Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
A könnyelmű kis teve
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akinek tevecsordája volt. Tenyészállat volt valamennyi. Gyönyörű példányait jó pénzért adta el a vásárokon, s úgy ő, mint egész családja nagyszerűen élt a tevék árából. Egyszer született egy kis teve. Szép is, kedves is volt, s annyira megszerették, hogy kezesre, szelídre nevelték. Kicsi csengettyűt is akasztottak a nyakába, hogy tudják mindig, merre jár-csavarog a csordával.
A csorda a közeli erdőben legelt. Két pásztor vigyázott rájuk, de nem olyan igaz szeretettel, mint a gazda és nem is játszottak velük, mint a gazda tette, ha kijött hozzájuk.
A csengettyűs kis teve nagyon elhagyatottnak érezte magát most, hogy kihozták a csordába. El is maradozott tőlük, hiába mondogatták neki a nagy tevék, hogy maradjon és játsszon velük, legeljen mellettük. A csengettyűs kis teve már nagyon hozzászokott az emberi közelséghez, és a dédelgetés is nagyon hiányzott neki.
Az apateve is figyelmeztette.
- Ne maradj el a csordától! A csengős nyakad csábító csalétek lesz majd egyszer egy gyilkos vadállatnak.
A kis teve csak a púpját rángatta, vonogatta. Rendületlenül bízott az emberekben, akik mindig megvédték, simogatták és nem engedték közelébe a veszedelmet. Úgy gondolta, mindig így lesz. Egyszer, amikor hazafelé tartottak az erdőből és útközben gyenge hajtásokat szedegettek a bokrokról, a kis teve sok érdekeset tapasztalt. Itt is, ott is megállt harapott egy-két falatot és a csengőjét rázva-ugrándozva futkosott.
Az oroszlán éppen akkor ezen a tájon kóborolt élelem után, és nagyon éhes volt. Meghallotta a csengettyű hangját, és sejtette, hogy itt most valami egészen különleges és finom falatról lehet szó. Közelebb jött, lesben állt. Teljesen észrevétlenül tudta megközelíteni a csordát. Végignézte elvonulásukat, mert a csengettyű még messze csilingelt.
A kis teve egyedül, elmaradva ficánkolt széles nagy jókedvében, míg a hatalmas oroszlán rejtekéhez nem ért. Az állatok hatalmas királya egyetlen csapással leütötte, és behúzta a sűrűbe.
*
- Hát csak azért mondom, tanulj! Mert helyes a szólás:
A bölcs jó tanácsára, ha válladat rángatod,
Úgy jársz, mint a buta teve, aztán későn bánhatod!
A delfin megadóan hallgatta a meséket, de most már nagyon türelmetlen lett. Biztatást várt. Talán csak egy iránymutatást, hogy elindulhasson valamerre. Mit tegyen, ha már így alakult az élete. Valaki irányíthatná! Míg élt a felesége, minden olyan jó volt! Ha mondott is néha haszontalan tanácsot, vagy olyat, amivel kárt okozott, még mindig jobb volt, mint most, hogy senki nem mondta meg, mit tehetne. A delfin nem szeretett gondolkozni. Ezért komoly könyörgésbe kezdett.
- Megkapod a jutalmadat már itt a földön, ha valakivel jót cselekszel. Hiszen tudod, hogy mindent a világon csak kölcsön kapunk. A jót éppen úgy, mint a rosszat. Ha valakivel jót teszel, sorsodtól jót kapsz. Ha bajban hagyod barátodat, baj zúdul a te nyakadba is! Láthatod az én esetemből, hogy nem érdemes rossznak vagy becstelennek lenni! Adj nekem jó tanácsot, hogy miként cselekedjem! Hiszen tudod, hogy helyes a szólás:
Aki gyenge, kenyerezd le! Gyávát ne ijesszed el!
Az erőset nagyon tiszteld! Bánj el ellenségeddel!
- Hogyan is volt az? - kérdezte a delfin nagy érdeklődéssel. A majom pedig mesélni kezdett.
Csaturaka
Egyszer volt egy meseszép erdő. Nagy volt az erdő és millió meg millió madár zengte benne énekét. Az erdőközép táján kezdődött egy hegyláb, és három helyen is vízesés csörgedezett a sziklák között.
Ebben a csodaszép erdőben egy éjszaka meghalt egy elefánt. Nagyon öreg volt már, nem bírt a csordával továbbmenni és lemaradt. Igen, itt maradt a vízesések közelében és hallgatva a madarak dalát, örök álomba szenderült. Két napig feküdt az alsó vízesés tavánál, amikor Csatu-raka rátalált.
Csaturaka sakál volt. Nagyon megörült a hatalmas zsákmánynak, legszívesebben elhúzta volna valamerre, nehogy valakivel meg kelljen osztozni. Megpróbálta átharapni az elefánt nyakát, de oly vastag volt a bőre, hogy inkább a foga tört el, semmint egy karcolást is tudott volna rajta ejteni.
Ravasz eszét összeszedve töprengett, mi itt a tennivaló.
- Elvinném, ha nem lenne ilyen nehéz - mormogta - , megenném, ha nem volna ilyen kemény.
Amíg így töprengett, törte a fejét, a háta mögött elbődült egy oroszlán. Csaturaka úgy megijedt, alig bírt megfordulni, és tiszteletteljesen köszönni. Az oroszlán fensőségesen nézte a tetemet és a sakált. A sakál zavartan hadarni kezdett.
- Uram, királyom! Neked őrzöm az elefántot. Tudod, mindig szolgálatkész voltam, mindig számíthatsz rám.
Az oroszlánt nem lehetett félrevezetni. Tüstént látta, hogy hulla fekszik a tóparton. Rámordult a sakálra.
- Mikor ettem én olyan állat húsából, amelyet nem egymagam öltem meg?! Ha más ölte meg, vagy ha önmagától halt meg, abból én soha nem fogyasztottam egy falatot sem. Kegyelmesen megengedem, hogy elfogyaszd.
A sakál nagyon megörült.
- Mindig megismerik az urat a cselekedeteiből! Méltó hozzád, királyom! Még ha éhes volnál, még ha bajban volnál, akkor se volnál más, mint az állatok királya!
Az oroszlán elment. A sakál csak nézett utána, ameddig látta, s amikor teljesen eltűnt a szeme elől, újra kísérletezni kezdett. Megint a torkát akarta átharapni, de megint csak nem sikerült. Újra leült, hogy a fejét törje, ám most - mintha összebeszéltek volna, hogy nem hagyják - egy csíkos tigris ugrott le a vízesés melletti szikláról. Amint leugrott, mindjárt a fűre hasalt, és támadóan morgott a sakálra. Az meg így gondolkozott.
- Az egyiket sikerült alázatos magatartásommal elküldeni. De mi lesz most? Ez is nagyon erős, tehát tisztelnem kell és ha tisztelem, akkor mit kell tennem?!
Néhány pillanat alatt ravasz koponyájában máris elkészült a terv. Suttogóra fogta szavát és így beszélt.
- Tisztellek téged, tigris! Mindig nagy tisztelőd voltam! De kérlek, most menj el! Az oroszlán nemrég járt itt, és megölte ezt az elefántot. Most fürödni ment a felső vízeséshez. Engem ideállított, hogy őrizzem a zsákmányt, Mielőtt eltávozott azt mondta, nagyon vigyázz, mert nemrégiben egy tigris járt a nyomomban, és a zsákmányomból torkoskodott. Nem akarom, hogy ez még egyszer előforduljon, mert akkor az egész tigrisfajt kiirtom az erdőből!
A tigris tüstént felállt, nem leselkedett tovább sem a sakálra, sem az elefántra. Hálás kifejezést erőltetett arcára, s ezzel fedezte visszavonulását.
- Ne szólj az oroszlánnak, hogy erre jártam. Még meghálálhatom neked egyszer, hogy most megmentetted az életemet!
Az utolsó szavait már futtában mondta, és olyan gyorsan tűnt el, mint a villám. A sakál most, hogy újra egyedül maradt, megint törhette a fejét. Ám nem soká. Az egyik ágról majom visított feléje. - Hűíjj!
Tudta a sakál, hogy a majom fogai élesek. Terve máris készen állt. Vigyorogva fordította fejét a magasba.
- Milyen rég volt, hogy láttalak. Nem vagy éhes? Nézd meg, mekkora zsákmányt őrzök. Nem az enyém, az oroszláné.
- Gondoltam, hogy nem a tiéd!
- Most fürdik a király, Ha visszajön, falatozni kezd. Akarod, hogy adjak neked a zsákmányból? - És ha közben meglep az oroszlán?!
- Jöjj csak! Majd lesben állok. Ha jönne, figyelmeztetlek. Úgysem veszi észre, ha eszel egy keveset. - Ha nem szólsz, és engem itt talál, amikor éppen a zsákmányát dézsmálom, jaj nekem. De úgy gondolom, neked is!
- Ne félj semmit, majd figyelmeztetlek, s még idejében elinalhatsz!
- Aki életet őriz, az még sok örömet kaphat! - mondta a majom. Leugrott az ágról és egy szempillantás alatt átharapta az elefánt kemény nyakát. Amikor jó nagy helyen felszakította, a sakál elkiáltotta magát.
- Menekülj, mert jön már!!
A majom egy pillanat alatt eltűnt, a sakál pedig végre evéshez látott. De alig nyelt le néhány falatot, új látogató érkezett a tóhoz. Egy másik sakál vörösbarna feje leselkedett ki egy bokorból. A sakál most már dühbe gurult. Leugrott zsákmányáról, véres szájában csattogtak fogai,
amikor a másik sakál rárontott. Belevágta fogait, kegyetlenül megtépázta. Miután az végre megfutamodott, újult étvággyal esett neki a finom falatoknak. Napokig lakmározott az elefánt tetemén.
*
- Hát csak azért mondtam, hogy tanulj belőle! - mondta Bakta-mugha -, mert ne feledd, hogy igaz a szólás:
Aki gyenge, kenyerezd le! Gyávát ne ijesszed el!
Az erőset nagyon tiszteld! Bánj el ellenségeddel!
- A sakál esete nagyon is megszívlelendő! Menj el és cselekedjél hasonlóan. Támadj rá a betolakodóra, és verd ki a jogos tulajdonodból. Hiszen rokonod az a delfin. Rokonoktól pedig őrizzen meg a jósorsod! Mert helyes a szólás:
Az asszonyok szórakoznak, szegény kutyák jóllaknak.
A csodálatos csak az hogy - rokonok mért harapnak?!
- Hogyan is volt az? - kérdezte a delfin.
A majom már indulóban volt, hogy ismét a gyümölccsel teli ágak közé ugorjon, de még indulás előtt hamar elmondta az utolsó meséjét:
Kutyatapasztalat
A szárazság egy rettenetes évében történt, hogy Gurdsara környékén csaknem kipusztultak a kutyák. Olyan nagy volt az éhínség ezen a környéken, hogy nemcsak a kutyák élete volt veszélyben, de az embereké is. Embercsaládok és kutyanemzetségek haltak ki, nem győztek temetni. A néhány megmenekült kutya között volt egy csont sovány tarka kutya. Gazdája beszélgetéséből megtudta, hogy egy távoli faluban - ahol valamikor már járt gazdájával - nem érzik ennyire az éhínséget, s ott mindennap jól lehet lakni.
A tarka kutya gondolt egy merészet, és éjszaka útnak indult. Kora hajnalban érkezett meg, s orra és ösztöne megállította egy ház előtt, ahonnan étvágygerjesztő illatok szálltak ki ajtón-ablakon. Nem is ment tovább. Leült egy bokor mögött, és kileste az alkalmas pillanatot, amikor a ház asszonya korai tereferére ment át a szomszédba. Ekkor besompolygott a házba, és annyit evett, amennyi belefért szegény üres nagy bendőjébe. A házban bent nem is volt semmi baj, de amikor kijött az udvarra, és el akart inalni, megtámadta egy helybéli kutya, majd más kutyák is csatlakoztak hozzá, és alaposan megtépázták. Alig bírt elmenekülni. Amikor végre biztonságban ott ült a falu szélén, elkeseredetten ekképp töprengett.
- Otthon alig jut egy betevő falat, mégsem bántják a szegény vándort ok nélkül. Nem szerettem soha verekedni! Különösen egyszerre ennyi ellenféllel! Én inkább hazamegyek koplalni. Behúzta hasa alá a farkát, és megállás nélkül futott hazáig. Alig várta, hogy ismét az udvaron, a megszokott kerítésen belül legyen. Bebújt, és két álló napig aludt és pihent. Felébredés után a sebeit nyalogatta. De ekkorra már fölfedezték barátai, és többen meglátogatták.
- Mi hír a nagyvilágban? - kérdezték tőle. - Milyen ott az élet? Milyenek a körülmények? - faggatták.
- S ami a legfontosabb, van-e ott ennivaló? A tapasztalt kutya így válaszolt.
- Olyan sokat nem mondhatok, csak azt, amit rég tudunk már, hogy helyes a szólás:
Ha asszonyok szórakoznak, szegény kutyák jóllaknak,
A csodálatos csak az hogy, - rokonok mért harapnak?
*
- Hát csak azért mondtam el a mesét, mert ebből te is okulhatsz - fejezte be a majom, és fellépkedett az ágakon.
A delfin összeszedte bátorságát, besiklott a vízbe és mindenre felkészülten bőszen tört rá a házába betolakodó rokonra. S mivel az nem akarta elhagyni a tanyát, megölte és kidobta. Amikor megnyugodott, úgy határozott, hogy majom barátját ezentúl mindennap felkeresi és kiengeszteli.
Ö T Ő D I K - K Ő N Y V
Meggondolatlan cselekvés
Két India van. Az egyik a szegények Indiája. Ez az ország tele van izzadsággal és nyomorúságos tengődéssel. Sebhelyekkel, kiütéses betegségekkel tele koldusokkal, éhes és csavargó gyermekekkel. A másik India a gazdagok Indiája. Ezt az Indiát ismerjük a mesékből kincsesnek, drágakövektől csillogónak. Ebben az Indiában igazgyöngyök füzére ragyog az elefántokon, a gyöngyfüggönyös hordszékek mögött pompás nehéz ékszerekkel feldíszített és mérhetetlen drága selymekbe öltözött nagyurak és úrnők utaznak, akik nem piszkítják gyöngyös ékköves topánjukat a szegények Indiájának útkövein.
Ebből a mérhetetlenül gazdag és pompás Indiából siralmas dolog átjutni a szegényekébe. Aki mégis átjut, az úgy jár, mint Mani-bhadra, a dúsgazdag kereskedő, aki egyszer csak tönkre-ment, koldusbotra jutott. Semmije sem maradt csak kiüresített gyönyörű palotája, amelyben még fekvőhelyet sem hagytak hitelezői.
Nagyon szégyellte kudarcát, gazdag barátai gúnyolták, a szegények, akiket eddig dolgoztatott, kinevették. Tekintélye elveszett. Teljes kétségbeesetten ült, járt-kelt üres palotájában, mely így üresen sem lesz sokáig az övé, mert ha néhány nap alatt nem fizeti ki a követeléseket, ezt is elveszik tőle. Egész álló nap és éjszaka azt hajtogatta magában, hogy mennyire helyes a szólás:
Elvesztetted vagyonodat? Egyszerre érdektelen
ember lettél, mert a koldus bárki előtt nincstelen.
Az utolsóelőtti napon, mivel tenni semmit sem tudott, elhatározta magában: inkább meghal, mint hogy így éljen. Úgysincs ennivaló a házban, tehát nem is eszik többé és így várja meg halálát, Lefeküdt a csupasz kőre. Eltűnődött üzlettársai ravaszságán, lelkiismeretlenségén, és úgy gondolta: nyugodt lélekkel mehet bírái elé majd halála után, mert soha senkit nem károsított meg. Ám halál helyett az álom simította le szemeit, s alig aludt el, máris ott állt előtte egy kolduló barát. A barát szeretettel és megértéssel nézett rá, és így szólt.
- Minden cselekedetet feljegyeznek valahol. A jót éppen úgy, mint a rosszat. Azokét is, akik téged tönkretettek. Mint tudod, nem egyszer él az ember. Születésből életbe, életből halálba, halálból büntetésbe vagy jutalomba megy a lélek, majd újra születik olyan körülmények közé, ahogy azt előző életében elkövetett cselekedetei szerint kiérdemelte. Te is sokszor éltél már, és jó tulajdonságaid közé minden életedben beletartozott, hogy adakozó voltál. Sokszor adtál erődön felül is a rászorulóknak vagy a kolduló barátoknak. Tudod, ki vagyok én? Az a kincs vagyok, amit elmúlt életeidben a kolduló barátoknak segítettél vagy alamizsnául adtál. Most visszajöttem hozzád. Előbb csak így, álomban figyelmeztetőül, holnap pedig valóságban is eljövök hozzád. Felismersz majd, mert hajszálpontosan így jövök, mint amilyennek ma látsz. Kolduló barát leszek, belépek hozzád a kapun, vezess be s egy bottal üss a fejemre. Ezzel a rossz cselekedeteddel közömbösíted előző életed jó cselekedeteit és visszakapod kincseidet. Akkora értékű arany leszek a kezedben, amennyit sohasem tudsz elkölteni, bármeddig élsz is. Új jó cselekedetek gyűjtésére pedig még lesz elég hosszú időd.
A kereskedő csak másnap reggel ébredt fel, és világosan emlékezett arra, amit álmodott.
Megmásíthatatlanul pergett gondolatainak megállíthatatlan kereke. Pergett a gondolatkerék, össze-vissza jöttek-mentek emlékei, de az éjszaki álma mindig visszatért. Nem tudta megfejteni, mit jelent. Ám oly soká nem is tűnődhetett rajta, mert valaki erősen megkopogtatta kapuját. Furcsa reménykedéssel, kíváncsisággal ment, hogy kaput nyisson, de nem a kolduló barát, hanem régi borbélya állt ott, és követelését kérte.
Mani-bhadra beengedte a borbélyt, és éppen magyarázni kezdte, hogy nem bír fizetni, amikor megint megkopogtatták a kaput. Újra odament, s amikor egy kolduló barátot látott a kapun kívül, hirtelen úgy megörült, hogy szó nélkül behúzta a kapun, és egy keze ügyébe eső husánggal jól fejbe vágta.
S minden úgy történt, ahogyan álmában látta. A kolduló barát arannyá változott és néhány csendülő darab le is esett róla onnan, ahol az ütés érte. Azt mindjárt odaadta a borbélynak és kituszkolta az ajtón. De búcsúzóul még a lelkére kötötte, hogy senkinek se szóljon arról, amit látott.
Alig maradt egyedül, az aranyszobrot darabokra törte, és sorra járta hitelezőit. A palotába nemsokára visszakerültek a bútorok, a szőnyegek, a szobrok, s a kereskedő még gazdagabb lett, mint volt. De a borbély nem tartotta a szavát.
Megígérte ugyan, hogy a látottakról sehol és senkinek nem beszél, de arra nem tett ígéretet, hogy ő maga is nem így szerez vagyont. Azt gondolta: minden kolduló barát aranyból van, csak fejbe kell verni őket, és annyi aranya lesz, hogy ezentúl már soha nem kell dolgoznia. Nem is ment sehová, hogy tyúkszemet vágjon vagy szakállt igazítson, hanem jókora husángot fogott. De egy nem is volt neki elég, többet faragott, és valamennyit elhelyezte háza különböző sarkaiban. Aztán templomba ment, lerótta hódolatát Dsina istenszobra előtt, s elment a kolduló barátok kolostorába.
- Üdvözöllek, és hódolok előtted! - köszöntötte a kolostorfőnököt. - Mi járatban vagy? - kérdezte a szent ember.
A borbély egy súlyos fogadalom ügyének leple alatt kezdte el mondókáját. Amikor elmondta, amint illik, összecsomózta ruhája alját, és lesütött szemmel, szerényen így folytatta.
- Ha nem sértelek meg, arra szeretnélek kérni, tiszteld meg ma házamat a jámbor barátokkal együtt. Szeretnélek megvendégelni benneteket.
A kolostorfőnök tiltakozott.
- Nem vagyunk mi brahmanok, kedvesem! Nem megyünk mi lakomára, hanem mindig csak annyit fogyasztunk, amennyi éppen arra elegendő, hogy életünket fenntartsuk. Ha betérünk egy-egy házba, csak egy merítést kérünk, azt is hazahozzuk, hogy beosztva egész napra elegendő legyen. Ne is jöjj máskor ilyen meghívással!
A borbély örült, hogy odakerülhetett, a kolostorfőnök elé, nem hagyta könnyen elküldeni magát. Új oldalról közeledett.
- Nem csak ezért hívtalak benneteket, óh, szent ember! Nagyon szép, értékes selymeim vannak, amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy könyveket beborítsunk vele. Könyvek is vannak, amelyek lemásolásra várnak, sőt még pénzem is van, fizetni tudok a munkáért. Ha megfontoltad a dolgot, és valamilyen elhatározásra jutottál, kérlek, tudod: merre van a házam, és azt is, hogy mindig szeretettel várlak benneteket.
Néhány nap telt el. A husángok készenlétben várakoztak a sarkokban, a borbély elment a kolostor elé abban az időpontban, amikor a kolduló barátok kijöttek, és mielőtt elszéledtek a városban. Hivatkozott a főnökük engedélyére, meghívta őket, hogy nézzék meg a selymeket és a másolásra váró könyveket.
Örömmel mentek vele. Valamennyien szerették a munkát és különösképpen a könyvmásolást. Házához érve a borbély bevezette őket különböző szobákba, és könyveket, selymeket szedett elő. Azután a nézelődésbe elmerült barátokat hátulról, egyenként fejbe verte.
Halálhörgés, segélykiáltások verték fel a ház csendjét, aki tudott még, menekült. A ház előtt csődület támadt, jöttek a poroszlók is, és megkötözték a bambán bámuló borbélyt, s vittek a városbíró elé.
- Papot ölni! Tudod te, hogy mily nagy gazemberséget követtél el?
Tudta ezt a borbély a bíró nélkül is. Most csak a fejével integetett, hogy tudja.
- Mért tetted ezt?!
- Aranyért! Meguntam már a szegénységet, gazdag akartam lenni, mint Mani-bhadra. Ő is így tett, ott voltam éppen akkor, és láttam...
Kérdéseket tett fel a bíró. Egyiket a másik után és a borbély mindent elmondott. Kiküldték a poroszlókat a gazdag kereskedőért.
- Azt mondta a borbély, hogy te is megöltél egy kolduló barátot. Igaz ez?
A kereskedő is elmondta minden búját-baját, azt is, hogyan kapott a túlvilágról, Káma istentől segítséget. A bírák elmentek a házba, megnézték az aranyszobor maradékát, és igaznak tartották, beigazoltnak látták a történetét. De a borbélyt bűnösnek tartották, és kimondták rá a halálos ítéletet. - Karóba kell húzni!
A poroszlók megfogták a borbélyt, és elvitték, a bírák egyike pedig ezt mondta.
- Rosszul ítélte meg a látottakat, rosszul cselekedett. A borbély pórul járt. Hiába! Helyes a szólás:
Hát ki lett az áldozata? Papné nem gondolta meg,
Elhamarkodottan tette - meghalt szegény kis petymeg.
- Hogyan is volt az? - kérdezte Mani-bhadra. A bíró pedig mesélni kezdett.
A papné meg a petymeg
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy brahman, aki nagyon jó ember volt, és nagyon jó pap hírében állt. Nagy öröm érte egyszer a házukat, mert az istenek fiúgyermekkel ajándékozták meg őket. Nem győztek hálát adni érte, mert ezzel nagyon régi óhajuk teljesült. Volt a papnénak egy kedves háziállata, egy anyapetymeg. Éppen azon a napon, amikor a papné kisfia megszületett, a petymeg is világra hozta a kis petymegét. Az is fiú lett, s a papnénak nem volt szíve ahhoz, hogy eldobja, hát ott nevelte a házában. Aztán nemsokára elpusztult az anyapetymeg, s a papné együtt nevelte ezután kis fiacskájával. Táplálta, fürösztötte, dédelgette, s mutatta kisfiának is, hogyan szeresse, s majd ha megnő, hogyan játsszon vele.
Szerette a papné a kis állatot, de nem merte soha otthagyni fiával kettesben. Hiszen vérengző állat vére folyik ereiben, s ki tudja, mikor tör ki belőle gonosz hajlama. A petymeg gyorsan nőtt. A fiúcska még tehetetlenül hevert ágyában, amikor a petymeg már életerős, nagy állat lett.
Egyszer úgy adódott a dolga, hogy akkor ment volna a patakhoz vízért, amikor a papnak is el kellett mennie hazulról.
- Nagyon kérlek, várj meg addig, míg hazajövök a vízzel. Vigyázz a petymegre, nehogy valami rosszat cselekedjen.
A pap maradt, de hamarosan jöttek érte. Úgy gondolta, úgysem bántja a kisfiút az állat, hiszen megszokta, együtt nőttek s majdnem mindig mellette is aluszik. Elment hát, ahová hívták. Ez alatt - mivel csend volt a házban - egy mérges kígyó siklott be az ablakon. A petymeg tüstént lesbe állt, elkapta a kígyó nyakát és percek alatt darabokra tépte. Aztán mint aki jól végezte dolgát - véres száját nyalogatva odaült a küszöbre.
A papné sietett haza, s már messziről szólította urát, de nem kapott feleletet. Ott látta viszont a küszöbön a véres szájú petymeget, s kétségbeesett sikollyal vágta hozzá a nehéz, vízzel teli korsót. - Megölted a fiamat! - sikoltotta, és mint az őrült szaladt beljebb. Ám a fiúnak nem volt semmi baja. Nyugodtan aludt, bölcsője előtt ott volt a mérges kígyó darabokra tépve. Sírva szaladt vissza a petymeghez, de az már halott volt.
Melléje rogyott, és úgy siratta, mintha saját gyermekét gyászolná. Még ki sem sírta magát, amikor a férje visszajött. Miután megtudta, mi történt, felkiáltott.
- Látod! Ilyen a meggondolatlanság?! Te ezt már jóvá nem teheted! Találsz-e még egy ilyen becsületes, hős kis állatot? Megvédte a gyermekünket, és ez lett a jutalma! Hányszor tanítottalak, hogy jól gondold meg mindig, mielőtt bármit is teszel! A meggondolatlanság és az elsietett cselekedetek mindig bajt hoznak. Hiszen helyes a szólás:
Szeretheted akárhogyan pénzedet s a hasadat,
De ki mohó, kapzsi bolond, megkapja a jutalmat.
- Hogyan is volt az? - kérdezte a papné. A brahman pedig így mesélte.
Aki a legmohóbb
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy nagyon jó barát. Mind a négynek apja brahman volt, s tanulással töltött ifjúság után szegények maradtak. Idejük legnagyobb részét együtt töltötték, és leginkább arról beszélgettek, hogyan lehetne megszabadulni a szegénységtől. Próbáltak együtt boldogulni és külön-külön is elindulni valamerre, de semmi sem sikerült. Csak rokonaik lekicsinylését hallgatták, de mást azoktól se kaptak. Egyszer így szólt az egyik,
- Mennyit tanultunk? Mégsem megyünk semmire. Micsoda szörnyű dolog szegénynek lenni! A másik így folytatta.
- Igazad van! Sokkal könnyebben elviselném a vadaktól hemzsegő erdőben az életet, ahol még ágyam sem lenne, csak ne kellene itt a rokonok gúnyolódásait és jó tanácsait hallgatnom! - Én is mindent vállalnék, csakhogy lenne már valaki belőlem! S akkor fütyülnék a rokonok beszédére! - mondta a harmadik.
A negyedik pedig még tovább fokozta.
- Én még a démonok barlangjába is bemennék. Hullaégető kemencében is aludnék. Emberhúst is árulnék, vagy a legmerészebb varázslatokat is megtanulnám, csakhogy vagyont szerezzek, s akkor megmutatnám, hogy vittem valamire. De ha aztán hozzám jönnének, én is csak tanácsot adnék nekik!
- Menjünk el valamerre - szólt az első - , és idegenben próbáljunk szerencsét! Ha majd vagyonunk lesz, visszajövünk.
Éppen olyan nap volt, amikor nem volt semmi reményük. Megtanakodták, merre menjenek s kis batyujukba belekötötték mindazt, amit szükségesnek tartottak. Elbúcsúztak szüleiktől, rokonaiktól, barátaiktól és útra keltek.
Már gyalogoltak három nap és három éjszaka, amikor a Gangeszhez értek. A szent folyó hömpölygött előttük, ők levetették ruháikat, hogy vizében megtisztuljanak, utána áldozatot mutattak be Síva istennek, s már éppen új út felé akartak indulni, amikor egy szakállas öreg férfi állt elébük.
- Látom - szólt -, brahmanok fiai vagytok. Honnan jöttetek? S mi az úti célotok? Az ifjak elmondták helyzetüket, s az öreg így válaszolt.
- Eljöttök hozzám! Én ugyan nem vagyok varázsló, akitől ezt a tudományt megtanulhatnátok, de azért talán tudok segíteni rajtatok. Ha segítek is, nem azt jelenti, hogy mindent készen kaptok. Nektek is akarni és cselekedni kell. Hiszen helyes a szólás:
Vér öntözi, nemcsak eső - Himalája lejtőjét,
Ha nap feszíti erejét - szétszórja a felhőkét.
Az ifjak fogadkoztak, hogy mindent megtesznek, ami erejükből telik. Elmentek az öreggel, aki egy kolostorba vezette őket. Itt saját kamrájában vendégül látta, majd magasodorta négy zsinórt osztott szét közöttük.
- Kapaszkodjatok fel a Himalájára. Kóboroljatok az északi oldalon. Ott nagyon ritkán jár ember. Tartsátok kezetekben a zsinórt, s ha valamelyiketek a földre ejti, ott ássatok, mert kincs rejtőzik a föld alatt. Ha megtaláltátok a kincset, forduljatok vissza, és kérjetek engedélyt a bányászásra.
Mind a négyen megköszönték az adományt, és hosszú keserves út után a kijelölt hegyoldalra érkeztek. Mind a négyen kezükben fogták a sodrott zsinórt, és lassan járva, kóboroltak. Az egyik ifjú kezéből nemsokára kihullott a zsinór, s az nagy örömmel kiáltott fel.
- Jöjjetek! Jöjjetek hamar! Itt a kincs!
Felásták a földet, és elég hamar rátaláltak az ércre. Csakhogy nem arany volt, hanem réz. A három ifjú csalódottan emelkedett fel, és tovább akart menni. De amelyikük megtalálta, szerényen biztatta őket.
- Ne menjetek! Rézből is meggazdagodhatunk! Hazamegyek, engedélyt kérek, és bányász-munkásokkal jövök vissza. Szedhettek belőle ti is annyit, amennyit elbírtok, és menjünk haza! Elég lesz ez a bánya négyünknek is!
De egyikük sem hallgatott rá.
- Varázszsinór ez. Valóban leesik! Majd csak akad még ennél jobb is! Menjünk tovább! Aki a rezet megtalálta, nem ment velük. Ott maradt, tovább ásott, és annyi ércet szedett össze, amennyit elbírt, és elindult hazafelé.
Hárman háromfelé mentek tovább. De nem távolodtak el messzire egymástól, és éjszakára mindig összeterelődtek. Aztán egy napon a második zsinór is kihullt a földre az egyik ifjú kezéből. Nagy örömmel ásni kezdett, és egyszerre gazdag ezüst lelőhelyre bukkant.
- Jöjjetek! Jöjjetek hamar! Itt a kincs!
Barátai hozzáfutottak, de amikor látták, hogy csak ezüst, nem maradtak vele.
- Maradj, ha akarsz! Ha volt már réz, volt ezüst, lesz itt még arany is! Mi tovább megyünk! A második ifjú tovább dolgozott, és annyi ezüstércet szedett össze, amennyit elbírt, és elindult hazafelé.
Ketten pedig mentek tovább. Addig mentek, míg a harmadik kezéből is kihullott a zsinór. Nagy örömmel kiáltott a negyedik társ után.
- Jöjj! Jöjj hamar! Itt a kincs!
Mire a barát odaért, felásta a földet, és legnagyobb meglepetésére arany volt a föld alatt. - Érdemes volt tovább keresnünk! - mondta a harmadik -, most olyan gazdagok lehetünk, amilyenek nem voltak még a leggazdagabb maharadzsák sem. Gyere, szedjük tele megüresedett batyunkat, zsebeinket és menjünk haza. Aztán majd bányászokkal visszajövünk.
A negyedik fiú azonban fölegyenesedett, szemeiben mohó tűz villant, és így felelt: - Én továbbmegyek!
- Ugyan! Még aranynál is többet akarsz?!
- Hát nem láttad!? Először rezet találtunk, aztán ezüstöt, most aranyat. Gyere, menjünk tovább. A negyedik helyen drágakőnek kell lenni! Abból aztán nem kell annyit cipelnünk, és egész életünkben gazdagok lehetünk.
- Én maradok! Menj tovább, ha akarsz - mondta a harmadik , és ásott, ásott, annyi aranyrögöt rakott össze, amennyit, úgy gondolta, elbír hazáig.
A negyedik tovább vándorolt. Amerre ment, mindig zordonabb lett a hegyvidék. Már fát sem látott, csak zuzmót, és nagy pelyhekben megindult a havazás. A zsinór még mindig ott volt a kezében, nem esett le eddig, tehát vándorolt tovább.
Már csaknem a csúcson járt, amikor egy különös alakot vett észre. Az egyik kiszögellő szikla meredek szélén egy férfi állt, mint a szobor. Vér borította testét, és csupasz mellén is patakokban folyt róla a verejték, vérrel vegyesen. Kínban égő szemét az ifjúra szegezte, és mintha szó és hang nélkül is segítséget kéme, könyörögve nézett rá. Az ifjú érdeklődve ment közelebb, és amikor felkapaszkodott a meredek sziklára, és szemtől szembe állt vele, látta , hogy a fején egy kerék forog, melynek tengelye mélyen befúródott a koponyájába. Innen folyt a vére s a kíntól csorgott a verejtéke.
- Hát veled mi történt?! Mit művelsz itt egyedül? Mért forog az a kerék a fejeden? Mért nem teszed már le?!!
Alig hangzott el az utolsó kérdése, a kerék már ott forgott az ő fején, és iszonyú fájdalom hasított belé. Gyorsan odakapott, de égette kezét a kerék, és nem is bírta ledobni a fejéről. A kerék pedig lassan forgott, és vájta magát befelé a koponyájába.
- Jaj! Vedd le!! - kiáltott a vérében fürdő idegenre, de az csak a fejét rázta, és elgémberedett tagjait mozgatta.
- Így került az én fejemre is.
- De hát hogyan? És mikor került a fejedre? - Ki ül most a nagy királyi trónon?
- Vina-vatsza uralkodik.
- Amikor én idetévedtem, Ráma volt a trónon. Hány ezer éve annak?
- Óh! - nyögött fel a negyedik ifjú halálra váltan. De az ismeretlen kérés és kérdezés nélkül tovább beszélt.
- Valamikor én is azt kérdeztem attól, akit itt találtam fején ezzel a kerékkel, amit te kérdeztél tőlem. És ha egyszer majd idetéved valaki, aki tőled ugyanezt megkérdezi, akkor majd annak a fejére kerül az időkerék. Addig pedig a te szíveden fog csorogni az emberiség életfolyójának vére.
A negyedik ifjú kövülni érezte tagjait, kétségbeesésében még egyszer menekülni akart, de a kerék még forróbb lett, és messziről is perzselte a kezét. Ordított a fájdalomtól.
- Legalább azt mondd el, honnan vettél élelmet? Az ezeréves férfi így válaszolt.
- Senki sem jár erre. Ha valaki mégis ide vetődik, és a kerék a fejére kerül, nem érez többé éhséget, sem szomjúságot. Nem is hal meg, és nem öregszik, s ha majd utóda lesz, aki felváltja, hazamehet és ott folytathatja életét, ahol sok évszázaddal ezelőtt abbahagyta. Hát én elég hosszú időt töltöttem itt, most hazamegyek.
- Haza? Hová? - akarta kérdezni az ifjú, de nem szólt mégsem, mert marta a kínja és az emberiség vére kicsordult a fejtetőjén.
A harmadik ifjú pedig, aki az aranyrögökkel már hazaindult, meggondolta magát, letette terhét. Előbb megkeresi barátját - gondolta -, s vele könnyebb és vidámabb lesz az út hazafelé. Ment, ment barátja lábnyomain, s amikor rátalált a hegyfokon, dermedten megállt, és meg-lepetten szólította meg.
- Mit csinálsz te itt? Édes barátom, mi lett veled?!
Nem a szokvány kérdéseket tette fel, a kerék ott forgott tovább, barátja fején. A harmadik ifjú a döbbenettől sajnálattól lesújtva telepedett le szerencsétlen barátja lába elé, és sírva kérdezte meg. - Hogyan történhetett ez meg veled?
Az ifjú elmesélte a kerék történetét, mire a harmadik így szólt.
- Látod, látod! Miért nem maradtál velem, mért nem elégedtél meg az arannyal, mért kellett neked annál több? Hiszen tudod, hogy helyes a szólás:
Vér öntözi nem csak eső - Himalája lejtőjét
Ha nap feszíti erejét - szétszórja a felhőkét.
- Te voltál közöttünk a legokosabb. Tudós voltál. Tőled vártunk legtöbbet! Barátom, mi lett belőled? Mért nem voltál inkább csak okos, és nem tudós. Hiszen tudod, hogy igaz és helyes a szólás:
Tudósnak varázstudása - ha kevesebb lett volna,
Ma is élne mind a három, s vállukon a lét gondja.
- Hogyan is volt az? - kérdezte az, aki a kereket tartotta. Az aranylelő pedig így mesélte el.
Az oroszlán csontjai
Sokkal régebben, mint azt mi elképzelni tudjuk, élt négy jó barát. Mind a négyen brahmanok gyermekei voltak. Egész korai ifjúságuktól kezdve együtt játszottak, tanultak, okosodtak. Későbbi években kiderült, hogy közülük csak három való tudósnak, mert a negyedik inkább okos volt, akit a mindennapok gondja érdekelt. A másik három elvont kérdésekkel foglalkozott, és a mindennapi élethez nagyon keveset értett.
A négy jó barát egyszer arra a gondolatra ébredt, hogy elmennek más országba, vagy más égtájra, de legalább más városba, hogy tudásukat bemutathassák másfelé, és ismertebbek legyenek. Az okos azt tanácsolta, hogy a király elé járuljanak bemutatni tudásukat, varázserejüket. A királytól sok pénzt kaphatnának, melyből gondtalanul mind a négyen megélhetnének. Az elhatározásuk nem ment egyik napról a másikra, sokáig gondolkoztak, s végül úgy határozott a három varázstudományos, hogy az okosnak igaza van. Meg kell mutatni a királynak nagy tudományukat.
Elindultak a főváros felé, de mikor a fele utat már megtették, és egy nagy erdőhöz értek, a legidősebb így gondolkozott.
- Okossággal nem lehet megnyerni a király elismerését! Mit keres közöttünk a negyedik barát? Csak a pénzt segíti majd felélni, azt a pénzt, amit mi keresünk...
A másik tudós barát ezt igaznak tartotta, s mivel nagyon őszinte volt mindig, meg is mondotta az okosnak.
- Menj vissza. Nem tudsz mutatni a királynak semmit. A harmadik védelmébe vette, mondván:
- Hagyjátok velünk jönni! Mért ne jöhetne velünk? Hiszen születésünktől kezdve együtt nevelődtünk, együtt nőttünk fel. Majd megél ő is abból, amit mi keresünk...Csak nem akarjátok elrontani a barátságot, hogy élére rakjátok a pénzt, mint a fukarok?
A másik kettő vállat vont. Mentek tovább, és hamarosan elfeledték, amire az előbb gondoltak. Az erdei út közelében egy oroszlán csontjai fehéredtek. Régen elpusztulhatott már, mert olyan szárazok voltak a csontok, mint a korhadt fa.
Amikor a tudós ifjak meglátták, megálltak mellette. A legidősebb így szólt. - Gyakorolnunk kellene tudásunkat. Keltsük életre ezt a holt oroszlánt.
- Jó - mondta a második - , én összerakom, pontosan összeillesztem a csontokat.
- Nagyszerű - mondta a harmadik - , én meg húst és bőrt varázsolok rá. Vérrel és élettel te varázsold el - mondta az elsőnek.
Az okos szigorúan tiltakozott.
- Ne tegyétek! Hiszen ez vérengző vadállat! Valamennyien meghalunk, ha életre keltitek! - Te ne adj nekünk tanácsot! - intette a legöregebb. - Tudásunkat gyakorolnunk kell. Hiszen a király elé indultunk!
Az okos nagyon félt, és felmászott egy magas fára, s közben így rimánkodott. - Legalább menjetek ti is biztonságos helyre! Onnan hassatok rá!
De a három mindent jobban tudó barát elmerült, átszellemült arccal mondta a varázsigéket, s az oroszláncsontok hússal, bőrrel, szőrrel teltek meg, és végül talpra ugrott. Veszedelmes morgások között rájuk ugrott, és mind a hármat leütötte. Aztán megint holtan hullott össze, és csontjai egy pillanat alatt ismét fehérek lettek.
Mit volt mit tenni, az okos elszomorodva visszavonult hogy hírt vigyen róluk.
*
- Hát csak azért mondom, mert helyes a szólás:
Tudósnak varázstudása - ha kevesebb lett volna,
Ma is élne mind a három, s vállukon a lét gondja.
A kereket viselő ifjú nem tudott mit felelni, s az aranylelő így folytatta. Vagy ott a másik eset, hiszen helyes a szólás:
Aki mindig számol, bifláz - szobájában ül könyvén,
Nem ért az élethez semmit - maradjon anyja ölén.
- Hogyan is volt az? - kérdezte az ifjú. S az aranylelő barát így mesélt tovább.
Szórakozott tudósok
Még egy olyan mesét tudok, amely négy jó barátról szól. Ez a négy jó barát is gyermekkorban került egymás mellé. De ott mind a négynek egyforma adottsága volt, Egyhangúlag határozták el, hogy olyan kolostorban folytatják tanulmányaikat, ahol a legmagasabb tudományokat sajátíthatják el. Így is tettek. Bevonultak egy távoli hegyekben rejtőző kolostorba, és ott is maradtak, szorgalmas tanulással töltve az éveket.
Tizenkét esztendő múlt el. Mind a négyen tudósokká lettek, komoly, sápadt és gyakorlatiatlan emberekké. Ekkor a kolostor főnöke elbocsátotta őket, azzal, hogy többet tőle nem tudnak tanulni, mert minden tudását átadta már.
A négy tudós barát tehát elhatározta, hogy hazatérnek.
- Hát akkor vegyünk búcsút egymástól - mondta a kolostor főnöke -, ti pedig kamatoztassátok tudásotokat.
Nem vittek útipoggyászt magukkal, csak kevés élelmet, s a szent könyveket melyeket tanító-mesterüktől kaptak.
Hogy merre kell hazamenni - nem tudták. Mentek az úton, és amerre kanyargott, arra kanyarodtak ők is. Mentek, mendegéltek, és megálltak ott, ahol az út kétfelé elkanyarodott.
- Merre menjünk?
Egyik sem tudta. Leültek hát mind a négyen, és négyfelé néztek. Erre? Arra? Vagy talán visszafelé? Egyik sem tudta. Amint ott tehetetlenül és tanácstalanul üldögéltek, egy temetési menet halad arra. A halottat sokan elkísérték a halottégetőköz, de mivel temetést még soha sem látott a négy barát, nem tudta azt sem, hová vezet az útjuk.
A kolostorban azt tanulták hogy soha egyetlen lépést se tegyenek a szent könyvek nélkül. Most elővette az egyik a maga könyvét és felnyitotta. Ezt olvasta benne:
Az út arra van, amerre sok ember halad.
Tüstént felállt és a halottkísérőkre mutatott.
- Arra kell mennünk.
Csatlakoztak hát a menethez, és amikor kiértek, meglátták az emberek közt a szamarakat is. - Hát ezek micsodák? - kérdezték. De mivel nem láttak még soha szamarat, nem tudtak felelni rá. A második barát gyorsan felnyitotta a maga szent könyvét és ezt olvasta benne.
Igaz testvér, rokon, barát - kísér a sírig téged,
Kijár hozzád temetőbe, szíve soha sem téved.
- Semmi kétség - kiáltott fel a harmadik - , akkor ez az állat nekünk is rokonunk, barátunk. A negyedik nagyon megörült, hiszen már nagyon vágyódott a családja után. Hamar odarohant, a nyakába borult. A másik is kedveskedni akart a rokonnak, hamar vizet hozott, és megmosta a szamár négy lábát.
Ezalatt a másik két barát körülhordozta tekintetét, és meglátta, hogy elmentek azok, akik a temetésén részt vettek.
Mindenki elment valamerre - csak egy különös állat maradt, amely nagy púpot hordott a hátán. - Hát ez mi? - kérdezte, még tevét se láttak soha.
Megint elővették a szent könyvet, felnyitották és az első sor, amire tekintetük ráesett, a következő volt.
Dharma gyorsan jár.
- Óh! sóhajtottak fel megilletődötten -, ez az igazság istene!
- Mi mindig az igazság oldalán álltunk - mondták azok, akik már otthagyták a szamarat, hogy megtudják, mi az új felfedezés.
- Megtudjuk, valóban rokonunk-e az a kisebb állat, ha az igazság istenéhez küldjük őt. Küldték is, de a szamár nem ment. Megfogták, és odahúzták a tevéhez. A szamár tiltakozott, félt a tevétől, felordított. Meghallotta a szamár gazdája szamara hangját, s amikor az épületből kijött, meglepődve látta, hogy négy férfi húzza a szerencsétlen szamarat. Fogott hát egy jókora husángot hogy kedves állatát megmentse. A tudósok azonban ezt nem várták meg. Meg-ijedtek a harcias külsejű férfitól, és elszaladtak.
Addig szaladtak, mígnem a folyó partjához értek. Mivel tovább nem futhattak, megálltak tanakodni, hogyan juthatnának át a túlsó partra. Mélyen járt már a nap a nyugati égbolton, közeledett az est. Szerettek volna fedél alá jutni, mire leszáll az éjszaka. De hol van fedél? Ezen oldalon a folyóparton csak kő és homok. De talán a túlsó oldalon?
Felcsillant az örömtől a szemük, amikor egy nagy lapulevelet láttak a víz tetején sodródni. Közel volt a parthoz, befutottak érte, és még közelebb húzták. Egyszerre ültek rá, hogy ezen a túlsó oldalon menjenek, ám alig engedték el lábukkal a víz medrét, már le is süllyedtek a fenékre és kézzel-lábbal, egymást lenyomva igyekeztek a partra vergődni. Háromnak sikerült, a negyediket elsodorta a víz. Hol felbukkant a feje, hol alámerült. Hárman futottak utána a parton és az egyiknek végre eszébe jutott, hogy kihúzza. De nem tudta másképpen, belemarkolt a hajzatába, és ment mellette. Utasítást várt, hogy most mit tovább. A parton lévők közül az egyik elkiáltotta magát.
Hogyha elvész kincs és vagyon - nyomorúság jön eléd,
Ha bajba kerül az ember - ne veszítse el fejét.
- Hát ha így van! - gondolta a megmentő barát, és villámgyorsan kivette övéből hosszú kését, és levágta barátjának a fejét.
Nagy szomorúsággal látták, hogy a fej sem minden és leverten mentek tovább. Beértek végre egy faluba, s egy házban éjszakai szállást kérték. Nagyon kedvesen fogadták őket, és mind-egyiküket más-más házban vendégelték meg, és másutt szállásolták el. Amikor vacsorához ültek, különös ételt tettek az egyik elé. Hosszú metélt tésztát kapott, amelyre vajat és cukrot tettek. Ő gyorsan betekintett a szent könyvbe és ezt látta benne:
Aki hosszadalmas, az elvész.
Nagyon meglepődött a furcsa vacsora láttán, és azt hitte, elveszíteni akarják. Tüstént felugrott, és elrohant.
A második lepényt kapott. A lepény hosszú volt és lapos, Ő is betekintett a szent könyvbe és ezt olvasta:
A kés túlságosan vékony - hosszú lesz majd a kötél,
Hogyha ellenség közé jutsz – rád borulhat sírfödél.
Gyanakodva nézte a lepényt, tényleg hosszú volt és vékony, amivel valójában kedveskedni akartak a vendégnek. De ő mint a szöcske felpattant az asztal mellől, és elrohant.
A harmadik rizslepényt kapott. Szép sárgára sült rizslepényt tettek a tányérjára. A lepény teteje megrepedezett a sütés alatt. Ő is belekukkantott a szent könyvbe és ezt látta:
Mielőtt összedől a ház, megrepedeznek a tetők, a falak.
Rémülten nézett a lepényre, és elmenekült, mielőtt a ház a fejére omlott volna. A faluban összevissza szaladgáltak, mire megtalálták egymást, és éhesen - a falu kacagásától kisérve - menekültek ki a vendéglátó faluból. Bele a fekete, ismeretlen éjszakába.
*
- Hát csak azért mondtam - fejezte be az aranyásó barát-, hogy tanulj belőle, mert tanulni később is jobb, mint soha, hiszen helyes a szólás:
Aki mindig számol, bifláz - szobájában ül könyvén,
Nem ért az élethez semmit - maradjon anyja ölén.
- Én ismertelek téged, te nem ismerted a világot! Mert nem maradtál mellettem! Mennyire mondtam, hogy elégedj meg annyival, amennyivel és is megelégszem!
A pórul járt ifjú arcát a harag pírja borította el.
- Nincs igazad! - kiáltott fel, s megeredt a szava. - Hiszen helyes a szólás:
Míg személyes szerencsének arca reád mosolyog
Ostoba lehetsz barátom! - Ő melletted oldalog!
S még azt is hozzátette.
- Hiába van esze valakinek, ha szerencséje nincs! Szerencséje pedig nincs, ha előző életében két életre való boldogságot játszott el!
- Ez igaz - felelte az aranylelő - , de a jó tanácsokat éppen ezért kell meghallgatni! Ha rám hallgattál volna, most nem állnál ideszögezve, ki tudja, milyen rettentő hosszú ideig. Ez a büntetése elbizakodottságodnak és telhetetlenségednek. Olyan voltál, mint a daloló csacsi. Hiszen helyes a szólás:
Csacsi, csacsi ne dalolj hát - én mondom ezt tenéked,
Ha nem hallgatsz mostan reám - szégyen lesz osztályrészed!
- Hogyan is volt az? - kérdezte a pórul járt. Az aranylelő pedig új mesébe kezdett.
A daloló csacsi
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elbizakodott csacsi. Azt hitte, nála szebb, okosabb nincs is az egész világon. Nappalait munkában töltötte, de amikor leszállt az est, kilopózott szállásáról, elcsavargott a réten, vagy beszökött a konyhakertbe, a kertészetbe, és ott lakmározott. Mielőtt pirkadt volna az ég alja, visszaszökött szállására, és ártatlan arccal várta a reggelijét, mintha egész éjszaka békességben aludt volna.
Az éjszakai barangolások közben megismerkedett egy sakállal, és nagyon jó barátságot kötött vele. Ettől kezdve kettesben járták azokat a helyeket, amelyeket, a csacsi már felfedezett, s hajnalban elváltak.
Amikor ez az eset történt, éppen tavasz volt. Az uborka- és dinnyeföldek telve voltak csodálatos ízű csemegékkel.
Ábrándos hold nézett le a csendes éjszakára, mámoros tavaszi szél különös dolgokat suttogott. A szamár megmámorosodott tőle.
- Hogy tudnék most dalolni! - sóhajtott fel, és nyújtózott egyet. - Nem akarsz hallani valami szerelmeset?
A sakálnak nem volt ehhez semmi kedve.
- Nem gondolod, hogy amikor valaki tilosban jár, akkor semmiképpen nem csap zajt? Nekünk lapulnunk kell, nem pedig kiabálni! Közelünkben alusznak az őrök. Ha meghallják hangodat, azonnal idefutnak. Egyél csendesen, minél többet egyél! Ez a fontos, semmi más!
- Óh, te erdei vadóc! - kiáltott fel a csacsi. - Mit tudod te, hogy mi a szép! Mi a gyönyörű! Eldalolom néked a legszebb dalomat, azt hogy:
Ha a hold kerek világa csacsikára mosolyog
Kertek alján tavasz dalol - szívbe is besompolyog.
- Ne énekelj! - kiáltott rá a sakál. - Te nem énekelsz, hanem csikorogsz, mint a kagylókürt. De ez még a kisebb baj, csak ordítozni ne kezdj, mint a részeg emberek.
- Nahát! Hogy nekem ilyet mondtál! Én ordítozom?!
- Hát ha mindenképpen dalolni akarsz, akkor majd vigyázok, hogy ha mégis idefutnak, figyelmeztetni tudjalak.
A sakál eltávozott a csacsi mellől, az pedig kiengedte a hangját. A hangra az őrök felébredtek, jókora husángokkal a szamárhoz szaladtak és jól elverték. Úgy elverték, hogy nem látta már a hold kerekségét, és kínjában elnyúlt a földön.
Az őrök pedig jókora, nagyhangú kolompot akasztottak a nyakába, és vasabronccsal erősítették meg, hogy ne lehessen levenni róla.
De szívós, erős állat a csacsi, hamar magához tért a verés után, s kijátszva az őrök éberségét, áttörte a helyreállított kerítést, és kinyargalt a rétre. Vitte az irháját, alig érte utol a sakál. De amikor mégis utolérte, pukkadozott a nevetéstől, s így szólt hozzá.
- Ugye megmondtam, hogy helyes a szólás:
Csacsi, csacsi ne dalolj hát - én mondom ezt tenéked,
Ha nem hallgatsz mostan reám - szégyen lesz osztályrészed!
*
- Hát csak azért mondtam, hogy aztán nekem ne tehess szemrehányást! Én is megmondtam neked, de te elhagytál, s most itt van a jutalmad!
- Igazad van, barátom! De ezen már nem tudok segíteni, hiszen helyes az a szólás is:
Takácsnak kevés esze volt - barátra se hallgatott,
Így maradt özvegy takácsné - most már tanácsolhatott.
- Hogyan is volt az? - kérdezte az aranylelő ifjú, Aki a kereket hordozta, így mesélte el.
Ráksasza takács
Mantharaka volt a takács neve, s azért hívták így, mert nagyon butácska volt. Már a neve mutatta, hogyan kell bánni vele, mert hogy a szó - együgyűséget jelent. A takács a király városában lakott, persze a szegények negyedében, mert sorsa nem volt valami fényes. Sokat is mérgelődött emiatt.
Szőtt, szövögetett egész nap, de a mintákat mindig elhibázta, a szálakat sokszor elszakította. A széleket sem tudta mindig egyenesre húzni, így hát nagyon keveset kapott selymeiért és szöveteiért. Egyszer, amikor megint elrontott egy olyan darabot, amit elég hosszú rőfökön keresztül hibátlanul szőtt, olyan méregbe jött, hogy ütötte verte a szövőszékét, amíg az darabokra tört. Amikor mérgét kiadta, nagyon megbánta már, amit tett, alázatosan a felesége elé járult, mintha tőle kellene bocsánatot kérnie.
- El kell mennem, hogy új fát hozzak, és új szövőszéket ácsoljak.
Az asszony csak sírt, mert túl sok volt a munkája, túl kevés a férje keresete, s most még szövőszék sincs. A takács nem bírta nézni felesége könnyeit, hát kapta a fejszét, és elviharzott. Gyorsan akarta megácsolni az új kereseti eszközt. Hamarosan kiért a folyópartra, és nézegette a fákat, hogy melyik is lenne alkalmas. Amikor kiválasztott egyet, nem is habozott tovább, belevágta fejszéjét, hogy kidöntse.
Ám akkor egy nagy nyögést hallott, és egy véget érni nem akaró sóhajtást. Ijedten megállt, s amikor a hosszú sóhajnak vége lett, megszólalt egy hang a feje fölött.
- Ahh! Ne akard, hogy megátkozzalak! Én a fa vagyok! Nem akarok időm lejárta előtt elpusztulni. Mit művelsz ott a lábamnál? Mért okozol kínt, mért zavarsz ilyen gorombán?! És éppen akkor, amikor a hűvös szellőt élvezem!
A takács felnézett a hatalmas fa lombkoronájára, és így mentegetőzött.
- Új szövőszékre van szükségem. Mit tegyek hát!? Ha te fa vagy, nekem meg fa kell! Ki kell hogy vágjalak!
- Azt már nem! Ha még egyet rám vágsz, a fejszéd téged magadat talál el! De ha szót fogadsz nekem, és másfelé keresel magadnak fát, akkor teljesítem egy kívánságodat.
- Teljesítesz egy kívánságomat? - kérdezte együgyűen a takács. - Igen, teljesítem egy kívánságodat, bármi is legyen!
- Én nem tudom, hogy mit kívánjak, majd előbb hazamegyek, megkérdezem a feleségemet. Mindig ő mondja meg, hogy mit akarjak.
- Jól van hát, csak eredj! - mondta a fa szelleme, és a takács annyira sietett a feleségéhez, hogy még a nagy fejszéjét is ott felejtette. Amint ott vágtatott a nagy város utcáinak egyikén, a legjobb barátját látta meg, amint éppen szembejött vele. Örömmel elújságolta, mi történt. A barát mindjárt kész volt a tanácsot adni.
- Ne menj haza! Megmondom én, mit kérj! Kérj egy királyságot! Ha te király leszel, és én leszek a tanácsadód, akkor mindketten jól járunk!
- Nagyszerű dolog is lenne királynak lenni! - áradozott a takács. - Azért mert a királynak alkalma van jót cselekedni, hímevet szerezni, s arra is, hogy halála után, az istenekkel kerül egy sorba. De azért megkérdezem a feleségemet.
- Ne kérdezd! Nem tanultad az életbölcsesség könyvéből hogy asszonyoktól soha nem szabad tanácsot kérni? Mert az soha nem vezet jóra. Vége annak az ügynek, amelybe asszony is beleszól.
- Nem tehetem, barátom, hogy ne kérdezzem meg őt. Tudod, milyen rendes, okos nő az én feleségem. Soha nem tettem még semmit sem nélküle.
Aztán gyorsan elbúcsúzott, és szaladt tovább. Lelkendezve nyitott be, amikor hazaért.
- Képzeld el, mi történt! Egy nagy fa szelleme van a hatalmamban. Azt ígérte, teljesíti egy kívánságomat. Azért szaladtam haza, hogy megkérdezzem tőled, mit is kívánjak. Találkoztam a barátommal, ő azt tanácsolta, hogy egy királyságot kérjek. Jó lenne neked is egy királyság?
- Ugyan! Királyság! Mit ért az hozzá? Fogalmad sincs, milyen nagy gondot vennél a nyakadba! Mert mi a királyság? A bajok láncolata. Háborúskodás, békekötés, új események elindítása, szövetségkötés, színjátszás, sok-sok ember ellátása pénzzel, lakással, ruhával. Ugyan, hogy bírnád te ezt?! Nincs ebben semmi jó, semmi öröm. Hiszen tudod, hogy helyes a szólás:
Király szeretnél te lenni? - Koronát, ha eléred,
Életedre tör azonnal barát, fiú, testvéred.
A takács feje lekonyult. Hosszú orral kérdezte az asszonyt.
- Így látod? Pedig jó lett volna! De ha te így látod, akkor legalább azt mondd meg, mit kérjek?
Az asszony fontoskodva tette csípőre a kezét.
- Megmondom, mit kérj! Eddig mindig csak egy darab szövetet tudtál szőni. Az sem sikerült mindig. Alig tudtunk megélni a keresetedből. Ha két fejed lenne, négy szemed lenne, négy karod, akkor két szövőgépen tudnál egyszerre két szövetet szőni! Ha egyszerre két szövetet szőnél, akkor az egyikből kifizethetnénk minden tartozásunkat, a másikból fedezhetnénk a napi kiadásokat. Később, ha már nem lenne adósságunk, félre is tehetnénk valamit öregségünkre. De ez még nem is minden, mert ha két fejjel, négy karral dogoznál olyan hírneves lehetnél, hogy az egész világ terólad beszélne... Na, mit szólsz!?
Mantharaka arca felderült.
- Milyen okos is vagy te! És milyen hírnevem lesz a világ minden takácsa előtt! - mondta, és elszaladt. Futott megállás nélkül, s lihegve ért a nagy fához. Ott megállt, felnézett a hatalmas lombkoronára, és megszólította.
- Hatalmas fa nagy szelleme! Itt vagy még? - Hát nem látod? Hol lennék?
- Állod még a szavadat? Teljesíted kívánságomat?
- Amit egyszer kimondok, azt soha le nem tagadom.
- Azt kívánom, hogy legyen még egy fejem és még két karom, hogy többet tudjak dolgozni! Már ott is volt feje mellett a másik fej, vállaiból kinyúlt a másik két kar. Rettentő nagy örömmel kapta fel a fejszéjét, és úgy rohant haza, hogy a lába is alig érte a földet. Ám alig ért be a városba, megálltak az emberek, kiabálásukra még több ember tódult az utcára, a nyomába eredtek, köveket dobáltak utána, botokkal támadták, és néhány perc alatt agyonverték, mert azt hitték ráksasza - rossz szellem - démon érkezett a városba.
*
- Hát csak azért mondtam, mert én is előbb gondolkozhattam volna és utána cselekednem. Bolond mindenki, aki csalfa gondolatokat komolyan vesz, és abban reménykedik. Az ilyesmi mindig szenvedést és csalódást hoz, s így járt a szegény brahman is, hiszen helyes a szólás:
Álmodozott szegény pap is - megadta ő az árát,
Amíg csendben álmodozott - széjjelrúgta az álmát.
- Hogyan is volt az? - kérdezte az aranylelő ifjú. Aki a kereket a fején tartotta, így mesélte el.
Az álmodozó brahman
Volt egyszer egy szegény falu. S mivel a szegény falunak gazdag papja nem lehet, volt egy szegény pap is. Mindennel próbálkozott már, hogy anyagi helyzetét valahogyan megváltoztassa. De bármibe fogott, semmi se sikerült. A nyulai megszöktek, a kecskéje elpusztult, tyúkjai között járvány tarolt, csak az egerei szaporodtak, és a bogarak, melyek lassan már ellepték szegényes viskóját.
A falu nagyon szűkmarkúan adagolta a járandóságát és ő is nagyon sokat koplalt. De bár-mennyire szűkmarkú is volt a falu - a sok koplalás között a pap összegyűjtött egy fazék darát. Nagyon féltette. Egy nagy szöget vert a falba, az ágya fölé, és arra akasztotta a fazekat, nehogy baj érje. Úgy csüngött a fazék, hogy mindig láthatta. Nézte is, és vigyázott rá.
Egy éjszaka, amikor nem jött álom a szemére, nézte a fazekat, és gyönyörködött benne. Álom helyett álmodozni kezdett, és álmait így öntötte szavakba.
- Mennyi darám van! Ennyi még sohasem volt! Nem is nyúlok hozzá... Majd ha jönnek a szárazságtól sújtott évek, és éhínség lesz! Akkor igen! Akkor eladom, sok pénzért. Sok pénzt kapok akkor érte, s az árából vehetek talán két kecskét is. A kecskék félévenként lefialnak. Sok kecském lesz. Lesz egy egész kecskenyájam... Aztán majd eladom, és a pénzből, amit kapok értük, teheneket veszek... A tehenek sok tejet adnak és borjakat szülnek... Azok árából meg bivalyokat veszek. A bivalyokból sok borjú ered, azokat is eladom, az árukból aranyat veszek, építek majd négyszobás, gyönyörű házat. Be is rendezem, mert a lovakat mind eladom, mert nem adnak tejet. S ha mindez meglesz - meghívok egy gazdag brahmant a házamba, akinek megtetszem majd annyira, hogy sok hozománnyal nekem adja a lányát feleségül. A feleségemnek majd fia születik, s az az én fiam lesz!...
- Milyen szép gyermek lesz! - álmodozott tovább - Hányszor adok majd hálát az isteneknek?!... Egyszer majd a szent könyvemmel , amelyet akkor is mindig olvasgatok, bemegyek az istállóba, hogy megnézzem teheneimet, bivalyaimat, lovaimat, utánam jön a kisfiam. A feleségem lassan sétál utána, a fiam pedig szalad. Én kiáltok, hogy vigyázzon a gyermekre, nehogy az állatok megrúgják! De ő nem siet, ráér, kényelmes. Persze egy brahman lánya!! De az én fiam van veszélyben!! Agyontaposhatják az állatok! Majd úgy rákiáltok az asszonyra, hogy eláll a szívverése is ijedtében.
S ha akkor sem fut utána, hogy kimentse a bajból, megfordulok, és úgy megrúgom, de úgy... Rúgott is akkorát, amekkorát majdani feleségébe, majdani istállójában, majdani kisfia miatt rúgna! De csak a fazekat találta el, s a fazék koppant a fapapucstól és - cserépfazék lévén - kettérepedt. A dara szétfolyt, s vele együtt szétfolyt a pap minden álma.
*
- Hát csak azért mondtam - fejezte be a pórul járt ifjú -, mert és is éppen így rúgtam széjjel álmaimat. Hiába! Helyes a szólás:
Álmodozott szegény pap is - megadta ő az árát,
Amíg csendben álmodozott - széjjelrúgta az álmát.
- Kapzsiságáért mindenkinek bűnhődni kell! - mondta az aranylelő. - Most már látom...
- mondta önmegadón a pórul járt barát.
- Aki meggondolatlan, az is meglakol - folytatta az aranylelő. Hiszen helyes a szólás:
A király se gondolta ám - majomnak is van esze
Vaktában indult utána - elérte a végzete.
- Hogyan is volt az? - kérdezte a pórul járt ifjú. Az aranylelő pedig elkezdte a mesét.
Az írástudó majom
Egyszer volt, hol nem volt, volt a mesebeli holdországban egy király. A királynak sok felesége, sok fia és lánya volt, de még több szolgája és szolgálója. Vagyona is volt, hogy eltartsa őket, és hatalma, katonája annyi, amennyivel az egész világot uralma alatt tarthatta volna. De nem akart még több hatalmat, gazdagságot szerezni, hiszen az kellemetlenséggel, fáradozással, gondokkal, szenvedéssel jár. Nem. Ezt nem akarta! Óh nem a népének, vagy más népeknek, hanem saját magának nem akarta.
Inkább szórakozott, lustálkodott, és élvezte gazdagságának gyümölcseit. Azzal szeretett fő-ként szórakozni, hogy elnézte fiait, amint a királyi palota majmaival játszottak, incselkedtek. A majmok közt volt egy nagyon öreg majom. Ő volt a királyi udvar majomkirálya. Évekkel ezelőtt az uralkodó megparancsolta, hogy az okos majmot tanítsák meg a betűk ismeretére, hogy olvasni tudjon. Meg is tanították Usanasz bölcs tanításaira, később pedig Csanakja életbölcseletére, majd amikor ezeket tudta már, Bhrasz-pati bölcsességét is fejébe verték. Az öreg majom tudott olvasni.
De nemcsak a majmokat kényeztették el a király udvarában, elkényeztették a kosokat is. A királyfiak szerettek a hátukon nyargalászni, s ezért olyan vidáman éltek, már nem csak elkényeztetettek lettek, hanem el is szemtelenkedtek. Bejártak a konyhába, amit elértek, mindent felfaltak, sőt a jó falatokért még a szakácsokkal is harcba szálltak. A konyhában napirenden voltak a csatározások, s a majmok gyönyörködve nézték a parázs jeleneteket.
Az öreg majom nagyon elbúsult ezeken a veszekedéseken, és figyelmeztette a majomnépet. - Menjünk haza! Menjünk, amíg nem késő. Majd meglátjátok, az lesz a vége, hogy egyik szakács haragjában egy égő fadarabot vág a koshoz. Ha pedig ezt megteszi, a kos finom puha bundája lángra lobban. Ha ég már, el akarja oltani, tehát beszalad az istállóba. Ott a sok szalma, és az mind meggyullad.
Ha pedig valahol meggyullad a szalma, olyan istállótűz támad, hogy minden ló, tehén, ökör megperzselődik még akkor is, ha netalán gyorsan eloltanák a tüzet. Ez pedig elkövetkezik egyszer, majd meglátjátok. S ahogy én érzem, nem is sokára, mert a kosok már túlzásba viszik szemtelenségeiket, és a szakácsok már nagyon haragosak. Menjünk innen, míg nem késő.
- Mi közünk nekünk az ő dolgaikhoz? - kérdezték a majmok.
- Hagyjuk el a királyi palotát, és költözzünk az erdőbe. Éljünk ott, hiszen ott is lehet élni! Őseink ott éltek, és nagyon hosszú életűek voltak. Itt is jó az élet, de nem lesz hosszú, ha itt maradunk...
- Mi közünk nekünk az ő dolgaikhoz? - ismételgették a majmok - , mi közünk hozzájuk? Az öreg majom csak ennyit felelt:
Ha folyton csak veszekszik a szakács, kukta a kossal,
Majom issza meg a levét - a király is - bizonyosan.
- Összevissza beszélsz, mert már öreg vagy! - kiabáltak rá a majmok. - Menj magad az erdőbe és élj ott, ha kedved van hozzá. Mi ugyan nem vagyunk olyan bolondok, hogy itt hagyjuk a sok csemegét, melyet nap - nap után kapunk. Menjünk az erdőbe megismerni az éhkoppot?!
- Óh, de bolondok vagytok! Csak a pillanat előnyeit nézitek! Méreggé lesz még majd ez a sok gyönyörűség! De egyben igazatok van. Én elmegyek! Öreg is vagyok. Sok szép napot is láttam. Sokat tanultam. Nem akarom látni, hogyan pusztul el a családom...
- De mért pusztulna el?
- Mert ha megharagszik a szakács, zsarátnokot vet a kosra, a kos felgyújtja az istállót, ott megégnek a marhák, s az állatok orvosa majomzsírt ajánl majd a királynak, hogy meggyógyuljanak állatai. Ha pedig majomzsír kell, itt vagyunk mi, és sorra öldösnek bennünket.
Nevettek a majmok, és gúnyolták az öreget.
Az öreg majom pedig elment az erdőbe, hogy ne is lássa a borzalmas napokat, amelyek majd elkövetkeznek.
S amint megjövendölte, úgy is lett.
Amikor értesült a majomcsalád pusztulásáról, nagyon megszomorodott öreg szíve és nem is tudott enni, csak ugrált, ugrált fáról fára, erdőből erdőbe. Folyton azon törte a fejét, hogyan torolhatná meg a gonosz király gonosz intézkedéseit, amelyek következtében kiirtották egész családját. Kóborlása közben egyszer olyan helyre ért, ahol még nem járt soha. Mivel nagyon sokat gondolkozott, most is megállt az egyik nagy fa tetejének kiálló ágán, és elnézegette a tavat. Gyönyörű tó volt.
Tavirózsák, lótuszok nyíltak a felszínen, páfrányok nőttek a partján, olajágak hajoltak vízére. S amint nézegette, észrevette, hogy lábnyomok vezetnek a parthoz. De csak oda vezetnek, egyetlenegy se visszafelé.
- Rettentő nagy erejű szörnyeteg lakhat a vízben. Aki odamegy, halál fia. Onnan senki nem jön vissza! Nem is megyek oda, csak egy hosszú nádszállal iszom belőle.
Keresett egy hosszú nádszálat, visszamászott a fa egy partra hajló ágára, s onnan nyújtotta le, hogy igyék. De nem ivott egy kortyot sem, mert a tóból egy hatalmas, rettenetes külsejű ráksasza emelte ki hat fejét. Óriás teste mezítelen volt, csak nyakán viselt egy csodálatos fényben csillogó, gyönyörű gyöngysort. Hat szája tárult fel egyszerre, amikor szóra nyitotta.
- Honnan tudtad meg a tó titkát? - A lábnyomokból. , ..
- Úgy látom, okos és ravasz vagy! Ez tetszik nekem! Éppen ezért nem is bántalak. Pedig még egyetlen élőtényt sem engedtem el. Aki idetéved, áldozatom lesz. Lakóhelyemnek nincs feneke, mert eltüntettem! Valamennyi áldozatomat megeszem. Érted is nyúlhatnék, de mivel tetszik az okosságod, inkább teljesítem egy kívánságodat, és elengedlek. Nos mit kívánsz?!
- Ha sokan mennek be egyszerre a tóba, hánnyal tudsz elbánni?!
- Százakkal, ezrekkel, ha úgy akarom. De csak bent a tóban. Vízen kívül gyenge vagyok, és egy majom is megölhet.
- Add nekem a gyöngyödet, s én hozok neked annyi áldozatot, hogy nem győzöd megenni. - A gyöngyömet?
- Igen a gyöngyödet. Mert ezzel bolondítom el őket. Feltámasztom bennük a kapzsiság démonát, és idecsalom valamennyit. Ők az én nagy ellenségeim, mert kiirtották a családomat. Én pedig úgy tartom, ha jó tettért jót várunk, rossz tettért rosszat érdemlünk. Kiirtom az egész királyi udvart szolgástul, szakácsostul.
A ráksasza levette nyakáról a gyöngysort, és felnyújtotta a fára. Az öreg majom a nyakába akasztotta, és azonnal elfutott.
Amikor a városba ért, kergették, figyelmeztették, a gyöngyöt akarták elvenni tőle. De nem azért volt tapasztalt öreg majom, hogy ne járt volna túl az eszükön. Üldözői egymás után lemaradtak, s ő beérkezett a királyi udvarba. Ott azonban felismerték, s örömmel kiabáltak feléje.
- Visszajöttél, öreg majom! Mások ezt kérdezték.
- Hol lehetett? Hol szerezhette ezt a csodaszép gyöngysort?
A vén majom meg sem állt a király trónjáig. Ott megmutatta a gyöngyöt, és hívta a királyt. - Gyere velem! - integetett neki. - Gyere csak, neked is lesz ilyen gyöngyöd...
- De hová menjek?
- Velem! Velem!
A nagy hírre udvarhölgyeivel és szolgálóival előjött a király első felesége. Látni szerették volna a gyöngysort. A majom mutogatta mindenütt, száguldozva, de elvenni nem engedte, mint ahogyan a közelébe se engedett senkit. De összes udvarhölgyével és szolgálóival jött már a második feleség is. S jött a harmadik, a negyedik, az ötödik feleség, jöttek a királyi hercegnők, a hercegek, az elsőszülött királyfiak, valamennyi az udvarával, tanácsadójával, szolgahadával, szolgálókkal, heréltjeikkel. A majom valamennyit hívta.
- Jöjjetek velem! Jöjjetek!
- Hová menjünk? Merre menjünk? - kiáltozták. - Merre vezet a majom?
- Velem! Velem! - kiáltotta vissza emberhanghoz hasonlóan. Elindult a király fényes, aranyveretű, gyémánttal ékes hordszéken. Átmentek egy erdőn, át a másikon, beértek a harmadikba, s azon keresztül a negyedik erdőbe is. Amikor ott látták a kék vizű tavat az olajligetben, vízirózsáival, lótuszvirágokkal, páfrányos partjával, elcsodálkozott a királyi udvar.
- Jaj, de gyönyörű!
A majom a tóra mutatott, és kiáltozott. - Bele! Mind bele!
És rázta a nyakán lévő gyöngyöt, és fáradhatatlanul a tóra mutatott. S mint a megszállottak! Rohantak a vízbe királynék, udvarhölgyek, királyfiak, hercegek, hercegnők, udvaroncok, tisztviselők, szolgák, szolgálók, szakácsok. Még az utcaseprők is gyöngysort akartak a tóból. Ám amint bementek, alá is merültek és soha többé nem kerültek felszínre.
A király ott állt a parton, és visszavárta feleségeit, gyermekeit. Ám egy sem jött, hiába várta. Ekkor a majomhoz fordult, és megkérdezte volna tőle, mi ez, és meddig kell várnia még. De a majom már fenn ült a nagyra nőtt fa legmagasabb ágán, és emberi szóval válaszolt az el nem hangzott kérdésre.
- Ráksasza lakik a tóban! Ne várd vissza családodat, udvarod népét, mert valamennyit felfalta, megette. Te kiirtottad az én nemzetségemet, és kiirtottam a tiédet! Most nem tartozunk egymásnak.
A király nézte a majmot, aztán megfordult, lehorgasztott fejjel, szó nélkül elindult gyalogosan, hogy üres, kihalt palotájába visszatérjen.
A ráksasza pedig kidugta hat, elégedett fejét a tóból, és a király után kiáltott.
Ha folyton csak veszekszik a szakács, kukta a kossal,
Majom issza meg a levét - a király is - bizonyosan.
*
Az aranylelő befejezte a mesét, és fölemelkedett.
- Eljárt az idő - mondta -, itt hagylak, barátom. Hazatérek. A pórul járt barát keservében felkiáltott.
- Itt tudnál hagyni?! Hogyan adsz számot cselekedetedről a másvilágon! Könyörtelenül itt hagyod nagy bajában a barátodat?!
- Tudok-e segíteni rajtad? Segít-e az neked, ha itt maradok?! És van-e ember, aki segíteni tudna rajtad? Nem tud segíteni neked senki! De ha én tovább is itt maradok, még magam is bajba jutok. Pedig nem is beszéltem arról, milyen kín nekem is, hogy látnom kell hulló véredet, meggyötört arcodat. Emlékszel a mesére, amit gyermekkorunkban hallottunk arról, hogy mit mondott a démon? Emlékszel, hogy helyes a szólás:
Barátom, mi történt mostan? - Jaj, de pislog a szemed!
Az Est fog talán már téged? - Jaj, elpusztulok veled!
- Hogyan is volt az? - kérdezte a pórul járt ifjú. Az aranylelő így mesélte el.
A lókötő és a ráksasza
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egy gyönyörű szép királylány. Ratnavatinak nevezték, s olyan szép volt, mint égen a hajnalcsillag. Ezt a gyönyörű szép királylányt meglátta egyszer egy ráksasza. Amint meglátta, belészeretett volna, ha a démonok szeretni tudnának. De nem szeretett bele, csak elhatározta, hogy valamiképpen hatalmába ejti, elrabolja. Elrabolja, hogy mindig nézhesse, ha kedve lesz hozzá. Mindjárt a nyomába is szegődött, és láthatatlanul bár, de állandóan kísérte, hogy a legalkalmasabb pillanatban elragadhassa. Ám a királylány megérezte a rossz hatást, és ha közelében volt a ráksasza, rosszullét fogta el, reszketett, hideglelést kapott és segítségért kiáltott.
Ilyenkor azonnal melléléptek udvarhölgyei, míg az orvos megérkezett, s a ráksasza nem tudta tervét megvalósítani. Az első kísérletet sok más követte, de mindig eredménytelenül. Még az éjszakákat sem töltötte egyedül, kísérői hűségesen őrizték éjjel-nappal a szépséges királylányt.
Persze az álmaira rátelepedett. Sok alakban mutatta magát, de a lány minden alakban fölfedezte egy-egy rokon vonását, s ebből tudta, hogy ugyanaz a szellem kísérletezik mellette. Egy este, amikor már türelmetlen lett a démon, megjelenítette magát a lány előtt úgy, hogy teljes alakjában ott állt a szobája sarkában.
A lány rámutatott, és odakiáltott az egyik udvarhölgynek.
- Nézd! Most látható! Ez gyötör engem, ha leszáll az est! Most te is láthatod! Találj ki valamit, amivel elűzhetjük, mert már belehalok!
A ráksasza nem látott, nem hallott mást, csak a lányt. Szavaiból pedig annyit fogott fel, hogy ha leszáll az EST.
- EST! Ki lehet az az EST? Más is feni rá a démonfogát?! Majd utánanézek, megtudom, ki a vetélytárs! Holnap rászállok az istállóra, és valamelyik lovat hatalmamba ejtem, annak szemével lesem ki, mekkora ereje van az EST-nek.
Nem várt másnapig, hanem azonnal bement az istállóba, és a lovak felett szálldosott. A lovak annyira megrémültek a láthatatlan, de érezhető ismeretlen jelenlététől, hogy őrjöngve toporzékoltak, míg az ápolók meg nem érkeztek. A ráksasza nem ment semmire. Erre mit tehetett mást, maga vette fel egy ló alakját, s így állt be a lovak közé. Aztán várta, hogy az ismeretlen ellenfél megérkezzen. Figyelte a palota feljáratát, de oda nem jött senki. Ellenben az istállóba belopakodott egy lótolvaj, és kihasználva a lóápolók éjszakai álmát, válogatott a lovak között. Legkülönbnek a raksasza lóalakját tartotta, hát azt kötötte el, és kivezette az udvarra. Ott felpattant rá, és elvágtatott.
A ráksasza azt hitte, ez az EST. Úgy gondolta: a palotakapun kívül majd megleckézteti. De alig értek ki a palotából, a kapun túl a lókötő hatalmasat ütött rá. Erre nem számított, s ahelyett, hogy ő leckéztette volna, akkora leckét kapott, amekkorát még sohasem.
Megugrott, vágtázni kezdett, mint a szél. Pillanatok alatt kint voltak a városból, nekilendültek az erdő felé vezető útnak. A lókötő nem erre akart menni. Visszafogta volna, de nem tudta. Rángatta a zablát, de a ló nem engedelmeskedett, hanem annál nagyobb iramban vágtázott.
- Ez démoni ló! - jajdult a lókötőben a felismerés. - Hogyan meneküljek a hátáról?! Nemcsak ő töprengett ilyen kétségbeesetten, hanem a ráksasza is. Ezért az alacsonyabban szétágazó fák közé vágtatott, hogy utasát egy faág sodorja le. Ám a lókötő is résen volt. Alig értek be az első fa alá, elkapta az egyik alacsonyabban elnyúló ágat és ott függve maradt. A ráksasza is megörült, hogy utasát lesodorta valami a hátáról, mindjárt megtorpant, hogy megnézze.
De ekkor elkiáltotta magát egy majom, aki fenn ült a fán.
- Hová futsz, ráksasza?! Mitől ijedtél meg? Hiszen ez csak egy ember! Gyere vissza, és vacsorázz belőle.
A ráksasza visszavágtatott, és démoni alakjában közeledett a fához. A lókötő most ijedt meg igazán! Kétségbeesésében a majom lecsüngő farkába harapott. Most a majom forgatta halálra vált rémületében a szemeit, bár nem szólt egy szót sem, pedig kínjában sikoltani tudott volna.
A ráksasza közelebb ért, meglátta a majom arcán a torz grimaszt és a lélegzete is elállt, úgy megijedt. Ezért odaszólt a majomnak.
- Hej, te majom! Nem tudod, hogy helyes a szólás:
Barátom, mi történt mostan!? - Jaj de pislog a szemed!
Az EST fog talán már téged? - Jaj elpusztulok veled!
S egy szót sem mondott, többet csak eliramodott.
*
- Így iramodnék én is haza, barátom! Bevallom néked, félek itt maradni! - fejezte be a mesét az aranylelő. - De neked itt kell maradnod, mert kapzsiságodért kaptad ezt az istenektől. A pórul járt ifjú zokogva tiltakozott.
- Ne gondold! Lehet, hogy nem is az én hibám, hanem még születésem előtt rendelkeztek így felőlem! Hiszen helyes a szólás:
Rávana volt démonoknak a tízfejű királya
Trí-kuta-hegy volt a vára - és tenger a várárka.
Démonok a katonái - bölcs Usanasz, tanára.
Legyőzhette hát valaki? - Le! - Mert ez volt karmája.
- Igazad van, barátom. Ne is bántsuk hát egymást. Kár lenne, ha mi ketten meghasonlanánk egymással. Mert hiszen a mondás is helyes:
Egyszer született egy madár - amelynek két feje volt,
Összevesztek a gyümölcsön s kétfejű madár megholt.
- Hogyan is volt az? - kérdezte a pórul járt ifjú. Az aranylelő pedig mesélni kezdte.
A kétfejű madár esete
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös madár. Két fejjel, két beggyel, de egy testtel és egy zúzával született. Az egész madárvilág csodájára járt, megcsodálták és megbámulták. Beszélni is szerettek volna vele, de a különös madár inkább kóborolt egyedül, nem szerette a vendégeket. Egyedül? Nem is volt soha egyedül. Mert a két feje örökké vitában volt egymással. Ha az egyik jobbra akart menni, biztos volt, hogy a másik balra. Ha az egyik jobbra irányította a járást, a másik balra húzott. Ezért még a járása is különös volt. Mindig támolygott, mint a részeg emberek. Egyben azonban egyetértettek akkor, amikor a madárleánykát meglátták.
Amikor feleségül vette, vagy vették - madárka nem tudta, egy vagy két férje van-e. Egyszer, amikor a kétfejű madár a tengerparton kóborolt, az egyik fejének egyik szeme észrevett egy nagyon kívánatos, szép gyümölcsöt. Ilyet még soha nem látott. Azonnal megérezte, hogy ez valami nagyon finom étel lehet, ezért erőnek erejével arra húzta kettőjük lábát, és rácsapott a csemegére.
Mohón csípte, csipegette, s közben jólesően csipogta. - Jaj, de finom! Ilyen finomat még nem ettem!
A másik fej tüstént követelőzni kezdett.
- Adj nekem is! Hiszen így semmi örömöm nincs belőle!
- Ugyan! Hiszen egy zúzánk van! Amit én eszem, táplál az téged is! - A javát te ízleled! Én csak az emésztésben segítsek!?
Közben odaért a madárfeleség.
- Na látod! Ha mind megesszük, mi marad az asszonynak!
A másik fej duzzogva fordította félre a csőrét, nem is nézte, hogyan csemegézik a felesége. Még a csőrét se tartotta oda, hogy a köszönő csókot elfogadja. Egyre azon törte fejét, hogyan fizethetné vissza ezt a testvérietlen magatartást. Egyszer észrevette, hogy csábító színű gyümölcsöt sodor a part felé a tenger hullámverése. Amikor közelebb ért, már látta, hogy ez mérges gyümölcs, mégis örömmel irányította feléje lépteit. Mielőtt belecsípett volna, így szólt.
- Látod ezt a mérget? Tudom, hogy hatása nagyon fájdalmas lesz. Mégis megeszem. Ezzel fizetek neked a múltkori irigységedért.
- A világért meg ne edd! Hiszen belehalunk!
A másik fej bosszúszomja erősebb volt, mint életösztöne. Nem hallgatott a jó tanácsra, hanem gyorsan, mohón megette a mérges gyümölcsöt, hogy minél hamarabb túllegyen rajta.
Mindketten meghaltak. Vagy csak egy halt meg?!
*
- Hát csak azért mondtam, mert helyes a szólás:
Egyszer született egy madár - amelynek két feje volt,
Összevesztek a gyümölcsön s kétfejű madár megholt.
A pórul járt ifjú testén valóságos vérpatak ömlött le a lábai felé. Vérpatak folyt a szikláról is, amelyen állt. Megtörten, szomorú tekintettel intett búcsút.
- Menj hát, kedves, jó barátom. Még én is megölnélek téged azzal, hogy a magam szerencsétlenségébe belerántalak. Menj haza, és vigasztald meg szegény jó anyámat, atyámat és test-véreimet. Amikorra én innen megszabadulok, nekik már a csontjaik is elporladnak. Menj haza, és fogadj el tőlem útravalónak egy jó tanácsot. Nekem jó atyám adta valamikor azzal, hogy helyes a szólás:
Ne indulj el, hosszú útra egyedül - én magzatom!
Bármily kis útitárs lehet - életmentő nagy haszon...
- Hogyan is volt az? - kérdezte az aranylelő ifjú.
Forgott a kerék, pergett gyorsan, az ifjú szenvedő teste szobormerevvé lett. A vér mintha most több és bővebb erővel folyt volna rajta keresztül. Villámokat szórt az életkerék, kardok pendülése, nyilak suhogása hallatszott felette. Valahol most csurog el sok-sok embervér, sokkal több, mint az érpatak, amely az ifjú testét áztatta. De az ifjú emberfeletti szenvedése közben elmondta az utolsó mesét.
Az atyai tanács
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon-nagyon jó ember. Pap volt. Olyan jó ember, és olyan jő pap, mint amilyen az én apám. Egy fia volt, többet nem adtak néki az istenek. Ezt az egy fiút nevelték sok-sok szeretettel és féltéssel, és mindenüket rááldozták. Egyszer a fiúnak messze kellett utazni.
- Ne menj egyedül! - tanácsolta az anyja. - Keress egy útitársat! - Nem megyek veszedelmes helyre, mehetek egyedül is!
Amikor az indulás perce elérkezett, az atya kis csomagot adott a kezébe, és egy tanácsot melléje.
- Akármilyen kicsiny, akármilyen szótlan, csak útitársad legyen. Nem jó egyedül lenni! Vedd át ezt a cseppnyi rákot. Kámforlevelekből vetettem ágyat neki. Tedd bele a ruháidba, hogy mindig melletted legyen!
Aztán még atyai, anyai áldás következett, és az ifjú útnak indult. Amint ment, mendegélt, felmelegedett az idő, majd túl meleg lett, végül olyan forróság áradt az égből, hogy már pihegni is alig tudott. Úgy gondolta, a rák is szomjas lehet, s örült, hogy legalább harmatos levelek között van. Nem is tudott tovább menni. Lefeküdt egy nagy árnyas fa alá, és elaludt.
Amíg aludt, egy mérges kígyó kúszott arra, amikor meglátta az alvó embert, hozzácsúszott. A kámforlevél illata csábította jobban, mohón odabújt és beleharapott a zöld levélburokba. A rák megérezte a kígyót, összecsapta ollóit, és nem engedte el. Nagy lett a küzdelem, a kígyó már menekült volna, de csak a rákot rántotta ki a levelek közül. Az meg nem engedte el, addig szorította a nyakát, míg megfulladt.
Az ifjú felébredt, s nem messze a fekvőhelyétől ott látta a mérges kígyót heverni élettelenül, s nyakát a kis rák makacsul fogta még teljes erejével.
- Óh, édes jó szüleim! - fohászkodott nagy hálával. - Mennyire igazatok volt, amikor azt mondtátok, ne utazzam egyedül. Milyen nagyon okos dolog volt gyermeki engedelmességgel szót fogadnom.
Ezért a kis rákot levette a kígyó nyakáról, visszatette a kámforlevelek közé, és folytatta útját.
- Hát csak azért mondtam el, mert helyes a szólás:
Ne indulj el hosszú útra egyedül - én magzatom
Bármily kis útitárs lehet - életmentő nagy haszon.
- Ha pedig egyedül utazol, csak akkora útra vállalkozz, amekkorát kényelmesen megtehetsz, míg baráttól barátig érkezel. Mert rövid az örömök ideje, hosszú a nyomorúságé. Hamar meg-születik a tett, s hosszan tartó szenvedés lehet a következménye, gyümölcse. Ezt tartsd meg emlékezetedben, és ne feledd el bőséges napokban sem a szenvedő barátot. Vezessenek az istenek, kerüljenek a démonok, kőbe ne verd lábadat, barátom!
Az aranylelő ifjú még egyszer barátjához fordult könnyes tekintetével, búcsút intve sietve távozott, és nem nézett vissza többé.
Nem akarta már látni szenvedéseit, amelyek az emberiség szenvedései voltak.
