Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Csandarava, a sakál

Egy nagy város szélénél hatalmas kiterjedésű erdő terült el. Ebben az erdőben élt Csandarava, az üvöltő sakál. Rettentő étvágya volt.

Egyszer, mikor falánkságát nem bírta kielégíteni az erdőben, besurrant a városba. De nem jutott messzire, mert a házőrző kutyák megérezték a szagát és megtámadták. Menekült Csandarava, amerre látott, de mindenütt kutyák kaptak belé és nagyon összemarták. Amikor már minden utat elzártak előle, csak egy nagy ház nyitott ablaka maradt előtte szabadon - nem teketóriázott, a beugrott, és mindjárt egy nagy tartályba esett, amelyben vízben oldott indigó ázott.

Amikor a sakál kimászott a fadézsából, teljesen kékre festődött a bundája. Ettől úgy meg-változott. hogy saját anyja sem ismert volna rá. A kutyák sem szaglászták, nem ismerték fel, s így tépetten bár, de mégis kimenekült a városból. Csakhogy izgalmában eltévesztette az irányt, a város másik oldalán jutott ki egy másik erdőségbe. Kékre festett bundájában különösen nézett ki.

A nagy vadon állatai éppen tanácskozásukat tartották, amikor a sakál odatoppant. Amikor megpillantották, nagyon megijedtek, ahányan voltak, annyi felé szaladtak szét. Igazuk is volt, mert helyes a szólás:

Nem ismerjük faját, lelkét, nem ismerjük mivoltátTérjünk hát ki okosan és figyeljük bátorságát.

Csandarava szeme felvillant, amikor az állatok félelmét meglátta, s gyorsan utánuk kiáltott.

- Hová szaladtok? Mért féltek tőlem? Engemet Brahma isten két kezével teremtett, azért vagyok más, mint ti. Ő küldött ide hozzátok, s azt mondta, uralkodjak birodalmatokban és védelmezzelek benneteket!

Az állatokat meghatotta a nagyképű beszéd, s mert nem ismerték fel, köréje sereglettek, és hódoltak előtte.

- Hódolat, óh király! Hódolunk és engedelmeskedünk neked, mert Brahma isten küldött hozzánk! ...

A sakál nagyon boldog volt, mindjárt ennivalót kért, aztán kinevezte az oroszlánt miniszternek, a tigrist testőrkapitánynak, a párducot poroszlóvezérnek, a farkast ajtóőrnek. Csak a sakálokkal nem váltott szót, megvetette és elkergette őket. Ezentúl ő uralkodott. Minden elejtett állatot eléje hoztak, kivette belőlük a maga részét, a többit szétosztotta.

Uralkodása tetszett az állatoknak, nem is panaszkodtak rá. Ám egy napon az elűzött sakálok valamelyike a távolban nagyot üvöltött. Régen hallott más sakálszót Csandarava, most nagy örömét lelte benne, olyan nagyot, hogy nem is tudta titkolni. Szőre fölmerevedett, s harsány üvöltéssel válaszolt a rokonoknak. Így árulta el a hangja.

A tigris és az oroszlán csodálkozva néztek rá, talán el is szégyellték magukat, hogy így rászedte őket. Ám ez csak pillanatig tartott, aztán rárohantak és széttépték.

*

- Hát ez lett Csandarava vége - mondta Damanaka -, ezért idéztem, hogy helyes a szólás:

Idegenek közé állt ő, fajtáját megtagadva,

Meghalt tehát a kék sakál, a szegény Csandarava.

Pingalaka nagyon szomorú lett. Igazán szerette Szandsivakát. Mély sóhaj hördült ki melléből, ami-kor megkérdezte.

- Tudod bizonyítani, hogy Szandsivaka életemre és trónomra tör? Damanaka élénken integetett:

- Éppen tegnap este mondta, hogy megöl téged, királyom. Meg is láthatod majd szeméből, ha végleg elhatározza magát, mert ha pusztító erőt korbácsol magában, szeme vörös szikrákat szór, szája rángatózik. A távolba mered és csak egy-egy pillantással vesz tudomást rólad. Ha majd ezeket látod rajta, ne tétovázz, mert egy pillanat késedelem a halálodat okozhatja. Aki előbb indul, az győz, tehát ronts rá, és azonnal öld meg.

Pingalaka úgy érezte, a szívét tépi a fájdalom. Ő nem akart ellenségeskedést. Békességben akart élni, mert nagyon szépek voltak azok a tanítások, melyeket Szandsivakától hallott, és a tanultak szerint szeretett volna élni ezután. De Damanaka szeméből jóindulat és megbízhatóság sugárzott. Most mégsem bírt ránézni. Egy intésével elkergette. A sakál szedte lábait s egyenesen Szandsivakához futott. Már menetközben az úton aggodalmas kifejezést erőltetett arcára, s nagy tisztelettel és színlelt alázatossággal hajolt meg előtte. A bika szívélyes volt, mint mindig.

- Mily rég láttalak! - fogadta -, már nagyon hiányoztál! Mindig úgy gondoltam, hogy akiket barátaik meglátogatják, irigylésre méltók. Jó a barát, ha baj van, akkor is jó, ha minden rendben meg. De szólj már! Mondd el, mint teltek napjaid?

- Ne is beszéljünk róla. Szolgálok. A szolga úgy tesz mindig, ahogyan az ura akarja. Bár miniszter vagyok, és uram megbecsül, mégis olyan tettre szántam el magam ami becstelenségnek tűnik. Kérlek, ne ítélj előre. Tudom jól, miniszter és barát nem árulhatja el ura és barátja gondolatait, elhatározását. Ha ezt én mégis megteszem, azt pusztán irántad érzett érzelmem és felelősségem cselekedteti velem. A király udvarához te úgy kerültél, hogy megbíztál bennem, s lehetett is, mert helyes a szólás:

Manu törvényként megadta: segítsd mindig barátod,

Ha életét elveszíted, a kárát magad látod.

- Mért mondod ezt?

- Mért is mondanám?! Megtudtam, hogy Pingalaka szíve megváltozott irántad. Meg akar ölni! Holnap reggel a te húsoddal akarja kielégíteni az éhező állatok korgó gyomrát.

- Nem! Ezt nem hiszem! ...

- Én sem akartam elhinni. Mondtam is: Uram, királyom! Ez a cselekedeted rosszabb lenne mindennél! Mert még ha papot is öl meg valaki, van belőle megváltás, de aki barátot árul el, az a pokolra jut. Ám a király reám is megharagudott, és azt mondta: Mit kezdjek Szandsivakával? Lehetnek jó barátságban a húsevők a fűevőkkel? Ellenségek vagyunk mi születésünktől kezdve, s ellenségünket miért is kíméljük? Hiszen helyes a szólás:

Nem bűn az, ha meg is ölöd ellenséged, bárki az,

Vőd, barátod, rossz testvéred, ha te nem, ő lenyilaz.

Szandsivaka nem akart hinni a fülének. Ő valóban megszerette az oroszlánt, olyan bátornak és becsületes-szívűnek ismerte meg, éppen olyannak, mint amilyennek saját magát ismerte. Fájt minden szó, amit Damanakától hallott. Pedig még nem is hallott mindent. Damanaka folytatta:

- Azért jöttem el, hogy figyelmeztesselek. Nem akarom, hogy bántson majd a lelkiismeretem, s a bizalmaddal sem szeretnék visszaélni.

Szandsivaka irtózattal hallgatta, és azt gondolta magában, hogy helyes a szólás:

Bika bikával paroláz,

őz nem társul a lóval,

Jó és rossz kerülik egymást,

szent nem jár-kél rablóval.

Damanaka is idézetet mondott:

Nagy szamár vagy te, barátom! Hol hagytad a füledet?

Azt ne hidd el, hogy a király megérti a szívedet!

Szandsivaka keservében elbődült.

- Óh, Óh! Bár ne barátkoztam volna össze véle. Most már, ha oda térdelnék is eléje, s úgy könyörögnék az életemért, semmit sem érne! Pedig úgy érzem, hogy a királynak sincs semmi baja velem, csak felingerelte egy irigy rosszakaróm. Hej barátom, bizony helyes a szólás:

Ura kegyét másik nőtől minden asszony sajnálja

Holdfény tűnik, ha a napfény ráragyog a világra.

Damanaka tudós arckifejezéssel adta a jó tanácsot.

- Ha valóban azt hiszed, hogy rosszakaród van az udvarnál, bátran állj a király elé, és tárd ki a szívedet.

Szandsivaka busa nagy fejét csak rázta, rázta.

- Nincs igazad! Gazfickók közt elvész az igaz! Nem hallottad még? Pedig helyes a szólás:

A gazok is tönkretették szegény bolond, jó tevét,

Vigyázz, kikkel barátkozol, mert megiszod a levét.

- Nem hallottam - felelte Damanaka kíváncsian és megkérdezte: - hogyan is volt az? Szandsivaka könnyes, szomorú szemekkel nézett a távolba, és közben mesélni kezdett.

A gazok és a jó teve

Azon a vidéken, ahol születtem, volt egy dús lombú, gyönyörű erdő. Az erdő királya, Madotkata, az oroszlán volt. Az oroszlán és kísérete mindig más és más erdőrészt keresett fel, hogy az egész erdő izgalomban éljen s félje őt.

Tigris volt a testőre, a sakál a minisztere, a varjú a hírhozója. Egyik portyázásukon tevével találkoztak. Az oroszlán még nem találkozott, s nem is tudott elképzelni ilyen nyomorék testű állatot, ezért a varjúnak azt a megbízást adta: nyomozzon utána. Ám a varjúnak mindent-látó szeme volt, a tevéről is, már jó előre tudott mindent.

- Nem ismered? Kár! - válaszolta. - Tudnod kell róla, királyom, hogy nagyon jó húsa van, az embereket szolgálja. Véletlenül még azt is meghallottam, amikor a gazdája így dorgálta:

Adta lusta tevéje - Kathanaka!" Öld meg, óh király és bendődet ízletes csemegével töltheted meg!

Az oroszlán felmordult.

- Birodalmam vendége! Hogyan ölhetném meg?! Menjetek hozzá, és adjátok tudtára, hogy oltalmam alatt áll, és hogy azt kívánom, járuljon elém...

A párduc és a sakál észrevétlenül közelítették meg a legelésző tevét. A varjú fáról nézte és majd megpukkadt a nevetéstől, midőn a teve ijedtében csuklani kezdett, mikor ellenségei közrefogták. De csakhamar megnyugodott mikor barátságos hangot hallott és tudtára adták hogy a király látni kívánja. Reszketett a szegény púpos, de mit tehetett egyebet, mint ment, amerre vezették. Madotkata előtt tisztességtudóan letérdelt, majd felszólítására elmondta, hogyan került az erdőbe. Madotkata megsajnálta a panaszkodó Kathanakát, ami teljesen érthetetlen volt az udvar előtt, s az is hogy marasztalta. Szívélyesen marasztalta.

- Nem kell félned! Nem is kell visszatérned az emberekhez, ahol annyira kihasználtak. Maradj csak itt, az erdőben, majd vigyázok rád!...

A teve földerült, vígan vinnyogott és böfögött a megelégedéstől. Az állatok ura mulatott különös viselkedésen, s megtette udvari bolondjának. Ettől kezdve jobb kedve lett mindenkinek, mert a teve mindent megtett, hogy a királyt szórakoztassa.

Egyszer Madotkatának vitája keletkezett egy hatalmas, sötét elefánttal, s a vitatkozás hevében az elefánt szörnyű nagy lábával, agyarával és ormányával alaposan bebizonyította igazát. Az oroszlán alig bírta menteni irháját, és így is majdnem belehalt sebeibe.

Betegsége alatt az udvar sokat éhezett, s mikor a királyt is gyötörni kezdte az éhség, nyögve kiadta a parancsot

- Enni akarok! Oly tehetetlenek vagytok nélkülem! Tereljetek elém bármilyen állatot, én megölöm még így betegen is, ha ti már semmire sem vagytok használhatók.

Ahányan voltak, annyifelé futottak, de egyetlen állat sem tartózkodott a beteg oroszlán tanyája közelében. Ezért három, udvarhoz tartozó gazfickó egy bokor mögött tanakodni kezdett.

- Ilyen bolondság! Minek szaladgáljunk? Ott van Kathanaka! Együk meg Kathanakát!

A varjú tiltakozott.

- Káár! Királyunk védelme alatt áll, hozzá nem nyúlhatunk. Keressetek mást.

A ravasz sakál képmutató mosollyal így szólt.

- Bízzátok rám! Kihúzom én a király védőpajzsát a teve alól! Várjatok rám, mindjárt visszajövök...

Már osont is. Az oroszlánhoz érve nyekeregve kezdte mondani panaszát.

- Az egész erdőt bejártuk. Egyetlen állatot sem találtunk. Barátaim elgyengülve az éhségtől és a fáradságtól, lehasaltak a bokor alatt, azért egyedül én jöttem el hozzád. Neked is, nekünk is ennivalóra van szükségünk és nincs más fűevő az elérhető közelségben, csak a teve...

Az oroszlán becsületét nem tudta kikezdeni az éhség.

- Te gazfickó! Az én becsületemből akarsz te falatozni?! Ha még egy szót szólsz a tevéről, téged öllek meg! Nem ismered a törvényt? Nem tudod, hogy helyes a szólás?

Védelmedre hogyha gyenge bízta magát, el ne hagyd!

Ételt, italt, otthont, ruhát, mi szükséges: mindent adj!

A sakál nem azért volt ravasz, hogy akár a király is túljárjon az eszén. Minden porcikájában tiltakozott a becstelen gondolat ellen, amikor tovább beszélt.

- Óh királyom, nem így gondoltam! Brahma, Siva és Visnu mentsenek meg engem a törvényellenes gondolattól. Nem azt gondoltam, hogy visszaélve a teve bizalmával - öld meg. De az erdő szélén, amikor arról beszélgettünk, hogy nincs élelem a láthatáron, mindegyikünk felajánlotta a maga életét. A teve is. Hiszen ha a te véged betelne királyom - amitől az istenek mentsenek meg -, hűséges híveid úgysem élnének túl, meghalnának utánad! Nem mindegy tehát, hogy feláldozzuk magunkat?

Az oroszlán mérge elszállt, nagyon meghatódott.

- Óh! Híveim!! A nagy beteg király rátok bízza hát, hogy mitévők legyetek... A sakál nem is várt tovább. Visszafutott az erdőszélre.

- Bízzatok bennem! - szólt -, gyertek, keressük meg a tevét, és a király elé járulva ajánljuk fel neki életünket.

Az állattok egyszerre megértették. A párduc máris felállt, a tigris a száját nyalogatta, a farkas felélénkült, a varjú a levegőbe libbent, hogy a tevének üzenetet vigyen. Most egyszerre tele lettek a bokrok, mind ott tolongtak az állatok, és menetet a puma zárta be.

A király előtt már ott állt a teve. Az udvar teljes számban hódolattal hasra ereszkedett, s egyenként ajánlották fel életüket. Először a varjú szólt.

- Uram, ölj meg engem. Tudod, hogyha életem adom érted, jutalmam megkapom az égben...

Mint miniszter, a sakál tüstént közbeszólt.

- Ugyan? Mit kezdene veled a király? Kicsi vagy, és a húsod is ízetlen. De dicséret illet ekkora önfeláldozásért!

A második a tigris volt, most a trón elé kúszott.

- Királyom! Itt az életem, nem védelmezem! Vedd el, és egyél belőlem, és ajándékozzanak meg az istenek hosszú és boldog élettel.

A sakál megint felcsattant.

- Testőre vagy urunknak! Ki védelmezi, ha te elpusztulsz? Ám hűséged tanújelét adtad! Állj félre, hogy a következőnek helyet adj!

Alig mondta ki, máris odahasalt a trón elé.

- Egyél meg engem, király! Majd csak akad helyettem más, aki miniszterkedik melletted!

Csakhogy ezt meg a király nem akarta. Utána a párduc termett a trón előtt, de a sakál elküldte őt is.

- Te rokona vagy a királynak! Nem emlékszel rá, hogy helyes a szólás?

Törvény írja elő, hogy a tiltott étket meg ne edd

Ha megteszed, üdvösséged mindörökre elveszted.

- De te is megmutattad hűségedet, állj félre, mert a teve tart erre, - fejezte be a sakál.

A teve csak azért mozdult meg, hogy jobban lássa, mi történik a trónus előtt. Most, hogy a figyelem ráösszpontosult, elő kellett állnia. Titokban azt remélte, őt is visszautasítják, hiszen udvari bolond, és vendégjog is védi. Ez a gondolat öntött bele bátorságot, mert különben annyira remegett már a lába, hogy lépni is alig tudott.

- Én nem vagyok rokonod, óh király! - kezdte remegő hangon -, egyél hát meg engem. Tudom, holtam után olyan jutalmat kapok, mint azok a szolgák, akik urukért feláldozzák magukat... Tovább nem is tudta mondani, amit még mondani akart, mert a tigris és a sakál kétfelől ráugrott és felkoncolta. Szegény teve még csak böffenni sem tudott.

*

- Ezért mondtam hát, hogy helyes a szólás:

A gazok is tönkretették a szegény bolond tevét,

Vigyázz, kikkel barátkozol, mert megiszod a levét.

- Ilyen alávaló népség lehet a király emberei között is. Azok uszítják ellenem. De ha már te ilyen jó vagy hozzám, megmondanád azt is, mit cselekedjem? - kérdezte Szandsivaka.

Damanaka így válaszolt.

- Ki kell szöknöd innen. Menj el észrevétlenül.

- Elmenni? Nem jó megoldás! Ha haragszik rám, és én elmegyek innen, hegyen-völgyön kerestet, és utolér bosszúja. Nem! Nem tehetek egyebet, kivárom, mit hoz rám haragja, mert helyes a szólás:

Ha harcban állsz, dicsőséget szerzel, avagy elbukol,

Hősök sorsa bátor halál, gyáva mindig meglakol.

Damanaka alig bírta leplezni gúnyos mosolyát

- Jól értem? - kérdezte magában. - Ez az esetlen állat még harcra is kiállna? Jó lesz vigyázni! Hiszen hegyes szarva veszedelmes fegyver! Még megsebesítheti az oroszlánt! Hangosan csak ezt mondta:

- Harcba szállni? Óh barátom! Egyenlőtlen erőkkel vívott harc lenne az! Tudod te, milyen erős az oroszlán? Ámbár mit lehet tudni! Hiszen helyes a szólás:

A nagy tenger s a kis madár, amikor egyszer harcra kelt,

A kis parány megalázta, legyőzte a nagy tengert.

A bika szemében felcsillant egy halvány reménysugár és érdeklődve kérdezte: - Hogy is volt az?

Damanaka pedig elkezdte a mesét.

A fürj és a tenger

Messze az emberlakta tájaktól, a távoli tenger partján éltek a madarak. Ez volt a madárország. Madárországban a sok-sok madár között élt az ifjú fürj-pár is, akiket az utolsó tavasz hízelgő

illatárja terelt egymáshoz. Nagy volt a szerelem, s amikor elérkezett a fészekrakás ideje, a fürj ifjú felesége így szólt:

- Olyan helyet keress, ahol nyugodt a táj, ahol kikölthetem a tojásokat. A fürjférj a partra mutatott.

- Sehol sem találnék jobb helyet ennél. Jó melegen tartja a napfény. Egészséges, erős kis fürjeink lesznek, ha itt maradunk...

- Nem jó ez a hely! - mondta a fürjné. - Hiszen ha kerek lesz a Hold, megnöveli a tengert, s a tenger elragadja a tojásokat! Máshova menjünk.

- Ne félj te attól - nyugtatta meg a férj. - Hol leszünk mi már akkor fiókástul együtt, mire a Hold kerek lesz.

A tenger ott locsogott a parti fövenyen, és kihallgatta a fürjek beszélgetését. Fölszaladt a partra kicsit ijesztőn, aztán messzire visszahúzódott, hogy csalogassa a bizonytalankodókat. Nevetett magában és arra gondolt, hogy helyes a szólás:

Lássuk, mit tenne a kis fürj, ha elvinném tojását,

Megmutatnám kicsinységét s a "Végtelen" hatalmát.

Alig várta, hogy meglegyenek a tojások. Ezek a napok is elérkeztek, s amikor a fürjpár eleségért ment, egy dagályhullámmal elsodorta valamennyit. Megjöttek a fürjek, és sírásra fakadtak, mikor az üres fészket meglátták.

- Mondtam, ugye mondtam - kiabálta a fürjné -, tudtam, hogy odalesznek a tojások, tudtam, hogy nem lesznek fiókáim! De te nem hallgattál rám! Pedig tudhattad volna, hogy helyes a szólás:

Aki a jó tanácsokat okosan nem fogadja,

Úgy jár, mint a teknősbéka, földre ejti a gólya.

A fürjférj némán hallgatta felesége szemrehányásait, de most nem bírta tovább a szótlanságot, kíváncsian kérdezgette.

- Hogy is volt az?

S a fürjné mesélni kezdett.

A teknős és a gólya

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű kastély. A kastélyt hosszú, vastag fal övezte, és sok kis ház állt az udvarán. Az egyik félreeső házacska kéményének tetején - amelyből füst és korom soha sem szállt - fészkelt a gólyapár.

Nappal kijártak a kastély bal oldalán elterülő sekély vizű tóhoz, és békákra vadásztak. Néha felkeresték a kastély jobb oldalán elterülő szép nagy tavat is, mert ott meg fehér tavirózsák nyíltak, csónakot ringatott a hullám, és a tó tükre híven mutatta az eget, és az ég kék sátora alatt elszálló gólyákat.

A sekély vizű tó partján élt a teknős. A gólyákkal nagyon jó barátságban volt, naponta ott álltak a vízparton, míg a tüzes nap az égi ívét csaknem teljesen végigjárta. Ilyenkor életbölcseletre tanították és különböző érdekes mesékkel szórakoztatták egymást. Ha a nyugati ég aljára elérkezett és búcsúzott a nap, ők is illedelmesen elköszöntek egymástól. Nagy egyetértésben teltek a napok, amikor egyszer csak eszükbe jutott, hogy a nap nagyon is tüzes, s rég hullott az égből frissítő, éltető eső. A tó vize aggasztóan fogyott, a gólyák meghíztak a szárazra került sok haltól és békától.

- Csak iszap van már... - mondták a gólyák. - Óh, barátunk! Mi lesz itt a sorsod? Aggódunk miattad!

- Nehéz az élet! Víz nélkül elpusztulunk!.. Ki kell találnunk valamit. Mindhárman okosak és tapasztaltak vagyunk. Nem szabad elveszíteni higgadtságunkat.

A gólyák hiába törték fejüket, nem tudták kitalálni, miként menthetnék meg a teknőst. Végül magának a teknősnek jutott eszébe valami.

- Ha ti ketten megfognátok egy vékony, erős pálcát, s én beleharapnék a közepébe, átrepülhetnétek velem a másik oldalra.

A gólyák kelepeltek örömükben s azon nyomban kerestek egy jó erős pálcikát. Odavitték a teknőshöz, az megharapta a közepét. A gólyák pedig csőrükbe fogták a pálca két végét, de mielőtt elindultak volna a gólyaférj így szólt:

- Vigyázz! Hallgatási fogadalmat kell tenned, nehogy leess a magasból. A teknős megígérte, hogy meg sem szólal.

Sokan tartózkodtak a kastély udvarán, s amikor a gólyák felettük elrepültek, utánuk mutogattak és kiáltoztak. A kiabálást a magasban mindhárman meghallották.

- Nézzétek, mit visznek a gólyák! Kő az, vagy kerék?

A teknős megsértődött, hogy őt keréknek, vagy kőnek nézik, s meg akarta mondani, hogy rosszul látják, de alig nyitotta ki a száját levált a pálcáról és a kastély udvarán halálra zúzta magát.

*

- Azért mondtam - fejezte be a fürjné -, hogy helyes a szólás:

Aki a jó tanácsokat okosan nem fogadja,

Úgy jár, mint a teknősbéka, földre ejti a gólya.

- De még másikat is mondok, ha ebből nem tanultál, mert helyes a szólás:

Aki okos előrelát, sohase vallja a kárát,

Aki véletlenben bízik, létét veszti és várát.

- Mondd el, hogyan is volt az? - kérdezte a férj, s a fürjné mesélni kezdte.

A három halacska

Két tó terült el közel egymáshoz egy árnyékos lombos nagy erdő közepén. A két tavat egy csatorna kötötte össze, amelyet a hínár teljesen belepett. Emiatt nehéz volt átjutni egyik tóból a másikba.

A kisebb tóban három halacska, három jó pajtás éldegélt. Az első mindig a jövőre gondolt, azt építgette, tervezgette. A második minden helyzetben feltalálta magát, soha semmi nem érte váratlanul. A harmadik játékos, gondtalan volt, és azt tartotta: mindig volt valahogyan és mindig lesz is, és nem törődött semmivel. Lubickolt, siklott, örült a tavi életnek, Egy alkonyatkor, amikor rózsaszínű napsugarak visszfényében a víz felszínén imádságukat mondták a halak, emberi szavakat hallottak.

- Milyen sok hal van itt! - kiáltozták a parton a halászok. - Ide kell jönnünk már hajnalban. Ha korán jövünk, még beérhetünk gazdag zsákmányunkkal a vásárra.

Az első halacska. ki a jövőt építgette, meghallotta, és amikor befejezték az imádkozást, így szólt a halakhoz.

- Menekülnünk kell! Át kell vágni magunkat a hínáros csatornán, mert erős az ellenség, harcba bocsátkozni velük nem szabad. Egy pillanatig sem maradhatunk itt tovább.

A második halacska, aki mindig felismerte a pillanat fontosságát, tüstént csatlakozott hozzá, mondván:

- Igazad van, veled tartok én is!

A harmadik halacska nevetett, és nem akart menni.

- Ha a sorsunk betelt, úgyis elpusztulunk! Vagy a halászok fognak össze bennünket, vagy a hínárok közt fulladunk meg. Én bizony nem hagyom el őseink tavát. Hiszen helyes a szólás:

Akiket mindig ver az élet, meg van verne az nagyon,

Akit mindig véd az élet, nem verhetik azt agyon.

Egyiket nem oltalmazzák, mégis megáll a lábán,

A másikat féltve őrzik, mégis púp nő a hátán.

- Hát csak menjetek, ti jövőbe látók és ügyesek vagytok, mégis érzitek, hogy őseink vizében a helyünk!

A tó lakóinak véleménye megoszlott. Egy részük az okos halakkal tartott, másik részük lemaradt. Akik elmentek, valamennyien átvergődtek a hínáros csatornán. Akik ott maradtak elvesztek a halászok hálóiban.

*

- Hát ezért mondtam, hogy helyes a szólás:

Aki okos, s előre Iát, sohse vallja a kárát,

Aki véletlenre bízza, létét veszti és várát.

Ám a fürjférj most sem hatódott meg, önérzetesen emelte fel a csőrét.

- Ugye azt hiszed, én is olyan vagyok, mint a harmadik halacska? Pedig tévedsz! Majd meglátod mit teszek! Kifogok én a tengeren...

A fürjfeleség keservesen csipogott.

- Kifogsz a tengeren? Ugyan, hogyan is foghatnál ki te a végtelen tengeren? Bármit tennél is csak magad vallanád kárát...

- Tudom, nem hiszed. Hányszor tanultuk már, hogy a kicsi legyőzheti a nagyot, sőt a hatalmasat is, ha elég a hitem ravaszsága, vagy kitartása van hozzá. A csőrömmel kihordom a tenger vizét, s megtaláljuk a fenekén tojásainkat.

- Óh, te szegény férjem! Tudod te, hogy a szent Ganga folyó kilencszáz kisebb nagyobb folyó vizét gyűjti össze, mielőtt a tengerbe ömlik? S tudod-e, hogy az Indus folyó ugyanennyit szállít ide? S mennyit a többi folyó? Hogyan tudnád csöppnyi csőröddel kiszárítani a tenger vizét?!

- Hát nem mondom hogy máról holnapra mindez meglesz, de ha kitartó leszek, a siker nem maradhat el.

A fürjfeleség meglegyintette szárnyát.

- Hát valóban ellenségeskedni akarsz a tengerrel? Akkor legalább hívd össze a madártanácsot, és terjeszd eléjük keservünket, mert helyes a szólás:

A nagy sem nagy, ha sok kicsi egy óriást elkapott,

Harkály, béka, veréb és méh, elefánton kifogott.

- Hogyan is volt ez? - kérdezte felélénkülve a fürjférj. A fürjné pedig új mesébe kezdett.

Sok kicsi és egy nagy

Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol messze északon egy hatalmas nagy tamálafa. Ennek a nagy fának egy alacsonyabb ágán verébpár lakott. Boldogan éltek ott, sok verébnemzedék repült ki már a szülői fészekből, hogy új fán, új ágon új fészket rakjon. Vissza is jártak oda látogatóba, sokszor visszhangzott a fa és környéke a sok gyermek és unoka-dédunoka csiripelésétől.

Egyszer egy elefánt járt arra, és megirigyelte a verébcsalád boldogságát. Őt épp akkor hagyta el menyasszonya, s most boldogtalanságában és bosszúságában ormányával felnyúlt és letörte a nagy ágat, amelyen a fészek-otthon épült. A fészek éppen megint tele volt tojással, ezek mind összetörtek a lezuhanáskor, s maga a verébmama is csak a véletlennek köszönhette megmenekülését.

Átszállt egy másik fára, s ott panaszkodott, sírt anyai szívének fájdalmában.

A madarak és fák doktora amikor arra szállt, meghallotta a veréb zokogását. Leereszkedett az ágra a veréb mellé.

- Miért sírsz ilyen keservesen? Tudhatod, hogy mindhiába! Ami elmúlt, ami elveszett, az már vissza nem hozható. A könnyek sem hozzák vissza a megholtakat...

- Tudom én azt! Csak az fáj, hogy az elefántnak én soha nem vétettem, s ő mégis rajtam állt bosszút. Nem is nyugszom addig, míg meg nem fizetek neki aljasságáért!

A harkály megértő volt.

- Majd kitalálok valamit. A gonosz elefánt megcsonkította egy kedves vén fámat, gyászt és fájdalmat okozott egy kedves barátomnak és családjának, ezért lakolnia kell.

- Mit tudnál tenni? - kérdezte könnyek közt a veréb.

- Egyedül semmit. De van egy-két jó barátom, majd azokat megkérjük, hogy segítsenek. Most jer velem zümmögő barátomhoz, a szorgalmas méhecskéhez.

A méhecske megígérte a segítségét.

- Segítek! Hogyne segítenék! De nem egyedül! Nekem is van egy nagyon jó barátom, a béka. Őt is megkérjük, hogy segítsen nekünk.

A veréb, a harkály és a méh elmentek a békához, s elmondták a történteket. A béka így szólt: - Segítek nektek, de meg kell fogadnotok, és betartanotok azt, amit tanácsolok. A méh zümmögjön az elefánt fülébe. De szépen ám, hogy az elefánt a gyönyörűségtől lehunyja a szemét. Akkor a harkály csapjon le rá és vájja ki a szemét. Én majd ott leszek egy közeli verem szélénél és brekegéssel arra csalom. Amikor megszomjazik és vak szemeinek fájdalmát vízzel akarja enyhíteni, azt hiszi, hogy tóparthoz közeledik, mert énekemet hallja és belezuhan a verembe.

Mindenki szót fogadott, s a helyére szállt. A gonosz elefánt ebéd után álmosan állt a tépett lombok alatt, elbóbiskolva hallgatta a méhet. Ekkor lecsapott rá a harkály s ő, hogy égő fájdalmát enyhítse, vakon botorkált arra, ahonnan a béka brekegését hallotta. Ott pedig belezuhant a verembe és életét vesztette.

*

- Hát ezért mondtam, hogy helyes a szólás:

A nagy sem nagy, ha sok kicsi egy óriást elkapott.

Harkály, veréb, béka és méh - elefánton kifogott.

A fürjférj végre értett a meséből s így szólt.

- Legyen akaratod szerint. Összehívom barátaimat, az ég minden madarát, és segítségükkel kiszívjuk a tenger vizét.

Így is tett. Legjobb barátaival összebeszélt, azok a világ minden tája felé szétrepültek és vitték a hírt, hogy a fürj segítségül hív minden madarat.

Össze is sereglettek gólyák, darvak, gémek, kócsagok, pávák, ludak és az ég minden madara s tanakodni kezdtek. A sas mondta ki a bölcs tanácsot, melyet mindenki elfogadott. A tanács ez volt: - Sokkal nagyobb a tenger, mint az ég minden madarának ereje. Mi nem szállhatunk szembe a tengerrel, tehát el kell mennünk a madarak égi királyához, Garudához. Ő biztosan elégtételt szerez nekünk, hiszen az ő nemzetségéhez tartozunk, miként az elrabolt tojások. Így is tettek.

Szálltak a madarak, egyre szálltak. Sötét lett a táj, amerre repültek és egyre újabbak, még újabbak csatlakoztak hozzájuk. Beborult az ég, még a nap sem sütött a földre, oly sokan szálltak Garuda-madár felé. És zúgott a lég az egyhangú madárpanasztól.

'- Megtorlás! Megtorlást kér a madárvilág!

Garuda ott állt az ég kapuja előtt és várakozott. Amikor meghallotta, mi történt, megharagudott a tengerre. Szent esküvéssel már éppen ígéretet akart tenni, amikor Visnu isten küldötte jött feléje az égkapu mögül.

- Jöjj, óh Garuda! Visnu isten látogatásra készül Indra istenhez! Tüstént indulj el, és tartsd a hátadat!

Ám Garuda, most nem engedelmeskedett. Bántódott hangon így válaszolt:

- Nem becsül engem az én uram! Talán haszontalan szolga vagyok? Mért hív éppen ilyen-kor!? Menj és mondd el üzenetem: - mélységes tiszteletem iránta sohasem változik, de ha most repülni akar, keressen más madarat, mert én most nem mehetek...

A küldött ijedten állt. Fénylő ruhájától csaknem megvakultak a madarak. Le is sütötték szemüket, úgy álltak Garuda előtt.

- Mi történt, Garuda? - kérdezte a küldött. - Miért e sérelem? Garuda messze hangzó szóval felelt.

- A magasztos Visnu isten pihenőhelye a tenger. A tenger nem tehet olyat, melyről a Magasztos isten ne tudna! Mégis elrabolta a fürj tojásait, s ha Vísnu isten nem bünteti meg érte, a én nem szolgálom őt tovább!

A madarak csodálkozva borultak le Garuda előtt, a küldött pedig visszafordult. De nem kellett alt: messzire mennie, mert Visnu isten - ki mindent hall és mindent lát - máris ott volt a kapuban.

- Becsüllek, Garudám, mert a szeretet haragjában ég a te szíved! Bocsásd el szárnyas gyermekeidet és jöjj velem, hogy igazságot szolgáltassak!

Garuda elbocsátotta a madarakat, ő pedig lehajolt, alázatos fővel ment Visnu isten otthonába. Ott híven elmondott mindent, amit a madaraktól megtudott. Visnu végig hallgatta, és kiáltott. - Garuda madaram! Helyes a szólás:

Ha szolgát nem fékezed, rád vet követ a világ,

Felelsz azért, mit szolga tesz, s ha ráhagyod - mind kihág.

- Jöjj velem! Előbb a tengerre megyünk. Visszavesszük a fürj tojásait, azután elmegyünk Indra istenhez, meglátogatjuk őt.

Garuda boldogan térdet hajtott, hogy Visnu isten a hátára ülhessen, aztán mint a tüzes nyíl, reppentek a tengerhez - s a megrémült hatalom, a végtelen tenger lágyan partra emelte a fürj tojásait.

*

- Hát azért mondtam el ezt a hosszú történetet - mondta Damanaka -, mert helyes a szólás:

A nagy tenger s a kis madár, mikor egyszer harcra kelt,

A kis parány megalázta, legyőzte a nagy tengert.

- Soha senkinek nem volna szabad elveszíteni a bátorságát - folytatta Damanaka, miután befejezte a mesét.

- Nem is veszítettem én el - felelte Szandsivaka -, csak egyet nem értek. Pingalaka mindig csak szeretettei és barátsággal pillantott rám. Nem láttam őt soha haragosnak! Hogyan ismerjem fel veszélyes hangulatát? Mi az ismertető jele annak, ha haragra lobban?

- Rettenetes ő, ha haragszik! Ne is kívánd így látni őt! De ha szeme szikrázni kezd, ha összeráncosodik homloka, ha száját nyalja, és fogai kivillannak, akkor a következő pillanatban biztosan reád támad... Amit most mondtam neked, titokban mondottam. Senkinek ne szólj erről. Leghelyesebbnek azt tartom, ha még ma sötétedés előtt elinalsz. Ha alkalmad lesz, szökj, barátom, mert helyes a szólás:

Ha egy nagyúr az udvarnál rosszat forral ellened,

Távozz el a közeléből, vagy hódolj s mentsd életed!

Damanaka még egyszer belenézett a bika szép mély, és szomorú szemébe, és közben ezt gondolta:

- Bezzeg nem szomorkodott eddig Pingalaka mellett! Eddig mi voltunk kedvetlenek és éhezők! De most majd minden megváltozik...

Aztán elfutott és Karatakát kereste fel. Az már kíváncsi érdeklődéssel várta.

- Történt valami? - fogadta kérdésével.

- Még nem, csak előkészítettem azt, ami majd történni fog. - Mit tettél?

- Ügyesen beszéltem, s szavaimmal haragot szítottam közöttük. Egymás ellen ingereltem őket. - Óh, bátyám! Bizony ez helytelen volt. Oly szépen megfértek egymással... Nem kellett volna ezt tenned!

- Nem ezt mondtad, amikor elmentem tőled!

- Nem is mondtad azt, hogy halálos ellenséggé teszed őket!! De te mindig csak rosszat teszel! Viszályt szítasz, vagy a magad érdekében kihasználod mások érzelmeit. Pedig helyes a szólás:

Könnyebb másnak bajt okozni, örömet már nehezebb!

De ha jámbort halálba küldsz, elveszted a lelkedet.

- Nincs igazad - kiáltott fel Damanaka . - A bika ellenségünk. Nekünk kell őt legyőznünk! Én nem csupán a magam, hanem az összes erdei állat érdekében cselekedtem. Jót tettem vele, amikor a király udvarába vittem, de ő ezt azzal hálálta meg, hogy az oroszlán bátor szívét megszelídítette, és most miatta kell valamennyiünknek éhezni. Ha a bika alkalmat talál és elszökik, én nem állom útját, meneküljön, ha tud... Ha nem tud, akkor meghal. A mi méltóságunk újra értelmet nyer és ráadásul ünnepi lakomában is részünk lesz. Miért haboznánk még? Hiszen helyes a szólás:

Csak a bolond tétovázik, ha jó falatokra lel,

Ravasz sakál a nagy tevét maga fogyasztotta el.

- Hogyan is volt ez? - kérdezte Karataka. Damanaka elkezdte a mesét.

A ravasz Csaturaka

Volt egyszer egy oroszlán, aki nagyon igazságos és bátor uralkodó volt, tisztelte is az erdő népe. Sok alattvalója mindenkor engedelmesen szolgálta, és távol maradtak tőle, ha úgy kívánta, követték, ha erre parancsot adott. Csak Csaturaka, a sakál és Kravja, a farkas jártak mindig a nyomában, ha akarta, ha nem.

Egyszer, amikor megint egyedül indult portyázásra az oroszlán, egy tevét talált az erdőben. Reá támadt és megölte. A küzdelemben nagyon bevérezte magát, ezért így szólt a bokorban rejtőző Csaturakának.

- Mielőtt lakomához ülnék, lemegyek a folyóhoz és megfürdök. Fürdés közben imádkozni szoktam, tehát itt ülj addig, míg megjövök, és vigyázz a zsákmányomra.

Amikor az oroszlán eltávozott, a másik bokorból előjött Kravja, a farkas, és leültek a teve mellé. Úgy őrködtek, hogy közben a nyáluk csurgott. Csaturaka ezt gondolta.

- Egymagam is megenném... olyan éhes vagyok...

S amint ezt végiggondolta, máris megvolt a mentő ötlete, hogyan veszi e1 az oroszlántól a tevét. Terve egy pillanat alatt készen volt. Így szólt a farkashoz.

- Hogy korog a gyomrod! Egyél egy-két falatot a tevéből! Úgy teszek, mintha nem látnám...

A farkas nem várta, hogy kétszer biztassák. Odasompolygott a tevéhez, és feltépett hasából kihúzta a májat. Még evett volna többet is, de alig nyelte le az utolsó falatot a sakál máris figyelmeztette.

- Vigyázz! Jön a király!

Alig ért oda az oroszlán, észrevette, hogy hiányzik a teve mája. Éktelen haragra gerjedt.

- Ételmaradékot egyek?! Ki tette ezt?!

Kravja bűnbánatosan, véres arcát segélykérően fordította Csaturaka felé, ám a sakál kárörvendő nevetéssel csak annyit mondott:

- Akkor nem néztél rám, mikor a tevét tépted!

Kravja behúzta farkát, és úgy elszaladt, csak úgy porzott az út. Porzott az út, látták amikor utánanéztek, porzott az tovább is, pedig a farkas már hetedhét határon is túljárt. Az oroszlán haragosan nézte a porfelhőt, s mikor az nem akart elülni, nem fogott az evéshez, hanem így szólt Csaturakához.

- Eredj! Nézz utána, mi az?

A karavánút közel húzódott az erdőhöz. Most hosszú szekérsor és megrakott tevék verték fel az út porát. A vezérteve nyakában mély hangú kolomp lógott. Az ismeretlen hang nyugtalanította az oroszlánt. Felborzolódott szőrrel állt, úgy várta vissza a sakált. Csaturaka jött is habzó szájjal, lihegve és titokzatosan suttogva hadarta.

- Menekülj! Menekülj, király!

- Mi történt? - hördült fel Pingalaka.

- Óh! Királyom! Dharma, az igazság istene van itt! Ellened jött, és ezt kiáltozza: még nem telt be a tevém sorsa, az oroszlán mégis megölte! Most igazságot szolgáltatok és kétszeresen veszem vissza rajta a tevém életét!

Az oroszlán felborzolt szőre lesimult, indulatát nagy félelem csitította le. - S mi ez a hang?!

- Uram, királyom, fuss amíg lehet! Ez a vészharang, amelyet a teve apja, nagyapja, testvérei, barátai kongatnak. Halálra keresnek téged!

Az oroszlán nem késlekedett tovább, otthagyta zsákmányát és az erdő sűrűjének védelme alatt elmenekült. Csaturaka meg csak ezt várta, a teve húsából jóízűen falatozni kezdett.

*

- Hát csak azért mesélem el ezt, mert helyes a szólás:

Csak a bolond tétovázik, ha jó falatokra lel,

Ravasz sakál, a nagy tevét maga fogyasztotta el.

Míg Damanaka ezt a mesét elmondta Karatakának, Szandsivaka emígy töprengett magában:

- Hát így jártam... Mily sok bajt hozott rám a telhetetlen szomjúságom. Ha akkor higgadtabban közeledem a folyóhoz, nem süllyedek a mocsárba, nem is lettem volna beteg, s nem hagyott volna el a jóságos gazdám. Nem volt nekem soha semmi panaszom, míg vele lehettem. Most itt vagyok, fűevő létemre a húsevők között. Mit tegyek? Teljesen kiszolgáltatott vagyok. Ha elmegyek Pingalakához, és leborulva megalázkodnék előtte, talán megkegyelmezne nekem. Hiszen úgy kedveltük egymást! Ha megszöknék, úgy menteném életemet, más húsevő támadna rám. Ha két rossz között kell választanom, ha tudnám, hogy az oroszlán megöl, akkor is odamennék, mert inkább a vele vívott küzdelemben veszíteném el az életemet...

Amikor így elhatározásra jutott, remegő lábakkal lassan visszaballagott az oroszlánhoz. De nem mert a közelébe menni. Már így messziről is látta, hogy villog a szeme, homlokát összeráncolja, száját nyalja és fogait csattogtatja. Leült kissé távol tőle, s annyira rémült volt, hogy nem is üdvözölte a királynak járó hódolattal.

Pingalaka ugyanígy gondolkozott.

Látta, hogy Szandsivaka vontatott léptekkel jön, tiszteletlenül leül, kihívóan nézegeti őt, és vörös fény villan a szemén.

Mindketten Damanaka szavaira emlékeztek, amikor megvadulva saját félelmüktől, egymásra rohantak. Pingalaka Szandsivaka hátára ugrott, körmeivel, fogaival - mint a kapocs - fogta át. Ám Szandsivaka teljes erejét megfeszítve lerázta magáról és egy pillanat alatt meghasította Pingalaka testét erős szarvával. Aztán mindketten lihegve húzódtak távolabb egymástól. Olyanok voltak, mint a szétnyíló piros virágok...

Pingalaka fogait mutogatta Szandsivakának és dühösen hörgött feléje. Szandsivaka szarvaival acsargott Pingalakára, és dühödten toporzékolt, kaparta a földet az újabb roham előtt. Karataka és Damanaka ekkor ért a közelükbe. Egy pillanatra mindketten döbbenten megálltak. Karataka magán kívül volt a haragjától, és így szólt Damanakához:

- Nézd, mit tettél. Oh, miért is ingerelted őket egymás ellen? Nézd a királyt! Mély sebből vérzik... Mit értél el ravasz tanácsaiddal, ha belehal sebeibe?! S mi hasznod belőle, ha elerőtlenedve itt marad, s végignézheted hatalmának bukását? Rossz miniszter vagy, és rossz politikus is! Békésen elérni semmit sem tudtál, csak erőszakkal. Erőszakkal, ami romlásba visz! Hiszen helyes a szólás:

Aki szép szóval nem ér el sikert, hasznot, szerelmet,

Erőszakkal nem sokra megy, bajra hoz csak sérelmet.

- Azt sem tudod, milyen egy jó miniszter - fejezte be Karataka. - Most itt a baj, a király élete veszedelemben forog! Eredj, és békítsd ki őket!

Damanakának a lába földbe gyökerezett, a félelem megbénította, mozdulni sem tudott. De Karataka tovább szidalmazta.

- Ehhez gyáva vagy! Hitvány is! Építeni nem tudtál, csak rombolni! De talán nem is egyedül vagy hibás! Vétkezett a király is, mert hallgatott rád! Ha még ezek után is maga mellett tartana, minden jóravaló állat elhagyná! S mi lenne az udvarból jóravaló állatok nélkül?!

S mivel Damanaka a rémülettől még mindig nem jutott szóhoz, Karataka lenézően, csak ennyit tett még fejtegetéséhez.

- De kell is a jó tanács az ostobának! Úgysem tanulsz belőle! Hiszen helyes a szólás:

A sziklát nem szeleteljük, nem görbítünk száraz fát,

Szucsi madár is megjárta, hogy oktatott ostobát.

- Hogyan is volt az? - szólalt meg végre Damanaka

Karataka gyorsan mesélni kezdte.

A szucsi madár és a majom

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdővel borított hegység, melynek lejtőjén egy kiterjedt nagy majomcsalád lakott. Az erdőben favágók dolgoztak és mivel zordon volt az időjárás, tüzet gyújtottak, teli tüdővel fújták, míg lángra nem lobbant. Melegedtek mellette, míg az utolsó zsarátnok is el nem hamvadt. Későre járt, amikor a favágók hazamentek. Erre vártak a majmok. Közel mentek a kialudt hamvas zsarátnokhoz, hogy kitapasztalják, mi történt. A kihűlt hamut piszkálták, vörös zsarátnokot kerestek, mások vörös gundsa-bogyóval telt ágakat tördeltek, és halmot raktak belőle. Aztán teli tüdővel fújni kezdték.

Meglátta a szucsi madár és nevetve kiáltotta nekik.

- Óh, ti ostoba majmok! A gundsa-bogyó ugyan lángra nem lobban, meleget nem ad, bármennyire is fújjátok! Inkább keressetek egy szélvédett barlangot, ha annyira fáztok!

A majmok tovább fújták a vörös bogyót, és nem hederítettek a madárra. A madár nem nyugodott bele, közelebb szállt, s újra elmondta, amire először se válaszoltak. Most azonban egy öreg majom rá vicsorított.

- Semmi közöd a mi dolgainkhoz! Hordd el magad!

A szucsi madár azonban nem ment, hegyes csőrét tovább jártatta:

- Ti ostoba majmok! - kezdte harmadszor is. - A gundsa-bogyó...- de tovább nem bírta folytatni, mert a felingerelt öreg majom utána ugrott, elkapta és szárnyánál fogva a sziklához vágta. A madár egy pillanat alatt meghalt.

*

- Hát csak azért mondtam, mert helyes a szólás:

A sziklát nem szeleteljük, nem görbítünk száraz fát,

Szucsí-madár is megjárta, hogy oktatott ostobát.

- De nem csak ennyiből áll az egész, van egy másik történet is, ami bebizonyítja, hogy helyes a szólás:

Tanácsot csak úgy adj, kérlek, tőled ha jó szót kérnek,

A majom is tönkretette fészkét a szegény verébnek.

- Hogy is volt az! - kérdezte Damanaka. Karataka tovább mesélt.

A szegény veréb fészke

Volt egyszer egy veréb-házaspár. Jó, biztonságos kis fészkük volt a nagy samifa egyik ágán. Nagyon rossz időjárás volt abban az időben, s a verébpár beült a fészkébe, csicseregve mesélgették egymásnak kalandjaikat, amikor egyszerre észrevették, hogy a nagy fa vastag ágának tövében ázott, csapzott didergő majom kuporog.

Zuhogott az eső, fújt a szél, s a majom fogainak vacogását a verebek meghallották. Kíváncsian dugták ki fejüket, hogy kitapasztalják mi az a furcsa hang. Amikor rájöttek, a verébfeleség kiszólt a meleg fészekből.

- Milyen ügyetlen vagy, te majom. Pedig olyan vagy éppen, mint az emberek. Kezed és lábad is van, mégis itt tehetetlenkedsz, dideregsz, nemhogy házat építenél és jó melegben laknál.

A majom rosszkedvű volt, mert nagyon szenvedett a hidegtől, ezért rákiáltott a madárra.

- Tartsd a csőrödet! Mit szemtelenkedsz! Mit csúfolódsz!

- Ha házad lenne, nem fáznál!

- Hitvány éles nyelvű madár! Elhallgass! Ki kért a tanácsaidból?! Tartsd meg!

- Csak jót akartam! Ha megtanulnád a házépítést, megtaníthatnád rá a rokonaidat is! Csak jó származnék belőle s engem is megemlegetnétek, hogy jó tanácsot adtam!

- Ki kért a tanácsaidból! Miért akarsz a majmok életébe avatkozni?

Ám a veréb nem hallgatott, újra kezdte, mire a majom megsokallta. Felmászott az ágra, kiverte a verebeket a fészekből, a fészket pedig széjjelszórta a szélben.

*

- Hát csak azért mondtam, hogy okulj belőle, mert helyes a szólás:

Tanácsot csak úgy adj, kérlek, tőled ha jó szót kérnek,

A majom is tönkretette fészkét a szegény verébnek.

A mese befejeződött, de Karataka haragja nem csillapodott, s a szidalmazást ott folytatta, ahol azelőtt abbahagyta.

- Bármennyit tanultál is, ostoba maradtál. De hát mit is tehetsz arról, hogy hitványnak születtél! A tanulás, csak derék agyaknak való! Te ugyan nem tudtad jól felhasználni azt, amit tanultál! Engem soha nem kérdezel, mindig a magad feje után indulsz s még a saját érdeked sem ismered fel. Hiába! Mindig igaz marad és helyes a szólás:

Gonoszságával a ravasz az igazat megcsalta,

Ennek pedig áldozata lett ő és saját apja.

- Hogyan is volt az? - érdeklődött Damanaka. Karataka pedig mesélni kezdett.

Az igazságos és a ravasz

Egy pompás gyönyörű, gazdag városban élt két jó barát. Az egyik igazságos lelkületű volt és ügyes. Ha nem is volt gazdagnak mondható, tisztességes munkával azért megkereste a mindennapi kenyerét.

A másik ravasz volt és alattomos. Akit lehetett, becsapott, ezért aztán nem is bíztak benne. Nem volt annyi munkája, mint barátjának és sokat is nélkülözött. Egyszer azt gondolta magában. - Kell is nekem ez a szegénység! Összebeszélek barátommal, elmegyünk vándorolni, szerencsét próbálni. Ha aztán utunk sikeres lesz, amiben nem is kételkedem, ravaszsággal majd elszedem tőle a részét, s utána majd könnyebb lesz az életem.

Mindjárt másnap reggel el is ment barátjához és így szólt hozzá:

- Mi lenne, ha elmennénk világot látni? Két ilyen ügyes ember, mint én és te, igazán szerencsét próbálhatnánk.

Az igaz ember azt gondolta.

- Valóban megpróbálhatnánk. Legalább lesz mesélnivaló a gyerekeknek, később pedig az unokáknak. Sőt tanítani is tudja majd őket! Ezért hát egy szép napon útnak indultak.

A szerencse nem is maradt el mellőlük, s miután meggazdagodtak, legott hazafelé vették útjukat. Amikor már a városuk előtt jártak, a ravasz barát leült egy fa alá.

- Tudod-e, min töröm a fejem? - kérdezte színlelt aggodalommal. - Azon gondolkodom, hogy ezt a gyönyörű nagy vagyonunkat nem kellene most mind hazavinni. Ha a rokonok és ismerősök megtudják, hogy meggazdagodtunk, majd belőlünk akarnak élni, kölcsön kérnek, és nem biztos, hogy megadják. Csak egy kis hányadát vigyük magunkkal, a többit itt a városon kívül rejtsük el, s majd kijövünk érte és apránként hazahordjuk. Így nem lenne feltűnő.

Az igazságos barát így szólt.

- Ha kölcsön kérnék azt sem bánnám, de valóban nagyon nehéz a kincsünk. Rejtsük el. Már túlságosan fáradtak vagyunk, majd kijövünk érte, ha megpihentünk.

A kincseket egy odvas fa gyökere alá ásták el, aztán hazamentek. Ám a ravasz barát még aznap éjszaka visszatért az erdőbe, kiásta a kincseket, betakarta az üres gödröt és reggelig hazahordta a zsákmányt. Másnap reggel ártatlan arccal állított be a barátjához és így szólt.

- Talán ma kimehetnénk a kincseinkért...

- Menjünk, barátom - szólt az igaz -, legyen kívánságod szerint.

A kincsnek hűlt helye volt. Erre a ravasz barát rátámadt az igazra. Nagy átkozódásokkal vegyesen fenyegetőzött.

- Senki más nem tudta, hol a kincs, csak te! Azonnal add át a felét! Ha nem teszed, följelentelek...

Az igazságos is haragra lobbant.

- Én nem loptam még soha életemben. Bizonyára te vitted el.

Bírák elé került a dolog s mivel tanú és bizonyíték nem volt, istenítéletre került sor. Az igazságos ember ebbe is belement, a ravasz tiltakozott.

- Olyan tanú, amilyenre ti gondoltok bírák, valóban nincs. Írás sincs, ami meggyőzne benneteket barátom becstelenségéről. Azért nekem mégis van tanúm. Az erdei démonok biztosan látták, mi történt!

A bírák ráálltak és így szóltak.

- Akármilyen származású is, a tanú mindig tanú. Menjünk az erdőbe és lássuk miként végződik a per.

A ravasz barát hazasietett és félre hívta az apját. Négyszemközt így szólt hozzá.

- Titokban kell tartanod, apám, amit most megtudsz. Igen tekintélyes vagyont loptam el a barátomtól. Ha segítesz nekem, gazdagok lehetünk egész életünkben. Ha elárulsz, elvész a kincs és én is meghalok.

Az öregember megértette a fiát, hiszen az apja volt...

- Segítek! Persze, hogy segítek, fiam! Egy nagy odvas fához vezetlek. Ott rejtőzz el a fa üregében. Majd ha aztán hallod, hogy bizonyságtételre hívom az erdő szellemét, mondd azt hogy a barátom vitte el a kincset.

Az öreg mindent megígért és ment, hogy a fa odvában elrejtőzzék. Másnap a két barát és bírák megjelentek s megálltak a nagy fa alatt s a bírák hangosan felszólították az erdő démonait, vallják meg mit láttak. Az öreg apa, az odvas fa üregéből kikiáltotta:- Az igazság álarcában rejtőző tolvaj vitte el a kincset!

A bírák megrökönyödve néztek össze. Nem számítottak rá, hogy a démonok valóban vallanak majd. Aztán a törvénykönyvben lapoztak, hogy kikeressék az igaz ember számára a megfelelő büntetést. Ám az igazságos barát sem volt tétlen. Száraz gallyakat hordott össze, a fa odva előtt halomba rakta és meggyújtotta. A füst és a láng becsapott a fa üregébe, az öregember keservesen ordított és fulladozott. - Mindent bevallok! Bevallom, hogy a fiam volt a tolvaj! Ő lopta haza a kincseket!

Félig megpörkölve, égett arccal bújt elő és mindent elmondott, amit tudott. Alig fejezte be vallomását, a nagy ijedtségébe és égési sebeibe belehalt. A ravasz barát is meglakolt gonoszságáért, mert a bírák az odvas fa egyik ágára felakasztották.

Az igazságos ember pedig, míg kincseit házába szállította, mindenkinek elmondta, hogy helyes a szólás:

Gonoszságával a ravasz az igazat megcsalta

Ennek pedig áldozata lett ő és a saját apja.

- Így s csak eddig van ez - mondogatták a bírák is, hiszen helyes a szólás:

Mi a haszna, mi a kára, mindenki fontolja meg

Buta gémet s rokonságát mind felfalta a petymeg.

- Hogyan is volt az? - kérdezte az igaz ember, mire az egyik bíró mesélni kezdett.

A petymeg és a gémcsalád

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét határon is túl volt egy nagy fügefa. Öreg volt a fügefa, sok madárnak, mókusnak, bogárnak adott lakóhelyet. Lakói közé betolakodott egy kígyó is, azóta sok sírást és keserves panaszt hallhatott a vén fa. Minden reggel arra ébredtek, hogy valamelyik emeletágon nagy sírás-rívás között panaszolták az újabb veszteséget és gyászt.

Egy reggel a gémcsalád fészke felől hallatszott a riadalom. Odalettek a pelyhes fiókák, s azok a tojások is, amelyek még nem pattantak ki a feszülő élettől. A gémpár nagy könnyeket sírt és már arra gondoltak, hogy önként megválnak az élettől, amikor mégis inkább azon kezdtek gondolkodni, hogyan lehetne a kígyót elveszejteni.

Elment az apagém a tó partjára, hogy ott magányában zavartalanul törhesse a fejét az elpusztítás módján. Amint ott állt féllábon, meglátta őt a rák, s biztos rejtekéből kiszólt hozzá.

- Mért sírsz, te gém?

- Már hogyne sírnék, amikor minden fiókámat megette a kígyó! Most akarom kitalálni, hogy pusztítsam el...

Amikor ezt meghallotta a rák, így gondolkozott.

- Ha ügyesen beszélek, olyan tanácsot adhatok a gémnek, melyet ha végrehajt, elpusztítja a kígyót, de meghal ő maga is. Így egy csapásra sok ellenséget pusztíthatok el egy okos tanáccsal. Később újra elődugta ollóját és ismét szólt a gémhez.

- Hallod-e, te gém! Ha neked volnék, fognék egy jó nagy halat, felaprítanám, és amikor a petymeg alszik, a fészkétől a kígyó odújáig elhinteném. A petymeg elmenne a haldarabok nyomán a kígyó odújáig és elpusztítaná.

A gém megörült a tanácsnak. Addig hiába törte fejét, nem tudott semmit kitalálni. Most beljebb lépdelt a tóba, és lesbe állt. Megfogott egy jó nagy halat, megölte és darabjait elhintette úgy, ahogy a rák tanácsolta.

A petymeg amikor felébredt, megérezte a halszagot, felszedte a darabokat, eljutott a kígyó odújáig és benyúlt érte, megfogta fejét és megölte. De megölte a gémet is és a többi madarat a fán.

*

Ezért mondtam, hogy helyes a szólás:

Mi a haszna, mi a kára, mindenki fontolja meg,

Buta gémet s rokonságát mind felfalta a petymeg.

Karataka befejezte a mesét, majd így folytatta:

- A ravasz barát éppen úgy tett, mint te. Megfontolta, mennyi haszna lenne a kincs megszerzéséből, de azt már nem, hogy milyen kára származhat belőle. Ha jó minisztere már nem vagy a királynak, legalább jó szolga lennél! De az sem vagy, mert királyunkat életveszedelembe sodortad. Ebből a cselekedetből levonom a tanulságot. Cselekedeted megmutatja, hogy álnok és gonosz vagy. S ha képes voltál elárulni a királyt, mért ne árulnál el engem is, ki messze vagyok attól, hogy király legyek? Ezért én szakítok veled. Mert régi már és helyes a szólás:

Egy faluban az egerek felfalták a vasmérleget,

Veréb meg a faluszélről elvitt egy kisgyermeket.

- Hogyan is volt az? - kérdezte Damanaka. Karataka mesélni kezdett.

A mérleg és a gyermek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kereskedő, ki mivel nagyon jóhiszemű és becsületes volt, teljesen tönkrement. Nem maradt semmije, csak egy hatalmas vasmérlege, amit őseitől örökölt. Ezt a vasmérleget, mivel nem akarta eladni, barátjánál, egy kereskedőnél helyezte el. Ő maga másik városba költözött, hogy ott kezdje újra az életét. Ám ott sem volt sok sikere, ezért s vándorútra indult s keserves életküzdelem után ismét összegyűjtött annyit, hogy új üzletet nyithasson. Hazament szülőföldjére, és első útja barátjához vezette. Örömmel fogadták, s az első kérdése a vasmérleg volt.

- Most talán már lesz annyi tapasztalatom, hogy nem megyek újra romlásba. Megnyitom újra üzletemet, kérlek, add vissza a családi ereklyét, melyet nálad hagytam, a vasmérleget.

- Óh, mennyire sajnálom! Nincs meg a vasmérleg. Megették az egerek.

Vándorlásai közben sok mindent látott már a kereskedő, de vasmérleget enni tudó egereket még soha és sehol. Nem lepődött meg azon amit hallott.

- Megették? - kérdezte és a fejét csóválta. - Hát ha az egerek ették meg, akkor valóban nincs mit tenni...

Később, amikor már pontosan átgondolta, mit tesz, így szólt a barátjához.

- Szeretnék a folyóhoz menni, hogy megfürödjek. Megengeded, hogy a fiad jöjjön, hogy amíg én a vízben leszek, a ruhámra vigyázzon?

A hamis barát érezte bűnösségét, ezért örült, hogy valami szívességet mégis tehet. Szólította a fiát. - Menj, fiam, a bácsival a folyópartra, és őrizd addig a ruháját, míg a vízben lesz. Engedelmeskedj neki.

A kereskedő elindult hát a gyermekkel a folyóhoz, s amikor a fürdést befejezte, elindultak :sétálni a közeli sziklás hegyekbe. A gyermek nem félt, ismerte jól a környéket. Mutogatta is a barlangot. Az egyik kisebb barlangba betuszkolta a kereskedő a gyermeket és nagy követ hengerített a nyílás elé.

Otthon a hamis barát, türelmetlenül várta haza a fiát. Egyetlen gyermeke volt, nagyon féltette. - Hol hagytad a gyermeket? - fogadta a kereskedőt.

- Óh, mennyire sajnállak! - felelte a hazatért barát. - Míg a vízben voltam, a fiadat elvitte a veréb.

A hamis barát magából kikelten kezdett ordítani.

- Hol a gyermekem?! Te világcsavargó, mit tettél a fiammal?! Ki hallott már olyat, hogy egy veréb elvigyen egy gyermeket?! Azonnal vezess hozzá, vagy én viszlek a bírák elé!! A fiamat!... a fiamat akarom!

A kereskedő gúnyos mosoly kíséretében válaszolta.

- A becsület megtestesülése vagy! Valóban!... neked tudnod kell, hogy abban a faluban, ahol egerek megrágják a vasat, a verebek is elvihetnek egy gyermeket...

- Add vissza a fiamat!! - Add vissza a mérleget! !

A bírák elé siettek. A hamis barát átkot szórt, és harsányan panaszkodott, az isteneket hívta segítő tanúnak.

- Ez a világcsavargó ellopta a gyermekemet. Az istenek a tanúim, hogy verebek még soha nem ragadtak el gyermeket!

A bírák előtt nem lehetett tréfálkozni.

- Hol a gyermek? - kérdezték szigorúan a kereskedőtől, de az szemrebbenés nélkül válaszolta. - Az orrom elől vitte el egy veréb...

- Hogyan vihet e! egy madár, egy akkora fiút?

- Hogyan képesek az egerek megrágni egy vasmérleget? - kérdezte vissza a kereskedő. A bírák a hamis baráthoz fordultak, aki ekkor már abbahagyta az átkozódást.

- Hogyan volt az a vasmérleg?

A kereskedő mindent elmondott, mire a bírák mindkettőjüket kötelezték, hogy a gyermeket is, a mérleget is hozzák eléjük.

*

- Ezért mondtam, hogy helyes a szólás:

Egy faluban az egerek felfalták a vasmérleget

Veréb meg a faluszélről elvitt egy kis gyermeket.

- Irigy a májad is, Damanaka - perelt csendesebben Karataka. - Irigyelted Szandsivakát s úgy cselekedtél, mint a majom.

- Hogyan irigykedett a majom? - kérdezte Damanaka. - Mit tett volna? Hiszen helyes a szólás:

Buta szolga is megölte, úgy őrizte a királyt,

Hegyes karddal légyre vágyott, s királyi szívet talált.

- Hogyan is volt az? - kérdezte Damanaka. És Karataka új mesét kezdett:

Az ostoba szolga

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy gazdag király. Ez a király arról volt nevezetes, hogy nála minden másként módosult, mint a szomszédos királyi várakban. Nála a fürdőt a szabadban melengette a napsugár, a nők nadrágban jártak, a férfiak szoknyát viseltek. Személyes szolgálatára majmokat tartott, s a majmokat emberszolgák szolgálták ki. Ő maga nagyon mulatságosnak tartotta a majmok esetlenségét, bolondos ugrabugráikat és bukfenceiket. Egy nagyon meleg délután, amikor a király álomba szenderült, a szolgálatot teljesítő majom, a legyező selyemzsinórját húzogatta, és közben vakarózott. Nagyon unalmas volt számára mindig ez az idő, de megtanulta, hogy nem szabad mást cselekednie, mint ura álmát vigyázni.

Amint így üldögélt és vakarózott, a király mellére zümmögve szállt egy légy. A majom elkergette, de a légy visszaszállt. Megint elkergette, de a légy visszaszállt.

Erre a majom dühbe gurult, lekapta asz asztalról ura éles kardját és teljes erejével a légyre sújtott, amikor éppen a király szíve fölött sétált.

A légy elszállt, a király pedig vérző mellel fekve maradt, s néhány pillanat alatt meghalt.

*

- Így jár a király, ki ostoba szolgát tart - fejezte be a mesét Karataka - azért mondtam, hogy helyes a szólás:

Buta szolga is megölte, úgy őrizte a királyt,

Hegyes karddal légyre vágott, s királyi szívet talált.

- De van még egy másik mese is, ami ezt a helyes szólást bizonyítja:

Ki élte árán megment papot, avagy szent állatot

Halál után mennyekbe tér, és kap nagy jutalmat ott.

- Hogyan is volt az? - kérdezte Damanaka és Karataka így mesélte el az utolsó történetét.

Az önfeláldozó tolvaj

Volt egyszer egy férfi, ki hogy könnyen éljen, tolvaj lett. Ez a tolvaj, előző életében tudós pap volt, és ennek az életének emlékei mélytudatában vissza-visszatértek. Ezért tudós-tolvajnak nevezték vásári barátai.

Egy szép nyári napon idegen földről papok érkeztek a vásárra mindenféle jóval megrakodva, és mikor a sok holmit eladták, drágaköveket vásároltak. A tudós-tolvaj kileste titkos útjaikat, s azon törte a fejét, miként szerezhetné meg a drágaköveket. Hogy célját elérje, papruhába öltözött, és hozzájuk csatlakozott.

Kenetteljes szép mondásokat idézett a szent könyvekből, és behízelgő kedvességgel meg-nyerte a papok szívét, akik bizalmukba fogadták. Ezután mindenfelé elkísérte őket, és sok dolgukban segítségükre lett. Nemsokára elérkezett a papok visszaindulásának ideje, s még sehol sem voltak a kövek. Az indulás előtti időket még inkább velük töltötte, hogy mint mondotta, segítségükre legyen az úti készülődésben. Akkor is velük volt, amikor az ékköveket elrejtették.

Segített sebet ejteni lábszárukon, és felhasított bőrük alá csúsztatta be az ékköveket s bőrük összeillesztésénél, bekötözésénél is segítségükre volt. Amikor a papok útra készen álltak, azt hazudta, hogy közelebbi utat mutat, és velük tartott. Közben így gondolkozott.

- Az úton majd ellopom tőlük a köveket. Ha másként nem megy, altatót adok nekik, esetleg mérget szerzek.

Amint mentek, mendegéltek, a rablók tanyájához értek. Ott betanított madarak repültek az utasokat kémelve, s mikor meglátták őket, jelt adtak gazdáiknak.

A rablók elállták az utat, és elfogták őket. Csomagjaikat, ruháikat átkutatták, de semmit sem találtak dacára annak, hogy tudtak az ékkővásárlásaikról. Ezért elhatározták, hogy megölik őket.

A tudós-tolvaj nem azért volt tudós és tolvaj, hogy ne tudott volna olvasni gondolataikban és előkészületeikből. Látta, mire készülnek, ezért így gondolkodott.

- Ha megölik a papokat, megtalálják értékeiket. De engem is megölnek, és semmi érdemem nem lesz, ha a túlvilághoz érek. Csak bűneimet viszem, és gonosz szándékom emlékét, mert hiszen én sem vagyok jobb a rablóknál. Ha pedig megmentem a papokat és feláldozom magamat, könnyítek szerzett bűneim terhén. Ha nem volt szerencsém ebben az életben legalább jobb életre szülessek, ha majd újra eljön az ideje.

Ezzel az elhatározással látott munkához. Tolvaj tudományával kinyitotta az ajtót, a papokat kiszöktette, maga pedig visszatért a pincébe és tett-vett, hogy a rablóknak ne tűnjön fel a csendesség. Így várta az elkerülhetetlen halált.

*

Míg Karataka így oktatta és korholta Damanakát, Pingalaka új erőt gyűjtve, ismét Szandsivakára vetette magát, de most sokkal pontosabban számította ki lendületét. A küzdelem még így is soká tartott, de Szandsivaka több sebet már nem ejthetett Pingalakán. A küzdelem vége az lett, hogy a vérveszteségtől elgyengülve a bika összeesett, és az oroszlán feltépte a torkát.

Szandsivaka meghalt.

Elcsendesedett a tisztás, a fügefa mélyen halkan sóhajtott, s valamit súgott a szellőknek. Hogy mit - azt talán csak Pingalaka értette meg. A meghalt jó barát ott feküdt mozdulatlanul s az oroszlán nagyon jól tudta, hogy ennyi bölcsességet még soha nem tanult senkitől és nem is lesz soha még egy ilyen jó barátja. S mintha azt suttogta volna a fügefa, hogy nagy bűn megölni azt, aki bízik bennünk, nagy bűn becsapni azt, akivel elhitettük, hogy nem kell tőlünk félnie. S hirtelen eszébe jutott, hogy helyes a szólás:

Aki áruló, hitszegő, gyengébbet ki rászedi,

Elkárhozik, pokolra jut, dicséret nem illeti.

Nem kívánt enni Szandsivaka húsából. Fáradtan vonszolta magát a fügefa alá, ahol annyi meghitt beszélgetést folytattak. Ide jött eléje Damanaka, és lehasalva vigasztalni próbálta.

- Uram, királyom! Ne búslakodj egy méltatlan szolga halálán...oly nagy vagy te s oly hitvány

volt a bika! Emlékezz csak arra, hogy helyes a szólás:

Nem bűn az, ha megölted ellenséged, bárki az,

Vőd, barátod, rossz testvéred, ha te nem, ő lenyilaz!

De Pingalakával most nem lehetett beszélni. Rámordult a sakálra.

- Helyes az a szólás is:

Manu törvényben megadta: segítsd mindig barátod!

Ha életét elveszíted, a kárát magad látod.

- Menj tőlem! Rossz tanácsadóm voltál! Még akkor sem kellett volna haragudnom a bikára, ha valóban eszébe jutott, hogy megöl engem. Én voltam az erősebb és védelmet ígértem neki. És most, még ha meg is mentettem földi életem, ha meghalok, meglakolok érte. S ennek te vagy az okozója. Menj tőlem, hitvány sakál, többé nem vagy a miniszterem!

Azóta Pingalaka, az oroszlán tanácsadó nélkül uralkodik az állatok fölött.

M Á S O D I K KŐ N Y V

A BARÁTOK MEGTALÁLÁSA

Volt egyszer messze a déltengeri partok közelében egy hatalmas lombozatú vén fügefa. Édes-mézes gyümölcsére szívesen jöttek messziről is a madarak. Repedezett kérgében apró rovarok hemzsegtek és árnyékában sokszor megpihentek a vándorok.

Sok madárfészek is volt a fán. Csízek, verebek, papagájok, rigók laktak bennük, s ott fészkelt Laghu-patanaka is, a varjú.

Laghu-patanaka okos varjú volt. Sokat gondolkozott és sokat nézelődött, tehát tapasztalt volt. Egyszer, amikor a közeli városba akart repülni, meglátta a madarászt.

A madarász hálót vitt a vállán, kezében jókora pálcát és a hóna alatt magvakkal teli dobozát szorongatta. A varjú látta, hogy a fügefa felé halad, ezért egy gyors elhatározással irányt változtatott és visszaszállt a fára. Odaült a középső ágra és vészjelző károgással kiabálta:

- Káár lesz! Vigyázzatok, madarak! Káár! Jön a madarász magvaival és a hálójával! Mindjárt ideérkezik, leteríti hálóját, ráhinti magvait és várja, hogy rászálljatok csipegetni! Akkor majd összerántja hálóját, titeket agyonüt, vagy rabszolgasorsra hazavisz! Vigyázzatok! Káár, káár lesz! Nagy káár lesz! Egy szem magot fel ne csípjetek! Oda ne szálljatok, mert vége lesz életeteknek!...

A madarász eközben odaért, és éppen úgy tett, mint a varjú elmondotta. Aztán elbújt egy kövér bokor mögé és várakozott. A madarak azonban tisztelték a varjút, nagy tudását elismerték, adtak szavára, és csak sanda szemekkel nézték a hálóra szórt magvakat, de nem szálltak le.

Nem is történt semmi baj, ha éppen akkor nem száll arra Csitra-griva, a galambok királya, egész udvarával. Nagy köröket írtak le a fügefa fölött s a varjú hiába kiáltozott feléjük figyelmeztetőn, azok csak eleséget kerestek, nem figyeltek a varjú intő szavára.

Éles szemük fel is fedezte a magvakat, lecsaptak rá s azon nyomban összezárult körülöttük, fölöttük a háló. Mert regi dolog és helyes a szólás:

Aki falánk, mindig enne, máson sem jár az esze,

A csapdába beleeshet, elkapja a végzete.

S aki egyszer a csapdába gyanútlanul beesett,

Ha derék, ha jóravaló - mindörökre elveszett.

Így gondolta a madarász is, és futott a pálcájával, hogy a hálóba fogott madarakat agyon verje. Ám a galambkirály nem vesztette el a fejét. Rögtön átlátta, mi történt, s királyi szavát felemelve így kiáltott.

- Ne veszítsétek el lélekjelenléteteket! Egyszerre kell indulnunk, felrepülnünk, akkor vinni tudjuk a hálót, és elmenekülhetünk a madarász elől. De mindannyian meghalunk, ha most a félelem megbénít, megzavar bennünket. Vigyázzatok, ha kiáltok, reppenünk! Most!!

A galambok szót fogadtak, a király kiáltására egyszerre indultak éppen akkor, amikor a madarász már-már elérte őket. De csak az öklét rázhatta utánuk mérgében, s így kiáltozott:

- Hess!! repüljetek szanaszét, akkor lehullotok!! De ha ily nagy az egyetértés közöttetek, oda a hálóm...

A galambkirály fegyelmet tartott, és állandóan irányította udvarát.

Laghu-patanaka, a varjú kíváncsi lett, hogy miként szabadulnak, így utánuk repült. Még egy pillantást vetett a reményét vesztett madarászra, mielőtt széttárta szárnyait, s a szélsebesen repülő galambok nyomába eredt.

A galambok szálltak-szálltak, ahogy Csitra-griva diktálta, arra fordultak, amerre irányította őket. - Most északra fordulunk! Zárkózzatok mellém! Elmegyünk barátomhoz, az egérhez, ő majd elrágja a hálót...

Nagy sebességgel közeledtek egy kolostor felé, de nem az udvaron szóltak le, hanem elhagyva azt, mögötte, egyszerre ereszkedtek lefelé.

Itt lakott Hiranjaka, az egér, egy föld alatti egérkastélyban.

Különös kastély volt ez. Talán száz kijárata, sok folyosója volt, és minden folyosó más irányba mutatott, félig az épület alatt, félig a kerítésen kívül.

Csitra-griva búgó hangon szólította az egeret. - Hiranjaka! Jöjj csak hamar! Jöjj hamar!!

Az egér óvatos volt, valahonnan kiszólt ugyan, de nem lehetett tudni, melyik folyosóból jött a vékonyka hang.

- Ki van itt?

A galambkirály megmondta nevét, mire az egér cincogott örömében, s az egyik lyukon kidugta csöppnyi fekete orrát, rázendített a nótájára, mondván:

- Jó barátom, Csitra-griva, helyes a szólás:

Örül a szív, ha jó barát kopogtat a házadon,

Mert, ha baj van, ki segítene más, nyomorúságodon.

Megállt benne a szó, amikor meglátta a háló alatt kuporgó sok galambot.

- Mi történt veletek?

Csitra-griva panaszosan turbékolta.

- Látod! Látod! Megérdemeltük, mert nem néztünk szét, mohóságunktól nem láttuk meg a reánk leselkedő veszedelmet! Kérlek, szabadíts ki bennünket!

- Kérlek! Kérlek! Ne búslakodj! Hiszen helyes a szólás:

Messziről látja a szarka a gyűrűt csillogni már,

De közelről a veszélyt se, ha a sorsa ím lejár.

Nem is szólt többet a kis egér, nekihasalt a háló szélének, Csitra-griva lábainál. Ám a galambfőnök büszkén kiegyenesedve megrázta a fejét.

- Jó barát vagy, Hiranjaka! De nézd, én családfő vagyok! Előbb a családomat szeretném mind egy szálig szabadon látni, mint magamat.

Hiranjaka abbahagyta a rágcsálást, rosszallóan nézett a galambra, hangja is feddő volt.

- Hogyan jönnének a családtagok a családfő előtt? Ilyet még nem hallottam! Vezér előtt a katonák?

Ám Csitra-griva azt felelte, hogy helyes a szólás:

Ha az uralkodó vigyáz, híveitől nem tagad

Tiszteletet, megbecsülést, úgy magára nem marad.

- Én hoztam el őket, most nekem kell vigyáznom rájuk. S az is megtörténhet, hogy miután én kiszabadultam, valami szerencsétlenség érhet téged, s ők fogságban maradnak. Engem meg halálom után a gonosz szellemek adnak el. Régi dolog az már, ha a szolgák bajban vannak, ne mulasson az úr!

Hiranjaka cseppnyi orra mozgott örömében.

- Ilyen nemes szívűnek ismertelek mindig! Örülök, hogy most sem csalódtam benned! Legyen hát akaratod szerint!

Az egér gyors munkát végzett. Hosszú csíkot rágott a hálón, melyen a galambok egymás

után kibújtak. Csitra-griva utoljára sétált utánuk. Aztán nagyon megköszönte az egér jóságát, mondván, hogy helyes a szólás:

Ha valaki jót tesz véled, megmenti az életed,

Szíved háláját lerójad, s feljegyzik az istenek.

Hiranjaka búcsút intett, és cincogott utánuk, meglengetve farkincáját.

- Ha megint bajba kerülsz, gondolj rám! Szívesen segítek mindig, hiszen helyes a szólás:

Végtelenül nagy a tenger, hatalmas és mégis várja,

Víztömegét megemelje a megtelő Hold világa.

A galambok elrepültek, és egy nagy satui-fa ágáról a varjú, Laghu-patanaka károgni kezdett. Ő mindent végignézett, és nem győzött csodálkozni. Ekkora szívélyességet és bölcsességet nem tételezett fel a kis egérről. Irigyelte Csitra-grivát ezért a barátságért.

- Káár! Nekem nincs ilyen jó barátom! Csak egyetlen van, az is messze él tőlem. Pedig ilyesvalami velem is megtörténhet! Okvetlenül össze kell barátkoznom a kis egérrel! Most mindjárt megkísérlem. Még lejjebb repült, s miként a galamboktól hallotta, ő is lekiáltott.

- Hiranjaka! Jöjj csak hamar!

Az egér éppen lefeküdt, hogy pihenjen a derekas munka után. Most csodálkozva dugta ki kis fekete orrát.

- Mi baj van? Mi baj van? Galamb maradt a hálóban?

- Nincs, nincs - válaszolt a varjú -, csak én vagyok, Laghu-patanaka. Hiranjaka gyorsan beljebb húzódott, és onnan kiáltotta ki vékony hangján. - Menj innen, Laghu-Patanaka!

- Nem ellenségeskedni jöttem! Jöjj ki a váradból! - Nem mehetek!

- Köss barátságot velem!

- A csemege a csemegézővel? Az nekem nagyon rossz lenne! Csak menj! A tanyám közelébe se jöjj!

- Nem bántalak, Hiranjaka Láttam, hogyan szabadítottad ki Csitra-grivát, ezzel meggyőztél engem arról: helyes, ha megbecsüllek!

- Még ha megbecsülsz, sem megyek a közeledbe!

- Ha nem akarsz barátságot kötni velem, ideülök várad kapujába, el se mozdulok innen, majd csak éhen halok! Nem élhetek barátságod nélkül! Nagyon megszerettelek!...

- Ellenségem vagy! - kiáltotta az egér. - Mi nem lehetünk barátok! Romlásomra lennél... A varjú nem érezte ezt.

- Hiszen még nem találkoztunk, és nem vétettem ellened!

- Nem szerzett ellenségem, hanem született ellenségem vagy. Jobb, ha eltűnsz innen! - Nem értem... mit mondasz? Nem magyaráznád meg?

- Megmagyarázhatom, de te ne jöjj közelebb. Kétféle ellenségeskedés van. Az egyik, amelyet ütköző érdekek váltanak ki. A másikról senki sem tehet, sem a támadó, sem az áldozat. A szerzett ellenségeskedés megszűnhetik, ha egyik szívességet tesz a másiknak, de a született ellenségek soha nem barátkozhatnak egymással. Hiszen helyes a szólás:

Húsevő s a fűevő barátságban nem lehet,

Vadász nyilazza a vadat, víz eloltja a tüzet.

- Született ellenségek még akkor is elronthatják egymás életét, ha nem is ez volt a szándékuk, mégis legtöbbször egyik a másiknak halálát okozza.

- Nincs igazad akkor - szólt közbe a varjú -, ha azt hiszed, ez másként nem lehet. Én úgy tapasztaltam, alkalom szüli a barátságot. Van nekem teknősbéka barátom is! Legyél te is a barátom, s lehet, hogy egyszer még én teszek szívességet vagy szolgálatot neked.

- Hosszú ideig tanultam életbölcseletet. Bejárok a kolostorba s ott sok-sok könyvet átnéztem. Az egyik könyvben azt olvastam: Paninit, a nyelvtan szerkesztőjét, oroszlán ölte meg. A Mimansza-rendszer alapítóját, Dzsajminit, egy elefánt taposta halálra. Pingalát, a metrika tanítóját akkor ölte meg a tengeri kígyó, amikor gyanútlanul ott gyönyörködött a parton naplementekor. És még sorolhatnám az állatok világából vett példázatokat. Ha éhesek vagy mérgesek a nagy állatok, nem törődnek a kisebbek szépségével, épségével vagy nemes tulajdonságaival.

- Belátom sokban igazad van. De általánosítani azért nem lehet! Hiszen helyes a szólás:

Népek támogatják egymást, barát segít barátot,

Félelem gyötör bolondot, szegény gyűlöl gazdagot.

- Lehet, hogy a varjak ellenségei az egereknek, de én nem haragszom rád, inkább nagyra becsüllek! Ha kívánod, megesküszöm, hogy soha nem támadok rád...

- Sose fáradj! Nem bízom én a varjú esküjében!

Elhallgattak. Az egér azt gondolta, hogy a gyenge is megmenekülhet, ha nem bízik az állhatatlan önkényes erősben s az erős is elveszhet, ha lelkiismeretlen gyengére bízza magát. A varjú pedig azt csodálta, mekkora bölcsesség lakik a csöppnyi egérben, s ez oly vonzóvá és kívánatossá tette előtte a barátkozást, hogy nem hagyta abba a kísérletezést, újra megszólalt.

- Megértem félelmedet! S bár tőlem nem kellene árulást vámod, még úgy is szívesen idejárnék, ha te soha nem jönnél ki a kastélyodból, hanem csak így távolról társalognál velem.

Hiranjaka, kis egér meghatódott ekkora ragaszkodáson. Azt gondolta: a varjú igaz szívű és tanult madár lehet, ha társalgásra vágyódik. Hangosan csak ennyit mondott.

- Ha így megfelelő marad neked, nem bánom, gyere el, de a kastélyomba soha be nem engedlek. - Örülök a barátságodnak, így messziről is!

A varjú és az egér barátsága ekkor kezdődött. Laghu-patanaka mindennap eljött és beszélgetett az egérrel erényről, jutalomról, a bűnről és a megtorlásról. De ennél még többet is tettek egymásnak. A varjú különleges ételdarabokat tett le Hiranjaka kastélyának bejárata előtt, aztán visszaszállt az ágra, s így folytatták vég nélküli beszélgetéseiket. Hiranjaka rizst hordott a kolostorból és egyéb gabonaszemekkel kedveskedett Laghu-patanakának.

Barátságuk mind jobban és jobban elmélyült és nemesedett. Egyszer már nem húzódott vissza az egér sem a folyosójára, amikor a varjú felcsípte az ott talált barátsági ajándékot, és letette a magáét. Legközelebb pedig már egymás mellett kuporogtak, majd egy hűvösebb napon az egér a varjú szárnya alá bújt melegedni.

Sok idő telt el. Az egér már azt hitte, szép barátságuknak soha nem lesz vége, amikor egy napon könnyesen, szomorúan jött a varjú.

- Mi történt? - fogadta az egérke. - EI kell mennem innen...

- Elmenni?... Miért?

- Nagyon nehéz lett itt az élet! Szárazság volt a nyáron, most éhínség van. Nincs áldozati ajándék, az utolsó morzsáig mindent megesznek az emberek. El kell mennem más vidékre, s mert itt kell hagyjalak, azért könnyeztem.

- Hova költözöl?

- Délre szállok. Van ott egy nagy tó, egy szép erdő közepén, ott él az én jó barátom, Mantharaka, a teknős. Nagyon jó barát, ő majd szerez nekem kis halakat, és azzal táplálkozom. Okos is, társalogni lehet vele, miként tevéled. Itt minden nap több hurkot és hálót raknak ki az emberek, lassan mindegyik madarász lesz és mindennap több madár esik áldozatul.

Hiranjaka kis szíve nagyon elszomorodott.

- Barátom! Ha te elköltözöl innen, én nagyon egyedül maradok. Vigyél magaddal! Nélküled már nem élet nekem az élet!

- Csak nem történt veled is valami baj?

- Néhány szó nem elég erre! Csak vigyél magaddal, ha megérkezünk, majd elmesélem... - Hogyan vihetnélek magammal, amikor én repülök?

- Vegyél a hátadra! A varjú megörült.

- S te ezt mered vállalni? És tudós varjú vagyok, nem csalódsz majd bennem! Nyolcféle repülési mód van, és én mind a nyolcat ismerem. Nyolc közül az egyik az, hogy a hátamon szállítani tudok úgy, hogy semmiképpen nem eshet le a hátamról, amit viszek. Ülj fel, és biztos lehetsz benne, hogy épségben teszlek le a tóparton.

Az egérke azonnal felmászott a varjú hátára, s a varjú még azon pillanatban szép óvatosan felemelkedett. Nemsokára megérkeztek. Leszálltak az erdei tó partján, közel a teknőshöz.

Mantharaka már akkor észrevette őket, amikor lassan, óvatosan ereszkedtek. De mivel nem ismerte fel messziről a régi jó barátot, gyorsan a parti vízbe menekült. Laghu-patanaka odaszállt a közeli öreg fához, és egy alacsony odú előtt megállt, hogy az egér biztonságos helyen kimászhasson tollai közül. Aztán egy vízre hajló faágra szállt, és a teknős után kiáltott.

- Mantharaka! Jöjj! Jöjj! Káár! Laghu-patanaka van itt!

A teknős felemelt fejjel tüstént előjött a vízből. Meredt nyakkal könnyes szemekkel sietett a varjú elé.

Nagy volt az öröm. A varjú szárnyával ölelte a teknőst, az meg ráhajtotta fejét. Aztán az odvas fa tövébe letelepedtek, és beszélgettek az elmúlt időben történt dolgokról. Nemsokára Hi-ranjaka is kijött a lyukból, és bemutatkozott Mantharakának, majd a varjú elé állt. Mantharaka alig bírt megszólalni a csodálkozástól.

- Miként lehet az, hogy te és az egér barátságot kötöttetek? Ennek nagy története lehet!

- Valóban nagy barátság fűz össze bennünket. Sokáig küzdöttem Hiranjaka barátságáért és bizalmáért. Ő nagyon jó és bölcs egér. Az esőistennek, Pardsanjának nincs annyi vízcseppje, ahány jó tulajdonsága a kis egérnek van. De mégis sok bánata van, úgy ígérte, elmondja, ha megérkezünk.

- Milyen bánatod van, Hiranjaka? - kérdezte Mantharaka. Remélem elmondod nekünk... Laghu-patanaka is biztatta.

- Mondd el, Hiranjaka! Kezdd el ízibe!

Hiranjaka, a kis egér, letelepedett Laghu-patanaka lábához, és így kezdte elmondani panaszát, meséjét.

Mi történt a kis egérrel?

Közel a nagy fügefához, egy magányos kolostor áll. Ennek a kolostornak egyetlen lakója, Tamracsuda volt, a kolduló barát.

Tamracsuda mindennap bement a városba, koldulószilkéjét megtöltötte ételmaradékkal, maga is evett belőle valamit, aztán visszatért és a szilkét szögre akasztva behúzódott kusa-fűvel töltött vackára, hogy fáradtságot kialudja. Reggel aztán egy öregember jött, kiseperte a templomot, és megette az ételmaradékot. Így volt ez hosszú időn át.

- Egyszer azt mondta a népem, le- és felmenő ágú rokonságom, hogy elfogyott mindenütt az ennivaló.

- Hiába szaladgálunk, hiába szaglászunk, nincs semmi más, csak a szilke tartalma. De mi nem tudunk oda felmászni! Jöjj, Hiranjaka, te ügyes vagy, a te számodra nincs lehetetlen! Ha velünk leszel, valamennyien jóllakhatunk.

- Mi sem természetesebb, hogy kiterjedt rokonságommal nyomban odasiettem. A szilke nagyon magasan csüngött, de én nagy lendülettel pattantam fel. Elkaptam és mindjárt belebújtam. Ettem magam is, és jó sokat kiszórtam, hogy a többiek is jóllakhassanak, s amikor kiürült az alamizsnás edény, hazamentünk.

- Olyan idő volt ez, amikor felerősödtünk és aránylag vidáman éltünk. Mindig kivártuk hogy a barát elaludjon, aztán lakmároztunk. Ám egyszer megsokallta a barát és egy hosszú bambuszbotot hozott, azzal ütött egye-egyet a szilkére, hogy elriasszon. Eleinte megijedtem a koppanástól és elszaladtam. De hamarosan kitapasztaltam, hogy hajnal előtt alszik a legmélyebben a pap és még harcolnom sem kell a falatokért. De aztán egy napon mindennek vége lett.

Vendég érkezett a kolostorba, egy másik kolduló barát, aki zarándokútját megszakítva ide tért be pihenni. Éjjel ott aludtak mindketten a kusa-fű ágyon, és az illemről beszélgettek. Azaz csak a vendég beszélt, mert Tamracsuda a bambuszbottal volt elfoglalva, védelmezte a szilkét.

Emiatt szórakozottan felelgetett yengégének, ki végül sértődötten így szólt.

- Így nem fogadtak még sehol, soha engem! Nem is tisztelsz te eléggé! Nem bánsz velem az illem szabályai szerint, ezért - bár éjszaka van - itthagyom a kolostorodat, és tovább zarándokolok, mert helyes a szólás:

Hol a gazda nem szívesen köszönt s nem jön te eléd,

Egykettőre fordulj vissza, hogy ne köthessen beléd.

- Úgy látszik - folytatta -, nagyon fenn hordod az orrodat, mióta kolostort kaptál, és nem veszed semmibe baráttársadat. Ha így folytatod, elkárhozol és meg is érdemled.

Tamracsuda abbahagyta a szilkeütögetést, én abban a pillanatban benne termettem, és szórtam a tartalmát, és magam is falatoztam. Ám figyelmemet nem kerülte el egyetlen szó sem. A mi barátunk szinte könnyezett.

- Óh, tiszteletreméltó barátom! Ne szólj ily szigorú ítélettel! Nincs is még egy olyan paptársam, kit szívesebben látnék, de van itt egy pokolravaló egér, és az oly magasra tud ugrani, hogy eléri az alamizsnás szilkémet, Mindig megeszi az élelmet és ezért igen nehezen tudom a templomot tisztán tartani. Hiszen tudod, hogy fizetség nélkül senkitől semmi munkát nem várhatok. Azért ütögetem a szilkét, te pedig azt gondolod, hogy nem tartom be az illendőség szabályait. Ha azonban meglátod magad is, hogy milyen magasra tud ugrani az az egér, megbocsátod nekem látszólagos neveletlenségemet.

A vendég sértődöttsége - sajnos - azonnal elmúlt. Visszafeküdt a szénaágyra, és nagy érdeklődéssel kérdezte.

- Mért nem figyeled meg inkább, hogy merre van az egérlyuk, merre tanyázik?

- Nem is gondoltam rá.

- Pedig kevesebb idő kellett volna ehhez, minthogy éjszakáról éjszakára hadakozz vele. Hasznos is lett volna, mert vedd tudomásul, hogy csak az az egér tud oly magasat ugrani mint a macska, kinek fészke a kincs fölött van. Úgy ám, barátom, mert helyes a szólás:

Hogy szezámmagját Sandilí kifejtve adná oda,

Fejtetlenért elcserélné, annak megvan az oka.

- Hogyan is volt az? - kérdezte Tamracsuda és a vendég barát mesélni kezdett.

Ravaszkodó Sandili

Egyszer régen, amikor még nagyon fiatal voltam, és nem élt még bennem világosan a tudata annak, hogy milyen hivatásra való vagyok, betévedtem egy pap házába. Szállást kértem. Aztán látva a nagy békességet, magam is megvilágosodva ottmaradtam s a brahman megismertetett a szent törvényekkel. Sok évig éltem náluk. Így mondom: náluk, mert a brahmannak felesége is volt, a brahmani.

Az egyik évben nagyon rossz termés volt, kevés adomány gyűlt össze, s a papház kamrája nagyon sovány lett. Ezért a brahman fölkerekedett, hogy az adományra ne várjon, hanem maga menjen érte a szomszédos faluba.

Indulás előtt így szólt a feleségéhez.

- Holnap a napéjegyenlőség napja! Nagy nap! Ezt használom fel arra, hogy a kegyes adományokat a szomszéd faluban összegyűjtsem. Mire hazajövök, főzzél valami nagyon jót, mert megérdemlem. A papné szokatlanul erős hangon válaszolt.

- Ugyan! Mit főzhetnék?! Még csak kisjót se tudok főzni! Akkora a nyomorúság a házban, amekkorát keresve se találsz a faluban. Amióta feleséged vagyok, nem ettem egy tisztességes falatot. Nem vettél nekem egy kendőt, egy kösöntyűt és ékkövet!

A brahman a brahmani szavaira - melyek nagyon is igazak voltak - hosszú ideig nem tudott felelni. Végül, nagy sokára csendesen ennyit mondott.

- No-no! Ne szólj elégedetlenül! A barátot is megutálják, ha mindig csak kapni akar, hát még a papot! Még azért mindig megvolt a betevő falatunk, mert a jámbor hívők mindig adnak egy keveset, S nem is jó a sok. Reánk romlana, úgy járnánk, mint... óh, hiszen helyes a szólás:

Szerezz sarut, inget, kendőt, házadban legyen só s liszt,

Ám telhetetlen volt a sakál, kapott érte szép fejdíszt.

- Hogyan is volt az? - kérdezte a brahmani. A brahman pedig mesélni kezdett

folytatás