Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Salman Rushdie
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A Próféta haja szála
A tűzmadár fészke
Chekov és Zulu
Rubinnál ritkább a jó tanács
Harc a láthatatlanság erői ellen
Világnak menedéke
Hát már semmi se szent?
Még egyszer a regény védelmében + Kovászos kenyér
Sátáni versek (részletek)

Indiai születésű brit író. Ahmed Salman Rushdie 1947. június 19-én született Bombey-ban, gazdag muzulmán családban. Szülei nem sokkal születése előtt jöttek Bombey-ba a vallási csatározásokkal terhes Kasmírból. Apai nagyapja urdu költő, apja Cambridge-ben nevelkedett üzletember volt. A család a hindi nyelv muzulmán változatát, az urdut és az angolt egyaránt anyanyelvi szinten használta, hagyományaikban keveredtek a keleti és a nyugati kultúra elemei.
Szülei hívő muzulmánok voltak, de gyermekeiket liberális szellemben nevelték. Rushdie-t tizennégy éves korában Angliába küldték tanulni. 1964-ben megkapta a brit állampolgárságot. A híres cambridge-i King's College-ban történelmet hallgatott. Miután 1968-ban diplomázott, visszatért szüleihez, akik közben az 1964-es indiai-pakisztáni háború idején a muzulmánokat ért atrocitások miatt a pakisztáni Karachiba települtek át. Egy rövid ideig a pakisztáni televíziónak dolgozott, de felháborította a pakisztáni cenzúra, és inkább visszament Angliába. Egy évig Londonban színészkedett, majd 1971-től 1981-ig reklámszövegíró volt.
A hetvenes évek elején kezdett írni. Első regénye, a Grímusz 1975-ben látott napvilágot. A cím a perzsa mitológia mitikus madarának, a Szimurgnak az anagrammája. A regény főhőse, Szárnyaló Sas, az axona indián a halhatatlanság birtokában keresi az élet értelmét, kontinenseken és korokon át üldözi a címszereplő Grímuszt, mert az a halhatatlansággal megajándékozta ugyan, de a békés öregedés titkával már adósa maradt. Rushdie e mágikus hatású gyönyörű meséje későbbi műveihez hasonlóan tobzódik a szájhagyomány, a mitológia, a vallás, a "fantasy" elemeiben.
A nagy áttörést pályáján következő regénye, az 1981-ben megjelent Az éjfél gyermekei hozta meg számára. A regénnyel Rushdie elnyerte a Booker-díjat. A cím arra az ezeregy gyermekre utal, akik India függetlenné válása után, 1947. augusztus 15. első órájában születtek, de a gyermekhalandóság miatt kilencéves korukra csak 580-an maradtak. A túláradó gazdagságú nyelven írt mű India történetének allegóriája: a Bombay-ben játszódó történet főszereplője, az ezer gyermek egyike, Szalín Szinai az indiai történelem allegorikus megfeleltetéseként szerepel.
1983-ban látott napvilágot Pakisztán történelmét feldolgozó tanmeséje, a Szégyen. 1988-ban jelent meg negyedik regénye, a Sátáni versek, melynek kiinduló motívumául apokrif Korán-részletek szolgáltak. A regény óriási felháborodást váltott ki a muzulmán világban. Sokan Mohamed próféta szentségtörő paródiáját látták a Sátáni versekben. A muzulmán közösségek világszerte tiltakozó tüntetéseket szerveztek, melyek több halálos áldozatot is követeltek. A könyvet az indiai kormány szinte azonnal betiltotta, a felháborodott hívők sok helyen nyilvános könyvégetéssel tiltakoztak. 1989-ben az iráni Khomeini ajatollah kimondta Rushdie-ra a szentséggyalázásért járó fatwát, és 1,5 millió dolláros vérdíjat tűzött ki a fejére. Rushdie azóta inkognitóban él, 1993-ig egyáltalán nem mutatkozott nagyobb nyilvánosság előtt. 1998-ban az iráni kormány visszavonta a fatwát, de Rushdie még ennek ellenére sem érezheti magát biztonságban.
A kényszerű bujkálás idején, védőőrizetben írta az 1990-ben megjelent Hárún és a Mesék tengere című gyermekeknek szóló meseregényét, melyben a szanszkrit elbeszélés-irodalom és az Ezeregyéjszaka világa pazarul keveredik a nyugati narratív hagyományokkal.
Rushdie 1991-ben jelentette meg az Imaginary Homelands 1981-91 (Képzelt szülőföldek 1981-91') című esszékötetét, 1994-ben pedig a Kelet, nyugat című novelláskötetével jelentkezett. A kilencvenes években két regénye jelent meg: A mór utolsó sóhaja (1995), Talpa alatt a föld (1999). Legutóbbi regénye, a Fury 2001-ben látott napvilágot.
Rushdie háromszor nősült. Két fia van, első házasságából való fia, Zafar 22, harmadik házasságából származó fia, Milan 5 éves. 2000-ben elhagyta harmadik feleségét. Jelenleg Padma Lakshmi modellel él New York-ban.
(Forrás: http://www.uhu.hu/szerzo.jsp?authorID=5426)

Coetzee, J. M.: Rushdie mórjának utolsó sóhaja
Stemler Miklós: Bors és szerelem (Salman Rushdie: A Mór utolsó sóhaja)

Salman Rushdie
A PRÓFÉTA HAJA SZÁLA
In: Kelet, nyugat; Európa, Bp., 1996. 29-45. o.
Falvay Mihály fordítása
http://www.zone.ee/aurin/proza/sraprofetahajaszala.html

 

19.. elején, mikor Szrínagárt olyan kemény tél nyűgözte, hogy az emberek csontja törékennyé vált, akár az üveg, egy fiatalember, kinek fagyrózsás bőrén jégkéregként csillámlott a jómód félreismerhetetlen jele, fogta magát, és ellátogatott a város legrosszabb hírű, legnyomorúságosabb negyedébe, ahol a deszkából és hullámbádogból ábdált házak örökös egyensúlyvesztéssel veszkődnek, és ott halk, komoly hangján az iránt érdeklődött, hogy hol talál egy hitelesen professzionális tolvajt, akit megfogadhatna. A fiatalembert, Attát a helybeli gonosztevők nagy vigalommal kalauzolták egyre sötétebb és egyre félreesőbb sikátorokon át, míg aztán egy csirkevértől iszamós udvaron rá nem támadt két ember, kiknek arcát nem volt alkalma megpillantani; elvették vaskos bankókötegét, amelyet eszement módon magával hozott, és úgy megverték, hogy hajszál híján odalett az élete is.

Leszállt az éjszaka. Névtelen kezek levitték a tópartra, onnan sikárán szállították tovább, s a megtöretett, vérző testet végül kitették a Salimár-kertekhez vezető csatorna elhagyott partján. Hajnalban egy virágárus evezett arra a hűvös vizeken, melyeket, miként a vadmézet, megikrásított szinte az éjszaka hidege; meglátta a hasmánt elnyúló ifjú Attát, aki épp akkor kezdett mozgolódni és nyöszörögni, s kinek halálosan sápadt bőrén, az immár valódi jégkéreg alatt, még most is átderengett a gazdagság zománca.

A virágárus lehorgonyozta járművét, fölébe hajolt a boldogtalannak, s az, alig is mozduló ajkakkal, elsóhajtotta a lakcímét, a virágárus pedig, búsás borravaló reményében átevezett vele a szép, nagy tóparti házhoz, ahol is egy fájdalmasan szép leány és az ugyancsak szemrevaló anya, kiken meglátszott, hogy szemhunyást sem aludtak, fölsikoltottak szeretett Attájuk, a szép lány bátyjának láttán - Atta ott feküdt mozdulatlanul, a reményteljes florista temetőiesen satnya téli virágaival körítve.
A virágárus csakugyan illő jutalomban részesült, nem utolsósorban azért, hogy biztosítsák hallgatását - további szerepe történetünkben nincs. Maga Atta, aki iszonyúan szenvedett egyrészt az éjszakai átfagyás utóhatásától, másrészt koponyatörésétől, önkívületbe esett, s a város legjobb orvosai csak a vállukat vonogatták. Ezért aztán ugyancsak figyelemre méltó, hogy a város legrosszabb hírű, legnyomorúságosabb negyede még aznap éjjel újabb váratlan vendéget fogadott. Huma volt az, a szerencsétlenül járt ifjú ember húga, s ugyanolyan halkan és komolyan kérdezte ugyanazt: - Hol fogadhatnék meg egy tolvajt?

Az egészségtelen csatornák negyedében persze már közszájon forgott a gazdag hülyének a története, aki betörőt akart fogadni, ám a lány nyomban hozzátette: - Hadd szóljak jó előre, nincs nálam pénz, ékszer sincs rajtam; apám kitagadott, úgyhogy nem fizet váltságdíjat, ha elrabolnak; mindemellett nagybátyámnak, a rendőrfőnöknek eljuttattam egy levelet azzal az utasítással, hogy bontsa föl, ha reggelig épségben haza nem kerülök. Meg van írva benne ennek a kis kiruccanásomnak minden részlete, és mérget vehetnek rá, hogy fáradságot nem kímélve meg fogja büntetni, aki ártani merészel nekem.

Rendkívüli szépsége, mely átragyogott a karját és homlokát borító csúf horzsolásokon és vérömlenyeken is, meg az igencsak szokatlan mondóka a kíváncsiskodók meglehetős tömegét vonzotta oda, s mivel a tömör kis beszéd kitért minden, számukra lényeges mozzanatra, csakugyan senki meg nem kísérelte, hogy bármi módon kárt tegyen benne; mindössze annyi történt, hogy bizonyos rekedtes hangok szóvá tették, elég fura, hogy valaki betörőt akar bérelni, és közben a magas rangú rendőr rokon védelmébe ajánlja magát.
Egyre sötétebb és egyre félreesőbb sikátorokon kalauzolták végig, még egy tusfekete, folyóka-keskeny utcába nem ért, s ott egy vénasszony, kinek átható tekintetéből Huma rögtön megértette, hogy vak, rá nem mutatott egy ajtónyílásra, ahonnan füstként gomolygott elő a sötétség. A lány összeszorította öklöcskéjét, haragosan ráparancsolt vadul dübörgő szívére, és követte az öregasszonyt a sűrű homályú házba.

Az elképzelhető leghitványabb gyertyafénypatak szivárgott csenevészen a mélységes sötétben: e megbízhatatlan sárga fonalat követte Huma (az öregasszony elmerült a homályban), követte, míg jól be nem ütötte a sípcsontját. Akaratlanul fölkiáltott, de azonnal be is harapta az ajkát, mérgesen, amiért kimutatta egyre növekvő iszonyát a reá váró ismeretlennel szemben.
Amibe belebotlott, nem volt egyéb, mint egy alacsony asztal; ezen égett az egy szál gyertya, s túl rajta, a padlón, törökülésben, behemót emberalak homálylott. - Csüccs le - zendült a férfi higgadt, mély hangja, s Huma lábainak nem kellett több: összecsuklott e tömör parancs hallatán. Kezét összekulcsolta, s némi erőfeszítés árán sikerült éppolyan higgadtan szólnia: - Maga lenne, uram, a tolvaj, akit keresek?

Megmoccant az árnyékhegy, de csak épp egy csöppet, s elmondta, hogy ebben a körzetben szervezetten, központi irányítással folyik a bűnözés; mindenfajta "bérmunkára" ebben a szobában kell bejelenteni az igényt.
Részletes adatokat kért az elkövetendő bűn körülményeiről, pontos leltárt a megszerzendő tárgyakról, világos és egyértelmű nyilatkozatot a díjazás mértékéről, ideértve az esetleges prémiumok feltételeit és összegszerűségét, valamint, pusztán a bizonylati fegyelem végett, tömör összefoglalót a folyamodvány indítékairól.
Mikor ehhez a ponthoz értek, Huma, mint akinek eszébe ötlik valami, összekapta magát, és elszántan kijelentette, a motívumai csak őt magát érintik, s részleteket kizárólag a tolvajjal hajlandó közölni; annyit azonban elárulhat, hogy a munka elvégzése esetén a díjazás "pazar" lesz.
- Önnel, jó uram, mivel úgy látom, hogy ez itt afféle munkaközvetítő iroda, csak annyit óhajtok közölni, hogy pazar jutalmam ellenében az önök legelszántabb bűnözőjének szolgálatára tartok igényt, olyan ember kell nekem, aki senkitől és semmitől, az istentől sem fél. A legelvetemültebb gazfickóra van szükségem, senki más meg nem teszi.

Meggyújtottak egy viharlámpát, és Huma, íme, ott ült szemközt egy deres hajú óriással, kinek bal orcáját igencsak rémítő sebhely, az arab "S" betű, a szín vonalait követő kacskaringós forradás csúfított el. Az a tűrhetetlenül édes-bús, nosztalgikus érzés fogta el Humát, hogy gyerekkori mumusainak egyike öltött testet; a régi, drága dadus ugyanis Huma és Atta minden engedetlenségi kísérletét azzal szerelte le, hogy rájuk dörrent: - Na, csak szófogadatlankodjatok, majd szólok én azoknak, hogy vigyenek magukkal, szólok Szín Sejknek, a Tolvajok Tolvajának!
És íme, őszes hajjal ugyan, de kétségbevonhatatlanul forradásos ábrázattal ott a hírhedett bűnöző maga - és, jaj, mi ez, csak nem bolondultam meg, jól hallottam volna, vagy csak a fülem csöng? Azt mondta volna, hogy tekintve a különleges körülményeket, úgy látja, hogy ő maga az egyetlen ember erre a munkára?

Derekasan küszködve a nosztalgia újszülött koboldjairól, Huma figyelmeztette a félelmetes vállalkozót: képzelheti, hogy ő, Huma, csak a legégetőbb szükség kényszerítésére jött el egy szál magában erre a könyörtelen vidékre.
- Mivel arról szó nem lehet, hogy az utolsó pillanatban visszavonja az elhatározását, inkább most mondok el mindent, semmi titkot meg nem tartva magamnak. Ha meghallgatott, és ezek után is kész a föladatra, akkor mi a magunk részéről mindent megteszünk a segítségére, és gondoskodunk róla, hogy gazdaggá tegyük.
Az öreg tolvaj vállat vont, bólogatott, kiköpött. Huma pedig mesélni kezdett.

Hat nappal ezelőtt Huma apjának, Hászimnak, a gazdag uzsorásnak házában még úgy mentek a dolgok, ahogy mindig is mentek. A családanya reggel szerető gondoskodással mérte ki az apa tányérjára a kását; beszélgetésüket áthatotta az udvariasság és az előzékeny gondolkodás légköre, ami mindig is büszkesége volt a családnak.
Hászim kedvvel és gyakorta emlegette, hogy noha nem istenes ember, mindig nagy súlyt helyezett arra, hogy "tisztességgel álljon meg" a világban. A tágas tóparti rezidencián minden jövevénynek kijárt a szertartásos tisztelet, még azoknak a szerencsétlen páráknak is, akik egy-egy kis szilánkért folyamodtak Hászim hatalmas vagyonából, s nem is hiába, de természetesen hetvenegy százalékos kamatért, részben azért, hogy, mint kásaméricskélő feleségének is mondta, "megtanítsam ezeket a pénz értékére: ha ezt az egyet megtanulják, bizonyos, hogy kigyógyulnak az örökös kölcsönkéregető lázból - s akkor, lásd, már ha beválik, amit elgondoltam, visszavonulhatok az üzletből!" Az uzsorás és felesége gyermekeikbe, Attába és Humába sikeresen plántálták belé a takarékosság, a tisztesség, a jó modor és az egészséges lelki függetlenség erényeit.

A reggeli végeztével a család tagjai jó munkálkodást kívántak egymásnak aznapra. És íme, néhány órával később örökre odalett a ház üvegfényű önelégültsége, befellegzett a porcelánfinomságú életnek, az alabástromérzékenységnek.

Az uzsorás előállította a sikáráját, s már éppen belé akart lépni, amidőn ezüstös csillanást vett észre a szeme sarkából; jobban odanézett, s látta, hogy egy kis üvegcse úszik magánmólója és a sikára között. Hirtelen ötlettel kihalászta a nyálkás vízből: színes üveghenger, remekmívű ezüst filigránmunkába foglalva. Benne pedig, ezüstbe ágyazva, egy emberi hajszál.
Markába rejtve páratlanul értékes szerzeményét, odavetette a csónakosnak, hogy meggondolta magát, szaladt a szentélybe, bezárkózott, és kedvére meglegeltette szemét a kincsen.

*

Kétség nem fért hozzá; Hászim, a pénzkölcsönző (aminthogy első pillanattól tudta) Mohamed próféta híres szent haja szálának jutott birtokába; az ereklyét egy napja lopták el a házrátbáli szentélyből, az egész völgy példátlanul nagy fölháborodására és nekizúdulására.
A rablók - akiket bizonyára megrémített az általános fölbolydulás, a tüntető fölvonulás a város utcáin, a véghetetlen és módfölött drámai jajveszékelés, a zendülések, a politikai mozgolódás, no meg a példátlanul alapos rendőrségi nyomozás, amelyet olyan emberek rendeltek el és hajtottak végre, kiknek karrierje most a szó szoros értelmében hajszálon függött -, a rablók tehát nyilván elvesztették a fejüket, és a fiolát a tó zselatinkebelére hajították.
Hászim mint jó polgár és mint becsületes megtaláló persze tudta, mi a kötelessége: a hajszálnak vissza kell kerülnie a szentélybe, Kasmírnak pedig a higgadt rend és béke állapotába.

Ám de akkor Hászim, a pénzkölcsönző egyebet gondolt. Dolgozószobájában minden, de minden a szenvedélyes gyűjtőre vallott: nagy vitrinek tele fölnyársalt gulmárgi pillangókkal, háromtucat miniatűr ágyú, amelyeket a nagy Zam-zama ágyú beolvasztott bronzából öntöttek, számtalan sok kard, egy Nága-lándzsa, kilencvennégy terrakotta teve abból a bizonyos vasútállomásokon árult fajtából, tömérdek szamovár és megszámlálhatatlan mennyiségű szantálfa figurácska, amelyek eredetileg fürdőkádbeli gyerekjátéknak készültek.
- Végtére - mondta magában Hászim -, maga a Próféta biztos, hogy ellenezné ezt az ereklyekultuszt: borzadt annak a gondolatára, hogy istenítsék; így hát azzal, hogy koszlott haja szálát távol tartom esztelen híveitől tulajdonképpen, nemde, jobb szolgálatot teszek, mintha visszaszolgáltatnám! Persze nekem a tárgy vallásos értéke semmit nem mond, világi ember vagyok én, e világi ember; szekuláris tárgyat látok csupán benne, vakító szépségű ritkaságot, azaz röviden: az üvegcse kell nekem, nem a szőr. Hány amerikai milliomos van, akik lopott festményt vásárolnak, hogy eldugják... ők aztán biztosan megértenének. Kell nekem, nagyon kell, és kész!

Nincs az a gyűjtő, aki meg ne osztaná örömét egy másik emberi lénnyel: Hászim egyetlen fiát, Attát hívatta, neki mondta el a dolgot. Atta erősen megütközött, de, hallgatást esküdvén, csak akkor kottyantotta ki titkát, mikor már végképp lehetetlen volt tovább tartani.
Az ifjú egyedül hagyta atyját a gyűjtemény zsúfolt magányában. Hászim egyenes derékkal ült egy kemény széken, és elbűvölten bámulta a szépséges üvegcsét.

*

Tudni való, hogy az uzsorás soha nem ebédelt, így aztán esteledett már, mikor egy szolga rányitott a barlangjában, hogy a vacsoraasztalhoz szólítsa. Hászim úgy ült ott, ahogy a fia hagyta. Úgy, és mégsem úgy: püffedtnek, ápolatlannak tűnt, a szeme is jobban düledezett, mint máskor, szemhéja kivörösödött, ökle bütykei elfehéredtek.
Úgy tűnt, menten széjjelpukkad az egész ember; mintha a jogtalanul eltulajdonított ereklye hatására valamely baljós folyadékkal töltődött volna tele, s az most bármelyik pillanatban kilövellhetne teste összes nyílásán.
Úgy kellett odatámogatni az asztalhoz, s ott azután valóban bekövetkezett a robbanás!

A család életének feltűnő gonddal szerkesztett törékeny egyensúlyát semmibe véve Hászim csak úgy fröcskölte, csak úgy záporozta, csak úgy ontotta magából az iszonytató igazságokat. Az elszörnyedve hallgató gyermekek tanúi lehettek, hogyan támad rá apjuk a hitvesére, s hogyan nevezi házasságukat élete leghosszadalmasabb, legsúlyosabb csapásának. - Vége az udvariaskodásnak! - bömbölte. - Vége a szemforgatásnak!
Aztán, ugyanebben a szellemben, döbbent családja elé tárta, hogy szeretőt tart, s hogy rendszeresen látogatja a fizetett nőket. Feleségének szemébe vágta, nehogy azt higgye, hogy ő lesz az örököse: az iszlám törvények megszabta hetedrésznél fityinggel se fog többet kapni! Akkor aztán rászállt a gyermekeire, s üvöltve kérte számon Attán nem létező tudományos karrierjét. - Ilyen egy hülyét! Egy hülyével vagyok itten megverve! -, lányát pedig kéjsóvárgásáért átkozta el: mégiscsak abszurdum, hogy mezítelen arccal jár-kel szerte a városban, valamirevaló muszlim nőt ilyenre kényszeríteni sem lehetne: mától kedve párda nélkül ki ne merjen lépni a házból!
Vacsoráját érintetlenül hagyva az asztalon, fölpattant, elment lefeküdni, s hamarosan az olyan ember igaz álmát aludta, akinek nagy terhek szakadtak le a válláról; gyermekei ott maradtak kővé dermedten, az asszonya könnyek közepette, s a vacsora szép lassan kihűlt a tálalóasztalon, a vigasztalhatatlan étekfogó szeme láttára.

Másnap hajnali ötkor az uzsorás fölverte családját, s megparancsolta, hogy mosakodjanak meg és mondják el a reggeli imát, és ettől kezdve naponta ötször imádkozott, noha eddig ilyet soha nem tett, és feleségét, valamint gyermekeit arra kényszerítette, hogy hasonlóképpen cselekedjen.
A szolgák, a családapa utasítására reggeli előtt halomba hordták a könyveket a kertben, s az ámuló Huma szeme láttára meggyújtották. Egyetlen kötet maradt a házban, a Korán: Hászim ezt selyemkendőbe bugyolálta, és elhelyezte egy kisasztalon a hallban. A család minden tagja köteles volt naponta legalább két óra hosszat olvasni belőle. Tilos lett a mozi is. Amikor Atta barátai látogatóba jártak a háznál, Humának nem volt szabad kilépni szobájából.

A család már így is iszonytató tágra meredt szemmel járt-kelt, pedig hátra volt még a legrosszabb.
Aznap délután eljött egy adós, reszketve megvallotta, hogy nem tudja kifizetni a kamattal terhelt esedékes összeget, és elkövette azt a hibát, hogy - némiképp hangoskodó stílusban - emlékeztette Hászimot, miszerint a Korán tiltja az uzsorakamatot. A pénzkölcsönző dührohamot kapott, s tekintélyes bikacsökgyűjteménye egy darabjával támadt rá a boldogtalanra.
Ugyanaznap, később, egy másik szerencsétlen csúf vágással a karján menekült ki Hászim dolgozójából: Huma apja ugyanis tolvajnak, pénze tolvajának nevezte, s lekapva egyet a falon függő harmincnyolc kukri kés közül, le akarta nyisszantani a fickó jobb kezét.

A családi illemen esett eme súlyos sérelmek rémülettel töltötték el Attát és Humát, anyjuk pedig, aki aznap este meg akarta nyugtatni az urát, egy tisztességes-nagy pofont kapott. Atta odaugrott, hogy anyja védelmére keljen, mire persze ő is megkapta a magáét.
- Majd én megmutatom - mennydörögte a zord atya -, hogy mostantól kedve rend lesz itt!

A feleség hisztériás rohamot kapott, s a roham egész éjjel, sőt másnap is kitartott, ami úgy felbőszítette a férjet, hogy nem átallt válással fenyegetőzni; ennek hallatán az asszony bemenekült szobájába, magára zárta az ajtót, és hisztériája lassacskán szipogó-rágává szelidült. Ám ekkor Huma cérnája szakadt el: nyíltan szembeszegült apjával, és (annak a lelki függetlenségnek a jegyében, amelyet éppen Hászim nevet belé) kijelentette, ő aztán nem fogja elfátyolozni az arcát; árt a szemnek, ha semmi egyebet nem tekintünk is.
Apja, ezt hallva, abban a minutumban kitagadta, és egy hetet adott, hogy összecsomagolhasson.

Negyednapra úgy megerősödött a félelem légköre, hogy lépni is alig lehetett. Atta így szólt megrázkódtatástól néma húgához: - Ez már mindennek a legalja... de tudom én, mit kell tennem.
Azon délután, mikor Hászim elindult két bérelt gazfickóval, hogy két inszolvens adósán behajtsa a tartozást, Atta azonnal benyomult apja dolgozójába. Fia és örököse lévén a cégtulajdonosnak, saját kulcsa volt a széfhez; elővette rejtekhelyéről a kis fiolát, nadrágzsebébe süllyesztette, és visszakulcsolta a nehéz ajtót.
Most mondta csak meg Humának, mit talált apjuk a Dál tóban, és így kiáltott: - Őrült vagyok, úgy lehet - úgy lehet, meghibbantam ezektől a rettentő eseményektől -, de meg vagyok győződve, hogy nem lesz béke ebben a házban mindaddig, amíg el nem kerül innen ez a szőrszál.
Húga azonnal belátta, hogy a szent hajszálnak vissza kell kerülnie eredeti helyére; Atta bérelt sikárán el is indult a Házrátbál-mecset iránt. Csak amikor a csónak partra tette, a megszentségtelenített szentély körül nyüzsgő, nyugtalan hívek közé, akkor jött rá, hogy az ereklye nincs a zsebében. Egy lyuk, egy lyukacska, melyet anyjuk, aki egyébként oly igen gondos háziasszony volt, nem vett észre, talán éppen a közelmúlt eseményeinek hatása alatt lévén...
Atta első mérgét hamarosan mérhetetlen megkönnyebbülés váltotta föl.
- Csak elképzelni is - gondolta -, ha bejelentettem volna a mulláknak, hogy nálam a hajszál! Bizonyos, hogy nem hittek volna nekem, ez a tömeg pedig ízekre szaggat! Akárhogy is, most már oda, és le van a gondja. - Napok óta ilyen elégedettnek nem érezve magát, hazatért.

*

Húgát kékre-zöldre verve ott találta zokogva a hallban; anyja a hálószobájában jajongott, mint egy vadonatúj özvegyasszony. Hosszas könyörgésére Huma elmondta, mi történt: apjuk hazatérőben brutális üzleti tárgyalásáról, újfönt csak ezüst csillogására lett figyelmes móló és sikára között, újfönt kipecázta a kóbor ereklyét, s a történtek miatt, minden eddigi mértéket meghaladóan fölpaprikázva, kipofozta lányából az igazságot - Atta akkor tenyerébe temette arcát, és kijelentette, hogy a hajszál üldözi őket, s visszajött, hogy véghezvigye, amibe belefogott.

Most Huma volt az, akinek eszébe jutott valami.
Feketében-kékben éktelenkedő karjával megölelte bátyját, s véraláfutásos homlokát közel hajtva a fiú füléhez elsuttogta: kész rá, hogy minden áron megszabaduljon a szörnyű holmitól. Bármi áron, suttogta el többször is a nagyobb nyomaték kedvéért.
- A szőrt el kell lopni! - jelentette ki. - A mecsetből ellopták, következésképp úgy kell innen is ellopni, csakhogy igazi tolvaj legyen a végrehajtója, ne miközülünk való, aki maga is áldozata a hajszának, olyan tolvaj kell ide, akit el nem rettent sem a lebukás, sem az átok.
Persze, tette hozzá, a rablás tízszerte nehezebb lesz így, hogy apjuk örökös készenlétben fog állni, tudva, mi történt egyszer is.

- Végre tudja hajtani?
Huma, végére érvén történetének a gyertya és viharlámpa világította szobában, egy kérdéssel fejezte be mondókáját: - Milyen biztosítékot tud adni arra nézvést, hogy végül is nem fog elrettenni a föladattól?
A bűnöző köpött egyet, s önérzetesen kijelentette, nem holmi szakács ő, nem is kertész, hogy referenciákat adjon, de tény, hogy nem ijed meg a saját árnyékától, s nem hisz semmilyen dzsinnben, semmilyen gyermeteg átokban. A lánynak meg kellett elégednie ezzel a büszkélkedéssel, s előadta a tervezett tolvajláshoz szükséges tudnivalókat.
- A bátyám kudarca óta apánk mindig párnája alá teszi éjszakára a becses holmit. Ámde egyedül alszik, és igen sokat forgolódik: elég, ha maga bejut észrevétlenül a hálószobájába, és nem lesz nagy művészet elemelni a fiolát, mivel apám feje aligha lesz már a párnán. Ha megszerezte, jöjjön a szobámba - szólt, és átadta Szín Sejknek a ház alaprajzát -, és ott megkapja összes családi ékszerünket. Meglátja... megéri...
Vagyonos ember lesz...
Látni való volt, hogy gyöngül az önuralma, és hogy majd' összeroskad a kimerültségtől.
- Ma éjjel! - robbant ki belőle. - El kell jönnie még ma éjjel!

Alighogy távozott Huma, a vén bűnöző testét gonosz köhögés rántotta görcsbe, s vért köpött egy rossz bádogkannába. A nagy Sejk, a "Tolvajok Tolvaja" beteg volt és öreg, és föltartóztathatatlanul közeledett a nap, amikor egy ifjú trónkövetelő megmártja majd kését a Sejk hasában. Egész életében szenvedélyes szerencsejátékos lévén, vénségére sem lett gazdagabb, mint amikor - hány évtizede! - zsebtolvaj-tanoncként elkezdte a pályát: e rendkívüli megbízatásban, amelyet most az uzsorás lányától kapott, lehetőséget látott arra, hogy egy csapásra meggazdagodjon, odahagyja a völgyet, s megvásárolhassa a tiszteletre méltó elhalálozás kiváltságát, ki nem lyukasztott gyomorral.

Ami pedig a Próféta haja szálát illeti: sem ő, sem világtalan felesége soha életükben nem tartották valami sokra a prófétákat: ebben az egyben megegyeztek a pénzkölcsönző klánjával.
Utolsó bűntettének valódi jellegéről azonban négy fiának semmit nem szabad megtudnia: reménytelenül hitbuzgó fickóvá cseperedett mind a négy, szüleik nem kis zavarára; még azt az abszurd vágyat is ott melengetik a szívükön, hogy egy nap elzarándokolnak Mekkába. - Az ám, és hogyan? - kérdi olyankor nevetve az apjuk, mivel, miként áldozatos szülőhöz illik, idejekorán gondoskodott gondtalan s bőséges megélhetésükről, születésükkor elnyomorítván őket; s most, szánalmasan vonszolva magukat városszerte, jó pénzeket keresnek a koldusszakmában.
A gyerekekről tehát le van a gond. Ő meg a felesége szintén ellesznek, hála az uzsoráslány ékszerdobozainak. Ugyancsak időszerű volt a sorstól, hogy a szépséges, összevert leányzót idesodorja a városnak ebbe a zugába.

Aznap éjjel vaksin várakozott a tóparti nagy ház, s falai mentén csönd lapult. Tolvajnak való éjszaka: felhő az égen, köd a téli vizeken. Aludt Hászim, az uzsorás, a család egyetlen tagja, kinek aznap éjjel álom jött a szemére. Fia, Atta egy másik szobában, mély kómában feküdt, vérrög zárta el agyában az eret; mellette virrasztott az anyja, aki gyásza jeléül, kibontotta hosszú, őszes haját, és tehetetlenségről árulkodó mozdulatokkal cserélte a meleg borogatást a beteg homlokán. Egy harmadik hálószobában Huma várakozott, tetőtől-talpig felöltözve, körötte elszánt kétségbeesésének súlyos ékszerládikói.
Nagy sokára bülbül halk szava zendült az ablak alatt: Huma ajtót nyitott a madárnak, melynek ábrázatán az arab "S"-t idéző forradás éktelenkedett.

A madár, immár teljesen némán, felröppent a lépcsőn a lány nyomában. Odafönt elváltak, és egymásra rá se pillantva ellentétes irányban haladtak tovább összeesküvésük folyosóján.
Szín, a tolvaj, szakszerűen s könnyedén hatolt be az uzsorás szobájába, s ott megbizonyosodhatott, hogy Huma jóslata pontos volt: Hászim átlósan nyúlt el az ágyon, a párna szabad, a préda védtelen. Szín puha macskaléptekkel modult célja felé.
És ekkor történt, hogy az ifjú Atta, az agyában elakadt vérrög ki tudja, milyen parancsára, váratlanul fölült ágyában, és anyját holtra rémisztve, torka szakadtából elkiáltotta magát:
- Tolvaj! Tolvaj! Tolvaj!

*

Valószínű, hogy emez utolsó pillanatokban apjánál időzött az összevert, szegény agya, de bizonyosat ez ügyben már sohasem fogunk tudni, mert a nyomatékos hármas kiáltás után Atta holtan hanyatlott vissza a párnára.
Anyja azon nyomban dobhártyaszaggató jajongásban, visításban és üvöltésben tört ki, pontig víve ezzel, amit Atta kiáltása kezdett el - gyászpanasza, áthatolván a hálószoba falán, kikergette Hászim szeméből az álmot.

Szín Sejk épp azt fontolgatta, hogy bújjon-e az ágy alá, vagy inkább annak rendje és módja szerint kólintsa jól főbe az uzsorást; ám akkor Hászim fölragadta a tigriscsíkos tőrös botot, amely ott állt mindig az ágy fejénél, s a túlfelől álló tolvajt észre sem véve, kirohant a folyosóra. Szín egy gyors mozdulattal magához vette a Próféta haja szálát őrző üvegcsét.
Hászim a folyosón tokjából kirántotta a tőrt, s jobbjával a csupasz pengét, baljával a botot csóválta megveszekedetten. A folyosón éjféli sötétjében most egy árnyalak suhant feléje, és az uzsorás, alvajáró-ámokfutó dühében, precízen szíven szúrta. Világosságot gyújtva látnia kellett, hogy tulajdon lányát mészárolta le, és e sorscsapás igen nagy lelkifurdalást gerjesztvén benne, ennen tőrébe dőlve véget vetett életének. Feleségét, a család egyetlen életben maradt tagját olyannyira megviselte az általános vérengzés, hogy bátyja, a városi rendőrkapitány, kénytelen volt elmegyógyintézetbe szállíttatni.

Szín Sejk egykettőre fölfogta, hogy füstbe ment a terv. Orrhossznyira a beteljesedéstől veszni hagyta az ékszerdobozok álmát, kimászott Hászim ablakán, s a föntebb ecsetelt borzalmas események közepette kereket oldott. Hajnal előtt ért haza, fölrázta feleségét, és bevallotta neki kudarcát: egy időre el kell innen tűnnie, mondta. És a vak asszony ki nem nyitotta szemét, míg a férje nem távozott.

A Hászim-ház lármája fölriasztotta a szolgákat, sőt még az éjjeliőrt is, aki, szokásához híven, csárpály-fekhelyén az igazak álmát aludta a kapu mellett. Riasztották a rendőrséget, és magát a rendőrkapitányt is tájékoztatták. A rendőrtiszt gyászba borult szívvel értesült Huma haláláról, s menten kibontotta annak reá bízott pecsétes levelét; ezt követően késedelem nélkül nagy létszámú fegyveres különítményt vezényelt a város legrosszabb hírű, legnyomorúságosabb negyedének fénytaszító sikátoraiba.
Egy rosszindulatú besurranó tolvaj nyelve bemondta Huma összeesküvő társát; egy nagyralátó bankrabló ujja rámutatott rejteklakására; s noha Szín menekült egy padlásablakon, a háztetőről leszédítette a rendőrkapitány golyója, és Szín Sejk kilyukasztott gyomorral zuhant a tajtékzó nagybácsi lába elé, összemocskolva a sikátort.
A halott rongyos zsebéből kigurult egy áttört ezüstbe foglalt színes üvegfiola.

A Próféta haja szálának visszaszerzését azonnal bemondta az Indiai Rádió. Egy hónapra rá a Házrátbál-mecsetben összegyűltek a völgy legszentebb életű férfiai, és annak rendje és módja szerint autentifikálták az ereklyét. Mindmáig ott őrzik erős őrizettel a mecset pincéjében, minden tavak legpompásabbikának a partján, abban a völgyben, amely minden földi tájak közül a legközelebb van a Paradicsomhoz.

*

Ámde, mielőtt illendőképp befejeznők történetünket, megemlítendő, hogy mikor a halott Sejk négy fiára rávirradt ama halálos éjszaka után a hajnal, a fiúk, tudtuk nélkül közös fedél alatt töltvén néhány órát a szent hajszállal, arra ébredtek, hogy csoda történt: makkegészségesek, és minden végtagjuk ép, mintha az apjuk újszülött korukban nem is zúzta volna össze a lábukat. Ezen aztán tisztességgel meg is mérgelődtek mind a négyen, mivel a csoda következtében elestek keresményük jó háromnegyedétől: bukott férfiak, tönkrement emberek lettek.
Csupán a Sejk felesége lehetett hálás a történtekért, mert jóllehet, a férje odaveszett, a szeme világát visszanyerte, s élete hátralévő napjaiban a Kasmíri völgy szépségein legeltette a szemét.

 

Salman Rushdie
A TŰZMADÁR FÉSZKE
B. Siklós Márta fordítása
Nagyvilág, 1999, szeptember-október
http://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/99/0910/02rushd.htm

Új alakokká vált testekről indit a lelkem szólani
Ovidius: Átváltozások
(Devecseri Gábor fordítása)

Forró vidék ez, sík, kiszáradt. Az esők annyiszor maradtak el, hogy ma már inkább úgy mondják, az aszály győzött megint. Alföldi emberek, marhatenyésztők, de a jószág lassan mind elbitangol tőlük. Délnek és keletnek vándorolnak a marhák, rogyadozó lábbal, víz után kutatva, a csontjaik is zörögnek, ahogy lépnek. Szarvas koponyáik mérföldkövekként jelzik hiábavaló exodusuk útját. Nyugat felé van víz, de az sós. Hamarosan ezekből a mocsarakból is elpárolog minden élet. Bogáncspihe száll a kilúgozott, szürke lapály felett. Akkora repedések tátonganak benne, hogy egy egész embert el tudnak nyelni.
Illik a paraszthoz az ilyen halál: hogy a saját földje falja fel.
A nők nem ilyen halált halnak. A nők tüzet fognak és elégnek.

Valamikor, az emberek még emlékeznek rá, sűrű erdő állt itt, meséli Miszter Maharadzs ifjú amerikai feleségének a limuzinban, útban a palotája felé. Az erdőben ritka tigrisfaj élt, fehér, mint a só, kicsi, de csupa ín. Meg énekesmadarak! Annyiféle, mint égen a csillag; még a fészküket is muzsikából rakták. Ötven évvel ezelőtt, ha az apja végiglovagolt az erdőn, együtt dúdolta velük áriáikat, s hallotta még a tigriseket is, ahogy bekapcsolódnak a kórusba. Csakhogy az apja nem él már, a tigrisek kihaltak, s a madarak is eltűntek mind, kivéve egyetlenegyet. Ez a madár soha nem énekel, s hogy fák sincsenek már, titkos helyen fészkel, senki sem tudja, merre. Ő a tűzmadár, suttogja miszter, az ifjú feleség pedig – nagyvárosi lány, idegen, szűz is régen volt már – csak nevet ezen az egzotikus melodrámán, hátraveti hosszú, fénylő haját; sárga a haja, mint a láng.

Ma már nincsenek hercegek. A kormány évtizedekkel ezelőtt eltörölte őket. Modern országunkban a hercegek puszta gondolata is regénybe való, a feudalizmus, a tündérmesék idejéből ránk maradt fikció. Címeiktől, kiváltságaiktól megfosztották őket, immár nincs hatalmuk a nép felett. Így aztán a hercegből egyszerű Miszter Maharadzs lett. Hanem azért bonyolult figura ő. Városi palotája kaszinó lett, ám közben egy bizottság elnöke, amelyik arra esküdött fel, hogy gyökerestül kiirtja a virágzó korrupciót, az ország rákfenéjét. Ifjúkorában nagy sportember volt, ám mióta visszavonult, nem talál magának időt a testedzésre. Ökológiai intézetet vezet, kutatja, keresi az aszály ellenszerét; ám vidéki rezidenciáján, a hatalmas palotaerődben vastag függönyként zuhog szünet nélkül a drága víz, a puszta látványosság kedvéért. Ritkaságokkal teli könyvtára a tartomány büszkesége, ugyanakkor kezében tartja a helyi műholdas tévéhálózatot, s minden új antennából sápot húz. Vagyonának, akárcsak suttogva emlegetett számtalan románcának részletei homályba vesznek.

Egy kőfejtőhöz érnek. A limuzin megáll. Férfiak, kezükben csákány, aszszonyok, fejükön fémtál, földet cipelnek benne. Mikor meglátják Miszter Maharadzsot, hódolatteljes mozdulatokat tesznek, letérdelnek, meghajolnak. Az amerikai feleség csak néz, úgy érzi, hogy itt, ahová került, az az érvényes, amit eltöröltek, s hogy innen nézve a messzi fovárosban székelő kormány a regénybe való, senki által sem hitt fikció. Itt Miszter Maharadzs még mindig herceg, ő pedig a herceg új hercegnője. Mintha csak egy mesébe lépett volna be, mintha nem lenne több, mint száraz lapon sorjázó betűk, vagy mintha egyszerre ő lenne az a lap maga, sík felszín, melyre saját története íródik, s melyen át forrón és könyörtelenül fúj a szél, s lesz így testéből papirusz, bőréből pergamen, lelkéből papír.
Milyen forróság van. Beleborzong.

Nem kofejtő. Víztároló. A parasztokat, akiket az aszály űzött el otthonaikból, Miszter Maharadzs fogadta fel, hogy kiássák ezt a medencét, mire az eső végre-valahára megjön. Így legalább munkát ad nekik, mondja a feleségének, sőt többet, mint munkát: reményt. A feleség megrázza a fejét, ő azt látja, hogy a roppant gödör telis-tele van már: keserű gúnnyal. Csíp, mar, mint a só, nem jó se embernek, se marhának.
Az asszonyok itt a gúny-tárolóban a tűz színeit viselik. Csak az ostobák, akiket elvakítanak a nyelv konvenciói, hiszik azt, hogy a tűz piros vagy aranyszínű. A tűz mélabús pereme kék, irigy szíve meg zöld. Van, hogy fehéren ég, ha pedig tombol, akkor feketén.
Tegnap, mesélik a csákányos férfiak Miszter Maharadzsnak, egy arany-vörös szárit viselő asszony – a bolondja – lángra gyulladt a vízre váró száraz katlanban. A férfiak fent álltak körben a tároló peremén, s nézték, amint a csákányt mintegy tiszteletadásképp vállhoz emelve ég: felismervén az ő férfiúi bölcsességükben az asszonysors elkerülhetetlenségét. Az asszonyok meg, aszszonyaik, csak sikoltoztak.
Mikor a nő megszűnt égni, nem volt semmi a helyén. Egy morzsányi hús se, egyetlen csont se. Úgy égett, ahogy a papír ég, felreppent az égbe, s a semmibe fútta a szél.
Az asszonyok gyúlékonysága rezignált ámulat forrása az itteni férfiak számára. Egyszerűen túl könnyen fognak tüzet, mit lehet tenni? Az emberfia csak hátat fordít nekik, s már lángolnak is. Talán a nemek közti különbség teszi, mondogatják: a férfiak földből valók, szilárdak, szívósak, ám az asszonyok szeszélyesek, labilisak, nem maradnak sokáig ezen az árnyékvilágon, s füstfelhőben illannak el, egyetlen szó magyarázat nélkül. Ebben a hőségben meg, hát nem kint rostokolnak a napon? Mondjuk nekik eleget, maradjanak benn a házban, ne tegyék ki magukat a veszélynek, de hisz tudja, milyenek a nők! Ez a sorsuk, ilyen a természetük.
Még a komoly nőknek is tüzes a szíve; sőt tán nekik a leginkább, súgja oda Miszter Maharadzs ifjú feleségének a limuzinban. Az visszafelesel: modern felfogású nő, és nem szereti, ha így beszél egy férfi, ha csak úgy betereli a másik nemet egy ilyen durva karámba, ha ilyen könnyed általánosításokba bocsátkozik, még ha csak tréfából is. A férfi mulat, és bocsánatkérőleg hajtja meg a fejét. Micsoda tűzrolpattant menyecske vagy te, mondja neki, látom, kénytelen leszek megjavulni.
Minél előbb, parancsol rá a felesége, és kényelmesen befészkeli magát a férfi hóna alá. Homlokát csiklandozza az őszes szakáll.

A pletyka szikrái már előtte pattognak. Gazdag lány ez, olyan gazdag, mint a vén, hájas nizám X. városából, akit ékszerben mértek le a születésnapján, úgyhogy az adókat egyszerűen úgy emelte fel, hogy felszedte a kilókat. Alattvalói reszkettek nagy vacsoraestélyei, a hatalmas halva-szeletek, zselé-tornyok, kulfi-hegyek láttán, mivel jól tudták, a nizám torkán lecsusszanó csemegék végeérhetetlen lavinája azt jelenti, hogy a maguk asztalán egyre kevesebb és soványabb lesz az étek; ahogy a nizám sír, mert a kimerültségig tömte magát, úgy fognak sírni a gyerekeik – az ő falánksága a nép éhínsége. Szóval mocskosul gazdag, sistereg a pletyka, amerikai apja egy kelet-európai állam trónfosztott királyi családjától eredezteti magát, és minden évben magánrepülőgépen röpteti üzleti birodalmának elit alkalmazottjait elvesztett királyságába, ahol egyenesen az Idő-folyó partján rendez négynapos golfversenyt, s amikor véget ér a verseny, megvető kacagással, akár egy isten, kirúgja a győztest, tönkreteszi az életét, amiért dicsoségre merészelt törni, otthagyja az Ido-folyó partján, az pedig beleveti magát a kavargó, halálos habokba, s végezetül elvész, akár a remény, akár egy labda.
Gazdag; termékeny; fiakat hoz és esőt.
Nem is gazdag, szegény, szikrázik a pletyka, az apja felakasztotta magát, amikor megszületett, az anyja kurva volt, sziklás vadon nevelte, a szárazság a testében lakozik, akár egy átok, meddő, és azért jött, hogy barna csecsemőket lopjon ki otthonaikból, akiknek majd üvegből ad tejet, hiszen a melle száraz.
Miszter Maharadzs bejárta a világot kincsekért, s egy bűvös ékkövet hozott magával haza, melynek fénye megváltoztatja az életüket. Miszter Maharadzs gyalázatba süllyedt, s magát a Romlást hozta a palotába, megadta magát a sárga hajú végzetnek.

Így lesz hát az ifjú feleségből mese, amit az emberek szövögetnek, amiről vitatkoznak. Útban a palota felé ő maga is tudatában van annak, hogy egy mesébe lép be, mesék csokrába, amelyek mind olyan asszonyokról szólnak, mint ő, szőkékről és sárga hajúakról, meg a sötét férfiakról, akiket szerettek.
A barátai figyelmeztették otthon, a felhokarcolók városában. Ne menj el vele, óvták mindannyian. Ha az ágyába fekszel, nem fog többé becsülni. Az olyan nőkre, mint te, nem úgy gondol, mint az asszonyára. A másságod izgatja csak, a szabadságod. Összetöri a szívedet.
Bár a férfi feleségének hívja, nem a hitvese. Nem érez félelmet, még nem.

Romos kapu áll a pusztaság közepén, bejárat a semmibe. Egyetlen, az utolsóként kidőlt fa hever mellette, rothadóban, pőre gyökerei mint holt óriás kezei merednek az ég felé. Esküvői vendégsereg halad el mellettük, a limuzin lassít. A feleség látja, hogy a választottjához igyekvő turbános vőlegény nem délceg, szerelemre éhes ifjú, hanem gyér hajú, kiszáradt öregecske; képzeletében összeáll a mese egy halhatatlan, a sors szeszélyéből sokáig beteljesülni nem hagyott szerelemről, mely végre legyőzött minden akadályt. Hervatag kedves várja valahol megaszott szívszerelmét. Mindig is szerették egymást, fonja magában a mesét, s most, történetük végéhez közeledvén, rájuk mosolyog az igazi happy end. Nem is veszi észre, hogy fennhangon beszél. Miszter Maharadzs elmosolyodik, a fejét rázza. Nem, nem, a vőlegénynek ifjú mátkája van, messzi faluból való szűz leány.
De miért menne egy szép fiatal lány egy ilyen vén bolondhoz?
Miszter Maharadzs megvonja a vállát. A kisöreg biztosan beérte szerény hozománnyal, feleli, márpedig ahol sok lány van, az ilyesmi nagy súllyal esik a latba. Ami meg az öreget illeti, hosszú élete során több hozományt is kaphatott, nem csak egyet. A dolgok összeadódnak.
Kürtök és fuvolák fújnak harsány zeneszót az asszony felé. Dob perdül, akár az ágyútűz. Transzszexuális táncosok heccelik az ablakon keresztül. Héjhó, Amerika, rikoltják, haudujudú, ollé! Vigyázz, bébi, jövök, itt egy jenki dendi! Je, je, bébi, dú dú, bébi, klassz vagy, rázzad, Misszamerika! Pánik fogja el. Gyorsabban! kiáltja, a sofőr gázt ad. Porfelhő robban mögöttük, s elnyeli az egész esküvői kompániát. Miszter Maharadzs maga a megtestesült aggodalom, ám az asszony dühös magára. Bocsáss meg, motyogja. Semmi az egész. A hőség teszi.
(„Amerika.” Valamikor régen, „Amerikában”, indiai ebédet ettek együtt háromszáz méterrel az utcaszint felett, asztaluktól ráláttak a park buja zöldjére, s szemüket valami olyan tobzódóan dús növényzeten legeltethették, amelynek emléke most, ebben a csonttá aszalódott tájban egyenesen obszcénnak tetszik. Az én hazám, mondta akkor a férfi, épp olyan, mint a tiéd. Nagy, nyughatatlan, istenekkel teli. Mi a magunk torz angolját beszéljük, ti is a magatokét. És mielőtt római birodalom lettetek, mikor még csak gyarmat voltatok, ugyanazok voltak a gazdáink is. Csak ti hamarabb legyőztétek őket, mint mi, így aztán gazdagabbak vagytok, mint mi. De különben egyformák vagyunk. Itt az utcasarkokon ugyanaz a nyüzsgő sokféleség, ugyanaz a szemét, ugyanaz a minden-egyszeresség. Ő azonnal megértette, mit akar mondani a férfi: hogy a hely, ahonnan jött, nem hasonlítható semmihez, amirol neki tapasztalata lehet, olyan hely az, melynek nyelveit ő csak küszködve tanulhatja meg, melynek jelkódjait talán sohasem töri fel, s melynek végtelensége és titokzatossága legmélyebb szenvedélyeit és legbensőbb szükségleteit ébresztheti fel és teljesítheti be.
Amerikai volt, a férfi tehát pénzről beszélt neki. A régi protekcionista törvényhozás s az elavult szocializmus, ami oly sokáig gúzsba kötötte a gazdaságot, immár a múlté, s ha az embernek vannak jó ötletei, vagyonokat lehet csinálni. Még egy herceg se engedheti meg magának, hogy ne legyen rajta a labdán, sőt legyen mindig egy lépéssel előbbre, mint a többiek. Neki millió terve van, a lánynak pedig az a híre pénzügyi körökben, hogy szerencsésen tud összeházasítani tőkét és ötleteket, hogyha valamiben fantáziát lát, elő tudja teremteni rá a pénzt, a szükséges táptalajt.
„Esőcsináló.”
A lány elvitte a férfit az operába, ahol, mint mindig, egészen felajzódott a megénekelt magasztos eszmék erejétől, noha a szavak ismeretlenek voltak, értelmüket az énekesek gesztusaiból kellett kiszűrnie. Aztán hazavitte magához, és elcsábította. Az ő városa volt, az ő színpada, magabiztos volt és fiatal. Amikor szeretkezni kezdtek, érezte, mindent hátrahagy, amit ismer, énjének minden gyökerét. Lehullt róla minden gátlás, mintha teste zárt kapu lenne az ismeretlenbe, amit önmagának kell földig rombolnia.
Azért nem lesz minden szép és jó, figyelmeztette a férfi. Iszonyú a szárazság.)

A palotája, sajnos, förtelmes. Omladozik, bűzlik. Az asszony szobájában foszladozik a függöny, billeg az ágy, a falon a képek különféle arabeszk párosodási pózokat ábrázolnak valami vacak kis hercegecske udvarában folyó bacchanáliából. Azt nem lehet tudni, hogy a modellek a férje ősei-e, vagy egy ügyes kufár által kiközvetített munkabrigád. Hangos zene szól a rosszul megvilágított folyosókon, de a forrását nem találja. Árnyak surrannak el. A férfi a szobájába kíséri, majd eltűnik, minden magyarázat nélkül. Ő egyedül marad, próbálja szokni új helyét.
Ezen az éjjelen egyedül alszik. A mennyezeten ventilátor kavarja a forró, szirupos levegőt, mely úgy remeg, mint leves felett a gőz. Fejéből nem tudja kiverni az „otthont”: éjszakai szirénáit, hűsítő gépezetét. A valóság tárgyiasulását. A struktúráknak, a tartalomnak abban a többletében nem könnyen kerekednek felül a fantazmagóriák. Élvezetet lelünk a szörnyekben, a mesésben, de csak mert a mozik sötétségén kívül, a könyvek lapjain túl, a zene barbár decibeljeitől távol bekerít és ránk telepszik a köznapiság. Más dimenziókról álmodunk, paranoid szub-textusokról, alvilágokról, hisz mikor ébren vagyunk, az aktuális jelen tart minket dologi szorításában, s mi nem látunk túl a materiális, az eseményhorizonton. Ám itt, a száraz levegő üres buborékcsapdájában, csótányoktól rettegve, minden határ leomolhat; leomlik minden határ. Megújul a rettenetes lehetősége.
Soha nem sírt könnyen, de most görcsösen rázkódik a teste. Száraz könnyeket sír, aztán elalszik. Mikor felébred, dobszót hall, táncosokat lát.
Az egyik udvaron lányok és asszonyok gyűltek össze, öregek és fiatalok. A dobos veri a ritmust, a nők egy szólamban válaszolnak. Térdeik kifelé fordulnak, szétterpesztett ujjaik mint szemaforok zárják le karjaik parancsoló ívét, nyakuk lehetetlen, laterális mozgásokat végez, szemük lángol – így haladnak a hűvös kövezeten, akár egy szinkópában menetelő hadsereg. (Korán van még, az udvar árnyékban van; a nap még nem adta át tüzét a kőnek.)
A táncosok élén a legmagasabb, szálegyenes előtáncos: Miszter Maharadzs nővére, hatvanadik évén is túl jár, mégis a legpompásabb táncosnő az egész államban. Missz Maharadzs észrevette az újonnan jöttet, de ennek nem adja jelét. Ő a tánc úrnője. A mozgás minden.
Amikor vége van, ott állnak egymással szemben, Miszter Maharadzs két hölgye: a nővér és az amerikai.
Mi volt ez?
Tánc a tűzmadár ellen. Engesztelő tánc: távozz tőlünk, tűzmadár.
Tűzmadár. (Sztravinszkijra gondol meg a Lincoln Centerre.)
Missz Maharadzs meghajtja a fejét. A madár, amelyik sohasem énekel, mondja. A fészke titkos; végzethozó szárnyai végigsöpörnek az asszonyok testén, és akkor elégünk.
De hát ilyen madár biztosan nincsen. Ez csak dajkamese.
Itt nincsenek dajkamesék. És jaj, itt nincsenek dajkák.
Jő Miszter Maharadzs! Turbán a fején, széles vállán hanyagul átvetett hímzett palást, milyen szép, milyen férfias, milyen megnyerően bocsánatkérő! A nő meg azon kapja magát, hogy zsémbel, mint valami cigányasszony. A férfi hízeleg, udvarol. Azért ment el, hogy előkészítse az ő fogadását. Reméli, elnyeri a tetszését.
Mi lesz az?
Majd meglátod.

A bűzlő palota mögött elterülő félsivatagban Miszter Maharadzs káprázatos estélyt készített elő. Holdvilág mellett, forró fényű csillagok alatt, óriási perzsaszőnyegeken magas rangú tisztviselők és nemesek köszöntik az új aszszonyt, a legjobb muzsikusok játszanak bús, varázsos fuvoláikon, révült hegedűiken s énekelik a legősibb és legújabb szerelmes dalokat; a vidék legzamatosabb csemegéit kínálják élvezetére. A környéken már híre ment az ifjú feleségnek, ünnepelt híresség lett. Meghívtam a férjét hozzánk, harsogja az egyik szomszédos állam kormányzója, de azt is megmondtam neki, hogy ha nem hozza el gyönyörű hitvesét, akár el se induljon! Egy másik exherceg felajánlja, hogy megmutatja neki a palotája kincseskamráiba zárt műkincseket. Senkinek se nyittatom ki, kivéve persze Miszisz Onassziszt. De magának, mondja, a kertembe terítem ki őket, mint a szép Jackie-nek.
Amíg a hold világít, folyik a teve- és lóverseny, a tánc és az éneklés. Tűzijáték petárdái robbannak a fejük felett. A férje vállának dől, akinek éjszakai távolléte rég megbocsátást nyert, és azt suttogja, Varázskirályságot teremtettél nekem, vagy (évődik a férfival) így szoktál kikapcsolódni minden éjjel?
Érzi, hogy a férfi megmerevedik, s amikor válaszol, keserűség csordul a szavaiból. Te magad teremtetted a királyságot, mondja. Te varázsoltad ezt az illúziót ebbe a pusztuló palotába. A tevéket, lovakat, még az étkeket is messzi földről hozattam. Ínségbe taszítjuk magunkat, hogy neked örömet szerezzünk. Hogy képzeled, hogy nekünk ez életmódunk lehet? Utolsó morzsáit éljük fel annak, amink volt, s most, csak hogy a kedvedre tegyünk, még mélyebbre merülünk az adósságban. Csak a túlélésről álmodunk; ez az ezer-egyéjszaka csak amerikai álom.
Én nem kértem semmit, mondja ő. Ez a nyakló nélküli pazarlás nem az én hibám. Sért a vádaskodásod, a gyalázkodásod.
A férfi túl sokat ivott, kibújik belőle az igazság. Így hódolunk a hatalom lábainál. Hozz nekünk esőt, Esőcsináló!
Mármint pénzt.
Mi mást? Van más is?
Én azt hittem, van szerelem, mondja ő.
Soha ilyen szép nem volt a telihold. Soha ilyen édes nem volt még muzsika. Soha ilyen kegyetlen nem volt az éj. Valamit meg kell mondanom neked.

Gyereket vár. Égő hidakról, égő hajókról álmodik. Egy filmről álmodik, amit mindig nagyon szeretett, egy férfiról szól, aki visszatér ősi falujába s valamiképpen átcsusszan az időn, apja fiatalkorába. Mikor megpróbál elszökni a faluból, és visszamegy a vasútállomásra, a síneknek se híre, se hamva. Nincsen hazaút. Itt végződik a film.
Mikor a tikkasztóan meleg szobában felébred álmából, lepedője csuromvizes az izzadságtól, s egy asszony ül az ágya szélén. Gyorsan eltakarja meztelenségét a nedves lepedővel. Missz Maharadzs csak mosolyog, megvonja a vállát. Erős tested van, mondja. Fiatalabb, de máskülönben nem sokban különbözik az enyémtől.
El akartam hagyni. De így most nem tudom.
Missz Maharadzs a fejét csóválja. A faluban azt mondják, fiú lesz, és akkor, magyarázza, megtörik az aszály. Babona, igaz. De a férjed nem teheti meg, hogy elengedjen. Utána meg, ha elmész is, a gyerek itt marad.
Azt majd meglátjuk!, robban ki ő. Mikor izgatott lelkiállapotba kerül, orrhangon kezd beszélni, maga is viszolyog tőle. Lelki szemei előtt összezárul körötte a mese, a mese, aminek a csapdájába esett, s aminek szövevényében meg kell találnia a cselekvés útját, lehetőség szerint a helyes cselekvését, de ha az nem megy, a helytelen is jó. Egyetlen dolgot nem szabad eltűrnie: a tehetetlenséget. Nem fog belehullani valami bágyatag hőségbe, kábult ájulatba. A nagy romantika épp elég tévedésbe vitte. Most a fejét kell használnia.
Lassanként, ahogy telnek a hetek, kezd tisztulni a kép. A palotában működő kaszinó nem a férfié, ostobán belement egy szerződésbe, s most egy riasztó figurákból álló konzorcium bérli tőle. Nevetséges összeget fizetnek érte, az apró betűs záradékban ki van kötve, hogy az év bizonyos jeles napjain ott kell ténferegnie a játékasztalok körül, hogy megnyeroen vigyorogjon a vendégekre és emelje a hely fényét. A műholdantennák több hasznot hoznak ugyan, de ez a feneketlen bendőjű, lepusztult, vén rezidencia sokkal dúsabban rakott tányérokból lakna csak jól.
Időtlen ez a palota itt az isten háta mögött: lehet vagy hatszáz éves. Legnagyobb részében nincs se villany, se ablak, se bútor. Hideg a hideg évszakban, forró a forró évszakban, s ha netán beállna az eső, sok termét elöntené az ár. Nincsen semmijük, csak vizük: itt a kiapadhatatlan forrás a palotában.
A palota végében, a romba dőlt, denevérlakta termeken túl, a feleség óvatosan lépked a felgyülemlett guanó között, s látja, hogy már hajnalhasadás előtt ott sorakoznak az emberek. Jönnek az aszályos ínségre ítélt falubéliek a sötétség leple alatt, szégyenüket rejtegetve, hogy megtöltsék vízért esengő korsóikat.
A szomjazók vonala fölött, akár egy kísértés, ott magasodik egy csipkézett oromfal fekete árnya. Az egyik falubeli asszony a maga sajátos angol hablaty-nyelvén elmeséli, hogy ez az elszenesedett erőd valamikor a hercegi rezidencia nagyobbik része volt. Roppant kincsek pusztultak el, mikor leégett; emberi életek is.
Mikor történt ez?
Idejét se tudni.
Kezdi megérteni a férfi keserűségét. Egy másik hercegnő, meséli Missz Maharadzs, özvegy s még nálunk is nyomorultabb, tüzet ivott nemrégiben, úgy vetett véget az életének. Összetörte a családi gyémántokat egy csészében, és egyetlen hajtásra megitta.
Miszter Maharadzs tehát, amikor Amerikában járt, kreált magából egy előkelőségből és korszerűségből kevert illúziót, s ezzel a végsőkig elszánt színjátékkal nyerte meg őt magának. Megtanult úgy beszélni, mint egy modern ember, de igazából tehetetlen a jelennel szemben. Az aszály, az egész nem e világi lénye, a történelem könyörtelensége, mellyel egy népnek hátat fordított, mindez elkerülhetetlenül a vesztébe taszítja. Görögországban az az atléta, aki megnyerte az olimpiai játékokat, magas rangú személyiség lett a szülővárosában. Miszter Maharadzs viszont rothad, és vele rothad a háza. Minden jel szerint az ő szobája a luxus csúcsa. Üveg az ablakokban, lassú forgású villanyventilátor a mennyezeten. Telefon, amiben néha még vonal is van. Konnektor, ahová becsatlakoztathatja a laptop kábelét, mintegy zálogaként a ritka modemkapcsolatnak, amit azzal a másik bolygóval, korábbi életével teremt.
Szégyelli szobáját, azért nem vitte őt oda be a férje.
Ahogy érzékeli a testében növekvő életet, az asszony szeretne megbocsátani gyermeke nemzőjének; szeretné átsegíteni a múltból a lüktető, metamorf jelenbe, ami az ő igazi élete volt. Ő megteszi, amit megtehet. Ő „Amerika”, és ő hozza el az esőt.
Újra és újra felébred, izzadtan, meztelenül, a susmorgó Missz Maharaddzsal az ágya mellett. Igen, igen, pompás szép test, táncosnoé is lehetne akár. Jól fog égni.
Ne nyúljon hozzám! (Riadtan.)
Errefelé minden feleséget messzi földről hoznak. És ha a férfiak elköltötték a hozományukat, jön a tűzmadár.
Ne fenyegessen! (Döbbenten.)
Tudod te, hány felesége volt már?

A rémülettől, haragtól, megrökönyödéstől hajtva a férfinak szegezi a kérdést: Igaz ez?? Ezért nem ment soha férjhez a nővéred, ezért gyűjti a fedele alá a falu összes hajadonját, ifjat és öreget? Ezért az életfogytiglani szüzek végtelen táncórája, a szüzeké, akik félnek férjhez menni?
Igaz, hogy elégeted a feleségeidet?
Á, szóval a bolond nővérem susmorgott neked, nevet a férfi. Éjszaka bement a szobádba, becézte a tested, vízről és tűzről beszélt, meg az asszonyok szépségéről s a férfiak titkos, halálos természetéről. Beszélt a bűvös madárról is, gondolom. A halál madaráról.
Nem, kutat az emlékezetében az asszony. Először te nevezted meg a tűzmadarat.
Miszter Maharadzs dühében becipeli a nővér táncórájára. Mikor meglátják, a táncosnok megbotlanak, csengős bokapereces lábuk eltéveszti a ritmust, és csilingelve megtorpan. Mért vagytok itt, rivall rájuk a férfi. Mondjátok meg a feleségemnek, mért jöttetek ide! Menekültek vagytok vagy tanítványok? Tanítványok, uram! Azért vagytok itt, mert féltek? Dehogyis, uram, jaj dehogyis félünk! Kérdései úgy zuhognak, mint a pörölycsapások, tekintete egy pillanatra se ereszti el a nővéréét. Missz Maharadzs csak áll, mint a szálfa, némán.
Az utolsó kérdést hozzá intézi a férfi. Hány feleségem volt? Mit mondtál, hány volt? Egymás hatalmának bűvkörébe záródnak, fivér és nővér, egymás örökös foglyai, történelmen kívül és időn túl. Missz Maharadzs kapja el előbb a tekintetét. Ő az első, szólal meg végül.
Vége. A férfi a feleségéhez fordul, és széttárja a karját. Saját füleddel hallhattad. Elég volt a mesékből.

Őrjítő a hőség. Csontvázra soványodott tulkok hullanak el a barna gyepen. Vannak napok, mikor mustársárga felhők gyülekeznek az égen, s csüngnek a nyugat felé elnyúló, párolgó mocsár felett. Még ezt az ocsmány sárga esőt is boldogan fogadnák, de nem és nem, az eső nem jön.
Mindenkinek rossz a lehelete. Kígyót, döglött macskát, rovarokat, békákat lélegeznek ki. Mindenkinek vastag, bűzös a verítéke.
Hiába fogadkozott, a hőség megbabonázza. A gyerek nő a hasában. Missz Maharadzs táncosnői egyre kevésbé veszik a fáradságot, hogy becsukják az ablakokat, ajtókat. A legkülönbözőbb helyeken bukkannak fel, egymás testét festegetik forró színekkel, vad ábrákkal, szeretkeznek, összegabalyodott végtagokkal alszanak. Miszter Maharadzs nem látogatja meg, nem is fogja, amíg „terhes”. Missz Maharadzs viszont minden éjjel meglátogatja. Mióta a fivére rátört a táncóráján, Missz Maharadzs szinte meg se szólal. Éjszakánként csak annyit kér, hogy ott ülhessen az ágya szélén, néha meg, szinte szemérmesen, hogy megérinthesse. Ezt a kegyet Miszter Maharadzs amerikai felesége megadja neki.
Egészsége kezd megrendülni. Izzad, remeg a láztól. Széklete mint a vékony iszap. Csak a palotában lévő forrás óvja meg a kiszáradástól és a gyors haláltól. Missz Maharadzs ápolja, sót hoz neki. Az egyetlen orvos a környéken egy vén kuruzsló, nem ért semmihez, nem jó semmire. Mindkét nő tudja, hogy a gyerek élete forog kockán.
Ezeken a hosszú, beteg éjszakákon, a hatvanéves táncosnő halkan, messzire figyelve mesél.
Valami iszonyú dolog történt itt. Valami visszafordíthatatlan átalakulás. Anélkül, hogy észrevettük volna a kezdetét, s így ellen sem állhattunk, csak mikor már túl késő volt, mikor már megrögzült a dolgok új rendje, szörnyű, végzetes szakadás történt férfiaink és asszonyaink között. Mikor a férfiak azt mondják, félnek az eső hiányától, mikor az asszonyok azt mondják, félünk a tűz jelenlététől, akkor valójában erre gondolunk. Valami elszabadult bennünk. Most már túl késő megfékezni.
Valamikor réges-régen élt itt egy hatalmas herceg. Az utolsó herceg, mondhatnánk. Gigászi, mitikus volt rajta minden. A deli herceg feleségül vett egy világszép leányt, legendás táncosnőt és férfibűvölőt, s született két gyermekük, egy leány s egy fiú. Mikor a herceg megöregedett, ereje elapadt, szeme elhomályosult, de a táncosnon nem fogott az idő. Ötvenöt éves korában is úgy nézett ki, mint egy huszonegy éves fiatal nő. És ahogy fogyott a herceg ereje, ahogy foszlott dicsőségének varázsa, úgy nőtt a herceg féltékenysége.
(Missz Maharadzs itt megvonta a vállát, és gyorsan lekerekítette a történetet.)
A vár leégett. Mindketten meghaltak. A herceg előtte azzal gyanúsította a feleségét, hogy szeretőket tart, pedig az hű volt hozzá. A gyerekek, akikre a szolgálók vigyáztak, megmaradtak. A leány táncosnő lett, a fiú igazi sportember. Az emberek pedig azt mondták, hogy az öreg herceg, akit elemésztett a harag, óriásmadárrá változott, csupa-csupa lángnyelvbol álló madárrá, és ez a madár égette el a hercegnőt, ez tér vissza még ma is, hogy hamuvá változtassa a többi asszonyt, a férj kegyetlen parancsára.
És maga?, kérdi a beteg nő az ágyon. Maga mit mond?
Te ne ereszkedj le a szívedben hozzánk, feleli Missz Maharadzs. Ne téveszd össze azt, ami nem normális azzal, ami nem igaz. Mi a metaforák foglyai vagyunk. Átszellemítenek minket, felfedik életünk értelmét.

A betegség visszavonul, a gyerek is szépen fejlődik. Az egészség visszatértével mintha egy függöny emelkedne fel. Végre megint a maga fejével gondolkodik. Meg fogja tartani a gyereket, de nem hagyja magát eltemetni ebben a csapdában, fantazmagóriák között, egy olyan emberrel, akit, rá kell döbbennie, nem is ismer. Visszamegy a városba, visszarepül Amerikába, s miután a gyerek megszületik, lesz, aminek lennie kell. Gyors válás, természetesen. Azt nem kívánja megakadályozni, hogy a gyerek találkozzon az apjával. A legkevésbé sem fogja korlátozni a láthatást, még egy-egy keleti utazást is engedélyez. Igen, azt akarja, hogy a gyerek megismerje mindkét kultúrát. Elég volt! Ideje felnőttként viselkedni. Miért ne adhatna továbbra is tanácsokat Miszter Maharadzsnak a pénzügyeiben? Miért is ne? Elvégre ez a foglalkozása. El is mondja Missz Maharadzsnak, miképpen döntött, az öreg táncosnő összerándul, mint akit arcul csaptak.

A éjszaka közepén az amerikai asszony arra ébred, hogy éktelen zsivaj hallatszik a palotában, folyosókon, udvaron. Felöltözik és kiszalad. Kint hevenyészett jármű-sereg sorakozott fel: egy rozsdás busz, egy csomó robogó, egy viszonylag új japán minibusz, egy nyitott teherautó meg egy terepszínű dzsip. Missz Maharadzs hölgyei felpaprikázva, hangos énekszóval nyomakodnak fel a járművekre. Fel is vannak fegyverkezve, magukhoz vették az összes házifegyvert, ami a kezük ügyébe akadt, botokat, kerti szerszámokat, konyhakéseket. Élükön, a terepjáró motorját túráztatva, Missz Maharadzs.
Mi folyik itt?
Semmi közöd hozzá. Te nem hiszel a tündérekben. Te haza fogsz menni.
Magukkal jövök.
Missz Maharadzs nem kíméli a dzsipet, teljes sebességgel, lámpa nélkül gázol át a nyaktörő terepen. A szedett-vedett konvoj zúgva zötyög utánuk. Útjukat olvadt telihold világítja meg.
Előttük romos kőív magasodik, bejárat a semmibe, egy kidőlt fa mellett. A sereg megáll, kigyúl minden lámpa. A tánc-osztály átözönlik az ív alatt, mintha ez lenne az egyetlen lehetséges bejárat a mögötte elterülő végtelen pusztaságba, kapu egy másik világba. Mikor ő, az amerikai is követi példájukat, újra megrohanja az az érzés: mintha láthatatlan membránon, tükrön haladna keresztül, egy másfajta igazságba: a fikció valóságába.
Tablókép, gépkocsik reflektorfényében. Emlékszel az öreg vőlegényre, aki ifjú, messzi földről hozatott menyasszonya elé igyekezett? Itt van újra, bűnös, gyilkos indulattal, oldalán, mit sem értve, fiatal felesége.
A háttérben sziluettek sötétlenek: a falubeli férfiakéi.
A boldogtalan párral szemben ott áll Miszter Maharadzs.
A nők nagy rikoltozással rontanak a vigasztalan képbe, aztán szétszakadozva megtorpannak: Miszter Maharadzs jelenlététől inukba száll a bátorságuk. A nővér farkasszemet néz a fivérrel. Valaki bekapcsolva hagyta a vészvillogót. A testvérek arca fehéren, sárgán, vörösen izzik a fényszórók körében. Beszélnek, az amerikai asszony számára érthetetlen nyelven, az egész egy opera, feliratozás nélkül, mozdulataikból, tettekké vált gondolataikból kell kikövetkeztetnie, mit is mondanak, s így hallja, olyan tisztán, mintha minden szótagot értene, hogy Missz Maharadzs a fivérére parancsol: ami a szüleink között kezdődött, annak most vége lesz, s hallja a fivér válaszát is, a választ, aminek ezen a romos kőíven túl a világon semmi értelme nincs, s amit kimondva a férfi teste tűzzé válik, kibomlanak a szárnyai, lobognak a szemei; a szavak ott csüggnek a levegőben, ahogy a tűzmadár lehelete végigperzseli Missz Maharadzsot, hamuvá égeti, s már lövell is tovább a vén kecske sikoltozó felesége felé.
Én vagyok a tűzmadár fészke.
Mikor az amerikai asszony látja, hogy Missz Maharadzsot elemészti a tűz, valami megnyílik benne, valami bilincs széttörik, valami korlát leomlik egy lehetőség előtt. Fékevesztetten veti magát Miszter Maharadzsra, akár egy hullám, nyomában a dühödt táncosnők, fortyogva, ellenállhatatlanul. Érzik, hogy testük határai szétpattannak, vizeik kiömölnek, s esőjük iszonyú, roppant súllyal zuhog, csak zuhog, magába fullasztva a tűzmadarat s a fészkét, keresztülsöpörve az aszálytól kopogó földön, ami már azt is elfelejtette, hogyan igya be a vízözönt, s az magával sodorja a vén kecskét és gyilkos társait, megtisztítván a vidéket minden borzalmától, minden ősi tragédiájától, minden férfijától.
Az árvizek lecsillapodnak, akár a harag. A nők újra önmaguk lesznek, s a világegyetem is visszanyeri ismerős alakját. A nők türelmesen kuporognak a régi kőív alatt, figyelnek a helikopterhangokra, s várják, félelmüktől immár megszabadulva, hogy saját vízözönükből kimentsék őket. Az amerikai aszszony meg… nos, az ő alakja tovább változik. Megszüli Miszter Maharadzs gyermekét, nem itt, hanem a maga országában, ahová rövidesen visszatér. Növekszik: megsimogatja táguló méhét. A benne gyarapodó élet tűz lesz és eső.

 

 

Salman Rushdie
CHEKOV ÉS ZULU
Greskovits Endre fordítása
http://www.tar.hu/vt6605/read/konyv/rushdie/index.htm

1.

1984. november 4-én Zulu eltűnt Birminghamben, és az India House elküldte Wembleybe régi iskolatársát, Chekovot, azzal, hagy látogassa meg a feleségét.

- Ádábarz, Mrs. Zulu. Szabad bemennem?

- Persze, ügyvivő száhib, jöjjön csak be, miért ez a szertartásosság?

- Sajnálom, Mrs. Zulu, hogy vasárnap zavarom, de nem jelentkezett ma reggel Zulu barátom?

- Nálam? Mióta jelentkezik ő a hivatalos útjairól? Miért veszödne a tolefonálássai, amikor valószínüleg jól érzi magát?

- Hopsza, ez érzékeny pont, bocsánat. Mindig ilyen belegyalogolós, ügyetlen típus voltam.

- Legalább üljön le, igyon teát.

- Átkozottul szépen rendezte be a lakást, Mrs. Zulu. Ízléses, levélmintás tapéta, ez igen. És mennyi metszett üveg! Ez a nagyképü Zulu nyilván túl nagy fizetést kap, többet, mink a maguk hűséges, okos kutyája.

- De hogy lehet az? A helyettes ügyvivő tankhája nyilván messze meghaladja a biztonsági főnökét.

- Semmi gyanúsítás, dzsí. Csak azt akartam mondani, milyen olcsón vásárol.

- Valami probléma van, ugye?

- Hogyan, kérem?

- Hé, Dzsaiszingh! Merre szunyókáltál? A helyettes ügyvivö száhib a teájára szomjazik. Sütemény és dzsalébí, két dolgot már nem is tudsz a fejedben tartani? Ugorj gyorsan, a vendég vár.

.-.De igazán, Mrs. Zulu, kérem, ne csináljon gondot ebből.

- Nincs gond, ügyvivő dzsí, csak ez a fickó ellustult, mióta megjött otthonról. Syabadnapok, tv a szobában, fizetés font sterlingben, minden kell neki. Eddig nemhogy hálát, de, mit mondjak, semmit se tudtunk kicsalni belóle.
- Ó, Dzsaiszingh; miért nem? Kitűnő dzsalébi, Mrs. Z. Köszönöm.

A televízió tetején és körben a polcokon az eltűnt férfi Star Trek-figuráinak gyújteménye állt: Kirk kapitány, Spock babák, űrhajómodellek - egy Klingon Bird of Prey, egy Romulan űrhajó, egy űrállomás és természetesen az Enterprise űrhajó. A díszhelyen a sorozat két epizódszereplőjének nagy figurája állt.

- Ezek a régi iskolai csúfnevek - kiáltott fel Chekov lelkesen. - Rajtunk ragadnak, mint a priusz. Dagi, Duci, Morgó, Púpos. Felváltják a nevünket. Mint esetünkben a rettenthetetlen kozmonauták fedőneve.

- Én nem szeretem. Ez a "Mrs. Zulu", aminél kikötöttem! Úgy hangzik, mintha néger volnék.

- Viselje büszkén a nevét, bégum száhib. Régi fegyvertársak vagyunk, a maga férje meg én; gyermekkorunk óta, talán említette már. Rettenthetetlen diplonauták. A sokadik éves küldetésünk, hogy új világokat és új civilizációkat fedezzünk fel. Nézze, az alteregóink ott éllnek a tévéjükön, az ázsiai külsejú ruszki meg a ferde szemű. Nem a vezetők, amint látja, hanem az abszolút profi szolgák. "Pálya betáplálva!" "Jelzőfrekvenciák készen!" "Csűrőfaktor hármas!" Hová lenne ez a büszke kapitány az első osztályú személyzete nélkül? Akár Hindusztán jó hajója. Tudja, mi is szolgák vagyunk, mint itt ez a maga elviselhetetlen Dzsaiszinghje. Sohasem voltunk olyan fontosak, mint a mostani szomorú válság idején, amikor egyenesben kell tartani a hajót, dzsalébít kell felszolgálni és teát kell tölteni, akármi történik is. Nem vezetünk, de lehetővé tesszük a vezetést. Nélkülünk nem lehetne semmilyen pályát betáplálni, semmilyen jelzőfrekvenciát használni. Semmilyen csűrőfaktort alkalmazni.

- Zulunak tehát nehézségei támadtak? Mintha nem élnénk így is borzasztó időket.

A TV mögötti falon Indira Gandhi bekeretezett fényképe lógott, körötte virágfüzér. Szerdán halt meg. A TV órákon át közvetítette a hamvasztását, A virágszirmokat, a bántó, elviselhetetlen lángokat.

- Nehéz elhinni. Indirádzsí! Az ember nem talál szavakat. Anyánk volt. Jaj, jaj! Élete virágában halt meg.

- És a rádió meg a tévé ilyen-olyan történeteket közöl arról, hogy mi folyik Delhiben. Sok-sok gyilkosság, Ügyvivő száhib. Sok rendes szikh emberünket végzik ki, mintha mindannyian felelősek volnának egy-két csirkefogó bűneiért.

- A szikh közösség mindig hű volt a nemzethez - Válaszolt Chekov. - A hadsereg gerince, nem is beszélve a delhi taxisokról. Tökéletes állampolgárok, mondhatni, láthatóan ragaszkodnak a nemzet eszméjéhez. De az ilyen eszméket manapság megkérdőjelezik, ezt el kell ismernünk; vannak olyanok, akik úgy mutatnak a fésűre, a karperecre, a tőrre meg a többire, mint a belsö ellenség jelképeire.

- Ki merne ilyet állítani rólunk? Ilyen gonoszságot.

- Tudom. Tudom. De Vegyük csak Zulut. Az a kényes ebben, hogy ő nem valamiféle hivatalos ügyben jár.Eltünt a térképről, bégam száhib. Engedély nélkül van távol már a merénylet óta. Két napja nem jelentkezik.

- Jaj, istenem.

- Olyan nézet van kialakulóban a hivatalban, hogy kapcsolatban lehet a bandával. Amelyet minden valószínűség szerint régen kialakított kapcsolatok fűznek az otthoni közösséghez.

- Jaj, istenem.

- Én természetesen fáradhatatlanul harcolok e nézet képviselőivel. De a távolléte kárhozatos, ezt tudni kell. Nem félünk ezektől a hitvány khálisztáni fickóktól. De könyörtelenek. És Zulu belső ismereteivel meg biztonsági szolgálatos hátterével... További merényletekkel fenyegetőznek, mint tudja. Mint nyilván tudja. Némelyek azt mondják, magának nagyon is jól kell tudnia.

- Jaj, istenem.

- Lehetséges - mondta Chekov, miközben a dzsalébít ette -, hogy Zulu vakmerően elment oda, ahová indiai diplonauta még nem ment.

Az asszony sírt. - Még ezt a buta nevet sem lehetett soha rendesen érteni. Sz-szel volt. "Szulu." Olyan sok epizódot kellett már látnom, azt hiszi, én nem tudom? Kirk Spock McCoy Scott Uhura Chekov Szulu.

- De a Zulu jobb név olyasvalakinek, akit talán féktelennek kell beállítanunk - mondta Chekov - Egy állítólagos vadembernek. Egy védelmezett árulónak. Köszönöm a kitűnő teát.

2.

Még augusztusban Zulu, a szégyenlős, testes óriás, a Delhiből érkező gépnél várta Chekovot. A harminchárom évea Chekov alacsony vékony eleven férfi volt, szürke flanelnadrágot, keményített gallérú inget és dupla soros, tengerészkék, rézgombos sportzakót viselt. Denevérszárny alakú szemöldöke és kiugró, harcias állkapcsa volt, úgyhogy művelt hanghordozása és megrögzött halkszavúsága meglepte és lefegyverezte azokat, akik a szemöldök és az áll alapján egy egészében véve agresszívebb személyiségre számítottak. Nagyratörő volt, egy kisebb követségen már teljesitett szolgálatot. A Londoni Második Száímú Helyettes - bár szigorúan ideiglenes - állása volt a legújabb sikere.

- Nicsak, Zools! Évek óta, jár, évek óta - mondta Chekov, és tenyerével a másik férfi mellkasára ütött. - Szóval - tette hozzá -, látom, hajas baba lett belöled. - A fiatal Zulu azelött modern szikh volt, már ami a haját illette: remek bajuszt viselt már tizennyolc évesen, de szakállat nem, és haját rövidre vágatta ahelyett, hogy a hosszú fürtöket szorosan a turbán alá csavarta volna. Most azonban visszatért a hagyományhoz.

- Helló, dzsí - üdvözölte Zulu óvatosan. - Szóval, akkor nem baj, ha a régi megszólítást használom?

- Csakis azt használd! Másra nem is hallgatok - mondta Chekov és átadta Zulunak a táskáit meg a csomagcéduláit. - Az Enterprise szelleme meg mindhalálig zene.

Chekov, aki a nyilvánosság előtt a legudvariasabb férfi volt, amikor a magánéletben elengedte magát, élvezte, hogy interkulturális indulatba jön. Nem sokkal azután, hogy elfoglalta új posztját, ebédidőben Zuluval az Embankment Gardens egy padján üldögélt, és forgatta a fejét a járókelők után.

- Tolvajok - mondta sotto voce.

- Hol? - kiáltott Zuiu, és ruganyosan talpra szökkent. - Utánuk menjek?

Fejek fordultak arra. Chekov megragadta Zulu zakójának szegélyét, és visszahúzta a padra. - Ne légy ilyen hős - dorgálta gyengéden. - Mindannyiukra értettem, általánosságban; tolvajok, az utolsó szálig. Istenem, imádom Londont! Színház, balett, opera, éttermek! A Lordnál felállított pavilon a krikettmeccs szombatján! A királyi tó királyi kacsái a királyi St. James Parkban! Rendes szabók, rendes rostonsült, amikor az ember akarja, rendes képes újságok! Látom a nagyság maradványait, és igenis, nyíltan megmondom, hogy lenyűgöznek. Az Athenaeum, a Buck House, a Trafalgar térioroszlánok. Átkozottul lenyűgöző. Megbeszélésre mentem a miniszterhelyetteshez az F. & C.O-ba, és rájöttem, hogy a régi India-ügyi Minisztériumban vagyok. Az a sok fekete tikfa az angol-indiai társaságtól, azok az ágaskodó elefántok a régi könyvespolcokon. Egészen felidegesített a dolog. Tapsoltam a sikerüknek: hurrá! De akkor megnéztem a saját otthonom, és láttam, hogy rablók fosztották ki. Nem tagadhatom, hogy nyomorúság maradt utánuk.

- Sajnálom a veszteségeidet - mondta Zulu, és összevonta a szemöldökét. - De az biztos, hogy a bűnösök nem a környékeden laknak.

- Zulu, Zulu, ez csak metafora, én együgyű katonahercegem. Úgy értettem, a múzeumaik tele vannak a kincseinkkel. A vagyonuk és a városaik abból a zsákmányból épültek fel, amit elhurcoltak. És így tovább, és így tovább. Az ember, persze, megbocsát; ilyen a nemzeti karakterünk. De felejtenünk nem kell.

Zulu egy csavargóra mutatott, aki a szomszéd padon aludt rongyos kalapban és kabátban. - ő is lopott tölünk? - kérdezte.

- Sose felejtsd el - mondta Chekov ujját felemelve -, hogy a brit munkásosztály a maga hasznára működött közre a gyarmatosításban. A manchesteri pamutgyári munkások például támogatták pamutiparunk megsemmisítését. Diplomataként soha nem szabad figyelmet fordítanunk ezekre a tényekre; de a tények akkor is tények maradnak.

- De egy koldus nem tartozik a munkásosztályhoz - vetette ellen joggal Zulu. - Ez a fickó legalábbis biztos, hogy nem a mi elnyomónk.

- Zulu - mondta Chekov kétségbeesetten -, ne akadékoskodj már annyit.

Chekov és Zulu a Serpentine-on csónakázott, és Chekov visszatért vesszőparipájához. - Megloptak bennünket - mondta, zsirardi kalapban és pezsgövel a kezében elnyúlva a csíkos párnákon, miközben a hatalmas Zulu evezett. - És most mi visszalopjuk magunkat. Olyan helyzet ez, mint az Elgin-féle szoborgyűjteménnyel.

- Elégedettebbnek kéne lenned - mondta Zulu, miközben behúzta az evezőt és kólát kortyolt. - Kevésbé mohónak, kevésbé ingerültnek. Nézd meg, mi mindened van! Ennyi elég. Dőlj hátra és élvezd. Nekem kevesebbem van, és megelégszem veie. A nap süt. A gyarmatositás időszakának vége.

- Ha nem kéred azt a szendvicset, add ide - mondta Chekov - Az én radikalizmusommal nem lett volna szabad diplomatának állnom. Terroristának kellett volna lennem.

- De akkor ellenségek lennénk, szemben állnánk egymással - tiltakozott Zulu, és hirtelen valódi könynyek jelentek meg a szemében. - Egyáltalán nem törődsz a barátságunkkal? A rám háruló kötelezettségekkel?

Chekov zavarba jött. - Tökéletesen igazad van, Zools, öregfiú. Rohadtul igazad. El se tudod képzelni,milyen boldog voltam, amikor megtudtam, hogy Londonban igy együttmiűködhetünk. Nincs a gyerekkori barátsághoz fogható, mi? Semmi a világon nem helyettesítheti. Na, figyelj, te nagy mafla, ne lógasd már így az orrod. Nem engedem. Egy ilyen hatalmas fickó, mint te, nem nézhet ki úgy, mintha mindjárt elbőgné magát. Vértestvérek, öregem, mit szólsz hozzá? Mindenki egyért és egy mindenkiért.

- Vértestvérek - mondta Zulu, szégyenlősen mosolyogva.

- Előre hát - bólintott Chekov, és visszadőlt a párnákra. - Csak egy kis lenditősebességet.

 

Aznap, amikor Mrs. Gandhit szikh testőrei meggyilkolták, Zulu és Chekov egy St. John's Wood-i magánpályán fallabdázott. Zuhanyozás után az öltözőben a korán öszülő Chekov még mindig erősen zihált, puhuló csípője körül törülköző, mert vonakodott közszemlére tenni kimerültségtól összehúzódott, bíborszínű péniszét; Zulu büszkén viselte vaskos vesszejű meztelenségét, egy nő érzékiségével dobálta, cirógatta és fésülte hosszú, fekete haját, melyet végül gyors mozdulattal csomóba fogott.

- Nagyon jó, Zulu jár. Fatak! Fatak! Micsoda ütések! Nekem ez túl erős.

- Ti irodakukacok, dzsí. Elvesztetted az állóképességed. Valaha mindenre kész voltál.

- Bizony, bizony, már leszálló ágban vagyok. De te csak egy évvel vagy fiatalabb.

- Tisztább az életvitelem, dzsí: tettek és nem szavak.

- Értsd meg, be kell feketítenünk a nevedet - mondta Chekov halkan.

Zulu az egész alakos tükör elött lassan Charles Atlas pózát vette föl.

- Magányos akciónak kell látszania. Ha bármi rosszul sül el, a tagadhatóság létfontosságú. Még a feleséged se gyaníthatja az igazságot.

Zulu, karját és lábát széttárva, óriási X-et formált a testéböl, úgy kinyújtózott, ahogy csak tudott. Aztán vigyázzba állt. Chekov kissé idegesnek tűnt.

- Zools? Mit szólsz hozzá?

- Transzporter kész?

- Ugyan, jár, ne légy seggfej.

- Uram, Mister Chekov, tiszteletteljesen mondom, ez az én seggfejem. Nos tehát: transzporter kész?

- Transzporter kész. Igenis.

- Akkor üzembe helyezni.

 

Chekov szigorúan bizalmas, csakis a címzettnek, "JTK"-nak (James T. Kirknek) szóló feljegyzése:

Nyomatékosan javaslom, hogy a Star Trek Akciót töröljük. A hűség legdurvább próbája az, ha klingoni származású szövetségi tisztviselőt küldünk kémkedni a Klingon körzetbe. A szóban forgó detektív sohasem mutatott semmiféle ideológiai elhajlást, és még az erőszak, hisztéria és rettegés jelenlegi légkörében is jobbat érdemel. Ha nem sikerül meggyzőznie a klingoniakat bona fide szándékairól, rendkívül előítéletes elbánásra számithat. Ezek nem szednek túszokat.

Az egész vállalkozást rosszul értelmeztük. Nem a helyi klingoni népesseg a központi probléma. Ha sikerrel járnánk, a fontosabbotthoni vezetőkről összegyűjthető információk bizonyára akkor is kétes pontosságúak és korlátozott értékűek volnának. A Star Fleet Főparancsnokságának azt kell tanacsolnunk, hogy sürgősen vizsgálja meg a klingoni nép sérelmeit és törekvéseit. Ha ezzel nem foglalkozunk tisztességes módon, sohasem lehet tartós béke.

JTK válasza:

A szóban forgó egyénhez fűződő szoros kapcsolata megbocsáthatóvá teszi gyújtó hatású autonomista feljegyzését. Nem az az Ön feladata, hogy meghatározza mik a nemzeti érdekek, s milyen titkos akciókat kell lefolytatnunk. Az ön feladata az, hogy az ilyen akciók véghezvitelét lehetővé tegye, és támogatást nyújtson, ahogy s amikor a helyzet megköveteli. Az Ön iránti jóindulatból és az Ön kiváló pápádzsíjával ápolt régi barátságom nevében a feljegyzést megsemmisítem anélkül, hogy másolatot őriztem volna meg róla, és azt javaslom, Ön is tegyen így. Ezt is semmisítse meg.

 

Chekov megkérte Zulut, hogy vigye el őt Stratfordba, a Coriolanus előadására.

- Hány gyerkőcöd is van már? Három?

- Négy - mondta Zulu. - Mind fiú.

- Isten kegyelméből. Biztos jó asszony.

- Tele van a szívem - mondta Zulu, váratlanul meghatódva. - Tele a ház, tele a has, tele az ágy.

- Mázlista - mondta Chekov. - Mindig melegvérű voltál. Én viszont nem. Hüllők, a dinoszauruszok bizonyos fajtái meg én. Ha már itt tartunk, ha ismersz valami megfelelő jelöltet, megnősülnék. Az agglegényélet bizonyos pont után útjában áll a karriernek.

Zulu furcsán vezetett. Amikor az autópáiya külső sávjában egy kijárathoz értek, százmérföldes sebességre gyorsított. Amikor elhagyták a kijáratot, lelassított. Chekov észrevette, hogy barátja állandóan változtatja a sebességet és a sávot. - Nincs ennek az öreg tragacsnak optimális utazósebessége? - kérdezte. - Mert, barátom, az ilyen teljesítmény nem felelne meg az Egyesült Bolygószövetség zászlóshajójának hídján.

- Követés-elhárítás - mondta Zulu. - Száraztisztítás.

- Chekov riadtan nézett vissza a hátsó ablakon.

- Követnek?

- Nincs ok az aggodalomra - vigyorgott Zulu. -- Jobb félni, mint megijedni, ennyi az egész. Mindig a legrosszabb forgatókönyvet kell előkészíteni.

Chekov hátradőlt az ülésen. - Szeretted a játékokat és a sportot - mondta. Zulu kitűnő lövész, iskolai birkózóbajnok és gyakorlott vívó volt. - Minden bizonyítványosztáskor - mondta Zulu - ültem a nagyteremben és tapsoltam, mikor te odamentél az oklevelekért. Angol, történelem, latin, magatartás. Taps, taps, taps, minden félévben, minden évben. De a sportnapon én kaptam a kupákat. És most is edzésben tartom magam.

- Egészen híres kezdesz lenni, ha hallomás után ítélhetek.

Hallgattak. Anglia sebesen haladt el mellettük.

- Szereted Tolkient? - kérdezte Zulu.

- Nem gondoltam volna, hogy nagy olvasó vagy - mondta Chekov meglepödve. - Ne vedd zokon.

-J. R. R. Tolkient - mondta Zulu. - A Gyűrűk Urá-t.

- Nem állithatom, hogy olvastam az úriembert. Persze hallottam róla. Manók és tündék. Úgy gondoltam volna, egyáltalán nem neked való.

- A Jó és a Rossz közti döntö harcról szól - mondta Zulu célzatosan. - És miközben ezt a nagy háborút vívják, van a világnak egy része, a Megye, ahol senki még csak azt se tudja, hogy egyáltalán háború van. Az ott élő hobbitok dolgoznak, civakodnak, vigadoznak és kurvára gőzük sincs az őket fenyegető erőkről meg azokról se, amik megmentik apró bőrüket. - Arca kipirult az indulattól.

- Ezt rám érted, gondolom - mondta Chekov

- Én katona vagyok ebben a háborúban - mondta Zulu.

- Ha egy irodában ülsz, halvány fogalmad sincs arról, milyen igazából a világ. A cselekvés világa, barátom. A tettek világa, az olyan dolgoké, amiket megtesznek és talán nem tesznek meg. Az élet és halál világa.

- Csak a legrosszabb esetben - akadékoskodott Chekov.

- Mondom én neked, hogyan használd a mézesmázos légyfogódat az emberek ülepén? - tört ki Zulu. - Akkor te se mondd meg nekem, hogyan űzzem a mesterségem.

Chekov tudta, hogy a csatába induló katonák feltüzelik magukat. Erre a melldöngetésre számítani lehetett, nem szabad félreérteni. - Mikor is lépsz le? - kérdezte halkan.

- Chekov dzsí, azt te nem fogod látni.

- Közeledtek Stratfordhoz. - Tudtad - kérdezte Zulu - hogy a térkép, amit Tolkien rajzolt Középföldéról, nagyon jól illik Közép-Angliára es Walesre? Talán itt van körülöttünk a tündék országa.

- Öreg Zools, nagyon mély vagy ma - mondta Chekov - Tele revelációkkal.

 

Chekov vendégül látott vacsorára néhány embert hampsteadi modern hivatali rezidenciáján: egy Nagyon Nagy Üzletembert, akit körüludvarolt, újságírókat, akiket kedvelt, kiváló India-barátokat, hires, külföldön élő indiaiakat. Szokás szerint a politika volt a téma. A rettenetes eseménynek nem szabad eltérítenie az állam hajóját: melynek új kapitánya, mélázott Chekov, azelőtt pilóta volt. Mintha egy Sulut, egy Chekovot állítottak volna hirtelen a kapitányi hídra.

 

Átkozottul nehéz ez a dolog úgy, hogy az embernek nincs felesége, aki ellátná a háziasszonyi teendőket, morgott magában. A legjobb aranytányérok a sokfejú oroszlánnal a közepükön, a legfinomabb kristály, a menü, a borok. Az India House-ból személyzetet kapott, hogy kisegítsék, de ez akkor sem ugyanaz. A remek esték títka, akár Isten, a részletekben lakozik. Chekov mindenbe beleavatkozott és mérgelődött.

Az este jól sült el. Chekov a brandy mellett még komorabb hangnemet is megengedett magának. - Anglia mindig jó táptalaja volt a forradalmárainknak - mondta. - Mit csinált volna Pandit Nehru Harrow nélküi? Vagy Gándhídzsí az itt szerzett tapasztalatok nélkül? Még Pakisztánt is olyan egyetemeken álmodták meg fiatal radikálisok, amelyekre,akkor úgy kellett gondolnunk, mint az Anyaország részeire. Most, hogy Anglia helyzete romlott, gondolom, logikus, hogy az itt nevelt forradalmárok is gyengébb eresztésból valók. A kasmíriak! Semmi remény. És ami ezeket a Khálisztánról álmodókat illeti, nehogy azt higgyék, hogy gonosz tetteik egy nappal is közelebb hozzák az álmaikat. Ellenkezöleg. Ellenkezöleg. Gyökerestül kiirtjuk és - mi is erre a megfelelő szó? - pozdorjává zúzzuk öket.

Meglepődve vette észre, hogy hangosabban beszél és már áll. Leült és fölnevetett. A pillanat tovaröppent.

- Az a furcsa ebben az én istenverte becenevemben - mondta gyorsan asztalszomszédjának, a hetvenes éveiben járó, Nagyon Fontos Üzletember valószínűtlenül fiatal és vonzó feleségének -, hogy otthon egyetlen epizódját nem láttuk ennek a tv-sorozatnak. Tudja, nem volt tévé, amiben láthattuk volna. Az egész dolog csak egy legenda, mely Amerikábói és Angliábol Déhrá Dún gyönyörü hegyi városkájába sodródott. Egy idő után szereztünk néhány ponyvafeldolgozást és úgy adtuk őket kézről kézre egymásnak, mintha pajzán könyvek lettek volna, olyanok, mint a Lady C vagy ilyesmi. Sokan próbálkoztunk a nevekkel, de csak kettő maradt meg; valószínüleg azért,·mert ezek mintha összetartoztak volna, és mi ketten jól kijöttünk egymással, még akkor is, ha ő fiatalabb. Kedves fiú. Úgyhogy Stan és Pan mintájára mi lettünk Chekov és Zulu.

- Szerelem és házasság - mondta a nő.

- Hogyan?

- T'udja - mondta a nő. - Összetartoznak, ahogy a tej meg a zabkása. Vagy a kocsi meg a garázs, igen. Imádom a régi dalokat. La-la-Ia-valami hív, de nem lehetsz boldog csak ha óv, azt hiszem, az anyai szív

- Igen, most már emlékszem - mondta Chekov

3.

Három hónappal késö'bb Zulu telefonált a feieségének.

- Ó, istenem, hová tüntél, csak nem haltal meg?

- Figyelj, kérlek, bíví. Figyelj nagyon, életem, egyetlen szerelmem.

- Jó. Rendben. Nyugodt vagyok. Bár rossz a vonal.

- Hívd fel Chekovot, és mondd meg neki, hogy az állapot piros.

- Ajjaj! Mi a baj az állapotoddal?

- Kérlek. Az állapot piros.

- Jó. Rendben. Piros.

- Mondd meg, hogy a klingoniaknak talán bűzlik valami.

- A King Kongok talán bűzlenek. Ez mit jelent?

- Drágám, könyörgök.

- Megvan az egész. Ezzel a ceruzával itt leírtam mind a kettőt.

- Mondd meg nekí, hogy Scotty álljon rá a hullámhosszomra és azonnal sugározzon.

- Micsoda sületlenség! Még most se tudod abbahagyni ezt a hülye játékot.

- Bíví. Ez sürgős. Sugározzon.

 

Chekov mindent odahagyott és autóba ült. Alkalmazta a száraztisztitást, ahogy utasították; körforgalmakon autózott körbe kétszer, piros lámpákon hajtott át, szándékosan rossz irányba kanyarodott, megállt és megfordult, annyiszor kanyarodott jobbra, ahányszor csak tudott, hogy lássa, követi-e valaki a városi forgalomban, az autópályán pedig Zulu módszereit utánozta. Amikor minden tőle telhető módon megbizonyosodott arról, hogy tiszta, elindult a találkozó helyszíne felé. "Jussunk túl Len Deightonon - gondolta -, és mondjuk el a hírt le Carrénak."

Lekanyarodott az autópályáról és behajtott egyetemeken autóspihenőbe. Egy férfi lépett ki a fák közül, frissen mosdottnak és jól öltözöttnek látszott, félénk mosoly bujkált az arcán. Zulu volt az.

Chekov.kiugrott az autóból, megölelte és jobbról-balról megcsókolta barátját. Zulu borostái szúrták az ajkát. - Arra számítottam, hogy fél karod hiányzik, hogy ömlik a véred egy lőtt sebből, vagy legalább monoklid van - mondta. - Ehelyett mintha színházba készülnél, csak a köpeny és a sétapálca hiányzik.

- Küldetés teljesítve - mondta Zulu, megütögetve a szivarzsebét. - Minden itt van, hiánytalanul.

- Akkor mi volt az a "piros az állapot" bakvász?

- A legrosszabb esetre tartogatott forgatókönyv - mondta Zulu -, nem mindig lép életbe.

Az autóban Chekov átvizsgálta a Zulu barna broítékjában lapuló neveket, helyeket és dátumokat. Az információk jobbak voltak a vártnál. Ebböl a névtelen közép-angliai Parkolóból fény vetült bizonyos távoli, pandzsábi falvakra és városi sikátorokra. Razzia lesz, és akkor legalább néhány cégéres gazfickónak nem lesz hová rejtőznie.

Röviden, elismerően füttyentett.

A mellette ülő Zulu lehajtotta a fejét. - Jobb lesz, ha most eltűnök - mondta. - Ne kísértsük a sorsot.

Dél felé hajtottak, Középföldén át.

Nem sokkal azután, hogy letértek az autópályáról, Zulu így szólt: - Igaz is, én abbahagyom.

Chekov megállította az autót. Balra, a házak közötti résben, a Wembley stadion két tornya látszott.

- Mi az? Azoknak a szélsőségeseknek sikerült elcsavarniuk a fejed, vagy mi?

- Chekov, dzsí, ne beszélj bolondokat. Kinek kellenek a szélsőségesek, amikor Delhiben gyilkolnak? Százakat, ezreket. Szikheket nyúznak meg és égetnek el elevenen a családjuk szeme iáttára. Fiúgyerekeket is.

- Erről tudunk.

- Akkor, dzsí, azt is tudjuk, mi van emögött.

- A legcsekélyebb bizonyíték sincs - ismételte Chekov a rendőrségi közleményt.

- Vannak szemtanúk és fényképek - mondta Zulu. - Ezt tudjuk.

- Vannak, akik úgy gondolják - mondta lassan Chekov -, hogy lndirádzsí után a szikhek azt kapják, amit megérdemelnek.
Zulu megmerevedett.

- Remélem, ennél jobban ismersz - mondta Chekov - Zulu, az isten szerelmére, a rohadt életünkről van szó.

- A kongresszusi párt egyetlen tagját sem vádolták még meg - mondta Zulu. - Cinkosságuk minden bizonyítéka ellenére sem. Ezért leköszönök. Neked is abba kéne hagynod.

- Ha ilyen átkozottul radikális lettél - kiáltotta Chekov -, miért adod át egyáltalán ezeket a listákat? Miért csak a feléig csinálod ezt a rohadt ügyet?

- Biztonsági ember vagyok - mondta Zulu, miközben kinyitotta az autó ajtaját. - Mindenféle terrorista az ellenségem. De bizonyos körülmények között neked nyilván nem.

- Zulu, az isten verje meg, szállj be! - ordította Chekov. - Hát nem törődsz a karriereddel? Feleséget és négy gyerkőcöt kell eltartanod. És mi lesz a régi pajtásaiddal? Hátat akarsz fordítani nekem?

De Zulu már nagyon messze járt.

 

Chekov és Zulu sohasem találkozott többé. Zulu Bombayben telepedett le, és mivel ebben a készpénzben gazdag, prosperáló városban nőtt a kereslet a magánszektor védelmére, a Zulu-féle örző-védő vállalkozások virágzottak és gyarapodtak. Még három gyermeke született, mindhárman fiúk, és a mai napig boldog házasságban él.

Ami Chekovot illeti, ő sohasem nősült meg. E feltételezett hátrány ellenére azonban jól haladt előre választott hivatásában. Gyors előmenetele folytatódott. Ám 1991 májusának egy napján történetesen Mr. Radzsiv Gandhi kíséretének tagjaként látogatta meg a dél-indiai Szriperumbudur falut, ahol Radzsivnak választási gyűlést kellett tartania. A biztonsági intézkedések szándékosan enyhék voltak. Rádzsívdzsí úgy érezte, hogy az elöző választásokon a biztonsági követelmények koriátokat állítottak ő és a választók közé. Ez alkalommal elrendelte, hogy a szavazókat engedjék a közelébe.

A beszédek után Radzsiv és kísérete lement az emelvényről. Chekov, aki csak egy-két méterrel állt Radzsiv mögött, látta, hogy egy apró tamil asszony mosolyogva előrejön. Megrázta Radzsiv kezét, és nem engedte el. Chekov megértette, min mosolyog az asszony, és ez a tudat olyan erőteljes volt, hogy magát az időt is megállitotta.

Mivel az idő megállt, Chekov tehetett néhány magánhasználatra szánt megjegyzést. "Ezek a tamil forradalmárok nem Angliából tértek vissza - mondta magában. - végre megtanultuk hát, hogyan állítsuk elő itthon a terméket, és már nem szorulunk importra.Hogy úgy mondjam, a muri elszipkázza a vendégeket az unalmas vacsorától." Aztán kevésbé szárazon: "A tragédia nem az, hogyan hal meg az ember - Hanem hogy hogyan élt."

 

A helyszín elhomályosodott körülötte, fénytócsába olvadt, és megjelent elötte az Enterprise űrhajó parancsnoki hídja. Minden fontos szereplő kijelölt helyén tartózkodott. Zulu elöl ült, Chekov mellett.

- A védópajzsok nem működnek - mondta Zulu. A főmonitoron látták, hogy a Klingon Bird of Prey feltűnik s csapásra készül.

- Egyetlen telitalálat és kész vagyunk - kiáltotta dr McCoy - Az isten szerelmére, Jim, vigyél el innen minket!

- Illogikus - mondta Spock elsőtiszt. - Dilítium kristálymeghajtónk gyengülése azt jelenti, hogy nem érhetjük el a kellő sebességet. Alapsebességgel valójában csak halvány kísérletet tehetünk arra, hogy megszökjünk a Bird of Prey elől. Egyetlen logikus lépésünk, ha feltétel nélkül megadjuk magunkat.

- Megadni magunkat egy klingonnak! - üvöltötte McCoy - A fenébe, te hidegvérű, hegyes fülű számológép, nem tudod, hogy bánnak a foglyaikkal?

- Fázisbank teljesen kimerült - mondta Zulu. - Támadókapacitás zéró.

- Megkíséreljek kapcsolatot teremteni a Klingon kapitányával, uram? - kérdezte Chekov. - Minden pillanatban tüzelhetnek.

- Köszönöm, Mr. Chekov - mondta Kirk kapitány - Attól tartok, erre nem lesz szükség. Ez alkalommal a legrosszabb esetre tartogatott forgatókönyv az, ha engedelmesen végigjátsszuk a dolgot. Maradjanak a helyükön. Ne mozduljanak.

- A Bird of Prey tüzelt, uram - mondta Zulu.

Chekov megfogta és erősen, diadalmasan szorította Zulu kezét, miközben a halálos fénylabda közeledett.

 

 

Salman Rushdie
RUBINNÁL RITKÁBB A JÓ TANÁCS
Falvay Mihály fordítása
http://www.tar.hu/vt6605/read/konyv/rushdie/index.htm

A hónap utolsó keddjén történt, hogy a hajnali busz - égett még a fényszórója - meghozta Rehána kisasszonyt a brit konzulátus elé. Kavargó porfelhő takarta el szépségét a kíváncsiskodó tekintetek elől. A busz harsány arabeszkekkel pingálva tele, homlokán zöld és arany betukkel FÁRADJ BELJEBB, DRÁGASÁGOM, a hátán pedig PÁPÁ-BATA! és DÍNOM-DÁNOM! Rehána kisasszony meg is mondta a sofőrnek, hogy még ilyen szép buszt, mire a sofőr leugrott, és színpadias meghajlással tartotta az ajtót, míg Rehána kisasszony le nem szállt.

Rehána kisasszony nagy, fekete szeme antimon nélkül is úgy csillogott, hogy csak még, és mikor Muhammad Ali, a szaktanácsadó belenézett, újra fiatalnak érezte magát. Elnézte az erősbödő reggeli fényben, miként lép Rehána kisasszony a konzulátus kapuja elé, s kérdi meg az aranygombos keki egyenruhát és kokárdás turbánt viselő lalát, a kapu őrzőjét, hogy mikor nyitnak. A lala, aki ugyancsak gorombán szokott bánni a konzulátus keddjein idesereglő asszonynéppel, Rehána kisasszonynak majdhogynem udvariasan válaszolt.

- Fél óra - röffentette. - Vagy kettő. Lehet azt tudni? Reggeliznek a száhibok.

*

A buszmegálló és a konzulátus között elterülő poros udvar csak úgy hemzsegett a keddi asszonyoktól. A legtöbben elfátyolozták magukat, csupasz arcú, mint Rehána kisasszony, kevés volt. Mindenki szorongott, mindenki riadtan kapaszkodott egy nagybácsi, egy fivér karjába, akik hasztalan próbáltak magabiztosnak tunni. Rehána kisasszony azonban kísérő nélkül jött, és egyáltalán nem látszott ijedtnek.

Muhammad Ali, aki e hetenkénti kérelmezők közül a leggyámoltalanabbakra vadászott, azon kapta magát, hogy a nagy szemu, különös, önálló leány elé viszi a lába.

- Kisasszony, Londonba készül, nemde? - szólította meg.

Rehána kisasszony az udvar végében, a bódésoron álldogált a büfé előtt, s elégedetten majszolt egy meleg csili-pakorát. Megfordult, ránézett a tanácsadóra, kinek emésztőszervei sajátosan reagáltak a bársony szempár ily közeli pillantására.

- Oda, igen.

- Megengedné ez esetben, hogy csekély térítésért jó tanáccsal szolgáljak?

Rehána kisasszony rámosolygott. - Rubinnál ritkább a jó tanács. Fizetni azonban, sajna!, nem tudok. Árva leány vagyok, nem afféle gazdag hölgy.

- Bízzék ősz hajamban - puhította Muhammad Ali. - Tanácsomat hosszú tapasztalat teszi értékessé. Nem fogja megbánni.

A leány megrázta a fejét. - Mondom, szegény pára vagyok én. Sokan vannak itt kenyérkereső férfi kísérővel. Azokat kérdezze. A jó tanács bizonnyal jó pénzt fial.

Őrülök is meg, gondolta Muhammad Ali, hallva, hogy a tulajdon hangja, akarata ellenére, így beszél a szép leányhoz: - Kisasszony, engem a Végzet vonzott önhöz. Mit lehessen tenni? Találkozásunk meg volt írva. Noha magam is szegény ördög vagyok, önnek térítés nélkül adok tanácsot.

Rehána kisasszony megint elmosolyodott. - Akkor hát meg kell hallgatnom. Mikor a Végzet kínál ajándékot, az csak szerencsével járhat.

Alacsony írópadjához vezette a bódésoron. A lány követte, pakorát csipegetve az újságpapír tölcsérből. Nem kínálta meg Muhammad Alit.

Muhammad Ali párnát tett a porba. - Foglaljon helyet. - A lány szót fogadott. A férfi törökülésben a padja mögé telepedett, tudva, hogy két-három tucat irigy férfi figyeli, s hogy a bódésor népe majd' fölfalja szemével az ősz hajú vén kujon legújabb hamvas áldozatát. Mély lélegzetet vett, hogy úrrá legyen izgalmán.

- A nevét lesz szíves.

- Rehána kisasszony. Menyasszonya vagyok Musztafa Dárnak, aki a londoni Bradfordban lakik.

- Az angliai Bradfordban, kedves - javította ki szelíden az öreg. - London, az csak egy város, mint minálunk Multán vagy Bahávalpur. Anglia meg egy nagy ország, telides-tele a legfurább figurákkal.

- Vagy úgy. Köszönöm - felelte a lány olyan komolyan, hogy Muhammad Ali hirtelenében nem tudta, nem a bolondját járatja-e vele.

- Kitöltötte az urlapot? Igen? Hadd lássam, kérem.

Rehána kisasszony átadta a pedánsan összehajtogatott, barna borítékos dokumentumot.

- Rendben van-e? - kúszott első ízben bizonytalanság a hangjába.

Muhammad Ali megpaskolta az alacsony asztalt, ugyancsak közel a lány kezéhez. - Biztos vagyok benne. Ha vár egy percet, ellenőrzöm.

A lány végzett a pakorával, mire az öreg átböngészte az iratot.

- Tip-top - mondta ki az ítéletet. - Minden a legnagyobb rendben.

- Köszönöm a tanácsot - szólt a lány, s állt volna föl. - Megyek is a kapuhoz.

- Hova nem gondol?! - csapott a homlokára Muhammad Ali. - Azt hiszi, az csak úgy megy? Benyújtja a kérvény, és sipp-supp, adják is már mosolyogva az engedélyt? Megmondhatom, Rehána kisasszony, hogy minden őrszobánál komiszabb egy hely az!

- Csakugyan? - Muhammad Ali szónoklatával foglyul ejtette a lányt; örült, hogy így azt néhány perccel tovább csudálhatja.

Újabb mély lélegzettel csillapítván magát, belefogott begyakorolt mondókájába, miszerint ezek a száhibok azt hiszik, a keddenként ide zarándokoló nők egytől egyig nagy hazugok, mikor azt állítják, hogy lutoni buszsofőrök, manchesteri hites könyvvizsgálók családtagjai.

- Hát majd megmondom nekik, hogy én aztán nem az a fajta vagyok! - méltatlankodott Rehána kisasszony.

Muhammad Ali aggodalmasan megborzongott a lány ártatlansága láttán. Gyámoltalan kis veréb, mondta neki, és az a sok férfi odabent megannyi karvaly. Elmagyarázta, mi minden fognak kérdezni tőle, olyasmit is, amit az édesbátyja sem merne szóba hozni. Megkérdik, szuz-e még, és ha nem, akkor ugyan mi módon szeretkezik a vőlegénye, és milyen titkos becenevekkel illetik egymást.

Muhammad Ali szándékkal volt ilyen nyers, föl akarta készíteni a lányt, ne érje váratlanul, ha ez, vagy ehhez hasonló történik vele. Rehána kisasszony tekintete állhatatos maradt, de a keze az asztalon meg-megreszketett.

Az öreg folytatta:

- Megkérdik, hány szobájuk van odahaza, milyen színuek a falak, a hét melyik napján teszik ki a szemetet. Megkérdik, mi a középső neve a vőlegénye unokaöccse nagynénjének a mostohalányának. És mindezt idejekorán megkérdezték már Bradfordban az ön Musztafa Dárjától. S ha csak egyszer is hibázik, megbukott.

- Igen - szólt a lány, s érződött, hogy uralkodik a hangján. - Mit tanácsolt tehát, öregapám?

Ilyenkor szokta Muhammad Ali szaporán-suttogósra fogni a hangját. Ismer ő egy embert a konzulátuson, pompás egy fickó, és bizonyos összegért ez az ember akadékoskodás nélkül kiszolgáltatja a megfelelő papírokat az összes hivatalos pecséttel. Jól ment az üzlet: volt, hogy az asszonyok kerek ötszáz rúpiával, arany karkötővel, mivel nem jutalmazták szolgálatáért, s még hálálkodtak is a tetejébe.

Száz meg száz mérföldekről zarándokoltak ide - Muhammad Ali meg is győződött róla, mielőtt kivetette hálóját -, s így aztán még ha ráeszméltek is, hogy becsapta őket, nemigen jöttek a nyakára. Visszamentek Sargodhába, Lalukhetbe, összecsomagoltak, s csak későn jöttek rá, hogy bolonddá tették őket.

Az élet nehéz, s öreg embernek az eszével kell megkeresni a betevőt. Muhammad Ali aztán nem ara termett, hogy megessen a szíve a keddi asszonyokon.

De a hangja bizony megint csak önállóan, nélküle döntött, s ahelyett, hogy belefogott volna a szokásos kábításba, kiteregette legnagyobb titkát.

- Rehána kisasszony - mondta Muhammad Ali hangja, és Muhammad Ali elképedve hallgatta -, ön aztán ritka egy személy, valóságos drágakő, igen, és önnek megteszem, amit tán a tulajdon lányomnak sem tennék meg. Olyan dokumentum van a birtokomban, ami egy csapásra megoldja minden gondját.

- Ugyan miféle varázspapír az? - kérdezte a lány, s a szemében most már minden kétséget kizáróan csúfondáros szikra lobbant.

Most lett csak igazán sutton-suttogós a Muhammad Ali hangja!

- Egy brit útlevél, Rehána kisasszony. Valódi, eredeti, újdonatúj. Van egy jó emberem, az beleírja az ön nevét, beleragasztja a fényképét, és ön akkor, hahó, meg sem áll Angliáig!

Megmondta! Kimondta!

Látta, bármi megtörténhet ezek után, hiába, ilyen őrült egy nap ez. Aligha ingyen oda nem adja féltett kincsét ennek a lánynak, s aztán egy év múlva is átkozni fogja magát érte.

Vén bolond, korholta magát, micsoda dolog, hogy a legvénebbeket is ujja köré csavarja egy ilyen csitri!

*

- Jól értettem? - kérdezte a lány. - Arra akar rávenni, hogy buntettet kövessek el, és...

- Nem bun az. Egyszerusítés inkább.

- ...illegálisan utazzam a londoni Bradfordba, és visszamenőleg igazoljam a konzulátusi száhiboknak a rossz véleményét mirólunk. Bábudzsi, bábudzsi, nem jó tanács ez.

- Az angliai Bradfordba - javította ki kedveszegetten az öreg. - Nem úgy kell fölfogni , amit mondtam.

- Hanem vajon hogyan?

- Szegény ördög vagyok én, bíbí, s csak szépséged miatt ajánlom neked ezt a kincset. Nem lenne szép, ha köpnél a nagylelkuségemre. Fogadd el szépen. Vagy ne fogadd el, ha nem tetszik, eriggy haza, verd ki Angliát a fejedből, csak be ne menj ebbe a házba, el ne herdáld a méltóságodat!

Rehána kisasszony azonban fölkelt, hátat fordított az öregnek, s a kapuhoz ment, ahol a lala épp most förmedt rá az asszonyokra, maradhassanak, mert egy árva lelket be nem fog ereszteni.

- Menj csak, csinálj bolondot magadból! - kiáltotta utána Muhammad Ali. - Azt hiszed, érdekel?

Rehána kisasszony hátra se nézett

- Ez a mi átkunk! - kiabált az öreg. - Szegények vagyunk, tudatlanok vagyunk, mégsem akarunk tanulni!

- Ohó, Muhammad Ali! - szólt át egy asszony a bételdiós stand mellől. - Boszszantó, he? Fiatalokra bukik a kicsike, mi?

Muhammad Ali aznap nem is tett egyebet, csak ácsorgott a konzulátus kapuja előtt, és kárpálta magát, eriggy innen, vén kecske, nem fog az már szóba állni teveled. Ám a lány, mikor nagy sokára kijött, mégis ott lelte.

- Szalám, jó tanács-vála! - üdvözölte.

Higgadt volt, látszott, megbékélt Muhammad Alival, és Muhammad Ali azt gondolta, istenem, ja Allah, ez megcsinálta. A brit száhibok is belefulladtak abba a szép szemébe, és szabad az útja Angliába.

Reménykedve ránevetett. És íme, Rehána kisasszony kedvesen visszamosolygott.

- Rehána, bégum! Fogadja jókívánságaimat, leányom, látom, szerencsével járt.

A lány ösztönös mozdulattal az öreg karjára tette a kezét.

- Jöjjön csak - mondta -, hadd hívom meg egy pakorára, köszönetképpen a tanácsáért, s engesztelésül, amiért olyan goromba voltam.

Ott álltak a délután porában, az indulófélben lévő busz mellett. Kulik szíjaztak összetekert hálógyékényeket a busztetőre. Árus kajabált, tukmálta az utasokra szerelmes füzetkéit, zöld patikaszereit, boldogtalanság ellen ajánlgatva mindkettőt. Rehána kisasszony és az üdvözült Muhammad Ali a busz első "sárhányóján", azaz a lökhárítóján ülve ette a pakorát. A vén tanácsadó halkan hümmögni kezdett valami dallamot, amit a moziban hallott. Megenyhült az alkonyatban a nap heve.

- Elrendezett jegyesség volt az - jelentette ki kerek perec Rehána kisaszszony. - Kilencéves koromban kötötték meg a szüleim. Musztafa Dár harminc volt akkor, de apám olyan embert akart férjemül tudni, aki majd gondoskodik rólam, és Musztafát ilyen férfinak ismerte. Szüleim idővel elhaltak, Musztafa Dár pedig Angliában ment azzal, hogy hívatni fog, ha eljön az ideje. Sok éve már ennek. Van egy fényképem róla, de hát idegen férfi nekem, nem több. A hangját sem ismerem föl a telefonban.

A vallomás meglepte Muhammad Alit, mindazáltal biccentett, remélve, hogy sikerült bölcs képet vágnia hozzá.

- Végtére is - szólt -, az embernek a szülei mindig a legjobbat akarják. Találtak, ugye, önnek is egy rendes, tisztességes embert, aki, lám, tartotta is a szavát, és magához fogja venni. No és most ott az egész élet, hogy megismerje, megszeresse.

*

Muhammad Alit zavarba ejtette a lány mosolyán átütő keserűség.

- No de öreg - szólt Rehána kisaszszony -, maga máris vitetne Angliába?

A férfi meglepetten fölállt.

- De hisz csak úgy ragyogott az arca... azt hittem... már bocsánat, de ezek szerint mégis elutasították?

- Minden kérdésre rosszul feleltem. Összekevertem a rokonságot, tökéletesen átrendeztem a fürdőszobát, megkevertem, amit csak lehetett.

- Szörnyu, és most mi lesz?

- Hogyhogy mi lesz? Visszamegyek Lahoréba, vár a munkám. Nagy házban dolgozom, három aranyos kisfiúnak vagyok az ájája. El is szomorodtak volna, ha odahagyom őket.

- De hát ez kész tragédia! - jajongott Muhammad Ali. - Lássa, miért is nem fogadta el az ajánlatom! Most már, sajnálattal közlöm, nem lehetséges. Bevezették a nyilvántartásba, föltették a keresztkérdéseket, most már az útlevelemmel se boldogulna. Oda, lássa, minden, pedig milyen egyszerű lett volna, ha megfogadja a tanácsomat!

- Nem úgy van az - felelte a lány. - Szerintem magának sincsen szomorkodnivalója.

Míg a porfüggöny el nem nyelte a buszt, Muhammad Ali az udvarról nézte Rehána kisasszony búcsúmosolyát, melynél boldogítóbb, szebb látvány nem adatott neki egész hosszú, forró, kemény, szeretetlen életében.

Az 1947-ben Bombayben született két anyanyelvű (angol és urdu) Salman Rushdie 1981-ben vált világhíressé Az éjfél gyermekei című - García Márquez Száz év magány-ához hasonlított - regényével, amely magyarul is megjelent, akárcsak következő muve, a Szégyen és meseregénye, a Hárun és a Mesék Tengere. Az Angliában élő írót 1989-ben Sátáni versek című könyve miatt iszlám fundamentalisták halálra ítélték, s a regényt nyilvánosan elégették.

A novella megjelent az Európa Kiadó által 1996-ban kiadott Kelet, nyugat című kötetben.

 

 

Salman Rushdie
HARC A LÁTHATATLANSÁG ERŐI ELLEN
Török Attila fordítása
http://www.tar.hu/vt6605/read/konyv/rushdie/index.htm

Salman Rushdie írása még az amerikai bombázások előtt született, és azt a reményt fogalmazta meg, hogy az Afganisztán elleni háború elkerülhető. Ez illúziónak bizonyult, a kor a neves literátor véleményétől eltérően reagált a gyilkosok által kiváltott civilizációs kihívásra. Rushdie két világ lakója, gyermekkorában Pakisztánban élt mohamedán családjával, majd Londonban folytatta tovább tanulmányait. Sátáni Versek című kötetéért még Irán nagyhatalmú ura, Khomeini ajatollah egy fatwával halálra ítélte, és élete azóta az iszlám fundamentalisták előli rejtőzésben, illegalitásban telt. A muszlim, de Nyugaton élő toleráns Rushdie egyszerre látja a Nyugat és a Kelet előnyeit, és hátrányait, így talán mindenkinél érzékenyebben reagált a 2001. szeptember 11-i terrorista merényletre, melyet a Nyugat nyitottságát kihasználó keletiek követtek el, s mely Rushdie-t, a Nyugat nyitottságát interiorizáló, magáévő tevő keletit is sokkhatásként ért. Vívódását jól tükrözi alábbi írása.

2000. januárjában ezt írtam egy napilap hasábjain: „az új kor meghatározó küzdelme a terrorizmus és a biztonság között fog dúlni,” és aggódva gondoltam bele, hogy ha valóban a biztonsági szakértők által kidolgozott „lehető legrosszabb forgatókönyv” szerint kell majd élnünk, talán túl sokat fel kell majd adnunk szabadságjogainkból a titkos világ láthatatlan árnyékharcosai elleni küzdelemben. Azt írtam, hogy a demokráciához átláthatóságra van szükség, s hogy a biztonság és a szabadság közötti küzdelemben mindig a szabadság javára kell hibáznunk. Szeptember 11-én azonban a lehető legrosszabb forgatókönyv vált valóra.

Erőszakot tettek városunkon. Jómagam az egészen új sütetű New York-iak közé tartozom – ám New York sebeit azok is mélységesen megérezték, akik még soha nem tették be lábukat Manhattan-be, hiszen New York a látható világ dobbanó szíve, szókimondó és szikrázó szellemű, Walt Whitman szavaival „orgiák városa, séták és örömök városa,” „büszke és szenvedélyes város – forró, őrült és különc város!” A láthatatlanság erői a láthatóság e fényes fővárosára mértek rettenetes csapást. Fölösleges fejtegetnünk, milyen rettenetes volt ez a csapás, hiszen mindannyian láttuk, és mindannyiunkat megváltoztatott. Most azon kell dolgoznunk, hogy a seb ne bizonyuljon halálosnak, hogy a látható dolgok világa győzedelmeskedjék azon leplezett szándékok felett, amelyek csak szörnyű cselekedeteiken keresztül érzékelhetőek.

Amikor a szabad társadalmakat biztonságossá – biztonságosabbá – akarjuk tenni a terrorizmus fenyegetésével szemben, polgári szabadságjogainkat végső soron csorba érheti. A szabadság részleges korlátozása fejében azonban jogunk van elvárni, hogy városaink, vizünk, repülőgépeink és gyermekeink nagyobb védelmet élvezzenek, mint eddig. A választ, amelyet a Nyugat a szeptember 11-i támadásokra ad, nagyrészt annak fényében kell majd megítélnünk, hogy az emberek újra biztonságban kezdik-e majd érezni magukat otthonaikban, munkahelyeiken, mindennapi életükben. Ezt a magabiztosságot veszítettük el, és ezt kell visszanyernünk.

A következő kérdés az ellentámadásé. Igen, saját árnyékharcosainkat be kell vetnünk az övéik ellen, és reménykednünk kell, hogy a harcban a mieink kerekednek felül. Ám e titkos háború egyedül nem hozhat győzelmet. Szükségünk lesz nyílt politikai és diplomáciai offenzívára is, amelynek célja a világ néhány legtüskösebb problémájának megoldása, s ezek közül a legelső az a küzdelem, amelyet Izrael és a palesztin nép vív egymással a területért, a méltóságért, az elismerésért és a túlélésért. A jövőben sokkal jobb ítélőképességre lesz szükség valamennyi oldalon. Talán nem kellene több szudáni aszpiringyárat bombázni, ha egy mód van rá. És most, amikor úgy tűnik, Amerika bölcs elméi megértették, hogy helytelen lenne zsarnokai gonosztetteinek megtorlásaként a nyomorban és elnyomásban senyvedő afgán népet bombázni, talán e bölcsességet a múltba visszatekintve is alkalmazni tudják majd mindannak megítélésében, ami Irak nyomorban és elnyomásban senyvedő népével történt. Ideje abbahagyni az ellenségteremtést és végre barátokat keresni.

Azzal, hogy ezt mondom, semmiképpen sem csatlakozom azokhoz a vad kirohanásokhoz, amelyeket a baloldal egyes képviselői intéztek Amerika ellen, és amelyeket az Egyesült Államok elleni terroristatámadások legkellemetlenebb következményei között tartok számon. „Az amerikaiakkal az a baj…” – „Amerikának meg kell értenie…” – Mostanában igen gyakori az a fajta szemforgató erkölcsi relativizmus, amelynek megnyilatkozásait rendre az ilyen és hasonló kifejezések vezetik be. Egy országnak, amely éppen elszenvedte történelme legpusztítóbb terrorista támadását, egy országnak, amely mélyen gyászol és amely szörnyű fájdalmakat él meg, szenvtelenül azt mondják, hogy ő maga felelős állampolgárai haláláért. („Ezt érdemeltük, sir?”, kérdezte nemrégiben az egyik látogatóba érkezett brit újságírótól egy rémült tekintetű munkás a becsapódási pont közelében. E megszólítás mélyen megdöbbent a maga komor udvariasságával.)

Ne veszítsük szem elől, miért is kell visszataszító ostobaságnak tekintenünk ezt a bien-pensant Amerika-ellenességet. A terrorizmus az ártatlanok legyilkolása, amely ez alkalommal tömeggyilkosságig fajult. Aki erre a rémtettre mentséget talál az Amerikai Egyesült Államok kormányzati politikája elleni vádak hangoztatásában, az megtagadja minden erkölcsiség alapgondolatát: hogy az egyén felelős cselekedeteiért. Tovább megyek: a terrorizmus nem a jogos panaszok törvénytelen eszközökkel való orvoslásának útja. A terrorista a világ sérelmeinek leplébe burkolja magát, hogy elfedje valós indítékait. Bármit akartak is elérni a gyilkosok, nem tűnik valószínűnek, hogy egy jobb világ építése terveik között szerepelt volna.

A fundamentalisták nem pusztán épületeket akarnak romba dönteni – annál sokkal többet. Az ilyen emberek ellenséget látnak a szólásszabadságban, a politikai többpárt-rendszerben, az egyetemes felnőttkori választójogban, a felelős kormányzásban, a zsidókban, a homoszexuálisokban, a női jogokban, a pluralizmusban, a szekularizmusban, a rövid szoknyában, a táncban, a borotvált férfiarcban, az evolúció elméletében, a szexben – és a lista korántsem teljes. Zsarnokokkal van dolgunk, nem muszlimokkal. (Az iszlám keményen bánik az öngyilkosokkal: arra ítéltetnek, hogy az örökkévalóság végezetéig újra és újra átéljék halálukat. Azt azonban a világ valamennyi muszlimjának alaposan meg kell vizsgálnia, miért fajzik hőn szeretett hitük megannyi erőszakos mutánst. A Nyugatnak meg kell értenie saját Unabomber-eit és McVeigh-eit, s ugyanígy az iszlámnak is szembe kell néznie a maga bin Ladeneivel.) Kofi Annan, az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára nemrég azt mondta, immár nem elég az önmeghatározáshoz, hogy kinyilvánítjuk, mi mellett állunk – arról is színt kell vallanunk, mi az, amivel szemben fellépünk. Nos, én megfordítanám ezt a javaslatot, mert e pillanatban egy eszelőssel állunk szemben. Öngyilkos merénylők széles törzsű repülőgépekkel a Világkereskedelmi Központ és a Pentagon épületébe csapódnak? Hm… igen, ezt ellenzem. De mi az, ami mellett kiállunk? Mi az, aminek védelmében életünket kockáztatjuk? Vajon egyértelműen egyetérthetünk-e abban, hogy a fent felsoroltak – igen, még a rövid szoknya és a tánc is – olyasmi, amiért érdemes meghalnunk?

A fundamentalista azt hiszi, hogy mi semmiben nem hiszünk. Világnézetét átitatják az abszolút bizonyosságok, miközben mi – véleménye szerint – élvhajhász gyönyörökbe merülünk. Hogy bebizonyítsuk tévedését, először meg kell győznünk önmagunkat arról, hogy nincs igaza. Meg kell állapodnunk abban, hogy mi az, ami számít: a csókolózás a nyilvános tereken, a szalonnás szendvics, a vita, a legutolsó divat, az irodalom, a nagylelkűség, a víz, a világ erőforrásainak méltányosabb elosztása, a filmek, a zene, a gondolatszabadság, a szépség, a szerelem. Ezek lesznek a mi fegyvereink. Nem háborúval győzzük le őket, hanem azzal a választásunkkal, hogy félelem nélkül éljük az életünket.

Hogyan győzzük le a terrorizmust? Ne hagyjuk magunkat terrorizálni. Ne hagyjuk, hogy a félelem irányítsa az életünket. Akkor sem, ha rettegünk.

 

 

Salman Rushdie
VILÁGNAK MENEDÉKE
Greskovits Endre fordítása
Holmi, 2008. június, 20. évf. 6. szám, 758-769. oldal
http://epa.oszk.hu/01000/01050/00054/pdf/00054_758-769.pdf

Nagy Akbar új „diadalvárosának” kísérteties homokkő palotái hajnalban úgy festettek,
mintha vörös füstből volnának. A legtöbb város szinte már születésekor azt a benyomást
kelti, hogy örökkévaló, de Szíkrí mindig olyan lesz, mint a délibáb. Ahogy a
nap a zenitre emelkedett, a hőség bunkósbotja a kőlapokat verte, minden emberi fület
megsüketített, úgy remegett tőle a levegő, akár egy rémült antilop, és elmosta a határt
a józanság meg a mámor, a képzeletbeli és a valóságos közt.
Még a nagymogul is képzelgésbe merült. Királynék lebegtek szellemként a palotáiban,
rádzsput és török ágyasok kergetőztek egymással. E fejedelmi személyek közül az
egyik nem létezett. Képzelt feleség volt, akit Akbar álmodott meg úgy, ahogy a magányos
gyermekek álmodnak maguknak képzeletbeli barátokat, és a sok élő, bár lebegő
hitves jelenléte ellenére a nagymogul arra a véleményre hajlott, hogy az igazi királynék
a fantomok, a nem létező kedves pedig az igazi. Nevet is adott neki, Dzsódhának
hívta, és senki emberfia nem mert ellentmondani neki. A női lakrész visszavonultságában,
a palota csendes folyosóin Dzsódhá befolyása és hatalma nőtt. Tánszén, a nagy
muzsikus írt dalokat hozzá, és maga a perzsa Abdusz Szumad mester festette le egy
álom emlékéből úgy, hogy soha nem látta az arcát, de a nagymogul, amikor megpillantotta
a művet, összecsapta kezét a lapról ragyogó szépség láttán.
– Eltaláltad a megszólalásig – kiáltotta, mire Abdusz Szumad megnyugodott, és már
nem érezte úgy, hogy a feje túl gyengén illeszkedik a nyakához; s miután a nagymogul
festőjének e látnoki művét kiállították, az egész udvar valóságosnak tudta Dzsódhát,
és a legelőkelőbb udvaroncok, a Navaratna, azaz a Kilenc Ékkő tagjai, mind elismerSalman
ték nem csupán a hölgy létezését, hanem szépségét, bölcsességét, mozdulatainak kecsességét
és hangjának lágyságát is. Akbar és Dzsódhbáí! Ah, ah! Ez a kor szerelmi története.
A város végre elkészült, épp időben a nagymogul negyvenedik születésnapjára. Tizenkét
hosszú, forró évig építették, de az uralkodónak egy darabig az volt a benyomása,
hogy erőfeszítés nélkül, mintegy varázsütésre emelkedik évről évre. Amíg az új fővárosban
tartózkodott, építési minisztere semmilyen munkálatot nem engedélyezett.
Ilyenkor a kőművesek szerszámai elnémultak, az ácsok nem vertek be szögeket, a festők,
mozaikkészítők, függönyözők és faragók mind eltűntek szem elől. Mindent az
öröm párnázott ki. Csak az élvezet hangjai hallatszottak. A táncosok bokacsörgői édesen
visszhangoztak, a szökőkutak csilingeltek, és a zseniális Tánszén halk muzsikáját
sodorta a szellő. Verseket suttogtak az uralkodó fülébe, és csütörtökönként bágyadt játék
folyt a paccsíszí udvaron, ahol rabszolgalányok helyettesítették a sakkfigurákat. A lefüggönyözött
délutánokon, a surrogó pankhák alatt a szerelem nyugodt időszaka következett.
Nincs olyan város, amely csak palotákból áll. Az igazi város, amely fából, sárból, trágyából,
téglából és kőből épült, ott kuporgott az uralkodói rezidencia hatalmas vöröskő
lábazata alatt. Negyedei emberfajták és mesterségek szerint oszlottak meg. Emitt
az ezüstművesek utcája, ott a forró levegőjű, csattogó fegyverkovácsműhelyek, amott
meg, abban a harmadik sikátorban a karkötő- és szövetboltok. Keletre a hindu kolónia,
azon túl pedig, a városfal mentén a perzsa negyed, amögött a turániak körzete és még
azon is túl, a Péntek-mecset óriási kapujának szomszédságában azoknak a muzulmánoknak
a házai, akik Indiában születtek. A környéket a nemesek villái tarkították, ott
állt az a műterem és írószoba, amely máris híres volt országszerte, egy zenepavilon és
egy másik épület a táncelőadásoknak. Az alacsonyabb rendű Szíkrík többségében nem
nagyon volt idő a tétlenségre, és amikor a nagymogul hazatért a háborúkból, a hallgatás
parancsa szinte fojtogatta a vályogvárost. A csirkéket levágásuk pillanatában el kellett
némítani, nehogy megzavarják az uralkodók uralkodójának nyugalmát. A szekérkerék
csikordulása a kocsis megkorbácsolásához vezetett, és ha az illető üvöltött a csapásoktól,
a büntetés csak súlyosbodott. A szülő nők visszafojtották kiáltásaikat, és a piac
némajátéka valamiféle tébolydára emlékeztetett. „Amikor az uralkodó itt van, mindannyian
megőrülünk – mondták az emberek, majd a mindenütt jelen lévő kémek és
besúgók miatt sietősen hozzátették: – az örömtől.” A vályogváros imádta uralkodóját,
egyre bizonygatta, hogy imádja, bizonygatta szavak nélkül, mert a szavak abból a tiltott
anyagból, a hangból születtek. Amikor a nagymogul újabb hadjáratba indult – soha
véget nem érő (bár mindig diadalmas) csatáiba Gudzsarát és Rádzsaszthán, Kábul
és Kasmír seregei ellen –, akkor a csend börtöne kitárult, trombiták meg hurrák harsantak,
és az emberek végre elmondhattak egymásnak mindent, amit hosszú hónapokon
át kénytelenek voltak elhallgatni: Szeretlek. Anyám meghalt. Finom a levesed. Ha nem fizeted
ki az adósságod, eltöröm mind a két karodat. Drágám, én is szeretlek. Mindent.
A vályogváros szerencséjére a katonai ügyek gyakran elszólították Akbart. Tulajdonképpen
többnyire távol volt, és távollétében a tolongó szegények zsivaja és a szabadjára
engedett építőmunkások lármája nap mint nap bosszantotta a tehetetlen királynékat.
A királynék egymás mellett feküdtek és nyögdécseltek, s hogy mivel terelték el
egymás figyelmét, miféle szórakozást találtak egymásban elfüggönyözött lakrészükben,
azt itt nem írjuk le. Csak a képzeletbeli királyné maradt tiszta, ő mondta el Akbarnak,
mekkora nélkülözést szenvednek az emberek, amiért a túlbuzgó hivatalnokok
nyugalmat akarnak teremteni neki. Amint a nagymogul ezt megtudta, hatályon kívül
helyezte a parancsot, kevésbé szigorú építési minisztert nevezett ki, s ragaszkodott hozzá,
hogy végiglovagoljon a város utcáin, ahol ezt kiáltotta az elnyomott alattvalóknak:
– Emberek, csapjatok akkora lármát, amekkora tetszik! Az élet zajos, és a túl nagy zaj
annak a jele, hogy az élet szép. Mindannyian ráérünk majd hallgatni, amikor meghalunk.
– A városban vidám ujjongás tört ki.
Aznap derült ki, hogy újfajta uralkodó ül a trónon, és hogy semmi a világon nem
marad a régiben.
Az országban végre béke honolt, de a nagymogul lelke sosem volt nyugodt. Éppen
most tért vissza legutóbbi hadjáratából; leverte a szúrati senkiházikat, de a menetelés
és a háború hosszú napjai során elméje ugyanannyit küszködött filozófiai és nyelvészeti
talányokkal, mint amennyit katonaiakkal. Abul-Fath Dzsaláluddín Muhammad,
az uralkodók uralkodója, akit gyerekkora óta a „nagy” jelentésű Akbar néven ismertek,
később pedig a kifejezés tautológiája ellenére neve így egészült ki: a Nagy Akbar,
a nagy nagy, a nagyságában nagy, a duplán nagy, aki oly nagy, hogy a címében szereplő
ismétlés nem csupán illendő, hanem szükséges is, mert csak így lehet leírni dicsőségének
dicsőségét, hogy ő a nagymogul, a porlepte, harcban megfáradt, diadalmas,
elgondolkodó, hízásra hajlamos, kiábrándult, bajszos, költői, buja egyeduralkodó, aki
túlságosan fenséges, túlságosan világot uraló és mindent összevetve túlságosan sok ahhoz,
hogy egyetlen emberi lény legyen – e mindent árként elborító uralkodó, e világok
elnyelője, e sokfejű szörny, aki csak többes szám első személyben beszél magáról,
azon elmélkedett hosszú, fárasztó hazaútján, amelyen legyőzött ellenségeinek feje kísérte
lezárt cserépkorsókban, hogy milyen zavarba ejtő lehetőségeket rejt magában az
egyes szám első személy, az „én”.
Ő, Akbar, sohasem nevezte magát „én”-nek, még bizalmas körben sem, még dühében
vagy álmában sem. Ő „mi” volt – mi más is lehetett volna? Ő volt a Mi definíciója,
megtestesülése. Beleszületett a többes számba. Amikor azt mondta, „mi”, természetesen
és őszintén úgy gondolt magára, mint aki megtestesíti minden alattvalóját,
minden városát, földjét, folyóját, hegyét és tavát, valamint határain belül az összes állatot,
növényt és fát, az odafent repülő madarakat, a maró, alkonyati moszkitókat és a
névtelen szörnyeket alvilági barlangjaikban, amelyek lassan rágják a dolgok gyökereit;
úgy tekintett magára, mint minden győzelmének végösszegére, mint akiben ott lapul
lefejezett vagy csupán rendreutasított ellenfeleinek jelleme, összes tulajdonsága,
történelme, sőt még a lelke is; ráadásul úgy tartotta, hogy ő népe múltjának és jelenének
tetőpontja, jövőjének hajtóereje.
Ez a „mi” jelenti az uralkodói létet – ám a közemberek, engedte most közel magához
a gondolatot a méltányosság és a vita érdekében, alkalmasint kétségtelenül szintén
többes számban gondolnak önmagukra.
Tévednek? Vagy (ó, micsoda csalárd gondolat!) ő téved? Talán az énnek e közösségi
elképzelése jelenti azt, hogy az ember lény a világban, akármilyen lény; egy ilyen
lény végső soron elkerülhetetlenül lény más lények között, a dolgok lénységének része.
A többes szám talán nem uralkodói kiváltság, talán nem is az ő isteni joga. Érvelhet
tehát úgy, hogy mivel egy uralkodó gondolatai kevésbé fennkölt és kifinomult formában,
de kétségkívül tükröződnek alattvalói gondolkodásában, ennek megfelelően
elkerülhetetlen, hogy akik felett uralkodik, azok szintén „mi”-nek tekintsék magukat.
Ők talán olyan többes számú entitásnak látják önmagukat, amelyet ők, gyermekeik,
anyjuk, nagynénéik, munkaadóik, hit- és munkatársaik, klánjuk és barátaik alkotnak.
Ők is több énnek látják magukat, az egyik énjük gyermekeik apja, a másik szüleik gyerSalman
meke; másnak tekintik magukat, amikor a munkaadójukkal beszélnek, és másnak,
amikor otthon vannak a feleségükkel – röviden mindannyian egy zsák én, amely majd
kireped a sokaságtól, akárcsak ő. Nincs tehát lényeges különbség az uralkodó és az
alattvalók közt? És eredeti kérdése most új, meghökkentő formában fogalmazódott
meg: ha sokénű alattvalóinak sikerül egyes számban gondolniuk magukra, akkor ő is
lehetne „én”? Lehet olyan „én”, aki egyszerűen csak önmaga? Hol rejlenek ezek a csupasz,
magányos „én”-ek a föld rengeteg „mi”-je alatt? Ez a kérdés megrémítette, miközben
fehér lován lovagolt hazafelé rettenthetetlenül, verhetetlenül és – el kellett ismernie
– pocakosodva; és amikor ez éjszaka ötlött fel benne, akkor nem könnyen tudott
elaludni. Mit mondjon, amikor Dzsódhával találkozik? Ha egyszerűen azt mondaná,
hogy „megjöttem” vagy „én vagyok”, vajon Dzsódhá nem venné-e a bátorságot,
hogy egyes szám második személyben szólítsa meg, ahogy a gyerekeket, szeretőket és
isteneket szokás? És mit jelentene ez? Hogy ő olyan, mintha Dzsódhá gyermeke lenne,
vagy istenszerű, esetleg egyszerűen egy olyan szerető, akit ő is álmodik, akit ugyanolyan
szenvedélyesen álmodott életre, ahogy ő álmodta Dzsódhát? Lehet, hogy ez a
kis szó, ez a te a nyelv legizgatóbb szava? „Én”, mondogatta a bajsza alatt. Itt vagyok
„én”. „Én” szeretlek. Gyere ide „hozzám”.
Egy utolsó ütközet zavarta meg a hazafelé úton folytatott elmélkedését. Még egy
senkiházi hercegecskét le kellett vernie. Kerülőt kellett tennie a Káthiávár-félszigetre,
hogy eltiporja Kucsh Nahín megátalkodott ránáját, a semmi királyát, a nagyszájú és
még nagyobb bajszú fiatalembert (a nagymogul hiú volt a bajuszára, és rossz néven
vette a versenytársakat), a feudális uralkodót, aki képtelen módon szeretett a szabadságról
beszélni. Kinek és minek a szabadsága, hümmögte a nagymogul. A szabadság
a gyermekek képzelgése, nőknek való játék.
Soha senki sem szabad. Serege úgy vonult a Gir-erdő fehér fái közt, akár a némán közelgő
dögvész, és Kucsh Nahín szánalmas kis erődje, amely a fák zizegő tetején látta a
halál beköszöntét, lerombolta tulajdon tornyait, kitűzte a megadás zászlaját, és behódolva
kegyelemért könyörgött. A nagymogul gyakran nem végezte ki legyőzött ellenfelét,
hanem egyik lányát feleségül vette, és megvert apósának állást adott: jobb egy
új családtag, mint egy rothadó hulla. Ezúttal azonban letépte a pökhendi rána szép arcáról
a bajuszt, és miszlikbe szabdalta a puhány álmodozót – saját kezűleg, a tulajdon
kardjával, ahogy a nagyapja is tette volna, majd visszavonult a lakosztályába, hogy remegjen
és gyászoljon.
A nagymogul szeme ferde vágású és nagy volt, s úgy tekintett a végtelenbe, ahogy
egy álmodozó, ifjú hölgy vagy egy tengerész, aki a szárazföldet lesi. Telt ajka nőiesen
csücsörödött. Ám e lányos vonások ellenére nagyszerű férfipéldány volt, hatalmas és
erős. Gyerekkorában puszta kézzel ölt meg egy nőstény tigrist, aztán tettétől zavarodottan
örökre lemondott a húsevésről, és vegetáriánussá lett. Muzulmán vegetáriánus,
harcos, aki csak békét akar, filozófus-király: mennyi ellentmondás. Ilyen volt a legnagyobb
uralkodó, akit valaha ismert az ország.
A csata utáni mélabúban, amikor az est leszállt a lélektelen halottakra, a vérbe olvadó
romos erőd alatt, ahol a közelben apró fülemüle éneke szólt – bülbül, bülbül, dalolta
–, a nagymogul brokátsátrában vizezett bort kortyolgatott, és véres kezű felmenőin
kesergett. Nem akart olyan lenni, mint vérszomjas ősei, még akkor sem, ha ősei
a történelem legnagyobb alakjai voltak. Úgy érezte, ránehezednek a martalóc múlt nevei,
amelyek viselőitől az ő neve emberi vér zuhatagaiban eredt: nagyapjától, Báburtól,
Ferghána hadurától, aki meghódította, bár mindig megvetette ezt az új területet, ezt
az Indiát, ahol túl nagy a gazdagság és túl sok az isten, Báburtól, a hadigéptől, akinek
furcsamód nagy tehetsége volt ahhoz, hogy találóan fejezze ki magát; Bábur előtt pedig
Turán meg Mongólia gyilkos hercegeitől és mindenekelőtt a hatalmas Temüdzsintől
– Dzsingisz kántól –, akinek köszönhetően neki, Akbarnak, el kellett fogadnia a mogul
nevet, mongolnak kell lennie, holott nem az, vagyis nem érzi magát annak. Ő... hindusztáni.
Az ő hordája se nem arany, se nem kék, se nem fehér. Magát a „horda” szót
is csúnyának, trágárnak, durvának hallotta. Nem akart hordákat. Nem akart forró ólmot
önteni legyőzött ellenségei fülébe, és nem akarta halálra zúzni őket az asztal alatt,
amelyen a vacsoráját eszi. Unta a háborúkat.
Eszébe jutott gyermekkora tanára, egy perzsa mír, aki azt mondta, hogy aki békében
akar élni önmagával, annak békében kell élnie mindenki mással is. Szulh-i-kul, teljes
békében. Ő nem akart kánságot. Ő országot akart.
Kucsh Nahín fiatal, karcsú és sötét ránája szőrtelen és vérző arccal letérdelt Akbar
lába elé, és várta a végzetes csapást.
– A történelem ismétli önmagát – mondta. – Hetven éve a nagyapád is így ölte meg
az én nagyapámat.
– A mi nagyapánk – felelte a nagymogul a szokásnak megfelelő fejedelmi többesben,
mert nem ez volt a megfelelő alkalom ahhoz, hogy az egyes számmal kísérletezzék:
ez a nyomorult nem érdemli meg a kiváltságot, hogy tanúja legyen – barbár volt,
akiben költő lakott. Mi viszont költő vagyunk, akinek barbár múltja és barbár haditettei
vannak, amelyektől irtózunk. Így bebizonyosodik tehát, hogy a történelem nem ismétli
önmagát, hanem előrehalad, s hogy az Ember képes a változásra.
– Különös megjegyzés ez egy hóhértól – mondta az ifjú rána halkan. – De a Halállal
fölösleges vitatkozni.
– A te időd eljött – bólintott a nagymogul. – Úgyhogy mielőtt elindulsz, mondd el
nekünk őszintén, miféle Paradicsomra számítasz, amikor átlépsz a fátylon.
A rána fölemelte megcsonkított arcát, és a nagymogul szemébe nézett.
– A Paradicsomban az „istentisztelet” és a „vita” szó egy és ugyanaz – jelentette ki.
– A Mindenható nem zsarnok. Isten házában minden hang szabadon beszélhet, hiszen
ily formában nyilvánul meg odaadása.
Idegesítő, szenteskedő fiatalember volt, ez kétségtelen, Akbar azonban bosszúsága
ellenére meghatódott.
– Megígérjük neked, hogy az istentiszteletnek e házát itt, a földön építjük fel – mondta
a nagymogul. Aztán egy Allah akbar, azaz „Isten nagy” vagy esetleg „Isten Akbar” kiáltással
lenyisszantotta a nagyképű kis pojáca pimasz, didaktikus és ezért hirtelen feleslegessé
váló fejét.
A rána megölését követő órákban a nagymogult megszállta a magány ismerős démona.
Valahányszor valaki egyenrangúként beszélt vele, ő felbőszült, és ez fogyatékosság,
tudta jól. A király dühe mindig fogyatékosság; egy dühös király olyan, mint az az
isten, aki hibákat vét. És itt rejtőzött benne egy újabb ellentmondás. Ő nem csupán
barbár filozófus és a nyafkák gyilkosa, hanem egoista is, a szolgalelkűség és a talpnyalás
rabja, aki azonban sohasem vágyott olyan világ után, amelyikben pontosan azt az
embert tudná megtalálni, aki egyenrangú vele, akivel fivéreként találkozhatna, akivel
szabadon beszélhetne, ahol taníthatna és tanulhatna, örömöt adhatna és kaphatna,
olyan világ után, amelyben lemondhat a hódítás kárörvendő kielégüléséről a társalgás
szelídebb, mégis kimerítőbb öröméért. Létezik-e ilyen világ? Milyen úton lehet elérni?
Van-e ilyen ember valahol a világban, vagy éppen most végezte ki? Mi van, ha a bajszos
rána volt az egyetlen? Most kaszabolta le az egyetlen embert a földön, akit szerethetett
volna? A nagymogul gondolatai borgőzösek és érzelgősek voltak, szemét részeg
könnyek homályosították el.
Hogy lehet belőle olyan ember, amilyen lenni akar? Az akbar, a nagy? Hogyan?
Nem volt kivel beszélgetnie. Földsüket testőrét, Bhakti Rám Dzsaint kiparancsolta a
sátorból, hogy nyugodtan ihasson. Az olyan testőr, aki nem hallja gazdája karattyolását,
áldás, de Bhakti Rám Dzsain már megtanult a szájáról olvasni, ami sokat levont az
értékéből, mert ily módon ugyanúgy hallgatózott, mint mások. Az uralkodó megőrült. Ezt
mondják: mindenki ezt mondja. A katonái, a népe, a feleségei. Valószínűleg Bhakti Rám
Dzsain is ezt mondja. Nem vágták a képébe, mert óriási férfi és hatalmas harcos volt,
mint az ősi mesék hősei, azonkívül az uralkodók uralkodója is, és ha egy ilyen be akar
golyózni egy kicsit, akkor kik ők, hogy vitatkozzanak? Az uralkodó azonban nem őrült
meg. Az uralkodó nem volt elégedett a léttel. Arra törekedett, hogy valamivé váljék.
Nos, legyen. Megtartja az ígéretet, amelyet a halott káthiávári hercegecskének tett.
Diadalvárosának szívében megépíti majd az istentisztelet házát, a vita helyét, ahol mindenki
mindent mindenkinek elmondhat minden témáról, akár Isten nemlétéről és az
uralkodók elűzéséről is. Alázatot tanul majd abban a házban. Nem, most nem tisztességes
önmagához. Nem „tanul”. Inkább emlékezteti magát, és előássa azt az alázatot,
mely ott lapul mélyen a szívében. Ez az alázatos Akbar talán az ő legjobb énje, akit száműzetésben
töltött gyermekkora körülményei teremtettek meg, s akit most felnőtt pompa
vesz körül, mégis megvan még; ez az én nem győzelemben, hanem vereségben született.
Mostanában minden a győzelemről szól, de a nagymogul mindent tudott a vereségről.
A vereség volt az apja. Neve Humájún.
Nem szeretett az apjára gondolni. Apja túl sok ópiumot szívott, elvesztette a birodalmát,
és csak akkor szerezte vissza, amikor úgy tett, mintha síitává lett volna (és elkótyavetyélte
a Kohinoor gyémántot), úgyhogy a perzsa király adott neki sereget, amelylyel
harcolhatott, és miután visszaszerezte trónját, csaknem azonnal meghalt, mert legurult
a könyvtár lépcsőjén. Akbar nem ismerte apját. Ő maga Szindben született, miután
Humájún kikapott Cshauszánál, majd elmenekült Perzsiába, s magára hagyta fiát.
Tizennégy hónapos fiát. Akit apja fivére és ellensége talált meg és nevelt fel, a kandahári
Aszkarí bácsi, a vadember Aszkarí bácsi, aki maga ölte volna meg Akbart, ha a közelébe
férkőzhet, ami nem ment, mert a felesége mindig az útját állta.
Akbar élt, mert nagynénje úgy akarta. És Kandahárban megtanították a túlélésre,
a harcra, a gyilkolásra meg a vadászatra, és sok mást is tanult anélkül, hogy tanították
volna, például hogy miképp vigyázzon magára, hogyan tartsa a száját, nehogy kimondja
azt a nem megfelelő dolgot, ami miatt esetleg megölik. Az elveszettek, a vesztés méltóságát,
meg hogy miképp tisztítsa meg a lelkét, és fogadja el a vereséget, hogy miképp
engedjen, és kerülje el annak csapdáját, hogy túl erősen kötődik valamihez, és általában
a magárahagyatottságot, különösen az apátlanságot, az apák kevésségét, az apátlanság
kevésségét és a kevesek legjobb védekezési módjait a többekkel szemben: a befelé
fordulást, az előrelátást, a ravaszságot, az alázatot és a jó perifériás látást. A kevésség
sok leckéjét. A kisebbedést, amelyből a növekedés indulhat.
Voltak azonban olyan dolgok, amelyeket senki sem tanított meg neki, és amelyeket
sohasem tanult meg.
– Mi vagyunk India uralkodója, Bhakti Rám Dzsain, de nem tudjuk leírni a tulajdon
átkozott nevünket! – ordította testőrének hajnalban, amikor az öreg segített neki
tisztálkodni.
– Igen, ó, legáldottabb személyiség, sok fiú atyja, sok feleség ura, a világ uralkodója,
a föld meghódítója – mondta Bhakti Rám Dzsain, miközben átnyújtott egy törülközőt.
Az uralkodó felkelésének órája a hízelgés órája is volt egyben. Bhakti Rám Dzsain
büszkén viselte az első osztályú hízelgő rangját, és mestere volt a halmozott talpnyalás
néven ismert cirkalmas, régi stílusú iskolának. Csak az olyan ember tud halmozottan
hízelegni, aki kiválóan emlékszik a túlzott magasztalás barokkos kifejezéseire, a
kellő ismétlések mennyiségére és a sorrend megfelelő pontosságára. Bhakti Rám Dzsain
memóriája tévedhetetlen volt. Órákon át tudott talpat nyalni.
A nagymogul látta, hogy tulajdon arca oly fenyegetően tekint rá a meleg víz felületéről,
akár a végzet előjele.
– Mi vagyunk az uralkodók uralkodója, Bhakti Rám Dzsain, de nem tudjuk elolvasni
a tulajdon törvényeinket. Ehhez mit szólsz?
– Igen, ó, bírák legigazságosabbika, sok fiú atyja, sok feleség ura, a világ uralkodója,
a föld meghódítója, minden teremtményének gazdája, minden létezés összefogója
– felelte Bhakti Rám Dzsain, belemelegedve feladatába.
– Mi vagyunk a legfelsőbb ragyogás, India csillaga, a dicsőség napja – mondta a nagymogul,
aki maga is tudott egyet-mást a hízelgésről. – Mégis abban a szaros porfészekben
nevelkedtünk, ahol a férfiak azért baszták a nőket, hogy gyerekeik legyenek, a fiúkat
meg azért, hogy férfi legyen belőlük... úgy nevelkedtünk, hogy figyeltük a támadót,
aki lesben állt, és a harcost, aki szemből rontott ránk.
– Igen, ó, vakító fény, sok fiú atyja, sok feleség ura, a világ uralkodója, a föld meghódítója,
minden teremtményének gazdája, minden létezés összefogója, legfelsőbb
ragyogás, India csillaga, a dicsőség napja – felelte Bhakti Rám Dzsain, aki lehet, hogy
süket volt, de azt tudta, hogyan fogadja a célzást.
– Hát így kell nevelkednie egy uralkodónak, Bhakti Rám Dzsain? – mennydörögte
a nagymogul, és dühében átesett a mosdóedényen. – Írástudatlanul, a seggét féltve,
vademberként... ilyennek kell lennie egy fejedelemnek?
– Igen, ó, bölcsek bölcse, sok fiú atyja, sok feleség ura, a világ uralkodója, a föld
meghódítója, minden teremtményének gazdája, minden létezés összefogója, legfelsőbb
ragyogás, India csillaga, a dicsőség napja, az emberi lelkek ura, népe sorsának
kovácsa – felelte Bhakti Rám Dzsain.
– Úgy teszel, mintha nem tudnál az ajkunkról olvasni! – üvöltötte a nagymogul.
– Igen, ó, látnokoknál többet látó, sok fiú...
– Kecske vagy, akinek el kéne vágni a torkát, hogy megehessük ebédre a húsát.
– Igen, ó, isteneknél könyörületesebb, sok...
– Anyád egy disznóval baszatta meg magát, hogy megszülhessen téged.
– Igen, ó, minden beszélőnél világosabban beszélő, s...
– Mindegy – mondta a nagymogul. – Most már jobban érezzük magunkat. Menj.
Távozhatsz.
És itt volt megint Szíkrí, a vörös palota ablakaiban fényes selymek lobogtak zászlóként,
s úgy szikrázott a hőségben, akár valami mákonyos látomás. Itt volt végre az otthon
a maga kevély páváival és táncos lányaival. Ha a háború szaggatta világ a nyers igazság
volt, akkor Szíkrí gyönyörű hazugság. A nagymogul úgy tért haza, ahogy a dohányos
tér meg a pipájához. Ő volt a varázsló. E helyen új világot varázsol, valláson, területen,
rangon és törzsön túli világot. A világ legszebb női itt vannak, és mindannyian
a feleségei. Az ország legragyogóbb tehetségei itt gyűltek össze, köztük a Kilenc Ékkő,
a legragyogóbbak kilenc legragyogóbbika, és az ő segítségükkel nincs olyan, amit ne
tudna megvalósítani. És itt van Bírbal, a legjobb a kilenc közül, aki a legjobbak legjobbika.
Az első számú minisztere és az első számú barátja.
Az első számú miniszter és a kor legnagyobb szelleme a Hiran Mínárnál, az elefántfogak
tornyánál üdvözölte. A nagymogulból előbújt a kisördög.
– Bírbal – kérdezte, miközben leszállt a lováról –, válaszolnál egy kérdésünkre? Már
régen várunk arra, hogy megkérdezzük.
A legendás szellemű és bölcsességű első miniszter alázatosan meghajolt.
– Ahogy óhajtod, Dzsahánpanáh, világnak menedéke.
– Nos tehát – mondta Akbar –, melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás?
Bírbal azonnal válaszolt:
– A tyúk.
Akbar meghökkent.
– Honnan tudod olyan biztosan? – tudakolta.
– Huzúr – felelte Bírbal –, azt ígértem, csak egyetlen kérdésre válaszolok.
Az első számú miniszter és a nagymogul a városfalon állt, nézték a köröző varjakat.
– Bírbal – tűnődött Akbar –, mit gondolsz, hány varjú van a birodalmunkban?
– Dzsahánpanáh – felelte Bírbal –, pontosan kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc.
Akbar gondolkodóba esett.
– Tegyük fel, hogy megszámoltatjuk őket – mondta –, és mi van, ha többen vannak?
– Az azt jelenti – felelte Bírbal –, hogy eljöttek hozzájuk a barátaik a szomszédos királyságból
látogatóba.
– És ha kevesebben vannak?
– Akkor a mieink közül mentek néhányan világot látni.
Egy nagy nyelvész várakozott Akbar udvarában, egy távoli nyugati földről érkezett
látogató: egy jezsuita pap, aki folyékonyan beszélt és vitázott több tucat nyelven. Megkérte
rá a nagymogult, hogy derítse ki, mi az anyanyelve. Amíg a nagymogul a feladaton
tűnődött, első számú minisztere megkerülte a papot, és hirtelen kegyetlenül farba
billentette. A pap egy sor káromkodást hallatott – de nem portugálul, hanem olaszul.
– Figyeld meg, Dzsahánpanah – mondta Bírbal –, hogy amikor valakinek sértéseket
kell mondania, akkor mindig az anyanyelvét választja.
– Ha ateista lennél, Bírbal – kérdezte a nagymogul első számú miniszterét –, mit
mondanál a nagy világvallások hívőinek?
Bírbal hívő bráhmin volt Trivikrampurból, de habozás nélkül válaszolta:
– Azt mondanám nekik, hogy véleményem szerint ők is ateisták egyben; én csupán
eggyel kevesebb istenben hiszek, mint ők.
– Hogyhogy? – kérdezte a nagymogul.
– Minden hívőnek jó okai vannak arra, hogy a sajátján kívül más istenben ne higygyen
– mondta Bírbal. – Úgyhogy ők maguk szolgáltatnak nekem okot arra, hogy én
egyikben se higgyek.
Az első számú miniszter és a nagymogul a Khvábgáhnál, az álmok helyénél állt, és
az Anúp Talaónak, az uralkodói medencének, a páratlan medencének, a minden lehetséges
medence legjobbikának csendes víztükrét nézték, amelyről azt mondták, hogy
amikor a birodalom bajban van, a víz figyelmeztet erre.
– Bírbal – mondta Akbar –, mint tudod, kedvenc királynénk sajnálatos módon nem
létezik. Bár mind közül őt szeretjük a legjobban, az összes többinél jobban csodáljuk,
és még az elveszett Kohinoornál is többre értékeljük, ő vigasztalhatatlan. „Még a leg766
csúnyább, legrosszabb természetű hárpia feleséged is hús-vér asszony”, mondja. „A végén
nem tudok majd versenyre kelni vele.”
Az első számú miniszter ezt tanácsolta a nagymogulnak:
– Dzsahánpanah, meg kell mondanod neki, hogy pontosan a végén lesz a diadala nyilvánvaló
mindenki előtt, mert a végén egyik királyné sem fog nála jobban létezni, ő viszont
egy életen át élvezi a szerelmedet, és hírneve korszakokon át ível majd. A valóságban
tehát, bár igaz, hogy nem létezik, az is igaz, hogy ő az, aki él. Ha nem létezne,
akkor amott, a nagy ablak mögött senki sem várna arra, hogy visszatérj.
Dzsódhára a nővérei, a feleségtársak nehezteltek. Hogyan választhatja a hatalmas
uralkodó egy olyan nő társaságát, aki nem létezik? Amikor a nagymogul elmegy, akkor
legalább Dzsódhának sem kéne jelen lennie; neki nem lenne dolga, hogy a valóságosan
létezőkkel lebzseljen. El kéne tűnnie, mint a jelenésnek, ami valójában, be kéne
csusszannia egy tükörbe vagy egy árnyékba, és ott maradnia. Hogy nem teszi, következtettek
az élő királynék, az olyan neveletlenség, amilyenre az embernek számítania
kell egy képzeletbeli lénytől. Hogyan cseperedhetett volna úgy fel, hogy megismerje
az illemet, amikor egyáltalán nem cseperedett fel? Tudatlan kitaláció, és megérdemli,
hogy semmibe vegyék.
A nagymogul rakta őt össze, füstölögtek, méghozzá úgy, hogy mindannyiuktól lopott
hozzá tulajdonságokat. A nagymogul azt mondja, ő a dzsódhpuri herceg lánya. De nem
az! Az egy másik királyné, és nem a lány, hanem a húg. A nagymogul abban is hitt, hogy
kitalált kedvese az anyja elsőszülött fiának, régen várt elsőszülött fiának, aki azért fogant,
mert megáldotta egy szent, az a szent, akinek hegyi kunyhója mellett e diadalváros
épült. De Dzsódhá nem Szalím herceg anyja, mivel Szalím herceg igazi anyja, Rádzskumár
Hírá Kunvárí, akit Mariam-uz Zamání néven ismernek, az améri Bhármal rádzsa
lánya, a Kaccshváhá család tagja, és ezt ő szomorúan el is mondja mindenkinek,
aki meghallgatja. Tehát: a képzeletbeli királyné határtalan szépsége az egyik hitvestől
ered, hindu vallása egy másiktól, mérhetetlen vagyona pedig egy harmadiktól. A vérmérsékletét
azonban Akbar teremtette meg. Egyetlen igazi asszony sem ilyen, ennyire
tökéletesen figyelmes, ennyire igénytelen, ennyire végtelenül szolgálatkész.
Ő maga a lehetetlen, a tökély fantáziaképe. Féltek tőle, mert tudták, hogy lehetetlen
lévén ellenállhatatlan, és hogy az uralkodó ezért szereti őt a legjobban. Gyűlölték,
mert ellopta a történetüket. Ha meg tudták volna ölni, megölik, de amíg a nagymogul
rá nem un, vagy maga meg nem hal, addig Dzsódhá halhatatlan. A nagymogul halála
nem volt elképzelhetetlen, de a királynék egyelőre nem képzelték el. Egyelőre némán
viselték fájdalmukat. „A nagymogul megőrült”, morogták befelé, de józanul tartózkodtak
attól, hogy kiejtsék e szavakat. És amikor az uralkodó embereket gyilkolászva
vágtatott valahol, magára hagyták a képzeletbeli hitvest. Sosem mondták ki a nevét.
Dzsódhá, Dzsódhbáí. Egyedül bolyongott a palotában. Magányos árny volt, akit áttört
kőfalak mögött pillantottak meg. Szövet volt, amelyet a szellő lebbent fel. Éjszakánként
a Páncs Mahal kis kupolája alatt állt, onnan leste a láthatáron az uralkodót, aki
őt valóságossá tette.
Dzsódhá tudta, hogy nagy hírű férjének boszorkányság lappang a vérében. Mindenki
hallott Dzsingisz kán szellemidézéseiről, arról, hogy állatokat áldozott, titokzatos
gyógyfüveket használt, és hogy a fekete mágia segítségével sikerült nyolcszázezer
utódot nemzenie.
Mindenki hallotta azt a mesét, hogy Tamerlán, miután meghódította a földet, megpróbált
a csillagokig emelkedni, hogy meghódítsa a mennyet is. Mindenki ismerte a
történetet, hogy Bábur megmentette a haldokló Humájún életét, mert a betegágya
körül járkálva eltérítette a Halált a fiútól az apához, így áldozva fel magát, hogy fia élhessen.
Ezeket a Halállal meg az Ördöggel kötött sötét paktumokat örökölte a férje,
és Dzsódhá léte bizonyította, mennyire erősen járja át az uralkodót a mágia.
Az igazi élet álomból való megteremtése emberfeletti teljesítmény, amely az istenek
előjogait bitorolja. Abban az időben Szíkríben hemzsegtek a költők és a festők, azok a
páváskodó egoisták, akik maguknak követelik a nyelv és a kép hatalmát, hogy gyönyörű
valamiket varázsoljanak üres semmikből, de se költő, se festő, se muzsikus, se szobrász
még csak a közelébe sem jutott annak, amit a nagymogul, a tökéletes ember elért.
Az udvarban nyüzsögtek az idegenek is, pomádézott külhoniak, viharvert kereskedők,
keskeny arcú nyugati papok, akik csúnya, taszító nyelven hencegtek hazájuk, istenük,
királyuk fenségével. Amikor a nagymogul megmutatta Dzsódhának hegyeik és völgyeik
képét, amelyet magukkal hoztak, Dzsódhá a Himalájára meg Kasmírra gondolt, és
csak nevetett azon, hogy a külföldieknek milyen nyomorúságos elképzelésük van a természeti
szépségről, kacagott a vaaljaikon meg az aalpjaikon, ezeken a félszavakkal kifejezett
féldolgokon. Királyaik vademberek, istenüket meg egy fához szögezték. Mihez
kezdjen ő ilyen nevetséges alakokkal?
Azért jöttek, hogy keressék a... pontosan mit is? Semmit, aminek haszna van. Ha
egy kis bölcsesség szorult volna beléjük, világosan látnák utazásuk hiábavalóságát. Az
utazás értelmetlen dolog. Elmozdítja az embert arról a helyről, amelyben létének értelme
van, és amelynek értelmet ad cserébe azért, hogy neki szenteli az életét, s olyan
tündérországokba vezérli, ahol az ember jelenléte tökéletes képtelenségnek látszik.
Igen: ez a hely, Szíkrí, tündérország volt nekik, ahogy Dzsódhá sem tudta felfogni
az ő Angliájukat és Portugáliájukat, az ő Hollandiájukat és Franciaországukat. A világ
nem egyetlen egész volt.
– Mi az ő álmuk vagyunk – mondta a nagymogulnak. – És ők a miénk.
Szerette az uralkodót, mert ő sohasem hessegette el a véleményét, sohasem ütötte
agyon fenséges kezével.
– De képzeld el, Dzsódhá, hogy felébredhetünk mások álmaiban, és megváltoztathatjuk
őket, és megvan a kurázsink, hogy meghívjuk őket a miénkbe – mondta a férfi,
miközben egy este a gandzsífá kártyát csapkodták. – Mi van, ha az egész világ egyetlen
éber álom lesz? – Dzsódhá a férfit, amikor az éber álmokról beszélt, nem nevezhette
képzelgőnek, mert ő vajon mi más lenne?
Soha nem hagyta el a palotát, amelyben egy évtizeddel ezelőtt felnőttként született
annak a férfinak, aki nem csupán a teremtője, hanem a szeretője is volt. Igaz: ő a felesége
és a gyermeke is lett egyben. Ha elhagyná a palotát, legalábbis mindig így gyanította,
a varázslat megtörne, és ő megszűnne létezni. Talán megtehetné, ha a nagymogul
ott lenne mellette, hogy hitének erejével életben tartsa, de ha egyedül van, esélye
sincs. Szerencsére nem vágyott rá, hogy eltávozzék. A falakból és függönyökből készült
folyosók labirintusa, amely összekötötte a palotaegyüttes különböző épületeit, minden
utazási lehetőségről gondoskodott. Ez volt az ő kis univerzuma. A hódítók érdeklődése
nem hajtotta máshová. Hadd legyen a világ másoké. Ez a kőerődítmény az övé.
Múlt nélküli asszony volt, nem volt története, illetve csak olyan, amilyennel az uralkodó
jónak látta felruházni, és amelyet a többi királyné keserűen kétségbe vont. Önálló
létezésének kérdése, hogy van-e neki ilyen, újra meg újra felmerült, akár akarta,
akár nem. Ha Isten elfordítaná arcát teremtményétől, az Embertől, vajon az Ember
egyszerűen megszűnne-e létezni?
Ez volt a kérdés nagyvonalú változata, de őt az önző, kicsinyes változat nyugtalanította.
Vajon akarata független-e attól a férfitól, aki őt a létezésre kényszerítette? Vajon
csak azért létezik-e, mert e férfi felfüggesztette a hitetlenségét az ő létezésének lehetőségét
illetően? Ha e férfi meghal, vajon élhet-e ő tovább?
Érezte, hogy gyorsabban ver a pulzusa. Valami történni fog. Érezte, hogy erősödik,
hogy szilárdul. A férfi közeledik.
A nagymogul belépett a palotába, és ő érezte közelgő vágyának erejét. Igen. Valami
történni fog. Érezte lépteit a szívében, látta őt önmagában, ahogy egyre nő, miközben
feléje halad. Ő volt a férfi tükre, mert az uralkodó így teremtette meg, de önmaga
is volt egyben. Igen. Most, hogy a teremtés befejeződött, szabadon lehet az a személy,
akit a férfi teremtett, szabadon, mint mindenki más, a határokon belül, amelyeket természetük
alkot. Milyen erős lett hirtelen, mennyire vérrel és haraggal teli. A férfi korántsem
uralkodik fölötte korlátlanul. Neki csak következetesnek kell lennie. Soha nem
érezte még következetesebbnek magát. Természete úgy zúgott benne, mint az ár. Ő nem
szolgalelkű. Nem szereti a szolgalelkű nőket.
Először is leszidja. Hogy maradhat távol ilyen sokáig? Távollétében neki sok cselszövéssel
meg kellett küzdenie. Itt mindenki megbízhatatlan. A falnak is füle van. Megharcolt
mindennel, és biztonságban megőrizte a palotát az ő visszatéréséig, megbirkózott
a személyzet apró, önző árulásaival, megzavarta a falakra tapadó, kémkedő gyíkokat,
lecsendesítette az összeesküvő egerek nyüzsgését. És mindezt úgy, hogy egyre
halványabbnak érezte magát, miközben az életben maradásért folytatott küzdelem
szinte minden akaraterejét lekötötte. A többi királyné... nem, a többi királynét nem fogja
megemlíteni. A többi királyné nem létezik. Csak ő létezik. Ő is varázsló. Varázsló a
maga erejéből.
Csak egy férfi van, akit meg kell igéznie, és ő itt van. Nem fog elmenni a többi királynéhoz.
Ahhoz megy, aki örömet szerez neki. Aki tele van vele, az iránta érzett vágyával,
azzal a valamivel, ami történni fog. Ő a férfi vágyainak mestere. Ő tud mindent.
Nyílt az ajtó. Dzsódhá létezett. Halhatatlan volt, mert a szerelem teremtette meg.
A férfi kokárdás aranyturbánt és aranybrokát kabátot viselt. Úgy viselte meghódított
földjének porát, akár egy hadi érdemrendet. Szégyenlős vigyor ült az arcán.
– „Én” gyorsabban akartam hazaérni – mondta. – „Engem” feltartottak. – Valami
zavar és bizonytalanság volt a beszédében. Mi a baja?
Dzsódhá úgy határozott, nem vesz tudomást erről a rá olyannyira nem jellemző habozásról,
és folytatja, ahogy eltervezte.
– Szóval, „akartál” – mondta, miközben szálegyenesen állt köznapi ruhájában, és
selyem fejkendővel takarta arca alsó felét. – A férfi nem tudja, mit akar. A férfi nem azt
akarja, amiről azt mondja, hogy akarja. A férfi csak azt akarja, amire vágyik.
A nagymogult zavarba ejtette, hogy Dzsódhá elengedi a füle mellett az egyes számot,
amellyel megtisztelte, amelyet arra szánt, hogy Dzsódhá elájuljon az örömtől, s
amely legújabb felfedezése és szerelmének kinyilvánítása volt. Zavarba ejtette és kicsit
felbosszantotta.
– Hány férfit ismertél, hogy ilyen jól értesült vagy? – kérdezte homlokát ráncolva és
közelebb lépve hozzá. – Férfiakat álmodtál magadnak, amíg „én” távol voltam, vagy
találtál olyan férfiakat, akik örömet szereztek neked, és akik nem álmok voltak? Vannak
olyan férfiak, akiket „nekem” meg kell ölnöm? – Ezúttal Dzsódhá biztosan észreveszi
a névmás forradalmi, erotikus újdonságát. Most biztosan megérti, amit mondani
akar.
Dzsódhá nem értette. Azt hitte, tudja, mi kelti fel a férfi vágyát, és csak a szavakra
gondolt, amelyekkel megszerezheti őt magának.
– A nők kevesebbet gondolnak a férfiakról általában, mint a férfiak túlnyomó többsége
képzeli. A nők ritkábban gondolnak a tulajdon urukra, mint ahogy uruk hinni
szereti. A nőknek kevésbé kellenek a férfiak, mint a férfiaknak a nők. Ezért olyan fontos
egy jó asszonyt lekötni. Ha nem köti le az ember, akkor biztosan megszökik.
Nem öltözött ki a fogadására.
– Ha babákat akarsz – mondta –, menj át a babaházba, ahol várnak rád, cicomázzák
magukat, nyávognak és húzgálják egymás haját. – Ez hiba volt. Most megemlítette
a királynékat. A férfi szemöldöke összeszaladt, tekintete elborult. Dzsódhá rosszat lépett.
A varázs csaknem megtört. Tekintetének minden erejét a férfira zúdította, és ő
visszatért hozzá. A mágia működött. Felemelt hangon folytatta. Nem hízelgett a férfinak.
– Máris úgy festesz, mint egy öregember – mondta. – A fiaid azt fogják hinni, a
nagyapjuk vagy. – Nem gratulált a diadalaihoz. – Ha a történelem más utat követett volna
– mondta –, akkor még mindig a régi istenek uralkodnának, azok az istenek, akiket
legyőztél, a sok végtagú, sokfejű istenek, akik a büntetés és a törvények helyett történetekkel
és tettekkel vannak teli, azok az istenek, akik a cselekvés istennői mellett
állnak, a táncoló istenek, a nevető istenek, a villámcsapások és a fuvola istenei, az a soksok
isten, és ez talán javítaná a helyzetet. – Tudta, hogy gyönyörű, és most, amikor leeresztette
vékony selyemfátylát, és felfedte szépségét, a férfi elveszett. – Amikor egy fiú
megálmodik egy nőt, nagy mellet és apró agyat ad neki – mormolta Dzsódhá. – Amikor
egy uralkodó elképzel egy feleséget, rólam álmodik.
Mestere volt a karmolás hét fajtájának, amely a körmök segítségével fokozza a szerelem
élvezetét. Mielőtt a férfi elindult hosszú útjára, megjelölte őt a Három Mély Nyommal,
amelyet jobb kezének három ujjával ejtett a hátán, mellkasán és heréjén: hogy emlékezzék
rá. Most, hogy a férfi hazatért, borzongásra késztethette, szó szerint felállíthatta
a szőrszálait úgy, hogy körmeit az arcára, az alsó ajkára és a mellkasára helyezte,
pedig nyomot sem hagyott rajtuk. Vagy megjelölhette egy félhold alakú nyommal a
nyakán. Lassan belenyomhatta körmeit a férfi arcába. Végrehajthatta rajta a Nyúlugratást,
megjelölve mellbimbójának udvarát anélkül, hogy bárhol másutt érintette volna
a testét. Élő asszony nem volt olyan jártas a Pávaláb kényes műveletében, mint ő: hüvelykujját
a férfi bal bimbójára helyezte, másik négy ujjával pedig „körbesétált” a mellkasán,
és hosszú körmeit, ívelt, karomszerű körmeit, amelyeket erre a szent pillanatra
várva őrzött és élesített, belevájta a nagymogul bőrébe, és olyan nyomot hagyott velük,
amilyet a páva, amikor a sárban sétál. Tudta, mit fog mondani a férfi, miközben ő e dolgokat
műveli. Elmondja majd, hogy harci sátra magányában lehunyta szemét, utánozta
Dzsódhá mozdulatait, azt képzelte, körmei Dzsódhá körmei, s eközben feltámadt
benne a vágy.
Várta, hogy a férfi ezt mondja, de ő nem mondta. Valami megváltozott. Türelmetlenséget
látott benne, szinte ingerültséget, olyan bosszúságot, amelyet nem értett. Mintha
a szerelmi művészet sok finomsága elveszítette volna bűverejét, és a férfi egyszerűen
csak arra vágyna, hogy birtokolja őt, semmi többre. Megértette, hogy a férfi megváltozott.
És most minden más is megváltozik majd.
Ami a nagymogult illeti, ő mások jelenlétében soha többé nem beszélt magáról
egyes számban. Többes számú volt a világ szemében, többes számú még az őt szerető
nő előtt is, és többes számú maradt. Tanult a leckéből