Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
A különös barlang
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon okos róka. Kotoréka egy mély barlangban volt, ahol senki sem gyanított már élőlényt.
Történt egyszer, hogy míg ő eledel után járt, egy nagy oroszlán járt a vidéken. Jelenlétét minden állat megérezte, hát rettegve elrejtőztek. Nem is talált az oroszlán semmi élelmet. Nagyon éhes volt, korgó gyomorral tévedt oda a róka barlangjához. Azt gondolta magában.
- Itt elrejtőzöm. Majd csak jön valaki éjszakára! Csendben meglapulok, s a gyanútlanul érkezőre rávetem magam, mert nagyon üres a gyomrom.
Bement a barlangba és lefeküdt. Ezalatt a róka is visszaérkezett, és felfedezte az oroszlán talpainak nyomát. De nemcsak azt fedezte fel, hogy oroszlán járt erre, hanem azt is, hogy a nyomok bevezetnek a barlangba, de onnan kifelé egy lábnyom sincs. Tehát tudta, hogy az oroszlán elfoglalta otthonát.
- Jó lesz - gondolta -, ha szedem a sátorfámat, különben még vacsora lehetek.
Már inalt is, de a saroknál meggondolta magát és visszafordult. A barlang bejáratánál elkiáltotta magát.
Te barlang! - várt egy kicsit, majd újra kiáltott - Te, Barlang! Mért nem felelsz? Hát így tartod be az egyezséget? Máskor mindig feleltél, ha megszólítottalak. Most mért nem szólsz? Ha nem felelsz, más barlangba megyek aludni!
Az oroszlán minden szót hallott, s így gondolkozott.
- Nicsak! A barlang biztosan azért nem szól, mert az egyezségben az is benne van, hogyha van itt valaki, akkor nem válaszol, és csendben marad. Ha engedem, hogy a róka elmenjen, megöl az éhség, inkább megszólalok én a barlang helyett.
EI is ordította magát, csak úgy visszhangzott a barlang.
A környék minden állata meghallotta nem csak a róka, de ő futott legmesszebbre, mert ő tudta egyedül, hogy merről jön a hang.
*
- Hát csak azért - fejezte be a mesét Vakranásza -, mert hogy helyes a szólás:
A jövőre gondolj mindig, jól intézd el a dolgot,
A róka is okos volt, mert szóra bírta a barlangot.
- Most is ordít a baj gyönyörű ősi odúnkban. Szívleljük meg a tanulságos mese példáját, és meneküljünk, amíg lehet.
Vakranásza kirepült a barlangból és vele a baglyok nagy része. El se búcsúztak a királytól. De Sthira, a vén varjú nagyon örült távozásuknak, csak arra vigyázott, hogy ezt senki se lássa meg rajta.
- Ennél kedvezőbben nem is alakulhatott volna! Most nem maradt a királynak egyetlen okos tanácsadója sem. Könnyen elbánhatok velük.
Az élet a régi mederben folyt tovább. Aludtak a baglyok nappal, éjszaka kaland és élelem után jártak. Ő éjszaka aludt és nappal járt ki, és hordta, hordta a vékony száraz ágakat, melyeket fészke alatt gyűjtött. A baglyok ezt nem figyelték meg, arra gondoltak, a varjú fekhelyet készít magának. Két nap alatt összehordta a szükséges száraz gallyat, több kupacba összerakta és a harmadik napon, amikor a baglyok éjszakai útjukról hazatértek, és mély álomba merültek, elrepült. Megha-varnát, a királyt kereste fel.
Ott várta a király a hegyen, ahol elválásuk előtt megbeszélték az egész udvarával együtt. Sthira, a vén varjú így szólt Megha-varna királyhoz.
- Uram, királyom. Mindent megtettem, amit szükségesnek láttam. Kikémleltem, megtaláltam, végrehajtottam. Most csak az van hátra, hogy a zsarátnokot a máglyára dobd! Mert ezt a végső cselekedetet neked hagytam. Jöjj velem. Vegyél a csőrödbe egy égő száraz gallyat, borítsd lángba ellenségünk várát, hadd érezze meg a pokol kínjait.
A király megölelte az öreg Sthirát, s így szól:
- Előbb hallani akarom, mi történt és hogy történt, mióta nem láttalak!
- Óh, uram, királyom! Ez az idő nem alkalmas arra, hogy beszámoljak neked, Majd eljön annak is az ideje. Most gyorsan kell cselekednünk, mert a baglyok kéme észreveheti, hogy iderepültem, s értesítheti a baglyokat, s azok kirepülnek a várból. Majd ha az ellenség elveszett, mindenről részletesen beszámolok.
Ekkor egy fiatal varjú elrepült az emberek táborhelye felé, tüzükről ellopott egy zsarátnokot. Abból véve a tüzet, minden varjú száraz gallyat vett a csőrébe és lobogó lánggal repültek a bagolyvárhoz. Az egyetlen nyíláson bedobták. Hullott a tűzeső a bagolyfészkekre, a király fészkére, aki már későn gondolt Vakranásza okos tanácsára, melyet nem fogadott meg. Ott pusztult el valamennyi bagoly, jajszavuktól hangos volt az egész tájék.
A varjak pedig visszaszálltak régi otthonukba. A nagy fügefa keleti ága károgástól lett ismét hangos, lármás és a verebek csipogtak rá, a rigók csodás trillákat füttyögtek, a harkályok kéreg alatti férgeket kerestek és tarka kakukkok vígan kiabáltak.
Megelégedettek voltak a varjúvárban. A tanácskozóágon ott ültek a tanácsadók a királlyal. A királlyal szemben, az ünnepélyes helyen Sthira, a vén varjú ült, őt ünnepelte a varjúnép.
- Vén apó! Azt mondd el legelőbb, hogyan éltél az ellenség között? Nem lehetett valami nagy örömöd ez idő alatt?
- Ki törődik a szenvedéssel, ha a királyát szolgálja?! Nem emlékszel a Bhagavad Gitára? E szent eposzban Bhima, a rettenthetetlen hős, szakácsként szolgált a matszja fejedelem udvarában! Aki bölcs és túl van az átlagéletűek szintjén, könnyebben elviseli a megaláztatást, mások megvetését, nyomorúságot és számkivetést, csakhogy célt érjen.
- Hát a célodat elérted! Ellenségeidet megsemmisítetted, uralmamat biztosítottad! Ha ember volnék, azt kérdezném, mivel háláljam meg. De én varjú vagyok, és azt mondom: Így kell cselekedni annak, aki ismeri az életbölcsességet. Még dicséretet sem kér, mert tudja, hogy az Garudánál van. De én nagyon szerencsés vagyok, mert te vagy a tanácsadóm. Csak a bölcs tudja azt végrehajtani, amit te végrehajtottál, hogy fegyver nélkül, értelmed fényében győzted le az ellenséget. Hiába! Igaz a szólás:
Ha fegyvert fogsz, ellenségnek elveheted életét.
Ám ha ésszel! - századokra tönkretetted hírnevét.
Sthira, a vén varjú alázatosan hajtotta le fejét.
- Hatalmadat most már semmi sem zavarja. Gyarapítsd, királyom, a néped erejét, s mi továbbra is teljesítjük kötelességünket, mert tudjuk, hogy a te érdeked a néped érdeke. A bölcsességemet pedig vedd át tőlem és a többi véntől, óh király, hogy soha ne kerülhess olyan helyzetbe, amilyenben én megláttam a bagolykirályt. Hiszen helyes a szólás:
Kitől mit várj, megmutatja társaidnak tette-vette,
Aki bölcs, az meg is látja, hogy a dolgot merről kezdje.
És még hozzátette:
- Mert nem elég az, hogy valaki a szerencse kedveltje legyen, ha okossága nincs hozzá, nevet rajta a világ.
A varjak helyeslően bólogattak, s a vén varjú még az életbölcsesség nagy könyvéből ezt idézte: - Ifjak és öregek! Helyes a szólás:
Garuda nem uralkodik korbáccsal a kezébe!
Hiszen belátást és észt ad, jóságodért cserébe.
Nem támad, nem ver fegyverrel, mint földi ellenséget
De ha sorsod betelt akkor - elvakítja szemfényed.
Megha-vaura meg csak ennyit tett hozzá.
- Éppen úgy, mint ahogy a baglyokkal tette.
N E G Y E D I
K KÖ N Y V
A
szerzett tulajdon elvesztése
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy kedves arcú, torkos szájú kis majom. Ott lakott a tengerparton, azon a nagy dsambufán, melynek gyökerei a partig értek. Itt élt a kis majom, mert nagyon szerette a fa gyümölcsét.
Egy csendes meleg délután, amikor a nap éppen búcsúzott a tengertől, és aranyveretét csillogtatta a hullámzás, egy szép nagy delfin jött ki a vízből, és a parti nagy fa alá telepedett. Rakta-mukha, a kis majom egy ideig kíváncsian szemlélte, nézegette, s mivel megtetszett neki a delfin, így köszöntötte.
Vendég, ha akkor kopog, mikor búcsúzik a nap,
Legyen: bölcs pap, vagy pária, tartsd ott, lelked üdvöt kap.
- Ha vendégül érkeztél, fogadd el tőlem a nektárzamatú dsambut! Nagyon finom gyümölcs! Néhány szemet ledobott a fáról, s a delfin nagy élvezettel megette. Amikor elfogyott, megint kért. Közben beszélgetni kezdtek Egymás mondanivalóját nagyon érdekesnek tartották, alig győzték hallgatni a meséket. Későre járt már, amikor a delfin összeszedte maradék dsambuját, szép illedelmesen elköszönt és hazaindult. A majom a fán maradt, és integetett utána, amíg csak látta. De nem látta sokáig, mert a delfint elnyelték a tenger hullámai.
A dsambu finom gyümölcsét a delfin a feleségének vitte, és ezután már akárhányszor eljött, mindig kevesebbet evett és többet vitt haza. Ott volt a delfintanya mélyen lent, a tengerszint alatt, a korallzátonyoknál. Itt hevert a delfinné mohos, piros kövek között kényelmesen elnyúlva. Orrlyukából apró gyöngyök futottak fel a vízben, körülötte vízi virágokat himbált a tengerár. Csodálatosan szép színű halak úsztak néha arra, de messze elkerülték a vízi virágokat, nehogy bűvkörükbe kerülve életüket veszítsék. Itt éltek ezen ideális otthonban, s amióta a delfinné megízlelte a dsambufa termését, nem is akart egyebet enni.
Teltek-múltak a napok. Egyszer a delfinné, amikor még sok dsambut evett volna, megkérdezte az urától.
- Uram, ezeket a nektárzamatú finom gyümölcsöket honnan hozod? Hol terem ilyesmi? A delfin elmesélte.
- Rakta-mukha kis majommal összebarátkoztam. Ő dobálja le nekem a fáról. Nagyon okos a kis majom és hogy ezekkel engem megkínál, nagy szívességet tesz. Nem gondolod?
A delfinné elgondolkozott.
- Az a majom mindig ilyen finomat eszik? - kérdezte végül.
- Ott él a fán, és annyit eszik, amennyi kell neki.
- Akkor nagyon finom lehet a szíve. Hozd el nekem a majom szívét. Nagyon megkívántam, s úgy érzem, a kis delfineknek nagy erőt adna, és miközben őket nevelgetem, megenném a majom szívét.
A delfin tiltakozott.
- Hogy képzeled? Hogy tudnám megtenni?! Hiszen úgy megszerettem, mint ha kis testvérem volna.
- A majom szívét akarom! - hajtogatta delfinné.
- Vízlakó vagyok! Én nem tudok ölni szárazon! De még ha tudnék, se venném el barátom életét! A delfinné sírásra fakadt.
- Óh, nem szeretsz már!
- Hogyne szeretnélek. Most is előtted heverek, és gondolataidat kémlelem!
- Ez csak képmutatás tőled! Bizonyítsd be! Ha igazán szeretsz, teljesíted kívánságomat... mert én meghalok, ha nem ehetem meg a majom szívét.
A delfin elkeseredetten törte a fejét, hogyan ölhetné meg a majmot. A felesége nem is szólt már hozzá, de ha mégis szólt, az csak annyi volt, hogy majomszívet akar enni. Így indult el a delfin a legközelebbi találkozásra. A majom már szívrepesve várta, messziről kiáltozott, s így üdvözölte.
- Azt hittem, nem jössz már! Kedves barátom! Hol hagytad a jókedvedet? Mért nem szólsz hozzám olyan vidáman, mint eddig tetted?
A delfin rosszkedvűen telepedett helyére és így válaszolt.
- Összeharagudtam a feleségemmel! Nagyon keményen megdorgált, mert én soha nem hívlak meg téged mihozzánk. Azt mondta, hálátlan vagyok, mert csak elfogadom a szívességed, de nem viszonzom. Nem is engedett el, amíg meg nem ígértem, hogy magammal viszlek, vendégünk leszel. A házunkat feldíszítette gyöngyökkel, kagylókkal, virágot hordott össze. Azóta biztosan állandóan az utat lesi, úgy vár téged. Jöjj tehát, és ne késlekedj.
A majom egészen ellágyult.
- Nagyon szép tulajdonsága ez a feleségednek. Én is szeretem a vendégjárást, de hát van egy nagy akadálya annak, hogy én hozzátok menjek. Ti víz alatt laktok, én meg felette. Ezt a nagyon szívélyes meghívást megköszönöm neked, és kérlek, vedd úgy, hogy már ott voltam nálatok. Most azonban rajtatok a sor, hozd el hozzám a feleségedet. Ha te kijöhetsz a tengerből, ő is ki tud jönni. Én pedig nem tudok levegő nélkül egy pillanatig sem élni!
A delfin magyarázni kezdett.
- Óh, kedves barátom, nem úgy van az egészen! Mi nem a tengerfenéken lakunk, hanem egy korallzátonyon. Ha a hátamra vennélek, úgy vinnélek házamba, hogy még a lábad se lenne vizes. A majom tapsolt örömében.
- Óh, ha ez így is van, akkor máris mehetünk!
S valóban, egyetlen ugrással a delfin hátán termett, és biztatta, hogy induljanak. A delfin csak ezt várta. Besiklott a tengerbe, és mint a szélvész, suhant a vízben. A majom megijedt. - Lassabban menj! Lassan, mert leesem! Máris csurom víz vagyok!
A delfin már biztosnak látta a zsákmányt. Ma majomszívet eszik az asszony. Ma csend lesz a házban. Eleget tesz felesége és a jövendő delfingeneráció kívánságának. Igaz, elárulja barátját, de ezen lelkiismerete majd csak túl lesz hamarosan, viszont a feleség zsörtölődéseit már nem győzi hallgatni. Hogy valahogyan mégis elkezdje, így szólt a majomhoz.
- Becsaptalak, Rakta-mukha! A feleségem megkívánta a szívedet, most azért viszlek, hogy megöljelek.
- Hiszen én nem vétettem tinéktek! - kiáltott fel a majom, és majdnem sírva fakadt. - Miért veszitek el az életemet?
- Persze, tudom! Nem vétettél semmit! Nagyon sajnállak, kis majom, mert megszerettelek! De a feleségem kis delfineket vár, és úgy képzeli: csak akkor lesznek életerősek és bátrak, ha a te szívedet megeszi.
A majomnak mentő gondolata támadt.
- Az én szívemből akar enni, és ezért te engem meg akarsz ölni? Hát ez teljesen felesleges! Ha előbb szóltál volna, amikor még a parton voltunk, sokkal kényelmesebben teljesíthettük volna a kívánságát! A helyzet úgy áll, hogy én a szívemet nem hordom magammal. Ott maradt most is a dsambufa kicsi odvában.
A delfin megállt, majd visszafordult.
- Ennek nagyon örülök, barátom! Akkor térjünk vissza, és kérlek add át nekem azt szívet, hogy elvihessem a felségemnek.
- Nagyon szívesen! - kiáltott fel megkönnyebbülve a majom, s alig várta, hogy partot érjenek. Ott egy nagy lendülettel felpattant a dsambufára és megkapaszkodott, hogy reszketeg keze valahogy el ne engedje a fát.
- Csakhogy megmenekültem - mondta és vacogott a foga, de azért lekiáltott a delfinnek - Hej, barátom! Igaz a szólás:
Senkinek se higgy, barátom, akkor se, ha jó hozzád.
Vakon ha megbízol benne, vesztheted élted és hazád.
Magában pedig ezt gondolta.
- Mától kezdve nem feledem, amit megtanultam...
A delfin nem értette az egészet. Mit mondott a majom? Ezért felkiáltott hozzá. - Adod már a szívedet?
A majom akkorát nevetett, csak úgy rázkódott a faág.
- A szívemet? Nem vagyok bolond kivágni! Nem vagyok életunt sem, hogy hagyjam kivágni! Ostoba vagy, ha elhitted: két szívem van. De takarodj innen, míg a dsambufa ágával agyon nem verlek! A delfin nagyon szégyellte magát. Szégyellte a majom előtt de önmaga előtt is, hogy így hagyta rászedni magát. De szégyenkezni fog felesége előtt is, mert ha az megtudja, milyen ostoba volt, még elfordul tőle.
- Óh, én ostoba! Valóban ostoba vagyok. Locsogtam, ha kell, ha nem - gondolta -, de megkísérlem, hátha még egyszer lépre megy...
S hangosan így szólt:
- Most csaptalak be igazán! Nem is mondtam igazat! Csak azért találtam ki az egészet, hogy lássam bátorságodat! Ugyan mit is kezdenénk veled a tenger hullámai alatt? Jöjj újra velem! Ne félj tőlem! Tréfa volt az egész!
Ám a majom megtanulta a leckét.
- Takarodj innen! Szóba se állok veled!
- Ne űzz el - könyörgött a delfin, mert félt üres kézzel hazamenni. - Takarodj! - ismételte a majom -, mert helyes a szólás:
Azt üzenem a nejednek, menjen ha korog a gyomra!
Kegyetlen és irgalmatlan! Ne éhezzen majomra!
Keresse fel a nagy kígyót, kiáltsa be a lyukba
Békakirály nem tér vissza, inkább ugrik a kútba.
Ezt kiáltotta, és a delfin megkérdezte. - Hogyan is volt az?
A majom pedig kényelmesen elhelyezkedett az ágon és most már félelem nélkül mesélni kezdett.
Kígyókirály, békakirály
Egyszer volt egy rettenetesen mély kút. A kútban sok béka lakott, s a békanépnek Ganga-datta volt a királya. A királyra megharagudtak alattvalói, életére törtek, ezért menekülnie kellett. Bele-ugrott a lelógó vizesvödörbe és ott várta, hogy felhúzza valaki.
Soká várt, s amikor végre felért, kiöntötték a földre, s ő hamarosan eltávozott biztonságos helyre, ahol nem érhették el. Itt lapult és várt. Amint várakozott, elhagyott otthona után búslakodott, azon törte a fejét, hogyan állhatna bosszút hűtlen alattvalóin.
Aki vizet húzott, ezalatt elment, s Ganga-dana most egy hosszú, fekete kígyót látott, amint besiklott a sziklák közötti résbe. Máris tudta, hogy a kígyót felhasználja bosszúállásra.
- Ha megmutatom neki a kutat - gondolta -, hűtlen alattvalóimat mind egy szálig megöli. Odaugrott a sziklához, s bekiáltott a résen.
- Hé! Te kígyó!
A kígyó meghallotta az ismeretlen hangot, de nem szólt.
Soha senki nem szerette őt, mindenki csak azért szólt hozzá - ha ugyan szólt -, hogy szidalmazza, vagy hogy megvetését közölje vele, esetleg azért, hogy valami galád és alávaló szövetségre szólítsa fel. Míg így gondolkozott, közelebb csúszott a réshez, és halkan kisziszegett.
- Ki keres engem?
Békakirály újfent brekegni kezdett.
- Ganga-datta vagyok, a békák királya. Te ki vagy?
- Prija-darsana vagyok, a fekete kígyók királya. Mit akarsz?!
- Barátsággal közeledem hozzád, szeretném, ha a barátom lennél.
A kígyókirály felszisszent és nevetett magában. Száraz gally a tűzzel akar barátságot kötni.
- Mit locsogsz? - kiáltott ki mérgesen - , nem félsz, hogy bekaplak?!
- Tudom, hogy veszélyes dolog téged megközelítenem, de nem tehetek mást. Megtanultam, s tudom, hogy helyes a szólás:
Ha kiűzték hazájából, élete van veszélyben
Fusson - akár ellenséghez -, segélyt kérjen, ne féljen.
A kígyó végighallgatta a szálást és így gondolkozott.
- Megöregedtem, már nem vagyok olyan ügyesen és gyorsan sikló, mint ifjúkoromban voltam. Ha megeszem ezt a békakirályt, csak egyszer lakom jól, ha meg szövetséget kötök vele, elvezethet olyan helyre, ahol hosszú ideig biztosítva lesz élelem. Ezért így szólt a békához.
- Ki az, aki igaztalanul bánt veled?
- A népem!
- Hol lakik a néped?
- Szép kikövezett kútban!
- Oda nem tudok én lejutni. S még ha lejutnék is, nincs száraz hely számomra, a víz pedig nekem csak vadászterület. Eredj hát innen, míg kísértésbe nem esek és megeszlek, pedig segítségért jöttél hozzám.
Ganga-datta nem tágított.
- Jöjj velem. Majd én elvezetlek a kúthoz, és lent találsz egy szép kis barlangot is, ahol élhetsz addig, míg kiirtod egész fajtámat.
- Fajtád veszedelme és szégyene vagy! - kiáltott hangosat a kígyó. - De azért elmegyek veled! Mert ha nem lennének ilyen alávaló alakok, nem kapnék könnyű zsákmányt. Tehát veled megyek, és megeszem testvéreidet, családodat.
Ganga-datta úgy tett, mintha nem hallaná az ócsárló szavakat, s felvidulva válaszolta. - Jöjj, Prija-darsana! Tüstént indulhatunk! De egyetlen kikötésem azért van! Mindenkit megehetsz, de családomat meg az udvari népemet nem szabad bántanod.
- Nekem mindegy, hogy ki az, akit megeszem! Hozd elém, akit nekem szántál, mert számomra a béka csak béka,
Elindultak a kút felé. A kígyó siklott, a béka ugrált mellette. Odaérve, a béka beleugrott a vödörbe, s maga után segítette a kígyót. Aztán, miután súlyos lett, a vödör lassan lesüllyedt a kútba. Amikor megérkeztek, az odúhoz vezette, mely a kígyó fészke lett.
Rettegés és halálfélelem, hörgés és halálsikoly tanyája lett a kút. A békák mozdulni sem mertek, Ganga-datta pedig egymás után mutatta meg a kígyónak ellenségeit.
- Óh, mit tettél? Mit tettél? - remegett a felesége. - Azt hiszed, mi magunk megússzuk. Egyszer sor kerül reánk is!
Így is lett. Amikor elfogytak az ellenfelek, a kígyókirály így szólt a békakirályhoz.
- Nos, most mi lesz? Nekem ennem kell! Gondoskodj élelemről, mert a te kedvedért jöttem ide. - Nagyon köszönöm a szívességedet - felelte Ganga-datta -, de most már teljesítetted kívánságomat. Több halált nem akarok. Nagyon kérlek, ülj bele a vödörbe és távozzál.
- Hogy távoznék? És hova mennék? Hiszen a fészkembe ezalatt már betelepedett valaki! Itt maradok, barátom, és továbbra is igénybe veszem vendégszeretetedet. Te pedig mindennap idehozol nekem egyet híveid közül, mert ha ezt nem teszed, válogatás nélkül eszem meg őket.
Most döbbent rá Ganga-datta, mit cselekedett. Öklével verte fejét, de csak az ökle, meg a feje fájdult meg.
- Engednem kell! - brekegte keservesen - , meg kell tennem, amit követel. Mindennap ki kell szolgáltatnom egy kedves rokonomat.
Felesége, gyermekei, rokonai, mind elbújtak előle, de hasztalan. Minden áldott vagy áldatlan napon elő kellett vezetni egy kedves rokont a kígyókirály elé. Lassan elfogytak a távoli, majd a közeli rokonok s egy szép napon arra döbbent Ganga-dana, hogy a gyermekei kerülnek sorra. Ám mielőtt ez bekövetkezett volna, a felesége előállott, és önkéntesen ment el a kígyókirályhoz. S míg tíz nap telt el, mind a tíz gyermekét oda kellett adni. A békakirály keservesen, sírva idézte, hogy helyes a szólás:
Ha ellenségnél kerestél menekülést, életet,
Megbánod, de akkor késő - mindenedet elvehet.
Elveheti hazád, házad, hallgatnod kell szavára,
Folt esett a hírnevedre s átok hull majd reája.
S elérkezett az a nap is, amikor Prija-darsana így szólt Ganga-dattához.
- Most mi lesz? Nincs egyetlen béka sem a kútban! Keress nekem eledelt, mert éhes vagyok, és te hoztál ide.
A békakirály gondolt egy merészet. Rásandított a vödörre és így biztatta a kígyót.
- Beleugrom a vödörbe. Te bújj alája és lendíts egy nagyot rajta, hogy feljussak a földre. S mivel már ilyen jó barátok lettünk, gondoskodom majd róla, hogy minden napra juttassak neked valamit. Ha lehet, idecsalogatom egy másik kútnak összes békáját, s te vígan élhetsz itt tovább.
- Barátom vagy! - sziszegte a kígyó. - Menj és segíts rajtam. Magában pedig így gondolkozott.
- Megehetném ezt is, de akkor holnapra biztosan nem lesz egy falatom sem. Így tudom, hogy egy nagy és jó falatot elkótyavetyélek, de talán lesz belőle valami hasznom.
Odacsúszott hát a vödör alá, farkával felvágta és az magasra felszaladt. Onnan pedig a béka egy halálra szánt ugrással a földön termett.
Ott maradt tehát a kígyó, egyedül a kútban. Várakozott. Várt egy, két, három napig, de ekkorra már marta az éhség. Ám a béka nem jött, nem is mutatkozott a kút peremén. Pedig leste, folyton leste. Egyszer aztán, amikor az éhségtől már nagyon elgyengült, egy kis gyíkot vett észre, amint a kút sima falán biztonságosan futott. Felszólt hozzá.
- Hallod-e, te gyík! Igen nagy szívességre kérlek! Eredj és keresd meg Ganga-dattát, és mondd meg neki, hogy nagyon várom. Jöjjön egyedül, ha nem hoz más békákat, nem fontos az már nekem. Csak nagyon unatkozom egymagamban.
A gyík azonban nem fordult vissza, féltette az életét. Biztonságos távolból, így szólt.
- Éppen Ganga-datta küldött hozzád, azért jöttem ide. Tudod, mit üzent neked? Azt hogy helyes a szólás:
Keressem fel a nagy kígyót, s kiáltsam le a lyukba,
Békakirály nem tér vissza, s nem ugrik le a kútba.
*
- Hát csak azért meséltem el, hogy lásd, milyen gonosz vagy magad is - folytatta Rakta-mukha, a majom. - Bár én nem vagyok elvetemült, hogy kiszolgáltassalak magam helyett akár egy kis madarat vagy bogarat is, de azért a kígyóhoz hasonlóan nem megyek a házadba. Nagyon jól tudom, mit tennél velem!
- Valóban ostoba voltam, hogy ezt a tréfát megengedtem magamnak. Most itt vagyok a hálátlanság bűnével terhelten, és te nem jössz a házamba. Kérlek, felejtsd el a buta tréfámat, mert különben halálra éhezi magát a feleségem. És én sem mehetek addig haza, míg te nem jössz velem!
- Hát csak éhezzen a feleséged - kiáltotta Rakta-mukha -, inkább ő éhezzen, mint én haljak meg! Nem vagyok én olyan buta, mint Lamba-karna! Tudom én, hogy helyes a szólás:
Ha szerelmes lesz a szamár - még akkor is visszatér,
Ha meglátja az oroszlánt, s életével fizet bért.
- Hogyan is volt az? - kérdezte a delfin.
A majom pedig a fa biztonságából tovább mesélt.
A szamár szíve
Élt egyszer az erdő sűrűjében egy magányos, szörnyen erős nagy oroszlán. Azért élt magányosan, mert egy nagy csatában annyira legyengült, hogy másik oroszlán lépett a trónjára, s őt elűzte. Egyetlen csatlósa maradt csak mellette, a sakál, az is csak azért, mert hátha elpusztul valahol az állatok királya, és akkor fejedelmi falatokat ehet. Ám az oroszlán nem pusztult el, kiheverte szörnyű sebeit, s a sakállal új utakra indult. A sorsát senki nem kerülheti el, mondják a régi törvények. S amikor az oroszlán már megint nagyon erős volt, egy elefánttal találkozott. Nézeteltérés támadt közöttük, és birokra keltek. A nagy küzdelemben megint az oroszlán húzta a rövidebbet. A nagy elefántagyartól összeszaggatva, egy sűrű bozótban keresett búvóhelyet. A sakál megint ott maradt mellette, és őrizte hűségesen, várva a gyógyulását, vagy a halálát. Ám egyik sem történt.
Mindketten nagyon éhesek voltak már, amikor a sakál így szólt.
- Mit tegyek, királyom? Te gyenge vagy, én is alig emelem már a lábamat, a sok koplalás annyira legyengített.
- Menj - szólt a nagybeteg -, hajszolj fel valami állatot, és csald vagy tereld erre. Majd én aztán leütöm...
A sakál elszaladt s ment, ment, de az erdőben nem akadt egyetlen élőlény sem a madarakon kívül. Ment hát tovább, míg egy erdőszéli kis falu határához nem ért. Itt egy szamarat látott legelni.
A szamár sovány volt és elcsigázott. A falu határában sem volt egyéb, mint száraz kóró és a szamár fanyalogva rágta a szúrós, kemény eledelt. A sakál közel ment hozzá és megszólította.
- Üdvözöllek, te szamár!
- Én Lamba-karna vagyok! - mutatkozott be a szamár, és büszkén elfordult, hogy távolabb menjen.
A sakál azonban mellette ment, s így beszélgetett tovább.
- Rég láttam valakit, aki ennyire sovány, mint te vagy. Mi ennek az oka? Beteg vagy? A szamár most örült, hogy talált valakit, aki megérti panaszát.
- Nincs jó gazdám! - felelte, s bő szóáradattal így folytatta. - Keveset ad ennem, nagyon ritkán enged el, hogy legelhessek, és ha el is enged, nézd, hogy köt ki?! Találok én itt egyebet, mint ezt a szegényes kórót? Bezzeg ha arról van szó, mi a sok, amit cipeltet velem, akkor nem találja elegendőnek a terhet soha, amit a hátamra rak. Hogyan lehetnék tehát jó húsban lévő vagy kövér?
A sakál részvétteljes arcot mutatott, s így szólt.
- Óh, szegény szamár barátom! Nagyon sajnállak. Van ott beljebb a folyóparton egy csodálatos gazdag rét. Három kövér szamárlány él ott, nem győzi legelni a sok üde, zsenge füvet. Nagyon boldogok lennének, csak hiányzik nékik a szamárférfi társ. Azért küldtek el engem, hogy keressek valahol egyet, aki hajlandó lenne odajönni velem. De nemcsak rövid időre, hanem olyan paradicsomi boldogságra, amilyenben ők élnek ott már régi idők óta.
- Hogyan lehet ez? - kapta fel a fejét a szamár. - Hiszen mi, háziállatok az erdei állatok zsákmányai vagyunk!
A sakál tagadóan rázta a fejét.
- Nincs ott ellenség! Csak három szamárlány él az én védelmem alatt, mert az a rét az én tanyám.
A szamár szíve máris szerelmesen dobogott. - Szépek a szamárlányok?
- Szépek ám! Kövérek, erősek és selymes a szőrük.
A szamár nagyot rántott a kötélen, az elszakadt, s máris futott fel a folyó mentén. A sakál alig bírta követni. Amikor az oroszlán közelébe értek, a sakál irányt változtatott, és így biztatta. - Most már csak azon kis sűrűn kell átvágni, s máris ott vagyunk!
Ám alig értek beljebb, az oroszlán a szamárra vetette magát, de nem volt elég gyors és biztos a támadása, a szamár kiugrott, visszafordult, és olyan gyorsan vágtatott visszafelé, hogy még a sakál is elmaradt mögötte.
Futott a szamár, futott, míg haza nem ért. Ott remegő térdekkel ereszkedett le a száraz kórója mellé és elpilledve fogadkozott, hogy ezentúl nem hisz senkinek. De alig fújta ki magát, máris ott állt előtte a sakál. A szamár ráförmedt.
- Hát szépen becsaptál! Hová vezettél? Ki ütött rám akkorát? Hiszen majdnem ottmaradtam! A sakál minden foga kivillant, úgy nevetett.
- Hát milyen legény vagy te, barátom? Odavezettelek a szamárlányokhoz, az egyik örömmel ugrott feléd, te meg elszaladtál. De mennyire szaladtál. Egy pillanat alatt eltűntél a szeme elől. Pedig az a pillanat, amíg látott, elegendő volt ahhoz, hogy beléd szeressen. Azt mondta nekem, fussak utánad, és hívjalak vissza. Igén, hogy gyengédebb lesz hozzád, csak ne ijedezz! Arról pedig mélyen hallgatott, hogy mi történt közte és az oroszlán között, amikor a rosszul sikerült ugrás után ott maradtak egyedül, s a zsákmány futott, mint a villám.
- Hát ezt jól megölted! - kiáltotta a királyra. - Most látom csak, hogy semmi erőd sincs, csak régi hatalmad emléke tartja vissza az állatokat, hogy rád rohanjanak, és meg ne öljenek. - Aludtam - mondta az oroszlán és szégyenkezett. - Nagyon hirtelen toppantatok ide. Nem készültem fel az ugrásra.
- Nos, még egyszer eléd hozom azt az ostoba szamarat. De aztán tüstént cselekedj, és el ne aludd az időt!
- Hogy képzeled, hogy ez még egyszer idejön? Keress más állatot! - Majd idehozom, csak vigyázz, el ne téveszd az ütést!
- Ütök én, mint a mennykő, csak tereld ide. A sakál tehát újabb ajánlattal állt a szamár elé.
- Ha nem jössz, és a szamárlány hiába vár rád, Káma isten kegyét is elveszíted. Ha pedig még ő is megharagszik rád, akkor a rossz gazdád mellett olyan sorsod lesz, ami még kutyának sem való!
A szamár beképzelt lett. Azt hitte, a szamárlány valóban beleszeretett és szívrepesve várja. Bizalommal ment újra, de most a sakál után, mert régi és helyes a szólás:
Tudod, hogy vész lesz belőle. Nem akarsz rosszat: mondod.
Végzet kerget, démon hajszol és mégy, mert űz a sorsod.
Az oroszlán pedig lesben állt, készült az ugrásra. S amikor a szamár a közelébe ért, rávetette magát, és egyetlen csapással leütötte.
*
- Hát csak azért meséltem el, hogy lásd - folytatta a majom- , hogy nem vagyok szamár! Mert az lennék, ha újra veled mennék. Tudom nagyon jól, hogy a halálomra akartál vinni, de szerencsémre elárultad magad. Nem tudtál hallgatni, és megmondtad az igazságot. Úgy jártál, mint az egyszeri ember, mert helyes a szólás:
Megjárta a fazekas is, megmondta az igazat,
Király kegyét elvesztette, gyárthat újra fazekat.
- Hogyan is volt az? - kérdezte a delfin.
A majom elhasalt az ágon, és úgy mesélt tovább.
A fazekas szerencséje
Mahilá-Rópja városban egyszer, nagyon régen élt egy fazekas. Ott lakott a fazekasok utcájában, ahol sok cserép hever szanaszét. A fazekas nagyon jó vásárból tért haza, s mivel sok pénzt keresett, örömében többet ívott, mint amennyit elbírt. Részegen botorkált a fazekasok utcájában, elesett és bevágta a fejét egy tört cserépdarabba. Menten eleredt a vére. Csúnya seb lett a homlokán, s még ráadásul fertőzést is kapott. Az ijedtségtől hamarosan kijózanodott, de akkorra már elmérgesedett a sebe, s nem győzte gyógyítani.
A sebhely sok éven át ott maradt a homlokán. Telt-múlt az idő s abban az évben alig volt termés. A szárazság nagy nyomort szült, az emberek éhen haltak, járvány is tizedelt. A fazekasnak is rossz éve volt. Ezért aztán, amikor a király zsoldosai katonákat toboroztak, ő is jelentkezett.
A zsoldos tábort a király sokszor meglátogatta, s amikor a fazekas homlokán a nagy seb-helyet meglátta, így gondolkozott.
- Kiváló hős lehet ez az ember! Valami nagy csata emlékét hordozhatja a homlokán.
A fazekasnak előléptetést, kitüntetést rendelt és nagy megkülönböztetéssel vették körül ez-után a katonák is. Mindenki irigyelte, de nem mertek belekötni bajtársai, mert féltek erejétől, ki nem mondott és be nem bizonyított hősiességétől.
A bajt mindig baj kíséri. Az éhínség és járvány után még kitört a háború is. A király kiadta a hadba szállás parancsát. A kaszárnyaudvaron ott álltak a felszerelt elefántok, tevék és lovak, a hadsereg megszemlélésére eljött a király. A fazekast nem felejtette el. Maga elé hívatta, és így szólt hozzá.
- Melyik csatában szereztél ilyen nagy érdemet? A fazekas elmosolyodott és dicsekedve így szólt.
- Nem vagyok én ksatrija, a fazekasok kasztjába tartozom, uram, királyom! Egy nagy vásár emléke ez a seb, mert akkor sokat ittunk, és támolyogva tértem haza. Ráestem egy cserépre, az okozta a nagy sebet a homlokomon.
A király elszégyellte magát önmaga előtt, amiért nem kérdezte előbb a zsoldost, s azt, hogy ekkorát tévedett. Szólt a testőrparancsnoknak.
- Dobjátok ki a fazekast! Még engem is megtévesztett harcias külsejével. - Óh, uram, királyom - kiáltott fel a fazekas -, értek én a verekedéshez!
- Csalódtam benned! - mondta a király. - S lehet, hogy most is tévesen ítélem meg harciasságodat, de azért csak menj előlem!
Egy testőr nevetve fordult a mellette állóhoz, s kárörvendőn így szólt. - Helyes a szólás:
Megjárta a fazekas, mert megmondta az igazat,
Király kegyét elvesztette, gyárthat újra fazekat.
A király pedig azt mondta:
- Igaza van! De nekem is igazam van, mert helyes a szólás:
Az oroszlán fiai közt egyszer felnevelt - sakált.
Bátor lett, mígnem egyszer megjelent az elefánt.
- Hogyan is volt az? - kérdezte a fazekas.
A király úgy fordult, hogy testőrei is hallják szavát, és mesélni kezdett.
A sakál és az oroszlán
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy hősies, bátor oroszlán-pár. Két erős, kövér kis oroszlánjuk született, s mindkettő fiú. Az anya gondosan nevelte, mosdatta, szoptatta a csemetéket, azok vidámak voltak, sokat játszottak az almon. Nem volt hiányuk sem-miben, mert az apaoroszlán mást sem tett, csak élelemért járt, és sok küzdelmet vívott. Egyszer azonban az történt, hogy nem talált egyetlen zsákmánynak valót sem. Már leszállt a nap, de még mindig kóborolt, ordítozott, hogy felriasszon egy rejtőző állatot. A szerencse végül kedvezett, de nem úgy, ahogy szerette volna. Egy egészen kicsi sakálkölyök mászott elő valahonnan. Körülnézett, de sem sakálanyát, sem apát nem látott sehol. A kis kölyköt óvatosan, gondosan fogai közé vette és elvitte a tanyájára.
- Ezt találtam - mondta, és letette a remegő kis fiókát felesége elé -, egyétek meg. Egy-egy falat talán jut belőle mindhármatoknak. Majd holnap talán több szerencsém lesz.
Az anyaoroszlán megszagolta a kis sakált, s így szólt.
- Hogyan ölhetném meg, hogyan ehetném meg? Hiszen tejszagú és egészen kicsi! Ami tilos, tilos nekünk is! Kölyköt nem szabad elpusztítani! Ez lesz majd az én harmadik fiam. Ezt is felnevelem.
A kis sakál ezután együtt nőtt az oroszlánkölykökkel. Együtt játszottak, kergetőztek, s nem is tudták, hogy nem igazi testvérek.
Már elég nagyok voltak, amikor megpillantottak egy elefántot. A kölyökoroszlánok szőre égre meredt az ellenség láttam és lehasaltak, hogy egy hősies lendülettel rávessék magukat. Ám a sakál elnyikkantotta magát, és behúzott farokkal, vitte az irháját. Ezt az ijedelmet látva, a két oroszlánkölyök is elvesztette bátorságát. Megzavarodva követték a sakált, és amikor elérték, megkérdezték tőle.
- Mi volt ez? Mért futottál el? Mért nem tartottál velünk? Hiszen neked is érezned kellett volna, hogy ellenséggel találkoztunk, és támadnunk kell.
A sakál titokzatos arcot vágott, s így felelt.
- Született ellenség az elefánt! Hogyan állhattunk volna szembe vele?
Amikor hazamentek, az ifjú oroszlánok ijedelme még tartott, és remegve bújtak anyjuk mögé. Az anyaoroszlán maga elé hívta őket, és kérdezte.
- Mi történt?!
De nem az oroszlánúak, hanem a sakál válaszolt úgy, ahogyan ő látta, sakálszemmel. Az oroszlánanya csalódottan szólt.
- Nos fiaim, hát beigazolódott, hogy helyes a szólás:
Az egyetlen bátor harcos riadót fúj egymaga!
Kettészakad ám a hadtest, ha szól egy gyáva katona!
A sakálkölyök mérges lett: szembeszállt nevelőanyjával, testvéreivel, sőt az apaoroszlánnal is, aki éppen hazaérkezett.
- Engem tartotok gyávának?! Bebizonyítom, hogy nem vagyok az! Megölöm mindkét test-véremet!
Az apaoroszlán meglepődve látta, hogy felnőtt a sakál. Az anya úgy látta, ha nem távolítja el innen most, azonnal halálát leli a harmadik gyermeke, kit emlőjén nevelt fel, ezért félrevonta és fülébe súgta.
- Legkisebb fiam vagy, de nem születtél oroszlánnak! Sakál vagy! Sajnáltalak elpusztítani, inkább fölneveltelek. Menj most innen, már felnőttél annyira, hogy megélhetsz a magad lábán. Menj a fajtád közé, mert egyetlen ütésükkel az én oroszlánjaim leteríthetnek.
Megijedt a sakál is, Megint behúzta a farkát, és rémülten vitte az irháját, hogy minél messzebb kerüljön innen.
*
A király körülnézett és így szólt.
- Hát csak azért meséltem el, hogy lásd, nekem is igazam van, láthatod, hogy helyes a szólás:
Az oroszlán fiai közt egyszer felnevelt - sakált.
Bátor is lett, mígnem egyszer megjelent egy elefánt.
- Te meg - fordult a fazekashoz - menj innen nagyon gyorsan, mert ha ksatriják, a bátor, született harcosok megtudják, hogy csak fazekas vagy, megbosszulják rajtad, hogy kivételeztem veled.
*
A majom alacsonyabbra ereszkedett a fán, és most egészen közelről mondta a delfin arcába. - Te is elárultad magad az igazmondásoddal! De nem állsz egyedül a világon, akik csatát vagy zsákmányt vesztettek, mert megmondták az igazat. Ott van a szamár esete is! Ez is régi történet és helyes a szólás:
Tigrisbőrbe öltöztették, rettegte őt a határ!
De megszólalt és a hangja elárulta, hogy szamár!
- Hogyan is volt az? - kérdezte a delfin. S a majom tovább mesélt.
Tigris vagy szamár
Egyszer egy nagy város peremén, a szélső házak egyikében élt egy szegény ember, aki azzal kereste kenyerét, hogy ruhát mosott másoknak. Amikor elkészült a munkával, szamárra rakta és hazaszállította. Nagyon keveset keresett ezzel, szerényen élt, szamarát is csak éhkoppon tartotta. Amikor már attól tartott, hogy szamara éhen hal, a szerencse mégis rámosolygott. A tisztítandó ruhák közt kapott egy tigrisbőrt. A bőrt nem adta gyorsan vissza, hanem ráterítette szamarára, és kivezette az árpaföldre.
- Úgysem merik bántani - gondolta - , távolról azt hiszik: vadállat, és nem mernek a közelébe jönni.
A szamár megerősödött. Minden éjszaka annyi árpát ehetett, amennyi belefért. Meghízott, s a mosott ruhákkal vígan ügetett a házakhoz.
Egy éjszaka azonban nagy baj történt, mert a távolban egy másik szamár üvöltött. Tavasz volt, és párját kereste. A tigrisbőr alatt legelésző szamár boldogan felkapta fejét, s a hívó hangra boldogan válaszolt.
A csőszök azon nyomban odaszaladtak, és a garázdálkodó szamarat agyonverték.
*
- Hát csak azért mondom, hogy helyes a szólás:
Tigrisbőrbe öltöztették, rettegte őt a határ!
De megszólalt és hangja elárulta, hogy szamár.
- Így jártál te is. Megszólaltál, és én megtudtam az igazat. S nem vagyok olyan ügyefogyott, mint a bognárné férje!
- Tessék - kérdezte a delfin -, a bognárné férje? - Igen! De ez is rég történt, és igaz a szólás:
Bolond bognár akkor is hitt, mikor pedig látta hát:
Felesége céda vágya házba hívta a szarkát.
- Hogyan is volt az? - kérdezte a delfin. A majom folytatta a mesélést.
A bolond bognár esete
Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol a déli tengerhez közeli városban egy bognár. Rendes ember volt, csak az a hibája, hogy mindent elhitt, amit a felesége neki elmondott. Bármit cselekedett az asszony, mindig talált valami elfogadható magyarázatot, hogy cselekedetét indokolja.
A szomszédok csak nevettek a bognáron, aki egyszer aztán megsokallta felesége dolgait. Elhatározta, hogy bármibe kerül is, megtudja az igazságot. Éppen itt az ideje.
- Mást se tesznek a szomszédok, csak rajtunk köszörülik a nyelvüket! Tudnom kell: igazak-e a szóbeszédek vagy csak hazudoznak.
Hosszú álmatlan éjszakák után végre cselekvésre szánta magát. Egy reggel így szólt az asszonyhoz.
- El kell utaznom. Három napra való élelmet készíts, váltóruha és ital legyen velem, ne kelljen másra szorulnom.
Az asszony frissen, lelkesen fogott munkához. Sütött-főzött egész nap, és összecsomagolt takarosan, rendesen.
- Ne legyen hiányod semmiben! - mondta és érzékeny búcsút vett férjétől. S alig húzta ki az a lábát, máris készülődött, hogy új kedveséhez siessen.
Az új kedves ismert és hírhedt alakja volt a városnak. Minden anya, kinek lánygyermeke volt, minden férfi, kinek felesége vagy menyasszonya volt, fogcsikorgatva emlegette a nevét.
A bognárné bekopogott az ablakán, és halkan közölte vele.
- Gyere, ha itt az alkonyat. Egyedül leszek egész éjszaka, és senki sem zavar!
Ezalatt a bognár visszatért a házba, s elrejtőzött a felesége ágya alatt. S nem is kellett soká vámfa. Megjött az asszony jókedvűen, dúdolva. Illatosította, csinosította magát. A rossz hírű férfi is nemsokára megjött, és a bognár végignézte, mint öleli a feleségét. Az ágy alatt fekve dühöngött magában.
- Megölöm! - gondolta, de józanságra intette magát. - Megvárom, mi lesz belőle. Hátha nem is csal meg! Megvárom a fejleményeket, mindent pontosan látni akarok. Ha aztán valóban megcsal, mindkettőt megölöm.
Az asszony pedig nevetett, jókedvű volt, és közben bezárkózott a házba, összehúzta a függönyöket, s amint tett-vett, észrevette férjét az ágy alatt. Nagyon ravasz volt. Úgy tett, mintha nem látta volna, tovább is vidám maradt, csak tartózkodóbb.
- Asszonyi ravaszságom, ne hagyj el - suttogta magában -, valamit ki kell találnom! Míg ezen törte a fejét, a rossz hírű férfi újra közeledett hozzá, ám az asszony összetette két kezét, és így rimánkodott.
- Tisztességes asszony vagyok, bármit is mondanak rólam! Vigyázz te is a tisztességemre! Ha másként viselkedsz, megátkozlak...
- Akkor hát mért hívtál?
- Nagy története van annak! Elmondom neked, mert tudod kell! Amikor az uram elutazott, templomba mentem, hogy imádkozzam érte. Ott térdeltem az istennő előtt, és teljesen elmerültem az imámban. Ekkor hallottam a hangot. Hangot hallottam! A hang azt mondta: "Sajnállak, gyermekem! Hiába imádkozol hozzám, férjednek meg kell halnia." Meghalnia? kérdeztem és jéghideg lett az orcám. "Meg kell halnia." mondta a szent hang, mert annyira jó és hűséges vagy hozzá, hogy ezzel elnyerte már a földi jutalmát. Ha száz évig élt volna, akkor sem kaphatott volna több jóságot és hűséget." Nagyon megijedtem és sírva fakadtam, s amikor újra szólni tudtam, azt kérdeztem. Hogyan válthatnám meg az uramat a haláltól? Úgy szeretném, ha száz évig élne! S ő azt felelte: "Meg kell őt szomorítanod. Meg kell őt csalnod, hűtlenné kell lenned, hogy szenvedjen is miattad Akkor meghosszabbíthatom az életét, de az, akivel megcsalod, meghal a férjed helyett." Ezt hallottam a templomban. Úgy gondoltam, teérted nem kár, ha meghalsz, hiszen elég sokat és nem is becsületben éltél már! Volt részed boldogságban, szerelemben! Ha tehát vállalod a halált az uram helyett, itt vagyok! De biztosan tudom, hogy az a hang égi hang volt és valóságos!
A bognár úgy hegyezte a fülét, hogy egyetlen szót se hagyjon értetlenül. Nagy örömében nem is maradt tovább az ágy alatt. Előbújt, és boldogan kiáltozni kezdett, hogy csak úgy vissz-hangzott a ház.
- Óh, te drága asszony! Óh, te hűség mintaképe! És én még hallgattam a rosszakaratú emberek rágalmára! De nem is sajnáltam az időt, hogy magam győződjek meg mindenről. Most hát mindent tudok. Jöjj hát! Ölelj meg, és mondd, hogy nem haragszol rám, amiért egyetlen percig is kételkedtem benned!
S átölelte az asszonyt, majd a vállára ültette. A másik vállára meg a hírhedt férfit kapta fel, körülhordozta termetes vállain a szobában őket, s közben egyre kiáltozott!
- Száz évig élek! Száz évet kért számomra az én drága feleségem!
*
- Hát így volt! - fejezte be a kismajom. - Ezért mondtam, hogy helyes a szólás:
Bolond bognár akkor is hitt, mikor pedig látta hát:
Felesége céda vágya házba hívta a szarkát.
- Én azonban nem hiszek neked! - pattogott a majom. - Eszemben sincs, hogy meglátogassalak benneteket. Gonosz vagy és gonosz az egész ivadékod. Hiába barátkoztam veled, az én jóságom nem volt előtted követendő példa. Rossz is maradsz, egész életedben! Mert helyes a szólás:
Aki gonosz, természete annak mindig rossz marad.
A szén is koromfekete, akárhányszor megmostad.
- Hogyan is volt az? - kérdezte a nagy hal, s a majom fáradhatatlanul mesélt tovább.
A varázsló és az egér
Egyszer volt, hol nem volt, egy nagy erdőben volt egy kicsi ház. Ebben a kicsi házban egy varázsló lakott a feleségével. Gyermekük nem volt, így öregedtek meg kettesben s az emberekkel is csak nagyon ritkán találkoztak . A kis erdei ház közel volt a Gangeszhez, s ide járt le a házaspár megtisztulni. Egy alkalommal a varázsló egyedül indult el. A nagy folyó partján levetette ruháit, és éppen be akart lépni a vízbe, amikor meglátta, hogy egy pici egérre lecsapott egy nagy héja, és a magasba akart repülni vele!
A varázsló megsajnálta a kis egeret, és a madárra kiáltott.
- Nem engeded el azonnal?! Adta ragadozója! Nem szégyenied magad?....
Még egy követ is utánaeresztett, s a héja a kőtől eltalálva, lezuhant a földre. Az egeret kiengedte karmai közül, s ájultan elterült. Míg ájultan feküdt, a kis egér a varázsló lábához szaladt, és vékony hangon könyörgött.
- Ments meg! Ments meg engem!!
A héja rövid idő után magához tért, s csőrével fájó begyét tapogatta. S amikor már szólni is tudott, rosszallóan fordult a varázslóhoz.
- Úgy kell neked! Most legalább bűnbe estél! Vagy olyan nagy dicsőség igazságtalannak lenni? Olyan nagy jó cselekedet egy nagy követ vágni hozzám? Olyan nagy hőstett elvenni tőlem a zsákmányom? Azonnal add vissza nekem az egeret! Én lestem ki, én fogtam el, az enyém!
- Ugyan, ugyan! Hogy mersz ilyen tiszteletlenül beszélni velem? Minden ember szent kötelessége, hogy megvédelmezze azt, aki rászorul. Az az igazság, hogy te. meg akartad ölni az egeret!
- Hiszen te nem tudod, mi az igazság! Amikor a Teremtő megalkotta az eleven világot, ellentéteket állított szembe egymással. Az egér és én ilyen ellentét vagyunk! Ő az én eledelem! Te pedig vétkeztél ellenem, megakadályoztál utamon, amikor a táplálékom akartam megszerezni. Úgy jártál éppen, mint a vezeklők jártak, mert helyes a szólás:
Egyik így szól: Engeded el? Ne ereszd! - a másik szól.
Mindkettőé sárba huppan! - Nem beszéltek talán jól?
- Hogyan is volt az? - kérdezte a varázsló.
A héja még mindig tapogatta fájó nyakát, de közben azért így mesélt.
Szólni vagy nem szólni
Egyszer, nem is olyan régen három vezeklő élt itt, a Gangesz partján. Mindig elnéztem őket, amikor fürödtek. Azért volt ez számomra érdekes, mert előbb a ruháikat tisztították ki a vízben, és kiteregették a levegőbe, hogy száradjanak. A ruhákat lebegtette a szél és a vezeklők hitereje tartotta a magasba, hogy le ne essenek.
Amint egyszer így fürödtek, egy sólyom csapott le a földre, és közvetlen közelükből elragadott egy kis békát. Éppen úgy, mint az előbb én az egeret. Meglátták a vezeklők, és egyikük rákiáltott a sólyomra. - Ereszd el!
Ám alig mondta ki, ruhája leesett a sáros földre, és bepiszkolódott. A másik vezeklő meg-rettent, amikor látta, és hogy az ő ruhája ne essen le, tüstént mást kiáltott.
- Ne ereszd! - s ebben a pillanatban máris leesett az ő ruhája is.
A harmadik nem mert megszólalni, de miután elterelődött a figyelme, az ő ruhája is földre zuhant.
*
- Hát csak azért mondtam el, hogy okulj belőle, - fejezte be a héja - , mert helyes a szólás:
Egyik így szól: Engeded el? Ne ereszd! - a másik szól,
Mindkettőé sárba huppan! - Nem beszéltek talán jól?
A varázsló a héjára nézett, és mosolygott.
- Azt hiszed, engem félrevezethetsz? - kérdezte. - Hiszen ez a történet nagyon régen pergett... Aranykorszak volt akkor még a földön, a Krta-juga. Most pedig vaskorszakban, a Káli-fugában élünk. Az aranykorszak üdvözült, jó emberének tilos volt szót váltani azzal, aki lebukott. Ha ezt megtette, maga is bűnössé vált. Ma már a legmélyebb anyagiasság korszakában éppen fordítva van. Most mindenki anyagiért él, ritka a jó ember, s azokat is megölnék tekintetükkel a rosszak. Tehát ne beszélj nekem, úgysem tudsz félrevezetni! S ha nem pusztulsz a szemem elől, még meg is átkozlak! Félj tőlem, mert varázshatalmam van!
A héja sietve elrepült, de villogó szeme még egyszer megkereste a kisegeret, mintha azt üzenné neki:
- Várj csak! Kerülj még egyszer karmaiba! Nem lesz itt mindig a varázsló! De akkor jaj neked! Ám a kis egér, amikor már biztonságban érezte magát, felmászott a varázsló tenyerébe, és könyörögni kezdett.
- Mi lesz velem? Jaj, mi lesz? Nem vinnél a házadba, hogy ott elrejtőzhessek a nagy gonosz madarak vérszomja elől?
A varázsló nézte az egeret, és közben a feleségére gondolt.
- Mit szól az asszony, ha a házamba viszlek? - kérdezte. - Így egérként ő sem tűr meg ott, hiszen mindent összerágsz! De ha vállalod, hogy kisleánykává változtassalak, akkor velem jöhetsz.
- Annyira félek, hogy nem bánom, változtass, amivé akarsz, csak veled mehessek. Nincs bizalmam senkiben, csak benned!
Varázsszavak sustorogtak a mélyre hajló lombok alatt... szél suhant át a falevelek között, lobogtatta az egérke rövid szürke szőrét, s a szőröcske növekedett. Növekedett és lobogott s már nem is szőr volt, hanem lobogó szép, hamvasszőke haj, és egyszerre két kis bogárszem csillogott a hajkeretben, piciny egérfogak villantak a nevető szájban, s ott állt a cseppnyi-csepp kislány a varázsló előtt.
- Velem jössz , Egérke! - szólította a varázsló, és kézen fogva vezette be az erdő mélyébe, s a gyalogösvényen vitte haza. A felesége mód felett elcsodálkozott, amikor meglátta.
- Honnan került hozzád ez a gyönyörű kislány?
- Egérke - mutatta be a gyermeket. - Itt lakik ezentúl velünk. De ő nem olyan kislány, mint a többi gyermek. Egérke volt, csak én változtattam gyermekké, mert megtámadta egy héja, és nálam keresett menedéket. Itt marad nálunk, bánj vele jól és tanítsd! Majd ha újra egérré varázsolom, és visszamegy az egerek közé, ő majd tovább tanít, és így fejlődik az egérnemzetség.
Az asszony azonnal karjára vette a kislányt.
- Nem adom vissza! Végre van kisgyermekem! És neked is gyermekeddé lett Egérke, hiszen az életét mentetted meg! Tudnod kell, hiszen helyes a szólás:
Nemző, nevelő és eltartó, tanító és megmentő
Atyja az mind a gyermeknek, jó akkor is - ha fedd ő!
A varázsló belátta, hogy ez így igaz, s hagyta, hogy Egérke ott maradjon. Egérke pedig nőtt, nőtt, hiszen kicsi volt még, amikor a héja megtámadta. Növekedése azonban túl gyors lett, szinte szemlátomást fejlődött. Nemsokára akkora lett, mint a férjhez adandó leányok. A varázsló is, bármennyire szerette a kislányt, bármennyire is nem akarta észrevenni, hogy megnőtt, meg kellett látnia, hogy Egérke a haját fésülgeti, arcát mosogatja, és ott üldögél a kapuban, felmegy a faház tetejére és onnan kémleli az utat, mintha várna valakire.
- Valamit tennünk kell! Egérke eladósorban van! Nem tarthatjuk vissza, hiszen ez a fejlődés sora. Férjet kell keresnünk számára.
- Tudom, tudom, nagyon jól tudom! - válaszolt az asszony. - De hol keresel férjet? Itt élünk egyedül az erdőben! Egyetlen férfi sincs a közelünkben. És Egérke olyan különleges, kedves leányka lett, hogy csak nagyszerű ember illik hozzá.
- A fénylő, magasságos Naphoz megyek el - mondta a varázsló -, megkérem, vegye feleségül Egérkét.
Nyomban elindult. Amikor már ott állt a Nap előtt, bátran a szemébe nézett, és kertelés nélkül kimondta, mért jött.
- Nagyon szép a kislányom, óh, Magasságos Nap! Ha tetszik neked, és te is tetszel neki, vedd feleségül.
- Hol a lány? - kérdezte a Nap, és fényével kiragyogott, és rásütött a leánykára. Nagyon megtetszett neki, és intett a varázslónak, hogy kérdezze meg, vajon tetszik-e ő is?
- Nem jó! - mondta az egérke -, olyan nagyon meleg, hogy elájulok a közelében. Leperzseli a hajamat. Hűvösebbet, atyám, hűvösebbet nála...
- Menj el a felhők urához - tanácsolta a Nap-, ha összetereli népét az égen, úgy eltakar engem, hogy senki sem látja arcomat.
A varázsló elment a felhők urához, s megmutatta Egérkének is. Ám a kislány megint csak a fejét rázta. - Nem jó! Nagyon nedves. Didergek a közelében. Eláztatja a szép hajamat.
- Menj a szélhez - tanácsolta a felhők ura - , ha megharagszik rám, belém köt, és percek alatt szétszaggat...
A varázsló a szelek urát kérdezte és Egérkét.
A szelek urának tetszett, de Egérke összevonta könnyű kis ruháját.
- Óh, atyám! Letépi a ruhámat, cibálja a hajamat! Erőszakos és gyengédtelen. Azonkívül állhatatlan is! Megfagyok a közelében!
- Menj el a hegyek urához - tanácsolta a szelek ura -, ha utamat elzárja, ki kell térnem szilárdsága és megbízhatósága előtt. Tehát ő...
A varázsló elment a hegyek urához, és Egérkét is megkérdezte. - Hozzá adjalak?
Egérke könnyekre fakadt.
- Óh, atyám! Ehhez menjek? Nézd, milyen rideg és mogorva. Megijedek tőle, ha csak látom... - Az egérkirályhoz menj! - tanácsolta a hegyek ura. - Az egérhad az egyetlen, amely legyőz engem. Mert ha akarom, ha nem, összevissza fúrják a testemet. S nem tehetek ellenük semmit, tűrnöm kell jelenlétüket.
- Hát ha már egér, akkor legyen az egerek királya! - gondolta a varázsló, és elment hozzá. Egérkét is elvezette, és bemutatta az egérkirálynak, Nagy sikere volt Egérkének, tetszett a királynak, és Egérke is összecsapta apró kis kezét annyira megörült.
- Ilyen voltam én is! Ugye, ilyen voltam, jó atyám?! - Ilyen voltál te is, ilyen voltál.
- Óh, akkor csak azt kérem tőled, változtass ismét egérré, hogy az egérkirályhoz mehessek feleségül... Hiszen a fajtámat tanítanom kell, jó anyám mindig erre oktatott.
Mit volt mit tenni? A varázsló egérré változtatta a kislányt, és az egérkirályhoz adta feleségül. Azok pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.
*
- Hát csak azért mondtam, hogy helyes a szólás:
Lényegen nem változtathat, egér marad egérvér,
Akármerre tekinget is - egérmásra lel két egér.
- Látod, ilyen vagy te is! - mondta a majom a delfinnek most nagy haraggal. - Az egér sem
törődött azzal, hogy felsőbbrendű félistenekhez kapcsolódhatott volna. Neki a saját, alantas, föld alatt bujkáló fajtája kellett. Te is olyan vagy! Éppen olyan, mint az egér. Megismertél engem, mégis a magad fekete, gonosz fajtája kell. S fajtád gonoszságát nem tudta benned elnyomni az én jó hatásom.
A delfin nem tudott már felelni sem, teljesen megtört. Ám a majom könyörtelenül folytatta. - Asszony bolondja lettél! Asszony kedvéért akartad feláldozni azt, aki tanított és a jóra intett. Olyan is vagy, mint az öreg, vén ember, aki fiatal nőt vett magának.
- Hát az milyen volt? - kérdezte a delfin. - Régi história ez, de ma is helyes a szólás:
Az öreg, ha megbolondul, és fiatal asszonyt vesz,
Pénzt, ha megduplázva adja, akkor is csak eltűrt lesz.
- Hogyan is volt ez? - kérdezte a delfin.
A majom most már dühös volt, úgy mesélt tovább.
Öreg férj, fiatal asszony
Egyszer volt, mint ahogyan manapság is van, egy nagyon gazdag öregember. Egész életében nők után futkosott, s felesége sokszor sírt a kicsapongásai miatt. Nem is szeretett már élni, s örült, amikor halálát közeledni érezte. Az öreg is örült felesége halálának, s alig várta, hogy ismét udvarolni járhasson. Nagyon megtetszett neki egy fiatal lány, s az atyjától sok pénzért meg is vette. A lány szomorú volt, bár atyja parancsára vidámnak tetette magát.
Vidámnak tetette magát, de látta hogy ura férfierejét kikezdte az idő. Haja fehér, foga hiányos, izmai petyhüdtek voltak. Kerülte is, amennyire lehetett. Kitért ölelése elől. Fáradtnak, betegnek mondta magát, csak hogy félrevonulhasson. Ám az öreg nem engedte, mindenütt a nyomában volt.
Egyszer, amikor megint éppen azzal kísérletezett, hogy megölelje s megcsókolja ifjú feleségét, az asszony észrevette, hogy a függöny mögött betörő lapul. Rettenetesen megijedt, és két karjával ráfonódott ura nyakára, félelmében odasimult hozzá. Az öreg diadalmasan vette karjába, de ekkor észrevette maga is, hogy nincsenek egyedül. Nem ijedt meg, hanem inkább megörült a betolakodónak, és odasúgta neki.
- Nézd, mindig elhúzódott tőlem, és került engem. Most milyen kedvesen idesimul. Nem baj, hogy betörtél hozzám, jöjj csak nyugodtan máskor is! Törj be, barátom! Ijeszd meg az asszonyt máskor is! Amit elviszel, az mindig a tied marad.
*
- Hát csak azért mondtam, hogy tanulj! Mert helyes a szólás:
Az öreg, ha megbolondul és fiatal asszonyt vesz
Pénzt, ha megduplázva adja - akkor is csak eltűrt lesz!
- Neked is mindent megadhatott a feleséged, és orrodnál fogva vezetett. Úgy látszik, nem szeret már eléggé, te pedig a barátod szívét is elvitted volna neki. Cseppet sem vagy különb a vén szoknyavadásznál!
A delfin az orrát lógatta, és belátta, hogy tévedett. Kerek fejét a tenger felé fordított, mert érkezett valaki, aki üzenetet hozott. Egy fürge hal volt, aki ott lakott mellettük, a korallzátonyon. - De nehezen találtalak meg! Üzenetet hozok, te delfin! Ha eddig nem siettél, most már ne siess haza! Feleségedet megölte a bánat, gyermekeivel együtt elpusztult, mert nem kapta meg, amit megígértél. Most már ne is keresd, meghalt, és gyermekeit is vele együtt felfalták a fekete delfinek.
- Oh! Megbüntetett a tenger istene! Oh, Visnu. Megbüntettél, mert gyenge voltam. Gyenge voltam. Olyan ígéretet tettem az asszonynak, amelyet nem kellett volna tennem! A barátomat pedig megöltem volna! Óh, én szerencsétlen!
A majom elégedetten bólogatott, a delfin tovább sopánkodott.
- Rakta-mukha, bocsáss meg nekem! Nem élem túl asszonyom halálát, máglyát rakok és meghalok!
Rakta-mukha nem állta meg nevetés nélkül.
- Gonosz teremtés volt, mert a barátod életének kioltására biztatott. Örülj inkább, hogy elszakított tőled jó végzeted, mert nagy bűnökbe sodort volna! Régi már, de még mindig helyes a szólás:
Milyen a nő? Megmondom én! Nyelves, rossz, feleselő! Amit Bondal, ki nem mondja, mígnem a fejedre női Olyan, mint a gundsa-bogyó, halált hozó nagy méreg, Elragadó! De bajt hozó, míg észre nem téríted!
- Ne bánts már! - kiáltott fel a delfin elkínzottan. - Ennyi szerencsétlenség szakadt rám! Feleségemet és jó barátomat veszítettem el egyszerre! Úgy jártam, mint a sakál...
- Hát az, hogyan járt? - kérdezte a majom.
A delfin csak vergődött kínjában a parton, csak nagy sokára tudta kimondani. - Úgy bizony! Mert helyes a szólás:
Okos legény voltam mindig - de te nálam okosabb.
Volt asszonyom, szeretőm is - most nincs nálam koldusabb.
- Hát az hogyan volt? - kérdezte a majom. A delfin mesélni kezdett.
Az asszony bűne
Egyszer volt, hol nem volt, nem tudom már, merre volt, volt egyszer egy ember, aki korához képest fiatal feleséget szerzett magának. Együtt éltek sok éven át - bár az asszonynak sohasem volt elég a házi tűzhely, mindig másfelé futkosott, és öreg férjét nagyon elhanyagolta. Így öregedett meg a férfi, és az asszonya még mindig eléggé fiatal volt.
Egyszer, amikor az asszony szépen felöltözködve sétálni ment, találkozott egy idegen férfivel, akit még sohasem látott. Összeismerkedtek, és a férfi elcsábította az asszonyt.
- Nincs feleségem - mondta - , s mily szép vagy te.
- Gazdag és öreg a férjem - mondta az asszony -, nem vagyok boldog mellette. - Jöjj velem, és legyünk boldogok!
- Jövök! - mondta az asszony. - Várj meg itt, visszamegyek a férjem házába, magamhoz veszem kincses ládámat, és tüstént itt leszek.
- Így is jó! - mondta az idegen - , de ne ma jöjj, hanem holnap ilyenkor. Akkorra én is elintézem dolgaimat, és más városba megyünk, ahol egyikünket sem ismerik az emberek.
Az asszony ebbe is beleegyezett. Hazament, és amikor a férje elaludt, kilopta a házból a kincses ládikát, s még korán hajnalban szépen felöltözött, és elszökött. Ott várakozott az idegen, ahol megbeszélték, aki jött is, pontos volt, miként megígérte. S elindultak külön utakon egy cél felé. Amikor elhagyták a várost, ismét összetalálkoztak, s együtt folytatták útjukat, míg a folyóhoz értek.
- Pihenjünk - invitálta a férfi - , át kell úsznunk a folyót, fáradtan nem indulhatunk.
- Igazad van - felelte az asszony. - Csakhogy én nem tudok úszni, félek a víztől. Hozzál egy csónakot.
- Jó, keresek egyet - mondta a férfi és elment. Az asszony egyedül maradt s féltve őrizte a kincsét.
Nemsokára visszatért a férfi, s elmondta, hogy csónak nincs, halászok sem élnek erre, csak madarak ülnek a partokon.
Azt, hogy csónakot nem akart találni, nem mondta el, mert meglátta az asszonyt nappali fényben. Nem is ismerte, nem szerette, miért éljen öregedő asszonnyal. S ha már itt a kincs, miért várjon tovább. Csak el kell venni, és kész.
Rövid pihenés után így szólt.
- Nehéz lesz az út. Kedvesem, te pihenj tovább. Nekem kétszer kell megjárni az utat, mert egyszerre nem tudom vinni a ládikót is meg téged is. Add ide a kincses ládát, meg a ruhás zsákodat. Ha átértem vele, és megpihentem, visszajövök érted, hogy téged is átsegítselek.
Az asszonyban egy pillanatra sem merült fel a bizalmatlanság. Még ha felmerülne is, eloszlatná a férfi azzal, hogy a ruháit is vinni akarja. Adta, hogyne adta volna! Hiszen ha már a ruhái odaát vannak, majd csak átkerül ő is.
Ruhák közé rejtette a kincses ládikát a férfi, a batyut a fejére erősítette, meg se csókolta az asszonyt, begázolt a vízbe és elúszott. Az asszony a parton maradt hiányos öltözetében és guggolt, türelmesen várakozva.
Egy sakál jött ki az erdőből, szájában húsdarabot tartott, és inni akart. Látta ugyan az asszonyt, de egy halat is észrevett, amint kicsapódott a partra. Tüstént kiejtette szájából a hús-darabot, a hal után futott, de az az utolsó pillanatban visszavágódott a folyóba, és elúszott.
Míg villámgyorsan lepergett a jelenet, a letett húsdarabra lecsapott, és elragadta egy keselyű. A sakál csalódottan nézett a folyóra, és fogcsikorgatva nézett a keselyű után. A parton guggoló asszony pedig kárörvendően felnevetett. Odakiáltotta a sakálnak, hogy helyes a szólás:
Nagy ám az okosságod! Elvitte a húst a madár,
Kettőt is akartál fogni - s vízben van a hal is már!
A sakált elfutotta a méreg. Felállt két hátsó lábára, és a folyóra mutatott, miközben így szólt. - Te is csalódhatsz még! Hiszen helyes a szólás:
Okos legény voltam mindig - de te nálam okosabb,
Volt asszonyom, szeretőm is, most nincs nálam koldusabb.
*
- Hát csak azért mondtam - akarta befejezni a mesét a delfin, de nem jutott ennél tovább, mert új hírnök érkezett, s odakiáltott a partra.
- Te vagy az a delfin, akinek meghalt a felesége? - Én vagyok! Én!
- Hát akkor halljad az üzenetet! Házadat elvette a másik erős delfin. Ami a feleségedből maradt, azt kilökte a hullámok közé!
A delfin felzokogott.
- Óh! Sorsom, de megvertél! Most mitévő legyek? - kiáltott fel. - Ellenséggé lett a barát, halott a feleség, idegen bitorolja házamat! Mit tegyek?! A majmot kell megkérdeznem, ő okosabb, mint én vagyok...
A majom már fenn volt a fa tetején és vígan lakmározott. Azért vígan, mert mindig az járt az eszében, hogyha nem lett volna elég okos, ma már nem enné a nektár ízű dsambugyümölcsöt. Alig hallotta meg, amikor a delfin kiáltozott.
- Rakta-mukha! Most mitévő legyek!? Adjál nekem tanácsot! Lehet hogy vétettem ellened, de most olyan szerencsétlen vagyok, mint amilyen tanácstalan!
- Menj és segíts magadon! Hálátlan barátnak nem adok tanácsot! Nem akarok úgy járni, mint a veréb-pár a majommal!
- Hát az hogyan járt?
- Tanácsot adott neki, de mert mérges lett, feldúlta a madárfészket, és szétszórta a szélben, mert ha már neki nincs otthona, másnak se legyen!
- Ne haragudj rám! Barátom voltál, s most ennek a barátságnak emlékére kérlek: tanácsolj nekem valamit, mert nem tudom, mitévő legyek!
A majom kérlelhetetlen maradt.
- Nem adok tanácsot! Feleséged szavára és kívánságára vízbe fojtottál volna engem! Sohase hallgasson senki bolond asszony szavára! Ha hallgat mégis, úgy jár, mint a pap!
- Hát az hogyan járt?! - kérdezte a delfin.
A majom lejött egy alacsonyabb ágra, és így mesélte el,
A bolond asszony szava
Volt egyszer egy pap, egy tudós és szentéletű brahman. Nagyon szelíd, kedves jó ember volt. Szerette az embereket, szerette szüleit, rokonait, de legeslegjobban mégis a feleségét szerette. Az asszony nem volt békés természetű, inkább civakodó. Mivel együtt laktak a pap szüleivel és testvéreivel, nap - nap után veszekedés lármája verte fel a ház csendjét. Emiatt mindannyian nagyon szomorúak voltak.
Egy napon azt gondolta a pap, hogy ezt nem nézheti tovább. Úgy intézkedett, hogy más városba költözhessenek. Amikor elérkezett az indulás napja, felkerekedtek, és a batyukat a hátukra véve, befordultak az erdei útra.
Az út kanyargott és mindig beljebb kerültek az ember nem járta rengetegben. Fárasztó volt az út, de az asszony csak vitte batyuját, talán nem is érezte át, hogy miatta kellett ezt a meg-próbáltatást vállalniuk. Nem tett szemrehányást, de nem is érezte jól magát. Egészen mélyen jártak az erdőben a sötét lombok alatt. Egyszerre összeesett a feleség.
- Vizet innék - lihegte kimerülten, s a brahman tüstént futott, hogy vizet keressen. Nemsokára talált is egy forrást, megmentette korsóját, visszafelé is sietett, de mire visszaért, a felesége meghalt. A pap nagyon elkeseredett. Kétségbeesésével az éghez fordult panaszával, s addig sírt és imádkozott, míg egyszer csak hangot hallott a feje felett. - Átengednéd fele életedet?
A brahman nem válaszolt, csak fogta a korsót, szájába vett egy kortyot, kiöblített, majd egy másodikat és egy harmadikat is, ami azt jelentett, hogy ünnepélyes fogadalmat akar tenni. Aztán fennszóval megesküdött, hogy hátralévő életének felét feleségének adja. Alig mondta ki harmadszor az esküvést, a papné szeme kinyílt és újra vizet kért. Aztán már nem is kellett soká pihenniük, hamarosan folytatták útjukat. Késő délután lett, mire új hazájuk városkapujához értek. Itt megint megpihentette feleségét, nehogy ismét kimerüljön.
- Maradj itt, hozok valami ennivalót!
A brahman elment, az asszony maradt, s amint várakozott, egyszerre csodálatosan szép éneket hallott. Ment a hang után, s ott talált egy koldust, aki kéregetett. A koldus arca egészen fiatal volt felsőteste akár szobor is lehetne, de lábai hiányzottak. Bénaságra kárhoztatva ült.
A pap felesége egy pillanat alatt beleszeretett a béna fiatalemberbe, és odaomlott eléje.
- Mi történt teveled? - kérdezte, mert Káma isten éppen akkor érte el szívét. - Majd én vigyázok rád, te szegény! Csak azt akarom, hogy szeress engem, mint én szeretlek téged.
- Engem szeretsz? - kérdezte hitetlenkedve a béna fiú. - Hogyan szerethet engem valaki, amikor béna a testem?
- Nem érzed meg, hogy milyen fontos pillanathoz érkeztünk el? - kérdezte az asszony. - E pillanattól kezdve tiéd a szívem. Van ugyan férjem, s majd hárman leszünk. Hármasban mindig együtt! Ugye eljössz velünk?
- Ha akarod... - mondta a béna koldus.
Már nem beszélhettek tovább, mert a pap visszaérkezett. Kibontotta az ennivalót, amit vásárolt és a felesége elé tette.
- Adj enni a szegény embernek is - súgta a papné -, fontos a jó cselekedet.
A pap szót fogadott, s amikor hárman megették azt, amit kettőjüknek hozott, a papné megint a férjéhez fordult.
- Beteges vagyok. Amikor te a falut járod, én mindig egyedül maradok otthon. Félek az új városban. Vigyük magunkkal a szegény embert, hogy ne legyek annyira egyedül.
- Hogyan vigyük el? Te is beteg lennél az úton, batyuink nehezek, ő pedig nem tud járni.
- Veszek egy kosarat. Beleteszem, és a fejemen viszem új otthonunkig.
A pap nem akarta terhelni az asszonyt, de az addig fogadkozott, hogy nem lesz nehéz, míg a pap beleegyezett. Az új lakásuk még elég messze volt, feleúton megint leültek pihenni egy kút peremére. A béna kényelmesen hevert a kosárban. Már elég későre járt, itt volt az esti ima ideje, s a pap belefeledkezett áhítatába. Ezt várta a papné, és egy óvatlan pillanatban megtaszította férjét úgy, hogy beleesett a kútba.
Az utcán ekkor tűntek fel a poroszlók, akik éppen egy betörőt kerestek. Gyanússá lett az asszony, mert a béna kosarát nagy nyögéssel éppen akkor vette fel.
A poroszlók körülállták, elvették a nagy kosarat, és elsiettek vele. Vitték a király elé. A papné ment a kosár után, s jajveszékelése felverte az elcsendesedett esti utcák nyugalmát. A király előtt felnyitották a kosarat, s ekkorra már a papné is odaért.
- Ki vagy te, asszony? És ki ez itt, ebben a kosárban? - kérdezte a király.
- Ő a nagybeteg férjem, s nagy a mi nyomorúságunk, uram, királyom! - felelte az asszony. - Mert ilyen nagy beteget nem tűrt a család, a rokonság, még a kenyeret is sajnálták tőle. Azért jöttem eléd, óh, király, és azért hoztam őt is magammal, hogy segítségedet kérjem.
A király szívét meghatotta ez az önzetlen nagy szeretet. Jóságos tekintetével megsimogatta az asszonyt és a kosárban fekvő béna férfit. Aztán így szólt.
- Megsegítlek! Persze hogy megsegítlek. A jóságot mindig megjutalmazom. Két falut kapsz! Ott élhetsz férjeddel háborítatlanul. Gonosz rokonságodra pedig többé rá se nézz!
Szépen kialakult minden. A papné már éppen el akarta vinni a kosarat, amikor újabb lárma támadt a háta mögött. Meglepődve megfordult és bár még nem látta, de érezte, hogy a férje érkezett meg. Így is volt. A brahman nem halt meg, amikor a kútba esett, hanem segítségért kiáltozott.
A poroszlók másik csoportja meghallotta, kihúzta onnan, és egyenesen a király elé vitte. Ázott volt a pap, sokat szenvedett, meg is ütötte magát, nagyon elgyötört volt. Ám a papné szíve nem esett meg rajta. Leborult a király elé, és sírva mutatott ázott férjére.
- Uram, királyom! Ments meg ettől az embertől! Ő nagy ellensége szegény nyomorult férjemnek. Éppen őmiatta kellett elmenekülnünk, mert utánunk jött, és üldöz bennünket.
A király biztatóan mosolygott.
- Ne félj, te asszony! Itt állsz a trónom előtt! Itt nem érhet semmi baj! Poroszlók - adta ki a parancsot -, fogjátok meg azt az embert, és húzzátok karóba!
A poroszlók tüstént megfogták a papot, de a pap hangosan felkiáltott.
- Uram, királyom! Ha már nem hallgatsz meg engem, és halálra ítélsz, legalább annyit tegyél meg, hiszen igazságos király hírében állsz, hogy kérd vissza az asszonytól azt, amit én adtam neki! A király intett és a poroszlók megálltak. Ő pedig az asszonyhoz fordult és megkérdezte.
- Mit adott néked ez az ember?!
Az asszony csak felhúzta a vállát, karját széttárta. - Nekem nincsen semmim sem tőle.
- Mit adtál tehát neki?!
- Az életem felét, adtam, királyom, amire megeskettek az istenek.
- Mit jelent mindez?! - kérdezte szigorúan a király
- Nem tudom - sírta el a magát ijedtében az asszony.
- Nos hát - folytatta a király - mintha az istenek előtt állnál, jelentsd ki eskü terhe alatt hogy visszaadod a férfinak azt, amit kaptál tőle.
Az asszony félt a királytól, gyorsan elismételte szavait.
Elismételte egyszer, kétszer és a harmadik eskü alatt tett ismétlést még nem fejezte be amikor haltan összerogyott.
A király döbbenten állt a trónja előtt.
- Adj magyarázatot - szólt a brahmanhoz.
A pap sírva mesélte el a hosszú nap minden keservét.
*
- Hát csak azért mondtam - fejezte be a majom - , hogy lásd, milyenek az asszonyok. Te pedig engem miattuk akartál megölni. Pedig tudnod kellett volna, hogy igaz a szólás:
Mindent otthagyott a pap, neki adta fél életét,
Mégis elhagyta őt másért, másnak adta a szívét.
- Nem is kicsit, hanem nagyot vétettem ellened - siránkozott a delfin. - Belátom és szánom-bánom, amit tettem! De te jó voltál hozzám eddig, légy jó hozzám ezután is. Adj tanácsot, hogyan vehetném vissza a házamat.
- Menj csak a dolgodra! Még ha meg is esne rajtad a szívem, és tanácsot adnék, akkor se fogadnád meg! Pedig helyes a szólás:
A bölcsnek jó tanácsára ha válladat rángatod,
Úgy jársz, mint a buta teve - aztán későn bánhatod!
- Hát a teve hogyan járt? - kérdezte a delfin.
A majom bölcs arcot vágott, és új mesébe kezdett.
