Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

V.
Szépségek könyve

1.

Ekkor a fán-lakók hőse eltökélt szóval így beszélt:
"Nem bírná el a föld színe a nagy ugrás lendületét.
Ám itt van ez a sziklákkal szilárdan álló hegytömeg,
a nagy Mahéndra, ércfalként magasodó bérceivel.
Ennek a csúcsa megtartja nekirugaszkodásomat,
ha száz mérföldes ugrásra a levegőbe pattanok.
Ahogy a Ráma íjáról kilőtt, szélsebes nyíl suhan,
Rávana-védte Lankára lecsapok, mint mennykőcsapás.
S ha nem találom Lankában a Dzsanaka-királyleányt,
meg sem állva, tovább szállok az istenek lakába fel.
S ha a harmadik égben sem talál rá igyekezetem,
Rávanát, ráksaszák urát, megkötve ide vonszolom.
Vagy Szítával térek vissza, valóra váltva célomat,
vagy kitépem egész Lankát a földből, s magammal hozom."

Így szólott Hanumán majom, majmok legkiválóbbika,
majd nagy erővel felszökkent, nem töprengett, nem habozott.
Irammal ellökte magát,és megiramodtak a fák,
összecsapodó ágakkal röppentek Hanumán után.
Combja szörny lökésétől kiszakadt sok faóriás,
s hosszan követte útján, mint rokon a távozó rokont.
Ahogy a katonák mennek a fényes hadvezér mögött,
kiszakadt gyökér-lábával suhant utána sok fatörzs.
A dús lombú, virágdíszes fák között szálló nagy majom
erdőségek-borította, nagy hegycsúcshoz hasonlított.
Lehullt virágok százától úgy tarkállt a tenger színe,
mint amikor az égbolton feltűnnek a szép csillagok.
Magasba nyújtott két karja a levegőbe úgy meredt,
mint ötfejű sárkánykígyó, mely hegy csúcsán ágaskodik.
Suhantától a tengerből hullám-özön emelkedett,
mint a Földet a mennybolttól elválasztó, nagy sziklafal.
A felhőkig csapódott fel a zúgó óceán vize,
s úgy párállott az égen, mint a bodros őszi fellegek.
Harminc mérföldre elnyúló, tíz mérföldnyire terpedő
árnyéka mint viharfelhő sejlett lilán a víz szinén.
Hol behatolt egy felhőbe, hol túlnan előtűnt megint,
akár a felhős égbolton bújkáló, fényes telihold.
Csodás ugrását bámulták az istenek, a szellemek,
a démonok, a tündérek, s virágesőt szórtak reá.
A tűző Nap nem égette, hogy ne lankassza erejét,
szolgálatába állt a szél, hogy segítse Ráma ügyét.
Maga a vizek tárháza, a mérhetetlen Óceán
gondolkozott, hogy ugrását neki kell támogatnia.
"Ha nem segítem útjában az erdőlakók tigrisét,
minden szólni-tudó élő elítél tunyaságomért.
Szagara,* Raghuk ősatyja, növelte egykor vizemet,
nem engedhetem elbukni a Raghukért fáradozót.
Az én tisztem kimódolni, hogy megpihenjen a majom,
s miután megpihent rajtam, felújultan menjen tovább.”

A Vizek Ura így döntött, s a mélységében rejtező,
aranyos csúcsú, szent hegyhez, a Mainákához szólt szava:
"A nagy isten-király, Indra, az alvilágban lakozó
démon-had ellen bástyául helyezett ide tégedet.
Erős testeddel elzárod a mérhetetlen alvilág
kapuját, hogy ne törjön ki a félelmetes hadsereg.
Hatalmad van kiterjedni oldalt, lefelé, felfelé;
most buzdítlak: emelkedj fel, bércek legnemesebbike!
A majom-nép oroszlánja most érkezik fejed fölé,
Ráma királyfi kedvéért a levegőben szállva el.
Indítson meg e buzgóság! Indulj fel, légy a támasza!”

Az arany csúcsú Maináka a Sósvizű szavaira
hatalmas, erdős bércével a víz fölé emelkedett.
A tengert meghasította, s úgy bukkant ki a víz alól,
ahogy áttör a felhőkön az izzó fényű Fény-adó.
A váratlanul útjába álló, vízből felmerülő
hegyet Hanumán meglátta, és gondolta: "Kelepce ez!”
Magasba meredő csúcsát a nagy lendületű majom
úgy elsodorta mellével, mint felleget a szélvihar.
A Hanumán-megtámadta hegyek-legkiválóbbika
a tett láttán megörvendett, csodálta a nagy rohamot.
Emberi alakot váltott, és a saját csúcsára állt,
s a légben tovazúgóhoz a levegőből így beszélt:
"Nem könnyű tettet tettél meg, páratlan erejű majom!
Csúcsaimra leszállhatsz, és megpihenve indulsz tovább.
Egykor a Raghu-nemzetség növelte a nagy Óceánt,
s háláját rója Rámának most le a Víz Kincstárnoka,
mert úgy szól az Örök Törvény: a tettet viszonozni kell.
Tisztelettel adózik most neked a Folyamok Ura,
segítségedre küld engem, megbecsülése jeleként:
«Ez a majom száz mérföldes, sosem-volt ugrásra szökött,
csúcsaidon pihenjen meg, erőt gyűjtsőn!» szólott nekem.
Majmok párduca, állj hát meg, és megpihenve menj tovább!
Nézd, itt ez a tömérdek dús, illatozó, édes gyümölcs,
ízleld meg valamennyit, majd felüdülve haladsz tovább.
Régi barátság fűz hozzád engem, majmok legjobbika,
mind a Három Világ tudja szövetségünk eredetét.
Mert te a fényes istennek, a Szélnek vagy nemes fia,
lendületed csodájával nagy erejű atyádra ütsz.
Vitéz, ha téged szolgállak, a Szelet tisztelem vele;
hallgasd meg az okát, hogy mért illő, hogy megbecsüljelek.
Rég, az Első Világkorban, szárnyuk volt a hegyeknek is,
s minden égtáj felé szálltak, sebesen, mint a sasmadár.
Míg erre-arra röpdöstek, az istenek seregei
s az élők mind megrettentek, hogy egy nagy hegy rájuk zuhan.
A veszélyt megsokallotta nagy Indra, az Ezerszemű,
s lenyeste a hegyek szárnyát ezerszám villámfegyvere.
Sújtásra emelt villámmal énfelém is közeledett.
Szerencsémre a Szél megszánt, és lehajított hirtelen
a sós vízárba, s elrejtett védő mélyén az Óceán.
Szárnyaimat megőriztem, mert megoltalmazott atyád.
Tiszteletet, segítséget érdemelsz tőlem, Szél fia.
Ez az ősi barátságunk tehozzád fűz, majmok feje.
Így estek dolgaink egykor, az Óceánnak és nekem;
mindketten tisztelünk, s kérünk: fogadd el, amit adhatunk.
Örvendeztess meg bennünket, elűzve fáradságodat!
Boldoggá tesz barátságod, s már látásod is boldogít.”

A hegykirály beszédére így felelt a majomkirály:
"E vendégfogadásoddal köszönetre kötelezel.
Ámde a nap gyorsan múlik, és sürget a tett ideje,
és fogadalmat tettem, hogy útközben nem időzöm el.”

Csupán kezével illette a nagy hegyet a nagy majom,
s vitézségében ujjongva szállt a levegőben tovább.
Mélyen maga alatt hagyta a szirtet és az óceánt,
s fent a folttalan égbolton a szél útján repült tova.
E második nehéz tettét látták az összes istenek,
az égi szentek és bölcsek, s fennen zengték dícséretét.
Majd az istenek és szentek, nagy bölcsek és a szellemek
megkérték a kígyók anyját, Nap-fényességű Szuraszát:
"Az óceán fölött ugrik át a Szél fia, Hanumán.
Egy pillanatra állítsd meg, támassz útjában akadályt!
Öltsd magadra hegynagyságú, szörnyű ráksasza termetét,
agyarral, vérvörös szemmel, szájad nyíljon köldöködig.
Erejét és vitézségét tegyük próbára most megint:
ügyességgel legyőz téged, vagy lefogja a rémület?"

Szuraszá, a nagy istennő, a kívánságnak engedett.
Rémítő ráksaszává vált, és az óceán közepén
rút, torz, alaktalan testtel, melyre nézni sem bír a szem,
útját állta a száguldó Hanumánnak, és így beszélt:
"Tudom, az istenek küldtek táplálékomul, nagy majom.
Gyere ide a szájamba, hogy felfaljalak ízibe!
A Mindenség Teremtője adta ezt a kegyet nekem.”
Széles száját kitátotta, és megállt Hanumán előtt.
Szuraszá szavait hallva, nyájas beszéddel válaszolt:
"A zord Dandaka-erdőbe űzte Rámát Dasaratha.
Követte szerető öccse, Laksmana, és Szítá, neje.
Miközben dolga elvonta, vesztére tört egy ráksasza,
Rávana, és nejét, Szítát, elrabolta kegyetlenül.
Én most Szítához indultam hitvese hírvivőjeként.
A balsorsba zuhant Rámán illő, hogy szánakozz te is.
De hogyha nem, megígérem, ha beszéltem Szítával, és
hírt vittem róla Rámának, a szájadba visszajövök."

Így beszélt Hanumán, ám az alakját váltó Szuraszá
szólt: "Senki sem kerülhet ki; Brahmá adta ezt a kegyet."

Kitárta szélesen száját, s a Szél fia elé meredt.
Szuraszá szavait hallva, méregbe gurult Hanumán,
és rákiáltott:"Tátsd nagyra szádat, hadd férjek rajta be!

A tíz mérföld magasságú Szuraszá előtt Hanumán
tíz mérföld szélességűre nőtt haragjában hirtelen.
Húsz mérföld hosszúságúra nyújtotta száját Szuraszá.
A démon lángoló nyelvű, iszonyatos, pokoltüzű,
kitátott torka láttára a Szél nagy eszű gyermeke
összehúzta viharfelhő nagyságú testét kicsire,
és hüvelykujj nagyságúvá vált egy szempillantás alatt.
Ekkor berepült szájába, aztán kiröppent hirtelen,
s a levegőből ily szóval fordult Szuraszához a hős:
"Démonok sarja, üdv néked! Lásd, szájadba repültem én.
Nyert kegyed így nem csorbult meg. Most megyek utamon tovább."

Szuraszá látta: szájából a nagy majom kiszabadult,
mint Hold a démon torkából. Való alakban így beszélt:
"Vidd sikerre nemes célod! Járj szerencsével utadon!
Hozd össze a királyasszonyt Raghu sarjával, kedvesem!"

Hanumán harmadik tettét látta a Föld s a mennylakók,
és minden élő dícsérte: "Üdv, üdv neked, majom-bika!”
Messzire látszó nagyságban szelte a Szél erős fia
a támasz nélküli leget, mint egy szárnyas, királyi hegy.
Látta Hanumán ugrását Szinhiká, rémes ráksaszí,
szörnyű, alakját-váltó szörny, s magában így gondolkozott:
"Pompás! Hosszú idő óta végre kedvemre jóllakom!
Messziről jó nagy állat jön, hogy zsákmányul essék nekem.”

Varázzsal összemarkolta Hanumán árnyékát keze.
Árnyéka elfogására összerezzent a nagy majom:
"Erőmet megbénították, valaki rám akaszkodott,
megállított, mint tengeren a szembe-szél a nagy hajót.”

Nézgélni kezdett oldalra, majd felfelé, majd lefelé,
s észrevette a sós vízből ágaskodó rém-alakot.
A tátott szájú láttára eszébe ötlött a rege:
"Bölcs Szugríva mesélt egyszer arról, hogy van egy csoda-szörny,
árnyékot elfogó rémség; nem kétlem, ez került elém."

Látta, kivel került szembe, és tudta jól, hogy mit tegyen.
Mint nagy felhő esőzéskor, felduzzasztotta termetét.
Szinhiká ráksaszí látta, hogy teste mind nagyobbra nő;
száját szélesre tátotta, hogy pokolig és égig ért.
Felleggomolyként bömbölve rohanta le a fán-lakót.
Az most kicsire húzódott, s mint iszonyú mennykőcsapás,
erővel belevágódott a tárt torokba a majom.
A légi szellemek látták, hogy elnyelte a tág üreg,
mint hold-faló démon szája Holdat fogyatkozásakor.
Ő gyomrát kihasította éles-hegyes karmaival,
és szétmarcangolt testéből kiugrott pillanat alatt.
Bátorsággal, ügyességgel, szerencsével túljárt eszén,
elpusztította, és ismét valódi termetére nőtt.
Foszlánnyá marcangolt szívvel zuhant a vízbe a tetem,
mert Brahmá maga alkotta elvesztésére Hanumánt.
Sok légi szellem ujjongva figyelte, mit tett Hanumán,
és Szinhiká hulltát látva, így köszöntötték győztesét:
"Megtetted a nehéz tettet! Megölted a szörnyeteget!
Kísérjen akadály nélkül siker, ugráló nép feje!
Akiben ez a négy megvan, mint benned, majmok tigrise:
kitartás, ész, erő, készség, az nem veszt rajta dolgain.”

Nemes céljára célozva, így dícsérte a légi nép,
és ő tovább repült útján, mint Garuda madárkirály.
Megtette útja nagy részét. Mindenfelé tekintgetett,
s a századik mérföld végén erdő vonala tűnt elé.
Megpillantotta röptében az erdőlakó nép feje
a szantál-ligetek, bokrok, virágok fedte szigetet.

2.

Legyőzte a mesés ugrás a győzhetetlen Óceánt,
és földre szállt Lanká szélén, a Trikúta-hegy oldalán.
Miközben Lankát elnézte, egy percig elgondolkozott
a hegy lejtőjén álltában, megbízatása sikerén:
"Kegyetlen ráksaszák népe erősen őrzi városát;
valódi alakomban nem tudom megközelíteni.
Okosabb lesz, ha apróvá zsugorítom a testemet,
és úgy török rá Lankára Ráma ügyében éjszaka.
Rávana védett várába a sötétben behatolok,
bejárom minden zeg-zugát, s Ráma nejét megkeresem."
Így döntött Hanumán, és a napnyugtát türelmetlenül
várta, hogy megpillanthassa a Vidéha-királyleányt.
Mikor a Nap nyugvóra tért, a sötétben a Szél fia
csodásan összehúzódott, aprócska lett, mint egy egér.
A szürkületben megbújva szaporán felkerekedett,
s a fényes, széles utcájú városba besettenkedett.
Aranyló oszlopok fénye, paloták csillogó sora,
tündöklő ablakok rácsa, nyolc emeletes ház-csodák,
kristállyal kirakott földű, drágakő mintájú terek,
csarnokok ékesítették, mint az istenek városát.
A széles várfal aranyos, sokszínű kapuívei
sejtelmes fényt sugároztak káprázatos utcáira.
E képzelet-felülmúló szépség láttára Hanumán
megdöbbent és megörvendett, s bízott, hogy Szítára talál.

3.

Ám az ugrók oroszlánját, a Szél Urának gyermekét
a testben őrködő Lanká észrevette, hogy közelít.
A belopózkodó majmot megpillantva, a Rávanát
szolgáló Lanká istennő torz arcával elébe állt.
A Szél vakmerő sarjának útját állta fenyegetőn,
s rekedt, rikácsoló hangon megszólította Hanumánt:
"Ki vagy, s hogyan merészkedtél ide jönni, erdőlakó?
Szólj, valld be az igazságot, mert úgysem szólhatsz már soká.
Ne véld balgán, hogy Lankába behatolhatsz, fán-szökdöső!
Hatalmas hadsereg védi, erős várfalak övezik.”

Az útját elálló szörnynek így válaszolt a Szél fia:
"Igaz beszéddel elmondom, amit tudni kíváncsi vagy.
De mondd előbb te, rút arcú, ki vagy, s mért állod utamat,
szidalommal miért támadsz rám itt a városkapuban?”

A tetszése szerint testet öltő Lanká védszelleme
haragos szóval és durván Hanumánra ripakodott:
"Én minden ráksaszák fő-fő mahárádzsáját, Rávanát
szolgálom híven, és őrzöm várát bevehetetlenül.
Nem lehet engem fitymálva betörni, bejutni ide.
Most életedtől megfosztva küld pihenőre e csapás.
Tudd meg, hogy én vagyok Lanká testbe öltözött városa;
Magam körül mindent látok, így láttalak meg téged is."

Az asszony-alakú szörnynek Hanumán, a Vihar fia,
így válaszolt ravasz szóval, megállva hegycsúcs másaként:
"Erős kíváncsiság vonzott meglátni Lanká városát,
csodálni várfalát, széles bástyáit, kapuíveit,
sok fával ékes erdőit, ligeteit, csalitjait,
és szem-nem-látta pompájú, páratlan épületeit.”

Hanumán válaszát hallva, a testet öltő szörnyeteg,
az asszony-alakú Lanká, ismét keményen rárivallt:
"Amíg engem le nem győzöl, majmok leghitványabbika,

addig nem lépsz e városba, amelyet én oltalmazok!"

Ekkor az éjszakák réme vérfagyasztóan felrivallt,
s teljes erővel rásújtott Hanumánra jobb tenyere.
Lanká kemény ütésétől haragra gerjedt Hanumán,
s üvöltő hangon felbődült a zúgó Vihar gyermeke.
Gyűrűit megfordította gyors mozdulattal bal kezén,
és visszakézből vágott rá ellenfelére a vitéz,
hogy a csapást lefékezze, mert meggondolta: "Asszony ez!”
A rút szörnyeteg elkábult, megtántorultak tagjai,
s előre bukva arcával, teljes hosszában elterült.
Halálos aggodalmában akadozva, dadogva szólt,
könyörgött életéért a megalázkodó ráksaszí:
" Erős karú hős, irgalmazz! Hagyj életben, majmok feje!
Hiszen az igaz lelkűek a Törvény szavát tisztelik.
A testbe öltözött Lankát legyőzted, ugrálók ura,
mikor engem lesújtottál, fákon lakó nép tigrise.
Hallgass meg, igazat szólok, erdőben lakozók feje,
hogyan rendelkezett rólam az Önmagától Létező:
«Hatalmába igázand majd egy erős majom egykoron.
Ez lesz jele, hogy eljő a ráksaszák népére a vész.»
Most már tudom, hogy jöttöddel elérkezett ez az idő,
és a Teremtő végzését megmásítani nincs erő.
Szítát a maga vesztére hurcolta ide Rávana,
és pusztulásba rántotta balgaságával városát.
Jőőj hát, lépj be a városba, majmok legnemesebbike,
és végezd el, amit kívánsz, Végzet végrehajtójaként."

4, 6, 13.

Legyőzte vitézségével Lankát, a város szellemét
a nagyerejű Hanumán, az ugráló nép párduca.
A kapu fölött átugrott könnyűszerrel a várfalon,
és belopózott Lankába a sötétség leple alatt.
Az éjszaka oltalmában elindult széttekinteni
a lehullott virágszirmok leplével ékes utakon,
és körüljárt a pompázó, fényes városban a majom.
Elváltoztatta újólag alakját tetszése szerint,
s fürgén haladt a városban, minden házat bekóborolt.
A ráksaszák királyának déli napfényként csillogó,
fal-védte palotájába akadály nélkül bejutott.
Indult, s átkutatott buzgón mély földalatti vermeket,
a paloták minden szintjét, magas tető-teraszokat,
megállt itt-ott, megint indult, felsietett, lesietett,
kinyitott bezárt ajtókat, bezárt kinyitott kapukat,
bement itt és amott ment ki, lehajolt, felágaskodott,
átkutatlanul nem hagyta a legkisebb zeget-zugot,
négy ujjnyi hely sem volt, melyet nem vizsgált végig gondosan
Rávana palotájában a Szítát kereső majom.
A várfalak beugróit, oltárokat, szentélyeket,
tavakat, üregek mélyét mind átkutatta Hanumán.
Sok ronda ráksaszít látott, rútat, rusnyát, torz alakút,
csak akit keresett, azt nem: a Dzsanaka-királyleányt.
Látott sok csodaszép, bájos, édes szavú tündérleányt,
csak akit keresett, azt nem: Ráma szeretett hitvesét.
Látott sok telihold arcú, karcsú testű kígyóleányt,
csak akit keresett, azt nem: a Vidéha-királyleányt.
Erőszakkal rabolt rabnőt látott a háremben sokat,
csak akit keresett, azt nem: Dzsanaka kedves gyermekét.
Mikor nem látta Szítát, csak más gyönyörű nők seregét,
kedvét vesztette, elcsüggedt az erős karú Hanumán.
Hiábavaló volt –  vélte –  átugorni az óceánt,
hiábavaló volt –  vélte –  hogy Szugríva buzgólkodott.
Míg így töprengett, meglátott egy felhőkbe magasodó,
szikla-hajlékokat rejtő, sudár fákkal benőtt hegyet.
A hegy lejtőjén bővizű folyó sietett lefelé,
mint a kedvese két karja közül kisikló szerető.
A hegy lábától nem messze madársereg-felvert vizű,
ringó lótuszlevél-szőnyeg borított tükrű tó feküdt.
Sokféle vad s madár lakta erdő-övezte partjait,
s egy tisztásán aranyszínű sinsapá-fa magasodott.
A fára gyorsan felkúszott a fürge mozgású majom:
"Talán innen megpillantom a Vidéha-királyleányt.
Ha magában bolyong búsan, tán elvetődik erre is.
Ez a liget oly enyhítő, zsongító, bú-feledtető,
szantálfákkal, asókákkal, jázminbokrokkal ékesen.
Ráma miatti fájdalma perzseli Szítá hű szivét;
vele örült az erdőnek, s az emlék elhozza ide.”

15.

A fáról szerteszét nézett, kereste Ráma asszonyát,
fürkészte az egész földet, kutatta Szítá lábnyomát.
Nem messze, a liget mélyén, magas asóka-fák között
megpillantott a fák csúcsán túlmagasló, nagy palotát.
Ezernyi oszlop tartotta fehér márvány tetőzetét,
korallból voltak lépcsői, színaranyból oltárai,
szinte vakított szépsége, elkápráztatta a szemet,
szemernyi folt se volt rajta, az eget fúrta át hegye.
Majd egy asszonyt pillantott meg, szépsége szinte tündökölt,
a kelő újhold sarlója tiszta fényével ragyogott.
Ám szennyes öltözet fedte böjttől lefogyott termetét,
sötét felhők mögött rejlő napkoronghoz hasonlított,
búbánatba borult arccal, fájdalmasan sóhajtozott,
szomorúság emésztette, keserű gondban elmerült,
kedvese távol volt tőle, rút ráksaszík vették körül,
mint erdőben a meghajszolt, magános őzet a kutyák,
fájdalom lett osztályrésze megérdemelt gyönyör helyett.
A lesoványodott testű, mocskos ruhába öltözött,
hosszú szemű szépet látva, gondolta: "Szítá ez lehet!
Mert amilyen szépnek láttam a levegőben azt a nőt,
akit Rávana elhurcolt, ez az asszony olyan csodás.”

17.

Eközben a derült égre feljött a tiszta fényü Hold,
mint tó tükrén fehér lótusz, mint úszó hattyú kék vizen.
Hűs sugarai fényével szinte biztatta Hanumánt,
mintha szíves barátságból segítségét ajánlaná.
A telihold-arcú Szítá szépségét nézte Hanumán,
s a Hold fényében meglátta mellette a sok ráksaszít:
Félszeműt, Félfülűt, Kancsalt, Rútszeműt, Lepedő-fülűt,
csúf Fejetetején-orrút, Fületlent és Karófülűt,
a torz Másfélszeres-törzsűt, ocsmány Törzse-hosszú-nyakút,
Kopaszfejűt, Sörtéstestűt, Szakállasat, Sörényeset,
Lógóhasút, Lógómellűt, Nagyfülűt, Fittyedt-homlokút,
Fityegőajkút, Állatlant, Állig-szájút és Tátogót,
Hosszút, Kurtát, Pupost, Sántát, Csököttet, Törpe-termetűt,
Undorítót és Rongyosat, Ferdeszájút és Rőtszeműt.
Ezek között a rémségek között találta Hanumán
–  mint virága-fosztott bokrot, démon-felfalta csillagot –
a támaszát vesztett Szítát, rákszszák nyűgét szenvedőt,
virágpompás asókák közt bánat-tengerbe merülőt.

18-22.

Miközben a virágzó fák lugasán jártatta szemét,
és Szítá sorsán töprenkedett, maradékká fogyott az éj.
A hajnal megvirradtával a szent tanokban járatos
ráksasza-papok ajkáról zendült a Védák himnusza.
Ezután zeneszerszámok fület-bűvölő hangjai
serkentették fel álmából a nagy hatalmú Tízfejűt.
Mihelyst hullt koszorúval, gyűrt ruhában feleszénkedett,
tüstént Szítá felé szálltak ébredő gondolatai.
Az égő szenvedély vágya eluralgott a ráksaszán,
és gerjedelmét nem bírta legyűrni a nagy erejű.
Ékes királyi pompában elindult a liget felé.
A feddhetetlen hűségű, erényt-őrző királyi nő
az ifjúsággal-szépséggel ékes, daliás termetű,
ékkövektől sziporkázó királyt meglátta messziről,
s megremegett egész teste, mint szél rohamától a fák.
Ölét elfedte combjával, két karjával két keblét,
s a földön összehúzódott zokogva a hosszú szemű.
Az őrző ráksaszí-hadban elmerült a királyleány,
fájdalom-dúltan, bénán, mint tengerbe süllyedő hajó.
A leterítetlen földön ült a szép nő roskatagon,
mint erdő óriásáról villám-letörte nagy faág.
Ékes testén a szennyfoltok voltak méltatlan ékszerek,
s derengett-sejlett szépsége, mint iszap-fedte lótuszé.
A síró, örömét-vesztett, rút őrei zavarta nőt
ékes-édes esengéssel szólította meg Rávana:
“Láttomra, duzzadó combú, eltakarod termetedet,
szeretnél láthatatlanná válni féltedben, kedvesem.
Szeretlek, hosszú-szép-szemű; kérlek, ne vesd meg hívedet,
hibátlan termetű, szép nő, minden élőt elbűvölő.
Itt gonosz emberfajzat nincs; nem bántanak a ráksaszík;
látom, tőlem ijedtél meg. Oszoljon el a félelem!
Tudod, hogy öröktől fogva a ráksaszák szokása ez:
erőszakkal ragadják el, ha nem enged, a más nejét.
De kedved ellenére én mégsem foglak érinteni,
bármennyire uralkodnék testemben a szerelmi vágy.
Királyném, ne remegj tőlem; bízzál szavamban, kedvesem!
Szakíts a szomorúsággal, fűzzön hozzám a vonzalom!
Élvezz minden gyönyört kéjjel, szépségem! Igyál és mulass!
Eltékozolhatod minden kincsemet; a tiéd a föld!
Jőjj, enyelegj velem, szépem! Súgd meg akármely vágyadat!
Nincs nagyobb örömöm, mint ha örömet szerzek teneked.
Tekintsd meg fényes pompámat, dús kincseimet, kedvesem!
A faháncs-köntösű Ráma nem méltó hozzád, égi hölgy!
Egykori fénye szétfoszlott, birodalma a vad vadon,
nyoszolyája a föld színe, s az is lehet, hogy már nem él.
Soha többé nem láthat meg egykori férjed, kedvesem,
mint a fekete felhőtől eltakart fényes csillagot.
Kezemből vissza nem nyerhet téged soha a Raghu-sarj,
akár Indra hatalmából uralmukat a démonok."

21-22.

Így környékezte meg Szítát a rettenetes ráksasza,
és ő gyötrődve, gyötrelmes hangon, remegve válaszolt,
egy fűcsomóval elfedte arcát, hogy ezt se lássa meg:
"Fordítsd szívedet el tőlem a saját fajzatod felé;
reám hiába vágyódol, mint üdvre a gonosztevő.
Kárhozatos, tilos tettre én sohasem vetemedem;
nemes családból származtam, nemes családba mentem át."

E kurta, korholó szóval a Vidéha-királyleány
Rávana felé hátával fordult, és úgy beszélt tovább:
"Vigyázz, áll az Örök Törvény, az igazságra kötelez:
más férfi feleségére gerjedned soha nem szabad.
Más hitvesét úgy kellene őrizned, mint sajátodat;
háremedben gyönyörködjél, éjszakában-járók feje!
Ha velük nem elégszel meg, buja vagy, csalfa, csapodár,
s alantas kéjsóvárságod csúfos bukásodhoz vezet.
És méltán kárörömmel fog gúnyolni minden, aki él,
ha önnön balgaságoddal pusztulásba döntöd magad.
Soká sanyargatott néped majd így beszél rólad, gonosz:
«Üdv, hogy megérdemelt vége elérte a szörnyeteget!»
Ígéretekkel, kincsekkel sosem fogsz elcsábítani;
semmi sem tép el Rámától, mint a Naptól sugarait.
Inkább vígy vissza Rámához, akiért egyre búsulok,
mint erdőben a párjától elszakadt nőstényelefánt.
Keresd Ráma barátságát, hogyha kedves az életed;
aki segítségét kéri, ő nem taszítja el soha.
A Raghu-család ékének adj vissza, hogyha jót akarsz;
a biztos pusztulás vár rád, hogyha vele szembeszegülsz.
Győzd bár le a villámcsapást, győzd bár le a Halál Urát,
nem győződ le a bosszúló Ráma haragjának tüzét."

Szítá kemény szavát hallva, a rémes ráksaszák ura
a nyájas arcú Szítának durva beszéddel válaszolt:
"Ha a férfi barátságos, fölé kerekedik a nő;
ha kedvesen beszél hozzá, szidalmazásban részesül.
Szerelmem rabszolgává tesz, haragomat megfékezi,
mint a vágtában útjáról letérő lovat a kocsis.
Hogyha a férfit egy nőhöz emésztő szerelem köti,
úrrá lesz rajta részvét és elnézés kedvese iránt.
Ennek köszönd, csodás arcú, hogy még nem végeztem veled,
bár eltiprásra vagy méltó, mert elvágyódol ostobán.
És mindegyik bántó szóért, amellyel folyvást sértegetsz,
megérdemelnéd, hogy szörnyű halállal megölesselek.”

Az éjszakában kószálók parancsolója így beszélt
eláradó haragjában Szítához, s így fejezte be:
"Határidőül azt szabtam, hogy várok még két hónapig,
aztán ágyamba kell lépned, tökéletes szépségű nő.
Ha letelik a két hónap, és nem fogadsz el férjedül,
akkor feldaraboltatlak szakácsokkal reggelire.”

Rávana, kire rá van a gonoszság írva, így beszélt,
aztán felnevetett durván, s felhővé válva, távozott.

27.

Most a ráksasza-nőstények visszataszító, rút hada
támadt rá újra Szítára, szidalommal árasztva el:
"Te megátalkodott Szítá, hitvány, nemtelen nőszemély,
húsodat még ma felfalják jóízűen a ráksaszík!”

Ám volt közöttük egy békés, bölcs, agg ráksaszí, Tridzsatá;
nem nézhette, ahogy Szítát ócsárolják a többiek:
"Magatokat faljátok fel, nem Szítát, gyalázatosak,
Dzsanaka szeretett lányát, Dasaratha király menyét.
Ma álmot láttam, rémítőt, hajmeresztőt, borzalmasat;
férje jöttét jövendölte, s a ráksaszáknak vészt igért.
Csodás elefántcsont hintót húzott ezernyi paripa
a levegőben fent, s rajta fehér köntösben Ráma állt,
nyakában koszorú függött, mellette állott Laksmana.
Szítát is láttam álmomban, ruhája patyolat-fehér,
a ragyogó Tej-tengerben magasló Fehér Hegyen állt,
ahol férjére várt Szítá, mint fényére a Fény-adó.
Aztán megint Rámát láttam: hegy nagyságú, négy agyarú
harci elefánt hátán ült, mögötte ismét Laksmana.
A két nap-ragyogású hős a királyné felé haladt,
tiszta fehér virágokból font koszorúval ékesen.
Majd a Fehér Hegy csúcsáról a levegőben lebegő
elefántra segítette Dzsanaka lányát hitvese.
Majd ezután –  csodás látvány –  az asszony kiemelkedett
férje karjából, s a Holdat és Napot simogatta meg.
Új álomkép jött: Rávana, olajos testtel, kopaszon,
vörös ruhában. Részeg volt. Nyakán vörös virágfüzér.
Váltott a kép. Kocsijáról a földre bukott Rávana.
Egy asszony vonszolta kopasz, fekete ruhás tetemét.
Majd felkelt tétován, kábán, támolyogva, mint részegek,
ruhája levegő volt, és értelmetlen szókat hadart.
Undorító, sötét, bűzős, pokolsárhoz hasonlatos,
iszapos tóba lépett be, és elnyelte a mély mocsár.
És végül ez a szép város, Lanká jelent meg. Falai
meghasadoztak, omlottak, és a tengerben elmerült.
Vigyázzatok, meglátjátok, jön Ráma Szítáért hamar,
és féktelen haragjában legyilkol minden ráksaszát.
Több durva szó ne hangozzék! Boruljunk le Szítá elé,
engesztelő beszédekkel esdekeljük bocsánatát!
Hiszem, hogy irgalmas szívű a Vidéha-királyleány,
s csak ő tudja a vésztől a ráksaszíkat megmenteni.”

30-34.

Rejtekéből véges-végig mindent jól hallott Hanumán:
Szítát és Tridzsatá álmát, s a ráksaszí-rikácsolást.
Nézte Szítát, mint istennőt Indra egében odafent,
és elméjében sokféle gondolatot latolgatott:
"Akit a Föld tíz égtáján keresett sok ezer majom,
sikerült végre meglelnem Ráma elrabolt hitvesét.
Kivárom, amíg nem vesznek észre az őrző ráksaszík,
s a szenvedésben gazdag nőtt suttogva megvígasztalom.
Ám én majom vagyok, s testem majmok között is óriás;
és ha most emberi szóval, szanszkrit nyelven megszólalok,
Rávanának gondol Szítá, megrémül, cselvetést gyanít.
Talán ha szeretett férjét, Rámát említi meg szavam,
nem ijed meg, hiszen Ráma tölti be gondolatait.”
Így fontolta, latolgatta a nagy eszű, hogy mit tegyen,
s megszólalt nyájasan, halkan, hogy csak Szítá hallhassa meg:
"Van egy vitéz mahárádzsa, Dasaratha, sok nép ura,
szelíd szívű, igazságos, kocsija-lova számtalan.
Annak telihold-szép arcú, elsőszülött kedves fia
a törvénytisztelő Ráma, íjjal lövők legjobbika.
Hogy ne szegje szavát atyja, a jót és rosszat ismerő
Ráma nejével s öccsével vállalta a száműzetést.
Miközben a vad őserdő sűrűjében vadászgatott,
ráksaszákkal akadt össze, és leölte a szörnyeket.
Vitézei elestéről tudomást szerzett Rávana,
és elragadta bosszúból tőle a Dzsanaka-leányt.
Hibátlan hitvesét, Szítát, kereste Ráma mindenütt,
s szövetségest talált közben: Szugrívát, a majomkirályt.
Fejedelmük parancsára az alak-váltó fán-lakók

ezrével és százezrével kutatták Szítát mindenütt.
Én Szampáti tanácsára átugrottam az óceánt
száz mérföldes nagy ugrással, hogy megleljem a szép szeműt.
Ráma leírta szépségét, arcát és karcsu termetét;
amilyennek leírt Ráma –  reád találtam, asszonyom!"

Igy beszélt Hanumán bölcsen, s ezután illedelmesen
a bánat tüze égette Szítá felé közeledett.
Ahogy lépésről lépésre közeledett a Szél fia,
hátrált lépésről lépésre Szítá; azt hitte, Rávana.
"Fondorlatos csel minden szó, amit e szörny mesél nekem!
Rávana ez bizonyára, csak más alakba öltözött."

Ernyedt keze elengedte támaszát, az asóka-fát,
s földre roskadt a vélt cseltől a fájdalom-szaggatta nő.
Főt hajtva leborult ekkor előtte a hosszú karú,
ám rá sem mert pillantani a félelemtől reszkető.
Midőn végre a hold-arcú meglátta a leborulót,
bánattal telve sóhajtott, és így szólt a szelíd szavú:
"Hogyha ismét te kísértesz, varázserejű Rávana,
dícséretedre nem válik, hogy gyenge nőt csellel gyötörsz.
Az erdőben is ezt tetted, ahol mint jámbor remete
leplezted el varázslattal ocsmány valódi lényedet.
De talán mégsem az vagy te, akit gyanúm sejtet velem,
mert ösztönös öröm járta át beszédedre lelkemet.
Hogyha valóban Rámától érkeztél, hála s üdv neked!
Beszélj tovább, mert Rámáról minden hír boldogság nekem!
Szavad lelkembe markol, mint partjába a sebes folyó."

36-38.

A tündöklő vitézségű Hanumán, a Vihar fia,
hogy bizalmát erősítse, Szítához így beszélt tovább:
"Erdőlakó vagyok, hidd meg, a nemes Ráma hírnöke.
Bizonyságom e gyűrű, nézd, amelyet neve ékesít.
Zálogul adta férjed, hogy hitelt nyerjen a híradás.
Bánat-gyümölcsöd elfonnyad; megszabadulsz; vigasztalódj!
Ha hírt viszek rólad, tüstént eljön érted vitéz urad,
követi majmok és medvék számlálhatatlan serege.
Vagy hogyha kívánod, rögtön magam megszabadítalak:
ülj fel hátamra, és hagyd itt a ráksaszát s a bánatot!
Magammal viszlek, átszelve egy ugrással az óceánt;
hisz elbírnám egész Lankát Rávanástul a hátamon.
A messzi tájon rád váró Rámához napnyugvás előtt
eljuttatlak, mint oltár-tűz Indrához az áldozatot.
Viszlek magammal, úrnőm, és elsuhanunk, akár a nyíl;
Lanká lakói közt senki nem éri röptömet utol.
Ahogy tehozzád érkeztem, úgy visszatérni is tudok
veled a levegő útján; kételkedésre nincs okod."

A Vidéha-királyasszony testét az öröm járta át
e csodás híradást hallva, és csodálkozva válaszolt:
"Hogyan akarsz ilyen hosszú útra elvinni, Hanumán,
majom létedre, fán élő népek legvitézebbike?
Hogy bír el kis majom-tested, hogy innen magaddal vigyél
férjemhez messze távolba, ugrálva-járók tigrise?"

Aggodalmát eloszlatni, a szörnyű Szélvihar fia
valódi, óriás testét öltötte fel Szítá előtt.
Leugrott a fa ágáról a majmok legnagyobbika,
és növekedni kezdett, hogy megszűnjön Szítá kételye.
Nagy Méru-hegy nagyságában, rőten, mint izzó tűzparázs,
magaslott fel Szítá előtt a hatalmas majom-bölény.
A kék-lótusz-szemű Szítá ámulva nézte Hanumánt,
s a sziklabércnyi testűnek ilyen szavakkal válaszolt:
"Látom, erődnek nincs párja; felismerem hatalmadat.
Járásod mint a szél sodra, fényed csodás, akár a tűz.
Hogyan is juthatott volna erre a földre bárki más
a mérhetetlen széles víz túlpartjáról rajtad kívül?
Hiszem, átkelni képes vagy, s képes vagy vinni engem is,
és célomat így érném el leggyorsabban, nem kétkedem.
Ám súlyos okok gátolják, hogy veled menjek, nagy majom.
Száguldásod sebessége odafent elkábítana,
s míg a levegőben mennél, fent, fent az óceán fölött,
lezuhannék a hátadról, míg szörnyű irammal repülsz,
s a krokodiltól-cápától-kígyótól nyüzsgő óceán
szörnyei táplálékául esném szempillantás alatt.
És azért sem követhetlek, ellenfeleid győztese,
mert hogyha asszonnyal mennél, tüstént gyanút ébresztenél.
Ha elrablásomat látnák a nagy erejű ráksaszák,
gaz Rávana parancsára nyomodba eredne haduk.
Szigonyt-buzogányt markolva körülzárna a vad csapat,
s velem, asszonnyal terhelve, nem volna számodra kiút.
Fegyveresek; sokan vannak; te egyedül, fegyvertelen.
Hogyan tudnál tovább menni, és megvédeni engem is?
Sok rút ráksasza rád törne, csatára kényszerítene,
és én lebuknám féltemben hátadról, majmok tigrise.
Ha lebuknám, elfognának az átkos művű ráksaszák,
s áldozatos segítséged gyümölcs nélkül fonnyadna el.
És hűségem a fő gátja, hogy nem mehetek el veled:
én férjemen kívül férfit nem érintettem meg soha.
Önszántamon kívül történt, hogy a nőrabló átölelt;
védő, oltalmazó nélkül mitsem tehettem ellene.
Majd hogyha értem jön Ráma, és kiirt minden ráksaszát,
s engem innét magával visz, megbűnhődik a Tízfejű.”

Fátyoláról leoldotta gyémánt diadémját a hölgy,
és Hanumánnak nyújtotta: "Vidd el Rámának ékszerem!"
Csillogó, drágakő-díszes ékét átvette Hanumán,
és felhúzta kisujjára; mert karjára nem ment reá.

41-42.

A drága ékszert átvette, és tisztelettel meghajolt,
jobbkéz felől körüljárta, s elbocsájtó szavára várt.
Szítá magasztaló szóval dícsérte az elindulót,
s búcsút vett a majom tőle, miközben így gondolkozott:
"Kevés teendőm van hátra. Láttam a fekete szeműt.
Még e szégyentelen szörnynek szemet-szívet elbűvölő,
sok fával és folyondárral égi kerthez hasonlatos
ligetét kissé feldúlom, mint kiszáradt erdőt a tűz.”

Vihar-hevű haragjában a Vihar-isten gyermeke
lába kemény rúgásával kidöntötte a fák sorát.
A bokrokat kiszaggatta a kéjkertben a nagy majom,
s a mámorosan éneklő madarak fészke földre hullt.
Bedöntött vízmedencékkel, tőből kicsavart fáival,
szemet pihentető dombok letarolt zöld lankáival,
betemetett tavak mellett fonnyadt virágbimbóival
lehervadt a lugas, mintha erdőtűz ölte volna meg,
s leszaggatott ruhájukban gyászolták dúlt virágai.
Recsegtek a kidöntött fák, vijjogtak rémült madarak,
és rettegéssel ébredtek Lanká alvó lakosai.
Felserkentek az alvásból az ocsmány képű ráksaszík,
és a feldúlt lugas tárult szemük elé, s a nagy majom.
Hanumán, hogy csodát lásson a sok szipirtyó, hirtelen
hegygerinc nagyságúvá nőtt rémült tekintetük előtt.
Ekkor az óriás testű, hegynagyságú majom-vitézt
bámulva, Szítát kérdezték őrizői, a ráksaszík:
"Ki ez a rém? Kinek sarja? Miért és honnan jött ide?
Hogyan elegyedett szóba veled, lótuszbimbó-szemű?”

A tündöklő, nemes Szítá a ráksaszíknak így felelt:
"Nem ismerem alak-váltó ráksasza fajzatotokat.
Ti nyilván jobban tudjátok, hogy ki ez, és hogy mit akar.
Úgy mondják, hogy a kígyónak kígyó ismeri a nyomát.
Én is nagyon megrémültem, és fel nem foghatom, ki ez.
Alakját elváltoztató ráksasza lehet, úgy hiszem."

Szétszéledtek a válaszra a Szítát őrző ráksaszík;
némelyik ott maradt s elbújt, sokuk Rávanához futott.
Rávanához megérkezve, az ocsmány képű ráksaszík
jelentést tettek egy szörnyű, nagy majom rémtetteiről:
"Asóka-ligetedben van egy rémes, óriás majom.
Ereje mérhetetle nagy. Ott Szítával társalkodott.
Dzsanaka lányát unszoltuk, árulja el, ki ez a szörny,
de kérdezősködésünkre nem válaszolt a szép szemű.
Lehet, hogy Indra küldönce, vagy tán Kuvéra hírnöke*

vagy Ráma küldte kémkedni, hogy felkutassa hitvesét.
A nagy termetű feldúlta legfőbb gyönyörűségedet,
a vadak-madarak lakta, pompázatos kéjligetet.
Egyetlen foltnyi, csöpp hely sem maradt elpusztítatlanul,
csak az asóka-kert fáit kímélte meg Szítá körül.
Lehet, hogy Szítát sajnálta, lehet, hogy addig kimerült,
de nem olyannak láttuk, hogy kifáradt volna egyhamar.
A szörnyű termetű szörnyre mérj szörnyű büntetést, urunk,
mert Szítát megkörnyékezte, és feldúlta ligetedet.”

A némberek szavát hallva, Rávana, ráksaszák ura,
a haragtól forgó szemmel fellángolt, mint a máglyatűz.
Tehetetlen haragjában szeméből könnyözön fakadt,
mint két lobogó fáklyából az olvadt gyanta csöppjei.
Hanumán elfogására katonákat küldött legott,
magához hasonló, bátor, vad ráksasza-vitézeket.
Püffedt hasú, nagy agyarú, nagy erejű, torz termetű
nyolcszor tízezer szolgája, sebes futású harcosa
nyársakkal-buzogányokkal felfegyverkezve kirohant
csatára vágyó lélekkel, hogy foglyul ejtse Hanumánt.
A várkapuban várt rájuk a küzdelemre kész majom.
Mint lepkeraj a tűzlángba, úgy vetették rá magukat.
Csillogó csatabárdokkal, nyilak sugárfelhőivel,
tűzfényű buzogányokkal jégesőként csaptak le rá.
A hegynagyságú, fenséges majom állta a támadást.
A földet verte farkával, s nagy bömböléssel ordított:
"A nagy erejű Rámának és Laksmanának győzelem!
És győzelem Szugrívának, aki ügyükben támaszuk!
A Vihar Urának sarja, Hanumán áll előttetek.
A tisztében-serény Rámát szolgálom ernyedetlenül.
Száz Rávana se mérkőzhet velem, ha harcba indulok,
és ezerszámra szórok rá sziklákat és fatörzseket.
Beszéltem a királynéval, feldúltam Lanká városát,
elértem, amiért jöttem, s most bántatlanul távozom."

Mint alkonyi sötét felhő, magasodott fel Hanumán.
Szava a ráksaszák szívét rettegéssel töltötte el.
De a király parancsáról nem felejtkezett meg a had,
és minden gyilkos szerszámmal rárontottak mindenfelől.
Amikor az a hős látta, hogy rárohan a szörny-sereg,
megragadott egy szörnyű vas kapureteszt a várkapun,
a falról leszakította, s úgy csépelte a rémeket,
mint az Ezerszemű Indra villáma a démonokat.
Lemészárolta egy szálig támadóit a Szél fia,
aztán a kapu ívére ugrott diadalittasan.
Hírmondónak maradt csak meg egy vagy két futó ráksasza,
s jelentették királyuknak, hogy egész hada ottveszett.

48.

A ráksaszák fényes uralkodója
hadnépe vesztét a szivére vette,
s tombolva mérgében, előhivatta
saját fiát, Indradzsitot paranccsal:

"Kardforgatásban te vagy itt az első;
nincs isten és démon, akit ne verj le.
Érezte Indra iszonyú erődet*
s legyőzhetetlen vagy az Ég kegyéből.

Ha csatán ellened támad minden démon vagy églakó,
mind a Három Világ rádtör, mindet szétzúzza fegyvered.
Karod ereje védelmez, vezeklésed hatalmat ad,
helyet tudsz és időt ismersz, cselfogásod töménytelen.

Ha harcra kelsz, nincs akadály, amin ne győzz;
ha célra törsz, nincs, amit el nem ér eszed.
Egész világon nem akad merész vitéz,
karod s a dárdád erejét ki kétlené.

Megölve minden szolgám és a legvitézebb ráksaszák,
tanácsosaim elhulltak, öt fővezérem elesett,
széthasítva hever földön Aksa fiam, testvéröcséd
benned van bizodalmam most. Te egymagadban többet érsz.

Tekintsd a hadnép nyomorult veszését,
s a nagy majom bősz diadalmi gőgjét;
vess hát ma számot a saját erőddel,
s rohamra indulj heves indulattal!

Terajtad áll most, hogy előre törve,
hasítsd szilánkra henye büszkeségét!
Erőd erősebb, erejét ne rettegd!
Csatára kelj fel, s te legyél a győztes!"

Fülébe vette a csaták bölénye
parancsolója sietős parancsát,
majd megkerülte, ahogy illik, atyját,
de lelke közben viadalra készült.

Illő alázattal hódolt a sereg Indradzsit előtt,
s lelkesen, harcra buzdulva indult párbajra a vitéz.
A ráksasza-mahárádzsa lótuszvirág-szemű fia
előre tört, mint partjára a tengerár holdtöltekor.

Kocsira pattant, kocsijába fogva
hegyesfogú négy repülő kígyóját,
s Madárkirályt szégyenitő irammal
magasba röppent a nagy Indra mása.

Nyíllövés és kardforgatás mestere, dárdázók feje
száguldva hajtatott arra, ahol Hanumán vert tanyát.
Íjhúrja pendülését és kocsija dübörgő zaját
meghallva, a majom-párduc örömmel várt újabb csatát.
Indradzsit íját markolva, s hegyes fullánkú nyilait,
iparkodott sebbel-lobbal sebekkel elborítani.

Amint a nagy hős, a csaták tudósa,
kezében íjjal viadalra indult,
homályba süppedt valamennyi égtáj,
vonyítva búgott a sakálüvöltés.

De összegyűltek a tusát csodálni
a tündérek, szellemek, égi bölcsek.
Az ég sötétlett a madárseregtől.
Ujjongva hangzott az örömrivalgás.

Hanumán megpillantotta az Indra-lobogós kocsit,
felüvöltött erős hangon, s óriássá növekedett.
Indradzsit kocsiján állva felajzotta nagy kézívét,
és lövésre feszítette a mennydörgés-búgású húrt.

A szembenállók iszonyú erővel,
feledve vészt és sebet, összecsaptak
dühödt irammal, ahogy ős tusában
az égi Indra s a Pokol királya.

Az íj-feszítő, kocsiján feszítő,
csatákban edzett erejű vitéznek
nyílzáporát teste falán kivédte
az atyja útján repülő majom-hős.

Midőn a nyíl-záporeső lepattant
kőszirt-kemény termetü ellenéről,
a támadás meghiusulta láttán
varázslaton törte fejét a herceg.

Elmélyülés révületébe mélyedt,
s sugallatot nyert a tudáson túlról:
"Ha sebhetetlen a vitéz a nyíltól,
meg kell őt bénítani bűverővel.”

Ekkor a dárdával vívók legügyesebbje, Indradzsit,
Brahmá hatalmas dárdáját vetette Hanumán felé.
A varázserejű fegyver megbénította ellenét,
és mozdulatlanná dermedt, s földre zuhant a nagy majom.

Sejtette rögtön, hogy az Alkotótól
eredt e váratlan erőtelenség,
s alázatos szívvel alávetette
magát a dárda erejének önként:

"Nincs rá hatalmam, hogy e szörnyű nyűgből
magam kitépjem; a Világ Urának
ki állhat ellent? A reám igézett
varázslatot tűrni fogom nyugodtan.

Bár a dárda megbénított, nem támad bennem félelem,
mert őrködik fölöttem a Teremtő, Indra és a Szél.
A ráksaszák hatalmában ne lássék rajtam gyengeség.
Rávanával beszédem van; hadd vonszoljanak most elé."

Mozdulatlanságát látva, a rárohanó ráksaszák
kendernyüsttel s faháncs-nyűggel megkötözték kegyetlenül.
Ám a megkötözés folytán a varázstól felszabadult,
mert kettős béklyót nem tűrt el a nagy fegyver igézete.
Érezte: a varázs elszállt, s most már nem bánta Hanumán,
hogy köteléke kínozza, és rángatják a ráksaszák.
Azok fekete öklükkel öklözték irgalmatlanul,
és hurcolták a vélt zsákmányt fejedelmük színe elé.
Jelentették királyuknak, hogy a vétkes megérkezett,
akár egy erős béklyókba vert, tomboló nagy elefánt.
"Ki ez? Miért jött, és honnan? Kik a segítő társai?"
így kérdezgették egymástól a ráksaszák vezérei.
"Égessük meg!" "Nem, öljük meg!" "Nem, faljuk fel!"  – vitatkozott
egymással a haragjában tomboló ráksasza-tömeg.

50-51.

Mikor maga előtt látta a sárga szeműt Rávana,
düh és kétség nyomasztotta a rémes ráksasza-királyt,
s tehetetlen haragjában tépelődött a szörnyeteg:
"Talán maga a szentséges Siva került szemem elé,
aki megátkozott egykor, mikor megemeltem hegyét?*
Majom alakban ő jött el, vagy talán Bána* óriás?"

Dühtől vérbeborult szemmel szólította maga elé
alkalom-szabta kérdéssel Prahasztát, bölcs miniszterét:
"Kérdezd meg ezt a gaz lelkűt, miért és honnét jött ide?
Ligetem megpocsékolta; ebből mi haszna származott?"

Fejedelme parancsára a bölcs Prahaszta így beszélt:
"Majom, nyugodj meg! Üdv néked! A félelemre nincs okod.
Ha mint Kuvéra küldötte kerested fel e palotát,
számolj be a valóságról, aztán szabadon távozol.
Ha Indra, Jama, Varuna adott titkos megbízatást,
hogy városunkat kémleld ki, és álcázd állatnak magad,
vagy hírhozójaként küldött a győzni vágyó Visnu úr
– mert majomnak mutat külsőd, de erőd nem majomra vall – ,
ismerd be az igazságot, akkor szabadon engedünk,
de ha cselen kapunk rajta, nem mentheted meg életed."

A ráksaszák kérdésére az erdőben lakók feje
felelt: "Nem vagyok én Indra, Jama, Varuna követe,
nem vagyok Visnu küldötte, a Kincs-adó barátja sem.
Fajtám az, aminek láttok: erdőlakó majom vagyok.
Rávanával beszédem van, de nem bocsájtottak elé,
ezért lugasát feldúltam, hogy felfigyeljen a király.
Ekkor a ráksaszák jöttek seregestül, hatalmasan;
támadtak, testemet védtem, s levertem őket vad tusán.
Nem győzhetnek le fegyverrel sem démonok, sem istenek;
ebben a nagy kiváltságban részesített az Ősatya.
A királyt látni kívántam, ezért döntöttem: engedek
a fegyverek hatalmának, és így hurcoltak most ide.
Tudd meg: a végtelen fényű Ráma követével beszélsz.
Ezt tudva, hallgasd meg Ráma üzenetét, fejedelem!

Én Szugríva parancsára látogattam meg váradat.
A majmok ura testvérként üdvözöl, ráksaszák ura.
Mint testvér szavait, hallgasd Szugríva jótanácsait,
haszonnal és igazsággal teljes, üdvre-vivő szavát.
Más férfi hitvesét szégyen fogságban tartanod, király,
mert az Örök Törvényt sértő, romlást és pusztulást hozó,
önös tettektől irtóznak hozzád hasonló okosak.
És a Három Világon nincs senki, hidd meg nekem, nagyúr,
aki nyugodtan élhetne, ha Ráma ellen vétkezett.
Azt gondolod talán, Szítá az, aki itt van foglyodul?
Nem! Testbe öltözött végzet, mely Lankára leselkedik.
A szörnyű pusztulás éjét hárítsd el Lanká, önmagad,
barátaid egész népe feje felől, fejedelem!

52-53.

Hanumán jóra buzdító tanácsát hallva, Rávana
a haragtól eszét vesztve bömbölt: "Végezzetek vele!”
De mikor a gonosz lelkű ráksasza így rendelkezettt,
a követ-megölés ellen testvére óvó szót emelt.
Elvakult bátyja vétségét nem nézhette Vibhísana,
és törvény-ismerő szívvel latolgatta, mi lesz helyes.
Jól megggondolta, és döntött lelkében az okos szavú,
s barátságos, okos szóval csitította indulatát:
"Király, sérti a Törvényt, és a Nagy Rendben szégyenletes,
nevedhez méltatlan volna, hogy megölesd a hírnököt.
Ha a harag így úrrá lesz a rangodbélieken is,
akkor mit ér a méltóság, a tanulás, a bölcsesség?
Ugyan mi hasznod származnék abból, hogy meghal a majom?
Akik őt követül küldték, azokra hulljon büntetés!
A követet, akár jót mond, akár rosszat, más bízta meg,
másnak van alávetve, maga nem érdemel halált."

Nagyon üdvére szolgáló, körülményekhez mért szavát
szívére vette és így szólt testvéréhez a Tízfejű:
"Jól mondtad, hogy nem illendő kivégezni a hírvivőt,
azonban arcátlansága nem maradhat büntetlenül.
Minden majomnak féltett, fő ékessége a nagy farok:
gyújtsák meg e majom farkát! Égő farokkal tűnjön el!
Így lássa meg e hitványat, csúffá tett testét gyászolót,
a fajtája, egész népe, rokonai, barátai.
A város minden utcáján, terein, házai között
hurcolják végig lángoló farokkal ezt a hírhozót!"

Tüstént szavát fogadták a haragra zordult ráksaszák,
és hosszú gyapotcsíkokkal tekerték a farkát körül.
Míg a farkát tekergették, a majom óriásra nőtt,
mint a Mindent-faló lángja, ha kiszáradt bokorba kap.
Ekkor olajjal öntözték, aztán tüzet tettek alá,
és ujjongva elindultak zsákmányukkal a ráksaszák.
Dobok és kürtök zengése adta hírül a büntetést,
míg áldozatukkal járták a várost gonosz őrei.
Látták a lángoló farkat a kárörvendő ráksaszák,
s a balhírt a királynénak elújságolták kéjesen:
"Szítá, azt a vörösképű majmot, aki beszélt veled,
égő farokkal hurcolják az egész városon körül!”

Akár saját elrablása, úgy sújtotta Szítát a hír,
és sikoltva borult földre az Áldozat-nyelő előtt:
"Ha böjtöltem, imádkoztam, híven szolgáltam férjemet,
ha hű maradtam Rámához: most Hanumánnak légy hideg!”

Ekkor az oltártűz lángja jobbról magasra felcsapott,
jelezve, hogy meghallgatta, és megsegíti Hanumánt.
És az égő farok lángját lobogtató atyja, a Szél,
hómezők enyhe hűsével lengett a királyné felé.
Miközben farkán tűz lángolt, elcsodálkozott a majom:
“Ez a lobogó, égő tűz miért nem okoz kínt nekem?
Látom, hatalmasan lángol, mégsem perzseli testemet.
Bizonnyal Szítá hűsége és a Raghu-sarj érdeme
és atyám jóindulata fékezi meg a lángokat."

Majd a majmok oroszlánja magában így elmélkedett:
"Ha ádázul magamfajtát kötöztek meg a ráksaszák,
megérdemlik, hogy elnyerjék e tettükért jutalmukat."

Hegy-nagyságból a testén-úr hős egy szempillantás alatt
parányivá zsugorodott, s kibújt kötelékeiből.
Amint szabaddá vált, ismét hegycsúcs-naggyá növekedett.
Körülnézett, s megpillantott egy vaskos várkapu-reteszt.
Két markába szorította a vasveretű, nagy rudat,
és valamennyi őrzőjét szétmorzsolta a Szél fia.

54.

Ezután Hanumán Lankán végignézett kényelmesen,
ereje-kedve buzdult, és gondolkozott: még mit tegyen?
"Mi van még hátra, hogy méltó nyomot hagyjak magam után,
hogy a gaz ráksaszák jobban megkeserüljék tettüket?
A lugast már kiszaggattam, sok ráksasza-vezér halott,
a hadsereg megritkítva –  elpusztítom a várat is.
A vár elpusztításával munkámat betetőzhetem,
csekély erőfeszítéssel tettemből dús gyümölcs fakad.
S illő, hogy a derék tűznek, mely a farkam hegyén lobog,
némi szórakozást nyújtsak a város palotáival.”

Ekkor farkán a tűzlánggal, mint villámmal a víz-adó,
Lanká lakain-lankáin sétára indult a majom.
Sorban haladt házról házra, kertekbe, ligetekbe is,
és támadástól nem tartva tekintgetett maga körül.
Prahaszta háztetőjére vetette legelőbb magát,
s mindenfelől tüzet szórt rá, mint porfelhőt a szélvihar.
Prahasztától tovább ugrott Mahápársva tetőire,
s lángot vetett rá farkáról, mint a végpusztulás tüzét.
Ezután Indradzsit házát égette fel a lángoló,
s Szumálit s Dzsambumálit sem kímélte meg a tűzeső.
Mikor végighaladt minden hajlékon a nagy erejű,
a ráksasza-mahárádzsa palotáját kereste fel.
A magas Méru-hegycsúcsként magasló, napként ragyogó,
drágakővel-talizmánnal-arannyal dúsan megrakott,
remekbe készült kastélyra farkával tűzcsóvát vetett,
és bömbölt, mint a végromlás villámló felhőtömege.
A Szél végig legeltette a lángokat a házakon,
s az aranyrácsos és gyönggyel-gyémántokkal dúsan rakott,
drágakő-ékes hajlékok magukba roskadtak sután,
összeomló eresztékkel terültek el a föld szinén,
mint érdemeik elfogytán égből lebukó mennylakók.
Zűrzavaros zsivaj támadt, a ráksasza-nép futkosott,
ki-ki mentette hajlékát, jajveszékeltek gyászosan.
"Maga a Tűz-isten jött el majom alakban! Jaj nekünk!”
síránkoztak, s leroskadtak csecsemőikkel az anyák.
Kibomlott, lángoló hajjal zuhantak le az asszonyok
a paloták tetejéről, mint cikázó villámszalag.
Gyémánt, korall, lazúr, gyöngy és ezüst tömegével kevert,
olvadt ércek patakzottak az égő paloták falán.
Mint ahogy fűvel és fával sohasem lakik jól a tűz,
nem lakott jól a dúlással Lanká várában Hanumán.
Végül, mikor egész Lankát elpusztította Hanumán,
az óceánba mártotta farkát, eloltotta tüzét.

56-57.

Szítá a sinsapá-fához támaszkodva várakozott.
Mielőtt visszatért volna, elköszönt tőle Hanumán.
Tenger fölötti útjára készült a majmok tigrise,
és az Aristha-hegycsúcsot szemelte ki ugróhelyül.
E hegyek-fejedelmére mászott fel, s újra nagyra nőtt,
és most észak felé indult délről a nagy majom-bölény.
Combja közé szorította a nagy hegy szilárd szirtfokát.
Az felüvöltött kínjában, és besüppedt a súly alatt,
sziklái szertemállottak, fűszálként dőltek el a fák.
Beomló barlangok mélyén gyötrődő oroszlánjai
eget repesztő bőgését csikarta ki a fájdalom.
Összekuszált ruhájukban, elejtve ékszereiket,
felröppentek ijedtükben a tündérek, a szellemek.
Izzó nyelvű, erős mérgű, nagy testű, villogó fogú,
óriás kígyok kínzottan tekergették nyakuk-fejük.
Mint egy szárnyas hegy, szökkent fel nagy lendülettel Hanumán,
s a lótusz helyett Hold-ékes, Napot mint szárcsát úsztató,
csillagokkal virágdíszes, felhők rojtjaival füves,
halak gyanánt csillagképes, Mars-cápával fenyegető,
a Hattyú szép csillagzatát hattyúként lubickoltató,
Indra hátaselefántját szigete helyett emelő,
szélrohamokkal hullámzó, holdsugarakkal gyöngyöző,
széles levegő-tengerben mint vízben úszott a vitéz.
Mintha a Holdat súrolná, mintha felfalná a leget,
mintha letépni indulna az égről Napot s csillagot,
mintha a felhőket húzná, úgy haladt ernyedetlenül.
Fekete és narancssárga, zöld, barna és kékeslila
felhőgomolyok villóztak a villámgyors röptű körül.
Behatolt egy-egy felhőbe, s előjött túlsó oldalán:
elbúvó és előbúvó holdkoronghoz hasonlított.
Nagy bömböléssel bömbölve, mint dörgő viharfellegek,
megérkezett a túlpartra, ahol várták barátai.
A tengerparton ott ültek a majom-nép vitézei,
vártak a percre sóváran, hogy meglássák a Szél fiát.
Mint szél-hajszolta nagy felleg messze dübörgő moraja,
úgy zúgott a majomlábak nyomán örvénylő levegő.
Meghallotta a légzúgást a várakozók tábora,
s mind izgatottan ugrott fel, és leste a közeledőt.
Hogy minél hamarabb lássák, a magasló hegycsúcsokon
egyik szikláról másikra ugrándoztak kíváncsian.
Fák tetejére másztak fel, törtek virágos ágakat,
s mint messze fénylő zászlókat lengették vidáman felé.
A nagy irammal száguldó, hegynagyságú majom-bika
a zöld erdő borította Mahéndra csúcsán földet ért.
Az örömében ujjongó, kiáltozó majom-sereg
tolongva mind köré tódult, és tisztelettel meghajolt.
Vendégváró ajándékul hoztak gyümölcsöt, gyökeret,
hogy illően fogadják a Szél fiát, büszkeségüket.
Ugrálva, szökve, tombolva kiáltoztak: "Kilakilá!”
Zöld ágakat halmoztak fel Hanumánnak trónszék gyanánt.
Ő illendőn köszöntötte a véneket, vezéreket,
Angadát, a vitéz ifjút, s az élemedett Dzsámbavánt.
A tiszteletet érdemlőt fogadta méltó tisztelet,
s ő "Láttam a királynét"   szólt röviden, és elhallgatott.
Sürgető érdeklődéssel unszolták, hogy számolna be.
"Egy lugas közepén láttam, asóka-fák tövében állt.
Fertelmes ráksaszík őrzik a hibátlan királyleányt.
Haja özvegyi varkocsba fonva, teste bőjttől sovány,
szennyes ruhába öltözve gyászolja vesztett hitvesét."

A boldogító "Láttam" szót mint nektárt szívta be fülük,
s véget nem érő ujjongás töltötte be a levegőt.
Rikogott egy, vakogott más, harmadik vígan kurrogott,
éljenzés szállt szájról szájra: "Kilakilá! Kilakilá!”
Némelyik majom-elefánt örömében magán kívül
libegő-lompos nagy farkát verte a földhöz boldogan.
Mások egymást taszigálva, hogy közelebb férkőzzenek,
tapogatták-ölelgették a páratlan majom-vitézt.

61, 65.

Majd amikor kitombolta magát az ujjongó sereg,
felszöktek a hegy ormáról, s indult ugrálva a csapat.
Mint lábra kelő hegycsúcsok, mint égre szálló szikla, mint
megvadult elefántcsorda törtetett a sok szökdeső.
A Szél fia haladt élen, s a nagy eszűt, nagy iramút
tekintetükkel hordozták a nyomában tülekedők.
Így érkeztek a tarkálló erdők fedte Praszravana
hegységhez, s tisztelettel mind leborultak Ráma előtt.
Köszöntötték Szugrívát, és Angadával az élükön
előadták a Szítával történtekről a híradást.
Fogságát Rávanánál és a ráksaszík bántalmait,
ragaszkodását Rámához, a Tízfejű ajánlatát
mesélni kezdték Rámának, egymástól véve át a szót.
Mikor Ráma meghallotta, hogy életben van hitvese,
felkiáltott: "Hogy van Szítá? Vajjon gondol-e még reám?
Számoljatok be mindenről, amit róla megtudtatok!"

Ráma felindulásának láttán a majmok Hanumánt
ösztökélték színe elé, hogy mondja el történetét.
Előállt a Vihar sarja, majd arccal fordult Dél felé,
amerre Szítát sejtette, és irányában meghajolt,
és szóval szólt a szószóló, elmondva a találkozást.
Előbb átadta Rámának az önfényében villogó,
aranyos drágakő-pártát, majd fejet hajtva, így beszélt:
"Átugrottam a száz mérföld széles, hatalmas óceánt,
hogy megtalálhassam Szítát, a Dzsanaka-királyleányt.
Ott fekszik a gonosz lelkű Rávana ékes városa
a déli tenger túlpartján, a messzi Lanká szigetén.
Rávana háremében van rabságban szeretett nejed,
ott sínylődik a szépséges, s feléd száll minden óhaja.
Egy fonatba befont hajjal gyászolva, a földön hever,
fényét vesztve, lehervadva, mint lótusz-tó tél jöttekor.
A nemes Raghu-nemzetség hírnevét hirdető szavam
lassan bizalmat ébresztett irántam, s felfigyelt reám.
Megszólítottam, elmondtam küldetésem történetét,
s ő Szugríva szövetsége hallatán megvidámodott.
És ezt üzente: –  Számolj be vitéz férjemnek, Szél fia,
mindenről, amit itt láttál, tüstént, maradéktalanul.
És tedd hozzá: «Neked küldöm emlékül ezt az ékkövet;
e pántra emlékezz vissza: ez övezte homlokomat.
És ez a gyöngydíszes gyűrű, amelyet te küldtél nekem,
vígaszom lesz a bánatban; ha látom, rád emlékezem.
Már csak egy hónap van hátra az életemből, Raghu-sarj;
elveszik egy hónap múlva életemet a ráksaszák.»”
 
 

VI.
A háború könyve

1-2.

Meghallva Hanumán bölcsen előadott jó híreit,
Ráma örömmel eltelve felelte ékes válaszát:
"Csodálatos, sosem hallott tettet vitt végbe Hanumán,
amire gondolatban sem gondolhat más a föld szinén.
Nincs senki, aki átkelne a végtelen víztömegen,
kivéve a Madárkirályt, a Szelet és a Szél fiát.
Tündérek, szellemek, kígyók, istenek és a démonok
a Rávana-védelmezte Lankába nem juthatnak el.
Ha valaki megpróbálná, életével fizetne rá:
a ráksaszák nagyon védett városából nem térne meg,
csak az, aki vitézségben Hanumánunkkal érne fel.
Szítá felkeresésével életemet mentette meg,
és velem Laksmanáét is, a törvény-ismerő majom.
Ám csüggedt lelkemet mégis búsítja az aggodalom:
az óceánra gondolva, elernyed lelkem ereje.
Az áthatolhatatlan víz túlpartjára hogyan jut el
a harcra egybegyült majmok csatára készülő hada?
Félek, hiába tudtam meg, hogy hova került hitvesem;
az óceán legyűrését a majmoktól nem várhatom.”

Az aggodalom-béklyózta Dasaratha-királyfihoz
aggodalmat oldó szóval szólt Szugríva, a bölcs király:
"Kislelkű emberek módján miért gyötröd balgán magad?
Mint hálátlan a jótettet, felejtsd a gyáva bánatot!
Aggodalomra nem látok semmi okot, Raghuk üke.
A titkot felderítettük, tudjuk az ellen rejtekét.
Cápáktól, vízi hüllőktől nyüzsgő tengeren átkelünk,
betörünk Lanká várába, megöljük ellenségedet.
Nézd, itt van ez a mindenhez értő, ügyes majomsereg:
kedvedért bátran, vidáman rontanának a tűzbe is.
Ne csüggedj! Rajta kell lenned, hogy visszaszerezd hitvesed,
és porba sújtsd elrablóját, a gonosz művű Rávanát.
Nekünk most az a dolgunk, hogy hidat verjünk a tengeren,
s meglátogassuk annak a ráksaszának a városát.
Ha a Trikúta-hegy csúcsán Lanká szemünk elé kerül,
úgy vedd, mintha halott volna csatában elhullt ellened.
Ha nem övezzük át híddal Varuna széles lakhelyét,
nem ronthatja le Lankát a mennylakók hadserege sem.
Ám te, tudással fegyverzett nagy bölcsek legbölcsebbike,
velem, segítő társaddal, legyőzheted a Tízfejűt.
Mert a Három Világon sem ismerek senkit, Raghu-sarj,
aki felajzott íjaddal szemben meg tudna állani.
Bízd ügyedet a majmokra: nem fog aláhanyatlani.
Meglátod nemsoká Szítát, átkelünk az örök vizen.
Ne tápláld bánatod, Ráma! Tápláld inkább haragodat!
Béna a csüggedő harcos, a haragvó félelmetes.
Éles elméddel azt fontold inkább, hogy a Folyók Urán
mi úton-módon kelhetsz át. Segítőkként számolj velünk!
Amikor seregünk átkelt, kezedben van a győzelem,
mert ezek a vitéz majmok, alakjukat változtatók,
fatörzs- és szikla-záporral szétmorzsolják Lanká hadát."

4.

Szugríva okkal és érvvel megtámasztott, megindokolt,
célhoz szabott beszédére a Raghu-sarj így válaszolt:
"Ha kell, hidat verek, vagy nagy vezekléssel teszek csodát,
s ha nincs más mód, kiszárítom a mérhetetlen óceánt.
Ebben a percben készüljünk indulásra, csatára fel!
Nézd, győzelmet jövendölve áll pályája csúcsán a Nap!
Ha Szítá jöttömet hallja, élet-reménye visszatér,

mint ha élet vizét issza az élettől váló beteg.
Előörsünk legyen Níla, fürkéssze ki az utakat,
százezer fürge járású majom legyen kísérete.
Níla, gyümölcsökben gazdag, hűs vizű erdők útjain,
mézet csorgató fák mentén vezesd végig a sereget.
Megronthatják az erdőkben ráksaszák a patak vizét,
fák gyökerét, gyümölcsét is; őrködj ellenük éberen!
Sziklák közt, szakadékokban, barlangokban, bokrok mögött
szétszéledve kutassátok a leskelődő kémeket!
Aki úgy érzi, hogy gyenge, az most inkább maradjon itt;
erőt, elszántságot kíván félelmetes feladatunk.
A tengerárként hömpölygő, fenyegető előhadat
erős majom-oroszlánok vezessék, sok száz és ezer.
A nagy Gaváksa, Gavaja, s a hegycsúcs-termetű Gadzsa
járjon az élen, mint tehén-csordában a büszke bika.
A majomsereg jobb szárnyát fedezze Risabha majom,
erdőlakók oroszlánja, ugrálva járó nép feje.
A majomsereg bal szárnyán haladjon Gandhamádana,
megközelíthetetlen, mint megvadult elefántbika.
A sereg közepén majd én buzdítom a derékhadat;
mint harci elefánt Indrát, vigyen a hátán Hanumán!
Üljön Angada hátára a halál-osztó Laksmana,
mint Világelefánt hátán Kincsőrző Szellemek Ura.
Vezesse az utóvédet Dzsámbaván, medvék bajnoka.
Szuséna Végadarsinnal fedezetül menjen vele."

Ráma rendelkezésére Szugríva, a majomkirály,
fővezérként állt élükre, s az indulásra jelt adott.
A jeladásra felpattant az irdatlan majomsereg.
Barlangból, sziklacsúcsokról hömpölygött a vad áradat.
Illőn tisztelgett Rámának Szugríva, s vele Laksmana,
és a hadsereg útra kelt a déli világtáj felé.
Elefánt nagyságú majmok százai és százezrei,
milliók és százmilliók vették a nagy Rámát körül.
Rámát a fán-lakók teljes népe követte lelkesen;
örvendezett és ujjongott a Szugríva-vezette had.
Vígan ugrálva, szökdösve tolongott a majomsereg,
vakogott, kurrogott, bömbölt, rikoltozott, kiáltozott.
Útközben illatos mézet ettek, s édes gyümölcsöket;
bimbozó és virágfürtös gallyakat lengetett kezük.
Felkapta s lehajította egy a mását játékosan;
felszökött társa vállára, vagy társát földre nyomta le.
"Megöljük Rávanát, és a sötétben kószálók hadát
kiirtjuk egy szálig!" –  hangzott kiáltásuk Ráma felé.
Az elöl haladó Níla, vele Risabha, Kumuda,
a sok majom-kézzel fürgén megtisztította az utat.
Középen a nemes Ráma, Szugríva, s a hős Laksmana,
az ellenség-ölők jártak sok hatalmas majom között.
Satabalit, a nagy majmot, száz millió vette körül,
csapata biztosította a nagy majom-fősereget.
Ezer millió majmával Késarin, Gadzsa, Panasza,
és vitézeivel Arka védte a sereg oldalát.
Szugríva mögött nagy medvék tömegeivel Dzsámbaván
és Szuséna oltalmazta a vonuló sereg farát.
Pradzsangha és Valímukha, Dzsambha és Rabhasza majom
körbejártak és nógatták, ha itt-ott lemaradt egy-egy.
Ráma parancsba adta, hogy kerüljék a városokat,
és minden emberek-lakta tájat, s ők hallgattak reá.
Mint a hullámverő tenger, hömpölygött a majomsereg,
félelmes zúgással, mint a dagálykor áradó özön.
Köztük a két majom hátán a két férfi úgy tündökölt,
mint a Sötét Szörny szájában a Hűsfényű s a Fény-adó.
Elborítva a föld színét, haladt az óriás sereg,
karom- s fog-fegyveres hősök, medve- és majom-tigrisek.
A négykézláb futók lába és keze porfelhőt kavart,
s ijesztő félhomály támadt, a napfény elsötétedett.
Vonultak éjjel és nappal, nem tartott pihenőt a had,
fűtötte harci láz mindet, sietve törtek cél felé,
Szítá kiszabadítása tettre sarkallta lelküket.
A Mahéndra-hegy lábához megérkeztek hamarosan,
s a kék-lótusz-szemű Ráma felmászott széttekinteni.
Az erdőborított csúcsról megpillantotta a király
a nagy halaktól, kígyóktól hemzsegő, végtelen vizet.
A sereg is átkelt közben a közbeeső hegyeken,
és a morajló víz partján sorjában felsorakozott.
Ráma és vele Szugríva, és harmadikul Laksmana
leszállt a hegytetőről, és a víz partjára lépkedett.
A zord vízparti sziklákat az örvénylő víztömegek
kavargó árja csapdosta. Ráma elnézte, s így beszélt:
"Szugríva, hát megérkeztünk Varuna lakhelye elé,
s most ugyanaz a gond vár ránk, amely már eddig is gyötört.
E határon túl nincs több föld, csak a parttalan óceán;
ki kell valamit gondolnunk, hogy átkelhessünk habjain.
Nos, tartsunk pihenőt itt most. Hallgassunk meg tanácsokat,
hogy keljen át a túlpartra az egybegyűlt majomsereg.”

Ekkor Ráma parancsára a hadsereg tábort ütött.
A Szítá vesztén bánkódó, erős karú hős így beszélt:
"A tengerparti erdőben verjen tábort minden csapat;
utána megtanácskozzuk, hogy keljünk át a tengeren.
Csapatától ne kószáljon most el senki ide-oda;
tudhatjátok, veszély les ránk. Járjanak őrök fel s alá!"

Letanyázott a fás parton parancs szerint a hadsereg,
s úgy csillogott a víz partján a pihenő majom-tömeg,
mint a tenger tükörképe, méz-sárga, hullámzó özön,
s a nyüzsgő sokaság harsány zsivaja olyan zajt csapott,
hogy elfojtotta zúgása a habok örök moraját.

6.

Rávana látta, hogy Lankát tönkregyalázta Hanumán,
s a hátborzongató, szörnyű pusztítást látva, így beszélt
szégyenében elfordított arccal tanácsosaihoz:
"Az a hitvány majom Lanká bevehetetlen városát
meggyalázta és feldúlta, s Szítával is találkozott.
A palotát beszennyezte, lemészárolt sok ráksaszát,
s fenekestül felforgatta az egész várost Hanumán.
Mondjátok, mit tanácsoltok? Mi vezet célhoz? Mit tegyek?
Mit gondoltok, mi lesz hasznos, amit ha teszek, jól teszem?
Mert úgy mondják, a győzelem gyökere a helyes tanács;
így tanácsotokat kérem Ráma ellen, tanácsosok.
A fáradalmakat tűrő majmok iszonyatos hadát
vezeti Lanká ellen, hogy vészt, pusztulást hozzon reánk.
Nem kétlem, hogy könnyűszerrel át fog kelni a tengeren
öccse kiséretében, s a sereg követi szaporán.
Szörnyű majom-csapás zúdul most városunkra, ráksaszák;
álljon elő hát mindenki tanáccsal, hogy hárítsuk el?”

8.

Mint dalmahodó nagy felleg, a szénfekete ráksasza,
Prahaszta fővezér szólalt meg elsőnek hetvenkedőn:
"Te minden szellemet, démont, isteneket és szörnyeket
csatában letiporsz könnyen; két ember-fajzat mit neked!
Eddig gyanútlanok voltunk, így játszhatott ki Hanumán;
ha még ide merészkedne, másodjára nem éli túl.
Az óceán-határolta, hegyek-fák fedte föld szinét
megtisztítom a majmoktól. Adj erre parancsot nekem!"

Dühös Durmukha átvette a szót tőle, s így lázított:
"Nem tűrhetjük e sérelmet, amely mindannyiunkat ért:
a hárem meggyalázását, a város tönkretételét,
a ráksasza-mahárádzsát lefitymáló kigúnyolást.
Megyek, megfutamítom most tüstént e söpredék-hadat,
ha levegőbe, tengerbe vagy föld mélyébe bújnak is.”

Folytatta Vadzsradanstra, a villám-agyarú ráksasza,
húscafatok s vér szennyezte dorongját rázva mérgesen:
"Nyomorult Hanumánokkal bajmolódnunk nem érdemes,
amig Ráma és Szugríva áll utunkban, és Laksmana.
Megyek Rámát és Szugrívát, és velük együtt Laksmanát
lesújtani dorongommal, szétmorzsolni a majmokat.
Még egy tanácsomat halld meg, király, ha jónak gondolod,
mert az kerekedik felül, aki fortélyban járatos.
Alakjukat változtatni tudó ráksaszáid közül
válassz ki sok ezer szörnyű, iszonyú erejű vitézt,
ember alakba rejtőzve induljanak Ráma elé,
s valójukat jól leplezve, ámítsák el ellenfeled:
«Öcséd, Bharata küldött, hogy jelezze, oldaladra áll.
Maga is nemsoká itt lesz, most toborozza seregét.»
Ezután a gyanútlanra váratlanul reátörünk,
karddal, szigonnyal és nyárssal, buzogánnyal fegyveresen.
A levegőben állunk meg, fentről irtjuk a majmokat,
kövek-dárdák esőjétől Jama lakába hullanak.
Beleesik a csapdába Ráma és vele Laksmana,
és a botor hiszékenység pusztulásuk forrása lesz."

Végül a hegymagasságú, villám-nyelvű Vadzsrahanu
szája szélét nyalogatva hosszú nyelvével, így beszélt:
"Mulasson ki-ki kedvére, ne törődjetek semmivel;
ezt az egész majomcsordát én egymagamban felfalom.”

9-10.

A fegyvercsörtető hordát félretolta Vibhísana;
megvárta, míg leülnek, majd összetett kézzel így beszélt:
"Bátyám, mióta elhoztad a Vidéha-királyleányt,
baljóslatú jelek tűnnek fel földünkön egymásután.
Nem kap lángra az oltártűz, bár serkentik varázsigék,
füstölgő-szennyesen gyullad, sziporkát szór és sistereg.
Házi tűzhelyen, oltáron, szentélyek szobrai előtt
hangyák lepik be és férgek az áldozati eledelt.
Elapad tehenek tőgye, roskadozik az elefánt,
lovak nyerítenek búsan, s legelnek egyre éhesen,
könny hull szamár szeméből, és szőrét hullatja a teve,
s hiába minden orvosszer, nem gyógyulnak a betegek.
Fekete varjak felhői gomolyognak az ég ívén,
s a paloták terraszait sűrű rajokban ellepik.
Vijjogó keselyű-falkák lebegnek a város fölött,
szürkület lesz a hajnalfény, és bajt hoz enyhülés helyett.
Csapatba gyűlve kószálnak ragadozó vadállatok,
és elnyújtott üvöltésük hangzik a várkapuk előtt.
Engesztelésre van szükség, ha feltűnnek e vészjelek:
javallom, rögtön add vissza Rámának a királyleányt.”

Így szólt testvér a testvérhez: Rávanához Vibhísana,
legjobb tanáccsal szolgálva az összes tanácsos közül.

11-13.

Ám a vágytól eszét vesztett, Szítába szerelmes király
a bölcs tanácsot fitymálta, s feltett szándékánál maradt.
Aranyháló-borította, gyönggyel-korallal kirakott,
szélvész-lábú lovak húzta nagy kocsijához sietett,.
Viharfelhő dübörgésű, páratlan kocsijára szállt
a szörnyek tízfejű feje, és hadaihoz hajtatott.
A vértbe öltözött, kardos, minden fegyverrel felszerelt
ráksasza-harcosok sorban elvonultak színe előtt.
Sokféle hímes öltönyben, minden ékszerrel ékesen
sereglettek köré oldalt, és gyűltek szaporán mögé.
A felsorakozott népen végigtekintett Rávana,
és híveihez így szólott a kényét kereső király:
"Segélyetekkel győztem le egykor a mennylakók hadát;
így győzzétek le vélem most Szugrívát és a majmokat.
Az óceán túlsó partján, a két királyfi oldalán,
Szítá nyomára bukkantak, s a tengerhez jutottak el.
Haditervet kovácsoljunk, eszeljetek ki ki ötletet,
hogy megtarthassam Szítát, és vesszenek a királyfiak.
Három Világon nincs senki, kire úgy vágyom, mint reá,
ámde nem akar ágyamba szállni a ringó léptű nő.
Egy évi haladékot kért a szép lótuszbimbó-szemű,
addig várja, hogy eljőjjön szabadítóul hitvese.
Könyörgésének engedtem, s ígéretet tettem neki,
bár vágyam úgy elernyesztett, mint hosszú út a gyors lovat.
El kell mondanom egy dolgot, amely régen történt velem,
s eddig magamba rejtettem, lelkem emésztő titkaként.
Egykor megpillantottam a szépséges Pundzsikaszthalát;
a levegőben, mint tűzláng, Brahmá laka felé repült.
Erőszakot tettem rajta, s letéptem róla köntösét.
Mint leszakított lótusz-szár, borult az Alkotó elé.
Az Önmagától Létező haraggal így fordult felém:
«Ha még egyszer erőszakkal közelítesz asszony felé,
abban a szempillantásban százfelé hasad a fejed!»
Így szólt az Alkotó átka, s ettől rettegve nem merem
erővel vonni ágyamba a Vidéha-királyleányt."

14.

Az éjszakában-repülők királya
vad vágya szülte szava hallatára
Vibhísanának, a király öccsének
óvó tanácsa csititotta bátyját:

"Miért öleltél kebeledre kígyót
Szítá alakban, iszonyú halálként,
mosoly-méreggel, csevegés-fulánkkal,
öt kobra-fejként meredő öt ujjal?

Amíg a szörnyű erejű majomhad
dühödten meg nem rohamozza Lankát,
foggal-körömmel nekiesve bőszen –
add vissza Rámának egyetlen hitvesét!

Amíg nem fosztja meg a ráksaszákat
fejüktől Ráma nyila záporával,
villám-ütésű, suhanó özönnel –
add vissza Rámának egyetlen hitvesét!

Rejtőzz a Nap háta mögé, a Szélbe,
Indra keblére, a Halál ölébe,
felhők közé, vagy a pokol-sötétbe –
Ráma bosszúja utolér akárhol!"

16.

Ám Rávanát a zord Végzet megfosztotta eszétől, és
Vibhísana okos, hasznos szavára durván válaszolt:
"Vetélytárs házában, mérges kígyó fészkében lakni jobb,
mint az ellenséghez szító, hamis barátok oldalán.
A rokonról nem ok nélkül hirdeti az egész világ:
titokban azon örvendez, ha baj éri a rokonát.
Papban örök a jámborság, tehénben örök a haszon,
csapodárság az asszonyban, a rokonban a gyűlölet.
Ha bárki más beszélt volna úgy, mint te, házam szégyene,
tovább percig sem élt volna; megvetésem sújtson terád!”

Így támadt korholó szóval Vibhísanára Rávana;
ő a méltatlan sértésre felpattant, s még négyen vele.
Kezében buzogányával a levegőbe felrepült,
szörnyű haragra gerjedve, király-bátyjához így beszélt:
"Király, szememben elbuktál. Nem érdekel, bármit beszélsz.
A Törvényt megtiportad, s mint bátyát, nem illet tisztelet.
Hiába van a jószándék, a hasznos, célszerű tanács,
az önfejű nem hallgat rá, mert elbódítja végzete.
A minden élőt elvivő Halál pányvája megkötött,
s nem akarok bukásodnak tanúja lenni, Tízfejű.
Nem akarom itt várni be, míg Ráma aranyveretű,
izzó hegyű nyílvesszői a földre leterítenek.
Védd ráksaszáiddal Lankát, s védd magadat, ahogy tudod;
én eltávozom. Üdv néked, király! Boldogulj nélkülem!"

17.

Így beszélt ingerült szóval Rávanához Vibhísana,
s azonnal indult, hogy Rámát táborában keresse fel.
A Méru-hegycsúcs nagyságút, villámszalagként csillogót
a levegőben meglátta a földről a majomsereg.
Négy, ékszerekkel ékítetett, vérttel-fegyverrel felszerelt,
félelmetes vitézségű kísérője röpült vele.
Mikor a hegycsúcs nagyságú, sötét viharfelhő színű,
Indra villámaként sújtó, szemkápráztató ékszerű
Szugríva megpillantotta a magasban közeledőt,
gyanút fogott a bölcs, s némi töprengés után így beszélt:
"Errefelé tart, nézzétek, ez az öt felfegyverezett
ráksasza gyilkos szándékkal; rám pályáznak bizonyosan."

Szugríva szavait hallva, a vitéz majmok sebesen
fatörzseket és sziklákat ragadtak fel harciasan:
"Uralkodónk, parancsold meg, hogy üssük le a gazokat,
hadd hulljon mind az öt holtan a magasból a földre le!"

Amíg ők így tanácskoztak, négy társával Vibhísana
a part szélére érkezve, a levegőben ott megállt.
Nem közelítve, távolról odakiáltott hangosan
Szugrívának s a majmoknak a nagy eszű Vibhísana:
"A ráksaszák gonosz lelkű uralkodója Rávana.
Rávana ifjabb testvére vagyok, nevem Vibhísana.
Ő volt Szítá elrablója s az agg Dzsatájus gyilkosa;
ráksaszík őrzik fogságban a csüggedt szívű, gyenge nőt.
Megkíséreltem érvekkel és okokkal meggyőzni őt,
hogy adja vissza Rámának feleségét, ha jót akar.
Ám végzet-elkábította eszével nem fogadta el
javára szolgáló szómat, mint orvosságot a bolond.
Semmibe vett, és mint holmi rabszolgával, úgy bánt velem.
Én családomat otthagyva, ide jöttem oltalomért.
Arra kérlek, jelentsétek Rámának, az egész világ
oltalmazójának: hozzá menekül most Vibhísana."

Vibhísana szavát hallva, Szugríva, a gyors erejű,
mérgesen értesítette Rámát és vele Laksmanát:
"Váratlan ellenség készül táborunkba hatolni be;
beférkőzne, legyilkolna, mint varjúfészket a bagoly.
Öt fondorlatos elméjű, cselekhez értő ráksasza
színlelt baráti szándékkal érkezett; nehogy higgy nekik!
A ráksaszák királyának kémei ezek. Célja az,
hogy meghasonlást támasszon becsempészett erőivel.
Oltalmat kérni jött hozzád négy ráksasza, és élükön
Lanká uralkodójának testvéröccse, Vibhísana.
Hidd meg, Rávana küldötte ez az álnok Vibhísana.
Légy résen vele szemben, és fogasd el, ezt tanácsolom.
Titkos utasítással jött a görbe elméjű ide,
hogy bizalmadba férközve, majd reánk törjön álnokul.
Büntetésül ölesd meg mind az ötöt irgalmatlanul;
galád Rávana öccsétől nem várhatsz jóindulatot.”

Az indulattal ejtett szó hallatára a Raghu-sarj
Hanumánhoz s a mellette álló majmokhoz így beszélt:
"Amit Rávana öccséről mondott a majmok bölcs ura,
megszívlelésre méltó szó; hallottátok tanácsait.
Kétes ügyekben úgy illő, hogy a jószándékú barát
eszes elgondolásokkal segítse meg barátait."

Ekkor az okos Hanumán, miniszterek legjobbika,
könnyed, édes, találó, bölcs tanáccsal így fordult felé:
"Bár legváratlanabb helyről áll most mellénk Vibhísana,
én mégsem gondolok rosszra; hallgasd meg véleményemet.
E váratlan idő és hely éppen a legalkalmasabb,
hogy férfit férfival, s vétket erénnyel összevessenek.
Látta Rávana gazságát és a te vitézségedet,
érthető hát, hogy így döntött, bölcsen felmérve a valót.
Noha kifaggathatnád fürkésző kérdésekkel is,
ezt mégsem vélném helyesnek; ellenzésére van okom.
A faggatásra kétsége támadna szándékod felől,
és így a bizalmatlanság barátságot taszítna el.
Mindabból, amit elmondott, nem látszik sanda lelkület,
s nézz rá: derűs, nyugodt arca őszinteséget árul el.
Nagy készületedet látta, s Rávana rossz erkölcseit,
Válin halálát hallotta, és Szugríva diadalát.
Ő is királyságot kíván, ezért jött segedelmedért.
Tudásomhoz képest szóltam; a döntés joga a tiéd.”

18-19.

A Szél fia tanácsára a nyájas lelkű Raghu-sarj,
a szent tanokban jártas bölcs, kimondta gondolatait:
"Aki barátként jön hozzám, nem fordulok el senkitől,
ha vétke volna, akkor sem; nem érhet gáncs, ha így teszek.
Aki egyszer hozzám fordult, s kérlelt: «Hatalmadban vagyok»,
oltalmamba fogom venni; ezt fogadtam, és így teszek.
Vezesd elébem, Szugríva! Én védelmembe fogadom,
ha Rávana öccse, vagy ha maga Rávana volna is."

Ráma igéretét nyerve, az igaz lelkű ráksasza
a levegőből örvendve leszállt hű kísérőivel.
Boldogan Ráma lábához borult a tisztelettudó,
és alázattal intézte hozzá szavát Vibhísana:
"Megalázott saját bátyám, a rossz erkölcsű Rávana.
Minden élőlény védője, védelmedhez menekülök.
Elhagytam házamat, Lankát, barátaimat, kincsemet;
te maradtál birodalmam, boldogságom és életem."

E szavak hallatán Ráma megölelte Vibhísanát,
s megkérte Laksmanát tüstént: "Meríts a tengerből vizet,
és kend fel a tengervízzel az érdemes Vibhísanát
a ráksaszák királyává színem és mindnyájunk előtt!"

Testvérbátyja parancsára Szumitrá hős lelkű fia
uralkodóvá felkente a majmok közt Vibhísanát.
A majmok üdvrivalgással üdvözölték a felkenést,
s "Nemes, nemes tett!" –  harsogták, magasztalva Ráma kegyét.
Majd Hanumán és Szugríva megkérdezte Vibhísanát:
"A rendíthetetlen tenger vizén, Varuna lakhelyén,
az ugrándozva-járó nép hadserege hogy keljen át?"

Kérdésükre igaz lelkű Vibhísana így válaszolt:
"Az Óceánhoz forduljon oltalomért a Raghu-sarj!
Hiszen a Raghu-nemzetség fiai ásták egykoron
a mérhetetlen víz medrét, s rokonként fog segíteni."

20.

Közben a fán-lakó népség táborozó hadseregét
megpillantotta Sárdúla, egy arra járó ráksasza.
A pihenő sereg láttán visszafordult a kémkedő,
Lankába száguldott, s rögtön jelentést tett a trón előtt:
"Hatalmas majmok és medvék tömkelege közeledik,
mint feneketlen mélységű, határtalan, nagy óceán.
Két testvér Dasaratha-fi, vitéz Ráma és Laksmana,
két felülmúlhatatlan hős, Szítá nyomát követve jön.
Elérkeztek a tengerhez, és a túlparton megpihent
tíz mérföld hosszan elnyúló, levegőt ellepő haduk.
Hírhozóid, mahárádzsa:fürkésszék ki, mi lesz a jobb:
a meghasonlás-keltés, vagy megvesztegetés? békülés?"

Sárdúla szavait hallva, Rávana, ráksaszák ura,
a helyzetet latolgatta, és hívatta, gondok között,
Suka nevű ügyes kémjét, s utasította, mit tegyen:
"Indulj sietve! Szugrívát, a hatalmas majomkirályt,
nevemben üdvözöld nyájas szóval, s mondd, üzenem neki:
«Ha elragadtam Rámától, a bölcs királyfitól, nejét,
neked mi dolgod ezzel? Jobb, ha Kiskindhába visszatérsz.
Hiszen a majmok Lankába úgysem juthatnak el soha;
nem hogy emberek és majmok, de istenek sem érik el.»

A ráksaszák királyának parancsára az éji rém
madárrá változott, s gyorsan a levegőbe felrepült.
Hosszú utat hagyott hátra magasan a tenger fölött,
és Szugrívához intézte a levegőből szavait.
Ahogy Rávana megbízta, átadta az üzenetet.
Mikor a majmok hallották, mind felpattantak hevesen,
és sebesen rárontottak, markukkal marcangolni szét.
A levegőbe felszökkent az ugrálva-járó tömeg,
megragadták, lerántották föld színére a ráksaszát.
A majmoktól szorongatva ijedten kiáltott Suka:
"Fékezd meg majmaid, Ráma! Nem ölhető meg a követ!
Csak aki ura szándékát elhallgatja önkényesen,
és nem ura szavával szól, az érdemli meg a halált.
Letépik szárnyamat durván, kiszúrják a két szememet!
Megszületésem éjétől kiszenvedésem éjeig
ami gonoszat műveltem, az mind háruljon tereád,
ha most eltűröd, hogy rútul elveszítsem életemet!”

Suka panasz-szavát hallva, a mészárlásra készülő
majmokat visszatartotta Ráma. Szólt: "Engedjétek el!"

21-22.

Ekkor a partszegélyt Ráma kusa-fűvel hintette be,
a nagy víz előtt főt hajtott, s a fűre leheveredett.
A földre hintett fű-ágyon fekvő hős Raghu-sarj fölött
ernyedetlen vezeklésben, imák közt telt el három éj.
A törvény-kedvelő Ráma virrasztott három éjen át,
buzgó fohásszal kérlelve az Óceánt, folyók urát.
De nem mutatkozott testben a mozdulatlan víztömeg,
hiába kérte illendő hódolattal a Raghu-sarj.
Ekkor az Óceán ellen Ráma szörnyű haragra gyúlt,
s vörösen lángoló szemmel megszólította Laksmanát:
"Nem hajlandó mutatkozni dölyfében ez az Óceán.
De még ma meglátod, hogy a halak lakhelyének vizét
nyilamtól átfúrt hal-hullák tömkelege borítja el.
Kagylók-cápák-cetek-lakta, hínár-befonta mélyeit
sosem látott csatában most fenekéig kiszárítom.
Hozd íjamat, s kígyóméreg tüzű, nagy nyílvesszőimet!
Az Óceánt kiszárítom! Keljen át lábon a sereg!”

Ráolvasta a vesszőre a nagy Brahmá-varázsigét,
és Brahmá jogarához vált hasonlóvá a szörnyű nyíl.
Amikor íját meghúzta a nyíllal a nagy erejű,
a nagy hegyek megrendültek, ég és föld szinte meghasadt.
Nem látszottak az égtájak, a földre vak homály borult,
kavargón csaptak egymásnak tavak, patakok és folyók,
és félresiklott útjáról a Nap, a Hold, a csillagok.
A vak sötéten úgy tört át a tompa fényű napsugár,
mintha száz üszök izzása töltené be a levegőt.
Dörgő robajjal zúdult le az égből a vad szélroham,
őrült irammal száguldott a vészes viharfergeteg,
nagy fákat kettéroppantva, felkapva a fellegeket,
sziklacsúcsokat szétzúzva, ledöntve hegyek ormait.
Sikoltott minden élőlény, süvöltve, mint a szélvihar,
és hátborzongatón nyögtek a láthatatlan szellemek.
A vizek tároló háza, halaival-kígyóival,
fenékig fortyogott, áradt, örök medréből kicsapott,
és mérföldekre túllépte partja szabott határait.
Ekkor a tenger mélyéről kikelt maga az Óceán,
mint a Világosság-gyújtó kel fel a Felkelés Hegyén.
Tűz-szájú vízikígyó-had siklott az Óceán mögött,
gyöngykagylói díszítették, lazúr fényében csillogott,
fénylő szirmú virágokból viselt koszorút a fején,
a Gangá, Szindhu és minden nagy folyam körülötte állt.
A nyilát markoló Ráma elé vonult az Óceán,
barátsággal köszöntötte, s összetett kézzel így beszélt:
"A Föld, a Levegő és Szél, a Vizek és a Csillagok
örök pályájukon járnak, megőrzik ön-törvényüket.
Az én örök törvényem az, hogy átgázolni nem lehet,
átúszni nem lehet rajtam; gázlót ezért nem nyithatok.
Sem gyűlöletből, sem vágyból, sem félelemből nem nyitom
ketté vizeim árját; ez ön-lényemtől fosztana meg.
Ám mégis megteszem most, hogy a túlpartra átjussatok.
Békés leszek, mint szárazföld, megtartóztatom magamat
a vizek összes szörnyével, amíg átkel a hadsereg."

Ráma így válaszolt néki: "Hallgass meg, Varuna laka!
E nyílvessző hová hulljon? Ok nélkül ki nem húzhatom."

Meghallva Ráma kérdését, s látva a rémítő nyilat,
minden víz fenséges méhe így felelt a királyfinak:
"Nem messze tőlem északra van egy szentelt földű vidék,
Drumakulja nevén ismert, s neve híres, mint a tiéd.
Ámde ezen a szép földön gonosz erkölcsű nép lakik,
ocsmány kinézetű, hitvány bűnösök isszák vizemet.
Nem akarom tovább tűrni, hogy e gazok érintsenek;
soraikban találjon célt magának páratlan nyilad!"

Ráma a fenséges lelkű Óceán szava hallatán
a láthatáron túl, messze ellőtte iszonyú nyilát.
Ahol a tüzes mennykőként izzó nyílvessző földre hullt,
a nyíl fullánkja kínozta, kincses méhű föld felnyögött.
A nyíl-ütött seb szájából víz fakadt fel a föld alól,
s a forrás Vrana 'Seb' néven ismeretes azóta is.
A vessző becsapódása táján minden víz elapadt,
és Sivatag-erdő nevet kapott a kiszáradt vidék.
Ám amint kiszárította a tájékot a Raghu-sarj,
kegyben is részesítette a pusztaságot a vitéz.
Bővelkedik a jószágban, betegségben szűkölködik,
tejet s olajat ad dúsan, sokféle fűtől illatos,
ízes gyümölcs s gumó sarjad földjében, útjai simák
ezzel a sok ajándékkal áldotta meg dús völgyeit.
Miután így felégette a tájékot a Raghu-sarj,
az Óceán, folyók atyja, ilyen tanáccsal látta el:
"Kedvesem, itt áll melletted Nala, Visvakarman fia;
az égi építőmester volt atyja, s keggyel látta el:
ért mindenhez. Ügyes kézzel építsen rajtam át hidat;
ezt magamon megtűröm, mert mint atyját, tisztelem Nalát.”

Így szólt az Óceán, s eltűnt. Ekkor Nala mester felállt,
és szóval fordult Rámához a legügyesebbik majom:
"A nagy hidat megépítem a halak lakhelye fölött
atyámtól nyert tudásommal. Jól mondotta az Óceán.
A hálátlanokkal szemben legjobb eszköz a büntetés;
a türelem, ajándék és a békítő szó mitsem ér.
Lám, a vizek nagy tárháza csak azért engedett utat
az átkelésre Rámának, mert büntetéstől rettegett."

Ekkor Ráma parancsára a nagy majmok százezrei
felugrottak, s az erdőség felé száguldottak vigan.
Az ágakon lakó népség fatörzs-karú vitézei
fatörzseket téptek-törtek, s hurcoltak a tenger felé.
Sok sálát, asvakarnát és dhvanát, vansát és ardzsunát,
kutadzsát, tilakát, pálmát, szaptaparnát és tinisát,
asókát, bilvakát, mangót, virágzó karnikára-fát
szaggattak ki, hogy feltöltsék törzsükkel a Folyók Urát.
Gyökerestül, gyökér nélkül csavarták ki a törzseket,
és cipelték lengetve, mint Indra szivárvány-zászlaját.
Vezérelefánt nagyságú, irdatlan sziklatömböket
s hegycsúcsokat döntöttek le, s húzták gúzzsal a víz felé.
A széles óceán rengett, döngette a kő-görgeteg.
A belézúduló sziklák kiszorították nagy vizét,
az felcsapott a felhőkig, s függönyként hullt alá megint.
Kötelékeket font sok más, a töltést erősíteni.
Száz mérföld hosszú, nagy gátat épített Nala a vizen.
A szorgalmas kezű majmok rakták a hidat szaporán.
Egyik mérővesszővel mért, léptékkel lépett másikuk.
Fűhalmot, fahasáb-halmot, mint felhőt vagy magas hegyet
halmozott fel ezerszámra a sok serénykedő majom.
A hegynagyságú sziklákkal száguldó majmok csapata
félelmetes látványt nyújtott, mint sötétlő démon-hadak.
A hengergetett szirt-tömbök s a hajított kövek nyomán
zűrzavaros kavargással zúgott, forrt a nagy óceán.
Tizennégy teljes mérföldet készített el első napon
a fáradatlan, ujjongó, elefánt-nagy majmok hada.
Tovább folytatták másodnap az ugrálók munkájukat,
és húsz mérföldnyi készült el a töltésből kezük nyomán.
Dolgoztak egyre gyorsabban a majmok, s harmadik napon
huszonegy mérföld hosszában emelkedett tovább a gát.
Művük sebes irammal folyt, és szorgalmuk gyümölcseként
huszonkét mérföldes szakasz lett készen negyedik napon.
Végül serényen dolgozva, a fürge fán-lakó sereg
új huszonhárom mérfölddel a víz túlsó partjára ért.
A páratlan majom-tigris, Visvakarman dicső fia,
atyja méltó hasonmása, így vert hidat a tengeren.
A nagy halak hazájában végigvonuló híd-csoda
úgy tündökölt, úgy pompázott, mint a Tejút az ég ívén.
Az istenek, a tündérek, égi bölcsek és szellemek
odagyűltek, s a légből fent csodálták ezt a tüneményt.
Tíz mérföldes volt széltében, hosszában száz mérföldnyi volt
e képzelet-felülmúló mestermű, Nala remeke.
Amikor a híd elkészült, a hídfőnél seregbe gyűlt
tízezer millió fürge, óriási, erős majom.
Melléjük állt négy társával buzogányos Vibhísana
az ellen ellen indulni a széles óceánon át.
Ekkor Ráma felé fordult Szugríva, a majomkirály:
"Ülj fel Hanumán hátára, Angadáéra Laksmana,
mert ezen a halak-lakta, nagy vízen át hosszú az út,
s a levegőben szállít majd benneteket e két majom."

A hadsereg előtt indult Ráma, mellette Laksmana.
Szugríva híven kísérte a törvény-tisztelő vitézt.
Némely majom középen ment, másik a gát szélén haladt,
egyesek vízbe ugráltak, másik az úton lépkedett,
levegőbe szökött sok más, röpködve, mint a madarak.
A töltést csapdosó hullám félelmes, zúgó moraját
túlharsogta rivalgással az átkelő, nagy hadsereg.
A fákon-ugrálók népe a hosszú gáton áthaladt,
és megpihent a túlparton, gyümölcsös Lanká szigetén.

24.

A Szugríva-vezényelte gyülekezet úgy tündökölt,
mint a telihold fényében úszó, csillagos éjszaka.
Ráma a lobogódíszes Lanká városfala előtt
tankönyvek-szabta hadrendbe állította a sereget.
Elrendelte: "Derékhadban a győzhetetlen Angada
s Níla gyűjtsék maguk mellé a majom-erők legjavát.
A sereg jobb szárnyán gyűljön össze sűrű majom-tömeg,
és szilárd sorfaluk zárja körül Risabhát, mint vezért.
Tomboló elefánt hévvel támadó Gandhamádana
a majom-sereg bal szárnyát vezesse alvezér gyanánt.
A sereg élén én állok, helyettesem lesz Laksmana.
Dzsámbaván Végadarsinnal és Szusénával oldalán
a medvéket vezérelje a sereg hátsó részeként.
Fedezze a sereg hátát Szugríva, a majomkirály,
mint a nyugati égtájat védi Varuna ereje."

Ezután a dicső Ráma Szugrívához ekkép beszélt:
"Hadunk hadrendbe állott fel; bocsássuk szabadon Sukát!"

Amikor a megtépázott Suka végre kiszabadult,
rémületében reszketve röpült a hírt jelenteni.
A megcsúfolt Sukát látva, kacajra fakadt Rávana:
"Úgy látom, szállni sem bírsz már. Talán levágták szárnyadat?
Hatalmukba kerítettek a csapongó-elméjűek?”

A király biztatására összeszedte magát Suka,
s beszámolt küldetéséről, átélve félelmét megint:
"Hiánytalanul elmondtam odaát üzenetedet,
ahogyan megparancsoltad, s kérleltem őket nyájasan.
De azok a dühös majmok felugrottak válasz helyett,
megragadtak, marcangoltak és ütöttek kegyetlenül.
Megegyezés ezekkel nincs, beszélni sem lehet velük;
a düh természetükben van, ostobák, durvák, mérgesek.
Ráma király, Virádha és Khara, Kabandha gyilkosa,
Szugrívával szövetségben felesége nyomára lelt.
A tengeren hidat vertek, és átkeltek a sós vizen,
s felajzott íjjal áll itt most, elfújni készül népedet.
Míg kapudhoz nem érkeznek, válassz gyorsan, hogy mit teszel:
vagy visszaadod Szítát, vagy nagy harcra készülsz, Rávana!"

Sukától ezt a hírt hallva, haragra gerjedt a király,
s tekintetével perzselve, szikrázó szemmel válaszolt:
"Ha démon, szellem, isten-had kelne is harcra ellenem,
én Szítát nem adom vissza, pusztuljon bár el a világ!
Amikor majd nyílvesszőim Raghu sarját úgy ellepik,
mint tavasszal virágzó fát a dongó, sűrű méhrajok,
amikor vérmocskos testét az íjamról kiröppenő,
tüzes nyílvesszők perzselik, mint erdőtűz a vadakat,
akkor nagyobb erőmmel majd elfojtom hitvány erejét,
mint éji csillagok fényét virradatkor a Fény-adó.
Erőm mint óceán sodra, sebességem fergetegé
az a Ráma nem ismer még, hogy harcba szállni mer velem!"

31.

Ezután elbocsájtotta minisztereit Rávana,
és Vidjutdzsihvát hívatta, a villám-nyelvű ráksaszát,
varázslatok nagy mesterét, és feladattal bízta meg:
"Tévesszük meg varázslattal Szítát, a Dzsanaka-leányt!
Formáld meg megtévesztésül a Ráma fejét, ráksasza,
és másold le nagy íját is, nyílvesszőkkel, s hozd el nekem!"

Az éjszakában-kóborló igent mondott, és alkotott,
s megmutatta királyának a sikerült káprázatot.
Dúsan megajándékozta az elégedett Rávana,
fogta a fejet, és indult az asóka-lugas felé,
mert vágyódott Szítát látni a hazugság gonosz ura.
A földön ült lecsüggesztett fejjel a búban elmerült,
síró, jobb sorsot érdemlő, balsors-gyötörte karcsú hölgy.
Odalépett a síróhoz, és álhírt hozva álnokul,
szemérmetlen hazugsággal akarta elámítani:
"Szépségem, akiért eddig epedő kérlelésemet
elutasítottad, férjed, Ráma, csatában elesett.
Kitartó gőgöd megtörtem, ledöntve tartó támaszod;
rákényszerít özvegységed, Szítá, hogy végre nőm legyél.
Balgán ne gondolj többé rá! Halottal mitévő lehetsz?
Hárememben te lész úrnő minden feleségem fölött.
Hallgasd meg, asszony, hogy férjed mint pusztult nyomorultul el.
Leverésemre készült és a tengerpartra érkezett,
és nagy segélyhadat hozva jött vele a majomkirály.
Az óceánon átkeltek, s mikor lenyugodott a Nap,
a partvidéket ellepve lepihent a nagy hadsereg.
Kémeimmel kikémleltem a tábort, s éjfél idején
csöndes álmában megleptem az úttól kimerült hadat.
Prahaszta vezetésével a nagy ráksasza-hadsereg
lemészárolta egy szálig a majmokat Ráma körül.
A mélyen alvó Rámának Prahaszta, a kard mestere,
egyetlen kardsuhintással leszelte törzséről fejét.
Vibhísana repült volna, de elfogták vitézeim.
Az életben maradtakkal Laksmana messze menekült.
Szugrívának kitépték a sörényét, csupaszon maradt;
szétzúzták Hanumán állát és megölték a ráksaszák.
Angadát is körülfogták, testét nyílzápor járta át,
vért okádva zuhant földre, lehulltak karperecei.
Futottak fejüket vesztve az öldöklésből egyesek:
üldözőik utólérték, mint párduc a futó vadat.
Sokan tengerbe fulladtak, sok más repülve menekült,
a medvék fákra másztak fel, s tolongott sok majom velük.
A hegyeken, az erdőkben, a tengerparti síkokon
tömérdek sárga szőrűvel végzett a ráksaszák nyila.
Leölte Ráma hadnépét seregem, és őt is velük,
és vérben ázó, porlepte fejét, nézd, elhozták ide.”

Ekkor az éji kóborlók legyőzhetetlen zsarnoka
hangosan, hogy Szítá hallja, megszólított egy ráksaszít:
"Hívasd elém Vidjutdzsihvát, a szörnyű művű ráksaszát,
mert ő volt, aki elhozta a csatából Ráma fejét.”

Vidjutdzsihva elővette az ál-fejet s az ál-nyilat,
és Rávana elé lépve, főt hajtott, s szótlanul megállt.
A ráksasza-maháradzsa az előtte várakozó,
villámsugár-hosszú nyelvű Vidjutdzsihvához így beszélt:
"A Dasaratha-fi fejét tedd azonnal Szítá elé,
hadd láthassa gyönyörködve, hogy férje milyen véget ért."

A varázsló Vidjutdzsihva a szépséges arcú fejet
Szítá elé hajította, s láthatatlanná változott.
Rávana is mellé dobta a nagy íjat, a csillogót,
Három Világon nagyhírűt: "Ez volt a Ráma fegyvere,
egykori férjed kézíve, rajta a felajzott ideg.
Prahaszta hozta el tőle, mikor megölte éjszaka."

32-33.

Amikor Szítá meglátta az íjat és a Ráma-főt,
férje jól ismert arcszínét, szemét, ajakát és haját,
a fényes drágakő-pántot haja alatt a homlokán,
a fájdalom elöntötte, s panaszban tört ki bánata.
Sikoltott Kaikéjí ellen, mint a keselyű-víjjogás:
"Elérted vágyad, Kaikéjí; a nemzetség dísze halott.
Végpusztulásba döntötted családodat, bajkeverő.
Erős karú, vitéz férjem, én is meghaltam teveled;
nyomorúságos özveggyé lettem, nem élet életem.
Király, miért nem nézel rám? Miért nem válaszolsz nekem?
Ifjúként mint leányt nyertél veled-járó hitves gyanánt,
s kezem megfogva ígérted, hogy mindenkor velem maradsz.
Ígéretedre emlékezz! Vigyél magaddal, szenvedőt!
Támasz nélkül miért hagytál, menedék-adók elseje,
másik világba távozva e világból énnélkülem?
Légy irgalmas utoljára, s küldj férjem után, Rávana!
Fektess mellé a máglyára, küldd férje után asszonyát.
Testemet tedd a testéhez, helyezd fejéhez fejemet,
hogy végső jótetted révén kövessem útján uramat!"

Ám látva Szítá fájdalmát, egyik ráksaszí, Szaramá,
mint hű barátnő, vígasszal nyugtatgatta a szenvedőt:
"Rávana unszolását és elutasító válaszod
kihallgattam, elrejtőzve a bozótban mögöttetek,
s mikor haragra gerjedve elsietett a ráksasza,
nyomon követtem, s megtudtam fondorlatos, gonosz cselét.
Ne hidd, hogy meg lehet lepni álom-nyűgözte férjedet.
Nem éri el a gyilkos tett azt, aki éberen vigyáz,
s nincs erő lemészárolni a kővel-fával harcoló
majomhadat, mert ő védi, mint Indra az égieket.
A gonosz szándékú-tettű, minden lénynek gáncsot vető,
káprázatokhoz értő szörny eszelte ki e cselvetést.
Múlik szerencsétlenséged, üdvöd órája közeleg,
véd a Szerencse-istennő; örömhírt mondok; halld szavam!
A fákon-ugráló haddal átkelt Ráma a tengeren,
s a déli partra érkezve, tábort ütött a nagy sereg.
Láttam saját szememmel, hogy Rámát és vele Laksmanát
a tenger innenső partján óvja a majmok gyűrüje.
A Rávana-kiküldötte, sebes iramú ráksaszák
hírül hozták királyuknak, hogy a hadsereg partot ért.
A ráksasza-mahárádzsa a kémek híre hallatán
tanácskozik szünet nélkül híveivel, hogy mit tegyen."

Miközben így beszélt Szítá vígaszául a ráksaszí,
dörgő csatakiáltások hangzottak fel mindenfelől.
A dobverők ütésétől puffanó üstdobok zaja
hirdette, hogy valót mondott az édes szavú Szaramá.
"Fegyverkezésre szólít a dobpergés döngő robaja.
Figyeld, az üstdobok hangja dübörög, mint fellegmoraj.
Tomboló elefántokra raknak hámot, húznak kocsit,
kezükben íjjal-dárdával pattannak lóra harcosok.
Itt is, ott is ezerszámra gyülekeznek a csapatok.
Fegyveres katonák népe árasztja el az utakat,
mint kavargó, morajló, vad hullámok a nagy óceánt.
Csillogó kardok és pajzsok, fényes vértek, hegyes nyilak,
a királyuk nyomán járó elefántok, lovak, kocsik,
siető, kapkodó, nyüzsgő, tolongó ráksasza-tömeg
villózó, tarka színekkel kápráztatja el a szemet.
A páratlan vitézségű, ékes lótuszlevél-szemű
Ráma szétszórja őket, mint Indra a démonok hadát,
megöli Rávanát, s érted jön férjed, és kiszabadít.”

40.

Eközben Ráma felhágott a két mérföld kerületű,
magas Szuvéla hegycsúcsra. Majom-nyáj tódult lábnyomán.
Ott fenn megállt, körülnézett a tíz égtáj felé, s a szép,
magas Trikúta-hegy csúcsán a legjobb helyre helyezett,
bölcs égi mester tervezte Lankát szemlélte hosszasan.
Ott állt a kapu bástyáján a ráksaszák főfő ura,
feje fölött fehér ernyő, oldalt két jakfark-legyező,
rőt ékszerek parázslottak rőt-szantál-hintett termetén,
állatvér színű rőt köntös borult sötét tagjaira,
mint vérvörös alkony-bíbor az ég komor felhőire.
Felingerelte Szugrívát a büszkén álló ráksasza,
és Ráma szemeláttára a majom-vezérek közül
felugrott a magas csúcsról, és összeszedve erejét,
egyetlen óriás ívben a kapubástyára szökött.
Megállt szilárdan, és félszet nem ismerve, a ráksaszát
fűszálnál többre nem nézve, kemény szóval támadt reá:
"A föld urának, Rámának barátját látod, ráksasza!
Haragjától s hatalmától s kezemtől most nem menekülsz!"

E szókkal újra felpattant, rávetette magát vadul,
koronáját lerántotta és földhöz csapta hevesen.
A hirtelen-jött ellenhez így szólt a ráksaszák ura:
"Szugríva, 'Szép-sörényű' volt neved; légy most 'Sörénytelen'!”
Karjába kapta, felkapta és földhöz vágta ellenét,
de az mint labda ugrott fel, őt kapta el és vágta le.
Majd egymásba akaszkodtak, cibálta-tépte egy a mást,
mint két civakodó macska, ha ételért egymásra fúj.
Egymás ellen kipróbáltak minden cselt és minden fogást,
sokféle kerülő állást, összecsapást, visszacsapást,
oldalról hozzáférkőzést, marhavizelet-vonalat,
félrehajlást és elhajlást, kikerülést, legörbedést,
nekifutást és ráugrást, hátralépést, körbefutást,
csapást-mérő lendületet, félreugrást és elfutást,
öklelést vállal és fejjel, átkarolást és ellökést,
ahogy a harci mesterség tapasztalata ismeri.
Végül varázslathoz készült folyamodni a rémkirály,
de észrevette szándékát az erdőlakó nép ura,
a levegőbe ugrott fel fürgén és diadalmasan,
Rávanát faképnél hagyta, kicselezte a cselvetőt.

41.

Ráma meglátta Szugríva testén a tusa nyomait.
Megölelte barátját, és tettét korholta szeliden:
"Kockázatos lépést léptél, s nem tanácskoztad meg velem.
Királynak vakmerő tettől tartózkodnia illenék.
Ha rajtavesztettél volna, eltökéltem, nagyerejű,
hogy Rávanát családjával, hadaival, lovaival
kiirtom, Lanká trónjára felkenetem Vibhísanát,
s Bharatát trónra ültetve, az élettől búcsút veszek."

A jóbaráti feddésre a majomkirály így felelt:
"Mikor a sanda nőrabló a szemeim elé került,
nem volt elég erő bennem fékezni indulatomat.”

Köszönetével illette Ráma a nemes lelkű hőst,
majd Laksmana felé fordult, s az ügyben így rendelkezett:
"Most a gyümölcsös erdőket, kristály patakok partjait
ellepő seregünk népét állítsd hadrendbe, Laksmana!
Körülvesszük a majmokkal Rávana ékes városát,
s akkor a büszke vár ellen kezdődhetik a támadás.”

Így beszélt testvéröccséhez a diadalmas Raghu-sarj,
s lesietett a hegycsúcsról a hadhoz a nagy erejű.
Fegyverbe övezetten várt vezérére a nagy sereg,
s az időt ismerő Ráma az ütközetre jelt adott.
Élükre állt nagy íjával kezében az erős karú,
s csatára felvonult Lanká falaihoz a hadgomoly.
Vibhísana és Szugríva, Hanumán, Dzsámbaván, Nala,
és Níla, az erős medve, és Laksmana haladt velük.
Vezéreik nyomán mentek a medvék és a fán-lakók;
a földet elborította a számlálhatatlan tömeg.
Mentek, s rövid idő múltán elérte Lanká városát
Ráma királyfi és öccse, a két ellenség-fékező.
A páratlan erődítményt, istenekkel is dacolót,
harciasan körülzárta az erdőlakók gyűrüje.
A nagy majom-oroszlánok, mint hosszú fogú tigrisek,
fatörzseket és sziklákat markolva vártak csatajelt.
Mind felmeredő farkúak, mind fog- s köröm-fegyveresek,
mind félelmes pofájúak, mind duzzadó izomzatú.
Tíz-elefánt-erős majmok, száz elefánt erejűek,
sőt ezer elefántnál is erősebb némelyik majom.
Sejtelmes, vad morajlással zsibongott a majom-tömeg,
ahogy a parti sziklákon bömböl a megtört tengerár.
A nem szűnő morajlástól falaival-kapuival
megremegett egész Lanká, rengtek az erdők és hegyek.
A testvérpár és Szugríva oltalmazta hadseregen
erőt nem vehetett volna az égiek hatalma sem.
A ráksaszákra rámenni készülő Ráma, a vezér,
megfontoltan latolgatta a hadsereg főbbjeivel,
hogy mit javall a bölcsesség, s meghallgatva Vibhísanát
a királyok törvényéről, magához hívta Angadát:
"Eredj, kedvesem, és add át Rávanának parancsomat:
–  Tömérdek gonoszat tettél az istenek, a szellemek,
az égi szentek, tündérek, kígyók, királyok ellen is,
visszaélve a Brahmától nyert keggyel, balgán, dölyfösen.
Most mindezért lakolnod kell; letöröm büszkeségedet.
Büntetésedet elhoztam. Itt állok várkapud előtt,
szeretett nőm után jöttem, kit eloroztál, Tízfejű.
Hiába vagy erős harcban, most Jama országába fogsz
minden halandó ösvényén megtérni menthetetlenül.
Erődet, ráksaszák szennye, amellyel Szítát egykoron
fortélyos csellel elloptad, most fitogtassad ellenem!
Megtisztítják a föld színét a ráksaszáktól nyilaim,
ha nem borulsz elém, Szítát magaddal hozva, Rávana.
Tudd meg, csatlakozott hozzám a legnemesebb ráksasza:
Vibhísana, és én Lanká uralmát rá ruháztam át."

Ezt az üzenetet küldte Angadával a Raghu-sarj,
s ő felszökött, suhant, mint a testet öltött tűzlobogás.
Rávana palotájáig elzúgott pillanat alatt.
Tanácsosai közt ott ült gondba merülten a király.
Néhány lépésnyi távolban leugrott a majom-bölény,
és áldozat-nyelő tűzként ragyogva, szembe állt vele.
Először megismertette magát velük Válin fia,
majd hiba nélkül átadta Ráma súlyos üzenetét:
"Kósala-föld királyának, Rámának követe vagyok,
Angada néven ismernek, ha füledhez jutott e név.
E szóval szól hozzád Ráma, Dasaratha vitéz fia:
–  Légy férfi, férfiak mocska! Párviadalra állj elém!
Megöllek téged és minden rokonodat, barátodat.
Békességet fog élvezni veszteddel a Három Világ.
Lanká Vibhísanáé lesz, és te a másvilágra térsz,
hacsak bocsánatért esdve, Szítát tüstént át nem adod."

Így szónokolt kemény szóval az erős lelkű hírvivő,
s méregre gyúlt beszédétől az éjben járók tigrise.
Indulatában tombolva üvöltött kísérőinek:
"Fogjátok el, öljétek meg a vakmerőt, az ostobát!"

A Tízfejű parancsára négy förtelmes, rút ráksasza
megragadta a nagy majmot, mint fénnyel lángoló tüzet.
Angada, az erős szívű, maga fogatta el magát,
hogy az éjszaka népével megcsodáltassa erejét.
Magával rántva karjába csimpaszkodó négy ellenét,
a hegynagyságú palota tetejére ugrott velük.
A lendületes ugrással lerázta a négy támadót,
s tört taggal földre hullottak a Tízfejű orra előtt.
A király palotájának sziklabércként magasodó
tornyára mászott fel Válin vitézi erejű fia.
Meghasadt lépte súlyától és összeomlott a torony,
villámcsapástól szétmálló Himálaja-szirtfok gyanánt.
Az omladékról elrúgta magát, magasra felszökött,
és diadalordítással harsogta a saját nevét.
A ráksaszákat bőszítve, örvendeztetve híveit,
a majom-hadba Rámához sértetlenül megérkezett.

42.

Ezután ráksaszák jöttek Rávanának jelenteni,
hogy Lankát bekerítette a hatalmas majomsereg.
A bekerítés hírére haragra gerjedt Rávana,
megkettőzte az őrséget, és felment széttekinteni
palotája tetőjéről. Látta, hogy fényes városát
mindenfelől körülvették a harcrakész majomhadak.
Rőt színbe öltözött tőlük a föld színe köröskörül.
Láttukra gond emésztette: "Hogyan pusztítsam őket el?"
Az erdők népét szemlélve, így tépelődött hosszasan,
bátorságot erőltetve magára, Lanká fő ura.
Eközben Ráma vídáman ügetett ugrálóival
a szilárdan erődített, védett ráksasza-vár felé.
A tarka lobogós-zászlós Lanká mind közelebb került,
s egyre Szítá felé szálltak emésztő, gyötrő gondjai:
"Itt sínylődik reám várva a karcsú, őzgida-szemű,
fájdalom parazsán égő, bőjtölő Dzsanaka-leány!”

Hitvese szenvedésének gondolata szivébe mart,

és parancsot adott: döntsék le a gonoszok városát!
Szavát örvendve hallgatta az ugrálók egész hada,
s zúgó csatakiáltásuk betöltötte a levegőt:
"Sziklatömbök esőjével, vagy puszta öklünkkel, ha kell,
morzsoljuk ezt a Lankát szét!"   buzgólkodott minden majom.
Egész hegycsúcsokat tartva, lóbálva sziklatömböket,
lengetve kicsavart fákat, tódult a támadó sereg.
Ráma igaz ügyét védve, a ráksaszák szeme előtt
csoportosan hömpölygött fel Lanká lankáin a tömeg.
Feltöltötték a várárkot, a védő medencék övét
homokkal, fahasábokkal, sziklákkal, sással, fűvel is.
Hogy ez megvolt, ezer fős és százezer, millió tagú
csapattestekkel megmászta a várfalat a hadsereg.
Bezúzták az erős majmok az arany városkapukat,
összetörték a Kailásza-hegycsúcs-erős reteszeket,
és ugrottak, üvöltöttek, szöktek, rohantak vészesen,
ostromolták vadul Lankát az elefánt-termetűek.
"Győzelem a nagy Rámának, és Laksmanának győzelem,
és győzelem a Rámáért tusázó Szugrívának is!"

Így bömböltek, süvöltöttek, ordítottak félelmesen,
miközben bőszen döngették Lanká magasló várfalát.
A méreg elborította az éjben-kószálók urát,
s dühében kitörést rendelt seregeinek sebesen.
A Rávana-kiejtette szó hallatán a ráksaszák
tüstént szörnyű üvöltéssel üvöltöttek fel rémesen.
Színarany dobverőjükkel megütötték mindenfelé
a holdkorong-fehérségű, bőrrel bevont sok üstdobot,
s megzendült százezer búgó csigakürt harsogó szava,
a ráksaszák beléjük fújt dühét hirdetve hangosan.
Sötét papagájkék testű, kürtöt fúvó sok szörnyeteg
sejtelmesen homálylott, mint villámló viharfellegek.
Rávana buzdítására kirontottak a harcosok,
mint dagály jöttekor tenger előtörő hullámai.
Dörgő csatakiáltással fogadta a majomsereg;
a messzi tengerentúli hegyekről visszhangzott a zaj.
Kürtök zengtek, dobok döngtek, ordítottak a rohanók,
harci mének nyerítettek, sok nagy elefánt trombitált,
kocsikerekek csattogtak, ráksaszák lába dobogott,
és vízen, egen és földön végigzúgott a harci zaj.
Irtózatos vérontásban csaptak össze a ráksaszák
a majmokkal, akár egykor az istenek s a démonok.
Csépelték buzogányokkal és bárdokkal a majmokat,
döfölték hosszú nyársakkal, és zengték diadalmukat.
A nagytestű, dühödt majmok fákat és sziklatömböket
zúdítottak a szörnyekre, s fog és köröm volt fegyverük.
A várfalra kiállt sok szörny, markában lándzsa és szigony,
és onnét szúrta-szaggatta a földre ugró majmokat.
A felbőszült majom-hősök a levegőbe szöktek, és
hosszú karral lerántották a falról elleneiket.
Rémítő, sohasem látott vérontással folyt a tusa,
húscafatok iszapjától volt iszamós a föld színe.

44-45.

Miközben irtották egymást a majmok és a ráksaszák,
lement a nap, s eláradt az élet-emésztő éjszaka.
A győzelemre vágyódó, harag-hajtott, könyörtelen
majom-nép a sötétségben is folytatta az ostromot.
"Ráksasza vagy!" –  üvöltötték. "Majom vagy! –  bömbölték azok,
és egymást ölte, gyilkolta az öldöklésre kész tömeg.
"Öld meg!" "Szakítsd szét!" "Üzd, hajszold!" "Menekülj tőlem,
hogyha tudsz!”
Kavargó, kusza zaj harsant a csatatéren mindenütt.
A sűrű, vak sötétségben a dühtől részeg ráksaszák
cikázva szerte röpködtek, és felfalták a majmokat.
A majmok is felugráltak, éles foguk a lovakat
s a tarka bőrű kígyókként lengő zászlókat marta szét.
Kobraméreg tüzű nyíllal irtotta Ráma s Laksmana
a láthatatlanul szálló éji szörnyetegek hadát.
Angada is csatát kezdett. Indradzsitot szemelte ki.
Lovait földre sújtotta, ízekre zúzta kocsiját.
A megszorult Rávana-fi menekülésre kényszerült.
"Jól van, jól van!"   kiáltással ujjongott a majomsereg
az ellen vereségének, és Vibhísana is velük.
Ám Indradzsit, akit Válin hős sarja megfutamitott,
a szégyentől eszét vesztve, irtózatos haragra gyúlt.
Varázzsal láthatatlanná bűvölte kínjában magát
a sebektől gyötört testű, és Brahmá szörnyű fegyverét,
kígyóból bűvölt nyílvesszőt, mint pusztító mennykőcsapást
lőtt rejtekéből Rámára és Laksmanára álnokul,
tehetetlen haragjában így sebezve meg ellenét.
Az orvul harcoló rémség szemeknek láthatatlanul,
varázslattal kábította el Dasaratha két fiát.
A varázsnyíl akár békó kötözte meg a két vitézt.
A nyíl nyűgétől nyűgözve, látásuk elhomályosult,
rövid szempillantás múlva megereszkedtek tagjaik,
meginogtak, s sebek sajgó tüzének kínjától gyötört,
nyilak tüskéivel tűzdelt testtel rogyott a földre le
a föld két nemes őrzője, a két erős ifjú vitéz,
mint Indra támaszát vesztő, fényes szivárvány-zászlaja.

46.

Égre-földre tekintgettek a megrémült erdőlakók,
s látták a nyíl-lenyűgözte testvérpárt, Rámát s Laksmanát.
Mint távozó viharfelhő, eltávozott a ráksasza.
Ekkor Hanumán, Szugríva, s velük együtt Vibhísana
odasietett Rámához, és siratta a két vitézt.
A mozdulatlanul fekvő, lihegő, ernyedt erejű,
vérpatak-csíkozott testű, nyílvessző-ágyon pihenő
testvérpár veszte láttán a hadat rémület fogta el.
A levegőben és földön keresték leverőjüket,
de a varázslat-burkolta Indradzsitot nem látta szem.
A bűverőbe rejtőzőt, gonosz bátyja gonosz fiát
bűvereje segélyével Vibhísana láthatta csak.
Indradzsit dölyfösen nézte tettét, a két kiszenvedőt,
s a ráksaszák egész népét megvidámítva, így beszélt:
"A két nagy erejű testvért, Rámát és Laksmanát vele,
Dúsana, Khara gyilkosát leigázták nyílvesszeim.
A nyíl-varázs alól fel nem szabadíthatja testüket
istenek, démonok, szentek mennybéli segedelme sem.
Aki miatt atyám teste nem érinthette nyughelyét,
s gondokban, éberen tölti a csillag-tarka éjszakát,
és felkavarodott Lanká, mint áradáskor a folyó,
végre lecsillapítottam azt a mindent-felforgatót!
Rámának s a majomhadnak erőlködése hasztalan;
szétfoszlott, mint esős évszak múltán az oszló fellegek.”

Indradzsit szavait hallva, az összes lesből-harcoló
túláradó csodálattal magasztalta a nagy csodát.
Szörnyű zajjal kiáltoztak, mint a bömbölő zivatar,
és Ráma veszte hírére ujjongott, tombolt a sereg.
Indradzsit, a csatán győztes, látta, hogy mozdulatlanul,
lélegzet nélkül ott fekszik a földön Ráma s Laksmana.
Öröm töltötte el. Holtnak gondolta áldozatait,
és bevonult a városba büszkén, diadalittasan.
Itt Rávana elé járult, összetett kézzel meghajolt,
s a két testvér elestéről tudatta atyjával a hírt.
Felugrott erre vidáman a ráksaszák közt Rávana.
Ellenfelei vesztének örömhírét hozó fiát
megölelte, megcsókolta, s ujjongva kérdezősködött.
Atyja érdeklődésére beszámolt róla Indradzsit,
hogy Rámát mozdulatlanná dermesztette a nyíl-varázs.

Folytatás