Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A vadász, a vaddisznó és a sakál

Hegyes-völgyes, erdős-lankás vidéken élt a pulinda nép. Sok kitűnő vadász volt közöttük s a legkitűnőbb pulinda vadász egyszer elindult, hogy nagy vadat ejtsen. Nyílvesszőit kiválogatta, íját, tegezét magához vette, úgy készült fel a nagy kalandra.

Ment, mendegélt hegyen föl, völgybe le s már mélyen benn járt a rengetegbe, mikor meg-látott egy nagyra nőtt vaddisznót. A vaddisznó is észrevette őt, néhány pillanatig szembenéztek egy-mással. A vadász ezenközben felhúzta az íját és éles nyilát elpattintotta. A vadkan szügyébe mélyen befúródott a nyíl, remegve megállt benne, de azonnal nem ölte meg. Felhorkant az állat, a fájdalom eszét vette. Bőszülten rontott a vadászra, kiálló agyarával azonnal megölte, aztán maga is élettelenül rogyott össze. A vadász kezében ott maradt az íj, élettelen ujjai azonban már nem szorították.

Alig múlt el néhány perc, újra megzörrent a haraszt, egy sakál járt arra. A vér szaga orron legyintette, oda sompolygott a két holttest mellé. Miután meggyőződött, hogy nem kell félni tőlük, fülig szaladt a szája örömében. Első gondolata az volt, hogyan tárolhatná, hogyan rejthetné el zsákmányát, nehogy más állat megtalálja és előle megegye.

- Ilyen kincs! Ilyen váratlan szerencse! De nem szabad könnyelműsködnöm! Úgy osztom be zsákmányom, hogy sok napig ne kelljen elmennem innen, és kényelmesen éljek belőle. Úgy látszik, előző életemben tehettem valami jót, mert ebben az életemben születésemtől kezdve nem emlékszem ily cselekedetre - és annak jutalma hullt most elém. De csínján bánjak vele. Előbb csak azt a száraz bőrt eszem meg, mely kifeszítve tartja a bot két végét...

Ezzel az íj egyik végén az erős, vastag húrt kezdte rágni s mikor elszakadt a rugalmas vékony ág a sakál torkán és fején átfúródott és kijött a fejtetőjén. Még sóhajtani sem tudott, tüstént meghalt.

*

Hát csak azért mondtam, mert helyes a szólás:

Szerezz sarut, inget, kendőt, házadban legyen só s liszt,

Ám telhetetlen volt a sakál, kapott érte szép fejdíszt.

- Jól van, jól - mondta a papné. - Van még egy kevés szezám a háznál, majd kifejtem és kását főzök belőle.

A brahman elment, a brahmani került-fordult, szegényes kamrájának rejtekéből fejtetlen szezámot kapart elő, s gondosan megtisztogatta. Kevés vizet is öntött alá, hogy előre puhuljon. Aztán kitette a napra. A házban tovább végezte munkáját, s már későn vette észre, hogy egy kóbor kutya éppen a szezámra tette le tiszteletét. Késő volt már a fütykös és a seprőnyél, a kutya behúzott farokkal elnyargalt. A brahmani sopánkodva csapta össze két tenyerét.

- Óh, mostoha sors! De nagyon sokoldalú vagy! Ehetetlenné lett a szézám... Később így gondolkozott:

- Mit lehet itt tenni? Ezt én meg nem főzöm! Ha valaki nem tudja, mi történt vele, megmossa még egyszer, és megfőzi, jóízűen meg is eszi, és nem lesz semmi baja, de én ezt meg nem eszem! A szépen tisztított szezámért biztosan kapok valakitől tisztítatlant. Elviszem, valamelyik házban majd csak kicseréli valaki.

El is vitte. Ment egyik házból a másikba, de nem volt szerencséje.

Nem voltak otthon. Vagy főtt már az ebéd. Minden háztól eredménytelenül jött el. Végre egy faluvégi házban megörült a háziasszony, és máris futott, hogy hozza a hüvelyest, de ekkor meg a férj szólalt meg.

- Tisztított szezámot tisztítatlanért? Ki hallott már ilyet?! Szó sincs róla. Oka van Sandilinek, a brahmaninak ha ki akarja cserélni!

Sandili szégyenkezve tért haza és búsan idézte, hogy helyes a szólás:

Hogy szezámmagját Sandili kifejtve adná oda,

Fejtetlenért elcserélné, annak megvan az oka.

*

- Hát így volt! - fejezte be a mesét a zarándok barát, de sürgősen visszatért arra, amit először kérdezett. - Azt sem tudod, hol jön be az az átkozott egér?

- Tudom, óh tudom, hiszen nem is egymagában jön, hozza az egész pereputtyát! Itt szaladgálnak egész éjszaka, még rajtam is keresztülfutnak.

- Nos, tiszteletreméltó barátom, ennek fele sem tréfa! Majd én rendet teremtek! Van itt ásó szerszám?

- Van, egy vaskapám.

- Az nagyon jó - felelte a vendég -, ha megvirrad, azonnal felkelünk s mielőtt még bárki is eltaposná a nyomukat, utánuk megyünk.

Hiranjaka még most is, hogy csak rágondolt arra a szörnyűséges hajnalra, amikor minden odaveszett, minden szőrszála az égre meredt.

- Tudtam - folytatta -, hogy vége az otthonomnak, a biztonságomnak és az éléskamrámnak. A kincs, amiről az idegen barát beszélt, valóság volt. Ott rejtőzött föld alatti kastélyom alapjainál. S az is biztos volt előttem, hogy meg is találják majd. Nagyon féltem, és ezért más úton tértem haza a váramba, de a baj sohasem jár egyedül.

Laghu-patanaka és Mantharaka borzadva hallgatták a szomorú történetet. Hiranjaka pedig mindjárt azzal folytatta, hogy helyes a szólás:

A megelőző életed tetteidnek gyümölcsét,

Jó legyen az avagy rossz, elnyered - a sors nem vét.

- Utunkat egy óriás macska állta el. Irtózatos vérengzést végzett! Sok rokonom meghalt, még többen elfolyó vérükkel öntözték a földet. Akik megmaradtak, sírással, rívással támadtak rám, mert rossz úton vezettem őket. Mondtam, ne menjenek vissza az erődünkbe, de megzavarodott fejükkel nem lehetett beszélni. Legtöbbjük visszament, én azonban elfutottam, és távolról néztem végig, mit művel a két barát. Jöttek a vaskapával és lerombolták széthányták gondosan megépített váramat. Aztán a kincset is megtalálták, amelynek varázsa engem is átjárt. Hallottam nagy örvendezésüket, még most is a fülemben cseng!

- Itt van! Ugye megmondtam!? Tiszteletreméltó uram, most már gondtalanul élhetsz! Az egér sem kényszerít virrasztásra többé!

Magukhoz vették a kincsemet, - hiszen az enyém volt! -, s elmentek. Rokonságom elpusztult, váram lerombolódott, kincseimet ellopták. Nem is bírtam többé ránézni váram romhal-mazára. Sírva bolyongtam egész nap, s aznap te sem jöttél, Laghu-patanaka barátom! Este lett és én szomorú magányomban visszamentem s kolostorba, hogy legalább éhségemet csillapítsam. De alig dugtam be a fejem, máris hallottam, hogy bambuszbot ráütődik az alamizsnás szilkére. S mindjárt a vendég hangja következett a koppanás után.

- Aludj nyugodtan, barátom!

- Itt az egér! - felelte Tamracsuda -, érzem a szagát. Féltem az ennivalót.

A vendég pap felnevetett, és ez a nevetés roppant visszataszító volt számomra. Ám ő ezzel nem törődött, tovább mondta viccelődve, évelődve.

- Elvettük a kincsét, nem tud már ugrani! Vele is megesett az, ami az emberek világában szokott történni, mert helyes a szólás:

A gazdag herceg nagyra van, lenézi a világot,

Míg vagyonát el nem veszti s a szegénység rátámad.

Rettentő mérges lettem, s azt gondoltam, azért is megmutatom, mit tudok. Összeszedtem minden erőmet és nagyot ugrottam. Felére sem sikerült, mint eddig. Nagyot huppantam a földön, s hallgattam a vendégbarát pokoli nevetését. Igen, helyes a szólás:

Soha nem szenved annyit az, kinek nem volt vagyona,

Mint ki könnyen élt, ámde eljött az élet nyomora.

- Sírva osontam el megszégyenülésem színhelyéről. Amint kiértem a fal alatt a szabadba, ott találtam négy-öt távoli rokonomat, akik a házomlásból nagy nehezen megmenekültek. Éppen rólam beszélgettek, s jól megjegyeztem szavaikat.

- Ugyan, mi hasznunk van belőle? - mondták. - Hasunk üres lesz, ha mellette maradunk. Nem tud az már mást, csak a macska körmei közé vezetni bennünket! Kincse sincs, koldus lett! Még majd hozzánk jön kérni...

- Elmentem mellettük, senki nem csatlakozott hozzám. Ekkor úgy gondoltam, hogy helyes a szólás:

Aki szegény, halott az már, pedig fájó szívvel él,

Nincsen rosszabb, megalázóbb az elszegényedésnél.

- Leszállt a második este, és én hallottam, hogy rokonaim átsurrantak a másik egérvárba, ahol ellenségeim éltek s nagy hangon mesélték el szerencsétlenségemet. Az orrom sem dughattam ki abból a rövid kis folyosóból, ami régi kastélyomból megmaradt. Csak kárörvendő, gúnyos kacagásukat hallottam. Éjszaka szereztem valami kis eleséget, míg azt rágcsáltam, elhatároztam magamban, behatolok a kolostorba, s amikor a barát aluszik, vagy koldulni jár, kirágom a fejpárnának használt kincses-zsákot, és visszahordom elrabolt gazdagságomat. Még akkor is megkísérlem ezt, ha életembe kerül.

S amikor erre az elhatározásra jutottam, már indultam is, mert úgy gondoltam, nem pocsékolom az időt. Lassan, óvatosan mentem, s megtalálva a zacskót, lyukat rágtam rajta. Amint az egyik darabot húztam, a barát felébredt, s akkorát ütött a fejemre, majdnem ottmaradtam. Így jártam hát, és most már tudom, hogy igaz a szólás:

Mindenki csak annyit kap a sorstól, ami jár neki,

Elér mindenkit a végzet, mit érdemel - ráteszi.

- Hogyan is volt az? - kérdezte L.aghu-patanaka. Hiranjaka pedig tovább mesélt.

Az ostoba fiú

Egyszer volt, hol nem volt, a hetedhét határon túl volt egy gazdag brahman. Előkelő háza volt, és sok drágaságot gyűjtött össze. Amije volt, azt nagyon féltette, mert azt tartotta, oda vándorol a gazdagság, ahol megbecsülik. A brnhmannak három fia volt, mindegyik eszes, talpraesett. Éppen ezért nagyon elcsodálkozott az apa, amikor egyszer a legnagyobb fiú egy könyvet mutatott neki.

- Nézd, apám! Mily különös könyv ez! Egy még különösebb embertől vásároltam, és bár csak egyetlen vers áll benne, száz rúpiát kért érte.

- S te megvetted?!

- Megvettem! Azt mondta, ebben benne van egész életem! De lásd magad... A brahman megnézte a könyvet, és elolvasta a verset.

Mindenki csak annyit kap a sorstól, ami jár neki

Elér mindenkit a végzet, mit érdemel - ráteszi.

Az apa felbőszült ekkora pazarlás láttára, és így kiáltott.

- Te pazarló! Arra való az én vagyonom, hogy ilyesmire kidobáld?! Hogyan becsülöd meg majd az örökségedet?! Menj a szemem elől, és ne is lássalak addig, míg nem tanulod meg, hogyan kell a pénzt becsülni!

A fiúnak el kellett hagyni az apai házat, semmit nem vihetett magával, csak a száz rúpiáért vásárolt könyvet. S mivel nagyon restellte azt, ami vele történt - más városba költözött, ahol nem ismerte senki. Este lett, amikor megérkezett, s egy házban szállást kért. A házigazda megkérdezte a nevét, az ifjú brahman azonban annyira tele volt kitagadása szégyenével és keservével, hogy nem tudott mást mondani, mint a szerencsétlenségét okozó vers első sorát.

- Mindenki csak annyit kap a sorstól, ami jár neki!

Ettől fogva, mintha varázslat történt volna vele, nem is tudott mást mondani. A városban pedig megismerték, beszéltek róla s mivel a nevét sem tudták csak így nevezték: Ami-jár-neki. A város nevezetességeihez tartozott a csodaszép templom, amelyet Káma isten tiszteletére

építettek az ősök. Éppen ebben az időben tartották a zarándoklatot a szerelem istenének oltárához, s a zarándokok közt jött a király lánya, a szép Csandaravati. Amikor befejezte zarándokútját, a maharadzsa palotájába vezették, ahol vendégül látták. Ám a király lánya, mintha Káma isten piros virágnyilával eltalálta volna, most delfinzászlós takaróra vágyott. Amikor meglátta a ház gazdájának fiát, halálos szerelemre lobbant, félrehívta udvarhölgyét, és ezt súgta neki.

- Ő, vagy senki más! Menj és mondd neki, hogy Káma isten az ő szemsugarán át talált a szívembe. Az udvarhölgy az ifjú maharadzsa elé járult, s amikor kettesben maradtak, elmondta a királylány üzenetét.

A maharadzsa így felelt.

- Nagy megtiszteltetés részemre! Szívesen felkeresem őfelségét. Mikor fogadna?

- Éjfélkor jöjj! Az ablakon kötélhágcsó lesz.

A maharadzsa elkedvetlenedett. Ő nem titokban és nem légyottra akart menni. Amikor magára maradt így gondolkozott.

- Nagy bűn az, amibe Csandaravati csábít. Hiszen helyes a szólás:

Tanítódnak lánya, vagy egy királyleány csábítson

Barátja feleségéhez kötélhágcsón felmásszon

Eget lopja el tetőled, szégyent hoz a nevedre

Rosszabb vagy, mint pap gyilkosa, vigyázz hát a lelkedre.

S mert a szent könyveket is átnézte, igazát bizonyítva látta, nem ment el, hanem lefeküdt.

Ám nem így, Ami-jár-neki. Nem tudott aludni, a vers varázslata nem engedte. Kóborolt most is, mint minden éjszaka a városban. Betért a keskeny utcákba, sikátorokba, udvarokba, s így talált rá a kötélhágcsóra, mely egy szűk utcában a földig leért. Kíváncsi lett, hova vezet a hágcsó. Felmászott, s a királylány karjai közt találta magát.

Csandaravati boldog volt. Gyorsan levettette vele régi ruháit, a maga fürdőjét kínálta, majd drága selymekből és bársonyokból való ruhát tett el éje, hogy abba öltözzék. Aztán ételt, italt tett eléje, úgy szolgálta, mint valami szolgáló. Vacsora után így könyörgött, miközben lábai elé ült.

- Egyetlen pillanat elegendő volt ahhoz, hogy megszeresselek! Feleséged akarok lenni! Szólj hát végre már egy szót hozzám!

Az ifjú brahman elmondta szokásos szavait.

- Mindenki csak annyit kap a sorstól, ami jár neki.

A király lánya felugrott, hátra lépett és rémülve suttogta:

- Ami-jár-neki! - majd kimutatott az ablakon. - Azonnal hagyd el lakosztályomat! Hogy mertél idejönni?!

A varázslat alatt álló ifjú elment, s amint kóborolt szép, finom ruhájában, egy omlatag toplomhoz ért. Úgy gondolta, itt tölti az éjszakát. Már éppen elhelyezkedett egy kőlapon, amikor jött az éjjeliőr, hogy mivel későre járt és senki sem látja, aludjon egy keveset. Meglepődött, amikor a megszokott helyén talált valakit.

- Ki van itt? - kérdezte hivatalos hangon

- Mindenki csak annyit kap a sorstól, ami jár neki.

Az éjjeli őr mindjárt tudta, hogy a becsületes, de ügyefogyott idegen alszik a helyén, ezért így biztatta.

- Nem jó hely ez itt. Még megmarhat egy kígyó! Menj inkább az én otthonomba, és foglald el az ágyamat.

Az ifjú ment az őr házába, de mivel nem ismerte a járást, tévedésből az őr lányának szobájába lépett be. Az meg azt hitte, hogy a vőlegénye érkezett meg titokban, hát boldogan ment feléje. Étellel, itallal kínálta, és szép, fiatal arcát feléje fordította és szomorúan kérdezte:

- Mért hallgatsz ennyire, vőlegényem?

- Mindenki csak annyit kap a sorstól, ami jár neki.

- Óh, hát te vagy az? Hogy kerültél ide? - kérdezte, s mivel nem kapott feleletet, kitette a házból.

Míg ezek az események peregtek, az éjszaka elvonult, rózsaszín pirkadással jött a hajnal. A hajnallal egy vidám fényes társaság érkezett. Felékesített vőlegény, a kíséretével. Mivel a csillagjósok ezt az időt jelölték meg kedvezőnek a házasságkötésre, az érkezőket a ház előtt várta a násznép. Közöttük állt a menyasszony is. Ami-jár-neki csatlakozott a nászmenethez és ámuló szemeit nem tudta levenni a csodaszép menyasszonyról. Ott állt a ház kapujában felállított oltár előtt. Gazdag kereskedő volt az apa, leányát gazdagon és pompásan öltöztette. Mint eleven szépséges lótuszvirág állt az oltár előtt, és Ami-jár-neki szívét teljesen elvarázsolta.

Elbűvölten nézte, mint megy a vőlegény elé, s nem is vette tudomásul, hogy mennyire fájó ez a látvány.

A vőlegény mégsem foghatta meg a mennyasszonya kezét, mert ebben a pillanatban egy feldühödött elefánt rohant be az utcába s aki élt és mozdulni tudott, az menekült, amerre látott. Egy perc alatt üres lett az utca. Elfutott a vőlegény is, el az egész kísérete, befutottak a kapun a lány szülei, testvérei, a rokonság, a násznép, csak a menyasszony maradt egyedül, ájuldozva az ijedtségtől az oltár előtt.

De ott maradt Ami-jár-neki. S ebben a pillanatban, mintha lefoszlott volna róla a varázslat, így szólt:

- Ne félj! Csak bízzál bennem!

Ezzel megfogta a menyasszony kezét, és az odatoppanó, trombitáló, dühödt elefántra nagy hangon, bőszen rákiáltott. Maga is csodálkozott, amikor az elefánt megtorpant, irányt változtatott és eldübörgött.

Közben a csillagjósok által kiszámított szerencsés idő éppen elérkezett. Sietve jött vissza a vőlegény, s leesett állal állt meg, mert ott látta menyasszonyát az idegen, elegáns, gyönyörűen öltözött férfi karjaiban. Hátuk mögött éppen ekkor merészkedtek elő a menyasszony szülei, a testvérei, a rokonok és éppen olyan meglepődve álltak meg, mint a vőlegény.

- Ez aztán illendőség! - kiáltotta. - Más férfi karjaiban a menyasszony! Mit jelent ez?! Az apa igyekezett menteni a helyzetet.

- Fogalmam sincs, mi történt? Éppen úgy elfutottam, mint te! Most tértem vissza. - s lányához fordulva megkérdezte: - Mi történt? Remélem, tudod, hogy helytelenül cselekedtél?

A lány arcáról még nem múlt el teljesen a rémület kifejezése, de egy pillanatra sem engedte el az ifjú kezét.

- Az életemet mentette meg! Ha ő nincs itt, és bátran nem áll az elefánt elé, már halott volnék! Amíg élek, nem leszek soha másé, csak az életmentő ifjúé...

A nap eseményei ezzel még nem értek véget. A különös házasságnak híre ment, az egész város összefutott, nagy volt a tolongás a menyasszonyi ház előtt. Odaérkezett a király is, mivel mindent akart tudni, ami birodalmában történik. A hős ifjút, aki dühöngő elefántot tud megfékezni, fiává fogadta. Elhívatta a haragvó apát és két fiatalabb testvért. A brahman boldogan békült ki legidősebb fiával, testvérei is szeretettel ölelték át, és nagyon büszkék voltak rá. A varázslatnak már nyoma sem volt rajta, s most már ő is nevetve mondta, hogy sok volt a száz rúpia a könyvért, de azért helyes a szólás:

Mindenki csak annyit kap a sorstól, ami jár neki

Elér mindenkit a végzet, mit érdemel ráteszi.

*

- Igaz is! - fejezte be Hiranjaka -, igaz bizony! Én is megkaptam a sorsomtól a jót is, meg a rosszat is. Szomorúságom okát most már ismeritek. Ez volt az oka annak is, hogy hazámat elhagytam.

- Ne búsulj - vigasztalta a teknős. - Laghu-patanaka szeret téged és bebizonyította, hogy jó barátod. Lásd, mily sovány. Ha nem szeretne téged, az úton megehetett volna! De itt is látszik, hogy igaz a szólás:

Az igaz jó barátod nagy bajodban melléd áll,

De lehet, hogy ellenséged jobb védőd a barátnál.

- Ezért - folytatta - én is teljesen megbízom a varjúban, és téged is szeretettel fogadlak barátságomba. Tanyázzatok csak itt, a közelemben, s rendezzetek, foglaljatok magatoknak új otthont. Elvem mindig az volt, hogy az ellenség se nem jó, se nem rossz. A jó barát éppen úgy bajt hozhat rád, mint ahogy az ellenség is segíthet rajtad. A vagyonod miatt se búslakodjál. Nem érdemes gazdagnak lenni, hiszen helyes a szólás:

Gazdag az, ki uralkodik érzékén, indulatain,

Mert kincs, hűség, ifjúság ma van, holnap elsuhan ám,

Minden csak eltűnik egyszer, elszáll mindenki álma,

Feledés borít be mindent s Maja csalóka fátyla.

- A bölcs mindenütt otthon volt, s tudja, hogy a nagy fátyol alatt élünk, Maja valósággá teszi azt, ami nincs. Az anyag van és nincs, az élet van és nincs! Az otthon ugyanígy. Mert otthon csak akkor leszünk, ha megérkezünk oda, ahonnan kiindultunk, magához az Alkotóhoz. S a szegény sem szerencsétlen az idegen földön, ha van esze és bátorsága. Neked pedig van. Sok bölcsesség van benned, kis egér, s hogy a kincseidet elvették, tudd be előző életedben el-követett cselekedeteid megtorlásának. Ne is gondolj arra, hogy visszaszerezd, hiszen úgyis megint elragadná tőled a sorsod. Hiszen helyes a szólás:

Szolimaka bolond takács nem érte be kevéssel,

Karmájával is szembe szállott, s mire ment a tettével?

- Hogyan is volt az? - kérdezte Hiranjaka.

A takács karmája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akinek mestersége takács volt. Becsületes, ügyes szövő, mégsem tudott keresetéből annyit félre tenni, hogy öreg napjaira valami kis vagyont gyűjtsön. Ha vásárra ment, és összehasonlította a maga szőtte szöveteket a többi takács által készítettekkel, látta, hogy az övé királyi öltözetre való, másoké meg csak durva tákolmány. Ezért nagyon elkeseredett, mert azt is látta, hogy a többi takács mégis sokkal jobban él és félre is tud tenni valamit. Neki pedig a betevő falatnál nincsen egyebe. Ezért egy napon így szólt feleségéhez.

- Mindenki jobban él, mindenki tud félrerakni, pedig én tudok mindenkinél szebben szőni! Ebbe nem tudok belenyugodni! Elmegyek más városba, és szerencsét próbálok...

A feleség nem akarta.

- Ne hidd, hogy másutt jobb lesz! Aki egyik helyen nem tud sok pénzt keresni, nem tud az másutt sem. Hiszen helyes a szólás:

Amit a sors nem neked szánt, hiába is keresed,

De öledbe hull magától, ha úgy hozza végzeted.

A takács nem tágított.

- Ha nem cselekszünk, karmánk keze üres marad, nem termel nekünk gyümölcsöt. Ha nem próbálkozom, nem is lesz soha eredmény!

- Tudja-e valaki, hogyan élt előző életében? - kérdezte az asszony. - Hátha azért nem tudsz sok pénzt keresni, mert visszaéltél pénzkereső hajlamaiddal! Gondold meg! Hiszen helyes a szólás:

Karma gyűjti, mit cselekszünk, méri földi titkodat,

Karma határozza meg az égi s földi sorsodat.

- Szembe kell szállni a sorsunkkal! Harcolnunk, üzletelnünk kell, s ha így sem érünk el semmit az életben, legalább nem tehetünk szemrehányást magunknak - mondta a takács és ezzel le is zárta vitatkozást.

Nemsokára útnak indult. Elment egy távolabbi városba, s ott nagyon szorgalmasan, sok munkával nagyon sok pénzt keresett. Össze is rakta maradéktalanul, és elindult hazafelé. Útjának felénél járt, amikor leszállt az est. Egy nagy erdő mellett vitt az útja. Nagyon fáradt volt már, dél óta nem pihent, s az erdő végét s útjának végét még csak nem is látta. Úgy határozott, hogy az éjszakát az erdőben tölti. Felmászott egy vastag törzsű magas fügefára, ahol szétterpeszkedtek az ágak, ott kuporgott. Itt - úgy gondolta - erdei vad nem támad rá. Talán el is aludt már, amikor egyszerre két árnyék suhant melléje. Az egyik így szólt a másikhoz.

- Déva vagy! Fénylő a Maja fátyla felett! Mért tetted, hogy Szolinaka, a takács ilyen sok pénzt gyűjthetett? Hiszen tudod, az a sorsa, hogy csak a legfontosabbakat kaphatja meg.

A Déva, aki fénylő a Maja fátyla felett, így válaszolt:

- Karma vagy, hatalmas a Maja fátyla felett s a fátyla alatt is. Csak kötelességemet telje-sítettem, mikor jutalmaztam a szorgalmas tevékenységét! Ám hogy mi lesz a takács és a jutalom további sorsa, az nem tőlem függ, hanem tőled!

Szolimaka nagyon nyugtalanul töltötte az éjszakát. Az árnyak már rég eltűntek mellőle, s ő még mindig hallotta szavaikat. Alig várta, hogy pirkadjon, belenyúlt a pénzes zacskójába, s az teljesen üres volt. - Hová lett?! Hová lett?! Hiszen senki sem járt a közelemben! Ki lophatta el tőlem? Hiszen ilyen koldusszegényen nem mehetek vissza a feleségemhez...

Nagy, sötét borúval szedelőzködött és visszatért a városba. Most kettőzött erőfeszítéssel dolgozott, és sokkal rövidebb idő alatt kétszer annyit gyűjtött össze, így indult ismét haza. Amikor az est leszállt, ugyanazon erdőrésznél járt, de most nem mert megállni, pedig nagyon fáradt volt. Ment tovább, egyre a feleségére gondolt és arra az örömre, amelyet ő érez majd, ha meglátja a sok pénzt. Ment tovább, és ez a gondolat adott erőt nagy fáradtsága elviseléséhez.

Amint haladt a nagy, hallgatag, holdfényes éjszakában, egyszerre megint ott megy előtte a két szürke árnyék, és ismét beszélgetni kezdtek egymással. Azt mondja az egyik.

- Déva vagy, fénylő a Maja fátyla felett! Mért tetted, hogy Szolimaka, a takács ilyen sok pénzt gyűjthetett? Hiszen tudod, hogy az a sorsa, hogy csak a legfontosabbat kaphatja meg!

A Déva, aki fénylő a Maja fátyla alatt, így válaszolt:

- Karma vagy, hatalmas a Maja fátyla felett és a fátyla alatt is. Csak a kötelességemet teljesítettem, amikor jutalmaztam a szorgalmas munkájáért! Ám hogy mi lesz a takács és a jutalom további sorsa, az nem tőlem függ, hanem tőled...

Szolimaka nem bírt egy lépést sem tenni tovább. Szinte sírva hadonászott karjaival, hogy elűzze a szürke árnyakat, s azonnal megnézte a pénzes zacskóját. Megint üres volt. Teljesen üres.

- Minek éljek én?! - sírt keservesen. - Aki ilyen ágrólszakadt, s akit mindig meglopnak a szürke árnyak, az akassza fel magát!

Elhatározását végre akarta hajtani, és hosszú szálú fűből, kötelet csavart. Jó hosszú kötelet, hogy magasan csüngjön majd az ég és föld között, és hogy ne tudja meggondolni, ha majd a halálfélelem szorongatja. Fent ült már az ágon, a hurok a kezében volt, amikor a szörnyű árnyak megint ott voltak mellette.

- Állj - kiáltotta az egyik. - Ne kövess el végzetes cselekedetet! - Ki vagy?! - kérdezte a takács.

- Karma vagyok, akit ti Sorsnak neveztek - felelte. - Én intézem az életsorsokat. A te vagyonodat is én vettem el.

- Óh - sóhajtott keserveset a takács -, mért vetted el tőlem? Mikor oly keserves munkával szereztem. . .

- Mert az a sorsod, hogy a mindennapi betevő falaton kívül, nem kaphatsz semmit! Hiába dolgozol, hiába töröd magad, úgysem lehetsz gazdag!

- Kegyelmezz nekem, óh Karma! Annyit nélkülöztem már!

- Megesett a szívem rajtad. Jóravaló, szelíd és becsületes ember vagy! Kivételt teszek veled. Bár sorsod az volna, hogy csak a betevő falatot szerezheted meg magadnak, teljesítem egy kívánságodat. Mondd, mi legyen az?

Szolimaka arca felderült, és tüstént kimondta kívánságát.

- Nem kívánok én egyebet, csak azt, hogy az elvett pénzemet add vissza nekem. Azt is, amit először elvettél s azt is, amitől most fosztottál meg. Így is csak azt kapom vissza tőled, ami jogosan megillet! A Karma jóságosan mosolygott.

- Mit tennél vele? Hiszen úgysem élhetnél belőle! Ha egyszer azzal a sorssal jöttél a földre, hogy gazdag nem lehetsz, mit kezdenél a pénzzel? Mert igaz a mondás:

Üveg alatt hogyha őrzik, drágakövet, minek az?

Ellophatják, rabolhatják, csak gondot ad. Nem igaz?

- Nem baj! - válaszolta Szolimaka. - Csak azt érjem meg, hogy gazdag embernek ismernek!

- Te is olyan vagy, mint Pralobhaka! Hiába! Helyes a szólás:

Ott van az még, de már lecsüng, nemsokára leesik,

Hosszú napok óta lesem, úgy látszik, már elveszik.

- Hogy is volt az? - kérdezte a takács. Karma pedig mesélni kezdett.

A sakál és a tehén

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tehén. Nagyon önérzetes állat volt, nem tűrte, hogy fejjék, nem volt türelme kivárni az etetés idejét, ezért gondolt egy nagy merészet és elment világgá. A világ ott kezdődött az erdő szélén a folyónál és ott végződött, ahol az erdő rengeteggé változott. Ide szökött a tehén, s mivel távol volt az emberjárta útvonaltól, nem is akadtak nyomára.

Vad vágtákkal bejárta a maga külön kis világát, s nem esett áldozatul a vadaknak sem, mert sorsa az volt, hogy így kell élnie a vadak szomszédságában, bántatlanul.

Ennek az erdőnek egyik lakója Pralobhaka volt, a sakál. Itt éltek párjával együtt, és egerekre vadásztak, mert más zsákmány nem akadt a vadban szegény erdőben. Egyszer, amikor a tehén, felbőszítve magát, nagy vágtával száguldott a folyópart felé, meglátta a sakálpár. És sakálné így szólt férjéhez.

- Ez aztán nagy állat! És nézd, csüng valami a hasa alatt. Annyira csüng, hogy talán el is veszíti nemsokára. Menjünk utána, nehogy más találja meg.

- Honnan tudod, hogy elveszti? Én nem megyek a bizonytalan után, mikor itt biztosan megjelennek mindig az egerek. Ha elmennénk utána, más sakálok jönnének és elfoglalnák jó kis vadászterületünket.

- Hát te akármivel beéred? Én már nem bírom az egereket ! Úgy szeretnék már valami mást is enni. Nézd, milyen nagy darab az, ami ott himbálózik, és biztos vagyok benne, hogy húsdarab! S bizony azok nemsokára leesnek! - mondta a sakálfeleség.

A sakálférjet meggyőzte az asszony, otthagyta egérleső helyét, és együtt a tehén nyomába szegődtek. Lesték a csüngő húst, de hiába lesték, mert az csak nem esett le.

Így teltek, múltak a napok, és ők folyton éhesebbek lettek. Végül a férj elunta a sompolygást és türelmetlenül kifakadt.

Ott van az még, de már lecsüng, nemsokára leesik.

Hosszú napok óta lesem, úgy látszik, már elveszik.

*

- Hát csak azért mondtam el, hogy okulj belőle - mondta Karma -, de ha olyan nagyon szeretnéd, teljesüljön kívánságod. Menj haza, és két kereskedőt látogass meg. Az egyik elrejti vagyonát, és úgy tesz, mintha szegény lenne. Nézz körül a házában. A másik mutogatja vagyonát, és úgy tesz, mintha nagyon gazdag lenne. Ott is nézz körül. Aztán majd mondd meg nekem, melyik életmód tetszett neked, hogy olyannal ajándékozzalak meg.

Alig mondta ki az ítéletet, a Karma eltűnt. Szolimaka pedig lemászott a fáról, eldobta a kötelet és hazament. Este érkezett el ahhoz a házhoz, ahol a vagyonrejtegető lakott. Bekopogott, és éjszakára szállást kért. Nagyon barátságtalanul fogadták. Majdnem kinézték a házból, s mikor elérkezett a vacsora ideje, nem ültették asztalukhoz, hanem valami száraz, dohos kenyeret adtak eléje. Ágya is rossz volt, törte a derekát, takarója a csillagos ég, mert még a házba se engedték be. Ám alig csendesedett el a ház, ágya felett megint megjelentek a szürke árnyak, és így szóltak egymáshoz.

- Déva vagy, fénylő a Maja fátyla felett! Mért tetted hogy a vagyonrejtegetőt nagyobb kiadásba kényszerítetted?

A Déva, ki fénylő a Maja fátyla felett, így válaszolt.

- Karma vagy, hatalmas a Maja fátyla felett s fátyla alatt is! Csak kötelességemet teljesítettem, hiszen vendégségbe jött ez az ember! De hogy a cselekedetből milyen gyümölcs terem, az tőled függ! Az árnyak eltűntek, Szolimaka ha keservesen is, de mégis elaludt. Reggel nagy sürgés-forgás volt a házban, mert a ház urát rettentő hasgörcsök kínozták. Nem is evett két álló napig egy falatot sem, de a takács nem várta meg, hogy meggyógyuljon, hanem szedte sátorfáját, és elment a másik házba, ahová mennie kellett. Nagyon szívélyesen fogadták, étellel, ruhával kínálták, sőt jó ágyat is vetettek számára. Este hosszasan beszélgettek, későn tértek aludni, s mikor Szolimaka egyedül maradt, ismét ott volt a két szürke árny az ágya felett, beszédjüket tisztán értette.

- Déva vagy, fénylő a Maja fátyla felett! Mért tetted, hogy a vagyonmutogatót ekkora adósságba keverted! Nem volt annak egy fillérje sem. Amit a takács elé adott, mindent hitelbe vásárolt. A Déva, ki fénylő a Maja fátyla felett, így válaszolt:

- Karma vagy, hatalmas a Maja fátyla felett és fátyla alatt is. Csak kötelességemet teljesítettem, hiszen vendégségbe jött ez az ember! De hogy a cselekedetből milyen gyümölcs terem, az tőled függ!

Az árnyak eltűntek, a takács jóízű mély álomba merült. Szinte csak egy percnek tűnt a hosszú éjszaka és üdítő álom után frissen ébredt. Még nem is ültek a reggelihez, mikor megzörgették a kaput s nagy kosárral egy ember jött beljebb. Valaki a város másik végéről küldte ajándékát, mert a vagyonmutogató nagy jót tett vele nemrég. A kosárban ruhák, élelem, pénz volt s a vagyonmutogató boldogan kiáltott fel.

- Az istenek mindig segítenek rajtam, ha bajban vagyok!

A takács búcsút vett új barátjától. Hazament feleségéhez, és elmesélte, mi történt vele. Meséjét ezzel fejezte be.

- Még ha vagyontalan is a vagyonmutogató, sokkal inkább szeretném az ő életmódját magaménak, mint a vagyonrejtegetőét.

Az asztal felett amely, mellett éppen beszélgettek, két szürke árny jelent meg, de most nem szóltak egy szót sem, csak keresztülsuhantak az egyszerű szobán.

*

- Hát ezért mondtam - fejezte be Mantharaka, hogy helyes a szólás:

Szolímaka bolond takács nem érte be kevéssel,

Karmával is szembeszállott, s mire ment a tettével?

Mantharaka ezután Hiranjakához fordulva így folytatta.

- Akinek van vagyona, de csak alkuszik rajta, annak annyi a vagyon, mintha semmije se volna! Így gondolkozzál te is, és akkor nem búslakodsz elveszett kincsed miatt. Mert nagyon is igaz és helyes a szólás:

Öregségre gyűjtött vagyon nem hoz mindig nyugalmat, Okosabb, ha nem halljátok meg a hamis sugalmat. Aki nyugodt, s már meglette, tiszta lelki békéjét,

Azt nem adja oda többé világ minden kincséért.

- Így gondolkozzál, kedves barátom - fejezte be Mantharaka, Laghu-patanaka pedig hozzátette, hogy ha keserű is néha, mindig hasznos, ha jó barát mondja ezt neki.

Beszélgetésüket lárma zavarta meg. Ahányan voltak, annyi felé menekültek szét. A varjú magas ágra szállott, a béka a vízbe sietett, az egér bebújt a fa odvába.

Ki-ki a maga rejtekéből nézte, hogy mi történik. S nem sokkal később egy gazella inalt a sűrűből a tópartra, és befutott a nád közé.

Laghu-patanaka szólalt meg először.

- Mantharaka! Jöjj csak, barátom! Csak a szomjas Tsítránga van itt! Mantharaka teljes biztonsággal tudta, hogy baj van.

- Nem csak ennyi az egész! Tsitránga levegő után kapkod, ijedten tekinget hátra! Vadász űzte erre mifelénk! Szállj el, és nézd meg, merre járnak. Erre tartanak?

Tsitránga meghallotta a teknős szavait, és felbátorodva megszólalt:

- Te vagy itt, Mantharaka? Én valóban rémült vagyok! Vadászok kergettek bennünket. Azt hiszem, családom odaveszett. Segíts rajtam, mert ha nem rejtesz el, a vadászok áldozata leszek.

- Menj beljebb a nádasba. Ott nem keresnek gazellát.

De be sem kellett menni a nád közé, mert Laghu-patanaka már ismét ott volt az ág hegyén.

- Káár! Nagy kár érte az erdőt! Most vonulnak el a vadászok, és sok zsákmányt visznek magukkal. Tsitránga, jöjj elő, elmúlt a veszély!

A gazella ott maradt a tó mellett, s ettől kezdve négyen nagy barátságot fogadtak. Megszokták egymás jelenlétét, sok történetet meséltek egymásnak, s ha az élelemszerzés rövid időre elszólította valamelyiküket, úgy siettek vissza, mint gyermek az anyjához.

Egyszer aztán a gazella nem érkezett meg a szokott időben, sőt azon túl is még hiába várták hosszú ideig. Mantharaka megkérdezte:

- M1 történhetett vele? Oroszlánnal találkozott? - Talán megint vadászok jártak az erdőben?

- Megnézem - szólt a varjú -, hátha gyenge fűre éhezett, és beesett a szakadékba...

- Menj! csak menj! - biztatta Mantharaka.

Laghu-patanaka nem szállt messzire, mert a kedves új barátot ott látta egy hálóba keveredve vergődni. Lekiáltott hozzá.

- Tsitránga! Mi történt?!

Könnyes szemekkel nézett fel a gazella.

- Óh, legalább még ennyi megadatott nekem, hogy még egyszer láthatom egy kedves barátomat. Menj el, kérlek, a többi barátomhoz, és mondj egy utolsó üdvözletet a nevemben. Én meghalok, barátom.

- Nem addig van az - kiáltott fel Laghu-patanaka. - Ne félj! Jó barátaid vannak neked! Mindjárt itt leszünk! Hájamon hozom Hiranjakát, ő majd kirágja a hálódat! Csak ne veszítsd el a reményedet!

Szállt is, tüstént hátára vette Hiranjakát. Tsitránga reménye, életkedve visszatért, amikor meglátta őket, és sürgetve szólt az egérre. De ahelyett, hogy azonnal rágásba fogott volna, az egér megkérdezte.

- Hogyan kerültél, te tapasztalt és bölcs állat létedre a hálóba?

- Csak szabadíts ki gyorsan, majd elmondom. Most segíts gyorsan, míg a vadász meg nem érkezik!

De Hiranjaka biztosította, ne féljen - ő itt van.

- Itt vagyok! Itt, de ha nagyon felzaklatott lelkem nem kap választ sürgető kérdésemre, nem megy a munka. Hogyan kerülhettél hálóba te, a tapasztalt, okos gazella?

Tsitránga látta, hogy addig nem kezdi el az egér a rágást, míg nem kap feleletet, gyorsan csak ennyit mondott.

- Nagy úr a Karma, a Végzet, A sors! Vagy nevezd, ahogy akarod.

Hiranjaka nyomban elharapta a hátsó hurkot, és éppen már az elsőhöz fogott, amikor a tó felőli oldalon megzördült az avar. Laghu-patanaka megnyugtatón kiáltotta, hogy a teknős közeledik.

- Mért jöttél, óh én barátom? - kiáltott fel Tsitránga. - Nem tudod, milyen veszedelem fenyeget?

- Ez a cselekedeted az életbölcsességgel ellentétben van - szólt Laghu-patanaka. Hogy tehettél ilyet? Ha jön a vadász, mit tegyünk veled? Mert én csak repülhetek, Hiranjaka eltűnhet, Tsitranga elfuthat, de mit teszel te, mikor lábaid csak lassan visznek? Fordulj vissza most azonnal, míg a vadász meg nem érkezik.

Mantharaka aggodalomtól elfulladt hangon felelte:

- Nem tehettem egyebet. Szívem hajtott, meg az aggodalom.

Hiranjaka vette észre először a vadászt. Mert míg a beszélgetés lefoglalta a barátokat, a vadász kibukkant egy bokor mögül. Már egész közel volt hozzájuk. Hiranjaka most egy pillanat alatt elrágta az első hurkot is, és Tsitranga abban a pillanatban kirántotta magát és mint a villám, elmenekült. Laghu-patanaka felszállt a lombtakaró közé, Híranjaka egy lyukba bújt. Csak Mantharaka maradt ott, s míg nehézkesen megfordult, a vadász észrevette. S miután veszni látta zsákmányát, legalább a teknőst fogta meg, hogy teljesen üres kézzel mégse menjen haza.

- Ha már gazella nincs, legalább teknős legyen vacsorára - sóhajtotta lemondóan, s íjához kötözte szegény Mantharakát, vállára vette, és hazaindult. Hiranjaka végignézte az egész szerencsétlenséget és siránkozva cincogott:

- Óh, ezt nem lehet túlélni! Hiszen helyes a szólás:

Ha megfosztott engem a Sors házamtól és hazámtól,

Jó barátom mentse csak meg! Barát hazát is pótol.

Laghu-patanaka is ott sírt az ágon.

- Ennyi bajt zúdítanak rám az istenek! Káár után káár! Tsitránga is jött, remegő vékonyát rángatta a félelem.

- Az élet törvénye alatt nyögünk valamennyien! Óh, bár én maradtam volna a hurokban és én pusztultam volna el! Ne értem volna meg e csapást, mert helyes a szólás:

Bizony nem játék az élet, jaj de nagyon szomorú, Alig éltünk, jön a halál, derűre jön a ború.

Összeborultak a jó barátok és jajongva siratták Mantharakát. Hiranjaka ocsúdott fel először.

- Ha siránkozással elvesztegetjük a drága perceket, Mantharakát végleg elviszi! Addig találjunk ki valamit, amíg a közelben van!

- Igazad van - kiáltott fel Laghu-patanaka. - Szabadítsuk ki! S én tudom is, hogyan. De meg kell fogadnotok, hogy úgy tesztek, ahogy mondom: Tsitránga előrefut, s mikor a vadász közelébe ér, le kell roskadni, mintha haldokolna.

- Várj! - szólt közbe Hiranjaka. - Úgy intézzük a dolgot, hogy a tó közelében legyen mindez, mert Mantharaka csak így tud elmenekülni.

- Nagyon jó! Menjünk előre a tóhoz. Ott Tsitránga feküdjön le, én majd rászállok, és a fejét csipkedem, mintha már holtan találtam volna. Ha pedig a vadász ezt meglátja, biztosan leteszi Mantharakát, Hiranjaka rágja el gyorsan a kötelet és fusson, ki merre lát.

Így is történt.

A vadász odaért a tóhoz, és ott látta a gazellát, mely az ő zsákmánya lett volna. Azt gondolta, annyit vergődött, mire kiszabadult, hogy felemésztette a maradék erejét, és most mégis elpusztult. Letette a teknősbékát, íját, tegzét s nyilait, hogy a gazellához menjen. A varjú, közeledtére elszállt a gazella fejéről, az egér egy helyütt elrágta Mantharaka kötelékét, mire az kioldódott és szétfutottak. Így a gazella is. Még feleúton sem volt a vadász, mikor felpattant s mint a kilőtt nyíl, eltűnt az erdő sűrűjében.

A varjú örömében megszólalt a fán, s egyre kiáltozta, hogy Káár! Káár! Káár!

A vadász öklével fenyegette, és visszatért, hogy legalább a teknőst felvéve menjen tovább. Keservében súlyos szavakkal cifrázta csalódottságát, mert a teknősnek is hűlt helyét találta. Amikor a vadász már messze járt, kijött a teknős a tóból, és kezeit dörzsölve adta a hívójeleket. A varjú azonnal leszállt melléje, s így várták, míg Hiranjaka kis egér kibújt a közeli lyukból, ahová elrejtőzött az életmentés után. Tsitránga is visszaérkezett, utolsóként, mert nagyon messzire elvitte a félelem. Nagy boldogan repült a varjú feléje, a hátára, s a gazella óvatos kedvességgel nyalogatta a tollát. Legtöbb hála mégis a kisegérkét illette, s a barátok nem is fukarkodtak a köszönettel. Amikor a nagy öröm lecsillapodott, visszatértek megszokott helyükre, a nagy odvas fa alá, és tovább mesélték vidáman a nagy kaland részleteit, míg lassan leszállt az est.

Így éltek ezután békességben, amelyhez hasonlókat szívből kívánnak mindazoknak, akik okosan válogatják meg barátaikat. Mert helyes a szólás:

Aki okosan válogatja pajtását vagy barátját,

S ha még hozzájuk hű marad, sohase vallja a kárát.

HARMADIK KÖNYV

A VARJAK ÉS A BAGLYOK HÁBORÚSÁGA

Egyszer volt, hol nem volt, valahol messze, a tengerhez közel, volt egy hatalmas fügefa. Olyan nagy volt, hogy az a sok madár, mely kiterjedt lombozata között élt, nem is ismerte egymást. Valóságos madárváros volt a fügefán. Egyik külvárosában, azon az ágkolosszuson, mely keletre nyújtózott, Megha-vaura, a varjak királya rakott fészket. Körülötte sok varjú élt még, mert udvarát szüntelenül maga mellett akarta látni.

Nem messze ettől az óriási és öreg fügefától kezdődtek a hegyek. A hatalmas hegylánc egy alacsonyabban húzódó barlangjában pedig a bagolynépség királya lakott, számos alattvalójával. A neve Ari-mardana volt, s oly hatalmas a királysága. amelyhez hasonló nem is akadt a környéken. Minden éjszaka eljött a fügefához és körül-körül repülve szedte áldozatait a varjak közül.

A varjak királya, aki pedig naponként ugyancsak hősiesen küzdött népe érdekében, éjszaka tehetetlen volt a sötétség miatt. Fekete bánat ült a lelkére, látván népe pusztulását, s amikor egy éjszaka legjobb tanácsadóját is elvesztette, úgy határozott, hogy tennie kell valamit.

Összehívta népe öregeit, és így beszélt előttük.

- Nagy a mi ellenségünk! Támadásra mindig olyan időt választ, amikor én nem látok és írtja a népemet. Nem is tudom, hogyan védekezhetnék ellene, Megkérdezlek benneteket, mit tegyünk? Egymagam nem akarom eldönteni ezt a fontos kérdést, hiszen helyes a szólás:

Mi a helyes, menekülés, béke avagy háború?

Színjátszás, vagy szövetkezés, hogy elmúljon a ború

Bevárjuk-e a támadást? Kell itt most a jó tanács.

Király kérdez, tanácsot kap, meg kell nyernünk a csatát.

- Így helyes, így volt ezelőtt is - felelték a tanácsadók -, őseinktől tanultuk, hogy kérdetlenül nem szólhatunk, de ha a király kérdez, leplezetlenül kell elmondanunk, amit tudunk. Üljünk össze, s úgy beszéljük meg, hogy mitévők legyünk. Amit aztán elhatározunk, azt pontosan végre is kell hajtanunk.

Öt tanácsadója volt a királynak. Az elsőt Udnak, a másodikat Szannak, a harmadikat Anu-nak, a negyediket Pranak, az ötödiket Tsirannak nevezték.

Megha-varna, a király, először Udot szólította, hogy kifejtse véleményét. - Mit cselekedjünk?

- Túlságosan erős az ellenfél. Azonkívül olyan időben hajtja végre támadásait, amikor mi tehetetlenek vagyunk. Azt tanácsolom, hogy kössünk békét, mert helyes a szólás:

Békét kérj, ha hatalmas és nagyra nőtt az ellenséged,

Mert sötétben könnyűszerrel tudatosan elbán véled.

- Békekötést tanácsolsz! - szólt a király. - Lássuk Szan véleményét. Add elő, mit tanácsolsz! Szan megköszörülte torkát és így szólt:

- Uram, királyom, én másként látom a helyzetet. Hiszen vérünket kívánja ellenségünk, dacára annak, hogy sohasem vétettünk ellene. Igazságérzete nincs. Hogyan tartaná be az egyezséget? Helyes a szólás:

Vérszomjas bitanggal te soha ne köss egyezséget.

Esküje se lesz szent annak, ki vérbeli ellenséged.

S még annyit tett hozzá:

- Harcolnunk kell vele! Sérelem ért bennünket! Ha ráhagyjuk, elpusztul népünk. Nem szabad megijednünk. Nem szabad erősebbnek gondolnunk őket magunknál. Hátha nem is az! Hiszen helyes a szólás:

Elefánt nagy, de oroszán mégis elbánik véle,

Nem király az, kiért nem hullt még soha ellen vére.

- Háborút tanácsolsz! - felelte a király. - Nos, lássuk Anut. Add elő hát, te mit tanácsolsz? Anu előlépett, és mélyen meghajtotta magát.

- Uram, királyom! Gonosz a mi ellenségünk és elvetemült. De ezenkívül nagyon erős is. Nem lesz itt jó sem a béke, sem a háború! Én azt tanácsolom, inkább költözzünk el a nagy fügefáról. Úgy gondolkozom, ahogyan az ősök tanították, hiszen helyes a szólás:

Hátrafelé menekülj el, ha veszély van, s menned kell,

Ám ha szorongat ellened, törjél rá, és ne menj el.

De ha sokkal hatalmasabb, s harcra szánod el magad,

Elveszíted országodat, ne hajtsd igazságodat.

S Anu még ezt is hozzátette:

- Nem ismerjük területüket, szokásaikat még kevéssé. Ő az erősebb, hiszen láttuk! Amikor pedig gyengébb támad erősebbre, mindig a gyengébb pusztul el a harcban.

- Menekülést tanácsolsz! - szólt a király. - Halljuk Prát! Add elő te is tanácsodat! Pra nagyon harcias hangulatban volt, pattogva károgta.

- Uram, királyom! Bevallom, nem vagyok híve egyik módozatnak sem azok közül, melyeket előttem előadtak. Én annak az elgondolásnak fogom pártját, hogy erős várat kell építenünk, élelemmel, vízzel, hadfelszereléssel. És váradban kell megvárnod ellened támadását. Saját várunkban kellene megvetnünk jó erősen lábunkat, s úgy kell harcolnunk, hogy abból ki ne űzhessen senki. Mert helyes a szólás:

Otthonában, hazájában száz ellennél erősebb,

Ki ellentől házát védi, s nem rémíti vérző seb.

S ehhez még azt is hozzátette:

- Így ha megvéded hazádat, ott vagy a helyszínen, és mindjárt hozzá is láthatsz veszteséged pótlásához, a károk javításához. Ha pedig sorsod betelt és meghalsz, oda jutsz, ahol a hősök gyülekeznek.

- A bevárást tanácsolod! - így a király. - Halljuk hát Tsirant! Add elő, te mit tanácsolsz? Tsirannak ravasz arca volt, szétnézett, nem hallja-e valaki azt, amit mondani akar. S amikor meggyőződött, hogy illetéktelen nincs a közelben, így kezdte mondókáját.

- Uram, királyom! - Helyes a szólás:

Akármilyen nagy is egy fa, s gyökere is hatalmas

Kidönti a szél ereje, ha iránya alkalmas.

S még tudálékosan hozzátette:

- Erős szövetséget kell kötnöd, erős szövetségessel. Olyan szövetségest kell keresned, aki kész a segítségünkre jönni, ha bajban vagyunk. De itt kell maradnunk, itt kell segítséget keresnünk, mert ha elmegyünk, ide többé vissza nem segít bennünket senki. Még az sem szükséges, hogy

nagyon erős és hatalmas legyen a segítségünk, csak legyen valaki. Hiszen a fák is példák lehetnek! Ott állnak egymás mellett az erdőben és védelmezik egymást a szél ereje ellen.

A tanácsadók elmondták véleményüket, ahányan voltak annyifélét. A király is tudta mindezeket, nem lett okosabb. Szétnézett, s örömmel vette észre a vénséges vén varjút, Sthirát, ki még elődjének, a rég meghalt varjúkirálynak volt legbölcsebb tanácsadója. Magához hívta, s így szólította meg.

- Vén varjúapó! Tudom, úgy illett volna, hogy előbb téged kérdezzelek! Ezt azért nem tettem, hogy halld előbb az ifjú tanácsadókat, és végül dönts magad, hogy melyik tanács a jobb, a helyénvalóbb.

Az öreg varjú rekedten károgott, s így szólt.

- Senki sem mondott olyat, amelyet ne találnánk meg a Bölcsesség könyvében. Egyik sem adott rossz tanácsot, királyom. Csak az a baj, hogy egyik sem időszerű. Egyetlen mód van, mely most helyénvaló: a színjátszás. Mert helyes a szólás:

Ellenséged legyőzheted, ha öntsz bele bizalmat.

Bizalmatlan légy te mindig, így nyerhetsz csak hatalmat.

Mert őszinte csak az lehet, kinek nem kell a világ.

De kudarcot vall és veszít, ha kincset s szívet kitár.

S bölcs hosszú orrát oktatóan rázva hozzátette:

- A színjátszás és félrevezetés fegyver az okos kezében. Ha mohóságukat kihasználod, távol tarthatod magadtól. Ha pedig gyenge oldalát is kipuhatolod, könnyen el is pusztíthatod. Megha-vaura mélyen elgondolkozott. Töprengve hallgatott, s kisvártatva újra az öreg varjúhoz fordult.

- Nagyon világos volt az, amit mondtál. Csak az a baj, hogy nem tudom, merre rejtőzik az ellenség. Ha pedig tartózkodási helyét nem ismerem, gyenge oldalát hogyan tudnám kipuhatolni?

- Óh fiam, uram királyom! - felelte Sthira - kémeket kell kiküldened, hogy felkutassák. A király ezen is - és még ki tudná, milyen gondolatai voltak - hosszan eltűnődött egy ideig, aztán új kérdést intézett a legöregebbhez.

- Nem ismerem a tulajdonképpeni okát ennek a nagy ellenségeskedésnek. Te ismered? - Régi történet az! Hallgassátok, majd elmesélem.

A varjak közelebb szálltak az öreghez, az pedig még kényelmesebben elhelyezkedett az ágon, aztán mesélni kezdett.

A királyválasztás

Régen-régen történt az, amit most elmondok néktek. Akkor történt ez, amikor az emberek még nem építettek házakat, hanem sátrakban laktak és ide-oda vándorolva ott ütötték fel sátraikat, ahol erre kedvező körülményeket találtak, vagy ahol megtetszett nekik a táj.

Mondom, abban az időben történt, hogy a madarak meghirdették a nagy tanácskozást. Hírnökök szálltak szét a világ minden tája felé, és megjelölték a helyet és időt, ahol a tanácskozásra összejönnek. Amikor a nagy nap elérkezett, megszámlálhatatlanul sok madár gyülekezett a tengerpart és az erdő között. Pedig ez a megszámlálhatatlan madársereg mind csak egy-egy madárcsalád küldötte volt, aki majd hazaviszi a döntésről szóló határozatot, vagy az ő nevükben is elfogadja és leadja szavazatát.

A tanácskozás azzal kezdődött, hogy kijelentették, ez a választás nem megy Garuda-madáristen rovására. Nem azért jöttek össze, mintha nem ismernék el az égi madárkirály uralmát, hanem mert földi királyra is szükség van.

- Garuda állandóan Visnu isten szolgálatában van, nem ér rá velünk foglakozni. Olyan uralkodó kellene nekünk, aki a hurokba esetteket kiszabadítja, aki védelmezi népét a veszedelemben - kiáltotta a kakukk messze-hangzón. És még azt is hozzátette, hogy helyes a szólás:

Király az, ki nem segít a szorongatott fiain?

Ki nem segít, hurokba esett madár fáradt inain?

Ki nem kormányozza a hajót, ha hányódik tengeren?

Ha kormányos másnak szolgál, ki lesz úr a szeleken?

- Válasszunk királyt! Válasszunk királyt! - zúgták a madarak.

Minden madárfajta közül a legszebb felvonult a többi madár előtt, akik egyenként szemügyre vettek mindenkit. Legnagyobb tetszést a bagoly aratta, nagy szeme és tudálékos arca miatt. Ki is hirdették a választás eredményét.

- A bagoly legyen a király! A bagoly!

A bagoly elfogadta a jelölést, és tekintélyesen meghajolt a madárnép akarata előtt. Ki is adta nyomban az első intézkedését, hogy mit hordjanak a gyűlés színhelyére, mi az, ami a királyválasztáshoz és felavatásához okvetlenül szükséges.

- Pelikán, te menj el a fürdőhelyek szent forrásaihoz, és minden forrásból meríts egy-egy cseppet. A harkály menjen és hozzon száznyolcféle gyógyítófából, gyökeréből vagy leveléből csipetnyit. A gólya töltse meg az aranykorsókat vízzel és olajjal. Az én tudós testvérem, a bagoly hozza a föld hét szigetének térképét és terítse le. A kakukkok és hattyúk hozzák az elejtett tigris bőrét, tegyék a trónusra. A rigók fújják meg a harsonákat, a papagájok hozzanak tükröket és más szerencsetárgyakat. A pingvinek pedig, amint a madárvilág brahmanjai, olvassák fel a szent könyveket és mindenfajta madár zsenge szüzei énekeljenek dicsőítő éneket...

Minden madár elrepült, hogy teljesítse a kapott parancsot. S amikor már minden kívánt tárgy a helyén volt, a térképet is kiterítették, a trónt letakarták, az anyakirálynét -, a bagoly feleségét - a trónra ültették, akkor érkezett egy varjú a gyülekezetbe. Károgva mentette magát, és tudni akarta a döntés eredményét.

A madarak suttogni kezdtek.

- A varjút meg kell hallgatni! Ő még nem szólt, pedig nagyon jól értesült, mint az emberek borbélya, s az állatok sakálja.

Ezt sokan helyeselték, s éppen ezért így szóltak.

- Még jókor jöttél! Mondj te is véleményt. Helyesled, hogy a baglyot királlyá választottuk? A varjú nagyot kiáltott.

- Hogyan?! A baglyot választottátok királlyá?! Ezt a csúf, horgas orrú, dülledt szemű madarat? Hiszen így is félelmetes! Rossz ránézni! Pedig nem is haragszik. Milyen lesz akkor, ha méregbe jön?! S mit mondotok majd Garudának, ha megkérdezi tőletek, hogy nem volt-e elég nektek az ő gondoskodó szeretete? Egy királyotok van, s az Garuda! Miért még egy király?! Nem elég, ha bajban vagytok és kimondjátok a nevét?! Nem segített rajtatok számtalanszor? Segíthet-e földi király azon, kinek ideje lejárt? Ha hurokban vagy ragadozó által pusztultok el - nem azt jelenti, hogy befejeztétek földi utatokat, melyre leküldtek az égből? Ha Garuda végzése az felőletek, hogy sorsotokat végigéljétek, segíthet-e egy földi király? Az ő nevének segítségül hívása is elegendő arra, hogy a bajból kiszabaduljatok, hacsak nem másként végeztek sorsotok felől. Gondoljatok a nyúlra, hogyan járt! Hiszen helyes a szólás:

Szegény gyenge kicsi nyúl, ha nem okos - eddig holt.

De békességben élt tovább - segített rajta a Hold.

- Hogyan is volt az? - kérdezték a madarak.

S míg várták a szavát, a varjú felült egy magas fa ágára és mesélni kezdett.

Az elefánt és a nyúl

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy rettentő erejű hatalmas nemzetség, az elefántok nagy családja. Egy erdőrengetegben éltek és uralkodójuk Csatur-danta volt, a legerősebb és legöregebb elefánt. Egyszer hét szűk esztendő szakadt a vidékre. A tavak, mocsarak kiszáradtak, a folyamok medrében alig csörgedezett egy vékony vízcsíkocska. Az utolsó napokban már abból sem lehetett inni, mert teljesen elapadt a forrása. Nagy szomorúság szakadt az elefántnemzetségre. Sokan elpusztultak, ezért egy küldöttség ment Csatur-danta elé.

- Uram, királyom, ha ezen nem segítünk, kipusztul az egész elefántcsalád. Keressünk más vidéket, ahol vizet találunk, mert ifjaink elhullanak. Te öreg vagy már, sokat jártál a nagy rengetegben, tudnod kell, merre menjünk, hogy vizet találjunk.

Csatur-danta soká gondolkozott. Merre is lehet víz? Sorra gondolta valamennyit, amelyről tudott, s nagy sokára adott választ.

- Messze kell mennünk. Az erdőrengeteg közepén van egy nagy tó, amely nem száradhat ki soha, mert a Gangesz földalatti vizei táplálják. De messze van. Gyűjtsd össze népemet és odamegyünk. Az elefántcsalád útnak indult. Amerre mentek, kidőlt fák, tépett erdő jelezte útjukat. Öt nap és öt éjszaka vándoroltak, mire eljutottak a tóhoz. Nagyon megörültek a víznek, belegázoltak és ott is maradtak egy álló napig.

A tóparti laza földben sok nyúlbarlang rejtőzött, a felszínen teljesen láthatatlanul. Ez volt a nyulak telepe kiterjedt, hetedhét országra szóló szaporaságukban. Az elefántokkal a halál érkezett el hozzájuk. A barlangok beszakadtak, az alagutak összetömődtek, beomlottak az elefánttalpak súlya alatt. Sok-sok nyúl lelte halálát, még több elnyomorodva bújt elő, s voltak olyanok is, akiket elevenen temetett el a beomló kő és homok. Amikor az elefántok kijöttek a vízből, a tragédia megismétlődött, s nyögő, nyöszörgő, segítségért visító szerencsétlen nyulak vánszorogtak elő az omlatag földből. Menekültek szegények, már amelyik menekülni még tudott. Aztán összegyűltek egy eldugott helyen, és tanácsot tartottak.

- El kell menekülnünk a hazánkból! - mondta egy közülük. - Halálra vagyunk itt ítélve - toldta a másik.

- Nem is megy el innen az elefántcsorda, mert nincs másutt víz.

- Valahányszor átgázol felettünk, mindig több és több barlangemelet szakad rá a másikra. Nem marad életben közülünk senki, ha itt maradunk.

- Vagy ha valamit ki nem találunk! - szólt a legöregebb.

- Ne találjunk ki semmit! - kiáltott fel egy sérült nyúl. - Menjünk, amíg menni tudunk, mert helyes a szólás:

Ha túl erős ellenfeled, fuss el, amíg teheted.

Új hazát és otthont előbb találsz, mint új életet.

Ám mások megint csak azt kiáltozták, hogy az ősi földet, az ősi hazát, várat nem szabad elhagyni csak abban az esetben, ha már minden egyebet megkíséreltek a veszedelem elhárítására.

- Így gondolom én is! - szólt ismét a legöregebb. - Rá kell ijesztenünk az elefántokra... - A nyulak ijesszenek rá az elefántokra? - kérdezte az, aki máris menekült volna. - Hiszen ha egyik felhorkan, világgá futunk.

Az öreg nyúl azonban nem tágított.

- Nem azért Lamba-kanra a nevem, nem azért nőtt meg ilyen hosszúra a fülem, hogy ne tudnék valamit kitalálni. Tudom is már, mit kell tennem. Nemde urunk a Holdban lakik? Látszik is képe a holdkorongon. Az ő nevében elmegyek az elefántokhoz, és elkergetem őket.

A nyulakban felderengett valami kis reménység.

- Menj csak, - bíztatták - talán így megmaradhat otthonunk és életünk.

Lamba-karna tüstént indult, nehogy frissen született bátorsága elpárologjon. Elkísérték útja nagy részén a nyulak, de amikor már nagyon közel voltak az elefántokhoz, elszaladt valamennyi. Csak Lamba-kanra nem. Úgy érezte, hogy ő az egész nyúlcsalád gondjának-bajának egyetlen szószólója és biztonsága, ha már egyszer a gondot a vállára vette. Ha meghal, legalább hősökhöz illő halála lesz, s odafenn megkapja érte jutalmát. Csendesen, halkan ugrált mind közelebb, s egy biztonságos odút nézett ki magának, mielőtt megszólalt.

- Tudod-e, te elefánt, hogy az én szent tavamban mártod meg tisztátalan testedet?! Nem tudtad, hogy ez a tó a magányos Hold tava?

Az elefántok családfője meglepődve emelte fel hatalmas fejét, s a hang irányába figyelt. - Ki az? - kérdezte a sötétben.

- A Hold küldötte vagyok, Vidsaja-datta! Lejöttem, hogy magas hatalmamnál fogva, szent megbízóm, a Hold erejével kényszerítselek arra, hogy elhagyd ezt a vidéket, mert ez a Hold gyermekeinek, a nyulaknak otthona. Ahol pedig gyermekeink laknak, ott vagyok én is. Tehát engem háborgatsz, ha őket háborgatod! Megtorlom bitangoskodásodat, s parancsolom, hogy elhagyd ezt az országot.

- Merre vagy most? Látni akarlak! Beszélnem kell az uraddal!

- Most a tó vizében fürdik, s ott vannak körülötte kedves nyulai is, már azok, akiket életben hagytatok.

- Vezess hozzá! - trombitálta az elefánt. - Ha valóban így van, ahogy mondod, meghajtom hatalmas fejemet előtte, és továbbmegyek!

- Jöjj velem - felelte Lamba-kanra - , de csak egyedül jöjj, nehogy még több kárt tegyetek nyulaimban.

Elindultak a tó felé. Elöl ment a nyúl, utána az elefánt. Amikor a tóparthoz értek, a nyúl a tóban fürdő holdvilágra mutatott.

- Ott ringatózik, láthatod. Ne szólj hozzá, csak illedelmesen hajts fejet és térdet előtte, és távozz úgy, ahogy megparancsolta.

Az elefánt megijedt, meghatódott és gyorsan meghajolt. Aztán amilyen csendesen tudott, visszament az övéihez, s még az éj idején elindult új tavat keresni. A nyulak pedig kijavították sérült barlangjaikat, eltemették halottaikat, és ezután már békességben éltek tovább.

*

- Hát csak azért mondom, mert helyes a szólás:

Szegény gyenge, kicsi nyúl, ha nem okos, eddig holt,

De békességben élt tovább, segített rajta a Hold.

- De nem mindig sikerül ilyen jól minden, hiszen azt is mondják és helyes a szólás:

Jól nézd meg, hogy kire bízod ügyes-bajos dolgodat,

Nehogy, mint a ravasz róka, kihasználja bajodat.

- Hogyan is volt az? - kérdezték a madarak. A varjú pedig tovább mesélt.

A békebíró

Nemrégiben egy nagy fán raktam fészket, mert a régit a vihar letépte. Ezen a nagy fán lakott Kapindsala is, a veréb. Nagy barátság keletkezett közöttünk. Minden este, amikor nyugovóra tértünk, beszélgettünk egymással. Közel volt a fészkem az ő fészkéhez, még suttoghattunk is, ha titkos mondanivalónk akadt. Sokat mesélt nekem olyan eseményekről, amelyek az emberek között történtek, hiszen naphosszat odajárt, ahol morzsákat talált. Én a bölcsekről mondtam mesét, híres királyokról, akik elvándoroltak népükkel erre-valamerre, és hosszabb-rövidebb időre itt vertek sátrat. Kellemes időszaka volt ez az életemnek.

Egyszer nagy nyugtalanság fogott el. Kapindsala nem tért vissza. Fészkem nagyon alacsony ágakra raktam, mert megijesztett az a szomorú éjszaka, amikor a vihar fészkemmel együtt levert az ágról. A veréb pedig még alacsonyabban, a fa törzsében lévő odúban rakott fészket. Folyton figyeltem, nem érkezik-e haza, pedig már lassan-lassan leszállt az éjszaka. De a veréb nem jött.

Ha jódolgában nem jön - tépelődtem -, nem szép hogy elhagy. Ha bajban van, akkor még rosszabb, hiszen valójában szerettem Kapindsalát.

A veréb másnap se jött. Harmadnap is hiába vártam, és még sok nap múlt el, s többé már nem is vártam, mert azt hittem, meghalt.

Helyette egy napon gyors lábú nyúl érkezett és bebújva a fa odvába, ott is maradt lakónak. Mindegy volt nekem, hogy ki lakik ott, hiszen Kapindsalát hiába vártam vissza. Ám alig néhány nap múlva mégis visszatért, meghízva, kövéren, mert egy rizsföldet talált, ahol sok mag hullott a földre. Még most se jött volna, ha nem hajtja a vágy, hogy régi fészkét meglátogassa. Amikor meglátta a nyulat a fészekben, haragra lobbanva rákiáltott.

- Te betolakodó! Nem takarodsz a házamból! A nyúl kidugta mozgó kis orrát, és így válaszolt. - A te házadból? Hiszen ez az én házam!

A veréb kiabált, perlekedett. Borzolta a tollát, ott hetyegett az odú előtt. A nyúl bölcsen hallgatott. Ám végül megsokallta, amikor a veréb így fordított beszédén.

- Ha mindenáron pereskedni akarsz énvelem, akkor keressünk valakit, aki ismeri a törvényeket, mert igazságot kell tennünk, hogy kié az odú.

A nyúl, hogy a további perlekedést kerülje, ráállott erre. Együtt indultak el. Én pedig, mivel kíváncsi természetem van, úgy gondoltam, megnézem: miként dől el a perük. Utánuk repültem. Közben észrevettem, hogy egy róka bújik ki a közeli bokorból, s megkerülte a nyulat és a

verebet. Előreszaladt, kusa-füvet tépett, mint ahogy a vezeklőktől elleste. Felállt két hátról lábára, és egyenesen a napba nézett. Motyogott magában, mint a szent emberek, s még hallottam is, amit mondott, - Hogy rövid az élet! Az egyik pillanatban még itt, a másikban már ott vagyunk! A barát szeretete csak álom, gyermekeink ölelése tovaszálló szellő, gyorsan elmúlik. Mert helyes a szólás:

Erény nélkül az ember is csak állat, és az marad.

Tudomány sem ér egy garast, erényre fogd hát magad.

Meghallotta a nyúl a róka szavait, s megállította a verebet.

- Ne menjünk tovább. Nézd, ott egy vezeklő bölcs! Menjünk hozzá, ő biztosan ismeri a törvényeket.

- Oda nem megyek! Hiszen ez ellenség! Neked éppúgy ellenséged, mint nekem. De ha akarod, tisztes távolból megkérdezhetjük!

A nyúl beleegyezett, s már oda is kiáltotta. - Ugye, te vezeklő vagy?

- Az bizony! - felelte a róka. - Törvénytudó és vezeklő!

- Akkor döntsd el perünket! Amelyikünk elveszti a pert, azt megeheted díj fejében. A róka felháborodottan tiltakozott.

- Nem eszem én élőlényt! Hiszen az ilyen cselekedet kárhozatba visz. Hogyan ölhetne az, aki a megvilágosodás útjára lépett?! Dehogy ennélek meg benneteket. De ha akarjátok, eldönthetem, melyiketeknek van igaza. Csak az a baj, hogy már öreg vagyok, és nem jó a hallásom. Ezért kell közelebb jönnötök. Legyetek csak nyugodtak, és bízzatok bennem!

Mindketten közel mentek hozzá, s a róka egy pillanat alatt megfogta, megfojtotta és megette őket.

*

- Hát csak azért mondtam, mert helyes a szólás:

Jól nézd meg, hogy kire bízod ügyes-bajos dolgodat,

Nehogy, mint a ravasz róka, kihasználja bajodat.

S még annyit tett hozzá.

- Ha megválasztanátok királyotokká a baglyot, úgy járhatnátok, mint a veréb és a nyúl. Ti nem láttok éjszaka, ő nagyon is jól lát. Hát ehhez tartsátok magatokat, ha még végleg nem határoztatok. Én lebeszéllek titeket e szándékotokról.

A madarak mindenfelől kiáltozni kezdtek, s nemsokára akkora lárma keletkezett, hogy abból egy szót sem lehetett megérteni. A gólya csendet kelepelt, vijjogott a héja, kiáltozott a bölömbika, fütyült a rigó - elfeledték fújni a harsonát, pedig a bagoly azzal bízta meg őket. Amikor végre elcsendesedtek, a harkály szólott nagy hangon.

- Igaza van! Igaza van! Most ne is válasszunk, mert haza kell mennünk, és megbeszélni rokonságunkkal, azokkal, akik megbíztak bennünket.

- Menjünk haza! Menjünk haza! - kiabáltak most újult hangerővel, s már szálltak is az ég minden tája felé.

A bagoly ott maradt a trónuson, melyet tigrisbőrrel takartak le. Ott voltak a vízzel és olajjal telt aranykorsók, a gyógynövények és gyökerek, a forráscseppek, az eldobált harsonák, virágok, csak éppen madarak nem voltak sehol.

Néhány pillanat alatt kiürült a térség.

Az elcsendesedés után így szólt a bagoly.

- Miért e hosszú szünet? Miért vagytok ilyen nagy, áhítatos csendben? Miért késik még mindig a felavatásom?

Valahonnan egy kis papagáj bújt elő, s a trónus közelébe szállva elkotyogta. - A varjú az oka! A varjú hiúsította meg!

- Mit hiúsított meg a varjú?!

- A királyválasztást! Rosszat mondott rólad!

- Az a szószátyár hazudott, ha rosszat mondott rólam! - Itt van még! Itt van még! - kiabált a papagáj.

A varjú behúzott nyakkal gubbasztott az ágon, ott, ahonnan előbbi meséjét elmondta. A bagoly feléje fordult és rákiáltott.

- Meghiúsítottad? Miért? Mit vétettem neked?! Nos várj csak! Visszakapod te ezt még! Te kapod vissza éntőlem, utódaimtól pedig az utódaid. A mai napon hadat üzenek neked és nemzetségednek, életre-halálra!

Ezt mondta a bagoly, és intett a papagájnak, hogy vezesse az odújához. Alig mentek el, a varjú károgni kezdett félelmében.

- Káár! Káár volt beszélnem! Most ily nagy ellenséget szereztem magamnak, utódaimnak és egész nemzetségemnek.

Sthira, az öreg varjú befejezte a mesét. De szava nem állt meg, tovább mondta bölcs tanításait. - Így született meg a nagy ellenségeskedés a varjak népe és a baglyok népe között. Mert attól kezdve egy pillanatig sem szünetelt közöttük a harc.

Megha-varna, a király kinyújtóztatta lábait, mert elgémberedett a hosszú mese alatt. Aztán így szólt.

- Vén varjúapó! Mondd el őszintén, hogy te mit cselekednél?

- Mit cselekednék? - kérdezte Sthira. - Óh, én kedves fiam! Uram, királyom A már ismert hat módozaton kívül van még egy, amellyel le lehet győzni az ellenséget. S ezt, ha megengeded, én magam végzem el! Elmegyek hozzájuk, elbolondítom őket, aztán végzek velük. Hiszen helyes a szólás:

Holdas éjjel három csaló rászedte a szent papot,

Hármat hazudott a három, s kicsalt egy kövér bakot.

- Hogyan is volt az? - kérdezte Megha-vaura, a király.

Sthira, az öreg varjú bütykös lábait kényelmesebben helyezte el az ágon, és új mesébe kezdett.

A pap meg a bak

Tavasz volt. Közeledett a szent tűz tiszteletének ünnepe. A nagy napra készülődött Mitra isten egyik szentéletű papja. Elindult és faluról falura járt, hogy áldozati állatot keressen, amely szép is, kövér is, egészséges és fiatal. Lágy szellő lengedezett, mely a hegyek illatát hozta, ózont lehelt és ifjúságról mesélt. Ifjúságról, mely az élet érintetlen szent tüzét hordozza. Felhőket kergetett a szellő, lágy bodorú felhőcsigákat borzolt az égen s az esőisten - Pardsanja - lágy cseppeket hullatott az ébredező földre.

Már a harmadik falut kereste fel a pap, amikor végre rátalált arra, amit keresett. Egy kecses kecskebakot, melynek bundája lágy volt, feje kedves, hasa hájas és vidáman ugrándozott. Tombolt benne az életerő tüze. A pap vállára emelte a bakot, és tüstént hazafelé vette útját. Amint ment, mendegélt az országúton, három éhenkórász jött szembe vele.

Amikor elkerülték egymást, az egyik csavargó odasúgta a másiknak. - De remek falat is a kecskegida!

- Kövér és egészséges! - mondta a másik.

- Szerezzük meg, mindjárt nem leszünk ilyen pokolian éhesek.

Az egyik éhenkórász elváltoztatta külsejét, bekente az arcát, hogy felismerhetetlen legyen, aztán előresietett, elkerülve a papot, megfordult és szembejött vele. Egészen közel érve hozzá összecsapta kezeit és rákiáltott.

- Nahát! Pap létedre tisztátalan állatot, kutyát viszel a válladon! Milyen pap vagy te? Hát nem tudod, hogy szamár, kutya, kakas éppen olyan tisztátalan, mint a koldus páriák?! Hát nem tudod, hogy érinteni sem szabad őket és te még a válladra veszed!

- Nyisd ki a szemedet! - kiáltott vissza mérgesen a pap. - Hát nem látod, hogy kecskebak van a vállamon?

- Óh - hajlongott a csaló, és bocsánatkérően hozzátette - ne haragudj rám, szent ember! Vidd, csak vidd, ha kecskebak!

Még százat sem lépett, jött feléje a másik csavargó.

- Jaj nekem! Jaj nekem! - kiáltott fel és az ég felé rántotta karjait -, hogy ilyet kell látnom! Halott gyermeket a válladon! Pap létedre halott gyermeket viszel? Nem tudod, hogy ez tilos?! Most majd böjtölhetsz, és meg kell tisztulnod a tehenek ötféle folyadéka által...

- Még ilyet! Hogy halott gyermeket viszek! Nem látod, te ostoba, hogy kecskebak van a vállamon? - Óh! - hajlongott a csaló, ugyanúgy, mint az első tette -, ne haragudj rám, szent ember! Vidd, csak vidd, ha kecskebak! - s ezzel otthagyta.

A pap nagyon elgondolkozott és megtapogatta a gidát.

De a gida - gida volt és nem kutya és nem halott gyermek. Továbbment tehát, de még el sem feledte a két találkozást, amikor szembejött vele a harmadik.

- Óh! Tiszteletreméltó uram! Nem szakadsz meg a szamár súlya alatt? Miért viszed a válladon? Nem tudod hajtani inkább? Most meg kell majd tisztulnod ruhában vett fürdő által, mert a szamár tisztátalan állat. Dobd le hamar!

A pap most már megijedt a gidától. Azt hitte, tisztátalan, megrontott állat, vagy talán démon, amely meg is fojthatja még. Tüstént eldobta a bakot, és mint a szélvész, elfutott.

A kecskebak azért nem maradt árva. Ott termett azon nyomban a másik két éhenkórász is, és nagy vacsorát főztek belőle.

*

- Hát csak azért mondtam, hogy helyes a szólás:

Holdas éjjel három csaló rászedte a szent papot,

Hármat hazudott a három, kicsalt egy kövér bakot.

Aztán így folytatta a vén varjú.

- Ha megbízol bennem, királyom, fogadd el a tanácsomat. - Úgy látom, okos dolog reád hallgatni! - felelte a király.

- Akkor arra kérlek, szidalmazz engem, tégy úgy, mintha meg akarnál ölni. Kend be a tollamat vérrel és taszíts le a fáról. Ha mindezt megtetted, menj el magad is innen, és várj meg a hegyen. Válogasd ki addig a megbízható varjakat, akiket felhasználhatsz a megtorlásra, és ha majd érted megyek, mind egy szálig megöljük őket. Én elmegyek hozzájuk, kikémlelem a várukat, mert másképpen nem tudunk megszabadulni tőlük. Ha mi nem, ők irtanak ki bennünket.

- Vén apókám! De éppen téged küldjelek? - kérdezte a király könnyekig meghatottan.

- Ne törődj velem! Hiszen helyes a szólás:

Csak az a vár igazi vár, ahol mély a várárok,

Ha a király bajba kerül, szolgát nézze párának.

A nagy varjútanácskozást sok madár nézte érdeklődéssel, de mivel a varjúőrök távol tartották őket, semmit sem hallhattak abból, amit a nagy fa keleti ágán megtárgyaltak. Most tehát elérkezett a cselekvés ideje. A király és a vén varjú láthatóan és hallhatóan perlekedni kezdtek egymással. A veszekedésbe az öt tanácsadó is beleszólt, aztán mindannyian a vén varjúnak estek, némelyek saját tollukat tépték, hogy toll repüljön a levegőbe, Sthira varjú fájdalmas káragását messze lehetett hallani. A király saját magát sebezte meg, hogy vérrel kenhesse be a hűséges vén szolgátját. S míg hat bukfencet vetve, ágról ágra zuhant le Sthira varjú, a király bőszült hangon károgta utána.

- Ellenséggel cimboráló! Hazaáruló! Káárt okozó! Még jó, hogy kitudódott!! Megkaptad a magadét! Ne merj többé ide jönni! Látni sem akarlak!!

Az ellenség betelepített kéme volt a denevér. Ott hallgatózott a nagy fa egyik odvában. Most elégedetten dörzsölte össze két szárnyát, és még azt is nagy diadalérzettel nézte végig, mint röppennek fel a varjak, és menekülnek saját hazájukból. Azt persze nem tudta, hogy a megbeszélt helyre szállnak, és várják az üzenetet.

Nem is várta be a sötétedést. Alig szállt alább a nap, felröppent, és egyenesen a bagolyvárba sietett. Még jó, hogy olyan sokszor megjárta már ezt az utat, mert most vakon pislogva is oda talált. Lélekszakadva mondta el a történeteket a bagolykirálynak.

- Menekül az ellenség! Annyira félnek, hogy fejvesztve repültek el valamerre, és nem is jöttek még vissza.

Ari-mardana, a bagolykirály izgalomba jött.

- Itt a végső leszámolás órája! - kiáltotta - Uhú! Uhú! Siessünk, mert futtában kell megsemmisíteni az ellenséget. Ez a legnagyobb érdeme a hősöknek! Régi, vitás kérdés intéződik el ma! Mert helyes a szólás:

Kergesd csak! Hiszen fut is már! A sarkába! Ne kíméld!

Így hullatja el a tollát, vájd ki szemét és szívét!

Megszámlálhatatlan sok bagoly szállt a kiáltásra és körülfogták a nagy fát. Repdestek körülötte, a tetejére szálltak, az alját figyelték, de nem látták a varjakat. Hízelgő, félénk madarak dalolták Ari-mardana dicsőségét, ő nagyképűen intézkedett és parancsokat adott.

- Keressétek! Nézzetek utána, merre lapulnak! Megöljük valamennyit! Egyet sem kímélünk! Majd megmutatjuk!

Még tovább is adta volna az utasításokat, de ekkor hírül hozták, hogy a nagy fa alatt nyöszörgő, félig agyonvert varjút találtak. Arí-mardana maga szállt oda, hogy saját csőrével adja meg a kegyelemcsípést, de mielőtt még ütött volna, Sthira, a vén varjú így könyörgött.

- Hallgass meg, mielőtt megölsz! Bosszút akarok állni a királyomon!

Ari-mardana megállt, és intett: a varjú beszélhetett. De alig-alig nyöszörgött, amikor végzetes közléseit elkárogta.

- Mi történt veled? - kérdezte a király, mert nem értette.

- Magha-vaura csaknem megölt...

- Mit tettél?

- Tanácsadója voltam királyomnak. Rettentő dühét és elkeseredettségét látva, amelyet a sok alattvalójának elvesztése miatt érzett, azt a tanácsot adtam neki, hogy ne támadjon rátok, mert ti sokkal erősebbek vagytok, mint mi. Inkább küldjön ajándékot neked, óh bagolykirály, kövessünk meg téged, és kérjünk bocsánatot a régi vétkünkért, amit elkövetett egyik ősünk a tied ellen. S azt mondottam, legyen minden igyekezete az életet megnyerni, hiszen te olyan erős és hatalmas vagy, hogy úgyis elveszed, ha akarod, bármennyire is védelmezi.

- Uhú! Helyesen szóltál! - huhogta a bagolykirály.

- Tudod, hogy ez lett volna a helyes cselekedet! Ám királyom nagyon gőgös és elbizakodott. Azzal vádolt meg, hogy elárulom hazámat, én hoztalak a nyakára, ezért bánt el velem ilyen galádul. Nem mehetek menedékért máshova, mint hozzád, óh, bagolykirály! Hiszen tanúm a nagy fa minden lakója, hogy miattad szenvedtem el ezt a nagy gyalázatot. De ezt meg is keserüli! Első utam, amint repülni tudok, oda vezet, ahol most rejtőzik, és segítségeddel megölöm, ha mindjárt addig élek is.

A bagolykirály intett az őröknek, akik közrefogták az öreg varjút, ő pedig négy tanács-adójával összeült, hogy megbeszélje, mit tegyenek.

Az első tanácsadóját Raktáksának hívták, a másodikat Kruráksának, a harmadikat Dipták-sának, a negyediket Vakranászának.

A bagolykirály elsőként Raktáksát kérdezte.

- Add elő, mit tanácsolsz! Elfogjuk az ellenség első tanácsadóját?

- Elfogtuk! Uram, királyom, elfogtuk! Ez biztos. Jelen pillanatban olyan állapotban van, hogy szánalom ránézni! Valaki rosszakarója lehet az udvarnál. Valaki megrágalmazhatta a királya előtt. De az a valaki el is tűnhet, a rágalmat jóvá is teheti, a királyával ki is békülhet még. A fogoly varjú eszköz lehet arra, hogy békét kössünk a varjakkal, mielőtt a megtorlásra komolyan rászánnák magukat. Igaz, hogy nem félünk ettől, de tudom, hogy minden megtorlás véráldozattal jár. A te fiaid, uram és az én fiaim is áldozatul eshetnek a megtorlásnak. Nagy égi királyunk, Garuda is azt tanítja, hogy előbb szeretettel, és csak ha ez nem segít, azután erőszakkal vegyünk igazságot. Hiszen helyes a szólás:

Van-e szelídebb állat a gazellánál és a nyúlnál?

Ha szép szóval sokra mehetsz, fegyverekhez sose nyúljál.

S még azt tette hozzá:

- Nem szabad háborúskodnunk tovább! Szövetséget kell kötnünk velük. Akár azért, hogy befejezzük a vérontást, akár azért, hogy végleg leszámoljunk velük. Erre használd fel a foglyodat. - Békekötést tanácsolsz? - szólt Ari-mardana. - Halljuk Kruráksát! Add elő te is, mit tanácsolsz!

- Uram, királyom! Más az én tanácsom! A varjak született ellenségeink. Vagy ők, vagy mi maradunk fenn. Vagy ők, vagy mi pusztulunk el. Szíts a varjúnép között ellentétet, hiszen helyes a szólás:

Ha ellentét támad köztük, ha két pártra szakadtak,

Ellenséged legyűrheted, győzelmet nyersz magadnak.

S még hozzátette:

- Fogadd meg a tanácsomat, óh, király! Mert okos tanács az! A te néped egységes maradjon, de az ellenség táborát szakítsd ketté. Erre használd fel a foglyodat.

- A felbujtást tanácsolod? - szólt a király. - Halljuk Diptáksát! Add elő te is, hogy mit tanácsolsz!

Diptáksa fanyar képpel lépett elő s így szólt:

- Uram, királyom! Másképpen látom és a dolgokat. Nem vezet itt megoldóra sem béke, sem felbujtás! Hiszen láthatjuk, hogy zsákmányra éhesek a varjak. Le kell kenyerezni őket! Megvesztegetni! Bizalmukba férkőzni. Ezáltal megkönnyíthetjük további támadásainkat, mert helyes a szólás:

Kis csalétket rak a halász, megfogja a nagy halat,

Macskát tőrbe csalják tejjel, csábító a jó falat.

Szűkszavúan még annyit tett hozzá:

- Megvesztegetésre használd fel a foglyot!

- Megvesztegetést tanácsolsz! - szólt a király. - Most halljuk Vakranaszáti Add elő te is tanácsodat!

Tudálékos arccal jött a negyedik, s így szólt.

- Az életbölcsesség szabályainak szem előtt tartása a legfontosabb! Erről pedig nem hallottunk eddig! Gyengék harca az, amit eddig tanácsoltak neked, óh király! Te pedig erős vagy! Erős vagy és erős szolgáid is vannak! Az erőshöz az erőszak illik! Sohase olyan biztos a győzelem ellenfeleinken, mintha leigázzuk és megsemmisítjük őket! Hiszen helyes a szólás:

Öld halomra ellenséged, föl ne üsse a fejét!

Háborúban az a szokás: fog-fogért, szemet szemért.

Oktató hangon még csak ennyit tett hozzá:

- Ha más eszközhöz nyúlsz, gyávának tartanak majd, és ismét szemtelenek lesznek. Ismerheted őket, királyom! Hadat üzenj a fogollyal! Erre használd fel őt!

- Erőszakot alkalmazzak, ezt tanácsolod! - hallatta hangját a király.

De aztán a legöregebb bagolyhoz fordult, aki már atyjának is tanácsadója volt.

- Lépj elő, vén Prákára! Utoljára kérdeztelek, mert sokat adok a szavadra. Hallottad, mindazt, amit tanácsadóim mondtak, Most rajtad a sor. Ítéld meg, melyik tanács volt a leghasználhatóbb, a leghelyesebb. Vagy vesd el valamennyit, ha okosabbat tudsz nekem ajánlani!

A vén bagoly, könnyes dülledt szemeit a királyon pihentette, s szólott.

- Uram, királyom! Valamennyi tanácsadód az életbölcsesség könyvéből merítette tudását. Minden tanács jó volt, de egyik sem időszerű. A fogoly varjút nem szabad megölnöd, hiszen tudod, hogy helyes a szólás:

Ha segélyért jönnek hozzád, tőled védelmet kérnek,

Szívtelenül ne sújts rájuk, Garuda figyel téged.

- Vidd magaddal, tartsd magad mellett, s hallgasd meg, mit mond. Ha közben megenyhülne haragja ura és királya iránt és nem akarná elárulni, merre bujdokol, még mindig kényszerítheted, hogy elvezessen hozzá.

A király kiegyenesedett.

- Így gondoltam magam is! A fogoly nagyon rossz állapotban van. Miattam szenvedett, legkevesebb, amit tehetek érte, ha elviszem magammal, és igyekszem meggyógyítani. Jót tanácsoltál, vén Prákára. Garuda valóban figyeli gyermekei cselekedeteit, s én a szívtelenség bűnébe esnék, ha megölném az öreg varjút. Azonkívül hasznos dolgokat is hallhatunk még tőle. Vakranásza nem hagyta elveit.

- Nem helyes dolog ellenségnek megmutatni a várat, hiszen helyes a szólás:

Ha foglyul esett az ellen - ellen az és nem barát.

Okos király fogolynak se mutatja meg a várát.

- Üzenj vele hadat és ne vidd a váradba!

- Az én váram: vár. Oda nem juthat ellen, ha én nem viszem oda. Ezt a varjút odaviszem, mert már nem ellenség! Különben bejutni is más egy várba, meg kijutni onnan is más! Tudhatod is a hősi eposzt:

Rávana volt démonoknak tízfejű királya.

Tri-kuta hegy volt a vára, a tenger a várárka.

Démonok a katonái, bölcs Usanasz tanára,

Legyőzhette valaki? Le! Mert ez volt a karmája.

- Ha nem jött el még az ideje annak, hogy lebukjam, nem bukom le azon, hogy a sebesült varjút, ki úgyis meghasonlott királyával és érettem csaknem életét adta, magammal viszem. S hogy a további vitáknak elejét vegye, odaszólt az őröknek. - Hozzátok elém a varjút!

Sthira, a vén varjú, vedlett, véres tollakkal odakuporodott a bagolykirály lábához. Vénséges könnyes szemével úgy nézett fel, mint aki halálos ítéletét várja. Ám Ari-mardana lehajolt hozzá, és megsimogatta.

- Tanácsadóim azt sugalmazták nekem, hogy küldjelek el, ha már nem öllek meg! Ezek ellenére védelmembe fogadlak! Elviszlek a váramba, úgy élhetsz ott, ahogyan szokásaid diktálják. Sthira alázatos arccal fogadkozott.

- Az ütött-kopott varjú hálájáról majd magad is meggyőződhetsz! Uram, királyom vagy te már nekem.

Nagy szemekkel néztek össze a baglyok. Nem tetszett senkinek sem Ari-mardana szándéka. De nem szólhattak semmit, csak Vakraszána súgta oda a többinek úgy, hogy a király ne hallja. - Nemzetségünk halálos ítélete hangzott e1 most! Mert helyes a szólás:

Ha a király kifogásol - tanácsban elmondhatja!

Ha hibásan dönt a király, vétkét ki hánytorgatja?

Senki sem mert szólni. Ari-mardana felszólította az öreg varjút, hogy kövesse, aztán elrepültek a várukhoz. Amikor odaértek, Sthira így gondolkozott.

- Ennek a várnak csak egy bejárata van, kijárata nincsen. Valóságos kelepce ez! Hogyan is mert engem idehozni a bagolykirály? Nem is okos király! Egyetlen okos bagoly él ebben a várban, s az Vakranásza.

Soká nem gondolkozhatott, mert a király parancsot adott.

- Szép és kényelmes fészket készítsetek! Sthirát tiszteljétek és vendégnek tekintsétek! Míg a parancsot teljesítve körberepültek a baglyok, hogy a legmegfelelőbb helyet kikeressék, Sthira így fűzte tovább gondolatait.

- Nem lakni akarok én itt, hanem megsemmisíteni akarom az ellenséget. Nem lakhatom tehát messze a bejárattól. Sőt! Csak a bejárathoz közel kuporoghatok, mert különben nem tudom végrehajtani a tervemet.

Hangosan azonban csak ennyit mondott.

- Óh, uram, királyom! Nem méltó az én kopott, rongyos, véres testem arra, hogy várad előkelő lakosztályában lakjon. Engedd csak azt, hogy itt, a küszöbön üljek, mint az emberek kutyája.

Ari-mardara megengedte. Nagyon jóságos hangulat fogta el, és biztos volt abban, hogy máris legyőzte a varjakat.

Ám nem így Vakranásza. A bagolyvár egy rejtett sarkában összebújt barátaival, és így szólt.

- Őseink vára ez a hatalmas barlang. Sok nemzedékünknek nyújtott otthont, menedéket. S most mégis itt az ideje, hogy elhagyjuk. Mert ez a vár érettünk volt, s nem mi a várért. Ha elpusztul, mi kereshetünk más várat magunknak. Hiszen helyes a szólás:

A jövőre gondolj mindig, jól intézd el dolgot

A róka is okos volt, mert szóra bírta a barlangot.

- Hogyan is volt az? - kérdezték a baglyok.
Vakranásza pedig suttogva mesélni kezdett.

folytatás