Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Szádi
GULISZTAN vagy RÓZSÁSKERT
Persából fordította: Dr. Erődi Béla
Budapest, Singer és Wolfner, 1889

NAGYMÉLTÓSÁGÚ
VÁSONYKEŐI GRÓF ZICHY ÁGOST
VALÓSÁGOS BELSŐ TITKOS TANÁCSOS,
JOGTUDOR,
MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIAI TAG,
FIUMEI S MAGYAR-HORVÁT TENGERPARTI
KIR. KORMÁNYZÓ URNAK
MÉLY TISZTELETTEL AJÁNLJA
a szerző.

BEVEZETÉS

SIRÁZI MUSZLIHEDDIN SZÁDI SEIKH
élete és munkái

Seikh Muszliheddin szádi,1) a legnagyobb keleti moralista és didaktikus író, Keletnek legismertebb és legnépszerűbb költője, a persa költők között legelőbb lett ismeretes Európában.
Az orientalisták közül számosan foglalkoztak a jó öreg Szádi műveinek tanulmányozásával s jobbnál-jobb ismertetések, magyarázatok és tanulmányok jelentek meg a keleti társaságok közlönyeiben.2) Csak magyar nyelven nem bírtunk még semmit Szádiról és Szádiból. Ezt a hiányt és feltűnő mellőzést akarom pótolni, midőn a nagy persa moralistának világhírű Gulisztan-ját (Rózsáskert-et) ezennel közrebocsátom.

1) A Seikh szó szerzetesfőnököt, apátot jelent, ezt a nevet Szádi mint a szúfí szerzetes-rend főnöke viselte. Muszliheddin (A vallás dicsősége) tulajdonképi neve a költőnek. A Szádi (Boldog) név nem egyéb, mint költői név (tekhallusz), melyet jóltevője és pártfogója, Atabey Abu-Bekr Ben Szád iránti tiszteletből vett fel.
2) Franciában a Journal Asiatique-ban Defrémery, Babier de Meynard, németben a Zeitschrift der deutschen Morgenländischen Gesellschaft közlönyében Graf és legújabban Dr. Bacher Vilmos, a budapesti rabbi-seminarium tanára és jeles orientalista ismertették Szádit.

Szádi született a rózsáiról híres Síráz-ban, hol utána száz évvel később a lánglelkű Hafíz látott napvilágot. Születése éve, ép úgy mint a Hafízé, bizonytalan. A persa életírók között is eltérők az adatok. Egyik életírója, Dauletsáh azt írja, hogy Szádi a hidsra 691-ik évében (1291-ben Kr. u.) 102 éves korában halt meg; miből az 1191-ik évet nyerjük születése éveül.1) Egy másik persa életírója (Amin-Ahmed-Rázy) szerint Szádi 110 éves korában 690 (1291)-ben halt meg; születése éve eszerint 580-ra (1184-re Kr. u.) esnék.2) Újabban több német tudós, így Graf és utána Nesselmann tévesnek tartják Dauletsáh adatait és Szádi születése évét az utóbbi 1164-re, halála évét 1263-ra teszi. Szádi a turkomán eredetű Szalgar, vagy Atabeg-dynasztia uralkodása alatt élt. A nevezett uralkodócsalád egyes fejedelmei a tehetetlen bagdadi khalifáktól függő Farszisztanban (a régi Persiában) előbb névleges kormányzók, de tulajdonképpen független uralkodók voltak; 1226-tól kezdve pedig a mongol khánok hűbéreseiként bírták Farszot. Az Atabeg-dynasztia nemes fejedelmei Szádi egész életében jelentékeny szerepet játszanak. Költőnk atyja, Abd-Allah, Atabeg Szad-ben-Zengi szolgálatában állott, s a nemes uralkodó a szegény sorsú atyának fiát gondjaiba fogadta. Ezt Szádi, ki szüleitől Muszliheddin (A vallás dicsősége) nevet nyert, azzal hálálta meg, hogy jóltevője nevét (Szád) fölvevén, halhatatlanná, s az Atabeg fejedelmek jóságát és nemeslelkűségét műveiben örök-emlékűvé tette. Szádi atyja körülményeihez képest gondosan és isteni félelemben nevelte fiát, miről Szádi a Gulisztan egy helyén (II. fejezet 7-ik elbeszélés) is megemlékezik.
Szádi egyik művéből (Bosztan II. 28) tudjuk, hogy atyja halálakor még csak gyermek volt, s az árvaság nagyon fájdalmasan hatott reá, a tehetetlen gyermekre.
Szülővárosában befejezvén alsóbb iskoláit, Bagdadban a Nizámie (Nizám ul-Mulk nagyvezérről nevezett) medreszében, az akkori korban nagyon virágzó főiskolában, folytatta tanulmányait. Szorgalmas tanuló volt, s jó előmeneteleért évi ösztöndíjat (idrar) élvezett. Itt a híres tudós Abulfarads Ibn al-Dsuzi tanítványa volt, majd a nagy seikh Abdul-Kadír Galanihoz szegődött s az ő társaságában tette meg első zarándoklását Mekkába. Később még tizennégyszer, legtöbbször gyalog zarándokolt az iszlám szent helyeire.

1) Ezen adat szerint Szádi élt 102 mohammedán évig, ami 100 keresztény évnek felel meg, minthogy a mohammedánok holdéve 360 napból áll, és az évenként így eleső 5 napi differencia 100 év alatt körülbelül két évvé növi ki magát.
2) Ezen adat szerint Szádi a mi számításunk szerint 107 éves korában halt meg.

Midőn Bagdadban tartózkodott, magába vonult életet élt, készülvén a szúfi-rendbe belépni. A szúfizmus alatt olyan szerzetes rendet értünk, melynek tagjai egyszerű, elvonult életet élnek, s lemondanak a világ minden hiúságáról és élvezeteiről. Ezt külső föllépésükben, szerény magaviseletükben és egyszerű ruházatukban is tudatják a világgal. A kecskeszőrből készült, durva szövetű szúf nevű ruhadarabtól, mely öltözetüket képezi, vették nevüket.1) A szúfik erkölcstana szigorú és vallásos elveken alapszik. Az emberi nem javítása szó és tett által, képezi feladatukat, melynek megoldására vállalkoznak. A szúfi szót különben rossz értelemben is használják Keleten, jelölvén azzal álszenteskedő, képmutató embert, ki jót tesz nyilvánosan, vallásos, midőn látják; de titokban aljas-lelkű gonosz. Ilyen értelemben véve a szúfi szót, támadta meg Hafiz is költeményeiben a szúfikat. Szádi a szó nemes értelmében vett szúfi volt. Nem csak kortársai, hanem egész munkássága, szebbnél-szebb költeményei, melyeknek morális alapja őszinte, igaz szívre mutat: mind arról tanúskodnak, hogy ő a rendnek buzgó és igazi bajnoka volt. Dauletsáh azt írja róla, hogy harminc esztendeig tanult; harminc esztendeig utazott, harminc esztendőt hazájában az ájtatosság szőnyegén töltött el, s csak azután fogott íráshoz. Befejezvén harminc éves korában tanulmányait, utazni ment, hogy tapasztalatokat szerezzen a világban és annak különféle népeit megismerhesse. Az utazásnak rendkívüli barátja volt; műveiben nem egy helyen dicséri azt, magasztalólag szólván az utazásban szerzett világ- és ember-ismeretről. A Bosztan bevezető soraiban így ír magáról:

Messze-messze földön jártam szerte-széjjel,
Érintkeztem én már mindenféle néppel.
Minden zúgban egy-egy jó tanácsot leltem,
Minden szántóföldről egy-egy kalászt szedtem.

A kapott tanácsokból és a szedett kalászokból állította össze halhatatlan műveit, mint a bölcseségnek és tiszta erkölcsnek valódi mozaikkövű alapépítményeit.
Egyik kaszidéjében epésen kel ki azok ellen, kik az utazásnak nem barátai; az idevágó rész többek között így szól:

"Se egy földet, se egy embert ne tűzz célul magadnak,
Mert országok és emberek minden helyen akadnak.
A városi kutyának nincs élvezete, kényelme,
Csak ugy voln', ha mint vadászeb nyert zsákmányból élhetne.
Nem egy rózsa, nem is egy fa díszíti föld kerekét,
Minden fa zöld, s elég rózsa illatozik szerte-szét.
Tyúk módjára egy szemétre kárhoztatva vagy talán?
Mért nem repülsz, mint a galamb, az ég tiszta azúrján?
Egyik ágról szállj a másra, mint a dalos fülmile,
Vagy szebb talán gerle módra kalitkába ülni le?
Nézd az ökröt és szamarat, földre dülnek jámborul,
Nem járnak ők, hacsak a föld velük együtt nem fordul."

1) Tévesen származtatják némelyek a szúfi nevet a görög bölcs szótól.

Ő, ki az utazásnak oly nagy barátja volt, és életében rendkívül sokat utazott, még öreg korában is útra kelne; de szüksége levén a pihenésre és tapasztalatainak rendbeszedésére, és pénze sem levén a kényelmesebb utazásra, otthon marad és szemlélődésbe merülve tölti napjait, mint ezt ugyancsak az idézett kaszide utolsó soraiban kifejezi:

Szádi, minthogy öreg vagy már, s nincsen is több aranyod,
Legjobb, ha már öreg tested egy sarokban megvonod.

Szádit, az utazás nagy barátjának tüntetvén föl, illő, hogy utazásairól is számot adjak. Összejárta az akkor ismert világnak majd minden nevezetesebb vidékét. Kétszer járt Magrebben, ami Nyugatot jelentvén a szó tágabb és Marokkót a szó szorosabb értelmében, nem bizonyos, melyik értelemben vette e kifejezést. Gyakran járt Egyptomban, különösen Alexandriában; többször emlékezik Szíriában tett utazásáról és ottani tartózkodásáról; gyakran megfordult Damaskusban és Baalbekben. - Rosszul végződött kalandja volt Jeruzsálemben, hol vízárulással foglalkozva a keresztesek kezeibe került. Ezt ő Gulisztan-jában (II. fejezet 30 elbeszélés) maga beszéli el nekünk.
Kétszer járt Arábiában, egyszer Jemenben, hová Hindosztánból került. Más alkalommal Szánában járt. Volt Irákban, Mezopotamiában, Kufában, Baszrában, Diarbekirben, Bajlekanban (Örményországban). A persa városokat jobbára mind bejárta. Volt Khoraszanban, Turkesztanban; Balkhból Bamjanba és Kasgarba utazik. Legnagyobb útja volt a hindosztani, mely a Hindu-kuson át nagy fáradsággal és sok küzdelemmel volt összekötve. Hosszabb ideig tartózkodott Indiában, különösen Szomenatban, a Guzerate félszigetén, hol Szivának híres bálványát Szomát, vagy Szom-Náth-ot (a Hold-ura) meglátogatta. Itt majdnem kellemetlen véget ért kíváncsisága és tudományszomja. A bálványimádó budhák tanának tanulmányozása céljából hosszabb ideig tartózkodott itten s gyakran és hosszasan társalgott a budha papokkal. Egy ízben szemrehányással illette őket, hogy mint értelmes emberek, az elefántcsontból készült és drágakövekkel ékített bálványt imádják. A papok, hogy imádásuk alaposságáról meggyőzzék őt, egy éjjel elvitték magukkal a bálványtemplomba s ott tanúja volt annak a jelenetnek, hogy a bálvány fölemelte kezeit. A budha papok kíváncsian várták Szádi meglepetésének nyilatkozatát; mire ő, habár belátta, hogy az a papok csalása a nép ámítására, tettetett meglepetéssel szólt a papokhoz: "Bánom, amit előbb mondottam." Oda ment a bálványhoz, megcsókolta annak gyalázatos kezeit, mialatt így mormogott magában: "Átkozott légy imádóiddal együtt." Több napig bálványimádónak mutatta magát, mert ha ezt nem teszi, életével lakolhat. Egy éjjel a szokott isteni tisztelet után, ellopódzott a templom egy zugába, becsukta az ajtót és a bálvány kikutatásához fogott. A gazdagon aranyozott függöny mögött egy budha papot pillantott meg, aki a bálványnak karjaival összekötött zsinórt tartott a kezében. Azonnal meg volt fejtve előtte a budhisták csalása. A budha pap látván, hogy el vannak árulva, kiszaladt a templomból, zajt csapott, hogy Szádit elfogják. Ez a kiáltozó budha pap után rohant, bedobta egy kútba és kövekkel agyon verte, nehogy őt elárulhassa.
Szádi azután nem mert tovább ott maradni, hanem rögtön elhagyta Guzeratot és elment a tulajdonképpeni Indiába, innen pedig Jemenen át Hedsazba.
Utazásait jobbára gyalog és sok nélkülözésekkel tette, miről Gulisztan-jában is megemlékezik (III. fej. 19 elbeszélés).
Másutt panaszkodik, hogy a sok gyaloglás teljesen kifárasztotta, s éjjel nem folytathatta tovább útját Mekka felé; meg akart pihenni, de a hajtsár óva intette a pihenéstől, mi a nyomukban ólálkodó rablókat könnyen támadásra bírhatná. Így kénytelen volt útját majdnem elaléltan tovább folytatni.
Szádi harminc évig tartó utazása alatt nem vált közönyössé szülőföldje iránt; nem volt ő kozmopolita, mint aminek fönnebb idézett sorai után talán joggal tarthatnók. Sok vidéket bejárt; sok szépet, nagyot, gyönyörködtetőt látott; rendkívül sokat tapasztalt, tanult; de az utazás nála nem volt cél, hanem csak eszköz, mely őt világ- és emberismerővé tette. Szülőföldjét, az édes otthont, a rózsákban gazdag Sírázt, soha sem feledheté. Hányszor sóhajt föl epedéssel, igazi honvággyal, haza kívánkozva a világ legszebb pontjára, az édes Sírázba.
Egyik szép költeményében így szól:

Hajnali szél, mihelyt elérsz rózsatermő Sírázba,
Barátimnak mondd el, amit szívem nekik kívána.
Égő vággyal vágynám megint lakni ama szent helyen,
De mint a hal, vízen kívül vagyok élni kénytelen.

A Bosztan bevezető soraiban így szól:

Nemesb nép a földön, mint Sírázban, nincsen,
Mind a két kezével áldja meg az isten.

Eleget járván-kelvén idegen földön tapasztalatok gyűjtése végett, haza ment Sírázba és átadta magát a szemlélődésnek, a valódi szúfí-életnek. Bölcs tapasztalatainak rendezése közepette, 1226-ban megzavarta őt Dsengiz khannak közeledése. A hatalmas hódító Síráz felé tartott és előhírnökeiül félelem és rettegés szállotta meg Farszisztan népeit. Szádi a város több lakóival elmenekült a mongol csordák elől, s nyugat vidékeire vándorolt. Atabeg Abu-Bekr, a nemes fejedelem, ki nem vesztette el fejét a vihar közeledtével, olyan okosan játszta szerepét Dsengiz khannal, hogy ez őt és utódait meghagyta Farszisztan birtokában azon föltétellel, hogy a mongol uralmat elismerik. Helyre állván a nyugalom Sírázban, Szádí is hazatért, és azontúl ugy látszik, nem hagyta el többé édes otthonát, kivéve, hogy még életének legutolsó éveiben is zarándokolt néhányszor Mekkába. Mintegy harminc évig visszavonultságban élt Sírázban, elmélkedve és dolgozgatva, mielőtt tulajdonképpen tapasztalatainak rendszeres feldolgozásához fogott volna. Ebben az időben a sírázi szúfík felekezetének főnöke volt, s mint seikh nagy tiszteletben és szeretetben részesült. A tudósok és jámbor emberek, az országnagyok és gazdagok egyaránt messze földről jöttek fölkeresni a nagy tudományú, bölcs és jámbor életű seikhet. Mindenki hozott magával valamit; cukorneműeket, gyümölcsöket, ételeket, nyalánkságokat, hogy a szegény szerzetesnek kedveskedjék. Szádi az adományokat egy kosárba gyűjtögette, és később a favágók között osztotta szét. Ő nagyon kevéssel beérte.
Amennyire rajongtak a tudósok, gazdagok, fejedelmek Szádí barátságáért, könnyű lett volna meggazdagodnia. Ő azonban nem tartozott azon költők közé, kik rímes sorokban szoktak mások kegyéért esedezni, hogy aztán a nyert adományból dőzsöljenek, jóllehet ez Keleten mindig szokásban volt, s az elsőrangú költők sem tartották ezt tisztességtelen eljárásnak. Szádínak nem egyszer tettek is hasonló ajánlatot, mondván neki, hogy csak egyetlen dicsérő költeményével dúsgazdaggá tehetné magát. Az ilyen ajánlatokat és tanácsokat önérzetesen és kíméletlenül utasította vissza. Egy-két ilyen élősdi poetának jól oda mondott:

Gúnyol engem olyan, aki hízik másnak asztalán.
Hízott potyafráter mondja: szikár vagyok és sovány.
Dervis vagyok, hála isten, de kitartott here nem.
A leggyöngébb oroszlán is szamárnál jobb szememben.

A korabeli félreismert nagyságok nem egyszer megirigyelvén Szádí dicsőségét, mely bejárta a közeli és távoli országokat, meg az osztatlan tetszést, melyben műveit kortársai részesítették; gyakran igyekeztek megtépni érdemmel szerzett babérait. A költő néma maradt e rágalmakkal és zaklatásokkal szemben: hagyta őket fecsegni kedvök szerint, hiszen úgy sem árthattak neki, aki nem sokat törődött a hírrel és dicsőséggel. Legföljebb egy-egy költeményében adott kifejezést bosszankodásának, melyet a fűzfapoéták zaklatásai fölött érzett. Egyik költeményében így ír:

Ha valaki szerelmes és keservében
Bús gerlice jajszavára vágyik éppen:
Akkor elkezd ordítani minden barom,
S elrontják az élvezetet minden áron.

Nem dalolhat még maga a fülmile sem,
Beleszól a csacsi-füles keservesen.
Legjobb, hogyha elhallgat a fülemile.
Míg a szamár ordítását nem végzi be.

Különben nem volt haragtartó, békességben, jó egyetértésben szeretett élni felebarátaival. Ha megbántották is, nem ő várt kérlelésre, hanem maga nyujtotta békítő jobbot. Erről egy elbeszélésében is megemlékezik (V. fejezet 11. elbeszélés).
Az emberek szivesen társalogtak a nyájas, kedélyes, víg kedvű és enyelgő természetű seikhkhel, ki erkölcsös társaságban jól érezte magát és bölcs tapasztalatainak és adomáinak tárházát megnyitván, kellemes szórakozást és élvezetet szerzett barátainak. Gulisztanjában következőleg jellemzi magát (III. fejezet 2. elbeszélés):

Olyan vagyok mint a hangya, akit lábbal tapodnak,
Nem vagyok én darázs, kinek fulánkjától jajgatnak,
Hogy ne adnék kegyelmeért hálákat a nagy égnek,
Hogy nincs erőm, melytől mások gyötrelmeket türnének.

Nem egy persa költő vált legendaszerű alakká nem csak az utókorban, hanem már kortársai előtt is. Ilyen: Szádi, Hafiz és Dsami: Szádi életéből több csodaszerű vonást jegyeztek föl életírói. Ilyen a következő eset, melyet Szádinak nem éppen barátja, sőt inkább ellensége elbeszéléséből következőleg jegyzett föl Dauletsah: Egy seikh, ki ismeretes volt arról, hogy Szádinak ellensége, egy éjjel álmot látott, mely szerint megnyiltak az ég kapui és angyalok szállottak le a földre, kezükben fénykoronát hozva. A seikh megkérdi az angyalokat, hogy kinek hozzák a glóriát. Szádinak, válaszolák az angyalok, mert olyan verset írt, mely megtetszett az istennek és az angyalok egy éven át mindig azt fogják énekelni isten trónja előtt. A vers következő:

Minden fának zöld levele szent könyvünk egy lapja,
Amely nekünk isten létét tudomásul adja.

Alig ébredt föl a seikh, azonnal Szádi cellájához sietett, hogy vele álmát közölje. A cellát fényben úszva találta és a költő halkan mormogott valamit. A seikh hallgatódzott és ugyan azt a verset hallotta Száditól, melyet álmában az angyaloktól hallott. Ez a vallomás s éppen egy ellenség ajkairól, nagyban tanúskodik a költő iránt mutatott általános tiszteletről. Egy más eset azt mutatja, hogy őt mindenki kora első és legkitünőbb költőjének tartotta. Hulagu khan (Dsengiz khan unokájának) első minisztere, Semszeddin Dsuveiní, ki más néven Szahib Divan név alatt ismeretes, tudományszerető tudós férfiú volt. Bagdadi palotájában gyakori összejöveteleket tartottak a tudósok, költők és főrangú férfiak. E tudós nagyvezér szerette volna, ha Szádi is megtiszteli udvarát látogatásával; de Szádi minden meghívására szerényen azzal mentegetődzött, hogy neki már nagyon messzire van Bagdad. Egy ilyen estélyen Szahib azt kérdé a Farszból való Hemker nevű költőkirálytól, hogy kit tartő ő az élő költők közt legnagyobbnak. Hemker így válaszolt:

Bár papagáj1) vagyok és dalom sem rút ám.
Szádi cukorajkán légy vagyok én csupán.

E vallomás annál fontosabb és hízelgőbb a költőre, minthogy Hemker nem volt éppen barátja Szádinak.
Ez a Szahib volt az, kinek megrendelésére Szádi a Kitab Szahibije című könyvet írta, mely a királyok nevelésére vonatkozik, s mint ilyen e nemben elsőnek tekinthető. Szahib 350 darab aranyat küldött jutalmul a költőnek, s ez az egyedüli tiszteletdíj, melyet a költő, tudtunkkal, műveiért kapott. A költő ki is állította róla a nyugtatványt a következő négy sorban, melyeket a műnek végére toldott:

Uram, engem megtiszteltél és kincseket küldöttél,
Szaporodjék kincsed, javad, pusztuljon az ellenfél.
Minden dénár egy-egy évvel hosszabbítsa életed,
Így azt éppen még háromszáz ötven évig élvezed.

1) A keletiek a papagájt, minthogy az ember nyelvén is megtanul szólani, a bölcsesség madarának tartják.

"A fejedelmek kegyét és gazdagságát megvetve, írja Vámbéry,1) abban találta legfőbb boldogságát, hogy amint a keletiek mondják: a tapasztalatok drága köveit a lélek gyémántjával átfúrja s a költészet zsinórjára felfűzvén, talizmán gyanánt akassza az utókor nyakára."
Szádi hasznos és jeles munkásságban töltvén el életét, 107 éves korában 1291-ben, augusztus havában lépett a földi életből a más világra. Tetemeit szülőföldén, a rózsáiról híressé vált Síráznak egyik külvárosában tették örök nyugalomra. Rózsák, csörgő patak, fülemile éneke környezik sírját annak a költőnek, ki életében oly szépen zengett róluk, és a derült égnek csillagezrei, mint Szádinak megannyi ragyogó mondásai, virrasztanak fölötte éjszakánként. Ott fekszik, nem messze a nagy Hafiz sírjától. Mindkettőhöz távol vidékekről zarándokolnak az idegenek. Szádi sírját mindig jó karban tartották Síráz lakói; környékére a költő nevéről nevezett imaretet (szegények házát) egy medreszét és nagyszerű kolostort építettek, és az egész kertet, melyben sírja van, vízmedencékkel, rózsabokrokkal és egyéb diszítményekkel ellátva, kis földi paradicsommá alakították át. Kerim khan, ki Irán trónját Iszmail sah név alatt foglalta el (1760-1775) a költő tetemeit jelölő négyszögű kő fölé kupolás türbét (sírkápolnát) emeltetett és a helyet földíszítette. Az 1824-ik évi földrengés, mely a virágzó Síráznak egy nagy részét romba döntötte, Szádí sírját sem kímélte; de ezt azonnal kijavították. Vámbéry Ármin következőleg írja le Szádi sírját: "Rejtett völgytorkolatban van a híres költő és moralista Szádi síremléke. Egy épületből és kertecskéből áll, melyet Kerim khan emeltetett. Néhány lépcsőn felhaladva, egy alacsony ajtón át több kisebbszerű helyiségbe jut az ember, innen pedig nyílt csarnokba, melynek közepén márvány sarkophag áll, remek arab feliratokkal. A kert vízmedencéjében hajdan halak is voltak, melyek nyakukon arany gyűrűket hordtak, amint a rege mondja, melyeket Szádiért lelkesülő látogatók helyeztek reájuk, s melyeket megsérteni egy volt a legvétkesebb templomrablással. Ma ezen sír közelében szegényes falucska látható, mely Szádi nevet visel. A város egyik kapuját is, mely e tájra nyílik, Dervazi Szádí (Szádi kapujának) nevezik, úgyszintén egy hidat Pul Szádinak." Francklin szerint Szádi sarkophagja hat láb hosszú és harmadfél láb széles.

1) Vándorlásaim és élményeim Persiában.

Szádinak legismertebb és legkedveltebb műve a Gulisztan, magyarul Rózsáskert. Az Ezeregy éjszakán kívül nincs keleti mű, mely annyira el volna terjedve és méltatva, mint a Gulisztan. E mű a Balkántól kezdve Sináig, Afrika belsejéig és az Indiai Óceánon mindenütt ismeretes és rendes tantárgy a mohammedán iskolákban. Keleten, hol a persa nyelvet az iskolákban rendes tantárgyul tanítják, ez képezi az első és majdnem egyedüli olvasmányt. nincs is az egész keleti irodalomban alkalmasabb és kedvesebb könyv, melyet az ifjúság nagyobb haszonnal és élvezettel olvashatna. A török iskolás gyermekek, kik a hodsától olvasni, írni és imádkozni tanulnak, a Korán mellett Szádi Gulisztan-jával táskájukban járnak az iskolába. Nem is akadunk az egész Keleten egyetlen iskolát látogatott emberre, ki a Gulisztan jó részét könyv nélkül ne tudná, és annak egyes elbeszéléseit vagy velős mondatait megfelelő alkalommal ne idézné. De Európában is kedvelt olvasmány és talán egyetlen mű sincs a világirodalomban, melyet annyiféle módon és változatban plagizáltak, fosztogattak volna, mint ezt és a Bosztan-t.
A Gulisztan tanító mű, s részben prózában, részben kötött alakban van írva. Szádi 1258-ban írta. Áll egy bevezető részből és nyolc könyvből, melyek közül a hét első rövidebb hosszabb elbeszéléseket (hikjaje) foglal magában. A nyolcadikban nincsenek elbeszélések, csak velős mondások és elmélkedések. Az elbeszélések, néhány kivételével, prózában vannak írva, de itt-ott megszakad az elbeszélő prózai alak és a költő versben sző közbe velős mondásokat, elmélkedéseket, bölcs tanácsokat, erkölcsi leckéket. Az elbeszélést rendesen pár sornyi költemény szokta befejezni. Szádi előtt ezt az alakot senki sem használta; igen eredeti és helyes volt a gondolat, mellyel ezt az előadási formát megalkotta.
A Gulisztan közkedveltségét bizonyos részben az előadási formának köszönheti. Szádi prózája is, mely legtöbbnyire rímes, oly szép, oly gondos, oly kedves hangzású, hogy keveset enged a versnek. A műnek verses részei önálló költeményekül szerepelnek, és a megfelelő helyekből kiszakítva is teljes egészet képeznek, úgy, hogy anthologiákban is külön-külön helyet foglalhatnának.1)

1) A persául tudók kedvéért megjegyzem, hogy a művet ezelőtt 20 évvel Konstantinápolyban való tartózkodásom idején kezdvén fordítani, azt a szöveget használtam, mely Konstantinápolyban kőnyomatban jelent meg s a török iskolákban használtatik. A mű későbbi részénél leginkább Platts-nak 1874-ben Londonban megjelent szövege után indultam (The Gulistan of... A new edition earefully collated with original Mss. with a full vocabulary by John Platts etc.)

Olyan munka ez, melyről Szádi joggal mondhatta:

Számtalan sok évig élni fog e munka,
Mikor Szádi hamvát a szél szerte fujta.

A Gulisztan-nak ikertársa a Bosztan (Gyümölcsöskert). Irányára nézve azonos az előbbivel, csakhogy a Bosztan egészen verses alakban készült. A Bosztan egy évvel megelőzte a Gulisztan-t; Szádi 1257-ben írta azt. két mű írásának évei forduló pontot képeztek politikai tekintetben Ázsia nyugati államaira. 1257-ben özönlötte el Dsengiz-khan unokája Hulagu-khan a nyugati tartományokat és az 1258-ik év február havában Bagdad városának meghódításával, véget vetett a khalifák régi birodalmának. Egyik műve, a Bosztan, a politikai megrázkódások kezdetével, a másik azok lezajlásával esik össze, amint azt Szádi Gulisztan-jában meg is említi.
Szádinak Gulisztan-ja és Bosztan-ja csak mint didaktikai költőt, mint erkölcstanítót állítja elénk. Hogy őt a maga egész valódiságában megismerhessük, összes műveit, az úgynevezett Kulliját-ot kell elolvasnunk. Összes műveinek gyűjteményét a persák a költők sotartójának (Nemekdani Suara) nevezik, mely elnevezést azonban Dauletsáh csak versgyűjteményére (Divan) használja. A költő műveit halála után Ali ibn Ahmed Biszutun gyűjtötte össze és rendezte. A keleti költők műveinek az úgynevezett dívánoknak rendezéséről meg kell jegyeznem, hogy ezeket nem a költemények keletkezése, vagy műfaji rendében szokták csoportosítani, hanem a rímek végbetűi szerint. Ezen rendezés szerint vannak elif be pe stb. (a b c) című költemények. Szádi művei is így vannak összegyűjtve. A költemények előtt vannak közölve a prózai iratok (riszale), melyek jobbára szúfi-vallásos elmélkedések, korán-mondások, erkölcsi beszédek, tanácsok a fejedelmeknek, melyekről már megemlékeztünk, paródiák, talányok s különféle apróságok. A prózai iratok között találunk egy mesét a fülemiléről és hangyáról, mely ismeretes aesopusi mese sokkal költőibben és több didaktikai tapintattal van feldolgozva, mint akár az eredeti görög, akár annak latin, vagy francia átdolgozása.
Szádi költeményei között vannak kaszidék (alkalmi költemények), melyek jobbára elegikus jellegűek. Legszebbek ezek között a tavasz dicséretét, kedvesének leírását és Sírázba való visszatérését tárgyazó kaszidék. Panaszdalai (meraszi) között legszebb az, melyben Atabeg Abu-Bekr Ibn-i Szádnak, az ő jóltevőjének halálát siratja. Ezek után jönnek a mulammák (vegyes ghazelek) persa és arab nyelven. Ezek mesterséges költemények, egy-egy arab párversre persa párvers következik, és megfordítva. Szádi egyenlő jártassággal verselt persa és arab nyelven, sőt van egy költeménye, melyet a különféle persa dialektusokon kívül hindosztani, arab, kurd, török, mongol és más ázsiai nyelveken állított össze. Ez arról tanúskodik, hogy a költő sok nyelvet bírt, és hogy azokon verselhetett is. Tulajdonképi ghazelei négy fejezet alá vannak sorozva, következő címek alatt: thaibat (kedves művek), bedai (finomsággal készült művek), khavitim (pecsét-költemények), a kiváló becs tekintetéből így nevezve, végül vannak a régi ghazelek (ghazeliat kadimi). Ghazeleinek száma az egyes kiadásokban igen elütő; némely gyűjteményben van 748, míg másban csak 691 ghazel van fölvéve, a többiek pedig, mint nem Szádi művei ki vannak hagyva. Szádival is ép úgy vagyunk, mint Hafizzal, kinek neve alatt nem egy gyöngébb korabeli vagy későbbi költő hozta forgalomba saját elmeszüleményeit: csakhogy azoknak feledhetetlenséget biztosítson a nagy mester művei között, de ezeket a hamis gyöngyöket legtöbb esetben azonnal meg lehet ismerni a valódi drága gyöngyöktől. Épen ellenkezőjét találjuk ennek Nyugaton, hol a plagiátorok mások tulajdonát szeretik magukévá tenni. Hogy a plagium melyik neme aljasabb, azt megítélni a tisztelt olvasókra bízom.
Megkímélhetném Szádi tisztelt nevét, ha nem említeném meg, hogy írt olyan költeményeket is, melyeket maga is pirulva vallott magáéinak, s melyekért életírói közül többen elítélik őt, a tisztes bölcs férfiút, kinek korával nagyon nem fér össze a csintalan, dévaj hang, mások ellenben hallgatással mellőzik; én szándékosan nem mellőzöm, hogy a Szádiról adott ismertetés teljes legyen. Ezek kitab elkhabiszat, azaz dévajságok könyve címe alá vannak foglalva s pajkos dévajságokat tartalmaznak; olyan dolgokat, melyek nem csak a keleti, hanem a nyugati költőknél is bőviben találhatók. Ő maga e költemények előszavában azzal menti magát, hogy soha sem volt szándékában ilyen csintalanságokat írni, ha egy királyfi szépen meg nem kéri őt, hogy gyönyörködtetésére készítsen egy füzetkét ilyen fajta versekből. A jó öreg Szádi nem rontotta el a királyfi kedvét; hadd gyönyörködjék az ilyen mosdatlanságokban. A mint Shakespeare nagyságából nem vonnak le semmit az ilyen dévajságok, úgy Kelet legnagyobb moralistája sem száll egy fokkal sem alább arról a magas piedestalról, melyre halhatatlan művei emelték, azáltal, hogy annyi magasztos, nagyszerű, elragadó költemény írása után, egy percre Ovidius pegázusán is lovagolt.

Fiume, 1888, December végén.
E. B.

Az irgalmas és kegyelmes isten nevében.

Dicsőség a nagy és felséges istennek. Neki engedelmeskedni, annyi mint hozzá közeledni, és neki hálát adni, annyi mint áldását növelni. Minden lehellet, melyet beszivunk, meghosszabbítja az életet, és amelyet kilehelünk, felvidítja a testet. Azért kettős áldás van minden lehelletben, s minden áldásáért köszönettel tartozunk.

Kinek volna elég keze és a nyelve,
Meghálálni mindazt, mit istentől nyere?

A hatalmas isten szól: "Adj hálákat Dávid népe; mert kevesen háládatosak szolgáim között."1)

Jól teszi a szolga, ha bűnökbe esve,
Isten trónjához lép, bocsánatért esdve,
Nélküle az ember mit se tehet olyat,
Mi kegyéhez méltó s kedve szerint folyhat.

Véghetetlen kegyelmének zápora elborítja a mindenséget; áldásának bőséges asztalát minden helyen fölteríté. Szolgáinak aljas bűne miatt nem tépi szét becsületüknek fátyolát, és gonoszságaik miatt nem vonja meg szolgáitól a mindennapi kenyeret.

1) Korán XXXIV. 12.

Kegyes isten, a ki rejtett tárházadból
Gébernek1) és pogánynak adsz eleséget,
Hogyan hagynád barátidat szükölködni,
Te, ki bőven ellátod az ellenséget?

A szőnyegterítő keleti szélnek meghagyta, hogy smaragd szőnyeget terítsen. A dajkának, a tavaszi felhőnek, megparancsolta, hogy csemete-leányait a föld bölcsőjében nevelje. A fákra az újév ünnepi köntöséül zöld levél-köpenyt akasztott, és a tavaszi zarándokolás idejében virágos süveget tett a fák gyermekeinek fejére. Hatalmával a nádnak kisajtolt nedvéből pompáscukrot készített. A datolya magvából az ő gondozása folytán sugár pálmafa növekedett.

Felhő, szelek, hold, nap s az ég munkálkodnak szüntelen,
Hogy kezedbe kenyeret kapj, s meg ne edd azt hűtelen.
Minden érted munkálkodik, s végzi isten parancsát,
Igaztalan volnál, hogyha szavát te nem fogadnád.

Szól a hagyomány a teremtmények legjelesebbjéről, a létezők dicsőségéről, arról, a ki kegyelmet ad a halandóknak, az emberek választottjáról, az idők folyásának bevégezőjéről,2) Mohammed Musztafáról, béke és üdv legyen vele.

Közbenjáró, parancsoló, próféta és nagykegyű,
Szép, hatalmas, barátságos és próféta pecsétű.3)

Mit féltsük a népek falát,
Hogyha te vagy hű támasza?
Mit fél tenger hullámitól,
Kinek te vagy kormányosa?!

Legfőbb fokra emelkedett tökélyével,
Elüzé a sötétséget szépségével;
Felségesek voltak az ő tulajdoni,
Jerünk érte s családjáért imádkozni.

A hagyomány mondja: "Midőn bűnbeesett és nyomorult szolgáinak egyike bűnbánó kezét a meghallgatás reményében az igazságos és hatalmas isten trónjához fölemeli; akkor a felséges isten nem veti rá tekintetét. Amaz még egyszer könyörög; az isten újra vonakodik; amaz alázattal és könnyes szemekkel harmadszor is könyörög; a magasztalt és felséges isten ekkor így szól: Angyalaim, megkönyörülök szolgámon, kivülem nincs más ura; azért megbocsátok neki. Meghallgatom kérését és enyhítem szükségét; mert szégyen fog el szolgám sok könyörgése és siránkozása miatt.

1) Zarathusztra vallását követő tűzimádó.
2) Mohammedet tartják a muszulmánok a világ utolsó prófétájának.
3) A mohammedánok szerint minden prófétának volt valami jegye, mely prófátavoltát igazolta. Mohammednek két válla között volt ilyen jegye, mely halála után azonnal eltünt onnan.

Nézd, milyen nagy isten kegye, jóvolta,
Ő pirul el, hogyha vét a rossz szolga.

Az ő dicsőségének templomában buzgólkodók elismerik imádásuk hiányosságát, és így szólnak: "Nem imádtunk ugy, amint imádnunk kellett volna". Az ő szépségének pompáját elbeszélők megzavarodva szólnak: "Nem ismertünk meg ugy, ahogy megismernünk kellett volna."

Ha valaki kér, hogy róla zengjek,
Láthatlanról mit szóljon a gyenge?
A szeretők kedvesükért halnak,
S hangot sem ejt az áldozat nyelve.

Egy értelmes ember fejét a vizsgálódás gallérjába rejté, s az épülés tengerébe merült. Midőn ebből az állapotából kibontakozott, barátainak egyike igy szólt hozzá tréfásan: "Milyen ajándékot hoztál nekem abból a kertből, ahol jártál?" Ő igy szólt: "Elhatároztam, hogy mikor a rózsafához érek, tele szedem ruhám alját rózsákkal, barátaim számára; midőn oda értem, a rózsák illatától annyira elmámorosodtam, hogy ruhám alját kiejtém kezemből."

Csalogány, a molytól tanulj feláldozó szerelmet,
Bár összeég, s lelke elszáll, hangját venni nem lehet;
A dicsekvők valóban őt megtalálni nem tudják,
Mert a ki őt megismeri, soha róla hírt nem ád.

Felségesebb mint az eszme, gondolat, szó, képzelet;
A mit hallánk, mit olvasánk, magasb vagy te mind ennél.
Véget ért a gyülekezet, lejártuk az életet;
De a tégedismerésben ott állunk a kezdetnél.

Dicsérete a mohammedán királynak.
(Legyen hosszú uralma).

Szádi az ő fényes hírnevét, mely az emberek ajkain lebeg, és beszédének hírét, mely bejárta a földrészeket, és kellemes elbeszéléseinek nádtollát, melyet mint a cukrot élveznek, és iratainak lapjait, melyeket mint arany papír-lapokat kapkodnak, nem az ő tehetsége nagyságának és ékesszólásának lehet tulajdonítani: hanem a világ-egyetem ura, az idők tekéjének sarkcsillaga, Salamon utódja és az igazhívők oltalmazója, a királyok leghatalmasabb királya, a nagy Atabeg, Muzaffer-Eddunja u Eddin1) Abu-Bekr, Ben Szád, Ben Zengi, isten árnyéka e földön (oh isten, légy vele megelégedett és elégítsd ki őt) tekintett rá kegyes szemeivel; elhalmozta őt magas jóváhagyásával, és őszinte jóakaratot mutatott iránta. Azért mindnyájan, nagyok és kicsinyek, szeretettel közeledtek hozzá; mert a népek az ő királyaiknak vallásához alkalmazkodnak.

Mióta rám, nyomorultra, kegyes szemmel tekintél,
Fényesebb lett minden művem a nap tiszta fényinél.
Bár tele van a rabszolga mindenféle bűnökkel,
Hogyha a sáh jóváhagyja, erényekként tünnek fel.

Egy barátom a fürdőben enyelgve,
Jóillatú agyagot2) tett kezembe.
Szólék hozzá, ámbra-e vagy pézsma tán,
Hogy mámoros, ittas lettem illatán?
Agyag valék, silány agyag, - szólt nekem, -
De egy kissé rózsa mellett hevertem:
Rám tapadt a barátnőmnek erénye,
Nélküle csak agyag vagyok, egyéb se.

1) Muzaffer Eddunja u Eddin a világ és vallás hőse jelentéssel bír. Ez a herceg, ki forradalmat csinált és apagyilkossági kísérletet is tett, arab időszámítás szerint 623-ban (1226 Kr. u) lépett trónra és 35 évig uralkodott.
2) A keleti fürdőkben, különösen a nők, egy jóillatú agyag-fajtát használnak szappan helyett mosakodásra.

Nagy isten, áldd meg az igazhivőket királyunk hosszú életével; kettőztesd meg az ő érdemeinek és jótéteményeinek jutalmát; emeld fel az ő barátainak és hivatalnokainak méltóságát; semmisítsd meg az ő ellenségeit és azok gyűlöletes szándékát; a Korán szavai által kérünk téged: "Urunk, adj békét országainak, és tartsd meg az ő fiát."

Boldog volt a világ vele, legyen boldog örökre,
És legyenek állandóan győzelmesek zászlai.
Nőjjön nagyra fel az a fa, melynek ő a gyökere,
Mert a növény kitünő lesz, ha jó magból hajta ki.

A nagy és szent isten tartsa meg békében, az igazságos kormányzók és jóltevő bölcsek kegye által, a feltámadás napjáig Siráz áldott vidékét.

Nem tudod, hogy egykoron a külföldön
Annyi időt ugyan miért töltöttem?
Kibujdostam, ránk csapván a török raj,
Kiktől földünk zilált lett, mint néger haj.
Bár emberek voltak arcra, hanem ők
Mint farkasok, éleskörmű vérengzők.
Haza jövén, békén lelém honomat,
A tigrisek levetették karmukat.
Jók voltak ők otthon, mint az angyalok,
Kívül vadak, arszlánszívű harcosok.
Ilyen volt a világ, a mint megláttam,
Zürzavaros, rendetlen és nyugtalan.
Milyen más, hogy igaz szultánt ada ég,
Minő Bekir, Szád, Ben Zengi Atabég.

Jó Persiát nem kell addig félteni sors-keréktül,
Míg ily király, isten árnya, a hon első helyén ül.
Nincsen oly hely mai napság sehol a föld kerekén,
A hol olyan elégültség honolna, mint küszöbén.
Téged illet segíteni ínségesek nyomorán,
Minket hála, istent illet fizetni a tett után.
Mentsd meg isten jó Persiát, forrongástul, vihartul,
A meddig a földgömb fennáll, a meddig a vihar dul.

A Rózsakert írásának oka.

Egy éjjel, midőn a lefolyt napokat emlékembe visszaidéztem, s az elfecsérelt idő miatt aggodalomba estem: szívem lakásának szikláját könnyeim gyémántjával átfúrtam, s az állapotomra illő következő verseket mondtam:

Percenkint egy lehellettel fogy el éltem,
Nincs belőle hátra már sok, ha jól nézem.
Te, ki ötven évet éltél s álmodol még,
Hátra levő öt napod vajh jóra folynék!
Jaj annak, ki elment innen üres kézzel:
S ha szól a jel, batyúja nem készült még el.
A hajnali édes álom sok utast a
Hajnali szép utazástól visszatarta.
Minden ember, a ki jött egy új szállást rak,1)
Elköltözött s lakát hagyta újra másnak.
A másik majd fellépett egy új tervével.
És a házat egyikök sem épité fel.
Ne végy társul állhatatlan barátokat;
Ez a világ álnok, társul hát ne fogadd.
Mivel jó és gonosz ember egy halált hal,
Boldog, a ki jó hírnevet visz magával.
Élelmedet küldd a sírba, mert helyetted
Más nem viszi, magadnak kell elcipelned.
Az élet hó, juliusi napra téve,
Hamar olvad, s gazdája nem gondol véle.
Ha valaki üres kézzel vásárba megy,
Ruhaalját, tartok tőle, nem rakja meg.
Ki vetését learatta éretlenül,
Ősszel kalászt koldulgatni kénytelenül.
Hallgasd lelki füleiddel Szádi szavát,
Itt van az út, légy férfi, nos, előre hát!

1) Persiában a fiú rendesen nem veszi át atyja házát, hanem ki-ki újat épít magának. A házak azért nagyon gyöngén vannak építve és csak kevés ideig állják ki az idő viszontagságát. Az építés aránylag nagyon olcsó.

Ezen tünődések után tanácsosnak láttam, hogy a magányosság ülésére üljek, a társaság ruhája szegélyét magam alatt összevonjam, naplomból a hitvány szavakat kitörüljem s ezentúl több haszontalanságot ne mondjak.

Vágott-nyelvü süket néma, ki zegben ül,
Jobb, mint kinek nyelve darál féktelenül.

Ekkor egy barátom, ki megosztotta velem a bú tevekosarának1) ülését, és a szeretet magányában velem lakott, szokása szerint belépett ajtómon. Ámbár sok tréfát, vígságot és pajzánságot mondott, és a rábeszélés szőnyegét kiterjeszté: nem feleltem neki, s fejemet az áhítatosság térdéről fel nem emeltem. Szomorúan nézett rám és így szólott:

Most, amikor beszélni még képes vagy,
Szólj, barátom, nyájasan és kedvesen;
Mert ha holnap jön a halál hírnöke,
Akkor a szó fennakad a nyelveden.

Bizalmas embereim egyike értesíté őt a történtekről, így szólva: "Ez erősen föltette magában, hogy életének hátralevő részét isten imádására szenteli és hallgatásban tölti el. Azért, ha teheted, menj és járj magad is a visszavonultság ösvényén." Ő szólt: "A nagy istenre és régi barátságunkra esküszöm, hogy egyetlen szót sem szólok, s lábamat ki nem húzom innen, míg szokása és régi módja szerint meg nem szólal; mert a barát szívét megsebezni oktalanság, de a fogadalom megszegése könnyű dolog. Az igazság útjával ellenkezik s az okosak véleményével meg nem egyezik, hogy Áli kardja2) hüvelyében maradjon, és Szádi nyelve ínyéhez tapadjon.

Bölcs ember te, szánkban a nyelv mit jelent?
Kulcs az, mellyel kincsét okos bezárja.
Ha az ajtó be van csukva, mit tudod
Ékszerésznek vagy szatócsnak bazárja?

Bölcsnek erény a hallgatás, ám csak úgy,
Beszélni hogy tudjon szükség idején.
Két nagyhiba: Hallgatni, ha szólni kell,
És szólani hallgatásnak idején.

Szóval, nem érezém magam elég erősnek, hogy a vele való társalgást megszakítsam, s nem tartottam illőnek, hogy arcomat az ő barátságától elfordítsam; mert hű barátom volt, kit hozzám szeretet kapcsolt.

Hogyha harcolsz, azzal köss ki egyedül,
Kit legyőzhetsz, vagy ki hamar menekül.

1) A teve hátára egy kosár-féle nyerget raknak, melynek mindenik oldalán egy-egy kosárszék van, egy-egy személyre való üléssel.
2) A Zul-fikár nevű kard a bedri győzelem után esett Mohammed próféta kezébe, aki azt az ő vejének Álinak ajándékozá.

Szükségképpen tehát újra csak beszélgetésbe eredtem s a szabadba mentem vele. Szép tavaszi idő volt, midőn a hideg ereje már szelidült és a rózsa uralkodásának ideje elérkezett.

Fák gallyain zöld palást volt díszesen,
Mint ünnepi ruha boldog emberen.
Tavasz hónak első napja hajnalán,
Fülemile dalolt a fák trónusán.
Harmatcseppek hulltak piros rózsára,
Mint gyöngycseppek haragos lány arcára.

Egy éjjel barátaim egyikével egy kertben sétáltam. Kellemes hely volt az, tele bájjal; gyönyörű fák állottak sűrű csoportokban; azt hitted volna, hogy kristály szemek vannak a kert homokjára hintve, és hogy bokraira a plejádok sora van felfűzve.

Díszkert vala, kristály-tiszta patakkal,
Liget, hol sok madár szólt öszhangokban.
Az sokszínű tulipánttal díszítve,
Ez sokféle gyümölcsökkel rakottan.
Fák árnyában a sokszínű szőnyegágy,
A zephirtől teregetve van ottan.

Reggel, midőn a visszatérés vágya erőt vett a maradás felett, jönni láttam barátomat. Ruhája sarka rózsa, bazsalikom, jácint és amaránttal volt tele, és a városba szándékozott menni vele. Így szólék hozzá: A kert rózsáiban, miként tudod állandóság, és a rózsakert ígéretében hűség nincsen. Azt mondják a bölcsek: "Az a mi nem állandó, szeretetre nem ajánlandó." Ő szólt: "Mit tegyek tehát?" Szóltam: "Én a szemlélődők örömére és a kedélyek gyönyörére egy Rózsakert könyvet tudok szerkeszteni, melynek levelein az ősz szelének nem lesz hatalma, és melynek tavaszi örömeit az idő forgása nem fogja az ősz ridegségére változtathatni.

Mit használ a rózsabokor teneked?
Az én Rózsakertemből tépj levelet.
Egy rózsaszál virít öt-hat napig tán,
Mindörökké üde ez a Gulisztán.

Minthogy én így szólottam, ruhája sarkából kiönté a rózsákat, és az én ruhámba fogódzott, szólva: "A nemes ember megtartja, a mit igér." Nehány nap múlva egykét fejezetet papírra vetettem belőle, a jó társaságról és a társalgás törvényeiről, oly alakban, mely a beszélőhöz illik és írójához méltó. Szóval a kert rózsáiból virított még egynehány, mikor a Rózsakert könyve már elkészült. Ámde csak akkor készül el igazán, ha tetszésére méltatja a sáh, ki a világ menedéke, a teremtő árnyéka, a mindenható jóságának sugára, az idők ura, a vallás menedéke, az ég kegyeltje, az ellenség leverője, a győzedelmes birodalom karja, az igaz vallás szövétneke, az emberiség szépsége, az iszlám dicsősége: Szád, a legnagyobb Atabegnek, a dicsőült uralkodónak, a nemzetek fejének, az arab és idegen királyok urának, a föld és tenger szultánjának, Salamon királysága örökösének, Muzaffer-Eddunja u Eddin Abu-Bekr, Ben Szád Ben Zinginek fia, (a felséges isten tartsa meg mindkettőnek boldogságát sok ideig, és részesítse őket mindenféle jóban és szerencsében), és mikor ez a fejedelem az ő kegyes királyi tekintetével elolvasásra érdemesíti.

Ha királyi kegye emeli majd díszét,
Nem lesz kisebb, mint Sin s Erzeng1) pompás képe.
Unalommal, hiszem, nem fordul el arca,
Mert a Rózsakertbe búbánat nem tér be.
Főleg pedig, mert a pompás előszóba
Abu-Bekri, Szád, Ben Zengi nevét szőtte.

A nagy emír, Fakhr-Eddin Abu-Bekr Ben Abu-Naszr2) dicsérete.

Az én gondolatom menyasszonya szépségének hiánya miatt nem meri fejét fölemelni; szégyene miatt nem tekint fel lábáról, kétségbeesett szemeivel, és a bölcsek gyülekezetében nem lesz látható addig, míg föl nem ékesíti őt tetszésével a nagy emír, a tudós, az igazságos, a győzedelmes, az ég védence, az ellenség legyőzője, a királyi trón támasza, a királyság kormányának tanácsosa, a szegények menedéke, az idegenek védője, a tudósok támogatója, a jámborok barátja, a persa királyi család dísze, az állam jobb karja, a kegyeltek hercege, a birodalom és vallás dicsősége, az iszlám és muszulmánok segítsége, a királyok és szultánok oszlopa, Abu-Bekr Ben Abu-Naszr, (Isten nyújtsa meg életét, és magasztalja fel dicsőségét, örvendeztesse meg szívét és kétszerezze meg szerencséjét); mert őt magasztalják a földi nagyok és benne vannak összpontosítva a jó tulajdonok.

1) Erteng vagy Erzeng volt neve Mani vagy Manes egyik pompás képének vagy némelyek szerint képes-könyvének. A manicheusok sectájának alapítóját a keletiek kitűnő festőnek tartják.
2) Mohammed Atabeg uralkodása elején élt vezér.

Annak, kit ő kegye árnyékával fog át,
Vétkéből lesz erény, ellenéből barát.

A többi rabok és szolgák mindegyikének egy-egy szolgálat van kijelölve, úgy hogy, ha annak teljesítésében egy kevés hanyagságot és mulasztást követnek el, felelősségre vonatnak és megdorgáltatnak. Kivételes csak a dervisek osztálya, kiknek csak a nagyoktól vett jókért kell hálát adni, azok szép tulajdonosait kell dicsérni és érettök imádkozni. Az ilyen szolgálati kötelezettséget jobb az ő távollétükben, mint közelükben végezni; mert ez utóbbi esetben a hízelgés közel fekszik; abban az esetben távol van a kétszínűség és együtt jár a meghallgatás.

Az ég gömbje lapos lett az örömtül,
Hogy az idők anyja fiút, mint te, szült.
Bölcseség az, ha az úrnak kegyelme,
Kiválaszt egy szolgát mások üdveül.
Örök üdvöt lelt, a ki jó hírben élt,
Mert hírneve feledésbe nem merül.
Vagy dicsérjen, vagy ne érdem embere,
A szép lánynak pipere nem kell díszül.

1) Buzurdsmihr a nagy Khozroesz-nek egyik kitünő vezére volt, kinek sok jeles mondást tulajdonítanak.

Mentegetődzés, hogy távol maradt az udvartól
és elvonultságának oka.

Hogy a királyi udvarban való szolgálattól visszatartottam magamat és félrevonultam, oka következő: Az indiai bölcsek Buzurdsmihrnek1) jeles tulajdonairól szólottak és nem találtak benne más hibát, csak azt, hogy lassú volt beszédjében, azaz, sokáig tétovázott és a hallgatónak sokáig kelle várnia, míg beszédét elmondotta. Buzurdsmihr ezt hallván, mondá: "Gondolkodni azon, hogy mit mondjak jobb, mint bánkódni azon, hogy miért mondottam."

Tapasztalt agg bölcsbeszédű tanítványa
Gondolkodik elébb, s aztán szól csak szája.
Ne ejts soha egyetlen szót hebehurgyán,
Jó beszédnek nem árt, ha az lassú talán.
Jól meggondold s azután csak fogj beszédhez,
S hallgass el, míg azt nem mondják: "Már elég lesz."
Okos beszéd emel embert állat fölé,
Ha jól nem szólsz, ennél néznek kevesebbé.

Annyival inkább követnék el tolakodást én, és árulnék egy magas személynek csekély becsű árucikket, ha elég vakmerő volnék és beszédbe erednék legmagasabb rangú tisztjeivel azon felséges királynak (az ég növelje győzelmeit), ki egymaga a bölcsek gyülekezete és a tudós férfiaknak középpontja. Mert az ékszerészek bazárjában egy üvegkorál egy árpa szemet sem ér, a fáklyának a nap mellett semmi fénye nincsen, és az Elvend1) hegy aljában épített mináre alacsonynak tünik fel.

A ki fejét fölemeli követelőn,
Arra törve mindenfelől ellene jön.
Minthogy Szádi földre bukott, ő most szabad;
Mert fegyverrel ki támadna bukottakat?
Első legyen a gondolat, aztán a szó,
A falrakás alapvetés után való.
Virágokat gyártok én is, de nem kertben,
Szép vagyok, bár nem Kánaán szülőhelyem.

Megkérdezték a bölcs Lokmánt,2) kitől tanulta bölcseségét? "A vakoktól, felet; mert mielőtt a helyet meg nem vizsgálták, nem lépnek oda. Gondoljatok a kimenetre, mielőtt bemennétek."

Csak ha férfierőt érzesz,
Láss komolyan nősüléshez.

Bár a kakas viadalban ügyes állat,
De érckarmú ölyvvel szemben meg nem állhat.
A macska, ha egeret fog, hős oroszlán,
De egér lesz, a párduccal viaskodván.

1) Elvend vagy Arvend, a görög Orontesz, a Taurusz hegységnek egyik hegye, Hamadán város fölött.
2) Lokman arab meseíró, a ki oly hírnévnek örül keleten, mint a görög Aesopus nyugaton.

Mindazonáltal bízván a nagyok nemeslelkű tulajdonaiban, remélve, hogy az alárendeltek hibái előtt szemet hunynak, és nem fogják a szegények hiányait leleplezni; rövid előadásban némely ritkaságokat, hagyományokat, történeteket, a régi királyok életéből vett vonásokat és verseket foglaltunk össze e könyvbe; s ezekért becses életünknek egy részét adtuk cserébe. Ez volt a Gulisztán című könyv szerzésének oka. A segítség isten kezében van!

Számtalan sok évig élni fog e munka.
Mikor az én hamvam a szél szertefujta.
Célom volt, hogy maradjon egy kép utánam,
Mert a létet állandónak nem találtam.
Tán egy jámbor egykor rajtam könyört érez,
S a dervisért imádságot küld az éghez.

Midőn a könyv berendezését tekintetbe vettem, és az egyes fejezetek szerkezete fölött elmélkedtem, a beszéd rövidségét láttam tanácsosnak, míg ezen kellemes kertet, és fasorokból álló ligetet, a paradicsomhoz hasonlóan, nyolc részre osztottam. A rövidséget azért tartottam szemem előtt, hogy unalmat ne keltsen, s isten nevében végig lehessen olvasni.

Első fejezet, a királyok erkölcseiről,
Második fejezet, a dervisek jelleméről,
Harmadik fejezet, a vágyak mérsékléséről,
Negyedik fejezet, a hallgatás előnyéről,
Ötödik fejezet, a szerelemről és ifjúságról,
Hatodik fejezet, a gyöngeség és öregségről,
Hetedik fejezet, a nevelés befolyásáról,
Nyolcadik fejezet, a társadalmi műveltségről.

A könyv szerzésének ideje.

Készült e mű, mikor a sors mosolyga ránk,
Hidsret1) szerint hatszáz ötvenhatot íránk.
Jó tanácsot adni vágytam, meg is tevém,
Most istennek nevében már mehetek én.

1) Mohammed futásával kezdődő időszámítás, mely szerint 656 a Kr. u 1258-ik évnek felel meg.

Első fejezet

A királyok erkölcseiről

1. elbeszélés

Hallottam beszélni egy királyról, aki parancsot adott, hogy egy foglyot kivégezzenek. A szerencsétlen reménytelen helyzetében anyanyelvén gúnynevekkel és aljas kifejezésekkel illette a király; mert azt mondják:

Kinek lelke lemondott az életrül,
Kimondja azt, ha szivére méreg ül.

Reményvesztett mintha volna mámorban;
Űzött macska kutyára is rárohan.

Szükségben, ha futásra mód nem marad,
A kéz éles kardpengét is megragad.

A király kérdé: "Mit mondott?" A jó vezérek egyike így szólt: "Királyom! azt mondja: "És azokat, kik haragjukat visszafojtják, és azokat, kik megbocsátanak az embereknek, és azokat, kik jót tesznek, szereti az isten."1). A király könyörületre indult iránta, és lemondott kivégeztetéséről. Egy másik vezér, aki ellensége volt amannak, így szólt: "A mi rangunkbeli emberekhez nem illik, a királyok jelenlétében, egyebet mondani az igazságnál.

1) Korán III. 128.

Ez az ember a királyt gúnynévvel és méltatlan kifejezésekkel illette." A király redőkbe vonta e beszédre arcát és szólt: "Amannak hazugsága kellemesebben hatott rám, mint az igazság, melyet te mondottál; mert üdvös dolgot akart vele elérni, a te mondásod pedig gonoszságon alapszik." Azt mondák a bölcsek: "A jóracélzó hazugság jobb mint a kellemetlenséget okozó igazság."

Ha teljesül, a mit mondnak szultánnak,
Kár volna, ha jón kivül mást szólnának.

Ez a mondás volt Feridun1) csarnokának kupolájára írva:

Barátom, a világ nincsen kedvedér',
Lelked kösd az istenhez, más mit sem ér.
Ne kapj nagyon e világnak birtokán,
Sokat táplált s el is vesztett azután.
Hogy a lélek elszállhasson méltóan;
Egy a halál trónuson vagy kunyhóban.

2. elbeszélés

Egy khoraszáni szultán álmában Szebuktegin Mahmud2) szultánt látta, száz évvel halála utáni állapotban. Egész teste elporladott volt, kivéve szemeit, melyek még szemgödrében voltak és körültekintettek. A tudósok mindnyájan zavarba jöttek ezen álom megfejtésénél, csak egy dervis nem, aki előlépve így szólt: "Most is azt nézi szemeivel, hogy birodalma más kezére jutott."

Számtalan sok jeles ember fekszik már a föld alatt,
S létüknek itt, a föld szinén semmi jele nem maradt.
Azt a derék csontvázat, mit föld gyomrába rejtettek,
Ugy megette az a föld, hogy ép szilánkja nem maradt.
Nusirvánnak3) boldog neve jótettében fenragyog,
Bár jó rég, hogy Nusirvánból egyetlen jel nem maradt.
Ej barátom, tégy jót és az életet nézd zsákmánynak,
Mielőtt azt mondják rólad: Megkimélve nem maradt!4)

1) Feridun Persiának mondabeli királya, az első vagy Pisdádi családból.
2) Khoraszáni fejedelem, uralkodott 997-1030 Kr. e., az új-persa irodalom felvirágoztatása körül nagy érdemei vannak. Firduszi az ő megrendelésére irta a Királyok-könyvét (a Sáhnámét).
3) Kkozru Nusirvan, vagy Anusirvan I (Khozroesz) persa király, a Szasszanidák családjából, uralkodott 531-581-ig; gyakran idézik igazságos volta miatt.
4) Ghazel, az eredeti persa szó (ne maned) van benne rímül megtartva.

3. elbeszélés

Mondani hallottam egy királyfiról, hogy nagyon kicsiny és rút volt, testvérei pedig nagyok és szép arcúak voltak. Atyja egykor kedvetlenül és kicsinyléssel tekinte rá. A fiú megértette az arckifejezés jelentését és szólt: "Atyám! Jobb a kicsiny, ha esze van, mint a nagy, ha oktalan; nem minden a mi nagy alakra, jobb egyszersmind tartamra; mert míg a juh tiszta, ronda az elefánt."

Legkisebb hegy földünkön a Sinai,
De istennek legnagyobb, mint mindannyi.

Sovány okos kövér együgyűnek
Tudod egykor miket monda?
Az arab ló többet ér, bár sovány,
Mint csacsikból egész csorda.

A király nevetett, az országnagyoknak e mondás igen tetszett, de testvéreinek rosszul esett.

Míg nem szól az ember nyelve,
Hiba, érdem el van fedve;
Ám üresnek ne tarts erdőt,
Lappanghat a párduc benne.

Hallottam, hogy abban az időben rettegett ellenség támadt a királyra. Midőn a két fél hadereje egymással szemben és támadásra készen állott, ez a fiú volt az, ki legelőször irányozta lovát a csatasíkra, szólván:

Nem vagyok az, kinek hátát láthatod a csatában,
Az vagyok én, ki mint vezér porban, vérben fetrengek.
Ki bátran küzd a csatában, játszik saját vérével,
A ki megfut, az vérével játszik számos embernek.

Igy szólt és az ellenséges seregre rontva, több kipróbált katonát levert. Midőn atyjához visszatért, a földet hódolatteljesen megcsókolva, igy szólt:

Te, ki rólam megvetéssel szólottál,
Ne tekintsd ám a nyers erőt érdemül.
Versenyeknél eredményt várj csupáncsak
Karcsú lótól, de nem hízott ökörtül.

Mondják, hogy az ellenség tábora nagy, ezeké pedig jelentéktelen volt. Egy részök már futásra gondolt, ekkor az ifjú rájuk kiáltott mondván: "Emberek, legyetek bátrak, hogy női ruhába ne bujtassanak!" A lovasokat e beszédre nagyobb bátorság szállotta meg és általános támadást intéztek. Hallottam, hogy azon napon győzelmet arattak az ellenségen. A mint a fiú atyja elélépett, ez fejét és szemét megcsókolta, karjaiba zárta, és napról-napra tovább nézte, míg végre utódjává tette. Testvéreit irigység fogta el és ételébe mérget kevertek. Nővére meglátta szobájából és becsapta ablakát. Az ifjú megértette ezt a jeladást, visszavonta kezét az ételtől, szólva: "Helytelen volna, hogy meghaljanak a becsületesek és helyüket elfoglalják a becstelenek."

Bagoly-madár árnyékába nem vágyunk,
Bár a főniksz el is hagyta világunk.

Értesítették atyját ez esetről. Ő elhivatta fivéreit, megdorgálta őket, a hogy illett. Azután mindegyiköknek adott egy részt a birodalomból, hogy a civakodás véget érjen, és az ellenségeskedés megszünjék. A példabeszéd ugyanis azt tartja: "Tíz dervis is elalszik egy gyékényen, két király egy országban sincs békében."

A jólelkű fél kenyerét megeszi,
Másik felét szegényeknek osztja szét;
Ámde a sáh két országot hóditván,
Kapzsin nyujtja nyolcadikra bősz kezét.

4. elbeszélés

Egy arab rablócsapat letelepedett, és az elvonuló karavánokra leselkedett. A vidék lakóit rémület fogta el kalandozásaik miatt, a szultán serege pedig leveretett, minthogy azok a hegyek rejtekeiben bevehetetlen menedékhelyet szereztek maguknak, és ott ütötték fel biztos tanyájukat. A szomszédos tartományok kormányzói az általuk okozott károk megakadályozása céljából tanácskozást tartottak; mert, azt mondák, hogy ha a rablócsapatnak garázdálkodását tovább is elnézik, ez annyit jelentene mint felhagyni üldözésükkel.

Olyan fát, mely gyökeret csak imént vert,
Egy ember is igen könnyen kitéphet;
De hogyha azt több ideig ott hagyod:
Ki a földből gépekkel sem huzhatod,
Elzárhatja kis kapavíz forrását,
De ha megnő, elefánt sem gázol át.

Szóval elhatározták, hogy valakit megbiznak az ő kikémlésükkel, és bevárják a kedvező alkalmat. egy bizonyos időben, midőn egy néptörzsre ütöttek, és tanyájukat üresen hagyták, néhány ügyes és harcban edzett embert küldöttek, hogy a hegy torkolatában elrejtőzzenek. Éjjel, midőn a rablók fáradtan és zsákmánnyal rakottan visszatértek, gazdag prédájukat lerakták, és fegyvereiket lecsatolták. Legelső ellenségük, ki fejükre támadt, az álom volt. Midőn az éjszaka egy őrnegyede eltelt,

Nap tányérán az égi fény sötét lett,
Jónás látnok cet gyomrába betévedt.

A bátor férfiak kibujtak rejtekükből, s minden rabló kezét a hátára kötötték. Reggel a király udvarába kisérték őket, a ki megparancsolta, hogy mindegyiket kivégezzék. Volt közöttük véletlenül egy ifjú is, kinél a fiatalság friss gyümölcse csak most indult érésnek, és arcának rózsakertjében a rózsák most fesledezének. A vezérek egyike megcsókolta a király trónusának zsámolyát, és könyörgő arcával a földet érintve szólt: "Ez az ifjú az élet kertjének gyümölcséből még nem evett, és ifjúságának virágját még nem élvezte. A királynak nagylelkűsége és kegyébe vetett bizalmam reményli, hogy felséged e fiú vérének megkimélésével az ő szolgájának kegyes ajándékot ad. A király redőkbe vonta arcát e beszédre; mert az magas véleményével meg nem egyezett és szólt:

Semmi erény jóvá nem tesz alapjában gonoszat:
A ki ilyent nevelni hisz, falra borsót hányogat.1)

Jobb ezen embereknek családját és sarját kiirtani, jobb azok gyökerét és törzsét kipusztítani. Mert a tüzet eloltani, és a parazsat meghagyni, a viperát megölni, és fajzatját megmenteni: nem okos dolog.

Felhőkből bár életvíz2) hull:
Fűz gyümölcsöt még sem ád;
Ne társalogj gonoszokkal,
Cukrot nem ad gyékénynád.

1) Persiában: Diót tesz egy kupolára, a mi ugyanabban az értelemben vett közmondás mint nálunk: falra borsót hány.
2) Az életvíz forrásáról a keleti regék azt tartják, hogy éjszakon foly a sötétségben, s a ki abból iszik, örök-ifjú marad. Állítólag Khidr (Ilyés próféta) tudta a forrás hollétét, és örök ifjúságot nyert vizéből. Nagy Sándor csak azért viselt hódító hadjáratot éjszak vidékei ellen, hogy az életvizet fölkeresse.

Midőn a vezér e mondást hallotta, akarva, nem akarva helyeselte, és a király nézetét dicsérve szólt: "A mit mond a király (tartson sokáig uralma), az igazság forrása és tiszta való. Csakugyan ugy van, hogy ha ez az ifjú a rablók között nyert volna nevelést, azoknak természetét vette volna fel, és hozzájuk lett volna hasonló. De a te szolgádnak véleménye az, hogyha a jók társaságában neveltetnék, a bölcsek természetét öltené magára; mivel még majdnem gyermek, és azoknak forradalmi szelleme és makacssága az ő lelkében még nem vert mélyebb gyökeret. A Hadiszban1) ez áll: "Egyetlen gyermek sincs, ki ne az iszlám vallásban születnék a világra, csak szülei teszik őt zsidóvá, kereszténnyé vagy pogánnyá."

Lothnak neje gonoszokkal társalgott,
Jós-ihletű családját igy elveszté.
A hétalvó hű kutyája pár napig
Jóban járván, átváltozott emberré.2)

Igy szólt ő, és nehányan a király környezetéből csatlakoztak kéréséhez, ugy hogy a király lemondott kivégeztetéséről, igy szólva: "Megbocsátok neki, habár nem látom hasznát."

Tudod-e, hogy hős Rusztemnek mit mondott az apja Zál?
Nyomorultnak, erőtlennek ne tartsd soha ellened.
Gyakran láttunk patakot, mely kis forrásból folydogál,
De ha megnő, tevét, podgyászt habjaiba eltemet.

A vezér az ifjút gyöngédséggel és kegyességgel illette, s nevelésére egy képzett tanítót fogadott, kitől már beszédet szerkeszteni, és az udvari szolgálatban megkivántató más ismereteket tanult, és mindenkinek szemében kedvesnek látszott. Egy napon a vezér a király jelenlétében elmondott némit jeles tulajdonairól, és állítá, hogy a bölcsek nevelése nyomot hagyott rajta, és korábbi nyersesége eltünt természetéből. A király ezen a beszéden elmosolygott és szólt:

Végre is csak farkas lesz a farkas kölyke,
Habár naggyá épen emberek közt nőne.

1) Hagyomány.
2) A hétalvó története a keleti regéknek igen kedvelt tárgya. A mese szerint csatlakozott hozzájuk egy pásztor is, kinek kutyája, midőn visszaűzni akarták, megszólalt.

Két év mult el ezután. A városban a naplopók csapatja körébe vonta az ifjút, vele szövetségre lépett, s alkalmas időben a vezért és két fiát meggyilkolván, sok kincset rabolt. A fiú a zsiványok tanyáján elfoglalta atyja helyét, zsivány lett. Hírül adták ezt a királynak, ki felindulásában kezeit harapva szólt:

Jó kardpengét rossz acélból hogy csinálna valaki?
Gonosz ember jóvá nem lesz, bármennyire neveld is.
A természet eseje hull mindenüvé s mégis lám:
Kertben nyitnak tulipánok, sziklán terem szerb tövis.

Jácint nem nő szíkes földben,
Magot, munkát ne adj rája:
A ki rosszal jót tesz annyi,
Mint hogyha a jókat bántja.

5. elbeszélés

Uglumis1) palotájában láttam egy tisztnek a fiát, kinek minden dicséretet felülmuló okossága, ügyessége és esze volt. A nagyság jegyei már gyermekségétől fogva homlokán voltak láthatók.

Bölcs-voltánál fénylett feje tetején
Nagyságának csillaga, mint égi fény.

Szóval megnyerte a szultán tetszését szép külseje és lelki tulajdonai miatt. A bölcsek azt mondták volt: "A gazdagság a szívben van, nem a javakban; a nagyság az észben van, és nem az években."

Ha kis ember birja eszét öregnek,
Bölcsek ilyest nagynak méltán neveznek.

Előkelő ifjak irígységre gerjedtek föl ellene, és hűtlenséggel gyanusították; de hiába kerestek alkalmat, hogy őt láb alól eltegyék.

Mit tehet az ellenség, ha hű a barát hozzánk?

1) Belad-al-Dsebal, a persiai Irak egy fejedelme, uralkodott 1215-1217. Kr. u. Meggyilkoltatott egy izmaelita orgyilkos által.

A király kérdé őt: "Mi okból irigykednek ők te rád?" Ő válaszolá: "Kegyelmednek árnyékában, királyom, (legyen hosszú uralmad), mindenkit kielégítettem, kivéve irigyeimet, a kik másként ki nem elégülnek, csak szerencsémnek megszüntével. Legyen fenséged hatalma és szerencséje állandó."

Bánatot én nem okozok senkinek,
Irígy ember kínját maga szerzi meg.
Halj meg, irígy; mert olyan a fájdalmad,
Arra gyógyírt más nem, csak a halál ad.

A nyomorúk mindig azon torzsongnak,
Rangja, fénye pusztuljon a boldognak.
Hogy nem lát a denevér a nap szakán,
Hibás volna érette a nap talán?
Hadd vakuljon ilyen szemből ezrenként,
Semhogy a nap veszítsen csak egy csep fényt.

6. elbeszélés

Mesélik egy persa királyról, hogy elvetemedett kezét kinyújtotta alattvalóinak javaira, s elnyomás és zsaroláshoz fogott, olyannyira, hogy alattvalói az ő zsarnoksága elől világgá bujdostak, és rossz bánásmódjának keservében kivándoroltak. Midőn alattvalói megfogyatkoztak: az állam jövedelmei megcsappantak, a kincstár kiürült, és az ellenség megtámadta őt minden oldalról.

Mondd meg annak, ki szükségben segélyt kiván másoktól:
Boldogsága napjaiban legyen kegyes népéhez!
Fülbevalós rabszolga, ha nem kegyeled, ellábol,
Légy kegyes és fülébe az idegen is gyűrűt tesz.1)

Egy napon a Sahnámét2) olvasták az ő körében és pedig azt a részét, mely Zohák3) uralmának megszünéséről és Feridun emelkedéséről szól. Kérdé a vezér a királyt: "Minthogy Feridunnak se kincse, se hatalma, se hadserege nem volt, hogyan erősítette meg magát uralmában?" A király szólt: "A mint itt hallottad, a nép ragaszkodással csoportosult hozzája, erőssé tette, és így nyerte el a királyi hatalmat." A vezér szólt: "Királyom, ha a nép tömegesülése alapja az uralkodásnak, miért űzöd el magadtól te a népet? Vagy nem akarsz uralkodni?"

1) A persáknál valamint a zsidóknál és rómaiaknál is a fülbevaló viselése szolgaságot jelentett.
2) A Sáhnáme (Király-könyv) Abul Kászim Manszur Firdúszi nevű persa költőnek nagyhírű eposza, mely Iránnak Turánnal való harcát tárgyazza.
3) Zokák arab eredetű trónbitorló volt Persiában Dsemsid után. Feridun vetett véget zsarnok uralmának.

Enlelkeddel tápláljad a katonát;
Mert a sáhnak serge adja hatalmát.

A király kérdé: "Hogyan lehet a hadsereget és a népet tömörülésre bírni?" A vezér felelé: "Igazságot kell gyakorolnia a királynak, hogy a nép hozzá tömörüljön, és kegyesnek kell lennie, hogy hatalmának árnyékában nyugodjanak. Benned e kettő egyike sem található fel."

Zsarnok ember uralkodó nem lehet,
Ép ugy a mint farkas pásztor nem lehet.
Zsarnokságra támaszkodó fejdelmek
Uralmuknak falát maguk döntik meg.

A vezér tanácsa nem volt inyére a szultánnak; redőkbe vonta e beszédre arcát, megkötöztette a vezért és fogságba vetette. Rövid idő mulva a szultán nagybátyjának fiai feltámadtak ellene, hadsereget szerveztek, és atyjuk birtokát követelték. Alattvalói közül többen, kik az ő erőszakos kezétől keserűséget szenvedtek és szétzüllöttek volt, hozzájuk csoportosultak és annyira megerősítették őket, hogy kiragadták az országot hatalmából, és uraivá lettek.

Ha zsarnokul kormányozza népeit a fejdelem,
Baj idején barátból is ellenség lesz könnyeden.
Ha népeddel békében vagy, kezdhetsz akkor háborút;
Igaz király oldalánál hadsereg a nép leszen.

7. elbeszélés

Egy király együtt ült a hajón egy tapasztalatlan ifjúval. Az ifjú még soha sem látott tengert és nem ismerte a hajózás veszélyeit. Elkezdett sírni, jajveszékelni és minden tagjában remegett. Bár mennyire jártak is kedvében, el nem csendesült. Ez kellemetlenül hatott a királyra; de senki sem tudott róla tenni. Volt a hajón egy orvos is, a ki igy szólott a királyhoz: "Ha parancsolod, majd elhallgattatom én valahogy." A király szólt: "Ezt nagyon szivesen venném tőled." Megparancsolá az orvos, hogy dobják az ifjút a tengerbe. Az ifjú egy néhányszor alámerült; mire aztán hajánál fogva kihuzták, és újra fölvették a hajóra. Mindkét kezével a hajó kormányrudjába kapaszkodott, s amint feljutott, meghuzta magát egy sarokban és hallgatott. A király elcsodálkozott rajta és szólt: "Miféle titok van ebben?" Szólt az orvos: "Mielőtt az elmerülés veszedelmét nem tapasztalta, a hajó biztonságának előnyét nem ismerte. Ép úgy nem ismeri a jólét becsét az, kit nem ért soha kellemetlenség."

Te jóllakott, kinek már az árpa-kenyér nem jó,
Én, a mit te rossznak tartasz, azt szeretem épen.
Édenbeli huriknak a tisztulóhely: pokol.
Pokolbeli népnek meg a tisztulóhely: éden.

Más az, ki már szoríthatja hű barátját keblére,
S más az, a ki szemével a küszöbre néz remélve.

8. elbeszélés

Hormuztól1) kérdezték: "Miféle hibát látott apja vezéreiben, hogy fogságba vettette őket?" - "Semmi hibájukat sem láttam, válaszolá, de észrevettem, hogy végtelen félelem lakik szivökben irántam, és hogy nem viseltetnek bizalommal szavaim iránt. Féltem, nehogy saját veszélyök félelmében az én életemre törjenek. A bölcsek tanácsát követtem, a kik azt mondják:"

Te bölcs ember, félj attól, ki tőled fél,
Bár százszor több erőd voln' az övénél.
Nézd a macskát, kit sarokba üzének,
Karmaival ráront párduc szemének.
Lábra sebet a kígyó is szúr azért,
Nehogy kővel fejét ember zuzza szét.

1) Hormuz, persa király Nusirvan fia, 581-590 Kr. u. uralkodott, és Bahram vezére fosztá meg trónjától.

9. elbeszélés

Beteg lett egy arab király öreg korában, s az élet reményéről lemondott. Hirtelen belép hozzá egy hirnök, és ezt a szerencsés hírt hozá: "Azt a bizonyos várat a király hatalmával bevettük; az ellenség fogságba esett, azon ország katonái és népei mindnyájan meghódoltak ő felsége parancsának." A király fagyos lehelletet véve szólt: "Ez a hír nem engem illet, elleneimnek van javára." Az ő örököseit értette.

Abban az egy reményben, jaj, mult el drága életem;
Hogy a mire vágyott szivem, végre is elérhetem.
Teljesült a reménységem; de mi hasznom belőle?
Nincs reményem, hogy visszajön az én lefolyt életem.

Meghuzta már a sors válás harangját,
Két szemem, a fejnek bucsút mondjatok!
Oh tenyerem, felső s alsó karjaim,
Egymásnak hát: "áldjon isten"-t mondjatok.
Rám csapott a halál, vágyim ellene:
Ellenim, bár egy-két jó szót mondjatok.
Éltem lefolyt, tudatlanul töltém el,
Engem nem nyom, vádat rám ne mondjatok.

10. elbeszélés

Egykor a damaskusi dsámiban Jahja próféta (Ker. sz. János) mauzoleumának lábánál térdepeltem. Az arab királyok egyike, ki igazságtalanságáról vált hiressé, éppen akkor látogatott oda; elvégezte imáját, és elmondotta kivánalmait.

Szegény s gazdag egyként rabjai a földnek,
A kik gazdagabbak, inkább szűkölködnek.

Ekkor felém fordítva arcát, szólt: "A dervisek nemeslelkűségére és igaz életére kérlek, légy kegyességeddel útitársam; mert egy nagy ellenség tart nyugtalanságban." Igy szólék hozzá: "Légy te kegyes gyenge alattvalóid iránt, hogy az erős ellenség ne árthasson neked."

Erőteljes ököllel és hatalmas érckarral,
Összezuzni gyenge kezet csak a gonosz akar.
A ki nem tud bukott iránt irgalommal lenni:
Nem fél, hogyha maga bukik, nem fogja fel senki.
Annak, a ki rossz magot vet, s jó szemet vár érte:
Hiában ég agyveleje, s hiú ábránd élte.
Nyisd ki füled, s légy a népnek igazságos apja;
Ha nem vagy az, földerül majd az igazság napja.

Az emberek tagjai egy testnek,
Teremtéskor egy agyagból lettek.
Ha fájdalmat oszt a sors egy tagnak:
Mind egyenlőn szenvedőben vannak.
Ki részvétlen maradsz mások kínján:
Ember nevet nem érdemelsz méltán.

11. elbeszélés

Egy dervis, kinek imái meghallgatásra találtak, megjelent Bagdadban. Hírül adták ezt Hadsadsnak,1) Juszuf fiának, a ki magához hivatá őt, s igy szólt hozzá: "Mondj érettem egy üdvös imát." Ez felemelé kezeit és szólt: "Istenem, vedd el életét!" Hadsads szólt: "Az istenért, miféle imádság ez?" A dervis szólt: "Üdvös ima ez te rád és minden igazhivőre." "Miért?" kérdé amaz. "Mert ha meghalsz, alattvalóid megmenekülnek a kínoktól, te pedig a bűnöktől."

Te hatalmas, zaklatója nyomorultnak!
Vad szeszélyid meddig tartnak, meddig dulnak?
Hogyha birod a világot, az mi jót ad?
Halj meg inkább, semhogy kínozz halandókat.

1) Az ommajádi khalifák egy híres vezére, meghalt 95-ben a hidsra szerint (713. Kr. u.).

12. elbeszélés

Egy igazságtalan király e kérdést intézte egy jámborhoz: "Az ájtatosság cselekedetei között melyik a legjobb," - "Neked a déli álom, válaszolá ez, hogy a népet legalább ebben az egy percben ne gyötörjed."

Déli álma közben láttam zsarnokot.
Isten átka, jó, ha alszik, szólottam.
Kinek álma ébrenlétnél üdvösebb:
Bár lehetne inkább örök álomban.

13. elbeszélés

Ismertem egy királyt, a ki az éjet nappallá változtatta élvezettel, és mámora tetőpontján igy kiáltott fel:

Kellemesebb percem ennél nem volt még az életben.
Nem törődöm jóval, rosszal, máséval meg épen nem.

Egy dervis feküdt künn a hidegben, meztelenül, meghallotta és szólt:

Oh te, kinek e világon nincs fogható üdvéhez;
Elhiszem, hogy nincs a mi bánt, hát értünk bút nem érzesz?

Tetszett ez a királynak. Ezer darab arannyal telt zacskót nyujtott ki neki az ablakon és szólt: "Tartsd idea ruhád szélét." A dervis szólt: "Hogy tarthatnám, ha nincs ruhám?" A király még nagyobb könyörületre ébredt iránta, s adományához még egy díszruhát is adva kiküldé azt a dervisnek. Ez csakhamar elpazarolta a pénzt és visszatért.

Földi javak nem állandók a gondatlan pazarnál;
Nincs türelme szerelmesnek; szitában víz meg nem áll.

Egy olyan pillanatban, midőn a király nem vala jó kedvében, emlékezetébe hozták a dervist, elmesélvén neki sorsát. Haragra lobbant a király, és redőkbe vonta arcát. Azért mondák az éles-eszű és belátó emberek: "Óvakodni kell a királyok hirtelen haragjától és föllobbanásától; mert a közönséges emberek tolakodását nem szenvedhetik."

Meg van fosztva kegyétől a szultánnak,
A ki meg nem ragadja az alkalmat.
Míg nem találsz jó alkalmat szólásra:
Gyöngéidet szóval ki ne takargasd.

Szólt a király: "Kergessétek el e szemtelen koldust, a ki ilyen nagy összeget ily rövid időn elpazarolt. Nem tudja, hogy a közkincstár a nyomorultak falat kenyere és nem a sátán fajzatjának tivornyája."

Bolond, ki a kámfor-gyertyát fényes nappal meggyújtja;
Alig lesz est, s tartójából kifogyott a faggyúja.

Szólt a bölcs vezérek egyike: "Királyom, földnek ura, azt tanácsolnám, hogy az ilyen embereknek életfenntartására szükséges eleséget napi adagokra osztva kellene kiadni, hogy a kiadásoknál ne tékozolhassanak. Ami illeti különben parancsodat, hogy elkergessük és eltiltsuk: nem illik nagylelkű emberek eljárásához, hogy valakiben kegyességgel reményt keltsünk, és azután szivét kétségbeeséssel megsebezzük."

Kaput nyitni vágyidnak, hogy rád rontsanak, helytelen;
De tárt kaput erőszakkal becsukni is helytelen.

A mekkai zarándokok szomjukban
Nem mennek ám oda, hol a sóskút van;
Hanem a hol csörög édes forrás-víz,
Ember, madár, hangya nyoma oda visz.

Hol a madár magvakat lel, oda száll;
De nem repül oda, hol azt nem talál.

14. elbeszélés

Egy régi király hanyag volt az ország kormányában; de szigorú katonái irányában. Megtámadván őt egy erős ellenség, mindnyájan hátat fordítottak neki.

Ha megvonják a katonák zsoldját,
Fegyverüket kezükbe nem fogják.
Hogy harcolna vitézül a sorban?
Keze üres; nincsen része jóban.

Egyike azoknak, kik elárulták, barátom volt. Szemrehányást tettem neki, szólván: "Nyomorult, háládatlan, megvetésre méltó, igazságtalan az, a ki állapotjának csekély változása miatt régi urától elfordul, és több évi kegynek élvezéseért kötelezettséget nem érez." Ő szólt: "Ha beszéltem, majd kimentesz engem. Lehet-e lovam zab nélkül, és zálogba tegyem-e nyergemet? Olyan szultánért, a ki sajnálja katonáitól aranyát, katonája nem áldozza fel életét."

Adj zsoldot a katonának, fejét adja érte;
De ha zsoldját meg nem kapja, kereket old végre.

Ha jóllakott a katona, hősiesen támad;
De ha gyomra üres marad: gyáván fordít hátat.

15. elbeszélés

Fölmentetvén állásától egy vezér, felcsapott dervisnek. Nyomot hagyott rajta az ő társaságuknak áldása és meglelte köztük lelkének nyugalmát. Másodszor is kegyébe fogadta őt a király, és hivatalt adott neki. Nem fogadta el, mondván: "Jobb az elbocsátás mint az alkalmazás."

Ki elvonul nyugodni egy sarokba,
Nem sérti azt ember szája, eb foga.
Papirt, tollat összetépdes foszlányba,
S kritikusnak kezét, nyelvét nem bánja.

Szólt a király: "Valóban okos és tehetséges emberre van szükségem, ki az ország kormányzásához értsen." - "Belátó okos ember, válaszolá, nem adja magát erre a foglalkozásra."

Madarak közt legtiszteltebb a nagy főniksz1) mindennél:
Egyedül csak csontot eszik, élőlénnyel ő nem él.

Megkérdék egyszer a hiúzmacskát (Sziah gus): "Miért választottad az oroszlán társaságát?" Ez válaszolt: "Mert zsákmányának hulladékát fogyasztom, és az ő védelmének árnyékában elleneim támadása ellen biztosítva vagyok." Igy szóltak hozzá: "Tehát most, hogy az ő védelmének árnyába vonultál, és jótéteményei iránt érzett háládat is kimutattad, miért nem lépsz hozzá közelebb, hogy bizalmas emberei közé számítson, és hű szolgái közé vegyen?" Ő szólt: "Igy kegyetlenségei elől nem volnék biztonságban."

Ápolja bár tűzimádó tüzeit száz évekig:
Essék bele csak egy percre, menten összeégetik.

Néha megesik, hogy a szultán ő felségének udvari embere aranyat kap; de az is megtörténik néha, hogy fejével lakol. Azt mondák a bölcsek: "Nagyon kell őrizkedni az uralkodók természetének változásától; mert majd sértve érzik magukat egy üdvözlet által, majd meg a sértést jutalmazzák díszruhával." Azt is mondották: "Sok élcelés érdeme az udvaroncoknak, viszont hibája az okosaknak."

Szólj, mint illik, méltósággal s komolyan;
Tréfa-szó, élc udvaroncnál honoljon.

1) A főniksz (persául humai) mesebeli madár, melyről azt regélik, hogy a ki árnyába állhatott, gazdag és hatalmas lett, ugy szinte, hogy a madár hamvaiból új életre kelt.

16. elbeszélés

Barátaim egyike szerencsétlensége fölött panaszra fakadt előttem, mondván: "Jövedelmem csekély, családom jelentékeny nagy, és nincs erőm, hogy a szegénység terhét elviseljem. Gyakran arra a gondolatra vetemedem, hogy idegen országba költözzem, hogy ott valami módon eléljek, és senki se értesüljön arról, mi jó vagy rossz történik velem."

Hány éhes ment aludni már, s azt sem tudjuk, kik vagytok;
Hánynak lelke szállt ki ajkán, s egy könny sem hullt miattok.

Más részt tartok elleneim kárörömétől, nehogy gonoszsággal nevessenek majd hátam mögött; családomért tett utazásomat férfias erő hiányában tulajdonítsák és ne mondják:

Nézd a hitvány, gyáva embert, nézd csak,
Nem részese az isteni kegynek.
Csak a saját kényelmével gondol,
Míg ínségben él a nő s a gyermek.

A mint tudod, értek egy keveset a számtanhoz, s ha befolyásotokkal szert tehetnék valamely állásra, mely lelkem nyugalmának forrása lenne, az irántatok való hálaérzet kötelességéből soha ki nem bontakoznám." - "Ej, barátom! szólék hozzá, a királyok szolgálatának két oldala van: A kenyér reménye és a halál veszélye. A bölcsek véleményével ellenkezik, hogy a kenyér reményével a halál veszedelmébe rohanjunk."

Senkisem megy szegény ember házába,
Hogy a föld és kert adóját megkérje:
Nyugodjál meg a nyomorban s inségben,
Vagy lelkedet dobd a hollók elébe.

Ő szólt: "Nem beszéltél az én helyzetemnek megfelelően, és nem válaszoltál kérdésemre. Nem hallottad ezt a mondást. "A ki nem követ el sikkasztást; nem remeg annak a keze, ha számolni kell."

A ki igaz, istentől az kegyet nyer;
Igaz úton még senkisem veszett el.

A bölcsek azt is mondák: "Négy ember fél négy embertől, gyilkos a szultántól, tolvaj az éjjeli őrtől, gonosztevő a feladótól, erkölcstelen nőszemély a rendőrtől. A kinek rendben van a számadása, mit féljen az a számolástól?"

Ne légy hanyag tisztedben, ha akarod,
Hogy ne legyen hatalma az ellennek.
Légy, barátom, tiszta s ne félj senkitől;
Mosók kőhöz csakis szennyest verdesnek.

Én szóltam: "A te helyzeted nagyon azonos annak a rókának történetével, melyet szaladni láttak, s hol felbukott, hol meg újra talpra ugrott. Valaki megkérdé őt: "Mi bajod esett, hogy ily veszettül szaladsz?" - "Azt hallottam, válaszolá, hogy a tevét közmunkára akarják fogni." - Erre igy szóltak hozzá: "Oh, te együgyű, miféle összefüggés van közted és a teve között, s micsoda hasonlóság van kettőtök között?" - "Hallgassatok, viszonzá, mert ha az irigyek gyűlölségből azt fogják rám: "Ez is teve!" s elfognak, ki fog megszabadításommal törődni? Míg a theriákot1) elhozzák Irákból, addig a kígyómarta ember meghal." Neked is van mindenesetre tehetséged, érdemed és erényed; de irigyek mindenütt rejlenek, és rágalmazók minden sarokban ülnek. Azért, habár kifogástalan is életed folyása, ha ők annak ellenkezőjét állítják, s te a királyi kegyvesztésnek vagy kitéve: ki lesz akkor képes valamit tenni érdekedben? Azért tehát tanácsolom, maradj a megelégedés birtokában, és vesd el a hivatalviselés gondjait; mert a bölcsek azt mondották:

Számtalan kincs van a tenger habjában,
De biztonság egyedül csak partján van.

Midőn barátom ezt a beszédet hallotta; haragra lobbant, redőkben vonta arcát, és a következő szavakat ejté ki heves felindulással: "Miféle ész, miféle felfogás, értelem és műveltség ez? Én igazat adok a bölcsek eme mondásának: "A barátok a fogságban lehetnek hasznosak; mert az asztalnál az ellenségek is mindnyájan barátok."

Barátodnak ne azt tartsd, ki jólétben
Mondja magát testvérednek, barátnak.
Barát az, ki kezét nyujtja felének:
Mikor rája nyomor, ínség vadásznak.

1) Gyógyír.

Láttam, hogy elkomorult és nehezteléssel fogadta tanácsomat. Elmentem tehát a számvevőszék elnökéhez, a közöttünk fennállott régi ismeretség alapján megismertettem vele az ő állapotját, és előadtam neki képességeit és érdemeit, ugy hogy alárendelt hivatalra alkalmazták. Igy mult el nehány nap. Megismerték jellemének derékségét és eljárásának tapintatát. Állásában előbbre haladt, és mindig magasabb fokra hágott. Szerencséjének csillaga oly magasra emelkedett, hogy elérte vágyainak tetőpontját: kedvence lett a szultánnak. Az emberek ujjaikkal mutattak rá, és a főbbrangúak is bizalommal viseltettek iránta. Öröm fogott el sorsának jóra fordulásán, és így szólottam:

Bár mostoha hozzád a sors, ne busítson téged ez,
Hisz maga az életvize sötétségben tévedez.

Ne aggódjál, hogy bánatra születtél:
Van elég kegy rejtve még az istennél.

Nyugodjál meg sors forgásán: Türelem
Keserü bár, de gyümölcsöt jót terem.

Ekkor Mekkába utaztam barátaimmal. Midőn a mekkai zarándoklásból visszatértem, barátom két napi járó útra jött elém. Nagyon nyomorult állapotban szegény dervis ruhában láttam. "Hogy vagy? kérdém. "A mint azt előre megjósoltad, szólt. Rám támadtak az irígyek, és hűtlenséggel gyanusítottak. A király (legyen örökkétartó uralma) nem rendelt vizsgálatot az igazság felderítésére; régi ismerőseim és meghitt barátaim elhallgattak az igazság szavával, és több évi barátságukról megfeledkeztek.

Nem látod, az előkelő embernek
Üdvözletül mellre rakják kezeik;
De ha a sors ledobja őt lábáról:
Mindannyian fejét lábbal verdesik.

Szóval, különféle sanyargatások között fogságba vetettek, mig e héten, mikor a zarándokok szerencsés visszatérésének híre megérkezett, nehéz bilincseimet feloldották, de öröklött vagyonomat a kincstár javára lefoglalták." - "Tehát, felelém, nem fogadtad meg tanácsomat, midőn azt mondám: "A királyok szolgálata olyan mint a hajózás, nyereséges, de veszélyes; vagy kincseket, javakat ad, vagy a hullámokban leled halálodat".

Vagy kincseket rak a kalmár ruhájába két kézzel,
Vagy a tenger hullámiban segély nélkül ott vész el.

Nem tartottam tanácsosnak, hogy még inkább feltépjem szivének sebét, és sót hintsek rá; azért csak a következő versek elmondására szorítkoztam:

Jegyezd meg, hogy békót raksz a lábadra,
Ember fia tanácsát ha megveted.
Ha fulánkot el nem tűrhetsz, ne tedd rá
Skorpiónak fészkére a kezedet.

17. elbeszélés

Élt az én társaságomban néhány ember, kiknek külseje minden széppel ékeskedett, szivük pedig tele volt boldogsággal. A nagyok egyike kiváló jó véleménnyel volt róluk és bizonyos járandóságot rendelt számukra. Ezek egyike olyan dolgot mívelt, a mi nem fér össze a dervisek állásával. A pártfogónak jó véleménye megingott, és megvonta tőlük eddigi kegyét. Én valami módon újra biztosítani akarván barátaim életfenntartását, elhatároztam, hogy tisztelegni fogok a pártfogónál. A kapus nem bocsátott be, sőt méltatlanul bánt velem. Én kimentém őt azon mondás szerént, mely így szól:

Emir, vezér s szultán kapujához közel
Közbenjáró nélkül, ne menj üres kézzel.
Kapus és a kutya, ha idegent látnak:
Az galléron csípi, ez kap a ruhának.

Mihelyt ama nagynak bizalmas emberei állapotomról értesültek, bevezettek előzékenyen, és a legelső helyre ültettek. Én azonban alázattal hátrább ültem és szólék:

Alávaló rabszolgádnak engedd meg:
Hogy én is a rabszolgák közt ülhessek.

Ő válaszolta: "Istenem, istenem, miféle beszéd ez?"

Ha leülsz is fejemre vagy szememre:
Eltűröm azt; mert kedves vagy nekem te.

Végre leültem s különféléről beszéltem, míg a beszéd tárgya barátaim hibájára irányult. Ekkor igy szólék:

Kegyes urunk milyen nagy bűnt fedett fel,
Hogy szolgáját feddi mérges szemekkel?
Az istennek nagy és teljes hatalma,
S a kenyeret bűnért meg nem tagadja.

A hercegnek tetszett e beszéd és elrendelte, hogy barátaim a régi szokás szerént élvezzék ellátásukat, és hogy az elmult kegyvesztett napok járandóságát is kifizessék. Hálás köszönetet mondék, s a földet hódolatból megcsókoltam. Bocsánatot kértem vakmerőségemért, és mielőtt kimentem, igy szólék:

Valamint a Kába s Kibla1) reménye a hivőknek,
S több paraszang távolságról számtalan nép gyűl oda:
Légy türelmes, te is, uram, olyakhoz, mint mi vagyunk:
Gyümölcstelen fára, mondd csak, követ ugyan ki dobna?

18. elbeszélés

Nagy kincset örökölt egy királyfi atyjától; feltárta a nagylelkűség kezét, bőséges adományokat osztott szét, s határtalan javakat árasztott katonáira és alattvalóira.

Asztalon az álóé nem illatoz;
De vesd tűzre, s mint az ámbra kellemes.
Hogy hírnévre szert tehess, légy nagylelkű;
Ha várod, hogy hajtson a mag, előbb vess.

Barátainak egyike elég tapintatlanul tanácsot bátorkodott neki adni, mondván: "Az előbbi királyok gonddal gyűjtötték a kincseket, hogy hasznosra fordíthassák. Hagyj tehát fel ezzel az eljárással, mert sulyos viszonyok állanak előttünk, és az ellenség mögöttünk. Nem szabad szükség idején ezek híján lenned."

Ha egy kincset szétosztasz a nép között;
Egy rizsszemet egy-egy háztáj alig kap.
Végy inkább egy ezüst szemet mindentől;
Igy egy kincset rakhatsz össze minden nap.

E beszédre a királyfi ráncba szedte homlokát; mert nem fért össze magas gondolkodásával. Megdorgálta tanácsosát és igy szólt: "A hatalmas isten e királyság urává tett engem, hogy élvezzek és ajándékozzak, és nem rendelt őrré, hogy őrködjem."

Karun2) meghalt, bár tele volt negyven háza arannyal;
Nusirvan, mert hagyott hátra jó hirnevet, meg nem hal.

1) Kába a mekkai szent mecset, Kibla pedig az a hely benne, mely felé a hivők ima közben fordulnak.
2) Karun a legenda szerént Mózes közbenjárására dúsgazdag lett; de javait rosszra fordítván, Mózes szavára elnyelte őt a föld. E legendának valószínűleg Koré elbeszélése képezi alapját. Mózes IV. 16.

19. elbeszélés

Mesélik, hogy az igazságos Nusirvannak egy vadászat alkalmával vadat sütöttek, de nem volt só. Elküldöttek egy rabszolgát a faluba, hogy sót hozzon. Nusirvan szólt: "Fizesd meg a sót, nehogy ez szokássá váljék, és a falut felforgassák." - "Miféle baj történhetnék e miatt?" kérdék tőle. "A zsarnokság eleve nagyon jelentéktelen volt a világon, válaszolt ő; de egyik a másik után növelte azt, míg ilyen naggyá növekedett."

Ha a király csak egy almát eszik a nép kertjéből:
Fáját rögtön gyökerestül kitépi a szolgahad.
Vegyen el a szultán csak egy fél tojást is jogtalan:
Katonái ezer számra húznak nyársra tyúkokat.

Nem marad meg zsarnok, ura gonosz tettnek;
De marad az átok, a mit rája vetnek.

20. elbeszélés

Hallottam beszélni egy adószedőről, ki az alattvalók házait kipusztította, csakhogy a szultán kincstárát megtöltse, nem ismervén a bölcsek eme mondását: "Ha valaki az isten teremtményeit kínozza, hogy egy másik teremtménynek kegyét hajhássza: a nagy isten felhatalmazza azt a teremtményt, hogy amannak boldogságát romba döntse."

Nincs a tűzön oly hatása rutának,
Mint a fájó sziveknek, ha sóhajtnak.

Azt mondják, hogy az állatok feje: az oroszlán; leghitványabb pedig: a szamár. És mégis, a bölcsek egybehangzó véleménye szerint a teherhordó szamár jobb az embereket szétszaggató oroszlánnál.

Bár a szegény szamárnak nincs értelme,
Mégis kedves, ha jár terhet cipelve.
Ökör s szamár, mikor terhet cipelnek,
Jobbak, mint az embert kínzó emberek.

A király értesült ezen embernek gonosz eljárásáról; elkínoztatta, és különféle gyötrelmek között kivégeztette.

A szultánnak kegyét meg nem nyerheted,
Ha szolgái üdvét te nem keresed.
Hogy az isten kegyes legyen irántad:
Teremtményi javát kell hogy kivánjad.

Egyike azoknak, kiket elkínzott volt, elment mellette, és látván őt ilyen szánandó állapotban, szólt:

Nem mindenki, kinek erős karja s magas rangja van,
Bitorolhat más vagyont a sáh kegyéből torlatlan.
Leszorulhat az éles csont erővel a nyeldeklőn,
De leérve, a beleket összetépi rettentőn.

21. elbeszélés

Mesélik egy embernyúzóról, hogy követ dobott egy jámbor emberre. A szegény ember nem állhatott rajta bosszút. A követ magánál tartotta, míg eljött az az idő, mikor a király haragra gyúladt ezen tisztje ellen, és a gödörbe dobatta. Ekkor eljött a dervis, és fejére dobta a követ. "Ki vagy te, kérdé amaz, és miért dobtad rám e követ?" - "Én vagyok az a bizonyos, válaszolá, és ez az a kő, melyet akkor és akkor fejemre dobtál." - "Hol voltál ennyi ideig?" kérdé. "Állásod miatt tartózkodtam, válaszolá; de most, hogy a gödörben láttalak, megragadtam a kedvező alkalmat." Azt mondják:

Ha méltatlan embert talál boldog létben,
Megnyugszik az okos isteni végzésben.
Ha tépni és vágni nincsen éles körmöd:
Gonoszokkal jobb lesz gyakran ki nem kötnöd.
A ki érckarúval bajvívásra megyen:
Annak ezüst karját baj érheti könnyen.
Várj míg a sors kezét bilincsekbe verte:
Kedved szerént agyát zuzzad akkor szerte.

22. elbeszélés

Egy király olyan borzasztó betegségben szenvedett, melynek nevét megemlíteni illetlenség volna. Több görög orvos megegyezett abban, hogy a baj ellen nincs orvosság másban, csak epéjében egy ifjú embernek, ki bizonyos jegyekkel bir. A király megparancsolta, hogy keressenek, s találtak is egy falubeli fiút, ki olyan jegyekkel birt, melyeket az orvosok megjelöltek volt. A király elhivatta atyját, anyját, és gazdag ajándékokkal kielégítették őket. A kádi pedig kimondotta fetvájában, hogy a király életének megmentéseért szabad kiontani egy alattvaló vérét. A bakó már hozzá fogott kivégezéséhez. Az ifjú ég felé fordítá arcát és nevetett. Kérdé őt a király: "Mi készt nevetni ebben a pillanatban?" Ő válaszolt: "A szülők kötelessége oltalmazni gyermekeiket, a pört a bíró elé viszik és a királytól kérnek igazságszolgáltatást. Most azonban szüleim haszontalan földi dolgokért halálra szántak, a kádi fetvát adott megöletésemre, és a szultán saját üdvét várja halálomból; a hatalmos istenen kivül máshol nem látok menekülést."

Kinél tegyek panaszt kezed sulya ellen?
Te ellened nálad igazságért esdem.

A szultán szive elszorult e szavaknál, megeredtek szeme könnyei és szólt: "Jobb, haljak meg én, minthogy ezen ártatlannak vére folyjon." Megcsókolta fejét és szemeit, keblére szorította, elhalmozta nagy gazdagsággal, és szabadon bocsátotta. Mondják, hogy a szultán mindjárt azon a napon meggyógyult.

Eszemben van mindig a vers, melyet mondott egykoron
Egy elefánt vezetője a nilusi partokon:
Tudod-e, hogy lábad alatt mit érez a kis hangya?
Azt a mit te, hogyha hátad egy elefánt tapodja.

23. elbeszélés

Amru Ben Leisz1) egyik rabszolgája megszökött volt; üldözőbe vették és visszavitték. Gyűlölvén őt a vezér, megöletését tanácsolá, hogy más rabszolgák hasonlót ne cselekedjenek. - A rabszolga földre hajtá fejét Amru Leisz előtt és szólt:

Minden a mi neked tetszik, szabadon száll fejemre,
Mit pörölhet a rabszolga? Az úr itél felette.

De minthogy a te családodnak kegyéből nyertem táplálékot, nem akarom, hogy az én vérem kiontásáért az itélet napján büntetés érjen téged. Ha ezt a rabszolgádat megakarod ölni, ölesd meg legalább a törvény rendelése szerént, hogy az itélet napján büntetés ne érjen. A király szólt: "Melyik törvény szerént tegyem azt." - "Engedd meg, felelé, hogy megöljem a vezért; aztán öless meg engem a visszatorlás joga szerént, hogy igazsággal öless meg." A király elnevette magát és így szólt a vezérhez: "Mit gondolsz, mit tegyünk?" Ez válaszolá: "Uram királyom! Atyád sírjának javáért, bocsásd szabadon ezt a fattyút, hogy bajba ne rántson engem is. Én vagyok a hibás, hogy nem hallgattam a bölcsek szavára, kik azt mondják:

Minthogy harcot parittyással kezdettél,
Magad fejét zuztad össze botorul.
Nyílat lővén ellenséged arcára:
Vigyázz, hogy majd te ne szolgálj céljaul.

1) Persa király az abbasszida khalifák fönnhatósága alatt 881-901-ig.

24. elbeszélés

A zuzeni királynak volt egy nemeslelkű és jellemes tisztviselője, ki mindenki iránt tisztelettel viseltetett, ha szemben volt vele, és jót mondott háta megett. Egykor olyan tettet követett el, mely a királynak neheztelését vonta magára. Pénzbírságot mért rá, és büntetést szabott fejére. A király főemberei megemlékeztek korábbi jótetteiről, és hálára voltak kötelezve iránta. Fogsága ideje alatt barátsággal és gyöngédséggel bántak vele, és semmi bántalmat vagy kellemetlenséget sem engedtek rajta elkövetni.

Hogyha békét akarsz ellenségtül, lelkem,
Ha ő gyaláz hátban: te dicsérd őt szemben.
Mivelhogy a nyelvrül jön a sértő beszéd,
Ha keserű nem kell, édesítsd meg nyelvét.

Csak egy részét törlesztette annak az összegnek, melyet a király birságul kiszabott, hátralevő részeért fogságban maradt. A szomszéd király titkon ilyen követséget külde hozzá: "Az odavaló király nem ismerte fel becsét egy olyan jeles férfiúnak, mint te vagy, és méltatlanul bánik veled. Ha nemes lelked, melyet áldjon meg az isten, felénk hajlanék, vágyaid kielégítésére minden lehetőt elkövetnénk; mert ezen országnak nagyjai a te látásodért epednek, és ezen írásra adandó válaszra sóvárognak." A tisztviselő megfontolván a dolgot és a vele járó veszedelmet, a hátlapra azonnal rövid választ irt, a mint azt jónak látta és elküldötte. A király egyik hű embere a történtekről értesülvén, följelenté a királynak, hogy az a bizonyos, ki fogságban van, a szomszéd királlyal levelezésben áll. Haragra lobbant a király és megparancsolá, hogy hozzák tisztába az ügyet. Elfogták a hírnököt, és a levelet elolvasták; ez volt benne: "A nagyok jóvéleménye sokkal nagyobb, mint a rabszolga érdeme. A mi az általuk tett ajánlatot illeti, a rabszolga azt képtelen elfogadni; mert ezen családnak kegyéből lett fölnevelve, és kegyes ura gondolkodásmódjának csekély megváltozása miatt nem lehet hűtelen iránta; mert a mondás azt tartja:

Annak, a ki mindig jót tett teveled,
Bocsásd meg, ha vétni talál ellened.

A királynak megtetszett az ő háladatossága; kincseket és díszruhát ajándékozott neki, és bocsánatot kért tőle, mondván: "Hibáztam, hogy téged ártatlanul büntettelek." Ő válaszolt: "Uram királyom! A te rabszolgád nem látja ebben a dologban fölséged hibáját; hanem inkább az isten rendelése volt az, hogy kellemetlenség szálljon erre a rabszolgára. Azért sokkal jobb, hogy az a te kezedből érte őt, mivel korábbi jótetteid miatt és nemeslelkűséged iránti hálából jogod volt rá." A bölcsek azt mondják:

Ha valaki megbánt, ne bánkódjál érte,
Nem embertől ered háboruság, béke.
Ellenség és barát az istentől jőnek,
Az ő kezében van szive mindkettőnek.
Ámbár a nyílvessző ív húrjáról pattan:
A nyilasnak, tudjuk, nagy része van abban.

25. elbeszélés

Egy arab király megparancsolta a tanács tagjainak, hogy egy bizonyos embernek míg él, fizetését megkétszerezzék, minthogy buzgósággal viseltetik az udvar iránt, és a parancsokat teljesíti; míg a többi szolgák játékkal és mulatsággal foglalkoznak, és elhanyagolják a szolgálattételt. Meghallván ezt egy bölcs, így szólt: "A magas isten udvarában levő szolgák rangfokozata ehhez hasonló."

Ha valaki a sáht üdvözli két reggel:
Harmadik nap, hidd el, rája tekint keggyel.
A jól imádkozók remélik, hogy végül
Nem üresen mennek isten küszöbétül.

Csak az engedelmes lel magasra útat;
Parancs megszegése kegyvesztésre juttat.
A kinek őszinte szíve és az arca:
Küszöbön a fejét hódolattal tartsa.

26. elbeszélés

Mesélik egy zsarnokról, hogy a szegényektől igazságtalanul fát vásárolt, és azt önkényes áron erővel tolta a gazdagok nyakára. Egy bölcs haladt el mellette és így szóla hozzá:

Kígyó vagy tán, hogy megcsíped, bárkit látsz;
Vagy bagoly, hogy bárhová ülsz, lyukat vájsz?

Sikerül bár zsarnokságod ellenünk,
De nem annál, ki tud minden rejtettet.
Erőszakos ne légy a föld fiához,
Hogy ne szálljon égre ima ellened.

Haragra lobbant a zsarnok e beszéden, homlokát ráncba szedte e tanács miatt, és nem vette azt figyelembe; míg egy éjjel a tűz konyhájából a faraktárba átcsapott, minden vagyonát tönkre tette, és őt puha pamlag helyett forró hamura ültette. Az a bölcs ember véletlenül arra járt és hallotta, a mint az illető így szólott ismerőseihez: "Nem tudom, hogy honnan csapott ez a tűz az én házamba." Ez válaszolt: "A szegények szivének lángjából."

Sebzett szivek sóhajtásit rettegjed,
Mert napfényre jő majd a seb, meglátod.
Ne sebezd a szivet, a míg teheted;
Mert egy sóhaj szétdúl majd egy világot.

Ez a mondás volt írva Kaj Khozru1) koronájára:

Hány évig és hány századig lesz még az,
Hogy fejünkön, porban jár a sokaság?
A mint kézről kézre kaptuk uralmunk,
Mások is azt tovább épen ugy adják.

1) Régi persa király, kiről Firduszi Sáhnáméjában gyakran megemlékezik. Cyrusszal szokták azonosítani.

27. elbeszélés

Egy bizonyos ember a legmagasabb fokra vergődött a küzdés mesterségében. Háromszáz hatvan kitűnő fogást értett ebből a tudományból, és az év minden napján más fogással birkózott. Az ő szivének egy szöglete hajlamot érzett egyik tanítványának tökélye iránt; megtanította őt háromszáz ötvenkilenc fogásra, csak egyet tartott fenn magának az oktatásban, melyre őt be nem tanította. Az ifjú végül elérte az erősség és ügyesség legmagasb fokát, és senki sem volt képes vele megmérkőzni, úgyannyira, hogy egy napon a szultán jelenlétében így szólott: "Mesterem csak abban az előnyben van felettem, hogy idősebb és engem oktatott; de erőre nézve nem vagyok alatta, ügyességre pedig egyenlő vagyok vele. A királynak nem tetszett ez a kérkedő beszéd és megparancsolá, hogy viaskodjanak egymással. Egy tágas tért jelöltek ki e célra, s az ország oszlopai és az udvar nagyjai jelen voltak a viadalon. Az ifjú, mint egy ittas elefánt, oly dühösen lépett a küzdőtérre, úgy hogy ha egy vashegy állott volna előtte, ledöntötte volna helyéből. Tudta a mester, hogy az ifjú felülmúlja őt erőben; tehát azzal az ismeretlen fogással, melyet eltitkolt tőle, támadta meg őt. Az ifjú ezt nem tudta kijátszani, a mester felkapta a földről két kézzel, fenn tartotta feje fölött, és aztán a földhöz csapta. Hahotára fakadt a nép. A király díszruhát és pénzt ajándékozott a mesternek, az ifjút ellenben leszidta és megdorgálta mondván: "Kérkedve dicsekvél, hogy ki mersz állani mestereddel; de nem állottad meg helyedet." Szólt az ifjú: "Uram királyom, mesterem nem erejével győzött le engem, hanem egy fogás volt hátra, melyet eltitkolt előttem, és ma ezzel győzött le engem." Szólt a mester: "Azt éppen ilyen alkalomra tartottam fenn; mert a bölcsek azt mondják: "Ne adj barátodnak annyi erőt, hogy, ha elleneddé válik, árthasson neked. Nem hallottad, mit mondott az, kit saját növendéke bántalmazott?"

Oktattam őt kezelni a nyílfegyvert,
Rám is célza, a mint karja erőt nyert.

Vagy már éppen nincs hűség a világon,
Vagy senkisem gyakorolja talán ma?
Nyíllövésben még senkit sem oktattam,
Hogy végül, mint célt, engem ne használna.

28. elbeszélés

Magányosan lakott egy dervis a pusztában. Egy király haladt el mellette. A dervis, minthogy a megelégedés a lélek nyugalmában van, nem emelte fel fejét, és figyelmére sem méltatta. A király, minthogy az önteltség a fejedelmek tulajdona, e miatt haragra lobbant és szólt: "Ezek a csuhát-hordó emberek hasonlók a barmokhoz, nincs bennök illem és emberség." A vezér hozzá közeledett és szólt: "Hé dervis! A szultán, a földnek ura, haladt el melletted, miért nem üdvözölted, és miért nem teljesítéd az illem szabályát?" Szólt a dervis: "Mondd meg a szultánnak, várjon hódolatot attól, ki az ő kegyében bízik; aztán tudd meg, hogy az uralkodók a nép védelméül vannak, és nem az alattvalók azért, hogy a királyoknak hódolgassanak."

A szultán a szegényeknek őrzője,
Ámbár üdvök hatalmával egybe forr.
Nem a juh van teremtve a juhászért,
Hanem hogy azt gondozza a jó pásztor.

Egy embert látsz, a ki vágyit elérte,
A másiknak szive kíntól vérezvén.
Nehány napig várj, míg a föld megeszi
Azt a főt, mely tépelődött rögeszmén.
Nincs különbség az úr és a szolga közt,
Mindkettőnek írott sorsa betelvén.
Ha egy holtat visszahívna valaki,
Nem tudná, hogy gazdag volt-e vagy szegény.

A király helyesnek találta a dervis szavát és szólt: "Kívánj tőlem valamit!" Ő válaszolt: "Azt kérem, hogy máskor ne nyugtalaníts!" Szólt a király: "Adj nekem egy tanácsot!" Szólt a dervis:

Gondold meg, hogy kincse van most kezednek,
De a kincs, fény kézről kézre kerengnek.

29. elbeszélés

Egy király mulatság közben így szóla vezéréhez: "Milyen szép volna ha a király uralma soha se érné végét!" A vezér okos ember levén, tiszteletteljesen megcsókolá a földet és szólt: "Földnek ura, ha az uralmak véget nem érnének, hogy került volna terád a sor?"

30. elbeszélés

Egy vezér az egyptomi Zul-Nun1) elé ment és kegyéért esedezett: "Éjjel nappal a szultán szolgálatában fáradozom, remélve az ő kegyét, és félve az ő haragjától." Zul-Nun sírt és így szólt: "Ha én annyira félnék az istentől, mennyire te a szultántól félsz, úgy én őszinte emberek közé tartoznám."

Ha nem volna jónak, rossznak reménye,
A dervisnek lába égben járna már.
Ha a vezér úgy félne az istentől,
Mint a sáhtól: égi angyal volna már.

1) Csodatevő szent hírében állott férfi.

31. elbeszélés

Parancsot adott egy király egy ártatlan kivégezésére. Ez szólt: "Uram király! ne keresd saját gyötrelmedet haragodért, mellyel irántam viseltetel." A király szólt: "Mit jelent ez?" Ez válaszolt: "A büntetés egy pillanat alatt éri az én fejemet; de annak bűne örök időkig fog terhelni téged."

Fut az élet, mint a puszták zord szele,
Keserv s édes, szép, rút együtt jár vele.
Azt hitte a zsarnok, nekünk kínt okoz,
Átment rajtunk, s megtelepült felette.

A király hasznosnak találá e tanácsot, elállott vérének kiontásától, és bocsánatát kérte.

32. elbeszélés

Nusirvan vezérei egykor az államot érdeklő fontos ügyben tanácskoztak, és mindenik az ő tudományának megfelelő véleményt mondott. A király is hasonlókép kimondotta nézetét, és Buzurdsmihr a király nézetéhez csatlakozott. A többi vezérek így szólottak hozzá titkon: "Miféle jelességet láttál a király véleményében ennyi bölcs nézetével szemben?" Ő válaszolt: "Azért csatlakoztam hozzá, minthogy az ügy kimenetele bizonytalan, és isten akaratától függ, hogy mindnyájunk véleménye jó vagy rossz véget érjen. Azért legjobb a király nézetéhez csatlakozni, legalább ha az tévesnek bizonyul, a vele való egyetértés folytán mentek leszünk az ő szemrehányásaitól." Azt mondják:

Sáhval lenni ellenkező nézeten,
Annyi voln' mint mosdani ön vériben.
Hogyha a sáh fényes nappalt éjnek mond,
Feleld: Az ám! Im a göncöl és a hold.

33. elbeszélés

Egy csaló befonván haját, mondá, hogy ő álita;1) azután a Mekkából jövő karavánnal a városba ment, mondván, hogy a zarándoklásból jön. Majd egy költeményt vitt a királyhoz mondván: "Én írtam ezt!" A király gazdag ajándékot adott neki és tisztelettel illette. A király környezőinek egyike, ki abban az évben tengeri útról érkezett meg, így szólt: "Én őt az áldozatünnep alkalmával Baszrában láttam; hogyan lehet ő zarándok?" Egy másik szólt: "Én ismerem őt, atyja malatiai keresztény, hogyan lehetne ő álita?" Költeményét pedig Enveri2) divánjában találták meg. A király megparancsolá, hogy botozzák meg és kergessék el, mondván: "Miért hazudtál?" Ő válaszolt. "Uram király, földnek ura, mást mondok neked, ha ez nem igaz, minden rám szabott büntetésre méltó vagyok." - "Mi az?" kérdé a király. Ő válaszolt:

Ha idegen aludttejet ad neked,
Kétharmad víz, s tejföl csak egy kanál van.
Ne neheztelj hogyha szolgád füllentett;
Világlátott szava gyakran valótlan.

Nevetésre fakadt a király és szólt: "Ennél igazabbat sohasem szólottál." Megparancsolta, hogy adják meg neki mindazt, a mit kapni remélt.

1) Álita, azaz Álinak, a próféta vejének nemzetségéből való, kiket a persák kiváló tiszteletben tartanak, s kik megkülönböztetésül különös hajviseletet és ruházatot hordanak.
2) Enveri vagy Anveri panegyrikus persa költő a XII-ik század második feléből.

34. elbeszélés

Mondják, hogy gyöngéden bánt egy vezér alárendeltjeivel, és javát kereste mindenkinek. Egyszer véletlenül a király parancsára fogságba került. Megmentésén fáradozott mindenki, őrei mindennemű figyelemmel enyhítették büntetését, a nagyok pedig jó viseletéről beszéltek a királynak, míg megbocsátotta hibáját. Értesülvén erről egy okos ember, így szólt:

Hogy megnyerhesd barátidnak hajlamát
Add el inkább atyád kertjét, úgy van jól.
Hogy felforrjon jóltevőid fazeka:
Minden bútort rakj a tűzre, úgy van jól.
Rosszakaród iránt is légy jóltevő:
Eb torkát is tömjed konccal, úgy van jól.

35. elbeszélés

Harun-Arrasid1) egyik fia ingerülten lépett atyja elé és szólt: "Egy bizonyos tiszt fia gyalázó szavakat mondott anyámra. Harun-Arrasid megkérdé országa nagyjait: "Miféle büntetést érdemel az ilyen? Egyik azt tanácsolá, hogy kivégezzék, egy másik, hogy nyelvét kivágják, egy harmadik, hogy javait elkobozzák és őt száműzzék. Harun szólt: "Fiam, a nagylelkűség azt kivájna, hogy bocsáss meg neki; ha nem teheted, gyalázd te is anyját, de a visszatorlással ne lépj túl a határokon; mert akkor az igazságtalanság a te részeden volna, és az ellenfél volna a panaszos."

Nem ember az értelmesek szemében,
Ki a dühös elefánttal harcra kél.
De jogosan nevezhetjük embernek,
Ki bár dühös, sértőt soha nem beszél.

Egy gaz fickó egy jó embert megsértett,
Ez csendesen hallgatá s szólt: Üdv néked!
Rosszabb vagyok annál, minek mondhatnál,
Mert hibáim jobban tudom náladnál.

1) Harun Arrasid híres bagdadi khalifa, 787-800.

36. elbeszélés

Nagy emberekkel ültem egykor hajón. Mögöttünk egy csolnak sülyedt el és két testvér merült az ár alá. A nagyok egyike így szólt a kormányoshoz: "Mentsd meg e két ifjút az árból, mindenikért ötven aranyat adok." A kormányos kimenté az egyiket, a másik az úrnak ajánlotta lelkét. Én szóltam: "Annak nem volt több élet rendelve, azért érkeztél későn megmentésére." Nevetett a hajós és szólt: "Igazad van, de más érzés bírt rá, hogy előbb ezt mentsem ki, az okból; mert ez, midőn egykor az úton visszamaradtam, tevéjére ültetett, míg amannak kezétől ostorcsapást kaptam gyermekkoromban." Én válaszolák: "Valóban, nagy az isten igazsága! A ki jót cselekszik, a maga javára cselekszi, míg a ki rosszat tesz, maga látja következményeit."1)

Míg teheted, senki szívét ne sebezd.
Mert ezen az úton terem sok tövis.
Támogasd a szegény embert inségben,
Mert bajaid lehetnek majd neked is.

1) Korán XLI, 46 és XIV, 14.

37. elbeszélés

Volt két testvér; egyik a szultán szolgálatában állott, a másik karja fáradságával kereste kenyerét. Egykor így szólott a tehetős a szegényhez: "Miért nem állasz a szultán szolgálatába, hogy megmenekülj a dolgozás fáradalmaitól?" Ő szólt: "Miért nem dolgozol inkább te is, hogy a szolgálat alázatjától szabadulj?" Mert a bölcsek azt mondák: "Saját kenyerét enni és a földön ülni jobb, mint aranyas övet viselni és szolgálatkészen állani."

Csupasz kézben forrón olvasztani meszet
Jobb mint emír előtt mellre rakni kezet.

Az én drága éltem eltünt mintegy mondva:
Mit eszem majd nyáron, mit veszek fel télen.
Egy kenyérrel, gyomrom, elégedjél kérlek.
Nehogy meghajtsd hátad szolgálatra készen.

38. elbeszélés

Valaki ezt a hírt hozta az igazságos Nusirvannak: "Az igazságos isten kiszólította ellenségedet e földről. Ő válaszolt: "Talán azt hallottad, hogy rólam megfeledkezett?"

Ellenemnek veszte nem hoz örömre,
Mert magam sem élhetek ám örökre.

39. elbeszélés

A tudósok gyülekezete egy fontos kérdés fölött tanácskozott Kiszrának1) csarnokában. Buzurdsmihr hallgatott. Kérdék tőle: "Miért nem tanácskozol velünk ebben az ügyben?" Ő válaszolt: "A vezérek hasonlítanak az orvosokhoz. Az orvos pedig csak a betegnek ad gyógyszert. Aztán, ha látom, hogy a ti véleményetek helyes, nem volna okosság, hogy akkor én is hozzá szóljak."

Ha nélkülem valamely ügy megesik.
Magamnak is hozzá szólni, nem illik.
De ha látok vak embert a kút szélén,
És akkor is hallgatnék még, vétkezném.

1) Kiszra arab formája Khozru persa nevének.

40. elbeszélés

Harun-Arrasid, midőn neki Egyptom meghódolt, így szólott: "Ama zsarnokkal szemben, ki fönhéjázásában mint Egyptom királya istennek tartotta magát, ezt az országot nem adom másnak, mint rabszolgái legalacsonyabbikának." Volt egy nagyon oktalan szerecsenje, kit Khuszaibnak neveztek. Egyptom kormányzását ő rá bízta. Mondják, hogy oly korlátolt volt értelme és felfogása, hogy midőn nehány egyptomi földművelő panaszra ment hozzá, mondván: "Pamutot vetettünk a Níl folyó partjára, a rosszkor jött eső azt teljesen elpusztította: ő nevetésre fakadt és szólt: "Gyapjút kellett volna vetni, talán el nem pusztult volna." Ezt egy okos ember meghallván, nevetve mondá:

Ha a kincset bérül tudományért adnák,
Nyomorban élnének tudatlanok, balgák.
Bolondoknál gyakran olyan kincs gyűl össze,
Hogy az okos ember összeborzad tőle.

Nem kapsz tudománnyal szerencsét és kincset,
Égi segély nélkül nem létezik mindez.
Itt e földön gyakran megtörténik ám az,
Hogy bolondot polcon, okost alant láthatsz.
Szegény alkhimista élete kín, nyomor,
Míg a romok között kincset lel a botor.

41. elbeszélés

Nagy Sándort kérdék: "Mivel hódítottad meg a keleti és nyugati világot; mert az előző királyoknak sokkal több kincsük, hosszabb uralkodásuk és nagyobb hadseregük volt mint neked, és mégsem hódítottak ennyit?" - "Isten segítségével, válaszolá; a meghódított országok népeit nem gyötörtem, és az előbbi királyok neveit csak tisztelettel említettem."

Nem nevezik nagynak azt az okosak,
A ki nagyok nevét gunnyal mondja csak.

Minden semmi, mert elmulik hirtelen.
Parancs, tiltás, trón, uralom, szerencse.
Ne törüld ki a meghalt jók neveit,
Hogy jó híred ez örökre megmentse.

Folytatás