Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

16. LEVÉL
1988. OKTÓBER

TENNÓ HÉKA LÁZA (T)
Lassan az az érzésem, hogy nekem írják a világtörténelmet. 1977-ben személyes élményeim alapján számolhattam be arról, hogyan készült a brezsnyevi, a "világ legdemokratikusabb alkotmánya" a Szovjetunióban. 1978-ban éppen akkor töltöttem időmet Olaszországban, amikor Aldo Morot elrabolták, fogva tartották és kivégezték. És ami most történik Japánban, az sem minden ember életében fordul elő: haldoklik Hirohito, akit itt csak mint "Tennó héka"-t, azaz császári fenséget szokás említeni.
Amikor a II. világháború befejező eseményeként Japán megadta magát, az amerikaiak feltétel nélküli megadást követeltek. A japán vezetés ezt ellenvetés nélkül vette tudomásul, egyetlen feltétellel: ha a császár személyét és a császárság intézményét nem éri bántódás. Az amerikaiak ezen először megdöbbentek, de azután rájöttek, hogy ha ezen a ponton engednek, akkor már minden simán fog menni. És nem is volt nehéz, mert Hirohito - mondják - a lágy vonalhoz tartozott, próbálta fékezni a militaristákat. Bár a világháborúban betöltött szerepe a mai napig vitatott külföldön, bár az ő nevével ajkukon mentek a halálba a japán férfiak tömegei zokszó nélkül, ő azok egyike volt, akik a kilátástalan háború végén, az értelmetlen vérontást megakadályozandó a fegyverletételt szorgalmazta. Sőt, szakítva a hagyománnyal, amely szerint az ő császári hangját akármilyen földi halandó meg sem hallgathatja, személyesen szólította fel a rádióban tönkrevert hadseregét a megadásra. Az általa fémjelzett időszámítási korszak, a Sóva jelentése szerint a Ragyogó Béke, formailag ugyan 1925-ben, de tartalmilag igazán a háború után köszöntött be.
És most, a Sóva 63. évében nagybeteg az uralkodó. Hihetetlen dolog látni, hogy a császár tényleg mennyire fontos a japánoknak. A hírügynökségek az első nap szabályos ostromgyűrűvel vették körül a palotát. Az első napokban óránként közölték a híreket, morbid, japán részletességgel ismertették a Tennó Héka testhőmérsékletét, pulzusát, vérnyomását, és hogy hány cc vért kapott, és mennyit "adott vissza". Azóta is, állandóan megjelennek a grafikonok a TV képernyőjén, az udvari orvosok hosszasan kommentálják a helyzetet, és a riporterek és a megkérdezettek leggyakoribb szava: "simpai deszu ne", aggódunk. A palota körül kameraerdő van, a TV-társaságok sátrakat, emelvényeket és hatalmas antennákat álítottak fel, és 24 órás szolgálatot tartanak. Találkoztam az NHK (a fél-állami, de mindenképpen legnagyobb) TV- és Rádiótársaság egyik hírszerkesztőjével. Olyan izgatott, hogy enni, aludni alig tud, és (ez még nem meglepő önmagában) alig van otthon. Az NTT telefontársaság külön telefonközpontot állított fel a Palotánál. A tudósítási láz odáig fokozódott, hogy a szöuli olimpiai közvetítéseket is meg-megszakították egy-egy új lázgörbe kedvéért. Gyakran a legizgalmasabb döntő közepén szaladt végig egy sor kandzsi a képernyő tetején, hirdetvén, hogy 5 perc múlva hírek jönnek a Palotából. Az egyik napilap, a Mainicsi Sinbun angol kiadása izgalmában tévedésből már lehozta a császár halálhírét. Nagy volt a botrány, és azon túl, hogy az angol változat főszerkesztőjét azonnal kirúgták, az (itteni szokás szerint) a japán nyelvű anyalap főnöke is önként vállalta a felelősséget, és azonnal lemondott. Hogy értsétek, a Mainicsi Sinbun a három legnagyobb lap egyike, naponta 5 millió példányban jelenik meg. A főszerkesztő igazi nagyhatalom. Az angol változat az egészhez képest semmi.
A szkeptikus európai mondhatná, hogy a sajtó csinálja a balhét, manipulálja a közvéleményt. De mit lehet szólni ahhoz a hatalmas tömeghez, amelyik a Palotába zarándokolt (és zarándokol folyamatosan), hogy személyesen imádkozzon a császár életéért? Nem tudok jobb szót, pedig az "imádkozás" nem igazán fedi az aktust. Jönnek öregek és ifjak, a zuhogó esőben, megállnak a Palotával szemben. Először gondosan összecsukják esernyőjüket, leteszik a földre, leveszik sapkájukat, mélyen meghajolnak, majd némán, csendben állnak. Sokan valóban imádkoznak, összeteszik a kezüket. Van, aki Bibliát hoz magával, van, aki Buddhista szövegeket. Van, aki hatalmas papírra kalligrafált szöveget olvas fel hangosan, van, aki csak áll, sokáig, majd újra meghajol, és távozik. Időnként 20-30 fős munkahelyi kollektívák együtt érkeznek, és kórusban imádkoznak. Ezeknek az embereknek a számára megszűnik a külvilág. Nem számít a zuhogó eső, nem számít, ha bárki 20 cm-re az arcukba dugja a kameráját, nem számít a tömeg. Csak a császár élete számít.
Olyan is van, aki fényképez, vagy videózik, miután tisztelgését bevégezte. Aláírásokat is gyűjtenek, már több százezer aggódó neve került fel a listára. Az őszi szumó-torna ezúttal a szokásos császári látogatás nélkül zajlott le. Külön hírben hozták le, hogy a fenség TV-n megnézte a döntőt (megint Csijonofudzsi nyerte el a kupát, ami történelmi esemény önmagában is, mivel ezzel már minden idők harmadik legjobb bajnoka lett), és másnap az óriások mind elmentek meglátogatni a beteget...
Most, hogy már kb. 6 hete tart a krízis, és szegény császár már 3-szor annyi vért kapott, mint amennyi volt neki, persze az izgalom is kicsit csökkent. De az aggodalom nő, és mindennapi beszédtéma.
Az időszámítás rejtélyét sikerült közben megfejtenem. Ha a császár meghal, másnaptól új év, és új időszámítási korszak kezdődik. De a japánok praktikus népek, nem borítják hát fel az egész naptárt, csak átnevezik az év hátralevő részét. X hónap Y napja még Sóva, Yedike viszont már ... mi is? Azt még nem lehet tudni. A japánok előrelátóak, és a korszak-elnevező bizottság már ülésezik, de az új név csak a korszak beköszöntével kerül a nyilvánosság elé. Az "ifjú" trónörökös, az 54 éves Akihito herceg, persze már működik, mint afféle megbízott császár. Az öreg uralkodó szegényke már benne van a korban, a 87-et tapossa. Ezért is szívszorító a nagy össznépi aggodalom és küzdelem agóniájának meghosszabbításáért földi eszközökkel. Fel is vetették már azt a kérdést is, miért nem vonulhatnak vissza Japánban a császárok? Persze, ez nem megy. Azt ugyan a tudósok is elismerik, hogy a császár nem egyszerűen Amateraszu istennő egyenes leszármazottja. A történészek újabb álláspontja szerint kétszer is került idegen vér a családba... De a "nyugdíjas császár" intézménye azért már túlságosan polgári lenne.
A dolognak súlyos anyagi és egyéb következményei is vannak. Sorban maradnak el a különböző fesztiválok, sport- és kulturális rendezvények. Azon nem izgulok, hogy például a Sóva 66-ig érvényes autóvezetői jogosítványom érvényes lesz-e az új érában, mivel eddig sem használtam. De mi lesz például azzal a 100 millió újévi üdvözlőkártyával, amit november 5-én kibocsát a posta, "Sóva 64" felirattal, ha történetesen még az idén beköszönt az új időszámítás? Még prózaibb probléma: Lesz-e szeminárium pénteken? Mert tegnap, hétfőn, elláttak információval, imigyen: "Radonai szan! Szombaton macuri lesz az egyetemen. Emiatt lehet, hogy pénteken nem lesz szeminárium, mert plakátot kell készítenünk a macurira. De ha meghal a császár, akkor elmarad a macuri, és lesz szeminárium. Hacsak nem lesz aznap országos gyász, mert akkor mégis elmarad." Továbbá: lesz-e tényleg egy extra ünnepnap idén? A praktikus japánok ugyanis azt is tudják, hogy a leendő új császárnak decemberben van a születésnapja, ami ünneppé lesz nyilvánítva. És tényleg igaz-e, hogy ha meghal a császár, sokan lesznek öngyilkosok? És, és... meddig tart ez még szegénynél?

VIZSGÁZTATOK OLDATKÉMIÁBÓL ... (T)
... ami már megint úgy hatott a diákokra, mint egy istencsapása, pedig most nem kellett megszólalniuk angolul, sőt, nem is volt szabad. Ugyanis írásbeli vizsga volt, úgy tűnik, Japánban ismeretlen a szóbeli. A meglepetést az okozta, hogy a professzort várták, de ő, a világ minden professzorához hasonlóan, lepasszolta a dolgot.
Nem részletezem, hogy a diákok már eleve néma csendben, üres padokkal, egymástól a lehető legnagyobb távolságra ülve vártak, mint a becsületesség szobrai. Később persze voltak csalhatatlan jelei, hogy a puska itt is el-elsül, de azt igyekeztem nem észrevenni. Kiosztottam a professzor által már előre sokszorosított kérdéseket, elmondtam nekik, helyzetüket megpróbálván könnyíteni, ezúttal japánul, mit kell tenniük (amit egyébként a világ minden diákja tud), felírtam a táblára, meddig dolgozhatnak, majd, mielőtt gondosan hátat fordítva nekik, beültem volna az első padsorba, látván döbbenetüket, megkérdeztem, hogy van-e valami baj abból, hogy én jöttem felvigyázónak? Mire az egyikükből kiszakadt, hogy a professzornak jobban örültek volna. Hogy miért, nem derült ki. Hogy oldjam a feszültséget, megkérdeztem, vett-e be valaki aznap valamilyen doppingszert? (Éppen előző nap pattant ki az olimpián a nagy botrány Ben Johnsonnal kapcsolatban). Az egyik legény bizonytalanul feltette a kezét, majd gyorsan lekapta. Amikor ezek után elmondtam nekik, hogy a Ben Johnson miatt kérdeztem, olyan hevesen kezdett el mindegyik tiltakozni, hogy én majdnem sírva fakadtam... Persze, elfelejtettem, hogy itt, ha viccel az ember, célszerű így kezdeni: "most viccelni fogok!" Képzeljétek el, milyen az, amikor már egy itt lévő német is panaszkodik, hogy a japánok nem értik a viccet!
A vizsgában az egyik nagyon érdekes dolog az volt, hogy a kérdések mind a prfoesszor, mind pedig a diákok egybehangzó vallomása szerint nagyon nehezek voltak. (Vigyázat, szakmai rész jön! Laikusok kétszer olvassák el, vagy egyszer sem!) Itt van mindjárt az első kérdés: "Hasonlítson össze egy régi és egy modern szerkezetvizsgáló módszert!" Ezt otthon egy egyetemi vizsgán potya kérdésnek tekinthetnénk, mert lefetyelni lehet, ráadásul a diákra van bízva, hogy miről. Itt éppen ez utóbbi okozta a nehézséget. Második kérdés: "Magyarázza el a Van der Waals-állapotegyenletet!" Otthon ez talán az első vagy második évfolyam könnyű kérdése lehetne, de itt már az első diplomán túljutott diákok vannak. Volt egy harmadik érdés, amire azonnal lehetett válaszolni, ha valaki elolvasta a tankönyvet (részletre kérdezünk, hogy ellenőrizzük, készült-e a diák), és végül a hab a tortán, imígyen: "Irja le véleményét az oldatkémiáról!" Ezen aztán alaposan fennakadt egy-két diák. Egyikük viszont később elmondta nekem, hogy ő bizony teljesen őszintén leírta, hogy "nagyon tetszettek a professzor előadásai". Kommentár helyett idézem kedvenc történelem tanárnőmet, aki évekkel azután, hogy patinás gimnáziumunkat átképezték ápolónő-képző iskolává, bánatosan panaszolta nekem: "Tamás, én már nem tudom lejjebb engedni a színvonalat! Mert ha mentő kérdésnek felteszem, hogy mondjon a diák egy nevet a görög demokrácia fénykorából, ami P-vel kezdődik, és sz-szel végződik, és nem tudja kinyögni, hogy Periklész, muszáj megbuktatnom!" Érdekes még az értékelés módja is. Itt a dolgozat beszedése után a diákok nem látják vizont irományaikat, nem kapják meg a helyes válaszokat és az eredményt sem! Hónapokkal később a tanulmányi hivatal köröz egy hivatalos papírt, amin a prof feltünteti az érdemjegyeket. A diákok majd a hivataltól kapott bizonyítványból meglátják, esetleg fél év múlva, mit érnek, és kész.

OKTATOK: SPECIÁLIS KISÉRLET (T)
Itt írom le gyorsan az előzőnél lényegesen nagyobb aktivitást igénylő oktatási feladatomat. A diákoknak bizonyos számú speciális kísérleti módszert kell megtanulniuk. Nekem is jutott 6 legény az idén, el is vettem egy-egy napjukat minden héten (ők is az enyémet). Amikor először megláttak, megrőkönyödtek. Az egyik, amikor megtudta, hogy angolul fogok beszélni, sőt, a végén neki is angolul kell írnia egy 4-5 oldalas összefoglalót, olyan ideges lett, hogy véletlenül lesodorta a papírjaimat az asztalról, és nekiment az ajtónak kifelé menet. Mellesleg, a legjobb beszámolót ő írta. A munka során, nem kis fáradsággal, igyekeztem megkönnyíteni a dolgukat. Minden órán sokszorosított, részletes vázlatot kaptak, csatolva a vonatkozó angol, sőt, japán nyelvű irodalommal is. Kaptak szószedetet az angol szakkifejezésekből, Ábrákat is eleget. Olyan lassan és egyszerűen beszéltem, hogy annál lassabban már nem hiszem, hogy lehet. Megmondtam, hogy a beszámolóban nem az angol mondatok nyelvtani helyessége fog érdekelni, hanem a szakmai pontosság. Az egyik diák rá is jött, hogy az olló és a másológép a legcélszerűbb eszköz a beszámoló elkészítéséhez, és így sikerült is viszontlátnom bevezetőnek szánt angol mondatomat: "A tanfolyam célja, hogy megismertessem Önöket a röntgendiffrakciós folyadékszerkezet-vizsgálat elemeivel". A szöveget ráadásul kétszer is visszakaptam, mert az a diák, aki egy hónappal később vett részt a tanfolyamon, már csak egyszerűen elkérte és lemásolta kollégája dolgozatát!
Az értékelési módszer ismét érdekes volt: 0 és 100 pomt között kellett díjaznom őket, 16 pont alatt volt a bukás, a hivatal viszont előírta, hogy az átlagnak 80 pontnak kell lennie! Baráti jótanács a főnökömtől: ha egyéb indok nincs, adjak mindenkinek 80 pontot. Egy esetben azonban lett egyéb indok. Mindenki egy, esetleg két hetet kapott az írásra. Meg is hozták a dolgozatot sorban, általában az utolsó napon, kivéve egyiküket. Kérdezem a főnököt, ilyenkor mi van. Mondja, várjak kb. egy hónapot. Eltelik az is, most mi legyen? Várjak, hangzik a tanács, amíg megjön a kérdőív a hivataltól. Kissé furcsállottam a dolgot, de vártam. A tanfolyam júniusban volt, a papír szeptemberben megjött. Ekkor, és csak ekkor, főnököm felemelte a telefont, és a srác professzorával lakonikusan közölte, hogy még nem ért ide a gyerek dolgozata. Letette a kagylót, majd így szólt: "Biztos vagyok benne, hogy egy héten belül itt lesz. Ha mégsem, adjál neki valami nagyon rossz jegyet, mondjuk 60 pontot(!), egyébként osztályozd le, ahogyan akarod!" Pontosan egy hét múlva, a fiú kiválasztva egy olyan időpontot, amikor nem voltam a szobámban, az asztalomra tette a dolgozatot, rajta egy fecnivel "sorry for being late" - elnézést a késésért. Találós kérdés: szerintetek hány pontot adtam? Ti mennyit adtatok volna? További kérdésem: mi a véleményetek az egészről? Én az enyémet - egyelőre - nem árulom el. Azt viszont elmondom, hogy többi diákom legnagyobb csodálkozására, mindegyiküknek visszaadtam kijavított szövegüket, részletes, nyomtatott értékeléssel ellátva, amelyben külön megköszöntem igyekezetüket az angol szövegezésben. Ez a srác azonban ebből nem kapott. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy mind közül ő tudott a legjobban angolul, és ő írta a leghosszabb dolgozatot.

HOLDÜNNEP (EPOSZI JELZŐKKEL ÉS TÁJÉKOZÓDÁSI PROBLÉMÁKKAL) (T)
A holdünnep alkalmából a MIA ismét meghirdette szokásos partyját a külföldieknek, de ezúttal nekünk valahogyan nem is szóltak. Pedig Zsuzsa szerint mi számítunk Fudzsi-ga-oka világvárosban a nagy hírességnek. Többek kijelentették, hogy "Radonai szan nagyon népszerű a MIA-ban". (A japán nyelvhasználat homályban hagyja, hogy ilyenkor Zsuzsáról, rólam, vagy az egész családról van-e szó. De azért, remélem, sejtitek, kire gondolhattak). Mellőzésünknek, mint kiderült, az a praktikus oka volt, hogy az esti programot gyerekek részvétele nélkül kívánták lebonyolítani, és közismert volt, hogy nem tudjuk kire bízni őket. Látván azonban, hogy mi azért elmennénk, beindult a "mit tegyünk, mit tegyünk" program, és a végén megszületett a megoldás. A csodálatosan helyes és gyönyörű Morii szan (most a hölgyről van szó, akivel mellesleg egy jól sikerült fényképen egymás mellett térdelünk), felajánlotta, hogy ha jó korán elvisszük hozzájuk az ördögöket, akkor ellehetnek a kis Morii-k társaságában, a barátságos Morii szan (az atya) felügyelete alatt. Mivel a tervezett esemény fő műsorszáma a telihold szertartásos megszemlélése lett volna, természetesen zuhogott az eső. A szükséges időpontban a taximegálló előtt tömött sorok, a busz késett és tömve volt, és amikor le akartunk szállni a kapott utasítás szerinti megállóban, és szándékunkat a vezetőnek jóelőre jeleztük, a busz előzékenyen megállt - két megálló között. Ezt mi nem tudtuk, és boldogan leszálltunk, egyenesen bele a japán tájékozódási csapda közepébe. Az útvonal itt szokásos magyarázata (a buszmegállótól jobbra, aztán balra, aztán megint jobbra, ...) teljesen használhatatlan, ha nem a megfelelő pontról indulunk el. 5-ször hívtuk fel hát Moriiékat egy utcai telefonfülkéből, amíg végre tisztáztuk a helyzetünket. Tudniillik a gyönyörű Morii szan kérdésére, hogy hol vagyunk, egyáltalán nem tudtunk mit válaszolni. A barátságos Morii szan kérésére, hogy olvassunk el valahol valamit, csak nevetni tudtunk (közismert, hogy Japánban utcanév-tábla nincs, csak egészen kivételes tokiói főutakon, a házszám-táblák Moriiéknak nem mondtak semmit, a mellettünk levő vendéglő neve nem tartozott bele az én kb. ötszázas kandzsi-szókincsembe). A megkérdezett járókelő pedig, aki minden jel szerint helyi lakos volt, arra a kérdésünkre, hogy "hol van a kutyakórház?", mint 1. számú tájékozódási pont, csak a vállát vonogatta. Később kiderült, hogy tette mindezt egy tábla alatt, amire fel volt írva, hogy: "Kutyakórház erre, 400 m". Végül bementünk a vendéglőbe, és megkérdeztük a nevét a tulajdonostól. Erre azonnal kaptunk egy tucat reklámkártyát, a vendéglő nevének szépen kalligrafált kandzsijaival... Akkor már csak meg kellett kérni a döbbent vendéglőst, hogy ugyan már, legyen olyan jó, és olvassa fel jó hangosan nekünk a kártyát! (Na mit csinált volna, aki még beszélni sem tud japánul, ott állva, a zuhogó esőben?)
Onnan már minden ment, mint a karikacsapás: még egy telefon, és a barátságos Morii szan már jött is értünk, kocsival, elvitt a lakáshoz, a srácokat belökte a haverok közé, bepakoltuk az összes szükséges holmit, kaját, piát, miegymást, a gyönyörű Morii szan pedig szépséges kimonójában a kocsihoz tipegett, és ... két meglepő dolog történt. Először is, gyönyörű Morii szan átcserélte szép, hagyományos, csak a kimonóhoz viselendő papucsát egy közönséges utcai cipőre, mivel abban a merev papucsban tilos vezetni. A vicc csak az, hogy a papucsot a ház kapujában vette fel, és a kaputól 3 lépésre álló kocsinál már vette is le. De a stílszerűtlen lábbelit egy pillanattal sem vette volna fel előbb, mint muszáj. A második meglepő dolog aztán 3 perc vezetés után történt. Ugyanis ő is, akárcsak előbb mi, gyarló külföldiek, eltévedt. Kalandos utazás következett, körbe-körbe az esőben, ahol az egyik utca olyan, mint a másik, és a járókelőktől csak azt lehetett megkérdezni, hogy "nem tudják véletlenül, merre van a Takegucsiék háza? Szép, nagy, barna ház, nemrégen épült". Nem tudták. A gyönyörű Morii szan sűrűn kérte az elnézésünket, biztosított arról, hogy valahol erre van, amit keresünk, hiszen járt ő már ott - eközben idegességnek a leghalványabb jele sem mutatkozott rajta. Végül egy "na, erre még megpróbáljuk!" felkiáltás után egyszer csak célba értünk, csekély 45 perc késéssel.
A vendéglátó házáról csak annyit, hogy nem Japánban vagy Magyarországon, de Nyugat-Európában sem gyakran látni ilyen gazdagságot és tökéletes ízlést sugárzó házat. A gazdagságra a magyarázat azonnal adódott (a papa egy biztosító cégnél dolgozik, nem is alacsony beosztásban, és az ilyen japán cégek mostanában nemcsak helyi, hanem világviszonylatban is a legmenőbbek közé tartoznak). De ami itt a plusz volt, az a hagyományos japán és a "nyugati" ízlés különlegesen harmónikus és ugyanakkor célszerű együttese, amin csak ámulni-bámulni tudtunk. Gyerekeink közben nagyon jól érezték magukat, mivel a barátságos Morii szan megengedte, hogy megnézzék a TV-ben a legvéresebb robot-csatát, amit mi szigorúan tiltunk. Nem haragudtunk ezúttal azonban mi sem, hiszen Morii-ék jó cselekedete ritka madár: ittlétünk óta mindössze harmadszor fordult elő, hogy kettesben elszabadultunk, és az első két esetben is csak azért, mert magyar "pesztonkánk" akadt.


17. LEVÉL
1988. NOVEMBER

Egy gyors hír: Tennó Héka még él szegényke, de mostanában már naponta kap annyi vért, hogy egy közönséges, nem isteni eredetű szív és vese azt már biztosan nem bírná.

HELYREIGAZITÁS (T)
Habár ez nektek valószínűleg teljesen mindegy, hiszen messziről jött ember azt mond, amit akar, a tisztesség úgy kívánja, hogy helyreigazítsam magam. Az előző levélben azt állítottam, hogy 100 millió újévi üdvözlő lapot ad ki a posta (Sóva 64-re készülvén). Egy kicsit tévedtem. Tegnapelőtt forgalomba került mind a 3.6 milliárd darab. Természetesen lottószámmal ellátva. Ami azt jelenti, hogy minden japánra, legyen csecsemő vagy 100 éves, 30 darab jut belőle. A tévedésem onnan ered, hogy kb. 100 millióval több ez a mennyiség, mint tavaly ilyenkor volt. És még ekkora készlet mellett is, a nyitáskor minden postafiók előtt hosszú sorok álltak, a tokiói főpostánál például kb. 400 ember várakozott. Ti, akik most sorban írjátok, hogy kevés a papír otthon, el tudjátok képzelni, mekkora mennyiség ez?! És hogy létezik olyan nyomdai kapacitás, amelyik ezt színesben, határidőre ki tudja nyomni?

KÉT NAP ALATT FÉL JAPÁN KÖRÜL (T)
Biztos vagyok benne, hogy ez jobb kör volt, mint Willie Foggé. A dolog azzal kezdődött, hogy konferenciára mentünk Tokusimára. A japán tudományos konferencia egy sajátos műfaj, de ezt a témát most csak az engem személy szerint érintő vonatkozásban érintem. A nagy horderejű eseményre kemény munkával készültünk, méghozzá öten a laborból (professzor, társprofesszor, én + két hallgató). Ami engem illet, én úgy éreztem magam, mintha én lennék Dr. Jekill és Mr. Hyde, vagy ha úgy tetszik, a koldus és a királyfi egyszemélyben. Tudathasadásom magyarázata az, hogy egyrészt a konferencia hivatalos résztvevőjének, másrészt egy turistának a programját kívántam megvalósítani - egyszerre. Kollégáim az első pillanatban még nem fogtak gyanút, mert a sinkanzenre szabályos öltözékben szálltam fel, (öltöny, nyakkendő), és nem is sejtették, hogy a csomagomban turista egyenruha (farmer, tornacipő) is lapul. De amikor a vonaton lelkes főnököm elővette az 1000 oldalas konferencia-kiadványt, hogy az utazás során azt tanulmányozza, én viszont az útikalauz után nyúltam, kissé csodálkoztak. És amikor a főnök 10 perccel később lebillent fejjel, ölében a vaskos kötettel már édesdeden aludt, én viszont arról magyaráztam a hallgatóknak, hogy Amateraszu istennő miért adta vissza a napot az embereknek, megállapítottam, hogy hibbantnak néztek. Talán igazuk is volt.
A konferencia remekül sikerült. Előadásomat élénk érdeklődés kísérte, annak ellenére, hogy japán helyett angolul adtam elő. Diákjaim is sikerrel debütáltak. Találkoztam néhány régebbi kollégával és baráttal, ott volt a teljes fukuokai gárda, akiknél tavaly nyáron vendégeskedtünk. Külföldi is volt, rajtam kívül kettő a 400 megjelentből.
A dolog informális része sok átütő élménnyel szolgált. Az egyik, hogy mind az öten egy szobában aludtunk! Pizsama helyett jukatában, szorosan egymás mellé helyezett matracokon, a társprofesszor lábtól. A professzor rendelte el a lámpaoltást, miután bőbeszédűsége szolgáltatta az esti mesét, reggel pedig az ő vekkere jelezte az ébresztőt. Segédje kapcsolgatta a TV-t, alvás előtt ki, ébredés után be. Az egyik hallgató megmutatta, mit jelent a híres japán előzékenység a gyakorlatban: első este, fürgén és minden felszólítás nélkül előzékenyen elfoglalta a legbelső, legjobb matracot, udvariasan kijelentette, hogy ma este nem kíván fürödni, és hogy garantáltan megizzadjon, jukatájára még egy mellényt is húzott, mielőtt a paplan alá bújt. Reggel aztán frissen, fiatalosan, mielőtt bárki megmozdult volna, előzékenyen elfoglalta a mosdót, és alapos tisztálkodásával megelőzte, hogy nekünk sok időnk teljen el az ilyen műveletekkel.
Túléltük azért, méghozzá vidáman a három napos szimbiózist.
Az elmaradhatatlan esti vendéglőlátogatások ismét csak kulturális kincsesbányaként szolgáltak. Ilyen alkalmakkor, az ital hatására a férfiak itt is, mint mindenütt a világon, megnyilvánulnak. Kiderült például, hogy van, aki szívesen látná, ha legközelebb is a Berlin - Róma - Tokió tengely oldalán állna Magyarország, bár (idézem) "ez kevéssé valószínű, mivel az utóbbi időben eléggé gyengék vagytok". Az is kiderült, hogy a szexuális tartalma miatt Japánban betiltott, egyébként Nyugat-Európában kincseket érő 150 éves, eredeti ukijo-e (fametszetek, többek között van Gogh munkásságára döntő hatással lévő képek) közül egy az egyik ismerős professzor birtokában van. Családi ereklyeként száll apáról fiúra, nemzedékek óta, és arra használják, hogy a család lányait felkészítsék az életre. A prof elbeszélése szerint nagyon fontos, hogy megmutassák a lányoknak: "így kell csinálni, lányom, tanuld meg!" Fény derült továbbá generációs konfliktusokra, egyetemi belső ügyekre, a japán férfi viszonyára a nyakkendőhöz, a japán humor mibenlétére, valamint arra, hogy Szuzuki szan most evett életében először o-konomi-jakit, ami döbbenetes dolog, mivel ez egy nagyon népszerű étel, nevezett szan pedig igazi ínyenc.
No de nagyon elkalandoztam az eredeti témától. A konferencia negyedik és egyben utolsó napján úgy döntöttem, hogy megérett az idő, hogy átváltozzam turistává, és csendben felültem a gyorsvonatra. Ezzel megkezdődött utazásom, mely két teljes napig tartott.
Indulás a "négy országból"
Tokusima kb. 200 ezer lakosú kisváros. Külön értéke számomra, hogy este európai szintű sötétség borítja be, nem úgy, mint Tokiót, amely viszont sokak szerint a világ legfényesebben kivilágított városa. Bizony, amikor érkezésem után Ecki barátommal egy este bevonatoztam, és először léptem ki este a metró feljárójából Sibuján, akkor értettem meg, mit jelent az a kifejezés, hogy földbe gyökeredzik az ember lába. Sibuja fantasztikus erejű neonfényei, párosulva az ott korzózó hatalmas tömeg látványával, kifejezetten fizikai nyomás érzetét keltették. Azóta nagyon megkedveltem az egészet, de a borzonagató sötétség, amikor csak az utcalámpák égnek, valahogy ismerőssé tették a kisvárost. Japán kollégáim viszont azonnal elkezdték mondogatni, hogy milyen bizonytalanul érzik magukat.
Tokusima azért nem a középkorban él. Van repülőtere, óriási kikötője (odafelé komppal mentünk, amin az egész másodosztályú utastér egy nagy szőnyegből állt), autópályáján sem Trabantok száguldoznak, hanem Hondák, Toyoták, Nissanok. Egyeteme is van (különben hol lett volna a konferencia), és onnan is mágneskártyával lehet telefonálni Jokohamába, a szokásos módon, utcai telefonfülkéből...
Reggel 8-kor hagytam el Tokusimát, hogy átszeljem vonaton Sikoku szigetét. Ez a legkisebb a négy fősziget közül, és úgy tartják, hogy ezt érintette a legkevésbé a modern élet (forgó)szele. Neve azt jelenti, hogy Négy Ország, mivel négy vetélkedő földesúr birodalma volt az egész, hosszú időn át. Én úgy láttam, hogy a Japán csodálatos szépségét nyújtó hegy-völgy-tenger-folyó kompozíció itt is ugyanolyan szép, mint másutt. A különbség talán abban van, hogy itt a rizsföld aránya a betonhoz képest az előbbi javára tolódott el, valamint, hogy az általában kevert lombos erdő-fenyő-pálma növényzetben itt a lombos erdő dominált.
Robogás a világ leghosszabb hídján
Miután a gyorsvonat másfél óra alatt legyűrte a Tokusima és Takamacu közötti, mintegy 120-150 km-nyi távolságot, egy párszor meg-megállván eközben, a hangosbemondó a szokásosnál még két szinttel feljebb srófolta udvariassági szintjét, amint bejelentette: "Kedves utazóközönségünk, hálásan köszönjük, hogy járatunkat igénybe vették. Hamarosan áthaladunk a Szeto-ó-hasin. Mostantól a hídról szóló ismertetőnket hallják." Egyik praktikus kollégám már előzőleg lemérte, hogy a gyorsvonat 7 perc alatt halad át a hídon. Bátran állíthatom tehát, hogy a hangszórókból ettől kezdve 7 percen át áradt egyfolytában az információ, amit (legkorábban) jövő nyáron akár Ti is meghallhattok az ott készült 7 perces videofilmemről. A Szeto-ó-hasi állítólag a világ leghosszabb tengeri hídja. Amint azt egyszer már meg is írtam, 12 km hosszú, és vagy 5 szigeten halad át. Amit azonban még én sem tudtam, az az, hogy a legalacsonyabb pontja is 60 m magas! A legmagasabb pedig 180 m. És azt sem tudtam, milyen érzés lenézni onnan a tengerre, ahol valahol mélyen alattunk vonulnak a hajók. Fantasztikus élmény, elhihetitek. A híd különben kétszintes, alul mennek a vonatok, felül az autópálya. Amit viszonylag kevés autó vesz igénybe, mert a hídhasználati díj nagyon magas: egy menet 6000 jen!
Egy "igazi" japán vár
... amelyet szintén "harcolásra használtak", hogy Zoli szóhasználatával éljünk. Ezúttal a Himedzsi kastélyról van szó. Visszaérvén a fő-főszigetre, Honsúra, a gyorsvonatot Okajámán kicseréltem a sinkanzenre, majd magam mögött tudva újabb kb. 100 km-t, fél óra múlva kiszálltam Himedzsiben. Ebben a modern kisvárosban van az egyik legrégibb, de mindenképpen legnagyobb japán vár. Külön értéke, hogy nem rombolták le, és ezért nem esett áldozatul a restauráció borzalmainak sem: megmaradt fából, kőből épített várnak, ahelyett, hogy beton-fém-üveg utánzattá vedlett volna át. Bástyáival, lőréseivel, falaival és vizesárkaival a város fölötti hegyen magasodva, impozáns látvány, és főtornyából gyönyörű a kilátás. Futó megtekintése is 2,5 órámat vette igénybe, és ezen nem segített az sem, hogy külön idegen- vezetőm is akadt. Sőt. A bejáratnál ugyanis végzetes hibát követtem el. Megkérdeztem a pénztárost, hogyan értsem azt a feliratot, hogy "angol nyelvű vezetés ingyen". Csak ne kérdezzen az ember Japánban! Azonnal odaintettek egy középiskolás srácot, akinek "önkéntes idegenvezető" felirat fityegett a mellén. A fiú ezután szorgalmasan kísérgetett végig a váron, minden egyes fal előtt megállt, felszólított: "Look!", majd elkomorult és talányos csöndbe burkolózott. "Én készültem!" sugallta tekintete. Ezek után figyelmesen végighallgatta magyarázatomat a látottakról. Később átváltottam japánra, azt jobban értette. Mivel a végén nem fizetett, a pénztárnál lógó feliratnak legalább a második része ("ingyen") igaznak bizonyult.
Azért annyit sikerült megtudnom vezetőmtől, hogy mélyen helytelen a "Harakiri Bástya" elnevezés, mert a tudósok bebizonyították, hogy a vár védői - a legendával ellentétben - sohasem követtek el tömeges öngyilkosságot a nevezett bástyán, minthogy a leggondosabb elemzés sem mutatott ki vérnyomokat a bástya falain és padlóján. Engem persze nem is lehetett volna átverni, mert én már addigra tudtam, hogy arra egyetlen japán harcos sem vetemedett volna, hogy a főtoronyhoz ennyire közel kövessen el harakirit!
A jövő városában
Következett Kóbe. Nevét, aminek jelentése mondjuk "Isten ajtaja", bizony isten, úgy olvastam volna, hogy sinto, mert ugyebár minden kandzsit többféleképpen is lehet olvasni. A vallást jelölő sintó szó második jelét egyébként másképpen írják, és szó szerinti jelentése "Isten útja".
Ujabb egy óra robogás, és ott álltam Isten ajtajában, a Szannomija pályaudvaron. Rögtön éreztem, hogy ha ez az a bizonyos hely, akkor én már nagyon gyakran álltam ott. Ezek szerint Isten is betonrengetegben lakik, nagyon sok nyüzsgő ember társaságában, neonfények alatt, rohanó autók, vonatok között.
Délutáni városnézésem legfontosabb tárgya Kóbéban a Port Island (japánul Póto Airando) megtekintése volt. Ez egy mesterséges sziget. Nem kell hüledezni, a hollandok tengerbeépítő aktivitása semmi ahhoz képest, ami itt folyik. Csak az Ószaka-öbölben három ilyen sziget van, és egyszer több, mint két órát tartott, amíg megtaláltunk egy hajót, amit a Tokió-öbölbeli Harumi mesterséges mólón kellett megkeresnünk. A Port Island-et kb. 30m magas betongát veszi körül! A sziget olyan nagy, hogy komoly autóutak vannak kiképezve rajta. Ezen kívül 6-7 megállója van rajta a Portliner nevű egysínű magasvasútnak, ami körbevisz a szigeten. Felépítették ide a jövő városát, ami ezúttal nem egy falanszter benyomását kelti, mint pl. az én egyetemem 10 emeletes betonépületei, hanem fantasztikus formákban tervezett épületek (felhőt is karcol némelyik), parkok együttese a tenger közepén. Az épületek egy része a fiatalok kedvelt szórakozóhelye. Van ott mozi, Exotic Town nevű, vadnyugati vendéglőt utánzó zenés étterem, kávémúzeum-kávéház, vidám park, és főleg sok-sok pad a szerelmespároknak, akik ezen a helyen levetik gátlásaikat, és még arra is képesek vetemedni, hogy egymás kezét fogva üldögéljenek!
Kóbéban megszálltam Zsuzsa egyik amerikai barátnőjénél, akinek japán férjét nemrégiben helyezték át oda Jokohamából, fontos embernek. Annyira, hogy átmenetileg két lakást is kaptak, ami nekem nagyon jól jött. Mivel másnap korán akartam Narába tovább menni, nem vártam meg, amíg a ház ura éjfélkor hazajön a munkából, csak üdvözöltem telefonon, és lefeküdtem aludni.
Nara (ugye, mi minden fér bele két napba?)
Amikor másnap felébredtem, találkozhattam a ház urával. Nagyon izgatott volt. Előző nap ugyanis gyanútlanul megkérdeztem a feleségét, melyik a legegyszerűbb útvonal Narába? Nem tudtam, hogy ezzel kb. 1,5 órás tervezői feladatot adtam a férjnek és kollégáinak. Reggelre várt a megoldás (ugyanaz, amit én is kigondoltam), és a pizsamás, álmos férj első kérdése:
találós kérdés
Kedves olvasóm, Te, aki már oly sok szövegemen rágtad át magad, tedd le most a levelet egy pillanatra, és próbáld meg kitalálni, mi lehetett Ikeda szan első kérdése hozzám? Segítségül: a kötelező udvariassági formulákon már túl voltunk.
Megvan? Ird majd meg, mire gondoltál! Látatlanban lefogadom azonban, hogy nem talált! A helyes válasz ez:
"Hánykor kezdődik a szemináriumod Narában?"
Akármennyire is csalódott bennem Ikeda szan, aznap nem volt szemináriumom Narában. Volt viszont buddhista templom és sintó szentély, Nagy Buddha, Öttornyú Pagoda, múzeum, hegy, tó, erdő, perecet kunyeráló szelíd őzikék az utcákon. No meg tömeg is volt, mert mindeme szépség közepébe beletették a Selyemút Fesztivál szörnyű műanyag pavilonjait, ahova az iskolások egyenruhás csoportjai vonultak, libasorban.
Nézzétek el nekem, hogy nem írom le jobban Narát. Más műfaj a kép és a szöveg, egyébként sem útikönyv ez, hanem levél. Álljon itt csak annyi, hogy egy röpke 1 órás vonatút volt még hátra Kiotóig, majd a sinkanzennel "csak egy gyors utazás, jusson eszedbe a Napról", - és a felkelő Nap országában tett körömet alig 3 óra múlva befejeztem, 500km-rel távolabb, Jokohama Midori kerületében, Fudzsi-ga-oka 2-41-21 szám alatt, ahol addigra már Zsuzsa a paprikás krumplit is, és az evőpálcikát is odakészítette az asztalra.

TATAMICSERE - SZUPERSEBESSÉGGEL (T)
Jött a hír: cserélik a tatamit, vagyis a konyha és a fürdőszoba kivételével a lakás teljes padlóját. Kicsit idegesek lettünk: most biztosan rumli lesz, ki kell pakolni a lakásból, nyilván nem könnyű dolog ez, tudjuk mi, mi az a padlóburkolás. Szóval volt aggódalom.
Gyanús volt, hogy egy napra 3 lakást terveztek be, de, gondoltuk, lehet, hogy 20 munkás jön, ki tudja. Be is állított korán reggel - 2 ember, köszöntek, kiléptek a cipőjükből, beléptek a szobába, csak úgy huss! - felkaptak két nagy darab matracot, és uzsgyi! Ezután sorban derültek ki a fortélyok. Először is, a tatami vastagsága 8-10 cm (hogy kemény, azt addig is éreztük). Másodszor, a tatami alatt kb. 20 cm-es szigetelő réteg van ("Hungarocell"). Nagy tévedés tehát azt hinni, hogy a japán csak úgy, a földön fekszik - ha összeszámoljuk, kiderül, hogy a matracokkal együtt több réteg van alattuk, mint egy európai alatt. Aztán, hogy a tatamin egy külön gyékény borítás van, és csak azt kell kicserélni. Ez viszont kemény meló, mert a régit le kell szedni, és a kemény préselt nádból készült matracra rá kell szabni és varrni az új borítás szegélyét.
Ekkor tudtuk meg igazán, hogyan dolgozik a japán munkás. Sör, cigaretta és megállás nélkül, reggel 8-tól délután 5-ig, fantasztikusan nagy gyakorlattal szabták, varrták, forgatták, hurcolták a tatami-darabokat. Időnként beszaladtak a lakásba, odébbtettek egy-egy bútort, és folytatták a következővel. Mindössze egy teát fogadtak el, és már röpült is újra a tű és a cérna. Délre készen voltak az egész lakással, mind a 18 db tatami a helyén, tárgyaink, mintha sosem mozdították volna őket. A régi sárga színt friss zöld váltotta fel, és fűszag költözött a lakásunkba. De mivel mi már csak ilyenek vagyunk, aggodalomra most is találtunk okot. Egyesek szerint, ha nem szárítjuk ki eléggé a tatamit, féreg is lehet a vendégünk. Reméljük, ezt azért sikerül elkerülnünk, még ha nem is dörzsöljük végig tárdencsúszva, naponta száraz ronggyal az egész lakást.

ZAJLIK AZ ÉLET A LABORBAN (T)
Miért kell cipőkanál a cikkíráshoz?
Egy szép napon telefonál egy ismeretlen professzor: felkér arra, hogy írjak egy cikket. Mint mondja, ő a Japán Mérnökképző Társaság elnöke, van egy folyóiratuk, annak a januári száma azzal fog foglalkozni, hogy milyen a mérnökképzés helyzete különböző országokban, nem lenne-e kedvem nekem is írni a magyarról? Nem baj, ha angolul lesz. Mondom, hogy kész örömmel, mert már magam is gondolkoztam a témán.
Néhány nap múlva hoz egy terjedelmes borítékot a posta, a feladó: (na, ezt lehet gyakorolni, nyelvgyötrő a javából) "Nihonkógjókjóikukjókai". Aha, ez az a bizonyos társaság. A borítékban a hivatalos felkérés, részletes témamegjelölés, formai előírások, és a nyomdai formának megfelelő űrlapok, ahol minden egyes kandzsi helye halványkékkel elő van nyomva. Nem tesz semmit, ezt már ismerem, minden konferenciakiadvány így készül itt. Ettől tart egy hétig a szöveg ráncbaszedése, nem pedig egy napig. Utána viszont már azonnal fotózható az egész. És ekkor, mint derült égből a villámcsapás, ér a következő mondat: szíveskedjek összefoglalni mondandómat 2, azaz kettő oldalban! A magyar és a japán mérnökképzés összehasonlításáról. Mivel viszont egy japán dzsosu nem esik kétségbe, hanem csak annyit mond: "gambarimaszu!" (fel a fejjel!), nekikezdtem. Azonnal láttam, hogy itt a kicsinyítő másológép nem jöhet szóba (betűnagyság, sűrűség rögzítve). Csak a szövegből lehet húzni. Előszörre sikerült, 6 oldalban. Megírni. Ekkor jutott eszembe a cipőkanál. 4 oldalnál az az ötletem tám., hogy egyes szavakat kih vagy röv. De annyira azért még érti jap. olvasó az angolt. 3 oldalnál tel. prof.nak, nem lehetne-e mégis 3 old.? Prof. helyett titknő, prof. USA, el. Vissza nov.9, határidő okt31. További húzás, 2 old+ 1 mondat! Ekkor arra gond., mit csinálnak a benyomóemberek a Tok. metróban. Mély lélegz., és megvan! Sikerült! Összehas.amagyarésajap.mérn.képz.összesen2old.ban!Ésmégegyviccetissikerültbeleírniavégére!
Akit érdekel, annak szívesen elküldöm - a kicsinyített másolatot.

Egyetemi macuri
Tudjátok, ez az a bizonyos, ami vagy elmarad, vagy a szeminárium marad el. Ez utóbbi történt, hála a császárnak. De - és ezt igazán nem a császár életével összefüggésben mondom - akkor már inkább a szeminárium! A feladat az volt, hogy laborunk készítsen egy plakátot arról, hogy mit csinálunk mi itt, de úgy, hogy azt bárki megérthesse. A buzgó hivatal még egy szellemes címet is kitalált nekünk, hogy aszongya: "Tokeru ha, dó iu koto ka?" Szabad fordításban: "Mit nevezünk oldódásnak?" Kedves, egyetlen japánul tudó levezőpartnerem, ellenőrizd, kérlek, sikerült-e a fordításba belevinnem a japán szellemességet és könnyedséget?
Elkezdtük készíteni a művet. Miközben főnökünk egy rögtönzött előadás keretében vázolta a feladatot (reggel 10:00-tól 10:30-ig), én egy papírra lerajzoltam, hogyan képzelem el a dolgot: az oldat közepén csücsül egy pozitív ionnak rajzolt kislány, akit körbevesznek a karjukat nyújtogató negatív (fiú)ionok, erősen komplexet képezve vele, miközben rakoncátlan vízmolekula-bébik bőgnek körülöttük. Aztán lerajzoltam diákjainkat, számítógép előtt görnyedve, Radonai szant, egyik kezében lombikkal, másikban egy hatalmas szótárral. Szép mű volt, nem értették. A főnök szerint a "komplexképződés túl nehéz fogalom egy átlagembernek", Szuzuki szan pedig célzatosan megkérdezte, tudom-e a plakát címét. 10:30-kor azt hittem, vége az ülésnek, de nem, csak azért álltunk fel, hogy megtekintsük a plakát számára adott kartonlemezek méreteit. 11:30-kor végre két csoportra lettünk osztva, két kartonnak szentelve 3-3 embert. Az egyikért én lettem a felelős. Szuzuki ekkor azt mondta: "Most annyit viccelhetsz, amennyit akarsz!" 12-kor ebédszünet, majd újra a néma, csoportos homlokráncolás. 2-kor feladtam. Három papírra leírtam, mi legyen a szöveg, adtam nekik 2 ábrát, és akárcsak a főnököm, elvonultam. Kiderült, hogy erre vártak, és boldogan elmentek plakátot csinálni. Csinálták, csinálták. Másnap (szombaton) reggel 10-kor kész volt az egész. És - most fogódzz meg! - két srác egész éjjel nem aludt, mert azt csinálta! Nem mondom, szép lett, a számítógép gyönyörű színes betűket készített, szakmailag jó is volt, de szellem az nem volt benne. És az átlagember egy kukkot sem értett belőle. Bezzeg a szomszéd labor plakátja! Azon vidáman fogócskáztak az elektrongyerekek, bizony ám.
Ennek örömére ettünk egy jó kis adag sült tésztát az egyik felállított sátorban Zolival, és ezzel kész is volt a macuri.

Gyakorlás
A "gyakorlás" nagyon fontos. Nemcsak a földrengés megelőzési-, illetve riadóintézkedéseket gyakoroljuk (Japánban a balesetvédelmi oktatást is komolyan veszik), ez végül is nagyon célszerű dolog, ha roppant unalmas is. Vannak hallgatók, akik gyakorlás címén egy fél évet azzal töltenek el, hogy szórul szóra végigcsinálják, amit előzőleg valaki már kimért, felfedezett, megalkotott. Mert ha az illető egyszer már megcsinálta, az csak jó lehet, azt meg kell tanulni. Hogy ilyenkor is lehet élesben , új témán gyakorolni - amikor ezt mondtam, ismét süket fülekre találtam.
A legfurcsább számomra a konferenciák előtti gyakorlás. Stopperrel a kézben, próbálnak. A diákok kötelezően a nyilvánosság előtt, a nagyobb ember csak úgy magának, bezárkózva a szobájába. Minden mondatot, minden kifejezést megtanulunk, begyakorlunk, legyen az néhány perces, vagy egy órás előadás. A legtöbben a szöveget előre szóról szóra leírják, és gyakorlás közben mindannyiszor átírják, ahányszor csak szükséges, hogy flottul menjen, időre. Nem mondom, néha tényleg nem mindegy. Például azon a konferencián, ahol 7, azaz hét percet adtak az előadónak, s mivel ez nem a más konferenciákon is szokásos témabevezető jellegű hozzászólás ideje volt, hanem az illető előadása, ezért külön, minden előadónak biztosítottak időt a szövegét követő vitára: ezt kettő, azaz kettő percben határozták meg!
De ha nem ilyen szoros a menetrend, vagy az ember képes szabadon beszélni egy témáról, a gyakorlás akkor is elengedhetetlen. Jellemző eset: konferenciára mentem a múltkor, az előadásom hétfői napra esett. Előtte szombaton szünnapom volt, amit ki is vettem, ráadásul pénteken nemzeti ünnep volt. A szomszéd labor professzora, akivel mellesleg kölcsönösen kedveljük egymást, kedden megkérdezte, megtartottam-e előadásomat, és jól sikerült-e. Válaszomtól megnyugodott, és elmondta, hogy már attól tartott, hogy elfelejtettem a konferenciát, mivel nem látott felkészülni! á Hogy egy előadás attól még jó lehet, ha az ember szabadon beszél, ne adj isten, rögtönöz a szövegben, és hogy lehet jól beszélni hosszas begyakorlás nélkül is? Hát igen, különbözőek vagyunk.
Bemutatom Vaidzumi szant
Nevezett szan új fiú, most jött hozzánk Szendaiból, hogy fél év alatt megtanulja a szakmát. Ambíciózus gyerek, nem mondom. Első nap leültetett, és közölte velem, hogyan tervezi az egészet, és mit vár tőlem (merthogy én vagyok a főnöke). Ekkor hangzott el az a jó kis mondata: "Mindenre taníts meg, kérlek!" Adtam neki egy halom angol és japán olvasnivalót. Két nap múlva jön, hogy kérdései lennének, ráérek-e másnap, hozná a magnóját. Mondom neki, rendben, jöjjön csak. Erre jön, és tényleg hozza a magnóját! Szelíden elém tolja az egyik saját cikkemet, és megkér, hogy most jó hangosan olvassam el az egészet, ide bele neki a mikrofonba! Kérdem, minek ez neki? "Hát, gyakorolni az angolt". Mondom, hogy akkor talán nem egy született angol szövegén kellene próbálkoznia? Rengeteg oktató anyag van kazettán mindenütt. "De ez szakma" - így a válasz. "És mit fog a felvétellel csinálni?" - kérdezem. Most rajta az értetlenkedés sora - "Hát meghallgatom, aztán újra, meg újra, amíg meg nem tanulom!"
Tudtátok, hogy ha én összeszedem magam, elég gyorsan tudok olvasni? Mert ezt Vaidzumi szan nem tudta. De most már tudja, és - remélem - nem lesz könnyű feladata, amíg teljesen magáévá nem teszi a tudományomat. Ellenőrizni fogom, és ő boldog lesz.
Honnan van az információm?
A történethez azt kell tudni, hogy aki először belép a laborunkba, megdöbben, látván, hogy szinte teljesen üres. Vegyszer, műszer, alkatrész, üvegáru csak annyi van, amenynyi éppen kell. Még a felszereltségének silányságáról messze földön híres magyar akadémiai kutatóintézetünkben is akad legalább három-négy tartalék röntgencső, még akár nyugati importból is, vagy egy tucat tartalék kémcső. A feladat nyilvánvaló volt: Ha dolgozni akarok, nemcsak irodaszert, hanem mindent a világon, akár naponta is, meg kell szereznem. A többiektől nemigen vehetem el az egy szem bürettájukat. Ha pedig rendelni akarnék valamit, akkor jönnek a katalógusok, a titkárnő órákon át telefonálgat az áruért, minden egyes tétel egy külön ügyintézés. Példa a különleges bánásmódra, hogy amikor azzal a meglepő kéréssel álltam elő, hogy szeretnék egy angol nyelvű kézikönyvet a Hitachi számítógéphez, (ami egy IBM nagygép eljapánosított változata), hat ember foglalkozott a dologgal két napig, beleértve a számítóközpontot és a Hitachi céget is, majd mintha elfeledkeztek volna rólam. Két hónappal később, amikor már régen beletörődtem a megváltoztathatatlan ténybe, hogy a gépek és kézikönyveik csak japánul tudnak, egyszer csak érkezett egy angol nyelvű prospektus a gépről, szívélyes ajánlással, egyenesen a Hitachi központból, egyébként kézikönyvnek alkalmatlan.
Hónapokig keserítette meg az életemet ez a helyzet, ráadásul firtatni kezdték, mit rendelek én meg ennyi mindent? A dolog egyre kilátástalanabbá vált, amikor véletlenül jött a megoldás. A hallgatók laborjában van egy tábla, néha láttam, hogy valamit írtak rá, majd letörölték. Az embernek ugye, ehhez semmi köze, nem fogok látványosan odaállni, és megpróbálni kibetűzni a firkát. Egy szép napon azonban felfigyeltem arra, hogy egy jól öltözött, idegen ember (fehér ing, nyakkendő, sötétkék öltöny) belép a laborba, hajlong nagyokat, majd odalép a hallgatók táblájához, letöröl egy sort, a maradékot elolvassa, majd buzgón ír valamit a füzetébe. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül, és megemlítettem az egyik diáknak az esetet. Csodálkozva rám nézett, és így szólt: "Nem tudod? Hát így rendelünk! Csak FELIRJUK A TÁBLÁRA, ami kell, és másnap, legkésőbb két nap múlva ott van az asztalunkon, mivel az ügynökök vagy 4 cégtől, minden nap jönnek. Csak akkor rendelünk telefonon, ha valami különleges dolog kell!" Hű, az anyátok! Leesett a tantusz ám, miért akadtak ki azon, hogy én olyan sok különleges kéréssel jöttem elő! Mellesleg, azt is megértettem, miért nincs tartalékolás. Ha egyszer minden megjöhet egy nap alatt, ami csak kell... Meg még azt is, hogy ez a költség talán még részletezve sincs, csak a szállítók lehívják a számlánkról. Meg azt is, hogy a vegyszerhez nem kell odaírni, hogy "analitikai tisztaságú", mert eleve olyant gyárt az ipar! Amikor egyszer azt mondtam, hogy nekem elég a "technikai", azaz nem teljesen tiszta is, nem értették. Az élet így szép és jó, Közép-Európából nézve, tiszta Kánaán. Csak az információ kell hozzá, ugyebár.
BALESET! (De ki tud róla?)
Ülök reggel a szobámban, minden csendes, békés. Még Szuzuki szan sem jött be, a szobatársam, aki egyébként sem szokott sokat zavarni mostanában, mivel a szomszéd szobában csinál valami labormunkát néhány napja. Igy aztán nyugodtan tudok dolgozni, leülök a számítógéphez, folytatni az előző nap megkezdett munkát. Fél óra múlva bejön Isiguro szan, kisebbik főnököm: "hallottam-e, mi történt?" "Nem én, miről van szó?" "Tegnap Szuzuki-kunt baleset érte, tudok-e róla?" - így a bevezető. És aztán szép lassan kiderül minden. Előző nap Szuzuki felrobbant! A szomszéd szobában, tőlem 5m-nyire, miközben én nyugodtan dolgoztam a számítógépnél! És én erről semmit sem tudok, mert... Nos ez teljesen érthetetlen számomra. (Most szakmai részlet jön, a gyengébbek ugorják át).
A srác éterrel mosta kristályát, és az éterről mindenki tudja, hogy nem éppen veszélytelen. Aggályos és precíz gyerek lévén, légmentesen zárt manipulátorfülkében dolgozott, na nem az éter miatt, hanem mert az egy teljesen vízmentes szekrény, és nem akarta, hogy a levegőből víz kerüljön a kristályába. Amikor én csináltam ilyent, én a szabad levegőn dolgoztam, nem is gyűlt össze az éter, el is szállt, nem is robbant fel. (A kristályt meg utólag kiszárítottam). Na, neki sem lett volna semmi baja, ha nem kapcsolja be az elektromos keverőt a szekrényben. De bekapcsolta, és egy kis elektromos szikra megtette az éterrel, amit ilyenkor sejteni lehet. A srácnak, mint utóbb kiderült, szerencséje volt. Megégett ugyan az arca, leégett a szemöldöke, de azt mondják, nem súlyos. Egy hétig tartották az elkülönítőben a kórházban, most már otthon van, de még nem találkozott vele senki.
Namármost. Az eset du. 4 óra körül történt. Utólag rájöttem, hogy egyszer hallottam valami tompa robajt, de nem volt semmi szokatlan benne, mert a fejünk fölött van a tető, és gyakran ott valakik nagy vasakat dobálnak. De aztán semmi. Nem volt zaj, kiabálás, rohangászás. Valaki szólt a szomszéd labor professzorának, aki kihívta a mentőket. Azok olyan csendben vitték el a srácot, hogy semmit sem lehetett észlelni jelenlétükből. (Pedig az itt sem szokásuk, tudnak ám szirénázni). A diákok csendben eltakarították a romokat, és mentek a dolgukra. Nekem pedig, másnap reggelig, nem is szólt senki. Pedig, mint kiderült, a laborban éppen nem voltak főnökeink, én voltam a "rangidős". A hátborzongató számomra nem egyszerűen az, hogy tőlem néhány méterre akár meg is halhat valaki, akivel a legszorosabb munkakapcsolatban állok, anélkül, hogy bárki szólna nekem, hanem az, hogy én ezért akár még hivatalból felelős is lehetek...
A tárgyilagosság kedvéért tegyük hozzá, hogy ennek a magatartásnak van egy pozitív oldala is. Elmaradt a csődület, a pánik, semmi olyan nem történt, ami még jobban árthatott volna ebben a helyzetben. De mégis... legalább arról jó értesülve lenni, hogy él-e még az ember kollégája!
Ennyi a panasznapból elég is lesz. A dolgok persze közben jobbra fordultak. Szuzuki szan is bejár már, az arca piros még, de a japán kórház láthatóan tud jobb szert is égés ellen, mint Széles Lajos bácsi. Szuzuki tetterős, és ma már láttam, hogy a kristálya már frissen, újra be van készítve a fülkébe!
Ugye, ismeritek
Karinthynak a humoreszkjét: "Nekem a feleségem gyanús"? Mert így vagyok én ezzel, újabban. A minap belémhasított a felismerés: gyanúsak a laborbeliek. Lehet, hogy a kollégáim nem is szeretnek engem?
A kivétel: Sirai szan, aki a titkárnők gyöngye
Tudjátok, ő a laborunk titkárnője. Ideérkezésem után nem sokkal egyszer azonban szelíden kijavított, elmagyarázván, hogy ő diplomás ügyintéző, csak az egyszerűség kedvéért nevezi mindenki titkárnőnek. Tény, ami tény: Sirai szan ideális (japán) titkárnő. Ha csörög a telefon, alt hangja legalább két oktávot emelkedik, ahogyan az a felfokozott udvariassághoz hozzátartozik hölgyek esetében, és várakozással teli csiviteléssé változik át. Ha vendég jön, hihetetlen gyorsan lesz kész a japán zöld tea, és Sirai szan nagyon tudja, melyik oldalról, milyen mélyen meghajolva, és milyen észrevétlenül kell azt felszolgálni. De nemcsak a formát tudja: igazi ügyintéző.
Első jó tulajdonsága ebben a műfajban, hogy mindent nagyon lelkiismeretesen intéz el. Határidőre, pontosan, rendesen. A részletekre különösen ügyel, fáradságot nem kímélve. Tudja jól, hogy a japán bürokrácia lényege, hogy minden aktát betűről betűre el kell olvasni, fel kell dolgozni. Mert különben elakad a verkli, millió kérdés jön, ami mind pluszmunka. Tehát: ha az útlevelemben van egy érthetetlen beírás, hogy "SZEPT", megkérdezi Radoszant, mi ez? Aztán beletesz egy kis cédulát: "SZEPT = 9. hónap", és így adja le a hivatalnak.
Eszembe jut az egyik legszebb eset. Ideérkezésem után le kellett adnom, természetesen, néhány adatot iskolai pályafutásomról (mit néhány! Szó szerint le kellett fordítanom angolra az összes bizonyítvány másolatomat, amit aztán Sirai szan egy hétig fordított tovább japánra!) Az egyik dolog, amin kiakadt a hivatal, a doktori oklevelem latin szövege volt. Miért nem magyarul van, vagy angolul? Nagy nehezen fogadták el azt a magyarázatot, hogy "mert nálunk a tudomány nyelve a latin volt". A legnagyobb gondot azonban az okozta, hogy mikor is végeztem el én az egyetemet? Mondom, 1973-ban. Jó, jó, de pontosan melyik napon? Ez egy nehéz kérdés, az világos, hogy a diplomámat melyik napon keltezték, de nem ez kell. Hiába mondom, hogy nálunk ez vizsgák sorozatából áll, a dátum ezért nem jól meghatározott, de Sirai szan megköti magát, a hivatallal baj lesz. Megadom magam, és eldöntöm, legyen jun. 30, azon az alapon, hogy a diploma kelte júl. 10. Kb. egy év múlva, teljesen váratlanul, megint előjön a kérdés, és mivel már nem is emlékszem, hanyagul júliust felelek. Sirai szan kétségbe esik: "A múltkor június 30 volt!"
Ezzel már elő is bújt második jó tulajdonsága: nem felejt el semmit. Egyszer például január tájban jött egy körözvény, hogy a kétgyerekes külföldiek kaphatnak a helyi hatóságtól havi párszáz jen extra gyerekpótlékot. Azonnal utánajárt, de kiderült, hogy a dologhoz millió papír kell, és sok mellékfeltétele van: többek között legalább egy éve már itt kell lenni stb. Meg is állapodtunk, hogy ez nem aktuális, és én ezzel el is felejtettem a dogot: a hercehurca nem éri meg az egészet. Jó fél évvel később, Sirai szan váratlanul átnyujtotta az összes papírt, készen, azzal, hogy másnaptól lehet menni a hivatalba...
De a számomra legfontosabb jó tulajdonsága, hogy tud angolul, és tudását hajlandó használni is. Nem győzök elég hálásnak lenni neki ezért. Valószínűleg soha senki nem fogja megérteni ezt, aki nem töltött hosszabb időt Japánban. Mert a turisták csak eligazodnak valahogy, az átfutó vendégeket kényeztetik a professzorok, de aki sokáig van, itt, azzal a kutya sem törődik.
Sirai szan keményen dolgozik. Ő ugyan az egyetlen a laborban (és ez is munkaköréhez tartozik), aki tudja a munkaidőt és a szabadnapokat, és a maga részéről be is tartja azt. Ami azt jelenti, hogy mindössze napi fél, esetleg egy órát szokott túlórázni, és csak ha a munka nagyon összegyűlik, akkor marad tovább. De vigyáz arra, hogy lehetőleg ne legyen ilyen, ezért aztán napközben megállás nélkül dolgozik, néha tartva egy-egy kisebb kávészünetet, vagy átszalad az egyik titkárnő-barátnőhöz egy kis pletiyre (ez világjelenség, de itt nemigen tart tovább fél óránál). Munkamódszeréhez tartozik, hogy 1) teljesen önálló. A professzor odalöki neki a paksamétát, valamit hadar, majd elrohan. Egyszer Sirai szan bevallotta, hogy sokszor gondot okoz neki ezzel, mivel fogalma sincs, mit akar a főnök. De ő nem rohan utána, minek őt zavarni, hát nekiáll, és kitalálja. Az eredmény: eddig még soha nem volt panasz a dolgok elintézésére. 2) Természetesen profi módon gépel, angolul is, sőt, tökéletesen ura a szövegszerkesztő gépének, valamint bármelyik számítógépnek. Hm, magyar kolléganők! De tud ennél érdekesebbet is: egyszer láttam, hogyan dolgozott a 2000 kandzsit használó, most már elavult, eredeti, mechanikus japán írógéppel, ami egy valóságos technikai csoda volt a maga idejében.
Sirai szan személyén keresztül azt is megértettem, hogy mit jelent az alkalmazotti lojalitás Japánban. Ennek egyik része éppen az odaadó munka. A másik, hogy ezt teszi azért a fizetésért, amit adnak neki, pedig ez nem sok. Adólevonás után keres 140 ezret, igaz, hogy ehhez még évnete kétszer bonus is jár; de egy magáncégnél akár 50%-kal is többet kereshetne. De nem megy el, sőt, még csak eszébe sem jut panaszkodni, mint mondja, "mivel nincs férjem és gyerekeim, nem érdekel a pénz". Ráadásul ezért a pénzért két ember munkáját végzi el, mert, mint ő mondja, a laborbeli dolgokon kívül van egy "saját" munkája is - az egyetem egyik belső kiadványát szerkeszti rendszeresen. A ragaszkodás további jele, hogy a professzor kéréseit ellenvetés nélkül teljesíti, még ha ezért nem is mehet el nyári szabadságra, akkor is: még most is, amikor a prof már csak másodállásban van itt, és kérései postán özönölnek. Attól a perctől fogva, hogy a nagyfőnök helyét átvette a kisfőnök, az ő kérései is szentek, de meg kell mondjam, hogy az enyémek is, minthogy én is a személyzethez tartozom. Tudomásom szerint nemhogy soha nem jutott eszébe, hogy panaszkodjon, amiért egy hülye külföldit sóztak a nyakába, hanem olykor még büszke is, hogy "olyan dolgokat kell csinálnia, amilyeneket még sohasem." De: a lojalitás igazából nem személyeknek szól, hanem az intézménynek! Történetesen, amikor a profeszszor eltávozott Okazakiba, egy csendesebb, kisebb városba, ahol a kutatási feltételek is jobbak, az egyéni- és munkafeltételek még inkább, szerette volna, ha Sirai szan is vele megy. Ő azonban maradt. Pedig még férj-jelöltet is szerzett neki a professzor.
Sirai szan jóban van velem. Gyakrabban beszélgetünk, mint a hallgatókkal, és néha magánügyek is szóba kerülnek. A férjhez menés is, ami most már lassan kezd aktuális lenni (30 éves a hölgy). Akkor pedig meg kell válnia a munkájától - az ittenitől, szerinte. Ez pedig nem könnyű döntés.
Irántam tanúsított különleges bizalmának egy alkalommal meglepő bizonyságát adta. Egy szombat reggel felhívott telefonon lakásomon, ami nagyon szokatlan dolog. Izgatottan kérdezte, bemegyek-e ma az egyetemre. Mert neki ma szünnapja van, de egy rettenetesen fontos dologban kérné a segítségemet. Természetesen nagyon örültem annak, hogy valamit tehetek érte, mire azt kérte, nézzem meg, hogy van-e papír a kis szemeteskosárban az asztala mellett, és ha igen, tegyem át a szeméttartóba (egy méterrel arrébb)! Egy pillanatra azt hittem, az agyára ment a kötelességtudat. Zavaromból azt gondolta, nem értettem meg, mit kér, és ezért szerencsére elmagyarázta, hogy kapott egy magánlevelet, amit kidobott, de nem emlékszik, hova, és nem szeretné, ha valaki elolvasná. Igy már a kérést értettem, sőt azt is, hogy a hallgatók előtt titok a titok, csak azt nem tudtam, hogy a bizalom a becsületességemnek, vagy az írástudatlanságomnak szólt-e inkább?
Sirai szan a múltkor beteg lett, és kórházba is került. A szokásos információhiány megakadályozott abban, hogy meglátogassam, de amikor kikerült onnan, azonnal felhívtam otthon telefonon. Sajnos, elkövettem egy hibát, és azt mondtam neki, hogy aggódtam. Ami otthon a rokonszenv és együttérzés jele lett volna, de itt ettől tartózkodni kell. Mert erre megrémülve, háromszor is bocsánatot kért a telefonon, amiért gondot okozott a betegségével! Én meg alig tudtam valamit kinyögni, mert azt nem mondhatom vígasztalásul, hogy nem is volt olyan nagy az aggodalmam. A helyzetet ő oldotta fel azzal, hogy belerebegte a telefonba: "I like Radonai szan!" (Kedvelem Radonai szant).
Azért ezt ne pletykáljátok el Zsuzsának, mert még félreérti.
Minthogy, mint már írtuk, a japán nyelvben nem egyértelmű, kit is jelent a "Radonai szan". Sirai szan pedig egy picit még akkor is japánul gondolkozik, amikor angolul beszél.

TÁRULJ SZEZÁM, AKIHABARA!
Kelet mesés kincseinek modern tárháza Akihabara. Aki esetleg nem hallott volna róla: ez Tokió egyik híres negyede, amely kifejezetten az elektronikai termékek árusítására "szakosodott". Akihabarának már a puszta létezése is japán furcsaság. Hogy az egymással konkurráló cégek ugyanott nyissanak boltot, európai észjárás szerint egyike lenne a legrosszabb üzleti fogásoknak. Itt, úgy látszik, ennek az ellenkezője igaz. Nem ez az egyedüli ilyen megoldás ám! Tokiónak van könyvesbolt-negyede, külön nyomtatott térképpel, amely mind a 200 környékbeli boltot és könyváruházat feltünteti, sportszerbolt-, fotós-, bank-, színházi- hotel-, kocsma-, babaárusító, ruha-, és még ki tudja, hányféle negyede. Egy barátom, a külföldiek szokásos epés modorában, így jellemezte Tokiót: "egy gigantikus, 15 milliós bevásárlóközpont". Mire én csendesen megjegyeztem, hogy képzelje el, mi lenne, ha a japánok elkezdenének úgy istenigazából fogyasztani is!?
Na, de lépjünk most Akihabara földjére, és nézzünk körül a magyar fogyasztó szemével! Odajutni könnyű. Találkoztam olyan magyarral, aki 1 napot töltött Tokióban, és abból felet Akihabarában: megtalálta egyből, mint kutya a sültkolbászt. Odavisz a JR (vasút), és a metrók közül több is. Itt könnyen kaphat az ember ízelítőt abból, milyen a csúcsforgalom Tokióban. Tavaly karácsony körül a JR 3 emeletes állomását csak kb. 20 perces sorbanállással lehetett elhagyni, kötélkordon és forgalomszervezők tucatjai próbálták terelni a tömeget...
Akihabara neve roppant romantikus, aki=ősz, ha=falevél, hara= föld, tehát mondjuk Akihabara=Őszi Avar. De ezen a helyen, néhány csenevész fácskán kívül nem lehet megtalálni a természet nyomait. Az egész akkora lehet talán, mint a Váci utca - Petőfi Sándor utca környéke, és ezen a területen több, mint 600 elektronikai üzlet található, egy-egy üzletnek számítva a 6-8 emeletes áruházakat is! Ez utóbbi műfajból is lehet vagy 30. Itt aztán minden van, amit a világon elektronikában kitaláltak. Vigyázz, nem azt írtam, hogy gyártottak! Import áru elenyésző arányban van csak, ezt otthon választékbővítésnek nevezik. Sőt, a japán gyártmányú, de exportra termelt áruk mennyisége is nagyon korlátozott. Például nem japán rednszerű, hanem európai vételre (vagy arra is) alkalmas TV csak mindössze mintegy 40 féle kapható, és csak mintegy 10 elárusító helyen - itt most nem akartam ironizálni, ezen a helyen ez igazán nem tekinthető komoly választéknak. Azért errefelé viszonylag sok külföldit is lehet látni. Ehhez hasonló élményünk a sindzsukui híres nemzetközi könyvesboltban volt, ahol szinte mindenki "amerikaiul" beszélt. Akihabarában azért volt már alkalmam az angolon kívül német, magyar, sőt, orosz szót is váltani az ott tekergőkkel. Az egyik boltban egy felirat így kezdődik: "Vnyimanyije! Ez a videómagnó csak a Szovjetúnióban használható!" Éppen tanúja voltam, amint két feltűnően szovjet tengerészkülsejű egyén arról győzködte egymást, hogy mégis az olcsóbb, arab norma szerinti modellt vegyék meg, legfeljebb "időnként csíkos lesz a kép". Máskor meg két arab próbált, alapos bevásárlásuk után potom 30.000 jen borravalót átadni az eladónak, aki bénultan próbálta megértetni a kedves, de erőszakos vevővel, hogy hagyja abba, mert ez itt nem szokás. Egyszer egyenesen az én otthoni intézetemből futottam össze valakivel! Itt talán a régi római mondást is át lehetne írni: "Minden út Akihabarába vezet".
Az utca képe is sokkal inkább hasonlít keleti bazárra, mint másutt. MIndenütt hatalmas tömeg tolong. A kereskedők nemcsak benn a boltban, hanem az utcán is kínálják portékáikat, méghozzá hangos szóval, persze hangerősítő- vel. A hangzavar különben is nagy, ami nem csoda, mert ha belegondoltok, pl. egy nagyteljesítményű HI-FI torony bemutatásának legegyszerűbb módja az, ha az utcára kiteszik, és járatják. Itt pedig nem egy darabot akarnak eladni, hanem ezreket. Ha az ember belenéz egy kirakatba, ahol videokamerákat állítottak ki, azonnal 20-25 példányban látja magát viszont, nem egyszer óriási méretű képernyőkön. Színek kavalkádja mindenütt, az elmaradhatatlan hatalamas neonok, néhol több emelet magasságban: zászlók, transzparensek, plakátok; színes TV-k garmadában, utcán, mozgólépcsőn, emeleten, mindenütt szín, hang, kép, felirat.
Természetesen az itt látható hatalmas tömeg nem véletlenül zarándokol el ide. Mert bár elektromos osztály van minden áruházban, elektromos bolt is rengeteg, óriási választékot kínálva, de EZT a választékot sehol másutt nem lehet megtalálni. A választék az árskálára is értendő. A külföldi turisták persze az árskála alsóbb régióit célozzák meg. Akihabarában pedig, különösen, ha valaki megelégszik a Made in Taiwan, Made in Korea, vagy Made in USA modellekkel, olyan hihetetlenül olcsón is vásárolhat olykor, hogy nincs is rá szó. Kedvenc példánk az az (új, nem használt) kvarcóra, amelynek eredeti ára 38.000 jen magasságban lebegett, mielőtt lezuhant 2.000-re. Vagy egy másik, igénytelenebb modell, amelyik 180 jenért kelt el, miután 500-ért kínálták sokáig, míg ugyanezt az órát a környékünkön levő, olcsóságáról messze híres diszkont-áruházban 800, a Ginza egyik elegáns üzletében pedig 2.000 jenért láttuk viszont. Vagy ne találja szíven a hozzáértőt az egyik számítógépüzlet sarkában tucatszám feltornyozott 30 MB-os merevlemezek látványa, potom 25.000 jenért, amikor ezt Magyarországon még 5-szörös áron is nehéz beszerezni?
Hogy mi mindent árulnak itt, azt meg sem kísérlem összefoglalni. Mindent, amit el tudtok képzelni, és azon kívül olyan dolgokat, amiket csak elképzelni tudtok, és olyanokat, amit el sem tudtok képzelni. Nem szerénytelenség, ha azt mondom, hogy én már elég jól ismerem Akihabarát (nagyon sok japánnál jobban). Elsajátítottam azt a képességet, hogy egy-egy vasárnap délutáni kiruccanás alkalmával 4-5 boltot is végigjárjak! (Egyszer vendégeket kísérgetvén, sikerült őket egy áruházon végigvinni 3 óra alatt, de alig néztünk meg valamit). Ekkora sportteljesítmény csak úgy lehetséges, ha az ember emelt fővel elmegy a felhalmozott Walkman-ek mellet, rezignáltan elfordul a videokazetta-hegyek, számítógép-erdők, CD-lemezjátszó, videó-lézerdiszk halmok stb. mellett. De még engem is minden alkalommal ér valami meglepetés.
Csak egy-két apróságot írok le, mit lehet itt kapni, nem mint jellemzőt, hanem, mint kuriózumot: elektromos macskafésűt, könyvre csatolható kislámpát olvasáshoz, porszívóval kombinált ceruzahegyezőt a ceruzaforgács felszippantásához, kalóriaszámológépet diétához, könyvjelzőbe szerelt órát, persze beszélő órát is, 5 cm nagyságú varrógépet és egyebeket. Ecki barátom, amikor tavaly itt járt, azt mondta: "egy biztos, hogy valamire még a japánok is képtelenek. Nem tudnak olyan kicsi magnót gyártani, ami kisebb, mint a kazetta!" Én akkor azt mondtam, hogy elvileg ez sem lehetetlen, mert nem kell beletenni a készülékbe a kazettát, elég, ha a miniatűr magnót klippsszerűen rákapcsoljuk - de magam sem gondoltam, hogy ezt meg is csinálják. De lám, miután fél éve árulják azt a magnót, aminél már csak 1 mm-rel kisebb a kazetta, most már olyan is kapható, amiből ki is lóg a széle!
Az üzletek többsége minden nap estig tart nyitva, vasárnap is. És a keleti bazár jelleg még egy dologban megnyilvánul: alkudni is lehet. Persze, itt az alku többségében egyoldalú, az eladó engedi le az árat, magától. Szerintem ez azért van, mert a japán fogyasztó nagyon el van kényeztetve. Nem csoda, mert itt találkozik a fantasztikusan nagy kínálat egy önkéntesen, erősen visszafogott fogyasztással. A vásárló itt szinte semmit nem vesz meg azonnal, hanem megkeresi a legolcsóbbat és ugyanakkor a legjobbat. Akihabarán ezért olyan boltba, amelyik nem hirdeti már messziről az árengedményt, a legtöbben be sem mennek. Típikus árfelirat, mondjuk egy nagyképernyős, HI-FI sztereó színes TV-n: eredeti ár (feketével): 220.000 jen, diszkont ár (pirossal): 140.000 jen, azonban ez át van húzva! A tapasztalatlan idegen nem érti: mi az, felment az ára? Nem, hanem ez a jele annak, hogy az eladóval még lehet tovább is alkudni. Lehet, hogy odaadja 100.000-ért. De vigyázni kell, mert ha megtárgyalja az árat, majd a ravasz vevő elköszön, körberohan Akihabarán, meggyőződik arról, hogy az összes többi boltban csak 110.000-ig engedik le az árat, utána boldog pofával visszamegy, mondván, hogy kéri a masinát 100-ért - az eladó udvarias mosollyal állítja, ha kell, meg is esküszik rá, hogy ő is 110-et mondott az előbb. Lám, lám, a japán pszichológia még Isztanbulon edződött magyarjainkon is ki tud fogni!
Egy-egy délután Akihabarában roppant fárasztó. Az embernek egy idő múlva eltompulnak az érzékei, szédül a sok látványtól, zajtól. Szerencsére, utána jót lehet aludni, hazafelé a metrón. Én mostanában régen jártam arra: a vasárnapokat a családi közös programoknak szentelem. Zsuzsa néha morc is volt - amíg ők is el nem jöttek oda. Pedig már előbb is mondtam, hogy ez mégiscsak jobb, mintha kocsmáznék. Az ember ugyan ettől is szédül, de ez nem árt az egészségnek. Nyomorba viszont ez is tud dönteni, ha valaki elkezd vásárolni is, nemcsak nézelődni - ez tagadhatatlan.

HÁNYAN IS VANNAK A JAPÁNOK?
A legfrissebb (idén márciusi) adatokkal borzasztunk most benneteket. Az M betű milliót jelent.
Japán összlakossága kerekítve 122 M fő. A nők itt kevesebben vannak, mint a férfiak, sőt, újabban egyre többen jelentik ki, hogy nem kívánnak férjhez menni. Ez nagy gond, ezért "kénytelen" sok férfi importálni magának feleséget, pl. a Fülöp-szigetekről. A lakosság létszáma csökkenő tempóban ugyan, de növekszik, az elmúlt évben pl. 0,41%-kal (ez is fél M!). Az átlag létszám egy családban 3,04 fő, ebből is látszik, hogy modern, egy gyerekes nemzet. Vagy, hogy későn házasodnak. Vagy, hogy sok az egyedül álló öreg. Ahogy tetszik.
Most jön a riasztás. 8 év óta először csökkent a lakosok száma Tokióban (kemény 10.000-rel!), és így a szűkebb értelemben vett Tokió lakosainak száma mintegy 12 M. Mindössze. Ennek azonban ára van: az, amit Nagy-Tokiónak nevezhetünk, gyarapodott lélekszámban, kb. 300.000-rel, és így most (mély lélegzetvétel) majdnem 32 M! Ez a Tokió-öböl körüli kb. 60 km sugarú körön belül fekvő terület, amelyet sokszor csak a helységnevek változása különböztet meg Tokiótól, látványra annyira hasonló. Beton vált rizsföldet, rizsföld vált betont. Ebben persze benne van Jokohama is a maga 3 M-jával, de közigazgatásilag a fővárost körülvevő 3 megyét számolják ide.
Namármost, van még egy ilyen konglomerátum, Ószaka-Kobe-Kiotó. Meg még egy, Nagoja és környéke. Ha ezt a kettőt is hozzávesszük, már több, mint 55 M emberről van szó, ami az összlakosságnak majdnem a fele! Mindez egy akkkora területen, ami talán Magyarország egy negyede lehet...
Ezek után már csak azt teszem hozzá, hogy tegnap láttam egy hirdetést, amely szerint a környéken van egy eladó, teljesen üres, 900 nm-es telek, ára mindössze 1 milliárd jen.

SZOLGÁLTATÁSOK -OH! (ZS)
Eladói szokások, fogyasztói szokások
Essen pár szó az eladókról is. Ha az ember csak megjelenik a bolt ajtajában, már felharsan több eladói torokból az "Irassaimasze" kiáltás. Szabad fordításban: "Isten hozta, parancsoljon!" Az eladó, ha a vevőnek kérése, kérdése van, rohan. Kezét-lábát töri. Ha véletlenül - hangsúlyozom, véletlenül és igen ritkán - nem tudja a vásárló igényeit kielégíteni, az eladó teljesen boldogtalan lesz. Heves hajlongással kér bocsánatot és megpróbál valami mást ajánlani.
A pénztárakban a pénztárosok - minő csoda - szélsebesek. Mindennek tudják az árát. És minden szupermarketben 4-5 elsőrangú pénztárgép van. Ha a működő 2-3 pénztár előtt sor kezd kialakulni (sor= 2-3 vásárló) futva jön a segítség, azonnal üzembe lép az újabb pénztáros. Bizony, magától. Ugye hihetetlen?
Az eladók fent ecsetelt magatartása korántsem korlátozódik az élémiszerkereskedelemre. Japánban ugyanis mindenfajta áruból fantasztikus bőség van. A termelés elsősorban a belföldi fogyasztók igényeit kívánja kielégíteni. A bőség miatt a fogyasztó pedig roppantul el van kényeztetve. Hogyne lenne, hiszen az ő kegyeit keresik gyártók és kereskedők egyaránt, hogy az állandóan éleződő versenyben pici előnyre tegyenek szert. Ezért azután - legyen az a legelőkelőbb luxus üzlet vagy olcsó diszkont áruház, az eladók mindent az égvilágon megtesznek a vevőért. Hiánycikk a közeli könyvesboltban a keresett könyv?
- Szíveskedjen megadni a telefonszámát, megrendeljük és 1-2 nap múlva értesítjük! - így az eladó.
Karateruhát akartunk venni a fiúknak, de az ő méretükben nem volt. A vaskos katalógusból választottuk ki a megfelelőt és újra csak telefonon értesített az eladó az áru megérkezéséről. A telefon egyébként a kereskedelem egyik fő munkaköre. Elég telefonon megrendelni a fűtőolajat, a 10 kg-os rizst, és jön a "hajtacu", azaz házhoz szállítás ingyen. Le lehet adni hosszú élelmiszerlistákat hetente és házhoz jön az áruház dolgozója teherautójával. De házhoz jön a zöldséges is és a tejes is. Egy héten kétszer ill. háromszor, mindig ugyanabban az időben jól ismert hang harsan a kisteherautó mikrofonjában. "Itt a zöldséges." A háziasszonynak akár egy lépést sem kell otthonról kimozdulnia. Persze ilyenkor a választék nem annyira nagy és leértékelt áru sincs, de hát istenem, a kényelem a házunkbeli anyáknak megéri a különbséget. Házhoz szállítják, ingyen(!), Akihabarából a vásárolt TV-t és frizsidert is, és a szállító kicsomagolja és beállítja az árut.
A vásárló kegyeit keresik a hatalmas halmokban érkező, igazi esztétikai élményt nyújtó reklámok is, melyeket a postás reggeli újsággal együtt dob be.
Igen kérem, a lakás levélbedobóján dobja ám be, nem a lenti postaládába, sarki dobozba illetve a szomszéd falu kukájába, madárfészkébe! Ezek a reklámok hírdetnek alaprajzokkal lakásokat, angolórát, házi oltárt és rengeteg iparcikket - ruhát, cipőt, elektronikát, fényképezőgépet, WC papírt. Minden áruház nyitva tart hétvégén is, sőt, az árengedményes akciók mindenütt péntektől vasárnapig tartanak. Hiszen a családok ekkor tudnak együtt bevásárló körútra indulni. Ilyenkor bemennek Tokyóba, vagy felkeresik a környék valamelyik diszkont áruházát.
Ezek a diszkont áruházláncok behálózzák egész Japánt. Lényegük, hogy ömlesztve árulnak tornacipőt, lábast és autőgumit. Méretük sem túl nagy, és ebből két dolog következik. Egyrészt a választék nem vetekszik a belvárosi 8-10 emeletes áruházakéval, másrészt igen gyakran cserélődnek az áruk. A japán termékek mellett akad kínai, tajvani, koreai is. Tehát hihetetlenül alacsony áron kínálják árujuk egy részét. És Ilyenkor az olcsó még forintra átszámolva is olcsót jelent. Van persze, amit nem olyan bomba üzlet itt megvásárolni, de megint hat a japán üzletpolitika: "Csalogassuk be a vevőt, akkor aztán ő már biztosan megtölti a kosarát."
Az árengedmények mértéke, csak úgy, mint Akihabarában, sokszor 80-90%-os. Hogy mi ennek az oka? Leengedik a rövid- ujjú pólók árát nyár végén, a tajvani, koreai szabadidő-ruhák árát, ez még nagyjából érthető is. De miért kínálják negyed áron a SEIKO órákat és fél áron a hátizsákokat az egyik hétvégén, míg a fürdőszobapolcot és a csavarhúzót a másik hétvégén? Nem sikerült más magyarázatot adnom erre a kérdésre, mint hogy - bármíly meglepő - el akarják adni a nagy tömegű SEIKO órát, hátizsákot és fürdőszobapolcot.
Összehasonlításként leírok egyet magyar kereskedelmi emlékeimből:
A megvásárolni kívánt zöldborsókonzerv árát a pénztárosnő nem tudta. Tanácstalanul nézett jobbra-balra, kezében a konzervvel, de senki nem volt a közelben, aki segített volna. Habozva nézett ekkor rám, mozduljon-e, menjen-e, kérdezze-e meg valakitől? Mi is legyen? Akkora galibát igazán nem állt szándékomban okozni.
- Tessék hagyni, majd legközelebb viszek ilyet!
A pénztárosnő megkönnyebbülten süllyesztette a pult alá a konzervet.
Kész, eddig a történet, mellyel csak érzékeltetni szeretném: Japánban mindig, mindenhol minden eladó el kívánja adni az árut, de egyben azt is szeretné, ha a vevő visszatérne. Éppen ezért soha nem erőszakos, tolakodó. Messziről lesi a vevő kívánságát, és ugrik, ha szükség van rá.
Fogyasztói szokások
Baráti, pontosabban barátnői taársaságban tettem fel a körkérdést: mennyire élnek az örökös leértékelések kínálta spórolási lehetőségekkel?
Szakata szan kissé akadozva, bizonytalanul kezdte a választ:
- Ami minket illet a férjemmel, mi biztosan nem az átlagot képviseljük. Nincs rengeteg pénzünk, de nem veszünk semmit, ami nem elsőrangú minőség. Ha kell, akár spórolunk még néhány hónapot. Most vettünk például egy HI-Fi tornyot, de addig vártunk, míg a legjobbra lett elég pénzünk. És én például - biztosan butaság tőlem - de sosem veszek leértékelt zöldséget, halat sem.
Szakata szan volt a legjobban megdöbbenve, mikor valamennyi jelenlevő középosztálybeli háziasszony szép sorjában csatlakozott véleményéhez.
Fudzsie szan még azt is elmesélte, hogy ő nemcsak a legjobb áruhoz, de kedvenc boltjaihoz is ragaszkodik. 10 éve, házassága óta minden elektronikus berendezést ugyanabban az üzletben vásárol meg. Valamikor az üzlet nagyon közel volt lakásukhoz. Bár később elköltöztek, még mindig viszszajárnak.
- És mi mindig a régi törzsvevőnek járó speciális diszkontot is kapunk! - büszkélkedett.
Biztos vagyok benne, hogy ugyanazt a HITACHI tévét vagy SONY videomagnót Akihabarán speciális diszkont nélkül és olcsóbban kapná meg Fudzsie szan. Ám őt ez nem nagyon izgatja. Ő ebben a boltban bízik.
Tani szan is visszajár lánykora üzleteibe vásárolni. Most, hogy babát vár, bébi holmiért is inkább odautazik, mint a közeli Daikuma diszkont áruházaiba. És esküszik, hogy ott a legolcsóbb az áru.
Látható, hogy a japánok nem sajnálják az utazást a kívánt áru beszerzéséért, de nem szokásuk az a fajta utánajárás, amit mi, szocialista kereskedelmen felnőtt magyar ösztöndíjasok művelünk. Mi végigjárunk jó pár helyet, majd mindenfajta előítélet nélkül - a legolcsóbb árut kínáló boltba térünk vissza.
Nagyon sok japán háziasszony azonban nem ért egyet Szakata szannal. Ők azok, akik számítanak a délutáni hús-hal árleszállításra. Ők, akik minden kedden, csütörtökön és vasárnap akár vonattal is reggel 8 körül megérkeznek a Tókjú áruház elé. Ott ugyanis ezeken a napokon leértékelt kenyeret és süteményt árulnak. A bolt ugyan csak 10-kor nyit, ám a kosarakat gondos kezek kikészítették az üzlet elé, és ott vannak műanyag ládákban a kenyér csomagok is. Aki 10-re, nyitásra ér oda, meglepődhet. A leértékelt kenyér és sütemény elfogyott, ellenben a kosarak, megrakva, letakarva egy-egy ismertetőjelként használt kendőcskével, sorban várakoznak gazdáikra az üzlet előtt. Amikor a háziasszonyok 10 körül visszatérnek, csak beszaladnak a pénztárhoz, fizetnek és viszik szerzeményüket, néhányan 10-20 csomagot is. A fenti rendszer ugyebár nálunk otthon több okból lenne működésképtelen. Először is, a bolt elől a kenyeret sokan a pénztár érintése nélkül vinnék haza. Másodszor, aki arra érne oda, hogy kedvenc süteménye már mind mások kosarában lapul, ám a kosarak gazdái messze járnak - nos, a történet folytatását kinek-kinek fantáziájára bízom. Harmadszor: egy hét után a bolt teljesen kifogyna a kosárból.
Ja igen, még egy nálunk elképzelhetetlen része van a történetnek: az áruház dolgozói az ilyen "kenyeres" napokon általában 2-3 pénztárt már jóval a hivatalos nyitás előtt üzembe helyeznek. Hiszen vár a vevő!
Ha valahol új áruház, üzlet nyílik, előre küldik a reklámok özönét. A nyitást követő néhány napon egy-egy árucikk hihetetlenül olcsó. Ilyenkor akár több órát is sorban áll a tömeg nyitás előtt, kockáztatva, hogy az elektromos vízforraló vagy a videókazetta épp az orra előtt kifogy.
A reklám ugyanis általában így szól: az első 100 darab, vagy 50 darab árucikk olcsó csak. Ploempit, thaiföldi ösztöndíjas barátnőnk komoly sikerekkel dicsekedhet e téren. Mindig tudja, hogy a környéken hol nyílik új bolt. Új üzlet pedig itt Japánban örökkön-örökké nyílik. Hogy honnan tudják, hogy kifizetődő lesz a 101-edik könyvesbolt és 58-adik elektromos bolt is - 40 perc sugarú körön belül?
Nem tudják. És nem is mindig kifizetődő. Ilyenkor aztán a vadonatúj üzlet esetleg néhány hónap múlva bezár. Jönnek az építőmunkások, és egy-két héten belül (!) új üzlet nyílik megint. A könyvesbolt helyén elektromos, az elektromos helyén pékség és így tovább. A vevő pedig boldogan birtokba veszi ezt is.
És ha mégis hibás az áru? Avagy reklamálunk
Újra csak otthoni emlékeimmel kezdem, ahol minden egyes nem működő, hibás, szakadt termék visszavitele előtt az ember gyomra összeszorul, idegei vitustáncot járnak. "Vigyem, ne vigyem? Kell nekem egy balhé, órás veszekedés, vita?"
Még alig tudtam japánul, Zoli még a Honcsó iskola padjait koptatta. Igaz, már csak hetente egyszer, és már semmi szükség nem volt az én tolmácsolásomra. Ezért amíg ő keményen tanult, mi Miklóskával a környéken csavarogtunk. Igy jutottunk el a közeli áruházba, így fedeztem fel ott a földszinten a 4 személyes elektromos fogkefe-készletet igencsak jutányos áron, és némi tépelődés után megvettem. Otthon aztán kiderült, hogy nem működik rendesen. Egy hét múlva tehát Zoli újra beült a Honcsó iskolába, mi pedig mentünk - reklamálni. Ám az áruház földszintjén, ahol múltkor a fogkefét néhány más holmival együtt árulták, most cserepes virág vásár volt.
Akadozva, zavartan mutattam a szomszédos pultnál elektromos fogkefémet. Itt egyébként órákat és kis számológépeket árultak, semmi közük nem volt sem elektromos, sem egyéb fogkefékhez. "Csotto matte kudaszai" vagyis kis türelmet kérek - mondta az eladó, és felemelte a telefont. Hosszas hadarás következett, majd emberem újabb számot tárcsázott. "Hai, hai" - bólogatott a kagylóba ezúttal elégedetten, majd a kagylót letéve hosszas magyarázkodásba kezdett. Menjünk fel oldalt egy személyzeti lépcsőn, első emelet, irodák, 103-as szoba.
- Na, ez egyre kacifántosabb - gondoltam, de ha már belekezdtünk, mentem.
A 103-as szobában öt öltönyös úriember ült egy-egy íróasztalnál. Jöttömre egyikük felállt, meghajolt, átvette a fogkeféket, fejét csóválta, majd elmagyarázta, hogy múlt héten pénteken áruházuk területén egy külső cég árusította a fogkefét. Ezért nekik ilyen egy darab sincs, sajnos nem tudják kicserélni. Megnyugtattam az urat, hogy igazán megfelel, ha a fogkefék árát kapom meg.
- Kis türelmet - mondta. Vaskos névjegytartót vett elő, hosszas keresgélés után előhalászott egy névjegyet. Telefonálás következett, tárgyalással. Végül az úriember felém fordult.
A történet csattanója: Senki, egyetlenegyszer sem, sem lent az óra-osztályon, sem az irodában nem kívánta kipróbálni a fogkeféket, ellenőrizni, valóban működésképtelen-e az áru? Hiszen visszahoznám-e, ha nem az lenne?
Másik remek reklamációs történetünk színhelye Ueno. Itt a híres park közelében több utcányi bazársor működik, amelyről közismert, hogy nem a legjobb minőségű termékeket kínálja. Útikönyvünk fel is hívja a figyelmet, senki ne higgye, hogy az olcsón, mélyen leszállított áron árult órák valóban örök életű darabok, a szőrmebundák nem fogják szőrüket elhullajtani. Itt vásároltunk Miklósnak fillérekért egy Mikiegeres kis kvarcórát egy reggel, majd a parkba mentünk. Az egész napot sétával, játékkal töltöttük. A kis óra számlapja egyszercsak levált. Hogy Miklós valamihez odaütötte-e, vagy eleve selejt volt, ki tudja? Próba-szerencse, este hazafelé beugrottunk a bazárba.
- Elromlott, reggel vettük - mutatom az eladónak.
- Gomen naszai, bocsánatot kérek, válasszanak egy másikat - mondta az eladó.
Kell ehhez kommentár?
Több hasonló történetről nem tudok beszámolni. Nem ment ugyanis tönkre semmink. Pedig olcsó dolgokat szoktunk vásárolni, olcsó helyeken.
Szervíz és társai
Volt azért dolgunk mesteremberekkel is, ha nem is sokszor. Mindjárt kezdetben fel kellett szerelni a konyhánkban egy gázbojlert. Igaz, iszonyú magas volt a szerelési költség, ám a két szerelő természetesen cipőjét levéve lépett a lakásba, a kicsit kopott gázcsövet is átfestették, és a kezük ügyében lévő tiszta (!) rongyokkal még a legapróbb szennyeződést is feltakarították maguk után. Borravalóról természetesen szó sem volt.
A bojlerrel volt még egy "kalandunk". A gázművek, a Tokió Gaszu, rendszeresen ellenőrzi a lakások készülékeit és gázcsapjait. Egy ilyen ellenőrzés során kiderült, hogy bojlerünk megengedhetetlenül rossz állapotban van. Ám Tokió Gaszu emberei hajlandóak most azonnal kicserélni egy új készülékre (30 ezer jen) vagy 8 ezerért leszerelik, elviszik és egy hét múlva visszahozzák a régit. 3. megoldás : mi magunk is vehetünk egy új bojlert. Mi a javítás mellett döntöttünk, bár roppant kényelmetlennek tűnt, hogy egy hétig nélkülöznöm kell a meleg vizet a konyhában. Panaszoltam is ezt a mesternek. Mire ő: adjam meg a telefonszámunkat, ha előbb készek a munkával, felhívnak és hozzák a bojlert. Felhívnak!? És lőn. A bojler 3 nap múlva a helyén volt. De az úgy nézett ki, mintha új lenne. Az évek során ráégett koszt, ragacsot gondos kezek lepucolták, kifényesítették kívül-belül. A visszahelyezés után pedig ismét kitakarítottak.
Japánban igen nagy úr a törzsvevő. Hiszen a hatalmas szupermarketek árnyékában a pici boltok éppen hozzájuk ragaszkodó törzsvevőik miatt prosperálnak. Akiket az eladó név szerint ismer, akik az eladót név szerint ismerik.
Telefonálok például fűtőolajért.
- Áá, Radonai szan? Délután szállítjuk az olajat, viszontlátásra. - Tört japánomról a pici bolt eladónője a 3. telefonálásnál már felismerte a hangomat. Mellesleg kívülről tudta lakáscímünket. Miklós ovija 3 amolyan papa-mama kisboltja mellett van. Sokszor vásárolok ott kenyeret, zöldséget. Reggel 9-kor, mikor arra megyek, a 10-kor nyitó üzletek eladói már javában rámolnak a bolt előtt. Valamennyien apró meghajlással kívánnak nekem jó reggelt. De nem csak nekem. Főútvonalról lévén szó, mely az állomáshoz vezet, van gyalogos forgalom elég. És persze "jó reggelt, jó reggelt". Hisz törzsvevők az arra haladók mind.


18. LEVÉL
1988. DECEMBER

MAGYAR-MAGYAR VAGY JAPÁN-JAPÁN SZÓTÁR
Megfigyeltük, hogy nemcsak a japán hangok kiejtése áll közel a magyaréhoz sok esetben, hanem egyes szavakat pontosan úgy is mondanak, mint mi. Még mielőtt nagyon messzire menő következtetéseket vontok le a magyar-japán nyelvrokonságról, emlékeztetünk mindenkit arra a viccre, amely a finn-magyar nyelvrokonságot hivatott illusztrálni. E szerint azt a mondatot, hogy "Jön a vonat" a finn is ugyanúgy mondja, csakhogy náluk a "jön" jelenti a "vonat"-ot, és a "vonat" a "jön"-t! Most tehát jöjjön (vonatjon?) gyűjteményünk olyan szavakból, amelyek alakja megegyezik egy-egy magyar szóéval, csakhogy közben egészen mást jelentenek!
japánul: magyarul: japánul: magyarul: japánul: magyarul:
aki ősz ami lepkeháló baba öreg néni
baj dupla, kétszeres baka hülye basa hintó
bendzsó vicc buta disznó futó boríték
ha fog haha mama haj igen
hasi evőpálcika héja szoba hon könyv
ima most iro szín kacsó osztályvezető
kaki datolyaszilva kamu kötelesség kanári eléggé
kasza esernyő kata irány ki fa
kin ezüst kiráj nem szeretem kocsi ide
ondó hőmérséklet szoba tészta sima sziget
sin szív siro fehér száj -éves
szaru majom róka folyosó zori (Zoli) zokni
És még mondja valaki, hogy nem könnyű a japán nyelv! Mert például, ha az a csoda történne meg, hogy egy magyar ajkú katona belekeveredne a japán önvédelmi ügynökség (magyarul: hadsereg) kötelékébe, és őrmestere mérgében így kiáltana rá: "buta baka!", hát nem azonnal értené az illető, hogy "disznó hülyét" akart mondani? Legfeljebb azt gondolná, hogy a híres japán udvariasság kissé tompított az őrmester szövegén ...

MUTASD MEG SZEMETED, MEGMONDOM, KI VAGY! (T)
(Tudományos megközelítés)
Szakemberek azt tartják, hogy az ipari civilizáció fejlettségének egyik fokmérője egy országban a szemét meny- nyisége és minősége. Naná, elég csak a fejlett ipari országok csomagolástechnikájára gondolni, azonnal eszünkbe jut a hatalmas mennyiségű papír, műanyag csomagolóanyag, doboz, stb. ami mind megjelenik aztán a szemétben. Persze, ez a téma is érdekes, elő is hozom később a szemét összetételének kérdését is. De előbb jöjjön egy másféle, "tudományos" tétel, és bizonyítása különböző módszerekkel!

A TÉTEL:
egy nép kultúrájának fokmérője, hogyan bánik a szemetével.
1. (Fejlődéstörténeti-ökológiai) bizonyítás:
Az ember megjelenését, felemelkedését és fejlődését párhuzamosan kísérte (részben meg is előzte) a svábbogár törzsfejlődése és rohamos terjedése a Földön. Az ember története a svábbogár elleni harc története. Az egyeduralomért folytatott harc még nem dőlt el. A világ egyik szigetországában például, ahol a technikai civilizáció a világon az első helyre rukkolt, legalábbis a miniatűrizálás és az elektronika területén, és másutt szinte elképzelhetetlen raffináltságú svábbogárirtó szereket fejlesztettek ki - az ellenség is bedobott egy piszkos trükköt: megtanult repülni! Kiírtod őket egy japán lakásban, másnap egyszerűen beerepülnek az ablakon!
A harc elsődleges színtere a szemét. A kultúra első lépcsője ennek felismerése, később jön a szeméttel való gondos törődés - mindez a nagy cél, a svábbogár legyőzésének érdekében!
2. (Matematikai) bizonyítás:
A századelő nagy "tudósa" a következő képletet állította fel:
K = S + E,
ahol K a kommunizmus, S a szovjethatalom, E pedig az egész ország villamosítása. Mint tudjuk, a képlet ebben a formájában nem bizonyult helyesnek. Véleményem szerint azért, mert a szerző elfelejetette számításba venni az S során keletkező rengeteg szemetet. Az egyenlet átértelmezésével azonban könnyen a helyes egyenlethez juthatunk:
K' = S' + E',
ahol K' a kultúra, S' a szemét, és E' az emberi környezet (ez utóbbi tovább bontható olyan tagokra, mint műveltség, erkölcs, hagyományok, életszínvonal, stb., de ennek taglalása nem szükséges a bizonyításhoz).
3. (Empírikus) bizonyítás:
Kísérletünk menete a következő: bemegyünk mondjuk a North-West Airlines tokióí irodájába, vagy egyszerűen telefonon felhívjuk a Nippon Kinki Travel Agency-t, és rendelünk egy világkörüli repülőjegyet. Ha szerencsénk van, 250000 jenből ki is jön.
Utunk első állomása Isztanbul (Törökország). Induljunk el a szultán palotájától a nagy bazár felé! Nagy a valózínűsége, hogy a szél is fújni fog, és egészen derékmagasságig lebegteti az utcán elszórt papírszemetet, amint haladunk lefelé a lejtőn. A jelenséghez nem kell kommentár.
A második megálló legyen például Boston (Egyesült Államok ). Itt megismerkedhetünk egy speciális háztartási felszereléssel, amely szinte minden lakásban megtalálható. Ez egy, a mosogató lefolyójába épített daráló, amelynek segítségével diadalmaskodik az erőszak: ez mindennemű szemetet a felismerhetetlenségig felaprít, szétzúz, tömörít, megesz, eltüntet, megsemmisít, majd a csatornába juttat, hogy egy porszem sem árulkodik aztán az ímént elkövetett gépesített bűntényről.
Jöjjön most Bangkok (Thaiföld) . Álljunk meg a Csao-Pja folyó nontaburi vízibuszkikötőjének stégjén, és nézzünk körül az ott hömpölygő hatalmas tömegben! A millió gyümölcs-, kolbász- és édességárus egyike éppen feláll, vállára emeli a hatalmas szemeteskosarat, odalép a stég széléhez, és egy könnyed mozdulattal az egészet a folyóba borítja! Nylonzacskó, papír, dinnyehéj úszik lefelé, részben fennakadva a vízfelszínt beborító vízinövényeken, miközben thai kísérőnk mély átéléssel magyarázza, hogy az a király, aki néhány száz évvel ezelőtt behozatta Indonéziából ezt a szapora fajta növényt, nem gondolta, hogy milyen környezetszennyezési problémát fog ez még jelenteni egyszer.
Következzék egy kis kelet-európai (vagy nyugat-balkáni) ország fővárosa, Budapest (Magyarország). Itt annak a döbbenetes jelenségnek lehetünk tanúi, hogy ez a kicsi nép milyen fáradhatatlanul gyűjti, halmozza és szaporítja a szemetet. Ha tele van a kis lakás összes szekrénye, az emberek igyekeznek nagyobb lakáshoz jutni, hogy folytassák a felhalmozást. Ha ez sem elég, megtöltik szeméttel nyaralóikat, roncs kocsijaikat, garázsukat, pincéjüket, munkahelyüket, még az utcát is. Az újabb és újabb szemét megszerzéséért pénzt, fáradságot nem kímélnek. Sok család két kereső jövedelmét is meghaladó összeget képes fordítani egyre modernebb, használhatatlanabb tárgyak beszerzésére!
Végül szálljunk ki Tokióban (Japán) ! És, hogy a kultúra és a szemeét összefüggését végleg bizonyítsuk, menjünk el a Tokiói Műszaki Egyetem (a gyengébbek kedvéért: az én egyetemem) Nagacután található, G1 jelű épületébe, és kíséreljük meg, hogy liften felmenjünk a 10. emeleten levő szobámba! Amíg a liftre várunk, pillantásunk megakad a közeli hamutartón. Valaki néhány hete, magánszorgalomból, frissen nyíló virágot helyezett a tetejére! Az ismeretlen azóta is gondozza, öntözi. Ez kultúra, nem? A bizonyítás befejezve. ("Quod erat demonstrandum" - mondták ilyenkor a latinok).
Megjegyzés: ez utóbbi akció egyben a dohányzás elleni küzdelem egy finom módszere is. Mert ugyan kinek jutna eszébe egy virágcserépben nyomni el az égő csikket?
Mese a japán szemétről (életkép)
Kisgyerekek, jól figyeljetek! Valami csilingel! Halljátok? Olyan, mint egy kis harang. Nem, ez nem a Mikulás, ez a szemetes. Közeledik a csillogó-villogó autó, és kedves, vidám zenével jelzi érkezését. Hogy az a néhány háziasszony, aki elfelejtette idejében kikészíteni a szemetét, még leszaladhasson, meghallván a "Tiszta, szép Jokohama" című dal hangjait.
A szemét minden második napon kora reggel ott sorakozik a kijelölt helyeken utcahosszat, akkurátusan csomagolva. A kocsival érkező fehér kesztyűs szemetesemberek felkapkodják a csomagokat és bedobálják a kocsi gyomrába. Ime,a japán szervezés tökéletessége: itt természetes, hogy az ember vásárláskor az áruhoz megkapja a színes, műanyag reklámzacskót, méghozzá ingyen. (Ezek a zacskók papírvékonyak, de jóval erősebbek az otthoniaknál. Egy ilyenben szívbaj és a zacskó elszakadásának veszélye nélkül tudtam hazahozni egy 10 kg-os adag rizst, mielőtt rászoktunk volna a házhozszállításra). Namármost a poén: ezek a zacskók automatikusan a szemét gyűjtésére is szolgálnak, eleve úgy vannak tervezve. (Ugyebár a kultúra, a design...) Mindegyiken a két eredeti fülén kívül van még kettő, kisebb fül is, hogy így kettőt-kettőt egy-egy mozdulattal összecsomózva, a zacskó hermetikusan zárható legyen. Ezt aztán a szemétgyűjtő helyre úgy lehet levinni és lerakni, hogy szinte steril marad. Miután az autó elment, egy árva papírfecni sem árulkodik arról, hogy ott valaha is szemét volt. A kuka ugyan itt is ismert, de nem nagyon használják, bár néha abba teszik bele a kész cssomagokat.
De csitt! Mit hallok? Ismét jármű közeledik! Ezúttal hangosbeszélő van a tetején, és - a gyerekkorom "jegeees"-e jut eszembe - egy férfihang kántálása hallatszik belőle. A teherautó lassan köröz a házak között, rakománya: összekötözött újságpapír. Az üzleti ajánlat egyszerű: a használt újságpapírt friss papírzsebkendőre cserélik be. Itt nincs MÉH, úttörőmozgalom, van viszont szervezett begyűjtés (és papírzsebkendő).
Osztályozzuk a szemetet!
Talán mondanom sem kell, hogy utcán, parkban, vonatállomáson, középületekben sehol nem kell 10-20 lépésnél többet megtenni ahhoz, hogy szemetesládát találjunk. De az már végképp meglepi a külföldit, amikor két láda is van egymás mellett, különböző feliratokkal. Az egyiken: "moeru gomi", vagyis égethető szemét, a másikon: "moenai gomi", vagyis, nem égethető szemét. Ki tudjátok-e találni, melyik láda mire való? A japánok számára olyan természetes, hogy a megfelelő szemetet a megfelelő ládába dobják, mint a levegővétel: észre sem veszik.
A szemetet (helyesebb lenne hulladékot mondani, mert a gomi szó mindent fed, ami egy háztartásban felesleges), azonnal, eleve osztályozva tárolják és rakják ki az emberek. A zacskós rendszerrel ez semmiféle külön erőfeszítést nem igényel. A kétnaponta begyűjtött háztartási szemét az "éghető" kategóriába tartozik. (Hirtelen ingerem támadt leírni a japán szemétégetőt, tisztaságával, számítógép-vezérlésével, vagy a róla készített érdekfeszítő TV-műsort, vagy csak azt, hogy a hozzánk legközelebb lévő szemétégető hőjével uszodát fűtenek - de sajnos, egyszerűen lehetetlen mindent leírni!). A következő kategória a külön, fajtánként, általában havonta egyszer gyűjtött, osztályozott szemét: papír (újság, magazin, könyv külön rakva), üveg, fém, fa, műanyag stb. Ezzel sincs külön gond, az ember az üvegek közé leteszi a ház előtt az üveget, a konzervdobozok közé a konzervdobozokat stb. Ugye, óriási intelligencia kell hozzá? Hasonlóan a papírgyűjtéshez, van folyamatos üveggyűjtés is - az utcán ládák vannak elhelyezve, és, most figyeljetek, külön láda a zöld, külön a fehér, külön a barna üvegeknek ! Az ember bedobálja őket a megfelelő nyílásba, és kész. Igaz, hogy nem kap érte pénzt, de legalább letudta a gondját - nem úgy, mint mi, akik mindennapos közelharcot folytatunk az üvegvisszaváltás csatamezején.
Az osztályozás és csomagolás a szemét kultúrájának magas foka, a környezetvédelem belépője, az ember mindennapi életének javítója. Nem is kell hozzá sok, csak egy icikepicike odafigyelés és egy kis fegyelem. Meg persze, zacskók. De ha nincs is rajtuk extra fül, azért anélkül is össze lehet kötözni. Jobb híján a doboz vagy újságpapír is megtenné, csak a lényeg, hogy a szemetet csomagolva rakjuk ki, ne pedig a kuka mellé ömlesztve...
A nagyméretű szemét és a recirkuláció
Ez magyarul a lomtalanítás. Ez is havonta-kéthavonta esedékes, egy-két héttel előbb mindig meghirdetik. Néhány nappal a kitűzött határidő előtt a kijelölt helyen megjelenik a első lom, majd gyűlik, gyűlik. Lenyűgöző látvány, hogy ugyanazon környék lakosai minden hónapban mennyi lomot tudnak kirakni! Néha 2-3 méteres hegyek alakulnak ki, gyakran az egymástól csak 2-300 méterre levő lerakó helyeken, mire a gyűjtőkocsi megérkezik.
De azelőtt még ... megindul a recirkuláció. Mindenki, aki arra jár, szinte kivétel nélkül, megvizsgálja a szeméthegyet, és elviszi, amit használhatónak ítél. Sok ilyen van, mert: 1) a japán áruk minősége igen jó, a dolgok csak nehezen mennek tönkre, 2) mert az emberek nagyon vigyáznak mindenre, nehezen látszik meg a használat nyoma, 3) ami egy kicsit is nem kell, attól rögtön megszabadulnak, még ha jó vagy új is, mert a kis lakásokban szinte lehetetlen a dolgokat tárolni (azért sok japán megpróbálja a lehetetlent is).
Itt a lom között turkálni nem szégyen, nem a "guberáló" megbélyegző jelzőjét kockáztatja az ember, hanem egy össznépi mozgalom, szórakozás részese. Használható, jó dolgokat találni nagy öröm, ha ingyen van, még nagyobb. Nem mintha az átlagos japán ne engedhetné meg magának, hogy akár a legjobb, legigényesebb, új háztartási eszközt is megvegye. Nem mintha egyébként ő maga igénytelen volna - a kereskedelemmel szemben nagyon is az, a világ talán legjobban elkényeztetett fogyasztója. De a lom, az más. Ez játék, továbbá alapvető része a kultúrának: amit ember alkotott, amiben munka van, az érték. Nem dobjuk el végleg, amíg tudjuk, használjuk. Vagy újra használatba vesszük. Ami meg már végképp nem kell, azt osztályozzuk, becsomagoljuk, és az ipar majd újra feldolgozza.
Hogy mi minden van a lom között! Kisméretű bútor, bicikli, gyerekjáték, háztartási gép, rengeteg televízió, mosógép (automata is), porszívó, rizsfőző, gáz- olaj- villanykályha, rádió, magnó stb. Esernyőtartó, tele esernyővel. Síléc, sícipő, golf-, baseball-, teniszütők. Zongora, orgona, gitár...
Aki pedig kiteszi, az arra is gondol, aki elviszi majd. Láttam olyan vadonatúj porszívót, amit gondosan visszaraktak eredeti csomagolásába, és még a garancialevelet is mellétették. Láttam kismotort, tankjában benzin, rajta a rendszám, az indítókulcs a helyén, csak éppen el kell fordítani, és menni vele. Rajta egy cédula: "gomi", nehogy valaki félreértse, ne gondolja, hogy csak ott parkol éppen. De már a másik írás is rajta: "XY vagyok, este visszajövök érte" - az élelmes japán lefoglalta, a többi meg tiszteletben tartja... A házioltárban kipucolták a kis Buddha szobrot, mégsem illik piszkosan kidobni. Egy kartondobozon felirat: "vigyázz, üvegtörmelék van benne!" - nehogy megsérüljön a kiváncsiskodó. Pornó videókazetták, részletes feliratokkal ellátva, gondosan csomagolva, még vissza is csévélve - csak be kell tenni a képmagnóba, és el kell indítani. Komplett angol nyelvlecke, 3 kötet tankönyv, 12 hangszalag mellékelve, porbiztos csomagolásban. A TV-k mellett antenna, bennük a csatlakozók is, csak be kell dugni a konnektorba. Újabban pedig már videómagnók is jelentek meg a szemétben, igaz, egyelőre béta-normás, és természetesen a japán NTSC szabvány szerint működők, de működők.
Jön egy háziasszony, hoz egy halom papírdobozt, leteszi, majd körbejár. Meglát egy jó biciklit, alaposan megvizsgálja, felül rá, és elmegy. Később egy népes anyatársaság jön, gyerekekkel, némelyek hátán csecsemőjük - együtt járják körbe, vizsgálják és válogatják a szemetet. De jönnek hivatásosok is, az igazi recirkuláltatók, bizományisok, árusok begyűjtői. A határidő előtti estén jönnek, autókkal, reflektorokkal, némelyek fején bányászlámpa, kezükön fehér kesztyű. Egyben mindenki közös: nem túrják össze a halmot és nem törik össze, ami nem kell. Hátha jó még valakinek valamire az is. És még az utolsó pillanatban is jönnek emberek, még a szemetestől is elkérnek egyes dolgokat, de ezután már egyedül rajtuk a döntés: elteszik-e maguknak, amit látnak, vagy behajítják a kocsi gyomrába.

Egy szép nyári napon nekikészültem, hogy lefényképezzem, mindannyiunk okulására, a szemetet. Már éppen kattintottam volna, amikor hirtelen lefékezett mellettem egy gyönyörű, fehér Nissan. Kiugrott belőle egy fiatal japán nő, előkapott ő is egy fényképezőgépet, és ő is le- fényképezte a halmot. Halk kattintás, egy bíztató mosoly felém, és már el is zúgott a kocsi. Olyan gyorsan, hogy őt már nem volt időm lekapni.
Végezetül, hogy mindeme dolgok eredeti japán megfogalmazását is illusztráljam, íme, a liftjeinkben kifüggesztett terjedelmes használati utasítás utolsó mondata: "Mindannyiunknak helyes módon kellemes az élet!" Hm, talán tanulhatnánk egy kis pedantériát, nem?
Akit pedig a téma igazi irodalmi feldolgozása is érdekel, annak javasolom, olvassa el a néhány éve Takesi Kaiko magyarul is megjelent Ószakai éjszakák című regényét. Én nem tudtam letenni.
Komoly utóirat: az egyetem szemete
(Gyengébbek, öregek átugorhatják).
Itt van aztán csak rend igazán! A vegyszer komoly dolog, és az egyetemi emberek komoly emberek. Az, hogy a papírt, fémet, üveget itt is külön gyűjtik, ezek után nyilván természetes. De ami otthon legfeljebb a környezetvédelmi felelősök vágyálma lehetne csak: minden használt vegyszert, oldószert fajtánként szortírozva, külön gyűjtenek és adminisztrálnak!
A gyakorlat a mienkkel éppen ellentétes. Nálunk a beérkező vegyszert tartják nyilván. Hogy azután annak egy része - más megoldás híján - a csatornában végzi, azzal a kutya sem törődik. Pedig ez, szerintem, főben járó bűn. Itt elképedtek a kollégák, amikor megkérdeztem, ki is a méreg- illetve nemesfém-felelős? Azon viszont én képedtem el, amikor láttam, hogy aranyat, platinát, sokszor még ennél is értékesebb vegyszerek mellett, csak úgy, az íróasztalfiókban tartanak, az egyik nyitott szekrényben pedig kb. fél Tokió kiírtására alkalmas mennyiségű ciánkáli található. A vegyszertárolásnál egyedül földrengésbiztonsági szempontok érvényesülnek: gyúlékony, robbanásveszélyes folyadékokat, savakat kizárólag kulcsra zárt acélszekrényben tárolnak.
A kimenő vegyszereket viszont ml-re pontosan írjuk fel. Az egyik szobában 10-12db, 20 l-es műanyagkanna van letéve, az osztályozott hulladékvegyszer számára. Külön a vizes oldatok, külön az alkoholos, éteres, olajos, a nehézfémeket tartalmazók, a nitrogéntartalmú vegyszerek, a nagymolekulájú szerves anyagok stb. Mindegyik kanna fölött egy papír van, amire egyszerűen fel kell írni, ki, mikor, mit és mennyit öntött bele. Mindenki fel is írja, persze, és az igazat írja, jó helyre írja és önti - miért is tenne másképpen?
Aztán, ha a kanna 2/3 részéig megtelt, elszállítják a begyűjtőbe. Hogy az hol van, és ott mit csinálnak vele, azt eddig nem sikerült megtudnom. Márpedig enélkül hiába is gyűjtögetjük külön kannákba a vegyszert. Amíg nincs szervezett begyűjtés Magyarországon, addig marad, jobb híján, a csap. Sajnos.

NÉHÁNY VÁLOGATOTT ÚJSÁGHÍR (T)
· Jelenleg kb. 2600 a 100 évesnél idősebbek száma Japánban. Hm.
· Kiszámolták, hogy ha megismétlődik az 1923-as nagy kantói földrengés, akkor legalább 250000 ember fog meghalni.
· A földrengésveszély dacára kidolgozták egy új, 400 km hosszú és 100 m átmérőjű földalatti alagút terveit. A scifi-be illő konstrukció elsősorban víztároló lesz, mellesleg vonatok mennek majd benne, autópálya is lesz, nem beszélve a telefon- és elektromos kábelekről. A dolog nem fog gyorsan megépülni, mert kicsit drága: 100 trillió jenre tervezik. De igazán nem sürgős, ki lehet várni azt a húsz évet, nem?
· Ha már itt tartunk, azt is megemlítem, hogy bajban van a videómagnó gyártás. 3 éve még évi 40 millió japán készüléket gyártottak, tavaly már csak 20 milliót! Közben Korea, Tajvan, Hongkong kezdte el a gyártást, és fizeti a licencdíjat Japánnak, még egyszer 20 millió masina után. Szép, nem? Itt már gyártani sem kell. Kis túlzással, ha valaki a világon videómagnót vásárol, azzal Japán gazdagodik.
· Csijonofudzsi minden idők második legnagyobb szumóbirkózója lett! Egyhuzamban 53 kemény csatából volt képes veretlenül kikerülni, mígnem elcsúszott egy banánhéjon.
· Az újságban megjelent egy fénykép egy különös tanévnyitóról. Együtt az egész tantestület - és 1, azaz egy tanuló. A megnyitó beszédben az igazgató kérte a kisfiút, vigyázzon magára, nehogy megbetegedjen, mert ha hiányzik, aznapra be kell zárni az iskolát! (Ez egyébként speciális téli iskola valahol északon, azok számára, akik a hó miatt nem tudnak távolabbi iskoláig utazni. Idén egy ilyen legény akadt a faluban).

EZÉRT JÖTT KI ÁDÁM ÉS ÉVA A PARADICSOMBÓL (T)
Biztos vagyok benne, hogy szándékosan csinálták. Mondhatta nekik az Úr, hogy ne egyenek az almából, de ők már jóelőre eltökélték az egészet, és hosszú távra előre gondolkoztak. Mert maga az alma, az a pár harapás nem lehet elég vonzó, különösen, ha közben egy kígyó is sziszeg az ember fülébe, a másik oldalon meg már fényezik a lángpallost. De amiért érdemes kockáztatni, ami még a paradicsomi állapotnál is különb, az csak egy dolog lehet: EGY JAPÁN BENZINKÚT.
Elektronikusan vezérelt pompás fényújságja már messziről csalogat, hirdetvén, hogy ma 20 %-kal olcsóbb a benzin, mint tegnap volt. Nem kell semmit tenned, csak óvatosan a jelzett, többnyire teljesen kihaltnak tűnő hely felé kormányoznod autódat. Látszólag sehol egy lélek, autó is csak nagy ritkán bukkan fel. Mindenütt a legnagyobb tisztaság, szinte sterilitás - sehol egy olajfolt, sehol egy benzintócsa. Hirtelen az az érzésed támad, hogy ez nem is benzinkút, hiszen a szokásos "kutak" helyett a magasból lóg le valami, egy rúgós cső végén egy kis pisztoly alakú szerkentyű. Azt hiheted, autós fogorvosi ellátást találtak ki számodra. De nem. Amint a tágas térre begördül autód, hirtelen megkezdődik az ünneplés. Egyszerre vagy hatan (nem túlzás) rohanják meg kocsidat, tökéletesen tiszta, színes egyenruhába öltözött fiatal fiúk és lányok. Lelkesen kiabálva üdvözölnek. Ketten integetve irányítanak - közelebb, közelebb, most jó! Ketten szélvészszerű gyorsasággal kezdik lemosni ablakaidat, legyenek bár patyolattiszták, majd sietve áttérnek a rendszámtáblákra, sárvédőkre. Az integetők egyike mélyen meghajolva üdvözöl a melletted levő ablaknál, udvariasan várva, hogy elzárd a motort, foghegyről oda méltóztass mordulni, hogy "húsz", ezzel fejezve ki tisztelt akaratodat, miszerint 20 l benzint szeretnél, majd a kiszállás megkísérlése nélkül kegyeskedj meghúzni autód rejtekhelyén azt a kis fogantyút, amelyik távolról nyitja a benzintank fedelét, hogy végre a várakozó lekaphassa a töltőpisztolyt a levegőből, és benyomhassa a 20 litert az autódba anélkül, hogy egy csöpp is melléfolyna. Pontosan annyit, se többet, se kevesebbet.
Közben egy másik kezelő már hozza is a számlát, a számítógép által kiállítottat, amely tanúsítja, hogy itt és most, ennyi óra ennyi perckor vettél 20 l benzint, amelyért fizettél ennyit és ennyit, és visszajár még ennyi és ennyi. És a fiú már adja is vissza, jenre pontosan , miközben már köszön is el, hajlongva. A mosók is, a töltő is végzett, de lám, két ember máris rohan a kijárat felé! Az egyik kiabálva, integetve irányít: indulj lassan, most még lassíts egy kissé, mert nagy a forgalom az utcán. Egyikük élete kockáztatásával kiugrik az útra, hogy leállítsa kedvedért a forgalmat, és miközben autód méltóságteljesen gördül ki az úttestre, mindannyian mélyen meghajolnak, és hangosan, kórusban köszönik meg, hogy méltóztattál benzint vásárolni, és kérik, legyél olyan jó, hogy máskor is erre hajtasz.
Te pedig elhagyod ezt a két percnyi Paradicsomot, és arra gondolsz, hogy innen 10000 km-re, ha Trabantod szerencsés várakozás után a koszos-bűzös töltőállomás elejére keveredik, örülhetsz, ha a kutas egyetlen megjegyzésével megúszod, ha nem elég gyorsan ugrasz ki a volán mellől, ha nem elég ügyesen csavarod le a tanksapkát, ha célzol arra, hogy az ablak piszkos vagy a benzin melléfolyt, vagy ha a borravaló mennyisége nem haladja meg azt a mértéket, amit Kutas Úr tegnap éjjel megálmodott el nem végzett szolgáltatásai fejében, és akkor talán eszedbe jut, hogy egy icike-picike számítási hiba mégis csak belecsúszott azért abba az egykori almaevési akcióba...

A JAPÁNOK NEMCSAK MÁSKÉNT GONDOLKOZNAK, HANEM MINDENT FORDITVA IS CSINÁLNAK
Igen, azaz majdnem mindent. Baloldali a közlekedés, a közlekedési lámpák színei vízszintesen vannak elhelyezve. Fordítva olvassák a könyveket, "hátulról előre". Fentről lefelé és jobbról balra írnak, bár a háború óta ez keveredik a mi írásformánkkal is, egy-egy újságban teljes összeviszszaságban. A kisujjukon kezdik a kiszámolást, a nagyujj az utolsó. Tetszés szerinti sorrendben eszik a fogásokat, a leves gyakran az utolsó. Mindenre "igen"-nel válaszolnak, pl. a "nem vagy fáradt?" kérdésre a válasz: "igen, nem vagyok fáradt." A ceruzát nem végighúzzák a papíron, hanem végigtolják (mintha ecset lenne). Előbb veszik le a cipőt, mint a kabátot. Ha valamire emlékeznek, nem az eszükbe jut, hanem a szívükbe. Nem(csak) a násznép visz ajándékot az esküvőre, hanem az ifjú pár ajándékozza meg a vendégeket. Az kér a leginkább bocsánatot, akinek a legtöbb zavart okozták. Télen sokan járnak mezítláb, nyáron viszont minden nő harisnyát visel. Ha valaki magára mutat, nem a mellére bök, hanem az orrára. Az idegenre szívélyesebben mosolyognak, mint az ismerősre (figyelem, ezt minden külföldi a barátság jeleként értékeli. Rengeteg férfi járt már pórul, félreértve egy-egy csinos japán nő kedvességét...) Fordítva fürdenek, a kádon kívül, és tisztán mennek a kádba. Ha egy étterem előtt le van engedve a függöny, akkor vannak nyitva, záráskor viszont felhúzzák. Végül, ami nekem a legjobban tetszik: nem a tűbe fűzik a cérnát, hanem a cérnára húzzák a tűt!

Ehhez Zsuzsa egy tragikus történetet tesz hozzá, adalékként:
ADALÉK A JAPÁNOK GONDOLKODÁSMÓDJÁHOZ (ZS)
Egyik közelben lakó ismerősöm, egy kedves, 2 gyerekes háziasszony, rendszeresen átjárt hozzám angol nyelvet gyakorolni. Egyik alkalommal szemlátomást a takarítást félbehagyva, kötényben érkezett, a szokásos időpont előtt jó egy órával. Mosolygott, többször meghajolt, kérte az elnézésemet, majd bejelentette: legalább egy hónapig ne is várjam. Befekszik a kórházba, valószínűleg meg fogják operálni, csomót találtak a mellében. Megijedtem, jobban is annál, hogy eszembe jutottak volna az ilyenkor illendő japán viselkedési normák. Igy hát rémületemet nem palástoltam, az kiült az arcomra. Keiko szan ekkor mosolyogva többször megnyugtatott, ne aggódjak, jól érzi magát, van étvágya, és bár a csomó rosszindulatú, bízik a gyógyulásban. Látva, hogy még mindig nem tértem magamhoz, heves bocsánatkérések közepette hajlongani kezdett. Bocsánatot kért, hogy izgalmat, aggodalmat okozott nekem.
Keiko szan egyébként később egy típikus japán tulajdonság, az önfegyelem mélységeivel ismertetett meg engem. Miután fél mellét eltávolították, a besugárzás és a gyógyszerek hatására gyönyörű fekete haja megritkult, a kórházból hazatérve azonnal visszavette a háztartás vezetését vidékről ideiglenesen felutazott édesanyjától. Balettórára és külön matekra szálította kocsival a gyerekeit, eljárt az angol órára, és soha, senki sem hallotta panaszkodni (nemcsak én, a külföldi, de a hozzá közel álló barátnők sem).
Arra a kérdésemre, hogy nem fáradt-e, azt válaszolta:
- Lassan csinálok mindent, közben pihenek, meg kell erősödnöm.


19. LEVÉL
1989. JANUÁR

JAPÁN LAKÁSOK (ZS)
Nemrégiben egy barátunk autón vitt át minket Tokión. Robogott velünk a kocsi keresztül a városon, és mi kapkodtuk a fejünket. A Japánt csupán képekről ismerő látogató először csalódást érez a valóság láttán. Tokió, Ószaka, Jokohama - a hatalmas metropoliszok a mindent átszelő autópályák betonteknőjéből nézve - rondák. Persze azért már ekkor feltűnik, hogy a japánok, mint annyi minden mást, építeni is tudnak. A kocsi időnként a negyedik-ötödik emelet magasságában suhan, utcák, üzletek, vonatállomások felett. Belátni sokemeletes betonkolosszusok ablakain - dolgoznak a hivatalokban. A külvilág fényei hosszú percekre eltűnnek - alagútban repülünk. Most meg mi megyünk a földön, valahol magasan fölöttünk pedig a Tokiót, Jokohamát és egész környéküket behálózó gyorsvasút sínei húzódnak.
Pesti jóbarátunk várostervező mérnök. Ő írta nekünk egyik levelében, hogy a Firenze belvárosának átépítésére kiírt nemzetközi pályázatra japán terv is érkezett. Mindenki értetlenül állt ez előtt a pályázat előtt, amelyben szakmailag hibátlanul, ám Firenze patinás belvárosának korát és értékét tekintve kissé meghökkentően szerepelt egész házsorok lebontása, kilométereket átszelő széles felüljárók és hatalmas betonkoloszusok építése. Mondanom sem kell, hogy a pályázat nem nyert. Pedig japán szemmel nézve a két ifjú tervező egyszerűen csak az otthon megszokott léptékben és stílusban tervezett.
Az én házam az én váram
Elég csak ránézni az ország térképére, máris kiderül, hogy Japánban rengeteg a hegyvidék. A lakosság főleg a tengerpart mentén, a mezőgazdasági művelésre alkalmas területeken telepedett le. A 120 milliós népet élelmezni is kell valahogyan, a termőföld drága kincs, nem lehet csak úgy házépítésre elherdálni. Az egyébként is zsúfolt nagyvárosokba továbbra is áramlanak az emberek vidékről, miközben a telekárak a csillagos égig szöknek. Különösen rettenetes a helyzet Tokióban és környékén, ha még lehet egyáltalán különálló városokról beszélni. A valóságban Tokiótól lefelé egészen Ószakáig, csaknem ötszáz kilométeren keresztül szinte teljesen egybeolvadnak a városok. Ül az ember a vonaton, és csak betonházakat lát, néha egy-egy rizsföld következik, aztán újra házak, fogalma sincsen, vajon ez még az a város, vagy már az ötödik. Rizsföld egyébként van mindenütt, Jokohama belvárosának közelében éppúgy, mint Tokióban, mindenütt, ahol csak egy talpalatnyi beépítetlen terület van, főleg a folyók mentén. De bármilyen drága is a telek, törvény van rá, hogy mezőgazdasági művelésre használt területet nem lehet lakásépítésre használni. Igy nem csoda, hogy a tokiói, jokohamai lakáshelyzet csak annyiban különbözik a budapestitől, hogy az építési költségek Japánban alacsonyabbak, mint a telekárak. De akármiből tevődik is ki az összeg, egy átlagos keresetű japán hivatalnoknak a teljes fizetését 10-15 évig kellene félretennie, hogy - feltéve, hogy a lakásárak nem emelkednek tovább - egy 50 négyzetméter körüli lakást tudjon vásárolni magának. Nyilvánvaló, hogy egy fiatal pár a maga erejéből Japánban sem tud lakást vásárolni.
Nagyon sok vállalatnak, gyárnak, intézménynek van azonban saját bérháza a családosok részére, kollégiuma az egyedülállóknak. A legtöbb ilyen helyen a legutóbbi időkig meghatározott ideig lakhattak a családok - 10-12 év után el kellett költözniük. Míg azonban korábban ennyi idő elegendőnek bizonyult arra, hogy a dolgozók lakásproblémájukat önerő- ből megoldják, ma már egyre több vállalat kényszerült eltörölni a határidőt. A család - marad, amíg marad. A vállalatok lakásbérletet, házbérletet is fizetnek dolgozóiknak, ha nincs saját bérbeadható ingatlanuk. A dolgozók maguk úgysem ülnek babérjaikon, kétségbeesett erőfeszítéssel gyűjtenek az álom, a saját lakás, saját ház megvalósításáért. Nem mintha arra számítanának, hogy előbb utóbb otthagyják a cégüket. A legtöbb ember onnan megy nyugdíjba, ahol dolgozni kezdett. De ott van a fenyegető rém, a nyugdíjkorhatár elérése, amikor ki lehetnek téve annak, hogy egyszer csak ott állnak fedél nélkül. A fiatal japán családok sem legyintenek azzal, hogy ugyan, hol van még a nyugdíj, addig majd csak történik valami. Ők ennél sokkal realistábbak. Amint lehet, nekilátnak az építkezésnek, vagy részletre vásárolnak maguknak saját lakást, házat.
A tévében egyszer vetítettek egy sorozatot arról, hogyan élnek különböző országokban a házaspárok. Milyen a magánéletük, hogyan alakul egymáshoz való viszonyuk az évek során? Sajnos, csak elbeszélésekből ismerem azt a részt, amely a magyar családok életét mutatta be. A vetítés másnapján azonban többen csodálkozva kérdezték tőlem:
- Nálatok tényleg gyakran évekig épül egy ház, és mindenki saját maga építi?
Kiderült, hogy a film egy négy éve építkező és kimerültségében állandóan veszekedő magyar házaspárt mutatott be. Itt, Japánban azonban teljességgel értetlenül álltak barátnőim a rejtély előtt, hogy miért nem a hozzáértő szakember építi fel a házat, miért a férj vakol és a feleség hordja a maltert, ha nem ez a szakmájuk? Próbáltam valamit magyarázni árakról, építőanyag-hiányról. Nem csodálom, hogy nem nagyon értették.
Itt a környékünkön több építkezés folyik, és amióta itt vagyunk, számos ház felépült már. Egyik sem tartott tovább két hónapnál. Szakata szan barátnőm pedig épp a minap újságolta, hogy hamarosan ők is építkezni fognak. Családi házuk egy újfajta technológia szerint egy nap(!) alatt fog elkészülni.
A gyorsaság titka egyébként egészen egyszerű: egyrészt mindig kéznél van a szükséges anyag, másrészt - dolgoznak. Az, hogy minden építőanyag mindig időben a helyszínen van, még egy előnnyel jár a gyorsaságon kívül. Egy építkezés környéke mindig tiszta és viszonylag rendezett, ugyanis mindig mindenből csak annyi van ott, amennyit néhány napon belül felhasználnak. Nem hever hát évekig tégla és csaréphalom az úttesten, nehezítve a közlekedést, nem úszik minden porban és szennyben. Ehhez persze gondos tervezés és pontos szállítás szükséges, de hát az itt nem hiánycikk. Még egy specialitás: nem irtják ki mindjárt indulásnál a teljes növényzetet, beleértve a szomszéd sövényét is. Minden kis virágra, fácskára féltő gonddal ügyelnek, amit csak lehet, megmentenek.
Nemrég azt is láttam, hogy a technokrata Japánban egészen pontosan hogyan kezdődik egy építkezés. Nem, nem az alapozással. Az imával. A szomszédunkban lévő régi kis faházat lebontották, és éppen az óvodából jöttem hazafelé, amikor egész kis szertartásnak lehettem az üres telken a tanúja. Kivonult a család, az építővállalat szemre középszintű vezetője és néhány melósa, valamint egy buddhista pap összes kellékével, oltárral, miegymással. Az oltárt felállították a telek közepén, elhelyezték rajta az ilyenkor elmaradhatatlan szobrocskákat és ennivalókat, feldíszítettek mindent színes művirággal, majd imádkoztak. A pap lila köntösben, süvegben megáldotta az építkezést és mindenkit megitatott szakéval, beleértve a taxisofőrt is, aki őt és oltárát a helyszinre szállította. Az egész ceremónia nem tartott tovább fél óránál, az atya és a díszek hamar visszakerültek a taxiba (természetesen az elmaradhatatlan fényképezés után), és másnap az építkezés fantasztikus sebességgel megindult. Talán nálunk is segítene egy takaros oltár a telek közepén?! Ahogy azonban a dolgokat otthon ismerem, ez a hat évre tervezett építkezést még egy évvel meghosszabbítaná. Az oltár azonnal hiánycikké válna, az oltár-felállító kisiparosok csak négyhónapos előjegyzésre vállalnák a munkát.
- De hát hol a csodában van még hely ezekben a zsúfolt metropoliszokban családi házat építeni? - kérdezheti bárki Japán fantasztikus népsűrűségére és Tokió belvárosának felhőkarcolóira gondolva. A magyarázat a városok szerkezetében rejlik. Tokiónak, Jokohamának és a többi nagy metropolisznak is több centruma, belvárosa van. Ezeken a helyeken valóban nincs egy szabad négyzetcentiméter sem. Ezek a központok egyben - természetesen - tömegközlekedési centrumok is. Amint azonban egy ilyen központtól akár néhány utcányit is eltávolodunk, mintha kis falvakban találnánk magunkat. A több emeletes monstrumokat apró, földszintes faházak váltják fel. A mi környékünk is ugyanilyen szerkezetű. A legsűrűbben lakott az állomás környéke. Itt sűrű a benzingőz is, a három-ötemeletes házak, áruházak, bankok gyűrüjében nagy a forgalom. Innen 10 perc sétára már kis családi házak csoportja és néha egy-egy nagyobb bérház váltja egymást. Itt már könnyebb telekhez is jutni. Vagy egy régi, lakhatatatlan faház lebontása, vagy egy kis fenyő- erdőcske kivágása árán, esetleg még teljesen üres telek is akad.
Nem csoda, hogy a központok a vonatállomások köré csoportosulnak, minthogy a vonat a legfontosabb tömegközlekedési eszköz. Ha ugyanis valaki egyszer végre saját lakáshoz jutott, nem válik meg tőle egy idő múlva azért, hogy közelebb kerüljön a munkahelyéhez. De a munkahelyét sem hagyja ott a hosszú közlekedés miatt. Nem divat a cserebere, az állandóság és hűség elsőrendü fontossága ebben is megmutatkozik. Ilyen hatalmas embertömeget tehát ekkora távolságokon csak a belvárosi metró hálózathoz kapcsolódó vonathálózat képes naponta kétszer megmozgatni. Egyáltalán nem kuriózum, ha valaki másfél-két órát utazik a munkahelyére, majd természetesen ugyanannyit vissza.
No és milyenek ezek a lakások, amelyek kedvéért az emberek ezt a fáradságos utazást naponta vállalják? Az amerikai "szakirodalom" csak egyetlen szóval jellemzi őket: "nyúlketrecek". Ha nekünk, magyaroknak nincs is mire ilyen fennhéjázóknak lennünk, tény, hogy messze az európai igények alatt marad a legtöbb japán ház, lakás, méretében és komfortfokozatában egyaránt.
A legegyszerűbb, legolcsóbb bérlakások egy-két emeletes faházakban vannak. Rozoga vaslépcső vezet az egymás mellett elhelyezkedő néhány lakáshoz. Egy vagy két szoba van, a nappali a konyhával egy teret alkot, a lakások mérete 30 négyzetméter körüli. A zárt lépcsőház és a központi fűtés híján téli reggeleken 5-6 fokra hűl le bennük a levegő. Ezek a lakások olyan kicsik, hogy még a mosógép sem fér el bennük, ezt a külső lépcsőhöz tartozó hosszú közfolyosón szokás elhelyezni.
A többlakásos betonházak lakásai nagyon különböző színvonaluak. A legegyszerűbbek szinte csak méretükben térnek el a faházak lakásaitól. A mosógép - ó, micsoda luxus! - itt már a saját erkélyen is elfér. Ezért aztán minden erkélyen van egy vízcsap és egy lefolyó is a kifolyó szennyes víznek.
A négy-öt emeletes, egérszürke, kopott bérházak általában vállalatok tulajdonában vannak, és dolgozók bérlik kedvezményes áron a bennük lévő lakásokat. Az elegánsabb, belső lépcsőházzal rendelkező házak lakásait egy átlagjövedelmü család is csak hosszú spórolás után tudja csak megvenni, de utána is hosszasan nyögi a részleteket. Fudzsita szan barátnőmék nemrég vásároltak maguknak egy lakást. Eddig a vállalat bérházában laktak, igen olcsón. Nem hiába panaszkodik Fudzsita szan:
- Eddig viszonylag kényelmesen éltünk, most kimondottan romlott az életszínvonalunk.
Senki ne gondolja, hogy Fudzsita szanék holmi kacsalábon forgó palotát vásároltak! Az ő lakásuk is csupán 60 négyzetméteres.
Léteznek bérházak úgynevezett "western" típusú lakásokkal is, ezeket kimondottan külföldiek számára bérli hatalmas összegért a vállalatuk.
A családi házak sem valami hatalmasak. Nem is olyan régen Japánban a legtöbben kis, legfeljebb egyemeletes faházakban laktak. Ezeknek a házaknak a nagy részében még fürdőszoba sem volt, a közös fürdőbe járt mindenki naponta. Hogy a japán lakások ma már általában komfortosak, arra mi sem jellemzőbb: a valaha minden lakótömbben lévő közfürdők nagy része eltűnt. A hozzánk legközelebb eső fürdő tőlünk negyed óra vonatozásnyira van.
A ma épülő házakra is elsősorban a tisztes mértékletesség a jellemző. Maga a telek általában olyan kicsi, hogy a kert legtöbbször szinte csak jelképes. De akármilyen picike is, mindig gondozott, ízléses. Gyönyorű szép virágokat ültetnek színek szerint összeválogatva arra a keskeny sávra, ami a kerítés és a házfal között marad. A kocsibeállókat, lépcsőfeljárókat hely hiányában cserepes virágokkal díszítik. Divat a bonzai is, a híres törpefa. A háziasszony szeme fénye a kert, virágmagvakat cserél szomszédaival, ha kell, este, zseblámpával keresgéli a csak ilyenkor megjelenő kártevőket.
Minden házba, lakásba belépve apró beton előtérbe jutunk. Ez a papucsváltó hely. Utcai cipőben innen egy tapodtat sem lehet továbbmenni. Ez a japánoknak magától értetődő, és rövid idő múltán számunkra is teljesen természetessé vált. Hiszen a legtöbb család tagjai földre terített matracon alszanak éjszaka, amit nappalra hatalmas tolóajtóval ellátott szekrényben helyeznek el. Igy kívánja a hagyomány, ami ráadásul az örökös helyszűkével függ össze. A külföldiek általában nehezen akarják ezt megérteni.
Egyszer vacsoravendégünk volt egy izraeli profeszor, aki akkor már harmadik hónapja dolgozott Japánban. Belépve az ajtón reménykedve kérdezte:
- Itt is le kell venni a cipőmet?
- Sajnos igen - válaszoltam - mi is a földön alszunk. A professzor úr bánatosan kibújt a cipőjéből, de bosszút állt. Haza készülődve kiment az előtérbe, fogta a cipőjét, visszajött vele a nappaliba és ott húzta fel, az asztalhoz visszatalepedve. Egy japán ezt látván, bizonyára rosszul lett volna.
Az előtér olyan kicsi, hogy egy ember is alig fér el benne. Még ennél is kisebbnek látszik, mert az éppen használatban lévő cipők mind ott sorakoznak egymás mellett, a gondos háziasszony által orral kifelé igazítva. Az előszobafal, kabátakasztó fogalma itt ismeretlen. Télen a kabátját mindenki azonnal a szekrénybe akasztja, a vendég pedig valahová a földre helyezi a szobában, ahol helyet talál neki.
Sok lakásban a kis előtérből mindjárt a nappaliba jutunk be, vagy egy, a konyhát a mellékhelységekkel összekötő közlekedőbe.
A hagyományos japán lakásokban mindenütt eltolható papírfalak választják el egymástól a szobákat. A legtöbb kis lakásban a konyha is egybenyitható a többi helységgel. A papírfalak nem szigetelnek sem hőt, sem hangot, ezért ahol kis gyerek van, a gondos szülők általában eltávolítják a falak nagy részét. Fiaim a megmondhatói, milyen hamar lehet ronggyá rugdosni egy ilyen papírajtót. Az igazsághoz tartozik, hogy az első lyukat én ütöttem az egyik bőrönd sarkával, mindjárt megérkezésünk másnapján. Halálosan megrémültem, hogyan fogjuk ezt innen eltűntetni, de később megnyugtattak. Az áruházakban kapható öntapadós tapétával pillanatok alatt újra lehet burkolni egy ilyen ajtót. A falak tologatásával tetszés szerinti helyen lehet elhelyezni az átjárót.
A falak mintájával legtöbbször megegyezik a hatalmas beépített szekrények papírajtajának díszítése is. Ezek a szekrények eredetileg a nagy tömegű ágynemű tárolására szolgálnak, beleértve a matracot, az úgynevezett futont is. De emellett elfér itt - dobozokban - a fehérnemű, gyerekjáték, porszívó is. Terjed ugyan az ágy divatja, de inkább csak a családi házakban, ahol van is rá hely. Népszerű mostanában az emeletes gyerekágy, láttam az áru- házban bizony három emeleteset is! Hiába, a helykihasználáshoz a japánoknál jobban senki nem ért.
A konyha mindenütt nagyon pici, és tele van zsúfolva a főzéstudomány miniatürizált kellékeivel. Rendes méretű tűzhelyet csak cslaádi házban láttam, a többség kis kétlapos gázfőzőn főz, amit a gázcsaphoz gumicsővel kötnek be. Először rémülettel töltött el ez a megoldás, de elmagyarázták, hogy az örökös földrengések hazájában ezerszer biztonságosabb a gumicső, mint a törékeny, merev fém.
Sok helyen van mikrohullámú sütő is, vagy hagyományos grillsütő. Terjed az automata kenyérsütő is, de általában nem jellemző a háziasszonyokra, hogy minden technikai csodát azonnal megvegyenek a konyhájukba. Egyszer még a kezdeti időkben kölcsön szerettem volna kérni egy elektromos habverőt a szomszédból, de döbbenten tapasztaltam, hogy a házban senkinek sincs. Már a helyhiány miatt sem állíthat haza a gazdasszony havonta egy újdonsággal, de ürügy a megszokás is. Van ezen kívül még egy fontos magyarázat. A japán nők nem spórolnak az energiájukkal. Rengeteg időt fordítanak főzésre, a legtöbben naponta háromszor is főznek meleg ételt, és nem idegenkednek az időigényes megoldásoktól. Igy aztán nem csoda, hogy nem nagyon népszerű a mosogatógép sem. Láttam azért néhány helyen, de természetesen egy aprócska, szekrényre helyezhető változatot, amibe alig fér bele néhány tányér. Edényszárítója már több barátnőmnek van, azonban ez is kicsike. Ez az okos gépezet megkíméli a nőket az örökös törölgetéstől. Az edényt étkezés után azonnal el illik mosni, még ha a férj éjfélkor tért is haza vacsorázni, és nem divat a leborogatásos szárítás. A japán étkezés része a sokféle különböző funkciójú tányér, tálka, csésze. Nem csoda, hogy a konyhák tele vannak súlyos kredencekkel. A háziasszonynak alig marad egy talpalatnyi hely.
Az étkezés általában a konyha mellett lévő nappaliban történik úgy, hogy a hagyományos alacsony asztalkát, párnákon üli körül a család. Sok helyen van magas asztal is székekkel, de csak "házi" használatra. A vendégfogadás az alacsony asztalka mellett történik, amit ha nincs rá szükség, szétszedve a szekrényben tárolnak.
Egyébként is, a bútorok elrendezése nem olyan merev, mint nálunk. Ha mi egyszer valahol egy szekrényt elhelyezünk, akár húsz évig sem mozdítjuk odébb. A japánok ellenben, különösen a hagyományos ünnepek előtt, de esetleg alkalmi vendégek érkeztekor is, átrendezik, de legalábbis átdíszítik a lakást. Ehhez sokféle kellékük pihen a szekrény mélyén, babák, képek, vázák. Változtatják a díszleteket az évszakoknak megfelelően is.
Ne gondolja senki, hogy ágyak híján a lakások kicsinységük ellenére is tágasak, levegősek. Ellenkezőleg, a legtöbb lakás szinte elviselhetetlenül zsúfolt. Anyagi okokbó szó sem lehet róla, hogy például a család gyarapodásával, az újabb gyerekek születésével lakást cseréljenek. Emellett puritán életmódjuk ellenére is rengeteg holmit képesek felhalmozni. Ezeknek az igényeknek megfelelően a japán bútoripar megannyi praktikus, sok-sok tárolóhellyel rendelkező csupa ajtó és fiók bútort gyárt, amelyek ráadásul általában tömör fából készülnek. Ezek a nagydarab szekrények képezik aztán a papírfalak mellett a tényleges térelválasztást.
Szinte minden lakásban van pianino is, mivel a lánygyerekeknél feltétlenül, de legtöbbször a fiúk neveléséhez is hozzátartozik a zenetanulás. A zongora tetejét, valamint minden egyéb szabad felületet elborítanak a nyugati stílusú, ízléstelen nippek, csecsebecsék. Igy aztán a legtöbb japán lakás elég zavaró egyvelege a nyugati és a japán ízlésnek.
- Hogyan? - ütközhet meg ezen az olvasó - a jó ízlésük- ről híres japánok lakása nem elég szép?
Igen, ez érdekes kettősség. Az a japán nő, aki a hagyományos virágrendezés, az ikebana művelésekor biztos ízléssel választja ki a az ágakat, virágokat, hozzájuk a vázát, aki pontosan tudja, hogy kimonójához milyen színű és mintájú övet, obit vegyen fel, hogy az összhatás lenyűgőző legyen, elbizonytalanodik, ha nyugati fajta edényeket vásárol, ha lakása nappaliját díszíti, és sokszor még öltözködésében is. Japánban ugyanis a hagyományok megőrzése mellett a nyugati modell követése is cél, persze sajátos, japános stílusban. Ha egyelőre nem is fogyasztanak mindent a japánok őrült mértékben, és nem rohannak megvenni minden technikai újdonságot azonnal, szép lassan benépesítették már a legtöbben lakásukat Hi-Fi-toronnyal, videóval, miegyébbel. Csak éppen az örökös helyhiány miatt mindenből a kicsi méret a népszerű. Kisméretű a TV, sok helyen van már CD lemezjátszó (kisebb a kompakt lemez a hagyományos- nál), és egészen apró Hi-Fi tornyokat árusítanak az üzletekben. Az üzletek fantasztikus kínálatának egyéb téren is nehéz ellenállni, a szekrények megteltével pedig marad a "dobozolás". Minden, ami már sehol máshol nem fér el, dobozokba kerül. Ezek lassan elborítják a szekrények tetejét és minden talpalatnyi helyet. Olvastam egy felmérést, amelyben megállapították, hogy a vizsgált két hálószobás lakások között 140-ből egyetlen egyet találtak, ahol a háziasszony a varrógépét azonnal használni tudta, nem kellett a tetejéről előbb eltávolítania millió dobozt. A felmérés azonban a 70-es évek végén készült, azóta divatba jött a táska-varrógép - tehát a tároló felület maga is dobozzá alakult.
A japán ipar természetesen kihasználja az igényeket, és remek dobozokat gyárt, amelyeket például a beépített szek- rényben, a mosdó alatt, a mosógép fölött lehet elhelyezni.
De a sok doboz sem segít. A legtöbb lakásban egyszerűen képtelenség rendet rakni. A helyhiány miatt valahogy minden elől van. A férj tisztítóból érkezett öltönye egy szögre akasztva lóg a falon, mellette frissen mosott ingei várnak a vasalásra. A sok apró mütyürel borított felület is növeli a zsúfoltság érzetét, no meg az, hogy a bútorok a legritkább esetben vannak színben és összhangban egymáshoz válogatva. Ha minden véglegesen megtelt, vesznek egy új szekrényt, vagy polcot, és beszorítják a többi közé. Ha pedig gyerek is van a családban, a gyerekjátékok garmadája minden szabad felületet beborít.
A néhány évre Japánba költözött magyar ösztöndíjasnak is előbb-utóbb meggyűlik a baja a krónikus helyhiánnyal.
A sajátságos európai életszemléletről azonban nehéz leszokni. Magyar barátaink a kemény telekről közismert Hokkaidóról költöztek át Tokióba. Amikor meglátogattuk őket, picurka lakásukban hatalmas franciaágyat találtunk.
- Nem lenne több helyetek, ha ti is matracot használnátok? - érdeklődtem tőlük finoman.
- Ugyan! - nyugtattak meg - el sem tudod képzelni, milyen praktikus egy ilyen ágy! Csuda jól elférnek a síléceink az ágy alatt! Különben hová tennénk őket?
A Daily Yomiuri című angol nyelvű napilap múltkoriban riportot közölt egy tipikus középosztálybeli úrral, Tanaka szannal. Tanaka szan 40 éves, átlagos jövedelmű hivatalnok, aki elmondta, hogy kedvenc hobbija az olvasás, zsebpénzét(!) szinte kizárólag könyvekre költi. Egyetlen bánata, hogy könyveit elolvasás után papírdobozban a beépített szekrény tetején kell tárolnia. Könyvespolcról csak álmodnia lehet.
Japánban, ahol a könyv, az olvasás roppant népszerű, ahol egy nemzet olvas naponta munkába menet és jövet, akár féllábon állva is a vonaton, a könyvespolc az apró lakásokból szinte teljesen hiányzik.
A hagyományos lakások padlóját gyékényszőnyeg, tatami borítja. Szerintünk, erurópaiak szerint a tatami nem túl praktikus, nehezen tisztítható. A japánok azonban ragaszkodnak hozzá. Szerintük télen meleg, nyáron hűvös és naponta csak fel kell porszívózni. Ez csak nem bonyolult? Azért sok helyen a nappaliban szőnyeget borítanak a tatamira, de a hálószobában soha. Tatamira még papucsban sem illik lépni, csak harisnyában vagy mezitláb.
Amíg kicsik a gyerekek, a japán családok valamennyien egy szobában alszanak. Amikor elmeséltem barátnőimnek, hogy nálunk a kicsi gyereket, ha lehetőség van rá, mihamarabb külön szobába költöztetik, aggodalmas arcot vágtak és megkérdezték:
- Hogyan halljátok így meg, ha éjszaka sír a gyerek?
Hiába is próbáltam volna magyarázni, hogy a magyar lakások sem pályaudvar méretűek, és azonnal meghalljuk ám a szomszéd szobában síró csecsemő hangját, tudtam, nem győzném meg őket. Rendes anya véleményük szerint a gyerekeivel egy szobában alszik. A dolognak azért akad egy nagy előnye. Télen, az éjszakára fűtetlen lakásokban legalább melegítik egymást a családtagok.
A családi házak általában valamivel tágasabbak a kis bérlakásoknál. Kívétel nélkül valamennyiben van egy úgynevezett japán szoba. Itt nem lakik senki, ez a helyiség a hagyományok őrzője. Burkolata tatami, berendezése igen egyszerű, legtöbbször mindössze egy házi oltár, egy kép, egy váza van benne virággal. A hagyományos ünnepeken ezt a szobát díszítík fel. Ha vendég jön, itt kínálják a hagyományos zöld teával is. A házak legtöbbször kétszintesek, alul van a konyha, a nappali és a japán szoba, felül a hálószobák mellett esetleg a férj kis dolgozószobája kap helyet.
Kedves tanárnőm, aki japán nyelvre tanít, egyszer meghívott magukhoz látogatóba. Döbbenten láttam, hogy ebben a lakásban minden fordítva van. A konyha és a nappali van ugyanis az emeleten. Tanárnőm megnyugtatott. Itt a környéken sok ilyen ház épült. Előnyük, hogy a magasabban lévő nappaliba jobban besüt a nap, melegebb, világosabb, mint a hálószobák. Nem nedvesedik, penészedik annyira minden. Mert a nedvesség a japán háziasszony fő ellensége, lakjon akár a legapróbb bérlakásban vagy kényelmes családi házban. A sok eső, a magas páratartalom, a kevés fűtés következménye az állandó enyhe penésszag, ami minden a lakásban tartott tárgyba beleeszi magát. Az ágyneműt, ha az időjárás engedi, naponta több órán át szárítják, szellőztetik a napon az erkély korlátján.

KADZU - KUN (ZS)
Kadzu-kun Miklós csoporttársa az oviban. Egyetlen sötét árnyék boldog óvodás léte felhőtlen egén. Naponta kapom a híreket összeveszésről, verekedésről.
- Útálom Kadzu-kunt! - mondja csemetém gyakran.
- Miért? - kérdeztem eleinte, megdöbbenve ezen az állhatatos gyűlöleten.
- Mert buta - felelte fiam az ötévesek kegyetlen igazmondásával.
Kadzu-kun korához képest aprócska kisfiú, akiről még én, a laikus, aki ráadásul csak törve beszélem a nyelvet, is meg tudom állapítani, valami nem stimmel vele.
Végül az óvónénivel, Igarasi szenszeijel leültünk megtárgyalni a dolgot.
- Jaj, Kadzu-kun nagyon nagy probléma nekünk! - sóhajtotta a szenszei, ami az ő szájából nagyon meglepően hangzott. A japánok, különösen a pedagógusok nem szoktak nehézségekre hivatkozni, pláne panaszkodni valami miatt. A nehézségek arra valók egy japán számára, hogy legyűrje őket. Kadzu-kun azonban valóban különös eset.
Mint kiderült, a családban ő a kisebbik gyerek, 8 éves bátyja értelmi fogyatékos, beszélni sem tud. Az édesanya rengeteget foglalkozik beteg gyermekével, nem marad elég energiája a kisebbre. Hogy emiatt-e, vagy mert a sors egy csapással nem elégedett meg e szerencsétlen családban, de Kadzu-kun is egyre több jelét mutatja annak, hogy értelmi szintje az átlag alatt van. Egyre mélyül a szakadék közte és a többi gyerek között. Ezért a többiek nem szívesen játszanak vele, nincs barátja. Kadzu-kun érzi, hogy ki van rekesztve, és harcol. Követeli, hogy vele is játszanak, vegyék be a csapatba. Ez a többiekben még nagyobb ellenkezést vált ki. Ekkor egyszer csak megjelenik a csoportban egy új gyerek, Miklós. Kadzu-kun nem érti, mi az a külföldi. Ő csak azt látja, íme valaki, aki még nála is alacsonyabb szinten van. Hiszen még japánul sem tud. Hurrá, van már neki is barátja, akihez tartozhat - gondolta szegényke. Miklós eleinte szívesen is fogadta a közeledést, hiszen ő is kirekesztett volt kicsikét. De ez az időszak pillanatok alatt elmúlt, Miki megtanult japánul, összebarátkozott a gyerekekkel, beolvadt a közösségbe. Kadzu-kun pedig egyre riadtabban vette tudomásul, hogy új barátja már nem törődik vele, hűtlen lett. Megpróbálta az elveszett kincset erőszakkal visszaszerezni. De Miklós egyre jobban ellen- állt, mert Kadzu-kun szellemi szintje nem felelt meg neki, és mert az erőszak benne is erőszakot ébresztett. Igy jutottak el a mindennapos veszekedésekhez, verekedésekhez.
Amikor mindezt Igarasi szenszeijel összeraktuk, eléggé tehetetlennek éreztük magunkat mindketten. Rendben, megpróbálom mindezt valahogy érthetően elmagyarázni gyermekemnek, több megértésre sarkallni őt, de az alap- problémát, hogy Kadzu-kun nem illik ebbe a csoportba, nem tudom megoldani.
- Sajnos - magyarázta a szenszei, az orvosok szerint a gyerek éppen határeset. Szerintük nem lehet egyelőre eldönteni, értelmi fogyatékos-e vagy csak lassabban fejlődik az átlagnál.
- Miért nem maradt akkor Kadzu-kun még egy évig a középső csoportban? - kérdeztem, a mi otthoni rugalmas rendszerünkre gondolva. - Akkor nem rína ki annyira a társai közül, és iskolába kerülése előtt lenne ideje is a fölzárkózásra.
- Sajnos ez nálunk nem lehetséges. Minden gyereknek hatéves korától kötelező megkezdenie az iskolát. Ráadásul Kadzu-kun szegény édesanyja külön könyörgött nekünk, igyekezzünk a gyermekét megfelelően felkészíteni az iskolára. Hiszen neki ez az egészséges gyereke, a beteghez képest az okos. Retteg attól, hogy esetleg nem normál osztályban, hanem az enyhén értelmi fogyatékosok között kell elkezdenie az iskolát.
Mit tehettünk mást, megállapodtunk a szenszeijel, hogy türelemre intem harcias gyermekemet, hiszen akármi váltja is ki az ő mérgét, verekedni, veszekedni nem szabad.
Otthon tehát leültem Miklóssal, és megpróbáltam neki az ő szintjén megmagyarázi Kadzu-kun viselkedésének okait.
- Tudod - kezdtem - szegény Kadzu-kunnak nagyon beteg a bátyja. Neked itt van Zoli, játszhatsz vele, rengeteget tanulsz tőle, de ő kitől tanulja meg mindazt, amit te a testvéredtől? Az anyukájának sincs annyi ideje vele játszani, hiszen a beteg testvérkéjével kell foglalkoznia. Légy hát türelmes Kadzu-kunhoz, ne bántsd, játsszál vele szépen.
Miklóst mélyen érintették a hallottak. Kicsit gondolkozott, majd felcsillanó szemmel így szólt:
- Rendben, Mama, akkor majd néha kölcsönadom neki a Zolit, hogy játsszon ő vele.

Japánban ugyanúgy, mint nálunk, nagy probléma a mozgássérültek, értelmi fogyatékosok beilleszkedése a társadalomba. "Kevés ember hinné a japánok közül" - írja a Mainichi Daily News, egy angol nyelvű napilap - "hogy a 120 milliós népességből több, mint 4 millió, vagyis 3% a valamilyen értelemben fogyatékosok aránya. Ezeknek az embereknek nagy része ugyanis hagyományosan izoláltan él az egészséges társadalom tagjaitól."
"A társadalom még mindig nem nyújt számunkra egyenlő jogokat. Nagyon kevés embert ismerek, aki közülünk dolgozhat" - nyilatkozza ugyanebben a cikkben egy hölgy, aki maga tolókocsihoz kötve dolgozni "jár", eladó egy ékszerboltban, emellett pedig lakóhelyén, Kiotóban, szervezi a mozgássérültek és vakok önsegélyező csoportját.
A Művelődési Minisztérium egyik tisztviselője szerint az iskolák is vonakodva fogadják a mozgássérült és értelmi fogyatékos gyerekeket. 1981-ben Tokió egyik kerületében a szülők azért nem tudtak gyermekeiknek megnyitni egy speciális iskolát, mert a szomszédok tiltakoztak, azt állítva, egy ilyen iskola károsítja a környezetüket és házaik értékét csökkenti.
A cikk, ami Amerikával hasonlítja össze Japánt abból a szempontból, mit nyújt hátrányos helyzetű állampolgárainak (vigyázat tehát, nem Magyarországgal), külön kiemeli, hogy Japánban arra nevelik a süket, vak, mozgássérült diákokat, igyekezzenek, hogy valamilyen módon hasznára váljanak az egészséges társadalomnak, míg Amerikában arra bíztatják őket, hogy egyéni életcéljaik megvalósításáért küzdjenek.
"Nem szabad túl sokat remélned" - bátortalanítja el a tanár diákját a japán siketek iskolájában, ahelyett, hogy bíztatná a továbbtanulásra.
Egyébként amennyiben a mozgássérült vagy más módon fogyatékos polgárt az állam munkaképtelennek találja, maximum havi 65 000 jen segélyt utalhat ki számára.
Az Egészségügyi Minisztérium illetékese szerint nagyon nehéz kellő információkat szerezni az értelmi fogyatékosokról, mivel családtagjaik ezt szégyennek tartják, bezárkóznak.

Véletlenül hamarosan személyesen tapasztalhattam a fenti újságcikk igazát. Szató szan barátnőmmel ugyanis meglátogattuk egy ismerősét, akinek egy két éves Down kóros kislánya van.
A család egy kétemeletes faház egyik aprócska bérlakásában él. Három gyermekük van, a legkisebb, Micsiko a beteg. Vendéglátónk kedvesen fogadott bennünket. Meghallván, hogy engem mennyire érdekel, milyen lehetőségei vannak Japánban a Down szindrómás gyerekek fejlesztésének, örömmel mesélt. Elmondta, hogy havonta egyszer tanácsadásra egy állami intézménybe járnak. Ott megmutatják, hogyan tornáztassa, masszírozza a kislányt, elmagyarázzák, milyen fejlesztő játékokkal, hogyan foglalkozzon vele. De ő mindezt kevésnek tartja. Hetente egyszer pszichológus jár hozzájuk, aki szintén foglalkozik a kislánnyal. Hasonló sorsú szülőktől hallott erről a pszichológusnőről, aki Amerikában tanult egy évig, onnan hozta haza módszereit és állítólag hatalmas sikereket ér el. Persze borzasztó drága egy ilyen foglalkozást megfizetni, a Down-kórt pedig a japán állam nem tekinti olyan súlyos fogyatékosságnak, hogy se- gélyt utaljon ki a családoknak. Márpedig rengeteg a plusz kiadás, a magántanár, a közlekedés, a speciális játékok...
Az asszony kiegyensúlyozottnak tűnt, a gyerek kedves volt, ime egy boldog család - gondoltam, amikor elbúcsúztunk. Vendéglátónk az ajtóban megállt egy percre és gyors hadarással halkan valamit még mondott Szató szannak.
- Tudod, az a helyzet, hogy a házban senki nem tudja, hogy Micsiko nem egészséges. És az édesanyja azt akarja, hogy ne is tudja meg senki. Ezért arra kér, te se mondd el véletlenül se senkinek.
A döbbenettől szólni sem tudtam.
- De hát hogyan lehet ilyesmit titokban tartani? - kérdeztem, mikor már csak kettesben ballagtunk hazafelé.
- Nem tudom, és szerintem nem is lehet. De a család attól fél, nem fogják engedni a szomszédok, hogy a gyerekeik Micsikóval játszanak. Ezért mindenkinek azt mondják, Micsiko lassabban fejlődik a szokásosnál. Azt tervezik egyébként, hogy amikor Micsiko iskolás lesz, elköltöznek innen egy olyan környékre, ahol senki nem ismeri őket. Akkor ugyanis már semmiképpen nem lehet titokban tartani, hogy Micsiko nem rendes iskolába jár. És ők ezt rettenetesen szégyellik.

MEGHALT A CSÁSZÁR, ÉLJEN A CSÁSZÁR! (T)
Megtörtént hát, amit hónapok óta egy nemzet várt szorongva. Január 7-én, szombaton reggel a TV jelentette, hogy meghalt az öreg császár. Megírtuk már, hogy agóniája, amit az egész ország folyamatosan figyelemmel kísért, még szeptemberben kezdődött. Erős szervezetének, valamint az orvosok igyekezetének (és nyilván a japán orvosi technikának) köszönhetően, egészen mostanáig meghoszabbították életét.
A hír hallatára azonnal lázba jöttem. De nemcsak én, a kíváncsi idegen: biztos, hogy fél Japán is. A TV-csatornák azonnal átállították műsorukat a rendkívüli helyzetnek megfelelően, és több, mint 24 órán át ontani kezdték azt a programot, amire már hónapok óta készültek. Szünet nélkül mentek a nekrológok, a meghalt császár élettörténetét és a kapcsolt történelmi eseményeket bemutató, valamint az új császárról szóló filmek, a zajló eseményeket ismertető hírek, tudósítások, ezen kívül riportok, neves személyiségekkel, az utca emberével, mindenkivel.
Esemény pedig volt bőven. Az udvar illetékes hivatalnoka reggel 6:36-kor jelentette, hogy a császár 6:33-kor elhalálozott. Nem is tudom, hogyan fordítsam az eseményt jelölő szót, hiszen a Japán nyelvben külön szó van erre (hógjó), amivel állítólag csak a császár halálát nevezhetjük meg. E helyett időnként a prózaibb, ámde udvariassági elő- és utótagokkal alaposan felékesített o-naku narini narimasita kifejezést is használták, amelynek hangzását szerintem minden nyelvtudás nélkül is érzékelni lehet, ha elmondom, hogy az egyszerű ember halálakor csupán annyit mondanak, hogy: naku narimasita, és már ez is igen udvarias. Hogy a kifejezésbeli árnyalatok milyen széles skálán mozognak, azt az példázza, hogy amikor végre elszakadtam a hírektől, és elindultam az egyetemre, házunk előtt egy csapat gyerek ugrált körül és izgatottan kiabálták: Tennó héka sindzsatta!, szabad fordításban: "megdöglött a császár!" - amiből levonhatjuk azt a következtetést, hogy valószínűleg a világ összes gyermekének hasonlóan forog az esze kereke időnként.
Szóval, miután a császár, mondjuk így: "elhunyni méltóztatott", egymás után következtek a hírek és a nyilatkozatok. A bemondók többször is gondosan elmondták főbb életrajzi adatait. Azt például, hogy 87 éves volt, és Hirohitonak hívták. Akadtak, akikre ez a meglepetés erejével hatott; a császároknak és rokonaiknak ugyanis nincs vezetéknevük, csak keresztnevük (ahogyan pl. Árpád apánknak sem volt vezetékneve), ráadásul éppen trónon lévő császárukat a japánok csak Tennó hékának, azaz császári fenségnek titulálják. Az a furcsa helyzet áll tehát elő, hogy a japán császár nevét a világon mindenki tudja (és használja), kivéve a japánokat. Ezzel kapcsolatos még két érdekesség. Az egyik, hogy halála után a császár neve megváltozik, és a hagyományok szerint felveszi az uralkodása alatti korszak nevét, így ezért Hirohito-ból "Sóva császár" lesz, hasonlóan pl. a Meidzsi császárhoz, akinek valódi nevét már bizonyára csak tudós könyvekből lehetne előbányászni. A másik nyelvi érdekesség már a modern élet szelének hatása: az új császár, Akihito felesége polgári származású hölgy, ezért őt "Micsiko szan"-ként emlegetik: keresztnevén, mint császári rokont, de hozzáteszik a semleges, polgári "szan"-t.
Az események láncát a császárt kezelő orvosi bizottság vezetője folytatta, aki 7:50-kor állt a mikrofon elé és a császár betegsége óta most először adott a nyilvánosságnak korrekt tájékoztatást a betegség lényegéről, lefolyásáról és természetesen a halál okáról. Eddig ugyanis komoly információvisszatartás volt az udvar részéről. Ennek oka az öreg császár kímélése volt. A bélrákban szenvedő uralkodót ugyanis nem világosították fel halálos betegségéről és azt is el akarták kerülni, hogy a sajtóból értesüljön arról, milyen közeli számára a vég. Hogy a komoly természettudományos műveltséggel rendelkező, hónapokig alul-felül vérző, naponta hatalmas mennyiségű vért kapó császár számára valóban mi is jelentett kíméletet és mi nem, az más kérdés.
Pillanatokon belül összeült a Minisztertanács. 8:50-kor Takesita miniszterelnök, ugyanebben az időben pedig az USA-ban Reagan elnök is kifejezte részvétét. Ezután pedig elkezdődött az új császár beiktatását, az időszámítási korszakváltást és a császári temetést előkészítő ceremóniasorozat.
Pontosan 10:01-kor kezdődött, és 10:05-kor már be is fejeződött az új császár beiktatása, azaz az uralkodási jelvények átadása. 26 neves személyiség (köztük a minisz- terelnök) jelenlétében az új császár, az 55 éves Akihito megállt rendkívül egyszerű trónja előtt. Mellette 4 legközelebbi férfi rokona, legelől Aja herceg, aki Hirohito betegsége miatt megszakította angliai tanulmányait, és aki most "előlépett" koronaherceggé, vagyis trónörökössé. Mindenki közönséges, európai szabású sötétkék öltönyt viselt. Három ember behozta a három kelléket, szertartásos mozdulattal letették Akihito elé, felé fordították, majd meghajoltak. Erre az új császár is meghajolt, mire amazok felvették a tárgyakat, és távoztak. A jelenlévők egyenként meghajoltak, majd távoztak. Egyetlen szó nem hangzott el. Ezután a TV-bemondó ünnepélyes hangon bejelentette, hogy az új császár Akihito. Meglepően egyszerű szertartás, nem?
Ezután kihirdették az országos gyászt, ami annyit jelentett, hogy az állami munkahelyeknek ajánlják, hogy két napig ne dolgozzanak (minő véletlen, éppen szombat és vasárnap a két nap - néhány külföldi azonnal meg is vádolta a japánokat, hogy a császár halálának időpontjával manipuláltak, termelési okokból). Természetesen, a legtöbb helyen tovább dolgoztak az emberek (nálunk is, mindenki benn volt szombaton). Zene, hangoskodás, gyűlések tartása nem tanácsolt (de nem is tilos) egy hétig. A temetés kb. 3 hét múlva várható, addigra (!) fel kell építeni a hatalmas, új Sóva szentélyt.
Hátra volt azonban még a legfontosabb esemény, a korszak névadása. Ezt ugyan hivatalosan az új császár adja, de az újabb törvények szerint egy tekintélyes politikusokból és főként szakemberekből (irodalmárokból, nyelvészekből, történészekből) álló stáb "súg" neki. A szakbizottság már hónapok óta dolgozott, és két vagy három lehetséges nevet is kiválasztott, ezért most már csak a végső döntést kellett meghozni. Délután 2 órára a döntés meg is született: az előző napig tehát Sóva 64-et írtunk (ez az év 6 napból állt), de mától kezdve már Heiszei 1. éve van! Ami január 7-vel kezdődik. Délután 2 óra múlt néhány perccel, amikor a kormányszóvivő ünnepélyes lassúsággal, cirkalmas bevezető körmondatok után, emelt hangon bejelentette az új korszak nevét, majd egy mozdulatot tett.
Kedves levelezőim, miután már lassan két éve írogatjuk élményeinket nektek, talán nem lesz nehéz megfejtenetek a választ a következő kérdésemre. Próbáljatok koncentrálni, képzeljétek el, hogy most japán szemmel nézitek a TV-t, ott a kormányszóvivő, és ha készen vagytok, jöhet a következő
találós kérdés:
Mi volt az a mozdulat, amit a szóvivőnek a bejelentés után feltétlenül meg kellett tennie?
Ha nem tudjátok kitalálni, vagy egészen mellé találtatok, ne keseredjetek el! Vigasztaljon benneteket az a tudat, hogy az egyik amerikai származású japán-szakértő azt írta az egyik könyvében, hogy miután 15 évet töltött el Japánban, jött rá, hogy most már egyáltalán nem érti a japánokat!
Szóval a helyes megfejtés: a szóvivő magasba emelte azt a táblát, amelyre két hatalmas kínai írásjellel felírták az új korszak nevét. Magától értetődik, nem? Hiszen azt is meg kell mondani, hogyan kell leírni az új nevet! Sőt, azt is, hogy mit jelent. Az ünnepélyes pillanat után tehát következett a részletes magyarázat: a "hei" (nyugalom, béke) illetve "szei" (születés, keletkezés) olvasatú írásjeleket két régi, híres kínai írás egy-egy mondatából vették ki, és tették egymás mellé. Az eredeti szövegösszefüggésben az egyik mondat valahogy így hangzik: "...és eljön a béke (az országon) belül és kívül is", a másik pedig a másik írásban: "...és eljön a béke a földön és az égben is". A névadók szándéka szerint a nevet a "béke ígéretének", a "béke eljövetelének" kell értelmezni, és remélik, hogy ez fogja jellemezni a beköszöntő új korszakot. Reméljük mi is, tiszta szívből. Hogy a kép teljes legyen, tegyük hozzá azt is, hogy a két kiválasztott kandzsi a legegyszerűbbek közül való, mindenki azonnal meg tudja jegyezni, mivel a harmadik-negyedik osztályosoknak is már ismerniük kell.
A jelenetet, amint a szóvivő a táblát felemeli, a nap folyamán a nyolc TV-csatornában legalább 30-szor lehetett látni, a hírekben, tudósításokban. És már az első felmutatás után beindult a TV gépezete, ami millió variációban kezdte sulykolni az új nevet és a hozzá fűződő értelmezé- seket, és folytatta a sulykolást több, mint 24 órán keresztül. Mi minden volt a műsorban? Pl. utcai jelenetek sorozata: osztják az újságok különkiadását, mindenütt a címben a két kandzsi. Emberek nézik, forgatják a lapot, nyilatkoznak a riportereknek, mit éreznek a "Heiszei" hallatán. Riportözön a Narita repülőtéren: a frissen hazaérkezőkkel közlik a hírt, és rögtön kérdezik a véleményét (ki így, ki úgy válaszol). Hatalmas transzparensek minden városban az új névvel. Fényújságok özöne tudatja a hírt az utcákon. Riport a kalligráfia egyik hírességével, aki éppen óriási ecsettel írja le a nevet. Millió bélyegző készítését kezdik el még aznap, mivel a régi hivatalos nyomtatványokon a dátumban egy ideig az év nevét felül kell bélyegezni. Az egyik nyomda már nyomja is az új nyomtatványokat, a posta tervezi az új bélyegfeliratot, hasonlóképpen a pénzjegynyomda, az igazolványok, bérletek stb. nyomdái. Riport egy hökkent emberrel, aki pontban éjfélkor vesz jegyet egy vonatállomáson: a fránya automata a kiadott vonatjegyre már nem Sóva, hanem Heiszei 1.év jan.8, 0 óra 1 percet bélyegez! Egy délután kellett csak ahhoz, hogy az összes vonatállomás összes automatáját megtanítsák erre! Még aznap felkutatják azt a három embert Japánban, akit Heiszeinek hívnak (másképp írják, persze), elmennek egy Heiszei nevű faluba, riport az új korszak első újszülöttjének anyukájával, még frissen a gyermekágyban, de riportok készülnek olyan 64 éves emberekkel is, akik pont a Sóva kezdetén születtek, stb. stb. Éjfél után pedig gyászünnepségek, a buddhista szertartások szerint, és lassú, ünnepélyes zene, órákon keresztül.
Reggel ismét a tegnapi gyerekcsapat a ház előtt, izgatottan ugrálnak körül: "a Sóvából Heiszei lett!" örvendeznek. Mondom nekik, hogy tudom, csodálkoznak, honnan. Persze, honnan is tudhatnám, azon kívül, hogy éppen most éltem át az egészet. Furcsa módon, az egyetemen szinte semmi visszhang nincs a kollégák részéről. Teszik a dolgukat, mint mindig - nekik ez nem nagy élmény. Az egykor isteni hatalommal felruházott császár a fiatalabb generációk egy részének szinte semmit sem jelent; az Alkotmány szerint a népszuverenitás szimbóluma, valójában csak egy csendes, fáradt öregember volt, aki utolsó éveiben csendesen kertészkedett, és a biológia tudományát művelte.
Azok a tömegek viszont, akik a császár betegségének hírére szeptemberben elmentek imádkozni a császári palotához, most ismét elmentek, hogy leróják kegyeletüket. Vasárnap mi is odamentünk: hatalmas tömeg volt ott, és mint általában ilyenkor lenni szokott - zuhogott az eső. Habár ez kellemetlen volt, valahogy azért sokkal stílszerűbbnek hatott, mintha fényesen ragyogott volna a nap a gyász hírére.


Folytatás