköveteknél is; de az osztrákot szorgosan elkerülte.
Azután összejárta Párist, Londont. Meglátogatta Kossuthot, ki nem győzött csodálkozni viseletén. Végre ismét Konstantinápolyba került s itt élt a dervisek között kóklerságaiból.
Mikor az oroszok Kársztot cernirozták, a Konstantinápolyba visszatért Guyon ismét felkarolta Splényit. Ekkor már teljesen összeaszott; fogai a hasistól mind kihullottak; de ő azon reményben élt, hogy száz év mulva új fogakat fog kapni. Ha kérdém tőle: hol tartózkodik rendesen? felelete az volt: ő mindenütt van, mint az Isten!
Guyon nemsokára meghalt; családja Párisba költözött. Háyder béjt ezután az emigráció tartotta; de nem mindenkitől fogadott el alamizsnát. Nálam szivesen étkezett; mert egykor én is az ő prófétái közé számláltattam.
Végre megbetegedett. Kmety tábornok segítségével sikerült őt a seurs de charité apácák kórházába tennem, hol Kmety negyedfél hónapig fizette érte a 250 piasztert.
Egyik nap délutánján azon hírrel jött hozzám Petrovszky József lengyel emigráns, hogy Splényit ma temették el. Ő véletlenül a kórház felé ment, midőn egyik ismerős ápolótól arról értesült, hogy most visznek ki a temetőbe egy lengyel grófot. Kíváncsi levén, követte a halottas kocsit, melyet egy ló húzott. A saráglyába fehér, gyalulatlan koporsó volt vetve; elől a gebét terelő gyerek mellett, ült egy francia páter, nagy kereszttel kezében. Lengyelünk levett kalappal kisérte őket a nagy campó-ba, honnét a pap rövid beszentelés és ima után eltávozván, a sírásó néhány báksisért felnyitotta koporsót, melyben a boldogtalan Splényire ismert. - Sic transit gloria mundi! -

Háyder béjjel kapcsolatban felhasználom a kínálkozó alkalmat, hogy megmagyarázzam a béj címzésnek jelentését.
Midőn a török szofták Magyarországban jártak, nagy fogalomzavar uralkodott e tekintetben.
- Ugy-e barátom, hogy béj annyi, mint herceg?
- Nemde bátyám, béj oly cím, minő nálunk a gróf vagy báró?
- Egyik sem. Törökországban nincsenek nagyhangzású üres címek, mint a mi demokratiko-arisztokratikus rangkórságos társadalmunkban.
E téren való tudatlanságom miatt meg is jártam csakhamar, hazámba való visszatérésem után. Konstantinápolyi ismerősömet, Vámbéryt, akarván meglátogatni Lipót-utcai lakásán, az udvarban levő egyik nyitott konyha előtt megállva s kalapomat kezemben tartva, illedelmesen szóltam a takaréktűzhely körül sürgölődő éltesebb nőhöz:
- Engedje kérdenem asszonyom, ezen házban lakik-e Vámbéry tanár úr? ... Mire a megszólított rákká vörösödve dühösen válaszolá:
- Mit kérdi ezt én tőlem?! Keresse fel inasát az majd megmondja. Azután, mert a konyhában lát, ne gondolja, hogy közönséges szakácsné vagyok!
Tableaux.
Bizony elérjük, ha már is el nem értük a nápolyi olaszokat, hol a szegény paraszt minden kabátot, még a közkatonát is ekként címez: Eccellenza!!?
A töröknél nem létezik egyéb megszólítás, mint: efendi vagy ágá. Mindkettő azt jelenti: úr. A kettő között csak annyi a különbség, hogy aki írni tud: efendi s ezen címmel él a szultán, ennek írástudó nejei, gyermekei - Mahmud efendi, Murád efendi stb. - éppúgy, mint az írás mesterségéhez értő koldus. A többi honoraciór ágá elnevezést használ.
A katona már mint alhadnagy ágá s dicsekedve mondja: Padisah báná ág demis = a szultán engem urrá tett. Az efendi vagy ágá cím használatos a katonaságnál is az alezredesig. Alezredes, ezredes, béj-efendik. Hasonlóképpen nevezik a katonai, vagy polgári helytartókat: kájmákám-béj, vagy miriáláj-béj.
Nagyobb tartományok élére, mint Egyptom, Babylon, Bágdád, Aleppo, pasákat nevez a szultán s ezek pásálikok, vagy szándsákok (zászló). Valamely pasának, ezredesnek vagy alezredesnek gyermekei is béj címet viselnek; de azért ezen elnevezés mi előnnyel sem bír s csak annyit jelent, hogy a béj név birtokosai a fönti méltóságokat viselik, vagy ezek szerencsés gyermekei.
Ilyen tartományi főnökök voltak Oláh- és Moldvaországokban, Bosznia és Hercegovinában, Egyptomban, Algírban és Tuniszban, kiknek címük volt: Vlách-Bogdáj béj, Tunisz béj, Müszirli pasa (egyptomi alkirály) stb.; mígnem az európai kormányok elnevezték őket alkirályoknak, fejedelmeknek, hercegeknek, helytartóknak, kiket tán egyéb cím sem illetett az egyszerű béj-en kívül. Splényit is azért nevezték Háyder béj-nek, mert sógora Khorsid, pasa rangban állott.

XXI.
A török nő sorsa. - Egy török kapitány házassága. - A vőlegény fogadtatása. - Elválások. - Nő-árverés. - Török és keresztény nők között való különbség. - Rabszolgák. - Törökök és vásárolt gyermekek.

A kereszténység isteni alapítója, Mohammed előtt 600 évvel, visszaadá a nőnek eredeti méltóságát, rendezvén a házasságot, mint egy férfinak s egy nőnek felbonthatatlan örök életközösségre való jogszerű összeköttetését. Az izlam megújítá a házi rabszolgaságot, a soknejűséget, az ehhez társuló bűnökkel s azon bajokkal, mikkel a természet a rajta ejtett sérelmet megbosszulni szokta.
A próféta kinek kilenc felesége volt, követőinek is megengedé a soknejűséget, mely igaz, hogy csak négy törvényes nőre szorítkozik, de ezek mellett mindenki annyi nőt vehet, mennyit vagyoni helyzete elbír.
Mert a későbbi szokás s maga a törvény is mindig több feleséget engedett venni s eltekintve a szultánnak több mint 300 feleségétől, egyes gazdagabb pasák 20-30-at is tartanak, a megfelelő számú odalikokkal együtt. A törvényes feleségek között a legelső figyermek anyja "birindzsi hánum" - első feleség címet kap s rangra nézve a többit megelőzi.
"A ti hölgyeitek - mondja a Korán - képezik a ti mezőiteket, műveljétek azt tetszéstek szerint, erősítsétek meg szíveiteket s féljétek az Urat. Nőbirhatási vágyatok, akár nyilvánítjátok, akár nem, Isten előtt nem tesz titeket bűnösekké; tudja ő, hogy nektek a nőre nem gondolnotok nem lehet." (2. fej.) "Ne vegyetek nőül, csak kettőt, hármat, vagy négyet, választva azokat, kik nektek megtetszettek. Ha el nem tarthatjátok illőleg, vegyetek csak egyet, vagy elégedjetek meg rabnőitekkel." (4. fej.)
A nő nem élettársa, hanem lealjasított eszköze a muzulmánnak, kinek hűségében nem bízva, őt a sűrűen rostélyozott hárem ablakain belül, hasonló meggyalázott rabszolgák, az eunuchok által őrizteti, kiknek legfőbb méltósága a szultán kizlár-ágászi-jában összpontosul.
A hárem hölgyei kétfélék: törvényes feleségek és odalikok = rabszolganők. Ez utóbbiak a női szépségről, csinosságról s élénkségről leghíresebb tartományokból, lelkiismeretlen emberkufárok által összehordatván, a nővásáron, sokszor nyilvános árverésen vétetnek.
A törvényes házasságok rang szerint különbözők. Itt egy damaszkusi lovas-kapitány ismerősöm házasságát írom le részint saját észleleteim, részint az ő elbeszélése nyomán.
Felszólításomra a legnagyobb készséggel ismertetett meg a muzulmánok házassági szokásaival. "Ezen összeköttetés - mondá ő - legtöbbnyire mások ajánlata, vagy a lányos apának körültekintő utánjárása mellett jő létre. Egyébiránt elmondom saját esetemet, miképpen ismerkedtem meg jelenlegi nőmmel."
"A házassághoz nem nagy kedvet éreztem, mert nem tartám elégnek kapitányi fizetésemet arra, hogy nőt vigyek magamhoz a konákba."
"Emlékszel, hogy Názáreth alatt levő táborunkból néhány heti szabadságra Damaszkusba jöttem. Itt egyik napon a hádzsi Ibráhim kávéházában tisztes öreg törökkel hozott össze a véletlen, ki csibukozás és kávézás között, - mint ez már a muzulmán szokása, - szaggatott társalgásba ereszkedék velem. Rövid beszélgetés után hirtelen ama kérdést intézi hozzám, hogy hány feleségem van már? Mire én felelém, hogy ezideig még egy sincs. Erre ő egészen elcsodálkozott, hogy kapitány létemre még mindig betyár (nőtlen) vagyok, holott három nőt is el tudnék fizetésemből tartani; mert a damaszkusi nőknek nagyon kevés igényük van, úgy a ruházat, mint élelem tekintetében s nagyon sokat könnyít az itteni olcsóság is."
- Látod - mondá ő, - van nekem egy igen szép tizenkét éves eladó leányom: kár lenne, ha az angyali teremtés nyakamon öregednék; hisz tudod, hogy nálunk a leányt már 15-16 éves korában mindenki öregnek tartja! - Azután elhallgatott s válaszomat várta.
- Jól van öregem - mondám - mennyiért adod?
- Két ezer piaszterért.
- Sok lesz. Adok 1500 piasztert.
- Áfferim! Elfogadom.
- Még egyet. Nem volna-e lehetséges valahol megpillantanom jövendőbeli feleségemet?
- Bajosan... De mégis... Jőjj velem. Tudok egy módot. Lakásomtól nem messze van egy kút; ettől néhány lépésnyi távolban sétálgass s várd a következendőket.
" Nem sokáig kelle várakoznom. a kút táján néhányat fordulva, sűrűn lefátyolozott kisleány alakot pillanték meg, ki, kezében korsócskával, félénk őzike gyanánt iramodott a jelzett kút felé."
"Könnyed léptei s kecses testtartása élénk kíváncsiságra ingereltek. Szívem hevesen dobogott s önkéntelen a közeledőn feledém tekintetem."
"alig érte el ismeretlenem a kutat, fátyola - mintegy véletlenül - vállaira hullott, szabadon hagyva arcát s fejecskéjét."
"Ah testvér! Akit e pillanatban láttam, az egy megtestesült húri volt, hófehér arcával, ragyogóan fekete szemeivel, s dúsan leomló selyem hajfürtökkel."
"Körültekintett. Engem meglátva, korsócskáját hirtelen a kút párkányára helyezé s angyali alakját gyors mozdulattal az irigy fátyol alá rejté. Azután a csergedező forrásból merítve, tündérként tovairamodott."
"Elkábultan álltam hosszabb ideig s a felébredt szerelem boldogító érzete tölté el egész lényemet. Majd néhány lépést utána indultam azon szándékkal, hogy rögtön megkérem őt atyjától; de az okosság mást parancsolt. Tudtam, hogy jelenleg elfogadásra nem számíthatnék; azért a kúthoz visszatérve, kristálytiszta vizébe merítém tűzben égő arcomat, hogy lehűtsem felhevült indulatimat."
"Ezen eset után nem volt többé nyugtom. A bájos alak folyton szemeim előtt lebegett s azt hiszem megőrültem volna, ha őt magaménak nem mondhatom."
"Siettettem a házasságot. E célból néhány nap mulva felkerestem öregemet s miután kijelentém előtte, hogy leánya nekem végtelenül megtetszet, kérve-kértem, miszerint a szerződés megkötése véget a kádihoz siessünk, ami csakhamar meg is történt."
"Ezután, egy más napon, következett a házassági szertartás, mely ekképpen ment végbe."
"Barátimat összegyűjtvén, a mennyegző reggelén egy imámmal a leány atyjának házához jövénk, hol a rokonok s barátok már együtt voltak. Az imám megzörgette többször a zárt kaput, mire ezen párbeszéd kezdődött a benn- és künnlevők között:
- Kim dir o? - Ki az? - kérdé egy éltesb női hang.
- Mi vagyunk! - mondja az imám.
- Ámám efendim, bir jábándzsi olmászin! - Jaj uram, valaki idegen ne legyen ott! -
- Idegenek vagyunk; de jóbarátok és testvérek; sőt talán közöttünk van a leendő rokon is.
- Jól van! Legyetek kissé türelemmel!
Erre a nő eltávozott s értesíté az apóst, ki a rokonokkal s jóbarátokkal a kapuhoz jövén, hasonló párbeszéd kezdődött, melynek végeztével megnyilt a kapunak két szárnya s ezen üdvözlettel fogadtak bennünket:
- Hoss geldinisz, szefái geldinisz! - Egészségben s örömben hozott Isten benneteket! - Mire a válasz:
- Hoss bulduk, szefái bulduk! - Egészségben s örömben találtunk titeket!" -
"A kaputól jobbra lefátyolozott alakokat láttunk kandikálni a hárem ablakain keresztül."
Ezután a két fél imámja, a kapu alatt, mintegy negyed óráig üdvkivánatokat olvastak a leendő házaspárra s befejezte mindezt egy közös ima a Koránból, mialatt az após és vőlegény vendégei összevegyülvén, egymással ismeretséget kötöttek.
"Innét a szelámlikba mentünk, hogy a férfivendégek részére kávé, csibuk, nargille, serbet, ráhátlokum, bonbon s egyéb cukros sütemények szolgáltattak ki."
A kávézás, csibukozás, tréfás szóváltások körülbelül két óra hosszáig tartottak, melyek után a vőlegényt két beavatott barátja karonfogva, vezetni kezdé a hárem felé.
Az após ezt észrevevén, utánuk sompolyog, majd rájuk kiált;
- Megálljatok kópék! Úgy látom nem ismeritek itt a járást, majd én megmutatom az igazi utat!
Ekkor eléjük kerül s hárem tőszomszédságában kinyit egy szobát, hova a vőlegényt barátai belökik, nyitva hagyván utána az ajtót.
" Ezen szoba - beszéli a kapitány - következőképpen vala berendezve: a fal mellett egy diván; a talaj új gyékénnyel s részben szőnyeggel bevonva. A földön tiszta fehér ágy, egyéb semmi."
"Miután a szobába dobtak, nagy csendesség leve, mintha az egész ház kihalt volna. Én a divánon helyet foglalva, tapsolni kezdék; harmadszori jeladásomra halkan, félénken jött angyali szépségű menyasszonyom a háremből szobám ajtaja felé, melynek küszöbéig asszonyai is elkisérték, anélkül, hogy őket láthattam volna, s ott lefátyolozottan magára hagyák."
"Láttam őt amint reszketve ott állott, s bátorítólag szólítám meg: Ne félj kis bárányom, drága két szemem s jer hozzám! - De még nem mert. Hallottam az asszonyok bíztató szavait. Végre sok kérésem s édes szavaim után lassan közeledni kezdett a szoba közepe felé."
"A divánról azonban nem volt szabad felállanom; mert ő legkisebb mozdulatomra a hárem menedékébe tünt volna s nagy fáradsággal sikerült volna ismét ennyire hoznom."
"Azért nyugodtan maradtam s behízelgő hangon mondám neki: Bir csibuk götür! - Hozz egy csibukot! - Mire ő a hárembe szaladt s csakhamar égő csibukkal tért vissza, melyet nekem átnyújtott. Néhány nyájas szó után ismét kértem, hogy hozzon egy pohár vizet, amelyet miután megittam, török szokás szerint "affietler olszun"-nal okvetetlen egészségemre kellett kívánnia."
"Látod! Ezeket azért kell ily sorrendben tenni, hogy a félénk teremtés az emberhez szokjék. Jó lesz ezt tudnod, ha egyszer házasodni akarsz. - Majd parancsolod neki: Takard le arcodat! - De már ezt szép szerével meg nem teszi; hanem a vőlegény egy macska ugrással mellette terem, a fátyolt lerántja - s csak ekkor látja meg, vajon Rákhelt, vagy Liát kapott-e?"
"Az okozott zajra, a különben is leskelődő asszonyok helyeikre futva, az ajtó apró nyílásain szemlélik a bent folyó küzdelmet. Majd a lapos háztetőre mennek s sajátszerű üvöltő hangon hirdetik, hogy a házasság a maga rendje szerint megtörtént."
"Ha a vőlegénynek nem tetszenék menyasszonya a leleplezés után, őt egyszerűen otthagyva, visszamegy a szelámlikba s megszünt a házasság; de a lefizetet összeget többé vissza nem kapja. A matrimonium consummatum után, mire nézve említett asszonyok a szemtanúk, az egész szerződésileg kikötött összeg lefizetendő."
- E szerint - mondám - a házasság nálatok csak fogalom; nőitek megvásárolt tárgyak, úgyszólván rabszolganők; nincsen családotok, vagyis inkább ahányat akartok s szó sem lehet a nőnek férje iránt való őszinte ragaszkodásáról, hűségéről. - azután elmondám röviden a keresztények házasságát.
- Igaz - felelé, - hogy asszonyainkat úgy vesszük; hanem mi ezt meg is valljuk; ti európaiak hasonlóképpen cselekesztek, de óvakodtok ezt bevallani. Ha a dolog vallási oldalától eltekintünk, mi marad hátra? Semmi egyéb, mint egy vásár, azon különbséggel, hogy mi pénzt adunk feleségeinkért, ti pedig feleséget vesztek, hogy pénzt kapjatok. Ezért mi őt állandóan becsüljük, ti pedig sokszor csak addig, míg a pénzben tart.
- Egyébiránt a muzulmánnál az elválás később is meg van engedve; de a harmadszori után a férj vissza nem veheti nejét, mielőtt ez egy másnak birtokában is nem volt. A férjnél elegendő bármily csekély ok, a nőnek fontosakat kell felhoznia s a kikötött nászajándék kétharmadát is elveszti; hanem három hónap mulva, ha más állapotban nincs, ismét férjhez mehet. "Ha elválás adja magát elő, Isten meggazdagítja egyiket is, a másikat is, mert ő bölcs és végtelen" - mondja a Korán. A fajtalanság és házasságtörés kegyetlenül büntettetik.
Hasonló beszélgetések közt többször sétáltunk Damaszkus utcáin s egy alkalommal szokatlan látvány vonta magára figyelmemet.
A bázár felül arab szenzál jött velünk szembe, ki jobb- és baloldalán egy-egy nőt vezetet. Lassan közeledének felénk. A nők fehér lepelbe burkoltan; de a szokástól eltérőleg nyilt arccal s - oh csodák csodája! - mindkettőnek fél keble fedetlenül!
- mit jelent ez? Kérdém meglepetve a kapitányt.
- Jaj barátom! Ez árverés. Ha nem láttál még embert elárverezni nézz oda s figyelj!
Ezen pillanatban a szenzál megállott; a nőket jobbra-balra megforgatván harsány hangon kiáltá arabul: Árbá mije-hámusztás irs! - Négyszáz tizenöt piaszter! - Ezt többször ismételte, folyton mutogatván az árverés tárgyait.
Kértem a kapitányt, mennénk közelebb, hogy a nőket megtekinthessem.
Gyönyörű, mintegy 20-22 éves két leány állott előttem. Szemeik a földre sütve s oly szendék, oly bánatosak, hogy látásuk önkénytelenül szánakozásra indított. Megsajnáltam az emberi nemnek e szerencsétlen áldozatait. Intettem a kapitánynak, hogy térjünk vissza s szótlanul, leverten haladtam oldala mellett.
- Te ábrándozol barátom s úgy vélem, hogy e nők látása megzavart!
- Nem e nők iránt való különös vonzalom bánt engem, hanem azon barbárság, melyet irányukban elkövetnek. Nem fáj-e a te szívednek is, ha látod, mint hurcolják e szánandókat utcáról-utcára, kiáltva: Ki ad többet érte? ... Különbek-e ők így a vásárra került baromnál, kikben a szabadnak született ember lealacsonyíttatik?!
- Ha-ha-ha! Érzelegsz, mert a külsőről ítélsz; míg, ha a dolgot valódi alakjában tekinted, korántsem tűnik fel oly kegyetlennek a szenzál eljárása, kivált ezen nőkkel szemben.
- Kíváncsi volnék felfogásodra. szerintem ezen eljárás nőitek lealacsonyítása s így meggyalázva vitetvén be a családba, ezt a Teremtő által szándékolt méltóságra nem emelheti. Rabnőként vásárolva s rabnőül tartva, megőrzi, vagy elsajátítja a rabszolgaság vétkeit; becsepegteti azokat gyermekeibe, kiknek nem adhatja azt, amit maga sem kapott; kiket, mivel maga sem tanult semmit, semmire sem taníthat. Lehet-e szó a hűségről a közösség mellett; a magasztos anyai hivatás teljesítéséről, midőn a nő egyedül csak a férfi gyönyöreszközéül tudja magát? Hol maradnak az etikai tekintetek?
- Európai szemüvegen át tekintve a dolgot, igazad van; de számba kell venned az adott körülményeket. Ezen két nő itt, mint szinükről látom, cserkeszek vagy georgiaiak. Szüleik által már gyermekkoruktól fogva ezen célra neveltettek, azután dalolni, írni, olvasni, zenére, táncra tanították s első ízben szabad alku útján eladták őket. Az ily leánykák önként, sőt a legrózsásabb reményekkel jönnek a bázárba s igen meg vannak elégedve, ha eladatásuk után valamely gazdag pasának törvényes nejeivé lehetnek, vagy tán éppen a nagyúr háremébe kerülnek, hol több elődjük leve már hatalmas szultánnővé. Ezek itt valamely elszegényedett vagy meghalt úrnak női. Lehet, hogy az előbbinél jobb sorsban részesülnek s ők élénk vággyal várják a gazdag vevőt, ki azt számukra megszerezze. Hogy leleplezve vannak, az árverés természetében rejlik.
- De hát egyáltalán lehetséges-e erkölcsi méltóságot keresni ott, hol a nő undorodva kénytelen tűrni a közösség méltatlan nyűgét, hol a férfi, szeszélyeitől függő egész nőseregnek megparancsolhatja a bűn elkövetését? Mennyire fontos dolog az, hogy nemesedjék a nő, hogy az ő hatalmas befolyása a férfi szívére a kölcsönös tiszteletet, szeretetet idézze elő? Mennyivel magasztosabb Krisztus törvénye, mely az érzéki vágyak fékezését követeli, mely által a családi kötelékek szorosabbra fűzetnek, a házassági összeköttetés pedig magasztos célra irányítva, megörökíttetik.
- Jó. De ne feledd, hogy közülünk is a legtöbbnek csak egy neje van, mert a több nő tartása sokszor legyőzhetetlen akadályokba ütközik. Sőt mivel a házasság szerződésen alapul, a nő is kikötheti, hogy férje többet maga mellé ne vegyen. A háremekben pedig szokás által behozott oly szigorú szabály uralkodik, mely a férfi szenvedélyének gátot vetni képes. Azonkívül a nőnek szintén megvan saját hatásköre a házvezetés körül, mely neki a többiek fölött méltóságot kölcsönöz s alattvalóitól maga iránt engedelmességet követelhet.
- A ti házasságtok mégis csak egyoldalú szerződés, mely, az anyagiaktól eltekintve, előnyt egyedül a férfi részére biztosít. Nőitek, kizárva a társaságokból, a hárem rácsozott ablakai mögött, eme cifra börtönökben, eunuchok által őriztetve, az első rabnők rabszolgáitok, ezen nyomorult teremtések között, kiket ti éppúgy, mint a hajdani rómaiak, csak tárgynak, nem pedig személynek, vagy embernek tekintetek. S míg a ti halálos ellenségetek, Oroszország, 1841. dec. 20-án aláírta a szerződést a rabszolga-kereskedések megakadályozása végett, nemesebbnek mutatta magát a muzulmánnál, ki ma csak oly gyalázatos módon jut rabszolgáihoz, mint a barbárság legsötétebb korszakaiban.
- Igaz, hogy a muzulmán, legyen az török vagy arab, rabszolgáit és rabszolganőit pénzen veszi; úgy vásárolta élete-társát is ennek szülőitől, azon különbséggel, hogy míg rabszolgáit újra eladhatja, feleségét kifizetni tartozik, ha el akarja küldeni; de látod: a muzulmán nem azért veszi a rabszolgát, hogy, mint a gyaur, nehéz és fáradságos munkájából meggazdagodjék, hanem, hogy a sivatag puszták s vad hegyek közt élő egyénekből embert neveljen s őt Isten ismeretére megtanítsa. Míg a ti szolgáitok - mint ezt másoktól tudom - egyik gazdától a másikhoz vándorolva, végre is a kórházakban halnak el, a mi rabszolgáink kiegészítő részét képezik a családnak s vallási kötelesség jól bánni velük, hasonlóan nejeinkhez s gyermekeinkhez.
Ezenkívül rabszolgáink csak hét évig maradnak ezen állapotban, mely után szabadok lesznek. De vannak esetek, hogy jólelkű gazdáik őket mesterségekben, művészetekben kitaníttatván, jóviseletük miatt előbb is felszabadítják. Hogy ne szóljak rabnőinkről, kik, ha birtokosaik nejeivé lesznek, a szabadok jogaiban részesülnek s több szultán rabnőtől született anélkül, hogy ez reájuk árnyat vetett volna. Rabszolgáink a legmagasabb állásokra emelkedtek s ha jól körültekintesz, magad is fogsz ily sorsból származott hatalmas pasákra találni.
Igaz, hogy, mint mindenben, úgy itt is találunk visszaélésre; de én csak a vallásos és művelt muzulmánoknak a törvény szerint való eljárásáról szólok...
A török kapitány érvelése legkevésbé sem ingatott meg ama szent meggyőződésemben, melyért tettleg is harcoltam s mely eszmének számkivetettje lettem, hogy inden igazságtalan elnyomás ellenkezik a valódi humánizmussal és civilizációval, a haladó polgárisultság elveivel.
Megjelentek szemeim előtt a kéjelgő rómaiaknak rabszolgáik iránt gyakorolt, borzalmat keltő, kegyetlenségei. A szegény védtelen négerek, kiket embertelen arabs mohammedánok, a török hatóságok hallgatag beleegyezésével, napjainkban is százezrenként hurcolnak el, fogalmainkat meghaladó kegyetlenségek közt Afrika belsejéből.
Ravaszság, túlerő, árulás által kiragadtatván nyugalmas kunyhóikból, melyek fölégettetnek, öregjeik, nőik és gyermekeik legyilkoltatnak, a munkabírók rabláncra fűzve, a tengerpartokra hajtatnak, mezítelen vállaikon hordva az élelmet, melyből csak annyi morzsában részesíttetnek, hogy nyomorult életüket gazdáik részére megtarthassák.
A hosszú szárazföldi úton éhség, szomjúság, erőltetett menetek által, ezrenként hullanak el, csontjaikkal jelölve az emberhús kereskedők útjait. Az emberi érzésekből kivetkőzött arabs, puskagolyóval vet véget a tovább haladni képtelen szegény négernek.
Mi vár e szerencsétlenekre a hajókon? Boldogok, kik a hajó-fenéken zsúfoltatnak össze, azokhoz képest, kik a perzselő nap hevének kitéve, hónapokig kínlódnak a fedélzeten, míg a kellő rabszállítmány ki nem egészíttetik.
A lég gyors változása, élelem és léghiány miatt betegségek által meglepettek, vagy tengeri viharok beálltakor a hajók terhén könnyítendők, százanként dobáltatnak a tengerbe ezen árúk, kik hozzánk hasonló embertársaink.
Ismeretes sorsuk az amerikai gyarmatokban.
Törökország rabszolga szükségletét leginkább a Vörös-tenger kikötőiből fedezi. Innét egy része Szuezen át Konstantinápolyba, másik rész Mekkán és Medinán keresztül Damaszkusba szállíttatik.
A kereskedő tevéire 2-4 kosarat alkalmaz, melyekből 10-20 fekete gyerek fürtös fejecskéje kandikál elő; maga pedig a teve nyakán üldögélve tereli az erősebbeket, kikkel egy-egy mekkai zarándok-csapathoz csatlakozik.
Damaszkusba megérkezvén, a bázárokban biztos szállásra talál. Itt osztályozza árúit, külön választván férfiakat és nőket, fiukat és leányokat; megfürdeti, felöltözteti, jobban élelmezi őket, hogy tetszetősebb külsőt nyerjenek, azután - beáll a vásár.
A vevő, valamely gazdag török, megjelenik s a rabszolgákat sorba állíttatván, kiválaszt egyet-egyet a sok közül s míg a vele jött orvos az árút vizsgálja, alkuszik a kereskedővel.
A fiúkat, leányokat otthon kitaníttatja s hét évi rabszolgaság után a Korán értelmében felszabadítani tartozik. Vannak azonban, kik a törvény ezen intézkedéseit is kijátszák. Öt-hat évig tartja a rabszolgát s közeledvén szabadságának ideje, eladja őt más felebarátjának újabb hét évre azon ürügy alatt, hogy nem fog rajta az oktatás s a szegény rabszolga tovább szenved, vigasztaltatva a hit által "hogy halála után viszontlátja hazáját, szülőit és rokonait, kikre mindig vággyal gondol az idegen ég alatt; ezért reája nézve ünnep a halál és az irigyelt haldokló körül ott állnak sorsosai, szerencsés utat kívánnak neki s üdvözlik általa barátaikat s rokonaikat."

XXII.
Török templomban. - Az angol esete. - Ommajád mosé. - A muzulmán imádsága. - az izlám papjai. - A dervisek. - Egy magyar dervis Gyöngyösről. - A dervis, mint orvos. - A nyúl kiugrik a bokorból. - Török szentek. - Nagyböjt és farsang.

Három és fél évi damaszkusi tartózkodásom alatt, segítve azon szerencsés körülmény által, hogy tiszti egyenruhám a gyaurok előtt zárt helyekre is bejuttatott, bepillanthattam az itteni vallás-életbe is.
Egyik napon hozzám jő Földváry Ákos, szintén politikai száműzött, ki Damaszkusba csak nemrégiben érkezett, s innét Párisba készült. Mielőtt azonban elmenne, a sz. város nevezetességeit óhajtá látni s engem kért fel, hogy vezetném el a híres Ommajád moséba, hol keresztelő sz. János sírját szeretné megtekinteni.
Figyelmeztettem őt a veszélyre, melynek magunkat kitennők, mert a muzulmán oda keresztényt semmi áron be nem bocsájt. De ő tiszti egyenruhámra hivatkozott s miután európai öltözetét szintén törökös ruhával cseréle föl, engedtem kérésének.
A szokást tudva, a mosé ajtaja előtt lehúztuk cipőinket s beléptünk. Két imám azonnal ott termett s élesen szemügyre vettek bennünket. Egyenruhámban megnyugodni látszottak, de társamra nézve kérdék:
- Kicsoda ez a másik?
- Testvérem - felelém - s polgári hivatalnok a vámnál.
Erre eltávoztak, hogy jelentést egyenek a moséban jelenlevő ulemának, ki gyanús szemeket vetve reánk, a két imámnak megparancsolta, hogy bennünket imádkozni vezessenek s figyelemmel kisérjenek.
Meghökkentünku mert egyikünk sem értett a török imádsághoz. Én ugyan sokszor láttam: de nem próbáltam. Zsebembe nyultam tehát s kivevén egy marék báksist, titkon elosztottam az imámok között azon kéréssel, hogy magyarok és új-muzulmánok levén, tanítsanak bennünket törökösen imádkozni.
Ez hatott s azon utasítást adták, hogy csak az ő mozdulataikat utánozzuk, mormogván hozzá valamit s a végén mindannyiszor hangosan mondjuk: "Ámin!" úgy, hogy a többiek is hallják. Az aggodalom s szokatlan hajlongások verítéket csaltak homlokainkra; de azért az ima sikerült.
Ekkor hozzánk jött az ulema s kérdé az imámokat, hogy rendben van-e minden? Ezek igenlő válasza után meghagyta nekünk, hogy menjünk a sírhoz s ott is végezzük könyörgéseinket.
Aggodalmam folyton növekedett. Állandóan elmémben forgott azon angol utazó esete, ki a jeruzsálemi moséba akart menni, hova őt a papok nem eresztették. Angolunk, természetéhez híven, visszautazott Konstantinápolyba s bebocsájtási engedélyt eszközölt ki a szultántól.
Miután a fermánt Jeruzsálemben felmutatta, a papok földig hajolva bocsájták őt a moséba, melyből soha többé ki nem jött.
Az eset nagy feltünést keltett s a konstantinápolyi angol követ is közbeveté magát a szultánnál, ki felelősségre vonta a mosé papjait, de ezek azt felelték:
- Igaz, hogy a fermánban meg volt parancsolva, miszerint a gyaurt a moséba beeresszük, de nem volt megírva, hogy ebből ki is bocsássuk...
Mi azonban szerencsésen szabad levegőre jutottunk.
Az Ommajád mosé az izlám "Pétertemploma", Damaszkus észak-nyugati részén. Eredetileg keresztény templom volt s Keresztelő sz. János tiszteletére emeltetett. Nagyságáról fogalmat nyerünk, ha tudjuk, hogy a hetedik században keleti részét törökök, a nyugatit pedig keresztények közösen használták hetven esztendeig.
Kr. után 705-ben Valid-ibn-Melek, az ötödik Ommajád, jutván trónra, emlékét nagyszerű építmény által óhajtá megörökíteni s átalakítá a mosét, melyre 400 láda, vagyis öt millió darab aranyat fordított. Egy pár oszlopért Valid 1500 aranyat fizetett. A talaj 12 ezer darab tarka márvánnyal lett kirakva s ezzel födettek 12 lábnyi magasságban az oldalfalak is, melyeken aranylevelű szőlőinda tekerődzött. Tizenkétezer lámpa égett belsejében a Ramazán éjjelén, ezek között 600 aranyból és ezüstből. Az udvar felől levő homlokzatot két sorban ívezet és tarka üvegekkel ellátott 74 ablak ékesíté. Hetvenöt müezzin hívta három minaretről imára a hívőket.
Elkészülvén a templom, a khalifa összehívatá Damaszkus polgárait, azután így szólt hozzájuk: "A világ egyéb helyeit négy dologgal előzitek meg, ezek: a levegő, a víz, kertjeitek és gyümölcseitek; én hozzáadom nektek az ötödiket - e mosét. Csakhamar a világcsodák közé számíttatott; azonban 1400-ban Támerlán hordái kirabolták s nagy részben elpusztították. Málek Muvájád egyptomi szultán fölépítette ugyan ismét, de a jelenlegi mesze marad a régibb fényes mosé mögött. Mindazonáltal nagy eriméjével, mely hosszúságban 430 méter, szélességben 60 méter, nemkülönben három kupolájával, melyek közül a középső merész emelkedése miatt "saskupolá"-nak neveztetik, ma is impozáns látványt nyujt.
Belseje, még az oszlopok is, fehérre és vörösre vannak ízléstelenül meszelve. A három kereszthajó, egy-egy 44 korinthi oszloppal, melyeket gyengén ívezett boltozatok födnek, a három nagy előudvar szökőkútjaikkal, kettős korinthi oszlopcsarnokokkal gránitból, - a hajdani kathedrálisra emlékeztetnek.
A bejárattól balra, az oszlopsor közepe táján, van a martyrium, mely a mozlimek nagy tisztelete tárgyát, keresztelő sz. János fejét tartalmazza. Ugyancsak itt mutogatják Zachariás sírját, egy harmadfél öl hosszú és két öl magas koporsót, zöld bársonnyal letakarva, melyen arany betűkkel eme felirat olvasható: "Ó Zachariás! A fiúnak születését jelentjük neked, akinek neve lesz Jáchiá!"
A templom berendezése egyszerű. Mohammed eltiltá a képek tiszteletét s ezeket itt nem is találjuk. (Hanem azon tanát, mellyel a bálványozást nemcsak eltiltotta, de tűzzel-vassal is írtá, szerencsétlenül arcul vágta a mekkai kaába-kő által, melyet főbálványul állított fel!) A szószéket, kivéve alig akadunk bútorra. A talajt gyékények, szőnyegek fedik. Kivülről, a délkeleti részen emelkedik a 200 láb magas Mádinet-el-Áisza vagy Isza, régi keresztény négyszögletű torony, tetején két kerek erkélyes minarettel; a másikak: El-Gárbije és El-Árusz, sok lámpával vannak megvilágítva.
A minaretek remetéi, a műezzinek, naponként ötször, az ég négy tája felé fordulva, mélabús, ünnepélyes hangon: "Allah hu akbar" kezdetű,* majd negyed óráig tartó kiáltással, imára hívják fel a próféta híveit. ekkor minden muzulmán megmosakodik, mely után imáját végzi. Ha van a közelben egy dzsámi, ide siet vállára vetett szőnyegével, melyet maga elé terít.
---------------
* "Allahu akbar, Ashadü an la ilaha illa' illah, ashadű an Mohammed raszulah' Ilah; hajja ala-sz-szalah; haja ala-l falah. Allahu akbar. La ilaha illa' ilah."

Itt állnak ők, mellőzve a rangkülönbséget, egymás mellett, a nagy pasa és koldus, kereskedő és közkatona, napszámos és mesterember; azután anélkül, hogy egymásra tekintenének, mély meghatottsággal végzik imájukat az imámok vezetése mellett. Egyszerre térdepelnek le s tenyerüket homlokukra téve a földre borulnak, hogy ezt érintsék s így maradnak néhány percig. Azután térdelve imádkoznak, majd ismét talpra állanak s ezen hajlongásokat mintegy fél óráig ismétlik. Végre térdelő helyzetben sarkaikra ereszkedve, könyörögnek az idegenekért, mint embertársaikért.
Ilyen a muzulmán imádsága, melyet csak az imám mond hangosan s a többi utána mormogja, mely imát azonban csak kevesen értenek, minthogy a Korán nyelve a tiszta és ékes arab irodalmi nyelv.
Különben az izlámnak tulajdonképpeni papjai nincsenek; mert Mohammed, amint elvetett minden áldozatot, szükségképpen mellőzte egy papirend megalapítását is. A mostani úgynevezett papság, részint szokás, részint egyes uralkodók intézkedése nyomán fejlődött ki. a Korán magyarázói ulemák-nak (írástudóknak) neveztetnek s minthogy a muzulmán vallási és törvénykönyve csak a Korán, az ulemák a törvény értelmezői, a jogtudósok. Legfőbb közöttük a nagymufti, máskép sheikh-ul-izlam, a döntő szóval bíró hit- és jogtudós, ki II. Szolimán, a törvényhozó, uralkodása alatt a szultán után első méltóságra emeltetett.
Ezek ismét két részre oszlanak: a muftik és kádik. Mufti, ki kétes esetekben magyarázza a törvényt, melynek alapján azután a bíró (kádi) hivatalos teendőit végzi. A moséban a sheikh-ek szónokolnak; az előimádkozó imám-nak neveztetik s ezek jelennek meg a házasságnál és temetésnél is. A müezzinek a minaretek ima-őrei. A kajun-ok a mosék és dzsámik alsóbb-rendű szolgái. Az egyházi szolgák ruházatban sem különböznek a polgároktól; függetlenek ugyan, de ha érdemetlenek letétetnek.
Mohammed ámbár kimondá, hogy "az izlamnak szerzetesei nincsenek", de mások, különösen utódja Ali, a próféta ama szavaiból: "Jó dolog a szegénység" kiindulva, minden birtokairól lemondott s a szemlélődő életre nagyon is hajlandó keletiek közt számos követőre talált, kik ma a dervisek osztályai alatt ismeretesek. Ezek azután énekkel, kiáltozással, hajlongásokkal, tánccal, képzelmet meghaladó önmegtartóztatással s őrült önsanyargatásokkal dicsérik Alláh-t.
A Száid Amed Rufai által alapított üvöltő derviseket már Konstantinápolyban láttuk, mint hajlongnak a sheikh tapsaira jobbra-balra folyton ordítván e szavakat: La ilaha illa'ilah! Nincs más Isten csak Allah! - Majd oly gyorssá változik a mozgás, hogy csak az utolsó szótagot: lah lah képesek lihegve kimondani, ami távolról fűrészeléshez, tompa röfögéshez hasonlít. Kimerülvén ájultan rogynak le, amikor is társaik az eszméletlent kezeikkel dörzsölik s tenyerükkel hasát csapkodják, mely dobként hangzik, míg ismét magához jő s újra a sorba állhat. Mi magyarok "röfögő dervisek"-nek neveztük el őket.
A tánc minden időben kiegészítő részét képezte az isteni tiszteletnek. Már Dávid király "táncol vala minden erejéből a frigyszekrény előtt." Feltaláljuk ezt mai nap is a katholikus spanyoloknál épp úgy, mint a Molla Dselaleddin Rumi által alapított mevlevi derviseknél, kik az egyetlen kivételt képező török táncosok. Állítják, hogy táncuk Indiából származott s az égitesteknek forgását a nap körül jelképezi.
Vannak más dervisek, egyszerű ájtatoskodók, milyenekből Abu-Bekr három, Ali huszonkilenc rendet alapított volna. Pir Mohammed Naksibendi 1400-ban a különféle rendeket egy társulatba olvasztá, hol a tagoknak összes kötelezettsége abból állt, hogy tartoztak bizonyos imákat elvégezni s a kilencvenkilenc szemből álló "teszbih" elmondására összejönni.
Ezen említetteken kívül a többit a zarándok dervisek osztálya foglalja magában, kiknek megálló helyük nincsen; bejárják egész Ázsiát, Afrikának s Európának nagy részét. Ellátogatnak Magyarországba is Budára, Gül baba (rózsa apja) sírjához. Leginkább Kis-Ázsiában, Szyriában, Medina és Mekka vidékén kóborolnak. Ruházatukat láttuk Háyder béjen s csak a piszkosságban vetekednek egymással. Élelmüket kéregetés, kuruzslás útján szerzik, különben igen kevéssel beelégszenek.
Egyik nap délutánján Guyonnal a szelámlik belső erkélyén sétálgatva, beszélgeténk hazánk elvesztett szabadságáról, saját jövőnkről, a politika jelen állapotáról, ami bennünket száműzötteket leginkább érdekelt.
Járkálásunk közben észreveszem, hogy a lépcsőkön egy dervis közeledik felénk. Ez ugyan nem tartozott a ritkaságok közé; de feltünt kezében hordott csibukja, mely nagyságára nézve minden testvérét messze fölülmulta.
Maga a csibuk hasonlított valamely öblös theás findzsához, melyben könnyen elfért egy fél font dohány. Szára vastag dorong volt, melyet alig birt kezével átmarkolni s végén, a borostyán helyett, citrom nagyságra kiesztergályozva.
Feje födetlen; hosszú kuszált haja vállaira omlott; arca bozontos szakállal benőve; felső teste egészen mezítelen s csak fél válláról lógott egy kopott tigrisbőr. Deréktól valami fehér kimondhatatlan takarta térdéig, azontúl semmi, azaz, hogy a föld és talpa között, lábujjaihoz erősítet apostolok-saruja féle.
Guyonnal magyarul beszélgetvén, figyelmét az érkezőre fordítám e szavakkal:
- Nézze csak tábornok úr, mily nagy csibukja van ennek a dervisnek; még ilyet sem láttam!
Mire a dervis, legnagyobb meglepetésünkre, magyarul imigyen válaszol:
- Bizony, kérem alássan az urakat, szegény dervisnek ilyen kell; mert ha valamely gazdag pasánál megtölthetem abból a fáin dohányból, hát eltart három óráig is.
- Micsoda?! Maga tud magyarul? Talán éppen magyar is?
- Magyar vagyok, pedig a javából, Gyöngyös városából. Az urak is magyarok?
- Hogy hívják?
- Juhász Mihálynak tisztelettel legyen mondva.
- Mondja el, hogyan került a dervisek közé és miért adta magát erre a rongy életre?
- Jaj uram! Hosszú históriája van annak, soká tartana az elbeszélése!
- No jól van dervis. Vacsorára maradjon nálam, akkor majd elbeszéli sorsát.
Meghívásom jól esett neki, mert az éhség nézett ki szemeiből. Tüköryvel, ki ekkor hadsegéd-társam volt Guyon mellett, szobánkba vittük s jóllakatván őt, egyre unszoltuk történetének elbeszélésére; de sehogy sem akart beleharapni.
- Lássa - mondám neki - maga azért nem akarja elbeszélni élete-sorját, mert szökevény az osztrák-hadseregből! - Erre egészen megijedve felelé:
- Én uram!! Én soha életemben sem voltam katona, hanem pék a mesterségem s miután ezt meguntam, Bálgrádnál Törökországba jöttem. Itt eleinte a táncoló derviseknél szolgáltam s ott megismerkedtem másfajta dervisekkel is, kik bevettek maguk közé. Ezekkel elmentem Mekkába, Jeruzsálembe s más szent-városokba. Csak Mekkában már tízszer voltam. Összejártam én, uraim, az egész világot; mert amily igaz, hogy most 1852-őt írunk, húsz éve már annak, hogy dervissé lettem. Ezen idő alatt pedig igen sokat tanultam. Lássák uraim! Tudok én mindenféle betegséget gyógyítani, jobban, mint bármely orvos!
- Igazán jókor jön - válaszolám, - éppen hideglelésben fekszik a pasának csibukcsija; gyógyítsa meg!
- Meg is gyógyítom én - felelte nagy önbizalommal - itt van nyakamban egy lapos kőereklye, melyet Mekkából hoztam, tele vésve a Koránból vett szent mondatokkal, melyek Mohammed koporsóját díszítik; ezen követ tintába mártva papírra nyomom annyiszor, míg egy ív tele lesz; ezt azután vízben feláztatom s a betegnek adom. Ha egyszeri bevétel nem használ, ismétlem a gyógyszert.
- De hátha a sok papirostól, tintától rosszul lesz a beteg és belehal?!
- Jaj uram! Ez Isten akaratja, mi ellen halandó embernek zúgolódni nem szabad!
- Gyógymódját meg is kísérelte a csibukcsin három napig; de a beteg állapota nem változott. Erre azzal menté magát, hogy bizonyosan valamely dzsin, vagy más ellenség áll a gyógykezelt útjában s míg azzal ki nem békül, mit sem tehet vele.
Majd elbeszélte, hogy minő nagy csodákat képes végbevinni.
- Kiváncsi volnék, melyek azok?
- Hát uram! Mikor egy kemencében legjobban ég a tűz, én bemegyek, azt össze-vissza járom s sértetlenül jövök ki belőle.
- No dervis! Ezt már csakugyan szeretném látni! Menjünk a legközelebbi pékhez s ha te bemenvén a lángok közé, baj nélkül jössz ki, - szavamat adom, hogy példádat követni fogom.
- Jó! Minthogy azonban ehhez bizonyos előkészületek szükségesek, visszajövök, egy hét mula s akkor megcselekszem.
Nagy csend következett. Nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy dervisünk osztrák katona-szökevény. Az általános hallgatás alatt kezembe akadt egy négyszögletű fenyü-deszkácska; gondoltam, hogy kiugratom a nyulat a bokorból s mintegy véletlenül elkezdtem ujjaimmal a marsot verni, de úgy, hogy közben-közben szándékosan hibákat ejték.
Dervisünk figyelmes lett; hallgatta, hallgatta, míg végre türelmét veszítvén hozzám szólt:
- Nem jól csinálja uram azt a marsot, hiszen nagyon hibásan veri!
- Ha maga jobban tudja, mutassa meg! Mire átadtam neki a táblát.
El is verte oly szabályosan, mint valamely kitanult dobos.
- Lássa dervis, hogy osztrák katona volt, most már nem tagadhatja!
- Jaj! Hogy az Isten áldja meg az urakat! Kérem el ne áruljanak, mert akkor rögtön elfognak s felakasztanak. Ne tegyenek szerencsétlenné!
- Ne féljen földi! Szabad országban vagyunk s Damaszkusban nem fogják keresni a húsz éves katona-szökevényt.
Megnyugodni látszott ugyan, de csakhamar módját ejtette, hogy távozhassék s néhány nap mulva már Beiruth felé járt. Mindörökre elmaradt a kemence-csodának bemutatása.
Hasonló dervisek nagy számmal kalandozzák be a muzulmánok által lakott tartományokat s veszik igénybe ezek páratlan jószívűségét.
A török maga is kevés szavú. Azt tartja, aki sokat beszél: az bolond; aki keveset: az bölcs; aki pedig semmit, vagy éppen néma: az szent ember. Ezért a topákat, hülyéket, némákat szenteknek tartják s irántuk különös kegyelettel viseltetnek. Damaszkusban kettőt ismertem, kik az utcákon fülig mezítelen jártak; bementek a boltokba, hol őket a legnagyobb szivességgel leültették, ételt, italt, kávét, csibukot hoztak számukra s ha távoztak, minden jelenlevő kezet csókolt neki. Meglátogatták a pasák s egyéb előkelőbb urak szelámlikjait is, hol a dívánra kuporodtak; itt is megkínálták őket mindennel s azután szó nélkül mentek odább.
Általába véve a török hasoníthatatlanul jószívű; megveszi a rabszolgát, hogy szabadságát neki ajándékozza; láttam, midőn elfogott madarakat vásárolt, hogy visszaadja szabadságukat; kutakat ás a pusztában; vízzel telt edényt helyez szeretteinek sírjára, elhagyott helyekre, melyből utasok, emberek, állatok enyhítsék szomjukat.
Ómár szerint: "A paradicsom fél útjáig az ima, a kapukig a bőjt vezet el, az alamizsna nyitja ki azokat." És a Korán írja: "Kérdendik tőled, minő jót illik tenni, mondd nekik: Segítsétek gyermekeiteket, felebarátotokat, az árvákat, a szegényeket s az utasokat. A jó, amit teendetek, tudva lesz a Mindenható előtt. Adjatok alamizsnát nappal, adjatok éjjel, adjatok nyilván és titokban és az Örökkévaló megjutalmazand titeket, és mentek lesztek a borzalomból és gyötrelmektől. aki csak fitogtatásból ad, hasonló a porral fedett sziklához, jő egy zápor, és nem hagy rajta egyebet, mint a keménységet."
Az ezen parancsból kifolyó vendégszeretet, mely a töröknek, mint keleti népnek és muzulmánnak könnyen második természetévé vált, menté meg a magyar emigráció életét s tevé némileg elviselhetővé a száműzetés hosszú éveit.
"A böjtölőnek szája - mondá Mohammed - illatosabb Isten előtt mint a pézsma." Az érzékiségnek kedvező vallásalapító azonban igen könnyűvé tette követői részére a bőjtöt, mely ugyan az egész Ramazán hónapon keresztül tart, amidőn napfölkeltétől naplementéig semmiféle ételhez vagy italhoz nyulni, még dohányozni sem szabad; de megengedtetik mindez estétől a hajnalodás azon pillanatáig, mikor a fehér cérna a feketétől megkülönbözethető. (Kor. 2. fej.)
A gazdagokat meg éppen nem érinti kellemetlenül; mert az amúgy is forró nappalt átaludván, este bő asztalra s mulatságokra ébrednek. Nehezebb az üzletembernek, iparosnak, munkásnak, ki a mindennapi kenyér megszerzéséért a legnagyobb hőségben egy csepp víz nélkül, napestig dolgozni kénytelen.
Ramazán hóban a katonaság sem tart semmiféle gyakorlatokat, hanem alhatik ki-ki tetszése szerint. Kisebb városokban, hol a nap fanatikusabb, még a keresztényeknek sem szabad ételt és italt nyilvánosan magukhoz venni, nehogy a muzulmán is kedvet kapjon reá, vagy fölötte megbotránkozzék.
Damaszkusi tartózkodásunk alkalmával, a Ramazán hó napjain, míg török társaink az egész nappalt sóhajtozással, alvással töltötték, fölkerestünk valamely keresztény vagy zsidó családot, kiknél rendes étkezést kapván, beszélgetéssel és kártyázással igyekeztünk megrövidíteni a tétlen időt. Estefelé a kaszárnyába tértünk, melynek kapujában Ibrahim béj ezredes ült a többi tisztekkel együtt. Az ezredes sorba vizsgálta nyelvünket, azután nagyon hangon mondá, hogy a többiek is hallják: "Brávo!! Szép tőletek, hogy ily szigorúan megtartottátok böjtünket; még csak pár percig várjatok s hallani fogjátok az ágyúlövést!" Mert a bőjt megszüntét naponként egy-egy hatalmas ágyúlövés jelzé.
A közös szobába menvén, mosolyra indító jelenet tárult szemeink elé. Ott ültek muzulmán társaink, ki-ki a saját szőnyegén, kalácsba rakott lábakkal. A balkézben égő csibuk, szívásra készen; előttük a szőnyegen friss víz, limonád; egy csészében oliva, apróra vagdalt hagymával; néhány tányéron szőlő, füge s egyéb gyümölcs; a kapitány közelében, kerek asztalon, párolgó étkek: bámia, padlicsán, ánginár bárányhússal s a fölséges piláf, melyhez kivételesen szirupféle édesség volt mellékelve.
Alig fegyverkeztünk fel mi is hasonlóképpen, nagyot dübörögve megszólalt a várva-várt ágyú. Pillanat alatt huszonöt száj csüngött a csibukon s ugyanannyi kéz kapott mohón a kirakott italok és ételek után. A kapitány a párolgó ételekben dúslakodott s csak miután az első szükségletet kielégítette, fordult hozzánk e kínálással: "Bujurum!" - Tessék!" Mire általános vendégeskedés következett.
Az éjszaka beálltával mulatni ment az egész katonaság. Mert bőjt idején az egész város ki van éjjelenként világítva, a közönség betölti az utcákat s nyilvános tereket, megjelennek a játékosok, a kedvelt Karagőz s kiki mulat ízlése s tehetsége szerint hajnalig.
Így böjtölnek az egész Ramazán hónapon keresztül, melyet a sjeval holdjának első feljöttével követ a Bájrám, mint a keresztények nagyböjtjét a húsvét. A Bájrám az általános engesztelődés ünnepe, mikor a muzulmán minden felebarátjával kibékül s egymásnak jókat kíván. Egyébiránt megfelel a mi farsangunk három utolsó napjának, mindenféle képzelhető mulatozásokkal.
Majd elérkezik a Kurbán-bájrám, az áldozat-ünnep, amidőn Konstantinápolyban a próféta helyettese, a száltánát megkezdése előtt, saját kezűleg vágja le a szegények számárja az első bárányt, amelyet társainak százezre követ; mert nincs muzulmán család, mely ilyenkor egy juhot vagy kecskét áldozat gyanánt le nem ölne.
a padisah szintén ekkor kapja a legszebb áldozat-báránykát, egy ékes rózsabimbót. A minisztertanács tizenkét gyönyörű hajadont egy évig nevel a nagy napra, melynek reggelén egy-egy törülközővel vállukon sorba állanak, remegő szívvel várva a szultánt, ki mielőtt a dzsámiba menne, előttük megjelen, a soron néhányszor végighalad, végre egyiknek válláról a kendőt leveszi annak jeléül, hogy a választott legyen háremének legújabb gyöngye.

XXIII.
Lord Peel. - Elhagyott hárem. - A lord és a vasárnap. - Angol vallásosság. - A Ghuta kertjei. - Sz. Pál barlangja és a zsidó. - a kialudt vulkánok országa. - Názáreusok és kizylbásik. - A Ledzse völgye.

Az 1852-ik év tavaszán egy elegáns, arab ruhába öltözött, körülbelül 30-32 éves, vörös hajú és szakállú fiatal ember óhajtá Guyont meglátogatni; a keresett azonban távol volt. Guyon hazajöveteléig az ismeretlent szobámba utasították s én ruházata után ítélve arabul szólítám meg őt, mire a legtisztább angol nyelven válaszolt, bemutatván magát, mint lord Peel-t, ki Szyria megtekintése után, az északi sark felé szándékozik menni.
Lakásom egyszersmind Guyon gyermekeinek tanuló helyisége levén, a falak tele voltak aggatva különféle térképekkel, melyek közt különösen kitünt Ázsiának jól sikerült földabrosza. Meglátván ezt az angol, nagy örömmel felkiált:
- Ez ama térkép, melyet oly rég óta keresek! Nekem ugyan van Ázsiáról egész csomag; de egy sem oly hű, mint ez.
- Ha szolgálhatok vele, szívesen lordságodnak ajándékozom vagy egy másikkal kicserélem.
- Világért sem fosztanám meg e kincstől, a vesztes csak ön lehetne! Hanem kölcsönözze ide öt napra, mely idő alatt én lemásolom s az eredetit visszaszolgáltatom. Künn a Ghutában lakom, hol egy egész házat béreltem ki a kerttel együtt, teljes hónapra ugyan, de csak egy hétig fogok Damaszkusban időzni. szerencséltessen ezen idő alatt látogatásaival!
Estefelé inasát küldé hozzám, két arabbal; egyiknek vállán óriási görög-, másiknak ölében több jófajú sárgadinnye, melyeket a legény azon izenettel adott át, hogy ura szívesen lát másnap délben ebédre.
Pontosan megjelentem. Lakása valóságos földi paradicsomhoz hasonlított. a ház gyönyörű, déli gyümölcsfákkal telt, tágas kertben feküdt, melynek közepét a Barradyból idevezetett csermely hasítá keresztül. A villa előrésze több ölnyire tarka márványkockákkal volt kirakva, melyek közepén ugrókút díszelgett, vörös márvány-medencéjében fickándozó arany- és ezüsthalakkal. A ház eleje, úgy környéke, szemet elbájoló virág- és gyepszőnyegekkel, alacsony és gondosan ápolt cserjékkel ízlésesen parkírozva. Maga a lakás kilenc, templomhoz hasonló teremből állott, melyek legtöbbjében magasra szökellt az ugrókút vize. A fehér márvány talaj süppedő perzsa szőnyegekkel vala borítva s a falak mentén finom kelméjű, alacsony dívánok huzódtak. Úgy tetszett, mintha itt csak nem régiben is hárem lett volna, kecses lakóival.
A fehér ház egyik oldalán, a pázsiton, zöld sátor volt fölállítva s ez alatt ebédeltünk kettecskén részint angol, részint arab ételeket, melyeket a lordnak magával hozott szakácsa, egy idevaló arab segítségével készített.
Három ízben valék vendége s kiváló szívességet mutatott irántam. Következő szombat este érzékeny búcsút vet tőlem, minthogy másnap elutazni óhajtott. Egyszerre homlokára ütve mondja:
- Íme én búcsúzom öntől, pedig holnap nem mehetek, hisz vasárnap van, amikor vallásos ember nem utazhatik!
- A vasárnap miatt ugyan el lehet utazni - válaszolám, hisz egyik nap olyan, mint a másik.
E megjegyzésemre a lord egészen elszörnyülködve mondja:
- Micsoda! Ön talán nem is keresztény?!
- De az vagyok; hanem a napok közt nem teszem azon különbséget, hogy a vasárnap miatt dolgaimat ne végezhetném.
- Valóban csodálkozom! Tudja ön azt, hogy én Montalemberttel a vasárnapok megszentelését a vallás alapjának, jelének s első föltételének nevezem. E föltétel megsértése nem egyéb, mint nyilván az atheizmust vallani; mert szükségképpen a vallás ismeretének és gyakorlatának elnyomását vonja maga után. Ami a hívő zsidóra nézve a szombat, az a kereszténynek a vasárnap. Míg Ormuzd szolgája a hétfőt üli meg, a guineai néger a keddet, a mongol a csütörtököt, a muzulmán a pénteket szenteli ünnep gyanánt. Ahol csak az Isten tisztelete fennáll, a hetedik nap mindenütt nyugalmi nap, az Istennel való érintkezés napja.
- Vallási szempontból mindezt megengedem; bár, különösen itt Törökországban, mint török katona, ezek szerint nem cselekedhettem; - mégis, úgy vélem, anyagi tekintetben nagy kárára van az államoknak, ha a hét bizonyos napján annyi erő vonatik el a munkálkodástól.
- A vasárnapi munka az anyagi jóllétet, a gyarapodást nem mozdítja elő. Mert hisz, minél több árucikk jő a piacra, annál olcsóbb az; minél több a munkaerő, annál olcsóbb a bér. Amily szükséges az embernek a mindennapi álom: oly szükséges neki a hatnapi munka után a nyugalom. Ha ezt meg nem nyeri, akkor kárt szenved egészsége, akkor a vasárnap helyett a hétfőt teszi majd nyugalomnappá - s ez több pénzébe kerül, mintha a vasárnapot illőleg megülné.
- Az államnak, mely felelős tagjainak jóllétéért, jogában áll ezt saját belátása szerint eszközölni, meghatározván egyszersmind a munka- és nyugalomnapokat. Miért legyen ez éppen a vallás által behozott hetedik nap, a vasárnap?
- Egyebektől eltekintve, a forradalom emberei, kik a hetedik nap helyett minden tizedik napot tették nyugalmi nappá, pusztán természeti okból ismét visszatértek a vasárnaphoz. A vasárnap, mint a vallás napja, politikai szempontból is a legnagyobb jelentőségű. Hol találunk loyalis alattvalókat és kötelességhű állampolgárokat? Ott, hol a vasárnap megtartatik. Melyik nép ölte meg királyát? Ugyanaz, mely a vasárnapot eltörölte. Ellenben ahol ez megtartatik, ott béke, szerencse és jóllét uralkodnak a családokban. Ott a rendőrségnek kevés dolga van; ott a börtönök nem népesülnek be.* - Ott van az én hazám, Albion, hol vasárnapokon minden munkaforgalom felfüggesztetik, a hivatalok és üzletek zárva vannak, a vasúti közlekedés felényire van leszállítva, a kocsizörgés szünetel, csak a sürgős szükségben szabad lovat befogni; hol, ha valaki az utcán véletlenül egy kulcsot ejt a földre, mely zörejt okozott, minden szem felé tekint. És hazám gazdag, hatalmas, ipara virágzik és az iparos osztály jóllétnek örvend, melyhez hasonlót más országban alig találunk.
Hétfőn reggel elutazom s öntől most veszek búcsút azon óhajjal és reménnyel, hogy, ha hosszú utamból ide ismét visszatérek és Isten megengedi, miszerint még egyszer találkozhassunk, mondom, óhajtom és reménylem, hogy akkor én önt is az enyémhez hasonló meggyőződésben fogom találni s akkor még jobb barátokká leszünk. God by!
A lord csakugyan elutazott s fogalmat nyertem az angol vallásosságról, ami engem bámulatba ejtett.
--------------
* Papok Lapja. 1884. 21. 22. sz.

Négy paradicsom van a földön - mondja az arab, s ezek közt első - a Ghuta, melynek tündérkertjei a Barrady által termékenyíttetnek, hol a szépség, a bőség, és a bölcsesség ütöttek tanyát s építének három hajlékot, hogy a síkságot földi paradicsommá változtassák.
Ha az Antilibánon egyik magaslatáról, melynek hátterében arab családok által a kősziklába vájt lakások látszanak, az alattunk elterülő vidékre vetjük tekintetünket, észak-nyugati irányban megpillantjuk a Barrady egyik ágát, majdnem hihetetlen magasságra, az úgynevezett "Szálhia" nyaralókhoz, fölvezetve. Guyon szivesen tartózkodott e helyen s minden évben más villát bérelt, talán azért, hogy minél inkább élvezze a csodálatra méltó kertek szépségeit.
E smaragdzöld fűvel borított, örökké virágpompában díszlő vidék, két órányi szélességben veszi körül Damaszkust. Az oázt hetven csatorna hasítja s 360 patak öntözi a háromszázezernyi, faiskolához hasonló kerteket s teszi termékennyé Szyriának legnagyobb gyümölcsösét.
A kertek, melyeket néhol falak, de általában, mint Beiruthban, több mint két öl magas, erős kaktusz-sövények körítik, telve piros-sárga virágokkal melyekből a körte nagyságú, hosszú tüskékkel borított gyümölcs fejlődik, melyet az arab utcáról-utcára járva árul s ha vevőre talál, leteszi vízzel telt teknőjét s a kaktuszt szúrós külsejétől késével ügyesen megszabadítva, nyujtja oda darabját egy paráért. Igen jó édes, frissítő, vértisztító s a gyomrot rendben tartja; de öt gyümölcs egyszeri élvezetre elég.
1852-ben dr. Hammerschmiedt (Abdullah béj) törzsorvost egy német tudós, régi barátja, látogatta meg s hárman bejártuk a Ghutának egy részét. A kaktusz-gyümölcsök a tudósnak is ízlettek, melyeket magvastól együtt nyelt le, minden rossz következmények nélkül. A pádlicsánból, bámiából s egyéb itt bőven díszlő főzelékekből egész halmazt gyüjtött, hogy magával vigye Európába.
Beljebb menvén, széles árnyú akácokat s a terebélyes, buján termő bánán (piszáng) fákat találtunk, melyeknek ugorkához hasonló gyümölcsei, 30-40 db. egy csoportban, súlyuknál fogva földig húzták az ágakat s itt újra gyökeret verve, áthághatatlan akadályt képeztek. A gyümölcs héját lehámozva, friss, sárga vajhoz hasonló szint mutat. A szájban szétolvad, üdít s kellemes utóízt hagy maga után. Részemről ennél jobb gyümölcsöt képzelni sem tudok; ilyen lehetett a puszták mannája; de eredeti ízét, jóságát, szállítás alkalmával elveszti, mint ezt később Konstantinápolyban tapasztaltam.
A datolya (török szilva), mely nálunk aszalt állapotban ismeretes, itt nedvdús, ropogós; félérett korában a szájizmokat összehúzza ugyan, de kifejlődve kedvelt gyümölcs s többre becsülik, mint a napon aszaltat, melyet szállításra készítenek.
Láttunk paradicsom-fügét, barack- és eperfákat, melyek vastagságra és nagyságra nézve erdei fáinkkal vetekedtek. A gránátalma citrom-, szelid és vad narancsfák diófa magasságúak; maga a dió is eredeti szépségében díszeleg. A citrellifák sárgadinnye alakú gyümölcse, ágát lehúzva, leül a földre s itt érik meg. Evésre csak befőzve használható.
Amodább ribizke-bokor alakú törpe cserjékre akadtunk, melyek tövében szőlőfürthöz hasonló gyümölcsök függtek. Egy gerezdet le is szakítottam; de csak elcsodálkoztam, midőn külső sárgás zöld burokjától megfosztva, belül csontkeménységű magot találtam. Fogaimmal igyekeztem feltörni, ami mosolyra indította a kert arab tulajdonosát, ki erre sátrába vitt bennünket s a fürtről a szemeket egyenként leszedvén, egy serpenyőben lobogó tűz fölé tartá, hol a csontburok magától kinyilt s fehér, mogyoró nagyságú, belet adott, mely az arabok kedvenc csemegéjét képezi. Ez a "leb-lebi".
Vándorlásunk közben a Ghuta széléig, Dáreyáig jutottunk, mely hosszúkás, magnélkül való szőlőiről nevezetes s hol a damaszkusi kertek és gyümölcsösök kezdődnek.
- Itt, - jegyzé meg a német tudós, - nem mesze Záneyá falutól kell lenni sz. Pál barlangjának, hol a nemzetek apostola, őt üldöző damaszkusi ellenségeitől elvonulva elrejtőzött, midőn három évig az arábiai pusztában lenni vélték.
A tudós széles ismeretköre mindkettőnket meglepett s ajánlkoztunk, hogy felkeressük a helyet, amelyet egy zsidófiú kalauzolása mellett meg is találtunk. Ez egy házikóhoz vezetett bennünket.
Az udvarba lépve azonnal észrevettem, hogy nem vagyunk arab muzulmán lakásán, mert az itt időző nők, a szokástól eltérőleg, nem fátyolozták előttünk arcaikat, hanem jöttünkre egy mellékhelyiségbe egyszerűen visszavonultak. A társaságukban volt férfi pedig előre lépve, arab nyelven kérdé, hogy mi járatban vagyunk.
- A barlangot jövénk megtekinteni - felelém.
- Igen? Ez az én sajátom a ráépített házzal együtt s nagy áron vettem meg a barlang kedvéért, melyet idegenek fölkeresve, a bemeneti díjjal pótolják nagymérvű költekezéseimet.
- Mi is lefizetjük a díjat; mennyi?
- Bocsánatot kérek - mondá a zsidó, mert az volt, kezeit mellére téve, nagy hajlongások között, - igazán csak szokásból beszéltem; de látom, hogy itt tiszt urakkal van dolgom; talán nem lesz sok tíz piaszter személyenként?
- Jól van. Mutasd meg a helyet!
Erre a zsidó ezer és ezer újabb bocsánatkérések közt tág szobába vezetett, melynek bal sarkában egy csapóajtót vasreteszénél fogva fölemelve megkínált, hogy menjünk le.
- Csak menj te elől - mondám, - majd mi követünk!
Rozoga létra tünt szemeink elé s a lejárat oly szűk volt, hogy dacára soványságunknak, alig valánk képesek lehatolni. Itt üres hordó alakú, emberi kéz által vájt üreget találtunk, keményre vert talajjal, melynek magassága harmadfél öl, szélessége pedig másfél öl lehetett. Világosságot a ráépített vályogháznak dél- és kelet felé néző falába alkalmazott - most vastag üveggel fedett - két arasznyi átmérőjű, gömbölyű nyíláson át kapott. Egyik oldalon emelkedett hely volt, mely fekvő helyül szolgált; a másikon pedig fülkéhez hasonló üregecske, melybe - a tulajdonos állítása szerint - a nyílásokon bejövő hollók hordák az ételt Illés prófétának, ki e barlangban lakott.
Miután a hűvös és dohos penész szaggal telt üregből nem kis fáradsággal kimásztunk, a tudós megjegyzé, hogy a barlang, melyben Illés prófétát a hollók táplálták, a Jordán mellett levő Karith pataknál van. Ez pedig csakugyan sz. Pál barlangja lehet s nagy kár, hogy a pénzszerzési vágy eredeti állapotában nem hagyta, mert így valódisága fölött kétely is támadhat...
Nem messze innét fekszik Kaukáb, a "nazareusok" fészke. Azután jön egy csodálatos vidék, egész a Hauránig. Nem más ez, mint a kialudt vulkánok országa; mely több napi járásnyira kisebb-nagyobb, néha öt mázsa súlyú, csillogó vagy fénytelen, fekete, barna, kis- és nagy lyukacsú, üveges vagy félig szétmállott lávakövekkel van borítva.
Ezen puszta vidéken, Damaszkustól két napi járásnyira, fekszik, a "Ledzse" völgye; egy három nap járásnyi hosszú és két nap járásnyi széles bazalt erősség, a "kizylbásik" - vörösfejűek, különben drúzok - menedékhelye.
Csodálatos, természet alkotta vár ez. A fennsíkot felül kőerdő veszi körül, kisebb-nagyobb sziklacsúcsokkal. Ezek közt ezer és ezer kőbe vájt mélyedés, melyek felfordított sátrak gyanánt tűnnek fel s az előrehatolást annak, ki e tekervényes, rejtett utakat nem ismeri, lehetetlenné teszik.
Keletnek mindennemű keresztény és mohammedán felekezete, feltalálható a Libánonok vidékén. A nazareusok Cöleszyriában, Antióchia vidékén és Kaukábban tartózkodnak. Vallásukat titokban tartják; a muzulmánok utálják őket s állítják, hogy a "világosság-kioltók" felekezetével rokonságban vannak, kik, mindkét nemen levők, a nők maszkírozva, sötét földalatt levő helyiségekben összejövén, Baál feleségének, a buja Asztarothnak testi kicsapongásokkal áldoznak.
Méltó társaik a kizylbásik a Ledzsében, kik a legfajtalanabb nő-kultuszt vallják, hol igen üdvös dolognak tartatik a nő óhajának teljesítése.
A Ledzse oldalfalai körös-körül egyenesen merednek ég felé. A völgyet négy-öt ezer lélek lakja, vályogból épített kunyhóikban. Folyó vagy patak nincs; de bővelkednek kutakban, melyekből buján termő földjeiket szükség esetén öntözik. Sokat segít a bő harmat is. Igényeik csekélyek; főszükségletüket, a fegyvert és lőport, Damaszkusból és Beyruthból szerzik be - titokban, mert ha a török ráismer, elfogja.
A völgynek egyetlen bejárata van a fennsíkról, mely órákig húzódik s a meglepetés ellen állandóan fegyveres őrökkel van védve, kik veszély esetén lövéssel adnak jelt, mely, mint futótűz terjed a völgy belseje felé. Ekkor a helységek dobosai, a nyeregkápába akasztott két féldobon állármirozzák a fegyverfoghatókat, kik apró hegyilovaikra kapván, nyargalnak a bejárat felé.
A Ledzsé-t a török szultánok több ízben megkísérlették bevenni, hogy e független drúzokat adófizetőkké s katonakötelesekké tegyék. Második Mahmud, ennek elődje IV. Mustafa, Ibráhim pasa egyptomi alkirály, I. Napoleon Szyriát meghódítván, mindnyájan próbálták a Ledzse birtokába jutni; de egyiknek sem sikerült. Csak Ibráhim 30 ezer embert vesztett a bejárat előtt, hol a golyókészlet uralja a helyzetet.
Az utolsó kisérletet Abdul-Medzsid szultán tevé, melynél magam is részt vettem. A hadi-tudományáról híres Kollmann feizi pasa (tábornok) küldetett ki 1852-ik tavaszán. Parancsnoksága alá rendeltetett a damaszkusi egész gyalogság, egy ezred lovasság, több üteg ágyú, tevékre, öszvérekre kötözött hegyi ágyúk; de mindez eredmény nélkül maradt.
A gyalogság, lovasság és rendes tüzérség csak a kőerdőig jutott. Itt táboroztunk néhány hétig. A lovasságnak és tüzérségnek, a talajviszonyok miatt, mi hasznát sem vehettük. A gyalogság megkisérelte ugyan a járhatatlan kőerdőbe való hatolást, de veszteséggel volt kénytelen mindannyiszor visszavonulni. A lesben álló drúzokat biztos menedékükből a síkra kicsalni nem lehetett.
Utóbb is Kollmann jelentést tett, hogy itt tíz ennyi erővel sem tehet semmit s a vezénylő pasa visszaparancsolta a sereget Damaszkusba.

 

folytatás