Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

20. LEVÉL
1989. FEBRUÁR

A JAPÁN CSALÁD (ZS)
Generációk
Bizony, szűnőben van Japánban is a három generációs családmodell, főleg a városokban. Mivel hagyományosan a szülők támogatása az elsőszülött fiú feladata, ő, hacsak teheti, a szülői házban marad. (A kötelesség Japánban olyan fogalom, amely a szamurájok és kamikázék leszármazottai körében még csöppet sem vesztette el régi fényét). A napilapok és hetilapok lelkipostájában gyakran lehet olvasni a panaszos meny levelét: "Az anyósom az úr a háznál, nem hagy még a konyha közelébe sem menni. Pedig két gyerekünk van, szeretnék már a magam ura lenni. De a férjem hallani sem akar arról, hogy külön költözzünk, ő a legidősebb fiú ugyanis." Vagy máskor: "Farmercsalád vagyunk, együtt lakunk férjem szüleivel. Külön költözni nem tudunk, férjem egy szem fiú, szülei nem egyeznek bele. Így aztán én két család rabszolgája vagyok. Az uramnak meg hiába panaszkodom, ő az anyjához húz..."
Ismerős a szöveg? Csak részben. Azért nálunk az nem érv: a kedves anyós nem engedi, hogy külön költözzünk! Nálunk a pénzhiány, a lakáshiány az, ami nem engedi.
A rendszeresen összejövő barátnői társaságban Noriko szan aznap nagyon csendesen üldögélt. Megtudtam, hogy Noriko hamarosan költözködik. Kiderült, hogy lejár a 10 év, amikor el kell hagyniuk a vállalati bérlakást. (Jártam ott, nem hiszem, hogy területe több lehet 35 m²-nél). De most, hogy Noriko anyósáék építkeztek, az új házban a két családnak két teljesen szeparált lakása lesz.
- Az ideális megoldás! - Kiáltottam fel boldogan, és gratuláltam. Noriko azonban csak szomorkodott. Végül kibök- te: külön konyha ide, külön konyha oda, anyósa így is, úgy is őt fogja egzecíroztatni.
Egy másik háziasszony ismerősöm egyszer egy nagyszabású társas kiránduláson elmesélte: aznap reggel 5 órakor kelt.
- De hiszen csak fél tízkor találkoztunk, nem is túl messze tőletek! - álmélkodtam.
- Igen, de én elkészítettem a hideg ebédet a kirándulásra, az anyósom-apósom ebédjét, és még ki is mostam. Rájuk is én mosok. - Ebből mindenki számára világos, hogy közös háztartásban él a három generáció.
- És anyósodék legalább vigyáznak a gyerekekre, ha elmentek este valahová?
- Nem járunk mi sehová, csak a gyerekekkel - hangzott a lemondó válasz.
A fenti esetek nem ritkák, de gyakoribb, hogy a fiatalok már házasságkötéskor különköltöznek, leggyakrabban nem is maradnak a szülővárosukban. Ilyenkor a nagymama-nagypapa néhány napos látogatása ünnep az egész családnak, de még a szomszédságnak is jut kóstoló a nagymama sütötte süteményekből.
A lánygyerekek a kötelességen túl, praktikus okokból is szívesebben maradnának a házasságkötés után is a szülői házban. A mama segítsége mindenütt jól jön, ahol kisgyerek van. Ám a férj karrierje más városba szólítja őket - ilyenkor nincs mese. Szüleik betegsége vagy családi problémák idején sokszor felpakolják a gyerekeket (mert ugye a férjre hagyni nem lehet őket), és mennek haza segíteni. Ugyancsak hazaköltöznek több-kevesebb időre szülés után. Ilyenkor viszik a nagyobb gyereket is magukkal.
Mivel Japán világelső az átlagéletkor terén, nem ritka, hogy a 80 évnél idősebb beteg mamát 60 év fölötti, szintén nem egészséges lánya ápolja.
Az öregség Japánban mindenképpen fenyegető rém, amely már a fiatalabbak szeme előtt is egészen korán ott lebeg. Egyáltalán nem érzik a problémát megoldottnak sem öregek, sem fiatalok. Vannak úgynevezett nyugdíjasházak, kellemes lakásokkal, ápolónői, orvosi felügyelettel - egy vagyonért. Akinek erre nem telik, ha egyedül marad, mehet a miénkhez hasonló jellegű szociális otthonba, amelynek a színvonala bizony nem túl magas.
Mivel a szülők úgy érzik, saját lányukban, ha a szükség úgy hozza, jobban megbízhatnak, mint a menyükben, ma már sok szülő kimondottan lánygyermekre vágyik, nem pedig fiúra. Ez egy ennyire tradícionálisan férfiközpontú társadalomban elég érdekes jelenség.
Egyik japán barátnőmről egy beszélgetés közben kiderült, hogy leánykori neve azonos anyja családi nevével. Gyorsan másra akartam terelni a szót, gondolván, szegény talán szégyelli, hogy leányanya gyermeke - ez még manapság is nagyon ritka Japánban, nem hogy 30 évvel ezelőtt, amikor ő született. Ám barátnőm cseppet sem tűnt zavartnak. Sőt, nyomban biztosított, hogy ő bizony törvényes házasságból született. Most már végképp nem értettem a dolgot.
- Az apám vette fel az anyám családnevét - szolgált barátnőm a meglepő magyarázattal.
- Tessék?? - Hüledeztem. Japánban, a férjközpontú társadalomban? A gésák, a képzett férfiszórakoztatók világában? Az udvarias, halkszavú, csak családjuknak élő feleségek világában, akik, ha férjük vendégeket hív, ki sem nyitják szájukat, ha csak nem a maguk főzte sokfogásos vacsorát kínálni?
- Arról van szó - magyarázta barátnőm - hogy az elsőszülött fiú, ha teheti, otthon marad a szülői házban. De ha nincs fiú a családban, a lány férje viszont nem elsőszülött, ő jön a házhoz. És felveszi a "ház" nevét.
A japán ie, szó szerint lefordítva valóban házat jelent elsősorban, de fordíthatjuk családként, háztartásként, sőt, nemzetségként is. Ami pedig mögötte van: folytonosság, amely független a konkrét személyektől, akiknek viszont feladata tisztelni az ősöket, és biztosítani a leszármazottakat.
Nyilvánvalóan a "család" meghatározás a régi paraszti háztartásokban bírt jelentőséggel - a vagyon, a föld nem egyes személyek, hanem az ie mint egész tulajdona volt. Barátnőm édesapja tehát végső soron nem is a feleség nevét vette fel - nyugszom meg a magyarázat után. Tulajdonképpen úgy is lehet fogalmazni, hogy valamiféle örökbefogadás történt.
Hogy ma már nem mindig ilyen egyszerű a helyzet, később tudtam meg. Amerikai barátnőm, Sigrid férje japán, ráadásul elsőszülött. A mama egy Tokió melletti kisvárosban, Kamakurában él. Sigridék évekig Amerikában laktak, aztán sem költöztek az anyóshoz.
- Na, meg is bolondítottuk volna egymást teljesen - mondta Sigrid - én a lezser amerikai stílusommal, miközben anyósom minden reggel körömollóval vágja a füvet a kertben!
De nem volt semmi probléma. Az özvegy anyós hajadon lányával lakott boldog egyetértésben, mígnem a lány 29 éves korában elszánta magát a házasságra. Kötelességtudó gyermek lévén (általános japán tulajdonság), jövendő férjének azt a feltételt szabta, jöjjön ő hozzájuk lakni. Névcseréről ezúttal nem esett szó, hiába, azért nem olyan magától értetődő ma már ez sem. A jóságos vőlegény bele is egyezett a dologba, a mama azonban, bármennyire is ragaszkodott a lányához, bármennyivel jobb volt vele a kapcsolata, mint fiával és külföldi menyével, megkötötte magát:
- Nem. Majd Sigridék jönnek haza lakni. Mert különben ez a ház megszűnik "Siotani ház" lenni, a Te férjed után már "Jamada ház" lenne. - És a névnek fenn kell maradni.
Epilógus: az amerikai feleség a sarkára állt, a fiú nem költözött haza. Mellesleg napi kétszer 2 óra vonatutat kellett volna magára vállalnia emiatt, hogy munkahelyére bejárhasson. Szegény mama tehát magára maradt. Lánya viszont közel lakik, sőt, ahogy a mama egyre betegesebb, mégis azt fontolgatja, hogy a lánya családját hazahívja.
Házasság
Fudzsita szannal kultúrális csere-egyezményt kötöttünk. Én tanítom őt angolra, ő pedig engem japánra. Bár a "tanulás" hamarosan végeérhetetlen beszélgetésekké fajult - mindketten igen elégedettek voltunk az eredménnyel.
Egyszer - a házasságkötésekről beszélgettünk - Fudzsita szan elmesélte: ő házasságközvetítő útján kötött házasságot. No végre, gondoltam, találtam valakit, akit kifaggathatok erről a nagy talányról.
Hiszen tudtam én jól, Japánban régi tradíció az elrendezett házasság. A közvetítő - régen a legtöbbször profi, ma a család egy barátja, rokon, vagy akár a főnök - gondosan egyezteti mindkét félről az információkat, majd, amennyiben a felek a kapott adatok birtokában megfelelőnek találják a férj- illetve a feleségjelöltet, létrejön a találkozás. Régen a fiatalok nem is igen beszéltek egymással a házasság előtt. A házasságközvetítő gyakran úgy járt el, hogy a fiút elvitte magával egy olyan helyre, hogy az észrevétlenül egy pillantást vethetett a lányra, utcán, templomban vagy egyebütt. Más esetben a lányos házban tekinthette meg jövendőbelijét. Ahol az idősebbik lány esetleg kevésbé volt szemrevaló, a cseles szülők még azt is megtették, hogy nővére helyett a csinosabb húgot mutatták meg, majd az idősebb lányt adták össze a vőlegénnyel. A csalás a cere- mónia végéig nem is derült ki - a tradícionális japán kiké- szítés, paróka, kimonó annyira elváltoztatja az ara külsejét.
- Mi egy tokiói vendéglőben találkoztunk - emlékezik Fudzsita szan. - Ott volt nagybátyám; az ő barátja, aki a közbenjáró volt, minthogy ő ismerte és ajánlotta jövendőbelimet; persze a későbbi férjem is eljött; no meg édesanyám és én.
- Hű, kicsit népes társaság. Tudtak így egymással egyáltalán szót váltani? - kérdem.
- Nem, de nem is kellett. Fél óra múlva a későbbi férjemmel felálltunk és távoztunk.
Aha - gondolom - most jön a romantika.
- És hová mentek? - Érdeklődöm hangosan. De a válasz kissé meglep.
- Egy templomba.
- Űristen, minek?
- A későbbi férjem kérte az isteneket, legyen szeren- csés a házasságunk.
- Micsoda, a férje - bocsánat, akkor még nem is volt az - félórai ismeretség után úgy döntött, össze fognak házasodni?!
- Igen. - Süti le a szemét szégyenlősen Fudzsita szan. - Ő mindig ilyen gyorsan döntött.
- Na de kettőn áll a vásár! - erősködöm.
- Hát igen, én gondoltam, lehet, hogy kissé korai, de végtére is az esküvő csak jó fél év múlva volt. Ha én közben rájövök, hogy nem illünk össze, úgysem kötünk házasságot.
Fudzsita szan egyáltalán nem szégyenkezik elrendezett házassága miatt. El is magyarázza, mi késztette arra, hogy így keressen férjet.
- Mi kisvárosban lakunk, kevés művelt férjjelölt volt kéznél. Ezért kérte meg édesanyám Tokióban élő nagybátyámat, segítsen.
Arra a kérdésre pedig, sikeresnek tartja-e házasságát, felcsillan a szeme:
- Ó igen, sőt baráti körömben a legsikerültebbnek. Valamennyi barátnőmnek problémái vannak a férjével. Nekem semmi, igazán semmi.
Az udvarias szavak nem mondanak Japánban semmit, de Fudzsita szan csillogó szeme, átmelegedő hangja - igen.
Ando szan, másik barátnőm saját bevallása szerint nem ilyen szerencsés. Az ő házasságuk is a család közvetítésével jött létre, ám később kiderült, egyszerűen nem illenek össze.
- Én imádom a társaságot, szívesen hívok vendégeket, jókat főzök nekik ilyenkor. A férjem nagyon magának való. Ha hazajön, alig szól, leül a TV elé, nem kiváncsi semmi másra.
Szerencsére Ando szan férje sokat utazik üzleti ügyben. Ilyenkor kis felesége "kirúg a hámból". Sokfogásos lakomát készít és meghívja barátnőit gyerekestül.
Nem véletlen, hogy az elrendezett házasság még mindig igen közkedvelt Japánban. Hiszen régen, a tradícionális erkölcsi ideák szerint a szerelmet, mint a házasság alapját nem ismerték el a japánok. Sőt, odáig mentek, hogy sokan a férfi szerelembe esését morális gyengeségnek tartották. Nem létezett udvarlás sem semmilyen formában, hiszen a fiúk és a lányok teljesen különválasztva nőttek fel. Kollégák szerelmi afférjáért a háború előtt elbocsátás járt. Ugyanakkor mindenki hallott történeteket olyan férfiakról, akik, mivel nem vehették el szívük választottját, szerelmükkel együtt az öngyilkosságot választották. Így aztán elég jó talaja volt a nyugati kultúra terjedésének, amely a szerelmes regények, versek, a külföldi popzene népszerűsítésével a mai japán fiatalok szemében a szerelmi házasságot kívánatossá tette. Így történhetett meg, hogy Tamás professzora a csinos, harminc körüli titkárnő kiházasítási kísérletével bizony kudarcot vallott. A hölgy udvarias, ám igen határozott formában visszautasította a jelöltet. (A munkahelyi főnök a család kérése nélkül is felelősséget érez beosztottjai magánélete iránt, Tamás professzora a laboratórium több ifjú kutatóját házasította meg az évek során.)
A házunkban lakó, 30-35 év körüli feleségek közül egy sem közbenjáró útján ismerte meg a férjét. Ketten is - a vonaton ismerkedtek meg jövendőbelijükkel! Nem csoda, a testet-lelket felőrlő hosszú közlekedés végeláthatatlan óráiban ugyan mi mást csinál a fiatal - ismerkedik. Azért senki ne gondoljon magyar módra "ismerkedő", leszólítgató fiatalokra. Japánban a fiatalok a magyaroknál sokkal gátlásosabbak, félszegebbek. Bár ma már rengeteg a koedukált iskola, még hat a múlt. Ha iskolaszünetben valaki kimegy egy japán repülőtérre, vagy vasútállomásra, nem nagyon lát vegyes kiránduló társaságot. A lányok barátnőikkel indulnak útnak, a fiúk hangos, népes csoportjai legfeljebb messziről nézegetik a lányokat.
No, azért nem mindenki olyan félszeg! És bár utcán ölelkező, csókolózó párokat igazán csak elvétve látni, sok házasság megkötésekor a baba már úton van.
A mutogatott esküvői képeken Hosi szannak is domborodott már a hasa a díszes kimonó alatt. Elég nyilvánvalóan szerelmi házasság volt az övé. Ám nem nehéz kitalálni, mi maradt az egykori szerelemből. Hosi szan és két kislánya, a 7 éves Tomumi és a 3 éves Eriko még ünnepnapokon is hármasban, a papa nélkül sétálgat. Néha pedig a mama tűnik el néhány órára rejtélyesen.
- Vásárolni ment - mondja ilyenkor Tomumi és megtörli a bőgő Eriko szemét. Hm, délután 1-től este 6-ig kicsit hosszadalmasra nyúlik a bevásárlás.
Válás
Sem a társaságkedvelő Ando szan, sem Hosi szan nem gondol válásra. A válás Japánban még ma is ritka madár. Fudzsita szanról viszont az is kiderül, hogy elvált szülők gyermeke, ráadásul a mama terhesen, lánya születése előtt néhány hónappal vált el. Ez azért különösen meglepő, mert Fudzsita szan 36 éves. Ha ma ritkaság a válás, hát még mennyire az volt ezelőtt 36 évvel! Sőt, a feleség döntött a válás mellett! Az atya állítólag rendes, becsületes ember volt. Most, ennyi év után lánya csak annyit tud: nem egyezett a szülők természete. Kérdem Fudzsita szant, milyen volt az édesapja?
- Nem ismertem. Igaz, egy városban éltünk, de mivel újra nősült, és gyerekei is születtek az új házasságból, nem találkoztunk. Azután pedig meg is halt apám.
- És a féltestvéreire sem volt kíváncsi sosem?
- De igen, persze hogy az voltam. De valahogy mégsem találkoztunk..
- Nem is hiányzott a papa?
- Hát, nem mondhatnám. Az a helyzet, hogy együtt laktunk anyám nővérével és annak kislányával. A szomszédban pedig gyermektelen nagynénémék laktak. Irigykedtek is a barátnőim, mikor hozzánk vendégségbe jöttek: "Neked egy helyett 3 mamád van!"
Azért három anya sem helyettesít egy apát, mondanám, de Fudzsita szan ugy érzi, boldog, kiegyensúlyozott gyerekkora volt. Azért mégsem fér a fejembe ez a papa, aki nem kereste sosem a lányát, ha a lány a mama szoknyája mellől nem is kívánkozott soha papa-nézőbe. Kérdezgetem hát tovább, mit tud még a papáról? De nem sokat, csak annyit, hogy a papa házasságkötéskor felvette az anya családnevét, (ha nem hangzana udvariatlanságnak, Fudzsita szan családi életét ama állatorvosi egyetemi lóhoz hasonlítanám, amelyen minden lóbetegség megtalálható - igazán minden japán specialitás szerepel benne), majd váláskor visszavette a sajátját.
- No és milyen volt elvált szülők gyerekének lenni 20-30 évvel ezelőtt? - kérdem. - Nem érezte soha semmilyen hátrányát?
- De igen - szól a vallomás. - Mikor az egyetem elvégzése után állást kerestem. Az azért nekem nehezebben ment, mint másnak. Hiába, kis város a mienk, mindenki tud mindent a másikról.
Azért nem mindenki válik illetve válhat el ilyen egyszerűen még ma sem. 1987 decemberében a következő címmel jelent meg cikk az egyik legnagyobb példányszámú angol nyelvű japán napilapban: "A Legfelsőbb Bíróság megváltoztatott egy válási ítéletet 1952-ből".
A cikk szerint a férj ma 75 éves, törvényes neje 72. 1937-ben házasodtak össze. 1949-ben a férj szeretőjéhez költözött. (No lám, van azért Japánban, aki a szívére hallgatott már 40 évvel ezelőtt is!) A feleségtől nem volt gyerek, ám a második kapcsolatból 2 fiú született, ezeket a férfi hivatalosan magáénak ismerte el. A feleség a férj által neki hagyott házat 1950-ben eladta, azóta bátyja háztartásában él. A férj őt anyagilag más módon nem támogatja. 1951-ben kérte a férj először a házasság felbontását, amit a bíróság 3(!) évvel később elutasított. (Úgy látszik, kicsit fontolgatták a döntést.) A férj 1983-ban megpróbálta a feleséget rávenni a megegyezéses válásra, ennek fejében 1 millió jen készpénzt - közel 500 ezer Ft-nak felel meg - és egy értékes olajfestményt ajánlott fel. A feleség azonban hajthatatlan maradt. Ekkor a férj új keresetet adott be, amit a Tokiói Bíróság megint elutasított. Ám a fellebbezáskor a Legfelsőbb Bíróság végül most már a házasság felbontása mellett döntött.
Eddig Japánban a bírósági gyakorlat az volt, hogy annak kérésére, aki hibáztatható a házasság zátonyra futásáért, nem bontották fel a házasságot. Ezt az elvet 1952-ben vezették be, úgymond "a háború utáni erkölcsi züllés" megállítására, a hűség erősítésére. Most, esetünkben a bíróság így indokolta döntését: "A különélés jelentős idővel korábban kezdődött, a házasságból gyerekek, akikról gondoskodni kell, nem születtek (szerintem, ha lettek is volna, ma már lassan ők is nagyszülők), valamint a válás bizonyíthatóan nem fogja a hitvest pszichés, gazdasági vagy szociális hát- rányba hozni."
Az újságíró megjegyzése: megfigyelők szerint ez a döntés jelentősen befolyásolja majd a japán válások rend- szerét, könnyebbé téve azt. Talán nem kell majd mindenkinek harmincegynéhány évig várnia.
Azért a fenti történet eléggé egyedi. Manapság erősen növekszik a válások száma, különösen a fiatalok körében. De a problémákra, házastársi konfliktusokra egyáltalán nem általános reakció a válás. Mint ahogy az előbb említett Ando szan és Hosi szan barátnőim is - ha más-más módon is - legfeljebb kirúgnak a hámból, válásra még csak nem is gondolnak. És így van ezzel rengeteg nőtársuk Japán-szerte.
Japánban a válás nem volt ismeretlen a régi időkben sem. A két leggyakoribb vallás, a sintó és a buddhizmus nem tartalmaz erre vonatkozóan semmiféle olyan tiltást, mint a kereszténység. Csakhogy akkortájt a válás kissé mást jelentett, mint manapság. A feleségek törvényben is rögzítetten alacsonyabbrendűek voltak férjeiknél. Még a Meidzsi korszakban is (a XIX. század második felétől), ami egyéb tekintetben Japánban a "felvilágosodás", az ugrásszerű fejlődés időszaka volt, törvény írta elő, mely 7 ok elegendő ahhoz, hogy a férj elváljon a feleségétől. Ime: a meddőség, házasságtörés, engedetlenség a férj szülei iránt(!), szószátyárság (magyarul pletykásság), tolvajlás, féltékenység és végül a rossz egészségi állapot. Olvastam egyszer egy nőről, akit 1941-ben, 33 éves korában küldött haza "jó" férje, és attól kezdve 1969-ig, haláláig az asszony bátyja családjával élt. A beteg, munkaképtelen feleség csak akkor maradhatott a házban továbbra is, ha gyerekei elég nagyok voltak már ahhoz, hogy magukat és a házat ellássák. Egyébként pedig, vagy a felsorolt további 6 eset bármelyikének fennállásakor a férj a feleségét egyszerűen hazaküldhette annak családjához. (És gondoljunk bele, milyen kevés kell ahhoz, hogy egy férj a nejét pletykásnak nyilvánítsa?)
Az igazsághoz tartozik, hogy a válás főleg az alacsonyabb osztályokban divott. Hiszen a gazdagabb családokban a férj annyi ágyast, szeretőt tarthatott, amennyit a pénztárcája elbírt. És ez nem volt megbotránkozás tárgya. (Ismét kiderül, nem keresztény országról van szó.) A szeretőtől született gyerek nem volt "zabigyerek", megillették a jogok őt is. Annyira, hogy amikor a nemrég elhúnyt Hirohito császár felesége annak idején negyedik próbálkozásra is "csak" lányt szült, mindenki teljesen megdöbbent, hogy ismételt tanácsok ellenére sem vett maga mellé ágyast a fiúörökös reményében, hanem hűséges maradt feleségéhez. Mellesleg kitartását siker koronázta, ötödik próbálkozásra végre megszületett a várva-várt trónörökös.
Ennek a "liberális" válási gyakorlatnak a tükrében azok a számadatok, amelyek azt mutatták, hogy a második világháború után csökkent a válások száma, bizony éppenséggel a feleségek emancipálódásának jeleként értékelhetők.
A mai japán feleség azonban csak részben tesz le a válásról tradícionális okokból, még ha fel is merül benne a gondolat. Sokkal többet nyom a latban, hogy a gyerekes elvált asszonyok helyzete válás után roppant nehézzé válik.
A legtöbb japán feleség házasságkötés után, de legkésőbb akkor, amikor gyermeke megszületik, kilép munkahelyéről. Ettől kezdve tevékenysége középpontja a család. A japán nők jelentős része maga is otthon kíván maradni gyermeke születése után, nem csak a körülmények kényszerítik rá. Ahogy azonban a házasságkötés időpontja szép lassan kitolódik a nők 25-26-ik életévéig, egyre több az olyan lány, aki rangos egyetemet végzett, bedolgozta már magát szakmájába és nem kíván kilépni munkahelyéről házasságkötése után sem. Részben esetleg anyagi okokból, de első- sorban hivatástudatból. Ám a gyermekintézmények nyitvatartási rendje nem igazodik az egész nap, teljes munkaidőben dolgozók igényeihez. A szülési szabadság minimális, ám pici csecsemőket befogadó gyermekintézmény igen kevés van. Ha az anya szerencsés, és mégis bejut gyermeke egy ilyen intéz- ménybe, biztos, hogy az nincs a szomszédban. Kellő közlekedés után leadva a gyereket, az anya ekkor újra hosszas utazásba kezdhet, amíg munkahelyére ér. E 's Japánban a munkaidő nem 8 óra ám!
Az anya, ha szerencsés, számíthat egy nagymama segítségére. Vagy fizet egy bébiszittert. Vagy megkéri a szomszéd- asszonyt, vigye haza a sajátjával az ő gyerekét is. Egy biztos - az elvált anya egymaga képtelen teljes munkaidőben dolgozni és gyereket nevelni. Arról nem beszélve, hogy ha a gyerek születésekor otthon maradt, később, jónéhány év kihagyás után már az álláskeresésnél elég reménytelen a helyzete.
Többek között ezért is - érdekes módon - mostanában elszaporodott az időskorúak válása. A gyerekek már felnőttek - ez már nem visszatartó tényező. A döntő ok - az alapvető dolgozó férj - háztartásbeli feleség kapcsolatban keresendő. Két egymástól független világ. Évtizedekig egymás köreit nem zavarják, ám egyszer csak a férj nyugdíjba megy. És nem találja a helyét otthon. Kicsi a lakás, nincs egy nyugodt zug, ahol letelepedhet. A feleség pedig megszokta, hogy otthon mindig a maga ura. De most érkezett egy "idegen", aki mindig láb alatt van, nappal is ki kell szolgálni, nem hívhatja meg a barátnőit akármikor egy kis tereferére, mint régen - egyszóval állandósulnak a konfliktusok, végül sok esetben jön a válás.
Emancipáció
No, de térjünk vissza a gyerekes anyák állás-gondjaira! Ez azonban nem csak az elvált nők problémája. Igaz ugyan, hogy a fiatal lányok, egyetemisták jelentős része is eleve azt tervezi, hogy házasságkötése után otthon marad, de közbeszólhatnak például az anyagiak. Általában - egészen a legutóbbi időkig - a férj keresete elegendő volt a család eltartására. A lakásárak ugrásszerű emelkedése mellett a gyerekek taníttatási költségei is nagyon megnőttek az utóbbi években, és ez sok asszonyt kényszerít munkavállalásra. Egyre több azonban az olyan nő is, aki szereti a hivatását, ezért szeretne a gyerek mellett is dolgozni.
Agnes csan Tajvanról érkezett Japánba 19 éves korában, és hamarosan neves táncdalénekes lett. Később az énekléssel felhagyott és azóta a TV-ben amolyan mindenes szerepet tölt be. Riporter, részt vesz show műsorokban, vetélkedőkön háziasszonykodik. Népszerűsége azonban gyermeke születésekor hágott tetőfokára. Agnes ugyanis kijelentette, nem óhajtja otthagyni 32 évesen a pályát, de nem mond le arról sem, hogy gyermekét maga nevelje. Ezért azután a picit csecsemőkorától magával hurcolta a forgatásokra, óriási botrányt kavarva ezzel. A női emancipáció kisszámú japán harcosa Agnest tűzte lobogójára és sokan mások is rokonszenveztek erőfeszítéseivel. Voltak és vannak természetesen heves ellenzők is. Köztük egy másik TV-személyiség is, egy neves történésznő, aki szerint Agnes nincs tekintettel sem kollégáira, akiknek sokszor a forgatás alatt egy bőgő gyereket kell a TV öltözőjében órákig babusgatniuk, míg Agnes a kamerák előtt bohóckodik, sem gyermeke valós igényeire. A csecsemőnek ugyanis szerinte, és nincs egyedül ezzel a nézetével, elsősorban nyugalom, állandó, biztonságot jelentő környezet, határozott napirend kell.
A nagy zűrzavar Agnes körül két dologra volt jó. Elsősorban felhívta a figyelmet arra, hogy Japánban egy dolgozó nő gyerekkel a legritkább esetben folytathatja tovább töretlenül hivatását. Másrészt persze ez igen jó reklám ám a hölgynek. A baba 1 éves koráig több riportfilm, interjú készült a mamával. Nyomon követték hétköznapjaikat, amint Agnes gyerekkel a karján taxival studióról studióra siet, éjjel 1-kor hazatér otthonába, és nekilát kettejüknek vacsorát készíteni, majd picinyével hazautazik Tajvanra meglátogatni a nagymamát, természetesen kamerák kereszttüzében, riporterek hadával körülvéve. Jelenleg Agnes reklámoz a TV-ben bébiételt és papírpelenkát, és mellesleg egyéb kötelezettségeinek is eleget tesz. (Kíváncsi lettem volna a kedves papára is egyszer, őt azonban sosem mutatták, bár állítólag létezik. De hát ő már úgy látszik, nem fért bele a képbe.)
Akadnak azonban teljesen hétköznapi asszonyok is, akiknek sikerül összeegyeztetni az anyaságot a karrierrel. Ám ha ez a dolog nálunk, Magyarországon nem könnyű, Japánban százszor nehezebb.
Érdekes módon, mint kultúrájában oly sok mindent, Japán a nők másodrendű szerepét a társadalomban is Kínából importálta. Valamikor régen, 592 és 770 között több női uralkodója is volt Japánnak. De a korábban komoly szociális és politikai pozícióval rendelkező nők, ahogyan erősödőtt a kínai befolyás, szép lassan a férfiak kiszolgálóinak seregébe süllyedtek. Érdekes módon a kínai hatásnak köszönhető a nők szerepe Japán prózairodalmának megalkotásában is. Míg ugyanis a 10-17. században az iskolázott férfiak a divatnak megfelelően rossz kínaisággal pompázatos költeményeket alkottak, az udvar nem megfele- lően iskolázott hölgyei, maguk szórakoztatására japánul írtak remekbe szabott műveket. Kedvenc műfajuk a napló volt, ebben azután elbeszéltek úti élményeket, szerelmi kalandokat, hétköznapi pletykákat. A korszak máig leghíresebb alkotása Muraszaki Sikibunak, egy udvari nemes feleségének "Gendzsi története" című regénye, amelyből azóta számtalan színdarab, film, képregény is született.
Volt azután a dicső múlt árnyékaként két női uralkodó a 17-18. században is, ám ekkor már a császári pozíció teljesen híján volt a tényleges hatalomnak. Nő vagy férfi császár - egyre ment.
Még manapság is nagyítóval kell keresni a politikai vagy gazdasági életben a komoly vezető pozícióban lévő hölgyeket. Az angol nyelvű Daily Yomiuri időnként riportokat közöl jelentős karriert elért nőkkel. Riport készült a nőgyógyász főorvosnővel, aki egy igen jó nevű kórházban dolgozik, egy nagyvállalat magas pozícióban lévő vezetőnőjével, akinek tevékenységi körébe a személyzeti ügyek tartoznak, egy divattervezőnővel, aki iskolát teremtett és saját tervezőstudiót nyitott. Magyar szemszögből nézve ezek a Japánban szinte csúcsteljesítménynek számító esetek egyáltalán nem tűnnek különlegesnek. De még ilyenkor is kiderül, hogy a sikeres nők nagyobb része éveket töltött külföldön, ha gyereke volt, segítette a nagymama, de a legtöbb esetben bizony a hölgy hajadon maradt, vagy legalábbis gyermektelen.
A jelenlegi japán munkastílus, a végnélküli munkaidő, a munka utáni közös programok, elsősorban a közös ivás, melynek során üzletek köttetnek és munkahelyi döntések születnek, az időrabló közlekedés, a gyermekintézmények hiánya illetve nem megfelelő volta - nos, ez nem kedvez a kitörni vágyó családanyáknak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a nők ne dolgoznának egyáltalán. Sőt. Nők állnak a pultok mögött a szupermarketekben és áruházakban, nők dolgoznak a kórházakban, rendelőkben, egyenruhás irodistanők tömege lepi el ebédidőben Tokió belvárosát.
A lakásunk közelében levő magánóvodában csupa fiatal óvónő dolgozik. Egyik szomszédasszonyom elmesélte, hogy ezek a lányok házasságkötésükkor automatikusan elveszítik állásukat. Hogy mi a kizáró ok egy férjezett óvónő esetében, máig sem értem. Mindenesetre alaposan megjártam ez ügyben. Miklós már jó féléve állami óvodába járt, amikor óvónénije férjhez menni készült. Jól tudtam, itt nem kizáró ok a házasság, de azt is tudtam, a japán nők sokszor ilyenkor önszántukból kilépnek munkahelyükről. Megkérdeztem hát Igarasi szenszeit, egyszerű kíváncsiságból, tovább dolgo- zik-e majd? A szenszei végtelen zavarba jött, arca pirosra gyúlt, hevesen hajlongani kezdett és többször egymás után biztosított róla, hogy férjezettként is nagyon igyekezni fog, hogy munkáját jól végezze el. Erre persze én is zavarba jöttem, és nem győztem dadogva magyarázni, semmi kétségem affelől, hogy férjezetten is ugyanolyan kiváló óvónő lesz, mint ezelőtt.
Hiroko barátnőm nem máshol, mint a Magyar Nagykövetségen dolgozott. Férje egy híres japán nagyvállalat üzletembere. Hiroko bájos, szinte akcentus nélküli magyarságával így mesélt erről:
- Én is sokáig dolgoztam minden nap, azután egy jó óra, mire hazaértem. Akkor elkezdtem főzni a férjemnek, de ő sokszor csak éjfél körül állított be. Ha le is feküdtem már addigra, felkeltem, vacsorát adtam neki. A végén már tiszta idegbeteg voltam. Nem csoda, hogy az első baba a negyedik hónapban elment. Akkor a szüleim, meg a férjem szülei azt tanácsolták, maradjak inkább otthon.
Hiroko tehát az újabb terhességet szépen otthon várta meg. Ma boldog anyja egy tündéri egyéves kislánynak és egyelőre nem készül dolgozni menni sehová.
Érkezésünk után mindem reggel csodálkozó tanúja voltam, amint egy ifjú apuka karján picurka csecsemővel, mögötte két apró kisfiúval úgy fél kilenc körül elhalad ablakunk alatt a közelben parkoló gépkocsija irányába. Végül szilárd meggyőződésemmé vált, hogy az édesanya nagyon beteg lehet, vagy tán nem is él már. Egyszer úgy fél évvel később meg is kérdeztem egyik szomszédasszonyomat az esetről, aki nevetve felvilágosított: a család nőtagja, a három gyerek anyukája egyszerűen - dolgozik. Mégpedig teljes munkaidőben, egy neves egyetemen kutatóként. Az apa is dolgozik, ő is egyetemen, csak kissé közelebb. Nyilvánvalóan ebben a családban, Japánban szokatlan módon, az atya is jelentősen besegít a gyerekek ellátásába.
De ennél még végletesebb esettel is találkoztam. Nem messze tőlünk lakott egy család, ahol a kanadai származású feleség dolgozott jó pénzért a kanadai követségen, míg japán férje otthon igazi háztartásbeliként nevelte három kicsi (6, 4 és 2 éves) gyereküket! Az asszony nevetve mesélte:
- Az első időben, amikor délelőtt a szomszédok találkoztak a férjemmel, amint sétálni vitte a gyerekeket, nem győzték kérdezgetni: "Ó, ma szabadságot vett ki, ugye?" A férjem csak a fejét rázta, így lassan elmeséltették, miről van szó. Kanadában, Amerikában ez már egyáltalán nem ilyen nagy csoda, mint itt. Én kerestem jobban, imádom a munkámat, a férjem igazán szívesen végzi a házimunkát és kitűnően főz. Hidd el, mire én hazaérek, tényleg nem vár mosnivaló, sem mosatlan edény.
A legtöbb nőnek azonban, aki gyerek mellett dolgozik, legyen bár egyetemi vagy főiskolai végzettsége, meg kell elégednie valamilyen részmunkaidős elfoglaltsággal. Ezek az állások persze elég gyengén fizetettek, mint ahogyan nem gazdagodott meg fiam osztálytársnőjének mamája az otthon végzett bedolgozói munkától sem. Mindenképpen tény azonban, hogy a munkaadók felismerték Japánban, hogy nagy az igény az anyák részéről az ilyesfajta munkára, és ők sem járnak rosszul.
Az egyik munkaerőhiánnnyal küzdő tokiói nagyáruház olyan eladói állásokat hirdetett, ahol a nők teljesen maguk választják meg, milyen időbeosztásban kívánnak dolgozni, sőt, lehetőség szerint azt is, melyik osztályon.
- A virágosztályt választottam - nyilatkozta egy két- gyerekes asszony. - Elküldöm a gyerekeket az iskolába, kitakarítok és naponta 10-kor kezdek itt az áruházban. Kettőig dolgozom, mire a gyerekek hazaérnek, én nyitok nekik ajtót. Jó érzés, hogy hozzáteszek valamit a család jövedelméhez és közben itt remekül érzem magam. A gyerekeim sem látják kárát.
Bizony ez fontos szempont. Ne lássa kárát a gyermek, hogy anyja pénzt keres. Mert akkor már - így a japán mentalitás - nem éri meg. Mellesleg, a fenti hölgy az áruház virágosztályán biztosan nem kedvetlenül, míszen, folyton óráját nézegetve fogja kiszolgálni a vevőket.
Amint korábban már említettem, sok nő tevékenykedik saját családi üzletben. Persze sok nő dolgozik az oktatásban is, ezt még viszonylag össze lehet egyeztetni a saját gyerekkel. Zoli tanítónénije szerint azonban ez sem túl könnyű:
- Amikor a lányom hat hetes lett, vittem minden nap a bölcsődébe, én pedig rohantam az iskolába. Az első hónapokban sírtunk mindketten minden reggel.
Meg kell hogy valljam, a mi GYED illetve GYES rendszerünk olyan általános csodálkozást váltott ki valamennyi ismerősömből, amit szinte semmilyen más esetben nem tapasztaltam.
- Pénzt kaptok, amikor otthon vagytok a gyerekkel? E 's még a munkahelyetekről sem kell kilépni? - Teljesen el voltak képedve.
Szenvedő nőtársadalom?
Szató Makiko barátnőm, aki pszihológia szakot végzett az egyetemen, harmadik gyermeke születése után "bedolgozó" lett egy női magazinnál. Ő vezeti a levelezési rovatot. Makiko mesélte, hogy elég sok levelet kap fiatal kisgyermekes asszonyoktól. Ezek a nők, akik korábban dolgoztak, most bezártságról, magányról panaszkodnak.
Ami engem illet, a magam környezetében egyáltalán nem láttam a nőket szenvedni "sanyarú" sorsuk miatt. Azt hi- szem, a panaszok főleg idősek lakta vidékekről származhattak. Ha egy környéken ugyanis akár csak két kisgyerekes anya is lakik, azonnal létrehozzák a maguk kis közösségét. Közösen viszik a gyerekeket sétálni, együtt mennek bevásárolni, ha úgy adódik vigyáznak is egymás gyerekére. A mi "emancipált" szemszögünkből nézve a kisgyerekes japán anyák elnyomottak, gyermekeik rabjai, míg férjeik a szabadság és az önmegvalósítás megtestesítői. Ez azonban a valóságban eléggé másként fest. Először is a japán nők nagy többsége (eltekíntve Makiko levelezőitől) eleve elfogadja hagyományos női szerepét, magát nem tekinti mindenről lemondó áldozatnak. Így élt az édesanyja is, így él a szomszédjában rengeteg kisgyerekes anya is - mi ebben a rossz? Másrészt a japán nőknek bizonyos szempontból igen nagy szabadság adatik meg. Következk ez a hagyományos családi munkamegosztásból is. A "szabad" férfi reggeltől késő estig vállalata érdekében robotol, heti 6 napot. (A részleges szabad szombat Japánban csak most kezd elterjedni). Lényegében csak enni és aludni tér haza. Minden családot érintő döntés joga a feleség kezébe kerül tehát. Ő választja ki a gyerekeknek az iskolát, ő kezeli a családi kasszát, dönt a nagyobb vásárlásokról. A "szabad" férjek nagy része zokszó nélkül elfogadja ezt a rendszert, fizetéskor elteszi az asszony által neki kiutalt zsebpénzt, sőt hálás is, amiért ezeket a gondokat a nő leveszi a válláról. Fudzsita szan mesélte, hogy eldöntötte(!), hogy kocsit fognak venni! Férje csak annyit kérdezett: "Van rá pénzünk?"
Olvastam egy cikksorozatot egy tipikus kishivatalnok család életviteléről, szokásairól. Okano szan, a férj így részletezte, mire költi zsebpénzét, ami a havi fizetésének kb. egyhatoda: Az öszeg fele ebédpénz, kis összeget mindig könyvekre, bizonyos, nem túl magas összeget pedig hobbijára, golfra költ. Befizetett ugyanis egy elég olcsó golfklubba. Ami pénze megmarad, már arra sem elég, hogy alkalmanként este inni menjen hivatali kollégáival. Ez azután örökösen veszekedések forrása feleségével. Okano szan, a következő havi zsebpénzéből előleget kérve egy újabb partira, azzal érvel, hogy ezek a közös ivások a munka részei. (És ez nem csak a feleség elhallgattatására szolgáló ürügy, ez tényleg igaz Japán-szerte.) A feleség megtagadja az újabb előleget arra hivatkozva, hogy férje úgysem lesz képes soha tartozását kiegyenlíteni. Ebben a vitában az nem érv, hogy a pénzt a férj keresi.
A nők, főleg amíg a gyerek kicsi, valóban nem mozdulhatnak gyermekeik mellől egy lépést sem. A nagymamák általában elérhetetlen messzeségben laknak, az Amerikában annyira bevált bébiszitter rendszer pedig Japánban nem terjedt el. Mozdulnak hát az anyák gyerekeikkel együtt. No nem kell itt hatalmas utazásokra gondolni. De az teljesen magától értetődő, hogy a gyereket az anya magával viszi, legyen szó akár a nagy testvér szülői értekezletéről, akár a mama fogorvosi kezeléséről. Tanúja voltam - persze csak falon át, a hangok alapján, milyen kedvesen foglalta le a nőgyógyásznál a kisgyereket a nővér, míg anyukát az orvos vizsgálta. De viszik magukkal a gyereket főzőtanfolyamra és nyelvórára, a gyermektelen barátnő sem kelletlen, ha kisgyermekes látogatója érkezik. A nagy testvér balettórája alatt hátul a sarokban csendben szoptat anyuka. Magyarországon mindez szinte elképzelhetetlen. Otthonról írta barát- nőm, hogy az autóvezetői tanfolyam műszaki előadásáról az oktató egyszerűen kidobta, mikor hétéves kisfiát a nyári szünidöben magával vitte. Pedig a gyerek nem zavart volna senkit, a matematikus édesapa egyetemi előadásait is mindig csendben olvasgatva szokta végigülni.
Már a csecsemőt is, amint lehet, a mellükre, de még inkább ősi keleti szokás szerint a hátukra kötve vonaton, buszon kényelmesen szállítják az anyák. Mellesleg a kapható százféle "kenguru" kényelmes és biztonságos. Az üzletekben pedig meleg téli dzsekit is árulnak becipzározható betéttel a hátán illetve az elején, amit a mama gyerekestül is kényelmesen viselhet, a betétet kivéve pedig később is használhat.
Attól kezdve, hogy a gyerek iskolába kerül, a nemdolgozó anyák egyre több szabadidővel rendelkeznek. Nem lesznek persze időmilliomosok így sem. Először is japán szokás szerint a nők jóval a családtagok előtt kelnek, hogy a kiadós reggelit elkészítsék. Naponta mosnak, takarítanak. Délután különórákra kísérik a gyerekeket, a kisebbeket ott helyben meg is várják. Este pedig tartalmas meleg vacsorát készítenek, amit a ház urának sokszor késő este kell feltálalniuk. Ám a délelőtt fennmaradó néhány órában nem ül otthon egyikük sem.
A japánok közismerten igen homogén társadalom. Hosszú évszázadokig önkéntes elzártságban éltek, kultúrájuk, hagyományaik, szokásaik igen egységesek. Történelmük során országukba nem érkeztek soha tömegesen bevándorlók. Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint a megkérdezettek több mint 90%-a középosztálybelinek tartota magát. A felső középiskolát, ami nagyjából a mi gimnáziumunknak felel meg, majd mindenki elvégzi. A hasonló műveltségű, hasonló körülmények között élő nők rendkívül könnyen értenek szót egymással és igen szívesen elegyednek beszédbe játszótéren, gyerekre várva az uszodában, vagy akár a gyorsvasúton. Igen nagyra értékelik egymás társaságát, hamar feloldódnak, beilleszkednek. A leggyakoribbak a gyerekek által összehozott vagy a lakóhely szerinti kapcsolatok.
Ezek az "elnyomott rabszolganők" roppant élénk és vidám társadalmi életet élnek. Egyik barátnőm ebédelni invitált egy hagyományos japán kisvendéglőbe. Ebéd közben egyszer csak letette kezéből evőpálcikáját és felszólított, nézzek körül. (Háttal ültem a teremnek.) Körülöttünk valamennyi asztal körül élénk csivitelésbe és élvezetes evésbe merülve egy-egy népes hölgytársaság ült. Mindannyian a 30-40 éves korosztályhoz tartozó, az alkalomhoz illő szolídsággal kiöltözött háziasszonyok voltak.
A japánok egyébként roppant ínyencek és igen szívesen étkeznek étteremben. (Mellesleg erős a gyanum, hogy a legtöbb olyan országban, ahol kellő számú hangulatos, barátságos étterem várja az embereket elérhető árú változatos ételekkel, ez ugyanígy van.)
De a japánok más módon is hódolnak a közös evés élvezetének. Az iskolai szülői munkaközösség, vagy pontosabban a szülők és tanárok egyesülete, mely az Amerikából átvett PTA (Parents Teachers Association rövidítése) névre hallgat, meghívott, tartsak egy előadást arról, milyen a magyar iskola. Meghívtak még Amerikát. Szingapúrt, Svédországot járt japán anyukákat is, akiknek gyermekei az ottani iskolákban töltöttek el néhány évet, számoljanak be tapasztalataikról. Meghívóm, a PTA titkára, Szakata szan közölte, hogy egy héttel korábban "gyakorlás" lesz, megbeszéljük a részleteket. Ez alkalomra szíveskedjek egy adag magam készítette ételt is hozni.
Nem akartam hinni a szememnek, amikor a lábas brassói aprópecsanyével megjelentem. Az iskola tanácskozó szobájában (azért e furcsa elnevezés, mert ezen a kisebb szobán kívül volt még egy igazi tanácsterem is) a hatalmas asztal roskadásig telve mindennel, ami szem-szájnak ingere, ráadásul gyönyörű tálakon, szebbnél szebb kiállításban. A "gyakorlás" hatalmas evéssel kezdődött. Jó óra múlva, már a teát kortyolgatva tértünk csak rá jövetelünk eredeti céljára. Megjeggyzés: csodák csodája, az 1200 tanulót oktató iskola Szülői Munkaközössége csupa nőből állott. Egyetlen férfitagja az elnök volt, egy újságíró. És még egy megjegyzés: egy héttel később nagy sikerrel lezajlott az előadás népes hallgatóság előtt. A szervezők és mi, előadók, ezt megünnepelni, kollektíve a közeli kisvendéglőbe vonultunk ebédelni.
Azóta rengeteg hasonló pikniken vettem részt. A házunkban lakó kisgyerekes mamákkal minden héten egyszer valamelyikünk lakásában összejöttünk. A cél a közös nyelvtanulás volt. Én őket angolra, ők engem japánra igyekeztek taní- tani. Mivel a felnőttekre jutó átlagos gyerekszám valahol a kettő és a három között mozgott, míg a jelenlévő gyermekek átlagéletkora egy és kettő között volt, el lehet képzelni, milyen sikerrel. Ám minden alkalommal kezdetnek - természetesen-piknik alapon közösen megebédeltünk.
Kínai barátnőm egyszer összeismertetett egy magánóvoda anyacsoportjával, akiket ő hivatalosan, az óvoda szervezésében angol nyelvre tanított. Amikor ő hazautazott, az oktatást egy amerikai anyatárs vette át, de azért engem az asszonyok havonta egyszer valamelyikük lakására meghívtak "kultúrális cserére". Ilyenkor csak tízóraiztunk: kekszet, süteményt teával, kávéval, közben folyt a társalgás. Karácsonykor a társaság gondolt egyet és kirándulni mentünk. Tetőpont: hatalmas ebéd egy francia étteremben. Körülöttünk nők, nők és nők mindenütt.
Még egy evés-történet, azután igazán nem akarom működésben tartani tovább az olvasói gyomornedveket. Meghívtak a MIA-ba magyar főzőnapot tartani. Az elmúlt év május közepén kelt meghívás japán alapossággal ez év február 21-ére szólt. Az ominózus dátum előtt két héttel felhívott telefonon a főzőiskola vezetője, bizonyos Uraki szan. Közölte, ha nem zavarnának, jövő csütörtökön jönne a bizottság a részleteket megtárgyalni, úgy 12 óra körül. Majd együtt ebédelünk, biztatott Uraki szan, de én cseppet se zavartassam magam, majd ők mindent elintéznek. Én, biztos, ami biztos, aznap főztem egy nagy adag csirkepaprikást, majd vártam. 12 körül kinéztem az ablakon, jönnek-e már, kik és hányan? Tátva maradt a szám. A házunk előtti szűk helyre egyszer csak beszáguldott három kocsi, sebesen leparkoltak. Hét nő ugrott ki energikusan, a szokásos 30-40 éves korosztály. Kezükben számtalan különböző méretű tál. Becsöngettek, és már meg is szállták a lakást élénk csivitelés közepette. Még papírtányért, eldobható evőpálcát is hoztak, ne kelljen mosogatni se. Evés közben recepteket cseréltek, pletykálkodtak - élvezték, hogy itt vannak, hogy együtt vannak. Aztán lassan elfogyott az étel nagy része (a maradékot családommal napokig ettük). A gyümölcs és a kávé után Uraki szan pillanatok alatt átvette a vezetést, jegyzettömbök, tollak kerültek elő és megkez- dődött a munka. A legapróbb részletekig megtárgyaltak mindent. Én mondtam a menüt, ők beosztották, ki veszi a zöldborsót és ki a krumplit, mennyi és milyen hús kell és hány résztvevőre számíthatunk. Egyszerűen nem maradt el nem tervezett, véletlenre bízott kérdés. (Az egészen más lapra tartozik, hogy miután igazán semmilyen hozzávaló nem maradt ki, én a nagy izgalomban az összes tojást mindjárt a főzöcske kezdetén elhasználtam a madártejhez, és nem hagytam egy darabot sem a galuskához. Igy külön le kellett valakinek menet közben két tojásért szaladnia.)
De nem csak az evés élvezetének hódolnak eme elnyomott rabszolganők. Délelőttönként nők ütik a labdát a teniszpályákon és ők a golfpályák látogatói. De vettem részt műkedvelő női jógatanfolyamon is - a résztvevők mind egy lakókörzet lakói. Háziasszonyok tanítanak japán nyelvet ingyen külföldi diákoknak, bemutatják nekik a hagyományos teaszertartást vagy járnak ilyenre maguk egy másik intézmében. Varrnak és virágot rendeznek, énekelnek és kirándulnak, nyelveket tanulnak és ping-pongoznak. Mindez hobbi, kikapcsolódás, de főleg társasélet számukra. Eme tevékenységek pénzigénye egyébként általában igen alacsony, saját szórakozásukra nem irányoznak elő túl sokat a családi költségvetésből a háziasszonyok.
A gyerek, az persze egészen más.

AUTÓS KALANDUNK ÉS TANULSÁGAI (T)
Sokáig vívódtam magamban. Bevalljam-e Nektek, vagy ne? Mert igazán nem éppen dicsekedni való, ha az ember összetör egy autót, különösen, ha egy gyönyörű, piros HONDA CIVIC-ről van szó, ami tetejében még nyugati kocsi is, nemde? Másrészről, ha ez a kalandom nincs, soha nem tudom meg, milyen csapdákat rejt, ha az ember karambolt okoz Japánban. Természetesen, nem akartam szándékosan kutatásokat végezni ebben az irányban, de ha már így esett a dolog, végül is beláttam, hogy nem foszthatlak meg benneteket tapasztalataimtól ezúttal sem.
A dolog úgy esett, hogy (még ősszel) az egyik hét végén el akartunk menni Nikkóba (magát a kirándulást meg is írtuk azonnal), ami Jokohamától kb. 100km-re lehet. Tekintettel arra, hogy vonattal odajutni elég körülményes (Tokión át lehet csak, többszöri átszállással és viszonylag sokáig tart), meg különben is, miért ne, úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk az autózást. Sokat nyomott a latban, hogy japán jogosítványom, amelynek beszerzése egyáltalán nem volt egyszerű, és olcsó sem, már nagyon régen égette a farzsebemet. Egyik magyar ösztöndíjas simerősünk, akivel összehozott a sors, azt bizonygatta: "Nikkóba csak autóval érdemes menni". Mellesleg, nagyon vonzó volt a mindenütt megtalálható autókölcsönzők cégére is.
Döntésemet meghoztam, és miután Zsuzsa is rábólintott, (a gyerekek természetesen lelkesedtek), elvonultam a szomszédos autókölcsönzőbe. Ez is, mint minden Japánban, alapos előtanulmányokat feltételezett. (Legközelebb csak Tokióban van olyan kölcsönző, ahol angolul is tudnak). Tehát: két-három napos intenzív nyelvtanulással elsajátítottam a megkívánt speciális szókincs minimumát olyannyira, hogy már meg tudtam kérdezni, milyen feltételekkel lehet kölcsönözni. Maga az eljárás egyszerű: két-három nappal előbb (akár telefonon is) lefoglaljuk a kívánt kocsit, majd a kérdéses napon megjelenünk jogosítványunkkal, kitöltünk egy papírost, kifizetjük a díjat és a biztosítást, és már miénk is az autó. A bonyodalmak persze ott kezdődnek, hogy nem lehet akármikor elvinni és akármikor visszahozni a jószágot, mert a kölcsönzők 8-tól 8-ig üzemelnek; a 12 óra túl szoros, a 24 túl drága. Aztán: mi van, ha késünk, mi van, ha elromlik, mi van, ha ne adj Isten, baleset történik, ha ellopják (ez Japánban nagyon valószínűtlen), ha másik kölcsönzőben akarom leadni, ha ...
Persze, ezek a gondok is símán megoldódnak, ha az ember akarja, és a kölcsönző - talán mondanom sem kell - végtelenül szolgálatkész alkalmazottja is segít. Tehát: szombaton reggel 8-kor, nyitáskor már ott toporogtam kis családommal a telephelyen, és mustrálgattuk a kiválasztott gyönyörű szép kis Honda Civicet. Gondosan elmagyaráztattam magamnak, hogyan működik az automata sebességváltó és a légkondicionálás, majd beültünk, és elindultunk.
Zsuzsa előzőleg kissé aggódott, hogy nem lesz-e baj, hogy már több, mint egy éve nem ültem volán mögött. Miután megígértem, hogy nagyon óvatos leszek, azt vetette fel, hogy nem ismerjük az utakat. Szent fogadalmat tettem, hogy ha eltévedünk is, nem leszek ideges, hiszen most végre pihenünk, és nem sürget a tatár. Végül már csak egy kérdés volt hátra: nem zavar-e, hogy baloldali közlekedés van? Gondosan elmagyaráztam, hogy mivel gyalogosként már egy éve szokom, volt alkalmam alaposan átértékelni a helyzetet: az, hogy az összes jelzőtábla a másik oldalon van, nem nagyon zavaró, és majd ügyelek, hogy balra kis-, jobbra pedig nagy ívben kell kanyarodni.
Elindultunk. Már az első pillanatban éreztem, hogy egy automata sebességváltós, légkondicionált, rádióval és sokféle kényelemmel felszerelt japán autó valami nagyon jó dolog. Vigyázva kikanyarodtam a telepről: sikerült! Indítottam, ügyesen balra húzódva, gyorsítottam, és éppen arról kezdtem beszélni Zsuzsával, hogy melyik útra térjünk majd rá, amikor felbukkant, úgy 300 m-nyire a teleptől, az első akadály: egy parkoló autó az út szélén. Nekiálltam gondosan kikerülni, jeleztem is jobbra, el is tekertem a kormányt, és igazán mindent megtettem, nem is értettem, miért kiáltja Zsuzsa: "Nekimész!". Aztán megértettem, mert nekimentem. Mert persze, akármilyen gondosan begyűjtöttem is elméletileg mindent, ami a baloldali közlekedéssel kapcsolatos tudnivaló, egy aprócska dolog elkerülte a figyelmemet. Az, hogy ha a vezető a jobb oldalon ül, akkor az autója bal felé széles! Sokkal jobban át kellett volna menni a másik sávba, hogy ki tudjam kerülni az akadályt. Na mindegy, most már megtörtént, ami megtörtént, nézzük, mi a teendő.
A csörömpölésre kiszaladt a parkoló autó vezetője, és roppant aggódó tekintettel vizsgálni kezdte a járművet, egy Nissan furgont. A kár szerencsére nem volt túl nagy, a jobb hátsó lökhárítóját nyomtam meg. Az én autóm valamivel siralmasabb képet mutatott: a bal oldalát alaposan meghúztam, végig. Beszélni kezdtünk az illetővel, aki - jellemző módon - láthatóan jobban megijedt amiatt, hogy egy külföldivel akadt dolga, mint hogy az autójával baj történt. Először családomat megpróbáltam megnyugtatni, és visszaterelni a Hondába, majd végre nekiálltunk tisztázni a helyzetet.
Ez cseppet sem volt könnyű. A fiatalemberrel először meg kellett értetnem, hogy tudok annyira japánul, hogy ne aggódjon. A szerencsétlen ugyanis elkezdte leszólítgatni a járókelőket, nem akad-e véletlenül valaki, aki tud angolul. Akadt is egy ember, de láthatóan nagyon sietett, és csak azt hajtogatta, hogy ki kell hívni a rendőrséget. No hiszen, gondoltam magamban, Nikkónak erre a hétvégére már lőttek! Mivel a sértett és a járókelő (sőt, még két újonnan bevont személy) hosszas tanácskozásba kezdett, amiben a tanácstalanság volt a vezérmotívum, minden bátorságomat összeszedve úgy döntöttem, hogy magamhoz ragadom a kezdeményezést. Megkértem sértett partneremet, menjünk el a 300 m-rel odébb lévő autókölcsönzőbe, ahol el tudjuk rendezni a dolgokat. Ez nagyon nem volt az ínyére (nem akarta a helyszínt elhagyni, meg nem is értette, mi köze neki a kölcsönzőhöz). Ekkor határozottan közöltem vele, hogy azt az utasítást kaptam, ha bármi probléma van, hívjam fel a kölcsönzőt telefonon, és kérem, tegye ezt meg helyettem. Ez végre hatott, és telefonált. Ezután meglódultak az események: a kölcsönzős közölte, hogy ki kell hívni a rendőrséget, hivatalos jegyzőkönyvet kell felvenni, azt nekem az autóval együtt vissza kell vinnem hozzájuk, és a sértett kárát is ők rendezik.
Amíg a rendőrre vártunk, kiderült, hogy a sértett autó valódi tulajdonosa egy kereskedő, akinek a szállítója vezette a kocsit. Nagyon sopánkodott szegény vezető, hogy mennyi mindent kellett volna még aznap elintéznie - ennek a panasznak az igazi értelmét akkor még nem is fogtam fel, bár kissé furcsállottam, mert Japánban nem jellemző magatartás a panaszkodás. Csak hallgattam nagyokat, mert mit is mondhattam volna? Azt, hogy nekem is sok dolgom lett volna még Nikkóban?
Megjött a rendőr, motoron, a szokásos marcona külsővel. A zavar ismét előlről kezdődött: értek-e annyira japánul, hogy felvegyék a jegyzőkönyvet. Na, ha igen, mondjam el, mi történt. Elmondtam, ő leírta, a dolog rendben ment mindaddig, amíg ki nem jelentettem, hogy nem történt személyi sérülés. Ekkor a rend őre gyanút fogott, előre ment, alaposan megnézegette családomat, és hosszasan faggatott, hogy az itt ülőkön kívül nem volt-e még más résztvevője is a balesetnek. Végre sikerült teljesen megnyugtatnunk, amikor előjött a következő probléma: alá tudom-e írni a jegyzőkönyvet? Mondtam, hogy annyira még írni is tudok, hogy a nevemet leírjam, de látva, hogy a ránc a homlokáról nem tűnik el, hozzátettem, hogy különben is, van névbélyegzőm.
Ez a kijelentés már sokszor megtette a maga hatását korábban is, most azonban frenetikus volt! Emberünk egészen megdöbbent, különösen, amikor azt is megmutattam, hogy a nevem kandzsival van a bélyegzőre írva! Hitetlenkedéssel vegyes tisztelettel forgatta, és mint már annyiszor mások, ő is kijelentette, hogy ez már olyan, mint ha én is igazi japán lennék. Nyomban rá is nyomtuk a bélyegzőt a jegyzőkönyvre, többször is. Kíváncsi voltam, mi lett volna, ha nincs bélyegzőm, de amilyen szerencsés vagyok, erre is választ kaptam nyomban: kiderült, hogy a sértettnek, a másik igazi japánnak, nincs bélyegzője. Nem is telt bele tíz másodperc, és már nyomták is az ujját a piros tintába, és vették le tőle az ujjlenyomatot! Átfutott az agyamon, hogy a személyiségi jogok értékelése bizonyára más szinten van Japánban, mint Európában, és egy pillanatra azt is megértettem, hogy miért furcsállják a japánok a külföldiek tiltakozását az ellen a törvény ellen, hogy a tartósan Japánban tartózkodóktól ujjlenyomatot vegyenek. De nem volt időm a nagy összefüggéseken túl sokat mélázni, mert a rendőr távozáshoz kezdett készülődni. Én meg kezdtem aggódni. Mert valahogy nem tűnt úgy, hogy a jegyzőkönyv egy példányát nekem akarja adni. Zavart kérdésemre, hogy mi is lesz, határozott választ adott: ezt ő most elviszi, és kb. egy hónap múlva, miután alaposan feldolgozták a dolgot, majd kijön a határozat a büntetésről. Ha pedig én meg akarom csináltatni a kocsimat, vagy a sértett kocsiját, (?!) akkor menjek el kb. egy hét múlva arra a helyre, ahol a jogosítványomat kaptam (szép kis utazás, hm), és ott adnak egy másolatot, amivel majd a szervizekbe el kell mennem. Gondolhatjátok, kezdtem egyre jobban megijedni! Büntetés, csináltatás, papírokért rohangászás - mindez egy 5 perces autókázás után, mondanom sem kell, szép kilátások! Rendőrünk elrobogott, sértettünk eltávozott, és nekünk nem volt más hátra, vissza kellett vinnünk a kocsit a telepre.
A visszaút már lényegesen könnyebb volt, hiszen már egyre nagyobb vezetési gyakorlat állt mögöttem. A megfordulás kissé bonyolult műveletétől eltekintve, aggódó családom hangos bíztatása közepette könnyedén kalauzoltam vissza az autót. Persze, eléggé szorongtam, mit fog szólni a kölcsönző embere - lelki szemeim előtt a gorombaság, bosszúság, gúny, fölényesség különböző változatai suhantak el. Emberünk azonban, mintha mi sem történt volna, maga volt a megtestesült szívélyesség. Kipattanva bódéjából, megszemlélte a kárt, majd behívott, és széles mosollyal hellyel kínált. Előljáróban rögtön elmondta háromszor, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz, nincsen semmi baj. Amikor észlelte, hogy ezt felfogtam, magyarázni kezdett. Ki kell fizetnem még 10000 jent (hm) az önrészesedés fejében, le kell másoltatnom a jogosítványomat a szomszédos könyvesbolt xeroxgépén, be kell szaladnom az állomás melletti rendőrbódéba egy papírért, és attól kezdve az égvilágon semmi gondom nem lesz. Ezen a ponton elküldtem Zsuzsáékat haza, hogy az autós utazásra szánt felszerelést kicserélhessék vonatos kiránduláshoz alkalmasra, bízván abban, hogy mire visszaérnek, az itteni ügyek is rendeződnek. Rendeződtek is, bár még ekkor is adódott egy rejtély: a rendőrbódéban ugyanaz a rendőr, aki a jegyzőkönyvet felvette, első szóra kiadta az igazolást arról, hogy a jegyzőkönyvet felvette, nem kellett sem egy hétig várni, sem a jogosítvány kiadatásának helyére menni, büntetésről pedig végképp nem esett szó. A dolgot persze nem lehet érteni, de ez is egy jó adalék ahhoz, hogy a bürokrácia abszolúte nemzetközi jelenség.
Innen már minden gyorsan ment: a kölcsönzős a lehető legszívélyesebben búcsúzott, azzal, hogy ha bármi probléma adódik, csak keressük fel, és egyébként is, legyen máskor is szerencsénk. Gondoltam magamban, jó lenne, ha máskor szerencsénk is lenne, miközben határozottan úgy éreztem, többet nem látjuk egymást. A búcsú pillanatában 10 óra volt, és így, mindössze két órás késéssel (próbáltuk volna meg ugyanezt a Hamzsabégi úti kárrendezőnél) és immár összesen 20.000 jentől megkönnyebbülten, vonatra ültünk, majd két csodálatosan finom és kényelmes napot töltöttünk Nikkóban.
A történetnek azonban ezzel nincs vége, sőt. Hétfőn este azzal fogadott Zsuzsa, hogy egy illető hívott telefonon az autó ügyében, de nem értették meg egymást. Másnap, kedden az illető ismét próbálkozott, de én megint dolgoztam, így hát megpróbálta Zsuzsának elmagyarázni, hogy a kártérítés ügyében telefonál. Nem tudtam, mi lehet ez, felhívtam a kölcsönzőt, akik azt mondták, hogy részükről minden rendben van. Amikor az illető már harmadszor is telefonált, Zsuzsa megállapodott vele egy biztos időpontban, amikor hívható vagyok. Az illető - akiről kiderült, hogy a sértett kocsi valódi tulajdonosa - negyedszerre végre elmondhatta, mit akar. Udvariasan, de határozottan közölte, hogy az ütközés következtében kára történt, mert szervízbe kellett vinnie a kocsit, és egy napig nem használhatta. Én igen-igen bűnbánóan, a legválogatottabb udvariasságokkal, bocsánatot kértem. Ő hangsúlyozta, hogy nem haragszik, de neki kára van. Én ismét hangsúlyoztam, hogy nagyon-nagyon sajnálom. De, mondja ő, a kárát meg kellene téríteni, értem-e, miről van szó. Mondtam, hogy teljesen tisztában vagyok vele, (mint kiderült, nem voltam), de forduljon a kölcsönzőhöz, akiknél biztosítva voltam. Közölte, hogy velük már el is rendezte a dolgot, de velem is szeretné. Ha meg tudunk állapodni, mondjuk, 15.000 jenben, az rendben is volna. Én még egyszer, igen udvariasan, bocsánatot kértem, majd azt mondtam, hogy ha bármilyen kárigénye van, forduljon a kölcsönzőhöz, mert nekem ezt mondták, sőt, azt is mondták, hogy ők mindent magukra vállalnak. Emberem csalódottan letette a kagylót, és többet nem jelentkezett.
Nem értettem a dolgot. A japánoknak nem szokásuk "egy kis mellékest" leakasztani, különösen nem úgy, hogy a megfejni kívánt személyt rendszeresen zaklatják. Igy hát, kíváncsiságom legyőzte a balekmódra történt baleset miatti szégyenérzetemet, és több személyt megkérdeztem ez ügyben. Először is, a környéken levő külföldiek közül többről kiderült, hogy bizony nem szoktak át könnyedén a bal oldali közlekedésre, és voltak másoknak is hasonló kalandjaik. És szépen kiderült a japán szokás: ha valaki balesetet okoz, akkor a szenvedő felet kiengesztelni tartozik. Ez nem egyszerűen a kártérítést foglalja magában, hiszen azt a biztosítókon keresztül valóban teljes mértékben rendezni lehet. Sokkal teljesebb kiengesztelésről van szó, amiben persze, pótlólagos anyagi juttatás is szerepel. Megtudtuk pl., hogy egy ismerősünk által okozott baleset következtében egy embernek eltört a lába, és hosszabb ideig kórházba került. A balesetet okozó személy minden áldott nap, ész nélkül rohant a kórházba, látogatóba, ételt-italt, ajándékot vitt a károsultnak, pénzt is adott neki, órákat töltött ott, és folyamatosan a jobbulásáért imádkozott. Ezt a látványos vezeklést mindaddig folytatta, amíg az illető azt nem mondta, hogy most már rendben van. Mondanom sem kell, hogy az ajándékok között jelentős pénzösszeg is szerepel, súlyosabb balesetnél milliós nagyságrendű összegekről van szó. De ez még mindig nem elég: ha a sértett végleg lerokkanna, a vezéklés attól kezdve egy életen át tart. A kár okozója (erkölcsileg) köteles őt örökre támogatni, látogatni, ha kell, ellátni is. Ezt pedig mindenki tudja, és önként vállalva, végig is csinálja.
Ezek után már érthető az én szegény kereskedőm magatartása: szeretett volna ráébreszteni kötelességemre, de én, a civilizálatlan külföldi, nem voltam képes ezt felfogni. A legkevesebb az lett volna, hogy az illetőt felkeresem ajándékkal, ünnepélyesen bocsánatot kérek, továbbá, én viszem az autóját a szervízbe, rendbe hozatni, továbbá, némi fájdalomdíjként további összeget ajándékozok neki. Még az is lehet, hogy további kötelességeim lettek volna vele szemben. Gondolom, nagyon csalódott volt, hogy én olyan tapintatlanul, pusztán üzleti és jogi alapon akartam megoldani a kérdést.
Egy nagyobb balesetkor adódó helyzetbe még belegondolni is hátborzongató: végül is a kárt okozó is, a károsult is egy életre sérülhet és kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet, amit nem vállal magára (a konkrét anyagi káron túl) a társadalom. A dologban azonban megint csak egy számunkra ismeretlen emberség munkál. Ilyen szokások mellett még csak fel sem merülhet egy olyan szituáció gondolata, hogy valakinek az autóját egy másik ember összetöri, és minden értesítés hátrahagyása nélkül távozik; de még az sem, hogy kiugrik az autójából, és válogatott szidalmakkal illeti az amúgy is károsultat, ha éppen meg nem veri. A dolog logikája maga emberséges: egyértelműen védi és a lehető legkedvezőbb helyzetbe igyekszik hozni azt, aki amúgy is kárt szenvedett.
Ennyi az autós kalandunk. Még csak annyit, hogy a szombati autókázás utáni kedden, puszta kíváncsiságból, elmentem az autókölcsönző parkolója előtt, és mit gondoltok, mit láttam? Bizony, a kis piros, gyönyörű Honda Civicet, tökéletesen rendbehozott állapotban, kölcsönzésre készen. Teljesen újnak nézett ki, mint annak előtte, és csak én tudtam egyedül, hogy már javították. Persze, nem lenne Japán igazán Japán, ha nem így történt volna.


21. LEVÉL
1989. MÁRCIUS

VÉGE A DALNAK (ZS)
Mint mindennek, ennek is vége szakad egyszer... mármint a mi zűrzavaros és gyönyörű, szorongásokkal teli és felszabadult, mindenképpen csodálatos két évünknek a Felkelő Nap országában.
Ha én most Tamás lennék, gyorsan közölnék néhány statisztikát. Hány liter szójaszószt öntöttünk a vacsoránkra, hány percet mostam összesen nem automata, kézi vezérlésű mosógépünkkel, hány kg cuccot cipeltem fel a harmadikra bevásárló körutaimból, stb. stb. Gondolom, a "hány kandzsit tanultam meg és hányat felejtettem el" kérdés is szerepelne a statisztikában. Én viszont nem kívánom statisztikai szemszögből megközelíteni a kérdést.
Emlékszem, ideérkezésünk után sokáig mindkettőnknek lidérces álmai voltak. Azt álmodtuk, hogy azonnal vissza kell térnünk Magyarországra. Ez olyan rémes perspektívának tűnt akkor, hogy reggel boldogan nyitottuk fel a szemünket, konstatálva: nem, nem mentünk még haza, itt fekszünk, szűk lakásunkban az este kiterített matracon, és máris izzadunk a rettenetes hőségben. Nos, lehet, hogy csodálkoztok, ha elárulom: azok a kezdeti idők még korántsem voltak olyan csodálatosak, meleg volt, nem volt pénzünk, nem ismertünk senkit és semmit. Viszont meg akaratunk tudni mindent Japánról, a japánokról, és az a gondolat, hogy anélkül kellene hazamennünk, hogy ezt a célunkat legalább részben ne éreznénk teljesítve, mindkettőnket szörnyen felizgatott, egymástól teljesen függetlenül. (Rosszmájú olvasó, nem az izgatott fel, amiket Te elrémisztésünkre otthonról a politikai, gazdasági és egyéb "helyzetről" írtál, hadd erősödjön a húsunk).
Na és most? Álmodunk-e még ilyeneket? - kérdezhetnétek. A válasz: nem álmodunk ilyeneket, és mindketten úgy érezzük, elég sokat megtanultunk azóta Japánról, a japánokról, sőt, japánul is. (Már aki, pl. Tamás, Miki, Zoli). Meg aztán örülünk, hogy újra láthatunk már Benneteket. Tudjuk azt is, hogy először érdekes volt a 7-5-3 évesek ünnepe és az iskolai sportfesztivál, még másodszor is elment, de harmadszor már nem biztos, hogy utaznánk másfél órát azért, hogy megnézzünk néhány kimonós lánykát a Meidzsi szentélyben, és idegesítene, ha Zoli a tornaverseny kedvéért torokgyulladást kapna, mert bele kellett feküdnie a pocsolyába. Azok az otthoni szabad szombatok sem jönnek rosszul, no meg a nyaralás, amiben itt nem volt részünk, és az sem árt, ha egy lakásban központi fűtés van és nem fagy oda a fenekünk a WC-hez (az idei tél szerencsére enyhe volt).
De! Ó jaj, mi lesz, ha itt kell hagyni a barátainkat? Márpedig rengeteg barátunk lett itt időközben, és szívünk hasad meg arra a gondolatra, hogy többé nem találkozunk. Márpedig, hiába hívjuk meg őket Magyarországra, sajnos, csak a fele fog eljönni, nagyon optimista becslések szerint is. És mi lesz, ha mi sem jövünk soha többé Japánba? Itt lehet hagyni ezt az országot örökre? És, hogy a kevésbé költői témákat is érintsük, hogyan fogunk otthon élni? Újra jön a reggeli rohanás és délután nem várom a lakásban az iskolából hazatérő gyerekeimet, hanem loholok a munkahelyemről, egy gyereket felkapok itt, egyet ott, esetleg reggel egy telefon a nagymamának...
Ma még utoljára (?) elmentem egy "partira". Babaünnep volt ugyanis, most ez alkalommal rendeztek összejövetelt japán patrónusaink a külföldiek népes tábora számára. A babaünnep tulajdonképpen a lányok ünnepe. Ahol van elég hely a lakásban, ott egy lépcsőzetes emelvényre 15 díszesen öltöztetett, hagyományos japán babát ültetnek. Helyet kap még sok apró tárgy is a babák mellett, miniatűr bútor, kis szekér, sőt, hagyományos japán teaszertartás kellékeinek kicsinyített másai is. Ezeket a babákat és egyebeket aztán, ha férjhez megy a lány, viszi magával saját új háztartásba, ha csak pechére el nem vitte már a nővére. Házigazdánk pl. harmadik lány lévén, saját kislánya születésekor kénytelen volt 15 új babát vásárolni. Az apró lakásokban képtelenség ennyi mindent tárolni csak azárt, hogy március 3-án elővegyék néhány napra. Megelégszenek hát a két főalak, a császár és a császárné kihelyezésével. Természetesen ilyenkor is (mint minden hagyományos japán ünnepen) különleges ételeket kell enni, főleg a speciális cukor a népszerű. Előző évben szedett, szárított cseresznyevirágból főzött teát kínálnak, és különleges, csersznyevirágot formázó babból készült édességet. A baba-ünnep hagyományos ünneplésével kívánnak a szülők boldogságot, sikert, egészséget és nem utolsó sorban boldog házasságot lányaiknak.

AZT HISZEM, ELÉG NYILVÁNVALÓ, (T)
hogy sajnos, ezt a levelet szánjuk utolsónak! Ami bizony, több szempontból sajnálatos, pl. mert már kezdtünk elég jól belejönni a levelezésbe. De mit tegyünk?
ÉS MÉG UTOLJÁRA: MÉG EGY PERC JAPÁN NYELV (T)
Jól jegyezzétek meg ezt a szót: gambarimaszu. Szerintem ez az egyik legkifejezőbb japán szó. Azt jelenti: kitartunk, igyekszünk, fel a fejjel, hajrá. És az egyik legjellemzőbb japán tulajdonságot fejezi ki: azt, hogy nem adják fel, még jobban csinálják, még jobban törekednek. Felszólító mondatban ugyanez (gambatte kudaszai): igyekezz, tarts ki, fel a fejjel! A szó jelentésének finom árnyalataira feltételenül kell írnom néhány példát, annak ellenére, hogy egyik levélírónk kifejezetten kifogásolta, hogy túl sok japán szót használunk leveleinkben.
· Amikor Nikkóba akartunk menni kirándulni, megüzentük a tanító néninek, hogy ha jó idő lesz, Zoli nem megy szombaton iskolába. Mit gondoltok, mit válaszolt? "Zoli, akkor igyekezz, drukkolj, ("gambatte") hogy ne essen az eső!"
· Amikor férjhez ment Miki kun óvónénije, és elmagyarázta a gyerekeknek, hogy ezentúl nem Igarasi szenszeinek, hanem Emori szenszeinek kell szólítani. Zsuzsa, meghallván a jó hírt, gratulált, majd puszta kíváncsiságból megkérdezte, hogy tovább dolgozik-e. Emori szenszei elkomolyodott, és felemelt fejjel közölte: "Majd gambarimaszu" - igyekszik majd összeegyeztetni.
· Az egyik hallgatótól, amikor kiderült, hogy hozzám fog járni gyakorlatra, megkérdeztem, hogy tud-e angolul? Mi is lehetett volna a válasz? "Gambarimaszu!".
· Fiaim minden héten egyszer a Tókjú Kultúr- és Sportklub úszóleckéjére járnak. Az óra elején a gyerekek felállnak, és kórusban elszavalnak egy betanult szöveget, aminek az a lényege, hogy mi, itt a klubban, erősen, fiatalosan, vidáman, mindannyian együtt gambarimaszu.
· Mit mondott Ohtaki szenszei tavaly az évzárón? Nem emlékszel? Pedig megírtam - "Kérem, hogy mindannyian, ezután is, Japánért, gambatte kudaszai".
· És végül: amikor az öreg császár meghalt, odadugták a mikrofont többek között a nagy Csijonofudzsi, a szumóbirkózó nagybajnok orra alá is. Mit gondoltok, mit mondott az erős ember? "Nagyon sajnálom a császár őfenségét, öreg volt már, és elhagyta az ereje, pedig mennyire gambarimasita (küzdött)".
Az, hogy a japán ember "gambarimaszu", igen nagy jelentőségű. Nemcsak azért, mert ez vezet eredményre, ez jelenti, hogy nem végeznek félmunkát, nincs pontatlanság, nincsenek elvarratlan szálak, az ember megbízhat az ígéretekben, szerződésekben, a munka minőségében. Fontos ez azért is, mert fejleszti a jellemet: lehet például egy elvégzendő feladat éppen valamilyen nem szeretem munka, , rosszul fizetett, unalmas, fölösleges munka, de ha meg kell csinálni, akkor nem adjuk fel, nosza rajta, gambarimaszu.
Magyar ember, ki különösen gyakran vagy képtelen erre, végy példát, és gambatte kudaszai!


UTOLSÓ UTÁNI LEVÉL
1989. MÁJUS

BÚCSÚZTATNAK BENNÜNKET (ZS)
Nem, mi nem bírjuk abbahagyni. Végre mindenki fellélegezhetett Magyarországon, hogy nem kell többet olvasni a vége-hossza nincs leveleket Japánról. Jönnek haza, hál' istennek.
És akkor derült égből újabb levél.
Higgyétek el, mi sem tudtuk előre, hogy lesz még egy levél. Nem is számítottunk rá.
Mi ugyanis csomagoltunk. Dobozokba, bőröndökbe került minden, ami a két év alatt felhalmozódott a háztartásunkban. No meg megszámlálhatatlan szemetes zacskóba.
- Ez mi? Kell neked? Eltegyem? Kidobjam? - kérdezgettük egymástól naponta százszor. Aztán végre készen lettünk. Szemét a lomtalanításra, a pakkok a kikötőbe.
És ekkor - elkezdődött.
Az az igazság, hogy az első gyanús jeleket már kicsit korábban észleltem. Az egyik háziasszony-csoportom, akiket angolra tanítottam, teljesen meghökkent, mikor mondtam nekik, hogy búcsúzom, ez volt az utolsó óra, többet nem találkozunk, mert megyünk haza, a hátralevő hetek a lakás renbehozatala és csomagolás jegyében telnek. Ugyan hogy gondolom én ezt! Jaj, csak nem akarok úgy elmenni, hogy többet nem látjuk egymást! Mondjam meg, mikor érek rá, akármikor, alkalmazkodnak hozzám, de jöjjek el még egyszer! Csak egy félórára!
Beadtam a derekam és mentem. Ezekkel az asszonyokkal igazán nem voltam közeli kapcsolatban. Beszélgettünk néha angolul, kétszer együtt elmentünk kirándulni. Most pedig átnyújtottak egy hatalmas dobozt, amiből egy malomkerék nagyságú gyönyörű japán tál került elő. Ez volt a közös ajándékuk. De ezen kívül mindenkitől kaptam még valami apróságot. Kitől egy kis teritőt, kitől csak szép színes papírokat. És könnyeztek. Viszontlátásra, feltétlenül írjak.
Három másik barátnőm étterembe hívott ebédelni. Búcsúebéd. Hatalmas kaja - mint sok esetben, ha ünnepelnek, európai - olasz vörösborral. Mindenki kipirult, vidámak voltunk. Míg végül újra a búcsú. Ezt pedig fogadjam el emlékül. Gyönyörű kézitáska, amilyent a kimonóhoz viselnek. Mert tudják, hogy van kimonóm és imádok mindent, ami japán. Később az egyikük külön becsöngetett egy kis csomagocskával. Egy telefonnotesz volt benne, tetején kimonós hölgy képével. Igazán kedves emlék.
Feladtuk a csomagokat - a hatalams tál egy fél ládát megtöltött - jöttek az utolsó napok.
Zolit elbúcsúztatták az iskolában. Ilyenkor itt az a szokás, hogy az a gyerek visz mindenkinek apró ajándékot, aki távozik. Zoli minden osztálytársának átnyújtott egy-egy golyóstollat, néhány szép magyar bélyeget, magyar pénzérméket. Kis műsor is volt a tiszteletére, ő pedig bűvészmutatványokkal szórakoztatta a nagyérdeműt. Végül pedig mindenki odaadta maga készítette ajándékát Zolinak. 36 gyerektől ajándékot kapni nem semmiség. Csak egy hatalmas nylonzsákba tudtunk mindent bepakolni. Zoli a meghatottságtól megnyúlt arccal köszönte meg mindenkinek a kedvességét. Aztán a zsákot a vállára vette és mint Télapó ballagott büszkén haza, meggörnyedve az ajándékok súlya alatt.
Otthon pedig következett a probléma. Hogy visszük ezt mind haza? Mert Zoli mint az életéhez, úgy ragaszkodott az összes papírból hajtogatott dobozkához, rajzhoz, minden darabhoz. A következő napokban ez a probléma csak kis része lett az általános "HOGY VISSZÜK EZT HAZA" fejtörésnek.
Aznap délután egymás után csöngettek az osztálytársak. Hogy még ezt is hozták. Meg amazt délelőtt elfelejtették. Fogdja Zoli szeretettel. És egyszer csak nem a gyerek jött, hanem a mama. Gyönyörű, maga készítette japán babát hozott. Másnap, harmadnap újabb ajándékok. Jött egy másik anyuka az iskolából. Egy az óvodából. Még egy mama. Összegyűlt a ház asszonynépe is, engem búcsúztatni. Hatalmas dobozt kaptam, benne kanalak, díszes evőpálcák, pálcikatartók. Ajándék a két fiamnak is. Több kilós mesekönyvek. Aztán újabb ismerősök jöttek. Nagy dobozban játékautó. Tál. Baba. Legyező. Hatalmas fadoboz, benne kiskanalak, tortavillák Hiroko szantól. Ukijo-e reprodukciók, egy egész album, legalább húsz kiló. Kiritani szanéktól kimonó Tamásnak - mert nekem már van, de neki szegénynek még nincs. Hát most már neki is van. Tudvalevő, hogy egy női kimonó is nagy és súlyos, egy férfi kimonó még nehezebb. Vettünk egy mély lélegzetet és beraktuk az összes ajándékot egy hatalmas papírdobozba, elcipeltük a postára és méregdrágán feladtuk Budapestre. Ám másnap újra megtelt egy papírdoboz. Utolsó este fél tízkor még befutott Itoh szan, pici láncon kis szívet hozott nekem, közepén apró igazgyöngy. Boldog voltam, kétszeresen is. Végre valaki, aki kisméretű ajándékot hoz! Tamásnak egy pár zokni jutott - hurrá, ez sem foglal sok helyet - a két fiúnak - atyaég, egy-egy hatalmas, világító, vijjogó elemes géppisztoly!
Mindent belegyömöszöltünk valahogy a böröndökbe.
Általános meghatottságunk keveredett az utazás miatt érzett feszültséggel. Következett az utolsó délelőtt. Azt gondoltuk, most már biztosan nem jön senki, hiszen a lakást rendbe kell tenni, készülődni kell.
Az első látogató tíz órakor érkezett. Tojokava szan - alig ismertük egymást, Zoli egyik osztálytársának a mamája volt - megállíthatatlanul zokogott, mint a záporeső, miközben maga készítette keretben családja fényképét nyújtotta át. Hosi szan furosikit hozott - hagyományos japán mintájú abrosz-féle, ebbe kötik bele az o-bentót ünepélyes alkalmakkor. Marujama szan egy óriási, maga faragta fatálcát hozott. Megérkezett a 20 éves Rika csan egy akkora csokor virággal, hogy az esküvőmön a fele is elég lett volna (fehér kála volt). Itt már fel sem merült, hogy hogyan viszem én ezt mind haza. Sehogy. Közben több ismerős és barát érkezett, akiket korábban hívtam, hogy vigyenek haza háztartási cikkeket, bútorokat, mert a lakást teljesen üresen kellett hátrahagyni. Claudia csalódottan vette tudomásul, hogy a rózsa- szín kenyérpirítót már lefoglalta Sigrid, de kiegyezett két nagypárnával és egy takaróval. Amíg a nők könnyeztek, Tamásnak jutott a munka neheze. Szó szerint, ugyanis maradék bútorainkat ő cipelte le az igénylők kocsijához. Ki egy könyvespolcot, ki egy íróasztalt süllyesztett a csomagtartójába.
Eközben gyors egymásutánban jelentkeztek a díjbeszedők. Kifizettük a víz-, a gáz-, és a villanyszámlát. Mert mi ugyan már hetekkel korábban bejelentettük nekik távozási szándékunkat, de hát főzni, mosakodni az utolsó nap is kell. Tehát a díjbeszedő ilyen esetekben az utolsó pillanatban érkezik. Megkérdezték órára és percre, mikor indulunk. Mert ha kell, jönnek éjszaka, hajnalban. Fel sem merül viszont senkiben, hogy bárki visszaélhetne a helyzettel és esetleg olyan időpontra rendeli oda a díjbeszedőt, amikor ő családjával már a repülőgépen ül.
Megérkezett Ando szan néhány guerekkel, letelepedtek az asztal köré és nyugodtan megették az ebédünket. Ando szannak éppen jó volt Tamás régi napszemüvege, Szekine szan elvitte a maradék szója-szószt és megígérte, hogy küldi Akita szant a krumpliért. A Rikától kapott virágcsokrot Sigridnek ajándékoztam, igazán rengeteget segített nekünk az utolsó napokban, de mindjárt meg is bántam. Megérkezett ugyanis a nagymamakorú Kiritani szan, igazából neki illett volna a csokrot adni. De hát tegnap este már elbúcsúztunk, úgy sírtunk mindketten, hogy majdnem a férfiakat is könnyekre fakasztottuk. Ki gondolta volna, hogy ma megint eljön? Fél egykor megérkeztek a laborból a diákok, a titkárnő és Isiguro szan, a főnök. Amikor végre elérkezett az indulás pillanata, huszan voltunk a lakásban, a szomszédaink pedig az udvaron gyülekeztek.
Sírtam, hát persze. Hiszen ki tudja, találkozunk-e még valaha ezekkel az emberekkel? De ahogy én pityeregtem, az semmi volt ahhoz képest, ahogyan a többiek zokogtak. Japánban nem szokásos a puszi, de mindenki megölelt és magához szorított minket. Sírtunk, integettünk, az autó kikanyarodott az udvarból és újra sírtam, és ők újra sírtak.
- Jé, sír a mama - mondta Miki-kun - és már nem láttuk a házat. Eltűnt. Sosem hittem volna, hogy az a mondás, "fáj a szívem" valóságot is takarhat.
Nagyon-nagyon fájt a szívünk.


SZÓMAGYARÁZKODÁS

(azoknak, akik szeretnék tudni, mit jelentenek a szövegben lévő japán szavak)
Magyarázat:
A japán szavakat az első oszlopban, a magyar ábécé sorrendjében, a magyar szövegekben megszokott átírási formájuk szerint soroljuk fel. Ez általában megfelel a magyar fonetikus átírásnak. Ahol a helyes magyar fonetikus átírás különbözik a megszokott formától, ott zárójelben a helyes alakot is feltüntettük.
A táblázat második oszlopában a Hepburn-féle angol átírást találjuk.
A harmadik oszlopban az idézőjelek közé tett szöveg a japán kifejezés fordítása, idézőjelek nélkül pedig egy rövid fordítás, értelmezés vagy magyarázat látható.

Aja	Aya	női és férfinév is lehet, pl. a jelenlegi trónörököst is így hívják
ajszu kohí	aisu kohii	"jegeskávé, ice coffee"
Aki	Aki	férfinév, a szó egyik jelentése: "ősz"
Akihabara	Akihabara	Tokió elektronikai cikkeket árusító üzleti negyede
Akihito	Akihito	Hirohito császár fia, aki 55 éves korában, 1989. jan. 7-én örökölte meg a trónt
Akita	Akita	családnév
Amateraszu	Amaterasu	a Nap istennője, tőle származtatják a császári családot és végső soron az egész japán népet
Ando	Ando	családnév
Aobadai	Aobadai	helységnév (Fudzsi-ga-okával szomszédos község)
Aszano	Asano	családnév
Aszo	Aso	működő vulkán Kjúsú szigetén, híres Nemzeti Park van mellette
baszurúmu	basurúmu	"fürdőszoba, (bathroom)"
bíru	biiru	"sör", az angol eredeti "beer" japánosított átirata
bosi	boshi	"sapka" ao bosi: "kék sapka", aka bosi: "piros sapka"
csan	chan	általában a kislányok neve után tett szócska, de a társadalmi hierarchiában magasabb helyen álló személy (pl. a professzor) is szólítja így az alacsonyabb helyen álló nőket (pl. a diákokat). Családiasabb viszonyra utal, mint a semleges "szan"
Csijonofudzsi	Chiyonofuji	minden idők második legjobb szumó birkózója. A népszerű veterán jokodzuna hazajövetelünkkor 34 éves és 120 kg volt
csotto matte kudaszai	chotto matte kudasai	"Kérem, várjon egy kicsit!"
Daikuma	Daikuma	diszkont-áruházi lánc, amelynek egyik tagja - szerencsénkre és szórakozásunkra - lakásunkhoz nagyon közel volt
Daily Yomiuri	(Daily Jomiuri)	Daily Yomiuri angol nyelvű napilap, a három nagy japán napilap egyikének, a Jomiuri Sinbun-nak a szerkesztésében
denva	denwa	"telefon"
denva-bangó	denwa-bangó	"telefonszám"
dódzo	dózo	"tessék"
dzsosu	joshu	"tanszéki kutató", a "segítő kéz"
dzsódzu	józu	"ügyes, okos"
dzsuku	juku	felvételi vizsgára előkészítő iskola
Dzsunko	Junko	női név
Emori	Emori	családnév
Eriko	Eriko	női név
eto ne	eto ne	a közvetlen beszédben igen gyakran használt, jelentés nélküli töltelékszó. Ellentétben a magyar "izé"-vel, nem hat a műveletlenség jeleként, inkább a beszédritmust szabályozza.
Fudzsie	Fujie	családnév
Fudzsi-ga-oka	Fuji-ga-oka	a 6-7000 lakosú, Jokohama Midori kerületében lévő dimbes-dombos kis városka neve: "lila akác domb" A nevét idéző virágból tavasszal igen sok van a környéken. (Semmi köze a Fudzsi hegyhez, annak nevét egészen más kandzsival írják).
Fudzsi-szan	Fuji-san	a Fudzsi hegy, a japánok szent hegye. 3774 m magas. Jó időben Tokió több helyéről, és a közelében elhaladó sinkanzenről is jól látható. (Ebben az összetételben a szan"hegy"-et jelent)
Fudzsita	Fujita	családnév
Fukuoka	Fukuoka	a Hakatával összenőtt kb. 1 milliós város Kjúsú szigetén, 1100km-re Tokiótól. A város nevét fordíthatjuk "Szerencsedomb"-nak.
Fukurokudzsu	Fukurokuju	a hét szerencsét hozó isten egyike, a nagy szakállú törpe, aki többek között az órások, atléták, kertészek, sakkozók és bűvészek patrónusa
furigana	furigana	a kandzsifölé kisbetűkkel írt hiragana, amely a kandzsi helyes kiejtését adja meg az adott szövegösszefüggésben
furosiki	furoshiki	kis kendő, amelybe az ételdobozt szokás csomagolni
Futahaguro	Futahaguro	a hirtelen nyugdíjazott szumó bajnok felvett neve. A szumó birkozók pályafutásuk különböző állomásain, olykor többször is nevet változtatnak
Futakotamagavaen	Futakotamagawaen	a Tama folyó partján levő helység, Tokió keleti határán. Vasúti csomópont
futon	futon	az ágy szerepét betöltő vastag matrac, amelyet a tatamira fektetnek lefekvés előtt, reggel pedig szekrénybe teszik
gaidoszan	gaidosan	"idegenvezető, (guide)"
gaidzsin, gaikokudzsin	gaijin, gaikokujin	"külföldi, idegen"
gambarimaszu	gambarimasu	"kitartani, igyekezni, küzdeni". A könyvben múlt idejű (gambarimasita) és felszólító módú alakban (gambatte kudaszai) is szerepel Gendzsi regénye Tale of Genji a Muraszaki udvarhölgy által 1000 körül írt könyv, amely a japán nyelvű irodalom egyik legfontosabb remekműve
genki	genki	"egészséges, élénk"
gésa	geisha	hivatásos, magas szinten képzett szórakoz- tató hölgy. Repertoárjában esetenként szexuális szolgáltatás is szerepel
geta	geta	japán fapapucs
getabako	getabako	"cipőtartó doboz"
gohan	gohan	főtt rizs; általában az étel neve is
gomen naszai	gomen nasai	"bocsánatot kérek"
gomi	gomi	"szemét, hulladék, lom". Moeru gomi:"égethető szemét", moenai gomi:"éghetetlen szemét".
hai	hai	"igen"
haitacu	haitatsu	"házhoz szállítás"
Hakata	Hakata	kikötő Észak-Kjúsún. Ma már teljesen összenőtt Fukuokával
Hangari	Hangari	"Magyarország". A han szótag eredeti jelentése "zűrzavar"
harakiri	harakiri	öngyilkosság a has felmetszésével. Nőknek nem illendő ezt a szót kimondani, helyette szeppuku-t mondanak
Harumi	Harumi	a Tokió-öböl több km-es mesterséges mólója
Haszegava	Hasegawa	családnév
Heiszei	Heisei	"a béke születése", az 1989-ben kezdődött új időszámítási korszak neve
Hide	Hide	a Hidejosi férfinév beceneve
Himedzsi	Himeji	régi váráról híres helység Közép-Honsún
hiragana	hiragana	a kétfajta kana, azaz (a kiejtést tökéletesen visszaadó) szótagírás egyike. Elsősorban a kínai írásjellel leírt szótövekhez illesztett toldalékok (ragok, képzők) leírására használják, de helyettesíthetik bármelyik kandzsitis, különösen azokat, amelyek nincsenek az alapvetőnek elfogadott kb. 2000 írásjel között
Hirohito	Hirohito	a Sóva császára, élt 87, uralkodott 64 évet
Hiroko	Hiroko	női név
Hitachi (Hitacsi)	Hitachi	a híres japán tröszt neve városnév is egyben
Hokkaidó	Hokkaidó	a négy nagy japán fősziget közül a legészakibb
Hokutoumi	Hokutoumi	a tüzesnek nevezett jokodzuna ugyanahhoz a stábhoz tartozik, mint Csijonofudzsi
Honcsó	Honchó	Jokohama belvárosának egyik kerülete. Itt volt a Honcsó-iskola, amelybe Zoli fiúnk járt japánul tanulni
Honda	Honda	családnév. Mi autógyártó cégként ismerjük
Honsú	Honshú	a négy nagy japán fősziget közül a legnagyobb. Kb. a közepén, a déli oldalon van Tokió
Hosino	Hoshino	családnév
Hoshi		családnév
hotto kohí	hotto kohii	"forró kávé, (hot coffee)"
hógjó	hógyó	a császár elhunytát jelölő szó
ie	ie	"ház, család" (a "nem" tagadószó is így hangzik)
ikebana	ikebana	A virágrendezés művészete
Ikeda	Ikeda	családnév
Inoue	Inoue	családnév
irassaimasze	irasshaimase	"Isten hozta!", "Kerüljön beljebb!"
Isiguro	Ishiguro	családnév
iszogasii	isogashii	"Elfoglalt, szorgalmas"
itáj	itái	"Fáj"
Itoh (Itó)	Itoh	családnév
Jagami	Yagami	csalédnév
jakuza (jakudza)	jakuza	a japán "maffia" neve
Jaszukuni dzsindzsa	Yasukuni jinja	a tokiói császári palota közelében levő hírhedt szentély, amely a japán militarizmus és nacionalizmus fő kultikus helye volt a II. világháborúban.
jen	yen	a japán pénzegység. Kisebb egysége (már) nincs. 1987-ben 1 jen kb. 30 fillérnek felelt meg, ma 1Ft 40 fillért ér
Jokohama	Yokohama	a név szó szerint "oldal part"-ot jelent. A város 1989-ban látványosan ünnepelte 100. évfordulóját, ez alatt az idő alatt kis halászfaluból több, mint 3 milliós nagyvárossá fejlődött, amely Tokióval és Kavaszakival teljesen összenőtt
jokodzuna	yokozuna	szumó birkózó rangja, "nagy bajnok"
jorosiku o-negai-simaszu	yoroshiku o-negai-shimasu	bemutatkozásnál kötelezően, de más alkalommal, időnként pl. távozáskor is használt mondat, jelentése "fogadjon bizalmába", "Kérem jóindulatát"
Juju	Yuyu	ezt a nevet kapta a Panda-bébi
yukata		vászonból készült, a kimonóhoz hasonló viselet. Nyári köntös, de hálóruha is
Juko	Yuko	női név
Kadzu	Kazu	férfinév, a Kadzuhiro beceneve
Kamakura	Kamakura	Jokohamától délre, azzal összenőve lévő régi császári város. Többek között 80 temploma és szentélye, valmint a fővároshoz való közelsége miatt az egyik legnépszerűbb idegenforgalmi célpont
kamikáze (kamikádze)	kamikaze	jelentése "isteni szél". A japánok hite szerint ez az, ami elfújja a gonoszt, és megsegíti a japánokat
Kamikócsi	Kamikóchi	kedvelt kirándulóhely a "Japán Alpokban"
kandzsi	kanji	szó szerint "kínai írásjel", és valóban azt is jelenti
karaoke	karaoke	gépi zenei háttérre, előnyomtatott szöveg alapján történő szóló éneklés, kedvelt éttermi szórakozás. Esetenként a szöveget videóval vetítik ki
karate	karate	az ismert küzdősport neve szó szerinti fordításban "üres kéz"
Kasima	Kashima	családnév A könyvben szereplő japántanár szülővárosának a neve is ez volt, jelentése "kedves sziget" katakana katakana a kétfajta kana, azaz (a kiejtést tökéletesen visszaadó) szótagírás egyike. Elsősorban az idegen szavak, nevek átírására, valamint érzelmeket kifejező és hangutánzó szavak leírására használják
Kavaszaki	Kawasaki	kisváros Tokió és Jokohama között, teljesen egybeolvadva velük
KDD	KDD	a csak külföldi hívásokat bonyolító japán telefontársaság nevének közkeletű rövidítése
Keiko	Keiko	női név
kimonó (kimono)	kimono	a szó eredeti jelentése egyszerűen csak "ruha", "viselt dolog". Nemcsak nők, férfiak is járnak kimonóban Kiotó (Kjótó) Kyótó a történelmi császári főváros, nevének jelentése "Nyugati főváros". Kb. 500 km-re van Tokiótól
Kiritani	Kiritani	családnév
Kóbe	Kóbe	kikötő, Ószakával csaknem teljesen összenőve.
Kodzsi Kitao	Koji Kitao	Futahaguro valódi neve
Kodzsima	Kojima	családnév, (helységnév is), jelentése "Kis sziget"
kohí	kohii	a kávé japánul, az angol eredeti "coffee" japánosított átirata
Koka Kora	Koka Kora	"Coca Cola"
Konisiki	Konishiki	a hawaii születésű, súlyrekorder szumó birkozó (ódzeki). Súlya időnként meghaladja a 250 kg-ot is konnicsiva konnichiwa "Jó napot!"
kotacu	kotatsu	az alacsony japán asztalkák aljára szerelt fűtőlámpa
koto	koto	tradícionális, 13 húros japán hangszer
Kudzsú	Kujú	kb. 1900m magas hegy az Aszo vulkán közelében, Kjúsú szigetén
Kumamoto	Kumamoto	város Kjúsú sziget közepén, híres középkori várral
kun	kun	általában a kisfiúk neve után tett szócska, de a társadalmi hierarchiában magasabb helyen álló személy (pl. a professzor) is szólítja így az alacsonyabb helyen álló férfit (pl. a diákokat). családiasabb viszonyra utal, mint a semleges "szan"
Kunisige Haszeto	Kunishige Haseto	filmrendező barátunk neve
Kuriszumaszu	Kurisumasu	a Karácsony japán neve, az angol eredeti "Christmas" japánosított átirata
kurusii	kurushii	"fájdalmas, keserves"
Kjúsú	Kyúshú	a négy japán fősziget közül a legdélibb macuri matsuri népünnepély, fesztivál
Macumoto	Matsumoto	régi váráról híres város a "Japán-Alpok"-ban
Macsida	Machida	város, Tokió és Jokohama közé ékelve, Észak-nyugati irányban. Gyakorlatilag "Nagy-Tokió" része
Mainichi Daily (Mainicsi Daily)	Mainichi Daily	angol nyelvű napilap, a három nagy japán napilap egyikének, a Mainicsi Sinbun-nak a szerkesztésében
Makiko	Makiko	női név
Marujama	Maruyama	családnév
Meidzsi	Meiji	az 1868-tól 1912-ig tartott korszakhoz Japán modernizálása fűződik. Az ekkor uralkodó császár emlékére állították Tokióban a Meidzsi szentélyt, az egyik leghíresebb idegenforgalmi nevezetességet
Micsiko	Michiko	női név, a jelenlegi császárnét is így hívják
Micsiru	Michiru	általában férfinév
midori	midori	jelentése "zöld". Kerületünket is így hívták, sőt, viszonylag gyakori női név is
Midori Sinbun	Midori Shinbun	a Midori-kerület lapjának neve
Midorikava	Midorikawa	családnév
midzu	mizu	"víz"
Miki	Miki	családnév, férfinév, vagy női név is lehet
mikosi	mikoshi	hordozható oltár, amelyet a macurik alkalmával, nagy tömeg bíztatása közepette, csapatok hordoznak körbe
miruku	miruku	"tej, (milk)"
miszo	miso	szójából készült paszta. Levest készítenek belőle
Mitsubishi (Micubisi)	Mitsubishi	az egyik legrégibb és ma is leghatalmasabb japán ipari óriás. Nagyberuházások fővállalkozója, bankhálózata van, repülőgépet, autót, fogyasztói elektronikát és még ki tudja mi mindent (pl. számítógéphez mágneslemezt) gyárt. A Nagaszakiban ledobott atombomba célpontja a Micubisi hatalmas hadihajógyára volt
Mitsui (Micui)	Mitsui	a Mitsubishihez hasonlóan, az egyik legrégibb és leghatalmasabb ipari és bankóriás
Momotáró	Momotaro	népmesealak. Barackban talált kisfiú, aki állatbarátainak segítségével megmenti az embereket a gonoszoktól
Morii	Morii	családnév
mosi-mosi	moshi-moshi	"halló!". Ezt mondják a telefonba bejelentkezéskor
mugicsa	mugicha	úzából főzött tea, nyáron jégbehűtve isszák
Muraszaki sikibu	Murasaki shikibu	Lady Murasaki udvarhölgy 1000 körül, ő írta a híres Gendzsi regénye-t
Nagaszaki	Nagasaki	japán négy főszigetének legnyugatibb pontja, és a "legnyugatiasabb" város. A második ledobott atombombáról, valamint a Pillangókisasszonyról lett nevezetes
Nagoja	Nagoya	japán negyedik legnagyobb városa
Nakajosima	Nakayoshima	szupermarket-hálózat neve
Nakaszone	Nakasone	japán miniszterelnök, Takesitaelődje
Naoko	Naoko	női név
Nara	Nara	egykori császári főváros, ma az egyik legnevezetesebb idegenforgalmi centrum
Narita	Narita	Tokió nemzetközi repülőtere
nattó	nattó	fermentált szójabab
NEC	NEC	a "Nippon Electric Company", hatalmas elektronikai cég, főként számítástechnikai gyártmányairól ismert
NHK	NHK	a "Nippon Hószó Kjókai", a Japán Rádió és Televízió japán nevének angolosított rövidítése
Nihon	Nihon	"Japán", ennél ünnepélyesebb a Nippon változat
nihondzsin	nihonjin	"japán ember"
nihongo	nihongo	"japán nyelv"
Nihon Kógjó Kjoiku Kjókai	Nihon Kógyó Kyoiku Kyókai	"Japán Mérnökképző Társaság"
Nippon Kinki	Nippon Kinki	utazási iroda
Nissan (Niszan)	Nissan	bár vannak kisebb igényű modelljei is, az ebben az autógyárban gyártott jónéhány típus Japánban is luxusigényeket elégít ki
nori	nori	szárított alga, étkezési célokra (de pl. ragasztót is jelent)
Noriko	Noriko	női név
NTT	NTT	a legnagyobb japán telefontársaság, a Nippon Telephone and Telegraph Company nevének közkeletű rövidítése. Csak belföldi hívásokat bonyolít
o-bentó	o-bentó	ételdobozban levő étel. Férfiak az "o" udvariassági előtagot gyakran lehagyják
obi	obi	a kimonó megkötésére szolgáló díszes öv
o-csa	o-cha	hagyományos japán zöld tea. (A nem japán módon főzött teát, az eredeti angol "tee" japánosított átiratával, "csí"-nek mondják)
o-csa-dzuke	o-cha-zuke	zöld tea, főtt rizzsel
o-daidzsini	o-daijini	"vigyázzon az egészségére!" - ez a búcsúzás az egészségügyi intézményekben, ez az udvarias búcsúzás attól, aki beteg
o-furo	o-furo	hagyományos japán fürdő. Nevét a férfiak az "o" udvariassági előtag elhagyásával is használják
Ohtaki (Ótaki)	Ohtaki Ótaki	Hitosi professzor volt a meghívónk. Családneve "nagy vízesés"-t jelent
Okada	Okada	családnév
Okajama	Okayama	városnév
Okano	Okano	családnév
Okazaki (Okadzaki)	Okazaki	város Nagoja közelében, Tokugava sógunszülőhelye. Gyakori családnév is
Okinava	Okinawa	japán ötödik főszigete, amely azonban a négy másiktól már igen távol esik. Amerikai támaszpontjairól híres a világ számára
o-kjaku-szama	o-kyaku-sama	"vendég", nagyon udvarias formában
o-konomi-jaki	o-konomi-yaki	"a sült, amit szeretünk"
o-miage	o-miage	utazásról hozott ajándék
o-naku narini narimasita	o-naku narini narimashita	"elhunyt", igen udvariasan kifejezve. Egyszerűbb változata: naku narimasita
o-negai-simaszu	o-negai-shimasu	igen udvarias kérést kifejező szó. Nagyon gyakran használják
Ó-Arai	Ó-Arai	Tokiótól északra levő tengerparti kisváros. Itt volt az egyetemi üdülő, ahova nem jutottunk el
ó-bei	ó-bei	Európa és Amerika közösen megnevezve
ódzeki	ózeki	szumó birkózó rangja, a jokodzunaalatti fokozat.
Ónokuni	Ónokuni	a legfiatalabb a három jelenlegi jokodzuna közül
pianika	pianika	az iskolában használt kisméretű, fúvós hangszer, orgonaszerű billentyűzettel
Rika	Rika	női név
rjokan	ryokan	hagyományos módon berendezett és üzemeltetett japán fogadó sabusabu shabushabu az étel neve állítólag azt a hangot utánozza, amikor a forró zöldséges lébe belemártjuk a hajszálvékonyra vágott hússzeletet, amely így hirtelen megfő
si	shi	számos jelentése között szerepel a "halál" és a "négy" is
Sibuja	Shibuya	Tokió (egyik) belvárosa, kedvelt szórakozó negyed, bevásárlóközpont és közlekedési csomópont
Sicsi-go-szan	Shichi-go-san	a 7-5-3 évesek ünnepe, november 15-én. A kicsik és anyukáik ilyenkor hagyományos öltözékben elmennek egy sinto szentélybe (Tokióban leggyakrabban a Meidzsi szentélybe)
Sikoku	Shikoku	a négy japán fősziget egyike, a "Négy Ország" nevet viseli
Shimizu		családnév
simpai	simpai	"aggodalom"
sindzsatta	shinjatta	"megdöglött, meghalt". Udvariatlanul hangzik, csak állatokra használatos igazán
Sindzsuku	Shinjuku	Tokió (egyik) belvárosa, felhőkarcolóiról nevezetes, és arról, hogy a fiatalok legkedveltebb szórakozónegyede.
sinkanzen	shinkansen	a japán szuperexpressz neve. (A szó jelentése: "új törzsvonal"). 1963 óta üzemel
sintó	shinto	a japánok ősi, a természetvallás sok elemét megőrző vallása
Siotani	Shiotani	családnév
sió	shio	"só"
Sirai Mijuki	Shirai Miyuki	Ohtaki professzor titkárnője volt a Tokiói Műszaki Egyetemen
Sidzuokaja	Shizuokaya	szupermarket-hálózat neve
sógun	shógun	a régi császári korban (a XIX. században, Meidzsi császárig) a katonai főparancsnok volt, nem egyszer kezében összpontosult a tényleges hatalom. A császár (elsősorban vallási) hatalmát azonban még a legerősebb sógun sem támadta meg. A hasonló című film Japán elzárkózásának idején, az igen erős Tokugava sógun korában játszódik
sudzsi	shuji	"kalligráfia", az ecsetírás művészete.
Sóva	Shówa	az 1925-1989 közötti történelmi korszak, Hirohito császár valamivel több, mint 63 éves uralkodásának korszaka, amely nemcsak Japán, hanem az egész világ történetében az egyik leghosszabb uralkodási periódus. A név jelentése "Ragyogó Béke"
Szacuma	Satsuma	tartomány Kjúsú déli részén. Amikor Japán el volt zárva a külvilágtól, féllegális kereskedelmet folytatott Koreával
Száeki	Saeki	családnév
szajonara	sayonara	"Viszontlátásra!"
szajonara sale (szél)	sayonara sale	végkiárusítás, hazautazás előtt
Szakata	Sakata	családnév
szake	sake	japán rizsbor. Nem túlságosan tömény. Nyáron jégbehűtve, télen forrón fogyasztják
szamuráj	samurai	a Magyar Értelmező Szótár szerint "a feudális japán kisnemesi katonai kaszt tagja". Jellemzőjük, hogy általában nagy műveltséggel rendelkeztek, és számos művész került ki közülük. A XIX. században a szamurájokból alakult ki a hivatalnoki réteg
szan	san	minden japán felnőtt személy nevéhez automatikusan járó szócska, semleges jelentésű (alá-fölé rendeltséget nem tükröz), tehát viseli mindenki, legyen az "Úr", "Asszony", vagy "Kisasszony". A lányok már 12-13 éves korban megkapják a titulust, a fiúk jóval később. A külföldiek közül csak azokat szólítják nevük mellé tett "szan"-nal, akik Japánban tartózkodnak (őket sem mindig)
Sanyo (Szanjó)	Sanyo	elektronikai termékeiről híres cég
Szanta szan	Santa san	a Mikulás beceneve japánul ("a Szent szan").
Szapporó	Sapporo	Hokkaidó legnagyobb városa
szasimi	sashimi	nyersen fogyasztott halszeletek. Egyik kedvencünk volt a nyers lazac, tormás szójaszósszal
Szató	Sato	családnév
Seiko (Szeiko)	Seiko	óra- és ékszergyártó és kereskedő cég neve
Szeki	Seki	családnév
Szekine	Sekine	családnév
szenszei	sensei	szó szerint "előbb született", tehát okosabb nálunk, tiszteljük. Tanárok, doktorok megszólítása, de az óvodában a gyerekek a dadus nénit is így tisztelték meg
szeppuku	seppuku	a harakiri udvariasabb megnevezése
Szeto ó-hasi	Seto o-hashi	a Honsú és Sikoku között 1988-ban megnyílt 12km hosszú új híd
Sony (Szoni)	Sony	a világ egyik leghíresebb elektronikai termékeket gyártó vállalata
szukijaki	sukiyaki	az ismert étel neve is vonzó "kedvelt sült"
Szumi	Sumi	női név, a Szumiko beceneve
szumó (szumo)	sumo	hagyományos japán birkózás
szusi	sushi	ecetes főtt rizs
szutanpu rarii	sutanpu rarii	"bélyegző verseny, (stamp rally)"
Szuzuki (Szudzuki)	Suzuki	családnév
tabako	tabako	"dohány, cigaretta"
taifu	taifu	"tájfun"
Takamacu	Takamatsu	város Sikoku szigetén
takarabune	takarabune	a kincses hajó, amin a hét szerencsét hozó isten utazik
Takesi Kaiko	Takeshi Kaiko	ró, az "Ószakai éjszakák" szerzőjeí
Takesita Noboru	Takeshita Noboru	japán miniszterelnöke volt 1989 elejéig, a Recruit cég megvesztegetési botrányának idején kellett távoznia. A Takesita név jelentése "bambusz alatt"
Tama-gava	Tama-gawa	"Gyöngy-folyó", a Kavaszakit (és rajta keresztül Jokohamát) Tokiótól elválasztó folyó, amely többször is szerepet kapott életünkben.
Tanabata macuri	Tanabata matsuri	"csillagünnep", július 7-e
Tanaka	Tanaka	családnév
Tani	Tani	családnév
tatami	tatami	préselt nádból készült nagyon kemény matrac, amelyet puha gyékénnyel vonnak be. A hagyományos japán szoba padlóját parketta vagy padlószőnyeg helyett ilyen matracok borítják
tempura	tempura	az étel különféle halszeleteket és zöldségeket tartalmaz, mindegyiket kirántva. A nevét eredetileg három kandzsival írták le, a Menny, az Asszony és a Selyem jelével, de újabban elterjedt az egyszerűbb szótagírásos alak
Tennó Héka	Tennó Heika	"Ő császári fensége"
tofu	tofu	szójaturó
Tojokava	Toyokawa	családnév
Tókaidó	Tókaidó	a Tokiót Kiotóval összekötő történelmi út. Ezzel a vonallal párhuzamosan halad a Tókaidó sinkanzen tokeru tokeru "feloldani"
Tokió (Tókjó)	Tókyó	szó szerint "keleti főváros". Az egykori császári főváros, Edo, a mostani metropolisznak csak picinyke területe
Tokió (Tókjó) Gaszu	Tokyo Gasu	Tokiói Gázszolgáltató Vállalat
Tokió (Tókjó) Kógjó Daigaku	Tókyó Kógyó Daigaku	a Tokiói Műszaki Egyetem, angol nevén Tokyo Institute of Technology, az egyik legrangosabb japán állami egyetem. Az egyetemnek két telephelye ("campusa") van. A mi életünk színtere a jokohamai Nagacutában levő campus volt, amely a már alapfokú diplomát szerzettek továbbképzésére specializálódott intézmény ("Graduate school")
Tókjú	Tókyú	vasúttársaság, neve a Tokió Kjúkó, magyarul Tokiói Gyors rövidítése. Vonalai mentén áruházakat, szállodákat, kultúrális- és sportintézmények hálózatát tartja fenn
Tokugava Iejaszu	Tokugawa Ieyasu	híres sógun, nevéhez fűződik Japán egyesítése, a keresztények üldözése és Japán elzárása a külvilág elől, 1653-tól 1854-ig
Tokusima	Tokushima	Sikoku szigetének legnagyobb városa
tomodacsi	tomodachi	"barát(ok), barátnő(k)"
Tomumi	Tomumi	női név
tonkacu	tonkatsu	leginkább a mi rántott szeletünkre emlékeztető húsétel, amelyet apró darabokra vágva, főtt rizsre téve szolgálnak fel
Toyota (Tojota)	Toyota	az autógyár ismertebb modelljeit (pl. a Corollát) a viszonylag kisebb igényű japánok veszik meg, bármilyen meglepő is ez esetleg sok magyar olvasónak
Toshiba (Tósiba)	Toshiba	elsősorban elektronikai eszközeiről ismert cég.
Ueno	Ueno	Tokió egyik városközpontja. Parkjáról, múzeumairól és állatkertjáről híres
ukijo-e	ukiyo-e	"a lebegő világ képe". Fametszetek a XVIII-XIX. századból. A korai ukijo-e-k közül a leghíresebbek a kurtizánok életéből vett epizódképek, a későbbiek közül pedig Hirosige tájképei
undókai	undókai	iskolai (óvodai) sportnap
Vaidzumi	Waizumi	családnév
vakarimasita	wakarimashita	értettem
Vakita	Wakita	családnév