Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dr. Fenyvesi László
Paráznák és szoknyapecérek
http://borgia.amiga.hu/docs/parazna_01.html
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Pajzán históriák a török időkből | "Egymással állatok módjára bujálkodnak..." | Akit a disznónál is alábbvalónak tartottak... | "Narancscsecsu, keskeny dereku..." | A mácsai szoknyapecér | Egy pribékasszony végzete | A gyulai bég szentesi kedvese | "Baromkodó" kéjelgés a pajtaszer rejtekén | Akinek két férjura volt | "Istentelenül közösködni, paráználkodni nem iszonyodott..." | Források, irodalom


Pajzán históriák a török időkből

"A paráznaság igen eláradott a nemzetben" - jellemzi lakonikus tömörséggel a török idők nem éppen idillikus szexuálerkölcsi helyzetét egy ezerhatszázhetvenhetes, vármegyei rendelkezés meghökkentően őszinte vallomása. És noha sokszor leírták már, mennyire fellazultak akkortájt a társadalmi viszonyok Magyarországon, a história embere mégsem teheti le elégedetten a tollát.

A sok-sok utalás, megállapítás és részadat ellenére, hazánk török hódoltsági művelődéstörténetének legelhanyagoltabb régióját mindmáig a nemi etika témakörébe vágó feltárások képezik. Méltón írhatta minderről a török idők egyik legkiválóbb magyar kutatója, Nagy László a gondolat Kiadónál néhány éve megjelent, "Kard és szerelem" című kötetében: "A régi magyar erkölcsi szokások kutatása napjainkban ugyancsak gyermekcipőben jár - már ha egyáltalán beszélhetünk annak megindulásáról."

Való igaz: török kori eleink társkereséséről, házaséletéről, családi viszonyairól, testi szerelméről erotikus szokásairól, szexuáletikai problémáiról s általában véve a nemi erkölcs és a gyakorlat intim "hálószoba-titkairól" jobbára csak annyit tudhatunk meg históriánk régebbi kiadványaiból, amennyit írástudóink eleddig feltártak a főurak, a főpapok, a nemesek és a városi polgárok magánéletének e nem kifejezetten a széles nyilvánosság előtt lebonyolított, rejtett szférájából.

Ámde a porosodó, megbarnult, olykor már egészen megfakult tintájú régi iratokat vallató mai íródeák mindamellett gyakorta tapasztalja, hogy a még igen csekély hányadukban feldolgozott oszmán-török, latin, olasz, német, magyar és cirill-szláv irományok fényt vetnek a mezővárosi és a falusi népesség mindennapjainak "kulisszatitkaira" is. Mégpedig korántsem csak a királyi országrész, Erdély és a vele határos tiszántúli részek, a Partium esetében, hanem a török hódoltság kiterjedt alföldi és dunántúli vidékein is.

A mostani kötetben a nemi etika, a testi szerelem, a szexuálkriminológia témaköreibe tartozó írások között tallózhat az olvasó. az újonnan feltárt levéltári-kézirattári források, no meg a különféle forráskiadványok, feldolgozások rejtekéből, ezerféle eldugott helyről összegereblyézett szórványadatok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy az eleink által olyannyira elítélt, ám mégis széltében űzött, különféle szexuális erkölcstelenségek éppenséggel csöppet sem voltak idegenek és ismeretlenek a hódoltsági mezővárosok és a legeldugottabb települések paraszti lakossága előtt sem.

S hogy mifélékről volt szó? Szinte mindenről, amit a mai, e tekintetben szabadnak, sőt inkább "szabadosnak" mondható korunk ismer. Úgyhogy minden bizonnyal ez is megerősíti Füst Milán elmés kinyilatkoztatását erről, az emberiséggel egyidős, mindenkor szorgalmatosan űzött tevékenységi formáról:

"E világon minden dologról legalább három napig lehet egyfolytában beszélni, de az ember szexualitásáról legalább három évig. De akkor is öt szája legyen az embernek s azzal minddel egyszerre beszéljen."

Nos, históriánk, ha egyáltalán vette a bátorságot, hogy pár sor erejéig kitérjen ezekre a sokáig tabuként kezelt, takargatni és szégyellni való, kényes kérdésekre, leginkább három indokkal próbálta megmagyarázni a nemi élet jóval szabadosabbá válását a török időkben.

Egyrészt a mohamedán hódítók lényegesen lazább párválasztási-szexuálerkölcsi szokásaival, az iszlám által szentesített évezredes hagyományokkal. Melyekkel jól megfért a többnejűség, a háremrendszer, az ágyasok tartása, valamint a keresztény rabszolgalányok, sőt rabfiúk egészen speciális, a perverzitásoktól sem idegenkedő nemi "szolgáltatásokra2 kényszerítésének úgyszólván általánossá terebélyesedése is.

Másrészt, nem szorul külön bizonyításra, hogy mindezen tendenciák hatványozottan felerősödtek a "hadas időkben", midőn a török-tatár csapatokkal versenyt raboltak, égettek, pusztítottak és "fertelmeskedtek" a hazánk csaknem minden zegét-zugát csatatérré változtató keresztény seregek zsoldoskatonái, köztük a hírhedt vallonok, no meg a fékezhetetlen "szegénylegények", a szabad hajdúk is.

Persze, a jószerint mindenkor fizetetlen végvári vitézek korántsem csak ilyenkor csipegettek a különféle "tiltott gyümölcsökből", hanem nagykanállal merítgették a nagyon is evilági örömökből a békeállapotnak mondott "kis háború" szűnni nem akaró, örökös portyázgatásai, rablótámadásai idején is. Paraszti panaszlevelek ezrei bizonyítják, hogy a "Se pénz, se posztó" embertelen viszonyai közé kényszerített "vitézlő rend" bővérű tagjai a hódoltság mélyén meghúzódó magyar települések "fejércselédjeivel" nem éppen olyasféle feddhetetlen és gáncs nélküli lovagként viselkedte, miként azt polgári histórikusaink, köztük a jótollú, piarista szerzetes, Takáts Sándor is elhitetni igyekezett romantikus, idillikus, rózsaszínű török kori tollrajzaiban.

A török szokások, a háborúk és a portyázgatások mellett a humanizmustól áthatott, majd a mezővárosi reformáció által "forradalmasított" reneszánsz életszemléletnek a vidéki centrumokba való behatolását, győzelemre jutását szokás megemlíteni a világi örömök felé fordulás és az élvezethajszolás elterjedése további okának. Ebben pedig úgyszintén nem csekély igazság rejlik, melyről bárki meggyőződhet, ha például figyelmesen elolvassa az egyik legjelentősebb hódoltsági mezőváros iskolarektorának, Thúry Farkas Pálnak az ezerötszázötvenes évek legvégén keletkezett "körlevelét" a tolnai asszonyok egyre gátlástalanabbá váló házaséletéről, a törökkel űzött nemi kicsapongásairól.

Mindamellett a kötetben olvasható mácsai esethez hasonló példák mutatnak rá arra, hogy nem kellett mindig és feltétlenül a régi kötöttséget fellazító új eszméknek, háborúknak, erőszakoskodó törököknek, garázdálkodó végvári vitézeknek jelentkezniük ahhoz, hogy akár a legrejtettebb falvakban is olyasféle "pajkosságokra" vetemedjenek a bővérű legények, mint aminőről a mácsaiak leveléből értesülünk. Korántsem elszigetelt, egyedi eset volt ez, hiszen a legkülönfélébb hódoltsági, királyi magyarországi és erdélyi települések tanácsülési jegyzőkönyvei, periratai százával hagyományoztak az utókorra ilyesféle szexuálkriminológiai históriákat.

Az írások a magyarországi török hódoltság, a királyi országrész, az erdélyi fejedelemség, Rumélia, Sztambul és Kis-Ázsia területére kalauzolják el a nemi erkölcs rendellenes jelenségei iránt érdeklődő olvasót. Ily módon nemcsak eleink, hanem a mohamedán hódítók, illetve a "törökké" vált keresztények szexuáletikai vonásairól egyaránt némi ízelítőt kapunk. Mivel a Török Birodalom hódoltsági és belső területeinek szexuálerkölcsi viszonyairól eleddig külön feldolgozás nem készült, az írások nagyobb hányada ezekkel kapcsolatos kérdéseket érint.

Az örökös háborúskodások kora volt ez - a viszonyok elfajulása, a korábban sem mindenben rózsás szexuáletikai állapotok további romlása nem csekély mértékben valóban a török hódítók számlájára írandó. Ámde, korántsem a mohamedán martalócok által elrabolt magyar nők maradtak mindig alul az egyenlőtlen küzdelemben.

A nemi kapcsolatok területén meghökkentően újszerű szokásokat meghonosító, "egymással állatok módjára bujálkodó" törökökről villant fel néhány jellegzetes és szemléletes mozaikot az első írás. Az európai diplomaták és hazakerült rabok beszámolói alapján kitér a szultáni Porta, a szeráj, a háremek, az előkelőségek és a köznép szexuálerkölcsi viszonyainak pár érdekes jelenségére is, tekintettel a magyar rabszolgákra és az újmohamedánokra. Teljességre azonban itt sem lehetett vállalkozni, mert ez a témakör annyira gazdag, sokrétű, hogy bemutatása, elemzése egy önálló kötetet igényelne.

A török palánkok árnyékában, a hódoltsági mezővárosokban, az oszmán helyőrségek és a mohamedán telepesek negatív hatása folytán, igencsak elterjedt az erkölcstelen életmód a polgári és a paraszti származású nők között is. Ezt példázza egy tolnai születésű, "a disznónál is alábbvaló"-nak ítélt kofa bűnpere.

Egy hírhedt, lánykarabló pribékasszony, Török Fáti vallatási jegyzőkönyve nyomán úgyszintén felettébb mozgalmas és érdekes hetéra-életpályáról szerezhetünk tudomást. A gyulai bég szentesi kedveséről szóló, romantikus história pedig, a mesés elemeken túlmenően, igen értékes művelődéstörténeti mondandót hordoz, úgymint a törökös gyümölcsök, a konyhakerti növények és a szőlőfajták elterjedésének konkrét leírását a Tisza mentén.

A hódoltságban szanaszét kóborló magyar végvári vitézek korántsem az erkölcsi feddhetetlenség bajnokinak bizonyultak. Ezt példázzák ama keszthelyi huszárlegények is, akik a pajtaszer rejtekén "baromkodtak" egy kikapós győri cigánymenyecskével.

A korabeli valláserkölcsi felfogás ellen emel vádat a kecskeméti Borsos Erzsók különös bűnpere, amely a "kettősférjűség" hínáros szövevényébe bonyolódó menyecske tragikus életsorsáról ad számot A menyével "istentelenül közösködő" Dávid István nagykőrösi gazdagparaszt esete a mezővárosi cívistársadalom családi életének zavaraiból ad ízelítőt.

Az árnyék mellett persze mindenütt fellelhető a fény is: a testi-lelki szerelem gyönyörűségeit felettébb szórakoztató módon ecsetelik a magyar és a török virágéneke. Meggyőzően példázza ezt a "narancscsecsű, keskeny derekű" kedvesének bájairól ékes magyar nyelven zengedező mohamedán poéta "Madzsari türki" (Magyar ének török módra) című, csodaszép szerelmi költeménye.

A történész-muzeológus Fenyvesi László írásai olyan történelmi tollrajzok, melyek különlegesen sajátos átmenetet képeznek a novella, az esszé és az ismeretterjesztő újságcikk között. többé-kevésbé bele-belelkanalazgat mindegyikben a tudomány, a szépirodalom és a publicisztika bográcsaiban fortyogó, ínycsiklandó étkekbe is. Szívmelengetően pajzán humor, látomásos-népmesei betétek, fanyar és szarkasztikus irónia, egészében véve optimista, életigénylő hangvétel jellemzi azokat. Líraian őszinte leírásaik ellenére, semminemű közösséget nem vállalnak a nyugati szex-ponyvairodalom és az utca emberének helyenként útszéli "pornójával". Mindazonáltal talán nem érdektelen itt utalni a Dekameron halhatatlna klasszikusának, az isteni Boccacciónak tanulságos vallomsára:

"Talán lesznek közöttetek olyanok, kik azt mondják, hogy ímez novellák megírásában túlságosan szabadsággal éltem, mivel oly dolgokat adtam néha hölgyek szájába, vagy olyasmiknek meghallgatására késztettem őket, miket mondani és hallgatni tisztességes hölgyekhez nem illendő. Ezt kereken tagadom, mert nincs oly tisztességtelen dolog, mely tisztes szavakkal elmondva bárkinek botránkozására lehetne; s én hiszem, hogy tisztes illendőséggel mondottam el itten e dolgokat."

Mindamellett Fenyvesi László elsősorban a história embere. Írásai ilyként nem a képzelet szüleményei, hanem valós alakokról, történelmi figurákról, eseményekről, érdekességekről szólnak mindig, illetőleg a mesés, csodás, heroizáló, legendateremtő, monda- és regeszerű burokból rendre kihámozza a valós magvakat.

Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy e történelmi tollrajzoknak, mint az egyik leghatékonyabb ismeretterjesztő-szórakoztató műfajnak, még manapság sem szilárdultak meg véglegesen a módszerbeli-stilisztikai szabályai, eszközei és eljárásai. Valahány pennaforgató histórikus, aki ilyesfélék megírására vetemedik, maga is tanítva tanul az alkotómunka sodrásában. A cél, a történészi-írói ars poetica azonban egyértelmű: olvasmányos, változatos, színes tollrajzokkal elősegíteni, hogy a nem kifejezetten céhbeli olvasók, mintegy szórakozás gyanánt, szinte észrevétlenül gyarapíthassák ismereteiket a magyarországi török világról.

A nagy elődök és a jelen pályatársak nyomdokain haladva, tőlük tanulva és módszereikből csipegetve igyekezett Fenyvesi László kialakítani sajátosan egyéni, némineműképpen archaizáló stílusát mostani tollrajzaiban is. Mégpedig, miként bármely más tollforgató, a génjeiben örökölt, önnön belső késztetései nyomán.

Így vall erről az író: "csöndben megboldogult tanárkoromban módomban állott megtapasztaln,i hogy a régmúlt török időket részleteikben és összességükben egyaránt rendkívül idegennek, érthetetlennek, egzotikusnak és kiismerhetetlennek véli a mai kor embere. Éppen ezért, e rejtélyesnek tűnő világot csupán akkor tudjuk igazán testközelbe hozni, megértetni a mai kor gyorsuló időjének egészen más életritmusú olvasóival, ha a pennaforgató íródeák tartalmi-formai-stilisztikai viszonylatban egyként megkísérli fölépíteni, rekonstruálni a homályba vesző századok sajátos érzelmi- és gondolatvilágát, szóhasználatát, kifejezésmódját, csodálatosan szép jelzős szerkezeteit, jellegzetes mondatszerkesztését.
Hiszem, vallom és hirdetem: a história nem csupán tudomány, azaz korántsem csak önnön belső törvényszerűségeinek megbéklyózott rabja. Hiszen már sok ókori klasszikus mily buzgón fohászkodott Clióhoz, a história múzsájához! Márpedig a múzsa nem az egzakt tudomány szülötte, merthogy a művészetek Pantheonjának oszlopcsarnokából libben elénk, a maga légiesen könnyed, lepeszerű fátyolba burkolt, tündérien látomásos alakjával.

azt mondanók ezzel, hogy a történelem nemcsak a tudományok egyike, hanem egyúttal a szépművészetek szolgálólánya is? Nos, igen, valami ilyesfélére gyanakodhatunk. Mert hiszen a varázsosan tüneményes Clio histórikuma egyben művészet is, ámbátor nem a mondandóját tekintve, hanem azzá lehet a formájában, a kifejezésmódjában, a stílusában, az olvasmányosságában, a publicitásában. Egyszerűbben: akkor, amidőn a történész - mint a maga tudományának szellemi szakmunkása- egynémely ismereteinek, kutatási eredményeinek átadása miatt, a nem kifejezetten céhbeli olvasók szélesebb táborához fordul. ekkor ugyanis, a dolgok természetes rendjéből fakadóan, rögvest választásra kényszerül. S amennyiben a nemesebb ügy szolgálatába szegődik, kézenfekvő, hogy az olvasmányos, színes, könnyed, közérthető, lebilincselően érdekfeszítő előadásmód lehetőségeit fürkészi tekintetével. Vagyis Clióhoz, a történetírás múzsájához fohászkodik, és a tudományos szakzsargont félretolva, olvasóinak éhét-szomját a művészi kifejezőeszközök - a jelzők, a hasonlatok, a metaforák, a költői képek s egyebek végeláthatatlanul kimeríthetetlen kincsesbányájának nektárjával csillapítja."

Tagadhatatlan: e vázolt sajátos histórikusi-szépírói koncepció embere nem futamodhat meg a szépirodalom irányába mutató, összekapcsoló-erősbítő rokoni szálak felkutatásától és alkalmazásától sem. Mint ahogy célszerű megfontolnunk a Hábi-Szádi bölcs keleti mágus alakjába átváltozó Füst Milán ama jótanácsát is, minként éljük bele magunkat a régmúltat fölidéző tollforgatók írásainak érzelem- és gondolatvilágába: "Ne csak az eszeddel figyelj, mert az nem elég nekem. Az egész lelkeddel, vagy mondjuk úgy: szervezeteddel figyelj rám, akkor jobban fogsz érteni. És az idők folyamán egyre jobban, erről biztosítalak."

Summa-summárum: ha szakítunk a tudományt és a művészetet szembeállító, bürokratikusan sablonos gondolkodásmód merev, évezredes sémáival, akkor e bűbájosan kalandos, mesés, humoros törökös tollrajzok egyben napfényre hozzá az egyik legősibb nemzeti kincsünk, a szép magyar szó dicséretét is. Mégpedig egy olyan korban, midőn kapcsolítteremtő jelrendszerünk szürkülése, satnyulása, parlagiasodása és pusztulása egyre riasztóbb méreteket ölt a köznapi beszéd nyomasztóan igénytelen sivárságában, olykor egészen primitív trágárságában.

A homályba vesző török idők dévaj kalandjait, pajzán históriáit tartalmazó tollrajz-kötet a maga eleven, cselekményes, érdekes, kalandos történeteivel nemcsak az ifjabb korosztályok érdeklődésére tarthat számot, hanem kortól és nemtől függetlenül mindenkiére, akinek ép testében ép lélek lakozik.


„Egymással állatok módjára bujálkodnak…”

„Konstantinápoly nem urbánus, polgáriasodott város, mint a keresztény világ városai, hatóságokkal és polgársággal, hanem inkább csak egy tábor, melyben a császár és pasái azt teszik, amit akarnak. Amikor a császár hadba vonul, a hadjáratban katonáinak, a janicsároknak, szpáhiknak, csausoknak és minden más zsoldos népségnek szokás szerint vele kell vonulnia, egy, két vagy három év tartalmára. Addig jó dolguk van asszonyaiknak, és vígan folyik a kurválkodás. Egész nap fürdenek, napokig haza sem néznek, és hacsak tehetik, eldugott zugokban bort isznak. Többen közösen felkeresik valakinek a házát, ahol már több gazfickó van együtt, aztán egymással állatok módjára bujálkodnak. Ha az ilyesmi kitudódik, ott lefogják és megbüntetik őket.

Böjtidejük alatt még erősebben tilos a borivás. Bár a császár egyedül Konstantinápolyból elmondhatatlanul sok katonaságot visz magával a háborúba, mégis hihetetlen sok ember marad még a városban, mivel lélekszámát tekintve Konstantinápoly egymaga kitesz egy országot.
De van is ott akkora paráználkodás, mint az egész világon együttvéve. És mint ahogy Rómában és Velencében is szégyentelenül űzik a dolgot, ugyanúgy Konstantinápolyban is sok ezer nyilvános, szabad kéjnő járkál, beburkolózva, mintegy álcázva, hogy még a férjük sem ismeri fel őket az utcán. A legnagyobb paráználkodás ott folyik, tisztára Szodoma és Gomorra…

A háborúk során megesett, hogy néhány török több évig távol maradt Konstantinápolytól, a feleségük meg ezalatt máshoz ment férjhez. És miután a kurva meg a gazfickó megállapodásra jutnak egymás között, az asszony szabadon választhat, hogy melyik férfinál akar maradni; annak ítéli oda a kádi vagy bíró. Mindenki megtartja a gyerekeit, és az egyik fickó a kurvát.

Előfordul - és az a szokás, hogy amikor a férfi nem ért egyet az asszonnyal, és meg akarja szégyeníteni, azt mondja neki: ücs talak ile bos olszunk, ami azt jelenti: háromszor légy szabad tőlem. Ekkor az asszonynak el kell mennie a háztól, és három napig nem teheti be a lábát oda; addig nem is keresheti fel a férjét, míg egy másik férfival nem próbálkozott, és a férjnek sem szabad másként visszafogadnia. A három nap elteltével, ha az asszony az előző férfihoz akar visszatérni, az tetszése szerint visszafogadja vagy nem, mint ahogy már azt az afféle kurvák és gazfickók szokták tenni. Mindez azért, mert összevissza rablott népség ez… Az asszonyok úgy tartják el a férfiakat, hogy felszarvazzák őket, azok pedig maguk kerítik el a feleségeiket…

Ez a semmirekellő népség zsoldot húz a császártól, és ha készenlétbe kell helyezkednie, hogy felfegyverkezzék, akkor eladja feleségét és gyermekeit. Úgy elkeríti őket, hogy maga sem tudja, hová lettek. Ezeknek a gazfickóknak egy fiú kedvesebb, mint két asszony, mert tudják jól, hogy az asszonyaik mind kurvák, Az asszonyok szemrehányást is tesznek a férfiaknak a fiúk miatt. Veszekedhetnek ugyan egymással, de senki sem ütheti meg a feleségét, mert különben az bepanaszolhatja a bírónál. Akkor aztán néhány száz vesszőcsapást mérnek a talpára, és ráadásul pénzbüntetésre is ítélik. Azonban ha mással tetten éri, vagy azon kapja, hogy kinéz az ablakon vagy bort iszik, akkor megbüntetheti és elválhat tőle. Ilyenkor vissza kell adnia a jegyajándékot és a hitbérét meg minden holmiját…

A követek cudar, szégyentelen dolgot meséltek el nekünk arról, hogy milyen aljasságokat űznek a törökök a fiúkkal. sok vén, ősz ember csinál ilyesmit, pedig feleségeik és vásárolt, erre rendelt rabszolganőik is vannak. Azt mondják, hogy a legfőbb pasák mindkettőt űzik, így a császár fia, Szelim is, aki majd császár lesz. Az Isten vetne már egyszer véget ennek és pusztítaná el őket, mint Szodomát és Gomorrát!"

Hans Dernschwamnak hívták azt a kortárs szemtanút, aki ezekkel a fölöttébb sötét tónusú képekkel ecsetelte elfogultságtól csöppet sem mentes, lesújtó ítéletét a mohamedán törökség családi és házaséletéről, szexuálerkölcsi szokásairól. Hogy honnan jött őkelme az iszlám világ nagyhírű, ámbátor milliók által rettegett központjába? Nos, amennyiben arról bárki a keményen megbírált muszlimokat fogta volna vallatóra, ők legfeljebb annyit felelnek, hogy a fullánkos nyelvű atyafi Frengisztán valamelyik tartományából érkezett hozzájuk, vagyis egyike a mindenfelé elszemtelenedő frank gyauroknak. Mivelhogy Mohamed török hívei a "frenkek országának" nevezték összefoglaló névvel Európa törökmentes területeit, lakóikat pedig hitetlen keresztényeknek.

Eme tág megjelölés ezúttal igencsak találónak bizonyult erre a szangvinikus alaptermészetű, hirtelen haragú, minden kákán csomót kereső, művelt polgáremberre, aki kíméletlenül szórta mennyköveit jobbra-balra, tekintet nélkül a megbírált személyek származására, társadalmi helyzetére, korára és nemére. Egy kivételt azonban mégis csak tett a vitriolos tollú utazó: mérgezett nyilainak hatósugarából mindenkor következetesen kirekesztette a cseh-morva területek huszita hagyományokat őrző lakóit, illetőleg a Buda környéki, az erdélyi és a nyugat-felvidéki (korabeli szóhasználattal: alsó-magyarországi) tájegységeket. Mely persze korántsem véletlen, hiszen éppen hat évtizeddel korábban, a csehországi Brüx (a mai Most), bányavárosába látta meg a napvilágot, ámde jó négy évtizede magyar földön szorgoskodott.
Az "egyetemes gyűlölködő" koponyája pallérozott, csiszolt elmét rejtegetett: huszita eszmékkel kacérkodó, művelt humanistát, akinek gyakorlati tevékenységét mindenkor a kritikus értelem irányította. sokoldalú egyéniség volt, aki bölcsészeti végzettségét, könyvszeretetét, a humán tudományok iránti rokonszenvét kiválóan ötvözni tudta a természettudományos, reál ismeretekkel, a magyarországi rézbányászatnak és a vele kapcsolatos szerteágazó üzleti tevékenységnek a megszervezésével. Merthogy a korabeli Európa híres német nagytőkéseinek, a dúsgazdag Fuggereknek volt a legismertebb magyarországi ügynöke, vagyis afféle korai menedzser-típus volt.

Ámbátor a saját pénzén vállalkozott a távoli, veszedelmes útra, a "török sárkány" isztambuli oroszlánbarlangjába, de alighanem kenyéradó gazdái ösztönzésére tette, akik hűséges emberük megbízható beszámolója alapján tájékozódni szerettek volna a három földrészre kiterjedő, hatalmas török piac üzleti lehetőségeiről. Erre mutat, hogy a törökök világáról készített, mindennapos feljegyzéseinek vaskos kézirata a Fuggerek könyvtárában maradt az utókorra.

Persze, nem egyedül vágott neki az irdatlan messziségnek, hanem csatlakozott ahhoz a magyar királyi követséghez, melyet I. Ferdinánd menesztett a Portára, alig háromnegyed évvel a nagy várháborúk lezárulását követően, egy tartós békeegyezmény létrehozása érdekében. A Verancsics Antal, pécsi püspök és Zay Ferenc, főkapitány által irányított delegáció ezerötszázötvenhárom június huszonkettedikén indult el Bécsből két esztendeig lehúzódó békemissziójára. Dernschwam a saját, háromlovas kocsiján tartott velük, melyet egy Imre nevű magyar kocsis hajtott. Jó néhány hónap múlva, augusztusban érkeztem meg Konstantinápolyba, ahol egy és háromnegyed esztendeig időztek. Hazautazásuk előtt mintegy három és félhónapos kis-ázsiai utat is megtettek, felkeresve Amasziában a perzsák ellen hadakozó Szulejmánt. Inenn csak ezerötszázötvenöt június huszonharmadikán érkeztek vissza a szultáni fővárosba, ahonnét tíz nap múlva hazaindultak. A követséggel együtt Dernschwam is csupán augusztus tizenegyedikén pillantotta meg újra a magyarok bécsi királyának régen látott székhelyét.

A hatvanadik életévét taposó öregúr, hála szerfölött kíváncsi természetének, számos meghökkentő információt vetett a papírra az általa olyannyira gyűlölt, megvetett és ócsárolt mohamedánok tabukkal körülbástyázott magánéletének legrejtettebb hálószobatitkairól is. Ő ugyan jobbára töröknek mondta az általa mindvégig oly kíméletlen vaskövetkezetességgel, állatiasan barbárnak minősített ellenfelet, ámde közelebb járunk az igazsághoz, ha inkább a vallásuk alapján nevezzük meg az iszlám világuralomra törő hitének harcos követőit. Merthogy az a szűkebb kör, melyet más keresztény szemtanúkhoz hasonlóan, Dernschwam is közelebbről megismerhetett, döntő hányadában nem török származású előkelőségekből, katonákból, papokból és kisemberekből tevődött össze.

A nyugati követségekkel mindennapos kapcsolatba kerülő, s gyakorta valóban inkább börtönőrként, mintsem vendéglátóként viselkedő "törökök" zöme egykor valamelyik európai állam keresztény alattvalójaként látta meg a napvilágot. Ahonnét, csekély kivételtől eltekintve, nem éppen önként, a szabad akaratukból vetődtek el a mohón terjeszkedő oszmán világbirodalom európai (ruméliai), kis-ázsiai (anatóliai) és észak-afrikai területeire. S miután a mohamedán vallás felvételére kényszerültek, más egyebet úgysem tehetvén, engedelmes végrehajtóivá váltak török uraik mindennemű parancsainak. Noha ilyetén magatartásuk nem kifejezetten belső meggyőződésből fakadt.
E hitehagyott keresztények ily módon gondolkodásukban, érzelmeikben, életvitelükben, szokásaikban, viselkedésükben. tetteikben és egész mentalitásukban lassanként maguk is afféle "törökké" lettek, mint ahogy a korabeli közfelfogás egyértelműen annak is tartotta és nevezte őket. S ámbátor a gyűlölködő. elfogult Dernschwam túlságosan messzire vetette el a sulykot, amidőn a törökök világát teljes egészében az emberiség legbarbárabb, legerkölcstelenebb társadalmának minősítette, de nem kétséges, hogy ledorongoló ítélete mélyén a renegát, eltörökösödött keresztények viszonylatában, nem csekély igazságelemek is rejtőznek. Merthogy a törökök romlottságát erősen eltúlzó közép-európai utazó az egyes részletek taglalásánál, a konkrét események lejegyzésekor, "elfogultságában is fanatikusan igazmondó krónikás"-nak bizonyult, miként a német nyelvű útibeszámolóját magyarra fordító Tardy Lajos találóan megállapította.
A huszitizmus szigorú valláserkölcsi, házasodási és családi normái szerint élő Dernschwam a maga humanista etikai tartásával, valóságos és vélt szellemi magasabbrendűségével, magától értetődő, természetes félháborodással ostorozta a számára olyannyira idegen török világ sokféleképpen megnyilvánuló szexuálerkölcsi fertőjének visszataszító jelenségeit. Sistergő ítéleteivel árasztotta el a szerájban bujálkodó szultánfiaktól kezdve a düledező faviskókban rongyoskodó, mihaszna-isztambuli utcakölykökig mindenkit.

Ámbár a keresztény gondolkodók, főleg az egyháziak, köztük a harcos ellenreformáció magyar vezéregyénisége, Pázmány Péter, esztergomi érsek, előszeretettel vádolták azzal török ellenfeleiket, hogy a mohamedánok szent könyve, a Korán nyíltan buzdít a legféktelenebb erkölcstelenségek elkövetésére, ez természetesen csak afféle propagandafogás volt, valóságos tartalom nélkül. Az iszlám "biblia" negyedik fejezetének huszonnyolcadik szakasza kifejezetten eltiltotta az egyedül üdvözítő hit követőit a paráználkodásoktól, és igen melegen ajánlotta figyelmükbe a házasság intézményét. A következő szakaszban pedig mindazon hívők számára, akik nem rendelkeztek elegendő vagyonnal egy igazhitű szabad nő feleségül vételére, lehetővé tette, hogy egy mohamedán rabnőt válasszanak házastársul. A huszonnegyedik fejezet pedig kemény büntetést rótt a testi erkölcstelenségek elkövetőire: a szajhákat és a fertelmeskedő férfiakat egyaránt száz botütéssel sújtotta, melyet tanúk jelenlétében kellett elszenvedniük, már ha egyáltalán túlélték a halálos ítélettel felérő megverettetésüket...

Mindamellett való igaz, hogy a kereszténység monogámiára épülő házasságeszméjével szöges ellentétben, a mohamedán vallás családi társaskapcsolata kifejezetten a többnejűségre, a poligámiára épült. Az életük javarészét merőben más viszonyok között leélő nyugati szemtanúk meglehetősen ellentmondásos és zűrzavaros ismeretekhez jutottak ezzel kapcsolatban is. Egyesek úgy tudták, hogy a feleségek számát a Korán nem korlátozta. holtak. akik arról tudósítottak, hogy a mohamedán férfiak hat, hét, sőt kilenc hitestársat is tartanak. Őket alighanem az tévesztette meg, hogy az iszlám hitelvek a többnyire ágyasként, szolgálólányként dolgoztatott rabszolganők számát tényleg nem korlátozták. Viszont törvényes feleséget legfeljebb csak négyet tarthattak. Ám a köznép nagy tömegeinek jobbára csupán egy hitestárs eltartására futotta sovány jövedelméből. Főként igaz volt ez a falusi parasztok, a városi szegénység és a kispénzű zsoldoskatonák, kézművesek, papok, hivatalnokok esetében.

A keresztényeket felettébb megbotránkoztató többnejűség magyarázata korántsem a törökök és más mohamedánok valamiféle velejéig romlott, buja alaptermészetében rejlett. Sokkal egyszerűbb, hétköznapibb oka volt ennek: a házasságkötésre alkalmas, szabad férfiak nagymérvű hiánya, vagy másképpen fogalmazva, a "nőfelesleg". Az állandó háborúskodások hosszú hónapokra, esetleg évekre elvonták a családi tűzhely melegétől a fegyverbíró férfiakat, akik közül sokan csak megsebesülve, betegen, rokkant állapotban kerültek haza. Másokat viszont többé sohasem láttak családtagjaik: elestek az összecsapásokban, meghaltak, eltűntek az ellenség fogságában, elvitték őket a különféle járványok (pestis, tífusz, kolera), a gyakori nélkülözések, éhezések, az időjárási viszontagságok és a nehezen járható hadiutak kemény megpróbáltatásai.
A szultánok korlátlan önkényuralmára épülő despotikus rendszer megtámogatva az iszlám szent háborúra, dzsihádra buzdító eszmekörével, csupán az állandó hódításokkal, hadjáratokkal, területszerzéssel, erőszakos terjeszkedéssel, gazdag hadizsákmánnyal és a rabszolgák tömeges behurcolásával tarthatta fenn önmagát. A kör így bezárult! A török férfinépesség csökkenését mi sem állíthatta meg hagyományos módon, a népesség belső erejére támaszkodva. A nagymérvű vérveszteséget csupán a rabszolgatömegek eltörökösítésével, illetőleg a többnejűség intézményéből fakadó lehetőségek maximális kihasználásával lehetett pótolni. Így aztán azoknak a mohamedán nőknek is jutott férj, akik különben pártában maradtak volna. Ily módon az igazhitű családok buzgón eleget tehettek a "Sokasodjatok és szaporodjatok" dicséretes követelményének, mely a Próféta családvédelmi programjában úgyszintén kiemelt helyen szerepelt...

A családi és szexuálerkölcsi téren mereven konzervatív felfogású Dernschwam útleírásának számos helyén keményen bírálta a született törökök és az általa ;,böszörményeknek" mondott újmohamedánok házaséletét, nemi viselkedésformáit. Szerinte a házasság csak afféle fedőszerv, mely a legocsmányabb erkölcstelenségek elpalástolására, legalizálására szolgál. A török asszonyok, főleg háborús időkben, egész napra kimaradoznak otthonról, fürdőkben szórakoznak: "A kurvák valamennyien elfedik magukat, miáltal egyiket sem lehet felismerni. Semmit sem értenek a háztartáshoz, egyébként is Konstantinápolyban senkinek sincs semmije a házában. Az egész Konstantinápoly mind merő kurválkodás és szodómia. A magyar asszonyok elmondották nekünk, hogy a fiúkra még jobban kell vigyázni, mint a lányokra, és hogy a fiúk maguktól is, szántszándékkal ráadják magukat erre a gazságra."

A széltében elterjedt homoszexualitás, a fajtalankodás, a szodomitaság jelenségeit erősítették meg számára a kis-ázsiai utazásukon azok a magyar származású asszonyok is, akikkel ezerötszázötvennégy március tizenkilencedikén váltott néhány mondatot Bozöjük mezővárosban:
"Itt magyar nőkre találtunk, akikkel a kerítésen át szóba elegyedtünk. Győri Mihály megkérdezte, hogy a törökök miért őrzik és óvják annyira az ő fehérnépüket. Mire a magyar nőktől azt a választ kapta, hogy a fiúknak sokkal inkább szükségük lenne a vigyázásra, mert mihelyt felserdülnek, maguk adják rá a fejüket a gazemberségre, a szodomaiak és gomorraiak módjára. "
Mindezen szexuális fertőtől nem voltak mentesek a szultáni udvari gárda legelőkelőbb tagjai és a papok sem. Dernschwam szerint az a kétszáz fős, jól öltözött, íjas janicsár, akiket szolákoknak neveznek, és a szultán testőreiként szolgálnak, valamennyien fajtalankodással, homoszexualitással töltik el napjaikat. A mohamedán közpapok, a hodzsák pedig nemcsak rátartiak, hanem nagyobb latrok a közönséges embereknél is, mert mint a keresztény rabszolgák - szenvedő alanyaik - elmondták róluk, "leginkább a fiúkkal szoktak bujálkodni. " A német szemtanú lesújtó általánosítása arról igyekszik meggyőzni olvasóját, hogy a keresztényeket hitetlen kutyáknak nevező mohamedán törökök "nem mások, mint ebfajzatok, szodomiták, akik nemcsak fiúkkal, hanem állatokkal is fajtalankodnak. Ezek az elvetemült emberek azzal dicsekszenek, hogy az ilyesmit nem tartják bűnnek. E tettüket ajipnak nevezik, ami szégyent jelent; ám papjaik mind azt csinálják, hogy az igazságos Isten küldje rájuk megszolgált büntetésüket!"

A félelmetes hírű janicsárok persze a fiúkon kívül nem vetették meg az asszonynépet sem. Dernschwam erről is több történettel szolgál útleírásban. Egy ízben, ezerötszázötvennégy december 8-án nagy tűzvész pusztított Konstantinápoly belvárosában. A Hagia Sophia-székesegyház körül, a Taht-el-kale téren leégett sokszáz fabódé és lacikonyha. Többek között a tűz martalékává vált a városi kádi alá tartozó börtön is. Ebben párszáz rabot őriztek, jobbára adósságok, részegeskedések, paráználkodások elkövetése miatt. A tűzoltásra kirendelt janicsárok a megfékezhetetlenül tovaterjedő lángtenger közeledésekor gyorsan kinyitották a börtön kapuját, s futni hagyták a rabokat, ámde "az asszonyokat magukkal hurcolták. " További sorsukat a német utazónak már nem állott módjában nyomon követnie...

A janicsárok és a csausok, mint a mindenható aszkeri, katonai uralkodó osztály tagjai, korlátlan hatalommal rendelkentek a jogfosztott falusiak felett. Ali pasa birtokán, a bolgár Caribrodban egy keresztény paraszt keservesen panaszkodott Dernschwam előtt a törökök visszaéléseiről: "Ha csausokat, janicsárokat kell beszállásolnia, még ezeknek a bendőjét is neki kell megtöltenie. Asszonyaikkal és gyermekeikkel szemük láttára rendelkeznek, s mindehhez a férjeket még meg is verik; senkinek sem szabad védekeznie. "
A fullánkos nyelvű német humanista írt azoknak a hitetleneknek a büntetéséről is, akik mohamedán nőkkel paráználkodtak: "Ha egy keresztényt rajtakapnak egy török nővel, böszörménnyé kell lennie, különben megégetik. " Feljegyzett két konkrét esetet is, melyek közül az egyik valóban ilyen tragikusan végződött:
"1554. február 14-én egy görögnek az Atmejdani téren tűzhalált kellett halnia: Ezt annak idején erőszakkal metélték körül és tették törökké, miként az történni szokott, ha egy keresztényt török nőszeméllyel tetten kapnak; ez vagy erőszakos körülmetéléssel, vagy tűzhalállal jár. Ő titkon megtartotta a keresztény hitét, de beárulták, és nem volt hajlandó hitét megtagadni. Szinán pasa kétszáz forintot ígért neki, ha ezt megteszi, de ő nem állt kötélnek, mire a pasa máglyára küldte. "
A másik paráználkodó elkerülte a máglyát: "A mi karavánszerájunkban is akadt egy görög szolga, akit fiatal korában valakinek a kurvaféle leányánál tetten értek. Kénytelen volt körülmetéltetni magét, fel kellett vennie a törökök vallását, mert ha nem teszi, tűzhalálba küldik. Jóravaló baráti körével, két derék fivérével - az egyik ónöntő, a másik bormérő - egyáltalán nem érintkezhet. . . Korábban Michael volt a neve, most Mehmed névre hallgat. A mi őrzésünkre kirendelt csausnak a kavaszja, vagyis a fogdmegje. "
A csípős nyelvű német felfigyelt arra is, hogy különösen az ünnepségek és a fürdők váltak a melegágyaivá a különféle erkölcstelenségeknek. Novemberben, a bajrán ünnepén nemcsak vígan lakomáztak és mindenféle bolondságot űztek a mohamedán férfiak és nők, hanem széltében paráználkodtak is. "A fürdők borbélyai és az ilyen borbélyok körül forgolódó kurvák" pedig ilyenkor még a szokásosnál is jóval nagyobb forgalmat bonyolítottak le, egy zernik nevű szőrvesztő szerrel kenegetve pácienseiket, mely az effélékről nem teljesen tájékozatlan Dernschwam szerint "odahaza is ismeretes ".
A többnejűségen alapuló mohamedán házasságról egészen lesújtó képet tár elénk a besztercebányai Fugger-ügynök. Azt állítja, ezekre anyagilag a teljes létbizonytalanság jellemző, erkölcsi téren pedig még rosszabbak bennük a viszonyok: "A törökök oly szegények, hogy egyetlen feleséget sem képesek eltartani. De néhánynak mégis három, öt vagy hat felesége van, akik egytől egyig kurvák. Kolduskenyéren és alamizsnacsorbán élnek. Hét feleségnél többje senkinek sem lehet. A selymák titokban mind borisszák, és éjnek idején hozatnak bort a görög falvakból. Baromhoz illően addig vedelnek, amíg csak össze nem esnek. . . Némelyik semmirekellőnek három vagy négy fehérnépe is lakik együtt vagy külön házakban, ezeknek meg kell elégedniük a vízrevalóval... kegyes adományokból szintén biztosítani tudják a maguk és kurváik életét. De az egyik kurva kezére játszik a másiknak azért, hogy az valamicske pénzhez jusson és titkon bort ihassék. Ám a férfiak maguk is foglalkoznak kerítéssel. "
A számára mindvégig idegen világban nehezen eligazodó Dernschwam, a maga tüskés módorában, megemlékezett Szulejmán szultán befolyásós feleségéről, a keresztények által Roxolánának nevezett Hurremről, a szultána fényes kastélyáról, valamint a háremről is. A vendégfogadóként funkcionáló karavánszerájokat ismertetve megjegyezte, hogy "A császárné konstantinápolyi várát és otthonát - amelyben asszonynépével és a heréltekkel lakik - szintén szerájnak mondják". A keresztény származású, nagyhatalmú szultánáról nem éppen hízelgő véleményt formált:
"Ez az orosz asszony, még mielőtt a császár felszabadította volna, egy mecsetet akart építtetni és a papoknak alapítványt tenni. Ehhez a mufti, vagyis a török pápa mindaddig nem járult hozzá, és nem engedélyezte, amíg a nőt a császár fel nem szabadította. Ezután a saját költségén templomot építtetett, hozzá egy fürdőt is a Zsidó utcában, amely évi jövedelmet biztosít a templom számára. Azt mondják, hogy egyetlen császár sem hallgatott annyira a feleségére, mint ez a Szulejmán: Azt teszi, amit az akar; azt mondják, kövér, hájas, csúf, pórias asszony.
Konstantinápolyban lakik, a városban, távol a császár várától; szeráját azelőtt nagy térség övezte. Ebből a császár egy részt igénybe vett; és roppant méretű mecsetet, karavánszerájt, fürdőt, papi lakásokat és mindenféle szatócs- és kalmárboltokat építtetett. Mindez akkora vagy tán nagyobb helyen terül el, mint körülbelül Pozsony. 1555-ben láttam; úgy vélem, eltart jó három esztendeig, míg az építkezés befejeződik.
A császárné szerája még mindig igen nagy területet foglal el. Városfalhoz hasonló magas, vastag kőkerítés veszi körül, hogy sem be, sem ki nem lehet látni. Belül terjedelmes kerteken kívül sok háznak és lakásnak kell lenni mindenféle asszonyszemélyek számára.
Ha az ember elmegy a főkapu előtt, csak egy dísztelen térre lát, és a kapu alatt, amely nagyon egyszerű, néhány herélt eunuch ül botokkal; olyanok, mint a kutyapecérek. És ha valaki, aki a szokásokat nem ismeri, megállna a kapu előtt, hogy messziről benézzen, azt azon nyomban berántják és elverik. Az együgyű embert be is csalogathatják a kapu alá, aztán jól elbánhatnak vele azzal, hogy nincs semmi keresnivalója a császárné szerájában vagy várában. Buzgó felvigyázók és őrök hírében állnak; azért csodálkoztam azon, hogy miért is mennek az emberek a kapu elé, miért veszik arra az útjukat.
A szerájba vagy asszonyházba nem lehet csak úgy ki-be járni, mint más országokban; sem asszonyok, sem férfiak nem mehetnek be. Egyedül egy öreg, vörös bugyogós, alacsony, kövér zsidó asszony kocogott naponta szamárháton ki és be. Azt sem lehet látni, hogy naponta élelmet vinnének be; nyilvánvalóan - akárcsak a pasák - az asszonyok is csupán csorbát és birkahúst esznek.
Ami szép leánykát csak minden országból összerabolnak és Törökországba visznek, a legszebbeket a császár szerájába vagy asszonyháza számára választják ki. Ezekből a szeráj területén több házban több százat őriznek. Először a nyelvre tanítják meg őket és ebhitük szerint imádkozni, meg mindenféle asszonyi munkára és udvari illemre a maguk faragatlan módján. Senki sem tudja, hogy honnan jött, kik voltak a szülei; még a nyelvüket is elfelejtették. Hogy a császár most miért tart ki az orosz asszony mellett, ezt nem tudták nekem megmagyarázni. Mert azelőtt, amikor bement egy ilyen asszonyházba, és annyi ártatlan keresztény lányka között, akiket csak elébe hoztak, fel és alá sétálgatott, annak, aki megtetszett neki, kendőt dobott, amelybe ezer akcse volt kötve. Azt a lányt aztán a vén kerítők megfürösztötték és kikenték fenték, az eunuchok vagy heréltek pedig estére odavezették hozná. Aki teherbe esett, annak jó dolga lett. Hogy aztán hova kerültek azok a fiúk, azt nem tudja senki; valahova titokban elküldhették őket, hogy sem ők, sem más ne tudja kilétüket, és talán - mint az oláh vajdák szokták - jelt tesznek a testükre, hogy szükség esetén előráncigálhatók legyenek: De az is lehet, hogy elteszik őket láb alól.
Azokhoz a lányokhoz, akik nem esnek teherbe, többé nem nyúl, hanem férjhez adja őket valamilyen pasához, béghez, szandzsákbéghez, szpáhihoz, csaushoz stb. Annak aztán ad néhány ezer akcsét az asszonyhoz, esetleg jobb zsoldot vagy hivatalt (mert Törökországban nem dobálóznak úgy a sok ezer forinttal, mint odahaza). Egyszer egy pasa a császár tudta nélkül házasodott meg. Amikor a császár hiába hívatta, maga lovagolt oda a kíséretével. A tenger partjára vitette az akasztófához, és felakasztatta. Az akasztófa ott áll a révátkelőhelynél, ahogy az ember Konstantinápolyból Galatába hajózik, a tengeren át...
Az ilyen pogány török és gonosz ebszokás még mindig járja ezeknél az istentelen embereknél, sőt még egyre inkább elhatalmaskodik, miként az abból is látszik, hogy mekkora területet foglalnak el azok a házak, ahol a császár felesége és a hozzá hasonló kurva asszonyszemélyek laknak. És - bárhogyan őrzik is őket - azt mondják, hogy új Szodoma és Gomorra honol közöttük.
Mint ahogy a szerzeteseket kolostorba, úgy helyezik át a kurvákat az egyik bordélyházból a másikba, és helyükre új, fiatalabb, ártatlan lányokat visznek, amazokat pedig összeházasítják valami vargával vagy szabóval. Így jutott egy német-osztrák semmiházi paraszt, egy szabó - aki nem tudott jól törökül, de hitehagyott lett - ilyen kurva feleséghez az asszonyházból 1554-ben.
A szodomita menyasszonyok számára a császár külön szerájokat tart Konstantinápolyban, Galatában, Drinápolyban, Bruszában és saját várában. Ezeket a szerájokban megtanítják törökül írni, olvasni, valamint vívni és nyíllal lőni. A legszebbeket és a legügyesebbeket közülük a császár szerájába viszik a várba; ezeket oglánoknak nevezik, ami annyit jelent, mint a legbelsőbb fiúk... Egy ilyen szerájban, vagyis szodomita nevelőintézetben három-, négy-, ötszáz ilyen fiatal fiú is van. "
Mindennemű túlzása és általánosító haj-lama ellenére, Dernschwam megfigyeléseiben jó adag igazság rejlett. A Török Birodalom szexuálerkölcsi viszonyairól hasonlóan sötét képet festettek azok az európai utazók, követek és rabszolgák, akik hazatérésük után beszámoltak tapasztalataikról. Korra, rangra és foglalkozásra való tekintet nélkül, mindannyian arról adnak hírt, hogy a prostitúció, az ágyasság, a házasságtörés, a szűzlányok és a fiatalasszonyok elcsábítása, a nők megerőszakolása, a homoszexualitás mindkét válfaja, a férfiúi pederasztia, a női leszbikusság, a szodomitaság, az állatokkal folytatott fajtalankodás, a serdülő fiúk és lányok "török módra élése", a vérfertőző nemi kapcsolatok, a háremek világának erkölcsi züllöttsége, a perverzitások és a feslettség legkülönfélébb megnyilvánulásai széltében elterjedtek az agresszív hódításokra berendezkedő mohamedán világbirodalom valamennyi tartományában, főként a szultáni székhelyen és a nagyvárosokban.
Lássunk néhány jellemző példát mindezekről!
Gyurgyevics Bertalan a mohácsi csatában - esett török fogságba; ahonnét csupán ezerötszázharminckilencben, tizenhárom esztendei rabszolgaélet után sikerült megszabadulnia. Önnön megrázó élményei alapján vetette papírra az elhurcolt nőkről, hogy éjjelre vagy bezárják őket, "vagy buján nekik esnek a rabszolgakereskedők. A sötétben hol egy serdülő fiú, hol egy lány sír fel keservesen, mert erőszakot tesznek rajta, de még a hat-hét éves szerencsétlen csöppségek sem menekülnek meg a gyalázattól, mert ez az elvetemült népség természetellenesen és a természet megszabta idő előtt tölti ki bujaságát: "
Az elrabolt fiúk megrontásáról ad számot az Ungnad Dávid-féle magyar követség udvari papja, Stephan Gerlach is. Útban Konstantinápoly felé, ezerötszázhetvenhárom nyarának legelején, június elsején a nádorfehérvári bégnél . vendégeskedték, akinek szerája a városon kívül . helyezkedett el: "Ebéd után két fiú táncolt. Ezeket szégyenletesen megrontják, ez az átkozott erkölcstelenség a törököknél általános. Erre az olaszok szoktatták őket, még tisztességes törökök is panaszolják. "Az evangélikus lelkész Sztambulban is felfigyelt az itáliai eredetű mohamedánok romlottságára. Egyikükről ezt írta ezerötszázhetvennyolc elején: "Hurrem bég, tolmács; különben olasz származású; nagyságos uram vendége volt, egészen epikureus módon szólt. Úgy akar élni, ahogy a világ levelében írva van. Zabál, iszik, szajhálkodik. Ha átérkezik a másvilágra, majd meglátja, hogy ott mi a szokás, majd ott is ahhoz alkalmazkodik."
A Portán és a magyarországi hódoltság Duna menti városaiban Gerlach ugyanazt tapasztálta, mint két évtizeddel korábban Dernschwam: "A pasák csaknem egész udvarnépe és tanácsosai egykor keresztény gyerekek voltak: Igaz, hogy bátor harcosok, de a fiúk megrontói. Ilyen fiúkat először Esztergomban láttam, ahol ezek a bestiák a hajó előtt török táncot jártak."
Arról, hogy az iszlámra áttért renegátok nem éppen a legerkölcsösebb keresztényekből verbuválódtak, hitet tett Vratislav báró is, aki Krekwitz császári követ apródjaként szolgált. Már két és fél esztendeje a Portán tartózkodtak, midőn ezerötszázkilencvenhárom őszén "Ladislaus Mörthen, az udvarmester erőszakot követett el az egyik sihederen: " A követ a nem teljesen bűntelen suhancot vasra verette, míg az udvarmestert házi fogságra vetette; várva a prágai udvar parancsát ezügyben. Ám november tizenharmadikán Mörthennek sikerült kiszöknie az Elcsi-hánból, a magyar követség szálláshelyéről. Rögvest "törökké" lett; s miután körülmetélték, Mehmed bég néven, napi negyven akcse járandósággal, tolmács lett a szultáni szerájban. S miként illik, annak a rendje és módja szerint "Meg is házasították, holott Prágában már volt felesége, egy fiatal persteini asszonyszemély, ki komornaként szolgált, s egy derék legényfia is, ám ő mindkettőt odahagyta, megfeledkezvén hitéről és feleségéről... " A pedereszta Mörthen pompásan beilleszkedett a nála csöppet sem különb új környezetébe,' miközben első dolga volt bosszút állni korábbi társain, főleg a követen...
Christóbal de Villalón, a művelt spanyol . Humanista ezerötszázötvenkettő nyarának végétől jó két és fél esztendeig raboskodott a Portán, mígnem már mint szultáni orvosként, sikerült hazaszöknie. Nála behatóbb ismereteket kevesen szereztek akkortájt a törökök birodalmáról és Szulejmán udvartartásáról. Mára gályarabok és más rabszolgák között azt tapasztalhatta, hogy "A szodomita meg még több, mert eltanulják a törököktől. " Később, az éppen akkoriban odakerülő Dernschwammal teljesen megegyező módon, meggyőződött árról, hogy "a törökök apraja-nagyja, mind egy szálig szodomita; Szinán pasa palotájában magam is láttam, mint tanulják el egymástól az ifjak, és hogy udvarolnak az idősebbek a fiataloknak. " Arra a kérdésre, hogy ;, Visznek-e lotyókat?" magukkal a hadjáratokra, nemleges választ adott, mely szokatlan jelenségnek a hátterében a katonáskodó férfinépesség általánosan elterjedt homoszexualitása rejlett: "Abban a nyolcvanezer főt számláló seregben, amelyet én láttam, egyetlenegy se volt. De az is igaz, hogy mivel szodomiták,: és szolgalegényt épp eleget visznek magukkal, ügyet sem vetnek a fehérnépre."
Megfigyelhető, hogy a német szemtanúkhoz hasonlóan, a spanyol humanista sem annyira az állatokkal történő bujálkodást értette a szodomitaságon, hanem az azonos neműek, főleg a férfiak között létrejövő nemi viszonyt. Különösen a házasodási lehetőségtől megfosztott. janicsárok szálláskörletei és hadba vonuló egységei váltak a férfiúi homoszexualitás melegágyává. Felesleges energiáik levezetésére felhasználtál azokat a serdülő adzsemi oglánokat, janicsár-újoncokat is, akik közül minden öt fős alegységbe beosztottak egyet-egyet. E katonaifjoncok másik négy társuk nemi igényeit is kötelesek 'voltak kielégíteni. A törökös szexuális eltévelyedések, ferdeségek .és perverz szokások a hódoltságban is elterjedtek a mohamedán helyőrségekkel, papokkal, iparosokkal, kereskedőkkel, hivatalnokokkal megsokasodott városokban.
Olyannyira köztudott volt a királyi országrészben és Erdélyben is a törökök homoszexualitása, hogy a magyar urak és az erdélyi fejedelmek nemcsak bájos szűzlányokkal kedveskedtek a porta hatalmasságainak, hanem szép arcú, formás testű fiúkkal is. Az egyik sztambuli előkelőség például a tizenhetedik század derekán arra kérte az egri pasát, ha nem sikerül szert ' tennie egy hajadon "szívecske fülemülécskére", akkor szerezzen a számára egy "tiszta fiatalembert" arc- és kézmosásra, akiből majd engedelmes "szoba fülemülét" nevelhet...
Amíg a művelt utazók a mohamedán férfiak homoszexualitását szodomizmusnak bélyegezték, addig a korabeli magyar népnyelv ugyanezt ,a jelenséget "török módra élés"-nek keresztelte él. Nincstelen hajdúk és dúsgazdag főurak egyaránt akadták kővétói között: Amikor ezerötszázkilencvenhétben a végváriak lefülelték a török zsoldba szegődött makói pribéket, Eötvös Dávidot, a kínpadra vont áruló bevallotta, hogy valamelyik marhahajtó útján egy felvidéki fiúval is "vétközött". Jóval hírhedtebb volt nála Listhi László gróf, aki csaknem mindahány inasával a "török módi" szerint élt, majd kéjgyilkosságokba keveredett. Az egyik tanú úgy tudta, a hedonista főúr első felesége abba halt bele, hogy a férje vele is akként "közösködött" mintha `férfi lenne...
Persze, akadt kivétel is a török katonák és előkelőségek között. .Korántsem voltak mindannyian szodomiták, azaz homoszexuálisok. Erre éppen Nagy Szulejmán szultán volt a legjobb példa, akit ekként jellemzett a Dernschwamék portai delegációjához ezerötszázötven. négyben csatlakozó rendkívüli követ; a tudós Ogier Ghiselin Busbeck: "Azt kérded, miféle ember volt Szolimán? Elbeszélem én... Már ifjan is mértékletes és megfontolt volt, holott az ő vallásának előírásai több szabadságot engedtek neki. Ifjabb napjaiban nem volt borissza, se nem fiúkkal bujálkodó, mit pedig a törökök igencsak kedvelnek; eme tekintetben még ellenségeinek sem volt mit szemére vetniük. Volt pedig túlságosan alázatos tisztelője hitvesének... Amióta törvényes hitvesévé tette őt, más nőszemélyt testében nem ismert, pedig az ő törvényeik ezt nem büntetik. "
Nem voltak mentesek a különféle szexuális eltévelyedésektől a janicsárokhoz egyre szorosabb szálakkal kötődő szerzetesrend tagjai, a begtási dervisek sem. A híres török történetíró, Kemálpasazáde sejk-ül-iszlám, aki európai felfogás szerint; a törökök "pápájának" számított, már ezerötszázhuszonhétben istentagadó eretnekeknek minősítette a begtásikat. Azzal vádolta őket, hogy titkos összejöveteleiken mindenféle erkölcstelenségeket művelnek: Ezzel egybehangzó módon, az angol király portai követe, Paul Rycaut ezerhatszázhatvanegyben azt írta róluk; hogy vérfertőző életet élnek, akiket közönségesen "mumzondurennek" neveznek. A gúnynév a török "mum szöndüren" kifejezésre megy vissza, mely gyertyaoltogatót jelent. Rycaut azzal magyarázza a szó keletkezését; hogy a dérvisek éjjelente eloltogatták a világosságot, hogy a sötétség jótékony leple alatt orgiákat tarthassanak...
A szultánok és az anyaszultánák szerájai, a török előkelőségek háremei, valamint a több feleséggel, ágyassal és rabszolgalánnyal rendelkező jómódú mohamedánok otthonai, a közfürdők női részlegeivel egyetemben, .melegágyaivá váltak a "szebbik nem" körében dívó homoszexualitásnak, a leszbikus szerelmi kapcsolatoknak. Főleg a nagyobb háremek zárt világára volt jellemző az erotikus fülledtség. Valamennyi törökföldi beszámoló megegyező tudósítása szerint, a legtöbb háremhölgy a leszbikus szerelemnek hódolt. Mely érthető is; hiszen uraik jobbára hónapokig, évekig - egyes szultánok sohasem - létesítettek nemi kapcsolatot ágyasaik és rabszolganőik népes seregével, az őrzésükre rendelt eunuchok pedig teljesen alkalmatlanok voltak a férfiúi szerepkör ellátására. Így aztán a külvilágtól elzárt, egészséges testalkatú, nemileg érett nők, egyéb lehetőség híján, megfosztva a rendszeres szexuális élettől, a leszbikus kapcsolatokba merültek.
Elsősorban pederasztiából húzták jövedelmük legnagyobb részét a maszkarák, a pehlivánok, a mukallidok és társaik, vagyis a csepűrágó komédiások, a bohócok, a tréfacsinálók, a mutatványosok, a bűvészek, a birkózók, utánzók, a táncosok, az énekesek, a cirkuszi mulattatók, nevettetők, állatidomárok is. Mindezek külön céhszervezetbe tömörültek a török fővárosban, mely az ezerhatszázhármincas években mintegy háromszáz tagot számlált. Ezek nemcsak a kocsmákban, a karavánszerájokban és a piactereken, hanem valamennyi egyházi és családi ünnepségen, no meg a fényes katonai díszfelvonulásokon kisebb csoportokban szórakoztatták; mulattatták alkalmi közönségüket. A legalsó néposztályok fiaiból kerültek ki, afféle sehir oglanik, utcakölykök voltak kiskorukban. Legtöbbjük törvénytelen származású csavargóként cseperedett fel. Mohamedánokról ritkábban hallunk, jobbára cigányok, görögök, örmények és zsidók siheder fiai csaptak fel közibük.
Főként a táncos-énekes mulattatókból lehetett-azonnal megállapítani, milyen forrásokból tevődött össze bevételük zöme: Evlia Cselebi, a híres török világutazó, a táncolókkal kapcsolatban valóságos elragadtatással ír róluk: Azt mondja róluk, hogy rendszerint kasztanyettával ugrálnak, táncolnak. Feltűnően nőies a kinézésük, megjelenésük, öltözködésük. Nadrágjukat elöl-hátul felhasítva viselik. Felül rövid selyemkabátot hordanak. Hajukat hosszúra növesztik, virággal fonják át. Homlokukat általában a szolgálataik fejében elnyert aranypénzekkel övezik. Táncuk közben a "szerelmes" nézők a tetszésüket a homlokukra nyomott csók vagy aranypénz által nyilvánítják ki: Ritmikus mozgásuk "a görög Cynadok táncához hasonlatos, melynek neve sikinnis".
Konstantinápoly, a birodalom és a magyarországi török hódoltság iszlám világának szexuálerkölcsi viszonyairól még hosszasan lehetne írni, hiszen eleddig voltaképpen szó sem esett olyan nagy témakörökről, mint a házasságtörések, a prostitúció, a nyilvánosházak, a hadjáratok folyamán elkövetett nemi erőszakoskodások stb. Itt csupán az "egymással állatok módjára bujálkodás", a "szodomitaság", a "török módra élés" egyazon tartalmat fedő megnevezéseihez kívántunk néhány művelődéstörténeti mozaikot felvillantani.


Akit a disznónál is alábbvalónak tartottak...

A piacozó-vásározó kofaasszonyok a közveszélynek örvendő hódoltsági utakon bizony mindenkor védtelenül ki voltak szolgáltatva a szertecsatangoló magyar, török és délszláv végvári harcosok; uratlan szegénylegények kénye-kedvének. Ezt példázza a híres Duna menti mezővárosból, Tolnáról elszármazó Katalin asszony épületes esete is, aki előbb Dunapatajon Kalmár Borbás, utóbb pedig Nagyszombaton Miklós deák feleségeként éldegélt. Tudniillik minekutána előzőleg már igen behatóan megismerkedett a "test ördögének" sokféle formában meg nyilvánuló csábításaival, s azok mibenlétével...

Nos, a viharos életpályájú kalmárfeleség, révbe jutván a Felvidék nagy magyar kereskedővárosában, úgy esett, hogy szókimondó asszonyságként valamiképpen keményen összehorgolt második férjura egyik riválisának nemkülönben harcias természetű nejével; Szabó Lőrincnével. Gladiátori harci terepükön, a népes piacon a két felvágott nyelvű, csípőre tett kezű, izgatottan hadonászgató, kipirult orcájú asszonyság szó ami szó, olyasféle szabadszójú kiszólásokat vagdosott egymás fejéhez a nem mindennapi élménnyel kecsegtető; pompás színjáték hírére felettébb gyorsan összerebbenő, kíváncsi sokaság széttárt fülekkel; tátott szájjal hallgatódzó gyülekezete előtt; hogy miként utóbb a nagyszombati főbíró megfogalmazta, "kétszáz forint kitelt volna annak, hogy valamellik a másikra nem bizonyíthatná ".

No hiszen, igencsak válogatott szidalmakra kerülhetett sor az áhítatos csöndben bámészkodó tömeg füle hallatára, mert bizony e roppant summán akkoriban egy takaros házacskát, avagy kisebb gulyát: harmincöt-negyven szarvasmarhát lehetett venni!

Némelyek ellentmondó vélekedése ellenére, a két nyelveskedő kofaasszony közül bizony szabóné húzta a rövidebbet, ökölrázogató átkozódások közepette visszavonulván az elvesztett csata színhelyéről . Mely fájdalmas kudarcot persze kedves férjura sem tudta egykönnyen megemészteni,, így azon melegében, ezerötszázhatvanegy nyarán feljelentette Miklós deáknét a nagyszombati tanács előtt. S hogy minél nagyobb nyomatékot adjon vádoló szavának, nemcsak fullánkos nyelvéért, iszonyú káromlásaiért, szörnyű rágalmaiért emelt vádat ellene. De nem ám, mert bizony vizsgálatot követelt a verebek által szintúgy utcahosszat csiripelt, egykori ledér életmódjával, úgymint tolnai, "dunapataji és bonyhádi "kurválkodásaival" kapcsolatban is.

Nos, az ilyesféle nyalánkságokkal már akkortájt is alaposan túlterhelt városi magisztrátus mi mást tehetvén, e nevezetes fülemile-pör akadozó aktagépezetét beindította, levélben kérvén "bizonyságot" Tolna elöljáróságától a rögtönzött piaci szópárbaj nyelvesebbnek bizonyuló bajnoknőjéről, Miklós deáknéról. Ám úgy látszik, a megvádolt kofa szerfölött ügyes prókátorra tehetett szert az északnyugti Felföld nagyvárosaiban sokfelé kocsmázgató, némi pénzmagért mindenre kapható, borissza fiskálisok közül, mert a tolnaiak első bizonyságlevelével Szabóék nem mentek semmire. Mi mást tehetvén, követelésükre a nagyszombati tanács újfent ráírt tolnai testvérintézményére, kérve az elöljárókat, küldjenek el egy tanúvallomások alapján megejtett, részletes jellemzést a minden rútságot ádázul tagadó delikvensről.

No, ezt meg is kapták, merthogy a tekintélyében mélyen megsértett tolnai magisztrátus, megharagudván előző bizonyságlevelének semmibe vételén, felettébb cifra magyarsággal megkomponált új "hatósági erkölcsi bizonyítványt" állított ki a szülővárosára szégyent hozó Katalin asszonyról.

Az egykori tolnai kofa meglehetősen ellentmondásos erkölcsi magatartásáról tanúságot tevő levelet az ősz közepén, november tizenharmadikán vetette papírra Nagy Antal tolnai főbíró, az esküdt polgárok nevében. A viharos életű kalmárasszony egynehány csintalanságáról "akár száz bizonyságot" is szedhettek volna, ám végül megelégedtek öt szavahihető szemtanú eskü alatt tett vallomásával. Úgymint Vida Antal egykori esküdt bíró, továbbá két-két kereskedő és kofa: Vörös Ferenc, Kádas Ambrus, Kalamár Kelemenné és Szalai Ambrusné válaszainak summázásával.

Ezekből ugyancsak plasztikus kép rajzolódik elénk a viharos életű kalmárasszonynak a Duna menti, forgalmas kikötővárosokban eltöltött ifjonti éveiről. Minthogy a magyar, a rác és a török kalmárok által egyaránt szívesen látogatott, pezsgő életű rév- és vámhelyek vásári forgatagai sokféle hatást gyakoroltak a magyar Duna mellék legnagyobb keresztény népességű mezővárosában tevékenykedő, tolnai Katalin kofára. Úgyhogy igencsak megtapasztalta már a szüntelen utazgatásokkal, piacozásokkal, vásározgatásokkal járó kalmárélet ezerarcú "veszedelmeit" is, mire feleségül ment egy dunapataji kereskedőhöz Kalmár Borbálhoz.

A férjéhez költöző, s azontúl vele együtt kalmárkodó Kató ifjasszony, hála kiváló üzleti hajlamainak, gyors felfogóképességének, frissen pergő nyelvének, hamarosan ismert, hangadó kofaasszonnyá vált a környékbeli hetipiacokon és az országos vásárokon: Mindenekelőtt pediglen Dunapataj, Tolna és Bonyhád árucsere-találkozóin, sokadalmain. Ezeken a keresztény, a zsidó és a mohamedán kereskedőkkel egyaránt sokrétű üzleti kapcsolatokat. alakítottak ki, messzire nyúló szálakkal.

Így esett, hogy a Kalmár házaspár lassanként bejáratos lett a Duna menti török palánkok mohamedán hatalmasságaihoz is. Ezeken a helyeken a felvágott nyelvű; szemrevaló; tűzrőlpattant menyecskét alighanem szívesebben látták a csupán üzleti ügyekkel törődő, öregedő férjuránál is. Annál is inkább, mert miként a rossznyelvek sutyorászták, Kata asszony a befolyásos, vagyonos üzletfeleinek nemcsak a portékáit kínálta fel, hanem olykor-olykor nőies bójáival is meg-megörvendeztette némelyiküket…

Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja! - tartja a régi népi bölcsesség, melyben ezúttal is lappanghatott valamelyes igazságfióka. Erről azonban leginkább azok a török szpáhik, agák, kádik és bégek nyilatkozhattak volna, akik óvatos vevőként nemcsak a kacér kofa árucikkeit tapogatták végig akkurátus gondossággal, hanem - bocsánatos tévedésként - rá-rátévedt matató kezük a mindenét odaadóan felkínáló kalmárasszony formás idomaira is. Miközben gyakorta megesett, hogy motozgató ujjaik egyedül már nem is voltak képesek eleget tenni önként vállalt, portékamegmustráló kötelezettségeiknek…

De'jszen, mit is cselekedhettek egyebet e lelkiismeretes török vevők? Kénytelenek voltak szegények további súlyos áldozatokat meghozni a nemes közcél érdekében. A beható áruvizsgálat megejtésére "be-bevetették" az önkéntes szolgálat örömteli hírére gőgösen felágaskodó különleges szerkezeteiket. Mely azután az oly könnyen táncba vihető Kata ifjasszony formás, selymes tapintású pázsitdombocskáját is kiadósan megvizitálgatta, átnyomakodva a kis- és nagykapun, a sikamlós barlangfolyosó minden zeg-zugát alaposan körbepásztázta...

No, a testnek ilyetén, meredező feltámadását nevezte az utolérhetetlenül szabadszójú Giovanni Boccaccio maestro a hánykolódó pokolba történő visszakergetésének Dioneo, a legpajzánabb dekameronos ifjú egyik elbeszélésében. Tudniillik abban, melyben Rustico, a fiatal mezei remete mindannyiszor egészen addig űzte vissza a tizennégy esztendős Alibech leányzó égő gyehennájába a maga hánykolódó ördögét, mígnem a Belze búbjából tökéletesen sikerült kivernie ágaskodó gőgjét - mármint a kajánul kétértelmű, szemérmetlenül ironikus taljánus mesemondó szerint, aki tán egyszer-másszor személyesen is jelen lehetett az efféle, általa istenesen kegyesnek minősített cselekedeteknél.

No, de e rövid kis itáliai intermezzo után térjünk csak vissza a mi kedves Iszterünk partjaihoz, a nem éppen szűzies Kató kofa viselt dolgaihoz! Melyeknek sejtelmes ismeretében nem is csuda, hogy a tolnai főbíró szavai szerint a "hírős kurva" hangzatosan dicséretes titulusára szert tevő kalmárasszony portékái legalább olyannyira kelendőkké váltak á jómódú mohamedán és keresztény vevők körében egyaránt, miként ő maga is teres testi mivoltában. S hogy mit szólt mindehhez kedves férjura, a szürkülő hajú Borbás deák? Nos, a kalmár família felvirágzó üzleti forgalmára féltékenyen sandító szomszédos boltosok és kofák olyasfélét mondogattak, hogy a fösvény Borbás úr nem annyira a meg sem születő fiát szeretné becézgetni, hanem a hétpecsétes vaspánttal, lakattal lezárt ládájának a fiát szokta gyakorta dédelgetni. Vagyis a benne rejlő arany- és ezüstmarhácskát, a külön. féle ékszereket és egyéb kincseket, pénzmagokat.

Márpedig a csaknem kipukkanó hasú Mammon ékessen csengő pénz-gyermekeire az már valóban nem volt rávésve, hogy portékákért, avagy a mégiscsak kevesebb befektetést igényelő testi ellenszolgáltatásért vándorolgattak-e egyre szaporábban Kalmárék kincsesládájába? Így azután a kuporgatós hajlamú Borbás gazda nemigen törődött az oldalbordájáról szállingozó, hófútta-széllelbélelt szóbeszéddel. Sőt mi több, még azzal sem, amit olykor ő maga is megtapasztalhatott ravaszul hunyorgó szemeivel, amíg hétrét görnyedt alázatossággal kihátrált valamelyik török előkelőség divánjából, miközben pergő nyelvű felesége valamiképpen odabent felejtődött...

Katalin asszony persze korántsem egyedül cipelhette a súlyos keresztet a kis családi vagyon megtöbbítése érdekében. Tanúnk rá maga a nagytudású tolnai iskolamester, Thúri Farkas Pál uram, aki éppen ekkortájt, az ezerötszázötvenes esztendők végén fekete irónnal papírra vetett erkölcsi bizonyítványt állíthatott ki városa vagyonos fejércselédjeiről:

"Csodálatos módon ólálkodnak az asszonyok és a leányok körül, akik feleségeik is lesznek, ha a nekik nyújtott gyümölcsöt tőlük elfogadják, és ezt bizonyítani is lehet. Mindennapi látványosság; hogy a polgárok feleségei elhagyva egykor tanácsbeli, egyébiránt gazdag férjeiket, akikkel eddig éltek, férjhez mennek: Nincs közülük senki sem, akit a bajok Lernájához, azaz Konstantinápolyba ne vittek volna el titkon, és mégis; az őket tőrbe ejtő csillogóruhák miatt nem szűnnek meg azokkal naponként összeházasodni. Sok buja özvegyet láthatsz itt. Némelyek megverik feleségüket azért, hogy jelentéktelen sérelem miatt a törökökhöz szökjenek át. Nem hiányoznak olyanok sem, akik a feleségük rossz tettét ismerik, de titkolják, mivel nyilvánosságra jutásával semmit sem használnának. Valóban ritka itt az erkölcsös asszony, különösen az özvegyek közt. Nincs itt semmi szégyen, félelem a gonosztettől. "

Kató kofa ilyként csak igen csekély mértékben lógott ki asszonytársai népes gyülekezetének növekvő hosszúságú sorából. Legfeljebb annyiban, hogy szégyentelenül rámenős temperamentumával jóval élénkebb üzleti forgalmat bonyolított le náluk, melyet azok nem is egykönnyen bocsájtottak meg neki. Bár az előkelő összeköttetésekkel rendelkező férjura életében még nemigen árthattak neki...

Igen ám, de a jó öreg Borbás deák váratlanul gondolt egy nagyot, s máról holnapra átköltözött a túlsó világra. Ahol pediglen, egyes hazajáró lelkek szemléletes elmondása szerint, a Luci Ferkó gyehennás lakosztályának főkincstárnokává nevezték ki, addig is, amíg monsieur Moliére jó két évszázad múlva le nem váltatja őt a maga sokkal finomabban összemesterkedett fösvénykirályával, a halhatatlanság glóriájával tündöklő Harpagonnal...

Mindez pedig jégtörő Mátyás napján, február huszonnegyedikén történt. Az elözvegyült . Kató asszonynak éppen nyolc és fél hónap múlva, Márton napján, november tizenegyedikén megszületett első gyermeke, akit azután erre a névre kereszteltek. Akadtak persze, tudálékos akadékoskodók, akik fejcsóválva fogadták e fura fejleményt; s hangot is adtak rosszalló véleményüknek. Az özvegy viszont csak nevetett az intrikus rágalmazókon, hiszen annak az asszonynak, akinek a gyermeke két héttel a férj halála előtt fogant meg az anyaméhben, igazán nincs miért szégyenkeznie! Nemde?

Ámbár, megint mások olyasfélével álltak elő, hogy hiszen ez a kisfiú csöppet sem hasonlít néhai apjára! Olyanok is akadtak, akik szerint a cseperedő Mártonka jellegzetes arcvonásai idő múltával egyre felismerhetőbben formázták az egyik városi török hatalmasság jól ismert ábrázatát. Ezt suttogta úton-útfélen a mindentudó . javasasszony, Dorka néne is. Mely nem is csoda, hiszen már régóta haragos viszonyban állott a csípős nyelvű kofával, aki őt leginkább csak afféle égetnivaló vén banyának becézte. Pedig a népes Gucsora-nemzetség e sokfelé settenkedő, s mindenféle szélfútta-esőáztatta pletykapalántákat gondosan felnevelő tagja bábaként, kártyavető jósnőként és füvesasszonyként, bejáratos volt a Tolnán székelő szekszárdi szandzsákbég szerájába is.

Meglehet persze, hogy a kényelmes palota küszöbét más magyar asszonyok, kofák és kereskedőfeleségek is átlépegették, mégpedig nemcsak a hátsó traktusét, mint a gyanús üzelmekbe bonyolódó öreg cigánynő. Az sem lehetetlen, hogy Kalmár Borbás továbbra is szorgalmatosan üzletelgető, ifjú özvegye úgyszintén a számukat gyarapította. Mindenesetre akár itt, akár a legfőbb információs börzeként funkcionáló hetipiacokon, idővel tudomást szerezhetett Dorka néne alattomos rágalmáról.

A sors kifürkészhetetlen akaratából, azonban ezeket a gyalázatokat a hajlott hátú nenőke már nem sokáig terjesztgethette. Történt ugyanis, hogy Gucsora bábát valaminő feljelentés következményeként csakhamar lefülelték a városi török csendbiztos, Hamza szubasi fogdmegjei. A tömlöcben azután, némi tortúra emlékezetfrissitő hatására, töredelmesen és jó részletesen bevallotta őkelme a hosszú évtizedek óta megszakítás nélkül gyakorolt boszorkánykodásainak számosabbnál számosabb gonoszságait. Alighanem még olyasféléket is, aminőket esetleg soha el sem követhetett. Mindezért persze máglyahalálra ítélték, s Dur Ali szekszárdi szandzsákbég és mevláná Íszá effendi, ráckevei kádi tudtával meg is égették… Mondják, az utóbbiak által megejtett vizsgálat során jókora ezüstkincs is előkerült...

Az intrikus cigányasszony máglyájának felszálló füstje egycsapásra a feledés fekete fátyolával fedte be a Kalmár Mártonka megfogantatásáról felröppentett, oktalan mendemondákat is. Dorka néne elborzasztó kínhalálát követően ezekről többé szó nem esett. Kató asszony nyugodtan kalmárkodhatott tovább, immáron senki sem merészkedett motoszkálni kisfia származásának gyanús körülményei között.

Legfeljebb odahaza, a kemencepadkákon melegedő öregasszonyok némelyike csacsorászta rendületlen konoksággal az ósdi paraszti szentenciát: könnyű Katát táncba vinni! Amiben persze, meglehet, hogy volt némi igazságcsemete is. Ugyanis éppen két esztendővel a világ szájára nem sokat adó kofaasszony férjének halála után; két tolnai kereskedőfeleség, Szalai Ambrusné és Kalmár Kelemenné egy újabb, meghökkentő fejlemény szem- és fültanúja lett a közeli Patajon.

Addigra persze Tolnán is komoly változások történtek. Dur Ali béget, aki mindenkor pártfogásába vette a sorsverte özvegyet, a Boldogság Kapuja hirtelen elvezényelte valamelyik kis-ázsiai szandzsák élére. Utóda pedig inkább Szekszárdon telepedett le, mivel egyébként is e gazdag palánkvárost jelölték ki szolgálati hászbirtokává. Így Tolnán immáron a kádi lett a török közigazgatás feje, ráadásul ő is új ember volt. A kereskedelem, a vásári és a piaci forgalom fő ütőereit kezükben tartó török és-zsidó bérlők hároméves árendáskodása is lejárt. A bérleti jog licitálásán pedig kiütötte őket a nyeregből egy élelmes rác üzletember, Huszár Mihály. Ily módon ő lett a város új eminje, vagyis adó- és vámbiztosa. Márpedig róla mindenki tudta, hogy hivatásos agglegény létére - hja; ha oldalbordát is tart, hogyan maradhatott volna meg az a kis pénzmag a kezén? - igen gyengéd és testszoros szálak fűzik az éjfekete szemű, ingó derekú cigánylányhoz; Gucsora Ilonához. Úgymint a megperzselt Dorka néne egyik unokahúgához...

A kétlaki Kató asszonynak egyre inkább tanácsosabb lett áttennie székhelyét a férje után örökölt dunapataji házába. Ámbátor ezt követen is megtartotta apai jussát, tolnai házacskáját a kerttel és a szekszárdi dombvidéken elterülő szőlővel, csupán árendába adta őket Magda asszonynak, a városi dajkának: Azzal a kikötéssel, hogy átvállalja a kis Mártonka nevetését is. Meglehet; egyéb oka, is volt arra, hogy ne mutatkozzék túl gyakran a hozzá kedvetlenné vált szülőhelyén. Mert bár a hagyományosan sok szoknyát viselő kofaasszonyon nemigen lehetett észrevenni, megint új élet sarjadt a szíve alatt. Alighanem e miatt kerülgette őkelme egyre tartósabban a tolnai boltokat, hetipiacokat és a különféle portékákkal kereskedő árus embereket is...

Azok viszont, sajna de való, nem felejtették el őt egyhamar: Így esett, hogy amidőn télvíz idején, jó két évvel a férji halála után az ifjú özvegy megint szülni készült, a lehető legrosszabbkor két váratlan látogatója akadt: Mégpedig a pataji sokadalomra érkező szemfüles sógornője, Kalmár Kelemenné, továbbá komaasszonya, Szalai Ambrusné személyében. Ők a vásári forgatag tarka kavalkádjában értesültek a meglepő családi esemény híréről, s már csak a kedves atyafiság okán is a kismama betegágyához terebélyesedtek.

Ily módon, a sors fura rendeléséből, mindketten tanúi lehettek Évike születésének ama emlékezetes vasárnap reggelén. Majd pedig, miként segítőkész rokonokhoz illik, délután ők kísérték el karonfogva a kálvinista templomba a még eléggé bizonytalan léptű kismamát, karjukon a bepólyázott újszülöttel. A padra roskadó Kató ifjasszony helyett Kalmárné tartotta a-keresztvíz alá a hangosan sírdogáló kisleányt, majd komaasszonyával együtt visszakísérték a portájára gyámolítottjukat.

A kíváncsiság asszonyi eredetű ördögfiókáitól alaposan megkísértett,. jótét lelkek csak nem állták meg, hogy a végére ne járjanak a valamelyest megkésett gyermekáldásnak. Kalmárné volt a fürgébb nyelvű, így hát ő fogta vallatóra elsőként Katót:
- Ej-ej, lányom, nosza mondd csak, hol vetted ezt a gyermeket? - firtatta.
Mit volt, mit tenni; az ágyában kimerülten pihegő kofa bizony őszintén bevallotta, hogy tavaly "csinálták neki" a katonák, amikor Bonyhádra ment az országos vásárra:
Persze, Szalainé sem volt rest a kínos ügy feszegetésében, és rögvest ily igékkel pirongatta érte:
- Mi dolog az - úgymond -,hogy Kalamár Borbás, a te urad, szent Mátyás napban holt meg, és azután szent Márton napján született a te fiad, a Márton? S ím, isméden, mostan két esztendővel levén a te lányod. Hol vetted ezt? - sorjáztak feddő kérdései a betegágyas kismama felé.
Ő pedig neki sem felelhetett egyebet, mint azt, hogy a magyar huszárok ejtették teherbe a bonyhádi erdőben, midőn a júniusi sokadalomra igyekezett.

A kíváncsiskodó kalmárasszonyok nem firtatták tovább az ügyet, hiszen sietniük kellett vissza a vásárra, melyen Kató miatt így is sok jó kuncsaftjukat elszalasztották. Ám otthon, késő este és másnap reggel, annál bőségesebben megforgatták motollafürgeségű nyelvlapátjukon a zaftos esetet férjurukkal, szomszédasszonyaikkal és a piaci kofákkal. Jóllehet, az újólag meggyermekesült özvegynek még ájtatosan szenteskedő pillantások és sűrű fejbólogatások közepette fogadták Krisztus sebeire- Patajon; hogy a kislány születéséről oly mélyen fognak hallgatni, miként az anyasír... De hát annyira jólesett néminemű morzsácskákat visszatörlesztgetni abból a kölcsönkenyérből, melyet a pár éve még oly rátartian, hegyesen és nyelvesen felettük köröző, ám mostanság szárnyaszegett, bajba jutott madárként a földön fetrengő Kalmár Borbásnétól nyertek adományba:

Úgyhogy hétfő reggel, hála a két hírharang szemfényvesztően trükkös nyelvészkedésének, no meg a segélyükre felvonuló; sok-sok önkéntes társnőjük önzetlen, semminemű fáradságot nem sajnáló közreműködésének, már fél Tolna pontosan értesült a dunapataji fejlemények kiszínezett-átpingált variációiról. Néhány esküdt elöljáró azután a főbírót és a többi tisztségviselőt is értesítette a nem különösebben közkedvelt Kató kofa titokzatos pataji gyermekszüléséről, vagy miként egymás közt mondogatták, "megfattyazásáról".

No, jó adag szenteskedő gyalázkodás, kendőzetlen káröröm és fejcsóváló hümgetés fogadta a csemegeszámba menő hírt, annyi szent! A hivatalos Hitetlen Tamások leginkább akkor ingatták deresedő üstöküket, amidőn az érdekes történetből arról értesültek, hogy a körükben osztatlan utálatnak örvendő, "hírös kurvát" magyar huszárok ejtették teherbe a bonyhádi tölgyesben. Merthogy szerintük ilyen esetben a megerőszakolt sértettek panaszra szoktak futni városuk elöljáróságához, mely feljelenthette a latrokat a királyi hatóságoknál, a felvidéki várakba szorult vármegyéknél, avagy a földesúri úriszékeknél és a katonai seregszékeknél.

Ha pediglen Katót valóban a magyar vitézek erőszakolták meg, akkor akár három mezőváros magisztrátusánál is bepanaszolhatta volna őket. Úgymint az állítólagos bűntény színhelyéhez legközelebb fekvő Bonyhádon, továbbá szülőföldjén, Tolnán, avagy új lakhelyén, Patajon. Mivel pedig a "buja asszonyállat" a hatósági vizsgálat megindítása helyett, inkább mindent elkendőzött, sőt- "fattyát" is az emberséges emberek elől félrevonulva, nagy titokban hozta a világra, máris készen állottak a megfellebbezhetelen szentenciával: ezt az egész bonyhádi mesét csak Kata találta ki; hogy fátyolt borítson vele "fertelmes paráználkodásai" letagadhatatlan gyümölcsére…

De lássuk csak, miféle újabb meglepő fordulatra került sor ezalatt Patajon! Mivelhogy a nehéz vasárnapot valamiként átvészelt özvegy másnap már kora reggel felkelt a betegágyából: Megszoptatta újszülött kislányát, majd Julcsa néni gondjaira bízta; aki - távollétébwn rendben tartotta itteni háztartását, és férjével, a vén foltozóvargával együtt; elvégezte a ház körüli, kerti munkákat is. Ezt követően; érzékeny búcsút vett tőlük, és egy öreg gerencsér szamaras kordéján Tolnára döcögött. Ott pedig, mintha mi sem történt volna, valamennyi portékáját kirakta megszokott helyén a piactéren.

Vesztére. Hiszen addigra már jószerint mindenki tudott "megfattyazásáról ". Nosza, rögvest akadtak jótét lelkek - meglehet, egy-két Gucsora-csemete is közibük keveredett -, akik a városházához nyargalva, rögvest értesítették a közhivatal vezetőjét a ledér özvegy váratlan felbukkanásáról. Csáfor Balázs pedig, a tízparancsolat erkölcsvédő tilalmainak elszánt bajnokaként, felemelvén igazságosztó bírói pálcáját, azonnal intézkedett. Ám itt nyugodtan adjuk át a szót Vida Antaí akkori esküdtbírónak és Kádas Ambrusnak, akinek szemléletes elmondását ekként vetették papírra:

"Akkoron a tolnai főbíró ezt megértvén, odamegyen, és az asszonyt meglátván, mondja neki: - Te hírős kurva, úgymond, mit jársz itt a jámborok között? Nem illik úgymond, teneked ülnöd a jámbor asszonyok között. Te kurva, a disznónál is alábbvaló vagy, mert mikoron a jó disznó megfiazik, harmadnapig az alomból fel nem kél. Te pedig, híres kurva, megfattyaztál, és fattyadat elhagyván, idejöttél híres kurva, a város közibe. Co fel, kurva, innen!

És akkoron felűzvén, beűzé a bíró az ő házába, és a marháját ővele, a Kádas Ambrussal rakatta be a bíró a ládába. És bepecsételvén a ládát, úgy vitték be a bíró házába. "
Ily módon a haragos főbíró a tanácsbeliek társaságában; a piacozó kofaasszonyok füle hallatára szégyenítette meg a legútszélibb kifejezésekkel az alig egy napja megszült gyermekét oly lélektelenül cserben hagyó anyát, aki nyugodtan üldögélt a nála ki tudja, vajon mennyivel jámborabb, különb és feddhetetlenebb társnői között. Kitiltották a piacról, elkobozták összes portékáját, majd a "kurválkodása" és a "megfattyazása" miatt megindították ellene a büntetőeljárást is. Nem kis összegre, két tehén árára büntették: összesen nyolc aranyforintra és harminchárom dénárra. E szép summa azután; jóféle borocskává átalakulván, lassanként legördült Vida Antal bíró feneketlen torkán...

Minden csoda három napig tart - véli a népi bölcsesség, mely azonban a speciális kivételekre -nem mindenkor terjeszti ki a hatályát. Miként Kató asszony különleges esetére nem vonatkozott. Az ő szégyenéi ugyanis nemigen felejtette el neheztelő városa, ámbár két esztendővel ezután a továbbra is szorgalmasan piacozó-vásározó kofa ismét feleségül ment egy latinos műveltségű kereskedőhöz, Miklós deákhoz. Akivel alighanem egy Duna menti sokadalomban ismerkedhetett össze. A jámbor kalmár, noha tudott a nagy port felvert botrányról, mégis házastársul választotta a még mindig igen csinos, megesett ifjasszonyt.

A tolnaiak tartósan ellenséges közhangulata miatt azonban mindenképpen célszerű volt elhagyniuk a vidéket, mivel a "hírös kurva" megszégyenítő bélyegét évek múltán sem tudta lemosni magáról Kató asszony. Sokat szenvedett a sötét szemléletmód miatt a házasságon kívül született kisfia és kisleánya is. Noha ezek az ártatlan gyermekek, az erkölcsbotrány igazi veszteseiként, vajmi keveset tehettek arról, hogy milyen körülmények között fogantak meg anyjuk méhében...

Így történt, hogy csakhamar felszámolták, eladták valamennyi tolnai és dunapátaji ingatlanukat, - és családostól áttelepültek a Felvidék északnyugati részének messze földön híres kalmárvárosába, Nagyszombatra. Ott azután Katalin ifjasszony élete is hamarosan visszazökkent a régi, megszokott kerékvágásba. Férjével együtt szorgalmasan látogatta a vásárokat és a hetipiacokat, végig a Duna felső folyása mentén; Komáromtól Bécsig, Pozsonytól Nagyszombatig.
Nem is törtét semmi baj mindaddig, amíg Szabó I,őrincnével való összepatvarkodás miatt a nagyszombatiak meg nem kérték a tolnaiaktól az erkölcstelen előéletére vonatkozó bizonyítványt. Ebből azonban feketén-fehéren kitetszett, hogy egykori lakhelye elöljáróságának előítéletekkel terhes, bigott szemlélete továbbra sem változott meg. Miként erről "egész városul" hitet tett az ezerötszázhatvanegyedik év új főbírája, Nagy Antal is:

"Mi a rútat szépnek nem mondhatjuk, és a szépet rútnak. Egy kurvára mind reá töltenék a Duna-vizét, mégsem moshatná el a kurvának az ő rútságát" - nyilatkozott egykori polgártársnője örökös bűnössége és megjavulásának lehetetlensége mellett a nagy Duna menti mezőváros magisztrátusának vezetője.

Merthogy a tolnaiak hályogborította szemében Katalin kofaasszony "erkölcsi halálos ítélete" minden kétségen felül áll, s mindörökre rásütötte homlokára a feslettség letörölhetetlen bélyegét...


„Narancscsecsű, keskeny derekú…”

A virágos nyelvű török krónikások és poéták pennáján a női szépség, a szerelem a maga színpompás, keleties flóra-varázsában tárul elénk, melengetve szívünk tájékát. Bűbájosan erotikus írásaik tele vannak a különféle női testrészek növényekhez, főleg virágokhoz hasonlításával. S ez nemcsak a szerelmi költészetre érvényes, hanem a régi krónikákban is megfigyelhető.

Persze, hazánkkal kapcsolatban a rabszolgaként elhurcolt lányok és asszonyok égies varázsát, paradicsomi huri-szépségét istenítik a mohamedán írástudók. A szerencsétlen magyar rabnők sorsa azonban szöges ellentétben állott a földöntúli szépségükről zengett dicshimnuszokkal. Példa rá Turszun bég, aki Mátyás uralkodásának legelső évében maga is részt vett az egyik leggazdagabb magyar tartomány, a Dráva-Száva közt elterülő Szerémség feldúlásában. Minnetoglu Mehmed bég akindzsijai sokezer rabot ejtettek, akikkel sikerült átkelniük a Száva másik oldalára, az üldöző magyarok elől. A mohamedán szemtanú kaján gúnnyal újságolja:

"Ekkor érkezett meg az ellenség, s a túlsó parton szemközt tábort ütött. Így történt; hogy három napi pihenés alatt a gyaurok szeme láttára ölelgették és csókolgatták az elrablott szépéket, a gyaur pedig olyan lett, mint a dühös kutya."

Dzselálzáde Musztafa, az ezerötszázhuszonhatos hadjárat leírásakor a Budáról visszafelé tartó török sereg vonulását Ismertetve, nemcsak prózában, hanem dalra fakadva dicsekszik el, mily nagyszámú és gyönyörűséges női hadizsákmányra tett szert a győzhetetlen sereg. Bács városáról írja: "Ikindi (a délutáni ima) után megnyílt a győzelem kapuja: a hit harcosai ezt a templomot is szétrombolták; s számtalan foglyot ejtettek, és határtalan zsákmányt nyertek.

Jázmin illatúak, tulipán arcúak fogattak el,
Üde ábrázatúak, ingó ciprus termetűek,
Cukor ajkúak, rózsa ábrázatúak, borivók,
Ezüst övet és kalapot viselők.
A tábori piac tele volt szépekkel,
A zsákmányhoz nem találkozott elég vevő.
A tündér arcúak elárvereztettek
S rendkívül olcsón keltek el.
A húri és peri származásúakkal
És egyéb zsákmánnyal megteltek a sátrak.
A koldusak most húrik uraivá lőnek,
Mint juhokat, hajtották rabjaikat. "

A Dél-Alföld metropoliszát, Szeged városát Jahja-oglu Mehmed bég és a portai janicsárok foglalták el: "...sok zsákmányt és annyi foglyot szereztek, hogy nem lehetett megszámlálni.
Zsákmánnyal megrakodott szegény és gazdag,
Rendkívüli -bőségben voltak a szolgák is.

Eladták a jázmin arcú tündéreket
S a vevők nagyon olcsón vették meg
A hold arcúakat, a gyönyörűeket, .
Az egyenes termetű; peri arcú, rózsa testűeket.
A foglyok száma nagyobb volt a seregénél,
Annyi, mint a tejút csillaga.
A bálványoktól templomokká váltak a sátrak,
A szépektől pedig földi paradicsommá.

Még soha nem lehetett látni a hadifoglyoknak ilyen nagy mennyiségét, úgyhogy a táborban egy kolduló szegénynél kilenc tündér szépségű, gyönyörű arcú fogoly volt, a gazdagok zsákmánya pedig határtalan vala. A szekerek rakva voltak szép arcú, jázmin ábrázatú, rózsa illatú, ezüst testű szépségekkel. "
A szultáni fősereg; Péterváradhoz közel elfoglalt egy megerősített mocsártábort: "Lányokból, ifjakból s a lázadók házi szereiből töméntelen volt a zsákmány. Minden igazhívőnél öt-tíz leányka s még az alsó rendűek sátraiban is tulipán ábrázatú, jázmin arcú; ingó ciprushoz hasonló, rózsa illatú ifjak voltak láthatók. A zsákmányból a szegény gazdaggá lett.

Senki sem nézett a rabszolgára.
Rendkívül szépek, csinosak,
Egyenes termetű, tulipán arcú fürgék
Vétettek meg nagyon olcsó áron,
Számtalan szívrabló adatott el. "

Megesett azonban az is, hogy a törökkel szövetséges magyar főurak, erdélyi uralkodók látták vendégül a mohamedán előkelőségeket, akiket ugyancsak elbűvöltek a keresztény szépségek. Miként ezerhatszázhatvanegy novemberének elején a tatár Sah Pulád agát is, akit Apaffy Mihály, az új erdélyi fejedelem szépséges hitvese, Bornemissza Anna vendégelt meg medgyesi palotájában. A velük tartó híres török világutazó, Evlia Cselebi ekként számolt be a magyar nők szépségétől megbűvölt tatár főtiszt álmélkodásáról:

"A következő napon a király felesége meghívta Ali pasa szerdárt, hét vezírt, huszonkét . mir-i miránt és még hetven mir-i miránt és egy Irem kertjéhez hasonlatos rózsaligetes, paradicsomszerű kertben vendégséget adott, melyet a nyelv el nem mondhat, le nem írhat. Mivel asszony volt a vendéglátó, azért amennyi holdarcú, fekete szemű leány és asszony volt azon a környéken, drágaköves ruhákban mind eljött s felszolgálva, serbetet nyújtott át. E holdarcúak szépségétől és kedvességétől, valamint ott a térségen levő kábító illattól megrészegült tatár Sah Pulád aga tréfából így szólt a vezírnek: 'Szultánom! ha nekem itt hivatalt adnál, s ezen városban egy ideig megmaradva ezek közül a gyönyörű szép leányok közül egyet elvehetnék, s vele egyesülhetnék, halálomig nem szomorkodnám.' A jelenlevők sokat nevettek ezen.

A török Budun nagynevű poétája, Mehmed Vüdsudi, aki ezerhatszáznegyvenháromban hunyt el, szerelmes szavakkal ecsetelte lakhelye " mohamedán szépségeinek bájait. Fénylő napsugárban és andalító holdfénynél gyakorta megleste a keresztény utazók által is olyannyira dicsért budai melegfürdőkben, a hévizeken pancsoló, lubickáló hurikat, akik angyalian üde testük bódító illatú virágoskertjének minden zeg-zugát feltárták a rejtekhelyéről bennük gyönyörködő dalnok előtt:

"Temetjük a telet.
Támad a kikelet: Udvösség kél.
Szívet derít a tavaszi szél,
Tavasz derít immár szívet-lelket
Török Budánk felett.

És óh, felüti fejét a rózsabimbó,
Fülemüléknek vágyódó szava megered.
Új dalokat dudorásznak a szerelmesek.
Oly szép vagy, ,Budavár, mint maga Isztámbul,
Tündér szépséged nem kullog mögötte, hátul.

Pest partja meg, akár csak Galata,
Ha kisebb is, kevéssel.
De az a táj kietlen, kopár vidék.
Ennek bezzeg a köve márvány
S illandó tündér benne minden lány,
Csodaszép tarka szivárvány...

És Buda fürdői? Azoknak sehol nincs mása,
Brussza hévize pocsolya hozzája!
Mikor meg paradicsomi kék vizében sellőknek serege úszik
- mert hableány itt a lány, valahány -
Buda fürdőiben a mennyország tükrét látod.

És szívedbe bánatos szerelem kúszik:
El se hiszed, ha vízben látod e bűvös nőket,
el se hiszed, hogy úsznak:
minth a vizek tenyerükön hordoznák őket…

Kincses Arábia kertjeinél szebbek itt a rózsák,
Buda palotáit a paradicsom lányai róják,
Boldog Budánkért én, a muzulmán,
Tán még a mennyez Dzsennet-kertet is odaadnám... "

Jóllehet, e csodálatosan szép török szerelmes verset aligha ismerték a hódoltág, a királyi terület és Erdély magyarjai, ám a mohamedán népköltészet és a lantművészet nem egy remeke hozzájuk is eljutott: Hiszen sokszor harcoltak együtt erdélyiek, valamint a Habsburgok ellen felkelők a török csapatokkal. Másrészt a kölcsönös követküldések, de méginkább a török-magyar raboskodások során is bőven volt mit elsajátítaniuk egymás virágénekeiből, szerelmi kultúrkincséből. A legmeggyőzőbb példa erre a magyar végek ékes szavú dalnokának, Balassi Bálintnak a költészete. Az idegen hódítók nyelvét is jól ismerő költő-katona több versét: török dallamjelzéssel látta el, illetőleg néhány mohamedán kétsorost, bejtet s hosszabb költeményt magyarra is átdolgozott.

Ilyen a "Valahány török bejt, kit magyar nyelvre fordítottak" című költeménye is, mely meglehetősen szabad átültetése egy medzsmua, azaz török dalgyűjtemény nemcsak bejteket tartalmazó, időmértékes verseinek. Lássuk közülük néhánynak az eredeti török szövegét, illetve a pontos versfordításon alapuló, ritmikus átköltését!

"A világ virágát gyűjtő ha te vagy, egy rózsát sem ér,
A társaságban szép amikor nincs, egy fillért nem ér,
Engem koldúsnak mondók, előkelő hölgyem nincs-e?
Vagy én ember sem vagyok-e, vagy lelkem sincs-e?

Mondják, festménybe illően tökéletes lett benned az ifjúság, finomság; szépség,
Engem e bú zugában hagynál, ez-é az emberség
Hej, rózsaarcú kedvesem, világomba be ne zárkózz,
A szerelmesedet agyonkínozva, vért vérre ne halmozz,
Lesz idő, hogy a vetélytárs eljön, s belemerülve a társalgásba;
Óvakodj, nehogy belemélyedj, karodat alázattal kebleden keresztbe fonva"'

Mindamellett a testi-lelki szerelem tapinthatóan érzéki gyönyöreit és a női test szépségét elénk táró ;,török" költeményt ékes magyar nyelven vetette papírra mohamedán dalnoka! Íme, a Madzsari türki, vagyis Magyar ének török módra című, csodaszép szerelmi vallomás:

"Feketé szemű szemöldökű!, .
Szeretlek én, te is megszeress.
Narancscsecsű, keskeny derekű
Szeretlek én, te is megszeress.

Éjjel-nappal eszemben vagy;
Kérlek téged, engem ne hagyj;
Óh, mely fényes orcájú vagy!
Szeretlek én; te is megsíeress!

Az ok dicsíretes legyen;
Vagy lyány, vagy menyecske legyen;
Kit szeretsz, szeretőd legyen.
Szeretlek én, te is megszeress, "

Se élhetem, se alhatom,
Se ülhetem, se járhatom,
Se ehetem, se ihatom:
Szeretlek én, te is megszeress.

Kegyelmedtől én jót várok,
Mint ebecskéd után járok,
Vagy élek, avagy meghalok:
Szeretlek én, te is megszeress."

A hódoltsági iszlám szerelmi líra e páradán gyöngyszemének egy Mehmed Sükri, avagy magyarosan: Divinyi Mehmed nevű mohamedán írástudó volt a szülőatyja. Róla azonban semmi közelebbi feljegyzés nem került elő. irodalomtörténetünk úgy véli, a nagybányai származású Somlyai Balázs szerezte a tizenhatodik század nyolcvanas éveiben. E feltevésnek viszont nem túl sok alapja van, hiszen az említettről tudjuk, hogy ő Marád néven szerepelt a portai tolmácsok között. Még ezerötszázkilencben született, Mohácsnál esett török fogságba, s közel három esztendei erdélyi raboskodását leszámítva, életét a sztambuli szerájban élte le. Divényben sosem járt, s bár valóban verselt magyar, latin, török és német nyelven is, ámde elképzelhető-e, hogy a Madzsari türkit ez a hetvenes éveit , taposó, Sztambulban élő aggastyán írta! E szerelmi költemény epekedő szerzője semmiképpen sem lehetett több negyven-negyvenöt évesnél, bár. mi inkább egy huszas-harmincas éveit taposó, pennaforgató íródeákra gyanakodunk.

A magyar virágénekekhez hasonló vers megalkotójának kilétéről az általa magyaros formában is leírt neve alapján tudhatunk meg egy keveset. A mohamedán névadási szokásoknak megfelelően, a Mehmed előtt álló ragadványnév a költő lakhelyére utal: Nos, a Nógrád megyei Divény várkastélyát ezerötszázhetvenhatban foglalták el a törökök, majd tizenhét év múlva végleg felszabadították a magyar csapatok.

Mehmedünk ily módon valóban az ezerötszáznyolcvanas években írhatta költeményét, ám nem valószínű, hogy a Boldogság Fészkének is mondott sztambuli szultáni szerájban, hanem a hódoltsági Divény palánkvárosában. Neve és a vers magyar nyelvezete alapján az sem kétséges, hogy hazánk szülötte volt. Viszont nemigen származhatott az Alföldről, vagy az Erdélyhez kapcsolt, magyarországi Részekből, a Pártiumból, mert hiszen az ő-ző nyelvjárásnak nyoma sincs művében. Írástudó deákember lehetett, akit gyermekként rabolhattak el s tették "törökké", de megmaradt az idegen hódítók uralma alá került magyar földön. Alighanem a divényi dizdár, azaz a török várnagy magyar tolmácsaként, íródeákjaként tevékenykedett.

Miként bevallja, a költemény megírására a testét-lelkét emésztő szerelmi érzés olthatatlan tüze ihlette. Kedvese éppenséggel lehetett egy mohamedén lány vagy asszony is, ámbátor abból, hogy magyarul énekelte el szívének fájdalmát, sokkal inkább arra gyanakodhatunk, hogy honfitársunk volt ő is. Esetleg egy elhurcolt magyar nő, akit Mehmedhez hasonlóan; "törökké" tettek.

Mindenesetre élt-halt érte, s a refrénként visszatérő sor egyben azt is jelzi, hogy epekedése egyelőre nem érte el a célját. Ámbátor meglehetősen sokat forgolódhatott körüle, vagyis ebecskéje módjára koslatott utána. E törökös hasonlat, a feltétlen ebhűség; kifejezően utal arra, hogy szerelmének tartós voltával kecsegtette szíve választottját. Akit alighanem elég közelről ismerhetett, hiszen versében; melyet nyilván él is énekelt neki; korántsem maradt meg a lelki szerelem elvont, légies fordulatainál. Sorban dicséri kiválasztottja gyönyörű testének egynémely részeit is, úgymint fényes orcáját, fekete szemét, szemöldökét, keskeny derekát. Mint ahogy azt is jól tudja róla; hogy gömbölyded keblű; vagy miként ő írja, utalva a törökök által málunk is elterjesztett édes déligyümölcsre: "narancscsecsű ".

Márpedig a tetőtől-talpig alaposan beburkolt, több rétegű ruhákat viselő, mindent eltakaró, mindig elfátyolozott mohamedán nőkről az utóbbiakat bajosan állapíthatta meg a kíváncsi költő - ha csak nem érte el célját testi vonatkozásban is. Erről azonban még szó sincs, hiszen mindvégig kielégítetlenül epekedik szíve választottjáért. Így hát bizonyosra vehető, hogy a kedveséről pontos anatómiai ismereteket közlő mohamedán dalnok szívének tárgya egy keresztény nő volt, talán még hajadon, esetleg fiatalasszony. Netalán a verselgető "török deák" urának egyik rabnője, háremhölgye.

Érdemes még külön kiemelnünk a testi-lelki szerelem egységét hirdető iszlám poéta meghökkentően modern felfogását is. Mert ugyebár, csakis akkor van értelme a lányokhoz vagy a menyecskékhez közeledésnek, ha ennek egy kölcsönösen viszonzott szerelmi érzés áll a hátterében, s ennek alapján testileg is egymás szeretőivé válnak. Íme, a szerelem és a testi egyesülés szorosan együvé tartozásának máig korszerűen ható megfogalmazása!


A mácsai szoknyapecér

Kis történetünk színhelye, a Galga partján elhelyezkedő Mácsa a török időkben mindennemű nevezetességet nélkülöző, egyszerű, szürke magyar falucska volt. Olyasféle, melyekből még sokezer húzódott meg csöndesen a három részre , szakított Magyarország török bot alatt sínylődő területein.

Hétköznapi munkákkal szorgoskodó, békés szántóvetők lakták, akik különféle paraszti tevékenységekkel töltötték el meglehetősen egyhangú napjaikat. Bizony, a kicsiny Pest megyei település lakói aligha sejthették, hogy egyharmad évezred múlva a paraszti naiv festészet jeles művésze, Vankóné Dudás Juli ismertté .teszi meghíresülő lakhelyüket határainkon túl is:..

Tudnunk kell, hogy miként a legtöbb hódoltsági helységben, úgy Mácsán is nagyón fontos szerephez jutott a marhatartás, a tőzsérkedés. No, a mi latorkodó hősünk, Böndő Gyurka maga is egy ilyen pásztorkodó-marhahajcsárkodó rideglegény volt a település "páskomján ", a közlegelőn.
S noha a sok vihart átvészelt falu szalmafedelű, paticsfalas házait csupán háromnegyed esztendeje építették újjá a legutolsó "nagy futásból" a Felvidékről hazaszivárgó bújdosók, az immáron fél évtizede tartó, szörnyű háborúskodás által ütött mély sebek lassanként hegedni kezdtek. Olyannyira, hogy ezerötszázkilencvennyolc februárjának elején az elöljáróságnak már egy nagy port felvert szexuális botránnyal kellett foglalkoznia: Merthogy a hírhedt barompásztor és cinkosai, a "pajkos legényök" a világ zajától távolabb eső falucska békebeli körülményei közepette felettébb nagy hajlandóságot mutattak a bujálkodó "latorsághoz", egy közelebbről meg nem nevezett "parázna asszonyállattal... ".

A kriminális esetről Karancs Lukács főbíró; Pap István kisbíró, továbbá öt esküdt elöljáró: Csanaki Gergely, Érsök László, Balogh Mihály, Istenes Imre és Kis Ferenc számolt be a földesúri gazdatisztnek, a Máriássyak és a Kubinyiak udvarbírójának. Ominózus feljelentésükben elpanaszolták Böndő György legújabb ,;latorkodását", majd jóváhagyó véleményét kérték az általuk meghozott - mai szóhasználattal élve: ,;elsőfokú", vagyis még nem "jogerős" - ítélethez.

Mint engedelmes és hű jobbágyokhoz illik, mindenekelőtt szolgálatukat ajánlották, és "mindön testi-lelki jókat, jó egészségöt, hosszú életöt" kívántak megadatni "az örökkévaló Istentől" az udvarbíró "őkegyelmének". Az ízesen ő-ző nyelvjárású levél fényt vet a javíthatatlannak ítélt falurossza legutolsó ,;latorságának" jónéhány körülményére.

A szexuális büntetőügy hátterében ugyanis az egynémely viszonylatban meglehetősen "nagyböndőjűnek" bizonyuló rideglegény sajátos életmódjának felettébb válságos helyzetbe sodródása állott. Melyet az önnön fiatalságukat és a világi hívságok sokféle gyönyörűségeit régen a feledés jótékony hamujába burkoló, élemedett korú, bölcs bírák s esküdtek már nemigen tudtak méltányolni, megbocsátani. Úgyhogy a messze földön hírhedt szoknyapecérnek ezúttal már nem egysmás szerve, avagy a bírságpénz összegének a nagysága, hanem immáron a puszta bőre volt a tét!

Mert bizony, korántsem elszigetelt, egyedi esetről, egyszeri; bocsánatos megtévelyedésről, véletlen félrelépésről volt szó, lévén hogy ilyesféle "latorságok" miatt őkelme már sokszor "forgott" nemcsak az árgus szemekkel lépéseit leső falucska, hanem a református egyházkerület és a földesúri gazdatiszt ítélőszéke előtt is. Ma úgy mondanók: "visszaeső bűnösről" volt szó, aki nem tudott, alighanem nem is igen akart szakítania rideg, magányos, pusztai életmódot , megszépítő "paráználkodások" nyújtotta változatos örömökkel és gyönyörökkel. S mivel emiatt semminemű fogadalom és büntetés nem használt, a mácsaiak példát akartak statuálni olyképpen, hogy halálra ítélték a javíthatatlan falurosszát.. .

A fenyegető helyzetbe sodródott barompásztor a falu csordása volt, vagy miként akkoriban nevezték, rideglegény. Így hát nincs miért meglepődnünk azon sem, hogy nem a kis falu valamelyik kunyhójában, hanem kint a hátárban, mégpedig a mezőn űzte utolsó "latorságát" is, melyen rajtavesztett.

Márpedig a régi magyar falusi határhasználat szigorúan zárt rendje szerint a latin pascuumból páskomnak magyarított mezőn nem szénatermesztő rétgazdálkodás folyt, hanem legeltető, szilaj állattenyésztés. Ember és állat - gulyások; csikósok, juhászok, kondások, kecskepásztorok - kora tavasztól késő őszig kint a mezőn tartózkodtak, kezdetleges szárnyékokban vészelve át az időjárás viszontagságait. Nemegyszer, főként az enyhébb teleken, még e legzimankósabb évszakot is á szabad ég alatt húzták ki. Magát Böndő Gyurkát úgyszintén délvíz idején csípték el a mezőn...

A sokat megélt, tapasztalt elöljáróság ezúttal sem hamarkodta el a dolgát: szép komótosan, annak a rendje és módja szerint jártak el a falurassza újabb bűnügyében is. Mint már korábban, ezúttal is akkurátusan intézték a kedélyeket felborzoló, kényes ügyet: előbb a "prédikátorok széke" elé adták, majd a falugyűlés elé vitték. Végezetül, a minden lehetséges fórumon megtárgyalt ítéletet terjesztették fel a földesurak teljhatalmú megbízottjához.

Mácsa nyakas magyar parasztsága ugyanis a "kálvinista Róma ", Debrecen vallását követve; református prédikátorokat tartott közpénzen, csakúgy, mint a hódoltsági helységek zöme. S miként a kálvinistáknál mindenütt, itt is a prédikátorok elé tartoztak a szexuálerkölcsi bűnügyek. A "prédikátorok széke", melyről bírák uraimék feljelentése beszél, a református fellebviteli bíróságot jelentette. Úgymint az esperesi vagy az egyházmegyei zsinat törvénylátó ítélőszékét, ahonnét már csupán a földesúrhoz lehetett fellebbezni.

A, bővérű marhapásztor "latorkodásai" többször megjárták mindezen falusi, egyházi és földesúri bírósági fórumokat, miközben mindenütt elmarasztalták á visszaesőként elkönyvelt bűnöst. Legutóbb már csupán úgy szabadulhatott: ;,.fogadást tött vala, hogy jámborul él, sőt ha többé afféle gonoszságban találtatik; tulajdon fejével érje meg" - tárták fel a tényállást a falusi elöljárók.

Ilyként a mácsaiak a hosszú évszázadok folyamán "törvénnyé" jegecesedő falusi szokásjog alapján okkal fogták tulajdon szaván, s ítélték halálra: "Mostan annak okáért ismét azon gonoszságban találtatott, azért törvény szerént megláttuk falustul ennek az ő dolgát, és a törvény halálra ítélte azt a Böndő Györgyöt" - tájékoztat a legújabb fejleményekről az esküdtbíróság feljelentése.

Nos, miután tettenérték a meglehetősén könnyűvérű "parázna asszonyállattal", akinek még a nevét sem tartották érdemesnek feljegyezni, ráadásul nemcsak a szavahihető tanúk vallottak rá, hanem maga a vádlott és bűntársai sem tagadták a "latorkodást", a falusi bíróság számára egyértelmű volt az elrettentő ítélet meghozatalának szükséges, törvényes volta egy ilyesfajta "visszaeső bűnös" esetében. Mert bizony egészen más mércével mérték a "paráználkodási" bűnügyeket a török időkben - ámbátor egyes, fundamentális iszlám államokban még manapság sem sokkal enyhébbek az ítéletek...

A mácsai erkölcscsőszök vádlevelében említés esik ama könnyűvérű "pajkos legényök"-ről is, akik a falurosszát bűntársként bajba sodorták. Nos, már maga a "pajkos" kifejezés is sokatmondó, miután párszáz évvel ezelőtt még korántsem a mai értelemben használta népünk e megváltozott jelentésű fogalmat, amely napjainkig szolid melléknévvé szelídült. Ámde a feudalizmus századaiban leginkább a könnyű erkölcsűekkel és a "fertelmeskedésekre" nem túl nehezen kapható, sőt az effélékhez serkentő bájitalokat is kotyvasztgató "bűbájosokkal" hozták kapcsolatba őket. Az utóbbiak működési területe viszont már a hírhedt "boszorkánykérdés" témaköreihez kapcsolódik...

A veszedelmes helyzetbe került vádlottakként mentegetőzött, hogy ő ezúttal igyekezett "jámborul" élni; eleget téve sűrűn megújított fogadalmainak. Ám az ezzel keveset gondoló, pajkos legénytársai úgyszólván erőszakkal ismét a bűn útjára sodorták. A megszorult szoknyapecér késznek nyilatkozott "magát menteni hitivel", vagyis tisztító esküt letenni önnön ártatlanságára. Állítása szerint, tudomása és akarata ellenére vitték el hozzá a mezőn lévő karám melletti szárnyékba, ebbe a kezdetleges pásztorkunyhóba a csábos asszonyt, sőt még arra sem került sor, hogy "vétkezzék" vele. Ám eme érvelését a falusiak eleve elutasították, jóllehet azt már nem vonták kétségbe, hogy a "pajkos legényök." is lúdasok a dologban. Maguk az érintettek sem merték tagadni a vádat, annyira nyilvánvalóan bebizonyosult-a bűnrészességük. Úgy ám, merthogy a "paráználkodókat" ezúttal sikerült a legfélreérthetetlenebb körülmények közepette és testhelyzetben tettenérni. A már régóta gyanakodó mácsaiak ugyanis ,; falustul utána támadtanak" a kikapós -menyecskével a mező felé surranó "pajkosoknak". Meglehet, a "parázna asszonyállat" férjeura már régóta leskelődött a könnyen táncba vihető felesége után, esetleg a falu csapszékében mulatozó legények, féktelen duhajkodásukkal saját maguk hívták fel a figyelmet arra; milyen csínytevésre készülnek.

Elég az hozzá, hogy az unalmas téli nappa-lok tétlenségébe belefásult mácsaiakra módfelett serkentőleg hatott a botrányos ügy villámgyors kirobbanása. Olyannyira, hogy csakhamar összecsődült a kis település apraja-nagyja a váratlan erkölcsbotrány vérpezsdítő hírére, és legott a hírhedt falurossza mezei szárnyéka felé vették "falustul" az útjukat. Ahol aztán félreérthetetlen testhelyzetben tettenérték mindazokat, "valakik a paráznaságot cseleködték. "

Mert bizony, maguk a "pajkosok" is jócskán kivették a részüket egynémely örömökből! Mégpedig korántsem csak a látványból, miközben a falu határában termett, jóféle borokkal melen-gették fázó végtagjaikat. Ugyanis Mácsa környékén az erdők, a ligetek és a berkek bőven ellátták fával a rászorulókat, meg aztán éghető, száraz tőzeg is akadt sokfelé: Ilyként a mezei pajta körül könnyűszerrel tüzet rakhattak, bográcsban ennivalót főzhettek. Mi sem állt útjában annak, hogy kedvükre egyenek-igyanak, daloljanak, mulatozzanak; pajzánkodjanak és szerelmeteskedjenek. Merthogy nemcsak kikapós asszonyok, hanem könnyen táncba vihető, ropogós húsú leányzók is akadtak mindenfelé a Galga mentén, akik közül egyet-egyet nem is volt olyan nehéz elcsábítani a Bacchus oltára előtt mámoros fejjel áldozó, bővérű "pajkos legényök "-nek...

Mert hiszen víg élet folyt egykoron a tágas puszták mezei legelőin, melyről még a kecskeméti és a nagykőrösi feljegyzések, a különféle bírságtételek is gyakorta megemlékeznek. Nemegyszer ezek olyasféle bűneseteiről is beszámolnak a végtelen alföldi rónák szabad világába szabadosan beleszédelgő rideglegényeknek, melyek a különféle szexuális aberrációk, a változatosnál változatosabb nemi eltévelyedések tényállását is alaposan kimerítik: No, legyünk kegyesek, s a mácsai "pajkosokról", a Böndő Gyurkáék társaságában dorbézoló kapatos legényekről, "valakik a paráznaságot cseleködték", higgyük azt, hogy ők jóval szolidabban "latorkodtak"!

Ámbátor ahhoz képest, miszerint ezért az egyetlen vétkükért tizenkét-tizenkét, beszédesen csengő magyar aranyforintra büntették valamennyiüket, igencsak jócskán lehetett egy s más az ő rovásukon is, nemcsak az általuk megint kísértésbe vitt szoknyapecérén. E nem csekély summán ugyanis két jó szarvasmarhát lehetett venni akkortájt! Koldusszegény rideglegények ekkora bírságot egykönnyen le nem szurkolhattak. Meglehet, tán nem is csak a szegényebb családok legényfiaiból kerülhettek ki a "pajkosok". Hiszen maguk a feljelentők is elárulták, hogy "kedvezés nélkül" mérték valamennyiükre a nagy pénzbüntetést. Nehéz megszabadulni attól, a gyanútól, hogy alighanem egyik-másik falusi potentát tüzes vérű legényfiát is közibük csábította a mulatozás vérpezsdítő igézete - szörnyülködő atyáiknak netán emiatt kellett ily példás szigorral eljárniuk...

A baj ugyanis ott kezdődött, hogy a nem várt veszedelem váratlan gyorsasággal, szélvészként csapott le a "gondtalan tivornyázásba merült "pajkosokra". Ők ugyanis korántsem a mezei szálláshelyhez vezető utakat lesték, mivelhogy egészen másfajta látvány vérforralóan bódító igézete tartotta bilincses rabságban testüket, érzékszerveiket, ösztöneiket.

A szárnyék előterében, a pajta közelében, magasra felcsapó lángnyelvek mágikusan ropogó tűznyelvén feleseltek egymással a legények által megrakott téli pásztortüzek, melyeknek tiszta fénye mérföldekre elhatott a kies rónaság végtelenségében. A hosszan elmúló, tágas pajta szénával; falevéllel és kukoricacsutkával bélelt aljzatú, kisebb rekeszeiben békésen heverészve kérődztek a jóllakott szarvasmarhák: Megehet, tán nem is nagyon értették, miféle izgága szenvedély hajtja meg-megújuló viadalra a mellettük viharos nászba merülő, alkalom szülte ifjú párokat.

Nem volt ez több - minden bizonnyal azoknál a manapság sokféle szituációban gyakorta beteljesülő, érzéki-testi kapcsolatoknál, melyeknek immáron- csak egyes, szélsőségesen veszélyes vadhajtásait bünteti szelídülő polgárjogunk. Ámde a szexuálerkölcsi vonatkozásban különösen szigorús puritán kálvinista reformáció merev hitelveinek légkörében élő, falusi felnőtt társadalom számára a nemi aktus tüzes táncába merülő, csupasz vagy félmeztelen fiatal párok naturalisztikus látványa magával Szodomával és Gomorrával volt egyenértékű, hiszen még csupán Krisztus után ezerötszázkilencvennyolcat írtak vala!

Mert gondoljuk csak el azoknak a felnőtt, élemedett korú mácsai férfiaknak és asszonyembereknek a végtelen megrökönyödését, akik Böndő Gyurkára és a "parázna asszonyállatra" vadászva, a kint ropogva égő pásztortüzek jótékonyan sejtelmessé szelídülő; félhomályos benti visszfényénél felismerték tulajdon leányukat, legényfiukat; avagy egyes, fiatal férjek könnyűvérű asszonyaikat! .

Bábeli zűrzavar, pokoli lárma és fejvesztett öltözködés, szaladgálás kezdődhetett, annyi bizonyos! Amelynek aztán otthon, az egyes delikvensek házánál, bizony további folytatása következett. Ebben azonban a felbőszült atyák és a tisztes hírnevükre már körültekintőbben ügyelő családanyák meglehetősen egyhangú monológjain kívül, hatékonyabban meggyőző szerephez jutottak a jobbra-balra, számolatlanul odaajándékozott pofonok, a nem kifejezetten csinosítási célokat szolgáló hajkorona-megigazítások, nemkülönben a lecsatolt nadrágszíjak, a vízbe áztatott kötelek, a jóféle somfabotok és a rugalmasan visszahajolva csípegető mogyorófavesszők is...

S hogy ennyi okos, didaktikusan mélyértelmű észérv hatására okultak-e a kárvallottak a balsikerrel végződő "paráználkodás" fájdalmas kudarcából? Nos, mivel a gonosz párkák évszázadokon át sok-sok érdekes iratot megsemmisítettek, a pennaforgató íródeák e kérdés megválaszolására már nem vállalkozhat. Legfeljebb annyit tehet, hogy felidézi népünk egyik ódón, találó megfigyelését: zsiványból lesz a legjobb pandúr.. .

No, a váratlan rajtaütés viharos zűrzavaróban Böndő Gyurka és kedvese megpróbáltak ugyan elillanni az üldözők elől, ámde egy egész falu markából mégsem nyerhettek egérutat! Így aztán fogdába kerültek mindketten; mígnem kivizsgálták ügyüket mindenféle fórumon: Kalodáról, vagy pellengérről nem csiripel a fáma, jóllehet az efféle kedveskedések nemigen maradtak el a korabeli kálvinista törvénykezési procedúrák alkalmával. Ámbátor a tél kellős közepén egy ilyetén - megfagyással is végződhető - kipellengérezésnek a megejtésére nemigen volt lehetőség. Vagy ha netán egy-két órácskára megörvendeztették e jutalommal is a ki tudja, miért, ámde szigorúan elkülönített zárkába vetett delikvenseket, azt a jámbor falusiak már valamiképpen elfeledték kegyes udvarbírójuk orrára kötni...

A névtelenség jótékony homályába burkolt "parázna asszonyállat" ügyét a mácsai elöljáróság teljesen különválasztotta a visszaeső bűnösnek és immáron javíthatatlannak deklarált rideglegényétől. Így esett, hogy a test ördögének incselkedéseivel szemben meglehetősen védtelennek bizonyuló, lobogó vérű menyecske megúszta egynémely kisebb büntetéssel. Úgymint néminemű, gyakorta megismételt erkölcsi prédikációkkal, a vállaira omló hajkoronájának csaknem törökös-csimbókosra történő megkurtításával, meg aztán a nem egészen efféle simogatáshoz szokott, feszesen domborodó farára mért félszáz botütéssel. Meglehet, az utóbbit később otthon a sajátos szexuális osztozkodásnak nemigen örvendező férjura is megtoldotta néminemű ráadással, midőn hazavezette megtévedt báránykáját a fogdából, hogy ismét saját oldalbordájaként illessze be őt régi, megszokott helyére...

Viszont Böndő Gyurka sorsának alakulásáról vajmi kevés támponttal rendelkezünk.. Ámbátor faluja annak rendje és módja szerint halálra ítélte, de ez még korántsem jelenti automatikusan azt, hogy ezúttal törvényszerűen betelt a végzete! Számtalanszor megesett ugyanis, hogy valamilyen úton-módon, még a legnagyobb gonosztevők is megúszták a kivégzést a török időkben. A mácsai falurossza élete a földesúri udvarbíró kezébe volt letéve, ő viszont anyagilag éppenséggel egyáltalán nem volt érdekelt abban, hogy végleg pontot tegyen a szoknyapecér "latorkodásaira ".
Ne feledjük el ugyanis, hogy még egyetlen esztendő sem telt el a falucska újratelepítése óta, és mint ilyenkor általában szokás volt, a földesurak hat évi "szabadságot", vagyis teljes adómentességet engedélyeztek mácsai jobbágyaiknak. Ez azt jelentette, hogy ezerhatszázhárom végéig sem a földbirtokosaik, sem a gazdatisztjeik számára nem kellett semminemű adót, bírságot, szolgáltatást, robotmunkát teljesíteni.

Ily módon az innen-onnan csurranó-cseppenő pénzmagvakat bizony magától el nem hessegető udvarbíró őkegyelmének egyáltalán nem állott érdekében; hogy a hírhedt delikvenst "idő előtt" kivégeztesse, hiszen abból ő egy megveszekedett dénárnyi hasznot sem húzhatott volna.

Ekképpen Böndő barátunk, miként előtte már annyiszor, tán ezúttal is megúszta "eltévelyedését" a fogsággal, némi veréssel és a pénzbüntetéssel, az oly találóan stílusos elnevezésű "bikapénzzel". Melyet persze tán nem is annyira a páskomon békésen legelészgető tehenekét el-elszórakoztatgató bikáktól hajtottak be a különféle jövedelemforrásokra már akkoriban is felettébb árgus szemekkel vadászó adórovók, hanem a két lábon járó, némelyek szerint homo sapiensnek, értelmes embernek vélt. "bikáktól". Ha csak az ellene felzendült mácsaiak ki nem erőszakolták a kivégeztetését az udvarbírónál, akár jelentős anyagi áldozatok,, meggyőző argumentumú ajándékok árán is. Mert ki tudja, tán más félrelépkedős menyecskék férjurának ugyancsak alapos oka lehetett a nagyböndőjű falurossza vesztére törni? !

A török hódoltság magyar népességének szexuálkriminológiai vizsgálatával még nemigen foglalkoztak jámbor historikusaink, így alighanem sok víznek kell lefolyni a Galgán ahhoz, hogy olyasféle "mélyfúrásokra" is sor kerülhessen, mely a Böndő-féle falurosszák sorsát megnyugtató módon tisztázni tudná.

Addig pedig, nyája és nyájjal még nem rendelkező olvasóink jóindulatú türelmére apellálva, kénytelenek vagyunk ideiglenesen felfüggeszteni a mácsai szoknyapecér még nem "jogerős" halálos ítéletének végrehajtását. Hiszen könnyen lehet, hogy az utolsó szót kimondó földesúri úriszék előtt végül egészen másként alakult a bővérű rideglegény tragikus fordulatot vett életútja.

folytatás