Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

34.

A kemény szitkokat szóró Súrpanakhá szavaira
döbbenve nézett húgára, és megkérdezte Rávana:
"Ki az a Ráma? Hogy néz ki? Milyen erős? Milyen vitéz?
Mi vezette a félelmes Dandaka-rengetegbe őt?
Milyen fegyverrel verte le a sok ezernyi ráksaszát?
S ki csonkított meg ily rútul? Szólj igazat, szép termetű!”

A ráksaszák Indrájának kérdésére a ráksaszí
dühtől lihegve rákezdett, hogy elmondja, amit tudott:
"Faháncsba, antilop-bőrbe öltözik az erős vitéz,
Ráma, Dasaratha fia. Szép, mint a Szerelem maga.
Arany-díszes, erős íját mint Indra, úgy feszíti meg,
és gyilkos mérgű kígyóként röpíti róla vesszeit.
Nem láttam, hogy nyiláért nyúl, és elröpíti nyilait,
nem láttam, hogy az íj húrját meghúzza gyors, erős keze,
csak azt láttam: a záporként hulló nyíltól hullt a sereg,
mint ha jégeső paskolja a vetések kalászait.
Méltó párja vitéz öccse, az izzó fényű Laksmana,
segítő társa, jobb karja, testén kívüli élete.
Szeretett, hű hites társa, a hold-arcú, hosszú szemű,
férje javának örvendő, káprázatos-szép termetű,
szép fürtű, szép orrú-combú, tekintet lenyűgöző,
izzó arany gyanánt fénylő Szítá, asszonyok gyöngyszeme.
Sem istennőt, sem tündérlányt, sem gandharvít, sem kinnarít*
nem láttam még ilyen szépet eddig soha a föld szinén.
Aki őt hitvesül nyerné, akit kéjjel ölelne át,
az églakók királyánál boldogabb lenne, úgy hiszem.
Viselkedése illendő, alakja-arca csodaszép;
csupán te vagy reá méltó, és ő is méltó volna rád.
Feleségedül elhozni indultam a lótusz-szemű,
keményen duzzadó keblű Szítát, a ringó tomporút,
de közben így megcsonkított a könyörtelen Laksmana.
Ha meglátod csodás arcát ragyogni, mint a telihold,
a Szerelem nyílvesszői tüstént átjárják testedet.
Ha felgerjed a vágy benned, hogy nejeddé tedd azt a nőt,
jobb lábad rögtön indítsa győzelemre lépteidet!”

35-36.

Vérforraló beszédére a ráksaszák főfő ura
tanácsosait elküldte, majd töprenkedve távozott.
Esélyeit latolgatta, fontolgatta, mi lesz a jobb,
mérlegetett előnyt-hátrányt, súlyt és terhet, kárt és haszont.
"Megteszem!” – így döntött végül, s miután így határozott,
tündöklő kocsiszínébe irányította lépteit.
Hívatta kocsihajtóját a tettre-gerjedt ráksasza:
"Fogj be kocsimba!" – sürgette az indulásra-kész király.
Gyors léptű kocsihajtója nem késett végrehajtani,
és útra felkészítette legszebbik, kedvelt kocsiját.
Drágakövektől szikrázott az arany veretű fogat;
a Kincsek Fejedelmétől zsákmányolta a ráksasza.
Démonfejű, aranydíszes szamarak vonták a kocsit,
s fellegdübörgéssel szállt át a tenger habjai fölött.
A túlpartra megkérkezve az akarat-hajtott kocsin,
békés remete-hajlékot pillantott meg a fák között.
Varkocsba font hajú, jámbor, antilop-bőrbe öltözött,
bölcs ráksasza lakott benne, Márícsa, szent remeteként.
Illendően köszöntötte fejedelmét a ráksasza,
majd nem-emberi étellel vendégelte az érkezőt,
és lábának vizet hozva fejezte ki tiszteletét.
Ezután üdvös szándékú szavakkal tudakolta meg:
"Rendben folynak-e Lankában birodalmadnak dolgai?
És milyen céllal indultál ily nagy sietséggel ide?"

Ekkor szavakhoz-értően szőtte szavait Rávana:
"Márícsa, kedvesem, halld meg, elmondom, mi hozott ide.
Nagy szükségben vagyok, s ebben te leszel legfőbb támaszom.
A vad Dandaka-erdőben, mint jól tudod, öcsém, Khara,
s a hosszú karú Dúsana s testvérhúgom, Súrpanakhá,
s az emberevő Trisirasz, a hosszú karmú ráksasza,
s az éjszakában kószáló vitéz ráksaszák ezrei
élnek kedvükre, és gyötrik, zaklatják parancsom szerint
az őserdő magányába elvonult remeték faját.
Most a Dandaka-erdőben a nagy erejű ráksaszák
hadrendbe sorakoztak fel, hogy Rámával mérkőzzenek.
Ráma izzó haragjában a tomboló tusa során
tizennégy ezer ráksaszát mészárolt le nyilaival.
Gaz, durva, becstelen, balga, érzékeit nem fékező,
élők kárának örvendő, törvénytipró, igaztalan,
elfeledte vitéz voltát, s az erdőben kegyetlenül
elrútította húgomat, levágta orrát és fülét.
Szítát, tündérleányokhoz hasonló szépségű nejét
elragadom. Ehhez kérem, Márícsa, segítségedet.
Bátor vagy, ügyes és fürge, varázslatokban járatos,
ezért kerestelek most fel, ráksasza-nép legjobbika.
Hallgasd meg a teendőket, mit kell megtenned kedvemért.
Változz arany gazellává, ezüst pettyekkel bőrödön,
és Szítá szemeláttára legeléssz a kunyhó előtt.
Ha ilyen csoda-állatként meglát Szítá, bizonyosan
kérlelni fogja férjét és Laksmanát, hogy fogjanak el.
Védői eltávoztával könnyűszerrel elragadom
a magára maradt Szítát, mint Hold fényét Ráhu, a Szörny.*
A felesége elvesztén emésztődő Rámát pedig
lesújtom könnyedén orvul, és így bosszúm beteljesül."

37, 40, 42.

Ráma elleni tervétől a bölcs Márícsa ráksasza
szája kiszáradt féltében, testét remegés fogta el,
fennakadt szeme, mint holté, úgy átjárta a rémület.
Ajkát megnedvesítette, és így intette Rávanát:
"Nyájas szavú hízelgőkre egykönnyen szert tehetsz, király,
de aki kellemetlen szót kimondjon, nem mindíg akad.
Ha azt akarod, hogy békén élhessen minden ráksasza,
s a ráksasza-nemet Ráma haragjában ne irtsa ki,
tiszta erénye lángjától oltalmazott, hű hitvesét
elragadni ne szándéklozz, mint a Naptól a ragyogást.
Kardja láng-lobogásába, nyila tüzébe a csatán
magad vakon belévetni meg ne kíséreld semmiképp!
Szítá férje vitézségét, erejét fel nem mérheted;
kit Ráma nyila oltalmaz, tőle el nem rabolhatod.
Fontold meg, mire vagy képes, s mire képes a Raghu-sarj;
határozz bölcsen üdvödre, és fékezd balga vágyadat!"

Ámde Márícsa átgondolt, mérséklő jótanácsait
Rávana eltaszította, mint gyógyírt a halálra-szánt.
Javán buzgólkodó hívét a ráksaszák legfőbb ura
nyers, durva szóval illette, önnön vesztét igézve fel:
"Hitvány, ostoba Márícsa, fecsegésed haszontalan.
Meddő tanácsot szórsz, mintha meddő földre szórnál magot.
Meg fogok vívni Rámával; ettől nem térít el szavad.
Leverem a gaz erkölcsű, nemtelen emberfajzatot.
Ezért kérdeztelek, mondd el, miből származik kár s haszon,
s milyen veszélyt kerüljek, s a kivitelhez adj ötletet.
Ha a miniszter kérdést kap, hajtson alázattal fejet,
úgy feleljen királyának, hogyha magának jót akar.
Ellenkezni ne próbáljon, beszéljen illedelmesen,
járjon urának kedvében mindenkor az alattvaló.
Most hát parancsomat halld meg, hogy mi lesz a feladatod.
Mikor ezüst pettyes bőrű, arany testű gazellaként
Ráma remetekunyhója mellett legelsz Szítá előtt,
varázsos arany színeddel felébreszted ámulatát,
s meg fogja kérni majd Rámát: »Fogd el nekem ezt a vadat!«
Akkor magad után csalva, csábítsd el Rámát messzire,
s Ráma hangját utánozva kiálts: »Jaj, Szítá, Laksmana!«
Testvére szeretetből és Szítá ösztönzésére is
siet a hang irányába az eltévedt Ráma nyomán.
Ha két őrzője távol lesz, könnyűszerrel elrabolom
a Vidéha-királylányt, mint Indra rabolta hitvesét.*
Ha munkádat bevégezted, elmehetsz, ahová akarsz.
Királyi birodalmamnak felét kapod jutalmadul."

42-43.

E kemény szavakat hallva, Márícsa csüggedten felelt:
"Induljunk hát!" – mert nem merte urát megharagítani.
Az éji szörnyek Indrája örömmel hallgatta szavát,
megölelte, s csodás égi kocsijára felszállt vele.
Sebesen útnak indultak, elhagyva a békés tanyát.
Láttak falvakat, erdőket, hegyeket, sok széles folyót,
országokat és sok várost, a levegőben szállva fenn,
majd a Dandaka-erdőhöz érkezett a két ráksasza,
s Ráma remetekunyhója tárult tüstént szemük elé.
Leszálltak az aranydíszes, gyöngyökkel ékes kocsiról,
és kézen fogva Márícsát, így beszélt hozzá Rávana:
"Fák gyűrűjében itt látod Ráma remete-lakhelyét;
nosza, láss szaporán hozzá, amiért idehoztalak!”

Parancsára gazellává változott át a ráksasza,
és legelészni kezdett a lombkunyhó ajtaja előtt.
Csodálatos, sosem-látott volt a gazella külseje:
a két szarva hegyén pompás, égszín zafírkő csillogott,
rubinszín lótusz volt ajka, türkízszín lótusz volt füle,
patája mint lazúr fénylett, hasa topázként tündökölt,
lába és törzse karcsú volt, fennen hordta nemes fejét.
Közben a szép szemű szépség, a Vidéha-királyleány,
virágot szedni indult el, és fától fáig lépkedett.
Asókát, karnikárát és virágzó mangó-ágakat
tépdelt a ragyogó arcú, kábító pillantású nő.
A palotából erdőbe került, nemes királyi hölgy
észrevette a gyöngyökkel-ékkővel ékes állatot.
Amint virágszedés közben meglátta a szép combú nő
az arany és ezüst színű bőrében csillogó csodát,
megörvendett a páratlan termetű, aranyszínű hölgy,
s gyorsan kiáltott férjének, kit öccse fegyverrel kísért.
Újra meg újra hívta, míg az állatban gyönyörködött:
"Jöjj, jöjj gyorsan, nemes férjem, és hívd magaddal Laksmanát!"

Szavára habozás nélkül ott termett Ráma s Laksmana,
s a kunyhóhoz igyekvőben meglátták a csodás vadat.
Ám a gazella láttára Laksmana gyanakodva szólt:
"Ez a gazella, úgy vélem, nem más: Márícsa ráksasza.
A varázstudományúnak varázslata ez az alak,
azért csillog, mint Nap fénye, vagy légi szellempalota.
Mert ilyen drágakő-díszes, arany bőrű gazella nincs
seholsem a kerek földön; varázslat ez, világ ura."

A tiszta mosolyú asszony az intő szóra nem ügyelt,
s a kelepcébe csábulva, lelkendező szóval beszélt:
"Férjem, ez a csodás állat lenyűgözte a szívemet.
Fogd el, erős karú, s hozd el, hogy játszópajtásunk legyen!
Itt remete-tanyánk táján hemzsegnek erdei vadak,
antilopcsordák és őzek, medvék és majmok és jakok,
szebbnél szebb, pompás példányok falkástul megfordulnak itt,
erős, nagy testű állatok gyönyörködtetik a szemet.
De számtalan vad közt egy sem vetődött a szemem elé,
amely oly szép, szelíd, ékes, mint ez a gazella-csoda.
Ha elevenen elfogni sikerül ezt az állatot,
csodálatos ügyességed ámulatot fog kelteni.
Száműzetésünk végén, ha királyságodba visszatérsz,
háremem büszkesége lesz ez a gazellák-gyöngyszeme.
Ha nem sikerül elfognod a csoda-lényt elvenen,
bőre is drága ékesség lesz, óh férfiak-tigrise!
Az aranycsillogású bőrt szeretném ráteríteni
fű-fekhelyemre, hogy selymén puhán fekhessem, boldogan.”

Rámát az állat szépsége és Szítá ösztönző szava tette sarkallta,
s örvendve szólította meg Laksmanát:
"Hallod, Laksmana, mily forró vágy fogta el Szítá szivét!
Soha-nem-látott szépsége lesz e gazella veszte ma!
E tarka drágakő-színben pompázó, színarany tüzű,
égi fénnyel sziporkázó jószág elbűvöl engem is.
E gazellák-csodájának bőre díszítse fekhelyem,
és csillogó arany szőrén üljön mellettem hitesem.
És ha úgy van, ahogy mondtad, hogy cselvetés ez, Laksmana,
gonosz ráksasza-káprázat – meg kell ölnöm a ráksaszát!
Te maradj itthon, és őrizd fegyverrel a királyi nőt,
ahogy megállapodtunkvolt, hogy dolgunkban megosztozunk.
Ernyedetlen kitartással őrködj a remetetanyán,
míg én a vadat űzőbe veszem, és bőrét elhozom”

44.

Így szabta ki teendőjét testvérének a Raghu-sarj,
s arany markolatú kardját megmarkolta a hős vitéz,
majd háromszorosan görbült, kemény íját ragadta fel,
s vállára két tegezt fűzve, ment becserkészni a vadat.
A férfiak királyától megrettent a királyi vad,
s láthatatlanná bűvölte magát, majd előtűnt megint.
Ráma, kezében íjával, a gazella felé futott,
s karnyújtásnyira ott látta a szépségében csillogót.
Akár a foszló felhőktől eltakart őszi holdkorong,
látható volt egyik percben, másik percben homályba tűnt.
Meg- megjelenve s eltűnve elcsalta Rámát messzire
az őserdei kunyhótól az alak-váltó ráksasza.
Ráma haragra gerjedt, hogy egyre bolondítja a vad,
s megállt pihenni egy percre egy árnyas helyen a gyepen.
Ekkor a sanda Márícsa az erdei vadak közül
kivált, s egész közel sétált, úgy csalogatta a vadászt.
Rávetette magát Ráma, hogy elevenen fogja el,
de felneszelt a vélt zsákmány, és kisiklott keze közül,
majd a következő percben messzebb tűnt fel a fák között.
Ráma már megelégelte, s döntött: el fogja ejteni.
Íjára napsugár-fényű, kemény nyílvesszőt helyezett,
és mint egy lángoló kígyót, a gazellára lőtte ki
az izzó, lobogó fegyvert, Brahmá szörnyű keze-művét.
Az ellenállhatatlan nyíl átjárta könyörtelenül
Márícsa gazella-szívét, szétvágva, mint villámcsapás.
Egy lábnyira szökött még fel, majd nagy kínjában visszahullt,
vonaglott s rémesen bömbölt a fogyatkozó életű.
Még így is végrehajtotta, amivel megbízta ura:
Szítától őrét elcsalni, hogy elrabolja Rávana.
Kihúnyó élte végpercét érezte elközelgeni,
s Ráma hangját utánozva jajdult: "Jaj, Szítá, Laksmana!”
Végül az iszonyú nyíltól tépett gazella-tetemet
levetkőzte, s halálában saját testét öltötte fel.
A földön elterült, szörnyű, porral-vérrel beszennyezett,
vonagló ráksaszát látva, észbe kapott a Raghu-sarj.
Szítára gondolt, és öccse intésére emlékezett:
"Bizony, Laksmana jól mondta, hogy Márícsa ármánya ez.
De a szörny, még kimúlóban, ezt kiáltotta hangosan:
«Jaj, Szítá, Laksmana!» Félek, Szítá meghallotta a szót,
s hogy mire vélje, nem tudja. S vajjon mit gondol Laksmana?"

Így töprengett, s rosszat sejtve, borzongás járta át szívét.
Egy igazi gazellát lőtt, és húsát magával vive,
indult szapora léptekkel remetetanyájuk felé.

45.

Szítá a férje hangjához hasonló jajra felfigyelt,
s nógatta Laksmanát: "Tudd meg, mi történt Rámával! Siess!
Nem tud megállni féltében helyén szívem és életem,
mert nagy bajban lévők hangján hallottam felkiáltani."

A félelemtől gyötrődő, meghajszolt őzként reszkető,
könnyben úszó szemű hölgyet így nyugtatgatta Laksmana:
"Királyné, légy nyugodt: ember, isten, szellemek, madarak,
emberhúst felfaló szörnyek, őserdei vadállatok
és rémes démonok közt nincs senki olyan bátor s erős,
hogy harcban szembeszállhatna az Ég Urával – vagy vele.
Lekicsinylened őt vétek. Csatában sebhetetlen ő.
Meglátod, visszatér rögtön, s hoz elejtett, pompás vadat.
Nem lehetett az ő hangja, nem is az égből származott;
ráksasza-cselvetés volt ez, mint légben úszó délibáb.
Megőrzésre reám bízott téged Ráma, mint zálogot:
nem hagyhatlak az erdőben őrizetlenül, gyönge nőt.
Tudod, hogy vad viszály lángol köztünk, s a ráksaszák között
azóta, hogy Kharát s népét csatában pusztítottuk el."

Laksmana bölcs beszédétől a királyné haragra gyúlt,
s dühtől vérbe borult szemmel így feddte az igaz szavút:
"Részvétet színlelő, hitvány, galád, családod szégyene!
Hiába titkolod, látom, hogy Ráma vesztét áhítod.
Aki vetélytárs, az mindíg aljas, mint amilyen te vagy;
nemtelen, alacsony rendű fondorkodók szokása ez.
Gazságból lopakodtál csak az erdőben Ráma után,
hogy engem kaparinthass meg, vagy mert felbérelt Bharata.
Ám légy nyugodt: az aljas terv egyikteknek sem sikerül.
Hisz kék-lótusz-sötét bőrű, vízirózsa-fényű szemű
férjemet, a nemes Rámát, ily szennyért nem felejthetem.
Szemed láttára megválok életemtől is hamarébb.”

Szítá méltánytalan, durva, hajmeresztő vádjaira
türtőztette magát, s így szólt összetett kézzel Laksmana:
"Válaszolnom nincs értelme. Istenként kell tiszteljelek.
Asszonyoktól nem szokatlan az ilyen képtelen beszéd.
Megmutatta ezer példa: ilyen a nők természete.
Házsártosak, törvénytiprók, bajkeverők az asszonyok.
Tovább nem tűrhetem vádad, Dzsanaka-lány, Vidéha-sarj;
mint izzó hegyű nyílvessző, égeti mind a két fülem.
Az erdő minden élője hallja meg, és legyen tanúm:
igaztalan vád lett bérem igaz szavú tanácsomért.
Megyek, megkeresem Rámát. Ég áldjon, ékes arcú nő!
Minden erdei istenség legyen őrződ, oltalmazód!”

46.

Szítá durva beszédére Ráma öccse haragra gyúlt,
és testvére miatt gondban, felingerülten távozott.
Ekkor a Tízfejű rémség látta, hogy itt a pillanat.
Kolduló szerzetessé vált, és így járult Szítá elé.
Varkoccsal, barna köntösben, napernyővel, lábán saru,
botja végén a bal vállán vizeskorsója figyegett.
A szörnyű ráksaszát látva, félelmében elállt a szél,
minden fa mozdulatlanná dermedt, amerre elhaladt,
a gyors Gódávarí folyó sodra megállt, mint tó vize,
hogy vörös szeme fürkésző pillantását kerülje el.
Az éjszaka gonosz réme szívét elfogta torz gyönyör,
mikor a lombkunyhójában búslakodó előtt megállt.
Bráhman módon köszöntötte, bár perzselte szívét a vágy,
és hagyomány-előírta igét rejtett a ráksasza:
"Ki vagy te, vert-arany-színű, mézsárga selyem köntösű,
fejeden lótuszbimbóból font koszorúval csillogó?
Szerencse, Boldogság, Szépség istennője vagy, karcsú hölgy,
vagy tündér, vagy szeszélyéből a Földre szálló Szerelem?
Fehérlő fogaid fénye fehér jázminbimbók sora,
tiszta tüzű szemed hosszú, éjszín csillaga fekete,
elefánt vastag ormányát idézi ringó tomporod,
magasra duzzadó kebled ékkő-díszes, nedvdús gyümölcs.
Nem láttam soha ily szép nőt a széles föld vidékein.
Termeted pompás mestermű; gyönge-zsenge ifjúkorod;
ruhád emeli szépséged; egész lelkem felkavarod.
Nem illő ez a hely hozzád. Jobb, ha ismét lakodba térsz.
E tájat ráksaszák lakják, alak-váltó szörnyetegek,
párducok, tigrisek, kígyók, oroszlánok és farkasok.
Csodás arcú, e rémséges erdőben nem félsz egymagad?
Ki vagy? Ki volt atyád? Honnan jöttél? Mért élsz itt egyedül
a vad Dandaka-erdőben, rémek honában, karcsú hölgy?”

Így dícsérte csalárd szóval Szítát az álnok Rávana,
s mert ő remete-köntösben látta a hozzá érkezőt,
vendéget illető módon, tisztelettel fogadta őt.
A remetének álcázott, rablásra készülő, gonosz
ráksasza-királynak Szítá elbeszélte történetét:
"Vidéha-föld királyának, Dzsanakának lánya vagyok;
szerető hitvesem Ráma; én Szítá névre hallgatok.
Dasaratha apósom volt. Tizenkét évig éltem ott
ragyogó palotájában, minden gyönyörben gazdagon.
Tizenkét év elmúltával a király úgy határozott,
hogy ifjú királlyá keni fiát, Rámát, hős férjemet.
Ám egyik neje, Kaikéjí, rávette az uralkodót:
fiát tegye utódjává, és száműzesse férjemet.
A szerelem-gyötört rádzsa, hogy neje kedvére tegyen,
eleget tett a kérésnek, és férjemet nem kente fel.
Atyja színe elé járult Ráma, hogy a trónt átvegye,
ám megelőzte Kaikéjí, és pergő szóval így beszélt:
«Királyi atyád megbízott, hogy átadjam üzenetét:
Bharata fogja elnyerni vetélytársak nélkül a trónt,
te pedig tizennégy évig az őserdőbe távozol.
Indulj azonnal, és oldd fel tartozása alól atyád!»
«Úgy lesz» – felelt nyugodt szívvel a rettenthetetlen vitéz,
s szilárdan az igazságban, megtette atyja óhaját.
Útján követte testvére, az igaz lelkű Laksmana,
íjat szorítva markában. Követtem én is férjemet.
Szent remete, pihenj itt meg hajlékunkban kényelmesen.
Nemsoká visszatér férjem, bő zsákmánnyal, amint szokott.
Most rajtad van a sor: mondd meg nevedet, nemzetségedet,
s miért rovod az őserdő lakatlan táját, szerzetes?”

Mikor szavát bevégezte Ráma hűséges hitvese,
zord válasszal felelt néki a rémek rémítő ura:
"Kitől Három Világ retteg, félnek istenek, emberek,
és Rávana vagyok, Szítá, ráksaszákon uralkodó.
Mióta láttalak téged, aranybőrű, selyemruhás,
hibátlan termetű szépség, egy asszonyom se kell nekem.
Raboltam gyönyörű nőket feleségül mindenfelől,
de összes feleségemnek a királynője te leszel.
A tenger közepén fekszik Lanká nevű nagy városom,
magasló hegy csúcsán épült, az óceán veszi körül.
Viruló erdőkben sétálsz majd ott, Szítá, oldalamon,
s a Dandaka vadonjára nem vágysz vissza, gyönyörű nő.
Dús ékszerekkel ékített, ötezer hű rabszolganő
kíséri minden lépésed, ha a feleségem leszel."

Rávana óhaját hallva, Ráma hűséges hitvese
szörnyű haragra gerjedt, és megvető szóval válaszolt:
"Az óceánként, nagy hegyként legyőzhetetlen erejű,
Indra-vitézségű, bátor Ráma hű asszonya vagyok!
A nagy fák sátraként védő, erényekben bővelkedő,
törvénytudó, szavát tartó Ráma hű asszonya vagyok!
Erős karú, erős mellű, oroszlán-léptű s -erejű,
oroszlán-termetű s -szívű Ráma hű asszonya vagyok!
A fénylő telihold arcú, érzékein uralkodó,
világot átható hírű Ráma hű asszonya vagyok!
Nőstényoroszlánt kívántál elragadni, hitvány sakál;
úgy kisiklok a markodból, mint a megmarkolt napsugár.
Kiéhezett oroszlántól a húst elvenni akarod,
félelmes kobra szájából fogát kitépni akarod,
szemedet tűvel érinted, borotva élét nyaldosod,
ha Ráma szeretett nejét tőle elvenni akarod,
az égen Napot és Holdat markodba fogni akarod,
ha Ráma szeretett nejét tettel sérteni akarod!
A máglya lobogó lángját ruhádba fogni akarod,
ha Ráma tiszta életű nejét elérni akarod!

Élesre fent hegyű dárdák hegyét taposni akarod,
ha Ráma nejét, hű társát a magadénak akarod!”

49.

Szítá kemény szavát hallva, a szörnyűséges Tízfejű
összeütötte tenyerét, és óriássá változott.
A Vidéha-királylányra hangot váltva, durván rivallt:
"Azt hiszem, balga nő, még nem hallottad, hogy én ki vagyok.
Az űrben állva, fel bírná a Földet emelni karom.
A tengert ki tudnám inni, megölném harcban a Halált,
Napot lelőné nyílvesszőm, a Földet széthasítanám.
Alakot kedv szerint öltök, lásd meg, te dölyfös nőszemély!”

A jámbor szerzetes-külsőt levetve, szörnyű önmagát,
Halálhoz hasonló testét öltötte fel a Rémkirály.
Mint fekete viharfelhő dalmahodott nagy termete,
ékszere izzott, mint villám, tíz torka és húsz karja nőtt,
rút testét rőt lepel fedte, s a déli Napként csillogó,
fekete fürtű, ékszerrel, selyem köntössel ékített
Vidéha-királylány előtt fenyegetőn magasodott:
"A Három Világon sem lelsz méltóbb férjet, mint én vagyok!
Jőjj hát velem, szeress engem. Dícséretes férjed leszek.
Szépségem, sohasem foglak sértő szóval megbántani.
Halandó férfi vonzalmát vesd el! Fordítsd felém szíved!
Lezuhant a királyságról Ráma, élete is rövid,
esztelenség ragaszkodnod hozzá, makacsul, ostobán.
Egy nő szavára elhagyta királyságát, barátait,
s vadállatoktól nyüzsgő, zord erdőt választott lakhelyül."

A nyájas szavú Szítához így szólt a durva ráksasza,

s vad vágyban odalépett a karcsú testű szépség elé.
Megragadta szerencsétlent, mint a sárkány a csillagot.
Jobb karjával a két combját ölelte át a szörnyeteg,
s a lótusz-arcú Szítának hajába markolt bal keze.
Az erdő istenségei rémülten menekültek el
a hegyes fogú, hegycsúcs-nagy, széles mellű rémség elől.
Rávana szamarak-vonta, aranyveretű kocsija
feltűnt a levegőben, és dübörögva közeledett.
Ráförmedt iszonyú hangon szegény Szítára a gonosz,
s ölébe kapva, feldobta kocsijára áldozatát.
A tiltakozva vergődőt a vágyra gerjedt Rávana
a levegőbe felkapta, mint a kígyót a keselyű.
A levegőben Szítá a szörnyeteg karmai között
jajveszékelt, sikoltozott, mint a részeg vagy eszelős:
"Jaj, erőskarú Laksmana, merre lehetsz? Nem látod-e,
hogy elrabolt és elhurcol az alak-váltó ráksasza?
Leborulok a hattyúkat ringató folyóvíz előtt:
vidd hírül gyorsan Rámának, hogy viszi Szítát Rávana!
Könyörgök a fák és bokrok védő istenségeihez:
jelentsétek meg férjemnek, hogy elhurcolt a ráksasza!
Segítségül hívok minden élőlényt távol és közel,
minden madarat és minden vadállatot, erdőlakót,
siessetek a hírrel, hogy elrabolta Ráma nejét,
életénél drágább kincsét, és viszi Szítát Rávana!
Ha azt hallaná férjem, hogy a túlvilágra tűntem el,
visszaragadna hős karja még a Halál Urától is.”

Miközben így segélykérőn, szívettépőn sikoltozott,
egy fa tetején meglátta az agg Dzsatájus keselyűt.
A Rávana hatalmában vergődő, karcsú csípejű,
bánattól fátyolos hangon, búcsúzva kiáltott felé:
"Nemes Dzsatájus, ím látod, hogy elrabolt kegyetlenül,
segítőm s gyámolom nélkül a gonosz művű ráksasza.
Ezt a gaz éjben-kószálót te sem bírod feltartani,
mert győzhetetlen erejű ez a vérszomjas szörnyeteg.
Csupán jelentsd meg Rámának és Laksmanának vesztemet
úgy, amint te magad látod, igaz szóval, madárkirály!"

50-51.

Felrezzent szendergéséből az agg Dzsatájus fenn a fán,
körülnézett, és látta, hogy Szítát hurcolja Rávana.
Ekkor a hegycsúcs-nagyságú, hegyes csőrű madárkirály
szelíd szóval megintette fájáról a zord Rávanát:
"Tízfejű, ha törvényt tisztelsz, szent hagyományokat követsz,
nem szabad ezt a rút tettet rútul elkövetned, öcsém.
Dzsatájus vagyok, ismerj rám, az erős keselyűkirály.
Minden ember ügyét védi, a föld javán munkálkodik
Ráma, erő s erény hőse, mint Nagy Indra és Varuna.
E világraszóló hősnek erényes és hites neje
a karcsú termetű Szítá, akit most orvul elrabolsz.
A király, ha törvényben jár, nem érintheti más nejét,
és kétszeresen úgy illik, hogy tiszteld király hitvesét.
Más neje megsértésétől fordíts hát vissza utadat;
ne kövess el olyan tettet, melyért feddés, gyalázat ér.
És szállj magadba, fontold meg: nincs Rámánál nagyobb vitéz,
és ha hitvesét elrablod, nem távozol büntetlenül.
Nem látod, hogy gyilkos mérgű kígyót szorongatsz kebleden?
A Végzet hurkát hurkoltad saját nyakadra ostobán.
Hatvanezer évet éltem, őrizve a becsületet,
atyámtól s ősatyáimtól öröklött tisztemhez híven.
Öreg vagyok, te ifjú vagy; íjad, vérted, nyilad erős,
ám Szítát nem hagyom mégsem elrabolni büntetlenül.
Küzdj meg velem, ha bátor vagy! Állj meg egy percre, Rávana!
Nemsokára te is holtan heversz a földön, mint Khara.
A két királyfi távol van, s erőm önmagamnak csekély,
de kezüktől elér gyorsan nyomorúságos végzeted.
Nem engedem, amíg élek, elhurcolnod a gyönyörű,
lótuszszirrom szemű Szítát, Ráma szeretett hitvesét.
Állj meg, gaz Tízfejű, állj meg! Meglátod, pillanat alatt
leverlek szép kocsidról, mint fáról az ért gyümölcsöket.
Harc lesz vendégajándékom, amíg életem engedi."

A ráksasza-király arca a haragtól vörösre gyúlt,
s a szárnyasok királyával vad indulattal szembeszállt.
Kavargó küzdelem támadt a két összecsapó között,
mint hogyha két viharfelhőt összesodorna szélvihar.
A Tízfejű dühében tíz hegyes nyilat kapott elő,
a Halál Ura rémséges jogaránál szörnyűbbeket.
Íját körré feszítette, s a fullánk-szájú, tűhegyes,
egyenes röptű nyílvesszők átfúrták a madárkirályt.
Ő csak a könnyező Szítát nézte Rávana kocsiján,
s mintha sebét nem érezné, ellenfelére lecsapott.
Gyöngyökkel ékes íját és nyílvesszőkkel telt tegezét
szilánkokká forgácsolta lábával az erős madár.
Az arany vértű és hámú, gyors futású, csodálatos,
démonfejű szamaraknak is kioltotta életét.
Majd a parancsra hallgató, tűzfényó, tarka ékszerű,
gyémánt hágcsójú nagy kocsit zúzta ezer darabra szét.
A kocsijától megfosztott, lovait vesztett Rávana
ölébe kapta Szítát és vele együtt földre zuhant.
De látva, hogy a szárnyas-nép oltalmazója kimerült,
vígan felugrott, és Szítát szorítva, gyorsan útra kelt.
Ekkor a keselyűk őre felröppent és nyomába szállt,
és nagy erővel Rávana hátára vetette magát.
Belevájta tövig karmát, s úgy marcangolta tagjait,
ahogy az elefánt-hajcsár makacs jószágát döfködi.
Hátába vájta csőrét, és hasogatta karmaival,
haját marokszám tépdeste a karom-csőr fegyverzetű.
A keselyűk királyától marcangolt testű Rávana
a kíntól összerándult, és fájdalmában ajkába mart.
Szítát erősen tartotta tíz karjával bal oldalán,
a tíz jobbjával Dzsatájusra sújtott le eszelős dühvel.
A légben-járók Indrája semmibe vette az ütést,
s csőrével leszakította a tíz másik kart bal felől.
De tüstént új karok nőttek a lemetszett karok helyén,
mint gyöngy-fényű mérges kígyók nyüzsögnek fészkükből elő.
A Tízfejű haragjában Szítát eleresztette most,
és ökleivel-lábával tiporta a Madárkirályt.
Kardot rántott, s lemetszette két szárnyát, lábát, oldalát
a Ráma hitvesét védő, agg Dzsatájusnak Rávana.
A szörnyű művű ráksasza csapásától a keselyű
szárnyától fosztottan, bénán, haldokolva földre zuhant.

52.

Elfogyó életű, vérző védőjéhez odafutott
Szítá, s zokogva gyászolta, akár tulajdon rokonát.
Ékszerei lehullottak, gyámolítója nem maradt,
s odarontott vadul hozzá Rávana ráksasza-király.
Menekült, s nagy fák törzsébe folyondárként kapaszkodott:
"Mentsetek meg, mentsetek meg!" – ám utolérte Rávana.
"Ráma, Ráma!” – sikoltotta távol lévő ura nevét,
s durván magához rántotta, mint önnön vesztét, Rávana.
A Szítán tett erőszakra megdermedt az egész világ,
határtalan sötétségbe burkolózott a föld színe,
mozdulatlanul állt a Szél, nem adott fényt a Fény-adó.
Égi szemével szemlélte a sérelmet az Ősatya,
s megszólalt: "A tett megtörtént. A végzet beteljesedett."

"Ráma, Laksmana!" – sírt Szítá. Rablója nem gondolt vele,
a levegőbe felszállt, és elhurcolta áldozatát.
Az arany-ékszer-szín bőrű, sárga selyem öltözetű
hölgy úgy fénylett az égbolton, mint felhőn a villámszalag.
A körülötte lobogó sárga köntöstől Rávana
olyan vad fényben izzott, mint lángok-perzselte hegygerinc.

54.

Az elhurcolt királyasszony segítőt nem látott sehol,
míg egy hegycsúcson öt majmot pillantott meg a szép szemű.
Karperecét lerántotta, le selyem felső köntösét,
s a földre lehajította az ott ülő majmok közé.
"Hátha hírt adnak Rámának” – gondolta a gyönyörű nő.
A szörny vad rohanásában észre sem vette, hogy a hölgy
vállkendőjét leoldotta, és lecsatolta ékszerét.
A sárga szemű nagy majmok felpillantottak és merőn,
tágra nyílt szemmel bámultak a jajgató Szítá után.
A ráksasza tovább szállt a széles Pampá folyó fölött,
s a síró Szítát hurcolva, igyekezett Lanká felé.
Sebesen, mint a nyílvessző, amelyet kirepít az íj,
suhant a levegőben fent, erdők, folyók, tavak fölött.
A vizek örök anyjához, az óceánhoz érkezett,
s cetektől-cápáktól nyüzsgő árjai fölött áthaladt.
Felháborodva háborgott, hullámzott a nagy víztömeg;
néma halak cikázása a rablás ellen szót emelt.
Hasztalan küzködött Szítá; úgy szorította Rávana,
minha ön-végzetét vinné, és Lankába megérkezett.
Végighaladt a jól épült, széles utcájú városon
a kapuk előtt álló nép között, és háremébe ment.
Ott zsákmányát, a gyötrődő, bánattól zsibbadó szívű,
sötét-lótusz-szemű Szítát letette végre Rávana,
és így beszélt a félelmes ráksaszíkhoz a Tízfejű:
"Engedelmem nélkül Szítát nem láthatja férfi, se nő.
Drágaköveket és gyöngyöt, ruhákat és ékszereket,
amit csak kíván, kapjon meg; óhajtása az én szavam!
S akinek szava megbántja a Vidéha-királyleányt,
véletlenül vagy szándékkal, annak nem kedves élete!"

55.

Majd a könny-áztatott arcú, kétség terhétől görnyedő,
falkától elszakadt, űzött őzsuta gyanánt reszkető,
süllyedő gályaként bánat tengerébe elmerülő,
lehajtott fejű Szítához lépett a ráksaszák ura,
s az erőtlent erőszakkal végigvezette termein,
az égi kéjlakok másán, csarnokok, lugasok során,
szolgálatára álló nők ezer főnyi serege közt,
tarka madárcsapat zengő dalát árasztó fák alatt,
elefántcsont, arany, kristály, ezer csillogó drágakő,
gyémánt- és lazúrkő-ékes oszlopsorok káprázatán.
A séta befejeztével az éji kóborlók ura
a Vidéha-királylányhoz csábos szóval fordult megint:
"Tízszer és még huszonkétszer tíz milliónyi ráksasza
– gyermekeknek s az aggoknak hadát nem számítva bele –
enged parancsomnak, Szítá. Szörnyű erejű mindahány.
Minden egyes kimondott szóm megtételét ezren lesik.
Vedd át tőlem hatalmadba hatalmas birodalmamat,
és életemet is; drágább vagy életemnél is nekem.
Hárememben a szebbnél szebb asszonyok serege fölött
te légy az úrnő, szépségem! Légy feleségem, szép szemű!
Ellenkezned mi értelme? Fogadd el ajánlatomat!
Az érted lánggal égőhöz fordítsd kegyesen szívedet!”

56.

A fájdalom-gyötört Szítá, nem tudva, mi a félelem,
fűszálnak véve szívében a Tízfejűt, bátran felelt:
"Apósom a Törvény hídja, rendíthetetlen, mint a hegy,
igaz ígéretű, jámbor. Az ő fia a Raghu-sarj,
a Három Világon híres Ráma, a törvény-őriző,
erős karú, nemes harcos, az én férjem és istenem.
Ősi, nemes család sarja, oroszlán-vállú-erejű.
Ő Laksmanával, öccsével, kioltja az életedet.
Ha az ő szeme láttára mertél volna érinteni,
a Dandaka-vadon földjén hevernél holtan, mint Khara.
Ezek a fertelmes szörnyek, akikkel olyan nagyra vagy,
előtte mérgüket vesztik, mint kígyók a sas karma közt.
Íjáról záporként szálló, aranyveretű nyilai
szétmarják tested, mint partját a Gangá áradó vize.
Ha kellene, az égboltról a Holdat letaszítaná,
az óceánt kiszárítná, hogy megszabadítsa nejét.
Megölheted e rossz, hitvány testet, vagy szétszaggathatod,
de arra nincs hatalmad, hogy engem szégyenre kényszeríts."

Így szólt Szítá haragjában, durván, kérlelhetetlenül,
s egyetlen szót se szólt többé Rávanához Ráma neje.
Szítá hajat-felborzasztó, kemény beszéde hallatán
szörnyű, fenyegető szóval válaszolt a szörnyek feje:
"Haldd meg végső szavam, Szítá: várok tizenkét hónapig,
s ha nem térsz ezalatt észhez, és nem közelítesz felém,
szakácsok darabolnak fel reggeli eledelemül."

Így beszélt vad haragjában a világ réme, Rávana,
majd indulatosan fordult az ocsmány ráksaszík felé:
"Rémítő, borzadályt keltő, szörny-alakú, torz ráksaszík,
törjétek meg e nő gőgjét, vérivók, emberhús-falók!
Szörnyű fenyegetésekkel, majd meg kedves szavakkal is
rabszolgámmá igázzátok, mint vadat a szelidítők!”

(57.)

(Amikor Lanká földjére került Szítá, a jós-igét
Brahmá kinyilatkoztatta Indra isten-király előtt:
"Betölt a ráksaszák sorsa. Ujjonghat Ég, Föld, Alvilág.
Szítát Lankába hurcolta a gonosz lelkű Rávana.
Szítá gazdag család sarja, kényelemben nevelkedett,
és most a férje távol van, ráksasza-csorda van közel,
ráksasza-asszonyok szidják, bánat gyötri férje után.
Tépődik: «Messze van Lanká, az óceán veszi körül,
Ráma hogyan tudhatná meg, hogy itt vagyok, s hű maradok?»
Ilyen gondban emésztődik a nehéz sorsú, gyenge nő,
nem is fogad el élelmet, s el fog sorvadni élete.
Aggódom érte. Menj gyorsan, és keresd fel a szép szavút!
Menj Lanká városába, és adj neki égi eledelt!"

E szavakra a szentséges Nagy Indra, az egek ura,
indult, s maga mellé vette az Álmot kísérőjeül.
Szólt az Álomnak: "Kábítsd el a ráksaszák egész hadát!"

A Nagy Indra parancsára ment az Álom készségesen,
és kábulatba ejtette a nagy célért a szörnyeket.
Eközben az Ezerszemű nagy Indra isten megjelent
a ráksasza-vár parkjában búslakodó Szítá előtt:
"Tiszta mosolyú, üdv néked! Az istenek ura vagyok.
Azért kerestelek fel, hogy vígasztaljalak: férjedet,
a Raghu-nem nemes sarját, segíteni fogom; ne félj!
Átvezet segedelemmel a tengeren erős hadat.
Látod, alusznak őrzőid; én kábítottam őket el,
az Álmot is segítőként magammal hozva kedvedért.
Nézd, égi eledelt hoztam, ezzel erősítsd testedet.
Vedd át kezemből, ékes hölgy, és ha ezzel táplálkozol,
nem fog gyötörni szomjúság és éhség ezer évekig.”

A jelenéstől megrettent Szítá, és gyanakodva szólt:
"Miről ismerhetlek meg, hogy te vagy a mennylakók feje?
Hitvesem megtanított rá, mik az istenek jelei;
e jeleket mutasd neg most, hogyha valóban Indra vagy."

Eleget tett a kérésnek a nagy hatalmú égi úr:
lába földet nem érintett, szemhéja nem rebbent szemén,
ruháján nem tapadt meg por, koszorúja nem hervadott.
E jelekről felismerte Indrát Szítá, és boldogan,
örömkönny záporát öntve magasztalta az ég urát:
"Egykor atyámtól hallottam, hogy ő, s apósom ugyanúgy,
s Ráma s Laksmana is látott szemtől szembe, magasztos úr,
s ma ugyanígy én is látlak. Így mégis van védelmezőm!
Elfogyasztom parancsodra ezt az égi varázsitalt,
ezt a csodás táplálékot, mennyei ajándékodat.”

Indra kezéből átvette a szép hölgy a varázsitalt,
és ezt üzente férjének a Vidéha-királyleány:
"Ha él nagy erejű férjem, és vele együtt Laksmana,
az ő üdvükre váljék ez!” És felhajtotta az italt.

Mihelyt lenyelte az italt a szépszemű,
éhsége megszűnt, tovaszállott bánata.
Tudatta Indra, hogy a két hős ép, s virul.
Örvendve vette tudomásul ezt a hírt.

Elégedett volt a Nagy Indra is, hogy így
sikerre vitte Raghu sarja dolgait.
Megáldva Szítát, a ligetből távozott,
s megtért a mennybe. Vele ment az Álom is.)*

57.

Mikor Ráma elejtette az alakját változtató,
gazellává vált Márícsát, sietve elindult haza.
Aggódott feleségéért, látni akarta mielőbb,
mert sakál-üvöltést hallott vészjóslón a háta mögött.
Megborzongott a félelmes hangtól, rossz sejtés fogta el
a hajmeresztő, elnyújtott sakál-vonítás hallatán:
"Félek, hogy a sakál hangja valamilyen csapást jelez.
Bárcsak ne érné baj Szítát! Fel ne falják a ráksaszák!
Ha Laksmana meghallotta Márícsa álnok jajszavát,
aki gazella bőrében utánozta a hangomat,
a hangra Szítát otthagyja, indul nekem segíteni,
s Szítá is arra biztatja, hogy ne késsen, jöjjön hamar.
A ráksaszák egész népe most Szítá életére tör.
Arany gazella bőrében elcsalt Márícsa messzire,
míg itt nyilam lövésétől halódva visszaváltozott
ráksaszává, és feljajdult: "Laksmana, végem van, segíts!”
Bárcsak bajuk ne történnék, amíg tőlük távol vagyok!
A ráksaszák gyűlőlnek, mert nem felejtik a nagy csatát.
Sok baljós jelet is láttam, s rossz érzésem van emiatt."

A sakál-üvöltést hallva, így töprengett a Raghu-sarj,
és útján visszafordulva, iparkodott hazafelé.
Gondterhelten haladt, s közben mindenféle vad és madár
balkéz felől kerülgette, s borzongatóan víjjogott.
E rosszat sejtető, szörnyű előjelek után a hős
testvérét, Laksmanát látta aggódva közelíteni.
Találkoztak, s köszöntötte testvérét, Rámát, Laksmana,
a bánatos a bánkódót, a megrémült a rettegőt.
Majd Ráma megszorította Laksmanának a bal kezét,
és nyájas, de kemény szóval így beszélt aggodalmasan:
"Hej, Laksmana! Hibáztál, hogy utánam jöttél, kedvesem,
és magára hagytad Szítát. Remélem, nem történt baja!
Szörnyen aggódom, hogy Szítá vagy elpusztul magánosan,
vagy felfalták az erdőben szerte kószáló ráksaszák,
mert sok baljóslatú jeltől volt terhes a mai napom.
Nagy erejű vitéz, nőmet bárcsak ne érte volna baj!”

60, 64.

Így szólt, s sietve indult, hogy újra láthassa hitvesét.
Üres hajlékukat látva, lelkét ijedtség fogta el.
Heves léptekkel járt körbe, és kapkodott mindenfelé.
Átkutatta a lombkunyhót és tanyájuk környezetét,
de mindhiába, mert Szítá, kunyhójuk éke, tovatűnt,
ahogy lótusztavak bája elköltözik a télidőn.
A kétségbeesett Ráma támolygott, mint a szélütött,
és meglátta egy ráksasza iszonyatos nagy lábnyomát,
és néhány kis nyomot, melyet az ide-oda futkosó,
Rávanától menekülő Szítá hagyott maga után,
s egy kettétört tegezt s íjat, s egy összeroppantott kocsit.
Ezt látva, elfacsarodó szível hívta öccsét oda:
"Nézd, Laksmana, a Szítáról letépett, szép virágfüzért,
szétszaggatott nyakláncáról szétgurult arany gyöngyöket,
s rőt arany gyöngyökként fénylő, csillogó, rőt vércsöppeket,
amelyek itt a kunyhónál elborítják a föld szinét!
A Vidéha-királyasszonyt alakjuk váltó ráksaszák
darabokra hasították, felfalták, jóllaktak vele.
Szítá fölött osztozkodva, hajba kapott két ráksasza,
és egymásnak esett mérges tusában a két szörnyeteg.
Ki lehetett a gazdája e drágakővel kirakott,
gyöngyökkel ékes íjnak, mely kettétörve amott hever?
Ez a kelő napként fénylő, lazúrkövektől csillogó,
behorpadt színarany mellvért kié lehetett valaha?
Vagy ráksaszák, vagy istenek fegyverzetének gondolom.
Hát ezek az arnyhámos, démonfejű, iszonytató,
óriás testű szamarak milyen harcban pusztultak el?
Ez a torz alakú lábnyom nyilván ráksasza lábnyoma.
Megölték a szelíd asszonyt, vagy elrabolták, úgy lehet.
Nem védte meg a rablóktól az Igazság a gyenge nőt.
Adakozó, szelíd voltam, segítettem mindenkinek,
s ez lett jutalma: gyávának néztek az égi istenek.
Látod, Laksmana: átkomra fordultak az erényeim!
Vége a béketűrésnek! Kiirtok minden ráksaszát!
Ahogy a perzselő napfény megfojt Holdat és csillagot,
úgy fojtsa meg erőm lángja eddigi jámborságomat!
Megbénítom az égbolton a Holdat és csillaghadát,
tüzet s szelet elállítok, megvakítom a Fény-adót,
ledöntöm a hegyek csúcsát, kitépek fát, bokrot, füvet,
elzárom a folyók medrét, kiszárítom az óceánt,
a világra rázúdítom a végromlás iszonyatát,
ha Szítát nem adják vissza sértetlenül az istenek!"

67-68.

Ráma haragtól tombolva fogta leghegyesebb nyilát,
és Laksmanával indult, hogy bejárja az egész vadont.
Rábukkantak Dzsatájusra. A hegycsúcs-nagy madárkirály
sebek nedvétől áztatva, haldokolva földön hevert.
A sziklabérc-testű láttán Ráma öccséhez így beszélt:
"Ez a szörny falta fel Szítát, a Vidéha-királyleányt.
Saskeselyű alakjában kószált itt ez a ráksasza,
felfalta a hosszú szeműt, és most kényelmesen pihen.
Lánghegyű, egyenes röptű nyílvesszőmmel felnyársalom!"

Borotvaél-hegyű nyíllal íján Ráma odarohant;
léptétől óceán-partig megremegett a föld szine.
Ám bágyadt, elhaló hangon megszólalt a madárkirály,
s habos vért ontva csőréből, a Raghu-sarjhoz így beszélt:
"Szítát, akit az erdőben mint rejtett gyógyfüvet kutatsz,
s vele az én életemet is Rávana rabolta el.
Amikor eltávoztatok, és nejed egyedül maradt,
a nagy erejű szörnyeteg szemem előtt ragadta el.

Röpültem segedelmére, s a küzdelemben Rávana
kocsiját-fegyverét vesztve, a föld porába lebukott.
Övé ez a kettétört íj, ez a sok nyílvessző övé,
ez a vad harcban szétmorzsolt harciszekér is az övé.
Ám kimerültem, s kardjával levágta mindkét szárnyamat,
s a Vidéha-királyasszonyt hurcolva, Dél felé repült."

Így beszélt tiszta elmével Rámához a madárkirály,
majd élete megvált tőle, s testéből levegőbe szállt.
Fejét a földre ejtette, két lába mereven kinyúlt,
teste elereszkedett, és mozdulatlanná merevült.
A hegynagyságú, megcsonkult, élettelen, megtört szemű
keselyűkirályt elnézve, a csüggedt Ráma így beszélt:
"Boldogan élt az erdőben mellettünk a nemes madár,
s a ráksaszával megküzdve, értem vesztette életét.
Olyan tisztelet és hála illeti meg a keselyűt,
mint atyámat, Dasarathát, a népek nagy fényű urát.
Hozz fát, tüzet csiholjunk, és rakj máglyát, elhamvasztani
a szárnyas nép királyát, ki ügyemért a halálba ment.
Az ellobbanó láng útján, igaz lelkűek ösvenyén
térj meg az örök hajlékba, ahonnét nincs több születés!
A legfelső világokba kísérjen el áldó szavam,
és ez a búcsú-szertartás, nagylelkű keselyűkirály!”

E szavakkal a máglyára helyezte a holttetemet,

s elhamvasztotta, gyászolva, mint legkedvesebb rokonát.

69-70.

A szertartást bevégezve, útrakelt a két Raghu-sarj;
Szítát keresni indultak a zord déli égtáj felé.
Figyelmesen kutatták át a sűrű cserjét, bokrokat,
s egyszerre szörnyű hang bődült, hogy hajlongtak tőle a fák.
Mentek a hang irányába, jól megmarkolva kardjukat,
s megláttak egy széles mellű, hatalmas testű ráksaszát.
Közelebb mentek, s fertelmes látvány tárult szemük elé:
óriás törzs, fej s nyak nélkül; szája a hasán tátogott.
Kemény, hegyes szőr úgy fedte, mint erdő a hegy oldalát.
Sötét volt, mint viharfelhő. Mennydörgés volt minden szava.
Egyetlen, tűzláng-izzású, durva pillájú, villogó,
tágranyílt, félelmes, hosszú, sárga szeme volt a hasán.
Száját nyalogató nyelve lógott agyarai közül,
és egészben befalt minden medvét, oroszlánt, dámvadat.
Fertelmes, hosszú két karját nyújtogatta mérföldnyire.
Markával elkapott minden madarat és vadállatot,
egyiket magához húzta, újra ellökte másikat.
A testvérek elé állva, eltorlaszolta útjukat.
Képtelenül hosszú karját kinyújtotta az óriás,
s keményen összemarkolta két kezével a két vitézt.
Iksváku két erős sarját, Rámát és vele Laksmanát
markában látva vergődni, rájuk szólt gúnyosan a Törzs:
"Mire vártok? Miért álltok? Látjátok, hogy éhség gyötör!
A Sors ételemül rendelt; a halálra készüljetek!"

A fenyegető szót hallva, a végveszélyben Laksmana
visszanyerte bátorságát, s időhöz illően beszélt:
"Téged is, engem is mindjárt magához ránt a szörnyeteg;
amig nem késő, messük le kardunkkal mind a két kezét!
Ez az iszonyatosan hosszú kar adja neki az erőt,
hogy a világot pusztítsa, s elemésszen bennünket is."

Laksmana ötletét hallva, dühödten felfortyant a Törzs,
s rémes száját kitátotta, hogy zsákmányát beléveti.
A helyzetet jól átlátó két dalia fogta magát,
és vidáman lemetszette vállából a két szörnyü kart.
A jobb oldalt álló Ráma szorító jobbját szelte le
kardja erős csapásával, a balt a vitéz Laksmana.
A levágott karú rémség vad bömböléssel elterült;
mint mennydörgés, betöltötte ordítása a levegőt.
Elveszítette két karját, vérözön borította el.
Kétségbeesve kérdezte: "Kik vagytok? Mi hozott ide?"

A rusnya Törzs kérdésére az ékes szavú Laksmana,
a nagy erejű, elzengte testvérbátyja dícséretét:
"Dasaratha örökösét, Rámát látod magad előtt,
a messze földön híres hőst; én öccse, Laksmana vagyok.
Elrabolta királyságát atyja neje, s száműzte őt.
Velem és feleségével ez az erdő lett otthona.
Itt a néptelen erdőben egy fondorlatos ráksasza
elragadta nejét, Szítát. Őt keresni jöttünk ide.
De te is mondd el, hogy ki vagy, és tört lábbal, torz törzs gyanánt,
melleden fertelmes szájjal e vadonban miért nyüzsögsz?"

Laksmana válaszát hallva, igen megörvendett a Törzs,
és Indra jós-igéjére visszagondolva, így beszélt:
"Üdvömre jöttetek, hősök! Áldás kísérje léptetek!
Üdvömre metszettétek le tőből ketten két karomat.
Elbeszélem igaz szóval, férfiak oroszlánjai,
hogyan szülte saját vétkem, önteltségem e termetet.

71.

Egykor, erős karú Ráma, hatalmas voltam és vitéz,
és elképzelhetetlen szép; mind a Három Világ dicsért.
De egyszer balga dölyfömben ezt az alakot öltve fel,
a jámbor remeték népét ijesztgettem mindenfelé.
Magamra haragítottam a nagy szentet, Szthúlasiraszt:
erdőn, gyümölcsszedés közben, meg akartam rémíteni.
Rámrivallt alakom láttán az izzó tűzláng átkú bölcs:
«Ez a szégyenletes, torz test tapadjon mindörökre rád!»
Kérleltem a haragvót, hogy átka végét jelölje ki.
Esdeklésemre ily szóval enyhítette átkát a szent:
«Ha Rámával találkozol, és levágja rút karodat,
és máglya lángján elhamvaszt, visszanyered szépségedet.»
Azóta két hosszú karral vadállatokat fogdosok;
oroszlánt, párducot, tigrist falok nyersen szüntelenül.
Így élek itt az erdőben, királyok legnagyobbika,
s elfogok minden élőlényt, ami szemem elé kerül,
sejtve, hogy így előbb-utóbb markomba kerül Ráma is.
Üdv, Ráma, hogy megérkeztél! Rajtad kívül más, Raghu-sarj,
nem ölhet meg, mert így mondta igaz szóval az átkozó.
S majd tanáccsal segítséget nyújtok neked, vitéz király,
hálából és barátságból, ha tűzben elhamvasztotok.”

A Törzs történetét hallva, az igaz lelkű Raghu-sarj
Laksmana társaságában elpanaszolta bánatát:
"Nejemet, a nemes Szítát, elrabolta gaz Rávana,
mikor tanyánkról távoztam és Laksmana nem volt jelen.
Hitvesem elrablójáról nem tudok mást, csak a nevét;
sem külsejét, sem lakhelyét, sem erejét nem ismerem.
Tétován futkosunk; nincsen, ki útba igazítana.
Szolgálatunk fejében majd légy hozzánk könyörületes!
Elefántok-kidöntötte száraz fatörzseket hozunk,
és nagy gödörbe halmozva, elhamvasztjuk holttestedet.
Te viszont Szítáról mondd el, ki vitte el, és merre van;
ha tudod a valóságot, tanácsoddal tégy jót velünk!"

72-74.

Így váltott szót a haldokló Törzs és a két ifjú vitéz,
majd a hegy nagy barlangjában tüzet csiholtak szaporán.
Most Laksmana erős lánggal lobogó üszköt ragadott,
s mindenfelől meggyújtotta a máglyát. Fellángolt a tűz.
A Törzs hatalmas tetemét mint óriás vaj-darabot
nyalták körül a lángnyelvek; saját zsírjában sercegett.
Hirtelen összerázkódott, lerázta a máglya tüzét,
s erőben, égi köntösben, mint lángnyelv felemelkedett.
Majd ragyogó ruhájában, tarka ékszerrel ékesen
a levegőbe felröppent, elégedetten, boldogan.
Hattyúk vonta, sziporkázó, tündöklő égi kocsin állt,
szépsége a tíz égtájat ragyogó fénnyel vonta be.
A levegőből Rámához intézte oktató szavát:
"Halld meg tőlem igaz szóval, hogyan nyered vissza nejed.
Figyeld meg jól, amit mondok. Egy Szugríva nevű majom,
akit bátyja, a vad Válin, trónusáról elüldözött,
a szép Pampá folyó partján a szemet-gyönyörködtető
Risjamúka hegyen lakik, és négy hű majma van vele.
A dicső, nagy vitézségű, illendőséget ismerő,
igaz igéretű, fényes, bölcs elméjű, állhatatos,
bőkezű, adomány-osztó, nagy hatalmú, nagy erejű
majomkirályt elüldözte bátyja, s száműzetésben él.
Szítá megkeresésében ő lesz segítő társatok.
Indulj késedelem nélkül, keresd fel Szugrívát hamar,
és köss vele szövetséget, hogy erős támaszod legyen.
Ármány nélkül barátságot fogadj lobogó tűz előtt,
s ne becsüld le mivoltáért Szugrívát, a majomkirályt!
Hálatudó, erős és bölcs, s ő is szövetségest keres.
Ha oldalára állsz, Ráma, sikerre viszitek ügyét.
Akár beteljesül vágya, akár nem, téged megsegít.
Ez a majmok-oroszlánja szerte a földön mindenütt
jól ismeri az emberhús-faló szörnyek rejtekeit.
Előle nem marad rejtve semmi a széles föld színén,
amerre a Nappal Ura ezer sugara ont hevet.
Mély folyókat, hegyek hátát, szirtodúkat, barlangokat
át fog kutatni népével, és Szítának nyomára jut.
Ő majd szétküldi nagy testű majmai fürge seregét,
s kifürkészik, hogy elválás-gyötörte nejed merre van.
Megtalálják a szép testűt még Rávana lakában is.”

Így útba igazította tanáccsal Rámát s Laksmanát
a nyakában virágfűzért viselő, fényes églakó,
s ők hálásan kiáltottak a légben lebegő felé:
"Térj meg égi lakásodba! Üdv néked! Mi is indulunk."

"Induljatok, és kísérjen ügyetekben siker!” – felelt,
s elköszönt az örvendőktől, és eltűnt szemeik elől.
A férfiak vezérének két sarja tüstént útra kelt,
és keleti irányt véve, a Pampá felé sietett.
Sziklás bércek tövén jártak, mézes gyümölcsű fák között;
iparkodtak, hogy mielőbb Szugrívára találjanak.
Megpihentek a hegyháton, ott töltötték az éjszakát,
s másnap a Pampá partjára megérkezett a két vitéz.
 
 

IV.
Kiskindhá könyve

2.

Mikor Szugríva meglátta, hogy a két fegyveres vitéz
arrafelé közeledik, szörnyű ijedség fogta el.
Hevesen dobogó szívvel pillongatott maga körül,
és nem tudta, hová bújjon a majmok legbölcsebbike.
A két nagy erejű láttán lelke nyugalmat nem talált,
és rettegő majom-szíve tanácstalanul dobogott.
Töprengett az igaz lelkű: mi lesz könnyű, mi lesz nehéz,
s izgalmában tanácskozni hívta majmait a király.
Rámát és Laksmanát nézve, az ugrándozó nép feje
nyugtalanul, felindultan beszélt minisztereihez:
"Úgy vélem, hogy a gaz Válin küldte ezt a kettőt ide,
hogy remetének álcázva átjussanak a dzsungelen.”

Ezután a hegyoldalról egy magas csúcsra keltek át,
hogy szemügyre vegyék jobban a két páratlan nyíllövőt.
Ott a Válin cselét sejtő, aggodalmában reszkető
Szugrívát megvígasztalta a szóhoz értő Hanumán:
"Ezzel a gyáva aggállyal hagyjatok fel mindannyian!
Ebben a hegyi rejtekben nem kell Válintól tartanunk.
Aki elől zavart lelked menekül, majmok tigrise,
a zord ábrázatú Válint még nem láttam errefelé.
Gonosz, erőszakos bátyád, Válin, a rosszindulatú,
akitől fél szelíd szíved, nincs itt; nem fenyeget veszély.
Kiütközik majom-voltod, fákon ugráló nép ura:
elméd folyton csapong, nem tudsz uralkodni önmagadon.
A jelekből következtess, okosság legyen fegyvered,
mert nem védheti meg népét okosság nélkül a király.”

Szugríva végighallgatta Hanumán jótanácsait,
és értelmes beszédére értelmes szóval válaszolt:
"E két erős, íjjal-karddal felfegyverzett, hosszú karú,
isten-szerű vitézt látva, kit ne fogna el félelem?
Válin bérenceit sejtem e két páratlan férfiben.
Király körül sok nép lebzsel; a gyanakvás ajánlatos.
Alattvalóik kezével gyilkolnak az uralkodók,
s Válin a cselfogásokból bő tárházzal rendelkezik.
Te is alattvalómként menj, ismerd ki a két idegent
külsejükről, beszédükről, sőt mozdulataikról is.
Természetüket fürkészd ki, s ha látod, jószándékúak,
barátságos beszédeddel nyerd meg jóindulatukat.
Arcom elé vezesd őket, s tudd meg, hogy a két idegen
mit keres itt az erdőben, íjjal-karddal fegyveresen.”

3-4.

A vitéz lelkű Szugríva parancsszavára Hanumán
indult, s egyetlen ugrással ott termett a két hős előtt.
Alakját elváltoztatta a Szélisten ravasz fia,
s kolduló szerzetessé vált a furfangos eszű majom.
A két testvér elé lépett, és illendően meghajolt,
léleknek jóleső, nyájas szóval mondott üdvözletet:
"Királyi bölcsekként fénylő, vezeklésben tökéletes,
szent fogadalmú remeték, e tájra miért jöttetek?
Erős izmú, aranyszínű, faháncs-köntösbe öltözött
vezeklők, mért riasztjátok az erdő békés vadjait?
Kapuretesz-kemény, vastag, hosszú, erős karotokat
ékszer miért nem ékíti, ahogyan illenék reá?
Hegyes nyílvesszők duzzasztják ékes díszű tegzeteket,
mint szörnyű, lángoló kígyók, halálos harapásúak.
– Szugrívát, az igazságos, vitéz lelkű majomkirályt
elűzte sanda testvére, s most szomorúan kóborol.
Ő küldött ide hozzátok, a majmok főinek feje;
az ő követeként jöttem; én Hanumán majom vagyok.
Barátságotokat kéri a törvénykedvelő király;
én főtanácsosa vagyok; a Szél istene volt atyám.
Kedvem szerinti alakot tudok magamra ölteni,
így most Szugríva kedvéért lettem kolduló szerzetes."

Hanumán szavait hallva, Laksmana vette át a szót,
és Ráma buzdítására ő is elmondta sorsukat:
"Fényességes, igaz lelkű, nemes király Dasaratha;
az ő elsőszülött sarját, Rámát látod magad előtt.
Elvesztette királyságát, az őserdő lett lakhelye.
Én is követtem bátyámat, s neje, Szítá is jött vele.
A magára maradt Szítát elrabolta egy ráksasza;
a ráksaszát mi nem láttuk, mikor elvitte hitvesét.
Egy elvarázsolt szellemmel találkoztunk nemrégiben:
Szugrívához, a fán-járók bölcs urához utasított,
aki sokat tapasztalt, s az asszonyrablót is ismeri.
Így szól, valósághoz híven, kérdésedre a válaszom.
Én és Ráma segítségért Szugrívához folyamodunk."

Könny közt, megindító hangon így beszélt Szumitrá fia,
s Hanumán, a beszédében bölcs, ilyen szóval felelt neki:
"Eszes, érzékeik vágyát megfékező vitézeket
örömmel fogad Szugríva; javára válik jöttötök.
A Nap fia segítséget fog nyújtani kétségkivül
Szítá megkeresésében, s éppúgy bízhattok bennem is.”

Így válaszolt a Szél sarja, a bölcs elméjű Hanumán,
s a két Raghu-fiat hívta, urához menjenek vele.
A vándor szerzetes külsőt majom-testre cserélte fel,
s őket hátára ültetve, indult a majom-elefánt.

5-6.

A Risjamúka hegycsúcsról a szomszéd hegyre ment velük,
és ott urának elmondta a két testvér történetét:
"Uralkodóm, ez itt Ráma, a nagy bölcsességű vitéz,
és aki vele együtt jött, az testvéröccse, Laksmana.
A Raghu-nemzetség sarja Ráma, Dasaratha fia.
Ráma a Törvényt tisztelve, atyja szavának engedett,
aki mindig igazsággal kormányozta országait,
de egy asszonyra hallgatva, végül száműzette fiát.
Remeteként az erdőben élt a királyfi. Itt nejét
Rávana orvul ellopta. Segítségedet kérni jött.
Barátságodat óhajtják a hősök, Ráma s Laksmana.
Tisztelettel fogadd őket; méltó reá e két vitéz.”

Hanumán szavait hallva, Szugríva, a majomkirály
megnyugodott, és félelme rögtön örömre változott.
Emberi alakot vett fel a fákon élő nép ura,
s méltóságteljes szépségben állt a két Raghu-sarj elé:
"Ráma, örömmel hallottam a Szél fiától, hogy ki vagy,
törvénytartó, igaz lelkű, mások üdvén munkálkodó.
Ezért nyereség számomra és megtiszteltetés, uram,
hogy velem majom létemre barátkozni szándékozol.
Ha elfogadsz barátodnak: nézd, jobbomat nyújtom feléd,
kössünk szilárd egyességet; fogd meg kezeddel kezemet!”

Ráma örvendve hallgatta Szugríva bölcs ajánlatát,
s erősen megszorította kezét kezével boldogan.
Hanumán, aki elhagyta a szerzetesi alakot,
most már saját alakjában két fácskával tüzet csiholt.
A tűz fellobbanó lángját virágokkal tisztelte meg,
s a szerződést kötő két fél közé helyezte a tüzet.
Jobbkéz felől körüljárták a tüzet a szövetkezők,
így fogadott barátságot Ráma és a majomkirály.
Ekkor vígasztaló szóval fordult Rámához a király:
"Szívbeli jóbarátom vagy, örömünk s bánatunk közös.
Bízz bennem! Nejed elvesztét nem kell sokáig sínylened;
mint az eltűnt igazságot, visszaszerzem neked megint.
Akár az Alvilág mélyén, akár fent a felhők fölött
szenved rabságban hitvesed, érte megyek s visszahozom.
Tudom biztos jelekből, hogy a Vidéha-királyleányt
láttam, amint elhurcolja a könyörtelen ráksasza.
«Ráma, Ráma!» – sikoltozta, majd kiáltotta Laksmanát,
a szörny karjában vergődve, mint kígyó a sas karma közt.
Mikor engem megpillantott négy társammal a hegytetőn,
elébem dobta kendőjét és csillogó ékszereit.
Mi felvettük a vállkendőt, és megőriztük gondosan;
idehozom, hogy ráismerj nejed ékességeire.”

E szavakkal a hegy rejtett barlangjába futott hamar
Szugríva, hogy szívességet tegyen Ráma királyfinak.
Fogta a ledobott kendőt és a fényes ékszereket,
és odavitte Rámához, megmutatta: "Nézd ezeket!”
Ráma átvette a kendőt és neje ékességeit,
s könny fátyolozta el szemét, mint holdat a felhőgomoly.
Szítá emléke kínozta, és könnyek közt felzokogott:
"Jaj, kedvesem" – s fájdalmában földre roskadt erőtlenül.
Laksmanára tekintett, és miközben hulltak könnyei,
szívettépő panasszóval hívta tanúul a vitézt:
"Nézd, Laksmana, az elhurcolt királyleány vállát fedő,
földre lehullott fátylát, és testéről az ékszereket!”

Bánat-gyötörte bátyjának ilyen szavakkal váaszolt:
"Fülbevalóját nem láttam, karperecét nem ismerem,
csak boka-csatját, mert feljebb sosem tévedt tekintetem."

Majd Szugrívához intézte kérdő szavát a Raghu-sarj:
"Mondd meg, Szugríva, hogy merre hurcolta el hitvesemet,
életem legnagyobb kincsét, a levegőben az a szörny?
Szívem megkeserítője, a gaz ráksasza hol lakik,
aki e hitvány tettével haragomat idézte fel,
tágra tárta maga előtt a Halál szörnyű kapuját,
és a ráksasza-nemzetre elhozta a végpusztulást?”

7, 9-10.

A kétségbeesett Ráma szavára a majomkirály
meghajolt, s összetett kézzel, könnyes szemmel így válaszolt:
"Nem tudom, merre ment, s hol van az a ráksasza-förtelem;
hatalmát, erejét, mocskos nemzetségét nem ismerem.
De igaz szóval ígérem, minden módon azon leszek,
hogy visszanyerjed Szítádat; ne bánkódj, ellenség-ölő!
Lásd, én is elveszítettem nejemet, mégse csüggedek,
s e nagy csapástól görnyedve sem vesztem önuralmamat.
Van egy Válin nevű bátyám, akit nagyra becsült atyánk,
mint ellenség-lemészárlót, és régen én is ugyanúgy.
Midőn lejárt atyánk napja, a majom-nép legfőbbjei
mint idősebbet, őt tették királlyá, s hódoltak neki.
Atyánktól s ősatyáinktól örökölt trónus uraként
tiszteltem mindíg bátyámat, szolgáltam alázatosan.
Egy Májávin nevű démon, Dundubhi szörnyeteg fia,
egy asszony miatt Válinnal nagy viszályba keveredett.
Kiskindhá kapujához jött egy éjjel, míg a nép aludt,
és bömbölt iszonyú hangon, Válint tusára hívta ki.
A rémítő üvöltésre felébredtünk mindannyian.
Bátyám nem bírta fékezni indulatát, és kirohant.
Asszonyai tartóztatták, és én is, tisztelettudón,
de ő lerázott bennünket, s kirontott a nagy erejű.
Testvéri együttérzésből én is mentem Válin után.
Mikor a szörny megpillantott kettőnket közelíteni,
rémület született benne, és szaporán elmenekült.
A rémülten menekülőt nyomon követtük szaporán.
A Hold is éppen akkor kelt, megvilágítva az utat.
Egy fű-benőtte nyílásban eltűnt a démon hirtelen.
Odaértünk a nyíláshoz, s megálltunk tanácstalanul.
Igen bosszankodott bátyám, hogy ellenfele megszökött,
és indulata lángjában így intézte hozzám szavát:
"Állj meg az üreg szájánál, és őrködjél figyelmesen,
miközben én berontok, s bent lesújtom ellenségemet.”

Én elleneztem szándékát, de ő hajthatatlan maradt.
Megesketett lábaira, és a barlangba behatolt.
Egy teljes év lepergett már, amióta eltávozott,
s én közben a barlang száját pillanatra sem hagytam el.
Azt gondoltam, hogy elpusztult, és szívem megkeseredett.
Majd egy idő elmúltával döbbenten vettem észre, hogy
sűrű, habos vér tódul ki a földnyílás torkolatán.
Üvöltő démonok hangja ütötte meg a fülemet,
s uralkodóm kiáltása, mint akit vész szorongatott.
E jelekből megértettem, hogy szegény bátyám ott veszett.
Eltorlaszoltam hegycsúcs-nagy sziklákkal a hegyüreget,
víz-áldozatot öntöttem, s Kiskindhába tértem haza.
Titkoltam az igazságot, de megsejtették főbbjeim,
összegyűltek, s királyukká kentek köz-akarat szerint.
Igazsággal uralkodtam reám szállt birodalmamon,
de visszatért váratlanul Válin, a tusa győztese.
Tisztelettel fejet hajtva üdvözöltem testvéremet,
de bátyám vad haragjában rám támadt, durván leszidott.
Válin minisztereimet s összes alattvalóimat
összehívta, s a gyűlésben engem szitokkal illetett:
"Mindnyájan emlékeztek rá, hogy volt: azon az éjszakán
Májávin, az erős démon, párviadalra szólított.
A démon kihívására kiléptem váram kapuján,
és utánam osont álnok, titkolt szándékkal az öcsém.
Másodmagammal meglátott Májávin, a nagy erejű;
megrettent, s elfutott gyáván. Nyomon követtük, én s öcsém.
Gyorsan futott a rút démon, s egy barlang szája nyelte el.
Mikor láttam, hogy elnyelte ellenfelemet az üreg,
utasítottam kétszínű, álnok szívű testvéremet:
«Nem térek meg a városba, amíg nem végeztem vele;
várj itt a barlang szájánál, amíg elpusztítom a gazt.»
Gondoltam, hogy öcsém megvár, és beléptem a szörny nyomán.
A szövevényes barlangban bolyongtam egy esztendeig,
amíg sikerült meglelnem rejtőzködő ellenemet.
Megöltem, és kiirtottam egész rokonságát vele.
Bömbölt haláltusájában a föld mélyén a szörnyeteg,
s kiömlő vére árjával színig megtelt a hegyüreg.
Elvégeztem teendőmet, halva volt hitvány ellenem,
indultam a kijárathoz, de szikla torlaszolta el.
Testvéremet kiáltottam: « Szugríva, jőjj! Szugríva, jőjj!»
Ám válasz a kiáltásra nem jött. Megdöbbentett a csend.
Sok rúgással ledöntöttem az üreg sziklatorlaszát,
előjöttem a tört úton, s ismét városomban vagyok.
Szugríva, ez az arcátlan, elirígyelte trónomat,
s testvéri kötelességét feledve, az üregbe zárt.”

Beszéde befejeztével Válin, a törvényt elvető,
kikergetett a városból, egy szál ruhával testemen.
Száműzetésbe küldött, és elragadta hitvesemet.
Féltemben az egész földet, erdőket és tengereket
bekóboroltam, és végül a kies Risjamúka-hegy
lett menedékem. Itt Válin nem bánthat; hallgasd meg, miért.

11.

Volt egy szörnyű bivaly-démon, a hegynagyságú Dundubhi.
Testében egyesítette ezer elefánt erejét.
A nagy erő a démon torz agyát dölyffel töltötte el,
s felkereste nagy testével az Óceánt, vizek urát.
Rugdosni kezdte lábával a gyöngyökben gazdag vizet,
és gőgősen szólította viadalra: «Mérkőzz velem!»
Ekkor kiszállt a mélységből a Víz hatalmas istene,
s a végzet-űzte démonnak nyugodt hangon így válaszolt:
«Tusára vágyó, nincs rá mód, hogy tusára szálljak veled,
de megmondom, figyelj rám, hogy ki lesz méltó ellenfeled.
Siva nejének atyja a hegyek ura, Himalája;
völgyeiben folyók folynak, erdők borítják oldalát,
jámbor vezeklők népének nyújt oltalmat erdőiben –
ha akarsz, vele birkózz meg; ő egyenlő erős veled.»
Azt gondolta a démon, hogy féltében szólt az Óceán,
s mint idegről a nyílvessző, röpült a nagy hegység felé.
Vezérelefánt nagyságú, fehérlő sziklatömbjeit
öklelve szerteszét szórta vadul bömbölve Dunbudhi.
Testett öltött az istenség, s mint fehérlő felhőgomoly,
saját csúcsára állt, s onnét megszólította Dundubhit:
«Tiszteld a törvényt, Dundubhi! Ne háborgasd hegységemet!
A csata távol áll tőlem; remetéknek nyújtok tanyát.»
A hegyek bölcs királyának csillapító szavaira
haragtól vérvörös szemmel fakadt ki a vad szörnyeteg:
«Ha gyáva vagy, ha tőlem félsz, vagy harcban nem vagy járatos,
magad helyett nevezz meg mást, aki birokra kel velem!»
Haragját elpalástolta a fenséges Himálaja,
s a hányaveti démonnak türelmes szóval válaszolt:
«A kincsözönben dúskáló Kiskindhá városban lakik
Indra isten fia, Válin, a majom-nép vitéz ura.
Erős, csatához értő, bölcs, s mindenkinél alkalmasabb,
hogy viadalra szólítsd, mint Indra Namucsi* óriást.»
A Hegy Ura tanácsára felizzott Dundubhi dühe,
s indult száguldva, hogy Válint városában keresse fel,
rémítő nagy bivaly-testben, hegyes szarvval, félelmesen,
mint égbolton a vízzel telt viharfelhő eső előtt.
Kiskindhához megérkezve, a városkapuban megállt,
s földet-remegtető hangon elbődült, mint a gongütés.
Fákat tördelt, patájával kapálta a földet vadul,
öklelő elefánt módján döfölte szarva a kaput.
Válin háreme mélyében meghallotta a vad robajt,
s kisietett a szép nőkkel, mint csillagsereggel a Hold.
Világos, érthető szóval szólította a tombolót:
«Miért bömbölsz, szörny? Kiskindhá kapuját miért döngeted?
Ismerlek, durva Dundubhi. Védd életedet, ha tudod!»
Nyakából elhajította atyjától kapott ékszerét,
az arany koszorút Válin, s ellenfelére támadott.
Megragadta két szarvánál a hegynagyságú Dundubhit,
meglóbálta, üvöltött és földhöz csapta az óriást.
Élet-oltó csapásától összezúzódott Dundubhi.
A földön elterült nagy test öt elemére szétoszolt,
s áradt a leterítettnek orrán-fülén a vérpatak.
Válin a testet felkapta, meglengette feje fölött,
s nagy lendülettel mérföldre hajította a tetemet.
A messzire hajítottnak szájából vér permetezett,
s egy remete tanyájára szórta a szél a cseppeket.
Matanga, remeték bölcse, látta a hulló cseppeket,
haragra gerjedt, s töprengett magában: «Ki ez a gonosz,
aki sebek szennyes nedvét szórja reám váratlanul?»
Kisietett kunyhójából, s megpillantotta a kimúlt,
hegynagyságú bivaly-démon földön heverő tetemét.
Vezeklése hatalmával meglátta a történteket,
és nagy átkot bocsátott az elhajító majom felé:
«Soha ide ne léphessen, és ha belép, pusztuljon el,
aki remete-erdőmet vér nedvével fertőzte meg,
s az idehajított testtel kitördelt fákat, bokrokat!
Ha remete-tanyám táján egy mérföldnyi kerületet
átlép a balgatag lelkű, percig se élhessen tovább!
És hogyha hívei közül éppen itt járnak némelyek,
távozzanak békességben; nem maradhatnak ők sem itt,
mert megfogja erős átkom mindegyiket, ha itt időz,
gyümölcsöt-gyökeret tépve, pusztítva lombot és csírát
e békességes erdőben, melyet gyermekként óvok én.
Egy napot adok távozni; ha holnap majmot látok itt,
kővé változik átkomtól sok-sok ezer esztendeig»
A majmok félve hallgatták a remete varázsszavát,
s eltávoztak az erdőből. Láttukra Válin így beszélt:
«Mi történt, hogy Matangától ide gyűltek mindannyian
az erőben lakó majmok? Csapás zúdult a tájra tán?»
Ekkor a majmok elmondták Válinnak a történetet,
és Matanga nagy átkáról tudósították urukat.
Ő a nagy szent elé járult, s leborulva esedezett,
de nem vetett ügyet sem rá, és hajlékába távozott.
Az átok foganatjától retteg Válin azóta is,
s Risjamúka felé sem jön, látni sem meri a hegyet.
A tilalom folytán, Ráma, itt nem kell tőle tartanom,
és félelem nélkül járom az erdőt, s velem híveim.
Nézd, Raghu sarja, itt ezt a hegycsúcs nagyságú csontrakást:
szörnyű erő röpítette idáig ezt a tetemet.
Megítélheted ebből is, Válin mily iszonyú erős;
úgy gondolod, hogy képes vagy viadalban lebírni őt?”

A vitéz lelkű Szugríva aggodalmas szavaira
Ráma csak elmosolyodott, majd nyugodtan így válaszolt:
"Szugríva, hogyha nem bízol erőmben, majom-nép ura,
bizonyítékkal szolgálok, hogy bízvást számíthass reám."
Így beszélt biztató szóval a majomhoz a Raghu-sarj,
majd egyetlen lábujjával felkapta a nagy csontrakást,
játékosan meglóbálta, és tíz mérföldre rúgta el.

12.

Örömmel látta Szugríva, összekulcsolta két kezét,
s elismerőleg főt hajtva hódolt Ráma vitéz előtt:
"Óh, férfiak oroszlánja, Indrát s egész isten-hadát
könnyűszerrel legyőznéd te, nemhogy Válin majomkirályt.
Minden bánatom elszállott, végtelen boldogság fog el,
hogy ilyen pártfogót nyertem, földi Indrát és Varunát.
Azt a testvér alakjába öltözött ellenségemet
öld meg csatában érettem; ezért kulcsolom kezemet."

Ő magához szorította Szugrívát barátságosan,
mintha öccsét ölelné meg, és nyájas szóval válaszolt:
"Menjünk tehát Kiskindhába; indulj előttem sebesen,
s ha megérkeztünk, hívd harcra Válint, álnok testvéredet!”

Tüstén mindnyájan indultak Válin székvárosa felé,
amely fákkal körülvéve, sűrű erdő mélyén feküdt.
Szugríva rémítő hangon üvöltötte Válin nevét,
s a viadalra készülve, szorosra húzta köntösét.
Öccse kiáltását hallva, a nagy Válin haragosan
előjött, mint a Fény-adó a Felkelés hegyoldalán.
Gomolygó küzdelem támadt Szugríva és Válin között,
mintha egymásnak ütközne két nagy csillag az ég ívén.
A négy ököl mint négy mennykő, mint négy villám a négy tenyér
cikázva sújtott egymásra az őrjöngő, szilaj tusán.
Ráma felajzott íjával figyelte a két küzködőt,
az egymáshoz ikerpárként hasonló két majomkirályt.
Mivel megkülönbözetni nem bírta a testvéreket,
halálos nyíl lövésére nem tudta elszánni magát.
Válin megtörte Szugrívát, és a majom elmenekült,
mert nem találta ott Rámát oltalmazóul oldalán.
Ütésektől legyengülve, saját vérétől szennyesen,
nyomában üldözőjével, Risjamúka felé futott.
Mikor beért az erdőbe, Válin a fák előtt megállt,
mert rettegett az átoktól, és szitkozódva távozott.
Ráma követte Szugrívát. Vele ment öccse, Laksmana.
Hanumán is velük tartott.Felkeresték a vert vitézt.
Amint Szugríva meglátta, hogy Ráma közeleg felé,
búsan, szégyenkező arccal, földre sütött szemmel beszélt:
"Rábeszéltél, hogy hívjam ki, s te erődet megmutatod,
s most, hogy összeveszítettél, cserben hagyod védencedet.
Felbujtás helyett őszintén be kellet volna vallanod,
hogy nem szállsz szembe Válinnal, s békén maradtam volna itt."

A vitéz lelkű Szugríva panaszkodó szavaira,
szemrehányó beszédére Ráma csitítva válaszolt:
"Kedves barátom, hallgass meg, s távolítsd el haragodat;
ne neheztelj; okom volt rá, hogy ne lőjem ki nyilamat.
Ékszerekkel, ruhátokkal, testben s járásotokban is
hasonlítotok egymáshoz, te és bátyád, mint két iker.
Megzavart e hasonlóság, majmok legnemesebbike,
ezért nem mertem ellőni élet-kioltó nyilamat,
féltemben, hogy barátomat ölöm meg segítség helyett.
Indulj tusára újólag, ne csüggedj el, majmok ura,
de előbb ölts a testedre olyan ismertető jelet,
amelyből felismerhetlek, ha párharcba bocsátkozol.
Laksmana, messziről látszó ismertető jelül szakíts
egy virázó folyondárt, és fond Szugríva nyaka köré!”

Ekkor öccse kiválasztott egy virággal dúsan rakott
folyondárt, leszakította, nyakára fonta szorosan.
Nyakában a folyondárral úgy tündökölt a nagy majom,
akár darvak füzérével az alkonyati fellegek.
Újra erőben és büszkén, Rámát tudva az oldalán,
a Válin-védte városba indult elszántan a majom.

14-15.

Itt a mézsárga Szugríva eget-repesztőt ordított,
hogy a hangtól fejvesztetten szétfutottak a nagy bikák,
mint csatában a sebzett ló, menekültek vadállatok,
madarak földre hulltak, mint mennyből lebukó szellemek.
Meghallotta az ordítást a háremében mulató,
öccse megcsúfolásának örvendő durva Válin is.
A minden élő szívében félelmet keltő bömbölés
elűzte mámorát tüstént, és szörnyű düh töltötte el.
A rettentő üvöltésre talpára ugrott a majom,
és szinte meghasították a földet döngő léptei.
Tárá királyné aggódó szeretettel ölelte meg,
s zavartan, remegő hangon próbálta csillapítani:
"Fékezd haragod, mely rádtört, mind sodró, áradó folyó!
Várj reggelig! Ha megvirrad, majd megmérkőzhetel vele.
Elmondom, hogy mitől tartok, miért kérlek, hogy ne siess.
Épp most verted le Szugrívát, és megsebesült súlyosan;
s ha visszatér ilyen gyorsan, és csatázni hív, ez gyanús.
Nem hiszem, hogy magától jött újra kiállni ellened;
nyilván erős segítőre talált, azért büszkélkedik.
Kérlek, hallgass tanácsomra; hasznodra lesz, ha megteszed:
öcsédet, Szugrívát kend fel társuralkodóvá hamar.
Testvér marad a testvéred, akár távol, akár közel,
és a testvér a testvérnél hívebb barátot nem talál."

16.

A csillagfényes orcájú Tárá üdvös tanácsait
a gőgös Válin fitymálta, és ingerülten válaszolt:
"Csatában sose hátráló, nem alázkodó harcosok
inkább meghalni hajlandók, mint tűrni sértés szégyenét.
Az alávaló Szugríva párviadalra szólító,
hitvány, dölyfös üvöltését nem viselheti el szívem.
Megyek és megküzdök vele; aggodalomra nincs okod.
Letöröm nagyravágyását, de megkímélem életét."

A nyájas szavú, szép Tárá Válint féltőn ölelte meg,
majd sírva, lassú léptekkel megkerülte jobbkéz felől.
Áldó, győzelmet ígérő jósigéket mondott reá,
s kétségbeesve támolygott háremébe hölgyeivel.
Válin, akár a nagy kígyó, haragjában lihegve fújt,
s villogó pillantásokkal ment keresni ellenfelét.
Akár a lobogó tűzláng, várt rá a sárga, nagy majom.,
Felövezte magát Válin, és Szugríva felé rohant,
magasra emelt öklével készülve földre sújtani.
Ökölbe szorított kézzel ugrott elé Szugríva is,
a vállas Válin vesztére vágyódva bosszúszomjasan.
Haragtól rézvörös szemmel állt a reá rontó elé
a szörnyű erejű Válin, és gúnnyal kiáltott felé:
"Ezt a kemény ujjú, súlyos, összeszorított öklömet
lendülettel feléd sújtom, és kitépem életedet."

E szavakra testvéröccse szintén visszaadta a szót:
"Fejedre zuhanó öklöm fojtsa beléd az életet!"

Rávetette magát Válin, rásújtott szörnyűségesen;
mint források hegyoldalból, patakzott testéből a vér.
De mitsem bánta Szugríva. Kitépett egy nagy sála-fát,
s végigvágott Válin testén, mint a villám a hegytetőn.
A nagy szálfa csapásától imbolyogva megtántorult,
mint rakománya súlyától tengeren imbolygó hajó.
Mintha az égen egymásba csapódna a Hold és a Nap,
két keselyű egymást tépné, úgy marták egymást vad tusán.
Ágastul kicsavart fákkal, kemény sziklatömbökkel és
sziklakemény karommal, majd karokkal, térddel folyt a harc.
Végül Válin tovább bírta, s a harcban ő maradt felül;
Szugríva lassan elgyengült, fogytán volt minden ereje.
Ráma látta, hogy elgyengül Szugríva, szövetségese,
s kétségbeesve, aggódva, mind gyakrabban tekint körül.
Szorult helyzete láttára Ráma látta, hogy itt a perc,
s ekkor nyilát elővette, hogy Válinnal végezzenek.
Íjára helyezett egy nagy, kígyóméreg-tüzű nyilat,
s az íjat ívbe hajtotta, Halál dobókorongjaként.
Az ideg pendülésétől felrebbent a madársereg,
s menekült minden négylábú, megrettenve, hogy itt a vég.
Mennydörgő zajjal elpattant a villám-villogású nyíl,
suhant, és Válin mellébe fúródott be szélsebesen.
A páratlan vitézségű Válin, a hős majomkirály,
az ütés szörnyű súlyától hanyatt zuhanva elterült.

17-18.

Ám ereje és szépsége, bátorsága és élete
a vitéz lelkűt még földre zuhantában sem hagyta el.
A pompás drágakő-nyaklánc, a nagy Indra ajándoka,
a halálra sebzett testben megtartotta az életet.
Nyakában az arany lánccal a haldokló úgy tündökölt,
mint a szélükön alkonyfény színében égő fellegek.
Az elesett, lassan-lassan körültekintő hős iránt
tiszteletet tanusítva, mellé lépett a Raghu-sarj.
Nagy erejű legyőzőjét felismerte áldozata,
s a Törvény igazságával, kemény szóval feddette meg:
"A harcban másfelé nézőt nem dicsőség elejteni.
Hitvány orgyilkosom lettél, míg mással vívtam a tusát.
Ráma igaz, nemes lelkű, szavát tartó, becsületes,
könyörülő, szelíd szívű, mindenkinek csak jót akar,
szilárd, nagy célokért küzdő, segítő, törvénytisztelő –
egész világon így zengik dícséreted az emberek.
Most látom, hogy törvénytipró, gonosz lelkű, jellemtelen,
képmutató, olyan vagy, mint a fűvel benőtt kútgödör.
Városodban, országodban sohasem tettem semmi kárt,
nem illettelek rossz szóval – mért öltél meg ártatlanul,
miközben mással harcoltam, téged nem is bántottalak?
Gyümölcsön és gumón élő, erdei állatok vagyunk,
egyszerűek szokásaink – te pedig ember vagy, király.
Föld, arany, kincsek és jószág szokták szülni a háborút;
téged ide mi csábított? Erdőim és gyümölcseim?
Megölted, aki nem vétett – e szégyenletes tett után
mit fogsz szólni tisztességes emberek közt, nagy Raghu-sarj?"

Törvényre és igazságra hivatkozva ekként beszélt
elakadó lélegzettel Válin, vádolva gyilkosát,
s mint a vizét vesztett felleg, fényét veszítő Fény-adó,
kialudt tűz, feküdt némán az erejét vesztett vitéz.
Ráma a vádoló szóra ilyen beszéddel válaszolt:
"Balga vagy, nem ismersz törvényt, hasznot, szabályt, viselkedést,
s együgyüségedben szitkot mersz szórni rám illetlenül.
Tudd meg: a Raghu-nemzetség örök tulajdona a Föld,
ők büntetnek s jutalmaznak embert, állatot egyaránt.
Most Bharata kormányozza igazsággal, törvényesen,
s parancsa végrehajtói vétket sosem követnek el.
Én is a törvényben járok az ő akarata szerint,
s a helyes úttól eltérőt zabolázni feladatom.
Te eltértél a törvénytől, tetted szégyent hozott reád,
mert vágyaidnak engedtél, királyokhoz méltatlanul.
Az idősebb fiútestvért, az atyát és az oktatót,
e hármat tartsa atyjának, aki a törvényt tiszteli.
Jó erkölcsű tanítványát, testvéröccsét, édes fiát,
e hármat fiának tartsa, aki a törvényt követi.
Te a törvényt megsértetted, öcséd feleségével élsz;
ez volt az oka, tudd meg, hogy büntetésül megöltelek.
Mintha menyeddel vétkeznél bujaságodban, épp olyan,
hogy Szugríva életében magadévá tetted nejét.
Te letértél az ösvényről, s kéjednek engedtél, majom;
sógornőd meggyalázása hozta reád a büntetést.
Szugríva oly barátom lett, akár testvérem, Laksmana;
feleséghez, királysághoz egymást fogjuk segíteni.
S egy másik okom is volt rá, majom, hogy elejthesselek;
hallgass végig, és értsd meg, hogy neheztelésre nincs jogod.
Nem bántam meg, amit tettem, bár nem haragudtam reád.
Hurokkal, tőrrel, csapdával fogdossák el az emberek
a vadakat az erdőben, rejtekből is és nyíltan is.
Akár félénken elfutnak, akár megállnak jámborul,
elejtik őket, elfogják a hússal élő emberek,
s hogy orvul is vadászgatnak, azt véteknek nem nevezik.,
Te fatetőkön ugráló, nyilammal elejtettelek,
mert csak majom vagy, s mit bánom, hogy harcoltál vagy sem velem.
A törvényt a király szabja, övé az élet és vagyon,
ő adja és ő veszi el, vedd tudomásul, te majom.
Őt megölni, szidalmazni, megharagítani tilos,
mert emberi alakjában földreszállt isten a király.
Te a törvényt megsértetted, gyalázni mertél engemet,
a törvény felkent őrzőjét atyáim s őseim nyomán”*

Ráma kemény beszédére Válint bűnbánat fogta el,
megértette a törvényt, s nem hibáztatta Rámát tovább.
Két kezét összekulcsolva, alázatosan válaszolt:
"Meggondolatlanságomban sértő szót szóltam az imént.
Raghu-család nemes sarja, kérlek, ne ródd fel vétkemül.
Elszakadtam a törvénytől, áthágtam a törvény szavát;
oltalmazz balgaságomban, törvény-őrzők legjobbika!”

Torkát fojtogató könnyel, akadozva suttogta még,
könyörgő pillantásssal, mint mocsárba süppedt elefánt:
"Nem önmagamért bánkódom, nem Táráért és népemért:
Angadáért, fiacskámért, aki csak erényben öreg.
Féltettem, kényeztettem, s most, hogy elveszíti támaszát,
el fog senyvedni, sorvadni, mint kiapadt vizű folyó.
Gyermek és tanulatlan még egyetlen szeretett fiam;
vedd oltalmad alá, Ráma, Tárá erőtlen magzatát.”
Így esedezett Rámához Válin, majd elakadt szava.
Ráma törvényt, igazságot, jóindulatot ismerő,
bölcs szavakkal vígasztalta a könnyező majomkirályt:
"Távoztasd el a félelmet, a szívedet gyötrő zavart!
A Végzet rendelésének senki nem mondhat ellene.
Ahogy te óvtad, gondoztad egyetlen fiad, Angadát,
úgy fogja óvni, gondozni Szugríva is, én is vele."

19.

Ráma vígasztalására már válaszolni nem tudott
a majmok mahárádzsája. A nyíl sebétől haldokolt.
Kövek zúzták egész testét, fatörzs-csapások tagjait,
s a nyíltól, életet-oltótól, végső kábulat fonta be.
Megtudta neje, szép Tárá, hogy a fán-járók párducát
a Ráma-lőtte nyílvessző megsebezte halálosan.
Felfogva férje balsorsát, a szörnyű gyászhír hallatán
az ékes hegyi barlangból fiával együtt kirohant.
Az úrnőjük után indult, erős majmok-bölényeit
az íját markoló Ráma láttán rémület fogta el.
Fejvesztve menekültek, mint a szarvas-csorda szertefut,
ha a vadász nyilától a vezérállat a földre hull.
A kétségbeesett Tárá a kétségbeesett hadat,
a gyáván megfutamlókat, próbálta csillapítani:
"Uralkodótok orcája előtt kellene állnotok,
s csúfosan cserbehagyjátok, hogy mentsétek irhátokat.
Irigyelte királyságát bátyjától gonosz öccse, és
meggyilkoltatta rejtekből lövő Rámával álnokul.”

Királynéjuk szavát hallva, a majmok bölcs vezérei
az időhöz szabott szóval mondták ki véleményüket:
"Fordulj vissza! Fiad még él. Menekítsd fiad, Angadát!
A Halál Ráma testében megölte s viszi uradat.
Mint a villám, lesújtották Válint villámsebes nyilak,
s megvert hadként futott széjjel a majmok nemes nemzete.
Vonuljunk falaink közé, kenjük királlyá Angadát,
Válin fiát. Az ugrálók népe engedni fog neki.
S ha nem tartod tanácsosnak, hogy itt maradjunk e helyen,
rejtett hegyi barlangokba átköltözik minden majom."

A megfutamodó majmok gyáva beszéde hallatán
önmagát tükröző szóval szólalt meg a szép mosolyú:
"Nem érdekel királyságom, sem Angada, sem önmagam,
ha hallom, hogy halálán van férjem, a majom-nép ura.
A majmok oroszlánjának lábaihoz kell hullanom,
ha őt földre terítette Ráma gyilkos nyílvesszeje.”

Így beszélt, és eszét vesztve fájdalmától, sírva rohant,
kezével verve mellét és fejét, zokogva görcsösen.
Odatámolygott. Ott látta földre bukott, sebzett urát,
a csatában nem hátráló vitézeken győztes vitézt,
sziklatömböket zúdítót villámfegyveres Indraként,
viharszelek duzzasztotta fellegek hangján bömbölőt,
harcban csatakiáltással szíveket megremegtetőt,
akár éhes királytigris mancsától lesújtott vadat.
Ott látta földre támasztott íjával férje győztesét,
mellette férje öccsét, és harmadikul hős Laksmanát.
Tovasietett mellettük, fekvő férjéhez sietett,
meglátta, megtántorodott, és kábultan mellé rogyott.
Majd álomból ocsúdóként sikoltott: "Felséges uram!”
s a Halál kötelékéből vergődőt nézve, zokogott.

22.

Fogyó lélegzettel, fogyó élettel pillantott körül
Válin, és hű nejét látta, akár víjjogó keselyűt,
mellette szeretett fiát. Fájdalom hasított belé.
Előtte álló Szugrívát, öccsét, a majmok új urát
szólítva végső kéréssel, szerető szóval így beszélt:
"Engesztelődj meg, Szugríva! Kérlek, ne vess meg vétkemért!
Könyörtelen Végzet vonszolt balgatag tetteim felé.
A Végzet rendeléséből kettőnknek nem rendeltetett,
hogy igaz testvérként éljünk szeretetben és boldogan.
Másként fordult. Lépj hát most te helyembe királyságomon!
Látod, Halál országába vezet utam hamarosan.
Megválok életemtől és birodalmam kincseitől,
megválok gáncs-nem-illette, fényes dicsőségemtől is.
Az életétől búcsúzót szánd meg, és hallgasd meg szavát,
és még ha terhes is, tedd meg, amire utoljára kér.
Nézd e földre borult arcú, könnyekben úszó Angadát,
jólelkűt, jobbat érdemlőt, nem-gyerek-eszű gyermeket.
Mintha saját fiad volna, vedd oltalmadba fiamat;
bát atyját elveszítette, ne veszítse el mindenét.
Hidd meg, leghívebb híved lesz, segítőd lesz Tárá fia,
csatákban győzhetetlen hős lesz majd az ifjú Angada.
S tudd hitvesemről, Táráról, hogy sok tudásban járatos:
a jövő feltárásában, és nagy varázslatokban is.
Ha valamit javall, azt te bizton bízvást megteheted,
mert minden, amit Tárá mond, ne kételkedj, beteljesül.
S barátod, Ráma dolgában el kell majd járnod gondosan;
ha buzgalmadban ellanyhulsz, a Törvényt sérted meg vele."

Ezután Válin elnémult, szemének fénye megtörött,
s kifordult, félelmes foggal mozdulatlanná merevült.

23.

Az életből eltávozott Válin testére ráborult
Tárá, arcát megcsókolta, és halottjához így beszélt:
"Fekszel a szomorú földön, köveken és göröngyökön,
szívem szaggatod, hős férjem. Nem fogadtad tanácsomat.
Majmok Indrája, kedvesebb neked a föld, mint én vagyok,
mert azt öleled fektedben, s nekem szómra nem válaszolsz.
Köréd gyűltek a medvék és majmok fői, uruk köré;
gyötrelmes panaszuk hangját, zokogó gyermeked szavát,
s az én sírásomat hallva, miért nem eszmélsz, kedvesem?
Harcban elesve itt fekszel, vitézek méltó fekhelyén,
ahová eddig mindig te fektetted elleneidet.
Tiszta család nemes sarja, harc kedvelője, kedvesem,
védelem nélkül itt hagytál, elmentél, oltalom-adóm.
Ne adja lányát harcoshoz, aki lányának jót akar;
lásson engem, az özvegyet, holt harcos halott hitvesét.
Büszkeségem, boldogságom,üdvösségem porrá omolt;
parttalan,feneketlen, mély bánat-tenger magába nyelt.
Azt kell hinnem, bizonyára kőből van kőkemény szivem,
hogy halott férjemet látva, nem reped rögtön százfelé.
Hitvesem volt, barátom volt, természettől legkedvesebb
a hős, akit az életből száműzött a vesztes csata.
A férjét vesztő asszonynak hiába vannak fiai,
hiába van gazdagsága – nem más, csak özvegy; így igaz.
Tulajdon testedből ömlő vér iszapjában úgy heversz,
mint régen bíbor szőnyeggel borított, puha nyoszolyán.
Porral és iszamós vérrel szennyezett, drága testedet
karom nem tudja, mint régen, most magamhoz szorítani.
Hosszú nyíl áll ki szívedből, s távol tart tőled, nem ereszt
hozzád símulni, csak nézlek, mint búcsúzó a távozót.
Ma meg lehet elégedve Szugríva: Ráma nagy nyila
messzire űzte félelmét ezen az iszonyú csatán.”

25-26.

Tárá, Angada, Szugríva szenvedésében osztozott
Ráma, s hogy gyászuk enyhítse, vígasztalóan így beszélt:
"A gyász fájdalma nem használ annak, aki eltávozott;
egyetlen szertartás vár rá, azt kell még elvégeznetek.”
Angada elszorult szívvel, s vele Szugríva szomorún,
máglyát rakott, s a máglyára helyezték Válin tetemét.
Szabály szerint tüzet téve a máglya alá, jobbfelől
kábult szívvel körüljárta távozó atyját Angada.
Mikor a máglya elhamvadt, a majom-nép legfőbbjei
a folyóhoz vonultak le, víz-áldozatot önteni.
A hűs, tiszta folyó partján élükre állott Angada,
és tisztító vizet hintett magára mindegyik majom.
Szugríva szomorúságán elszomorodott Ráma is,
és velük együtt gyászolva, gyász-szertartást végeztetett.
Szugríván meg se száradt még a ruha, s szolgálattevőn
körülvették az ugráló nép főfő miniszterei.
Az ernyedetlen buzgalmú, hosszú karú Ráma elé
járultak összetett kézzel, mint Brahmához a mennylakók.
Ekkor a napkorong-fényű orcájú, aranyhegy-színű
Hanumán, a Szél gyermeke, összetett kézzel így beszélt:
"Kegyed folytán ma Szugríva elnyerte a hegyes fogú,
duzzadó erejű, bátor majmok atyáktól örökölt,
dicsőséges királyságát, a nem könnyen elérhetőt.
Még ma a fényes városba bevonul, ha megengeded,
s híveire támaszkodva átveszi az uralkodást.
Kenetekkel s varázsfűvel felkenik szertartás szerint,
s ő neked gyöngyfüzérekkel fejezi ki hódolatát.
Keresd fel hegyi barlangját, fejedelmi, kies lakát,
és köss vele szövetséget most már uralkodó gyanánt."

Az ellenséges hősöket leigázó, hős Raghu-sarj
Hanumán bölcs beszédére okos szavakkal válaszolt:
"Hanumán, kedvesem, tudd meg, hogy tizennégy esztendeig
se faluba, se városba nem tehetem be lábamat.
A gazdag, égi szépségű barlangba menjen nélkülem
Szugríva, s tüstént kenjék fel szabály és szertartás szerint.”

Majd a nemes Szugrívához intézte szavait a hős:
"Angada eszes és bátor, illendően viselkedik,
méltó rá, hogy magad mellé ifjú királlyá felkenesd.
Elsőszülött testvérednek ő az elsőszülött fia,
atyja mása vitézségben, erős lelkű, nem csüggedő.
Ám éppen az esős évszak első hónapjában vagyunk,
s négy hónapig esőfelhők zúdítják ránk özönüket.
Nem valódi harci tettekre ez az idő. Te térj haza
szép palotádba; én addig ezen a hegyen maradok.
Kellemes, tág, szellők-járta e barátságos hegyüreg,
bővelkedik forrásokban, lótusz-lepte tavakban is.
Az első őszi hónapban Rávana ellen indulunk.
Most foglald el királyságod, hadd örüljenek híveid.”

Szugríva, engedélyt nyerve a távozásra, bevonult
Válin volt birodalmába, Kiskindhá szép utcáira.
Tüstént körülözönlötték ugrálva-járók ezrei
a gazdag, ékes városba bevonuló majomkirályt.
Mikor körükben láthatták a fákon-lakók fő urát,
földre borultak arcukkal alattvalói boldogan.
Szugríva megszólította és felemelte híveit,
s élükön bátyja tündöklő palotájába bevonult.
A majom-nép oroszlánját királlyá kenték hívei,
mint az Ezerszemű Indrát királyukká a mennylakók.
Feje fölé aranybojtos, hófehér napernyő feszült,
két színarany fogantyújú jakfark legyezte kétfelől,
testét fehér köntös fedte, és drágaköves ékszerek.
Ő bőkezű ajándékkal tisztelte meg a papokat,
akik varázsigéikkel, szent fűvel és szent vajjal is
megszentelték az oltáron lobogó áldozat-tüzet,
majd az aranyos padlójú, drága szőnyeggel letakart,
tarka virágfüzér-díszes, szellő-járt palota-tetőn
pompás trónusra ültették, arcával napkelet felé,
s tiszta vizű folyókból, szent fürdőhelyekről, és a nagy
óceán minden partjáról merített vizet hoztak, és
arany korsókba töltötték a szent nedvet szabály szerint,
s a tiszta, csillogó vízzel a majom-nép legfőbbjei
a szent tanok előírta, öröklött szertartás szerint
királlyá kenték Szugrívát, mint istenek az Ég Urát.
A majmok ura, Szugríva, megfogadta Ráma szavát,
magához hívta, és ifjú királlyá kente Angadát.
Elégedetten szemlélték nemes tettét a fán-lakók;
"jól van, jól van!” kiáltással magasztalták királyukat.
A két vitéz lelkű testvért, Rámát és vele Laksmanát
dícsérő szóval éltette az ujjongó majomsereg.
Sok tarka zászló lengése, nyüzsgő, víg, ünneplő tömeg
ékesítette Kiskindhát, erdőlakók szép városát.

27-30.

Midőn Szugrívát felkenték, és elfoglalta városát,
a Praszravana hegységbe vonult el Ráma s Laksmana.
A felhőkből alázúdult az Ezerszemű zápora,
a földet felüdítette, érlelte a vetéseket.
Dörgő felhők rohantak el az erdők és hegyek fölött,
terhüket kibocsájtották, s megkönnyülve szálltak tova.
Idő múltával elfáradt a tíz égtájat elfedő,
megvadult elefánt-csordát utánzó felhők rohama.
Elpihentek a vízterhes nagy felhőket terelgető,
nyíló virágok illatát kölcsönvevő, nedves szelek.
Elhallgatott a felhők és elefántok dörgő szava,
pávák rekedt rikoltása, kiáradt folyók moraja.
Eltelt a négy esős hónap, száz hosszú esztendő gyanánt
Rámának, akinek szívét Szítáért perzselte a kín.
Látta a tiszta égboltot, melyről a felleg távozott,
csillagsereg sziporkázott, darvak krúgása zengte be,
s látta, hogy közben Szugríva, mihelyt vágya beteljesült,
törvényről s kötelességről hitványul megfeledkezett,
teendőitől elfordult, éjjel-nappal mulatozott
visszanyert feleségével, és Tárával is nejeként.
Rámát az idő múlása, a majomkirály közönye,
Szítá miatti fájdalma emésztette, és így beszélt:
"Laksmana, a gonosz lelkű Szugríva semmibe se vesz.
Célját elérte, s nem nézi, hogy közben múlik az idő,
s Szítá megkeresésében segítséget ígért nekem.
Menj Kiskindhába, és mondd el a gyönyörökben elmerült,
hálátlan, balgatag lelkű majomnak üzenetemet:
Az, aki a segélykérőt reménnyel biztatja előbb,
utána rútul elhagyja, a világon legaljasabb.
Az, aki a kimondott szót – akár könnyű, akár nehéz –
igaz lélekkel megtartja, a világon legnemesebb.
Akik céljukhoz érkezve cserben hagyják barátjukat,
háládatlan hullájukat nem eszi meg hiéna sem.
Vigyázz, nincs lezárva az út, amelyen Válin távozott;
maradj hű szerződésünkhöz, különben Válint követed.
Eddig nyilam a párharcban csak magát Válint ölte meg;
ha áthágsz az igazságon, családostul kiirtalak.”

31.

A testvére ügyéhez hű, szerető szívű Laksmana
felindultan elindult a majomkirály laka felé.
Indra szivárvány-íjaként fénylő, hegycsúcsként meredő,
Halál jogaraként szörnyű íját markolva úgy haladt,
mint lábrakelt hegy, tombolva, mintha az a tűz hajtaná,
mely kedvesét-vesztett bátyja lelkében bánattól lobog.
Fákat döntött ki útjában, bokrot-cserjét kiszaggatott,
sziklákat félregördített, hegycsúcsokat letaszított,
lábával köveket morzsolt, mint tomboló, vad elefánt.
Lábnyomot lábnyomtól messze hagyva, nagy léptekkel futott.
Hamar elérte Kiskindhát, Szugríva fényes városát,
majmok hadaitól nyüzsgő nagy erődjét a völgy ölén.
Félelmes erejű majmok őrsége járt a vár körül.
Laksmana ajka megrándult, vad haragjáról adva jelt.
Felindultsága láttára megrettentek az őrhadak,
és százfelé futottak szét, mint végromlás réme elől.
Szugríva palotájába igyekeztek a rettegők,
és uruknak jelentették az indulattal érkezőt.
Ám a majmok oroszlánja az enyelgésben elmerült,
és füle meg se hallotta Tárá karjai közt a hírt.
A végzet tüzeként izzó, kígyókirályként sziszegő
Laksmana fogadására a rettegő Angada ment.
Haragtól rézvörös szemmel parancsolt rá a Raghu-sarj:
"Eredj, fiam, jelentsd tüstént Szugrívának, hogy itt vagyok;
a bátyjával együttérző Laksmana áll ajtód előtt.
Ha így válaszol a majom: «Megteszem Ráma óhaját»,
a válasszal siess vissza hozzám azonnal, gyermekem!"

A hős üzenetét véve, Angada aggodalmasan
belépett Szugrívához, s szólt: "Szumitrá fia érkezett."

Ámde a bortól kábultan és szerelemtől részegen
nem vette észbe Szugríva, hogy mit jelentett Angada.

33.

A válasz elmaradtával nem tétovázott Laksmana,
s Kiskindhába belépett, hogy megtegye bátyja óhaját.
Az erős kapuőr-majmok, nagy testűek, félelmesek,
félelemmel hajoltak meg, összekulcsolva kezüket.
A hős maga előtt látta az ékességes, ékszeres,
drágaköves, virágerdős, kies Kiskindhá városát.
Szugrívá palotájából édes dalok szálltak felé,
és karperecek csörgése, arany övek csengése szólt.
A csengő-bongó hangokra harag töltötte el a hőst,
s megpendítette íjhúrját, hogy megzendült belé a föld.
A messze-harsanó hangról az ugrálva-járók ura
az érkezőre ráismert, és talpra ugrott rettegőn.
A nyájas arcú Tárához fordult tanácsért a király,
hebegve, dadogó szóval, félelemtől magán kívül:
"Irtózatos haraggal jön Ráma testvére, Laksmana,
noha máskor szelíd, békés. Mitől változhatott meg így?
Hibátlan hölgy, talán sejted, haragjának mi az oka?
Mert jól tudom, hogy ok nélkül ily haraggal nem törne rám.
Ha bármit tudsz, amit tőlem zokon vett a két Raghu-sarj,
gondolkozz rajta, és mondd meg igaz szóval, ne késlekedj!
De meglehet, még jobb lesz az, ha te találkozol vele,
s engesztelő beszédeddel csillapítod indulatát.
A tiszta lelkű láttodra nem fog neheztelni tovább,
mert asszonyokkal nem durvák az igaz vitézek soha.
Ha szavaidra megbékél, s derűs lesz szíve és esze,
utána én is üdvözlöm a nyílt-lótuszvirág-szeműt.”

A hozzá forduló Tárá engesztelő szavaira
a férfiak oroszlánja barátságosan válaszolt:
"Férjed javának örvendő asszony! Nem veszed észre, hogy
férjed törvényt-igazságot feledve, kéjekbe merült?
Birodalmával nem gondol, nem érdekli a mi bajunk,
csak a szerelmet szolgálja ő, és egész kísérete.
Négy hónapi halasztásban állapodott meg mivelünk,
és mámorában nem látja, hogy a négy hónap már letelt.
Ha hitvesed velünk így bánt, szólj, törvényt-hasznot ismerő,
csúfos viselkedésére mi legyen a mi válaszunk?”

Igazságot s hasznot rejtő, szelíd szavai hallatán
bizakodásra gerjedve, a királyasszony így beszélt:
"Már régen utasította majmait, hogy készüljenek
buzgó segítőtársakként sikerre vinni ügyetek.
Gyülekezőben vannak már az alakjuk-változtató,
vitéz majmok ezerszámra a nagy hegyek odúiból.
Erős karú, kövess engem! Nem szeged meg az illemet:
igaz barátság bűn nélkül tekintheti a más nejét.”

Így Tárá engedelmével belépett az erős karú
a táruló hárem-kapun; sarkallta ügybuzgó heve.
Ott drága, puha szőnyeggel letakart arany nyoszolyán
látta pihenni Szugrívát, tündöklőn, mint a Nap tüze,
csodaszép, ékes köntösben, drágakövekkel díszesen,
győzhetetlen dicsőségben, mint Indra, églakók ura.
A férfiak oroszlánja feltartóztathatatlanul
közeledett, és Szugríva egész testében reszketett.
A hős haragosan támadt a majmok urára, aki
asszonyai között állt, mint a Hold a csillagok között.
"A származásához méltó, érzékein uralkodó,
hálás, ígéretéhez hű királyt mindenki tiszteli.
De aki a segítségért hálátlansággal válaszol,
adott szavához hűtlen lesz, annál nincs szégyenteljesebb.
A mindenség teremtője, Brahmá nyilatkoztatta ki
hálátlan emberek láttán (gondold meg jól, majomkirály):
«Tehéngyilkosnak, részegnek, fogadalom-törőnek is
a bölcsek váltságot szabtak – hálátlannak váltsága nincs!»
Nemtelen, háládatlan vagy, hamis beszédű vagy, majom!
Ráma segélyét élvezted, s nem viszonzod szolgálatát.
Te gaz lelkű! A nagylelkű újra trónodra juttatott,
és hogyha hálát ismernél, Szítát keresnék majmaid.
Ha megfeledkeztél róla, Rámának mivel tartozol,
nyílvesszőim segélyével ma Válinnal találkozol.
Vigyázz, még nyitva áll az út, amelyen Válin távozott;
maradj hű szerződésünkhöz, különben Válint követed.”

Laksmana szavait hallva, azonnal kijózanodott
Szugríva, és leszaggatta nyakáról a virágfüzért.
Alázatos szavakkal szólt a hatalmas majomkirály
a szörnyű erejű hőshöz, hogy megbékítse Laksmanát:
"Elvesztettem királyságom, hatalmamat, kincseimet,
s Ráma megkönyörült rajtam, visszaszerezte trónomat.
Jótéteményét méltóan visszafizetni nem tudom,
adósságomnak tört részét is nehezen törleszthetem.
Megölni Rávanát, s Szítát tőle kiszabadítani
saját erejével fogja; csak segítője lehetek.
Követni fogom bátyádat hűséges kísérőjeként,
ha harcra kel, hogy megtörje Rávanát és egész hadát.
Ha bármiben is vétettem: túlzott barátság volt oka;
nézzétek el szolgátoknak; nincs, aki sose vétene.”

A vitéz lelkű Szugríva jószándékú szavainak
Laksmana megörült, s vígan, barátságosan válaszolt:
"Majmok királya! Bátyámnak más támaszra szüksége nincs,
ha te segítő szándékkal, barátsággal támogatod.
Erőd, hatalmad, Szugríva, és tisztalelkűséged is
méltóvá tesz, hogy élvezzed királyságod gyönyöreit.
Baráti szövetségedben az izzó vitézségű hős
ellenfeleit szétzúzza a csatában, nem kétlem ezt.
Törvény s hála tudójához, csatában meg nem forduló
vitézhez illő és méltó, ahogy szóltál, nemes király.
Most jőjj sietve, kísérj el, vigasztald meg barátodat,
akit nejének elveszte miatt a fájdalom gyötör.
Ráma gyászában osztozva, keményen szóltam az imént;
ne neheztelj reám érte; bocsásd meg durvaságomat!"
 
 

37.

Laksmana szavait hallva, Szugríva, a majomkirály,
azonnal utasította Hanumánt, fő miniszterét:
"Akik a Vindhja, Kailásza, Mahéndra és Himálaja
hófedte csúcsain laknak, s a fehér sziklás Mandarán,
hajnalkor a kelő Nap rőt fényében égő hegyeken,
vagy a Nap nyugovásának hosszú árnyékú bércein,
a Lótusz-hegy vadonjában lakó majom-bölényeket,
koromfekete bundájú, elefánt-erejűeket,
és a Kormos-hegy lejtőin fákon lakó vitézeket,
a Nagysziklás-hegyen barlang mélyén tanyázók seregét,
a Méru és a Füstös-hegy lejtőin kóborlókat is,
a Nagy Sárga Hegy erdőit járó aranyszínűeket,
édes mézet nyalogatók, fán szökdösők csapatait,
virágillatos erdőkben, erdők derűs tisztásain,
jámbor remete-nép békés tanyáin élő majmokat
a Föld minden vidékéről gyűjtsd ide össze sebesen,
szép szóval, rábeszéléssel, ajándékkal, ahogy tudod.
Akiket eddig szétküldtem, hogy toborozzák népemet,
ösztökéljed sietségre szaporán hírvivőimet.
Akik gyönyörnek hódolva halogatják a jövetelt,
ha kell, erőszakkal hurcold ide a lomha majmokat.
Akik nem jönnek el tüstént – tíz nap határidőt szabok –,
halál rájuk, ha hitványul ócsárolják parancsomat!
Parancsomra ezerszer száz és tízszer millió majom
gyülekezzék az országból, amelyen én országolok.
Felhő és hegycsúcs nagyságú, az ég boltját is elfedő,
iszonyú erejű majmok serege érkezzék elém!
A sietni-tudó majmok sietséggel siessenek,
hogy birodalmamnak minden majma azonnal itt legyen!"

Fejedelme parancsára a Szél-isten erős fia
a tíz égtáj irányába szertekülde követeit.
Szelek s madarak ösvényén, az égi csillagok nyomán
azonnal útnak indultak a sebes léptű hírvivők.
Tengereken és erdőkön, tavakon és hegységeken
átkelve, Ráma dolgában serkentették a majmokat.
A királyok királyának halál- és végzet-szigorú
parancsszavára rémülten sereglett a majomsereg.
Koromfekete bundájú majmokból harminc millió
indult nyomában Kiskindhá bérceiről Ráma felé.
Az esti Nap lenyugvása hegységének sűrűiből
száz millió aranysárga majom ugrott tüstént oda.
A szent Kailásza csúcsáról oroszlán-sörényes majom
tízszer ezernyi millió jött Rámának segíteni.
A Himálaja sziklái közt kóborló gyümölcs-evők
milliószor tíz millió számban sereglettek oda.
A tamála-fa erdőben s a Tej-tenger partján lakók,
kókuszpálmákon ugrálók számát megtudni sem lehet.
A barlangokból, erdőkből, folyók mellől gyülekező,
hatalmas szökdelő hadnép szinte felitta a Napot:
akkora porfelhőt vert fel, hogy Tűzforrón Perzselő,
Ezersugarú fényét vak homállyal fedte el vele.
Éjbe borult a tíz égtáj a sűrű sötétség alatt,
megremegett a széles Föld hegyeivel-síkjaival.
A fejedelmi fenségű, nagy erejű, hegyes fogú
ugrálva-járók tömege ellepte a fél Föld szinét.
Kelő-nap-sárga szőrű és hold-fehér és lótusz-sötét,
felhődörgés-üvöltésű majmok százmillióinak
hadai álltak hadrendbe néhány szempillantás alatt.

40-43.

Ekkor Szugríva Rámához sietett, és iparkodott
a sereg összegyűltéről jelentést tenni szorgosan:
"Mind teljes birodalmamból megérkeztek a harcrakész,
messze-csatangoló majmok, Indra földi képmásai.
Férfi-tigris, ha úgy véled, hogy az idő elérkezett,
parancsolj indulást ennek a hadseregnek, mint uruk."

Szugríva szavait hallva, Ráma, Dasaratha fia,
két karjába szorította a majomkirályt, s így beszélt:
"Arra kérlek, hogy fürkészd ki, Szítá életben van-e még,
és Rávana, a gaz rabló, a föld melyik táján lakik.
Én erre nem vagyok képes, s nem teheti Laksmana sem;
csak te lehetsz indítója az ügynek, majom-nép ura."

Szugríva körülpillantott Ráma s Laksmana oldalán,
és mennydörgés-üvöltésű, hatalmas, hegycsúcs-termetű
vezérmajmát szólította, Vinatát, a nagy erejűt:
"Időt, helyet, teendőket jól ismerő majom-vezér!
Százezer hold- és nap-színű majommal indulj sebesen
folyók és hegyek és erdők tájaira kelet felé,
s hegyszorosokban és erdők sűrűségében Rávana
lakóhelyét kutassátok, s a Vidéha-királyleányt.
Haladjatok egész addig, ahol a Felkelés Hegye
emelkedik, a fényesség kapuja a föld peremén.
Tovább már nem haladhattok, mert zárva van tovább az út,
nem jár a Nap s a Hold arra, vak sötétség uralkodik,
azon túl nincs határ, nincs Nap, senki sem tudja, hogy mi van.
Eddig haladj a majmokkal, fákon lakó nép tigrise.
Ha célotok elértétek, megtaláltátok Rávanát,
térjetek vissza. Egy hónap leteltével itt legyetek.
Ki elmarad egy hónapnál tovább, kezemtől hal meg az!”

Ezután Délnek indított hatalmas majom-sereget
a majmok ura, Szugríva, a majom-nép bölényeit.
Hanumánt, az erős majmot, s Nílát, a Tűz-isten fiát,
s a teremtő Brahmá sarját, a nagyerejű Dzsámbavánt,
és Sarárit Szuhótrával, és Saragulmát is velük,
Gadzsát, Gaváksát, Gavaját és Szusénát és Risabhát,
Maindát és Dvividát szintén, Vidzsaját, Gandhamádanát,
Ulkámukhát, Aszangát is, a Tűz Urának két fiát,
Angadával vezérükként elbocsájtotta Dél felé,
és útba igazította az útnak induló hadat,
hogy milyen veszedelmekkel kell útjukban megküzdeni:
"Elébetek mered Délen a hatalmas, bika-zömök,
drágakövekben dúskáló, csillámló kövű Bika-hegy.
A hegy mögött, a Föld szélén, az egykor-éltek hona van.
Tovább ne menjetek Délre, holtak szörnyű hona felé;
az már Jama királysága,* gonosz homályba zárt vidék.
Ha átkutattatok mindent, körülnézve figyelmesen,
s Szítá nyomára bukkantok, a hírrel visszatérjetek.
Aki elsőnek ér vissza, s «Láttam Szítát» – jelenti meg,
egy hónapon belül, azzal megosztom birodalmamat.”

Mikor a déli égtájra útrakelt a majomsereg,
apósához Szusénához fordult a fán-lakók ura,
Tárá viharfelhő-testű, legyőzhetetlen erejű
atyjához, és fejet hajtva, összetett kézzel így beszélt:
"Szítá felkutatására kétszázezer majmot vezess
arra, ahol az élőket homálytól megszabaditó
Nap, pályája végeztével, a Lenyugvás Hegyére száll.
A hegytől térjetek vissza ti is egy hónapon belül.”

A Nyugatot apósára bízva, a bölcs majomkirály
Satabalát, vitéz majmát szólította maga elé:
"A tehozzád hasonlókból induljon veled százezer,
s a Himálaja hegyláncát koronájául viselő,
ékes északi égtájat járjátok be figyelmesen.
Ha a hegyet megmásztátok, mögötte felétek ragyog
a Hold-hegy színarany teste, a nagy folyamok kútfeje.
Fényével bevilágítja e naptalan vidékeket,
csillámlóan sziporkázik napsütés nélkül is a táj.
A Mindenség teremtője, az istenek legfőbb ura,
a legszentebb, kegyes Brahmá ezt választotta lakhelyül.
Az istenek is csak félve közelítik meg a hegyet;
ha megpillantjátok, rögtön el-s vissza kell fordulnotok.
A Hold-hegyig haladhattok, majmok erős bölényei,
azon túl nincs határ, nincs Nap, senki sem tudja, hogy mi van.”

44.

Szugríva Hanumánt látta legtöbb jótanácsával el,
mert benne bízott legjobban, hogy sikerre viszi ügyét.
Barátságosan intézte kérő-tanácsadó szavát
a Szél sarjához Szugríva, minden erdőlakó ura:
"Földön, vízben, s a légben fenn, s a mennyekben, felhők fölött,
olyan akadályt nem látok, mely elzárhatná utadat.
Minden világot jól ismersz, tengereket és hegyeket,
istenek, szellemek, kígyók, démonok, emberek honát.
Erőddel, gyorsaságoddal, könnyedségeddel, nagy majom,
a szélvihart idézed fel – nemhiába vagy a fia.
Nem találni teremtett lényt, akit te ne múlnál felül;
így arra kérlek, légy rajta, hogy a királynét megtaláld.
Erő, tudás és bátorság, hely és idő ismerete
mind megvan, Hanumán, benned, viselkedésnek mestere!”

Ráma örömmel hallgatta, hogy Hanumán viszi ügyét,
s ismerve az okos majmot, magában így gondolkozott:
"Ha fontos dolga van, mindíg Hanumánt bízza meg vele
Szugríva, s Hanumán mindíg sikerre viszi az ügyet.
Ha ez a bölcs, sokat látott, urához hűséges majom
kel útra érettem, biztos, hogy gyümölcsbe érik ügyem"

A tettre-eltökélt majmot elnézve, Ráma úgy örült,
mint hogyha megvalósulva látta volna feladatát.
Neve jegyével ékített gyűrűjét bízón húzta le
ujjáról, és átnyújtotta biztos ismertető jelül:
"Ha felmutatod Szítának ezt az ismertető jelet,
elhiszi kétkedés nélkül, hogy tőlem viszel hírt neki.
Üdv néked! Eltökéltséged és vitézséggel telt erőd,
s hogy mellém állott Szugríva, mindez sikert ígér nekem.”

Ráma gyűrűjét átvette Hanumán tisztelettudón,
illőn fejére helyezte, meghajolt és eltávozott.

45.

Még egyszer összehívatta a fán-lakók vezéreit
uruk, Szugríva, s lelkükre kötötte teendőjüket:
"Tartsátok eszetekben jól, amivel most megbíztalak!"

A szigorú parancsszónak nem mondott ellent senki sem,
s útnak indultak, ellepve sáskarajként a föld színét.
A nagy nyüzsgésben csak Ráma és Laksmana maradt nyugodt;
várták a hónap elteltét, míg Szítáról hír érkezik.
Észak kies vidékére, melyet a Nagy Havas lezár,
nagy sietséggel indult el a nagy Satabali majom.
Kelet felé majom-haddal útrakelt gyorsan Vinata.
Hanumán Dél felé tartott, hol a Halál hona terül,
s a Szél fiával együtt ment Angada, s Tára is vele.
Nyugat veszélyes tájára, hol a Vizek Ura honol,
seregével Szuséna ment, ugrálva-járók párduca.
A királyuk-serkentette vezérmajmok mindannyian
száguldva indultak, ki-ki saját világtája felé.
Kiáltoztak, üvöltöztek, bömböltek az erdőlakók,
rikogatva rikoltozta a rohanó majomsereg:
"Vissza fogjuk hozni Szítát, meg fogjuk ölni Rávanát!
Én egymagam legyűröm majd Rávanát, hogyha rálelek;
elejtem, s elhozom tőle Dzsanaka leányát hamar.
A megpróbáltatásokból megváltom; ti nem kelletek!
Elhozom a pokolból is egymagam a királyleányt!
A földet meghasogatom, meghasogatok hegyeket,
kiszaggatom az erdőket, az óceánt felkavarom!
Én mérföld-hosszú ugrással nyomára bukkanok hamar!

Én száz mérföldesett vígan ugrom, és többet is, ha kell!
A föld mélyén, a tengerben, vadonban, sziklabérceken,
a pokol közepén semmi sem akasztja meg utamat!"

Így dicsekedett nagy büszkén mindegyik magabiztosan,
búcsúzóban királyától, aztán sietve útrakelt.

47.

Így vágtak neki útjuknak a Szítát megkeresni jött,
elefánt-erejű majmok, megszívlelve uruk szavát.
Tavakat és folyók partját, városokat, a levegőt,
folyók-szegdelte, járatlan bozótokat kutattak át.
Gonddal fürkészve vizsgálták a hegyes-erdős tájakat,
Szugríva utasítását követve, a majom-hadak.
Hajnaltól alkonyig Szítá nyomát keresték mindenütt,
majd összegyűltek éjjelre, hogy a földön pihenjenek.
Egy teljes hónapig járta a földet a majom-sereg,
majd csüggedten, reményt vesztve tértek meg Szugríva elé.
A keleti világtájat a nagy erejű Vinata
kutatta át, de nem látta Szítá nyomát, és visszatért.
A szép Észak egész földjét Satabali bolyongta be,
s eredménytelenül tért meg, restelkedve, a nagy majom.
A nyugatra eső földrész Szuséna feladata volt,
de ő sem boldogult jobban: egy hónap múlva visszatért.
Tisztelettel köszöntötte Szugrívát, s Rámát oldalán,
és így számolt be útjukról a hatalmas majomvezér:
"Átkutattuk a föld színét, ember-nem-járta sűrűket,
hegyeket, tengerek partját, sok mélybe-siető folyót,
átkutattuk folyondárral befont erdők rengetegét,
sok szakadékot, barlangot, s ember-lakta vidékeket,
járhatatlan helyen jártunk, jártunk göröngyös tájakon,
felhajszoltunk s elejtettünk számlálhatatlan állatot
irdatlan mennyiségekben – de Szítát nem leltük sehol."

48, 53, 55.

Eközben Hanumán majom, s vele Tára és Angada
parancs szerint, kitartóan haladt előre, Dél felé.
Átkutatták a Vindhja-hegy völgyeit-sűrűségeit,
s tovább haladtak zord tájon, láb-nem-taposta helyeken,
ahol a fák virág nélkül, lomb nélkül állnak, csupaszon,
száraz minden folyó ágya, alig sarjad fű és gyökér,
elefánt, őz, bölény, tigris arra sosem vetődik el,
ahol még a madár sem jár, sem bármely más erdőlakó,
nem csillognak kinyílt lótusz szirmaival ékes tavak,
illatozó virágokra nem száll dongó méhek raja.
Valaha egy vezeklésben gazdag, szilárd, igaz szavú,
böjtöktől nagy hatalmú, szent, lobbanékony természetű
remete, Kandu élt ott. Ám egyszer tízéves kisfia
eltévedt és odaveszett. A nagy bölcs megharagudott,
s nagy átokkal megátkozta a fiát elnyelő vadont.
Azóta nem nyújt hűs árnyat, elkerüli vad és madár.
Átkutatták a környéket, a pusztaságos tájakat,
homályos hegyüregeket és a folyók forrásait,
de mindhiába: nem lelték Szítá nyomát a keresők,
és nem találták Szugríva parancsa szerint Rávanát.
Végül a végtelen tenger, Varuna isten lakhelye,
a bömbölő, kavargó ár rekesztette el útjukat.
Amíg a déli tájékot vizsgálták át figyelmesen,
észre sem vették, hogy közben a kiszabott hónap lejárt.
A Vindhja-hegység lábánál,* virágba borult fák alatt

pihenni telepedtek le, és számolgatták az időt.
A lecsüggő liánokkal és virágfürtökkel rakott
tavaszi fák láttán észbe kaptak, s megijedtek nagyon.
Döbbenten szóltak egymásnak: "Jaj, a tavasz megérkezett!"
s rémülten földre roskadtak, mert meddőn járt le az idő.
Ekkor az érett értelmű, vastag-hosszú-erős karú,
hímoroszlán vállú ifjú király, Angada így beszélt
az agg majomvezérekhez, az erdő bölcs lakóihoz
nyájas szavakkal, és illő tisztelettel hajolva meg:
"Uralkodónk parancsára keltünk útra mindannyian,
és emlékeznetek kell rá, hogy egy havi határt szabott.
Irgalmat és igazságot, jó szívet, könyörületet
ne várjatok Szugrívától; ingatag lelkű és gonosz.
Tisztelheti a Törvényt az, aki hűtlen testvér gyanánt
harcban tusázó bátyjára a barlang száját zárta rá?
Aki saját sógornőjét, meggyilkolt bátyja özvegyét,
törvény szerint saját anyját, gazul magáévá teszi?
Aki a kézfogásával megpecsételt eskü után
jóltevőjéről, Rámáról, galádul megfeledkezik?
S ha becsületes volna is, engem, ellenfele fiát,
királyságban vetélytársát, életben hagyni úgyse fog.
Trónusát félti éntőlem, megkötöztet, börtönbe vet
a kétszínű, csalárd lelkű, kegyetlen, gaz majomkirály.
A megaláztatásnál jobb, ha éhen ölöm magamat.
Búcsúzzatok el mind tőlem, térjetek honotokba meg.
Én nem megyek a városba; elbocsátalak bennetek.
Itt maradok, az életből éhséggel békén távozom.
Tisztelettel köszöntsétek uram s ifjabb atyám gyanánt
az én nevemben Szugrívát, üdvkívánságot adva át.
Kívánjatok egészséget Rumának – ő ifjabb anyám,
és édesanyámat, Tárát, vígasztalja meg szavatok.
Együttérző, szelíd lelkű, és szívből szereti fiát,
s ha meghallja, hogy itt vesztem, bizony elhagyja életét.”

Ennyit mondott Angada, majd köszöntötte a véneket,
s bánatos arccal, könnyezve, kusa-fűre a földre ült.
Vele együtt szomorkodtak a fán-lakók bölényei,
és forró nedvet ejtettek szemükből uruk bánatán.
Majd Szugrívát szidalmazva és Válint emlegetve fel,
leültek Angada köré, hogy vele együtt haljanak.
Víz-áldozatot hintettek, s ültek, arccal kelet felé,
halálos böjtre elszánva, mint kinek más kiútja nincs.

56.

Míg a halálra szánt majmok hada ott ült a hegy tövén,
feltűnt a hegy magas csúcsán a nemes keselyűkirály,
nevén nevezve Szampáti, légben-járók legjobbika,
Dzsatájus édes testvére, felséges, hosszú életű.
A magas Vindhja-hegy zordon szirtüregéből bújt elő,
s az ott ülő majomfalka láttán örömmel így beszélt:
"Lám, mindenkinek elrendelt jussát eljuttatja a Sors:
nekem is eledelt rendelt, amely magától jött elém.
Ahogy megdöglenek sorra, felfalom őket, s jóllakom.”

A falánk keselyű hangját, eledelre-mohó szavát
meghallva, keserűséggel szólt Hanumánhoz Angada:
"Nézd, büntetésül Szítáért Jama, a halál istene
jött el keselyű testében, hogy megölje a majmokat.
Mivel nem teljesítettük fejedelmünk akaratát,
Rámának nem segítettünk, most ránk zúdult ez a csapás.
Szítá oltalmazására Dzsatájus keselyűkirály
életét is feláldozta, hallottátok mindannyian.
Csatában elpusztította a hű madarat Rávana,
de égbe jutott, és nem kell büntetéstől rettegnie.
Mi céltalanul fáradtunk, Szítának nem leltük nyomát.”

Hallva Angada szájából a keserű panasz szavát,
így beszélt a hegyes csőrű, félelmes erejű madár:
"Ki az, aki felemlíti életemnél is kedvesebb
öcsém, Dzsatájus balsorsát, elfacsarva a szívemet?
Hol zajlott le a szörny és a madár között a küzdelem?
Hosszú ideje most hallom először testvérem nevét.
Nemes lelkű, igazságos, páratlan erejű öcsém
pusztulása miként történt, fákon-járók bölényei?
Dasaratha mahárádzsa öcsémnek jóbarátja volt,
s a törvénytisztelő Ráma az ő legidősebbik fia.
Napsugarak-leperzselte szárnnyal nem tudok szállani;
segítsetek le erről a hegyszirtről, ellenség-ölők!”

Az éhhalálra szánt majmok látták ott fenn a keselyűt,
s keserű szívvel gondolták: "Most mindnyájunknak vége van!
Ám ha úgyis halált várunk, a madár célunkhoz segít;
ha felfal, hamarább érjük el a megváltás ösvenyét."

Töprenkedve így döntöttek a majom-nép vezérei,
s a keselyűt a hegycsúcsról lesegítve, Angada szólt:
"Az egész világon híres erejű Válin volt atyám.
Dasaratha király fia a Dandaka-erdőbe ment,
mert atyja így parancsolta, s ő a Törvénynek engedett.
Öccse, Laksmana és neje, a szép Szítá, követte őt.
Elragadta erőszakkal Rámától nejét Rávana.
Dzsatájus keselyű Ráma atyjának jóbarátja volt,
s látta, hogy Szítát hurcolja a levegőben Rávana.
Megállította útjában, és összetörte kocsiját,
de agg ereje fogytával a küzdelemben elbukott.
Később Ráma nagybátyámmal, Szugrívával találkozott,
és megölte atyámat, mint Szugríva szövetségese.
Királlyá kente Szugrívát Válin megölése után,
s ő királyi parancsával útnak indított sokfelé.
Kerestük mindenütt Szítát, hiába, sikertelenül,
s ezalatt eltelt egy hónap, a kiszabott határidő.
Büntetésétől rettegve választottuk az éhhalált,
mert úgysem hagyna életben Ráma haragja, s az övé."

Az életről lemondók ily siralmas szava hallatán
elkeseredve, könnyezve válaszolta a nagy madár:
"Majmok, az én testvérem volt az a Dzsatájus, akiről
mondtátok, hogy elejtette viadalban a ráksasza.
Vénen és tollamat vesztve csak gyászolok, mert nincs erőm,
hogy bosszút álljak testvérem nálam erősebb gyilkosán.”

Áldozatul vizet hintett és megfürdött a keselyű.
Kérdő beszéddel így fordult hozzá az eszes Angada:
"Ha bátyja vagy Dzsatájusnak, nevezd meg, hogyha ismered,
a ráksasza lakóhelyét, akiről szóltam az imént.
Akár közel, akár távol lakik a hitvány Rávana,
a balgatag, rövidlátó, igazíts útba, bölcs madár!”

A Szítáról tudósítást esengő majmok seregét
élet-visszaadó hírrel vígasztalta a keselyű:
"Hallgassátok meg, elmondom, merre lakik a ráksasza.
Visravasz volt a nemzője, bátyja a Kincsek Istene,
és Lanká városát lakja Rávana ráksasza-király.
A tenger szigetén, innen teljes száz mérföld messzire
varázsolta elő Lankát a menny építőmestere.
Hárembe zárva ott őrzi Ráma nejét a ráksasza.
Halljátok meg, hogyan kaptam a rablásról hírt e helyen,
kitől tudom, mi történt, és merre van a hosszú szemű.
Ennek az irdatlan hegynek járhatatlan szikláira
zuhantam egykor, itt fekszem öregen, tehetetlenül.
Mióta ez a balsors ért, úgy tengetem az életet,
hogy eledelt naponként hoz Szupársva, szerető fiam.
Történt egyszer, hogy éheztem, és vártam táplálékomat,
de este hús nélkül tért meg a Nappal felszálló fiam.
Korholtam gyámolítómat, mivel az éhség kínozott,
de ő elmondta mentségét, főhajtva, tisztelettudón:
"Húst szerezni ma felszálltam reggel, mint máskor is, atyám,
és a Mahéndra-hegy száját elállva, vártam csendesen.
Leshelyemről figyeltem, hogy előtűnnek hamarosan
az itató felé tartó állatcsordák százezrei.
Egyszer csak megpillantottam egy fekete szurokgomolyt,
amely magával hurcolt egy nap-fényességű nőszemélyt,
aki sikoltozott folyton: «Ráma, Ráma!» és «Laksmana!»,
kibomlott hajjal, eldobva selyem fátylát és ékszerét.
A levegő is örvénylett a vadul száguldó körül.
Döbbenten néztem, és közben letelt zsákmány-szerző időm.”
Ezt tudtam meg Szupársvától; de már tudtam régebben is,
hogy hallok egyszer Szítáról; hallgassátok meg, hogy miként.

60-63.

Rég történt, hogy e sziklákra, e fák közé zuhantam én,
mert tollamat leperzselte az izzó fényű Nap tüze.
Egy szent remete hajléka állt ekkortájt közel ide,
melyben az érdemekben dús, jámbor Nisákara lakott.
Amint a bölcs megpillantott, hozzám sietett, így beszélt:
«Kedvesem, így eltorzulva, ily csonkán rád sem ismerek.
Tűz perzselte le két szárnyad, testedet sebhelyek fedik.
Két nagy keselyűt ismertem, gyors röptűeket, mint a szél,
kedve szerint alakváltó két testvér keselyűkirályt:
te vagy idősebb, Szampáti, és Dzsatájus volt az öcséd.
Lábamnál ültetek gyakran, ember-alakot öltve fel.
Milyen szerencsétlenség ért? Tolladat hol vesztetted el?
E büntetés miért sújtott? Beszéld el sorra sorsodat!»
Ekkor a vakmerőn vállalt lehetetlent, a vad merényt:
a Napba-röpülés vágyát elmondtam, balga tettemet:
«Szentség, sebeim úgy égnek, s úgy gyötör a szégyenkezés,
hogy fáradt elmém nem tudja szépen fűzni szavaimat.
Dzsatájus és én önhitten, elbizakodva, dölyfösen
erőpróbára kívántunk a magas égbe szállni fel.
A Kailásza magas csúcsán fogadtunk remeték előtt:
a Nap nyomába szállunk, míg a Lenyugvás Hegyéig ér.
Egymás mellett repültünk, és láttuk ott lenn, a Föld színén
a kocsikerék-nagyságú városok apró foltjait.
A sziklabércek úgy tűntek, mint kaviccsal beszórt talaj,
s mint a földet behálózó fonál, csillámlott sok folyó.

A Méru, a hatalmas hegy, a Vindhja és Himálaja
olyan volt csak, akár tóban álldogáló pár elefánt.
Ám ekkor heves izzadság és nagy fáradtság tört reánk,
kábultság, félelem, s szörnyű szédülés vett rajtunk erőt.
Tájékozódni sem tudtunk, merre van dél, észak, nyugat;
szemünkben a világ lángolt, mint a végpusztulás tüze.
Végső erőfeszítéssel pillantottam a Napra fel,
és oly hatalmasnak láttam, mint idelent a Földkorong.
Ekkor Dzsatájus búcsúszó nélkül a Föld felé zuhant.
Hogy oltalmazzam, sebesen utána vetettem magam.
Így szárnyaim beárnyazták, és nem égette el a Nap,
ám én megperzselt tollakkal fizettem balga dölyfömért.
A vad Dandaka-erdőbe zuhant Dzsatájus, úgy hiszem;
én bénán, tollamat vesztve buktam a Vindhja-hegyre le.
Elvesztettem királyságom, erőm, öcsémet, szárnyamat;
nem kívánok tovább élni, a mélybe vetem magamat.»

Így beszéltem a szent bölcshöz, s könnyekben tört ki bánatom.
Ő révületbe mélyedt, majd felém fordulva, így beszélt:
«Várd be időd. kinő újra szárnyad, kinőnek tollaid.
Vissza fog térni látásod, bátorságod, életerőd.
Mert ősidőkből hallottam, hogyan szólt egy jövendölés,
hogy nagy dolgok következnek, s most révületben láttam ezt.
Majd egyszer majmok érkeznek, nyomozva Ráma hitvesét,
s akkor vezesd őket nyomra, elmondva, hogy te láttad őt.
Addig innét ne mozdulj el; hová mennél ily nyomorún?
Az idő beteltét várd ki. Utána szárnyra kelsz megint.»
Ilyen jövendölésével vígasztalt meg a bölcs szavú,
azután búcsút vett tőlem, és hajlékába visszatért.
Olykor-olykor előmásztam barlangomból keservesen,
s a Vindhja-hegyre felkúszva, lestem, jösztök-e végre már.
Eltelt száz kerek esztendő, mióta várom az időt,
hogy megérkeztek, úgy, mint azt a szent bölcs megígérte volt."

Alig hogy mindezt elmondta a fán-lakók hadainak,
a majmok szemeláttára újra kinőttek szárnyai.
Midőn érezte, hogy testét ismét aranyszín toll fedi,
végtelenül megörvendett, és a majmokhoz így beszélt:
"Jót tett velem a szentséges királyi bölcs, Nisákara:
kegye folytán nap-égette testemre tollam visszatért.
Ne csüggedjetek el: Szítát meglelitek bizonyosan;
szárnyam kinőtte zálog, hogy célotokat eléritek.”

64.

Felugrottak az ugrálók a keselyű szavaira,
mind köréje sereglettek, s ujjongtak bátran, boldogan.
Szampátinak hitelt adtak, s halottnak látták Rávanát.
A tengerhez özönlöttek, hogy Szítára találjanak.
A víz partjára érkezve, ott látták lábaik előtt
a széles Föld ellenképét, a mérhetetlen Óceánt,
néhol mint hogyha szunnyadna, máshol mint hogyha játszana,
máshol hegycsúcsot és sziklát mintázva hullámaival,
mintha lentről kavargatnák a pokolbeli démonok.
A borzadály-keltő látvány megölte bátorságukat.
Nézték: nem bírnak átkelni rajta, akár a levegőn,
és mondogatták csüggedten: "Mit tehetünk? Mit tehetünk?"

A víztömeg látványától kétségbeesett sereget
Angada bátorította, majmok legkiválóbbika:
"Ne csüggedjetek el, majmok! A csüggetegség nagy hiba.
A csüggedés megöl férfit, mint nagy kígyó a gyermeket.
Ki lesz közületek képes átugorni az Óceánt?
Ki segíti ki Szugrívát, hogy beváltsa ígéretét?
Ki az, akinek ugrása száz mérföld hosszat áthidal?
Ki menti meg a szégyentől a vitézlő majom-hadat?
Ki ajándékoz azzal meg, hogy büszkén hazatérhetünk,
és otthonunkba megtérve, családunkkal találkozunk?
Ki ajándékoz azzal meg, hogy jó hírrel járulhatunk
a vitéz Ráma, Laksmana és Szugríva urunk elé?
Ha akad, aki át tudja ugrani a Folyók Urát,
megalázó kudarcunktól hőstettével megszabadít.”

Angada szava elhangzott, de válasz nem hangzott reá;
csöndben, hallgatva, némán állt az egész majom-hadsereg.

66.

A sokszor százezer főnyi majom-sereg döbbenetét
Dzsámbaván tűrni nem bírta, és Hanumánhoz így beszélt:
"Majom-nép legvitézebbje, tudás-tudók legjobbika,
te félrevonulsz és hallgatsz? Mért nem szólalsz meg, Hanumán?
Te a majmok királyának, Szugríva úrnak párja vagy
erőben és vitézségben, akár Ráma és Laksmana.
Tudom jól, volt egy tündérlány, a csodás Pundzsikaszthalá,
akit a földre száműzött egy vad átok igézete,
s itt született majom-testben, Kundzsa majom leányaként.
Egyszer leány-testet vett fel, és tündöklő-fiatalon,
könnyű lenvászon leplekben, koszorúval, ékszeresen
a fellegek közé nyúló hegycsúcsokon sétálgatott.
A lány ékes, vörös rojtos, sáfrányszín, könnyű köntösét
a Szél félrelibbentette, míg a hegytetőn álldogált.
Két buja, duzzadó combját, s egymást szorító kebleit
és észtveszejtőn csábító arcát megnézte jól a Szél.
A minden tagjában formás, hosszú combú, csodálatos,
karcsú derekú nő láttán szerelem őrjítette meg.
Hajlékony, hosszú karjával átölelte a szép szeműt
beléje olvadó lelkű, szerelemmel telt testű Szél.
Megérezte az érintést, és megszólalt szemérmesen:
»Ki ért hozzám, beszennyezve hitvesi tisztaságomat?«
Az asszony szavait hallva, így válaszolt neki a Szél:
»Szép tomporú, ne aggódjál, nem sértem meg erényedet.
De mert lelkedet átjáró vágyammal megöleltelek,
fiat fogsz szülni, szépségem, bölcsességben gazdag vitézt.
Értelemmel, vitézséggel, erővel áldott lesz fiad,
és gyors futásban, ugrásban reám fog ütni gyermeked.«

Örvendő szívvel hallgatta a Szél szavát szülőanyád,
és a mély hegyi barlangban megszült téged, erős karú.
Mint alig született gyermek, láttad a felkelő Napot,
s gyümölcsnek nézve, ugrottál, hogy az égboltról leszakítsd.
Suhantál háromszáz mérföld magasra nyílként felfelé,
s bár taszított sugártűzzel, téged nem rémített a hő.
Mindegyre közelebb értél a Fény-adóhoz sebesen.
Indra haragra gerjedt, és villámával sújtott le rád.
Egy hegycsúcsra zuhantál, és összezúztad állkapcsodat;
innen nyerted a Hanumán, ´Állkapcsos´ nevet, nagy majom.
A Szél, az illatot-hordó, a lélegzetet-indító,
bukásodon megbántódva, a Három Világon megállt.
Ekkor az élet megbénult. Megrettentek az istenek,
és könyörögve járultak a haragvó Szél úr elé.
A Szél engesztelésére Brahmá kegyben részesített:
harcban sebezhetetlen vagy, fegyver nem üt rajtad sebet.
Indra csodálta: villáma csapása nem végzett veled,
s páratlan adományt nyertél az Ezerszemű kegyeként:
akaratod szerint jő el halálod ideje, uram.
Erőddel, fürgeségeddel a Madárkirály mása vagy.
Midőn a Három Nagy Lépést tette Visnu, nyomában én
a Földet hétszer jártam be, hegyeivel-erdőivel,
s az istenek parancsára szedtem a varázsfüveket
életvíz köpüléséhez. Akkor még volt bennem erő.
Azóta már megvénültem. Erőm, hatalmam elhagyott.
Most már a te időd jött el. Mindőnk között első te vagy.
Senki sem fogható hozzád. Mutasd meg vitézségedet!
Hőstettedet vágyik látni az egész majom-hadsereg.
Kelj fel, majmok oroszlánja! Ugord át a nagy Óceánt!
Az egész világ üdvére fog szolgálni csodás utad.
A majmok nép fél, csügged. Vitéz, ne késlekedj tovább!
Lendülj utadra, mint egykor a nagy lépésre Visnu úr!"
 
 Folytatás