Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Egy pribékasszony végzete

A megeresztett kantárszíjjal száguldó portyázók . villámgyorsan csaptak le a korponai szőlőhegyen ' szorgoskodó férfiakra és. nőkre. Aki tudott, rémülten futni próbált, ám nemigen juthattak messzire. A fegyverre kapó férfiakat kardélre hányták, vagy megsebesítve fogságba ejtették. Az ellenállásra képtelen gyermekek és nők valamennyien rabszíjra kerültek.
Köztük a tizenkilenc esztendős Anica is, aki egy korponci kalmárnál, Kohut Péternél szolgált. A szemrevaló teremtést maga Musztafa aga, a török lovascsapat parancsnoka emelte a nyergébe. A sok rabbal és prédával terhelt portyázók estére már Esztergom biztonságot nyújtó falai közt pihentek meg frissiben beszerzett rabjaikkal.
Az elhurcolt szerencsétlenek persze még ekkor sem hajtották nyugodtan álomra a fejüket az átélt borzalmak és szenvedések után. Rabtartóik ugyanis, miután némi ételt és italt löktek oda nekik, maguk is alaposan belakmároztak, a próféta tilalma ellenére jól meghúzogatták borosflaskóikat is, majd a nyomorult lányoknak, asszonyoknak és fiúknak estek. Az áprilisi éjszaka csöndjét jó néhány esztergomi porta szobáiban vagy pajtáiban a megerőszakolt nők, valamint a szodomita hajlamú török martalócok ferde kéjvágyának áldozatul esett serdülő legénykék sírás-rívása, panaszos jajkiáltásai verték föl.
A korponai kereskedő szolgálólányát a csatavezető török lovaskapitány, Pribék Musztafa aga vette a szárnyai alá. Ezt a jól megtermett, vakmerő mohamedán huszártisztet messze földön rettegték a magyar végvári vonalak mögött. A váratlan rajtaütéseiről, lesvető rablóportyáiról hírhedtté vált budai lovasaga a prédáló dúlások, az égetések és az emberrablások egész sorát követte el békeidőben is a végeken túl, messzire behatolva a bécsi király magyar tartományába. A negyven felé közeledő török lovastiszt kiválóan ismerte a felföldi rejtekutakat, a folyami átkelőket és a hegyszorosokat, no meg a nép nyelvét és szokásait is. Annál inkább, mert hiszen őt magát is idevaló anya szülte. Suhanckorában került török kézre, erőszakkal körülmetélték, s immáron negyed évszázada szolgálta hűségesen a fényességes padisah budai helytartóját. Töröknél, magyarnál, szlováknál egyaránt jól eligazodott, hiszen kiválóan beszélte valamennyiük nyelvét.
A sikeres korponai portyáról Esztergomba érve, egyenesen Omer jüzbasinak, a budai lovassághoz csatlakozott itteni martalócok egyik századparancsnokánák a házához lovagoltak. A megkötözött kezű lányt a kisebbik szobába zárták, ők pedig a nagyobbikban ettek-ittak; megbeszélve a másnapi kótyavetye teendőit is. Ezzel ugyanis nem várhattak tovább, mert Musztafáéknak harmadnapra vissza kellett érniük Budára. Merthogy a török tartományszékhelytől sem lehetett sokáig távol- egy több száz fős lovascsapat, hiszen a vakmerő magyar prédók is szüntelenül a kertek alatt ólálkodtak.
Anica sorsa már ekkor eldőlt. A budai gönöllükhöz, szpáhikhoz és beslikhez mindössze nyolcvan martalócával csatlakozó Omer készséggel átengedte a bögyös parasztlányt a csatavezető Musztafának. Annál is inkább, mivel a budai agának nemrég halt meg a felesége, akinek a helye nem maradhatott sokáig üresen. Ez az értelmes, helyes, fiatal fejércseléd, akit már az úton megkedvelt a pribék-lovastiszt; éppen megfelelőnek látszott arra, hogy kitöltse a paradicsomba eltávozott oldalborda után visszamaradó űrt.
Ennek persze, hármas feltétele volt. A legfontosabb, hogy mielőbb letegye átkos; pogány, gyaur hitét, és felvegye a próféta egyedül üdvözítő vallását, az iszlámot. Azután testben-lélekben törökké kellett válnia, hűségesen teljesítve új urai minden parancsát, mégha azok egykori vérei ellen irányultak is. Végezetül pedig, a testi élezetek mindennemű szférájában egyaránt nagy étvágyú agának az sem volt mindegy, hogy leendő asszonya miként képes kielégíteni nemi vágyait...
No, ez utóbbit mihamar kitapasztalta. Majdnem éjfélre járt már az idő, midőn megszabadult a jüzbasitól, és a testi örömök afféle hétpróbája alá vetette a nemcsak kötelékeitől, hanem a ruháitól is gondosan megszabadított rabnőt.
A kéjsóvár aga a mécs pisla világánál jóleső érzéssel tapasztalta, hogy a tenyeres-talpas, megtermett parasztlányt igencsak bőségesen ellátta mindennemű idomokkal Allah végtelen kegyelme. Ámbár ezt maga a megadományozott egyelőre még csak az ő pogány istenének tulajdonította, de hát a török tiszt a kiadósan hosszúra és tartalmasra sikeredő pásztoróra alatt már megbizonyosodott róla, hogy nem sokáig marad meg e tévhitében..:
Amiként így is történt. Másnap este Budára lovagoltak, és a tanulékony lány hetek alatt pompásan beletanult a megannyi szlávos szokástól és magyaros kölcsönhatástól átitatott török vilajetszékhely keleties világának sok-sok fortélyába. Idővel elsajátította az egyedül üdvözítő mohamedán hit alapelveit is az aga régi barátjától, a szintén Musztafa névre hallgató hodzsától, aki a külső vár egyik medreszéjében gyakorolta paptanári hivatását.
Az aga, miként a hódoltsági mohamedán helyőrségek katonáinak többsége. háremet sohasem tartott. Hja. honnan is tellett volna nekik efféle luxusra, amikor a vékonyan csordogáló; három-négy akcsés napi zsoldból még azt az egyetlen feleséget is éppen elég volt eltartani! Hiszen, ha kiballagtak a Tavuk pazarira, melyet a hitetlen gyaurok Tyúkpiacnak mondtak, egyetlen szárnyas másfél-két oszporába vagy aszperbe került, miként a keresztények a kis fehér "ezüstkét", a török akcsét nevezték. S hol voltak akkor még a lakbérre, a megélhetésre, a ruházkodásra, a fegyverzetre fordított pénzmagok, a nehezen gyarapodó akcsefiókák?
Nos, a kétszáz gönöllünek, vagyis "bennszülött" mohamedán lovasnak parancsnokló Musztafa aga napi huszonhat akcse járandóságot húzott a budai defterhánéból, a győzhetetlen padisah itteni kincstárából. Ez ugyan hét-nyolcszorosan meghaladta közlovasai napi illetményét, ám még így sem lett volna elegendő háztartásának, szolgaszemélyzetének, fegyveres kísérőinek és hadikiadásainak a fedezésére. Így hát Musztafa korántsem csak virtusból és kalandvágyból tévedezett be oly gyakran a harmad évszázad óta tartó békeidőben is az ebhitű magyarok felföldi tartományába.
S hogy mit szóltak mindehhez felettesei? Hát hiszen, nemegyszer éppen ők küldték az ellenség hátországának feldúlására és kirablására! Mivel csak meg kellett torolni a szemérmetlenül szemtelen gyaur haramiák mindennapos rablóportyáit, különféle békeszegéseit. Mint ahogy a magyar végvári helyőrségek oltalmában bizakodó, adómegtagadó parasztok lázadását is fekete üszögbe kellett borítani. Olyként, mint most a korponaiakét. Merthogy a békeegyezmények tilalma ellenére felépített palánk királyi helyőrségére hivatkozva, a városi magisztrátus kerek-perec megtagadta az adófizetést. No, sokra mentek vele, hiszen egy-egy sikeres rajtaütés alkalmával nagyobb károkat szenvedtek, mint az oktalanul megtagadott török adó hat-nyolc évi összege! Hát nem lett volna bölcsebb behódolni? - csóválták fejüket a budai hatalmasságok.
Talán igen, csak hát ezzel kapcsolatban egészen más véleménye volt Habsburg Ferdinándnak, e néven a magyarok harmadik királyának, no meg az érsekújvári-bányavárosi határőrvidék körzetparancsnokának, Pálffy István generális főkapitánynak, továbbá nemeskürti Pogrányi János korponci várkapitánynak. Márpedig azt egyetlen budai beglerbég sem tűrhette, hogy bárki megkárosítsa a győzhetetlen padisah tartományi államkincstárát, hiszen akkor miből fizették volna a helyőrségeket, a hivatalnokokat és a papokat? Bizony, még így is vagy százötven jüköt, azaz erszényt megtöltő ezüstakcsét kellett évente a birodalom magyar végeire szállítani, mely úgy háromszázezer aranyforintnak felelt meg. Még jó, hogy tellett rá a gazdag Miszir adójából, melyet a tudálékos gyaurok Egyiptomnak becéztek...
Az aga ilyként maga is szorgalmatosan rabolgatta a virágzó magyar, szlovák és német városokat, falvakat mindenfelé a Felvidék északnyugati részében, mint ahogy pribékjeit úgyszintén előszeretettel küldözgette arrafelé kémkedni, égetni és embereket rabolni, főleg nőket és gyermekeket. Ennek érdekében, mialatt ő és a hodzsa a mohamedán hitelvekre és a török szokásokra tanítgatták a rablányt, nem felejtették el kioktatni a pribékasszonyok teendőire sem.
Mondják ugyan, hogy az aga gyakran ismétlődő távolléteiben a lelkiismeretes hodzsa-házitanító még olyasmikre is örömest megtanítgatta hálás magántanítványát, mely leginkább csak az urára tartozott volna, de hát az ilyesféle mendemondák el sem jutottak a vakmerő, hadfi füléig. Meg aztán, nyilvánvalóan a tanulatlan leskelődők bárgyú tévedéséről, avagy alattomos rágalmazásáról volt itt szó csupán! Hiszen, ha a jámbor agglegény, hűséges házibaráthoz illő módon, nem vetkőzteti le pucérra a bizony még sokféle ismeretet nélkülöző tanítványt, akkor vajon miképpen ismerhette volna meg formás testének legintimebb domborulatait, völgyeit és kanyarulatait rejtegető ruhadarabok török elnevezéseit?
Nem beszélve magukról a rejtőzködő .testrészekről, melyeknek oktatásában-nevelésében a nem hétköznapi tálentumú hodzsa a mi modern korunk audiovizuális tantárgypedagógiai eljárásait is messze felülmúló eredményeket ért el. Merthogy őkelme korántsem csak a hangra és a látványra fektetett nagy súlyt - mondják, két dereket nyomott, mely a gyaurok zagyva nyelvén jó egy mázsával ért föl -, hanem a tapintás kézzelfogható valóságára is. Sőt, mi több, mindezeket kombinálta a fürgén izgő-mozgó testgyakorlatok ütemesen lüktetésszerű mozgáshullámaival, melyekkel azután feledhetetlen alapossággal belesulykolta fogékony alanyának tudatába e bensőséges stúdium perzsa és arab kifejezésekkel megtarkított oszmán-török elnevezéseit...
S lám-lám, mily gonosz, irigy volt már akkoriban is ez a Duna méreti világ! Melynek fecsegő szarkái nem átallottak olyasféléről cserregni, hogy a hodzsa-házibarát az adakozóan befogadó hajlamú gyaur rabnő oktatásának ürügyére tulajdonképpen a távollevő aga szépen lombosodó szarvait sikálgatta és kefélgette hallatlanul ügybuzgó odaadással. Ez azonban csak puszta kitalálmány lehetett, hiszen a török Budun kavicsos porát rugdosó, legutolsó utcakölyök is jól tudta, hogy a vérszomjas aga csak emberekre, mégpedig hitetlen gyaurokra szeret vadászni, ámde erdei vadakra egyáltalán nem, s ennek megfelelően, nincsenek szarvasagancsai sem...
Ezek az otromba pletykák olykor-olykor a. tudós hodzsa szélesre tárt lapátfüleihez is elszállingóztak, ám ő csupán letargikusan búskomor kézlegyintéssel hessegette el őket magától. Hogyisne! Hiszen hányszor megtörtént, hogy ez az önfeláldozó, szent ember csupán a legnagyobb kínnal, hétrét görnyedve, esetleg négykézláb mászva tudott csak hazavergődni a medresze falához tapasztott szolgálati viskójába, hivatásának valóságos mártírjaként! Merthogy az egynémely dolgokban meglehetősen nehézkes felfogású és testű rabnő; olykor három-négyszer is megismételtette vele fél nap leforgása alatt az egész komplex leckesorozatot. Melyeknek bizony a fáradtságtól lankadóan elernyedő ügybuzgalommal is rendre eleget kellett tennie, hiszen ő, a harcos. iszlám magasztos hittudományának szent háborúra, dzsihádra buzdító gázi-hitharcosa; felkent bajnoka tán csak mégsem futamodhatott meg egy gyaur perszóna odaadóan kitárulkozó befogadóképessége elől?!
No, így telt el vagy negyed év, s mivel a rabnő mindenféle téren a lehető legdicséretesebb eredménnyel sajátította el az agától és a hadzsától a tanulnivalókat, kegyes ura elhatározta, hogy felszabadítja,, áttéríti a mohamedán vallásra, és egyúttal feleségül is veszi.
Aminthogy így is történt, mégpedig a néhai Oszmán bég dzsámijában, illetőleg Mahmud bin Orudzs kádi előtt. A pocakos török bíró néhány fekete gurusért boldogan kiállította a gyaur rabnő ünnepélyes szabadulólevelét, miután beírta a hivatalos jegyzőkönyvbe, a szidzsilbe a nevezetes eseményt. Majd a szomszédos mohamedán székesegyházban Hajreddin mollah a jámborul segédkező Musztafa hodzsa tevékeny közreműködésével, egy hosszadalmas szertartás keretében befogadta őt az iszlám vallás védőszárnyai alá, Fatime néven. Ezt követően pedig, a kádi előtt megkötötték a házasságot, melynek túlzásba nem vitt formalitásai leginkább a móringlevél kiállítására korlátozódtak. Az aga ugyanis, halála esetére minden vagyonát Fatime hatunra hagyományozta, azaz miként gyaur környezete ezután nevezte, Fáti asszonyra.
A testben-lélekben törökké váló Fáti közel egy esztendőt élt le az agával boldog és tapasztalatokban gazdag házasságban, mígnem a lévai magyar haramiákkal a Vág mentén vívott csatában Allah végtelen irgalma magához nem szólította a rettenthetetlen gázit. Ám addig a szegénynek nem mondható, ámde dúsgazdagsággal sem vádolható, befolyásos férfiú mindent elkövetett, hogy újabb érvényesülési csatornákat nyisson meg szeretett hitvese előtt, mellyel megtöbbítheti szerény vagyonukat. E célból még arra is hajlandón volt, hogy elvigye őt `a nagyhatalmú beglerbég, Musza budai vezírpasa, magyarországi török főkormányzó fényes udvarába. Ahol maga a terebélyes udvarmester, Musztafa tihaja bég, a pasa helyettese vette a gondjaiba.
A kívülállók suttogása szerint alighanem . messzire nyúló szálakkal rendelkező ügyről lehetett szó, mivel elkísérte őket a hodzsa és Fáti asszony egykori gazdája, Kohut Péter korponai kereskedő is. No, a kalmár korántsem városa képében ment egyezkedni a budai hatalmasságokhoz, csupán- egyszál tenmaga érdekében. Ugyanis egy olyan szabadalomlevélre szeretett volna szert tenni, mellyel bántatlanul járhatott-kelhetett keresztül-kasul a töröknek alávetett tartományokban is. Ennek érdekében a korponai palánk egyik sarchordó magyar rabjával, Szabó Balázzsal elküldött Fátihoz egy pár soros cetlit, melyet az asszony rögvest átadott az urának. Annál is inkább, mert jó üzletet sejtett benne, ismerve egykori gazdája degeszre tömött erszényének és pénzes ládikójának fényes baksisosztogatásra alkalmatos voltát.
Szó, ami szó, Musztafának sem kellett kétszer magyarázgatni a tranzakció előnyeit. Legott a tihajához lovagolt fel a Várba vízivárosi házuktól, akit csöppet sem volt nehéz megnyerni a nemes ügy támogatására, miután pár szóval megvilágította a korponci kalmár anyagi teherbíró képességét. Nosza, csakhamar kapott is a Kohut egy barátságos invitáló levelet a bégtől, mely egyúttal afféle útipasszusként is szolgált. Ebben pediglen magához hívta Budára a kereskedelmi menlevél dolgában, .a próféta szakállára esküdve, hogy semmi bántalom nem éri.
Nos, így került a díszes társaság egy verőfényes nyár végi nap estéjén a tihaja bég budavári lakosztályába. A bég teljes titoktartással fogadta őket, mindössze Mehmed Cselebi volt jelen, a bég magyar tolmácsa és íródeákja. Az audiencián elhangzottakról így nem is szivárgott k-i semmi egyéb, csupán a Kohutnak adott kereskedelmi menlevél szövege. Ezt ugyanis a kalmár bejegyeztette 1Vlahmud bin Orudzs kádival a szidzsilbe; miközben egy másolati példányt is kiállíttatott vele. Az üzletelő korportai polgár számára olyannyira becses okirat a következőket tartalmazta:
"Mi, a hatalmas és győzhetetlen padisah budai főhelytartójának udvarmestere, nagyságos és vitézlő Musztafa tihaja bég!
Adjuk tudtukra és értésökre mindönöknek, akiknek illik, e levelünk rendiben. Úgymint a hatalmas és győzhetetlen, tündöklő és virágzó császárunknak birodalma, botja s keze alatt levő tekéntetös és nagyságos pasáknak, bégöknek, alajbégöknek, mezőn posztot járó, erdőn és út félön serényön vigyázó lovas és gyalog, csatát próbáló, erős vitézökriek és azoknak előttök járó főhadnagyoknak; kalauzoknak és rác martalócoknak.
Tudniillik e megnevezött Kohut fia Petis, felesége, Zsófia és fia, Pál, hatalmas császárunknak meghódolván és adózván a mi Korpona városunkból, esedeztek hozzánk, hogy szabadon járhassanak-kelhessenek, mindennemű portékáikkal és marháikkal békével kereskedhessenek tartományainkban. Melynek nagyobb bizonyságára mi is fogadjuk böcsületös vitézi, úri török hitünkre, embörségünkre, tisztősségünkre, illős és bizonyos magunk pöcsétjével és országunk címőrével megbizonyíttatott és megerősíttetett hit levélünket adván kezökben.
Mégpedig avégött, hogy e böcsületös; úri hitlevelünk ereje által koldulhassanak, adózhassanak, létözhessenek és keresködhessenek akar úton; akar útfélön, akar erdőben, akarmicsoda helyeken. Mégis, ama feltéeél alatt, hogy nálok fegyver ne találtassék, továbbá röndösen fizessék meg a szokott vámot és harmincadot az átkelőréveken, a vámhelyeken és a harmincadhivataloknál.
Hogyha pediglen igaz járatbeli dolgukban, tudatlanul, hódolt vagy hódolatlan helyeken valami bántások és fogságok esnék hatalmas császárunk erős vitézitől, tehát illik e levelünkbén fölül megnevezött nagyságos főuraknak és erős vitézökriek segítséggel és oltalommal lenni és menettök fogni. Annál is inkább, mivel hatalmas császárunknak szárnya alá fejet hajtottak és köntöséhöz ragaszkodtak, békességnek és megmaradásnak okáért. Íratott vég Budun várában, ezerhatszáznegyvenkettő augusztus huszonkilencedikén. "
Azok a kíváncsiskodók, akik Mahmud kádinál a történteket firtatták; csak erről a kereskedelmi védlevélről hallhattak, ám arról már mit sem tudhattak meg, mi ment végbe a tihajánál és az agánál? Mindenesetre nem kis dologról lehetett szó, mert másnap nemcsak a kalmárnak veszett nyom, hanem az aga ifjú nejének is. Ám azt már csak a két Musztafa tudhatta, hogy az éj leple alatt Budáról elosont Kohut "házaspár" félé vezető szálak Óbudán, Nagymaroson, Kisoroszin át Korponáig, Galgócig, Besztercebányáig és Árváig húzódtak. Merthogy, hála a kalmár baksispénzének, a budai török hatalmasságok keze és figyelő tekintete messzire elért, egészen a lengyel határig, hiszen árulók, kémek, pribékek és kalauzok láthatatlan hadseregének ", az akkori idők "ötödik hadoszlopának" egész légiója állott a rendelkezésükre...
Kirabolt, felégetett falvak pernyés füstje, lesre csalt; lekaszabolt végváriak halálhörgése; elhurcolt rabszolgák jajkiáltásai, szüleiktől ellopott kislányok, kisfiúk keserves sírása, a magyar végekről, a helyőrségekről a budai pasa kancelláriáján egyre gyarapodó kémjelentések tömkelege felézte, hogy a mohamedán hódítók mélyen a keresztény vonalak mögött is segítőkész kezekre, mindenre kapható, elvetemült cinkosokra számíthatnak.
Ám arra csak a sors véletlen szeszélye folytán derült fény, hogy a fél évtizednél is tovább bűntelenül garázdálkodó bűnszövetkezet középpontjában a törökké lett pribékasszony, Fáti állott. Történt ugyanis, hogy három korponai huszár, Kis Máté Szabó Balázs és Rózsa Márton, Érsekújvárról hazatérőben, kissé túl sokáig időztek a városból kifelé vezető út mentén árválkodó csárdában. Melynek semmi egyéb oka nem volt, mint az, hogy ámbátor április közepe felé járt már az idő, de az esős, szeles, hűvös időjárás a meleg fedél alá kényszerítette be a hosszú utat megtett magyar lovasokat.
A vendégfogódó barátságos légkörében pedig nemcsak a korgó gyomrukat töltötték tele ínycsiklandó illatokat árasztó, roston sült pecsenyével, szép fehér cipóval, hanem a kiszikkadt . torkukat is buzgón meg-meglocsolgatták Noé vesszejének fáradságűző-búfelejtő nedűjével. Így aztán úgy adódott, hogy valamiképpen éjszakára is a kocsma ivójában felejtődtek, szolidnak . éppenséggel nemigen mondható dáridózás közepette. Melyhez a zenét Gazsó szolgáltatta, a korponai kertek alatt tanyázó- vándorcigány, akiről széltében mesélték, hogy megigazulása előtt, Merdzsán néven még az esztergomi törökök talpa alá húzta a csűrdöngölőt.
No, pár órával éjfél után egy bőrig ázott házaspárral többült meg a vígan mulatozó férfitársaság. Kalmárnépségnek mondták magukat, s valóban, a borgőzös fejű .huszárok ködösödő szemei előtt rémlett is, hogy a csapzott hajú, jól megtermett ifjasszonyt néhanapján már látták a korponai piacok ahol batyuzó kofaként árusítgatta portékáit. Orosziból valóknak mondták magukat, a férfit Fekete Andrásnak hívták. No, amilyen szemrevaló volt a menyecske, annyira ronda a férje: vörös ábrázatja alatt egy öklömnyi golyva éktelenkedett a nyakán.
Az újonnan érkezők kifogták két lovukat ekhós szekerük elől, s bekötötték őket az istállóban a jászolhoz, a huszárok paripái mellé. Azután ők is letelepedtek az asztalhoz, a nyitott , tűzhely közelében, hogy amíg éhüket és szomjukat csillapítják, addig ruháik is megszáradjanak, didergő tagjaik pedig felmelegedjenek.
Idő múltával a két közhuszár napirendre tért az újdonsült vendégek érkezése fölött. Egyedül a főlegény, Szabó Balázs próbált rendet teremteni borgőzös agyának kusza gondolatai között. Merthogy olyasféle derengett elméjében, hogy ő ezt a nagydarab menyecskét nemcsak errefelé látta már, hanem valahol másutt is! Csak éppen az nem akarózott eszébe jutni, ugyan hol és mikor?
De hát a sokat megélt huszáraltiszten csak nem foghatott ki az apránként megiszogatott, pár liter borocska! Hiszen nem akármilyen bokorban termett az; akit négy közhuszár élére rendeltek. Bizony, megjárta ő már a budai pasa rettenetes börtönét, a hírhedt Csonkatornyot is, melyet törökös neve .után az életben maradt rabok leginkább csak Büdös Kula gyanánt tiszteltek, azaz hogy rettegtek. Merthogy aki innét ép bőrrel megszabadult, azt még az alvilág félelmetes ura, a Lucifer is jó messziről megsüvegelte. Csakhogy ennek volt már úgy fél évtizede is, így aztán a részegségtől kába huszárfőlegény kobakjában a zavarosan felvillanó emlékképek sehogysem akaróztak egységes egésszé összeállni.
Persze, nem nyugodott bele egykönnyen a kudarcba, s hogy rendet teremtsen kusza gondolatai között, némileg vargabetűs járással; kiballagott az udvarba. Mivelhogy máskor is hatásos orvosságnak bizonyult nála a hideg tavaszi zuhany gondolatfrissítő-emlékezetpótló ereje.
Meg aztán éppen ideje volt már a kisdolgát is elvégeznie. E nemes célra pedig keresve sem kínálkozott megfelelőbb kegyhely, mint az udvar sarkában, a fészer mellett árválkodó ekhós szekér esőverte hátsó kerekeinek egyike.
Így is történt. Az égi zuhany szűnni nem akaró eréllyel paskolt tovább mindent, miközben az erősen imbolygó Balázs főlegény "figyelmetlen mozdulatának" eredményeként a kerékagyról visszacsapódó, sárgás vízsugár mindkét nadrágszárát is jó alaposan végigtisztelte...
No' jszen, a frissítő gyógyhatású esőtől már egyébként is élénkülő és józanodó huszárnak csak éppen ez hiányzott! Miközben a váratlan orvtámadás elől a szekér saroglyája felé oldalazott, mérgébén egy cifra káromkodás szakadt ki a torkából, noha az újvári generalatus szigorú hadiregulái keményen tiltották az efféléket. Nem átallotta magát az egek urát felszólítani a nemi aktus elvégzésére, mégpedig a nem éppen illatosnak és erkölcsösnek minősített, tulajdon anyjával kapcsolatban...
Bizony; könnyen meglehet, ha a lőcsei kalendárium rubrikája két hónappal későbbi dátumot mutat, a valamennyi földi halandóra szorgalmatos gondot viselő Teremtő büntető keze most egy villámcsapás formájában sújt le a gonosz nyelvű istenkáromlóra. Ám így megelégedett azzal, hogy a sáros talajon megcsúszó és a szekérnek eső legény kobakját beleverje a saroglyába.
Az egyensúlyát némi akrobatikával visszanyerő huszár legfeljebb fél percig kapaszkodott . meg csak a szekér végében, ám ennyi idő is éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy felgyorsult szívdobogása és ziháló lélegzete ellenére, valamiféle tompa, halk nyöszörgésre legyen figyelmes. Mintha kábult gyermeklányok próbálnának kipréselni valami értelmeset, nehezen mozduló ajkaik bénító szorításából...
No, a lassanként kijózanodó, esőáztatta-saroglyaverte főlegénynek sem kellett több! Hátrarohant az istállóhoz; leakasztotta az ajtó mellett, egy falba vert szögön függő viharlámpát, mely alighanem valamelyik felvidéki német bányából keveredhetett ide, és legott az ekhós szekérnél termett vele. Felugrott elöl a bakra, felhajtotta az erős, vastag viaszkosvásznat, s bevilágított a Komárom vármegyei Kocs faluban készített szekér belsejébe.
A bányászlámpa gyengécske fényénél eléje táruló látványtól bizony még a sokféle. rettenetességet elszenvedett huszáraltisztnek is elszorult a szíve. Merthogy odalent, a szekérderékon, karikába összezsugörítva, gúzsbakötve, betömött szájjal fetrengett egy asszony, két serdülő lányka, meg égy kisfiú...
A legényből bődületes kiáltás szakadt ki, hiszen a lámpa gyér világánál ráismert az ekhós szekérre: éppen ezzel utazott ő is, még sarchordó rabként, Korponáról Budára, egy kalmár üzenetével!
Ez a Kohut szekere!
De hát akkor odabent az ivóban, az az ismerős némber csakis cinkosa lehet, aki nyilván eladta a lelkét a pogánynak! Talán éppen a rettegett hírű Török Fáti, akinek rejtélyes gyermeklopásairól, lányrablásairól fél évtized óta dermesztő történetek keringtek a Garam, a Vág és a Nyitra mentén!
Nosza, több sem kellett a szörnyű haragra gerjedt Balázsnak, aki éppen az ilyesféle, hazaáruló pribékek miatt rothadt fél esztendeig a Büdös Kula ürülékkel, vizelettel, vérrel és kihányt ételmaradékkal kevert, halálszagú szalmáján. Gyorsan letette a lámpát a bakra, maga pedig hatalmas ugrásokkal a vendéglő ajtaja felé rohant, hiszen tudta, nincs semmi vesztegetni való ideje.
Mégis megkésett kissé. Merthogy a golyvás oroszi pribéket sem a gólya költötte, hiszen akkor már évek óta karóban száradt volna a feje valamelyik magyar végvár falán! A tapasztalt árulónak gyanús lett a huszár elhúzódó távolléte ilyen zord időben, és hátratekintve, kinézett az ablakon a sötétségbe.
Éppen jókor. Csak annyit látott, hogy egy halvány lámpafény pásztáz végig az ekhós szekér elején, majd egy sötét alak leugrik a bakról, a kocsma ajtaja felé rohanva.
A rémülettől egy pillanatra mintegy meg dermedő pribéknek eszébe sem jutott, hogy a tűzhelyhez közelebb szárítkozó Fátit riassza, noha a vaskos testű ifjasszony jó néhány kellemetes éjszakát szerzett neki az elmúlt fél évtized folyatván. A bentlevők nem kicsiny megrökönyödésére, a padról az asztalra szökellt fel, majd minden erejét megfeszítve, hatalmas nekirugaszkodással, sikerült egy szaltóval kivetnie magát ablaküvegestől az udvarra.
Eközben a főlegény az ajtón át éppen berontott az ivóba, ahol addigra már a pribéknő is észbe kapott, s mivel meglátta a kijáratnál felbukkanó huszárt, hát a széttört üvegű ablak felé iramodott. Ámde Balázs eléje vágott, és bődületes erejű ökölcsapással a földre taglózta.
Egy perc sem telt el, s máris újból az udvaron termett, de már, elkésett. A golyvás pribék ugyanis éppen ekkor rontott ki az istállóból az ekhós szekér egyik hátaslován, csak úgy a szőrén megülve az engedelmes jószágot, amely az elmúlt évek során már jó néhány alkalommal kimentette gazdáját az efféle kelepcékből. Még néhány másodperc, aztán ló és lovasa beleveszett az esős éjszaka koromfekete vízfüggönyébe.
Mit volt, mit nem tenni, a dühös főlegény egy újabb kacskaringós ördögima kíséretében visszaballagott a csárdába, nehogy esetleg még a felocsudó pribékasszony is kereket oldhasson a két részeg huszár biztonságosnak kevéssé állítható "őrizetéből". Majd pedig, szorosan gúzsbakötve a kábultan pislogó nőszemélyt, társai kíséretében visszatért az udvar sarkában hagyott ekhós szekérhez, kiszabadítani az elgyötört rabokat.
Ily módon került a korponai hadiszék kezére az egyik legveszedelmesebb pribékasszony, a hírhedt Török Fáti. Akinek elfogásáról már másnak külön lovasfutárt menesztett egy jelentéssel Érsekújvárra a kerületi főgenerálishoz, az ifjú Forgách Ádám grófhoz a palánk királyi helyőrségének kapitánya. Ez a küldönc pedig éppen Balázs főlegény volt, akinél aligha számolhatott volna be bárki is részletesebben az éjszakai kalandról.
No, a nemsokára strázsamesterré előléptetett huszáraltiszt a körzetparancsnokot ugyan nem találta szolgálati helyén, ám meglelte helyettesét, Bossányi Gábor vicegenerálist, Érsekújvár alkapitányát. Így azután ő adott utasítást a korponai helyőrség tisztjének, szolgáltassanak törvényt Török Fáti számára. Erre sor is került pár nap elteltével, ezerhatszáznegyvennyolc április huszonkilencedikén. "
A seregszéknek mondott rögtönítélő haditörvényszék elnöke Korpona új várkapitánya, alsó-sztregovai és kelecsényi Madách Gáspár volt; aki aligha sejthette, hogy vérében ott hordozza annak a kései ivadékjának a génjeit is, aki több, mint két évszázad múltán, már kozmikussá kitágított, egyetemes világtörténelmi keretekbe beágyazva feszegeti nemcsak a magyar földek, hanem általában e sárgolyóbis emberének tragédiáját...
A korponai vésztörvényszéknek azonban még csupán két tucatnyi ember tragédiájára kellett fényt derítenie, Török Fáti kivallatásával. A tetten ért áruló nő sem a nevét, sem a lefogásához vezető emberrablást nem tagadta, ámde a. bírák további kérdéseire már nem volt hajlandó válaszolni. Meglehet, arra spekulált, ezekre nem derül fény, s mivel a három nő és a fiúcska most egészségesen került vissza a családfához, megússza latorságait a veréssel és a börtönnel.
Ámde elszámította magát. A magyar törvények értelmében ugyanis már ezért az emberrablási kísérletéért, no meg a törökösségéért, a keresztény vallás elhagyásáért, vérei elárulásáért is kínhalál várt rá. Amiként, tekintettel a "maga szabad akaratjábul" tett, önkéntes beismerő: vallomására is, a haditörvényszék rögtön halálra ítélte. Mégpedig oly módon, hogy elsőben "megkínzasztassék", ama célból, hogy az "ennek előtte tett latorsági kinyilatkozzanak", majd pedig; valamennyi bűntettének és cinkostársának felfedése után, ,;horogban vettettessék" - áll a seregszék vallatási-ítélethozatali jegyzőkönyvében.
A kései utókor szerencséjére a haditörvényszék szorgos jegyzője feljegyezte Fátí "kínzás alatt tött vallomását" is. Ezáltal pedig némi fény derül a pénzért, az előrejutásért, a. hatalom morzsáiért és a szabados testi örömök korlátlan gyakorlásáért lánykarabló árulóvá aljasodó pribék nő életének egynémely kevésbé ismert fordulópontjára, rémtettére is.
Nos, kiderült, hogy mézesmázos békeszólamai dacára, őt és Kohutot is a török főkormányzó helyettese, Musztafa tihaja bég, szervezte be és küldte ki felderítő, égető, gyermekrabló körútjaira: Ugyanis a korponai kalmár azon az emlékezetes fogadáson csak ama föltétel alatt kapta meg a bégtől a kereskedelmi menlevelét, miszerint ellátja hírekkel a budai hatalmasságokat, továbbá elszállásolja, segíti Fátit és bűntársait felföldi körútjaikon.
Az akkurátus bég oly nagy súlyt fektetett Fáti alapos kioktatására, hogy az aga és társai elbocsájtása után őt még egész éjszakára maga mellett tartotta. S noha a tanulékony. pribékasszony lányrabló útjáival fényesen igazolta, hogy az elvetett magvak termékeny talajra hullottak, ámde a bég mindannyiszor reggelig tartó, speciális kiképzésben részesítette, megtűzdelve a tarsolyát a törökös-keleties fortélyokkal.
Ezek ellen kedves férjura sem emelt szót soha, hiszen számára is jelentős haszonnal jártak ezek a rendszeresen ismétlődő, szakmai továbbképzések. Merthogy a kegyes tihaja bég, akceptálva az aga önzetlen engedékenységét, mellyel e nemes célra mindenkor készségesen átengedte neki a lányrabló gyűjtőkörútjairól hazaérkező feleségét, nemcsak . soronkívüli zsoldemeléssel jutalmazta, hanem végül már bas-agává, a lovasság főkapitányává is kinevezte. Az ügyesen engedelmes asszonyt pedig mindannyiszor megjutalmazta sikeresen teljesített kiszállásaiért, s a fényes aranygurusok zöme ugyancsak a férj erszényében talált ideiglenes nyughelyre. Másfelől az aga maga is portyázgató főpribék volt, így azokat a hadifortélyokat, melyeket tanulékony neje közvetített hozzá az öreg bég gazdag élettapasztalatának sokrétű emlékanyagaiból, dicséretes hatásfokkal tudta kamatoztatni úgy a Fátival együtt lebonyolított, mint egyéb bevetésein.
A tapasztalt tihaja bég persze jól tudta, hogy mindenütt nyüzsögnek a gyaur kémek is, ezért a pribékasszony továbbképzéseire mindig éjszaka kerített sort, a legnagyobb titokban. Ezt a bölcs elővigyázatossági rendszabályt a főaga váratlan halálát követően is gondosan betartotta. S nehogy bárki is megsejtse, miféle testszoros felderítési szálak fűzik Fátihoz, az oszmán katonai elhárítás jól bevált hagyományait alkalmazván, kedves főembere elhunyta után gyorsan feleségül adta őt a tudós hodzsához, Musztafához.
A megrögzött agglegény ugyan valami olyasfélét dörmögött lelógó bajusza alatt a kitüntetően kegyes hírt megvivő csausz füle hallatára, hogy a kutyálkodáshoz nem féltétlenül szükséges holmi oldalborda; de mit volt mit tenni, végül csak teljesítenie kellett az élet-halál hatalommal rendelkező főudvarmester utasítását. Ezt nem is bánta meg, hiszen röpke fél évtized alatt, amíg Fátit úgyszintén az asszonyaként tudhatta, a külvárosi iskolából a belső vár, s egyben Üngürüsz legelőkelőbb mohamedán teológiai intézményének paptanári állására hágott fel. Hiszen ezerhatszáznegyvennyolcban már ő volt a Szulejmánije-dzsámi oldalához ragasztott medresze főhodzsája, akkora napidíjjal, melynek hallatán az előkelő pasák, bégek és agák fiaiból verbuvált, zsoldfeszültségről karatyoló hadapródok, a müteferrikák is a fogukat szívhatták, noha ők közismerten a legjobban fizetett beosztottak közé tartoztak.
A jó alaposan megtortúráztatott Fáti kínvallomásából arra is fény derült, hogy mekkora haszonnal járt a keresztény gyermekek, a szlovák és a magyar kislányok elrablása, akikért megbízói minden esetben háromszáz forintot fizettek. Amennyiben egyedül lopta el őket, akkor az egész összeg az ő markát ütötte, ha pedig valamelyik cinkosával együtt rabolta el a lánykákat; olykor asszonyokat is, abban az esetben osztozott velük. Szépen gyűlhetett a ládafiába az emberkereskedelem hasznából, merthogy összesen tizenhét lányt, asszonyt és fiúgyermeket raboltak el a Felvidékről, és hurcoltak Budára. Igaz, az utolsó néggyel már csak a korponai csárdáig jutottak el. Ám a többiekért így is háromezerkilencszáz aranyat kaptak. S mégha ennek kétharmada a golyvás pribék és a kalmár markát ütötte is; a neki megmaradó ezerháromszáz aranyforintból sem kellett koplalnia. Lévén, hogy akkortájt negyedszáz huszár teljes évi zsoldilletménye rúgott ennyire mely mai vásárlóértékét tekintve, mintegy kétmillió forintnak felel meg.
Fáti bűntársai Óbuda; Nagymaros, Visegrád és Kisoroszi környékiek, továbbá felvidékiek voltak, Korponától Galgócig, Besztercébányáig s Árváig, fel a lengyel határig. Legvakmerőbb cinkosa az oroszi Gólyvás Fekete András volt, aki mindahány pribék közül a legsokrétűbben, háromféle módon gyengítette önnön hazája határvédelmi erejét és hátországát. Egyrészt török megbízói parancsára gyújtogatásokat vállalt a Felvidéken, melyekért száz forint júdáspénzzel jutalmazták esetenként. Másrészt kémkedésre is felhasználták, a magyar várak és városok felderítésére. Fáti nem részletezte, de enélkül is elképzelhető; hogy a pontos, helyszíni beszámolóik alapján hányszor kerülhetett sor a golyvás oroszi pribék és cinkosai kalauzolásával a török rablóportyákra, melyek hatalmas veszteségeket okoztak a keresztény erősségek és települések népének évente, mind élőerőben, mind pedig anyagi javakban.
Mint például alig hét hónappal lebukása előtt, ezerhatszáznegyvenhét szeptember huszonnegyedikén, midőn a pribék-bűnszövetkezet információi alapján nagy török sereg csapott Korpona alá. Egy magyar vitézt, agyonlőttek, negyvenhárom katonát és .polgárt rabul elhurcoltak, továbbá elhajtották a város négyszáz tehénből álló gulyáját is, pásztorostól. Mondani sem kell, Fátinak és cinkosainak a keze jó alaposan benne volt e sikeres török rablótámadás előkészítésében is.
Harmadszor a golyvás áruló is előszeretettel űzte az emberrablást, mégpedig az asszonyok és a kislányok viszonylatában. A balsikerű utolsó akciót leszámítva, összesen négy sikeres utat tett meg együtt Fátival, akivel különben testileg-lelkileg egyaránt tökéletesen megértették egymást pénzsóvár és erkölcstelen alaptermészetüknek megfelelően. Két asszonyt és két kislányt hurcoltak el Budára, mégpedig Árva és Felsőkubin tájáról.
Fáti másik agilis bűntársa egykori kenyéradó gazdája, a korponai kalmár, Kohut Péter volt, egész családjával. A pribék nőt éppen olyan szoros üzleti és testi kapcsolatok fűzték hozzá, mint mindkét török urához, továbbá a tihaja béghez és a golyvás árulóhoz. Kohut volt az, aki annak idején, a harmincas évek végén bevezette a nemi gyönyörök rejtelmeibe a tapasztalatlan szolgálólányt.
Kohut velejéig romlott ember volt, a Mammon megszállottja, akinek valamennyi lépését a pénzmegtöbbítési lehetőségek felkutatása motiválta, melyben nem ismert semminemű erkölcs korlátokat. Habozás nélkül kész volt lepaktálni a budai vezírpasa helyettesével is, amennyiben biztosítja számára a szabad kereskedést egész tartományában. Ő volt Fáti legaktívabb segítőtársa, mely könnyen érthető, hiszen valamennyi cinkostársuknál régebben és behatóbban ismerte a pribékké váló nőt. Mint kereskedő, a becserkészett területeken is a legotthonosabban mozoghatott mindenfelé. Nemcsak Fáti révén tartotta a kapcsolatot Musztafa tihaja béggel, hanem ő maga is eljárt Budára, eladás és áruvásárlás ürügyén.
Nem habozott kivenni a részét az emberrablások mesés haszonnal kecsegtető pribékfoglalkozásából sem: Fátival társulva, Korponáról három, Felsőkubinból pedig hét szerencsétlen nőt hurcoltak el a török vilajetszékhelyre. Egész famíliája tudott gyalázatos üzelmeiről, melyekbe beszervezte öccsét, feleségét és fiát is. A jómódú kalmár háza bent, Korpona palánkkal kerített városában épült. A pribékasszony náluk szállt meg lánykarabló gyűjtőútjain. Alkalmanként hat forint júdáspénzt vetett oda nekik, sőt Zsófi asszonyt még tizenegy vég tafota kelmével is lekenyerezte utolsó útján. A korponai vitézek ezt a városi bűnszövetkezetet fülelhették le a leggyorsabban, rögvest Fáti vallomását követően. Méltán kiérdemelt kínhalál-sorsukat így ők sem kerülhették el.
Az Esterházy grófok birtokán, Galgóc mezővárosában Uklik Janó volt a pribék nő bűntársa, mégpedig a feleségével, Zsuzsannával együtt. Uklik adta Fáti kezébe balsikerű útján az egyik kislányt is. Ez a gyermek jó ismerőse, netán a szomszédja vagy a rokona lehetett a galgóci pribéknek, merthogy Fáti vallomása szerint ő egészen részletes felvilágosítással szolgálhat. Janóról. A lányka kiszolgáltatásáért az emberkereskedő Uklik házaspár hat rész gyolcsot kapott a pribékasszonytól.
A Felvidéken még a besztercebányaiaknak is volt valamilyen kapcsolatuk az emberrabló bűnszövetkezettel: Ám e bányaváros üzletelő polgáraival Kohut állott érintkezésben, emiatt a pribékasszony nem tudta megnevezni, itteni bűntársaikat. Továbbá a lengyel határ mentén, a Thökölyek fészkében, Árva várában élt a pribék nő testvérnénje, Szófja, aki úgyszintén tudott Fáti bűnös üzelmeiről. Sőt, mi több, amikor a golyvás pribékkel fordult, meg nála, az ő közreműködésével hurcoltak el Árváról egy fiatalasszonyt török földre.
Még két másik hódoltsági mezővárosban is voltak Fátinak bűntársai, úgymint Visegrád átellenében, Nagymaroson, továbbá a török tartományi székhelytől kissé északabbra elhelyezkedő Eszki Budunban, vagy miként gyaur magyar lakói nevezték, Óbudán. Maroson egy sárga szakállú pribék működött, Tóth Pál, akit Fóti személyesen ismert, a golyvás oroszi áruló, Fekete András jóvoltából. Az óbudairól viszont már csak tőlük, hallomásból értesült. Csupán azt tudta róla, Horváthnak hívják, és hogy jó nagy darab ember, de arra már nem emlékezett pontosan, Pál vagy György-e a keresztneve?
A véres kegyetlenséggel megtortúrázott pribékasszony szívós, ellenálló testalkattal rendelkezett; mert bár mindvégig keservesen jajgatott, sőt a legválogatottabb kínzások idején velőtrázóan sikoltozott is, ámde nem halt bele a legkeményebb vallatási módszerekbe sem. Kíméletlenül ütötték-verték, nemcsak ököllel, hanem kétágú török korbáccsal is, miközben megcsigáztatták, fejét egy vízzel megtöltött kádba nyomkodták, lábára spanyolcsizmát húztak, meztelen testét pedig tüzes vasakkal, fogókkal sütögették és szaggatták. Nem csoda hát, hogy mindent bevallott...
A kínzás befejezése után, most már önszántából is adott még egy kiegészítő információt: Elmondta, hogy amikor Budáról kibocsájtották az oroszi pribékkel, összesen negyven forint készpénzzel látták el őket útiköltségre, továbbá húsz keszkenőt; négy ludat, egy kék övet, tizenegy rész veres tafotát és tizenkét sing gyolcsot adtak nekik kalmárkodásra és cinkosaik lekenyerezésére.
Jóllehet a borzalmasan megkínzott, halálra rémült áruló nő most már szabad akaratából is vallott; zord bírái nem találhattak semmilyen enyhítő körülményt a számára. Hiszen, végtére is, ha akarja, már az első kiküldetésekor visszatérhetett volna a keresztényekhez, jelentkezvén a korponai helyőrségnél.
Bírái egy irgalmat nemigen ismerő kor rendkívül szigorú törvényei és szokásjoga alapján ítélkeztek, melyet azonban csak napjaink egészen más viszonyokhoz szokott embere érezhet méltán kegyetlennek. Ugyanis azokban a vérzivataros török századokban hasonló módon jártak el a szemben álló keresztény és mohamedán katonai-polgári hatóságok mindenütt, Bécstől Sztambulig.
A pribékasszonnyá lett Török Fáti tragikus esete meggyőzően példázza, hogy a török hódítókkal kötött fegyverszünet mindenkor csak afféle farkasbékének bizonyult; mélynek során keresztényből mohamedánná átvedlett, törökös emberfarkasok is előszeretettel ragadozták a hátország védtelen polgári népességét, főleg a lányokat, asszonyokat, gyerekeket.
Az áldozatból könyörtelen emberrablóvá aljasuló, végtelenül haszonleső és erkölcstelen alaptermészetű Fáti nem kerülhette el a kor közfelfogása szerint őt méltán megillető, szörnyű büntetését. Úgymint a horogba vetést, mely egyike volt a legborzalmasabb kivégzési módoknak. Ez semmi egyebet nem jelentett, minthogy egy hosszú nyelű; kiélezett vaskampót vertek át a meztelen halálraítélt hasán, melynek hegye a hátán jött ki. Ezt követően a horgonyszerű, hatalmas vashorgot a még sokáig vonagló emberi testtel együtt felfüggesztették egy magas akasztófára. Itt aztán a belső vérzés, az elviselhetetlen fájdalom, az éhség és a szomjúság bizonyos idő elteltével végzett az öntudatát régen elvesztett nyomorulttal.
Török Fáti utolsó óráiról nem maradt fenn híradás. De annyi bizonyos, hogy a kivégzésre főként Korponáról összegyűlt, ám szórványosan Galgócról, Felsőkubinból, Besztercebányáról és Árva várából is érkező tömegben senki sem akadt, aki szánakozó könnycseppet ejtett volna a vaskampón vonagló pribékasszonyért.

A gyulai bég szentesi kedvese

A régi népi feljegyzések megannyi érdekes históriát hagyományoztak ránk a török hódoltság másfél évszázadából. Ezeket persze korántsem mindig a megtörtént eseményekkel egyidőben vetették papírra, így aztán ma már felettébb nehezen lehetne kinyomozni, vajon mennyi bennük a valós mag, s mit kanyarított hozzájuk az élénk paraszti képzelőerő?
Miként a mondák, a népmesék és a népköltészet sok szép gyöngyszeme, ezek a valós históriák is sokáig szájról szájra terjedtek. A hosszú téli esték bagolykemencés, duruzsoló, meleg csöndjében a szülők és a nagyszülők éppúgy szívesen mesélgették őket a tágra nyílt szemekkel figyelő gyermekeknek; mint a késő éjszakákba nyúló kukoricafosztások idején, avagy a fonóban különféle kézbeli munkákkal; némi vigalommal, dalolással idejükét közösen eltöltő lányok, legények.
Mint ahogy a téli falusi világ legjellegzetesebb eseményein, a disznótoros vacsorákon is alaposan megeredt a nyelvük a jóféle kisüstikből és boritaloktól vérpezsdítően dévaj mulatozásba merülő parasztembereknek. No meg alighanem a hajdanvolt borkimérő helyek, a kocsmák és a kisebb csapszékek, kifőzdék összeszokott törzsközönsége sem csupán ihaj-csuhajjal múlatta az akkor még csigaháton bandukoló időt. Bizony, gyakorta kerültek sorra a különféle dévaj és pajzán történetek is, melyek közül a mai kor embere által leginkább szexiseknek nevezhetőket alighanem nem mindegyik nyomdánk festéke tűrné el...
Igencsak efféle lehetett az a história is, melyet egy kis tiszántúli település névtelen írástudója mentett meg a kései utókor számára a feledés homályából. A mesélős kedvű, mulatós parasztok fantáziáját alighanem hosszú évtizedeken át élénkén foglalkoztathatta a gyulai bég szentesi kedvesének pajzán históriája, hiszen a tizenhetedik század derekán játszódó eseményt csupán háromnegyed évszázad múltán jegyezte fel a Kurca-parti mezőváros valamelyik írástudója, akit jobb híján Szentesi Névtelennek is nevezhetünk.
E Tisza-vidéki "Anonymus" bizonyára maga is az anyaföldhöz kötődött valamilyen módon, mert szerencsénkre nem elégedett meg a magyar-parasztlány és a mohamedán katonatiszt idillikusan romantikus szerelmi viszonyának rögzítésével, hanem tág teret szentelt e kapcsokat ama következményének, melyből a kis parasztváros lakóinak a legtöbb hasznuk sarjadt. Ez pedig semmi más nem volt, mint az, hogy miképpen fogantak meg Ahmed bég oltványai Zsuzsánna kiskertjében...
A valós magvakat hordozó, pajzán történetnek a népi képzelet által erőteljesen kiszínezett szálai ezerhatszáznetgyvenhétig nyúlnak vissza. Fura világ honolt akkortájt az alföldi hódoltságban, így a Tisza, a Körösök és a Kurca által határolt tiszántúli részek vízjárta területein is. Mert ugyebár, papírforma szerint már jó négy évtizede béke honolt magyar földön, ám . ez csupán "az ellenség: megtévesztésére" szolgált, miként némi malíciával mondhatnánk.
Török és magyar zsoldoskatonák, fizetetlen; szabad hajdúk, martalócok ott dúltak, raboltak és ölték, hurcolták rabságba ' egymást, ahol csak tudták. Várostromok, nagy hódjáratok nem voltak ugyan, de a portyázgató-prédáló kisebb-nagyobb csapatok, vagy miként akkor mondották, a "csaták" szüntelen őrölték egymás hátországát. E sajátos "fegyveres béke" ilyetén harcmodora persze éppen az ártatlan polgári népességet, főként a föld népét sújtotta leginkább, de hát valamiből meg kellett élniük a zsoldot oly ritkán kapó magyar, végváriaknak éppúgy, mint a náluk nem sokkal jobb viszonyok közt katonáskodó- török vitézéknek, délszláv martalócoknak is.
Egy ilyen magyar portya idején került fogságba történetünk egyik főhőse, az alighanem még a huszadik életévén jócskán innen lévő Zsuzsánna is. Nos ne higgyük, hogy a pogányok hurcolták el: valamelyik prédáló végvári rablóbanda ragadta el a szülői házból, alighanem. elfelejtvén kikérni ehhez Bartha Gáspár uram atyai fejbólintását...
Az alig több, mint másfél évtizedet megélt, ámde sudár termetű, formás testű, begyes mellű, jázminszépségű hajadon a Kurca-parti mezővároska egyik legismertebb, jómódú; bíróviselt famíliájából származott. Így aztán nem egy okuk volt a lányrablóknak, hogy éppen a főbíró Zsuzsikáját vigyék el magukkal, némi csendes erőszak árán, hogy aztán az . alaposan megsarcolt parasztvárost a zálogul visszatartott hajadonnal zsarolhassák újabb, tetemes pénzösszegek, áruféleségek, termények és különféle ajándékok kezükhöz szolgáltatására.
Nem illantak el messzire áldozatukkal, hiszen a középső Tisza-hát folyóinak, vízereinek, nádasainak, zsombékjainak áttekinthetetlen vízivilága megannyi kitűnő búvóhelyet biztosított számukra arra a pár napra, amíg a sarokba szorított szentesiek ki nem váltják tőlük a bíró lányát. Azt a Zsuzsannát, akiről a fáma azt is tudni véli ~ hogy a Kurca menti mocsárvilág valamelyik szigetén a szereleméhes magyar huszárok fogságában maga is átesett valamiféle "tűzkeresztségen", ámbátor ez korántsem járt akkora vérveszteséggel, mint a vitézi próbák "Hegyibe, magyar!" csatakiáltású összecsapásai...
A húsbavágóan felsrófolt sarc előteremtésével azonban baj támadt: A tucatnyi magyar és török földesúrtól- sanyargatott kis mezőváros már nem volt képes: eleget tenni a lányrabló prédók étvágyának: Mi mást tehetvén; Bartha főbíró uram azonmód nyakába vette a legrövidebb rejtekutakat, hogy a "kontyosok" segélyével szabadíttassa ki elhurcolt leányát.
Fél nap sem telt bele, és a nagybajszú öreg magyar, akit korábbi adóvivő útjai révén már jól ismertek Gyulán, a tartományi székhelyen is, egyenesen Ahmed bég előtt keseregte el nagy bánatát. Az engedelmes mezővároska feldúlásán és a szavahihető gyaur paraszt lányának elhurcolásán felbőszült mohamedán parancsnok még azon órában egy válogatott lovascsapat élén eredt a magyar latrok nyomába.
Gáspár főbíró nemhiába élte le életét a szentesi vízivilágban: néhány óra leforgása alatt a végvári portyázók táborhelyére kalauzolta Ahmed bég lovasságát. Ott pedig a nagy túlerőben lévő török csapat egy gyors, váratlan lerohanással megsemmisítő csapást mért a meglepetés rémületéből felocsúdni sem képes magyar. huszárokra. Sokán ebek harmincadjára jutottak közülük, mások megsebesülve fogságba kerültek, s csupán pár tucatnak sikerült gyalogszerrel egérutat nyernie a nehezen járható mocsárvilágban.
A környékről hetek óta összerabolt és kicsikart gazdag préda is a gyulai oszmán harcosok birtokába vándorolt át. Hanem a parancsnok villogó fekete szeme mégsem a dús zsákmányt pásztászta végig! Mivelhogy igen gyorsan fennakadt fürkésző pillantása a rabságból szabaduló Zsuzsa leányzó nádszálvékony derekán és a pityergéstől eltorzuló arcocskájának könnyáztatta szempilláin.
Szép volt a lány, de nagyon!
Így esett, hogy a szentesi hajadon a kis mezőváros felé vezető út helyett valahogyan Gyulára tévelyedett. S nem is akármilyen módon, hanem Ahmed bég pompás arabs ménjének nyergében! Úgy lehet, tán ő maga sem bánta túlságosan a helycserét...
Bartha Gáspár gazduram pedig, aki csak a táborhely felé vezető ösvényig kísérte el a török támadókat, majd visszaindult Szentesre, órákon át hiába várta a lányát kiszabadító mohamedán gázikat, Meglehet; talán még ma is azonmód várakozna a mezővárosból kifelé vivő földút mentén, ha a bég nem küldött volna egy lovasfutárt Szentesre, hírt adni a történtekről.
No, a Kurca-parti helység lakóinak örömét jó adag üröm tetézte az oszmán ulak. szávai hallatán! Főleg azután, hogy közölte Ahmed rendelkezését: Szentes és a magyar haramiák gyanús üzelmeinek kivizsgálása végett a bíró lánya mindaddig Gyulán marad, míg a nagyságos bég kellőképpen nem tisztázza vele elrablásának körülményeit és a magyar parasztok felelősségét.
Márpedig a vitézségéről messze földön híres, délceg Ahmed bég, akinek életkora nem sokkal haladta túl a nem éppen kínzó vizsgálati fogságba vetett szentesi leányzó életéveinek kétszeresét, akkurátus ember volt, aki az igazság kiderítése érdekében semmiképpen sem akarta elkapkodni a dolgokat. Ily módon a magyar prédók és a mezővárosi parasztok esetleges összejátszásának tisztázása bizony alaposan elhúzódott...
Jó munkához idő kell - vallotta a bég, akiről némelyek tudni vélik, hogy mint csaknem minden mohamedán parancsnokot, egykoron őt is keresztény anya szoptatta. Rebesgették azt is, hogy a rabszolgaként elhalt anyjától tanult meg oly jól magyarul, ámbátor megint mások azt vetették közbe, hiszen több évtizedes magyarországi tartózkodása idején éppúgy elsajátíthatta beszédünket, mint bárki más.
No; elég az hozzá, hogy dragománnak mondott tolmács sose kellett a bég minden áldott este, ráadásul jobbára fél éjszakánként rendre megismételt, lelkiismeretesen aprólékos vizsgálódásaihoz. Sőt mi több, a tényállás felvételéhez még szemtanúkat sem igényelt: valamennyi körülménytisztázó aktus szigorúan négyszemközt, kettőjük között folyt le...:
Meglehet; belső udvari szolgái közül azok az ébenfa, színű testű, núbiai eunuchok, akik gyermekkorukban nem csak a férfiasságukat, hanem a nyelvüket is elvesztették, ezekről a felettébb szorgalmatosan és hosszadalmasan űzött, tényfeltáró vizsgálatokról tán olyasmiket is közölni tudtak volna, melyek nem kifejezetten tartoznak egy vizsgálati jegyzőkönyv száraz oldalaira, no de hát nekik erre bizony már nem volt módjuk…
S amennyire jó vizsgálóbiztosnak bizonyult a bég, legalább annyira hálás, őszinte és tanulékony tanítványnak, azaz vizsgálati alanynak mutatkozott meg a minden ízében a lehető legteljesebb mértékben kitárulkozó szentesi hajadon. Zokszó és ellentmondás nélkül, nagy-nagy odaadással teljesítette Ahmed valamennyi parancsát, hogy ezzel is elősegítse a meztelen igazság napvilágra kerülését a maga kendőzetlenül nyí1t, pucéran pőre mivoltában.
Kötelességtudó lányként, nem rejtett semmit a véka alá, sőt mindent a bég szemének, kezének és az átütően beható vizsgálat céljára bevetett mindennemű egyéb nyomozati eszközének, felszerelésének és tartozékának testközeli hatósugarába helyezett. Olyannyira, hogy Ahmednek a hosszú hónapokra elnyúló vizsgálódások során egyetlen egyszer sem nyílott oka panaszra Zsuzsa leányzó odaadóan segítőkész közreműködése ellen...
Így aztán a tényfeltáró vizsgálódások egyre jobban kielégítették a szerfölött kíváncsi természetű török nagyúr szüntelenül, ámde mindig más-más fortéllyal ismétlődő, tapogatódzó kérdéseit, aki szemmel láthatóan nem tudott betelni a látványosan feltárulkodó meztelen igazság tapintható valóságával...
Keményen, sokszor bizony verítékesen megdolgoztak azért, hogy lépésről-lépésre előbbre jussanak az oknyomozó vizsgálat rögös útján, melyen nemegyszer váratlan hullámvölgyek és kapaszkodtató domborulatok késleltették vagy gyorsítottak a szövevényes ügy megoldásának csúcsára történő, fáradságos felhágást. Ám a tizenéves magyar és a harmincas török nem hátrált meg semmilyen nehézség előtt sem, s úgy tűnt, hogy még egészen hosszú ideig testszorosan együttműködnek a gordiuszinál azért valamelyest mégis csak kevésbé gubancos szentesi csomó kibogozásában. Ezzel is példázván ama örök igazságot, mely szerint a körültekintően kiválasztott, testre szabott feladatok, teljes mellbedobással, reálisan megoldhatók az egymás örök ellenségeinek kikiáltott küzdőfelék harmonikus együttműködésével is.
Ámde a legnemesebb ügynek is mindig akadnak gonoszul intrikus ellenfelei. Mert bizony a példásan gondos oknyomozást folytató, mondhatnók teljes erőbevetéssel a problémák kellős közepébe benyomuló gyulai bég háreme korántsem csak ama lakosztályból állott, melyben oly dicséretes ügybuzgalommal fáradozott a szentesi leányzóval az izgalmas szituáció kézzelfoghatóan konkrét, hús-vér valóságának behatóan aprólékos feltérképezésén. Ő ugyanis, Mohamed próféta szent könyvének; a Koránnak buzgó' követőjeként három feleséget és öt ágyast is tartott maga mellett ama szent cél érdekébeni hagy minél hatékonyabban eleget tehessen a "sokasodjatok és szaporodjatok" dicséretes követelményének...
Nos, irigy és álnok lelkek gonoszul félremagyarázták a gyaur húrival oly sok estén és éjszakán át férfias keménységgel vizsgálóbiztosi feladatának eleget tevő Ahmed bég páratlan munkabírását, noha ő valóban testestől-lelkestől a feltárandó meztelen igazság napvilágra hozatalának szentelte minden energiáját. Így esett, hogy a mindenféle kéjes gyönyörökkel dúsan fűszerezett; vég nélküli tivornyákról fecsegő, intrikus léhűtők gyalázatos rágalmainak csapdájába beleesett feleségek és ágyasok viharos lefolyású; számonkérő ítélőszéket tartottak a bég számára.
Ezen azonban mint mindenkor, a színtiszta igazság makulátlanul hófehér ragyogása győzedelmeskedett az ocsmány rágalmak fölött. Ily módon a bég a maga szűziesen tiszta, fennkölt jelleméhez olyannyira méltó módon, felemelt fejjel, győztesen - ámbátor kissé sietve; melyet a fullánkos méreggel telt nyelvűek ész nélküli megfutamodássá nagyítottak - távozhatott az aprócska félreértések által pillanatnyilag valamelyest megzavart lelkiállapotú szerettei népes gyülekezetéből…
Sajna; a bajok nem értek véget a kegyes bég vihartcstító-türelemre intő akciójával, ámbátor ő a legjobb tudása szerint magyarázni és eloszlatni igyekezett a rosszindulatú rágalmak nyomán róla és a vizsgálati alanyról kialakított torz képzelgéseket. Ugyanis a korábban kedvencének számító első feleségnek, Aisének a bátyja, Murád, magas pozíciót töltött be a Fényes Portán: ötödik vezír volt, a szultáni díván tagja, a birodalom nagyhatalmú "minisztereinek" egyike.
Még nagyobb problémának bizonyalt az, hogy Murád egyetlen neje, Fatime, a győzhetetlen Nagyúr, IV. Mehmed unokahúgaként látta még a napvilágot. S mivel tény és való, hogy Ahmed bég, keservesen fáradságos hivatali kötelességének lelkiismeretes végrehajtása miatt, immáron negyedik hónapja nem tudott egyetlen alkalmat sem szakítani arra, hogy eleget tehessen Aise egyre gyakrabban megismételt ama sürgető üzeneteinek, hogy mielőbb keresse fel őt házastársi kötelezettségei teljesítése végett, az asszonyi hiúságában amúgy is mélyen megsértett első feleség egy Sztambul felé útnak indított gyorsfutár révén működésbe hozta azt a rokoni láncolatot, melynek végső szemei egészen a fényességes padisahig húzódtak...
Nos, minek cifráznók fölöslegesen a következményeket? Pár hét múlva egy fényes fegyveres kísérettel érkező szultáni csausz nyújtotta át Ahmed bégnek a díván által a Nagyúr nevében és tugrájával hitelesített szigorú parancslevelet. Amelyben a gyulai tartomány ura végtelen keserűséggel olvasta saját letételét itteni posztjáról, s áthelyezését a sokkal veszedelmesebb szigetvári őrhelyre. Meg azt is, hogyha a saját kobakját szereti akkor a csausszal azonmód küldje el a Fényes Portára .ama Bartha Zsuzsa nevű; gyaur asszonyállatnak a levágott fejét!
Ahmed bég engedelmes, hű fia volt mindenható padisahjának; ámde önnön feje mellett a kereszténynek mondott, ostoba pogány vallású Zsuzska mosolygós fejecskéjét és kívánatosan-érzékiesen duzzadt ajkait is módfelett megkedvelte a hosszúra sikeredett vizsgálati időszak alatt. - Mégis igaz lenne hát a kígyós rossznyelvek fecsegése? - kérdezhetnők. Így aztán csak kisebb korrekcióval hajtotta végre a kegyetlen bujuruldut.
Ő mag-a csakhamar útnak indult egész házanépével Szigetvárra, Káim csausz pedig a Portára, tarsolyában egy bebalzsamozott lányfejjel.
Azt viszont már csak a leváltott tartományfőnök néhány heréltje és a csausz tudta, hogy ezt a fejet nem a szentesi leányzó törzséről választották le, hanem egy akkortájt elhalt gyulai magyar lányé volt egykoron. Az eunuchok hallgattak, mint a sír; Káim száját pedig tökéletesen betömték azok a beszédesen csengő aranytallérok, melyek a magyar parasztok adóiból, vámjaiból és baksisaiból vándorolgattak a bég magánkincstárába.
Zsuzska pedig, akit férfiruhába öltöztetve, a távozó bég megbízható magántestőrsége élén maga kísért egy sötét éjszakán a Kurca-parti mezőváros legszélső házainak közvetlen szomszédságáig, érzékeny búcsút véve kegyes eltérítőjétől; visszabotorkált Bartha főbíró atyái házába.
Vannak, persze; akik úgy tudták, az ígéretes románc ezzel korántsem ért véget. Bartha Zsuzsi oly hosszú időn át odaadóan kitárulkozó ölében a délceg Ahmed bég szaporán elültetgetett és sűrűn locsolgatott oltványai ugyan nem fakasztottak új életet, ám mindez korántsem cáfolta a köztük fennállott bensőséges viszony tényét, némely csacsogó, fogatlan vénasszonyok szerint. Ők ugyanis megesküdni is készek-voltak arra, hogy a bégnek sem előtte, sem utána nem született egyetlen gyermeke sem nejei és ágyasai népes seregétől...
Ahmedet az uralkodó szigora hosszú évekre igen messzire sodorta Gyula városától. Mint mondják, megjárta a magyar hódoltság, és a Balkán számos szandzsákját. Végül tartományi főkormányzó, vagyis beglerbég lett, és a vele járó pasa címet hálálóig megtarthatta.
Beszélik, többé sose lépte át első felesége; Aise asszony házának ajtaját. Nehéz lenne kideríteni a szóbeszéd igazát, mindössze annyi bizonyos, hogy a Körösök vidékéről való elkerülésük után pár évvel a viruló asszony váratlanul a paradicsomba költözött; ahol a továbbiakban a húrik egyre szaporodó számát többítette...
Káráló vén banyák arról is susmogtak, hogy ebben szerepet játszott valamiféle mérgezett banán is, melyet állítólag kedves férjura küldött át neki, de ennek hitelét még annyira sem lehet kideríteni, mint az előzőét: No, meg emlékezhetünk arra is; miféle körmönfont rágalmakat terjesztgettek a sziszegő kígyók a bég és a szentesi leányzó szűziesen tiszta kapcsolatáról, jóllehet ez kizárólag a merőben hivatalos jellegű vizsgálat ártatlan formalitásaira korlátozódott...
A szultáni trónusig nyúló rokoni szálak elsorvadásával; évek múltán a feledés fátyla borult Ahmed pasa gyulai működésének árnyoldalaira is. Így esett, hogy az ezerhatszázhatvanas évek derekán ismét elnyerte a Körös menti szandzsákszékhely vezető posztját. Ámbátor, megint akadtak rossz nyelvek, akik alattomosan arról csacsogtak, hogy gyulai szandzsákbéggé történő kinevezését maga Ahmed szorgalmazta, jókora baksis bevetésévet a szultáni díván nagyhatalmú vezírjeinél, akik sehogysem tudtak rájönni, vajon mi az ördögnek kívánkozhat ez a befolyásos; gazdag nagyúr a szegényes magyar tartomány Körös menti végeire?
No, ha ők nem sejtették is, a pasa alighanem annál inkább tudta, mi késztette erre a valóban nem túl logikus lépésre, mely csöppet sem illeszkedett bele fényes katonatiszti karrierjének felfelé ívelő láncolatába. De beszélik azt is, hogy a vén Bartha főbíró hajadonsorban maradt lánya ezerhatszázhatvanhattól kezdve megint gyakorta eltünedezett napokra, olykor hosszú hetekre is a kis mezővárosból, melynek határát a Kurca, a Kórógy, a Jaksor, a Veker és még tucatnyi vízér keretelte. Ilyenkor állítólag felföldi és dunántúli rokonait, vagy éppen az erdélyi sokadalmakat kereste fel. Szó, ami szó, tényleg a legkülönfélébb árucikkekkel, keleti szövetekkel, selymekkel; fűszerekkel tért haza furcsa, törökös, kétkerekű taligáján e rokonlátogató-vásározó útjairól, mindmegannyi alkalommal.
- Lári-fári, egy szó sem igaz mindebből! - kotyogta ki a szentenciát minderre az égettboros Pörzse néne, márpedig a vén kofaasszony tán magát a Luci Ferkót is ismerte, feltéve; ha őkelme a magyar földeken is felkereste olykor-olykor, midőn a gyehenna pislákoló lángjának felélesztésére nálunk gyűjtögette az éghető tűzrevalókat. No, a batyuzó asszonyság sűrű esküdözések közepette hajtogatta, hogy ő bizony Gyulán kívül csak Szentesen találkozott eddig Zsuzskával!
Ebben viszont lehetett is némi igazság, mert tőle függetlenül, az öreg Kolompár Jozsó, a vándorcigány is gyakorta ezt hajtogatta, megtoldva azzal, hogy amikor ósdi hegedűjén ,;á nágyságós Ámhát pásá élőn játszógátók, Zsúzskát is szóktám látni, tőrök ásszonynák őltőzvé, féjén égy fátyóllál..."
Mint ahogy Kádas Pétör bácsi, a jómódú és szavahihető kirakodósátras kalmár is váltig erősítgette, hogy Ahmed bég környezetében többször látta a vén Bartha Gáspár hajadon lányát azokon a nagyhírű gyulai vásárokon, melyek a távoli, mesés India kereskedőit is magyar földre csalogatták.
Minderről persze az agg Bartha és hajadonlánya tudhatta csak Szentesen a teljes igazságot. Ám ők mély hallgatásba burkolóztak, s ha bárki rákérdezett, kereken tagadtak mindent, még azt is, hogy ismernék a nagyhatalmú gyulai pasát. Ez pedig felettébb gyanús dolog volt, hiszen a kis parasztváros lakói még élénken emlékeztek az ezerhatszáznegyvenhetes év eseményeire, no meg a fúrtonfúrt fejű vén főbírói gyümölcsfatelepítési és veteményezési akcióira is, melyeknek szálai mind a gyulai béghez vezettek...
Ugyanis Szentest az ezerhatszáznegyvenhetes török-magyar összecsapás során súlyos károk érték: lakóit kirabolták, megsarcolták, továbbá kálvinista templomát felgyújtották és lerombolták. A valamelyest erőre kapó település a következő évben már hozzá akart látni az egyház építéséhez, és az engedély megszerzése végett bíróját a török hatóságokhoz küldte. Ekkor kerültek Szentesre első ízben a keleti, sőt tengerentúli termények legkorábbi hírnökei, ám ezzel kapcsolatban nyugodtan átadhatjuk a szót a Szentesi Névtelen szemléletes leírásának:
"Ezerhatszáznegyvennyolcban, amikor Bartha Gáspár a becsületes község képében a Gyulán székelő vezírpasa udvarában járt volna, hogy engedelmet instáljon ki az előbb múlt esztendőben a törökök által felgyújtott és lerombolt templom fölépítésére, egynémely ottani lakosoktól vásárolt vala néminemű kukorica-, dohány-, tök- és dinnyemagvakat. Elhozá ezeket azzal a szándékkal, hogy megkísérlendi azoknak elvetését és termelését. Szándékát végre is hajtotta és Tőkén, a Veker közelében hasított ki magának egy darab földet, ahol az egész becsületes község nagy csudájára járt. Leve igen sok dinnye és tök, amit megsütve fogyasztottak. Dohány is lett három gyűrésre való; és a kukoricából annyi, hogy három kocsival tudták hazaszállítani."
A főbíró a Veker déli partján vetette el ezerhatszáznegyvennyolc tavaszán a Gyulán beszerzett, ritka magvakat. A sikeres kísérlet nyomán mások is kedvet kaptak a dohánytermesztésre, s oly szívesen foglalkoztak vele, hogy "ebbéli szükségletüket elő tudták állítani" saját munkájuk révén is. Ám a másik három "egzotikus" növény már korántsem tett szert ekkora népszerűségre, mivel ezeket sokszor kellett kapálni, melyhez nehezen szoktak hozzá a szentesi parasztok.
Emiatt azután csak évtizedek elteltével; a felsarjadó nemzedékek tértek át mindinkább a kukorica, a dinnye és a tök termesztésére is. Közülük csupán a szentesi dinnyéből maradtak fenn-egykorú leírások az ezerhétszázas évekből, melyek szerint e török kosi csemege "sötét héjú, fehéres csíkú, nem nagyon nagy, de korai, és a bele se nem sárga, se nem fehér" színű volt...
A tengeri és a veteményesek után a szőlővessző- és gyümölcsfaoltványok Szentesre átplántálására került sor Gyuláról, ámde csak tizennyolc esztendő múltán, melyről a névtelen krónikás így számol be:
"Az a már sokszor emlegetett Ahmed bég, aki igen nagy szerelemmel viselteték Bartha Gáspárnak a portyázó prédaharamiák kezéből saját személye által kiszabadított Zsuzsánna nevű hajadon leányához; ezen ezerhatszázhatvanhatodik esztendőben tizenkét öszvérek hátán többrendbéli fákat és szőlővesszőket küldött Szentesre. Mint egész Szentes községe fölöttébb igen örült ennek, mert az ajándék remélni engedte; hogy szőlőink és udvaraink jobb gyümölcsökkel népesednek be."
Nos, hála a hosszadalmasan elnyúló vizsgálatnak, a gyulai török bég oltványai ily módon, mégiscsak eljutottak Zsuzsánna termékeny humuszú kiskertjébe. S miként a Szentesi Névtelen feljegyezte, pár év alatt termőre fordultak, és lassanként elterjedtek a mezőváros kertjeiben és széles határában.
Ahmed bég gyümölcsfacsemetéi közül a meggyfák és a körtvélyfák termettek először, mégpedig a harmadik esztendőben; ezerhatszázhatvannyolc nyarán. A híressé váló szentesi "csengő körte" mely a lehető legteljesebb mértékben alkalmazkodott a helyi klímához, július derekán érett be. Jellegzetes elnevezését roppant nagy, csengettyűhöz hasonló terméséről nyerte .
"A meggy sötétpiros, olyan szemeket hozott, mint a fejlett ember hüvelykujjából a felső íz, és mindenki, aki egyszer is megkóstolta, ültetni akart belőle. El is vetették minden magját és gondosan elültették minden surjáját, mely igen nagy számban fakadozott a gyökerekről" - tájékoztat róla névtelen krónikásunk; hozzátéve, hogy ezt a magjáró1 szaporították tovább.
A következő év ugyancsak hozott egy újdonságot, tudniillik kivirágzott és termőre fordult Szentes legjellegzetesebb keleti gyümölcsfája, a mandula is. Már a rózsaszínű virágait is megcsodálták a kíváncsi szentesiek, hát még a nagy, lapos, csonthéjas terméseit! Melynek krónikásunk szerint "olyan kemény volt a héja, hogy fogával az, ember feltörni bizony nem vala képes". Ezt a meleget kedvelő, földközi-tengeri eredetű csonthéjas gyümölcsöt is a magjáról termesztették tovább.
Utolsóként, ezerhatszázhetvenben, az almafa fordult termőre: "Gyümölcse édes vala, színe először fehér, aztán megsárgult és az egyik oldalán pirosra festett..." - írja róla a Névtelen. Ezt is nagyon megkedvelték a Kurca-parti mezőváros szorgos lakói, akik a tősarjadékairól szaporították tovább. Mint a körte, ugyancsak július közepén kezdett érni, s általában igén bő termést hozott. Hatalmasra megnőtt; előbb porcelánfehér, utáne enyhén szalmasárga színű, napos oldalán halványpirosas, lapos alakú almáit hűvös helyen szeptemberig is el lehetett tartani. Amiatt is kedvelték, mert aszalásra szintén elsőrendűnek bizonyult, mivel nem száradt múmiává.
Ahmed bég szentesi gyümölcsfatelepítésének eredményeként vert gyökeret a kis mezővárosban a "lánycsecsű alma" és a "nyári pogácsaalma" is. Az könnyen lehet, hogy Zsuzsánna egynémely nőies idomára is élénken emlékeztető "lánycsecsű alma" július közepén, a vajalmával és a fehéralmával egyidőben hozta halványzöld, lédús, nagy gyümölcsű, ám meglehetősen savanykás gyümölcseit. A nyári pogácsaalma evésre egyáltalán nem volt alkalmas, viszont rétes és lepény készítésére kiválóan fel lehetett használni. A gyümölcsfa törzsét alanyként hasznosították; mivel szép, magaltörzsű fákat lehetett belőle nevelni, melyek aztán már nemes gyümölcsöt teremtek tősarjadékaikról.
A gyümölcsfákon kívül piszkét és szőlőt is Szentesre küldött a hálás Ahmed bég, melyek már ezerhatszázhatvanhétben termőre fordultak. Az előbbi apró, érés előtt még igen fanyar ízű volt, ám megérve sárga lett, s a bele édeskés. Ebből a szentesi parasztasszonyok - ha nem kellett éppen a kálvinista prédikátor; Bükkösi István alföldi esperes parókiájára futniuk a magyar végvári vitézek elől - nagyon finom ételt főztek. A csakhamar megkedvelt, keleti gyümölcsfajta szaporítását, elterjesztését igen egyszerűen oldották meg az élelmes parasztok. "Ezen bokrok gallyacskáit letördelték és azok a földben gyökeret eresztettek. Így szaporodék meg fölöttébb módon és gyorsan a püszkebokrok száma" - írja róla a szentesi Anonymus.
Ekkor hozott termést első alkalommal a szentesi szőlőkben és a hékédi Nagyhegyen a "török" szőlőfajta, úgymint a művelési módjáról elnevezett "sárgalugas" valamint a szintén beszélő nevű "kalárisszőlő" is. A korabeli krónikás mindkettőről elismeréssel szól.
Ekként kerültek Szentesre, a mai Tiszántúl híres "fóliavárosába", Közép-Amerika dohányjának, kukoricájának, tökjének, Észak-Afrika görögdinnyéjének, Ázsia piszkéjének, meggyének, a földközi-tengeri térség mandulájának, no meg a Balkán almafáinak és vörösborainak oltványai. Köszönet érte ama "névtelen" mezővárosi deáknak, aki vette a fáradságot, és feljegyezte mindezt!

„Baromkodó” kéjelgés a pajtaszer rejtekén

Tévhit lenne, ha akként vélekednénk, hogy csupán az ellenség hátországában kóborolgató végvári vitézek tévesztették össze olykor-olykor a pogány "kontyossal" a Jézus hitén élő menyecskéket; leányzókat, s indultak ellenük rohamra a tarsolyából kivont, magasra tartott fegyverükkel.
No, nem éppen életüket, vesztüket kívánták, hanem például a makulátlanul tiszta, rügyező bimbóként érintésükre kipattanó, ártatlanságukat tán nem kifejezetten nékik őrizgető leánykák esetében csupán a legelső vérig. Érettebb asszonytársaik nem mindig őszinte és hatékony ellenállásának leküzdésékor pedig még efféle sajátos vérvételre sem volt szükség, azaz lehetőség…
Mert bizony az állandó harckészültség; az örökös portyázgatások, lesvetések, csatározások és . háborúskodások még a nős, családos harcosokat is sokszor hetekre; hónapokra elvonták epekedő szeretteiktől. Nem beszélve a "vitézlő rend" jelentős hányadát képező nőtlen férfiakról, a szegénylegényekről és a rideg hajdúkról, akiknek saját otthonuk és a meleg csáládfészek sokféle kényelméről gondoskodó "oldalbordájuk" nem lévén, igencsak kénytelenek voltak ilyetén igényeikről akként gondoskodni, amiként arra éppen módjuk nyílott.
Leleményességükkel, szexuális találékonyságukkal azután nem is volt . semmi baj. Mert akár a védelmükre bízott végvárakban rostokoltak, akár pedig kint a mezőn, városon és falun járkáltak; nyargalásztak; úgyszólván mindenkor találtak alkalmat és lehetőséget a "gyengébb nem" számukra kívánatos tagjaival történő érintkezésre is, néhanapján egészen egyedi, beható módon...
Ezt példázza következő históriánk is; melyet egy dunántúli seregszék vizsgálati jegyzőkönyve őrzött meg a török idők kevéssé ismert szexuálkriminológiai bűnügyei iránt fogékony olvasók számára. A különös krimi a manapság szexuális aberrációknak nevezett nemi eltévelyedések s ferdeségek egyik sajátos válfajáról ad számot. Mégpedig arról;, melyet a katonai ítélőszék szókimondó seregdeákja az akkortájt széltében elterjedt népi kifejezéssel élve, a pajtaszeren elkövetett "baromkodásnak" minősített: De nézzük csak, mi is történt valójában!
Első pillantásra könnyen azt hihetnénk, hogy a haditörvényszéki eljárásra Győrben került sor, és a zord hadbírák kifejezetten a két "baromkodó" vitéz elítélése végett ültek össze. Nos, az északnyugati végvárvidék természetes központja valóban Győr erős vára volt; itt székelt a dunántúli főgenerális is. Ám ennek ellenére mégsem ez az igen pezsgő életét élő végvári palánkváros képezte a bizarr bűnügy színhelyét, miként a fővádlott sem a két latorkodó huszárlegény volt.
Mindez ugyanis délkeletebbre történt, a "magyar tenger" partjának közelében, Keszthely végvárában. Győr neve csak olyan formában került szóba, hogy a "baromkodás" nem éppen szenvedőnek nevezhető alanya innét vetődött el a Balaton "fővárosába". Merthogy Fok akkor még sokkal jelentéktelenebb volt, ráadásul kis palánkját a Sió mentén török őrség uralta. A katonai törvényszék elsőrendű vádlottja a nagyhatalmú keszthelyi főkapitány volt, úgymint nemzetes és vitézlő Szentgyörgyvölgyi Bakacs Sándor.
A helyszínen megejtett hosszadalmas vizsgálat eredményét az inkvizíció lefolytatásával megbízott Atyai Benedek somogyi alispán foglaltatta írásba ezerhatszáznyolcvankettő február tizenharmadikán. A megyei és a városi hatóságok: nemesek; polgárok tucatnyi főbenjáró bűnnel vádolták a hatvanas éveit taposó, féktelen erőszakosságairól hírhedt várkapitányt, aki a parancsnoksága alá tartozó vártartomány területén valóságos kiskirályként uralkodott évtizedek óta.
A vizsgálati jegyzőkönyv második pontjában vették sorra többrendbéli paráználkodásait, erőszakos "nemi közösködéseit", liliomtiprásait, féktelen kicsapongásait; fertelméskedéseit, vad orgiáit. Melyeknek gyönyörűségeibe persze jó alaposan belekóstolgattak a hozzá hasonlóan nem éppen szent életű katonái is, főként a családi fészek melegének változatos örömeiből még nem részesülő szabad legények.
Miként az a két huszár is; akinek "baromkodását" csak úgy mellékesen, a Bakacs-katonaság erkölcsi züllöttségének jellemző illusztrálására említették meg, futólag odavetve egyes tanúk. Most mégsem a keszthelyi végvár dúvad főkapitányának felettébb változatos nemi kicsapongásait gyűjtjük pajzánul virító csokorba, hanem csupán a széljegyzetszerű "baromkodás" históriáját bontjuk ki a feledés homályából.
A júliusi napsugár kegyetlen pergőtűzzel szórta gyilkos sugarait a keszthelyi sokadalom szétoszlóban levő, tarka-barka forgatagára: Nem meglepő hát, hogy dolguk végezvén, történetünk három hőse is minél gyorsabban menekülni igyekezett a pokoli hőség bágyasztóan fülledt levegőjéből.
A vígan nevetgélő két huszárlegény és a villogó szemű, tűzrőlpattant menyecske egyenesen Szakállas Gecő uram vendégmarasztaló duttyánja felé tartott. A barátságosan kerek képű korcsmáros ugyanis, aki bal karját immáron csaknem két évtizede hagyta ott a boldogságos emlékezetű Zrínyi Miklós generális, a balvégzetű költő-hadvezér Kanizsát rohamozó hadsoraiban, forgalmas vendégfogadót tartott fenn a várhoz simuló palánkváros szélső utcasorában.
Gecő bátyó és a még mindig fürgén tipegő felesége, Terka ángyó a vendéglő tágas portáján, a messzire elnyúló udvarban és a szérűskert széltében-hosszában tavasztól őszig több leveles színt rakatott markos csaposlegényeivel: Ezekben a gallyakból, vesszőfonadékokból, nádból, szalmából, gyékényből és sarjúszénából összemesterkedett, szérűkhöz; csűrökhöz s pajtákhoz hasonlatos duttyánok szellős belsejében víg élet folyt naphosszat. A tölgyfából összetákolt, kecskelábú asztalok roskadásig megteltek ínycsiklandó sültekkel, pirospozsgás cipóval, a Balaton-melléki domboldalak lankáinak tüzes boraival, kisüsti pálinkával, no meg a cseh-morva, vallon és germán vitézek kedvelt seritalával.
Odakint a leveles színek közelében, vastag törzsű fák, orgonabokrok, szedresek, bodzások, giz-gazos aljnövények váltakoztak gabonacsűrökkel, szénaboglyákkal, búzásvermekkel, szérűkkel, karámokkal, szalmakazlakkal, pajtákkal. Vadregényes, szabad világ, nem hiába szerették olyannyira a korlátlan szabadosság iránt vonzódó végvári vitézek, akiknek olykor-olykor viharos gyorsasággal kellett kerekét oldaniuk árkon-bokron át; az .őrjáratozó istrázsák elől.
No, a Káldy Ferenc hadnagy uram második kompániájában szolgáló két délceg huszárlegény, Kóborló Ferkó és Tarisznyás Peti alaposan tisztában volt Gecó bátyó leveles duttyánjának rejtelmeivel, testüdítő örömeivel. Bizony, az öreg csapláros portájának természetszagú építményei, élő és holt növényegyüttesei, ha beszélni tudtak volna, torokszaggató dáridók, hajnalig tartó tivornyák, kéjesen viharos érzéki mámorba merülő, alkalmi párocskák szerelmi légyottjainak hosszú soráról regélnének a kíváncsi füleknek...
Persze, most sem véletlenül hozták éppen ide a kikapós győri menyecskét. Mint ahogy ő is tudta, hogy korántsem csak a víg mulatozás, az eszem-iszom és a megannyi dévaj történet meghallgatása végett követi ide a két pajkos katonalegényt.
Mert ugyebár, az ő ereiben sem fehér tejecske folydogált! S annak is volt már egy hete, hogy Lakatos Janó, egyszálbélű uracskája utoljára megölelgette a győri Káptalanváros cigánysorának egyik putrijában.
Ugyanis a Rozi, a barna arcú, fekete hajú, villogóan fehér fogú, tüzes szemű, sorsverte peregrinus-nemzetség leánya volt, akiket a "szkíta" magyarok akkoriban még sokfelé az egyiptomi fáraók ivadékainak véltek. Az erdőkön-mezőkön szerteszét kóborló, nomadizáló nép fiai és leányai a végtelen természet korlátlan szabadságának ösztöngyermekeiként; nemigen ismerték a már háromnegyed évezrede letelepült, szabályozott életmódot folytató magyarság számtalan erkölcsi normáját, tilalmát.
Félmeztelenül, olykor teljesen pucéran futkározó tizenéves suhancaik és korán érő lányaik módfelett hamar megismerkedtek az érzéki vágyak sosem titkolt, elfojtásra sem kárhoztatott testi gyönyöreinek szerfölött gazdag skálájával. Úgyhogy a huszonhárom esztendős, győri cigánymenyecske az egyik legősibbnek mondott . női mesterség; a testi szerelem örömszerzésének gyakorlott szakértőjeként készült fel a pajtaszeri kéjelgés változatos fordulóira.
Késő délutánra járt az idő; midőn a két jóbarát és alkalmi partnerük betoppant a veterán hadfi vendégfogadójának kitárt ajtaján. S miután eligazították a szolgálatkész csaplárost evés-ivásbeli igényeik felől; melyet nyomatékosabbá tettek egy aranyforintos leszurkolásául, elindultak a porta udvarában felállított egyik leveles szín felé. A készséges kocsmáros jóvoltából Ferkó hóna alá egy durva abaposztóból készült lópokróc is került. Úgy látszik, Gecő bátyó jól ismerte már visszatérő kuncsaftjait, ámbátor vendéglőjének cégére mellett nem függött semminemű vörös lámpa…
Unalmas lenne aprólékosan végig követni, miként falatozgatott, iszogatott, dalolászott és évődött a két legényember és a szerelemre termett "asszonyállat" a jólesően hűs duttyán valamelyik kecskelábú asztalánál. Mindenesetre szerfölött vígan és gyorsan röppentek el az órák, olyannyira, hogy a még kivilágítatlan leveles szín hátsó sarkában már enyhe szürkület kezdte lassanként eszegetni a nappali világosságot.
No, az érzékek fokozódó ingerének kitett legények és az ugyancsak bizsergő vérű menyecske ekkor már elengedhetetlenül kívánkozó szükségét érezte ama ősi ösztönnek hogy elkezdjék kielégíteni felgerjedt vágyaikat. A huszárok jónéhány napja nem akadtak a Rozikához hasonló; húsos és vérbő falatra. A tűzforró nappalok kibírhatatlan kánikulája alaposan felcsigázta az amúgy mindennel ellátott, egészséges legénytestük gyötrően kínzó követelőzését. Melyet most a győri menyecske kézzelfogható testközelsége még tovább fokozott. Meg aztán már jócskán dolgozni kezdett fejükben és vérükben az elfogyasztott alkohol mámora is.
Rozival ugyanez volt a helyzet. Ráadásul ő a legényeknél sokkal gyorsabban, rendszeresebben részesülhetett; csaknem egy évtizede, ámbátor korántsem mindig a házasélet megszentelt kötelékéiben, a nemi élvezetek változatos gyönyöreiből; s így most az egy hetes szünet felettébb kiéheztette mindezek élvezetére. S ami azt illeti, csöppet sem volt újdonság számára az egyszerre két férfival történő enyelgés, ámbátor katonákkal még nem gyakorolta ily módon…
Elsőként: Ferkó lépett ki az ivóból, hóna alatt a pokróccal, s a porta legvégén felállított pajtaszer felé vette az útját. Másodikként Rozi osont ki a leveles színből; messziről óvatosan követve a legényt. Végezetül Peti is felállt, s unott arccal ásítva, mintha csak a dolgára menne, társai nyomába szegődött.
Mire odaért hozzájuk, ők már a pajta hátsó sarkában heverésztek a szalmára terített pokrócon. A két nekihevült legény aztán viharos gyorsasággal megszabadította Rozit az immáron teljesen feleslegessé vált; élénk színű ruhadarabjaitól, miközben ők maguk is ledobták viseltes . gönceiket. S most már semmi sem állott az útjába annak, hogy az egyik balról, a másik jobbról, úgy és ott ölelgesse, csókolgassa; harapdálhassa, simogassa és gyömöszölgesse az asszonyból reá eső részt, miként arra éppen kedve szottyant...
A jól megtermett győri cigánymenyecske olajozott bőrű, ruganyosan formás testének nőiesen telt, kerekded bájai lebilincselő élményként hatottak a két megszédült huszárra. Úgy ám, mert hiszen Rozit igencsak mindennel bőven ellátta a kegyes természet, mi szem-szájnak ingere! Amellett kora lánykorától kezdve, fél országnyi területet bebarangolva, úton és útfélen megannyi legénnyel, meglett férfival érintkezve, meglehetősen sokrétű tapasztalatra és gyakorlatra tett szert...
Úgyhogy a lendületesen hullámzó, fényesen csillogó testének minden porcikája teljes odaadással; kifinomultan rafinált ügyességgel olvadt bele a szerelmi játék ritmikusan gerjedező lángsugarainak minden józan megfontolást szétégető mámor-tűzkoszorújába. Pirosan duzzadó ajkai, telt keblei, karcsú dereka, kemény mellbimbói; Lágy öle, feszesen ívelő combjai, kerekded tompora ütemesen ringott a szerelmeteskedés érzéki táncának növekvő bódulatában; miközben fürgén szertekalandozó ujjai szorgalmatosan pásztáztak ide-oda nekihevült partnerei beléje olvadó testén, tovább fokozva ezzel gyönyörittas kéjérzetüket.
Nem csoda hát, hogy az efféle örömökre olyannyira kiéhezett keszthelyi legények teljesen elvesztették a fejüket, s oly módon igyekeztek kielégíteni felgerjedt vágyaikat; mely bizony alaposan megbotránkoztatta azokat a nyomukba szegődő kíváncsiskodókat, akik éppen ekkor zavarták meg viharos nászukat.
Mert bizony nem mindennapi; látvány tárult a pajkoskodókat tetten érők szeme elé, midőn belopakodtak a félreeső pajtába, s megpillantották az önfeledten "baromkodó", furcsa triászt. Ugyanis a hátán fekvő, izmos Petibe olvadt bele minden ízével a sikamlós testű Rozika, míg Ferkó az ő vállára, lapockáira és domborodó farára tapadt rá Teljes hosszával.
Nos, a testi, szerelem e speciálisan különleges megnyilvánulását nem felejtette el egyhamar a keszthelyi végvár sokat megélt vitézlő népessége. Olyannyira nem, hogy amikor a következő esztendőben megindult a vizsgálat Bakacs főkapitány gonoszságai ellen, a helyőrség vallomástevő tagjai arról is beszámoltak Atyai alispán biztosai előtt, hogy miképpen zajlott le a két huszárlegény "baromkodása" a jövevény győri menyecskével, a vásárra érkező kofaasszonnyal a pajtaszer rejtekén.
No, tán mondanunk sem kell, Bakacsnak a haja szála sem görbült, s egészen ezerhatszáznyolcvanhétben bekövetkezett haláláig megmaradt a keszthelyi végvár élén. A hatalmaskodó főkapitány megvédte embereit is, így a két huszárnak sem történt semmi baja.
Rozikának pedig még aznap tökéletesen nyoma veszett. Olyannyira, hogy a győri cigánymenyecskével nem is találkozott többé senki a Balaton környéki sokadalmakon és a keszthelyi pajtaszerek mentén...

Akinek két férjura volt

Ámbátor június negyedik hetében jártak, s így odakint a még kikeletkor megújult természet a maga madárfüttyös, napsugaras, zöldellően virágpompás díszébe öltözve; káprázatosan léleküdítő-kedvderítő látványt nyújtott, de mindezen szépségekből vajmi kevés szüremlettbe a kicsiny, vasrácsos lőrés-ablakon.
Pedig az ürességtől és a halálszagtól egyaránt siváran, elborzasztóan kongó siralomház kemény deszkapriccsén árválkodó-fonnyadozó rabnő utolsó óráit számlálván, most semmi egyébre nem vágyakozott jobban, mint a kinti, szabad világ életteljes látványára. Ebből ő hetek óta jobbára már csupán néhány tenyérnyi ízelítővel volt kénytelen beérni. Ülésezett ugyanis Pest vármegye Gácsra szorult nemesi ítélőszéke, a sedria is. Amelynek szigorú tekintetű táblabírái a török Budun ostromára készülő keresztény seregek fegyverzajtól hangos gyülekezésének közepette derítettek fényt e kecskeméti ifjasszony hátborzongató ítélettel záruló, különös bűnügyére.
Jóllehet a húszas éveit taposó Borsos Erzsébetet, éppen az életútjában döntő változást eredményező, viharosan felgyorsult fejlemények egyenes folyományaként, már nem is egykori szülővárosából hurcolták el a hadak járásától távolabb fekvő, felvidéki kis várkastély nyirkos pincebörtönébe, hanem a jászkunok országára éber gonddal felügyelő szolnoki vár palánkvárosából. Melyet alig háromnegyed esztendeje, ezerhatszáznyolvanöt őszén foglalt vissza a vakmerő Mercy altábornagy a jobbára magyar huszárokból és hajdúkból - egykori thökölyánus kuruc felkelőkből -, valamint kisebb részben német vértesekből álló haderejével.
Bizony az ifjú fogoly gondolatai most Kecskemét és Szolnok csöppet sem a Bácsihoz hasonlatos, dermesztő emlékképeket fölidéző, jól ismert, olyannyira kedves, girbe-gurba utcái és falusias házai felé kanyarodtak vissza a Gömör megyei bércek vadregényes világából. A nyirkos tömlöc dohos levegőjének ijesztő magányában a vállközépig érő, gyönyörű hajkoronát viselő, eszményien szép arcú rabnőnek bőven volt ráérő ideje arra, hogy gondolatban visszapergesse az elmúlt évek eseményeit. Mégpedig ama kínzó kérdésre keresett választ, hogy vajon mikor, hol és miben vétkezett olyan súlyosat, melynek gyalázatát csak kiomló, piros vérével moshatja tisztára...
Nos, amennyire szülei és nagyszülei elmondásaiból kiderült, a büszke tartású Borsosok időtlen idők óta Kecskemét ,;Hírős városának" oszlopos elöljárói, jómódú nagygazdái voltak. Akik a nem csekély fáradságot igénylő, ám annál busásabban jövedelmező marhatartás; tőzsérkedés mesés hasznából még nemesi kutyabőrre is szert tettek a bécsi királyoktól: Jóllehet ők maguk mindvégig megmaradtak a török bot alá kanyarított Kecskemét hűséges cívisgazdáinak, parasztpolgárainak, noha a hódoltsági mezővárosokból mindenkor százával, ezrével iparkodtak kifelé fordítani szekerük rúdját az élelmesebb, vagyonosabb lakosok is. Akik azután Nagyszombattól Kassáig, sok helyütt megmagyarosították a királyi kézen maradt Felvidék német- és szlovákajkú városait, mint ahogy jutott belőlük az erdélyi magyar fejedelmek által uralt keleti részekre is, Munkácstól a székely havasokig.
No, a kis Erzsók édesapja; Márton gazda is egyike volt a nagy Duna-Tisza közi parasztváros legvagyonosabb záhingazdáinak. Így nevezték ugyanis, török eredetű kifejezéssel, azokat a dúsgazdag, pusztabérlő-állatkereskedő cívisparasztokat, akiknek évi jövedelme még a szpáhik előkelőbb, szűk rétegének, a záimoknak a bevételét is felülmúlták.
Mindamellett az öreg tőzsér okult azokból a szörnyű pusztításokból, melyek az ezérhatszázhatvanas esztendők elején érték a Nagyalföld harmadik legnépesebb városát a kiújuló török-magyar háborúskodások folyamán. El is határozta, hogy csecsszopó kislányát, ha felnő, majdan egy jámbor iparosmesterhez adja feleségül, aki a legnagyobb dúlások és rablások után is aránylag könnyen és gyorsan .újraélesztheti kis családja életlehetőségeit.
Elhatározását közel két évtized múlva tett követte. Mikoris a sudár termetű hajadonná serdülő Erzsókot feleségül adta a szépreményű Vargha Dániel uramhoz; a szabócéh egyik befolyásos tagjához. Márpedig róla mindenki tudta; hogy szaporodó pénzecskéje és párátlan szorgalma révén fényes jövő előtt áll. Nyílt titoknak számított már; hogy a szabászat érdemdús művészét előbb-utóbb megválasztják a becsületes céh atyamesterévé is.
Így hát a vén záhingazda mindenféle szempontból körültekintően választotta ki egy szem lánya jövendőbelijét. Mert persze a férfiúi erényei, a termete és az évei is a tapasztalatlan Erzsók biztonságosabb jövőjének megformálásához volt hozzáigazítva Dániel mesternek. Szép hosszú; vékony, görbe karikalábai, beesett mellkasa, a keskeny nyakán lődörgő feje; vaksi szemei, ormótlanul megnyúlt fülei, trombitaorra; s főként a, hektikás, nyúzott kandúrokéra emlékeztető orcája egyaránt kellő garanciaként szolgált arra nézve, hogy a nejénél fél fejjel alacsonyabb, madárijesztői külcsínnel megáldott szabómester nemigen fog kirúgni soha a házasélet megszentelt kötelékeiből.
Mint ahogy életéveinek immáron negyvenötre emelkedő, tisztes számából is bizton arra lehetett következtetni, hogy bölcs kormányosa lesz a még kiforratlan Erzsók ifjonti hév által vezérelt, meggondolatlan szeleburdiságának: Vagyis, após és vő tökéletesen egybevágó megítélése szerint, itt bizony Dániél uramnak kellett komoly áldozatokat magára vállalnia a szent frigy nehéz keresztjének felvállalásával. Persze, Borsos Márton kellően kárpótolta is őt ezért, mert akkora hozományt adott lányával, aminőt nem mindegyik középbirtokos nemes tudott volna előteremteni azokban a zűrzavaros napokban, midőn a nyalka kuruc király, Thököly Imre huszárjai már Bécs alatt portyázgattak.
Erzsóknak ugyan egészen másként festett a véleménye ezzel a tökéletesen megkonstruált házassággal kapcsolatban, ámde ki lett volna kíváncsi az ő elképzeléseire? Merthogy ama régi jó török időkben szerencsére még nem fajult el annyira a magyar világ, hogy holmi fejércselédek válasszák ki maguknak leendő férjurukat és parancsnokukat. No, legfeljebb az örömanya; Margit asszony pityergett egy kicsit a fényes lagzi előestéjén lánya sorsán. Mert miként Márton gazda szokta volt mondogatni, oktalan asszonyállat módjára, valamiféle délceg legényembert szeretett volna látni Erzsók oldalán...
Nos, amíg élt az öreg gazda; addig úgy-ahogy megfért egymással békében a nem teljesen összeillő, ifjú házaspár. Viszont ezerhatszáznyolcvanhárom zaklatott nyarán Borsos Mártonnak végleg nyoma veszett. Sok-sok alföldi és dunántúli magyar paraszthoz hasonlóan, őt is nyomtalanul felszívta Kara Musztafa nagyvezér Bécs ellen forduló, roppant hadigépezete. Szekerével és két ökrével egyetemben hadifuvarozásra rendelték ki a budai alajbég csauszai a dzserehor-robotszolgálat keretében, melyről többé nem tért vissza.
Erzsókot ettől kezdve mintha csak kicserélték volna, olyannyira megváltozott. Egyszeriben nem találta sehogyan sem a helyét hallgatag, unalmas, öregedő férjura mellett, aki naphosszat a szemrontóan vakoskodó szabás-varrással foglalatoskodott. Hétszámra otthon üldögéltek, a megszokott háztartási és a kerti munkák sivár egyhangúságát csak olykor-olykor szakították meg a nem túl sok változatosságot jelentő rokoni látogatások, no meg a vasárnapi templomba járások. Ráadásul esténként, amidőn Dániel mester letette az ollót, a tűt és a cérnát a kezéből, addigra jobbára annyira fáradt volt, hogy a "jójcakát" elásítására is alig-alig futotta az erejéből. Pár perc múlva pedig már békésen hortyogott is, a még sokáig ébren forgolódó, ifjú neje mellett.
Erzsók ereiben ugyanis nem szabótej folydogált. Miként a szüleiében sem. Beszélik, hogy az anyja, Lencsés Margit, vagyonos gazdalány létére meglehetősen viharos életet élt mindaddig, amíg Borsos Márton felesége nem lett. Ám az apjáról úgyszintén elég sok mendemonda keringett, nemcsak legénykorából, amikor csordapásztorként szolgált, hanem tőzsérkedésének éveiből is. S mivel sok évszázados paraszti szokás szerint, lányuk is a közös nagyszobában feküdt hajadonná serdüléséig, tizenhat esztendős koráig, hát bizony elég sok éjszakai élménnyel meggyarapodott szülei házaséletének egészen bensőséges, intim hálószobatitkaiból is.
Házasságának kilátástalan sivársága, a csaknem folyamatosan kielégítetlenül maradt asszonyi testének gyötrő követelőzése, no meg a múltból felbukkanó, pajzán emlékképek miatt a tüzes vérű szabóné fél éjszakákon át álmatlanul hánykolódott a hitvesi ágyban. Ilyenkor mind gyakrabban idézte fel emlékezetében lányságának egynémely, bizsergetően kellemes élményét. Olyasféléket, melyeket az atomkor embere, szolid szemérmességgel, szerelmi előjáték néven tart számon, avagy, kedvesebb és ősmagyarabb kifejezéssel, petting gyanánt emleget.
Merthogy a régi idők falusi leányzói és vérmes parasztlegényei úgyszintén előszeretettel részeltették egymást a testi örömök e kezdetlegesebb; következmények nélkül járó fajtáiból. Miként az Erzsók is. Magányos éjszakáin, becsukott szemmel rendre az emlékezetébe idézte ezeket a fantáziadús emlékképeket. Annak az esőverte kapálásnak az emlékmozaikja sem halványult el erotikus gondolatvilágában. Talán úgy tizennégy éves múlhatott akkor, amikor apjával és az egyik béreslegénnyel, Takács Jóskával a Matkóra szekereztek egy szép tavasz végi hajnalon; a májusi esők után. Márton gazda ugyanis nemcsak legelőt, hanem kaszálórétet és szántóföldet is kialakított azon a területen, melyet a városi magisztrátustól bérelt e kecskeméti pusztán: S mivel kísérletező lélek volt; hát a váradi és a gyulai sokadalmakon beszerzett törökbúzamagvakat, melyeket tengerinek is neveztek, még március legvégén elvetette egy kisebb parcellán. No, a vetés már szépen sorjázott, s ezt kellett akkor megkapálni.
Ment is minden, mint a karikacsapás, pedig ebéd után a két serdülő emberpalánta magára maradt néhány órára. Mivelhogy a záhingazdát valamelyik csikósa áthívta a Zomokon levő szállásra, ahol az egyik kanca nehéz ellése okozott gondot. Viszont távozása után nem sokkal záporeső kerekedett, mely elől a két fiatal a szomszédos, kiserdő szélén árválkodó pásztorkunyhó belsejében keresett menedéket. Ott pedig nemcsak ezt lelték meg, hanem miután bőrig ázva, fázósan összebújtak, egymás testének legérzékenyebb zónáit is felkutatták apránként, ám annál kiadósabban.
Erzsók ekkor tett szert életében először kézzelfogható tapasztalatokra a nála legalább négy évvel idősebb béreslegénytől a nagylánnyá érés ilyetén előnyeiről, lehetőségeiről. Úgymint nemcsak a Jóska megférfiasodó testének egynémely rejtettebb porcikáiról; hanem arról a gyönyörűséges érzésről is, melyet a legény simogató kezének az ő eleddig még érintetlen bőrén ide-oda végigpásztázó ujjai keltettek fel benne.
Merthogy a gyermekkorból kinövő, serdülő leányzó formásodó testén az érintésre megkeményedő mellbimbókat, gömbölyded combjait, lágyékának puhább felületeit, továbbá a pihésedő szeméremdombot az ágyéknyílás környékével még senki sem matatta, simogatta, birizgálta és nyomkodta végig ilyen kellemes alapossággal. S ha már egyszer sikerült felkelteni a tüzesvérű lányban a "test ördögének" sokféle kívánalmait, nem is tudta többé nyomtalanul visszaűzni őket a semmibe. Ámbátor meglehet, hogy akkor hosszabb életű lett volna e sárgolyóbison...
Később aztán ehhez még sok egyéb, bizsergetően gyönyörűséges emléket is beszerzett magának, melyekről persze mit sem sejtettek jámbor felmenői. Hiszen ki tudta volna hatékonyan ellenőrizni az év kétharmad részét különféle mezei és kerti, paraszti munkákkal eltöltő, szorgos kezű nagylány minden lépését, cselekedetét? Mindössze egy dologra vigyázott; tudniillik arra; nehogy pár vércsöppel is megpecsételje megfogyatkozó ártatlanságának valaminő záróakkordját. Pedig ez nem is volt könnyű dolog'
Mert vegyük csak azt a Marcis esetet, melynek felidézésébe még férjes asszonyként is oly kellemetesen beleborzongott néhanapján. Ő az egyik csikósuk volt, a "hírös várost" tengerként övező, negyedmillió holdas pusztabirodalom szabados gyermeke.
Akkor éppen valami dolga akadt a ház körül; tán egy kiscsikót hajtott be a Csődörhomokáról, gazduram rendelkezésére. De mire beért vele a portára, addigra kenyéradó gazdái már elszekereztek a piacra, lévén hogy a tyúkokkal kelők voltak ők is, mint valahány jóravaló parasztember. A béresek és a napszámosok odakint dolgoztak, csupán az Erzsók strázsálta a tágas portát, a teheneket fejve az istállóban.
No, a Marci itt többítette meg némi-neműképpen az :Erzsók immáron szépecskén gyarapodó ismereteit a férfi és a nő örök párharcának egynémely anatómiai vetületéről. Merthogy előbb teljesen meztelenre vetkőztette le az alig hallható hangon tiltakozó lányt, majd valamennyi testrészét körbecsókolgatta; végül pedig, mindezek betetőzéseként, a hallatlanul ügyesen mozgó ujjaival a legfőbb gyönyörök fészkéig kalauzolta, anélkül, hogy elvette volna a szüzességét. A kívánatosan érzékies testű hajadon a szerelmi előjáték során ekkor jutott el először a beteljesülésig, melyet később, a házasság boldogságos rabságában, oly keserves. állandósággal kellett hiányolnia.
Hiszen. a jámbor szabómesternek nemigen volt fogalma és gyakorlata a testi örömszerzés lehetőségeiről, változatos fortélyairól. Úgyhogy, ha tévedésből, néhanapján mégis arra vetemedett, hogy házastársi kötelezettségeinek az ágyban tegyen eleget, az legfeljebb csak az ő számára járt kielégüléssel. Merthogy felettébb körültekintő gondossággal, eleve elkerült mindennemű fölösleges, káros és bűnös mozdulatot. Holmi csókolgatások, simogató tapintások, birizgáló ujjazások természetesen szóba sem jöhettek nála, hiszen ezek nyilvánvalóan az ördög incselkedései, miként a ferences atyák a szószékről mondogatták vala. Helyettük egy villámgyors, monoton rohammal, két-három perc alatt kiűzte testéből a gonoszt...
S miután a valláserkölcsi előírások szerint, ily csodás hatásfokkal eleget tett mindkét feladatának, úgymint az utálatos nemi gerjedelmek leküzdésének, párosítván ezt az utódok nemzését szolgáló, istenes céllal, máris a fal felé fordult. Így aztán anélkül; hogy akár csak egyetlen szóval vagy mozdulattal tovább zaklatta volna kedves oldalbordáját, hamarosan teljes odaadással kezdte komponálni a horkolás nemes művészetének szférikus zenéjét...
Hogy történt, hogy nem, ki tudná ezt ma már pontosan megmondani? Mindenesetre ennek az idillikus házastársi összeférhetetlenségnek vetett véget váratlanul Erzsók ifjasszony észbontóan gonosz cselekedete. Ő ugyanis, kihasználva azt az iszonyú felbolydulást és pusztulást, melyet Buda ezerhatszáznyolcvannégyes ostromának négy hónapja alatt szenvedett el az egész Duna-mellékkel egyetemben Kecskemét városa is, felpakolta összes, mozdítható javait, melyekhez valamiképpen férje egynémely arany- és ezüstmarhája is hozzákeveredett, és szökve elhagyta a hitvesi portát. Tetézve súlyos bűnlajstromát, még csak nem is özvegy édesanyjához költözött vissza, hanem a világ csúfságára, nyíltan a parázna életre adta magát. Vagyis szemérmét levetkőzvén, kiköltözött a pusztára régi ismerőséhez, a Marci nevű rideglegényhez, aki akkor már a városi ménes csikósaként szolgált a Csődörhomokán.
Mondani sem kell, hogy mindezen fejlemények villámcsapásként érték Vargha Dániel mestert, aki csaknem belebetegedett az őt gyalázatosan eláruló, hűtlen asszony elszökésébe, no meg az oly kemény fáradsággal összemesterkedett vagyonkájának megdézsmálásába. Odalett a jó hírneve is, ráadásul anyósa viselkedése szintén vérig sértette. Margit asszony ugyanis nem átallotta szemére hányni azt a képtelen rágalmat, mely szerint ostoba viselkedésével maga űzte el a háztól ifjú asszonyát. Szerinte a lánya nem ok nélkül menekült el ahhoz a férfihoz; aki testi-lelki igényeit sokkal inkább teljesíteni képes, mint tulajdon férje. A meglovasított javakról pedig olyasfélét mondogatott, hát hiszen azok éppen az Erzsók hozományaként kerültek át vőura házába...
No de minden jó, ha a vége jó - tartják a napkeleti bölcsek; mely ezúttal is beigazolódott. A testüdítő csikós romantika ugyanis korántsem bizonyult örökéletűnek. Olyannyira, hogy bizony nemigen érte túl a Buda körüli fegyverzajok elcsitulását. A kudarcot szenvedett, vert keresztény seregek éppúgy eredmény nélkül mentették el megmaradt, foszladozó irhájukat a sikertelenül ostromolt török vilajetszékhely alól november elején, mint ahogy az örömkereső ifjasszony is egy fájdalmas csalódás fekete emlékével kényszerült vissza az őszi hideg; esős napok beköszöntésével megbocsájtó férjura meleg fészkébe; úgymint Gyümölcs utcai portájára.
Merthogy a pusztai mézeshetek elmúltával a nem éppen erre számító, könnyelmű ifjasszonynak a maga bőrén kellett megtapasztalnia, hogy ő a rideglegény számára leginkább csupán háromféle bevételi és adományforrásként jöhetett számításba: Úgymint testi bájainak szorgalmas átadásával, melyben általában nem is volt különösebb hiba, hiszen az adok-kapok egyenleg inkább az Erzsók számára zárult többlettel, ámbár Marcinak sem lehetett oka különösebb panaszra. Jól jött a rideg életmódhoz szokott legénynek az is, hogy ügyeskezű szeretője úgy a főzés, mint az egyéb háztartási teendők ellátásában teljesen mentesítette őt mindennemű robottól. Azután a házasságtörő asszony által az eléggé kezdetleges pusztai legényszállásra menekített, egynémely anyagi javak sem keltettek ellenérzést Marciban: Ámbátor ezek idő múltával nemcsak a létfenntartásukra fogytak el, hanem sokkal inkább a mulatós kedvű ridegpásztor torkán gördültek le, jóféle borocskákká átváltozva.
Ilyképpen pár hónap alatt Erzsók végleg megcsömörlött a puszta rideg életmódjától is. Elunta az örökös magányt, merthogy a csikós nemcsak a munkája érdekében hagyta őt magára, hanem az italozások végett is gyakorta kimaradozott. Emiatt és a magával hozott pénzecske eldorbézolásáért egyre gyakrabban került sor köztük heves szóváltásokra. Ráadásul a borgőzös fejjel, hajnal felé hazavetődő legény nem egyszer jó alaposan ellátta ágáló kedvese baját, midőn perlekedni merészelt vele tékozló részegeskedéseiért.
Így esett, hogy ősz közepére helyreállt a házasélet békéje. Ugyanis a jámbor, megcsalt férj, anyósa és egynéhány becsületes atyafi rábeszélő jótanácsára, megbocsájtotta a hűtlen asszony rút kicsapongásait. S miként később a vármegyei ítélet megfogalmazta, ama jó reménység alatt viszontag magához vette a bűnbánó oldalbordáját, hogy ezentúl jámbor; körösztény életet él vala. Bízván megjavulásában, fátylat vetve az elmúltakra, úgy tartotta maga mellet Örzse ifjasszonyt, miként más igaz hitvestárs szokott feleségével élni a házasélet megszentelt kötelékében - tájékoztat a fejleményékről Pest megye nótáriusa.
Mindazonáltal csakhamar újólag semmivé váltak a jámbor férj olyatén próbálkozásai, melyekkel megtévedt asszonyát a házasélet tisztáságának megtartására ösztönözte: A köztük feszülő ellentétek ugyanis mit sem csökkentek, sőt megtetézve azokkal a szemrehányásokkal, melyekkel Dániel mester mind gyakrabban felhánytorgatta neje féltelépését, méginkább növekedtek. Úgyhogy a következő esztendőben, ezerhatszáznyolcvanötben Erzsók megint csak félrelépett, összeszűrve a levet egy özvegyen maradt parasztgazdával, Szekeres Balázzsal: Ez az idill is eltartott jónéhány hónapig, ámbár ezúttal nem költözött el hazulról, legfeljebb napokig eltünedezett a hitvesi portáról.
Sőt, egyre jobban ráunva veszekedő-garasoskodó férjére, és megízlelve a változatosabb testi örömök gyönyörűségeit is, más férfiakkal úgyszintén összeszűrte a levet. Miként utóbb a vármegyei ítélet a szemére vetette, nem gondolván sem a mindenható istennel, sem országunk törvényeivel, nemhogy két rendbéli, gonosz cselekedeteit istenes penitencia tartása által egészen elhagyta volna, életének megjobbításával férjéhez való kötelességét megtartván, hanem inkább előző gonoszságait sokkal több s cégéresebb vétkekkel újította meg. Mindezekkel pedig életét megmocskolta, istenét és eklézsiáját megbotránkoztatta, urához való házasságbeli kötelességét ismételten felbontotta - ostorozza őt újabb kicsapongásaiért Pest megye nemesi ítélőszéke.
Az történt ugyanis, hogy a nyugtalan vérű menyecskét ősz végén elérte a sors könyörtelen keze; s beteljesült az, amelyre eddig hiába vágyott: szerelmes lett egy nyalka huszárlegénybe, aki viszonozta érzelmeit. Erre pedig azt követően került sor, hogy a környéket ellenőrző Szolnok várát október tizennyolcadikán elfoglalták a töröktől Mercy altábornagy magyar és német csapatai. Az új várparancsnok már másnap rendeletet intézet Kecskemét városához is a rendkívüli hadiadók, a katonaság eltartása, a forrpont és a porció, no meg a várjavító hadirobot érdekében. Így aztán igen gyakran megfordultak a szolnoki német vértesek, meg a magyar huszárok és a gyaloghajdúk a nagy mezővárosban, jobbára rekvirálásért, a kijelölt férfiak elhajtásáért a várerődítési hadirobotra. Magát Vargha Dániel mestert is berendelték a mindenfelé sikeresen hadakozó keresztény seregek új, Tisza menti bázisára.
Erzsók e zaklatott hetekben, mely a magányos fejércselédekre nézve különösen veszélyes volt, az anyjához költözött; az ősi Borsos-portára. Nos, itt ismerkedett meg a szolnoki könnyűlovassal, Kis Pállal; akit valamiképpen elfelejtett tájékoztatni arról, hogy már férjes asszony. A viruló szépségű, kacér fejéscseléd éppen egy ilyen férjről álmodozott mindig, s mivel a huszárnak is felettébb tetszett az adakozó hajlamú Erzsók, nemsokára meg is beszélték, hogy Szolnokon összeházasodnak, megtelepednek.
Persze, ehhez pénz is kellett, merthogy Csínom Palkónak semmije-sem volt, de csakhamar előteremtették a szolnoki házvásárláshoz szükséges összeget is. Főként pedig Margit asszony jóvoltából; aki amellett, hogy a rendelkezésükre bocsájtotta a vajákolással, gyógyfüvekkel kuruzslással szerzett pénzecskéjét, hozzájárult a kecskeméti ház eladásához is. A summát ugyan Örzse is kiegészítette, mégpedig a maga sajátos módján. Amikor híre jött; hogy a robotosok két nap múlva hazatérnek Kecskemétre, kirámolta férje pénzes és portékás ládáját. S persze nemcsak azt vette magához, mely a hozományból megmaradt, hanem Dániel mester kevéske arany- és ezüstneműjét is gondosan eltakarította. A portékák helyébe viszont, nehogy visszaérkező férjurának valaminő kétségei maradjanak igazi érzelmei felől, apró varangyosbékát rakott. Mely gyönyörűséges állatok mindenkor az utálat, az iszony és az undokság jelképei voltak a föld népének gondolat- és lelkivilágában...
Ezerhatszáznyolcvanhat tavaszát írták már ekkor, s ámbár a magyarok bécsi királyának, Habsburg Lipótnak a csapatai újabb örvendetes diadalokat arattak, s még nagyobbakra készültek, a Szolnokon összeházasodó Kis Pál és Borsos Erzsók nem sokáig lelhette örömét egymásban. Néhány hónapos együttélés után valahogyan Erzsók nyomára bukkant az elhagyott első férj, akit a zsarnoki birtoklásvágy és ládájának kirablása, a hozománnyal kapcsolatos tisztázatlan vagyonjogi problémák egyaránt a távollétében elillanó bűnös asszonyállat felkutatására ösztönöztek. És bizony elszörnyedve kellett tapasztalnia, hogy hűtlen hitvese, anélkül, hogy elváltak volna, melyre ő apósa halála után egyáltalán nem volt hajlandó, Örzse minden kérése és követelőzése ellenére sem, időközben egy szolnoki magyar katonához adatta magát feleségül!
No, így indult be azután, a világ csúfjává tett Dániel mester feljelentésére ama büntetőeljárás a kettősférjű Borsos Erzsók ellen-, mely megjárva a kecskeméti fórumokat, a ferencesek által istápolt katolikus eklézsia ítélőszékét és a városi bíróságot; végül Pest vármegye színe elé került. A nemesi kutyabőrrel rendelkező delikvens felett a mezővárosi hatóságok főbenjáró bűnügyben nem ítélkezhettek. A kecskeméti tanács, mellékelve a bizonyságleveleket, feljelentette a bűnös asszonyt a megyénél, mely csakhamar intézkedett. Borsos Erzsók és Kis Pál május végén már a gácsi várkastély rabja volt, egymástól gondosan elkülönítve..
Ráday Gáspár alispán június huszadikán ülésező törvényszékének nem okozott túl nagy gondot a bigámiával, paráznasággal és lopással vádolt Erzsók ifjasszony bűnügyének felderítése. Addigra már begyűjtötték Kecskemétről Darvas János szolgabíró emberei a különféle hatósági bizonyságleveleket. Mindezekből három irat tanúsította, hogy Borsos Erzsók már ennek előtte is két ízben elhagyván törvényes férjét, s elprédálván pénzét, jószágit, istentelen, elfajult életre vetemedett vala. Ezeket pediglen Kecskemét városa tanácsa, továbbá az ottani szabók céhe, valamint a katolikus lelkipásztori teendőket is ellátó ferences szerzetesek klastromának elöljárói, Schutt Joachim és Litkei János állították ki. Lévén hogy a könnyűvérű menyecske több rendbéli paráználkodásainak, házasságtöréseinek nagy port felvert büntetőügyét már az összes helyi fórum alaposan kivizsgálta, eskü alatt megejtett tanúkihallgatások kíséretében.
Mindezekből pedig egyértelműen kiderült, miszerint Örzse ifjasszony a korábbi cégéres vétkeit, paráználkodásait, lopásait a házasságtörések legszörnyűbb válfajának elkövetésével tetőzte be, vagyis a bigámiával, a kettősférjűséggel. A megyei hatalmasságok berendelték színük elé a jámbor kecskeméti szabómestert, Vargha Dánielt is. A hamis hitűvé lett Borsos Erzsóknak így mindkét férjurával szembesítve kellett válaszolnia bírái vallató kérdéseire.
Ő pedig köntörfalazgatás, tagadás és elhallgatás nélkül, dacosan hányaveti büszkeséggel vállalta bűnlajstromát Ráday vicispán ítélőszéke előtt. Persze, eme önpusztítóan veszélyes magatartását korántsem csak a hites ura iránt érzett, leküzdhetetlen ellenszenve, továbbá fiatalos vakmerősége, meggondolatlansága motiválta. Jóval nagyobb szerepet játszott benne az a letargikus közöny is, melyet a délceg szolnoki huszár gyökeresen megváltozott viselkedése váltott ki benne.
A kecskeméti fiatalasszony ugyanis valóban őszintén szerette Kis Pált, olyannyira, hogy egyetlen szóval sem vallott ellene a tárgyaláson: Pedig azt a részrehajló vármegyei urak sem hitték el egy az egyben a szolnoki huszárról; hogy csupán utólag értesült Borsos .Erzsók korábbi házasságáról. Viszont a korabeli törvények szerint a bigámia bűnében elmarasztalt nőkre és férfiakra egyaránt halálbüntetés várt. Ennek tudatában, a nem éppen szilárd jellemű huszár, a bőrét féltvén, a kecskeméti vizsgálat kezdetén megtagadta asszonyát, el is űzte magától. Éppen abból a házból, amelyet az Erzsók által átmentett pénzből és portékából vásároltak meg a Tisza-parti palánkvárosban. Állítása szerint, az ügy tisztázására még egy levelet is íratott Kecskemét magisztrátusához...
Ily módon, nem kis mértékben a szerelmes feleség önfeláldozó magatartása révén, Kis Pálnak sikerült kihúznia a fejét a hurokból. Őt nem ítélték el, hanem "más alkalmatosságra" halasztották állításai kivizsgálását. S mivel a török Buda újabb, immár sikeresnek bizonyuló ostroma nem csekély vérveszteségbe került, nyár közepére kiengedték a gácsi tömlöcből Kajáli Pál fogdmegjei; hiszen minden fegyverbíró kézre szükség volt. A kedvesét könyörtelenül eltaszító, feddhetetlen bajnok így pár havi raboskodással megúszta az esetet, noha a házasságkötésével szerzett, szolnoki javait teljesen elvesztette.
A szerelmi háromszög kulcsfigurái közül a feddhetetlen erkölcsű, törvényes férj, Varga Dániel járt a legjobban. Bosszúszomja tökéletesen kielégült, a bűnös asszony meglakolt, a gaz csábító börtönbe került, őt pedig anyósa kénytelen volt mindennemű anyagi káráért kárpótolni a szolnoki ház eladása által. Idővel azután újra meg is nősült, hiszen e súlyos háborúskodások éveiben egy ügyes kezű, jó módú, sokat tapasztalt szabómester ritka kincsnek számított a korán özvegyi sorba jutó kecskeméti fiatalasszonyok számára...
Viszont a kétférjű Borsos Erzsóknak betelt á végzete, hiszen ő csak egy bűnös asszonyállat volt, akiből bőven akadt mindenfelé, nem úgy, mint a teremtés koronáiból, a sűrű hadjárások által megtizedelt férfiakból. A semmit sem tagadó, fejének gráciát nem kérő ifjasszony sorsáról elrettentő ítéletet hoztak a vármegyei potentátok. Melyet pedig a maguk kacskaringós okadatolásával ekként jegyeztettek be Pest megye ülésjegyzőkönyvébe:
"Hogy pediglen az ilyen cégéres; égbekiáltóan gonosz életű személyek vétkeinek elnézésében és eltekintésében a keresztény közhivatalok ne részesüljenek, valamint az Isten őfelségét a magas égből, maguk és alattvalóik ellen, követelőzéssel ne provokálják, hanem inkább az Úr és országunk törvénye szerint hasonlóképpen kiirtásra igazíttassanak, erre int és serkent minket is a magunk kötelessége. Ekképpen azon gonosz asszony ellen, hazai törvényeinknél fogva, az ezerhatszázhuszonötös soproni országgyűlés ötödik artikulusában jelzett cselekedeteinek jutalmára célzó szentenciát előadván, halálra kárhoztatjuk, mint ahogy közönségesen egyhangú véleménnyel és szavazással, fővételre ítéltetik…"
Betelt tehát a megcsalva csalatkozott kecskeméti menyecske végzete, melyet azonban ő akkor már megváltásnak tartott. S még örülhetett, hogy a nemesi kutyabőrre tekintettel, csupán lefejezésre ítélték, s nem pedig valaminő iszonyú halálnemre, melyekre a közrendű paráznákat és házasságtörőket kárhoztatták.
Kivégzése nagy eseménynek számította kis gácsi várkastély és az alatta elterülő, kiváltságolt hajdútelepülés lakói számára. Nem csoda hát, hogy a megye urain és a különféle hivatalos embereken kívül, nagy tömeg verődött össze a piactéren; ahol az ítéletet végrehajtották. Az emelvényhez közeli kötélkordon mellett álldogált a sírdogáló anya, Borsos Mártonné, mint ahogy a gyűlölettől eltorzult arcú hites férjet, Vargha Dánielt is fel lehetett fedezni az ácsorgók első soraiban.
Sőt mi több, még Kis Pált is, akit négy fegyveres foglár kísért a vesztőhely közelébe, a vármegyei urak parancsára. Mivelhogy akceptálták a bűnös asszony utolsó kívánságát, amelyben a ferences gyóntatóatya sem talált semmi kivetnivalót.
A felkontyolt hajú, hátrakötött kezű, sudár termetű amazon félelem nélkül ment fel az emelvényre, miután felvette az utolsó kenetet is. Azután igazított még valamit a haján, majd egy utolsó pillantást vetve a négy börtönőr közt lehajtott fejjel könnyező huszárra, letérdelt a hóhértőke mellé. A nehéz pallos máris villant, és az "Uram, Jézus irgal... " - jajkiáltás utolsó szótagja már örökre bennszakadt a kegyetlen sorsát mindvégig bámulatos kitartással elviselő halálraítélt fűrészporba lehulló fejnek tágra nyitott szájában...
Ráérő, sokat fecserésző, hírharang vénasszonyok tudni vélik, hogy parázna életéért a Mindenható megfellebbezhetetlen szigora a pokol kénköves tüzének feneketlen mélységébe taszította Erzsókot.
Mások viszont; akik maguk is szívszorongva, sajnálkozva nézték végig a jobb sorsra érdemes kecskeméti fiatalasszony lefejezését, úgy értesültek, hogy az Atyánál irgalmasabb szívű Fiú idővel kegyelmet eszközölt ki a hozzá fohászkodó bűnös számára. Ily módon, kikerülve a purgatórium tisztító tüzéből, végül mégis átléphette a Mennyek Birodalmának kapuját.
Ahová, úgy beszélik; nemsokára Kis Pál is követte. Őkelme ugyanis a Budát körbezáró huszárcsapatokhoz került, a legendás hírnevű, egykori kuruc főtiszt, Petneházy Dávid keze alá. Ámde a búskomorrá váló, hallgatag vitézben alighanem megroppant valami, mert olyannyira megváltozott, hogy régi bajtársai szerint csupán az árnyéka volt hajdani önmagának.
Így azután azon már egyikük sem csodálkozott; hogy augusztus harmadikán lováról leszállva, önként az első hadoszlopban rohamozó porosz gránátosok és magyar talpasok közé kérte magát. Mondják, rettenthetetlen bátorsággal forgatta görbe huszárszablyáját, mellyel vagy fél tucat pogány védőt lekaszabolt. Ámde sok lúd disznót győz, s végül egyike lett ő is a sikertelen ostromtámadás ezernégyszáz hősi halottjának.
A Belzebúbnak akkor már a kezében volt a felsőbb hatóságoktól megküldött lista, ezért a Csínom Palkót is habozás nélkül kénköves lakosztályának fekete tüzébe dobatta. Merthogy korábbi bűneiért, s főleg az Erzsókkal kapcsolatos, kétszínű magatartásáért, őkelmének is át kellett esnie a legválogatottabb pokoli kínszenvedéseken, mígnem a purgatórium tisztító tüzében kívül-belül hófehérre sikálták...
Ezt követően már útnak eredhetett a felfelé vezető ösvényen, mindenütt az Erzsók lába nyomát követve. A mennyei kapun túljutva pedig már nem sokáig kellett bandukolnia, hogy meglássa a kis házának virágoskertjében mezítláb, rékliben kapálgató asszonykáját. Aminthogy ő is rögtön megpillantotta a feléje tartó, már nagyon várt, fáradt vándort, és a kapáját eldobva, szívrepesve futott feléje.
A fáma még azt is tudni véli, mi történt odabent, ámde a mesélős kedvű hírharangok olyannyira eltérő módon adják elő az amúgy is idillikusan kiszínezett légyottot, hogy az íródeák bölcsebbnek véli az összeillő emberpár végleges egymásra találásakor pontot tenni az elbeszélés végére. Ama halk megjegyzés kíséretében; miszerint a túlsó világról érkező információk lejegyzésekor kizárólag szájhagyomány parttalan fantáziájára támaszkodhatott, merthogy onnét datált, hiteles írásos dokumentumokra még nem bukkant rá senki emberfia e sárgolyóbison...

„Istentelenül közösködni, paráználkodni nem iszonyodott…”

Hej, de zűrzavaros, felfordult világ járta akkoriban a felkavart Alföldségen!
Mert hiszen Buda visszafoglalásával egyáltalán nem értek véget a harcok Magyarország véráztatta rögein, sőt inkább éppen ezután bontakoztak ki amúgy isten igazában. Az állandó hadaskodások pedig tízezrek életét forgatták fel fenekestől, sokszor máról holnapra, olykor heteken, hónapokon; éveken át.
A zavaros közállapotok megannyi fölöttébb kedvező körülményt teremtettek a legkülönfélébb alvilági elemek számára a maguk változatosabbnál változatosabb latorkodásaihoz. Mint ahogy a sűrű seregjárások, a "nagy futások" felbolydult méhkashoz hasonlatos zsibongásában a családi erkölcs puritánul szigorú; valláserkölcsi alapjait is erőteljesen kikezdte. a feje tetejére állított világ csapongóan változékony időjének mindenbe belekapó vasfoga.
Így volt ez a Duna-Tisza közének védtelen falvaiban és parasztvárosaiban ezerhatszáznyolcvannyolc nyarának tűzforróságú napjaiban is. A Keresztény Liga csapatai ekkor már az Al-Duna legerősebb török végvárát, "Magyarország kulcsát", Nándorfehérvárt ostromolták, a siker teljes reményében. A két nagy magyar folyó által határolt tágas rónaság sorsüldözött magyarsága, melyet a felszabadító háború irgalmatlan forgószelei szétrebbentettek a szélrózsa minden irányába, éppen ekkortájt kezdett lassanként visszaóvakodni elpusztított lakhelyeikre. Mindenesetre végtelenül szomorú és sivár látványt nyújtottak mindenfelé a tetszhalálból kínkeservesen feltápászkodó alföldi világ nyomorúságos maradványai.
Nem sokkal szívderítőbb panoráma tárult a legnagyobb mezővárosokba hazaszivárgók elé sem. Valaha, jó másfél évszázadon át, a messze földön híres "három város" képezte a Duna-Tisza közi magyarság természetes központjait, a maguk pezsgően élénk, színpompás világával. Ámde ez fél évtizede a múlté volt, a "triumvirátus" már csak afféle "duóvá" satnyult. Ceglédet elsöpörték az ezerhatszáznyolcvanhármas; Bécs elleni nagy török-fatár hadjárat forgószelei. Lakói mind elfutottak, legnagyobb részük áttelepült Nagykőrösre. Nem is tértek vissza egyhamar, csupán történetünk után egy esztendővel.
Még leginkább Kecskemét és Nagykőrös adott magáról valamelyes életjelet. A pusztulás ezekben ugyancsak hatalmas arányokat öltött, mint ahogy lakóinak egy része szintén vándorbotot fogott a kezébe már évekkel ezelőtt. Viszont a török és a császári kormányzat által egyaránt istápolt nagy helységekbe igen sok alföldi, sőt dunántúli faluból is érkeztek szórványosan menekülők, akik itt némi védelmet reméltek.
A mintegy kétszerte kiterjedtebb és népesebb Kecskemét mellett ilyképpen Nagykőrös is egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Nem véletlen tehát; hogy amikor Pest vármegye nemesi tisztikara, másfél évszázados felvidéki száműzetéséből a visszatelepülés gondolatával kezdett kacérkodni, Nándorfehérvár ostromának forró nyarán éppen itt tartotta általános közgyűlését.
A szétzilált viszonyok között rengeteg elintéznivalója akadt Ráday Gáspár alispánnak, a szolgabíráknak és az ülnököknek. Annál inkább, hiszen a mindenkori közgyűlések egyben a vármegye legfelsőbb ítélőszékeként funkcionáltak, melyeken számos büntetőügyben bíráskodtak a nemesi vezetők. Ilyen volt a Dávid István ellen augusztus harmincadikán Nagykőrös magisztrátusa által beterjesztett büntetőügy is, melynek fordulatai már hetek óta izgalomban tartották az újjáéledő cívisváros kíváncsi közvéleményét:
A büszke tartású, vagyonos vádlott ugyanis egyike volt a mezőváros köztiszteletben megőszült, legtekintélyesebb parasztgazdáinak. Régi, törzsökös helyi családból származott, aki életének öt évtizedét szülővárosában élte le. Szántója, szőlője, rétje, fanyilasa mindennel ellátta háztartását, sőt terményeiből bőven jutott a helyi piacokra és a vásárokra is. Portájához nagy kert és gyümölcsös tartozott; tágas udvarában a gazdasági munkák végzésére befogott nagyállatokon kívül birkák, sertések, libák, kacsák és tyúkok egyaránt békésen megfértek egymással az ólakban vagy a szabadban.
Meg aztán a nyáregyházi pusztán külön legelőt bérelt a magisztrátustól, melynek nyaralóján és telelőjén több száz göbölye hízott és vagy félszáz lova legelészett. Mezei szállásbirtokának kevésbé értékes, szikes területein másfél ezer birkáját őrizte számadó juhásza és két bojtárja. Kívülük két göbölyös; egy gulyás; három csikós és négy bérescsalád szolgált nála állandóan. Évről évre egyre gyarapodó vagyonának zöme a mezei nagyállattartásból és a tőzsérkedésből származott.
Nem csoda hát, hogy a módos tőzsérgazdát városa is megbecsülte: többször megválasztották pusztabíróvá, a "parasztvármegye" rendészeti szervezetének hadnagyává, adóösszeíró biztossá, majd a magisztrátus egyik esküdt elöljárójává is: A szorgalmas marhatőzsért mindenki tisztelte, így aztán nem kis csodálkozás fogadta a futótűzként terjedő hírt erkölcsi botrányáról. Melyet utóbb a vármegyei ítélőszék; lakonikus tömörséggel, akként fogalmazott meg, hogy menyével "Istentelenül közösködni, paráználkodni nem iszonyodott."
Nos, a Julcsa voltaképpen csak afféle "mostohamenye" volt Dávid gazduramnak. Ugyanis az öreg tőzsér közel egynegyed évszázadot úgy élt le első feleségével, Ágoston Verussal, hogy gyermekük nem született. Aztán másfél esztendővel az asszony halála után; a deresedő hajú István gazda új feleséget hozott a házhoz. No, nem valami egyszálbélű hajadont, hanem egy meglett korú özvegyasszonyt, Takács Pörzsét vezette oltárhoz. Róla pedig mindenki tudta, hogy jócskán maradt mit aprítania a tejbe istenben elnyugodott ura, Bacsó András után.
Vagyis az történt, ami a mezővárosi cívistársadalomban korántsem volt egyedi jelenség: föld a földdel, vagyon a vagyonnal lépett nászra. Igaz, az esküvő idején Pörzse asszonynak már volt egy huszonkét éves legényfia; Gábor, ámde Dávid gazda őt is örömmel fogadta, hiszen jócskán elkelt egy ilyen markos munkáskéz a házasságkötéssel egyesülő két parasztgazdaság sokrétű teendőinek elvégzéséhez.
Azóta eltelt három esztendő, és amennyire örült az öreg tőzsér a megnövekedett parasztgazdaság gyarapodó eredményeinek, meg Gábor legény szorgalmának, legalább annyira elkedvetlenítette házaséletének kilátástalan sivársága. Pörzse asszony ugyanis négy évtizednél hosszabb időszakot töltött el az életereje java részét felőrlő, kemény paraszti munkákkal, s emiatt a még mindig jó erőben lévő férjeura egynémely házastársi igényeit sem megérteni, sem kellően kielégíteni nem tudta.
Pedig a keménykötésű Dávid Istvánra igencsak találóan illett ama régi szólás, mely szerint öreg ember, nem vén ember...Erről alighanem a nagy marhahajtó útvonalak mentén elhelyezkedő városok - Pest, Vác, Esztergom, Győr, Magyaróvár, Pozsony és Bécs - szállóházainak afféle könnyűvérű fejércselédei is ékes tanúbizonyságot tehettek volna. No, de hát Nagykőrös messze feküdt ezektől, s ha netán a marhahajtó kompániákban melléje csapódó üzlettársai megneszeltek is egy s mást, nekik bizony szintúgy alapos okaik lehettek minderről mélyen hallgatni. Hiszen a paraszti természet nyers világának tőzsérei, rideglegényei, hajdúi és botorlegényei közismerten nem az erkölcsileg leginkább feddhetetlen jellemű férfiak közül kerültek ki...
Ám alig háromnegyed esztendeje alapvető változás következett be: fiatal menyecske került az öreg cívisgazda portájára. No, nem ő nősült meg újra, hanem a mostohafia, Gábor hozott asszonyt a házhoz, Bodó Julist.
A kackiás fiatalasszony családja Cegléd "nagy futásakor", ezerhatszáznyolcvanhárom nyarán vetődött Kőrösre. Egy kis zsellérházban laktak, melyet átmentett pénzecskéjükön vásároltak meg. Gábor még akkor ismerte meg a sudár termetű, szép leányt, amikor apja halála után magára maradt anyjával, és a mezei munkák dandárja idején kénytelenek voltak felfogadni napszámosként az öreg Bodó egész famíliáját.
A fiatal menyecske nemcsak igen csinos volt, hanem víg kedélyű, közvetlen, szorgos teremtés is. Valósággal égett a munka a keze alatt, s amikor csengő hangján dalra fakadt, Gábornak repesett a szíve örömében. Ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre nagyobb szerelemmel csüngött a tekintete a házasélet gyönyörűségeitől méginkább kiviruló asszonykájának formás alakján.
Úgy lehet, ebben nem volt egyedül. Tavasszal már az öreg gazda perzselő tekintete is mind gyakrabban állapodott meg menye karcsú derekán és egynémely domborulatain. S ámbátor vigyázott, nehogy bárki is felfigyeljen erre, de az asszonykát nemigen téveszthette meg. Hiszen ha nem is kapta volna el hébe-hóba apósa vágyakozó pillantását, nőies hiúságának hatodik érzéke akkor is figyelmeztette volna az innen fenyegető veszélyre.
Mégpedig arra a veszedelemre, mely a maga kellemetesen bizsergető érzésével legyezte hiúságát és növelte a megismerni akarás bűnös vágyát az asszonnyá érett Julcsa érzékies ösztönvilágának legmélyén. Mert ámbár testi-lelki szálakkal kötődött ifjú férjurához, de a tavaszi munkák dandárja egyre hosszabb időre elszakította tőle Gábort. Akinek sokszor napokra is a mezei szállásokon kellett maradnia, majd a marhahajtások kezdetével hosszú hetekre magára hagyta fiatal nejét. Az ő érzéki vágyaktól feltüzelt formás testének pedig mind jobban hiányzott egy erős férfi, aki szenvedélyes ölelésével kielégíthette volna gerjedező ösztöneinek éhét.
Apósa mindezt jól látta, s bár nyár elején maga is gyakran elkísérte a pesti, a győri és a magyaróvári marhavásárokra mostohafiát, de lassanként átengedte neki a zsíros üzletkötésekkel járó állatkihajtások lebonyolítását teljes egészében. Ő maga pedig, ügyelve arra, hogy minél messzebbre kerüljön Pörzse asszony szemsugarának látókörétől, szép csöndesen elkezdett minél közelebb férkőzni a testi vágyait mind nehezebben elfojtani képes ifjú menyecskéhez.
A hosszú parasztház pitvarában, a konyhában és a kamrában, meg odakint az istállóban, a szérűskert pajtájában vagy a mézei munkákon lassanként egészen alaposan kiismerte az ifjasszony valódi énjét. Mégpedig jobbára az évődően odavetett pajzán megjegyzéseivel, utóbb már kezének egy két, könnyedén a lényegre tapintó mozdulatával is. Julcsa persze, eleget téve a női szemérmetesség kötelezettségeinek és a tízparancsolat erkölcsvédő előírásainak, mindannyiszor nevetve, élénken pergő nyelvével, ha kellett, kézzel-lábbal is tiltakozott apósa tréfásan játékos mezbe burkolt ilyetén közeledési kísérletei ellen.
Mindamellett az egészen formális jellegű, felszínes ellenkezés mögött Dávid István csakhamar teljes bizonyossággal meggyőződhetett arról, hogy a nála csaknem három évtizeddel fiatalabb ifjasszonynak tulajdonképpen tetszik ez az egész szituáció. Beleértve a kétértelműen évődő megjegyzéseket, no meg azt, ha például kapálás közben a ház ura olykor rá-rápaskolgatott domborodó tomporára. Esetleg a kamrában vagy az istállóban, munka közben váratlanul meglepte, hátulról szorosan magához ölelte, miközben baljával befogta a szemeit, a jobbjával pedig erőteljesen végigmatatta keményen feszülő melleit kislányosan karcsú derekát és ölének a két combtő puha lágyékrészei által közrefogott enyhe domborulatait is. Miközben a testi közelség vibráló feszültségének vágyteli kínjától elcsukló hangon próbálta viccesen játékossá oldani a nagyon is egyértelmű helyzetet, fülébe súgva, megismeri-e, ki tartja a kezében, befogva szemét?
Nos, ebben a mindinkább felforrósodó légkörben, július legvégére a visszafojtott nemi kívánalmait egyre nehezebben megtürtőztető, kacér menyecske és a rámenős após számára, kimondva-kimondatlanul is nyilvánvalóvá vált,, hogy a vérfertőzően kettős házasságtörésnek minősülő testi egyesülés immáron pusztán a megfelelő alkalom függvénye, melyre akár napokon belül sor kerülhet.
Miként így is történt. Augusztus elején az ifjú férj, megint távoli útra indult Magyaróvár felé, melynek vásárain a bécsi kereskedők vásárolták fel a magyar tőzsérek marháit. Egy hét múlva pedig az: após és menye a Jancsi nevű csikósbojtár kíséretében, négylovas kocsin nekivágott a Kecskemétre vezető útnak. Nagykőrös híres testvérvárosa ugyanis már az ezerháromszázas évek óta nagy forgalmú sokadalmakat tartott Lőrinc napján; augusztus tizedikén. Dávid gazduramék éppen erre igyekeztek. A gazdasszony viszont odahaza maradt, hiszen a nyári munkák dandárját valakinek irányítania kellett az úr távollétében is.
Pedig könnyen lehet, ezúttal jobban tette volna, ha férjével tart a szomszédos mezőváros másnap kezdődő vásárára. Az öreg tőzsér ugyanis, aki éppenséggel igen alaposan ismerte az errefelé vezető kocsiutat, s tán becsukott szemmel is megjárta volna, már készen állott a tervével, miképpen szerzi meg magának kacér menyét.
Nagyjából félúton, egy vízmosás közelében, amely mellett ligetes erdő húzódott, megálltak pihenni gazduram szavára. A tűző napon eltikkadt, kifáradt, megéhezett már ember és állat. Először persze a lovakat abrakoltatták és itatták meg; majd pányvakötélen kicsapták őket legelni a félárnyékot nyújtó lombok közötti tisztásra.
Ezt követően, maguk is nekiláttak falatozni a fák alá leterített pokrócon. A csikósfiú pár méterrel odébb ült, fél szemével a tisztás felé nézelődve, ahol a lovak legelészgettek.
István gazdának szemlátomást víg kedve volt, dicsért mindenkit, még a bojtársuhancot is, aki valóban ügyesen hajtott végig a rázós földúton. Meg is jutalmazta őt egy félig borral töltött kulaccsal, melyet a siheder, szomjában és örömében alaposan meghúzott falatozgatás közben.
Vékonybélű legényke volt még, hamar végzett az evéssel-ivással. Utána pedig, gazdája bíztatására; leheveredett az erdőcskében; a legelésző lovak közelében. István gazduram ugyanis akként nyilatkozott, hogy a kánikulában egyelőre nem folytatják az utazást, négy-öt óra hosszat itt pihennek, s majd csak késő délután kerekednek fel Kecskemét több tornyú városa felé.
A csikósbojtár távozását követően a tőzsér és menye nyugodtan tovább falatozgattak, s persze időnként meg-meghúzogatták a csikóbőrös kulacsot is. Ez jóval nagyobb volt, mint amelyet a fiú kapott, s ha netán valaki összehasonlította volna a tartalmát a csikóséval, könnyen rájöhetett volna, hogy bizony sokkal finomabb nedűt rejteget az öble. Fogyott is szépecskén, hiszen az úr a jóízűen eszegető menyecskét is buzgón kínálgatta baranyai borából, miközben ő maga úgyszintén jó nagyokat kortyolgatott belőle:
Ekként telt el vagy negyed óra; amikor aztán ők is befejezték az ebédelést. István gazda akkurátusan gondos lélek volt, s miután a helyére rakták az ennivalót és a kulacsot, elballagott a tisztásig, megnézni a lovakat. Az asszonyka pedig leheveredett a széles pokrócra, kipihenni a rázós kocsiút fáradalmait.
No, az úr, ámbátor nem is annyira az állatokat ellenőrizte le, hanem sokkal inkább a legényke mély álmáról győződött meg, a kisebbik dolgát is elvégezvén egy árnyékos fa tövében, pár perc múlva sietős léptekkel visszatért Julishoz. S melléje heveredve; nem sokat teketóriázott, hanem rögvest csókolni és ölelgetni kezdte. A jóféle baranyaitól kissé már ködösödő fejű ifjasszony az alkoholmámor gátlásoldóan jóleső kábulatában csak egészen enyhén tiltakozott a férfi ilyetén cselekedetei és igen egyértelmű szándékai ellen. Valami olyasfélét rebesgetett, hogy a gyerek bármelyik percben felébredhet, és megláthatja őket.
De a gazda csak mosolygott az aggályán. Majd, hogy teljesen megnyugtassa, derekát átfonva, odavezette a fiúhoz. Az bizony aludt, mint a bunda. Pedig ura még azt is megtette, hogy karikásával csördített egyet a közelében. Ám az erre sem reagált, ami persze nem is csoda. A fiatalasszony csodálkozó kérdésére adott válasz aztán mindent érthetővé tett: a gondos gazda még odahaza egy csipetnyi törölt mákonyt, áfiumot kevert a csikósbojtárnak szánt italba. Ettől ugyan különösebb baja nem támadhat, de az is bizonyos, hogy még négy-öt óra múlva is csak igen nehezen lehet majd életet verni belé...
No arról, hogy mi történt ezután, leginkább a tőzsér és a menye, illetőleg a pokróc és a föléjük boruló fák lombkoronája tudnának részletesen beszámolni. Ámde hol vannak már ők mindahányan?
Mondani- sem kell, a kecskeméti sokadalmat sikerrel megjárta a három körösi utas, akik persze visszafelé ugyanúgy lepihentek ezen a jól bevált; alkalmi táborhelyen. Dejszen nem is bánhatták meg e ligeti légyottot; mert késő éjszaka ragyogó hangulatban érkeztek meg mindannyian Dávidék portájára. Ahol lefekvés előtt, a hosszú utat megtett jószágokat és a békésen kérődző teheneket végigmustrálva, após és menye igen bensőséges módon vettek búcsút egymástól:..
Hazatérésük után még vagy két hétig tartott a rámenős após és a kikapós meny nem túlságosan sok erkölcsi skrupulusról tanúskodó, furcsa románca. De aztán csak vége szakadt egyszer ennek is, hiszen miként a szólásmondás tartja, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik!
Hogy miként reccsent darabokra Dávid István és Bodó Julis nem kifejezetten összeillő korsója? Ugyan, ki tudná ezt már három évszázad távolából pontosan megválaszolni? Hiszen még a vármegyei ítélet sem utal rá. Elég az hozzá, hogy Buda visszavívása után két esztendővel, ezerhatszáznyolcvannyolc augusztus harmincadikán Nagykőrös mezőváros tanácsa a városházán ülésező megyei urak elé terjesztette Dávid gazduram büntetőügyét. Pest megye hatalmasságai pedig, mivel indoklásuk szerint a vádlott gonoszul félretette isten országának törvényét és az abban megnevezett büntetéseket, a menyével "közösködő", vérfertőzően parázna házasságtörőt halálra ítélte.
Maga a bűnös cívisgazda egy szóval sem tagadta vétkét, de fejének gráciát kért. Meglehet, egyes városi potentátok, némely rokonai és közeli családtagjai is szót emeltek érdekében, mivel a vármegyei ítélőszék egy felettébb érdekes záradékot csatolt a szigorú deliberátumhoz. Ez pedig úgy szólt, hogy "legyen mindazonáltal szabadsága a feleségének, ha gráciát ad életének", ám a homágium iránt; vagyis a fejváltság összegére nézve, egyezzen meg a megyével....
Az eléggé ritka szexuális bűnügyet elkövető nagykőrösi marhatőzsért ily módon önnön, megcsalt feleségének kegyelmére utalták. Dávid István feje így Pörzse asszony kezébe volt letéve. Ám hogy ő miként döntött, arról éppúgy nem tudunk semmit, mint ahogy a tettestárs, Bodó Julis büntetéséről, sorsáról sem maradt fenn értesítés.

Források, irodalom

Egymással állatok módjára bujálkodnak

Budapest. Hadtörténeti Levéltár. Török kori iratok gyűjteménye. 8. doboz. 1597/23. H. n., 1597. VIII. 2. Makói Eötvös Dávid pribék vallomása.

Dernschwam, Hans: Erdély-Besztercebánya-törökországi útinapló. Közreadja: Tardy Lajos. Bp. 1984. 7-8. 46-48., 55-58., 139., 183., 206-208., 218., 250., 272., 282-290., 298., 316-318., 321., 328-329., 333., 353-345., 455., 477. o.

Kovács József László: Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. Ford., bevez.: - Jegyz.: - és Fenyvesi László. Bp. 1986. 109., 125., 231. o.

Villalón, Cristóbal de: törökországi utazás. Ford.: Tomcsányi Zsuzsanna. (Bp.) 1984. 50., 95., 429., 434. o.

Tardy Lajos: Rabok, követek, kalmárok az Oszmán Birodalomról: Közreadja: -. (Bp.) 1977. 123., 154-194. o.

Nagy Judit: Mitrovicei Vratislav Vencel viszontagságai. Ford.: - . (Pozsony-Bo.) 1982. 149-151., 255-256. o.

Benda Kálmán-Tardy Lajos: Pierre Lescalopier utazása Erdélybe (1574) Közreadja: -. (Bp.) 1982. 51. o.

Fügedi Erik: Kimondhatatlan nyomorúság. Két emlékirat a 15-16. századi oszmán fogságról. Bp. 1976. 156-160., 192. o.

Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció. Bp. 1981. 40. o.

Germanus Gyula: Gondolatok Gül Baba sírjánál. Művelődéstörténeti tanulmányok. Válog., szerk, utószó: Antall József. Bp. 1984. 43-44., 48., 151., 326., 12. jegyz., 345. o. 41. jegyz.

Nagy László: Kard és szerelem. Török kori históriák. Bp. 1985. 37-41. o.

Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon. Bp. 1986. 13-16., 21., 59., 179. o.

Hegyi Klára: A szultáni szeráj = História, 1983. 5. évf. 4. sz. 12-15. o.

Hegyi Klára: Az oszmán birodalom Európában. (A képeket válog.: Zimány Vera) Bp. (1986). 41-45. 151-155. o.

Siklóssy László: A régi Budapest erkölcse. II. A prostitúció (1541-1848). Bp. 1922. 8-37. o.

Oláh Tamás: Fejezetek a szexualitás történetéből. Szerk.: -. Bp. 1986. 163-200. o.

Muhammad an-Nefzawi: Az illatos kert. 2. kiad. Ford.: Kiss Imre. Bp. 1987. 5-13. o.

Akit a disznónál is alábbvalónak tartottak

Szekszárd. Tolna Megyei Levéltár. Kammerer Ernő hagyatéka, fasc. I. Nagyszombat város levéltára. Tolna, 1561. I. 3. Fár Lőrinc tolnai főbíró levele Nagyszombat tanácsához; Tolna, 1561. XI: 3.

Döbrentei Gábor: Régi magyar nyelvemlékek. III. Buda. 1842. 39-42. o.

Békési Emil: A nagy-szombati kalmár czéh szabályai 1547. és 1604-ből és régi jegyzőkönyve 1556-1561-ből = Történelmi tár, 1883. 169-176. o.

Szakály Ferenc: Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526-1566) = Tanulmányok Tolna megye történetéből. II. Szekszárd, 1969. 42-43. o.

Kathona Géza: Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből. Bp. 1974. 7-79. o.

Narancscsecsű, keskeny dereku

Wien, Österreichische Nationalbibliothek. Codices. Türkische Handschriften. A. F. 437. Mehemmed Schükri (Divinyi Mehmed).

Magyar Tudományos akadémia Könyvtára. Keleti Gyűjtemény. Török o. 370. török és perzsa verse; Qu. 60. Lippa, Joannes: Fabulae turcicae… Kzt. 1806. 61. fol.

Kropf Lajos: Terdsüman Murad = századok, 1897. 31. évf. 387-390. o.

Varjas Béla: Balassi Bálint és a 16. század költői. II. Szerk.:-. Bp. 1977. 596-612., 1014. o.

Matuz, Josef: die Pfortendorlmetscher zur Herrschaftzeit Süleymäns des Prächtigen = Südostforschungen, 1975. 35. Bd. 49-54. o.

Takáts Sándor: A magyar és a török íródeákok = UŐ: Rajzok a török világból. I. Bp. 1915. 1-104. o.

Orhonlu, Cengiz: Türk-macar kültür münasebetleri. Istanbul, 1976. 5-169. o.

Babinger, Franz - Gragger, Robert-Mittwoch, Eugen-Mordtmann, J.H.: Literaturdenkmäler aus Ungarns Türkenzeit. Bearb.: -. Berlin-Leipzig, 1927. 128-129. o.

Gévai Antal-Luczenbacher János: Literaturai különlegesség = Tudománytár, 1839. 326-328. o.

Németh Gyula: Balassi Bálint és a török költészet = Magyar századok. Bp. 1948. 80-100. o.

Németh Gyula: Balassi Bálint török verseihez = Irodalomtörténeti Közlemények, 1954. 286-328. o.

Szörényi László: "Valahány török bejt" = Uo. 1976. 706-713. o.

Kőszeghy Péter-Szabó Géza: Gyarmati Balassi Bálint énekei. Szerk.: -. (Bp. 1986.) 71., 98., 278., 285., 297-299. o.

Thúry József: Török történetírók. I. Ford.: -. Bp. 1893. 83-84. o.; II. (1521-1566). Bp. 1896. 170-174. o.

Mészáros Gyula: Vüdsui Mehmed = Századok, 1908. 42. évf. 385. o.

Zolnay László: Mozaikok a magyar újkorból. (Bp. 1986.) 43-45. o.

Ferenczy Zoltán: vásárhelyi dalos könyv. Kiadta: -. Bp. 1899. 67., 89. o.

Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660-1664. 2. kiad. Ford.: Karácson Imre. Előszó, szómagy., jegyz. átdolg.: Fodor Pál. Bp. 1985. 146. o.

Farkas Árpád: Szeretni tehozzád szegődtem. A magyar irodalom legszebb szerelmes verseiből. Válogatta: -. Bukarest, 1973. 7-8. o.

Kovács Sándor, V.: Régi magyar olvasókönyv. Szerk.: -. Bp. 1977. 148. o.

Pálmány Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663-1703). Salgótarján, 1986. 61-64. o.

Nagy László: Kard és szerelem. Bp. 1985. 39-52. o. A török világ végnapjai Magyarországon. Bp. 1986. 7-46. o.

A mácsai szoknyapecér

Magyar Országos Levéltár. E 204. A (Pozsonyi) Magyar kamara Archívuma. Missiles. 29. csomó. Pest megye. Fol. 349., 1-2. o. Mácsa, 1598. II. 4. Az elöljárók levele az udvarbíróhoz.

Deák Farkas: Magyar hölgyek levelei 1515-1709. Közli: -. Bp. 1879. 103-105. o. Kubinyiné levele a Máriássyakhoz (1597).

Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1546-1590. évi összeírásai. Demográfiai és gazdaságtörténeti adatok. Bp. 1985. 409-411., 466., 313., 75. o.

Makkai László: Pest megye története 1848-ig = Pest megye műemlékei. I. Főszerk.: Dercsényi Dezső. Bp. 1958. 59-169. o.

Hornyik János: kecskemét város története oklevéltárral. II. Kecskemét, 1861. VI. (2), 512. o., III. 1862. (IV), 512. o.

Szilády Áron-Szilágyi Sándor: Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon. Nagy-Kőrös. Czegléd, Dömsöd, Szeged, Halas levéltáraiból. I-II. Pest, 1863. 459. XXX. O.; 481. o.

Gyárfás István: A jász-kúnok története. IV. 1542-1686-ig. Bp. 1885. II. 436. o.

Egy pribékasszony végzete

Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára. Tört. 2. r. fol. 78. Korpona várostól beküldött, tizenhetedik századi levele. Nr. 82., 2. o. Korabeli másolat, aláírások és hitelesítés nélkül. (Korpona), 1648. IV. 29. "Töröky Faty" hadiszéki vallatása, Bossányi Gábor érsekújvári vicegenerális parancsára.

Takáts Sándor: A pribékek = Uő: rajzok a török világról. I. Bp. 1915. 303-335. o. (Fátiról: 326-327. o.)

Matunák Mihály: Korpona várkapitányai. Korpona, 1901. 89. oo. 1. t. (1640-s évek: 40-41. o.)

Szakály Ferenc: A gyöngyösi ispotály-per 1667-1668-ban (A "törökösség" fogalmának értelmezéséhez) = Archívum, 1981. 10. k. 5-26. o.

A gyulai bég szentesi kedvese

Magyar országos Levéltár. E 199. Wesselényi család. 5. csomó. Nr. 99.

Budapest. Károlyi Levéltár. P 392., P 418. A Harruckern család levéltára. Szentesi iratok (15-19. sz.)

Szentes. Csongrád Megyei Levéltár Szentesi Fióklevéltára. Kézirattár, 3568. sz. Petrák-krónika; A szentesi Református Eklézsia története (mikrofilmen).

Sima László: szentes város története. I. Szentes, 1914. 100-185. o.

Sárgalugas és társai = Csongrád megyei Hírlap. 1938. I. 1., 20. évf. 1. sz. 5-6. o. (Szentesi Névtelen!)

Veress Endre: Gyula város oklevéltára (1313-1800). Szerk.: -. Bp. 1938. 439-467. o.

Scherer Ferenc: Gyula város története. I. A földesúri város. Gyula, 1938. 228-270. o.

Implon József: Gyula város története szemelvényekben, I. 1313-1695. Gyula, 1961. 86-102. o.

Káldy-Nagy Gyula: A Szeged környéki szultáni hász-birtokok mezőgazdasági termelése a XVII. Század második felében = Agrártörténeti Szemle, 1961. 3. évf. 3-4. sz. 470-477. o.

„ Baromkodó” kéjelgés a pajtaszer rejtekén

Magyar Országos Levéltár. P 1313. Batthyány család levéltára. Törzslevéltár. Katonai iratok. 252. csomó. 540-548. fol. Keszthely. 1682. II. 13.

Ráth Károly: Keszthely mint végvár = Új Magyar Múzeum, 1856. 10. füz. 307-308. o.

Bontz József: Keszthely mint végvár = Új Magyar Múzeum, 1856. 10. füz. 307-308. o.

Darnay-Dornyay Béla: Keszthely végvár a törökvilágban. Keszthely, 1935. 32. o.

Sági Károly-Iványi Béla-Péczely Piroska-Csiki László: Keszthely. Bp. (1955.) 35-40. o.

Iványi Béla: Végvári élet a Dunántúlon a XVII. században. Kzt. (Bp. 1958.) = A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára. Ms. 5301/7. 67. 4. o.

Müller Vera: A zalai végek mindennapi problémái a XVII. század első felében = Zalai Gyűjtemény, 8. Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból. Zalaegerszeg, 1978. 81-93. o.

Eszes László: Keszthely mezőváros és végvár. Adalékok a település történetéhez = Építés-Építészettudomány, 1984. 16. k. 1-2. sz. 249-293. o.

Szántó Imre: A szélnek eresztett végvári katonaság sorsa Zala megyében (1671-1767) = Magyar és török végvárak (1663-1684). Szerk.: Bodó Sándor-Szabó Jolán. Eger, 1985. 103-118. o. (Studia Agriensia. 5.)

Akinek két férjura volt

Pest Megyei Levéltár. IV/A/I-1. PPS vármegye nemesi közgyűlési jegyzőkönyvei VI. k. (1685-1689), 25-26. o. Gács. 1686. VI. 20. Ítélet Borsos Erzsébet bigámia-bűnperében.

Kecskemét. Bács-Kiskun Megyei Levéltár IV/A. Kecskemét Város Levéltára. Feudális kor. 1518. Kecskemét Város Bírószékének iratai. D. "Bírálati irományok" (1686).

Acsády Ignác: Magyarország Budavár visszafoglalásának korában. Bp. 1886. 221-222., 241. o.

Hornyik János: Kecskemét város története, oklevéltárral. II. Török-világ 1526-1586. Kecskemét, 1861. VI., 512. o.: III. Német-világ 1638-1703. Kecskemét, 1862. II., 512. o.

Kaposvári Gyula: A szolnoki vár visszafoglalása a törököktől 1685-ben, (Szolnok, 1985.) 12. o.

Komáromi Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Szerk.: -. Bp. 1910. 403-409. o.

Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből. I. Bp. 1929. 189-224. o.: A magyarországi prostitúció múltjából.

Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529-1768. III. Közreadja: -. Lektorálta és sajtó alá rendezte: Nagy Ilona, Tárkány Szűcs Ernő. Bp. 1882. 31-32. o.

Ráth-Végh István: Szerelem, házasság. 3. kiad. Bp. 1975. 674. o.

Szakály Ferenc: Buda visszafoglalásának emlékezete 1686. Összeállította: -. (Bp.) 1986. 607. o. 98. t.

Hungaria eliberata. Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól 1683-1718. (Bp.) 1986. 186. o.

„Istentelenül közösködni, paráználkodni nem iszonyodott”

Pest megyei Levéltár. IV.1./a. Pest-Pilis-solt vármegye köz- és kisgyűlési jegyzőkönyvei. 6. tomus (1684. I. 10.-1689. V. 18.). 107. o. Nagykőrös, 1688. VIII. 30. Pest megye törvényszékének ítélete Dávid István bűnügyében.

Majláth Jolán: Egy alföldi cívisváros kialakulása. Nagykőrös gazdaság- és társadalomtörténete a XVIII. Század elejéig. Bp. 1943. 75-167. o.

Kosáry Domokos: Pest megye a kuruckorban = Pest megye múltjából. Tanulmányok. Bp. 1965. 26-28. o.

Novák László: Nagykőrös mezővárosi fejlődése és településrendszere a XVII-XIX. Században = Tanulmányok Nagykőrös történetéből és néprajtából. I. Nagykőrösi Arany János Múzeum Közleményei. Nagykőrös, 1978. 9-168. o.

Borosy András: Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái 1638-1711 III. 1681-1697. Bp. 1985. 66-71. o.