Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Haikui Terebess Gábor fordításában
Selected Poems
Gary Snyder's Haiku
Gary Snyder, Zen Master

« vissza A beat irodalom oldalára

Gary Snyder (1930-)
Eredetiben

Versek

Kósza haikuk (Terebess Gábor fordításai)

Lebegő barátnőmnek (Hernádi Miklós fordítása)
Messzi barátnőmnek
(Jánosy István fordítása)

Beteg nők dicsérete (Jánosy István fordítása)

Képességek (Hernádi Miklós fordítása)

Ez Tokió (Somlyó György fordítása)

Maudgalyayana poklot látott (Jánosy István fordítása)

A szöveg (Jánosy István fordítása)

A mítosz (Jánosy István fordítása)

A káprázat (Balázs Attila fordítása)

A vadon szava (Balázs Attila fordítása)

Ajánlás (Balázs Attila fordítása)

Miért kelnek a teherautósofőrök korábban a zen tanítványainál (Balázs Attila fordítása)

Út Nyugatra, föld alatt (Balázs Attila fordítása)

A Maverick bárban (Balázs Attila fordítása)

Fenyő - Fa - Csúcsok (Balázs Attila fordítása)

Esszék

A hely dicsérete

A vadon

A költészet és a primitív

Balázs Attila: Gary Snyder: Teknősbéka-sziget

 

 

 

LEBEGŐ BARÁTNŐMNEK
Hernádi Miklós fordítása

Egyszer részegen
Összevertelek, hetek kínja gyötört.
Eltűntél,
És ma csendes beszédet hozol -
        azt hiszem,
Józanabb    
voltál nálam,
Téged az alkohol pörgetett be,
        engem a könyvek.
Egyszer meztelen futottál felém
Térdig a márciusi hullámverésben,
Két szikla közt ült furfangosan
        a strand -
Hindu Deva-lánynak láttalak,
Könnyű lábbal tapostad a vizet,
Melled mint a tenger, mint egy gyermek,
Mint a csillagtej-ontó Vénusz
        álom-mellei.
Sós volt a víztől az ajkad.
Tested képe hetekig
Tartotta bennem a leket, majdnem
        önkívületben láttalak
Egy napon a fogorvosi székben.
És megtaláltalak újra, megkövesülten:
        Zimmer Hindu művészet-ében:
Abban az életben lejtesz
Bájjal, szerelemmel, gyűrűkkel és
Apró aranyövvel,
        a tomporod felett,
És azt gondoltam - több báj, több szerelem van
Féktelen Deva-lány életedben,
Mint amennyit ebben a felöltözött világban
         Bárki is adhat, 
Vagy kaphat.

 

MESSZI BARÁTNŐMNEK
For a Far-out Friend
Jánosy István fordítása

Egyszer kipüföltelek
Ittasan, hetek kínja szurdalt
S többé nem láttalak,
De ma halkan beszéltél
          Már azt hiszem
Én voltam a kevésbé épeszű,
Te a vörös digón csüngtél,
          könyvek csíptek föl engem.
Egyszer csupaszan futottál felém
Térded merült a márciusi habba
Két zúzó szirt közt
                          a firkás fövenyen -
Láttalak mint hindú Déva-lányt
Lenge lábbal táncoltál a habokban,
Melled álom tenger-mell
Gyerek melle mint 
         asztrál Vénusz-ontó tej.
És nyújtottad sós szádat.
Tested látomása
Dobott föl hetekig, miattad
         estem önkívületbe egy nap
A fogorvosi székben.
S megleltelek újra megkövülten
Zimmer: India művészetében:
Bájosan, szerelmesen
Táncoltál amaz életben
Gyűrűkkel és arany övvel
         csupasz popsid felett.
És gondoltam, mennyivel bájosabb
Szeretőbb vagy e vad
Déva-lány létedben, mi az igazi léted,
Mint amennyit e ruhás-öves életben
Kaphatsz vagy
Adhatsz.
 

BETEG NŐK DICSÉRETE
Praise for Sick Women
Jánosy István fordítása

1.

A Nőstény termékeny és a fegyelem
(contra naturam) csak megzavarja
Kinek, fejét oldalt hajtva, karját
Puhán kitárva, meghatón: nehéz
táncot kell járnia, de nem elméjében.

Kéz kabátujjon: a nő a napfényben
Pókfonálon forgó levelet tart:
megcsillantja a fiút, mint sekély vizen pisztrángot
Építi búvárrá & hideg mocsárrá
Kiszívja a nyugvót: csont csörtet be
A hűvös magzat mögött csomó nő
Hirtelen gyökerek füvesítik s teszik szilárddá
Koponyatetőről eső hull, kis patakok mossák a száját
Haja nől, kiölti a nyelvét - és a nő
A fej gyorsan kifordul: fénylik a hát - egy kéz
A nő combját ujjak cirógatják, s a fiú lát.

2.

Almák savanyulnak, ha nézed.
Bimbók hullnak az ágról,
Csontfehérré válik a föld, nedves rizs,
Száraz rizs dombhajlaton elhal, minden nő megsebesül,
Ki bogyót gyűjt, pettyes fényben palántáz,
Fehér gyökeret fordít ki a földből, kövön diót tör -
Magas fennsíkon bandzsi szemmel vagy pihen cédrus-árnyba.
Megsebesültek
Jurtában, favázban vagy anyák
Külvárosban vásárlók friss ruhában.

Kinek beteg szeme vérzi a földet, azt
Böjtöld meg! dagadt torok véd a gonosztól, ti ifjú lányok,
Kiket először fojt torok-görcs,
Gyűjtsetek taplót, savanyú lombot
Kerüljétek konyháinkat!
Kertjeitek, fényes építményeitek,
Gyerekkihordó okos módjaitok
Rejtik a szépséget mint évszak vagy dagály bőg a tenger
Beteg nők
Álmodnak hosszúlábú táncról a fényben
Nem, mi Éva anyánk: vállrahajtva
Vonsszák pokolra
Kali/shakti

Hol hát a pokol?
A holdban.
A hold változásaiban.
Kéreg-kunyhóban
Naptól görbedt öt napig
Vér csöpögött varas combon végig.

 

KÉPESSÉGEK
Hernádi Miklós fordítása

Figyeltem apám barátait,
Cigarettát sodortak, fiatal fiú voltam,
A barakk kátrányfalához dőltek,
A szalma fekete lett a kezük közt,
Autókról, gépekről, munkáról beszéltek,
Mind állástalan volt,
        gyors visszapattanó, csettenő,
Ajaknedvesítő nyelvek,
Fordulat, körömnyi gyufaláng.
Figyeltem és szerettem volna én is
Overallt meg hevedert mint ők.
         A háború, a háború-után
Állást meg pénzt hozott.
Apám nagy külvárosi házban él.
Azt hiszem, a családból egyedül
Én maradtam meg szegénynek -
Jó a barakk-ablaknál ülni
Szalmát morzsolni és bámulni
        a füstkarikákat.



EZ TOKIÓ
This Tokyo
Somlyó György fordítása Béke, háború, vallás,
Forradalom, egyik se segít.
Ez a borzalom csirázik a fürge
Ujjban s a mohó kis agyban
Amely megtanulta hogy kell
Bottal szedni a banánt. Mi, egymásnak
A világnak, önmagunknak hasztalan
Milliók, kiket a valóság vagy
A képzelet gyötör - a világ
Csak puszta álom? S az emberi élet
Csak szilárd földgolyóba
Ojtott lidérc - szellem, szellem,
Napfény káprázata - tudatalatti
Szörnyű szabadság Sade-i dicshimnusza
Vagy isten magasztos dantei ragyogása
Vagy örök Fényesség vagy Élet vagy Szerelem
Vagy csak aranyozott vásári kisangyal
A szegények cukros egében -
A szellem isteni szépsége mind,
Platón, az Aquinói, Buddha,
Szent Dionysius és mind a
kínok és gyönyörök poklai vagy
Ami az érzékekben, a húsban
Logika, látás, zene vagy
Amit csak tehetség és gondolat
Összekotyvaszt - mind - mind csak ezért van:
A gazdagok e cifra lakása miatt.
Az USA különbejáratú komfortja miatt.
Az a két riadtan vacogó kislány
Aki egymást takarta a férfiszemek elől
Az ezer-yenes meztelen bemutatón
- Egy jéghideg teremben - hogy ennivalót
Vigyen a családnak. Ez a nyüzsgő drót-
Huzal-sín-bádog-deszka-ház ikra-tömeg
Csecsemők, diákok, kornyadt öregek. Nap és föld
Találkozásából lett az, hogy élünk.
Élünk - élünk - és az életünk
Idevezetett, ehhez a városhoz,
Amely nemsoká az egész világ lesz, ehhez
A reménytelenséghez, ahol egyremegy
Szeret-e vagy gyűlöl az ember
Szeress, ha úgy tetszik vagy
Szemlélődj vagy írj vagy taníts
De vésd emberi agyadba te ki
Olvasol, hogy ahova csak lépsz
Mind földrengés omladéka s ok
A lélek rémületére, üres szó a szabadság,
Béke háború vallás forradalom
Egyik se segít. A Mítoszok és szövegek c. kötetből
Myths and Texts, 1960
Jánosy István fordításai 3. Maudgalyayana poklot látott A borzongó szempilla alatt
álmok rángatják az ideghuzalokat,
eszmélet fog, a zárt szem lát:
napfény-vesztve hömpölyögnek dimenziók,
a holtak világai, Bardo, eszmélet-világok
és naptalan barlang-szertartás borzalma,
öntudatos szerzetes bolyong:
a karma szelei fújják pokolból
végtelen, változó pokolba,
élet és ahlál korbácsolja őt
a való e tajtékűrében (szél, eső,
emberi országok tele vággyal) e roppant
hideg, lecsüngő ismeretlen fölött,
Művészet, s Történelem és az embernem minden eszméje alatt,
okkult és boszorkányos gazságok mind igazak.
Természet vékony éle törékenyen magaslik,
s gyámoltalanul szerelmével, s érző-kövével,
s húsával - korom méreg-halál-álmok fölött.
A felhőket nem veszthetem el, nem távozhatunk.
Tanulunk szeretni, borzadály martalékaként.
Kívül-belül a tudományos nemiségnek és a szeretkezésnek
minden szokott gyönyöre
nap mint nap nyert látomást erről a szikrás
beteg személyről befeléfordult álomban.
Virágzó emberi elme
mindent elejt és szemét behunyja. * 7. Arc: nyaka hajlatán
érzett érlüktetést,
síma bőre, hűvös melle
hajnalban teljesen csupasz „dalol
minden ágon madár"
hol vannak ők most
Álmomban láttam Csou hercegét Az Anya, kinek a Mindenség a teste,
Nap és Hold a mellei
Pajna szobra
Jávából: a nyugodt mosoly,
a pucér mellek „Majd akkor is szeretsz, ha melleim
megnőnek?" - kérdezte a kislány - „Földi anyák és kik földi anyák
mellét szívják: mind halandók - de kiket a Mindenség Anya melle táplált - ők halhatatlanok." * 8. John Muir a Mt. Ritter-en Miután a szirt színét átfürkésztem újra, újra,
kezdtem megmászni feszült óvakodással
lesve: mibe csimpaszkodom. A csúcs
fele útján hirtelen halálos
torpadás fogott el, tárt karokkal
csüngtem a szirt arcára tapadva,
s nem bírtam kezemet, lábamat se föl se le
mozdítani. Már-már úgy látszott, végem van. L e k e l l zuhannom. Egy pillanat zavarultság, majd élettelenül
puffanva-csörömpölve hullok a szirtről
az űrbe, le a gleccserre. Agyamat mintha fojtó füst öntötte volna el. Csak egy pillanatig tartott
e szörnyű tudatkihagyás,
mire föllobbant újra az élet
természetfölötti éleslátással. Mintha új érzékvilág szállt volna meg. Citerázó izmaim újra szilárddá feszültek, s mintha mikroszkópon át láttam volna a szikla minden kis repedését: tagjaim biztosan mozogtak mind olyan tökéllyel, melyhez mintha nem is lett volna semmi közöm. 17. A szöveg „Fanyardohány"-hegy tűzbe lobbant
fenn a „Dörej-csermelyen", a gerincen, bolyongtam 18 órát, míg végre rönkre leltem 100 lábnyira köröttem minden égett: egész délután, késő éjjelig ástam a gátat a tűznek, döntöttem az égő rönköket, szikrát szórtak, mint a hulló csillagok, a száraz erdőn kezdődő tűzfoltok lobbantak föl a szélben a Skagit- völgyön föl a „Hang"-ból. Reggel felé esett. Sárban és hamuban aludtunk. Hajnalban ébredtünk, a tűz kihunyt. Tiszta volt az Ég, s íme láttuk a Hajnalcsillag végső lobbanaását. A mítosz Tűz fönn a „Dörgés-csermelyen" és a hegyekben Trója ég! Felhők morognak. A hegyek a te elméd. Az erdők borzolódnak ott. Lentről kutyaugatás, gyereksírás szüremlik föl. Századokig zuhog az eső, áztatja a laza sziklákat a térben. Édes eső, a tűz kihunyt. Csillog esőben a fekete rönk, s fölbodorul a végső füstgomoly az abszolút hidegbe, a tűz spirál-örvényeibe. A Tejút viharai „Buddha-tömjén egy üres világban" Sötét kút fagyos és a Sárkány fényévnyi láng-nyelve nyalja a Napot De hiszen a Nap csak egy hajnalcsillag


A Teknősbéka-sziget c. kötetből:
Turtle Island, 1974

A KÁPRÁZAT
Richardnak és Michaelnak
Balázs Attila fordítása

a káprázat, a csábítás
mestermű
mámoros és rezgő
versengés? ezek virágok? miért
mozog körbe.
ez
szétválik, szétválik, szétválik, újra és újra.
"tudjuk mi hogy mi lesz ebből"
örvénylő vakító hímporzuhatag.
- átevickél rajta?
a káprázat
s a kék porhüvely.
"minden mozgó dalolni szeret"
lenn gyökerek dolgoznak.
csendben.

 

A VADON SZAVA
Balázs Attila fordítása

A megfáradt öregember ágyában éjjel
Hallgatja a Prérifarkas dalát
       a ház mögötti réten. 
Hosszú éveken át gürcölt és turkált és rönkölt. 
Katolikus.
Valódi kaliforniai. 
       és Prérifarkasok üvöltenek életének 
Nyolcvanadik évében. 
Szólni fog a hivatásos
Csapdavetőnek
Ki a Coyoteknak csapósavat állít, 
Holnap. 
Fiaim elveszítik a 
Zenét, melyet majdnem 
Megszerettek. 
*
A nagyváros Guruhoz és Swamihoz
Megtért ex fanyar-fői
Vezekelnek kábán 
Csillogó-tág szemekkel, húsba nem harapnak. 
Észak-Amerika erdőiben 
A Prérifarkasok és Sasok országában, 
Indiáról álmodoznak, az 
       örök magasztos kéjsivár révületről. 
A földmérők olajfűtésű 
Dómjaiban hálnak, melyek 
Ide-oda tűzdelt bibircsókok
Az erdőben. 
Reteszelt ajtóikon átszivárog
       a Prérifarkas hangja
       hol borzongva félve
       hallgatják az 
       ősi dalt. 
Eladták szűz cédrusaikat,
       a környék legmagasabb fáit, 
A favágónak, 
Ki felvilágosította őket, 
"Ezek a fák férgesek." 
*
A Kormány végül úgy döntött
Háborút folytat totálisat. A vereség
       Amerikaiatlan. 
S levegőbe emelkedtek, 
Feleségeik jobbjukon 
       felkuszált hajjal
       körömlakkot festegettek
       a bombázógépek lövegszóró-gombjaira. 
És soha többé le nem szálltak, 
       mert úgy találták, 
       a föld az ármány
pro-Kommunista. És piszkos. 
S hogy lenn a rovarok is Vietkong-pártiak. 
Bombáznak lövegeket röpítenek
Nap mint nap, keresztül-kasul a bolygón 
       verebeket megvakítva
       beszakítva baglyok dobhártyáit
       cseresznyefákat ripityára verve
       tekerve hurkolva
       őzbeleket
       a rengő, poros sziklák köré. 
Mindazok az amerikaiak fenn a speciális légi városokban 
Robbanószert és mérget szórnak 
Először Ázsiára
Majd Észak-Amerikára, 
Háború a föld ellen. 
Mire véget ér még annyi sem 
       marad
Ahol a Coyote megbújhat.
 

AJÁNLÁS

Szeretném megmondani
Mindörökké bennetek él
A Prérifarkas.

De ez nem igaz.



MIÉRT KELNEK
A TEHERAUTÓ-SOFŐRÖK
KORÁBBAN A ZEN TANÍTVÁNYAINÁL

Balázs Attila fordítása

A magas ülésben, virradat előtti sötét,
Ragyognak a fényezett kerékagyak
És a csillogó diesel-masina
Reszket fújtat
Kapaszkodik a Tyler Roadon fel
A Poorman creek-i fatelepre.
Harminc mérföld por.

Kihalt a táj.



ÚT NYUGATRA, FÖLD ALATT
Balázs Attila fordítása

A kettéhasadt cédrus
füstölt lazac
Oregon felhős napjai, 
a sűrű fenyőerdők. 
             Sötétszőrű Medve kapaszkodik fel a hegyoldalra
             Plumas-megye, 
             kerekded far lomha ringása a füzesben -
Medve Asszonyság igyekszik felfelé

             hol kék bogyókat rejteget
             a burjánzó bozót
És a szigetek kacskaringós vonalán túl
ködfátylas vulkánok 
Észak-Japán irányában. Medvéi 
& halász-szigonyai Ainunak. 
Gilyak. 
Gomba-víziókat gyógyító, 
szimpla lapos dobok, 
jóval Kína előttről. 
Tibet felett átröpülő asszonyok dobokkal. 
Az erdőket követve nyugatra, és 
dombokat, mezőket bolyongva be
a medvék és gombák nyomában, 
egész idő alatt bogyókkal táplálkozva. 
Végre egy fürdés Finnországban: 
       mint a klamath-i szikvójafenyő-izzasztó -
Mind a finnek mokaszinban és 
fehérpöttyös kalapokkal, 
halásznak, vadásznak, fürdenek, 
kézenfogva énekelnek, ezalatt 
hintázás a padon, a szerelem pillantása -
Karhu-Bjorn-Braun-Bear
              (villámlás szivárvány óriási felhő fa
                                        a madarak párbeszéde)
Európa.       "A Nyugat."
a medvék elmentek 
                                        kivéve Brünhildát?
vagy öregebb vadabb istennők születnek újjá - versenyezni fognak 
       Franciaország és Spanyolország utcáin 
                     automata géppuskákkal -
Spanyolországban,
medvék és Bölény, Vörös Kezek csonkán, Vörös gomba labirintusok; cikázó villám zűrzavar, Barlangok falára festve Föld alatt.

    

A MAVERICK BÁRBAN
Balázs Attila fordítása
Beugrottam egyszer a Maverick bárba
Farmingtonban, New Mexico. 
És lehajtottam dupla stampedli bourbont
       "megspékelve" sörrel.
Hosszú hajam a sapkám alá gyűrtem
Fülbevalóim pedig a kocsiban hagytam. 
Két cowboy ízetlenkedett
       a biliárdasztal mellett, 
A pincérnő megkérdezte
       honnan jöttünk. 
Hars nótába kezdett a country-and-western-banda
"Mi nem szívunk Marihuanát Muskokie-ban"
És a következő szám dallamára
       táncra perdült egy pár. 
Úgy lejtettek, ahogy a főiskolai táncmulatságokon volt szokás
       az ötvenes években;
A munka napjai az erdő sejlett fel előttem
       és az oregoni Madras bárjai. 
Az a rövidhajú vidám nyerseséged -
       Amerika - a te ostobaságod. 
Majdnem megszerettelek újra. 
Eltávoztunk - rá a széles országútra -
       az elnyűhetetlen vén csillagok alatt -
A meredélyek árnyékában 
       visszatértem önmagamhoz, 
Az igazi munkához, az
       "Amit meg kell tenni"-hez. 

    

       
FENYŐ
FA 
CSÚCSOK
Balázs Attila fordítása

sötét kék éjben
zúzmara-köd, az égen
ragyog a hold
fenyő fa csúcsok
kék-fehér hajlat, enyészik
az égbe, zúzmara, csillagfény.
csizmák csikorognak.
nyúlnyomok, őznyomok,
mily keveset tudunk.



A HELY DICSÉRETE
http://bocs.hu/eletharm/idoer/mi-12.htm

Ösvényen jöttem ide, azok jóvoltából, akik százötven év alatt valahogyan kiutat törtek maguknak az Atlanti-parttól nyugat felé. Egyik nagyapám Washington körzetében kötött ki, és Kitsap megyében lett telepes. Anyai ágon őseim a vasútnál dolgoztak, lenn Texasban, azelőtt meg ezüstöt bányásztak Leadville-ben, Colorado államban. Nagyapám, a telepes és apám, aki Washington államban született, viszonylag hamar átköltöztették családunkat északnyugatra. De mégsem érkeztünk elég hamar. Egy idősebb úriember, aki salish indián volt, öreg Fordjával két-három havonta egyszer eljött a farmunkra, füstölt lazacot árult. „Ki ez?" "Egy indián" - felelték a szüleim.

Ahogy a különböző fákat és növényeket figyeltem, amelyek másodnövésű vörösfenyőerdőből és tehénlegelőből álló gyermeki világomat alkották, rájöttem, hogy szüleim híján vannak egy bizonyos fajta tudásnak. Meg tudták ugyan mondani, hogy „ez Douglas-fenyő, az cédrus, ez saspáfrány..." Én viszont olyan finom és bonyolult árnyalatokat vettem észre azokban az erdőkben, amelyeket sehogy sem lehetett néhány névvel kifejezni.

Gyermekként el-elbeszélgettem az öreg salish indiánnal azokban az években, amikor eljárt hozzánk - azután egyszer csak sohasem jött többé. Megéreztem, hogy mit képviselt, mit tudott, és mit jelentett nekem: jobban tudta bárkinél, akivel valaha is találkoztam, hogy hol vagyok. Sejtelmem sem volt semmiféle fehér amerikai vagy európai örökségről, amivel azonosulhattam volna: a helyhez való viszonyommal határoztam meg magam. Nemsokára megértettem, hogy azonosság az „angol nyelv" is, később pedig, a könyvek tudósításából megkaptam a teljes kulturális és történelmi képet, de sohasem felejtettem vagy hagytam el azt az első alapot: a „hollétet" mint kilétünk összetevőjét.

Mostanában sokan vannak bolygónkon, akik nem „lakosok". Távol vannak szülőfalujuktól, áttelepítették őket ősi területükről; a farmról városba költöztek; elmentek Kaliforniába aranyat ásni, vagy a Bechtel-cégnek dolgoznak Iránban. A városi uralkodó elit évszázadokon át lenézte, kinevette, agyonadóztatta az igazi lakosokat - a parasztokat, a föld népét. Az értelmiségieknek halvány sejtelmük sincs arról, milyen kifinomult, éber és alkotó intelligencia kell az „élelemtermeléshez". Voltaképpen a „civilizáció" előtt, a kőkorban kezdték termeszteni összes kerti növényünket és gyümölcsfánkat, ekkor szelídítették meg a legelőinken legelésző birkákat, teheneket és kecskéket. A világ különböző övezetei közül mindegyiknek régóta megvolt a maga pontosan kialakított létfenntartó rendszere, amelyet évezredek alatt fejlesztettek ki az ott letelepedett népek, miután megtanulták, miféle növényeket hajlandó teremni a föld azon a helyen.

Az emberiség nyilvánvalóan vándorol is. Négymillió évvel ezelőtt Afrikában a nálunk alacsonyabb előemberek ide-oda költöztek az őserdő széléről a szavannára meg vissza; elég meleg vidék volt, s elég nyílt ahhoz, hogy futva közlekedjenek. Azután egyszer csak továbbvándoroltak, tüzet gyújtottak, ruhát varrtak, bejárták a sarkvidék környékét, bámulatos tengeri utazásokra indultak. Egy Santa Barbarában talált koponya korát 50 000 évre becsülték. Lehetséges tehát, hogy a középső és kései pleisztocénban, a nagyvad-vadászat korában meglehetősen nomád, sztyeppei és tundrai vadászéletmód alakult ki, amelyet nagy mozgékonyság jellemzett, keresztül-kasul Eurázsia északi részén. A jégkorszak alkonyával - és itt tartunk mi most - a nagyvad-vadászok többsége felhagyott a mesterségével. Mivel a régi módon már nem boldogultak, a népesség valószínűleg csökkent Eurázsiában és a két Amerikában.

A helyi ökoszisztémában való megélhetésnek számtalan fajtája alakult ki. Az emberek sajátos módjait találták ki annak, hogyan lehetnek benne egy-egy ilyen teljességben: a növények ismeretét, a csónakok, a kutyák, a csapdák, a hálók, a halászat, a kisállatok és a kisebb szerszámok tudományát. Délnyugat-Kína meredek őserdei lejtőitől a korallzátonyokon át a kopár sarkvidéki pusztaságokig mindenütt kialakult a hely szelleme, az, hogy mit jelent éppen ott élni, ami a „földdel" való kapcsolat közvetlen érzékéről tanúskodott, a „föld" pedig voltaképpen a helyi földrajzi és biológiai rendszer teljességét jelentette, a bárányfelhőktől a levélpenészig.

A környezetükben benne lakó népek olykor azt mondják, hogy „ez a mezsgye szent", vagy hogy „az egész vidék szent". Olyan magatartás ez, amely felhívja a figyelmet élet és halál misztériumára; arra, hogy az élethez életet kell elpusztítanunk, s hogy azt vissza is kell adnunk - nemcsak a saját gyerekeinknek, hanem az egész táj életének is.

Breuil abbé, francia őstörténész, aki alaposan tanulmányozta Dél-Franciaország barlangjait, kimutatta, hogy e 20 000 éves barlangok állatokat ábrázoló falfestményei nemcsak a vadászatot idézik meg, hanem a termékenységet is: láthatjuk rajtuk bölények és borjak születését is. E festmények a különböző teremtmények tulajdonságainak és egyéni vonásainak finom és pontos megfigyelésérol tanúskodnak; kiderül belőlük, hogy festőjüknek volt érzéke élet és halál kölcsönösségéhez a táplálékláncban, és hogy megérezte a szentséget ebben a kapcsolatban.

A környezetben való letelepülés nem zárja ki az utazást. E kifejezés önmagában nem határozza meg a terület nagyságát sem. Annak méretét a földrajzi és biológiai feltételek döntik el. A nagy síkságok bölényvadászai éppúgy egy „terület" lakosai, mint az észak-kaliforniai indiánok, noha ez utóbbiak ritkán merészkednek 30 mérföldnél messzebbre a születési helyüktől. Akár hatalmas préri, akár bozótos hegyvidék volt is, az ott élő népek jól ismerték saját földrajzukat. Egy vadásztársadalom bármely tagja emlékezetből képes felidézni a környező táj bármely pontját, meg tudja mondani, mi van ott és hogyan lehet eljutni oda. A Kalahári sivatag busmanjai egy homoksivatag kellős közepén meg tudják találni a tartalék vízzel megtöltött, elásott strucctojást - egyenesen odasétálnak hozzá és kiássák, mondván: „három éve tettem ide, szükség esetére".

Ray Dasmann jó kifejezésekkel jelöli ezeket a különbségeket: „ökoszisztémán alapuló kultúrákról" és „bioszféra-kultúrákról" beszél. Olyan társadalmakat jelölt ezzel, amelyek életmódja és gazdasága a természetes övezetek és vízválasztók határain belül marad, ellentétben azokkal a társadalmakkal, amelyek felfedezték - hét- vagy nyolcezer évvel ezelőtt a földgolyó néhány szögletében -, hogy „megéri" átkelniök a szomszéd vízgyűjtő területére, keresztül a vízválasztón, egy másik nép területére, és rabolni annak természeti és emberi erőforrásait. Így a római birodalom egész provinciákat tarolt le a főváros kedvéért, a római villatulajdonos arisztokratáknak pedig hatalmas, rabszolgákkal művelt gazdaságaik voltak délen, ahol óriási, kerekes ekéket használtak. Dél-Itália soha többé nem tért magához. Ismerjük az „imperializmus" kifejezést - Dasmann terminusa, a „bioszféra-kultúra" kiegészíti ezt, és felhívja a figyelmet arra, hogy az imperializmusnak kritikus összetevője a biológiai kizsákmányolás is: a kipusztított fajok, a kiirtott erdők.

Furcsa következményekkel járt az, hogy néhány központba áramlott minden gazdagság és hatalom. A társadalomtól, a rangsortól, a manipulációtól és az „abszolútumtól" megbabonázott filozófiák és vallások jöttek létre. Kialakult „az államnak" nevezett nagy épület a központi hatalom jelképeivel együtt: Kínában az, amit „az igazi sárkánynak" neveznek, nyugaton pedig az, amit - Mumford szavaival - a Pentagonnak nevezett bronzkori erődítmény képvisel. Nem csoda - mondja Lévi-Strauss -, hogy a neolitikus kor óta egyfolytában hanyatlik a civilizáció.

Most, a huszadik században azt látjuk, hogy nyugatiak és keletiek egymás bölcsességét tanulmányozzák, s mindkét oldalon akadnak néhányan, akik arra kíváncsiak, ami megelőzi a kettő szétválását. A „Fekete Jávorszarvas Beszél" című könyvről (egy sziú indián javasember emlékezéseiről) - amelyet 1900-ban senki el nem olvasott volna - most felfedezik, hogy olyasmiről vall, amivel a zsidó-keresztény hagyomány egyáltalán nem, a hindu-buddhista hagyomány pedig alig foglalkozik. A civilizált világ nagy vallásai mind emberközpontúak. A kovetkező lépést kizárják vagy elfelejtették: „Rendben van, de mit szólsz Szarkához? Mit mondasz Csörgőkígyónak, ha találkozol vele?" Mit tanulhatunk Ökörszemtől, Kolibritől és Fenyővirágportól, és hogyan? Különleges dolgokat: hogyan tölthetünk el egy életet szemben a folyó sodrával; vagy mit jelent örökké fiatalon meghalni; vagy hogyan lehet valaki nagy, nyugodt és mindenevő (Medve). És hogy lények sokasága vagyunk, akik nézik egymást, ugyanazzal a szemmel.

Hogy miért akarjuk sokan megtenni ezt a lépést, annak az oka egyszerű, és azzal a 40 000 éve tartó visszakanyarodással magyarázható, amelyben láthatólag benne vagyunk. Valamikor a legutóbbi tíz év során a Nyugat legjobb koponyái meglepetésükre felfedezték, hogy környezetben élünk. Ezt az a felismerés kényszerítette ki, hogy valaminek a határaihoz közeledünk. Stewart Brand szerint a Földnek az a fényképe, amelyet a világűrből, műholdról készítettek, és amelyen az egész kék égitest rajta van a felhők örvényeivel együtt, az emberi tudat fejlődésének mérföldkövét jelentette. Láthatjuk, hogy alakja van és véges. Ismét megtudjuk, hogy olyan rendszerben élünk, amely valamilyen értelemben zárt: megvannak a maga határai és kölcsönösen függünk egymástól. Az ebből fakadó etika vagy erkölcs sokkal több annál, mint hogy kedvesnek kell lenni a mókusokhoz. A biológiai és ökológiai tudományok (kimondatlanul) egy szellemi dimenziót is föltártak előttünk. Képessé kell válnunk rá, hogy szentnek lássuk az ásványi anyagok, a víz, a levegő, a tápanyagok körforgását, bele kell foglalnunk ezt a felismerést saját személyes, szellemi kutatásunkba és összhangba kell hoznunk a bölcsességnek azokkal a tanaival, amelyeket a közelebbi múlttól örököltünk. Mindezt egyszerűen ki lehet fejezni: légy hálás mindennek, vállald a felelősséget saját tetteidért, maradj kapcsolatban az energiának azokkal a forrásaival, amelyek beletorkollanak a tulajdon életedbe (azaz a talajjal, a vízzel, a hússal).

Felmerül egy másik kérdés: vajon nem az önismeret, az önmegvalósítás a célja az egész életnek és kutatásnak? Hogyan segít bennünket a hely ismerete önmagunk megismerésében? A válasz - röviden - az, hogy mindnyájan összetett lények vagyunk, nemcsak fizikailag, hanem értelmileg is, az azonosságunkat meghatározó egyetlen, egyéni jellemvonás pedig egy sajátos forma vagy struktúra, amely állandóan változik az idők során. Semmiféle „én" nincsen ebben, és - furcsa mód - mégis ott van. Egy részed mögötted van, és az örökké jelenvaló pillanat mint „éppen ez a pillanat" az összes átmeneti ént megmutatja tükrében. Az Avatamsaka-(„virágfüzér") tudat arra tanít bennünket, hogy nincs önmegvalósítás a Teljes Én nélkül, és a teljes én a teljes világ.

Bensőséges kapcsolat van tehát a „ki" és a „hol" megismerése között. A ki és a hol tanulmányozási lehetőségeinek nincsenek határai, ha a „határokon túl" kívánkozunk, így még a biológiai korlátok világában is bőven van nyílt szellemi tér, amelynek nekivághatunk.

*

Amerika kitelepülése című esszéjében Wendell Berry rámutat, hogy a gazdasági rendszer működése következtében jelenleg hátrányos helyzetbe kerül, aki megpróbál egy helyben maradni és valamit jól csinálni. Nem csupán arról van szó, hogy veszélybe került Amerika ősi földje vagy a nemzeti parkok; a helyet magát vették tűz alá, és büntetés vár mindazokra, akik megpróbálnak maradni és valamit jól végezni annyi ideig, hogy elmondhassák: „én valóban ismerem és szeretem ezt a helyet". Ennek a gazdaságtana úgy működik, hogy azé a jutalom, aki azonnal ugrik a gyors nyereség lehetőségére - márpedig a földművelés helyes módja az, ha nem ugrunk ugyanezért; a helyes erdő- vagy vadgazdálkodás annyit tesz, hogy a távoli jövőre ügyelve cselekszünk, és a jövő nem tud nekünk ezért most rögtön fizetni. Az cselekszik helyesen, aki úgy él, mintha az unokáink szintén ezen a helyen laknának majd, és még nagyobb gyönyörűséggel folytatnák azt a munkát, amit mi éppen most csinálunk.

Tavaly tavasszal öreg farmereket láttam Kentuckyban, akik egy másik évszázadban élnek. Ők még lakosok; és látják, hogy az a világ, amelyet ismertek, hogyan mállik szét és párolog el a szemük láttára egy másfajta észjárás hatására, amely kijelenti: „amit ti tudtok és csináltok, és ahogyan csináljátok, mindaz semmit sem jelent számunkra". Mennyivel fájdalmasabb az a veszteség, amely nagyszerű kulturális készségeik elvesztésével éri a negyedik világ nem-fehér, primitív maradvány-kultúráit, azokat a népeket, amelyek ismerik egy bizonyos növény különleges tulajdonságait, vagy tudják, hogyan kell a delfinekkel „beszélni" - olyan készségek ezek, amelyeket valószínűleg sohasem fog visszaszerezni az ipari világ! Nem a különleges, titokzatos ismeretek számítanak; a mágikus rendszer érzéke, az a képességünk veszett el, hogy ahol vagyunk, azon a helyen halljuk meg Gaia énekét.

Néhányan újból lakosok akarnak lenni: azoknak az embereknek a kicsiny csoportjára gondolok, akik az ipari társadalom szülöttei, s akik összegyűjtvén vagy eltékozolván 8000 év civilizációjának gyümölcseit, elindulnak, hogy visszatérjenek a vidékhez, a helyhez. Néhányan úgy jutnak ide, hogy racionálisan és tudományosan felismerik a dolgok kölcsönhatását és bolygónk véges voltát. De ha elkötelezzük magunkat egy helynek, és valamiképpen abból az erőből élünk, amelyet a napsugárzásból a zöld növények gyűjtenek össze azon a helyen, akkor ez az élet fizikailag és szellemileg oly sokat fog követelni, hogy döntésünk erkölcsi és lelki döntés is lesz egyben.

„Az emberiségnek a világűrben van találkája a sorssal." Valamiképpen. Már utazunk is az űrben. Ez itt a Tejút, éppen itt. Régi Útnak nevezhetjük viszont azoknak az embereknek a bölcsességét és tudását, akik évezredeken át első kézből tanulmányozták a világmindenséget, közvetlen tudás és tapasztalás útján, önmagukban és önmagukon kívül. Akiknek lelki szeme előtt egy olyan eljövendő bolygó képe lebeg, amelyen tovább folytatjuk ezt a kutatást, és a zöldből meg a napból fogunk élni, azoknak nincs más választásuk, mint hogy minden tudásukat, képzeletüket, erejüket és politikai leleményüket latba vetve támogassák a lakó népeket - a világ bennszülötteit és parasztjait. Ha erre az útra lépünk, akkor kezdünk megismerkedni a Régi Úttal, amely kívül kanyarog a történelmen és örökké új.

 

A VADON
Villányi G. András fordítása
Műhely, 1994/2. szám, 4-5. oldal

Költő vagyok. A tanítóim is költők: amerikai indiánok, meg pár buddhista szerzetes Japánban. Az ok, amiért mégis itt vagyok, az, hogy hallatni kívánom a Vadon szavát, a választókerületemét. Annak a birodalomnak a szószólója óhajtok lenni, amelyet általában nem képviselnek sem a szellem, sem a kormány kamaráiban.
Néhány évvel ezelőtt, az egyik legtisztább napon, amit valaha is megértem, a washingtoni Cascádokban a Glacier csúcsot másztuk. Az oromra érve csaknem elláttunk a kanadai Selkirkig. Délen, jócskán a Columbia folyón túl, tisztán kirajzolódott a Hood s a Jefferson Hegylánc. Természetesen jól láttuk az Adams és Rainer hegységeket. Puget Soundon túl pedig az Olympic vonulatát. Útitársam, maga is költő, így szólt: "Gondolod, ennek az egésznek van valahol szenátora?"
Sajnos az egésznek nincs szenátora. S szeretnék látni egy új definíciót a humanizmusra és egy másikat a demokráciára, olyanokat, amelyek magukban foglalják a "nem-emberit", amelyek képviselik az ő közösségüket is. Azt hiszem, ez értendő ökológiai lelkiismeretem.
Nem szeretem a nyugati civilizációt, úgy vélem, számos összetevője hibás, s ezek ott bujkálnak a jelenlegi környezeti válság gyökereinél, amely nem mai keletű, sőt nagyon is ősi, jó ezeréves is van már. Csodálatra méltó vonása ugyancsak jócskán akad e civilizációnak. Ám egy ethosz, amelyik elidegeníti magát léte valódi színpadától - a vadontól odakint (azaz a megműveletlen természettől, a szabad, öntörvényű, öninformatív ökoszisztémáktól) és a másik vadontól, a bensőtől - az romboló viselkedésre kárhoztatott, ami - meglehet - önpusztító.
A Nyugat nem az egyedüli civilizáció, amely a rontás magvait veti. Kína teljesen kiirtotta erdőit i. sz. 1000-re, India ugyanezt művelte 800-ra. Az erdőséget, amely hajdan a dalmát hegyeket borította, fokról fokra kivágták, hogy megépítsék a római flottát, s e hegyek azóta is oly csupaszok, mint a Hold. Dél-Itália s Szicília termőtalaját tönkretette a Római Birodalom latifundium-rabszolga mezőgazdasága. Az Egyesült Államok atlanti partján a termőföldet már az amerikai polgárháború előtt teljesen elpusztította a monokultúrás dohánytermesztés. Így tehát egyazon erők munkálkodtak Keleten és Nyugaton.
Úgy vélhetnék, hogy egy költő mivégre is ártja bele magát efféle dolgokba. Ám a hang, amely bennem a költőhöz szól, s amit Nyugaton Múzsának neveznek, maga a természet hangja, amit régmúlt idők dalnokai Nagy Istenanyának, Magna Maternek hívtak. Jómagam ezt a hangot nagyon is valós létűnek tartom. A kórság gyökerénél, ahol civilizációnk eltévelyedett, az a tévhit rejlik, hogy a természet úgymond nem "autentikus", avagy kevésbé "élő", s nem olyan "intelligens", mint az ember, tudniillik élettelen, s az állatok az eszesség és lelkiség oly alacsony fokán állanak, hogy érzéseiket nem szükséges tudomásul vennünk.
E ponton a "primitív" s a "civilizált" ember közt világos határ húzódik. Úgy gondolom, hogy a primitív népek világnézetében olyan bölcsesség rejlik, amelyre figyelni kell, s tanulni belőle. Ha a poszt-civilizáció határaihoz értünk, következő lépésünk előtt számolni kell azzal a primitív világképpel, amelyik hagyományosan és bölcsen azon munkálkodott, hogy kapukat nyisson és tartson kinyitva a természet erőivel való érintkezés számára. A természet erőivel nem lehet laboratóriumban beszélgetni. A problémák egyike épp az, hogy keveset tudunk a primitív emberről s a primitív kultúrákról. Ha legalább kísérletileg felvetnénk a lehetőségét, hogy a természet autentikus és intelligens, s emiatt a jelenleginél sokkal fogékonyabban kell viszonyulni hozzá, akkor a következő lépést is meg tudnánk tenni. "Intelligencia" - valójában nem a legalkalmasabb szó. Az ökológus Eugene Odum a "biomassza" kifejezést használja. A biomassza - mondja - tárolt információ; az élő anyag sejtekben és génekben őrzött információ. Úgy véli, hogy pár négyzetméter erdőségben több és nagyobb finomságú információ húzódik, mint az emberiség valamennyi könyvtárában együttesen. Kétségtelen, hogy az információ másféle rendszeréről van szó. Az univerzum ismeretanyagáról, amiben élünk. Ez az anyag évmilliók óta hömpölyög. S az információk totális szövegösszefüggésében az ember aligha a legmagasabb rendű vagy a legizgalmasabb teremtmény.
Talán a legérdekesebb kísérlet az evolúció síkján - ha egyáltalán beszélhetünk ily módon evolúcióról - nem az ember, hanem egy magas szintű biológiai sokszínűség és összetettség, amely szüntelenül nyitva áll az új lehetőségeknek. A növények a tápláléklánc legalján helyezkednek el, feladatuk az elsődleges energiaátalakítás, amely nélkül a többi élet nem lenne lehetséges. Így talán éppen a növényi lét az, amin a régiek a Nagy Istenanyát értették. Mivel a többi életforma a növényvilágra épül, ezért a növények a talaj "emberei". A föld - a vidék - pedig olyan terület, amelyen a víz, a levegő, a talaj s az ezek alatt meghúzódó földtani együtthatók, valamint az ezek feletti (akár sztratoszférikus) szélviszonyok közösen teremtik meg azokat a mikro- és makroklimatikus mintázatokat, amelyeken megkapaszkodhatik az élet egy-egy csoportja. Ezen csoport emberisége magában foglalja az állatokat, az embereket, s az élet számos egyéb megnyilvánulásait.
Módot kell tehát találnunk arra, hogy e más embereket - akiket a sziu indiánok csúszó-mászó ember, álló ember, repülő ember, úszó ember névvel illettek - bevonjuk kormányzati tanácsainkban. Ez egyáltalán nem olyan körülményes, mint hinnék. Ha nem teszünk ekként, fellázadnak ellenünk. Földi létezésünket befolyásoló, nem megfellebbezhető követelést fognak előterjeszteni. Mostanság kapjuk az első ilyen jelzéseket a levegőtől, a vizektől és a talajtól.
Szeretném kifejteni, mit értek társadalmak, közösségek képviseletén a Centrumban. Az ökológusok tölgyközösség, fenyő-közösség ökológiájáról beszélnek. Ugyanis ezek valóban közösségek. A Centrum intézménye a Vének Tanácsának (kiva) egy rendje. Szerepe abban áll, hogy a legmagasabb szinten őrizze és terjessze a törzs tudományát. Amennyiben munkáját teljesen elvégezhetné, az évszakokhoz igazított ceremóniák ciklusával rendelkeznék, olyannal, amit például a halak vándorlása vagy a hold fázisai igazgatnak. Képes lenne előírni, mely rítusok követendők gyermekszületéskor, a serdülőkorba lépésnél, esküvő vagy halálozás alkalmával. Ám mint ismeretes, a mai szétrepedt időkben egyetlen tanács aligha láthatná el mindezen feladatokat egyidejűleg. Mindamellett magától értetődnék, hogy a Vének Tanácsa nyitva áll egyéb életformák képviseletére. A történelem során a művészet látott el rokon feladatot. A dél-franciaországi barlangok bölény- és medvefestményei ebbe a rendbe tartoznak. Az állatok felszólaltak a művészen keresztül és jelezték szempontjaikat. Amikor a Pueblo indiánok és más népek táncaiban a táncos lelkébe költözött a szarvas lelke, ettől az úgy táncolt, mint a szarvas. Máskor, a kukorica vagy éppen a tökvirág szellemét személyesítette meg, s ilyenkor már nem az emberiség nevében szólalt fel, hanem embersége orgánumán egyéb életeket testesített-lelkesített meg. Hozzávetőleg ennyit tudunk a módról, ahogyan képviselni lehetne az élet teljességét demokratikus közösségünkben.
Hadd mondjam el, hogyan vadászik egy rio-grandei pueblóból való barátom. Huszonhét éves. A Pueblo indián, s tudomásom szerint a Dél-Nyugat szinte minden indiánja, a vadászatot öntisztítással kezdi. Hánytatószert és izzadságfürdőt vesz, s megtartóztatja magát néhány napig feleségétől. Igyekszik bizonyos dolgokra nem gondolni. Viselkedése, amint vadászni indul, maga a tiszta alázat. Megbizonyosodott róla, hogy valóban kénytelen vadászni és nem szükségtelenül öl. Mikor a hegyekbe ér, dalt rögtönöz. Menetközben fennhangon énekli, vagy magában dudorássza. A dal a szarvashoz szól, s arra kéri őt, hogy legyen hajlandó önként meghalni a vadász érdekében. Általában lesből vadászik, egy csapda mentén foglalva helyet. Ilyeténképp úgy érződik, hogy nem ő űzi a vadat, hanem amaz tér őhozzá. A vadász mindössze annyit tesz, hogy hozzáférhetővé váljék a szarvasnak, aki áldozatként felajánlja magát. És a vadász lelövi a szarvast. Ezután levágja a fejét, s elhelyezi arccal Keletnek. Utolsó éteknek kukoricát szór a szája elé, s áldozatához szóló imájában bocsánatért esedezik, amiért lelőtte, s kéri, lássa be, mindannyiunknak enni kell, és szíveskedjék kedvező jelentést tenni az előtte járó szarvasok lelkeinek, hogy nem részesült rossz bánásmódban. Az ember valamennyi primitív kultúrában ehhez hasonló megnyilvánulásra lel mind a dolgok, mind az állatok iránt.

* A Demokratikus Intézményeket Tanulmányozó Központ (Santa Barbara, California) egyik szemináriumán hangzott el a beszéd.

 

A KÖLTÉSZET ÉS A PRIMITÍV
Jegyzetek a költészetről mint az ökológiai túlélés egyik módszeréről
Fukász György fordítása

Helikon, 1976/1. szám, 100-105. oldal

Kétoldalú szimmetria

A "költészet" mint a hang és a nyelv mesteri és ihletett használata az elme ritka és erőteljes állapotainak kinyilatkoztatására, közvetlen eredetét tekintve az énekes sajátja, de mélyebb szinteken közös mindenki számára, aki hallgatja. "Primitív" mint azon társadalmak, amelyek írásbeliség- és politikamentesek maradtak, miközben szükségszerűen feltártak és fejlesztettek olyan lehetőségeket, amelyekről a civilizált társadalmak nemigen vettek tudomást. Kevesebb eszközzel rendelkező, a történelem iránt érdektelen, az élő orális tradíciót a felhalmozott könyvtárak elé helyező, az agyonhajszolt társadalmi célokat ellenző és jelentős szexuális és lelki szabadsággal rendelkező emberek nagy számban élnek napjainkban. Mindennapi valóságuk a barátok és a család kapcsolatrendszere, az érzés és energia világa, a testi létezés tudatosítása, a föld, amelyen állnak és az ezt körülölelő levegő; valamint a tudat különböző területei.
Ezen a ponton egyesek azt mondhatnák, hogy a primitívek valódi élete gyakorlatilag semmiben sem különbözik másokétól. Úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem így van. A "mitológiai jelenben" élni, közvetlen kapcsolatban a természettel, alapvető, de szervezett test/elme állapotokban, egy szélesebb hatósugarú képzeletet, önmagunk fizikai képességeinek egy közvetlenebb, szubjektívebb ismeretét feltételezi, mint ami általában megadott azon emberek számára, akik (ahogy ők határozzák meg) impotens és inadekvát módon élnek a "történelemben" - programozott aggyal, s akiknek a természettel való intim kapcsolata extenzióik és absztrakcióik, vagyis tökéletes szerszámaik révén szinte elképzelhetetlen. Egy gombot megnyomó kéz nagy hatalomra tehet szert, de ez a kéz valójában sohasem fogja megtudni azt, hogy egy kéz mire képes. A kihasználatlan képességek besavanyodnak.
A költészet énekének, illetve nyelvének autentikus tapasztalaton kell alapulnia. A paleolitikumban gyökerező civilizált tradíció összes áramlata között a költészet egyike azon keveseknek, amely valóságosan igényt tarthat egy változatlan funkcióira és relevanciára, és képes lesz arra, hogy túlélje mindazt a tevékenységet, ami napjainkban körülvesz minket. A költőknek és még egy néhány embernek közel kell élnie ahhoz a világhoz, amelyben a primitív emberek élnek: a világhoz a maga meztelenségében, közel mindahhoz, ami mindannyiunk számára alapvető - születés, szerelem, halál; a létezés puszta ténye.
A zene, tánc, vallás és filozófia természetesen közös eredetű a költészettel - archaikus gyökereiket tekintve. De a vallás a társadalom igazolójává, a hatalom szolgálójává vált, ahelyett, hogy hajmeresztően felszabadító és üdvözítő ráeszmélések eszköze lett volna. A tánc gyakorlatilag elvesztette a kapcsolatát a rituális drámával, az állatok utánzásával, illetve a lelki utánzás szédítő útvesztőinek kinyomozásával. A zene általában túl sok hangszert vesz igénybe. A költő saját hangjára és anyanyelvére támaszkodva képes arra, hogy keresztülhajózzon a nem verbális állapotok teljesen közölhetetlen kristály-felhői és a nyelv szikrázó tőrei és csillogó hálói között.
A Mahayana buddhizmus egyik iskolája Három Misztériumot tart számon. Ezek a Test, a Hang és az Elme. A költészet a hang misztériuma. Az univerzum nem más, ahogy néha mondják, mint egy hatalmas lélegző test.
A művészekkel, egyes tudósokkal, yogikkal és a költőkkel egyfajta gondolkodó képesség nemcsak hogy fennmaradt, de mérsékelt virágzásnak indult a XX. században. Claude Lévi-Strauss (A vad elme) ennek folyamatosságában nem lát problémát: "... ez nem a vadak elméje, sem a primitív, illetve archaikus emberiség elméje, hanem az elme a meg-nem-szelídítettség állapotában megkülönböztetve a visszatérésért esdeklő megszelídített elmétől... Ma már jobban meg tudjuk érteni azt, hogy hogyan lehetséges a kettő együttlétezése, egymásba hatolása olyan módon (legalábbis elméletileg), mint ahogy az állat- és növényfajok esetében, melyek egy része a vadság állapotában van, más részüket a mezőgazdaság és a domesztikáció átváltoztatta, s amelyek együtt léteznek és kereszteződnek... tetszik-e nekünk vagy nem, tény az, hogy még mindig vannak olyan területek, amelyeken a vad gondolat, ugyanúgy, mint a vad fajok, viszonylagos védelem alatt áll. Ez a helyzet például a művészetekkel, melynek civilizációnk a nemzeti park státuszát nyújtja."

 

Szeretkezés az állatokkal

A civilizáció beköszöntésével a vadászat a királyok sportjává vált. A korai kínai császároknak hatalmas elkerített vadász rezervátumaik voltak: a parasztoknak megtiltották, hogy szarvasra lőjenek. Sok ezer éves tapasztalatokat, a vadászmágia nemes tudományát - állatszokásokat - a vadnövények és gyógyfüvek gyűjtésének mesterségeit egyszerűen elsöpörték. Már nagyon sok dolgot mondtak a frontier-nek az amerikai történelemben betöltött szerepéről, de rendszerint figyelmen kívül hagyva néhány kulcskérdést: az amerikaiak konfrontációját egy hatalmas vad ökológiával, a füvek, vizek és vadállatok földi paradicsomával - e döbbenetes élményt. Az amerikaiak életerős primitívek tőszomszédságában éltek, akiket csak tisztelni tudtak, sőt irigyelni, háromszáz éven keresztül. Végül, mint családjukat ellátó átlagemberek, gyakran vadásztak élelemszerzés céljából. Igaz ugyan, hogy Európában és Ázsiában a társadalmi ranglétra legalsó fokán levő parasztok egy szűk rétege időszakosan foglalkozott vadászattal, de mégis ezek az amerikaiak voltak egy terjeszkedő kultúra élharcosai. Az amerikaiak számára a "természet" a vadont jelenti, a totális szabadság meg-nem-szelídített birodalmát - nem a brutálist és az utálatost, hanem a csodálatosat és a rettenetest. Egy féreg azóta is folyamatosan rágja az amerikaiak szívét: annak a tudata, amit a kontinensünkkel tettünk, amit az amerikai indiánokkal tettünk.
Más civilizációk is ugyanezt tették, csakhogy olyan lassú tempóban, hogy az szinte észrevehetetlen volt. A T'ang és Szung költészetben bizonyítékot találhatunk arra, hogy Közép- és Észak-Kína kopár hegyeit valamikor gazdag erdőség borította. A távol-keletiek természetszeretete természettől való félelemmé alakult át: a kertek és a fenyőfák kínzásoknak vannak alávetve, ellenőrzés alatt állnak. A kínai természet-költők is gyakran voltak nyugalmazott bürokraták, akik felfogadott kertészek által megnyírt két-három holdnyi erdőségben éltek. A mai Japán hivatásos természet-esztétikusai, teamesterei és virágművészei egészen elámulnak, ha azt hallják, hogy alig száz évvel ezelőtt madárfajok tucatjai vonultak keresztül Kyoton, ahol manapság csak fecskék és verebek láthatók; és az esztétikusok még ezeket is nehezen tudják egymástól megkülönböztetni. A "vad" a Távol-Keleten ellenőrizhetetlent, elvetendőt, durvát, szexuálisan gátlástalant, erőszakosat, általában rituálisan fertőzőt jelent. Kína lerázta mitológiáját, vagyis saját álmait szőrös szerszámokról és nyíló szeméremrésekről, ezer évvel ezelőtt; a "gazdasági csodában" résztvevő modern japán családoknak lehetnek olyan főiskolás leánygyermekei, akik azt sem tudják, hogy a gyerek melyik lyukon jön ki. A nyugati gondolkodás egyik legfigyelemreméltóbb intuíciója Rousseau Jó Vadembere: az a gondolat, hogy a civilizációnak valószínűleg van mit tanulnia a primitívektől.
Az ember egy csodálatos állat. Azért tudjuk ezt, mert más állatok csodálnak minket, szeretnek minket. Majdnem mindegyik állat csodálatos, a paleolitikum vadászait ez mélységesen megindította. Vadászni annyit jelent, hogy testünket és érzékszerveinket maximálisan igénybe vesszük: hogy megfeszítjük tudatunkat, hogy érezzük mindazt, amire a szarvasok gondolnak ma, ebben a pillanatban, hogy nyugodtan ülünk, és hagyjuk hogy énünk átvándoroljon a madarakba és a szelekbe, miközben a vad csapása mellett várakozunk. A vadászmágia arra való, hogy elhozza a vadat hozzád - a lényt, aki hallotta a dalodat és lőtávon belülre jön szánalomból. A vadászmágia azonban nemcsak azt a célt szolgálja, hogy a vadállatokat átsegítse a halálba, hanem egyben születésükben való részvétel - termékenységük elősegítése. Tehát a híres ibériai barlangfestmények nemcsak vadászatot ábrázolnak - hanem párosodó és szülő állatokat is. Egy spanyol farmer, aki néhány altamírai reprodukciót látott, állítólag a következőket mondta: "Milyen szép, ahogy ez a tehén megelli a kisborját!" Breuil a következőképpen érvel, "Azoknak az időknek a vallása az állatokat nem emelte az istenek rangjára... bár termékenységük előtt alázattal hajolnak meg." Így szól erről egy Maida varázsének:

Jön a Nagy Szellem az ár ellen
gondolkodni kezd
Jön a Nagy Szellem, szájába kavicsot vesz
gondolkodik
Ránézel fehér kő szemekkel -
Nagy Evő gondolkodni kezd.

A primitív kultúrák népei megbecsülték az állatokat, más utakon járó emberekként. A kígyók végtagok nélkül mozognak, és olyanok, mint a szabadon kúszó penisek. A madarak repülnek, énekelnek, táncolnak; élelmet szereznek kicsinyeiknek; hónapokra eltűnnek, majd újra előkerülnek. A halak képesek vizet lélegezni, színpompásak. Az emlősök olyanok, mint mi, kúrnak és kicsinyeknek adnak életet, miközben lihegnek és hörögnek; a kicsinyeik anyjuk mellét szopják; ismerik a terrort és a gyönyört, játszanak.
Lévi-Strauss idézi Swanton beszámolóját a csikaszók életéről, arról a mulatságos szokásról, ahogy a különböző klánok végigjátsszák totemisztikus emblémáik életét: "A Mosómedve nemzetség halakon és vad gyümölcsökön élt, a Puma nemzetséghez tartozók a hegyekben laktak, távol a víztől, amitől féltek, a főként vadhúson éltek. A Vadmacska klán napközben aludt és éjjel vadászott, rendkívül éles szemmel rendelkeztek; a nők iránt, közömbösek voltak. A Madár klán tagjai már napkelte előtt fent voltak: "Olyanok voltak mint a valódi madarak, mármint hogy senkinek sem tudtak volna ártani... ennek a klánnak a tagjai eltérő gondolkodóképességgel rendelkeztek, ugyanúgy, ahogy különböző madárfajok léteznek." Nagy békében éltek, poligámiában, a munkától húzódoztak, és szaporák voltak... a "görbe-útjelző-tölgy" családtagjai az erdőben laktak... a Magas Gabonahombár családtagjait arroganciájuk ellenére is tisztelték: ügyes kertészek voltak, rendkívül szorgalmasak, de gyenge vadászok. Kukoricájukat vadhúsra cserélték el. Azt mondják, hogy szavahihetőek és konokok voltak, értettek az időjárás előrejelzéshez. Ami a Vörösborz családot illeti: ők föld alatti vájatokban éltek."
Azt mindannyian tudjuk, hogy a primitív kultúrák mivel nem rendelkeznek. Ami viszont ténylegesen a sajátjuk, az az egymásrautaltság és felelősség tudata, az egész közösség lelki összetartó-erejének magas fokán. A keresztény és buddhista szerzetesek "a világot elhagyva" (vagyis a társadalom játékszabályait) megpróbálják dekadens módon elérni azt, amit egész primitív közösségek - férfiak, nők és gyermekek - sokkal tökéletesebb szinten mindennapi életükben megvalósítanak. A sámán-költő tulajdonképpen az az ember, akinek az elméje behatol a formák sokszínűségébe, embertársai életébe, és dallá formálja az álmokat. A költők megtartották ezt a funkciót a civilizáció idejének sodrában: a költők nem a társadalomról dalolnak, hanem a természetről - még akkor is, ha a természethez hölgyikéjük pinája révén kerülnek a legközelebbre. Az osztályszerkezettel rendelkező civilizált társadalom egyfajta tömeg ego. Az ego-t meghaladni azt jelenti, hogy túllépünk a társadalmon is. "Túl", vagyis belül található a tudattalan. A tudattalan külső megfelelője a vadon: egy lépéssel tovább menve mindkét meghatározás találkozik az Egyben.
A természettel való bensőséges kapcsolat egyik vallási tradícióját - s amelyik a nyugati civilizáció történelmében fennmaradt - úgy nevezik, hogy Boszorkányság. A Trois Fréres-i barlang falára festett agancsos és szőrmékkel borított figura, egy sámán-táncos-költő, mind Sivának, mind az Ördögnek prototípusa.
Az állat házasságok (és természetfeletti házasságok) közös motívumként szerepelnek az egész világ népművészetében. Lynn White egy mostanában megjelent cikke a jelenlegi ökológiai krízisért a zsidó-keresztény hagyományt vádolja - az állatoknak nincs lelkük, tehát megváltásban sem részesülhetnek; a természet pusztán csak egy terület számukra, amit kiaknázunk, miközben Jehova vigyázó szemei előtt üdvözülésünk és szabad akaratunk drámáját megvalósítjuk. Az Ördög? "És az Ördög megjelenne benne egy bájos zöld ruhás ifjú képében, s akkoron bélyegét benne hagyván eltávozott egy feketekutya képében." "Minket megrontani akarván felvevé egy szarvas alakját, vagy bármely más alakot, most és bármikor, néha megjelenne egy tinó, egy bika, egy szarvas, egy őz vagy akár egy kutya képében megrontván minket."
Az archaikus és primitív rituális drámák, melyek figyelembe vették az emberi természet minden oldalát, beleértve a destruktív, démonikus és ambivalens tartalmakat is, felszabadítottak és harmóniát teremtettek. Freud azt mondta, hogy ő nem találta meg a tudattalant, a költők megtették ezt, már évszázadokkal előtte. A kaliforniai sámánizmus célja az volt, hogy kigyógyítson a betegségekből, hogy elűzze a halált egy olyan hatalommal, ami az álmokból ered. A Szellem Tánc arapahó táncosa révületéből visszatérve a következőt énekelte:

Körbe körbe forgok,
A föld határait érintve
A föld határait érintve
Széles szárny tollaimat kitárva repülök
Széles szárny tollaimat kitárva repülök.

 

A Hang mint Lány

"Minden élt körülöttem - a fák, a füvek, a szelek mind velem táncoltak, velem beszélgettek; megértettem a madarak dalait." Ez az ősi tapasztalat nem is annyira "vallásos" - későbbi kommentátorok ellenére -, mint amennyire a szépség tiszta érzékelése. A jelenségek világa egy bizonyos magasságból megtapasztalva mindent átfogóan élő, izgalmas, titokzatos, az embert reszkető áhítattal elöntő, hálára és alázatra kötelező. A misztérium csodája közvetlenül visszatér érzékeinkhez és tudatunkhoz: kívül és belül; a hang lélegzik "Ó!"
A lélegzés az ember testébe behatoló külső világ. A pulzus - a kettő mindig harmonikus egységet alkot - belső ritmus érzékelésünk forrása. A lélegzés nem más, mint a lélek, "inspiráció." Az exspiráció "hangos", teremti meg azokat a jeleket, amelyek segítségével a fajon belüli érintkezés lehetővé válik. Bizonyos érzelmek és állapotok időnként megragadják a testet, és akkor az ember egy hatalmas vibráló levegőcsatornává válik: csupa hanggá. A mantra kántálásban az OM, AYNG, OH és hasonló tőszótagokra épülő mágikus artikulációk rágördülnek, ráfonódnak a lélegzetre, újra s újra ismételve, már-már fárasztóan unalmassá válnak, amikor egy új hang lép be, egy új hang, mely tisztábban és erősebben árad ki belőled, mint amilyenre valaha is gondolhattál volna, határozott dallamával az Én legbelsőbb dalát kilökve magából, hozza a föld énekét.
A költészet, ezt mondanom se kéne, nem írások és könyvek gyűjteménye. Az írásbeliség előtti kultúrák a hallás és a recitálás tradicionális módszereivel ezernyi költeményt éltetnek - halál, háború, szerelem, munka és lelki hatalom dalait - az idő sodrában. A hang mint egy "másik" inspirációja a nyugati kultúrában, mint Múzsa, ismeretes már elég régóta. Tágabban értelmezve ez azt jelenti, hogy a Múzsa valami olyan más, ami megérint és megmozgat. Legyen ez akár egy távoli hegy, emberek egy csoportja, a reggeli csillag, vagy éppen egy diesel generátor. Keresztülhatol az ego védőburkán. Ez a mélyrehatoló érintés egyben olyan, mint egy tükör, s az ember szexuális adottságainál fogva a legtisztább tükröt a szeretőjében találta meg. Ahogy a nyugati társadalom egyre bonyolultabbá és hierarchikusabbá szerveződött, a Nő mint természet, szépség és a Másik megszemélyesítője, egy mindent átfogó szimbólummá alakult; titokban keresztülhatolva az elmúlt három évezreden, együtt a Jehova, illetve az Imperátor-Isten figurájával, mint a természetellenes társadalmi erők összegyűjtött projekciója. Így hát a nyugati tradícióban a Múzsa és a Romantikus Szerelem ugyanannak az energiának vált részévé, s a nő mint természet az univerzumot mint szentségest jelképezte. A szerelmesek ágya volt az egyetlen hely, ahol azokat a rituális drámákat és táncokat eljátszották, amelyek a primitív népeket geológiájukkal és a Tejúttal összekötötte. A románc kultuszának jelenlegi leáldozása a primitív érzékelés felemelkedésével van kapcsolatban, valamint mindazzal a tudással, amit a kulturális antropológia tárt fel a szépséghez vezető lelki gyakorlatok és utak változatosságának vonatkozásában. Most kezdődik az elmozdulás ezen az érdekes történelmi spirálon, el a monogámiától, el a monoteizmustól.

 

Ugróiskola és kötélátvevő játék

A felhők a "Fényes Égbolt"
változatos madár-takarói
- Naida

Az emberi fajnak, ami közvetlenül minket érint 40 000 éves vertikális tengelye van és durván 3000 különböző nyelvre és 1000 különböző kultúrára tehető horizontális kiterjedése i. sz. 1900-ig. Minden élő kultúra és nyelv számtalan kereszt-megtermékenyítés eredménye; nem civilizációk "emelkedése és eltűnése", hanem mint egy virág periodikus abszorciója - kivirulása - kifakadása - a magok szétszóródása. Napjainkban, mint még soha ezelőtt, tudatában vagyunk az emberi életstílusok és lehetőségek sokrétűségének, miközben ugyanakkor hozzákötve, mint egy jó öreg némafilmben, egy elszabadult lokomotívhoz, amely egyenesen ránt mindent egy nagyon is egyedüli katasztrófa felé. A tudomány, már amennyire képes a "meztelen szépség megismerésére", a mi oldalunkon áll. Modernségünk egyik meghatározója az a tény, hogy tudatában vagyunk annak: egyek vagyunk kezdeteinkkel - egykorúak minden periódussal -, tagjai az összes kultúrának. Minden egyes társadalmi struktúra vagy szokás eredete az elmében van elrejtve.
Stanley Diamond antropológus azt mondja: "A civilizáció betegsége abban áll, hogy képtelen magába olvasztani (és csak ebben az esetben), túlhaladni a primitivitás határain." A civilizáció, hogy úgy mondjam, nem más, mint a hit hiánya, emberi tunyaság, hajlandóság arra, hogy elfogadjuk mások percepcióit és határozatait a sajátunk megalkotása helyett - vagyis kevesebbnek lenni, mint a teljes ember. Plusz, valószínűleg a túlzott társadalmasítás elsődleges öröksége és a behódoló uralkodó viselkedésformák (amit jól megfigyelhetünk a majom, illetve babuin csoportoknál) s amelyek szorosan kapcsolódnak a kisajátító szexualitáshoz. Ha ez evolúció egyáltalán jelent valamit, reménykedhetünk abban, hogy lassan megszabadulunk az effajta biológiai korlátoktól, mint ahogy az is a hatalmunkban áll, hogy lerázzuk a magunk által teremtett szűk látókörű társadalmi rendszerek korlátait is. Mi mindannyian testünk, egónk, társadalmunk és fajunk határain belül élünk.
A tudatnak más jellegű határai vannak, "az elme szabad". Az egyetemisták valami különlegesen újat próbálnak csinálni, amikor "Új-Guineában próbálkoznak", ami tulajdonképpen nem más, mint a modern ember valódi feladata: felfedni az elme belső struktúráját és tényleges határait. A harmadik Misztérium. Ennek a birodalomnak a táblázatait és térképeit mandalának hívják a szanszkritban (A Hatodik Dalai Láma egy verse így szól "Ábrákat készítve felmértem/ A csillagok mozgását/ Bár puha teste közel hozzám/ Elméjét fel nem mérhetem.") Buddhista és hindu filozófusok sokkal mélyebb szintekre jutottak el ezekben a dolgokban, mint bárki más előttük, de a munka még csak most kezdődik. Most éppen összegyűjtjük a történelem összes fonalát, és összekapcsoljuk a modern tudományokat a primitív és archaikus forrásokkal.
Bizonyos népművészeti motívumok és témák stabilitása - a nyelvi kölcsönzés evidenciái - a nyelvi mozgások mélyebb értelme - a törvények, melyek által stílusok és szerkezetek, művészi formák és nyelvtanok, dalok és udvarlásmódok kapcsolódnak és tükrözik egymást, mint az Én tükrei. Még a "természet" szó különböző használata is ezt mutatja, mint ahogy például a XVII. századi Isobel Gowdie vallomásában szól arról, hogy milyen volt az ördöggel való szeretkezés. - "Éreztem forráskút-víz hideg természetét a bensőmben" - ez is az emberi természetről vall.
Tehát a természet a természetbe vezet vissza - a vadonba -, azokhoz a kölcsönösségekhez és egyensúlyokhoz, amelyek az ember földi életét meghatározzák. Az ökológia: "öko" (oikos) jelentése "ház" (vö. "ökomenikus"): Földünk Háztartása. Az ökonómia - amely tulajdonképpen nem más, mint a különböző társadalmi parancsolatok háztartása, sokkal többet ragad el, mint amennyit visszaszolgáltat - meg kell hogy ismerje a nagyobb birodalom szabályait. Az ősi és primitív kultúrák jóval határozottabban tudatosították ezt a dolgot, és majdnem olyan empirikus tökéletességgel (lásd például H. C. Conklin munkáját a hanunoo-k növényismeretéről), mint napjaink legjobban aggódó biológusai.
A primitív világfelfogás, a messzehatoló tudományos ismeret és költői képzelet együttes erőt képezhetnek, segíthetik, ha éppen nem megmenthetik a világot, az emberiséget, vagy legalábbis a vörös fenyőerdőket. A Forradalom célja az Átváltozás. A civilizált idők nagy vallásain belül jelentkező misztikus tradíciók mindig is a Transzcendencia elérésére irányuló Nagy Erőfeszítések doktrínáját tanították. Ez tulajdonképpen egy olyan szükséges kompromisszum volt, amelyet a civilizációval kötöttek, a civilizációval, amely saját periódusa érdekében az ember vízióit elfordította a természet felől, hogy megvalósulhasson a társadalmi energia fejlődése. Az archaikus, ezoterikus és primitív tradíciók mind azt tanítják, hogy a transzcendencián túl ott van a Nagy Játék és az Átváltozás. Az észbontó Űr után ott a megjelenő és eltűnő univerzumok millióinak üressége; Krishna minden teremtett dolgot elnyelő száján túl, a megvilágosodáson túl már kimondható: "ezek a lények már halottak; menj és öld meg őket Arjuna" - és ekkor találkozunk az egerek és gazok abszolút szépségének és tökéletességének szeretetreméltó, egyszerű tudatával.

Tszong-kha-pa egy átváltozott univerzumról mesél nekünk:
"1. Ez itt a végtelen szépség Buddha-birodalma
2. Minden ember öröklétű és alávetett
3. Bármit is használunk vagy birtokolunk, az mind tisztelet eszköze
4. Minden cselekedet autentikus és nem menekvés."

A primitív világfelfogások nagy részében ilyen fajta autenticitást fedezhetünk fel. Az észak-nigériai Jos fennsík anagutái számára az észak a "fent"; a dél a "lent". Kelet a "reggel" és nyugat az "este". Ebből következik (dr. Stanley Diamond Anaguta kozmográfiá-ja szerint), hogy "Az idő egy permanens központi pozíción folyik keresztül... a helyet, ahol laknak, úgy hívják, hogy fényes nappal (dél), ez a világ közepe, az egyetlen hely, ahol tér és idő egymást metszi". Az ausztráliai bennszülöttek egy folyamatos ciklikusság világában élnek - testvériségben a tájjal, a létezés, a formák és pozíciók folytonos váltakozásaival; minden személy, állat, erő egy reinkarnációs hálón keresztül kapcsolódik egymáshoz, pontosabban szólva "egymásbaszületnek". Nagyon is valószínű, hogy az újjászületés (illetve egymásbaszületés, mert gyakorlatilag egymást és minden más dolgot kölcsönösen hozunk létre életünk során) a létezés objektív törvényszerűsége, s ezt még mind a mai napig nem emeltük a tudatos elmélet és gyakorlat szintjére.
Az világos, hogy a természet empirikusan megfigyelhető kapcsolódások láncolata, olyan, mint egy hatalmas "ékszeres doboz" egyik szöglete, ahol is a mozgás a külsőből a belsőbe irányul. A spirál (gondoljunk a csillagködökre), valamint a spirális kagyló (hüvely/méh) a Nagy Istennő szimbóluma. Örömmel fedezhetjük fel, hogy a spirális kagylók fizikai tulajdonságai nagyjából megfelelnek az indiaiak világteremtő tánc elképzelésének, a "táguló formának". "Láthatjuk, hogy egy spirális Nautilusnak, illetve egy egyenes Orthocerasnak az egymást követő héjrekeszei, minden egyes csigafordulat, illetve egy parti csiga bármely csavarulatának része, valamint más haslábúak, egy elefánt agyarának újonnan keletkező gyarapodása, vagy bármely spirális kagyló [foraminifera] rendelkezik egy sajátos, egyből megragadható jellegzetességgel, amelyre érvényes az az egyszerű megállapítás, hogy minden új egység napóraként illeszkedik az egész előtte már létező szerkezethez." (D'Arcy Thompson.)
Az önkívületi táncok, a spirális processziók, a kötélátvevő játékok, a mikronéziai zsinór csillagtáblázatok, a mandalák és a régi vad világ szimbolikus utánzásai mind itt vannak közöttünk az egész világon elterjedt gyermekjátékok formájában. Hagyjuk, hogy a költészet és a busmanok nagy ugrásaikkal vigyenek előre.
"A következő ugróiskola játékban az M-mel jelölt kocka legyen a Mennyország: ezt a játékot is a szokásos módon játsszuk, azzal a különbséggel, hogy amikor elérkeztünk az első rész végéhez, a kavicsát mindenki dobja a Mennyországba. Ezután ugorjatok a 11-re, szedjétek fel a kavicsokat, és ugorjatok pontosan arra a pontra, ahol a kavicsotok landolt a Mennyországban, és mondjátok amilyen gyorsan csak tudjátok az ábécét oda és vissza,
neveteket, címeteket és telefonszámotokat (ha van),
az életkorotokat
és a barátotok, illetve barátnőtök nevét (ha ilyennel rendelkeztek)."
(Patricia Evans: Ugróiskola játék)
XX. '67

* Foraminifera: a spirális kagylók egyik osztálya

 

Balázs Attila
GARY SNYDER: TEKNŐSBÉKA-SZIGET
Új Symposion, 1977. február

Gary Snyder:
Turtle Island.
A New Directions Book,
New York, 1974.

"Teknősbéka-sziget - az évezredeken át itt élő emberek mítoszvilágából eredő régi/új név, mellyel - az újabb időkben - egyesek Észak-Amerikát nevezik meg. Úgyszintén egy világszerte elterjedt hiedelem, mely szerint a föld, illetve az egész világűr az örökkévalóság óriásteknőcének, esetleg kígyójának hátán nyugszik. (...)

A versek konkrét helyről beszélnek, az életet fenntartó energia gyalogösvényeiről. Minden egyes élőlény örvény a folyamban, szabályszerű nyugtalanság, "dal". (...) Az itt élő angolszászok, feketék, chicanók és a többiek kulturális tradícióik legmélyén - akár afrikai, ázsiai vagy európai eredetű - megőrizték ezt a hiedelmet. Fúrjunk le ezekig a gyökerekig, kutassuk fel ősi szolidaritásunkat, hogy aztán a Teknősbéka-szigeten való együttélésünkön munkálkodhassunk."
(Snyder)

Gary Snyder az amerikai költészet egyik érdekes jelensége: a régebben a The Sixtiesben, valamint a Black Mountain- és a beat-folyóiratokban egyaránt publikálgató Snyder erdőőr és favágó, aki - a lawrence-i életvitelt követve - kikerült az urbánus társadalomból, vagyis a társadalom "legkülvárosában" él "szabadon, mint az indián, a bölény" - iskolánkívüliségével (Snyder költői áramlatoktól, mozgalmaktól függetlenített individuumára gondolunk) eme, Philip Whalen jellemezte költőtípust testesítve meg. Snyder versei Washington és Oregon államokban, illetve Kaliforniában - a költő jelenlegi tartózkodási helyén, a California Sierras előhegységében - láttak napvilágot. A költő életére vonatkozólag két dolgot érdemes megemlíteni még: Snyder huzamosabb ideig élt az indiánokkal és, valamivel rövidebb ideig, Japánban a "zen"-t tanulmányozta. (Fauchereau még a "japán kolostorban" tartózkodó Snyderról beszél könyvében.)

Snyder költészete az országutak (az "interstate"-ek) és az erdők világának élményanyagából, az indiánok primitív, totemisztikus-anomisztikus világfelfogásából és a buddhizmus gondolatvilágából formálódik s századunk gyorsütemű iparosodása, a beláthatatlan következményű népszaporulat ellen irányulva egy rövidesen bekövetkező, óriási - háború, szennyeződés, vagy a túlnépesedés előidézte - öko-katasztrófát sejtet.

"Költő vagyok. Tanítóm a többi költő, az amerikai indiánok és néhány japán buddhista pap. Célom választókerületem, a vadon szavát tolmácsolni. Azon birodalom szószólója kívánok lenni, amelynek nincs képviseleti joga az intellektuális körökben és a kormányzásban.(...) A demokráciának egy új definícióját keresem, amely magába foglalja a nem-emberit is..." - mondja Snyder a kötetvégi "kötetlen beszélgetés"-ben. Snyder metaforikus beszédmodorában a vadon (a növények és az állatok) ésszerűtlen pusztítása, a "velük" történő felelőtlen gazdálkodás ellen szól; indulatba hozza a szakszerűtlen faírtást, a víz és a levegő szennyezése és a week-end-vadászok vadállomány-tizedelő szórakozása. Azon világ "nevében beszél", melyet - a sziú indiánok szerint - a csúszó, az álló, a repülő és az úszó emberek lakják, s melyek a primitív kultúrákban meghallgatásra találtak - erről tanúskodnak az ősi hagyományok. Hadd mondja el maga Snyder verseinek egyik állandóan visszatérő, variálódó motívumát:

"A pueblo indiánok - általában a délnyugaton élő indiánok - vadászatukat tisztálkodással kezdik. hánytatószert vesznek be, lecsutakolják magukat és pár napig önmegtartóztatást gyakorolnak; koncentrálnak, s csak azután indulnak el alázatosan a zsákmány elejtésére. Mindenekelőtt azonban megbizonyosodnak afelől, hogy csakugyan szükségük van a vadra, s nem szórakozásból gyilkolnak. Odakinn a hegyekben improvizált nótára gyújtanak; hangosan énekelnek, vagy magukban mormolnak, míg a vadat keresik. Könyörögnek az őznek, áldozza fel magát értük. (...) Az az érzésed támad, hogy nem te keresed az őzet, hanem az őz téged. Te csak lehetővé teszed számára, hogy átadja magát néked. Akkor megölöd. Miután megölted, levágod a fejét és kelet felé fordítod. A száj elé kukoricát szórsz és imádkozol hozzá, bocsásson meg, csakugyan meg kellett ölnöd, hiszen mindannyiunknak élelemre van szüksége, legyen kegyes és mesélje el a többi őz-szellemnek, hogy te jól bántál vele." Az útszéli hulla c. versében Snyder imára hív fel bennünket: imádkozzunk az utak páncélzatán halálukat lelt állatokért és az éj még csillogó szemiért, kiknek országát kettészeli az őket öldöklő út! Snyder szemléletmódja nem póz, nem a primitív-egzotikus iránti vonzódásból ered, hanem egyenes úton következik abból, hogy Snyder nem külső szemlélője a vadonnak, az indiánok életének, hanem maga is részese annak, az állatok számára a táplálékot is jelentik. Az effajta életformát vállaló Snyder - melyben nem egyedülálló; a természetbe való visszavonulás tömegjelenség Amerikában, főleg az ifjúság körében - számunkra kissé naivnak, rousseau-iasan romantikusnak tűnő "lázadásában" a hagyományos, európai eredetű Amerika név eltörlését, használaton kívül helyezését és helyében a Teknősbéka-sziget megnevezés hitelesítését javasolja:

"A Black Mesa* üzen az ősi mítosz-szövevényen át. Szent vidék ez. Ha meg akarjuk hallani a hangját, fel kell hagynunk a régi megnevezése; az európai eredetű "Amerika" helyett a kontinens új-régi nevét kell elfogadnunk, a ; "Teknősbéka-sziget"-et.

A hosszúhajúak visszatérése a több mozgásszabadságot nyújtó természetbe nem holmiféle nosztalgikus visszavágyódás a tizenkilencedig századba. Végre itt a fehérek egy nemzedéke, mely kész tanulni az Idősebbektől. Meg akar tanulni úgy élni, hogy a gyerekeik és az unokáik is hosszú ideig élhessenek itt (és nem a holdon) - szeretve, óvva ezt a földet, ezeket a fákat, ezeket a farkasokat - a Teknősbéka-sziget bennszülöttjeit."

A HOLNAP DALA

Az USA mandátuma lassan lejárt
a huszadik század dereka táján
sohasem juttatta a hegyeket és a folyókat
a fákat és az állatokat szavazati
joghoz.
az élőlények elfordultak tőle
a mítoszok meghalnak; a voltnak vége

Visszatért a Teknősbéka-sziget.
.........................................................................
Ragadj szerszámot, mozogjunk ritmusban vállvetve
felvillanó sugara az észnek és a csendes tudásnak
szem szegeződik szembe
ülj csendben mint a macskák, kígyók vagy a sziklák
rendíthetetlenül és mozdulatlanul mint
a kék fekete ég.
..........................................................................
szolgálatában
a vadonnak
az életnek
a halálnak
az anyai kebelnek!

Snyder behatóan tanulmányozta a buddhizmust (a "zen"-t), sokkal alaposabban, mint Kerouac és társai. A japán buddhizmushoz való vonzódása nem maradt felszínes "japánkodás"; Snyder a "zen"-ben talált valamit, ami felkeltette érdeklődését: "A buddhisták az élet és a vadon megbecsülésére tanítanak. Az emberi élet és a más életek, a vadon, egymásbahatolnak, szétszakíthatatlan hálózatot képeznek." Az eseményeknek lényegében definiálatlan misztikus erők általi irányítottságát (dharma) azonban nem fogadta el (Avocado).

A lényegében inkább "iskolaalapításra született", mint iskolához tartozó Snydert különféle csoportosítások alkalmával az északnyugati partvidék költőihez szokták odacsapni (Theodore Rhoetke, Kenneth Hanson, Richard Hugo, William Stafford stb. mellé), velük együtt emlegetni, akikkel egyébként igen kevés közös vonása akad. Robin Skelton szerint ésszerű többé-kevésbé egységes csoportként emlegetni a fenn felsorolt költőket, "mert akár születésük, akár hosszabb ott-tartózkodásuk révén mind a Csendes-óceán észak-nyugati partvidékére valók, és egy vagy más módon sokat merítettek ebből a környezetből. Ami egy környezetből leginkább hat a költőre, természetesen nem feltétlenül földrajzi jellegű. Lehet az nyelvi vagy szociológiai tény, éppúgy, mint geológiai vagy botanikai. A Csendes-óceán északnyugati partvidéke esetében a költői környezet uralkodó vonása sok éven át Theodore Rhoetke jelenléte volt." (Az idézet Fauchereau könyvében található; S. Fauchereau: Századunk amerikai költészetéről. Európa Könyvkiadó, Bp., 1974.) Snyder és Rhoetke költészete homlokegyenest ellentétes. Egyedül a Snyder-Stafford összehasonlítás járhat némi eredménnyel; Stafford azonban Snyderhez viszonyítva urbánus költő, kívülálló szemlélője a vadonnak, betolakodó. (Bizonyításképp elég összehasonlítani Snyder Két őzgida...c. versét Stafford Sötétben utazva c. költői műalkotásával.) Amennyiben mégis többé-kevésbé valahová tartozónak szeretnénk kikiáltani Snydert, jogosan esne választásunk a már említett Black Mountain Review és vezető egyénisége, Charles Olson körére. Az igazán kiemelkedő költői egyéniségek közül talán épp Olson szorgalmazta legjobban a költőnek a természet ritmusához való igazodását, az ősi, az örök "energia" felkutatását, a természetben rejlő "energia költői célokra való alkalmazását" s nem utolsósorban az akadémikus pózok és szabályok levetkőzését.

A FEJ, a FÜL útján, a SZÓTAGban,
A SZÍV, a LÉLEGZET útján, a SORban.

- állítja Olson. Az általa definiált "projektív vers"-nek, illetve a vers költőjének képesnek kell lennie "egyszerre rögzíteni fülének észleleteit és lélegzetvétele erejét..." Fauchereau tolmácsolásában: "a költőnek a beszéd erejét, váratlan fordulatait és staccatóit kell megjelenítenie." Azt a bizonyos - kissé homályosan körvonalazott - kinetikus energiát szükséges versbe foglalni, mellyel a közvetlen szóbeli költészet rendelkezik. Snyder költeményeinek nagy részére jellemzők az iméntiek, ha nem is valósulnak meg maradéktalanul minden egyes esetben. Snyder: "Verseim ritmusa annak a fizikai munkának a ritmusát követi, melyet magam végzek, mindenkori életem ritmusát, zene szólal meg bennem, és a zenéből születnek a sorok." Snyder élesszemű költő; versei túlnyomórészt egyszerűek és célratörőek.

Gary Snyder legutóbbi kötete (legalábbis tudomásunk szerint a legutóbbi), a Teknősbéka-sziget, a költő majd hatvan, mennyiségileg, minőségileg, "stílusbelileg" egyaránt kissé eltérő, mégis felismerhetően együvé tartozó versét tartalmazza, melyekből az alábbiakban közlünk néhányat.
----------
* Fennsík, a hopik és a navahók földje.