Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

7. LEVÉL
1988. JANUÁR

MOST IGAZÁN FÖLDRENGÉS VOLT! (T)
A meteorológiai szolgálat itt nagyon jól működik. A dec. 17-i nagy földrengés éppen csak megkezdődött, és Zsuzsáék a televízióban máris látták, hogyan lengtek a lámpák az egyik nagy áruházban Tokióban. A történetet többféleképpen is el tudjuk mesélni.
Zsuzsa változata:
"Szerencsére éppen a szomszédban tartózkodtunk Miklóskával, amikor egyszer csak minden mozogni kezdett. Több tárgy leesett a polcokról, és mindenki megijedt. A szegény szomszédasszony csak szorongatta rémülten a babáját. Ilyenkor ugyanis előírás szerint az asztal alá kell bújni. De hogyan bujnánk négyen egy japán stílusú alacsony asztalka alá, aminek a lapjához ráadásul alulról még egy infralámpa is hozzá van erősítve, fűtés céljából? Így csak bekapcsoltuk a TV-t, ahonnan aztán kiderült, hogy tőlünk úgy 70 km-re jó nagy balhé volt. Ketten meg is haltak, mert rájuk esett valami."
Zoli változata:
"Vicces volt az egész. Amikor megmozdult a tanterem, mindenki nagyon élvezte, és én is rögtön bebújtam a pad alá, ahogyan azt már sokszor gyakoroltuk. A szenszei azonnal eloltotta a tüzet a kályhában, és kinyitotta az ablakokat, és aztán csak sétált a padok között, bár mondták neki a gyerekek, hogy legalább az e célra rendszeresített védősisakját vegye fel."
Az én verzióm:
"Éppen egy vonatállomáson voltam, amikor észrevettem, hogy az ellenvonat megáll, és az istennek sem indul el. Ettől kezdve minden olyan volt, mint egy lassított filmen: a vonatok óriási késésekkel, csigalassúsággal jöttek-mentek, és a 10 perces vonatutat több, mint egy óra alatt tudtam csak megtenni. A vonatok utasain semmi sem látszott, tették, amit mindig: olvastak vagy aludtak. A laborban meg is kérdeztem, mi volt ez, mire kiröhögtek: 'nem vetted észre, mekkora földrengés volt?' Hát én bizony nem."
Hivatalos változat:
"Az emberek idegességgel és félelemmel reagáltak a földrengésre." Hát, lehet. Tény, hogy a titkárnőnk egész délután próbált telefonálni a szüleinek, akik az epicentrum közelében laknak, de nem tudott velük beszélni, mert az összes vonal foglalt volt.

ÚJ ÉLETET KEZDÜNK (!?)
Még egy nagy dolog történt: 1987-et, a NYÚL évét, felváltotta a SÁRKÁNY éve. Ez nem ment egyszerűen, 120 millió ember segédkezett hozzá, és szokott alaposságukkal kitettek magukért. Ezúttal még a munkát is abbahagyták, sőt, voltak olyan üzletek, amelyek több napig is zárva tartottak. Példátlan az eset, mivel egyébként a legtöbb bolt a hét összes napján nyitva tart.
Az iskolában is téli szünet lévén, én is kivettem maradék kis szabadságomat, így változatos programokkal ünnepeltük meg a karácsonyt és az újévet. Az egyik legizgalmasabb esemény volt a

LÁTOGATÁS A CSÁSZÁRNÁL (T)
Amikor mondtam Miklóskának, hogy január másodikán a japán császárhoz megyünk látogatóba, egy kicsit ugyan gyanakodott, de azért elhitte. Hiába, itt annyi minden szokatlan történik az emberrel. Az volt csak a problémája, mit fog neki mondani a császár. Megnyugtattam, hogy ne féljen, biztosan csak azt, hogy "hogy megnőtt ez a Miklóska!". Még mindig maradt egy kis gondja, hogy meg fogja-e érteni, ha ő mond neki valamit. Mondtam, hogy ezzel ne törődjön, mivel a császár nagyon elfoglalt lévén, arra az időpontra, amikorra minket meghívott, még kb. 1 millió másik embert is meghívott, így valószínűleg elég lesz, ha ő csak integet egy kicsit.
Ugyanis az év két napján (jan.2-án az Újév alkalmából, valamint ápr. 29-én, a császár születésnapján) kinyitják a Palota egyébként szigorúan lezárt belső kertjét, és bárki bemehet. Természetesen mi is mentünk, habár japán ismerő- seink egyfolytában röhögtek rajtunk, mondván, hogy olyan tömeget mi még nem láttunk, amilyen ott lesz.
Volt is ám tömeg, meg rendőr is, de rengeteg. Az útvonal és a rend viszont úgy volt biztosítva, és az emberek olyan fegyelmezettek voltak, hogy szinte észre sem vettük, mekkora tömegben vagyunk. Egészen addig, amíg a császár meg nem jelent az erkélyen. Akkor viszont a tömeg egy picikét megmozdult. Szerencsére ezt is, mint a földrengést, sérülés nélkül úsztuk meg...
A császárból láttuk a feje búbját egy pillanatra, valamint hallottuk a szavait a hangszórókból. Kicsit szabad fordításban ezt mondta: "Szervusz, népem, boldog új évet, lám csak, tavaly óta hogy megnőtt a Miklóska!" és a tömeg zúgva helyeselt, és lobogtatták a pöttyös zászlót. Ezután, öntudatlanul követve a tömeget, elzarándokoltunk a Jaszukuni szentélyhez, ahol ismét állt a bál, azazhogy macuri, a millió bódéval. Csak azért nem mondok Lacikonyhát, mert abban nem szokás nyers rákkal kínálni az embereket.

A DOLGOK ÁRNYOLDALA: OLAJVÁLSÁG ÚJÉVKOR
Hát igen, mivel annyira hozzászoktunk, hogy az üzletek állandóan nyitva vannak, nem gondoskodtunk előre fűtőolaj tartalékról. Az olajat egyébként Zsuzsa szokta rendelni úgy, hogy felhívja a környékbeli rizsboltot(!), mondván: "mosi-mosi", erre du. 4-kor jön a tartálykocsi, megtöltik a kannánkat, fel is cipelik a lakásba, és egyszer majd fizetünk érte. Most viszont már későn derült ki, hogy a bolt jan. 8-ig zárva van. Menteni a menthetőt, próbáltunk olajat rendelni a benzinkúttól, de ez olyan komplikáltnak bizonyult, hogy EZT a telefont még Zoli SEM tudta lebonyolítani. Így aztán, miután a család minden tagját már többször foglalkoztattuk ez ügyben, végül személyesen cipeltem haza a 18 liter olajat a kúttól. És nem fagytunk meg, pedig olyan hideg van, hogy reggel már majdnem fagypont alá süllyedt a hőmérséklet az utcán!


8. LEVÉL
1988. FEBRUÁR

EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLTATÁS: ZOLI FÜLE FÁJ (T)
Szóval, csupa gyönyör az élet. Például vasárnap délben is az volt, amikor Zoli közölte, hogy fáj a füle. Ilyenkor Magyarországon is szerfölött jól kezdi magát érezni az ember, hát még itt. Szerencsére éppen egy egész család vendégeskedett nálunk, és ha már a jó hangulat elrontása immáron nyílt ténnyé vált, a japán férj kezébe vette a dolgok irányítását. Először telefonon ellenőrízte, van-e fülészeti ügyelet a fudzsi-ga-okai kórházban (mert nekünk ilyenünk is van ám), de éppen nem volt, csak szemészeti.
Erre két síkon indultak meg az események. Én próbáltam Zolit (hasztalan) rávenni arra, hogy inkább a szeme fájjon, a haver pedig próbált találni egy fülészeti ügyeletet. 15 perc alatt talált is egyet, ebből az időből 13 perc azzal telt el, hogy - az itteni népszokásoknak megfelelően - elmagyarázták, hogyan is kell oda eljutni. Mivel pedig vendégeinknek még kocsijuk is volt, (egy 9 éves Honda), így csak 10 perccel később értünk a kórházba, mintha vonaton mentünk volna. Ugyanis a kórház nagyon közel volt, itt a szomszédos Kavaszaki városban (mindössze annyi, mint a Rózsadombhoz Soroksár). Megérkezvén kiderült, hogy ez egy kimondottan ünnepnapi gyerekrendelő, ugyanis hétköznapokon zárva van, csak ünnepnap nyitják ki! Lám, lám, Japán szegény ország. Szép, tiszta, tágas, modern épületben, a regisztráció 5 percig tartott (csak egy oldalt kellett teljesen teleírni kandzsival), és máris benn voltunk. Ami most következik, az akár Magyarországon is lehetett volna: a doktor bácsi szépen belenézett a Zoli fején levő összes lyukba, majd közölte, hogy aggodalomra semmi ok, a helyzet nem komoly, stb. Mindössze megindult egy folyamat (ezt mondta volna Gömöri doktor bácsink is), adunk egy kis gyógyszert, attól majd elmúlik.
Ha mégsem, menjünk el hétfőn a Fudzsi-ga-oka kórházba. Ezután egy kicsit még elbeszélgetett Zolival, ők tudják, miről, mert a kívülállók számára érthetetlen nyelven tették, gyerek-japánul. Ami ezután jött, az viszont otthon már nem fordulhatott volna elő: 1. a helyszínen legomboltak rólam 1270 jent (azért ilyen "keveset", mert gyakorlatilag semmi sem történt, és én a lehető legjobb egészségügyi biztosítással rendelkezem): 2. azonnal kezünkbe nyomták a szükséges gyógyszereket, és ellenőrizték, hogy a páciens rendesen beveszi-e az első előírt adagot; 3. búcsúzáskor a jelenlevő egészségügyi dolgozók kivétel nélkül kedvesen mosolyogva, kis meghajlással köszöntek el: "odaidzsini", azaz, "kérem, vigyázzon az egészségére".
Ezzel a kis történettel több legyet kivánok ütni egy csapásra. Először is, az egyszer már megkezdett erkölcsnemesítő sorozatomat folytatnám, "milyen is legyen egy jó szolgáltatás" témakörben. Érdemes felfigyelni megint csak arra, hogy a hálapénz fogalma tökéletesen ismeretlen, az egészségügyi személyzet viszont (vagy éppen ezért) becsületesen, lelkiismeretesen és emberségesen végzi a dolgát. Ezt persze meg kell fizetni, ráadásul minden egyes alkalommal, amiből viszont az állam illetve a biztosító tetemes részt vállal (az én esetemben 90%-ot, Zsuzsára 80-at, a srácokra 70-et). A második légy annak bemutatása, hogy egy külföldinek időnként milyen nehéz a helyzete: az ügyelet helyét megtudni, odajutni, a regisztráción átesni, az orvossal érdemben konzultálni nagyon-nagyon nehéz, ha nincs japán nyelvű tolmácsunk. (Angolul az egész láncolatból senki sem tudott). Szóval többek között ezért igyekszünk olyan nagyon össz-családilag, hogy magunkra szedjünk egy kis nyelvtudást. És még néhány kisebb légy: - lám, mire jó a telefon; - lám, lám egészség legyen, az a legfontosabb - és egy füst alatt bemutattuk Haszeto Kunisige barátunkat, aki civilben rendezőasszisztens, profi filmes, és ezért világot járt ember, aki jól tud angolul is. Felesége Claudia névre hallgat, és valamikor még amerikai volt; van még egy Aki és egy Miki nevű fiuk is, az ő Mikijük és a mi Mikink nagyon szereti egymást.
Még nincs vége! Hamarosan újabb komplikáció merült fel: ellenőriztetni kellett Miklóska szemüvegét. Ez még az előzőnél is érdekesebb kaland volt. Először is számító-géppel regisztráltak bennünket a fudzsi-ga-okai kórházban, aminek az eredménye egy hitelkártya mintára készült kórházi belépő kártya lett. Ezzel a naponta érkező hatalmas tömeget villámgyorsan tudják kiszolgálni. Ez esetünkben úgy értendő, hogy habár legalább 30 ember várt a szemészeten, 1,5 óra alatt a gyerek szemének TELJES kivizsgálásával végeztünk, miközben 5 nővérke, 2 orvos, és 1 optikus kezén mentünk át.
Eközben hatszor hívtak be minket. A már otthonról ismert vizsgálatokon kívül olyan is volt, amiről csak sejtettük, micsoda (pl. egy tucat fénykép készült egy computeres-mikroszkópos masinával a szemgolyók belsejéről). Nem tudom, valaha is átesett-e a gyerek ilyen részletes vizsgálaton. Eközben alkalmi tolmácsunk angol tudása is lépten-nyomon próbára lett téve, minthogy orvosaink lelkiismeretességüket kombinálva a szokásos japán körülményességgel, részletesen elmagyaráztak mindent, kezdve a rövidlátás fizikai magyarázatával, és végezvén a szemüveglencsére vonatkozó árajánlatukkal (kb. 10.000 jen, keret nélkül! Az mégegyszer annyi. De mindjárt hozzátették azt is, hogy mehetünk olcsóbb helyre is). Eközben a többi embert is ugyanígy szolgálták ki. Hátborzongató volt, amikor egy átlagos szobának megfelelő méretű teremben egyszerre hat embernek tartottak olvasási próbát, minden lehető falfelületet kihasználva, hogy az olvasandó jeleket legyen hova felfüggeszteni. Ezután már csak fizetni kellett: 8 számítógép-terminál izzott a kezek alatt, 20 adminisztrátor, 6 gyógyszerész ijesztő sebességgel tette-vette az aktákat, és szólította fizetésre a pályaudvari váróteremre emlékeztető méretű helyen várakozó 100-200 embert.
Mire felocsúdtunk, ismét megszabadultunk 1570 jen értékű kemény valutától. Majd: "odaidzsini", és az operett-tűzoltóra emlékeztető egyenruhába öltözött parkolóőr sípjába nagyot fújva kedvünkért leállított egy autót a kórház előtt, majd tisztelgett világító botjával, miközben elhaladtunk előtte.
Láttam egy reklámrajzot, ami a témába vág. Ez egy biztosítótársaság ajánlata: biztosítás rákos megbetegedés esetére. Az ábra - ha jól értem - azt mutatja meg, milyen vidáman fogom tudni elviselni esetleges rákos betegségemet, vagy családomét. Vidámságom foka attól függ, mekkora havi összeget vagyok hajlandó erre a célra falajánlani. Próbálnám csak meg Magyarországon! Hiszen ott még azt sincs jogom megtudni, hogy egyáltalán rákom van! Hogyan hajthatnám be akkor ott a követelésemet a biztosítón, hogy egy kicsit vidámkodhassak?

HOGYAN VETTÜNK TELEFONT? (T)
Törtük a fejünket, hosszasan. Ugyanis ha korábban bárkitől információt kértünk, mindenki csak azt mondogatta, hogy a telefon nagyon drága; meg hogy a külföldieknek nagyon bonyolult, mert kell hozzá egy igazolás a magyar nagykövetségtől (ott persze mit sem tudnak a dologról), meg hogy regisztráltatni kell a névpecsétemet; meg hogy legjobb lenne, ha valaki más venné meg a nevemben stb. És különben is, mi már úgy hozzászoktunk otthon, hogy nincs telefonunk... Zsuzsa hajthatatlan volt, így egy szép napon belekarolt egy anyatársba, és felderítették a terepet. Egy délelőtt leforgása alatt kiderült, hogy a telefont megvenni nagyon könnyű.
Vehető az NTT-től (ez a belföldi telefontársaság), ezen kívül egy csomó viszont-, és bizományi eladótól, valamint tetszés szerint bármelyik magánszemélytől. Mármint a vonal, mert a készüléket megvenni még ennyire sem probléma, azt millió boltban árulják. A gond akkor kezdődik, ha egy év múlva a vonalat vissza akarjuk vásároltatni. De most, hogy már dörzsöltebb rókák vagyunk, mint korábban, ez sem tűnik nagy gondnak: valószínüleg - mondjuk hirdetés útján, mivel az újságokban van "Sayonara-sale" rovat, azoknak, akik Japán elhagyása előtt végkiárusítást rendeznek - egyszerűen majd eladjuk egy másik magánszemélynek, és elkerüljük vele a bürokrácia nagy részét.

...Egy verőfényes (téli) szombat délelőtt elsétáltunk a szomszédos Aobadai egy kis utcácskájába, ott is egy kis boltocskába, amely használt mosógépeket, porszívókat, videórekordereket és telefonvonalakat árul.
A forgalom láthatóan itt sem volt túl nagy: a kérdés persze már 10 évvel ezelőtt felmerült bennem Bécsben, hogy miért éri meg a kis boltoknak, ha ennyire a kutya se megy beléjük? (Itt még azt a régi, jól ismert viccet sem lehet a témában elsütni, hogy azért, mert vasárnap zárva tartanak).
Szóval bementünk, és így szóltunk: "kérnénk szépen egy telefonvonalat". A válasz nem harsány röhögés volt, ne gyanakodjatok, hanem kedves mosoly, és egy válaszkérdés: "hova tetszik parancsolni?". Két gyors telefonálás, néhány aprócska félreértés eloszlatása (ez a japán etikett), körülményes magyarázkodás, hogy aszongya ezt csak akkor vásárolják vissza egy év múlva, ha így meg úgy meg amúgy, de mi rendíthetetlenek voltunk, telefon a központba, de mi még így is, telefon a magyar nagykövetségre, de mi oda se neki, kiderül, hogy ott szombaton persze a kutya sincs, mert szombaton a magyar akkor sem dolgozik, ha közben gazdasági válság is tör ki, de mi még így is. Beletörődő sóhaj, utolsó, reménytelen próbálkozás: "és van-e Önöknél éppen 69.000 jen? - éppen volt. 5 perccel előbb vettük ki a bankból. Kész, a dolog elvégeztetett.
A következő hét keddjén reggel 9-kor megcsörrent lakásunkban az addig néma készülék, és egy férfihang közölte, hogy ő az NTT, és be vagyunk kapcsolva. (Mellesleg erre várunk 12 éve, az sem lenne baj, ha NTT helyett Krisztina központot mondanának, egye fene).
Felhívtuk a KDD-t (ez egy másik telefontársaság, ők bonyolítják a nemzetközi forgalmat), hogy ugyan már, kapcsoljanak be a nemzetközi távhívóba is! Azt mondták, hogy jó, de lesz az vagy 3 nap is, nem baj? És azóta ... Nagojából az utcáról már hazatelefonáltam, hogy ott vagyok, mintegy 300 km-re, ne keressetek; aztán hazafelé, a robogó sinkanzenről telefonáltam, hogy készíthetitek a vacsorát, mert 1 óra 20 perc múlva hazaérkezem... Felhívtuk már Magyarországot, és az is felhívott már minket. Zsuzsa bevezette a telefonos távnevelést: miközben bevásárol, a boltból felhívja Zolit, hogy kész-e a lecke. Amikor a fiúk készen vannak a karatéval, kötelesek felhívni bennünket a sport- klubból, hogy indulnak haza; és naponta átlag háromszor van ellenőrzés, hogy tényleg a laborban vagyok-e. Zoli a telefonközpont, ő kapja fel, ha csörög: "mosi-mosi, Radonai deszu", és ő kér engem az egyetemi központon keresztül. Ohtaki prof megjegyzése az ügyhöz: "sose tudom, hogy a feleséged-e, vagy a taiföldi barátnőd keres, különben is vigyázz, mert a tai nők nagyon veszélyesek!"

A FUTAHAGURO-SZTORI (T)
Futahaguro a "művészneve", valódi neve Kitao Kodzsi. 24 éves, 199 cm magas, 157 kg súlyú, és foglalkozására nézve: szumó birkozó. Azaz csak volt, december 31-ig. Bajnoki fokozata: jokodzuna, vagyis "nagy bajnok". Mert bizony, a szumó bajnokok között már olyan sok volt a "sima" bajnok, vagyis ódzeki, hogy új titulust kellett kitalálni a legrendíthetetlenebb ólomkatonák számára.
Futahaguron kívül jelenleg még három jokodzuna van, és mindhárman roppant népszerűek Japánban. A leghíresebb a 32 éves "veterán" Csijonofudzsi, aki szinte minden tornán veretlen, pedig évente 6 torna van, és egy tornán mindenkinek 15 ellenféllel kell megmérkőznie. Fantasztikus technikája van, bár "csak" 120 kg a súlya, és ellenfelei között nem egy olyan is akad, aki 100 kg súlytöbblettel indul a csatába! A másik híres jokodzuna a "tüzes" eposzi jelzőt elnyert Hokutoumi, aki mély ránccal a homlokán, gondterhelt arckifejezéssel lökdösi ki ellenfeleit a porondról. A leg- frissebb a 202 kg-os, csupaháj Ónokuni, akit tavaly ceremóniák sorozatával avattak fel jokodzunának, hogy aztán a következő tornán 6 ellenfele is elhegedűlje a nótáját!
A testsúly - rekordot egyébként a hawaii születésű Konisiki tartja, (ma éppen) 248 kg-os testsúlyával. Megjegyzem, én őt kedvelem a legjobban, a nagy mackó ódzekit, aki ha lép egyet, legalább 30 kg-os lábikrák remegnek meg bokája felett. A combjairól nem is beszélve!
Futahaguro 1977 óta gyakorolja a szumót, és 1986-ban avatták fel jokodzunának, kissé előlegezett bizalommal, mert még egyetlen tornán sem szerepelt teljesen veretlenül. Csillaga fennen ragyogott, úgy tűnt, ő az egyetelen, aki méltó ellenfele lesz majd Csijonak, akit sikerült is már néhány mérkőzésen legyőznie. De most, az év végén az újságok hirtelen az ő botrányával lettek tele.
A fiatalember ugyanis kissé indulatos természetű. Ezúttal is elvesztette a fejét, mivel nem ízlett neki az az ebéd, amit a segédei készítettek. (Ebben az egyben a jokodzuna egy kicsit hasonlít a nemzetközi sakk-nagymesterekhez: sikerét több segéd és edző segíti egyszerre. Még meg is fürdetik, és ők végzik a meccs előtt kötelező fodrászolást is). A vitába edzője, annak felesége, sőt, a Futahaguro Támogatóinak Egyesülete 88 éves elnöke is beleszólt, mire a dühös ifjú az öreget gyengéden megrúgta, és a hölgyet félretolta - ezeket azóta ápolják. Még egy lyukat rúgott az ajtóba is, majd elrohant, mondván, hogy ő ilyen helyre többet nem jön. A sértett óriás 2 nap múlva is csak arra a hírre bújt elő, hogy a Szumó Szövetség rendkívüli ülésén kiközösítették. Ekkor már illedelmesebben viselkedett, és mondta a TV-ben az összes elképzelhető bocsánatkérő formulát.
Az ügyet a Szumó Szövetség számunkra nem teljesen ismeretlen módon intézte el: elfogadta Futahaguro "nyugdíjazási kérelmét". Igy az eddigi legfiatalabb nyugdíjas jokodzuna kap 12 millió jent (ez a szokásos végkielégítés összege - tudom, most mindenki szeretne nyugdíjas jokodzuna lenni), és nincs kirúgva, tehát pl. oktathat a jövőben szumót. De - és ezt nálunk nem így csinálják pl. a fociban - semmi könyörgés, semmi megbocsátás, a porondra többet már be nem léphet. A Szövetség vezetői pedig közben önkritikát gyakorolnak, mondván, máskor jobban meg kell nézniük, hogy egy ilyen fiatal, éretlen bajnokot érdemesítenek-e a jokodzuna címre. Egy korábbi miniszter, most a jokodzuna-választó testület tagja, azt mondta: "megütni a vezető edző feleségét annyi, mintha a saját anyját ütné meg az ember". A delikvens pedig nem sírja tele a lapokat panaszával, mint otthon tenné sok gyarló sportoló, nem átkozza senkinek a nénikéjét, nem hibáztatja az edző feleségét, a porondot, a papírajtó vékonyságát, a szumó szervezeti rendjét és a csillagok állását az esemény pillanatában, hanem örül, hogy ennyivel megúszta. Mint mondja, ki is rúghatták volna, és akkor oda a végkielégítés, és mehetne havat lapátolni. Ami az idei enyhe télen aztán végképp nem nagy üzlet.


9. LEVÉL
1988. MÁRCIUS

BALESETEK ÉS NŐI TRÜKKÖK (T)
Izgalom izgalom hátán. Körülbelül akkor, amikor állítólag 12000 ember vonult a Batthyány örökmécses elé, Miklóska beleesett a Tama folyóba! Az esés előtti pillanat meg is van örökítve, ugyanis gyermekeim anyja, minden eshetőségre készen, kis hétköznapi kirándulásaikra is magával viszi a fényképezőgépét. Hál'istennek, a víz csak térdig ért, de +10 foknál ez sem öröm igazán: a gyerek cipője teljesen átázott. Az út hazáig 3/4 óra, kész tüdőgyulladás. De a női lelemény útjában egyszerűen nincs akadály: berohantak mindhárman az első boltba, cipőt venni. Sajnos, ott éppen nem volt gyerekcipő, de az igazi anya nem hátrál meg: Zsuzsa kénytelen volt magának venni egy cipőt, és tornacipőjét a gyerek lábára adta. Azóta sem értem, ha akar magának venni egy új cipőt, miért kell ehhez a gyereket beáztatni?
A másik eset azért cifrább volt. Jön a telefon az intézetbe: "Hol van a betegbiztosítási papírunk?" Mert Miklós leesett valahonnan, betörte a fejét, rohannak a kórházba... Köpni-nyelni nem tudtam, én is rohantam, értelemszerűen a fudzsigaokai kórházba. Ott röpke fél óra alatt sikerült is kiderítenem, hogy ma még külföldi nem járt arra. Hazamentem, mire a szomszédasszonyok (látható csodálkozással, hogy miért rohantam haza), közölték, hogy semmi baj nem történt, a gyerek egy kicsit betörte a fejét, és hogy Zsuzsáék a szomszéd helység kórházába mentek. Ezen nem is igazán csodálkoztam, ha egyszer japán kísérőjük van, akkor tényleg nehezen fordul elő, hogy a legközelebbi kórházba menjenek... Később hazaértek, a sebesült egy keveset még szaladgálni kívánt a kertben. Zsuzsa csak azon akadt ki, hogy mit mondhattam én a szenszeinek, mert amikor újra betelefonált, a prof azt kérdezte, hogyan sikerült a gyereknek tönkrezúznia (destroy) a fejét?
Egyébként öt öltéssel varrták össze a bőrt Miklós szeme fölött, összesen 5000 jenért! El is kezdtem fontolgatni, talán megérné elmenni varrónőnek Japánba, nem?
Egy kellemesebb eset a gyerekekkel:
Miklós kezembe nyomja a meséskönyvet, és én elkezdek nyögdösni: "Neko va, hitokui ószama ga oszorosí mahó o..." Próbálom fordítani, hogy a macska, meg a király, meg a "kurusii" az bánat, Zsuzsa is beleszól, szótár kerül, majd egyszer csak megszólal Zoli: "én csak itt csendben, magamban derülök, hogy Ti itt szótáraztok, meg mindenfélét mondotok, amikor ott egyszerűen csak az áll, hogy 'A cica elmesélte a szegény embereknek, hogy az a gonosz király mindenféle varázslatot tudott, és annak hatalmával sanyargatta a népet!'"
Egyébként TITOK! El ne áruljátok senkinek! Zoli szerelmes.
Szerelmének tárgya Dzsunko-csan, osztálytársa, aki ráadásul a szomszéd házban lakik. Igy hát a szerelmeseknek igazán van alkalmuk elegendő időt együtt tölteni, de mint tudjuk, a szerelmes szívnek semmi sem elég. Ezért aztán Zoli Dzsunkót sokszor még zongoraórára is elkíséri. A múltkor pedig eléggé el nem ítélhető módon véletlenül a következő párbeszédet hallgattam ki közöttük:
- Ha nagy leszek, el akarlak venni feleségül - szólt az ifjú.
- De te hamarosan hazamész Magyarországra - vetette ellen a leány.
- Nem baj, majd visszajövök érted - fiacskámat nem könnyű eltántorítani, ha valamit a fejébe vett. Dzsunkó válasza egyértelmű:
- Akkor várni fogok rád.

EGY PERC JAPÁN NYELV
A Frankfurtból sugárzó amerikai katonai adó úgy tanítja németül az ott állomásozó nehézfejűeket, hogy minden nap elmondja 50-szer a nap mondatát. Hát most mi is ilyent csinálunk, azzal a különbséggel, hogy én csak egyszer írom le nektek. A valóságban viszont a japánok 50-nél sokkal többször is elmondják esetenként.
Tanuld meg: a legfontosabb japán szó, férfiak részére: ISZOGASII. Jelentése: elfoglalt, dolgozik, nem ér rá, angolul: busy. Lehet használni dicséretként: az illető sokat dolgozik, szorgalmas, iszogasii. Alibiként: ha a férj csak éjfél után ér haza, részegen, világos, nem tudott hamarabb, mert iszogasii volt. Ha nem akarsz valakivel találkozni, nem kell ürügyet keresni, elég, hogy iszogasii vagy. Ezt mindenki elfogadja, annyira, hogy a múltkor Zoli nem volt iskolában, mert a Papával volt iszogasii. Jó, mi? De most már abbahagyom az írást, mert iszogasii vagyok.

MITŐL IS VAGYOK ÉN ISZOGASII? (T)
Bevezetés
Ahol én vagyok, az az egyetem különálló része, campusa, speciálisan a már alapfokú diplomát szerzett ("bachelor") diákok továbbképzésére ("master", majd doktor kurzuson). Ezért a diákok helyzete is speciális, előadásaik és gyakorlataik alig vannak, viszont egy-egy laborhoz vannak rendelve (feladatuk alapján), és az egész képzésük abban a laborban zajlik. Az egyetemi szervezet hasonlít az amerikai rendszerre. Egy típikus laboratórium személyi felépítése a következő: 1 db teljhatalmú professzor (izraeli ösztöndíjas barátom egyik kedvenc mondása: "egy japán professzor legalább 90 %-ig isten"); 1 db valamivel kevésbé hatalmas társprofesszor (associate professor), aki általában 5-10 évvel fiatalabb is; 1 db, esetleg 2 db tanszéki kutató (research associate), akinek hatalma már nincs, munkája viszont annál több. Japánul a neve: dzsosu, ennek jelentése: "segítő kéz", nagyon híven kifejezi, mit is csinál az illető. Van még esetleg egy egész- vagy félállású titkárnő, és ezzel kész is van a labor. Nem tudom, kedves kollégáim, feltűnt-e, hogy a laboráns, technikus, tanszéki mérnök, programozó, takarítónő és hasonló beosztású dolgozók mind kimaradtak a felsorolásból! Azt a munkát, amit Magyarországon ezek hadserege végzi el, itt mind a diákokra, illetve magukra az oktatókra marad, úgy bizony!
Beszúrás:
Japánban a munkanélküliség közismerten nagyon alacsony, és ennek egyik trükkje az a szocialista országokban is honos megoldás, hogy mesterséges munkaalkalmakat teremtenek. Minden alkalommal elfog a nevethetnék, amikor a vonatállomásokon látom, hogy egy ember csak azért áll a peronon, hogy tisztelegjen a kétpercenként érkező vonatoknak, egy másiknak pedig az a dolga, hogy a szuper raffinált automata által nekem eladott jegyet egy, az 50-es évekből ismeretes lyukasztóval kilyukassza. A tanszéken nem azért nincs segédszemélyzet, mert a japán állam nem tudná megfizetni. Az elv az, hogy a diák minden munkafolyamatot ismerjen meg, az oktató minden munkafolyamatot oktasson. Az elv gyönyörű, csak az eredménye az, hogy az európai értelemben vett hatékonyságot erősen lecsökkenti. Ezt azonban, amint azt már máskor is írtam, egyáltalán nem tartják olyan fontosnak. Kétségtelen előnye viszont a rendszernek az, hogy így mindenki mindig iszogasii.
Az én helyem és szerepem
Gondolhatjátok, hogy én vagyok a dzsosu. Ezenkívül statisztikai adat, nagy kísérlet, büszkeségünk tárgya, marslakó és mumus. Ugyanis én vagyok az első, japán állami egyetemre külföldről hozatott példány. És a gaidzsin, a külföldi, az bizony ritka madár errefelé. (Közben már lett egy második ilyen is, őt az újság is megírta, mert amerikai, és főként, mert szupravezetőkkel foglalkozik, ami most nagyon divatos).
Azt hiszem, az összes felsorolt szerepköröm kitalálható, kivéve a mumusét. Mumus - a diákoknak vagyok. Mert szegények jóelőre fel lettek készítve, hogy most majd jön egy gaidzsin, akivel muszáj lesz majd angolul beszélni, és különben is, úgy kell majd bánni vele, mint egy marslakóval, vagy talán egy hímestojással, ki tudja. Mert bizonyára azt sem tudja majd, mi az a rizs, hogyan kell az evőpálcikát fogni, és teljesen civilizálatlan, mert nem látott még életében sárga embert. Azt ugyan nem hiszem, hogy így hangzott el, de a diákok magatartása azt mutatta, hogy ők így gondolták.
Példa a beilleszkedés problémáira
Az egyetemen divat a (most kapaszkodj meg) kommunista szombat. Persze, itt nem így hívják, csak egyszerűen fűnyírásnak vagy takarításnak. Az ilyen alkalmakkor megtermelt értékeket pedig nem ajánlják fel Afrikának, sőt, egy pillanatig sem állítják azt, hogy ez értéket termelő tevékenység. Egyszerűen - akkor, azon a napon, nekiállnak, és közösen kitakarítanak. Ebben mindenki részt vesz, természetesen dzsosutól lefelé. Namármost, az első alkalommal nekem feltűnt, hogy mintha most takarítanának, de mivel akkoriban a kommunikáció elég primitív eszközökkel zajlott még közöttünk, én végeztem tovább a dolgomat. Délután aztán jött Szumi csan, hogy ő úgy gondolja, hogy most kellene lecserélni a hűtővizet a röntgenkészülék hűtőkörében. Mondom, hogy ez most nem alkalmas, mert én éppen most mérek a készülékkel. De, mondja, hogy azt a vizet a gépkönyv szerint időnként le kell cserélni. Mondom, hogy én ugyan nem tudom, mi van abban a gépkönyvben, mert az olyan nekem, mintha kínaiul lenne (ezt nem értette), de a hűtővizekhez véletlenül értek annyira, hogy meg tudom ítélni, hogy a csere megvárhatja még a másnapot. Mire ő: de azt a hűtővizet éppen a mai napon kell lecserélni! Akkor leesett egy hatalmas tantusz, sürgősen leállítottam a mérésemet, amivel kárbaveszett kb. 1 hetes munkám, és pumpáltam a hűtővizet... Azóta szövetséget kötöttem az egyik legénnyel, aki jóelőre figyelmeztet, ha jön a takarítás. Sőt, a legutóbb már komoly elismerést vívtam ki azzal, hogy milyen sokoldalú vagyok a padlókefélő használatában (és azalatt sem kell angolul beszélni velem).
Szeminárium
Ez a laboratóriumi oktatás legszentebb és legérthetetlenebb eseménye. Olyan szertartás, amelynek forgatókönyve mindenki előtt ismert, és kötelező. Minden pénteken van, és igen nagy horderejű dolognak kell ahhoz történnie, hogy valaki felmentést kapjon a részvétel alól (haláleset, saját esküvő, nemzetközi konferencia, de: gyerekszülés már nem, és érdekes módon a konferenciák többsége valahogyan csütörtökön mindig véget ér). A szeminárium menetrendje: reggel 10-től 12-ig közös könyvolvasás! Ez az angol nyelvtudás fejlesztését szolgáló, mégis szakmai tevékenység. Módszere: az éppen soros diák, aki egész héten át rettegve készül a jelenésre, kivonul középre, egy regiment szótárral, jegyzettel, és a kijelölt könyvvel. És elkezdi, onnan, ahol az előző héten az előző diák abbahagyta. Nyögve-döcögve felolvas egy bekezdést, jellegzetesen dzsápáníz-inglis kiejtéssel, majd jön a fordítás, eto ne, ano ne. Mindenki némán követi szemével a szöveget, már akinek nyitva marad. Időnként, ha nem megy a dolog, a professzor segít, olykor fél órás rávezető magyarázattal, miközben a többiek hevesen lapozzák a szótárt. A dologhoz tartozik az is, hogy életemben nem gondoltam volna, hogy valaki valaha is egy könyvet ennyire aprólékosan kivesézzen. Sajtóhiba nem marad felfedezetlenül, egyetlen szó sem marad megrágatlanul. Ajánlom mindenkinek, aki szakcikket, uram bocsá', könyvet ír, gondoljon arra, hogy egyszer még egy japán betűről betűre szétszedi a művét, úgy ügyeljen hát a pongyolaságokra! A dolog másik oldala megint csak, hogy amióta itt vagyok (majdnem 10 hónapja), már csaknem 50 oldalt haladtunk is előre!
Délben mintegy varázsütésre feltárul az ajtó, és titkárnőnk, a kedves Sirai szan betolja a kiskocsit, rajta az ételdobozokkal, és az elmaradhatatlan zöld teával (Rado szannak - ez újabban a becenevem - kávé), és kezdődhet a szertartás következő pontja, a közös étkezés. Az étel ki-ki ízlése szerint, anyuka, feleség, barátnő által készített, boltban készen vett, vagy újabban étteremből a laborba hozatott o-bentó. Közben szabad beszélgetés folyik. A befejezéshez a jelet a prof adja meg azzal, hogy feláll, és kimegy.
Pontban 13 órakor kezdődik a második felvonás. Még 3 fellépés van: egy cikkismertető valamilyen mostanában megjelent közleményről, egy munkabeszámoló arról, hogy az illető hol tart adott, éppen művelt témájában, és egy áttekintő, összefoglaló beszámoló, ha úgy tetszik, előadás egy nagyobb témáról. Ez utóbbi az oktatószemélyzet kiváltsága, illetve a külföldi vendégeké, ha éppen arra járnak; de a többi műsorszámban mindenki, ciklikusan fellép, nemre-, rangra-, nemzetiségre való tekintet nélkül. Nekem meg van engedve, hogy angolul beszéljek, de a többiek anyanyelvüket használják. A dolog formálisan konferencia előadásokra emlékeztet. Az elején a szónok mindenkinek kiosztja az előre elkészített, sokszorosított összefoglalóját. A tőpéldányt az ezzel megbízott hallgató lefűzi az archivumba. Ezt egyszer én is átnéztem, 1978-ig visszamenőleg. Nagyon vicces volt látnom, hogyan értette félre egy számomra tökéletesen ismeretlen japán hallgató ezelőtt 8 évvel az egyik akkor frissen írott cikkemet. Az előadáshoz diavetítő, írásvetítő, tábla, video és monitor, egyszóval mindenféle technika rendelkezésre áll. A félórás- egyórás előadásokat vita követi, erre az időre mindenki felébred. A hozzászólások időtartama és intenzitása a hierarchiában betöltött hely függvénye (van olyan diákunk, első éves, aki az elmúlt tanévben egyszer sem szólalt meg, ha nem ő volt a soros előadó).
A szeminárium legkevesebb 5-ig, de néha sokkal tovább is eltart. Senki sem siet, érthetően, hiszen este 9-ig, 10-ig még hosszú a nap. A záró aktus a közös teázás (kávézás), ami már nem előírt program, és ez onnan derül ki, hogy a prof ezeken már nemigen szokott részt venni. Ennek akkor van vége, amikor a diákok elvonulnak vacsorázni, Rado szan pedig vagy megpróbál ma még dolgozni is, vagy hazaszökik a családjához.
Kommentárok:
1. Ez a menetrend, kisebb-nagyobb eltérésekkel, minden általam ismert egyetemen és laborban hasonló. Van olyan hely például, ahol a dzsosu még külön szemináriumot is tart. Volt olyan labor, ahova este 9-kor bekukkantva, azt láttam, hogy a diákok néma csendben ülik körül a dzsosut, és meredten olvasnak egy matematika könyvet. Másutt mások a helyi szokások, de az, hogy az oktatás gyakorlati feladaton alapulva, a laborban együtt élve folyik, a szó szoros értelmében, mivel a legtöbb diák 9-től 9-ig ott van, és hogy a számonkérés illetve ismeretszerzés fő formája a kiselőadás, az teljesen általános.
2. A dolog azért, sajnos, nem hatékony, bármilyen szellemesnek is tűnik a rendszer. Ennek több oka is van. Többek között az alapozó ismeretek feltűnő hiánya miatt, hiába dolgozza fel a diák a legmodernebb kutatási témát, nem érti meg. Amióta egyre jobban értem, mmiről beszélnek körülöttem, egyik ámulatból a másikba esem. Például, amikor a statisztikus fizika egyik alapvető differenciálegyenletéhez érve kiderül, hogy a diák még azzal sincs tisztában, hogy 1 cm hány mikrométer. Ugyanez igaz a személyesnek tekintett, fő feladatukra is: az elsősök kapnak egy feladatot, és rájuk bíznak egy olyan értékű modern műszert, amelyhez Magyarországon akadémikusok sem tudnak hozzájutni, és közben nekem kell megtanítanom őket arra, hogyan néz ki egy olvadó biztosíték! Aztán a másik dolog az, hogy mindenkit csak és kizárólag a saját témája árdekel, azért viszont nyomasztó felelősségérzet terheli. Igy azután, a szemináriumon is, ha valaki más beszél, a hallgató többnyire alszik. Ezt a dolgot sem veszik rossznéven senkitől, a beszélő az ázsiai udvariasság szempontjai szerint tapintatosan lehalkítja a hangját. (Idevágó lényegi megállapításom, ami egy ilyen szemináriumon világosodott meg előttem, az, hogy végül is mi a nagy különbség egy japán és egy külföldi között? Az, hogy egy japán képtelen előadás közben nyitott szemmel aludni!)
Mire jó nekem a szeminárium? Ez a kérdés sokszor felmerült bennem, sőt, egyszer a profnak is feltettem, amitől ő teljesen meglepődött (nem szokás ilyeneket kérdezni). A fordítás, habár roppant unalmas, de jó, mert amíg ők az angol, én a japán részét gyötröm. A többiből a témák érdekelnének, csak nyelvi akadályok miatt nehezen követem a dolgot. A legjobban azt szeretem, amikor én beszélek. Az én szövegemnél nincs jobb, ezt újra és újra felfedezem. Ti is így látjátok?
Most jönne egy vizsga leírása, de ...
... halasszuk máskorra. Inkább (Zsuzsi ötlete nyomán) álljon itt egy eset a japánok idegtépően körültekintő-körülményes gondolkodásának illusztrálására. Tehát: éjjel egy óra van, és a felettünk lakó hallja ám, hogy az ő fölötte lakónál zúg a fürdő. Mintha az ott lakó férfi bekapcsolta volna a fűtést a fürdőben, a kádban meg már forr a víz. Mint később megtudtuk, így is volt, elaludt az illető. Mi legyen ilyenkor? Szólni kell, ez világos. De nem illik ilyen későn becsöngetni. Hívjuk hát fel telefonon! De nincs meg a telefonszáma. OK, akkor előbb hívjuk fel az NTT-t, és kárdezzük meg! Csakhogy azok sem tudják, mert az illető mostanában vett új telefont. Nézzük akkor meg az egyetemi névsort, az annyira új, hogy már Radonai szan is benne van, de ő még, sajnos, nincs. Végül, hosszas keresés után, megvan a szám! A telefon kicseng, de nem veszik fel. Lehet, hogy téves a szám? A férj kimegy a folyosóra, hallja, hogy valóban ott csörög a telefon... Végül, röpke fél óra múlva, mégis csak becsöngetnek. A dolog 10 mp alatt, simán intéződik.
Tanulság: ha véletlenül Japánban jártok, ne kérjetek soha útbaigazítást japánoktól! Csak, ha nem sürgős a dolgotok.
Szövegszerkesztő-zártakor érkezett! Török ismerőseinkhez ma hajnalban tévedésből becsöngettek a tűzoltók. A szomszédok füstöt észleltek szivárogni az egyik lakásból, de ahelyett, hogy becsöngettek volna hozzájuk, inkább kihívták a tűzoltókat!


JUBILEUM!!! EZ A 10. KÖZÖS LEVÉL!
1988. MÁRCIUS

Hát ezt is megértük... Amikor tavaly júniusban az első, örömittas közös levelet megírtam, bizony nem jutott eszembe, hogy ezt ilyen méretű vállalkozássá fogom növeszteni! De most, hogy már a tizediket pötyögöm bele a gépbe, és lassan itt-tartózkodásunk évfordulója is a küszöbön van, büszkeségtől dagadó kebellel, emelt fejjel mondhatom el: hát, ezt is megírtuk...

"JAPÁN EGY SZEGÉNY ORSZÁG" - JAPÁN VÉLEMÉNYEK JAPÁN HELYZETÉRŐL (T)
Zsuzsa megkérdezte Zoli "Honcsós" tanítónénijét, miért csak december 1-től fűtenek az iskolában. Ő mosolyogva így válaszolt: "mert Japán egy szegény ország". Mivel átlagon jóval felüli intelligenciájú személyről van szó, azt hittük, viccel. Később kiderült, hogy nagyon is komolyan gondolja, mármint azt, hogy Japán nyersanyagban, élelmiszerben nagyon szegény, az importért nagyon keményen meg kell dolgozni, és ezért minden csepp olajat, minden kalóriát meg kell becsülni. Hm, szép Magyarország! A beszélgetés óta gyűjtjük a véleményeket, akit lehet, megkérdezünk a "japán csodáról", a hatalmas technikai fellendülésről, a hirtelen jött gazdagságról, és a mesterségesen alacsonyan tartott fogyasztási- és életszínvonalról. Persze, többnyire a környezetünk faggatható, de vegyük figyelembe, hogy itt a társadalom sokkal egységesebb, véleményben is, életformában is, mint Európában. Az eredmény: meglepő variációgazdagság a jövő bizonytalan megítélésében. Most pedig beszéljenek az "interjúalanyok":
Ohtaki szenszei, 54 éves, a főnököm: "Én azt mondom, Tamás, ha csak 1 jened is marad, azonnal váltsd át márkára, vagy svájci frankra, mert a jen nem lesz sokáig ilyen erős. Persze ne dollárra, az rosszabb!"
Tanaka szenszei, 65 éves: "Amikor gyerek voltam, csodáltam a császárt, ő volt az isten. Meg is haltam volna érte, ha kell. Aztán rájöttem, hogy becsaptak mindenkit, a császár egy senki. Ma már csak átnézek rajta, egy tehetetlen öregember. De a japánok nagyon sokat szenvedtek miatta, és azóta is. Belekeveredtünk egy ostoba háborúba, ma pedig mi vagyunk az ütközőpont egy nagyon kényes világhelyzetben."
Okada szenszei, 50 éves: "Mi már megszoktuk a kemény munkát, és spórolunk is. A fiatalok nem nagyon értik ezt. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan hatalmas földrengés lesz, amikor rengeteg ember elveszti majd a vagyonát, és sokan még az életüket is, és akkor a fiatalok kezében lesz Japán sorsa, és mindent előlről kell majd kezdeni, mint már annyiszor."
Simidzu szenszei, 45 éves, társprofesszor: "Én szerencsés vagyok, mert akkor születtem, amikor Japánnak jó lett a sorsa, és együtt nőttem fel Japán gazdagodásával. És persze ennek nagyon örülök. De ez az egész csak egy emberöltő, és ez semmi a történelemben. Valószínűleg csak véletlen, nem tart soká, és soha meg nem ismétlődik. "
Okazaki szan, 35 éves, dzsosu: "Mit termel Japán? Miből lett gazdag? Csupa olyan dologból, ami fölösleges, nem igazán létszükséglet, és divatkérdés, mint pl. a szórakoztató elektronika. És mit veszünk érte? Mindent, ami létszükséglet: élelmiszert, energiát, nyersanyagot. Emiatt teljesen ki vagyunk szolgáltatva a világnak. Mi lesz, ha többet már nem veszik meg az árunkat?"
Kunisige szan, 35 éves, filmrendező: "A konfucianizmus mélyen gyökerezik bennünk, minden egyes japánban. Ennek van jó oldala is, pl. az idegenek iránt tanúsított figyelem és udvariasság, az önfeláldozó és kemény munka. stb. De ez a nagy egyformaság, ez mindenkit kiszolgáltatottá tesz. Sokkal jobban különböznünk kellene egymástól."
Száeki szenszei, Zoli tanítónénije, aki hölgy lévén, kortalan: "Gyerekek, Japán nem volt mindig ilyen gazdag. Persze, most sokan irigyelnek is bennünket a világon, de azok elfelejtik, hogy nem is olyan régen, nagyon szegények voltunk, és nagyon sokat kellett dolgoznunk a gazdagságért, és kell most is, minden nap."
Szató szan, 3 gyerekes anya: " Igen, a japánok nagyon sokat spórolnak. De kell is, mert a lakás nagyon kicsi és drága. És ha egyszer az ember megöregszik, és szeretne bekerülni egy öregek otthonába, rettenetesen sok pénzt kell azért fizetni. És milyen szörnyű, ha egy élet takarékoskodása után az ember kifizeti a sok pénzt, bevonul az otthonba, és utána másnap meghal!"
Ohtaki szenszei, még egyszer: "Gambatte kudaszai, Nyihonno tame ni! (Fel a fejjel, Japán érdekében!) "

A TECHNIKA HIREI (T)
· A múlt héten megnyitották a Szeto ó-hasit, a világ állítólag leghosszabb hídját, amely a japán főszigetet, Honsút köti össze Sikokuval. A híd 12,3 km hosszú, autópálya és vasút is megy át rajta. Megépítése 100 milliárd jenbe került, ami kb. Magyarország fél éves nemzeti összterméke. Azok után, hogy januárban megnyílt a Honsút Hokkaidóval összekötő kb. 40 km-es tengeri alagút, most már valamennyi nagy szigetre el lehet menni gyorsvonaton, komp nélkül.
· Emeletes sinkanzent állítottak forgalomba. Ez egyelőre még lassú, mert "csak" 250 km-rel megy, de már folynak a pályapróbák a lineáris motorral hajtott, 500 km-rel futó kísérleti vonattal is.
· A bejelentett VISA SUPERSMART bankkártya (mikroprocesszor van ám beleépítve) piackutatása folyik. Ezzel nemcsak pénzforgalmat lehet lebonyolítani, hitelezni stb. anélkül, hogy az ember bemenne a bankba, hanem egy speciális, utcán felszerelhető telefonba bedugva, értékpapírokat lehet vele eladni, és venni, devizákat egymásra átváltani, repülőgépre helyet foglalni, és jegyként felhasználni, sőt, egyben ez lehet a beszállókártya és az útlevél is!
· Az egyik áruházban elkészítettük családi fotónkat egy videoprinter segítségével. Az egyik (csinos) reklámhölgy nekünk szegezett egy videokamerát, megnyomott egy gombot, és 80 mp múlva kijött egy polaroid jellegű fénykép a televízióra csatolt videoprinterből. Természetesen, a masina tud a futó TV-műsorról is állóképeket csinálni. Ára kb. 160.000 jen (kevesebb, mint két heti átlagos japán fizetés).
· Új szupercomputer családot állított csatasorba a NEC (Nippon Electric Company). Az összekapcsolható egységekből álló masina mindegyik darabkájának a memóriája külön-külön 2 gigabyte (a gyengébbek kedvéért: egy Commodore memóriájának mintegy 100 milliószorosa), és az adatok olvasási sebessége lemezről 20 megabyte/mp, tehát egy mp alatt tud beolvasni olyan mennyiségű adatot, amelynek befogadására alkalmas tárolóról az otthoni akadémiai kutatóintézeti laborunkban egyelőre még csak álmodozunk (és amely tárolók, Winchesterek egyébként némely itteni üzletben tízesével hevernek, félredobva egy sarokban).
· A szupercomputerek hasznossága felbecsülhetetlen: Y. Kanada matematikus professzor például bejelentette, hogy az egyik új Hitachi géppel sikerült kiszámítania a a értékét 213.260.000 tizedesjegy pontossággal, megdöntve az eddigi, 134.217.728 jegyes világrekordot! Ha ezt Archimedes tudta volna! Ő csak odáig jutott el, hogy a a értéke kb. a 22:7 hányadossal egyezik, de azt azért érezte, hogy ez még nem eléggé pontos.
· Óriási sikert arattam a laborban kétszemélyes AUTOPRESS kávéfőzőmmel. (Itt a németekéhez hasonló, lötyögtetős-csöpögtetős masinák használatosak). Többszöri ismételt főzés során munkatársaim elsajátították a szükséges bonyolult szakismereteket, és alaposan összehasonlították az ízben és illatban fellelhető különbségeket az általuk, illetve általam használt eszközzel készített italok esetében, mind amerikai, mind haiti, mind pedig indonéz babkávét lefőzve. Egyértelmű volt, hogy a magyar csúcstechnika remeke sokkal jobb a japánnál, arról nem is beszélve, hogy lényegesen kisebb! Egyelőre ugyan még csak közelítő árat tudtam mondani (standard típus: 10.000 jen, porcelán változat: 30.000 jen), de két egyedi megrendelés máris érkezett. Most azt fontolgatom, hogy ha beleszerelek egy mikroprocesszort, egy kvarcórával, akkor kb. 40.000 jenes áron az első évben mintegy 1 millió darabot tudnék forgalmazni Japánban. Gondolkozom egyébként a brazil kávé re-exportjáról is, valamint már kezd kialakulni bennem a hagyományteremtő "kávéceremónia" forgatókönyve is....

KIS TÖRTÉNETEK A JAPÁN ÉLETBŐL ELLESVE (T)
· Bűntény Nagojában: Még nem is írtam meg, milyen szörnyű bűntény áldozata lettem Nagojában! A rjokanban, ahol megszálltam, mint mindenütt, mindenkinek jut egy pár papucs, amibe már a szálloda bejáratánal belelépünk. Ezek a papucsok persze mind egyformák. Szóval felhúztam a magamét, majd a szobámban, amint azt illik, felöltöttem gyönyörű köntösömnet (jukata), és elindultam fürödni a közös fürdőbe. Odaérvén, illedelmesen letettem az ajtóban az ott heverő többi papucs mellé az enyémet, köntösömet pedig egy szabad kosárba tettem, és mentem fürödni. A benn lévő férfiak hamarabb végeztek, mint én, és amikor távoztam, döbbentem tapasztaltam, hogy mindössze egy fél pár papucs várakozik a kijelölt helyen! Japánban, a világ legbiztonságosabb országában, ellopták egy fél pár papucsomat! Az eset szörnyű következményeként kénytelen voltam mezítláb végigmenni a szálloda két emeletén. Szerencsére csak egy részeg jött szembe, az meg biztosan azt gondolta magában: "Nini, egy gaidzsin punk!" Csak azt nem tudom, ki az, aki fél pár papucsban jött az o-furoba? Mindenesetre, gondolatban hálát adtam (de pénzt nem) a Buddhának, hogy nem a jukatámat lopták el, mert meztelenül mégsem masírozhattam volna ki...
· Elnémult telefonok: Egy munkás egy aszfaltvágó körfűrésszel elvágott egy telefonkábelt! 12.000 telefon (a meglévő 60 millióból) elnémult. Hogy mik vannak! Ez reggel volt, és a telefontársaság a példátlan eset miatt bocsánatért esedezve, délutánra sürgősen felszerelt 36 új nyilvános telefonkészüléket a környéken. Aki elvágta, egyébként nem is az ő emberük volt, hanem egy vízvezetékszerelő.
· A masiniszta lelkiismerete: Néhány éve volt itt egy híres baleset. Egy többszáz méter magas viaduktról a szél lefújt egy vonatot. (Azóta automata szélsebesség mérők vannak felszerelve minden ilyen helyen, amelyek nagy szél esetén tilosra állítják a jelzőlámpát). A vonatvezető akkor is nagyon óvatos volt, mielőtt átment volna a hídon, minden utast kiszállított, és lassan hajtott, mégis lepotyogott. Sajnos, éppen egy buszra esett, és emiatt egy csomó ember meghalt. A bírósági tárgyalás a vezetőt felmentette, mondván, hogy maximális gondossággal járt el. Munkahelye megdícsérte, mindenki hősnek tartotta, ő mégis - öngyilkos lett. Nem bírta elviselni, hogy része volt emberek halálában.
· Eme szomorú hír után íme, Zoli legújabb japán találós kérdése: Melyik az a tabako, amelyiket nem lehet megvenni a dohányboltban? A válasz: a getabako. (Ez a neve az ajtó mellett, a belépőben tartott cipődoboznak.) Viccet is talált ki már a fiam, így kezdődik: "Jean és az úr mennek Nagacuta felől Fudzsi-ga-oka felé..."


11. LEVÉL
1988. MÁJUS

KEMÉNYKALAP ÉS TORNACIPŐ, AVAGY HOGYAN ÖLTÖZNEK A JAPÁN NŐK? (ZS)
Nem tudom, ki hogy van vele, engem egy idegen országban nagyon érdekel az öltözködés. Nemcsak a fényes kirakatok ruhakiállítása és az áruházak polcai. Szeretem nézni, miben járnak kicsik és nagyok hétköznap, mit vesz fel a család a vasárnapi kirándulásra. Kíváncsi vagyok, miben nyit ajtót a szomszádasszony, ha beugrom hozzá egy teára, és miben fogad az ügyintéző a hivatalban. És hátha nemcsak én vagyok ilyen kíváncsi természetű!?
Uniformisban kicsik és nagyok
Félreértés ne essék, a keménykalapot nem társadalmilag elismert, tisztes üzletemberek viselik, hanem - óvodások. Japánszerte a magánóvodák 4-6 éves csemetéi minden reggel felöltik a kötelező egyen-keménykalapot, a barna vagy sötétkék szövet egyenkabátot, az azonos színű egyen-rövidnadrágot vagy egyen-rakottszoknyát. Ehhez egyforma fehér blúzt, fehér térdzoknit és sportcipőt vesznek. Mind- ezt általában sárga színű műbőr oldaltáska, vagy pici fekete hátitáska egészíti ki.
Nem mondom, a látvány kellemes, amint ezek az elegáns kis hölgyek és apró urak csoportokban lépdelnek az óvoda felé, de belegondolni, hogy aztán egész délelőtt benn az óvodában is ugyanebben az öltözékben játszanak ... Mindössze egy kis hátulgombolós köpenyt húznak a ruha tetejére, de ez nem menti meg a mamákat a folytonos mosástól, vasalástól. Nyáron a szövet egyenruhát világos színű vászon ruhácska illetve ing váltja fel, a keménykalap helyébe pedig nem kevésbe kényelmetlen szalmakalap kerül, vastag fekete szalaggal. A fehér térdzokni és a tornacipő marad.
Az általános iskolákban csak a magániskoláknak van kötelező egyenruhájuk. Ez nagyon hasonló az óvodaihoz. A középiskolától kezdve az élet komolyodik - az uniformis most már az állami iskolákban is kötelező! Persze, ott nem neves ruhatervezőkkel terveztetnek, amint azt mind gyakrabban a magániskolák vezetője teszik. Ennél a korosztálynál ugyanis, hiába küzdenek ellene a szülők és a tanárok, az öltözködés Japánban is központi kérdés. Egy-egy iskola népszerűségét ugrásszerűen megnöveli a csinosabb egyenruha. Ettől nagyobb lesz a túljelentkezés, igényesebben lehet válogatni a felveendő tanulók között, ezáltal még a gyenge iskola színvonala is emelkedik. Lám, mi mindenre jó a ruha! (A tanári kart, persze, nem lehet Chanellal átterveztetni).
Egyelőre azért még gyakoribb a mindennapi használatban kifényesedett, formájából kiment sötétkék rakottszoknya, amit az élelmes lányok vagy "leeresztenek", és a boka fölött 3 cm-rel viselnek, vagy derékban megtekernek (60-as évek tinédzserei, emlékeztek a módszerre?), amitől a szoknya alja térd fölé kerül ugyan, de ettől a lányka csöppet sem lesz sikkesebb. Ehhez jön a fehér blúz és egy alaktalan blézer, vagy a sötétkék matrózblúz zöld, esetleg bordó nyakkendővel és sújtásokkal. Lábukra pedig az elmaradhatatlna tornacipő, bokazoknival vagy legyűrt térdzoknival.
Van, ahol előírás a fekete cipő, de gondos utánajárással abból is ki lehet választani a lehető legtramplibbat, vastag fűzővel.
A legények divatja sem szebb a lányokénál. Egyfajta ruháról sokáig azt hittem, hogy a jokohamai boyszolgálat egyenruhája. Egy idő után feltűnt azonban, hogy ezek a boyok mindig csoportosan járnak, fekete aktatáskával! Ezt az öltözéket szegény gyerekek 40 fokos kánikulában is viselik, legfeljebb a műanyag nyakbetétnél kigombolják a fekete aranygombos szövetkabátot.
Gyerekdivat
Azért a többségben levő állami általános iskolák tanulói egyenruha nélkül is éppen eléggé egyöntetű látványt nyújtanak. Ott van mindjárt az iskolatáska. Bőrből készült, ormótlan hátitáska, egy magyar elsőosztályos könyveinek felét sem tudná elhelyezni benne. A méret minden korosztálynak azonos, a fiúké fekete, a lányoké piros színű. Mivel azért a japán gyerekek is éppen elég holmit hordanak magukkal naponta az iskolába, tornaruhát, festőkészletet, hangszert, stb., ezt az extra terhet már a kicsik is külön szatyorban cipelik magukkal. Ezután bizonyára meglepően hangzik, de ennek az egyentáskának a viselése egyáltalán nem kötelező! Lehet kapni ugyanezt színesben is, sőt, a mieinkhez hasonló iskolatáskát is láttam - boltokban. Azonban nemhogy ezeket a "rebellis" táskákat nem viselik a gyerekek, de még a szatyruk is teljesen egyforma.
A kisgyerekek öltöztetésének alapelve azon a félreértésen alapul, hogy egy gyerek minél jobban fázik, annál egészségesebb lesz. Ezért a legnagyobb hidegben is, a fiúk többnyire rövidnadrágban, a lányok szoknyában járnak. Már a zokni viselése is kényeztetés, gyakoribb a mezítlábra húzott tornacipő. Kabát, sál, sapka gyerekeknél ismeretlen fogalom, még nulla fok körül is. Az egyetlen engedmény a lányokon a dupla bugyi. A csecsemők zöme is mezítlábas és sapkátlan a legnagyobb szélben és hidegben is, miközben anyuka bizony jól felöltözik. Hiába azonban a korán kezdett edzés, szegény gyerekek időnként majd megfagynak. A télen szomszédasszonyom másfél éves kisfiának kezén és lábfején furcsa sebeket vettem észre. Érdeklődésemre a mama mosolyogva mondta:
- Semmi, semmi, csak fagyásfoltok.
Hogy ez a furcsa edzés nem mindnekinél válik be, azt az is bizonyítja, hogy a gyerekek zöme kora ősztől késő tavaszig egyfolytában taknyos és köhög. Ez azonban senkit sem látszik zavarni.
Természetesen én fiaimat magyar "divat" szerint öltöztetem. Akadt is problémánk ebből. Zolitól például osztálytársai télen, meglátva sapkáját, sálját, gúnyosan kérdezték:
- Mi az, csak nem síelni mész?
A cipőkkel egyáltalában nem vagyok kibékülve. Nem vagyok szakember, de biztos vagyok abban, hogy az éppen járni tanuló gyereknek a gumitalpú papucscipő nem a legegészségesebb. Pedig ilyen cipőt visel kicsi és nagy. Kétségtelen, hogy könnyű fel-le venni - a gyerekek az óvodában ahányszor beszaladnak a terembe, lerúgják cipőjüket, de leveszik a vonaton is, ha az ülésre feltérdelnek, és az iskolában is a bejáratnál cipőt váltanak, évszaktól függetlenül. Ezért aztán gyorsan be kellett látnom, hogy az otthonról hozott fűzős, csatos gyerekcipőink itt teljesen használhatatlanok. Szélesen elterjedt még a tépőzáras sportcipő is, használaton kívül helyezett tépőzárral. Kiugrás, beugrás. Ha egy beugrásnál a láb nem kerül azonnal a helyére, néhány földberúgás biztosan használ. A cipők persze hamar tönkremennek, Japánban a gyerekek általában nem kinövik, hanem elrongyolják azokat. Az alkalmatlan cipőnek biztosan van része abban, hogy annyi a csámpás, hibás járású gyerek.
Tradícionális viselet - a kimonó
No és hogyan öltöznek a japán nők? A Sógunon nevelkedett magyar olvasó biztosan rávágja: "hát kimonóban járnak, nem?" - És nem is téved nagyon, mert haladás ide, japán technikai csodák oda, a tradicionális öltözködés megmaradt. Igazán fontos ünnepeken és alkalmakkor, esküvőn, templomban, összejöveteleken még a fiatalok közül is sokan nagyon szívesen viselnek kimonót. November 15-én, a 7-5-3 évesek hagyományos ünnepén a kislányok, de még az ünnepelt fiúk is kimonóban zarándokolnak el a szentélybe családjuk kíséretében, és ilyenkor természetesen anyuka és a nagymama is kimonót visel. Fiatal lányok pompázatos kimonóparádéja figyelhető meg január 15-én, a 20 évesek ünnepén is.
Amikor mi otthon megjegyezzük egy ruháról, pongyoláról, hogy "kimonó szabású", nem is sejtjük igazán, mennyire keveset tudunk az igazi kimonóról.
Maga a "kimonó" szó azt jelenti: "az a dolog, amit felveszünk". Valójában azonban ez nem ilyen egyszerű. A kimonó felöltése a selyem alsó kimonóval kezdődik, aminek színe harmonizál a felső selyemkimonóéval. Van külön téli és nyári viselet, a téli kimonó egészen vastag. Van hétköznapi és ünneplő is, amely nem attól az, hogy tulajdonosa úgy dönt, hogy ezt fogja ünnepélyes alkalmakkor felvenni. Szigorú szabályok vonatkoznak színre, mintára egyaránt, mikor mit kell viselni. Az obi, az egészen vastag selyemöv, mell alatt kezdődik és köldökig ér, rögzítésében több vékonyabb öv is segít. Az obi felöltése művészet. A legtöbb nő nem is tudja egyedül obiját szépséges masniba elrendezni. Sokakat éppen ez tart vissza a gyakori kimonóviseléstől, no meg az a tény, hogy igen drága a tisztíttatása.
No, de a kimonóhoz speciális lábbeli is dukál, gyönyörű selyem papucs, amelynek színe, mintája természetesen illik a kimonóhoz, formája pedig ahhoz hasonlít, amit mi "vietnami papucs" néven ismerünk. Ehhez azonos anyagból kis táska jön, a papucs alá pedig olyan zoknit vesznek fel, amin a nagyujj külön van a többitől, hogy a papucsba bebújhassanak. Télen a kimonó fölé azonos szabású,. de rövid köpeny kerül, a selyempapucsra pedig átlátszó műanyag védő.
A kimonót nemcsak felvenni, viselni sem könnyű. Az obi iszonyúan szorítja az ember hasát (már akinek van), a szoros ruhában alig mer lépni, a papucsviselés meg éppen egy külön szám! Ettől volt a Sógunban a nők járása mulatságos tipegés. Ugyanígy járnak a mai Japán asszonyai is kimonóban az utcán, a metróban, színházban, boltban, mindenütt.
Mindeme nehézség ellenére, majdnem minden japán nőnekl van kimonója, a tehetősebbeknek 10-20 darab is.
Barátaink éppen a harmadik gyereküket várták. Két lány már volt, és azt, hogy miért szeretne harmadiknak fiút, az atya így magyarázta:
- Két lánynak még csak megveszem valahogy a kimonót, de egy harmadik már tiszta anyagi csőd lenne!
Ha lényegesen ritkábban is, de a fiúkra is kerül kimonó olykor. És az sem olcsó mulatság. Tanúi is voltunk, amikor az említett 7-5-3 évesek ünnepén az egyik család tagjai, miután kijöttek a szentélyből, félrevonultak a szentély háta mögé átöltözni, hogy a 7 évesről az 5 évesre adják rá a közös kimonót, és így térjenek vissza másodszor is.
De nemcsak a kimonó, a jukata is tradicionális japán viselet. Ez vászonból készül, a hozzávaló obival együtt, nyáron hordják. A Tanabata-macurin, magyarul Csillagfesztigválon, július 7-én szokás szerint jukatát viselnek nemcsak a nők, hanem a hagyománytisztelő férfiak, sőt, a gyerekek is.
A "western" viselet
No de hogyan öltözik az átlag japán nő munkába, boltba, gyereksétáltatáshoz?
Ami a munkás hétköznapokat illeti, a ház körül, a játszótéren - végtelenül egyszerűen. És roppant egyformán. Alapviselet a koptatott farmer, amit bátran hordanak még 30, 40 fölött is. (Persze, a japánoknak csak kis százaléka dicsekedhet túlsúllyal). Ehhez egyszerű póló, télen pedig vastag pamut pulóver jár, gyakran angol nyelvű, nemegyszer nyelvtanilag hibás és meglepő tartalmú feliratokkal, amelyek jelentésével többnyire viselője sincs tisztában. Nyáron "rövid távra" csak gyorsan papucsba ugranak, egyébként gumitalpú tornacipő vagy műbőr körömcipő az elterjedt viselet. Gyakran van részem abban az élményben, hogy látom, megáll egy elegáns, hófehér Toyota vagy Nissan, kipattan belőle gazdája, kitérdesedett farmerben, kinyúlt pulóverben, félretaposott cipőben, és beszalad vásárolni. Ebből is látszik, hogy a mindennapi öltözéket nem a pénztárca szabja meg. Először is azért, mert "strapára" a közismerten takarékos japán bolond lenne kiöltözni, másrészt a farmert is, de a nagyestélyit is meg lehet vásárolni igen olcsón is, de igen drágán is.
A szomszédasszony pukkasztására ugyan nem öltözik ki senki, de munkába vagy egy-egy fontosabb program kedvéért alaposan kicsinosítják magukat a nők. A legtöbben kerülik a szélsőségeket, még az egészen fiatalok is a szemünkben egy kissé konzervatív, de igen nőies stílusban öltöznek. Egyáltalán nem haboznak felvenni a már kevésbé divatos régebbi ruhát sem. Pasztellszínek, illetve a fekete és a fehér hódítanak. De sokan szeretik a csillogó, feltűnő ékszereket, klipszet, láncot, sokszor még a körömcipőn is hatalmas csat csillog. A blúzon kedvelik a hímzést, a zsabót, pulóveren az arany, ezüst díszítést. Az eleganciához nyáron is hozzátartozik a harisnya.
Az öltözéknek része a smink is. Nos, ez kicsit eltér az európai divattól. Alapja a vastag, porcelánszerű púderréteg, pirosítót nem, vagy alig használnak. A szemüket ritkán festik, akkor is csak picit, pasztell színekkel. A száját viszont élénk színű rúzzsal hangsúlyozza minden korosztály - néha széles, keleties ajkukat csak részben kifestve. Nem mondhatnám, hogy nekem tetszik, mert elég természetellenes az összhatás, és a japán nők bőre anélkül is igazán gyönyörű - de hát, mint tudjuk, az ízlések különbözők.
A hajviselet is eltér a nálunk megszokottól. A nők gyönyörű, vastag szálú, egyenes, fekete hajukat ritkán dauerolják. A síma, kibontott, hosszú haj a legnagyobb divat, viselése nincs korhoz kötve. A tinédzserek általában naponta, de a dolgozó nők, családanyák is 2-3 naponként hajat mosnak. Hosszú hajukat hordják még összefogva, vagy vastag fonatban is. Ilyenkor szívesen használnak díszítésül hatalmas csatokat vagy masnikat.
A japánok öltözködésére is jellemző az általános szándék, hogy nem akarnak kiríni. Azt hordják, amit a többiek, színben, fazonban egyaránt. Az ősz beálltát nem a hűvösre forduló idő, hanem a nők lábán a nyári fehéret felváltó fekete cipő megjelenése jelzi. Hogy honnan tudják egyszerre mintegy negyvenmillióan, mikor kell a fekete cipőt felvenni? Rejtély. A férfiakban is valammi belső érzék működik, amikor a nyáron kivétel nélkül (nagy melegben a zakót karra vetve) viselt szürke öltönyt egyszer csak lecserélik a téli sötétkékre. A fehér ing és a nyakkendő marad. Ehhez jár a télen-nyáron mindig fekete papucscipő. Egyszer a metróban a körülöttem álló 10 férfi cipőjéről gyors statisztikát készítettem. Eredmény: egy kivételével fekete papucscipő, elől kis fém díszbigyóval. Az egy kivétel sötétbarna papucscipő volt, elől kis fém díszbigyóval.
Fiam barátjának anyukája közölte, hogy ő évente kétszer, az állami intézményeknél szokásos jutalom (bonusz) fizetésekor vesz magának új ruhát. Ezzel nincs egyedül, ez az általános szokás.
Makiko barátnőm sóhajtozott:
-Én is vásároltam magamnak szép ruhákat, amikor még dolgoztam. De amióta férjnél vagyok, a férjemnek veszünk ruhát, cipőt. Ő jár el, neki van rá szüksége. No, meg persze a gyereknek vásárolunk.
Másik alkalommal Kiritani szan hívott bevásárolni a közeli áruházba:
- Jó néhány évig ilyen alkalmakkor magamnak nem vettem semmit. Minek? Én otthon voltam úgyis, férjem viszont bejárt Tokió belvárosába dolgzoni, a két fiú pedig egyetemre. Nekik kellett az új holmi. S a fiúk taníttatása sem ingyen volt.
Kiritani szan férje jónevű fül-orr-gégész, saját rendelője van, 6 alkalmazottal. A háziasszonyi erényekhez viszont hozzátartozik a spórolás is.
- Most már a gyerekek végeztek - szemezett Kiritani szan egy csinos pulóverrel, - most már néha magamra is gondolok. No, ezt megveszem, az édesanyámnak - tette hozzá egy apró sóhajjal.
Kik akkor hát a vásárlói az áruházak divatosztályain és a butikokban kínált divatcsemetgéknek? Nos, a fiatal, egyedülálló dolgozó nők és férfiak. A fiatalok divatimádata azonban messze van Nyugat-Európa, Amerika szélsőséges divathóbortjaitól. Japán nem melegágya a punkoknak, bőr- fejűeknek és más csodabogaraknak.
Uszodák, strandok divatja
Akármilyen furcsa, még a fiatalok körében sem divat a bikini. Az egyrészes fürdőruhák között ugyan találni divatos szabású, igazán szexis darabokat is, de inkább az egyszerű, szolíd színű, mindent alaposan takaró, kosaras fürdődressz a divat. Hogy a vizes fürdőruha véletlenül se mutasson semmit sem viselője bájaiból, alá külön e célra készült, speciális bugyit viselnek. Mindez azonban nagyon is illik egyrészt a japán nők hagyományos, szolíd, cseppet sem magamutogató lényéhez, másrészt az általános "minden alkalomra a legpraktikusabbat" elvhez. A japán családok a családapa elfoglaltsága, a rövid szabadságok, és nem utolsó sorban a magas árak miatt nem nyaralnak évente néhány napnál többet, nem töltenek tehát sok időt a strandolással sem. Az egyébként eleve barna bőrű nők nem megszálllottjai a napozásnak sem. A síma úszódresszek pedig - tagadhatatlanul - sokkal kényelmesebbek úszáshoz is, gyerekkel való pancsoláshoz is.
A férfi és gyerek fürdőruha is inkább kempingnadrágra emlékeztet. Nudista strand, monokini még csak szóba sem jön Japánban sehol.
...és ami a ruha alatt van
A nyáron viselt fehérnemű nagyjából egyezik a nálunk megszokottal, azzal az apró különbséggel, hogy illik kombinét venni a legrekkenőbb hőségben is. A kosár nemcsak a fürdőruhához divat, hanem a melltartóhoz is, ami nélkül még tizenéves leánykák sem járnak. Ez utóbbi ruhadarabhoz egyébként széles választékban kaphatók "pótalkatrészek", amelyek a kevésbé telt keblű hölgyeket hivatottak vonzóbbá tenni.
Amikor az ember Japánban télen egy lengén öltözött embert lát, mielőtt elborzadna, számításba kell vennie, hogy a ruha alatt igen meleg fehérnemű rejtőzik. A kislányok " pótbugyija" is meleg, sötétkék nadrágocska. A férfiak kora ősztől hosszú alsót viselnek, a nők bundabugyit és vastag, hosszú ujjú trikót. Ezt sokszor még éjszakára is magukon hagyják. Az éjszakánként fűtetlen lakásokban vastag, tréningruhaszerű pizsamába bújnak, erre még egy mellény is kerül. Minderre a gyenge fűtés a magyarázat. A központi fűtés és a dupla ablak csak az északi területeken elterjedt.

Ez tehát a japán divat - magyar szemmel. A nagy "egyformaság" alól nem tudja kivonni magát a külföldi sem, és egy idő után azt veszi észre, hogy ő is éppen akkor váltott át fehér nyári cipőről téli feketére, amikor a többiek, és hogy a koptatott farmer az elmúlt héten le sem jött róla. Nemrégen egy újdonsült amerikai ismerősömmel uszodába vittük a gyerekeket. Átöltözvén, szakértő szemmel végigmértük egymást és nevetésben törtünk ki. Mindkettőnkön ott feszült az egyforma, szolíd, sötétkék japán úszódressz, miközben otthonról hozott bikinink csendben lapult a szekrény mélyén.

ISKOLA (ZS)
Zoli negyedikes lett, ez számára nagy változást hozott. Új osztályba, új tanítónénihez került. Ez nem az ő "kiváltsága" volt, így járt valamennyi osztálytársa.
Japánszerte ugyanis az a szokás, hogy az általános iskolában kétévente összekeverik az osztályokat, majd ezután jelölik ki hozzájuk a pedagógust. Az indoklás: szerezzenek a gyerekek új barátokat. Ha valakinek már vannak jó barátai a régi osztályában, akkor most még több barátja lesz, ha pedig valamiért eddig nem volt sikeres a beilleszkedése, induljon tiszta lappal. Ugyanez vonatkozik a tanárra is. Előfordulhat ugyanis - állítják a módszer hívei - hogy a gyereknek az eddigi pedagógus stílusa nem "fekszik". Az új osztályfőnök - új lehetőség. (Japánban a hat osztályos általános iskolában minden tantárgyat ugyanaz a tanár tanít, szaktanárok csak az alsó középiskolában vannak.)
Ez a rendszer nem váltotta ki osztatlan lelkesedésemet. Zoli megszokta és megszerette osztálytársait, és ami nem megvetendő, azok is őt. Igaz, amikor egy-egy osztályt feldarabolnak, a javaslatot arra, kik maradjanak együtt a következő évben, az előző tanár adja. Mód van arra, hogy a különösen szoros kapcsolatban lévő gyerekeket ne szakítsák el egymástól, de a hét párhuzamos második osztály szétszabdalásakor legfeljebb néhány gyerek maradhat együtt.
Zoli csodálatos tanító nénijét, Száeki szenszeit különösen sajnáltuk. Bár Zoli volt az első külföldi tanítványa (lehet, hogy az utolsó is), azonnal tökéletesen megértette a beilleszkedés során felmerülő valamennyi problémát. Gondos előkészítő tevékenysége miatt fogadták Zolit a gyerekek olyan barátságosan, hogy még akkor is imádott iskolába járni, mikor még egy szót sem értett az ott folyó munkából. A szenszei később is mindig megérezte, ha valami probléma merült fel és azonnal minden erejével megpróbált segíteni.
Tavaly december táján Zoli majd minden nap azzal jött haza az iskolából, hogy "rossz voltam". Szemlesütés és pislogás közben Zoli mindig becsületesen beszámolt aznapi "bűnéről". Verekedés, kislányok piszkálása, csúnya szavak (!) használata szerepelt a bűnlajstromban. (Hogy honnan tanulják meg a gyerekek külföldön olyan viharos gyorsasággal a csúnya szvakat, fel nem foghatom!) A bűnöket egyébként nem követte "beírás", intő, ilyen ugyanis itt egyáltalán nem létezik. Az iskolában történtek kizárólag a pedagógus hatáskörébe tartoznak. Ha a gyerekek között konfliktus támad, a tanár mindig tudomást szerez róla, a gyerekek bevonják őt minden ilyen eset megoldásába. Otthon ezt a folyamatot egyszerűen árulkodásnak nevezném, de ez itt nem olyan egyértelmű. Ugyanis a közösség, az abba való beleilleszkedés az egyik legfontosabb tudnivaló, amit a gyerekeknek az óvodától kezdve a pedagógus magatartása is segít elsajátítani. A szenszei tehát minden gyerek sérelmét, panaszát nagyon komolyan veszi, azonnal közbelép, kérdez, magyaráz és értékel. Nagyon ritkán szid meg valakit komolyan, de mindig tudtára adja a cívódó feleknek, hogy mi lett volna a helyes magatartás. Az utolsó lépés mindig a kibékülés: a gyerekeknek bocsánatot kell kérniük egymástól. A bocsánatkérés, amely nálunk valamiféle megalázó aktusnak számít, Japánban az udvarias, felelősségteljes közösségi magatartás része. Ha egy vállalatvezető, politikus, legyen akármilyen magas polcon, hibát követ el, azonnal nyilvánosan bocsánatot kér. (És természetesen lemond, vagy esetleg öngyilkos lesz. Igy kívánja a becsülete.)
Ami Zolit illeti, hamarosan világossá vált előttem, hogy mi lehet a baj. Kezdetben az osztályban ő volt a középpont, az izgalmas külföldi gyerek. Csakhogy Zoli hamarosan megtanult japánul, szőke fejét mindenki megszokta, egy lett a többi közül. Nem jutott már extra figyelem a mi fiacskánknak, márpedig ő továbbra is erre áhítozott. Megpróbálta hát a lanyhult érdeklődést maga iránt újból felkelteni - kissé sajátos eszközökkel. Ezt azonban nem csak én láttam át igen hamar, hanem tőlem függetlenül Száeki szenszei is. És azonnal megtette az "ellenintézkedéseket". Természetesen megdorgálta Zolit, ha rossz fát tett a tűzre - verekedni nem szabad, lányokat riogatni nem szabad - ugyanakkor gondoskodott róla, hogy Zoli érdemei miatt újra a figyelem középpontjába kerüljön. Fiacskánk tartott olyan matek órát, amilyent Magyarországon szokás, bevitte megmutatni a magyar tankönyveit, magyar ételekről mesélt és megtanította az egész osztályt magyarul köszönni. "Tejberizs" - mondta diadalmasan egy alkalommal a nálunk játszó kis osztálytárs, mikor látta, hogy vacsorát készítek, "viszontlátásra" - köszönt nekem az utcán egy délután kórusban három kisfiú.
De a csúcs csak ezután következett. Februárban Zoli bevitte az iskolába a magyar énekkönyvét.
- A szenszei kölcsönkérte egy kicsit - magyarázta.
Március utolsó hetében rendezték az "évzárót". Nem is hasonlít Japánban egy ilyen esemény a mi vasalt úttörőinges, sötét szoknyás-nadrágos feszengéseinkhez. Minden osztály maga szervez egy kis bensőséges ünnepséget, közös játékkal, műsorral, amelyre a szülők is hivatalosak.
- Mama, majd nagyon figyelj, meglepetés lesz. - bíztatott Zoli. Én azonban gyanútlan maradtam mindaddig, amíg a kedves műsor kellős közepén a gyerekek felsorakoztak a nézők széksorai előtt és Zoli vezényletével szinte hibátlan kiejtéssel rá nem zendítettek:
"Cifra palota , zöld az ablaka
Gyere ki, te tubarózsa vár a viola."
Mind a harminchat gyerek büszkén csillogó szemmel leste a hatást, majd amikor felcsattant a taps, még ráadást is énekeltek. Bőgtem, na, mit tagadjam. A műsor alatt egyébként Száeki szenszei is bőségesen itatta az egereket egy sarokba bújva.
Az egész tavaszi szünetet azzal töltöttük, hogy találgattuk, kivel kerül Zoli egy osztályba, vajon lesz-e olyan szerencséje, hogy Száeki szenszei harmadik osztályt kap és abba ő is bekerül. Ugyanis, bár a beosztást a tanárok készítik, semmi ki nem szivárog az új év kezdetéig. Igy aztán az sem szokás, nem is lenne értelme, hogy a szülők bemenjenek az iskolába és gyermeküknek külön elbírálást kérjenek. Ez egyébként így van a beiskolázásnál is. Nem kérheti senki, hogy ezzel vagy azzal a régi óvodástárssal vagy szomszéd gyerekkel tegyék fiát-lányát egy osztályba, és a tanár személye ellen sem lehet kifogás. Vannak persze jobb hírű tanárok, és kevésbé népszerűek, de a sorsot befolyásolni nem lehet. Ugyanez a helyzet magával az iskolával is. A körzethatár szent és sérthetetlen, akinek kifogása van az iskola ellen, menjen magániskolába, van elég.
Zoli az első nap bánatosan érkezett haza az iskolából. Száeki szenszei hatodik osztályt kapott, és Dzsunko, a legjobb barátnője is másik osztályba került. Viszont a nagyszünetben Zoli minden nap meglátogatja a hatodikosoknál kedvenc tanító nénijét.
Az új szenszei neve Hosino. Kedves, fiatal hölgy, aki a korábban már említett tanár csere-bere miatt most került az iskolába.
Az új év szülői értekezlettel kezdődött. Ez volt az első alkalom, hogy japán tudásomat elégnek éreztem ahhoz, hogy részt is vegyek rajta. Mondhatom, mély nyomokat hagyott bennem ez az esemény.
Először is mindenki kapott egy sokszorosított programot, napirendi pontokkal. Kaptunk egy kottamásolatot is, sokáig nem értettem, minek. Megkaptuk a gyerek nevét is egy kis papír táblácskán, azt szépen mindenki kitette maga elé. Az apró asztalokat jó előre körbe rendezték, így mindenki a középpontban érezhette nagát és elolvashatta a többiek névtábláját.
Az értekezlet a tanár bemutatkozásával kezdődött, aki szólt a harmadik osztályos tananyagról, majd legnagyobb meglepetésemre felkérte a résztvevőket (csupa anyuka), hogy bemutatkozás után szíveskedjenek elmesélni, ki mit gyűjtött annak idején harmadik osztályos korában (!?).
Először azt hittem, valamit rosszul értettem. De nem. A jelenlévő mamák valamennyien kedvesen bemutatkoztak, majd néhány szóval elmesélték, hogy bélyeget gyűjtöttek, babákat, kagylót, kavicsot, esetleg kis teritőket. Otthon egy ilyen kérdésre a szülők valószinűleg veszekedni kezdenének:
- Hogy jön ez ide?
- Kit érdekel?
- Nincs nekünk erre időnk!
- A gyerekről tessék beszélni!
Ez lenne a reakció, nem?
Leo nevű amerikai barátunk szerint Amerikában egy ilyen kérdés hallatán a szülők kihívnák a mentőt, de legalábbis szépen felállnának és hazamennének. Az ő idejüket ilyen marhaságokkal ne lopja senki.
Pedig azt hiszem, a maga szempontjából Hosino szenszei zseniális volt. Neki egy közösség alakulásakor kellett besegíteni. A közösség, mint tudjuk, Japánban igen fontos. Össze kell tehát minél hamarabb ismerkedni. Az ismerkedésnek pedig a legmegfelelőbb módja, ha mindenki eg kicsit beszél magáról. De hát azt mégsem kérdezheti meg, hogy "Kedves Anyuka, hogyan él a férjével?" Az adott kérdés kellőképpen semleges, az adható válasz rövid, köze van azért a gyerekekhez is, hiszen ők is harmadikosok. Miközben válaszát fogalmazza, mindenkinek eszébe juthat, milyen is volt ő maga harmadikos korában, miért dícsérték, sokszor szidták-e, miben változott azóta a világ?
Roppant büszke voltam magamra, a bemutatkozás egész jól sikerült, és azt is el tudtam valahogy magyarázni, hogy annak idején a nővéremmel papírszalvétát gyűjtöttünk. Méghozzá félbevágva, hogy mindkettőnk gyűjteménye teljesen azonos legyen.
Ezek után meg sem lepődtem, hogy a következő programpont közös éneklés volt. Gyakoroltuk azokat az énekeket, amiket a gyerekeknek meg kell majd tanulni. Igy majd tudunk nekik otthon segíteni. A szenszei odaült a zongora elé, és az anyukák kórusa lelkesen dalolt. (Japánban minden pedagógus tud zongorázni. A legtöbb nő tanult gyerekkorában zenét, szépen, tisztán, lelkesen énekelnek.)
A szülői munkaközösség megválasztásakor viszont tökéletesen otthon éreztem magam. Nagy keservesen, hosszas unszolásra akadt csak három jelentkező.
A szülői értekezletnek pontosan 4 órakor, ahogyan az előre nyomtatott programon szrepelt, vége is volt.
Ekkor újra ért egy kis meglepetés. A mamák nem tolongtak a tanító néni körül, nem faggatták és nem árasztották el különleges kérésekkel. Ha a gyerekükről akarnak beszélni, máskor keresik fel a pedagógust. Minden évben van családlátogatás is, és fogadóóra is. Ekkor minden szülő kérhet egy időpontot egy kijelölt héten, amikor a tanárnővel négyszemközt beszélhet. Nem úgy, hogy tízen állnak a sarkában, az órájukat nézegetve és mellesleg a fülüket hegyezve, mint otthon.

A JAPÁN ISKOLARENDSZER
Japánban a tudás megbecsülése több, mint ezeréves hagyományra épül. Réges-régen, valamikor a VI-VIII. században, mikor a magyarok valahol az Ural túlfelén nyereg alatt puhították a húst, a japán vezetők diákokat küldtek Kínába tanulni, hogy elsajátítsák az akkor a világon messze leggazdagabb, legműveltebb és legerősebb szomszéd minden tudományát. Minden bizonnyal ezek a japán diákok voltak a világ legelső "ösztöndíjasai".
A japánok Kínából importálták a buddhizmust, tőlük vették át az írásjeleket, a kandzsikat. A kínai irodalom, képzőművészet, textil-technológia, fémmegmunkálás, építészet mind-mind erősen rányomta bélyegét az ország fejlő- désére.
Az Európában oly "sötét" középkor idején a japán szamurájok nem csak a kardot forgatták ügyesen, de sokan közülük mesterei voltak a írásnak is. Divat volt közöttük például a verselés. Természetesen írástudók voltak uraik is. Mivel az 1600-as évek közepétől csatározásokra nem sok alkalom adódott, bár tovább éltek a hagyományos szamuráj-értékek, a hűség, bátorság, lojalitás az úrhoz, ebből nem lehetett megélni. A lassacskán többségében civil hivatalnokokká átalakuló szamurájok számára az igazi értéket egyre inkább a tudás, az iskolázottság jelentette. A 18. századra ritkaságszámba ment az írástudatlan szamuráj (és ne feledjük, az írástudóknak több ezer kandzsit kellett ismerniük akkoriban). Amikor pedig az addig a külvilágtól magát önként elrekesztő ország megnyitotta kapuit a Nyugat előtt, az új vezetők hamar felismerték, hogy egy modern állam számára elengedhetetlen az oktatási rendszer fejlesztése. 1871-ben létrehozták az Oktatásügyi Minisztériumot, 6 évre emelték a kötelező iskolába járás idejét, egyetemeket alapítottak. A nyugati világtól eltérően az oktatási rendszer szinte teljesen állami kézben volt - hiányzott a nyugaton megszokott lusta arisztokrata hallgatóság és nem érvényesült a vallás dominanciája sem. Az oktatás elsődlegesen a kormány eszköze volt a modern állam által támasztott igényeket kielégítő, kötelességtudó és megbízható írástudó polgárok képzésére.
Egy-két emberöltő alatt ez a tökéletesen racionális rendszer a japán társadalmat teljesen megváltoztatta. A születéssel nyerhető előjogok helyett pozíció, hatalom, megbecsülés elsősorban megfelelő iskolák végzésével vált elnyerhetővé.
Alsóbb szinten azonban a központilag erősen irányított oktatás hátránya volt, hogy inkább jelentette azt, tanítsuk meg, mit gondoljanak, ahelyett, hogyan gondolkodjanak. Ezt a tendenciát erősítette a rettenetes mennyiségű memorizálást kívánó írásrendszer, a kandzsi (már megint ez a kandzsi, ez mindenre, ami oktatással kapcsolatos, rányomja a bélyegét).
Az iskolázottság, a tudás presztizse a mai napig megmaradt. A mai oktatási rendszerre változatlanul az a régi gyakorlat jellemző, hogy aki neves egyetemre jut be, egész életére révbe ért. Nyitva az út előőtte a jó állásra, a karrierre. A végső cél, a rangos egyetemre történő bejutás ott lebeg már az óvodások szüleinek szeme előtt. A felkészülést a rettenetesen nehéz egyetemi felvételire ugyanis nem lehet elég korán kezdeni. Nem, nem tréfa, amit írtam. A jó magániskola ugyanis szinte garancia a sikeres felvételire. Jó magániskolába pedig lehet járni mindjárt 6 éves kortól. A kiváló magániskolákba tülekednek a jelentkezők, a rostálás felvételi vizsgán történik. Bizony, már az óvodások is felvételire készülnek, ha anyuka kellőképpen ambíciózus és a család megfelelő anyagiakkal is rendelkezik. A magániskolák ugyanis roppant drágák. Anyagi vagy egyéb megfontolásból úgy is dönthet a család, hogy a gyerek végezze el az állami általános iskolát, de az alsó középiskolája már magánbiskola legyen, vagy csak 15 éves korától, a felső középiskolától lépjen be magánintézménybe.
Mivel a felvételi vizsga színvonala egyenesen arányos a tanintézet színvonalával, nem árt erre jól felkészülni. A gyerekek nagy többsége nem otthon, egyedül, esetleg papa-mama segítségével tanul a felvételire, hanem külön e célra létesített magán-tanintézményben, a már korábban is említett dzsukuban. Nem tréfa, hogy néha még a jó dzsukuba is felvételizni kell! Ami ebben a rendszerben igen szomorú, hogy a stressz, a nyomás a gyereken igen korán kezdődik, de nem párosul arra való törekvéssel, hogy a sok tanulással valóban értékes ismeretekhez jusson. A dzsukuban ugyanis az iskolához hasonló zsúfolt osztályokban arra oktatják őt roppant időigényesen a különböző tantárgyakból, hogyan tegyen sikeres felvételi vizsgát. Vagyis hogy hogyan oldjon meg teszteket. Mindez pedig a gyerekeket folyton egymással versenyeztetve történik. A gyerekek igen jelentős része negyedikes-ötödikes korától, de legkésőbb hatodiktól dzsukuba jár hetente kétszer-háromszor. Sokan naponta különórára járnak. Nem kívétel a hétvége, a szünidő sem, sőt, akkor növekszik az intenzitás. Este 9-10 órakor a dzsukuk előtt kocsival várakozó mamákba ütközik az ember, és este 11-kor is lehet látni a vonaton lekókadó fejjel bóbiskoló diákot, aki hazafelé tart.
Ha felvételi előkészítőre nem is, de úszni, balettra, angol órára, zeneórára vagy hagyományos kalligráfiát tanulni szinte minden gyerek jár. Aki járt valaha a Szovjetunióban, biztosan látta már, hogyan számolnak a boltokban a kis golyós számológépekkel az eladók. Hogy jön ide a Szovjetunió? Nos, Japánban pontosan ilyen kis számológépekkel való számolást tanulnak a gyerekek az iskolában, és sokan emellett még különórán is. Igen, Japánban, a technika fellegvárában, ahol egy liter tej áráért apró fényelemes elektronikus számológép kapható minden utcasarkon, a gyerekek szorgalmasan tologatják a golyókat. Nem értelmetlenség ez, ugyanis aki igazán begyakorolja a technikáját, szinte fejszámoló művésszé válik.
- Ma is mindent úgy számolok ki fejben, hogy látom magam előtt a kis golyókat - mesélte szomszédasszonyom.
A gyerekek elfogadják a sok elfoglaltságot, nemigen lázadoznak ellene. Hiszen a barátnő, a szomszéd gyerekek is ott ülnek késő estig a padokban.
- Gyerekkoromban mi egész délután kint játszottunk a szabadban - mesélte egyszer Hosino szenszei, Zoli fiatal tanító nénije, akkorát sóhajtva, mintha legalábbis a múlt században lett volna kisiskolás. - Hát nem sokkal egészségesebb, mint állandóan különórára rohanni?
Hosino szenszei nincs egyedül ezzel a véleményével. De sok, gyermekét sajnáló szülő kényszerpályán érzi magát. Úgy gondolja, gyermeke jövőjének érdekében nem teheti meg, hogy ellenszegüljön a bevett szokásoknak. A sok különóra, felvételi előkészítő nem olcsó mulatság. Különösen az utóbbi években mentek fel riasztóan az árak. Sok középosztálybeli családban az anya hosszú évek kihagyása után állást vállal, másként nem telne a dzsukura.


12. LEVÉL
1988. JÚNIUS

ÉS MOST EGY FORRÓ TÉMA: A JAPÁNOK SZEXUÁLIS ÉLETE (T)
Tekintettel arra, hogy egyikőtök diszkréten érdeklődött a téma iránt, bizonyos méreteket kérdezvén, oly precizitással, amely leginkább egy japán női fodrászra jellemző, megpróbálok néhány vonatkozó információval szolgálni. Szeretném egyben kijelenteni, hogy bár törekszem rá, a témában a teljességet még csak nem is remélem megközelíteni. A Nobel-díjas Konrad Lorenz a tüskés pikó nevű halfaj szerelmi életét valószínűleg sokkal mélyrehatóbban tudta tanulmányozni és azt hiszem, én a Nobel-díjat, ezért legalább is, nem fogom kiérdemelni.
A témát sok rejtély lengi körül, és a kibontakozó kép rendkívül ellentmondásos.
1) A "MIKOR?" rejtélye
Ez az egyik legizgalmasabb kérdés. Ugyanis, amint azt már oly sokszor szajkóztuk, a japán férfiak korán reggel eltávoznak hazulról, majd későn este érkeznek haza, akkor is sokan részegen. Ilyenkor már sok feleség csendesen aluszkál. Az egyik kolléga az egyetemen kifejezetten büszkén mesélte el (tudniillik arra volt büszke, hogy ő milyen sokat dolgozik), hogy minden este akkor ér haza, amikor az asszony már alszik. A rejtély a dologban az, hogy például a házbeli anyák sorban esnek teherbe, többen már a harmadik gyereküket várják.
2) A "KIVEL?" rejtélye
Megnyugtatok mindenkit, hogy az általános válasz szerint többnyire mindenki a saját feleségével illetve férjével. Vannak ugyan kivételes információim is. Az egyik ifjú hölgy pl. azt vallotta, hogy újabban a fiatalok között akadnak olyanok is, akik titokban (!) összeköltöznek, és házasság nélkül együtt élnek, de ezt a szülők és a szomszédok rosszallják, ezért (!) ez meglehetősen ritka. Másik példa az a hír volt a TV-ben, hogy egy professzor, aki reggel 8-kor váratlanul hazaérkezett (már ez is érdekes), feleségét egy idegen férfival találta, akit is dühében agyonvert. Aztán gyakran van a TV-ben egy kedvelt műfaj, amit egyszerűen csak "drámának" neveznek. Az ebbe a kategóriába tartozó TV-játékok szinte kizárólag szerelmi háromszögről szólnak. Az egyik ilyen gyöngyszemben a konfliktuas akkor jön létre, amikor a feleség megtudja, hogy a férje csalja. Hosszas vajúdás és szenvedés után a teljesen elkeseredett feleség elszánja magát a végső lépésre: tragikus ünnepélyességgel magára ölti legszebb kimonóját, s habár anyja kétségbeesetten próbálja visszatartani, a nő már nem változtat szándékán, és - elmegy a másik nőhöz veszekedni. Hosszas veszekedés után a legjobb barátnők lesznek, és kiegyeznek a férfi közös egzecíroztatásában, aki eközben mit sem sejtve dolgozik a munkahelyén.
A dologban pont ez a pláne! A férfiak összes idejüket a munkahelyen, illetve kocsmában, férfitársaságban, szigorú ellenőrzés alatt töltik. A nők eközben gyermekeikkel, illetve egymással vannak elfoglalva, szintén folytonosan szem előtt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy nincs az a Mári néni otthon, aki olyan pletykás tudna lenni, mint a japán nők, szinte kizárt, hogy ne derülne ki, ha pl. a postás levél kézbesítése ürügyén túl sok időt tölt valahol (mellesleg, az állásába is kerülne).
Esettanulmány: Zsuzsa Kiotóban
Hétfőn reggel be kellett vinnem Miki kunt az oviba, mert az anyja Kiotóban barangolt. Visszafelé jövet az egyetem felé kanyarodtam éppen, amint a ház közelében utolért a szomszéd autója. Éppen ugyanoda indult ő is, az eső miatt állt meg, no meg hát ... furcsállotta, milyen irányból jövök. Azonnal meg is kérdezte az okát. Amikor megmondtam, hogy ma én vittem be a gyereket az oviba, együttérzését fejezte ki, mondván, hogy tavaly még ő is kénytelen volt ilyeneket csinálni. Aztán megemlítette, hogy hallja, Zsuzsa Kiotóba ment. (Semmi nem lehet titok a házban). Kérdés: "miért?" Válasz: "megnézni". Zavart hümmögés, ez ugyanis itt nem érv. Majd: "No és, egyedül ment?" Mondom, nem, hanem a "tomodacsi"-val, ami férfi vagy nő barátot egyaránt jelenthet, és az is nyitva marad, hogy kinek is a barátja az illető. Végül csak rákérdez: "nő vagy férfi az illető?" A választ, hogy nő, megkönnyebbült nevetéssel nyugtázza: "az jó, az nem veszélyes!"
3) A "HOL?" rejtélye
Ez sem egyszerű probléma, mert a japán lakások köztudomásúan nagyon kicsik, és ráadásul általánosan bevett gyakorlat, hogy a mamák kisgyerekeikkel egy szobában alszanak. (Kaján, de logikus gondolkodású olvasó kiszúrhatja, hogy nem az alvásról van most szó). Egyedülálló emberek persze könnyen bérelhetnek lakást, de akkor hamar úgy járhatnak, mint az a rendőrtiszt, aki a múlt héten fegyverrel kirabolt egy bankot, mert fülöp-szigeti barátnőjének lakást bérelvén, ebbe anyagilag töntrement.
Erről eszembe jut, hogy egy lehetséges válasz a "hol" és "kivel" kérdésekre az, hogy a Fülöp-szigeteken, az ottani lányokkal. Az oda irányuló, kifejezetten férfi idegenforgalom ugyanis az utóbbi években nagyon fellendült. Hivatalos indokolás szerint ez az erős jen-nek köszönhető, de a valóságban annak, hogy az egyébként gyönyörű ottani lányok között jócskán akadnak, akik könnyebb vérrel rendelkeznek, de erős jennel nem annyira. Az eset emlékeztet arra, amikor néhány éve honleányaink hajtottak rá az "erős lírára".
4) A "MENNYIT?" rejtélye
Lehet, hogy a válasz erre a kérdésre egyszerű: ritkán, és ez ad némi magyarázatot az előzőekre is. Az viszont biztos, hogy az európai átlaghoz képest sokkal később kezdik el. Az, hogy a házasság és a gyerekszülés sokkal később kezdődik, (az átlagos japán anya 27 éves korában szüli első gyermekét), többek között a hosszabb tanulmányi idővel is magyarázható. De ez nyilván maga után vonja a szexuális élet kezdetének késleltetését is. Mindenesetre itt nem lepődnek meg, ha valakinek 25-30 éves korában nincs sem férje, sem barátja.
5) A "MIÉRT?" rejtélye
Nem kell értetlenkedni, lássátok be, hogy sokféle válasz adható, pl. pénzért, szerelemből, stb. Érdekes, hogy még mindig sok az elrendezett (nem, vagy nem egyszerűen szerelmi) házasság. Ohtaki szenszei pl. két házasságot hozott össze. A dolog egyszerű: a dolgozó egész életét a munkahelyén tölti, nincs sem ideje, sem helye ismerkedni. Problémáit főnöke ismeri a legjobban, és ezért tőle várható a megoldás is.
A lányok nyilvánvalóan férjhez akarnak menni, ezt nem rejtik véka alá. A laborban is gyakori beszédtéma, hogy mikor mennek a lányaink férjhez, de nem az, hogy kihez. Az kevésbé fontos.
Esettanulmány: a tenyérjós
Tokió több helye, köztük Sindzsuku is, nevezetes arról, hogy tele van jósokkal. A műfaj nagyon népszerű, az emberek hiszik is, nem is, de gyakran jósoltatnak maguknak. Tavaly nyáron a titkárnőnk elmesélte, hogy azt jósolták neki, hogy a folyó évben nagy boldogság éri. Megkérdeztem, na és mi a helyzet? Mire ő: egyelőre még csak fél év telt el. Újév után eszembe jutott, és újra megkérdeztem. Visszakérdezte: "a házasságra gondolsz? Az nem jött be, sajnos!"
A "pénzért" variáció meglehetősen publikus. Nem a gésákra gondolok, akik köztudomásúan sokkal bonyolultabb szerepet töltenek be, mint a prostituáltak, hanem például a kiterjedt call-girl hálózatra, ami pedig még a "züllött" Amerikában sem legális tevékenység, tudomásom szerint. Itt az egyik legforgalmasabb belváros, Sibuja állomás nyilvános telefonkészülékei mellett is tucatjával hevernek a fényképes, telefonszámos, és a szolgáltatást kellően részletező színes brosúrák. A kuncsaftnak csak tárcsáznia kell.
Megjegyzem, hogy azért ez nem ilyen egyszerű, legalább is a külföldiek részére nem. Egyik amerikai barátunk meséli, hogy amikor próbaképpen felhívott egy ilyen számot, meglepetésére férfihang jelentkezett, egy szálloda nevét mondva be. Amikor meghallotta, hogy angolul kérdezik, szó nélkül letette a kagylót. A második kísérlet, egy másik számmal, szintén kudarcot vallott: az ekkor megszólaló férfihang közölte: "külföldieket, sajnos, nem fogadunk".
6) A "HOGYAN?" rejtélye
Ez a legellentmondásosabb kérdés. A japánokat egyszerre jellemzi a legnagyobb nyíltság és a legmagasabb fokú prüdéria. Az a japán férfi, aki az utcán egyszerűen megáll, és mindenki szeme láttára vizel egyet, az uszoda férfi öltözőjében szemérmesen takargatja magát férfitársai előtt. Az a nő, aki gond nélkül fürdik meztelenül közös fürdőben idegen férfiakkal, ha úgy hozza a helyzet, nem mutatkozik még pizsamában sem a szomszéd nők előtt. Zsuzsa szerint a hölgyek bűmészmutatványokat művelnek egy szál törülközővel, ahogy takargatják magukat az uszoda öltözőjében. De annyit én is látok, hogy a fürdőruha-divat enyhén szólva ó-konzervatív. A napi sportlapok és sok képes hetilap tele van rajzolt, sőt fényképezett pucér hölgyekkel, valamint szexuális jelenetekkel, nem is beszélve a pornómagazinokról erdejéről. Ezeket a vonatokon és másutt is nyilvánosan olvassák, sokszor többen is (itt nem illetlenség belebámulni más lapjába). Ugyanakkor a méregdrágán, gyönyörű kiadásban megjelentetett, több évszázaddal ezelőtti, szexuális aktust ábrázoló műalkotásokat sikerült tönkretenni azzal, hogy a kényesebb helyeket utólag feketével bemázolták. A videokölcsönzők pornó-forgalma döbbene- tesen nagy. Van, aki egy este 4-5 kazettát is kivesz. A választék szabadpolcos, az árut kínáló fényképekkel tarkítva. Főleg férfiak válogatnak, de a nők is megnézegetik elfogulatlanul. A téma persze szinte kizárólag a női test. A kazettán még a főszereplő hölgy fényképe és neve is szerepel! A kazettával hazatérő személyt viszont otthon meglepetés várja: ugyanis szuper képtechnikával, a kényesebb helyek itt is szét vannak mázolva! Ami a lényegen persze nem sokat változtat. (Akad azért kivétel is, de annak terjesz- tése ellen már fellép a törvény).
A TV hirdetéseiben főszerepet kapnak a nők. Ezek között vannak, akik kifejezetten erotikummal próbálkoznak, és olykor öltözetük is elég lenge. A dolog azonban mindig diszkrét. Este 11 körül azonban vannak olyan műsorok, amikben szex a téma. Itt esetenként teljesen megszabadulnak már a prüdériától. Egyszer láttam egy riportot az egyik híres színésznővel, ami számomra meglepő volt. Először jónéhány részletet bevágtak a művésznő filmjeiből, olyan jelenetekkel, amit pornó címen nyugodtan ki lehetett volna cenzúrázni. Közben mutatták a hölgyet, amint a stúdióban nézi magát. Utána elkezdték kérdezgetni, mit gondol most, mit érzett akkor, mit akart kifejezni stb. Kedvesen, nyugodtan válaszolgatott, a végén pedig még egy dalt is elénekelt.
Az a gyanúm, hogy a japánok technikai, testi kérdésekben cseppet sem zavartak vagy titkolózók. Talán jó példa, hogy ezt már gyerekkorban is elkezdik - a reggeli óvodás TV-műsorban van egy rajzfilm, a szoptatás népszerűsí- tésére. Az egész gyönnyörű: A kisgyerek a képen cicikről álmodik, animációs technikával hegynagyságú, cicialakú léggömbökön lovagolva, a levegőben lebeg stb. Ugyanakkor a japánok végtelenül szégyenlősek, amikor saját magukról, saját érzéseikről van szó. És ez nemcsak a szex, hanem az élet minden területén így van.

A FOGAMZÁSGÁTLÁSRÓL
Japánban lényegében tilos a pirulák használata. Csak szigorú orvosi ellenőrzéssel adják, amikor egészségügyi oka (is) van ennek a módszernek. Szélesebb körű engedélyezésük a 90-es évekre várható, addig intenzív kutatások folynak a káros mellékhatások csökkentése érdekében. A spirál szintén kevéssé elterjedt, általában a "női" védekezési módszerek kevésbé népszerűek. Marad tehát lényegében három módszer: az abortusz, a gumióvszer és a Kalmopyrin (nem előtte, nem utána, hanem helyette - lásd a mikor, kivel, hol rejtélyeket). Az abortusz teljesen legális, mindenkinek jár jog szerint, de nagyon drága, és nem érvényes rá az egészségügyi biztosítás. A dolog így egyáltalán nem megalázó, nincs vele az a tortúra, mint nálunk a bizottságokkal, de a vele járó lelki gond persze továbbra is megmarad. A gumióvszer tűnik a legnépszerűbbnek. Ugy hallom, most már otthon is meg lehetett ismerkedni azzal, hogy a japán csúcstechnika ebben is remeket produkál. Lehet, hogy ez is az egyik fő tényező abban, hogy az AIDS nem jelentkezik komolyan Japánban (bár erre valaki inkább azt a magyarázatot adta, hogy "a japán prostituáltak profik, szemben az amerikaiakkal, akik amatőrök"). Zsuzsa szerint nagyon furcsa, hogy egy ilyen társadalomban, ahol hagyományosan a férfiak állnak a központban, és a nők kiszolgáltatottak, éppen ez a kérdés pont a férfiakra van bízva. Erről viszont az a véleményem, hogy a férfiak nem annyira a központban állnak, hanem nagyon is ki vannak szolgáltatva, és ezt kivátelesen nemcsak a feleségem ugratása kedvéért írom, hanem nagyon komolyan is gondolom.

FÜGGÖNY MöGÉ BÚJVA AVAGY MILYEN A TERHESGONDOZÁS JAPÁNBAN? (ZS)
A kétéves Naoko csak állt az udvar közepén és harsányan bőgött. Közeledett az ebéd ideje, Naoko éhes is volt, álmos is, ráadásul az átszaladgált délelőtt után most igazán semmi kedve nem volt lépcsőt mászni. Rábeszélése sikertelenségén cseppet sem meglepett anyukája hamar felkapta a legalább 15 kilós kislányt és már cipelte is fel a lépcsőn az ötödikre. Bár Naoko mamája kisbabát várt és már alaposan benne volt a kilencedik hónapban, a fenti jelenet nap-nap után lejátszódott, de nem lepődött meg ezen rajtam kívül senki. Naokonak mellesleg hamarosan három és fél kilós, egészséges kistestvére született, időre.
Vizsgálat függöny mögött
Japánban jóval kevesebb a veszélyeztetett terhes és a koraszülés is, mint nálunk. Pedig, - példa rá Naoko esete is - a japán nők nem kímélik magukat, cipelik a szatyrot, a gyereket, végzik a házimunkát, és ha állásban vannak, akkor lehetőség szerint végigdolgozzák egész terhességüket. De nem kíméli őket a környezetük sem. A terhes nőknek nem jár ülőhely a zsúfolt tömegközlekedési eszközökön, (mellesleg az öregeknek, kisgyereket cipelőknek is csak igen ritkán), és Naokot is egyedül én vittem fel időnként a mamája helyett az ötödikre.
Ha nőgyógyászra van szükségük, a japán nők tetszés szerint választhatnak a nagy állami és magánkórházak, valamint az apró rendelők között. Ez utóbbiakban általában egyetlen orvos dolgozik, aki egyben maga a tulajdonos is. Itt a váró és rendelő mögött néhány kórterem és egy kis szülőszoba képezi a szülészeti "részleget".
A nőgyógyászati vizsgáló nem egészen olyan, mint a nálunk megszokott. Maga a vizsgálóasztal "földszintes". Felfekszik a beteg, elhelyezkedik kényelmesen, majd odalép a nővér, megnyom egy gombot és a páciens asztalostul felemelkedik a magasba. Ekkor a nővér valahol az ember hasa körül keresztben elhúz egy függönyt, elválasztva a vizsgálat "tárgyát" a vizsgálat személyétől. Amíg tehát az orvos alulról vizsgálja, a beteg felsőteste egy függöny mögött rejtőzik.
- Tudja, a japán nők olyan szemérmesek! - magyarázta nekem a függöny szerepét egy nőgyógyász.
Legtöbben a lakóhelyük közelében választanak kórházat, orvost maguknak. Választék van bőven. Csak az megy messzebb, akinek valamilyen különleges igénye van, mint pl. Hiroko barátnőmnek. Ő első gyermekét férje jelenlétében kívánta világrahozni. A papás szülés egyelőre még Japánban is csak néhány kórházban lehetséges, de azt sem lehet mondani, hogy elsöprő lenne rá az igény.
Ha valaki kis, egyszemélyes klinikán szül, ezzel automatikusan orvost is választ magának. A nagy kórházakban azonban senkinek nincs saját orvosa. A kismama legfeljebb legközelebb más időpontban megy vizsgálatra, ha nem szimpatikus neki az őt vizsgáló orvos. Így esélye van arra, hogy máshoz kerül. A szülést azonban mindenképpen az ügyeletes orvos vezeti le. Hiszen azért van ott!
- Ha én egy kórházat kiválasztottam, ezzel egyformán meg kell bíznom valamennyi orvosában - magyarázta egy japán kismama és nem értette, miért csodálkozom ezen.
A kis klinikák is el vannak látva a megfelelő technikai eszközökkel. Nindenütt van pl. ultrahang készülék, ha ezek nem is mindig a legmodernebb berendezések. Az orvos sehol nem engedheti meg magának, hogy hibázzon, mérhetetlen kártérítési összeget fizetne. De elég, ha a környékbeli asszonyok körében elterjed egy magánklinikáról, hogy nem a legjobb valamiért, azonnal csökken a forgalom és azt az orvos zsebe bizony alaposan megérzi!
Kismama-úszás
A kismamák rendszeresen, rövid időközönként járnak ellenőrző vizsgálatokra. A nagy kórházakban szerveznek nekik különböző előadásokat, tanfolyamokat is. Itt számtalan, az életmódra, különösen a helyes táplálkozásra vonatkozó tanácsot kapnak. A hagyományos japán étrendbe, amely szójakészítményekben amúgy sem szűkölködik, most még több szóját, fehérjét kell beiktatniuk. A vékony testalkatú japán nők nem híznak el a terhesség alatt sem.
Népszerűek a kismamáknak szervezett úszás-foglalkozások is. Ezek orvos és védőnő szigorú felügyelete mellett folynak, az áruk persze elég borsos.
A nagy kórházak sokszor zsúfoltabbak, mint a kis klinikák, de a kismamák mindig, mindenütt - csakúgy mint az egészségügy más területein - udvarias, előzékeny, kedves ellátásban részesülnek. Tanúja voltam, hogy a közeli kórház nőgyógyászatán, több órás várakozás után a nővér délben kijött a betegekhez. Elnézést kért, majd felolvasta azoknak a nevét, akik egy órán belül biztosan nem kerülnek sorra, ezért nyugodtan elmehetnek haza, vagy egy közeli büfébe ebédelni.
Fizet a férj munkahelye
Japánban mindenkinek van valamilyen típusú egészségügyi biztosítása, eszerint téríti a biztosító a kezelési költség bizonyos százalékát. A művi terhességmegszakításra, a fogamzásgátlással kapcsolatos kiadásokra, terhességre és szülésre azonban nem vonatkozik a biztosítás. A szülés tehát komoly kiadás, ára változó, függ az igénybe vett szolgáltatásoktól, a kórháztól. A férj munkahelye azonban ennek jelentős részét szülés után visszatéríti. A legtöbb családban azonban így is komoly érvágás a terhesség, a szülés.
Eltolható menstruáció
Még egy nőgyógyászati vonatkozású érdekesség, hogy bár a hormonális fogamzásgátlókat kerülik, igen elterjedt a menstruáció időpontjának megváltoztatása hormontabletták segítségével. No persze nem szíre-szóra, de egy külföldi út, néhány napos nyaralás kedvéért sokan fordulnak orvosukhoz.
- Korábbra vagy későbbre parancsolja? - kérdi az orvos, szoroz, oszt, és már írja is fel a kívánt tablettát.
Gyógyszertakarékosság
Gyógyszert egyébként az illatszert, és sok más egyebet is árusító drogériákban mindenki korlátlanul, ám méregdrágán vásárolhat. Ha azonban az orvos ír fel valamit, legyen az vitamin, nyugtató vagy bármi egyéb, akkor a kórházban, illetve a rendelőben lévő kis patikában kapja meg a beteg. Ilyenkor sosem közlik a gyógyszer gyári márkanevét. A beteg csak annyi tablettát kap, amennyire szüksége van. Tehát, ha pl. antibiotikumot kell szednie 4 napig, naponta három szemet, akkor a nővér kivesz a dobozból 12 darab tablettát, ha az előre csomagolt lapon több van, kisollóval gondosan levágja a szükséges mennyiséget, ezt egy borítékba teszi, arra pedig ráírja az alkalmazás mikéntjét. A biztosítás érvényes a gyógyszerre is. A beteg a vizsgálat után kap egy részletes számlát, amin minden tétel fel van sorolva, és távozás előtt fizet a pénztárban. Borravaló, boríték egyszerűen nem létezik.
Be kell vallanom, ez felséges érzés. Korrekt, tiszta ügy, nem kell a fejet törni, kérdezősködni, ki mennyit adott, jézusom, nem lesz ez mégis kevés?
Szent haskötő
Gondolom, senkit nem lep meg, hogy a japán ipar a kismamáknak az ilyenkor szükséges eszközök, ruhanemük végtelen választékát nyújtja. A csinos kismamaruhákat, terhes-nadrágot, szebbnél szebb, kivehető betétes szoptatós melltartókat kínáló katalógusok ott hevernek a nőgyógyászati várók széksorai mellett is. Hozzá kell tennem, hogy bérházunk közepes jövedelmű kismamái körében ugyanúgy körben jártak a kismamaruhák, mint ahogy mi csereberéltünk itthon.
Régi-régi szokás, hogy a japán kismamák terhességük előrehaladtával haskötőt viselnek. Számtalan fajtájú gumírozott, változtatható méretű haskötő kapható, a legtöbben azonban, miként nagyanyáik, egy egyszerű, kilométer hosszú vászondarabot tekernek a hasuk köré. Ezt viselik egész nap, a legnagyobb kánikulában is.
Régen ezt a vászondarabot a terhesség kezdetén elvitték a templomba és megáldatták a pappal. Igy kérték az égieket, hogy egészséges gyermeket hozhassanak világra.
- Anyósom elküldte nekem az ő régi, valamikor megáldott haskötőjét, amiben a férjemet hordta ki, viseljem ezt én is. Fél óra, amíg magamra tekerem, és este ki lehet csavarni, úgy beleizzadok - mesélte szomszédasszonyom.
Ő azonban modern nő, vásárolt magának egy szép, új, gumírozott haskötőt. Biztos, ami biztos, néha azért felveszi az anyósét is.
Nyilvánvaló azonban, hogy a japán kismamák sem a szent haskötőnek köszönhetik egészséges gyermeküket.

MAZSOLÁK, NŐKRŐL (T)
· Anya, gyermekével a hátán, utazik a tömött buszon, állva. A gyerek bőgni kezd. Típikus kényes helyzet, mivel az anaya mozdulni is alig tud, a gyermek meg ugyebár nincs tekintettel semmire, és csak bömböl. Az anya beveti az ilyenkor szokásos technikát, és ütemesen elkezdi magát előre-hátra himbálni, már amennyire ez álló helyzetben, kapaszkodás közben lehetséges. A dolog természetesen eredménytelen, a gyerek feje ide-oda ütődik, de a hangzavar nem csökken. Igy megy ez egy darabig, aztán hirtelen - csend. Az anya és gyermeke eltűnik a képből. Hol lehetnek? Nem volt közben megálló, le nem szállhattak. Megvan! Az anya a zúfolt buszon leguggolt, és most ott, és úgy, guggolva, nyugodtan szoptat! Senki nem szól egy szót sem, még csak nem is jelzik magatartásukkal, hogy valami szokatlan történik, olyannyira, hogy még most sem adja át senki sem a helyét.
· A takarékos feleség mindig megnézi, mit vásárol, és hol. Zsuzsát egyik japán barátnője hívta, nem akarja-e elkísérni vásárolni? Ugyanis férje adott neki egy kis pénzt. El is mentek, egy nem is túlságosan közeli áruházba, ahol az illető már ismerős volt, afféle törzsvásárló, így joggal számíthatott egy kis árengedményre. A dolog be is vált, a hölgy fantasztikusan olcsón vásárolt, egy gyémántgyűrűt, eredetileg 1,980,000 jen helyett 980,000 jenért! Igy aztán a jól megérdemelt 5000 jenes ebéd is belefért még a napba. (Az illető férje egyébként egy 80 főt foglalkoztató exportcég tulajdonosa. Lám, lám, nekünk sem GMK-zni kellene, hanem exportálni!)

HUMOR
Ma hallottam az első japán viccet! Nem fantasztikus? Igy szól: "Hogyan lehetséges, hogy 15 millió tokiói elfér egy ilyen kis területen? Csak úgy, hogy közülük 5 millió állandóan a vonatokon lebeg!"


12+1. LEVÉL
1988. JÚLIUS

...nem vagyunk babonásak, de jobb félni, mint megijedni, és talán jobb elkerülni a 13-as számot. A 13-as számhoz hasonló, szerencsétlen szám egyébként itt is van, amelytől babonásan írtóznak a japánok: ez a 4-es. A dolognak racionális oka van: a "négy" egyik kiejtési formája japánul "si", és ugyanúgy hangzik a "halál" szó (egyik) olvasása is. Ezért aztán csak természetes, hogy a kórházakban nincsen 4-es számú kórterem.
TANABATA FESZTIVÁL (T)
Természetesen már megint magunkról és a MIA-ról lesz szó. A helyzet a szokásos: ismét egy ünnep (macuri) készül, kedves pártfogóink ismét be akarnak vezetni bennünket a rejtelmekbe, és ez egyben ürügy arra is, hogy együnk-igyunk-barátkozzunk, és így, mintegy 50-ed magunkkal, meghívást nyerjünk egy újabb japán otthonba. Kezdem is már érezni, hogy nagyon el vagyunk kényeztetve, nem lesz ennek jó vége. Szoktam is mondogatni nekik, hogy mindenkit szeretettel látunk Magyarországon, csak azt az egyet kérjük, hogy ne egyszerre jöjjönek.
Apró bevezetésként meghívtak bennünket (kizárólag kis családunkat) egy koncertre, ahol igazi japán zenét játszottak a koto nevű 13 húros hangszeren, más néven japán gitáron, amely - nekem a laikusnak - úgy tűnik, hogy a gitár és a hárfa valamiféle kereszteződése. A zene szép volt, valóban fel is lehetett benne fedezni némi hasonlatosságot a magyar népzenével.
A dolog szokás szerint egyebekben is tanulságos volt: a színhely egy általános iskola, az előadóművész viszont a Tokiói Zeneakadémia vezető tanára, aki két tanítványával (mindhárman hölgyek), és egy férfi kísérőjével együtt, ingyen és önként lépett fel az iskolában, szombat délután, rettenetes hőségben, egy olyan teremben, ahol két ventillátor jelentette a légkondicionálást kb. 40 ember számára. Az illető hölgy egyébként olyan nagy szaktekintély, hogy már a császárnak személyesen is játszott! A koncert 2 órán át tartott, a zenészek végig mosolyogva, szerényen és kedvesen viselték kimonójukat a melegben. A férfi volt a kivétel, de csak annyiban, hogy ő kimonó helyett sötétkék öltönyben és zokniban lépett fel.
A tanabata macuri alkalmából Morii szan házába látogattunk el, amely egy igazán gyönyörű ház, első a műfajban. (A lakásokról és a lakáshelyzetről majd később még lesz szó). Morii szan arról nevezetes, hogy ikebanát tanít, amiről számos, szebbnél szebb váza és tartalmuk uralkodott a lakásban. Ezen kívül egy iskolában is tanít, angolt. Kísérletképpen ugyanis most vezetik be a jokohamai iskolákban, hogy az angolt mindenütt egy angol anyanyelvű tanár tanítsa, közösen egy japán anyanyelvű angol tanárral. Ebben a dologban ő a kísérleti japán nyuszi, és mi is azok voltunk, mert meghívta a partira a tanítványait is, hogy össze legyenek eresztve igazi külföldiekkel. Aranyos jelenet volt, az iskolások - valamennyien bájos jukatában - berajzottak, és elették az összes főtt kukoricát a fiaim elől.
Erre az alkalomra mi is jukatát öltöttünk.
Az eseménynek érdekes következményei lettek. Az egyik, hogy (hangsúlyozom) majdnem zavarba jöttem, amikor két csinos hölgy beparancsolt egy szobába, ahonnan a többi nőt előzőleg kizavarták "most férfi öltözik!" felkiáltással, majd közölték, hogy szabaduljak meg ruházatomtól, és se szó, se beszéd (pardon, ez azért túlzás, mert végig be nem állt a szájuk), elkezdtek átöltöztetni. Szóhoz sem jutottam a meglepetéstől, valamint attól, hogy szorosra húzták az övet a derekamon.
A másik következmény az volt, hogy megjelentünk az újságban! Már a közölt kép is lenyűgőző, de a szöveg egyenesen fantasztikus! A nagyszerű világlap, a Midori Sinbun riportere kicsit eleresztette a fantáziáját. Már a cím is jó: "A gaidzsin is kedveli a jukatát". Mivel pedig a riporterrel a helyszínen kölcsönösen névjegyet cseréltünk (az én csodálatos japán névjegyemet csatolom tárgyi bizonyítékként), és ezt ő japán szokás szerint alaposan tanulmányozta, mielőtt hatalmas mennyiségű söradagját elfogyasztotta volna, ezért a képhez a következő szöveget írta: "a szakállas gaidzsin, Radonai Tamaszu, aki a Tokiói Műszaki Egyetemre jött Svédországból, japán nevet is választott magának, és nagy örömmel viseli jukatáját. Radonai szan szerint a jukata nyáron, nagy melegben a legjobb viselet, mert a gallérjával legyezheti magát. Először ugyan kicsit zavarban volt, de most már ez a kedvence, és elhatározta, hogy ha majd hazatér, otthon is ezt fogja viselni a nagy melegben, és hideg mugicsát fog inni." (A mugicsa búzából főzött tea, én nem nagyon kedvelem, de hűsít.)
Mit szóltok? Svéd névrokonom furcsa egy szerzet lehet, ha annyira szégyelli magát a jukatában, hogy vigyorogva odaáll a díszes hölgykoszorú közepébe nyakig szorosan vászonba bugyolálva, és még legyezgetni is elfelejti magát, sőt, még azt is hajlandó elfelejteni, hogy Svédországban nincs is ilyen meleg nyár. Most már csak egy dolog aggaszt: nem fog-e a svéd nagykövetség belekötni abba, miért utazik egy állampolgáruk magyar útlevéllel?
A tárgyilagosság kedvéért meg kall állapítanom, hogy Zsuzsa viselte a legszebb jukatát, és nagyon jól állt neki, bár a képen tőle balra álló izraeli hölgy sem éppen csúnya, a nepáliról nem is szólva. A terjedelmes egyiptomi hölgyből viszont már nem sok fért a képbe. Ez még csak hagyján, de vendéglátóink nem találtak ráillő méretű női jukatát, ezért egy férfijukatát adtak rá!

POLITIKA (T)
Minthogy ez is hozzátartozik az élethez, essék erről is szó. Vannak országok, ahol az emberek ezt a kérdést kissé eltúlozzák: állandóan politikáról fecsegnek, mindenki okos, mindenki mindent jobban tud, jobban értesült a másiknál, és egyedül érvényes véleménye van. Van olyan hely is, ahol hetenként kezdenek új reformba, miközben a termelékenység egyre kevésbé nő. Van olyan hely, ahol 4 évre választanak elnököt, és a választás két évig zajlik. Van olyan is, ahol szándékosan is, véletlenül is lőnek; olyan is, ahol egyszerre csinálnak Olimpiát és tömegzavargást.
Japán, úgy tűnik, ebben is kivétel. Az embereket nem a politika, hanem a munka érdekli, a politikusok pedig azzal vannak elfoglalva, hogy az exportot segítsék elő (úgy, hogy azért a lóláb ne lógjon ki nagyon). Itt a miniszterelnök választása, mint döntő fontosságú politikai esemény, úgy zajlott le, hogy az LDP (Liberális Demokrata Párt) hosszas tanácskozás után felkérte a régi miniszterelnököt, nevezze meg az utódját! Nakaszone közölte, hogy rendben, de csak akkor, ha senki sem befolyásolja, és mindenki elfogadja a döntését. Ezt is megígérték, aludt hát egyet, és másnap kihirdette: a főnök Takesita, de a másik két jelölt is megkapja a következő két legfontosabb politikai beosztást.
Az átlagemberhez a hírek szabadon eljutnak, a világ minden részéről. Nincs még egyetlen olyan napilap a világon, mint a 3 legnagyobb japán lap. Van olyan, amelyik 20 millió példányban jelenik meg naponta! A 8 TV csatorna mindegyik este sugároz híreket, és két csatornán is 1,5 órás híradó megy. Az átlagjapánt ennek ellenére nem érdekli nagyon a politika, és ismeretei meglepően alacsony szinten állnak. Egy példa:
Mi az, hogy kommunista?
Még a cseresznyevirágzásos majálison történt, hogy egy társaság meghívott egy kis "nemzetközi kommunikáció" kedvéért. Amikor meghallották, hogy magyarok vagyunk, egyikük hozzám fordult, és közölte, hogy ő kommunista. Mondtam, hogy örülök, de érdeklődésére megmondtam, hogy én viszont nem vagyok az. Már ő sem nagyon tudott mit kezdeni ezzel, de másnap aztán a kollégák a laborban... Elmeséltem előző napi élményemet, és amikor a fenti részhez érve, mondtam nekik, hogy milyen furcsa Japánban kommunistát találni, a jelenlevő négy, egyetemet végzett személy gyanúsan üveges szemmel nézett rám. Az egyik meg is kérdezte: "mi az, hogy kommunista?" Azt hittem, nem értették meg a szót, magyaráztam, hogy Marx, kommunista párt, SzKP, semmi. Egyedül Gorbacsovról hallottak, (a "Peresztrojka" című könyv japán fordításban hetekig bestseller volt, az első négy hely között szerepelt a nem szépirodalmi kategóriában), de az a hír, hogy Gorbacsov kommunista, kissé elképesztette őket! Végül előszedtem a nagyszótárt is, de abból sem értették. Hiába no, ez itt eléggé ismeretlen fogalom. A mi országunkról is csak mint a "Keleti blokk tagjáról" beszélnek.
Nehogy azt higgyétek, hogy ez egyedi eset volt! Zsuzsa angolul tanuló barátnőinek a "common" (közös) szó jelentését akarta megvilágítani a "communist" szóval. Az üveges szemek itt is azonnal megjelentek.


14. LEVÉL
1988. AUGUSZTUS

VAKÁCIÓ! (T)
Kitört hát itt is! Július 20-tól szeptember 1-ig tart. Biztos jele, hogy a vonatállomásokon kicsiny asztalokat állítottak fel, pecsételő párnákkal és bélyegzőkkel, és a kisiskolások serege megkezdte szokásos népvándorlását. ennek a tömeges játéknak a neve "szutanpu rarii", és akik már tudják, mit jelent a dzsápáníz inglis, kitalálták bizonyára, hogy ez nem más, mint az angol "Stamp Rally", vagyis bélyegzőverseny japánra ferdítése. Lényege, hogy a gyerekek vesznek egy olcsó, egynapos bérletet. Ehhez kapnak egy színes füzetet, benne az adott vasútvonalhoz tartozó állomások leírásával, és a díszes bélyegző helyével. A feladat az, hogy az összes állomásra elutazva, mindenütt bélyegezni kell. (Modernizált kék-túra). Hogy mi jár annak, aki a feladatot teljesíti, azt nem tudjuk, és valószínűleg nem is fogjuk megtudni, mert a mi fiaink nem fognak beszállni a dologba (többek között azért, mert már kívülről ismerik a környék összes állomását). A japán gyerekek halálosan komolyan, kis hátizsákkal és kulaccsal, csapatostul szállják meg a vonatokat, és buzgón (rohanva) pecsételnek. Ez az elfoglaltság még mindig jobb, mint azok a gyerekseregek, akik unalmukban ellepik a szupermarketeket, de azért én ezt a játékot sem kedvelem igazán, mert az amúgy is állandóan nagy forgalom mellé teljesen fölöslegesnek tartom, hogy csoportosan rohangáló, szertelen, tolakodó és roppant udvariatlan gyerekekkel tömjék meg a vonatokat. Hogy a fokozott balesetveszélyt már végképp ne is említsem.

BIZONYÍTVÁNY (T)
Bizony, Zoli ismét bizonyítványt kapott, pontosabban a harmadévi értesítőt. És bizony, ismét irigyeltem, mert nekem soha nem volt japán bizonyítványom, neki meg ez már a harmadik. Csuda aranyos. Ismét három fokozatú értékelés van: "haladó", "normális" és "még egy kicsit". Zolikánk megmérettetetett és jónak találtatott: japán nyelv - normális, ezen belül egy alpont külön dícséret. Matek, tudomány, társadalom (ez utóbbi kettő együtt az otthoni környezetismeret) - haladó, egy-egy dícsérettel. Zene, technika - normális (furulyázásból dícséret), torna - még egy kicsit. Ami pedig otthon a magatartás és szorgalom, az itt egy kb. 10 pontból álló részletezés. Zolival meg vannak elégedve, kiemelték aktivitását, szervezőkészségét. Ezért is külön dícséretet is kapott.
Hosino szenszei nem győz csodálkozni, mondván, ahogy Zoli még olyan tárgyakból is a legjobbak között van, mint pl. a japán nyelvtan, amit igazán nem várt volna. Harmadik osztálytól szigorúan meg van szabva, melyik minősítésből mennyi lehet egy osztályban. A legjobb és legrosszabb minősítést kapottak aránya 15% minden tárgyból. Szegény tanárok emberfeletti dilemmák előtt állnak, mikor énekből is csak ugyanannyi "haladó"-t oszthatnak ki, mint mondjuk matekból. Arról nem beszélve, hogy ha valaki javít, és eredményei alapján már a legrosszabbak közül bejuthatna a közepesek közé, erre csak akkor van módja, ha helyette egy másik gyerek lekerül a legalsó kategóriába. Hasonló ez a mi régi "Ki Mit Tud"-os székes-helycserés szisztémánkhoz, csak éppen állandó mozgás van a székek körül. Ezzel a szerintem pedagógiailag vitatható módszerrel a gyerekekben a versenyszellemet kívánják fejleszteni, ami szerintük a teljesítményre kíváló hatással van. Ez bizonyára igaz is, mint ahogy azt sem lehet tagadni, hogy részben ennek a következménye, hogy minden évben iskolakezdés körül a tizenéves gyerekek körében történik néhány tragikus öngyilkosság.
Zoli fiam egy személyre szóló házi feladatot is kapott a szünetre: sokat kell rohangásznia a friss levegőn, és sok zöldséget kell ennie. Zoli viszont szomorú az eredménye miatt, mert két kedvenc tárgyából, az énekből és a kalligráfiából, "csak" normális. Nem érti még szegény feje, hogy a botfül és a botkéz is szerepet kap bizonyos osztályzatokban.

FŰNYIRÁS (T)
Döbbenetes hírem van: most a kommunista szombatról fogok írni. Mert itt ez is van ám! Azt mondja nekem a titkárnőnk: ne felejtsem el, holnap lesz a közös fűnyírás! Én már tudom, mihez tartsam magam, és ezért csak szelíden megkérdezem, hánytól hányig. Rezignált válasz: 4-től 5-ig. (Tavaly még délben volt, de az idén a nagy meleg miatt kitolták későbbre, most meg persze nincs meleg).
A megjelölt időpontban gyülekezett az egész tanszék. Felszerelés: minden harmadik személynek jut egy rozoga sarló, minden negyediknek egy használt vesszőseprű, és kész. Ja, dehogy is! Mindenkinek jut egy pár fehér kesztyű. Ezzel neki is látunk a munkának, tanárok, diákok, kart karba öltve. Mellettem a tanszék soros elnöke tépi a füvet, a megszokott öltöny-nyakkendő helyett ezúttal talpig base-ball játékosnak öltözve. Kicsit odébb titkárnőnk kedves barátnőjével együtt guggol, és miközben megállás nélkül pletykálnak, egy óra alatt kb. fél négyzetméter területről kézzel teljesen kiirtják a füvet. Szerszám nélkül, ímmel-ámmal, és a szakértelem, valamint a szervezés (!) teljes hiányában folyik a munka, olyannyira, hogy ez még nekem is csípi a szememet, pedig én magam sem vagyok egy született gazdálkodó. Meg is említem a professzornak, hogy azt a munkát, amit itt 60-an egy óra alatt, ráadásul rosszul, elvégzünk, egy profi kertész, hagyományos kézi szerszámokkal, talán egy fél óra alatt megcsinálná. "Igen, ez így van" - hangzik a professzori válasz, "de ennek a munkának elsősorban más célja van", - és most figyelj, magyar ember! - "mégpedig az, hogy elmélyítsük a közösségi összetartozás érzését a tanszéken belül".
És valóban, mihelyst letelik a kiszabott óra, mindenki otthagy csapot - papot, és rohan oda, ahol kezdik mérni a sört, persze a közös tanszéki alapból. És miközben ily módon jókedvűen mélyítünk, ismét felkeresem a professzort, hogy átadjam neki ezen a téren bőségesen meglévő tapasztalataimat. Mégis csak nagy a különbség a magyar és a japán társadalmi munka között: először is, a magyar nem húz fehér kesztyűt a munkához, másodszor, nálunk előbb jön a sör, és csak azután (legfeljebb) a munka.
Azt már valóban az élet rendezte el úgy, hogy egy héttel a nevezetes fűnyírás után megjelent az egyetem udvarán egy jó kis autó, felszerelve egy robotgéppel. A kocsi tetején állt egy ember, fehér kesztyűs ujjaival egy drótnélküli távirányító gombjait nyomogatta, így irányítva masináját, amelyik gyorsan és pontosan nyírta a füvet, stuccolta a bokrot, szedte ki a gazt...
Megjegyzés: A fehér kesztyű roppant lényeges elem a történetben. Szinte az első dolog volt, amit a fiaink Japánban észrevettek, hogy egy csomó ember fehér kesztyűt visel a munkában. Igy a rendőr, a vasutas, a taxisofőr, de még a segédmunkás is, bár ez utóbbi kesztyűjének színe már inkább "piszkosfehérnek" mondható. Családi mondásunkká is vált, ha látunk egy rendőrt, rögtön harsogjuk: "ez a rendőr szolgálatban van, mert fehér kesztyűt visel". Egyszer aztán estefelé láttunk egy nénit, aki feltűnően ácsorgott egy utcasarkon. A fiúk el is kezdték találgatni, mit dolgozhat a néni, mert - fehér kesztyűt viselt.

METEOROLÓGIA
Csak egy rövid jelentésre futja az időmből. A meteorológiát itt fejlett technikával, nagy igyekezettel - és amennyire ez a japán igyekezetből természetesen következik, nagy megbízhatósággal művelik. Szeretik pl. az ilyen kijelentéseket, hogy: "a cseresznyevirágzás három napot késik", vagy hogy "ma véget ért az esős évszak". Ez utóbbit be is jelentették, és valóban, aznap felszökött a hőmérő higanyszála. Igen ám, de másnap beborult az ég, és újra zuhogott az eső! De nyomban kész volt a magyarázat. "Ez már nem az esős évszak, itt a nyár, de éppen jött egy tájfun".

KÚTBA ESETT NYARALÁS (T)
Hónapokon át készültünk az idei nyaralásunkra.. Megtudtam, hogy az egyetemnek van egy nayralója Ó-Araiban, ahol gyönyörű a tenger. Dolgoztattam szegény titkárnőnket, beszereztettem a szükséges információkat, lefoglaltattam a helyet. Kiderült, hogy két teljes éjszakára ott is lehetünk! Beutaztam az egyetem központjába, ráment egy fél napom; befizettem előre a szállásköltséget, kialkudtam az étkezést, lefoglaltam a teniszpályát (másfél hónappal előbb, és percre pontosan). Tanulmányoztam a menetrendet, megterveztem az utat, pénzt vettem ki a bankból, mert bizony kellett, drága a vonat. Külön kétszer be kellett utaznom Akihabarába, megjavíttatni a videokamerát, ami természetesen a nyaralás előtt romlik el, hiába, olcsó húsnak híg a leve. Végül, két éjszakán át tanulmányoztam a tájékoztatót, magoltam a japán szavakat, hogy tengeri akvárium, létesítmény, fürdőhely stb. Zsuzsa becsomagolt, új táskát vett, meg szandált a fiúknak, és két vekkert is beállítottunk reggel 6-ra. Este aztán már láttuk a felhőket az égen, jöttek sorban, mint a libák, és reggelre már itt is volt a No. 12-es tájfun! Nem maradt más hátra, mint telefonálni a titkárnőnknek, lemondani az egészet, és sajnálni az elveszett foglalási díjat. Most már második napja ülünk itthon, zuhog az eső, én verem a billentyűket, Zsuzsa meg veri a fejét a falba, és emlegeti, miért is nem a Hufnágel Pistihez ment feleségül? Ő biztosan nem hozta volna el Japánba! (A gyerekek ezalatt jólnevelten verik egymást).
Ma még földrengés is volt, mindennek a tetejébe, ami az általam már régen kigondolt konfliktushelyzet beálltát jelentette. Ugyanis a rengeteg ismertető és szórólap szerint, valamint a földrengésvédelmi gyakorlatokon tanultak alapján, ha földrengés van, azonnal ki kell nyitni az ablakokat, mert ha mozog a ház, deformálódhatnak a tokok, beszorulhatnak az ablakok, és nehezíthetik a mentést. Ha ellenben tájfun jön, akkor két-három napi élelemmel felfegyverkezve, be kell zárkózni a lakásokba, és minden ajtót és ablakot igen szorosan be kell zárni! Most pedig, itt volt mind a kettő egyszerre! Nyissunk, vagy csukjunk? Ez volt a dilemma.


15. LEVÉL
1988. SZEPTEMNER

MEGLEPETÉS!
Amint látjátok is, akadt még egy szerzőtársunk! Zoli elvállalta - némi rábeszélés után - a beszámolót kirándulásunkról a Japán Alpokba. Azt hiszem, teljesen felesleges, no meg nem is nagyon illnedő a jeles szerző elébe vágnunk. Annyi magyarázatot hadd tegyünk a dologhoz, hogy a "gaidoszan" jelentése az angol "guide"-ból jön, vagyis idegenvezető. Legfontosabb munkaeszköze egy zászló, a csoport szimbólumával, valamint természetesen az elmaradhatatlan fehér kesztyű.

GAIDOSZAN VOLTAM
Írta: Zoli
Életünkben először befizettünk egy két napos buszos kirándulásra. Mostanáig azért nem fizettünk be ilyen kirándulásra, mert nagyon drága. Ha arra gondolunk, hogy elmegyünk vonattal, akkor az azért nem jó, mert nem tudjuk, hogy hol van valami érdekes; és az is nagyon drága.
Tehát felszálltunk egy ilyen buszra. Ott bemutatkozott a két kísérő néni. Akkor az egyik elmondta, hogy a buszon vannak külföldiek is. Hozzánk fordult és elkezdtünk beszélgetni.
Ezután odaértünk arra a helyre, ahol a delet töltjük. Itt (egy) oda lehetett menni, ahova akartunk. Utána elmentünk egy olyan helyre, ahol van egy japán vár. Ezt a várat harcolásra használták, ezért nem volt benne semmi. Mikor gyülekeztünk, akkor segítettem a vezető néninek. Ettől kezdve mindig segítettem a néninek.
Utána elmentünk egy régi-régi iskolába, ami nem japán, hanem külföldi, de azért japán gyerekek tanulnak benne. Ezután elindultunk abba a szállodába, ahol aludtunk. Az út olyan magasra vitt és olyan kanyargós volt, hogy én hánytam. A szállodában adtak igazi japán vacsorát és reggelit.
Másnap reggeli után elmentünk a függővasúthoz és egymás után két függő vasútra is ültünk. Ez a két függővasút majdnem háromezer méter magasra vitt fel. Utána elindultunk haza, de útközben megálltunk és sétáltunk egy jó nagyot. Ezután megettük az ebédet és egyenesen hazamentünk.

IBUSZ ÚT JAPÁN MÓDRA (ZS)
Gaidoszanunk mindent a valósághoz hűen írt le, de én azért kicsit kiegészíteném az ő remek útibeszámolóját.
Hogy itt megint valami számunkra szokatlan dolognak leszünk a tanúi, arra akkor kezdtem gyanakodni, mikor az utazás előtti délelőttön megszólalt a telefon. Csicsergő női hang elmagyarázta, hogy ő annak az utazási irodának az alkalmazottja, ahová befizettük a túrát, majd hosszasan és igen udvariasan érdeklődött, biztosan értünk-e mindent, tudjuk-e, hol van a gyülekezőhely és odatalálunk-e? Tekintve, hogy a tájékoztató füzet szerint a gyülekezés Tokió belvárosának egyik legismertebb csomópontján, Sindzsukun volt, sietve megnyugtattam a hölgyet, hogy cseppet se aggódjon, nem fog a busz nélkülünk elindulni.
Másnap aztán Sindzsukuhoz értve már komolyabban vettük a hölgy aggodalmát. A megadott helyen ugyanis kb. 20 különböző csoport és 20 különböző busz találkahelye volt. Szerencsére minden utazási iroda számos csinos lánykát helyezett ki egy-egy jellemző színű és feliratú zászlócskával és utaslisták tömegével. Csak a megfelelő néhány kandzsit kellett ismernünk és már tereltek is bennünket buszunk felé. A busz előtt azért újabb két csinos hölgy és újabb utaslista várt bennünket. Ujra azonosítottak bennünket, majd beszállhattunk. Mondanom sem kell talán, a buszban két hölgy, valamint egy utaslista várt bennünket.
- Á, Radonai szan és 3 fő! - felkiáltással átestünk a végső azonosításon, és végre elfoglalhattuk helyünket. Körülöttünk néma csendben üldögélt egy teljes busznyi utas, holott az indulásig még egy jó félóra hátra volt.
Alighogy elindultunk, egyes számú idegenvezetőnk magához ragadta a mikrofont és azonnal szerepelni kezdett. Bemutatkozott és alaposan kihegyezte azt a nem mindennapi helyzetet, hogy személyünkben gaidzsinok is részt vesznek az utazáson.
Oda is jött hozzánk és összeszedve teljes angol tudását, a gyerekekhez fordult:
- Mi a nevetek?
Ekkor következett a fiúk ilyenkor elmaradhatatlan attrakciója: Zoli és Miklós egymás szavába vágva, pergő nyelvvel japánul biztosították a nénit, hogy sajnos nem értenek angolul, ezzel szemben japánul csak tessék nyugodtan, és mellesleg mindannyian magyarok vagyunk, nem pedig amerikaiak. A gyerekek pillanatok alatt a figyelem középpontjába kerültek, és ott is maradtak az út végéig.
Mindkét idegenvezetőnk maga volt a csoda. Személyre szólóan törődtek minden utassal, mindent tökéletesen megszerveztek, sőt, a hosszú buszút unalmas óráiban ha kellett, saját gyártmányú kvízzel, ha kellett, táncdalénekléssel szórakoztattak bennünket.
Néhány szót az utasokról is szólni kell. Kirándulásunk a nyári szünidő utolsó két napjára esett, ezért erősen árengedményes volt. Rendes japán családokban a gyerekek ilyenkor ugyanis a tetemes házi feladat elkészítésével vannak elfoglalva és eszükbe sem jut kirándulni. Társasutunk olyan olcsó volt, hogy ha magunk vállalkozunk erre az útra, ekkora összegből még a vonatköltség sem igen tellett volna ki. És hol van akkor még a szállás és a két étkezés? Nyilván a többi utas sem a dúsgazdagok, hanem a szerényebb jövedelmű rétegekből került ki. Ez meglátszott abból is, hogy amikor a busz ebédidőben egy útszéli parkolóban megállt, senki nem rohant a pénzét költeni, hanem a legtöbben az otthonról hozott elemózsiás csomagocskákat bontogatták.
Ezek az autópályák mentén sűrűn elhelyezett pihenőhelyek is igen tanulságosak. Mindenütt olcsó élelmiszerárudák, ingyen teával szolgáló csapok és tiszta mellékhelységek fogadtak minket. Természetesen az elmaradhatatlan o-miage árusokkal. Az o-miage tulajdonképpen azon kis szuvenírek gyűjtőneve, amit a legkisebb útról is illik vinni közeli ismerősöknek, kollégáknak, barátoknak - és saját magunknak. Az o-miage leggyakrabban egyébként a praktikus japánoknál ehető holmi, hiszen az évek során egyébként összegyűlő sokféle csecsebecsének helye sem lenne az apró lakásokban.
Utitársaink közös jellemvonása volt az udvariasság. Soha senki semmiféle találkozón nem váratta meg a többieket. Ha a Gaidoszan azt mondta, hogy 10 óra nulla-nulla perckor találkozunk a busznál, nem kellett várni egy percet sem. Senki nem nyitotta rá a társára engedély nélkül az ablakot, és nem fújta mások képébe a cigarattafüstöt.
Éjszakánkat egy rjokánban töltöttük. A legtöbb rjokánt természetes hőforrás mellé építik, igy a hagyományos fürdő mellett ott a szabadba épitett medence is. Általában külön a női és a férfi. A kis medencét gyönyörű fák, bokrok, de főleg kövek veszik körül. Ne csak a testünk, a lelkünk is élvezkedjen.
A mi éjszakai nyugvóhelyünkön is olyan gyönyörű volt a kis fürdő, hogy szerettem volna lefényképezni, természetesen a benne pancsoló hölgyekkel együtt. A japán nők az uszodai öltözökben képesek dupla annyi időt tölteni öltözködéssel, mint szükséges lenne, csakhogy ki ne villanjon egy meztelen kebel vagy hátsó. Az o-furoba lesütött szemmel, kis kendőcskét tartva maga előtt óvakodik be mindenki, majd gyorsan lekuporodva elmerül nyakig a vízben, kendőjét gondosan magára terítve. Joggal gondolhattam hát fényképezőgépemmel feltűnve, hogy ez egyszer az udvarias japán hölgyek meg fognak engem verni. Ám teljesen másként történt. A jelenlevők eligazgatták ágyékukon a törülközőjüket, megigazították gyorsan a frizurájukat, majd szemüket lesütve várták a vaku villanását. Egyetlen éltesebb hölgy mászott csak gyorsan ki a partra, ezt mormogva maga elé:
- Csak nem fogja egy nagymamával elcsúfítani a képet?
A hőforrás, úgy látszik, feloldja a gátlásokat, mert másnap a buszból több szabadon álló fürdőt pillantottunk meg a messzeségben. Ilyenkor idegenvezetőnk "Balra nézz, popsik!" - felkiáltással hívta fel figyelmünket a látványra.
Közösen eltöltött esténken igazi japán vacsorát kínáltak nekünk a szálloda éttermében. A társaság megfürödve, a szállodai jukatában, ami éjszakai öltözetül szolgál - vett részt rajta. Igen mérsékelt mulatozás jelei mutatkoztak, néhányan a kis pohárka szake mellé egy üveg sört is elfogyasztottak.
Vacsora után a gyerekeknek a szabadban megrendeztük a szokásos kis tűzijátékunkat, szerencsére személyi sérülés nem történt. Gaidoszanunk vásárolta meg a szükséges kellékeket. Úgy látszik, ez is a szolgáltatások része volt.
Útunk egyébként pontosan olyan volt, ahogyan azt Zoli leírta. Vele született szerénysége megakadályozta, hogy azt is leírja, hogy hazafelé a buszban főleg ő birtokolta a mikrofont, és szórakoztatta a nagyérdeműt. Amikor már végképp nem volt más ötlete, magyar népdalokat énekelt. Nem csoda hát, ha az út végén minden utas külön odajött hozzánk és elbúcsúzott a fiúktól. "Genki-de -ne!" -hangzott a jókívánság vagy ötvenszer a tokiói éjszakában a kihalt belvárosi utcán. Vagyis: "további jó egészséget, gyerekek!"

ÉS JÖTT EGY TÁJFUN... (T)
Hát ezen a nyáron, ki tudja, hányadszor, megint a tájfun jött közbe. Szeptember 15-e ünnep lévén, meghívtak bennünket egy nagy őszi macurira. Az ilyen népünnepélyek egyik nagy attrakciója az, amikor óriási tömeg bíztatása közepette beviszik a templomba a mikosi-kat, vagyis a (hordozható) oltárokat. Egy-egy mikosi persze akár 200 kg is lehet, és ugyancsak kell a bíztatás annak a 15-20 embernek, akik a vállukra vetett rudakon egyensúlyozva, harsány, ritmikus "vassoi, vassoi" kiabálással cipelik a terhet. Ezúttal nekem is be kellett volna állnom, de a döntő pillanatban éppen megint jött egy tájfun... Pedig Zsuzsa már előre fantáziált, hogyan festek majd fejemen egy törülközővel, ruha helyett egy szál gyolcsban az ágyékomon, és már készítette elő a fényképezőgépét. Hiába! Talán majd legközelebb.


Folytatás