Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Pancsatantra – Hindu tanmesék
Fordította: Dr. Balogh Barna
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

PDF

ELŐSZÓ

Az indiai Pancsatantra - az Ötös Könyv - a világ legősibbnek tartott és leghíresebb mesegyűjteménye, a szanszkrit irodalom legrégebbi nyelvemléke, melynek eredete az időszámításunk előtti hatodik évszázadra nyúlik vissza. Évszázadok folyamán a Pancsatantra nagy hatással volt más népek meséire is - két ősi japán mese ma is megtalálható a Pancsatantrában - a latin, a perzsa, majd a középkori meseirodalomra tett hatásáról nem is szólva. Eredetileg tizenkét-tizennégy könyvből állt, de az idők folyamán, amikor szanszkritra ültetett hindu alakot nyert, Ötös könyv lett a neve. Célja: állatmesék alakjában bölcsességre tanítani és jó tanácsokkal ellátni a rádzsák fiait. Ugyanakkor a régi kutatások alapján nem kétséges, hogy eredeti formájukban valaha a nép ajkán születtek meg a mesék.

A legenda szerint egy Visnusármán nevű brahman írta, aki szerzőként szerepel is az első mesében. Mahilá-Rópja királya hívatta magához a mesélő brahmant, mert a nehézfejű hercegek nem akartak tanulni, sem írott könyvet olvasni. A király kérésére a bölcs öt kötetet állított össze - minden akkoriban ismert híres könyvből. Ezekből aztán a királyfiak játszi könnyedséggel sajátították el az élet összes bölcsességét. Szerzőségét Bidpainak is tulajdonítják, de ezen - a fennmaradt óperzsa és egyéb régi fordítások egyszerű, szűkszavú szövegéhez viszonyítva nagyon is bő és világos stílusú - szanszkrit kéziratot sohasem találták meg.

A régi 12-14 könyvből álló mesekönyvet fordította le Kuszru Anusiruán perzsa király (531-579) pehleuire, a korabeli perzsa irodalmi nyelvre, i. sz. a Vl. században. Ez a pehleui fordítás is elveszett, de fennmaradt az abból ismert, benne szereplő két sakál ("Kalila és Dimná"-nak nevezett) arab fordítás. Kalila és Dimná nem más, mint könyvünk két főszereplője, a Karataka és Damanaka nevű sakálok, akik az oroszlán tanácsadói voltak. Ebből készült Narájána Hittuupadesa (Jó tanítás) című szanszkrit mesegyűjteménye is.

Nincs a világon még egy a Pancsatantrához hasonló tanítómese-gyűjtemény. Állatok és emberek nyelvén szól az olvasóhoz, és amellett, hogy történetei rendkívül fordulatosak, szórakoztatóak és mulatságosak, mély értelmüknél fogva valóban életbölcsességre nevelik az embert. Gyermek és felnőtt egyforma érdeklődéssel és haszonnal veheti kezébe ezt a nagyszerű mesekönyvet, mely játszva lopja be tudatába az életbölcsesség s az élet megismerésének ősi, örök törvényeit.

Úgy hisszük: ezen munkánkkal közelebb hozzuk a magyar ifjúsághoz s a felnőtt olvasóhoz is a rokonszenves indiai nép mindennapi életét és gazdag lelkivilágát. Nemigen készült eddig a Pancsatantra igazi szellemének megfelelő magyar fordítás, és ennek nemcsak az az oka, hogy az Ötös Könyv tele van verses idézetekkel, "tanító kádenciákkal", amelyeket rövid, velős tartalmuk miatt nehéz - és nagy számuk miatt sokszor lehetetlen is - visszaadni, hanem mert a Pancsatantra meglévő hindi és egyéb külföldi szövegei igen rövidek és darabosak. Egyéb szanszkrit nyelvemlékek viszont arról tanúskodnak, hogy eredeti alakjában az Ötös Könyv igen virágos, keleti stílusú, bő történeteket tartalmazott - akárcsak a másik híres és szintén ugyanolyan régi szanszkrit mesegyűjtemény, a Sukaszaptati (A Papagáj hetven meséje). Ennek fennmaradt szövege is főként csak mesekivonatokat tartalmaz, s ezek ilyen formában - túlságosan tömör voltuk miatt - jóformán élvezhetetlenek. Ezt a fordítást éppen ezért az eredeti népi szellemben készítettük (Kielhorn: "Panchatantra, Sanscrit text with notes Bombay" és Benfey szanszkritből készült "Fünf Bücher indíscher Fabeln, Márchen und Erzühlungen" c. munkája nyomán), de kibővítve átdolgozva, hogy az ősi indiai mesék eredeti szépsége a mesemondásra oly alkalmas magyar nyelvünkben kellőképpen érvényre juthasson. Ugyanakkor a hindu meseirodalomra jellemző sok naturalisztikus részt is úgy dolgoztuk át, hogy a könyvet gyermekek és felnőttek egyformán olvashassák.

Nem mulasztom el, hogy e helyen köszönetet ne mondjak munkatársamnak, aki az általam több forrásból gyűjtött nyersfordításokat oly nagy szeretettel dolgozta ki és írta le, hogy a munka oroszlánrészét ő végezte.

Kívánjuk, hogy a hindu életbölcselet e híres mesegyűjteményét ne csak az ifjúságunk, de felnőtt olvasóink is ugyanolyan örömmel és haszonnal forgassák, mint teszi ezt India népe, a nagyszerű fantáziájú nép, mely több mint 2000 esztendővel ezelőtt ilyen szórakoztató, szívderítő és mély szociális tartalmú, bölcs meséket adott a világnak.

DR. BALOGH BARNA

Visnusármán összeszedett minden könyvet e világon
s öt tanító-könyvet írt meg, hogy az ember tisztán lásson.

Élt egyszer egy gazdag és hatalmas uralkodó. Amarasaktinak hívták. Nevét mindmáig megőrizték, mert a szegényekkel nagyon emberségesen bánt. Kincseskamrája tele volt ragyogó drágakövekkel, palotája fényárban úszott, és mindig szívesen adott azoknak, akik arra rászorultak. Rendkívül eszes és művelt király volt, a sorsa mindent megadott néki, amire ember csak vágyakozott. Szívét mégis nagy bánat emésztette, mert három szép fia olyan nehézfejű volt, hogy tanítómestereik nem mentek velük semmire. A hercegek nem akartak tanulni. Amikor a király meggyőződött arról, hogy fiait nem vonzzák a könyvek és a tanulmányok, magához hívatta tanácsadóit, és így szólt hozzájuk:

- Tudtok róla, hisz nem titok, hogy fiaim nem okos gyermekek, hogy nem szeretik a könyveket. Ezért szomorú az én szívem és nincs örömöm szép birodalmamban. Ötszáz tudós él itt az udvarban. Találjátok ki ti, hogyan világosítsam meg fiaim értelmét! Ez a parancsom számotokra, udvari tudósaim!

- Felség! - válaszolta egyik tanácsadó. - Mindenki úgy kezdi, hogy tizenkét esztendeig nyelvtant tanul. Ha ez már hiba nélkül bevésődik tudatukba, Hanu törvénykönyve következik. Azután Csanakja könyvei az életbölcsességről, végül Vátszjájana szerelemkönyvei és egyebek. Miután a törvény és az életbölcsesség, majd a szerelem könyveit megtanulták, az ifjak elméje magától megvilágosodik.

Megszólalt a második tanácsadó.

- Uram, királyom! Rövid az élet! A nyelvtanulás nagyon sokáig tart. Írass egy nagyon rövid tankönyvet, amelyből fiaidat tanítani lehet. ÉI itt városbirodalmadban egy pap, akit Visnusármánnak neveznek. Ő minden könyvet elolvasott nagy tudós, híre tiszteletet ébreszt alattvalóidban. Reá kellene bízni az ifjú hercegek nevelését. Biztos vagyok benne, hogy rövid idő alatt nagy hatást tenne rájuk.

Mahila-Rópja város uralkodója e szavak hallatára új reményre ébredt, magához hívatta Vis-nusármánt, és így szólt hozzá:

- Nagy feladatot bízok rád! Az én kérésemre kell oktatnod fiaimat. Szeretném, ha bölcsességük nagyobb lenne minden más ember bölcsességénél. Ha ezt megvalósítod, száz birtoklevelet adományozok neked.

A tudós pap arca mozdulatlan maradt, és tiszteletteljesen válaszolta.

- Őszintén felelek, királyom. A tudást nem birtoklevélért adom. Kizárólag királyi szódért és kedvéért, tanításukat elvállalom, magammal viszem őket, és ha fél év alatt nem lesznek okosak és bölcsek, ne hívjanak engem többé tudós Visnusármánnak.

Az uralkodó és tanácsosai nagyon megörültek a csodálatos ígéretnek. Mindjárt felkészítették az útra a hercegeket és Visnusármánnal együtt még aznap útra keltek.

Visnusármán szétágazó nagy tudásával öt könyvet szerkesztett össze, melyeket a nagy tudomány törvénykönyveiből rövidített. A tömör, tartalmas könyveknek a következő címeket adta: "A barátok elhidegülése" "A barátok megtalálása" "A varjak és a baglyok háborúsága" "A szerzett tulajdon elvesztése" és a "Meggondolatlan cselekvés".

Az ifjakkal ezeket a könyveket olvastatta - mulatságos és tanulságos tartalmuk miatt soha nem unták meg -, és fél esztendő elteltével a hercegek valóban megismerték az életbölcsességet, megokosodtak, ahogyan tanító mesterük előre megmondotta.

Ez időtől pedig a Pancsatantra, azaz Ötös Könyv, az életbölcsesség ősi tankönyve elterjedt egész Indiában és a fiatalság nevelésére szolgált, mert helyes a szólás:

Aki folyton ezt a könyvet forgatja és olvasgatja, Elkerüli a szenvedést, s nem sújt rá az ég haragja.

E L S Ő K Ő N Y V

A barátok
meghasonlása,
elhidegülése

Az oroszlán és a bika
nagyon jó barátok voltak,
de a sakál megjelent
és máris egymásnak rontottak.

Valahol messze délen, Mahilá-Rópja városban élt egy gazdag kereskedő, öreg Vardhamána. Vagyonát becsületes, szorgalmas munkával szerezte. De bármekkora is volt a gazdagsága, magában így bölcselkedett:

Megszerezhetsz mindent pénzzel.
Nyerhetsz vagyont, gazdagságot.
De ha okos vagy, pénzt gyűjtesz és meghódítod a világot.
Mindened van, ha van pénzed, van ezernyi jó barátod,
Okosnak és bölcsnek tartnak s kineveted a világot.

Összeírta hát minden áruját s egy derűs szép hajnalon felrakodott a szekereire. Valóságos kis karaván lett, mire mindennel elkészült. Az első szekér elé két gyönyörű szerencsebikáját fogta, Szandsivakát, az életerőset és Nandakát, a szívderítőt.

Elbúcsúzott családjától, gyermekeitől, barátaitól és elindult a távoli Matura város felé. Nagyon meleg volt az idő, a karaván lassan haladt, eltikkadtan ballagtak, amikor végre a Dsamna folyó felől hűvösebb szellő áradt feléjük. A bikák is megérezték, hogy vízhez közelednek, meggyorsították lépteiket és mohón ereszkedtek le a parton. Senki, még Vardhamána sem figyelte a partot, a talajt s mivel vigyázatlanok voltak, mocsaras partszakaszra kerültek.

Szandsivaka, az életerős bika volt a legvigyázatlanabb, s szügyig belesüllyedt a lágy mocsárba. Küzdött a hatalmas állat, már a jármát is összetörte, mire a karavánkísérők kimentették. Az élethalál-küzdelemben a bika annyira kimerült, hogy a mocsár szélén összeroskadt. Vardhamána, a kereskedő szomorúan nézte gyönyörű, kedves állatát és úgy határozott, hogy vár néhány napot, míg az értékes állat talpra áll. Három napja táboroztak már a folyóparton és a bika még mindig csak hevert a sáros parton s a karavánkísérők türelme elfogyott, suttogni kezdtek egymás között, majd a kereskedő elé járultak, hogy tiltakozzanak.

- Uram! Bizonytalan a vidék. Sok oroszlán és tigris kószál az erdőkben s inni idejárnak. Nem kockáztathatod szolgáid és állataid életét, karavánod biztonságát a bika miatt, mert helyes a szólás:

Okos ember nem áldozza a sokat a kevésért.

Nyereség a fontos mindig! Mindent megkapsz te pénzért.

A kereskedő megszívlelte a jó tanácsot és úgy határozott, hogy Szandsivaka mellett két őrző szolgát hagy, ő pedig karavánjával továbbindul. Felrakodtak a szekerekre s a karaván folytatta útját. Mikor már annyira messze voltak a parttól, hogy eltűntek s nem voltak láthatók, a bikaőrzők elbátortalanodtak. Félelem szorongatta szívüket, mert hátuk mögött volt az ezer veszedelmet rejtegető erdő, ahonnan észrevétlenül bármely percben kiléphetett a halál, oroszlánnak álcázva magát. Nem mertek tovább maradni. Szegény Szandsivakát sorsára hagyták és a karaván után lopakodtak. Közel hozzájuk, mégis rejtőzve, hogy észre ne vegyék. Néhány nap múlva abbahagyták a settenkedést és Vardhamána elé járulva hazudtak.

- Uram, szegény bika elpusztult. Utána elégettük, mert tudtuk, te is ezt tetted volna... Vardhamána még szomorúbb lett, szívét mély részvét töltötte el. Sátrába vonult, illatos füstölővel elvégezte a gyászszertartást. Így emlékezett meg róla és elvesztését nagyon soká fájlalta.

Dsamna folyó fölött szellő simogatta a tájat. Éjszaka lehűlt a folyó és a mocsár is, Szand-sivaka lassan magához tért. Kivánszorgott a marasztaló sárból és oda cammogott, ahol zsenge fű zöldjét lengette a szél. Nagyon éhesnek érezte magát, hálásan, szorgalmasan legelgette a kövér, tápláló fűszálakat. Alig telt el néhány nap ismét megerősödött, hatalmas szügyét nekidüllesztette a szélnek és vidáman belebömbölt a világba. Mintha ő maga lenne Siva isten szent bikája, mert helyes a szólás:

Akit mindig ver az élet,
meg van verve az nagyon.
Akit mindig véd az élet,
nem verhetik azt agyon.
Egyiket nem oltalmazzák,
mégis megáll a lábán,
a másikat féltve őrzik,
mégis púp nő a hátán.

Bent az erdő mélyén élt az állatok vörösbarna félelmetes királya, Pingalaka, az oroszlán. Egyik napon éppen a szomorúságát akarta oltani a folyónál, amikor meghallotta Szandsivaka bömbölését. Szokatlan, ismeretlen hang volt. Pingalaka nagyon megijedt, de igyekezett eltitkolni kísérői előtt. Gyorsan megtorpant és alattvalóit csatarendbe parancsolta, ő maga lehevert egy fügefa alá.

Az oroszlán és kísérete nyomában most is, mint mindig, ott settenkedett két sakál. Egyiket Karatakának, másikat Damanakának hívták. Apjuk valaha miniszter volt Pingalaka vezérkarában, de a régi nagy méltóságból kiesett és ma már az emlékét is elfeledték. A két sakál is kegyvesztett lett s irigykedve kullogtak az oroszlán nyomában, Most látták Pingalaka intézkedéseit s jelentősen egymásra néztek. Damanaka szólalt meg először.

- Királyunk inni akart a parton. Mi lehet az oka, hogy bár szomjazik, mégis visszafordult? Furcsa helyzet! Mért állította csatarendbe udvarát? Mért hever olyan lehangoltan a fügefa alatt?

- Mi közünk hozzá? Azt teszi, amit akar! - felelte Karataka, majd rövid gondolkodás után hozzátette, mert helyes a szólás:

Fából kihúzta az éket, meg is halt szegény majom!

Mihez semmi közöm sincsen, abba nem avatkozom.

- Hogyan is volt az? - kérdezte Damanaka.

Karataka pedig ott állva egy bokor tövében, mesélni kezdett.

A majom és az ék

Volt egyszer egy kis liget egy nagy város közelében. A liget közepén a városban lakó gazdag brahman faragott fából szentélyt akart építeni. Sok fát hordatott oda és elkezdték az építkezést. Az építésvezető és munkásai minden délben, mikor az ebédidő elérkezett, otthagyták a munkát, a tér elcsendesedett.

A ligetet szegélyező erdőben majmok tanyáztak s ezek nagy érdeklődéssel lesték, figyelték az emberek szorgoskodását. Egyik alkalommal egy hosszú szál andsana-fából való gerendát akartak a munkások kettéhasítani. A hasadékot khadira-fából való nagyon kemény ékkel tágították. Ám közben az ebédidő elérkezett, otthagyták a munkát.

A majmok alig várták az emberek távozását, azonnal leugráltak a fákról, rátelepedtek a már elkészült falakra, a deszka-halomra, és a gerendavégeken bolondos jókedvvel kiabáltak, játszottak.

Az egyik öreg majom - kinek ideje már lejárt - a félig elhasított gerendára ült és a benne lévő éket ütötte, rángatta mindkét kezével. Oly mulatságosnak találta a játékot, hogy teljesen belefelejtkezett. Ez lett a tragédiája. Az ék kilazult, heréje a hasadékba került, s mikor az éket egy utolsó fogással kirántotta, a rés összezárult s a majom belehalt szörnyű kínjába.

*

- Tanulságul mondtam, de megismétlem, mert helyes a szólás:

Fából kihúzta az éket, meg is halt szegény majom,

Mihez semmi közöm nincsen, abba nem auatkozom.

- Azért mondom, hogy tudd: semmi közünk a királyunk dolgához. Könnyen élünk, van eledelünk. Mindig találunk valamit, amit otthagytak a nagyok...

Damanaka rosszallóan szólt.

- Az a baj, hogy te csak a hasaddal törődsz. Mert helyes a szólás:

Aki csak a gyomrának él, magának való bolond,

Árpát kér mindig a kacsa, egyebet ő sose mond...

Karatakát azonban nem lehetett meggyőzni.

- Mi nagyon is jelentéktelen alattvalók vagyunk Pingalaka előtt. Eszemben sincs, hogy dolgaiba avatkozzam, mert helyes a szólás:

Kis ember tartsa a száját, kérdezetlen ne szóljon.

Elzavarják, kigúnyolják - csak távolba maradjon.

- Jaj ne beszélj így! - szól rosszallóan Damanaka. - Elfelejtetted, hogy helyes a szólás:

Ha kicsi vagy s távol maradsz, ha méghozzá szavad sincs,

Eltűnsz, mint porban a gyémánt, az elveszett drága kincs.

- Tán valami terved van? - kérdezte Karataka. Damanaka fölvette arcára a bölcs kifejezést, s így szólt:

- Királyunk gondolatai most zavarosak. Udvara is tanácstalan. Hogy mi történik, senki sem tudja... Most odamegyek eléje, hízelgéssel kiveszem a titkát, aztán eloszlatom félelmét. Okos és bátor vagyok!

Karataka csak mosolygott.

- Te oszlatod el a félelmét? Hogyan?

- Sok mód van erre... - válaszolta - hamisság, képmutatás, harc és óvatos várakozás, vagy lesben állás. Soroljam még? Valamelyik ellen felajánlom ravaszságomat s ezzel eloszlatom a félelmét...

- De miből sejted, hogy királyunk, a félelmetes, maga is fél? - kérdezte Karataka.

- Óh, erre könnyű rájönni. Már Manu is mondta, pedig rég volt, hogy a Manvantara elkezdődött, s ő még előtte járt a Földön. S azóta is helyes a szólás:

A félelem súlyos teher, ha valakin rajta ül.

Nyugtalan a szeme, szája, agya forró, vére hűl.

- Én most bátor leszek, bátrabb, mint valaha. Eloszlatom az oroszlán félelmét. Ha ezt meg tudom tenni, a király a befolyásom alá kerül. Miniszter leszek én, az apám helyett.

- Te akarsz miniszter lenni? - kérdezte Karataka és már nem mosolygott. - Hiszen azt sem tudod, miként szolgálja királyát a miniszter!

Damanakát már nem lehetett eltántorítani tervétől. Vígan vakkantotta: - Én ne tudnám? Hiszen helyes a szólás:

Miben áll a nagy tudomány, miniszter tudja mindahány! Ha királyod hozzád beszél, sokáig élj! - kiáltsd, s ne félj!

- Milyen okos vagy te! - csodálkozott Karataka -, de hát mivel lépsz eléje? - Majd óvatos leszek, mert helyes a szólás:

Magból fa nő, ha hull eső

Beszéd közben szóra szó jő.

- Csak azt teszem még hozzá magyarázatul, a bölcsességet anyám tejével szívtam magamba. Apám pedig azt tanította... de hisz erre neked is emlékezned kell!, hogy csak keveset szabad beszélni. S ha már szólunk, jól válasszuk meg az időt s az alkalmat.

Karatakának még mindig voltak aggályai. - Vigyázz, mert helyes a szólás:

Bátran szólok király előtt! Kemények ők! Okos legyek!

Körülöttük kígyónépség, ők szilárdak, mint a hegyek!

- Igazat szóltál - válaszolta Damanaka. - De amit én tudok, az is igaz, mert helyes a szólás:

Megtudhatod, hogy akivel szemben állsz az vajon milyen?

S ha ezt tudod, emberedet vezetheted kényelmesen.

- Hát ha így áll a dolog - felelte Karataka -, akkor tüstént eredj is és szerencse kísérjen utadon.

Damanaka magabiztos volt, főhajtással köszönt Karatakának és kilépett a bokor rejtekéből.

Pingalaka éberen figyelő szeme mindjárt észrevette s odamordult udvarmesteréhez.

- Koppants csak a bambusszal! Úgy látom régi miniszterünk fia szeretne elém járulni. Engedd a közelembe, meghallgatom...

Ahol a bambusz lekoppant, a kijelölt helyen Damanaka leült. Az állatok királya hatalmas körmökkel ékes, óriás jobbját feléje nyújtotta. Nagy megtisztelés volt ez, de még nagyobb az óvatosan figyelő uralkodó szívélyes kérdése.

- Hogy szolgál az egészséged? Régen láttalak!

Damanaka tudta, mi az illem. Elkészített mondókáját elkezdte:

- Uram, királyom! Mért jöjjön az, aki nem hiányzik? Most se jöttem volna, ha nem látom elérkezettnek az időt! Az én hűségem töretlen volt eddig is. A királynak kicsire és nagyra egy-formán szüksége van. A kóró is hasznára lehet, hogy fogát piszkálja vele, hogyne lenne hasznára, akinek Iába és szája van! Apám is hűségesen szolgált, királyom. S mert te bölcsen úgy intézkedtél, hogy más álljon a helyére, mi, fiai azért mindig hűségesen a nyomodban jártunk. Nem azért tettük ezt, hogy minket helyezz vissza apánk méltóságába, hanem mert tisztelünk és becsülünk. Tudjuk, óh hatalmas király, hogy helyes a szólás:

Oda teszik, hová való, drágakövet és szolgát

Homlokékkel nem övezi senki sem lábaszárát.

- És ha a király a homlokékét mégis a lábán hordja s idő előtt elveszíti, vagy elkoptatja, ez nem a homlokék hibája, hanem a királyé. Ez a válaszom, Uram, királyom kitüntető kérdésedre. És csak azzal toldom meg, hogy helyes a szólás:

Ki drágakőt üvegnek tart, s üvegnek néz ékkövet

Elriaszt az maga mellől önérzetes lelkeket.

- Én sakál mivoltomban önérzetes vagyok s mert sakálnak születtem, ezért engem sem lenézni, sem megszólni nem lehet.

Pingalaka a sakált egy szemvillanással félbeszakította:

- Hagyjuk ezt! Mindegy most, hogy milyenek a képességeid! Az a tény, hogy régi miniszterünk fia vagy. Ez feljogosít, hogy a kívánságodat kimondd! Halljam hát!

- Van ugyan közölni valóm, de nagyon sokan hallanák, ha most kimondanám. Én úgy tanultam apámtól, hogy helyes a szólás:

Nem titok az soha többé, mit négy fülnél több meghallott,

Megjárta az okos, hogyha hat fül előtt titkot vallott.

Az oroszlán intett. A párducok, tigrisek, farkasok tüstént hátravonultak. Mikor kettesben maradtak, Damanaka megszólalt.

- Láttalak, Uram, királyom, amikor szomjadat oltani a folyó felé indultál. Azt is láttam, hogy megálltál. Aggaszt, hogy mi volt az oka?

Pingalaka zavarba jött és nem válaszolt egyenesen.

- Megálltam! - felelte. - Nem volt ennek semmi jelentősége. Damanaka ekkor sürgősen visszavonult.

- Ha nem mondhatod meg, kérlek ne haragudj, hogy kérdeztem. Nem lett volna szabad elfelejtenem, hogy helyes a szólás:

Hogy mi illik, mi nem illik, azt az okos megfontolja.

Amit mond és amit beszél, alaposan meggondolja.

A királyt ezzel, úgy látszott, meggyőzte, mert így szólt:

- Úgy látom, te érted a dolgodat... Mondd, hallottad azt a rettentő hangot? Damanaka vállat vont.

- Az is valami?

- Olyan nagy valami lehet, hogy legszívesebben elmenekülnék ebből az erdőből.

- Ugyan miért? Miért követnél el ilyen meggondolatlanságot?

Pingalaka a távolba nézett és így válaszolt.

- Ki tudja, milyen óriás érkezett az erdőbe? Ki tudja, milyen hatalmasság az, akinek ekkora hangja van?

Damanaka a bölcsességét csillogtatta:

- Puszta hangtól megijednél te, az állatok királya? Őseid foglalták el az erdőt s te ilyen könnyen elhagynád? Mily sokféle hang van a világon! Madár, majom, síp és fuvola! Morgás, bőgés, ének és kagylótrombita! Számold csak el királyom, bölcsességed és hidegvéred ne hagyjon el, mert helyes a szólás:

Amikor őt megtaláltam, ízes, hájas, azt gondoltam.

Rárontottam, belébújtam, ám csak száraz bőrt rághattam.

- Hogyan is volt az? - kérdezte az uralkodó. Damanaka azonnal mesélni kezdett.

A sakál és a dob

Egy elhagyott csatatéren, feldúlt erdő tépett lombja alatt kerek dob árválkodott. A holttesteket már rég összeszedték, csontok nem fehéredtek ott, csak a dob hevert a törött ágak alatt. Mikor a szél fújta - a lecsüngő ágak odaverődtek a dobhoz. Döngő hang kongott ilyenkor és messze szállt.

Egyszer arra kószált egy csontsovány, nagyon éhes sakál. Meghallotta a hangot s a rémület elvette hangját. Reszketve hallgatott, le kellett ülnie vékony lábaira.

- Az irhám kell mentenem! Jaj nekem! Csak ne lásson meg, ne vegyen észre az a szörnyóriás, akinek ilyen hangja van... ilyen rettentő hangja...

A hang megint kongatott, de nem jött közelebb. A sakál lassan magához tért rémületéből és gondolkodni kezdett.

- Apám és anyám ebben az erdőben születtek. Az ő apjuk és anyjuk fölé is ennek az erdőnek lombja adott védelmet. Elhagyhatom hát én az ősi örökséget? Ha ijedtségemben most elszaladok, késő lesz a szánom-bánom! Mielőtt bármit is tennék, kiszaglászom: honnan jön a hang...

Összeszedte minden bátorságát, legyőzte rettentő félelmét, lassan szaglászva, vizsgálódva közeledett a hang felé. A hátán égnek állt a szőre, mikor a dobot megpillantotta... Figyelte... látta hogy nem mozdul. Közelebb ment és maga is ráütött egyet. A kongó hangtól már nem ijedezett, ujjongva nyalta a száját.

- Csakhogy végre ennivalót leltem! - vakkantotta. - Mennyi hús! Mennyi háj! Mennyi vér lehet benne!

Rárontott tüstént a dobra s a vastag bőrbe mélyesztette körmét, fogát. Egy foga azonnal kitört, de ezzel most nem sokat törődött. Felszakította akkora darabon, amekkorán bepréselte magát. Bent a húst, a hájat kereste, de csak száraz fát talált. Búsan bujt elő a dobból és még búsabban ismételte, hogy helyes a szólás:

Amikor őt megtaláltam, ízes, hájas, azt gondoltam.

Rárontottam, belébújtam, de csak száraz fát rághattam.

*

- Így jár az, aki a távoli ismeretlen hangtól megijed! - fejezte be a mesét Damanaka. Pingalaka király udvarára mutatott.

- Gondolod, hogy csak én ijedtem meg? Nézd! Mindenkiben benne van a félelem. Hát akkor én hogyne félnék és mondd meg nekem, hogyan legyek bátor?

- Olyan a szolga, mint amilyen az ura. Ne végy te példát róluk, hanem te mutass nekik követni érdemes példát! Szedd össze, Uram, királyom minden bátorságodat! Addig én utánanézek annak a hangnak. Ha jelentésemmel visszatérek majd, bölcsen eldöntheted, hogy s mint cselekedjél! Pingalaka nem akart hinni a fülének.

- Jól hallottam? Te odamerészkedsz?! Damanaka hősies arcot vágott.

- A hű alattvaló nem sajnálja életét, ha királya kedvét keresi! Az állatok királya nagyon meghatódott.

- Menj hát, bátor hősöm! Kísérjen szerencse fölfedező utadon!

Damanaka leborult előtte, majd messze hátrált, mielőtt útnak eredt. Amikor eltűnt, az oroszlánt még nagyobb félelem fogta el. Remegve mondogatta.

- Nem cselekedtem helyesen... a sakál nem lehet őszinte, hiszen apját elkergettem a közelemből... lehet... s mért ne lehetne, hogy bosszút forral ellenem. Itt nem is maradhatok tovább! Még ide vezeti az ismeretlen óriást és együttesen törnek rám! ... másutt kell várakoznom... keresek rejteket...

Ahogy elgondolta, úgy is tett. Udvarát elküldte s ő elbújva az erdő sűrűjében, lesben várakozott. Damanaka eközben odaért, ahol Szandsívaka legelt. Mindjárt felismerte és ekként gondolkozott:

- Hogy került ide? Bár ez most mindegy! Tökéletesen mindegy! Céljaim érdekében felhasználom... Nagy barátságot melengetek közöttük, majd nagy harcot szítok s közben Pingalakát úgy befolyásolom, ahogy akarom. Mert jól tudom én, hogy helyes a szólás:

Szolga beszédére az úr nem nagyon figyel oda.

De ha bajából kimenti, azt mondja: okos szolga.

Ezt mondogatta magában, míg Pingalaka rejtekhelyét szimatolta. Mikor az oroszlán a sakált közeledni látta, úgy tett, mintha cseppet sem lenne izgatott. Damanaka is közömbös arccal járult királya elé s mint az előbb, most is leült.

- Láttad-e az óriást? - kérdezte tőle Pingalaka. A sakál bólintott és az oroszlán tovább faggatta. - Valóban láttad?!

- A király előtt csak igazat szabad szólni!

- Nos, akkor úgy látszik, csakugyan láttad, mert én a királyod vagyok. De mert király vagyok, azt is tudom, hogy az a csodaóriás azért nem bántott téged, mert észre sem vett, olyan kicsi vagy.

Damanaka szerénykedett.

- Eltaláltad, óh, nagyuram! Hatalmas ő, én hitvány vagyok. Ám mégis - ha te is akarod, uram - szolgáddá teszem a hatalmas ismeretlent.

Az oroszlán nagyot sóhajtott, szíve máris könnyebben dobogott. - Elég erős, elég ravasz vagy, ha ezt valóban véghez tudod vinni.

- Ha valakinek esze van, nincs előtte lehetetlen, mert helyes a szólás:

Többet ésszel s nem erővel, ezt mondják az okosok.

Egy kis egér többet tehet, mint százszámra lovasok.

Pingalaka királyi fenségében kiegyenesedett. Kegyesen nézett Damanakára.

- Az óriást békességében hozd elém! Ha ezt békességesen el tudod intézni, diplomata mivoltodról adsz bizonyítványt. A jó diplomatának pedig minisztereim között a helye. Ez a határozatom, te pedig cselekedj!!

Damanaka szemében vörösen csillogott a diadal. Tüstént a bikához osont, észrevétlenül megközelítette és rákiáltott:

- Óh, te balga Bika! Mily vakmerő vagy! Hogy merészelsz egész álló napon át ily durva hangon, ily erősen bömbölni? Pingalaka, az erdők királya megtiltja ezt neked!

Szandsivaka meglepetten nézett a hang irányába. - Kicsoda üzent nekem?!

Damanaka rosszallóan kérdezte.

- Lehet, hogy él a világon, aki Pingalakát, az oroszlánt ne ismerné?! Hát ha eddig nem ismerted, majd a magad kárából okulhatsz! Ott áll, egész felséges udvarával a nagy fügefa alatt! Szandsivaka busa nagy feje bánatosan lehorgadt.

- Úgy látszik, meg kell halmom! - bömbölte fájdalmasan. - Pedig oly szép volt itt az élet! De úgy látom, te jószívű vagy, Beszéld rá uradat és királyodat. hogy tűrjön meg itt és ne bántson.

Damanaka dölyfösen bólintott.

- Úgy látom, életbölcsességet tanultál! Ezt minden valamirevaló teremtménynek tanulnia kell! Tehát várj rám, én jóindulattal vagyok irántad. Megkísérlem, hogy a királyt megengeszteljem. Szandsivaka nagy bánatos szemével bámult a tovaszaladó sakál után és nem bírva fékezni nagy indulatát, hatalmasat bömbölt utána.

Mintha Damanaka vinné a szörnyű erejű hangot, minden visszhangjával együtt a király elé. Feszülten várakozott az udvar s már ismét csatarendben állt.

- Uram, királyom! - lihegte a sakál a nagy futás után -, ha tudnád, mily magas vendége van a birodalmadnak! A magasztos Siva isten küldte ide legelni hátas bikáját! Alig mertem megszólítani. Kérdésemre az felelte, hogy Siva, a magasztos, ezt az erdőt választotta ki nekem, hogy itt kedvemre legeljek, bömböljek és heverjek. Dsamna folyót egész hosszában nekem adta, hogy ahol kedvem tartja, ott oltsam szomjamat! A folyót, az erdőt mindenestül nekem ajándékozta, hogy játsszam, ahol akarok...

Pingalaka király torka ijedtében összeszorult.

- Óh, hogy én erre nem gondoltam! Miként is lehetne, ha nem így?! Fűevő, szelíd bika a magamfajta teremtmények között! Siva akarata és védelme nélkül már rég elpusztult volna itt! Remélem, nem bántottad meg?

- Siva őrizzen tőle! Nagyon óvatos voltam. Úgy gondoltam, ha Siva bikán lovagol, az ő magasságos hitvese, Csandiká, oroszlán hátán száguld át a világon. Azt mondtam tehát, hogy te vagy ez az oroszlán és ezt az erdőt régen-régen Csandiká ajándékozta neked. De nehogy félreértsen és szent haragra gerjedjen, azonnal hozzátettem, ha Siva isten ideküldött, biztosan azért tette, mert tudta, hogy Uram, királyom szívesen látott vendége leszel! Jöjj velem, hozzávezetlek, hogy testvéri szeretetben az időt vele töltsd. Együtt morogjatok, együtt ordítsatok, együtt bömböljetek, ha úgy hozza kedvetek. A bika barátságosan bólintott, de előbb - úgymond - járuljak eléd és határozott ígéretet kérjek tőled, hogy semmi baja nem történhet.

Pingalaka nagyon meghatódott s nagy melle dagadt a büszkeségtől. Kihúzta magát és így szólt:

- Tudós miniszterem vagy! Ennél okosabban akkor sem szólhattál volna, ha az én parancsomat teljesíted, mert szívem szerint beszéltél! Most menj vissza és közöld vele, hogy semmi baj nem érheti erdőmben, hol királyi méltóságom és akaratom számára teljes biztonságot ad. De egyben ő is biztosítsa számomra, hogy személyemet nem kell védenem az ő felgerjedő haragjától. Ha ezt megígéri, azonnal vezesd elém.

Damanaka tisztelettudón meghajolt és visszahátrált a miniszterek és tanácsadók között. Az-tán futásnak lendítette lábait. Szíve úgy kalapált a mellében, majd kiugrott. De nem a fáradtságtól, hanem az örömtől, mert látta, hogy a király bízik benne és tervének első részét sikeresen vitte véghez. Mikor azonban a bikához ért, letörölte arcáról az örömöt, szertartásosan közeledett feléje és így szólt.

- Szandsivaka! Örvendj velem! Uram és királyom megesküdött, hogy nem lesz bántódásod! Azt parancsolta nekem, vezesselek hozzá! Bátran jöhetsz. Az ő szeretete biztonságot jelent számodra. Csak egyet ne feledj. Az én ügyességem és jóindulatom vívta ki számodra a királyi kegyet. Ha velem egyetértésben maradsz, nem jársz rosszul. Miniszteri méltóságom mindenkor erősséget jelent számodra is, mert helyes a szólás:

Bárkinek is vagy a fia, bárki vagy az udvarnál,

Jól vigyázz, mert Dantila is elbukott egy szolgánál.

- Hogy is volt az? - kérdezte Szandsivaka. Damanaka pedig lehasalt a fűre és mesélni kezdett.

Dantila és Górambha

Volt egyszer egy pompás város, Burdvan. Gyönyörű épületei voltak: aranyos csillogású templomai, smaragdzöld erdői, tarka piacai. Nagy pompában élt a város királya. Különböző városokkal, államokkal virágzó kereskedelmet folytatott s ezeket a nagy hasznokat jelentő üzleteket Dantila ügyes keze, a dúsgazdag brahman bonyolította le. Mert nemcsak ügyes, de eszes is volt, intézkedései egyformán jót hoztak királynak, polgárnak, sőt még az idegen államoknak is. Hozzá hasonló szakember nem volt több a király udvarában. S ez nem volt könnyű feladat, hiszen helyes a szólás:

Ha a király javát nézed, vigyázz! meggyűlöl a nép.

Ha a nép érdekét véded, kiderül az ellentét.

Megtalálni nagyon nehéz az arany középutat

Hát még akit király és nép becsül s keresve kutat.

Pedig ez így volt hosszú éveken át. Burdván városának kereskedelmét Dantila bölcsen irányította. Nem is volt már fiatal abban az évben, amikor nagyobbik leányát férjhez adta.

A fényes, pompás városban fényes és pompás volt ez a nagy esemény. Hivatalos volt az esküvőre az egész város nemes polgársága s egész udvarával együtt maga a király is megtisztelte ügyes, hűséges alattvalóját azzal, hogy a szertartáson részt vett.

Mikor a szertartás végetért, Dantila házába vezette a királyt és boldog büszkeséggel mutogatta kincseit. Ezalatt a vendégek helyet foglaltak az asztaloknál. A legelőkelőbbeknek terített asztalok egyikénél a király szolgája - Górambha terpeszkedett. Dantila - amikor meglátta - haragra gerjedt és gallérjánál fogva kilökte a házából.

Górambha megalázottan, szégyenkezve ballagott haza és bosszút forralt. Nem volt nyugalma. Mindig azon törte a fejét: hogyan árthatna Dantilának. Egy éjszaka jó ötlete született, úgy érezte, ha ezt végre tudja hajtani, Dantila ragyogó ege egyszerre beborul. Alig várta, hogy megvirradjon.

A király még ágyán szendergett, ő ott tett-vett az ágy körül s mintha magában beszélne, halkan motyogni kezdett.

- A király se aludna ilyen nyugodtan, ha tudná, hogy a királynét Dantila ölelgeti... A király szeméből kiröppent az álom, megragadta a szolga torkát és rákiáltott.

- Mit mondtál? Dantila a királynét ölelgeti?!

Górambha erre is felkészült s most úgy tett, mintha álmos és ijedt lenne, dadogva válaszolt.

- Fenséges királyom! Életem is halálom is a kezedben van... Szenvedélyesen szeretem a kockajátékot! Egész éjjel játszottam! Sokat veszítettem... most félig alszom még, azt sem tudom, mit beszélek! Kegyelmezz, uram!

A király elengedte a szolgát, de a fullánk benne maradt. Tudta jól, hogy Dantila szabadon jár-kél a palotában s azt is, hogy a szolgák mindent látnak és hallanak. Valószínűnek tartotta, hogy Górambha nem álmában beszélt, hanem az igazat mondta. Hiszen a részeg és az álomlátó könnyen kikotyogja titkait... s hogy milyenek a nők - nagyon jól tudta. S nemcsak tapasztalásból, hanem mert helyes a szólás:

Óh, te nő, te állhatatlan! Ide kacsint, oda szól!

Kit választ hát? Hová gondol? Tudja ő ezt nagyon jól!

Kedves szíves valahánya, ha alkalom másra nincs,

Erényes is tisztességes! Valóságos drága kincs!

A király szíve beteg lett, gondolatait megmérgezte a hajnalban elsuttogott rosszindulat. Nem bírt beszélni Dantilával s néhány keserves nap után látni sem akarta, kitiltotta a palotából.

Dantila nem tudta, mire vélje a dolgot. Megdöbbent a király kegyének elvesztésén s mintha a lába is gyökeret eresztett volna, úgy állt a kapu előtt. Ám Górambha nem bírt kárörömével, nevetve odarikkantotta a kapuőrnek.

- Hej! Hallottátok-e? Dantila a király kegyeltje volt éveken át. Büntetett és ajándékozott! Jó lesz, ha vigyáztok és nem utasítjátok el, mert ti is úgy jártok, mint én! Megfogja gallérotokat és kipenderít!

Dantila mindjárt tudta, honnan fúj a szél.

- Ki más okozhatta az egészet? - gondolta - Górambha! Becstelen, hitvány szolga! Ez a bosszúja. De ha én most bosszúra bosszúval válaszolok, ő ismét kieszel valamit...

Amíg hazaért, azon törte a fejét, hogyan hozza helyre a történteket. S amint leszállt az est, elküldött Górambháért és házába invitálta.

- Óh, te kedves Górambha! - szólt hozzá.- Hallottam megjegyzésedből, hogy neheztelsz rám. Úgy látszik, nem értettél meg! Én nem azért dobtalak ki akkor a házamból, mert a rangodat kifogásoltam, hanem mert a tanácsadók asztalához ültél, hol királyi titkok hangoztak el. Nézd, szeretetem és megbecsülésem, - no meg a jóvátételem - jeléül, neked ajándékozom ezeket a szép ruhákat. Teljék bennük örömöd...

Górambha szívét is, arcát is öröm ragyogta át. Ilyen szép ruhái még sohasem voltak. Lelkesedéssel és vidáman kiáltotta.

- Uram! Dantila! Ne haragudjunk egymásra! Ezzel a megtiszteléssel jóvátetted azt a nagy szégyent, melyet rám hoztál... Én is jót teszek veled. Tudod, okos és használható vagyok. Bebizonyítom előtted, hogy így van, azzal, hogy a király kegyét visszaszerzem számodra.

Még meg is ölelték egymást s a szolga büszkén, elégedetten távozott. A palotában szobáról szobára járt. Nem bírt aludni, alig várta a reggelt. Amikor aztán ott rakosgatott a még szunnyadó király ágya mellett, mintha magában beszélne, halkan motyogta.

- Érthetetlen előttem, mért eszik az uralkodó uborkát, ha az illemhelyre megy...

A király pedig azóta mindig figyelte, mit beszél a szolga, most tüstént felugrott, torkon ragadta Górambhát és rákiálltott.

- Ostoba szolga! Micsoda szemtelenséget beszélsz?! Mikor láttál te engem uborkával illem-helyre menni?!

Górambha erre is felkészült. Alázatosan, kétségbeesést színlelve rogyott térdre a király előtt.

- Fenséges királyom! Életem is, halálom is kezedben van! Szenvedélyesen szeretem a kockajátékot. Egész éjjel játszottam és sokat nyertem... Most félig vagyok csak fenn, félig aluszom! Azt sem tudom, mit beszélek...

A király megvetően elfordult. Visszafeküdt az ágyára s így elmélkedett.

- Még ilyet! Hogy én uborkát eszem az illemhelyen! Ha ez ilyen képtelen hazugságokat beszél össze, akkor az sem lehet igaz, hogy Dantila a királynét ölelgeti! S én emiatt az ostoba beszéd miatt leghasználhatóbb miniszterem űztem el magam mellől! Elűztem. Igazságtalan voltam és még kárát is vallottam, mert máris rosszabbul mennek ügyeim.

Mikor felkelt, új rendelkezéseket adott ki. Dantilát visszahívta és engesztelésül saját királyi ruhatárából drága ruhákat és kincses házából értékes ékszereket választott számára. Visszahelyezte régi méltóságába s közben egyre mondogatta magának, hogy helyes a szólás:

Bárkinek is vagy fia, bárki vagy az udvarnál

Nem biztos, hogy okosabb vagy egy fecsegő szolgánál.

*

A sakál elhallgatott, Szandsivaka is csendben maradt és kérődzött, aztán morogva, dörmögve szólt. - Értettem, Damanaka! Értettem! Legyen úgy, ahogyan akarod!

A sakál máris sarkon fordult és intett a bikának, hogy kövesse. Úttalan utakon csörtetett végig a hatalmas állat a kicsi után. Nemsokára megérkeztek a tisztásra s ebben a pillanatban Szandsivaka hátán a szőr ijedtében égnek meredt. Ott állt a király a fügefa alatt s kissé tágabb körben az udvari nép...

Sok idő azonban nem maradt a félelemre, Damanaka az uralkodó elé ült. - Uram, királyom! Teljesítettem parancsodat!

Szandsivaka tisztelete jeléül a földet kaparta és meghajolt. Pingalaka félelmetes karmokkal ékes jobbját a bika felé nyújtotta és barátságosan megkérdezte.

- Elmesélnéd, barátom, hogyan kerültél ide a birodalmamba, hol ember sem jár?

A bika röviden elmondta, hogy mi történt vele. Elbeszélése közben Pingalaka, a "gazdám" megnevezés alatt mindig Siva istenre gondolt, ezért jóindulata cseppet sem halványodott.

- Itt mellettem biztonságban élhetsz - mondta végül. - Szabadon járhatsz-kelhetsz, mert védelmem alatt tudhatod magad. Csak nagyon messze ne távozz tőlem, mert tudod, alattvalóim hússal táplálkoznak...

Szandsivaka megelégedése jeléül elbömbölte magát, erre meg Pingalaka idegesen megrán-dult, szőre felborzolódott, ám csak egy pillanatig. Mikor aztán félelmét legyőzte, a bikával együtt ügetve, udvara kíséretében lementek a folyóhoz, hogy szomjukat oltsák. Megnyugodva és megkönnyebbülve hozta Pingalaka újabb intézkedéseit. Az uralkodás nehéz terhéből Damanaka és Karataka hátára rakta át a rendfenntartás és büntetés jogát, ő pedig az új és méltó barátjával együtt heverészett és jóízűen beszélgetett. Lassanként kicserélték bölcsességüket.

Szandsivaka nagyon okos, tanult bika volt. Nem hiába forgatta az életbölcsesség könyveinek lapjait. Ezért aztán már néhány nap múltán észre lehetett venni, hogy Pingalaka mennyit tanult tőle. Kezdte levetkőzni erdei szokásait és művelt, felsőbbrendű szokásokat vett át. Mindig kettesben voltak, alattvalóit távol tartotta a király és még Damanakát és Karatakát sem engedte közelükbe.

Ebből különböző hátrányok keletkeztek. Az állatok elégedetlenkedni kezdtek, hiányzott a király ereje, tekintélye, kevesebb élelem került eléjük s ami azelőtt elő sem fordulhatott - most széthúztak az állatok. Külön utakon jártak és marakodtak egy-egy jó falatért. Csavargásaik során előfordult, hogy egymást is megsebezték. Mert helyes a szólás:

Tőle ha már semmit sem vár, elhagyja erős urát

szolganépség, mint madarak lombfahullott száraz fát.

A két sakál is sokat éhezett. Lesoványodtak, elszomorodtak és sunyin villogó szemükkel lopva az oroszlán felé sandítottak.

- Hát ezt nem gondoltam! - mondta Damanaka. - Nézd mennyire érvényesül Szandsivaka tanítása. Ha ez sokáig tart még, királyunk megeszi a füvet. Udvara máris elcsavargott. Itt tenni kell valamit!

- Igen, valamit tenni kell - ismételte Karataka. - Szólnod kellene a király előtt, mert így minden felelősség bennünket terhel. Mert helyes a szólás:

Elefántok és tevék a jó útról letérnek,

Ha gazdájuk másra figyel, vagy sátorban henyélget.

- Te is hibás vagy, Mért kellett ide hoznod? Mért avatkoztál a király dolgába?

- Igazad van! - felelte Damanaka. - Hibás vagyok. Úgy jártam, mint az egyszeri sakál, hát helyes a szólás:

Sakálnak az lett a veszte - kosok közé bemászott

Borbélyné meg: megjárta, hogy Takácsnéval komázott.

- Hogyan is volt az? - kérdezte Karataka.

Damanaka behúzta vékonyát, leereszkedett az avarra, úgy kezdte el a mesét.

Akik pórul jártak

Egy nagy hegy oldalában, sűrű erdő rejtekében magányos csendes kolostor állt. Nem volt sok lakója, csak néhány kolduló barát. Ezek közül egyik, akit Déva-sarmannak neveztek, az évek alatt lassan meggazdagodott. Pénzt gyűjtött, s mivel senkiben, még a többi barátban sem bízott, apró zsákocskáját sohasem tette le, éjjel-nappal a hóna alatt tartotta. Tapasztalta saját gondján, hogy gond a pénzgond, ha van, azért, ha nincs, azért.

Egyik kolduló útján a barátot egy ágrólszakadt szegény pária figyelte, majd kileste, hogy pénze van s azt is, hogy hol rejtegeti. Elhatározta csendben, magában, hogy a pénzt megszerzi. De hogyan? - Magas a kolostor fala, erős a kapuja, nem lehet betörni. De minden helyzetre van megoldás! A szerzetes is levetheti még előttem ruháit, csak okosnak kell lennem, hogy megbízzon bennem és tanítványául fogadjon.

Ettől kezdve mindig a barát útjába került, illedelmesen köszöntötte a szenteknek és a risiknek kijáró tisztelettel.

- Dicsőség Siva istennek!

És mindig meg is érintette homlokát, mellét, két vállát, két karját és lábait, amint az előírás parancsolta. Egyszer aztán megszólította a barátot.

- Tiszteletreméltó uram! Rövid ez a földi lét az örökkévalóságban! Elfolyik az ifjúság, mint a hegyi forrás vize. Olyan a férfikor, mint a szalmaláng, máris itt az ősz, a tovasuhanó felhőárnyék. Olyan a házasélet is. Szerelem, barátság, gyermeknevelés. Rájöttem én mindenre! Taníts meg, uram, miként vigyem át hajómat a földi élet nagy tengerén? - fejezte be és könnyeit törölgette.

A barát meghatódott.

- Boldogok azok, kedves gyermek, akik az élet földi örömeitől már ilyen fiatal korukban elfordulnak. Mondd, mi a neved?

- Asadha-bhuti a nevem...

- Asadha-bhuti. Te, gyermekem, ifjúságod teljében megtalálhatod a nagy megnyugvást. Mert nagy az áldozatod. Öreg korukban sokkal többen elérik a megnyugvást, amikor testi erőik már rokkantak. De aki ifjúságát és fiatal erejét Siva istennek ajánlja, annak áldozata nagyon kedves az ég előtt. Ha bölcsen akarod hajód kormányozni, akkor azt mondhatom, legjobb útitársad a vezeklés. A vezeklők közt nincs különbség szudra (rabszolga), csandála (pátria), vagy brahman (felső kaszt) között, ha vezeklővé leszen. Haját befonja, testét hamuval szórja be és Siva beavatását várja... tegyél így te is...

Asadha-bhuti - a pária - a barát lábaihoz borult és alázatosan kérte:

- Tiszteletreméltó uram! Légy hozzám megértő, engedd, hogy melletted maradjak! Déva-sarman lehajolt és vállait illette.

- Állj fel, gyermekem! Jöjj utánam. A kolostorba ugyan be nem engedhetlek, mert vezeklő vagy és társas élet már nem való a vezeklőnek. De ott áll egy szalmasátor a kapu előtt, abban ellakhatsz... Asadha-bhuti ügyes csirkefogó volt, így felelt hát:

- Fontosabb az elkövetkezendő élet a mainál, melynek nagy része már úgyis eltelt. Déva-sarman maga mellett tartotta a csavargót és oktatni kezdte. Az pedig szolgálta őt, köszvényes lábait, sajgó derekát nyomogatta, teát készített, ha úgy kívánta. A kolostorhoz érve aztán elváltak és csak a nappalok bizonyos óráiban találkoztak. A csavargó minden egyes találkozásnál megfigyelte a pénzeszsákocska helyét s azt, hogy a barát egy pillanatra sem teszi le. Türelme lassanként elfogyott, vezeklés-bűnbánat helyett így gondolkozott.

- Bizony, nem bízik bennem... mit tegyek? Megöljem? Megmérgezzem? Vagy egyszerűen csak hátulról leüssem? Hogyan vegyem el a pénzét?!

Már-már tettre került sor, amikor a kolostor elé vendég érkezett. A jövevény üzenetet hordott szét az egymástól távol álló kolostorokba.

- A Tisztulás ünnepe közeledik, tiszteletreméltó Déva-sarman - kiáltotta s azt is megmondta, a barát hova menjen és mikor induljon.

Asadha-bhuti elhalasztotta gyalázatos tervét, a barát pedig derűs lélekkel készülődött az útra. Nemsokára elérkezett az indulás ideje és Asadha-bhuti a szerzetessel tartott. Mindjárt másnap egy sebes folyóhoz értek, s mivel nagy meleg volt, a barát elhatározta, hogy megfürdik. Egy bokor mögött levetkőzött, pénzeszsákocskáját lopva köntösébe rejtette s miután Asadhi-bhuti lelkére kötötte, hogy a ruhákra gondosan ügyeljen, mélyen bement a folyóvízbe. A csavargó csak erre várt. Átkutatta a ruhákat, elvette a pénzt és amilyen gyorsan vinni tudták a lábai, elinalt visszafelé az úton.

Déva-sarman pedig nyugodtan hűsölt, fürdött a folyóban. Kellemes volt és hűvös a víz - jól érezte magát. De nemcsak ezért maradt oly soká, hanem mert elszórakozott azon amit látott. A parton két kos dulakodott. Előbb csak kihívóan nézték egymást, aztán acsarkodni kezdtek, majd leszegett fővel rontottak egymásnak s felvérezték homlokukat.

Egy sakál lesett rájuk a közeli bokorból. Amikor a vérszagot megérezte, közelebb ment és arra sompolygott, amerre elcseppenő vért talált. A kosok nagy dühvel verekedtek, a sakált észre sem vették. De a barát a vízben ülve azt gondolta:

- Ha ez a vigyázatlan sakál a kosok szarva közé kerül, szétlapítják.

A sakál mind közelebb merészkedett, mind több vért nyalt fel a földről, míg végül teljesen megvadult és mit sem törődve a veszedelemmel, az egymásnak rontó kosok közé vetette magát, s egy pillanat alatt vége lett.

Déva-sarman pedig azt gondolta: - Lám csak! Igazam lett!

S miután a viadal befejeződött, kijött a vízből és visszatért ruhájához, de a vezeklőt sehol sem látta. Tüstént átkutatta ruháit és pénzét sem találta. Keservében panaszosan kiáltozott, majd átkokat szórt rá és elindult a tolvaj nyomát keresni.

A nyomokat azonban már sehol sem találta és az alkonyat is közeledett, amikor egy faluba érkezett. A falu szélén egy férfi és egy nő jöttek szembe vele, a helybéli takács volt és a felesége. Mindketten az alkohol rabjai voltak, most is a kocsma felé tartottak, hogy szomjas torkukat öblögessék. Csakhogy Déva-sarman ezt nem tudta s megszólította őket.

- Napnyugta hozott a falutokba. Fogadj be vendégül éjszakára a házadba, a faluban egy lelket sem ismerek. Lelked javára szolgál, ha nekem a szerzetesnek szállást és vacsorát adsz, mert helyes a szólás:

Vendéget, ha hoz az este, fektesd le és el ne küldjed,

Ezen dől el - megnyered-e, vagy elveszted üdvösséged.

A takács nem valami nagy örömmel és szívélyességgel, de mégis csak azt mondta feleségének:

- Menj vissza a baráttal! Adj neki lábvizet, vacsorát és fekvőhelyet. Maradj otthon vele, én továbbmegyek és viszek neked is pálinkát.

Azt lehetett volna várni, hogy a takács felesége mérgelődik majd, hogy nem mehet az urával. De nem így történt. Talán még jobb lett a kedve tőle, mert udvarlójára gondolt, a régi mondást dúdolgatta, mert tudta, hogy helyes a szólás:

Nem jár az ember kint az utcán, ha fogy a Hold s fú a szél.

Férj ha távol, ablak tárul, kikapós nő vígan él.

Ezért aztán Déva-sarmant tüstént megetette, lábvizet tett el éje, s egy rozzant ágyat mutatott neki és máris az ajtóhoz libbent, friss kendőt csavart magára s visszaszólt.

- Tiszteletreméltó Barát! Mindjárt itt leszek, te csak vigyázz a házra. Barátnőm érkezett a városból, csak pár szót váltok vele...

Csakhogy alig perdült ki az udvarra, beleütközött az urába, aki máris italosan, pálinkásüveggel tántorgott hazafelé. Az asszony azonnal visszafordult, ledobta ünneplő kendőjét s a házban várta urát. De a takács nem volt annyira részeg, hogy ne vette volna észre és ne fogott volna gyanút. Úgyis hallott már egyet s mást a felesége hűségéről. Most gyanúja beigazolását látta, és durván megragadta az asszonyt.

- Te becstelen pára! - ordított részegen. - Most elcsíptelek! Hová készültél? Az asszony siránkozott.

- Mit beszélsz nekem, te goromba alak! Részeg vagy! Ki sem tettem a lábam a házból! Te küldtél haza! ..

A takácsot a tagadás még jobban felbőszítette, fütyköst ragadott és elverte az asszonyt s közben kiáltozott.

- Régen tudom, mit művelsz! Azt hiszed, nem hallottam?! Nesze, te jómadár!

Még ezután se csillapodott le haragja, fogta a jajveszékelő asszonyt, odacipelte egy cölöphöz és egy erős kötéllel hozzákötözte. S mint aki jó és alapos munkát végzett, ágyához botorkált, belezuhant és mély pálinkamámorba merült.

Elcsendesedett a ház, a takácsné sírása is elhallgatott, amikor megérkezett a barátnő, a borbély felesége. Üzenetet hozott. Előbb hallgatózott s amikor meghallotta a takács horkolását, odament a cölöphöz.

- Vár az udvarlód! - súgta. - Ott van a szokott helyen. Menj hozzá... A takácsné keserves sírása megint felverte a csendet.

- Hogyan mehetnék?! Nézd meg, milyen állapotban vagyok! Menj te, és vidd az üzenetem, hogy nem mehetek...

- Ugyan, ne szamárkodj! Vár ám a legény!

- Hiába vár! Nézd meg, milyen erősen lekötözött a férjem! Itthon van, részegen alszik és bármely pillanatban felébredhet!

- Dehogy ébred! Bepálinkázott, most horkol. Reggelig eltart a mámora. Kioldom a köteléket, te kötözz oda engem magad helyett, aztán eredj....

- Jó! Ha vállalod...

Megint csend lett. A kolduló barát azonban nem tudott aludni. Egyszer látja, hogy a takács felébredt. Némileg kijózanodva, eszébe jutott a lekötözött asszony. Békülni akart s ezért odaállt eléje s így beszélt hozzá:

- Ha megígéred, hogy megjavulsz, kioldom a kötelet...

A borbély felesége nem mert válaszolni, félt hogy a hangja elárulja. A takács megismételte szavait. A borbélyné még mindig nem mert válaszolni. A takács harmadszor is elmondta a bocsánatkérés-félét, de mikor látta, hogy válaszra sem méltatják, részeg haragjában beszaladt a házba, kihozta borotváját és egy nyisszantással levágta a borbélyné orrát.

Az asszony még sikoltani sem mert. A takács, miután bosszúját kitöltötte, sarkon fordult s morogva, átkozódva ismét lefeküdt.

Hajnal felé tért vissza a takácsné.

- Hamar jöttem? - kérdezte. - Emberem nem ébredt fel közben?

- Oldj el hamar - nyögte a borbélyné. - Nincs orrom, levágta az az őrült részeg! Engedj hamar, hogy hazafussak!

Ismét megtörtént a helycsere, a takácsné el is aludt a cölöphöz kötözve, Reggel a férje ébresztette fel. Odaállt eléje és hatalmasat ráripakodott.

- Megjött-e már a hangod? Vagy talán még erősebben megbüntesselek? Levágjam a füledet is?! De az asszony fölényesen szólt.

- Szerencsétlen mákvirág! Azt hiszed, önkényeskedhetsz velem? Ha igaztalan voltál hozzám és én erényes vagyok, akkor az istenek most nyomban ragasszák vissza az orromat a helyére, mivel ártatlanul oly sokat szenvedtem az éjjel.

A takács csak állt előtte, de a homályos sarokban nem látott jól. Ám a takácsné nem volt rest, szívbemarkoló hangon újra felkiáltott.

- Óh, Istenek! Tegyetek igazságot! Jaj, te ember, nézz ide! Ebben a pillanatban az orrom a helyére került! Istenek! Istenek! Te ember! Nézd meg, egész az orrom!

A takács tüzet csiholt, s fényénél nézte meg felesége orrát, melyet éppen olyannak talált, amilyen rég volt. Ha nem lett volna előtte a vértócsa, mely a borbélyné orrából folyt, azt hitte volna, hogy csak álmodta az egészet. Ennek láttára nagy félelem fogta el, nyomban eloldozta felesége kötelékeit és az ágyához támogatta. Azt sem tudta miként járjon kedvébe.

Déva-sarman csak a fejét csóválta s úgy gondolta, helyes a szólás:

Hol a férfi, ki túljárna ravaszkodó nő eszén?

Hazugságból él ő mindig, hűtlenség: dísz a fején.

S még azt is gondolta: a hibák tárháza a nő! Hamisságok fészke! Ingoványok örvénye! Föld, amelyben megbízhatatlanság terem s nektár, amelybe mérget kevertek! Elhamarkodva cselekszik mindahány és csalárd boszorkányságnak gyűjtőkosarai ők! S ha a férfi oly botor, hogy egyet közülük magához vesz, megérdemli, hogy kijátsszák és megcsalják!

A borbélynét nagy veszteség érte. A fájdalomtól és a hiúságát ért csapástól csaknem elpusztult. S még csak nem is jajgathatott, mert legnagyobb gondja az volt, hogy a maga szerepét hogyan leplezze. Az éjszaka hátralevő részét egyedül töltötte, mert a borbély a rádzsa udvarában borotvált. De reggel, mikor hazatért, az asszony igyekezett elrejteni arcát. Ez is könnyebben ment, mint gondolta: a borbély csak bekiabált a küszöbről, adja ki a többi borotvát tartalmazó tokot, hogy tovább folytassa munkáját, oda mehessen a polgári házakba, ahova hívták.

Az asszony merészet gondolt, A tokból csak egy borotvát vett ki és kidobta az ura lába elé. A borbély méregbe jött és visszavágta. Az asszony csak erre várt. Égre tartott karokkal, sikoltva rohant az utcára és jajveszékelve sikoltozta!

- Jaj nekem! Jaj nekem! Az uram levágta az orromat, pedig én soha nem adtam rá neki semmi okot, nem ártottam neki!

A szomszédok mindjárt poroszlóért futottak, a borbélyt lefogták és a feleségével együtt a bírák elé vitték, a szomszédok pedig tanúskodtak:

- Igazságtalanul bántalmazta és csonkította feleségét a borbély! Szolgáltassanak igazságot a bírák!

A bírák vallatták a borbélyt, de az nem tudott mit mondani. Ő sem tudta, hogyan történt. S mivel nem is védelmezte magát s az asszonyra sem mondott senki semmi becstelenséget, kimondták rá az ítéletet!

- A borbély bűnös! Húzzátok karóba!!

Déva-sarman látta, mint viszik a vesztőhelyre a borbélyt, s látta, hogy az asszony konoksága sem törik meg, előállt tanúskodni.

- Álljatok meg, Bírák! Ártatlan ez az ember! Nincs annak semmi bűne. Ha már senki sem szól mellette egy jó szót sem, hát hallgassatok meg engem és gondoljatok arra is, hogy helyes a szólás:

Sakálnak az lett a veszte, kosok közé bemászott

Borbélyné meg megjárta, hogy a takácsnéval komázott.

A bírák felfigyeltek rá és megkérdezték: - Hogy is volt az?

Errre Déva-sarman mindent elmondott amit látott és hallott.

Vallomása után a bírák a borbélyt felmentették s a borbélynénak büntetésből még a fülét is levágták.

A kolduló barát nagyon sokat tanult ezen útján. Nem is bánta már, hogy pénzét ellopták tőle, ennél nagyobb baj is érhette volna. De közben arra is rájött, hogy csak hiú öröm volt a pénz-gyűjtése. Fölkerekedett hát és könnyű szívvel indult tovább, hogy a Tisztulás ünnepére odaérjen.

*

- Hát ezért mondtam - fejezte be Damanaka a mesét, - hogy helyes a szólás:

Sakálnak az lett a veszte, kosok közé bemászott

Borbélyné meg megjárta, hogy takácsnéval komázott.

Karakata csak a fejét rázta.

- Egyet nem értek! Déva-sarman tudós, szent férfiú volt! A tolvaj pária mégis hogyan csaphatta be?

Damanaka így válaszolt.

Visnu isten is lépre ment, oly csalárd volt a takács

Istent játszott a szerelmes, s nyergelt Garuda-madárt.

- Hogy is volt az? - kérdezte Karakata, mire Damanaka még hosszabbra elnyújtózott és tovább mesélt.

A királylány és a takács

Élt valahol egy nagy városban két jó barát, a takács és a bognár. Barátságuk még gyermekkorukban kezdődött s férfikorukban sok közös munkában, mulatságban eltéphetetlenné edződött. Egyszer mindketten egy nagy ünnepségen vettek részt, melyet Visnu isten tiszteletére rendeztek. Sok idegen volt a városban s a nagy forgalomban egyszerre megláttak egy hatalmas, sötét bőrű elefántot. Az elefánt hátán, selymek, bársonyok és gyöngyös függönyök közt, csodálatosan szép lány utazott a templom felé a zarándoklók sorában. A lányt és elefántját díszes ruhákba öltözött nagyurak kisérték és ksatriják (harcosok) tartották tőle távol a tömeget. A király lánya volt s mikor a takács meglátta, Káma isten szerelem-tüzétől lángra lobbant a szíve. Mintha villám sújtotta volna le, úgy terült el barátja lába előtt, remegett, sápadozott, alig bírt lábra állni.

A bognár nagyon szerette barátját s most aggodalommal telve kérdezte tőle, mi lelte? A takács szomorú volt s így válaszolt.

- Mindig a barátom voltál! Most nagy szolgálatra kérlek! Rakass máglyát számomra és bocsáss meg nekem, ha valaha ellenedre tettem valamit...

A bognár szeme könnybe lábadt.

- Mi az oka ennek, barátom? Mondd el nekem őszintén, s ha mód van rá, segítek rajtad...

- Rajtam senki sem segíthet! Rakass máglyát, hadd pusztuljak el!

A jó barát nem tágított.

- Öntsd ki előttem szíved bánatát, S ha úgy látom, valóban nem lehet segíteni rajtad, akkor veled együtt én is meghalok!

A takács legott elmondta szívfájdalmát.

- Az a lány az oka és a delfin-jelvényű Káma isten végzetes akarata. Azóta sajog a szívem annyira, hogy ezt már nem is tudom elviselni.

A bognár előbb megijedt, aztán hamar megtalálta a vigasztaló megoldást.

- A király lánya! De még ha így is áll a dolog, még mindig jobb, mintha nagyobb baj lenne. Bízzál bennem s még a mai napon megláthatod szerelmedet...

A takács lehetetlennek tartotta ezt és elkeseredetten legyintett.

- Csak áltatsz engem. Hiszen lehetetlen számunkra, hogy bejussunk a palotába! Őrök állnak mindenütt, s a királylány lakosztályához még a szellő is csak lopakodva jár!

- Megfogadtam, hogy segítek rajtad - mondta konokul a bognár.

Aztán máris munkához látott. Könnyű, száraz ardsuna fából gyönyörű Garuda-madarat ácsolt. Kereket is készített hozzá, mellyel a fagarudát mozgatni lehetett. Emberi karokat helyezett szárnya alá. melyek buzogányt, kagylót, korongot és lótuszvirágot tartottak. Mellére ragyogó dia-démot illesztett. Mindez Visnu isten és szent madarának jelvénye volt. Amikor elkészült, olyan szép lett, hogy elállt a lélegzetük. Aztán megtanította a takácsot arra miként kell felülni rá, miként kell a kerekét mozgásba hozni, hogy a madár repüljön. Tanácsot is adott:

- Eredj a lányhoz Visnu isten alakjában. A hetedik emelet nagyon magasan van, el sem lehet hinni, hogy földi ember fölrepülhet oda. Azt gondolja majd, Visnu vagy és engedelmes lesz... Nagy volt a kockázat, de a takács életét adta volna a lányért. Mikor leszállt az éj fölrepült a madárral és beszállt az ablakán.

- Ébredj, lányka! - szólította megejtő hangon -, a tengerből keltem ki, hogy hozzád jöjjek. Elhagytam Laksmi istennőt, a feleségemet, mert fölfedeztelek a tiszteletemre rendezett mai ünnepen. Megszerettelek! Eljöttem, hogy szerethesselek...

A lány csodálkozva kelt ki az ágyából és megilletődötten állt előtte. Alig bírt megszólalni.

- Óh, Magasztos! Hogyan illenék én Tehozzád?!

A takács nagyon boldog volt a lánnyal. Ettől kezdve minden éjszaka fölrepült ablakába s oly gyorsan suhantak az éjszakák, mint az álom.

De semmi sem maradhat titokban ott, ahol sok ember lakik együtt. Egy napon észrevette egy szolga, másnap már többen tudtak róla, míg végül a király fülébe is eljutott. Felháborodva küldte a királynét, hogy kérje számon lányától, ki jár hozzá. Anyja kérdésére a lány pirulva vallotta be nagy szerelmét Visnuval.

Ezen az estén a palota minden ablakában lesben álltak és úgy figyelték a Garuda-madár hátán érkező Visnut. Mikor meglátták, a király öröme és büszkesége leírhatatlan lett.

- Nincs boldogabb ország a világon az én országomnál! Nincs boldogabb ember nálam! - kiáltott fel és megölelte feleségét. - Isteni vőm hatalmával uralmam alá vonom az egész világot! Ettől kezdve napirenden voltak a határsértések keleten, nyugaton, északon és délen minden szomszéd állammal. Ennek nem is lehetett más vége, mint ami lett. A szomszédos uralkodók szövetséget kötöttek egymással és nagy hadakkal támadták meg a királyt. Csakhogy a király nem is akart mást, tehát nem esett kétségbe. A királynét kéréssel küldte lányához.

- Leányom vagy s Visnu a vőm. Ellenségek támadtak birodalmamra, panaszold el férjednek szorongattatásomat. Kérd, hogy ellenségeimet, melyek a te ellenségeid is, semmisítse meg.

A lány elmondta atyja üzenetét, mire a takács eképpen válaszolt.

- Te, feleségek legszebbje... ne nyugtalankodjék szíved! Atyád parányi ellenségeit egyetlen kardcsapásommal szétzúzom.

Ezt mondta és tovább szerette a lányt, másra nem is tudott gondolni. A harc tehát tovább dúlt, az ellenségek az országba özönlöttek. Nem maradt többje a királynak, mint a magas falakkal körülvett királyi város. S bár isteni vejét szemtől szembe még nem látta, áldozatait mindig felküldte lánya szobájába: a pézsmát, mirhát, kámfort, aloét, különböző illatszereket. Ruhákat is a legszebbekből, ételek legjavát és az italok legnemesebbikét.

Egy napon az áldozatok mellé jött a legrettentőbb üzenet, aminek hallatára a takács fehér lett mint a fal.

- Elfogyott az élelem. A ksatriják nemzetségének fiai ezernyi sebből véreznek! Ha nem segítesz rajtam, Uram, a város holnap elesik...

A takács gondolataiba mint a villám, úgy hasított bele a felismerés.

- Ha a város elesik, szerelmesemet nem látom soha többé. Ki tudja, milyen sors vár mindkettőnkre. Ezt pedig nem élném túl. Famadarammal, fegyveremmel a harcolók fölött meg kell jelennem. Talán csodának tartanak, Visnu isten jelenlététől megretten az ellen s a király ksat-rijái legyőzhetik a győzőt... mert helyes a szólás:

Kígyót mérgesnek gondolják, ha jól felfújja magát:

Rémülettel kikerülik a fogatlan vén kobrát.

- Ha pedig elpusztulok s betelik végzetem, akkor sem járok rosszul. Következő életemben látom majd önfeláldozásom eredményét.

Elhatározása után megnyugodott s a reszkető lány fejét a mellére vonta. Egyetlen szerelmes sóhajtásnak tűnt a búcsú éjszakája. Hajnalban aztán az utolsó keserves csók után így szólt:

- Jól figyelj, szerelmem. Atyádnak azt üzenem, ha felkél a nap, nyissa ki a város kapuit és rontson az ellenségre. Garuda-madarammal elrepülök felettük és harci erejüket megbénítom. Azért teszek így, mert ha villámmal sújtanám atyád ellenségeit, valamennyi lelke az én egembe szállna. Ezért úgy rendezem majd, hogy menekülés közben érje őket a halál. Tehát atyád ne féljen, mert vele leszek. Reggel megindult a harc.

A király hitt az üzenetnek, maradék hadával kirohant az ellenségre, a takács pedig felkészült a halálra. Lelkét Visnu istennek ajánlotta és íjával - Garuda-madara hátán - készen állt, hogy a legalkalmasabb pillanatban elszálljon a harcolók felett.

Ám ezalatt mi történt az égben?

A magasztos Visnu isten előtt nincs titok. Ismeri a múltat és a jövendőt. Ismeri az emberben élő lelket, mely belőle, az örökéletből való. Látta azt a lelket is, aki most a takács testében él s azt is tudta, miért közeledett ilyen fondorlatosan szerelméhez...

Maga elé rendelte valóságos - élő - Garuda-madarát.

- Tudod-e, mi történik kettőnk nevében a király birodalmában? - Óh, Uram! Félszemmel figyeltem őket!

A Magasztos jóságosan elmosolyodott.

- Takácsunk ma bizonyságát adta önfeláldozásának.

Most halálra készen, megtisztulva áll és alkalmas pillanatra vár. Nézz előre és lásd, mi történne, ha mi nem segítenénk. Kiváló harcosok rohanják meg a maroknyi - kapukat kitáró - védekezőket. Nyilaktól találva a takács is lezuhanna! És ha elesik, annak mi is kárát valljuk, ma-daram, mert azt látják odalenn lelkem gyermekei, hogy Visnu isten és Garuda-madár a ksatrijákkal folytatott küzdelemben elvesztek...

- Uram! Istenem! Óh, ez valóban így lenne! S ha így lenne, ki fordulna hozzád imájával, kérelmével, szeretetével, ki borulna le előtted ezután?...

- Eredj hát! Szálld meg a famadarat! Én pedig megerősítem a takácsot, hogy az ellent legyőzze! Dicsőségünk csak így maradhat meg az emberek előtt!

A takács állt a vártán!

Nézte a harcoló sereget s egész testében reszketett. Ám egyszerre hős bátorság és erő áramától bősz haragra gerjedt, s elszántan indította el famadarát.

S a madár - mintha megelevenedett volna - zúgva hasította a levegőt. Az oroszlánként harcolók kezéből kiesett az íj, bénultan hullottak a földre. A király maroknyi serege aztán gyorsan elbánt velük.

Talán még vége sem volt az ütközetnek, máris szállt az áldozati füst. Illatával megtelt a levegő, a város minden épkézláb ember Visnu istennek vitte ajándékát.

A takács is leszállt a város főterén. Nappal még senki sem látta madarát, most tüstént felismerték és a király elé vezették. Ott töredelmesen bevallotta vétkét és halálra váltan várta az ítéletet. Az uralkodónak megtetszett a leleményes, bátor ifjú, a lánya jó híre is veszélyben volt, mit tehetett mást, hozzáadta a leányát.

A két ifjú szerelmes pedig boldogan élt nagy szerelemben, míg meg nem halt.

- Hát ezért mondtam, hogy helyes a szólás:

Visnu isten is lépre ment, oly csalárd volt a takács

Istent játszott a szerelmes s nyergelt Garuda-madárt.

*

Karataka megnyalta a száját, nagyon éhes volt. Szomorúan sóhajtotta. - Nekünk is ki kellene valamit találnunk...

- Majd kitalálok valamit - mondta Damanaka. - Tudod, milyen okos sakál vagyok. Ne félj! Miként megszereztem Szandsivakának királyunk kegyét, úgy el is veszem tőle. Mert nagyon is helyes a szólás:

Harcos nyila egyszerre csak egy élőlényt ölhet meg,

egy Jó gondolat lenyilazhat királyt, kormányt, szerelmet.

- Nagyobb okosság kellene ahhoz, hogy ezeket széjjel szakítsd, mint amennyi neked van. Hogyan tudnád őket egymástól elidegeníteni?!

- Nem tanultad meg apánktól, hogy sokszor erősebb a gyenge az erősnél? Mert helyes a szólás:

Ravaszsággal sokra mehetsz, erőd hogyha nem is nagy.

Álnok kígyó elpusztulhat, ha körmönfont varjú vagy.

- Hogyan is volt az? - kérdezte Karataka. Damanaka pedig új mesét mondott.

A kígyó és a varjú

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kedves varjúpár.

Nagyon magas fára rakták fészküket és ott költötték ki tojásaikat. Alig bújtak elő a tojásból a pelyhes fiókák, a fa odvából kibújt egy csúf fekete kígyó, felkúszott a fészekig és elnyelte a fiókákat. Nagyon sírt, a szegény varjúpár s bánatukkal a sakálhoz repültek és sírva kérdezték.

- Mit tegyünk? Találj ki, kérünk, valami okosat. Hiszen ez az alattomos állat bármikor kijöhet és akárhány pelyhes kicsinyünk lesz, mindig felfalhatja őket. De még mi is elpusztulhatunk, ha éjszaka tör ránk...

A sakál elgondolkozott, aztán vígasztalóan így szólt:

- Az a fontos, hogy ne keseredjetek el. Majd kitalálok valamit. Legegyszerűbb az volna, ha megölnénk a kígyót, persze nem erővel, mert hogy is bírnánk vele, hanem csellel... mert helyes a szólás:

Csellel könnyen legyőzheted - bár gyenge vagy - ellened,

Mert cselnél nem is lehetne hatásosabb fegyvered.

Öreg gém is mind megette a sok kicsi s nagy halat,

Míg egyszer csak rák ollója hosszú torkán megakadt.

- Tessék? Hogyan is volt az? - kérdezte a varjú-apa. Az ágon ülő varjúpárnak a sakál mesélni kezdett.

A gém és a rák

Volt egyszer valahol a sűrű nádas közepén egy tó. Sok - sok vízi lény élt abban a tóban. Ember soha nem járt arrafelé, ezért a vízi lények elszaporodtak és - idő előtt - csak kevés pusztult el közülük. A sok-sok hal és rák közt sok öreg élt.

A madarak is elöregedtek itt, nem vadászott rájuk senki. Legöregebb a hosszú nyakú gém volt. Annyira öreg volt, hogy nem is bírt már békákat és halakat fogni. Sovány és gyenge lett, rosszul is látott már. Ott álldogált fél lábon a nádas szélén, könnyeket sírva. Úgy érezte, nemsokára meghal, nem sokáig bírja már az éhezést.

Ekkor egy rák szólította meg.

- Kedves gém, miért sírsz? Miért nem szerzel táplálékot magadnak? Csak elnézegetem amint itt állsz és éhezel...

A gém elszégyellte gyengeséget, ezért így szólt.

- Hát jól láttad. ... Bizony sírok és nem eszem többé soha egy picike halat sem, mert meghalni akarok...

- Meghalni? - kérdezte a rák.

Kérdését sokan meghallották, mert megálltak a halak, a békák, érdekelte őket a különös párbeszéd, mert eddig a gém soha nem állt szóba velük.

- Meghalni bizony - ismételte a gém és sanda pillantást vetett a lába körül nyüzsgő halakra, majd ravaszul hozzátette -, nem akarom megérni azt a rémséget, amiről nem rég hallottam.

- Mit hallottál? - kérdezték egyszerre többen is.

- Azt beszélik a csillagtudósok, hogy tizenkét esztendeig tartó szárazság következik nem-sokára. Ez a tó, hiszen úgysincs benne sok víz, kiszárad. Itt nőttem fel, itt voltam ifjú és boldog. Nem bírom elviselni még a gondolatát sem, hogy látnom kell majd, miként pusztul el minden, ha kiszárad a tó...

- Óh - szörnyülködtek a rákok, békák, meg a halak. - Mi lesz velünk? A gém így folytatta.

- Vannak olyanok, akiket rokonaik vagy barátaik a sekély vizű tavakba visznek át. Akik száraz talajon tudnak járni, maguk vándorolnak át. Minden tó minden lakója tudja a szörnyű valóságot, csak itt nem tudja senki. Vagy tudta már valaki?

A békák és a halak szétvitték a szörnyű hírt, most minden víziállat odasietett, hogy a gémet kérdésével ostromolja. Legtöbben azt tudakolták: van-e valami módja a menekülésnek. A gém most már élénkebb lett.

- Hogyne volna! Nem messze innen van egy sokkal mélyebb és nagyobb tó. Az még kétszer tizenkét száraz esztendő alatt sem apadna el. Ha valamelyikőtök menni akar, a hátamon szívesen elviszem oda.

Lett aztán erre nagy öröm. Jöttek a teknősök, halak, gyíkok, rákok és mind, mind menni akart. - Én is megyek, én is! - kiáltozták valamennyien.

S az éhes, ravasz gém először egy nagy kövér halat vett szárnyára s ügyesen egyensúlyozva elszállt. De nem messzire. Egy lapos sziklára leereszkedett s a vergődő, szárazra került halat nyomban felfalta. Így tett napokon keresztül. A vándorlásra, költözésre elősereglett vízi lények közül előbb a nagyokat, kövéreket válogatta ki, később a kisebbekkel is megelégedett.

Amikor egy-egy útjáról visszatért, hosszú meséket talált ki arról, milyen szép a nagy tó s milyen boldogan élnek ott az áttelepítettek és még honvágy sem gyötri őket, amiben igaza is volt...

Kövér lett a gém, meghízott és megfiatalodott. Már meg is unta a sok halhúst, valami egyéb finom falatra áhítozott, amikor a rák ismét megszólította.

- Gém barátom! Állj meg egy szóra! Szeretnék én is elmenekülni. Vigyél már engem is! A gém megkívánta a rákhúst.

- Nos ülj a hátamra. De aztán jól megkapaszkodj!!

Felrepültek. A rák erősen kapaszkodott, ollójával a gém tollát szorította. Közben kíváncsian nézelődött. Egyszerre nagy csonthalmot pillantott meg. Amikor közelebb értek, azt is látta, hogy ezek egymásra dobált halcsontok. Szörnyű gondolata támadt.

- Messze van még a tó? - kérdezte a gémtől.

A nagy madár, ereje tudatában nagyképű lett. Azt hitte, szárazon a rák épp oly tehetetlen lesz, mint a halak voltak. Gúnyosan hátrakiáltott.

- Mit keresel? Tavat? Ha-ha-ha, te rák! Inkább tarts bűnbánatot, mert itt az utolsó órád... Már majdnem földet értek, amikor a rák kétségbeesésében szétnyitotta ollóját s a gém szép karcsú nyakát egy nyisszantással elvágta. Az öreg gém egy pillanat alatt meghalt, lezuhant, ám a rák nem sokat időzött mellette. Ollójába fogta a gém hosszú nyakát és elindult hátrafelé. Hosszú idő telt el, míg a kis tóhoz ért. A parton még mindig várták a gémet, akik menekülni szerettek volna, s nagyon meglepődtek, amikor a rákot meglátták.

- Itt a rák! Itt a rák! - kiáltozták. - Talán honvágy gyötört, hogy visszajöttél? - Lehetett is - nyöszörgött fáradtan a lesoványodott rák.

- Hol maradt a gém? Már nem költöztet bennünket? A rák előrántotta a nád közül a gém nyakát.

- Itt van a vén betyár! Megöltem! Mert ha el nem pusztítom, ő öl meg engem - és elbeszélte mindazt ami történt, s amit látott. A vízi lények elnémulva hallgatták, majd sietve szét-széledtek, hogy a gém árulásáról és haláláról mindenki értesüljön.

*

- Hát csak azért mondtam - fejezte be a sakál -, hogy helyes a szólás:

Öreg gém is mind megette a sok kicsi s nagy halat,

Míg egyszer csak rák ollója hosszú torkán megakadt.

- Így kellene nekünk is cselekednünk, csak sajnos nincs barátunk a rákok között. Hogyan tegyük ártalmatlanná a kígyót?

A sakál rövid gondolkodás után újra megszólalt.

- Sok a gazdag és gondatlan ember! Közel a királyi vár. Menjetek, szerezzetek valami csillogó ékszert. Aztán lassan repüljetek vissza. Olyan lassan, hogy a titeket üldöző emberek ne tévesszenek szem elől. S amikor már ott lesznek az üldözők is a ti fátok alatt, dobjátok az ékszert a kígyó odújába. Az emberek erre majd megölik a kígyót, hogy az ékszert visszaszerezzék, ti pedig azontúl biztonságban élhettek.

A varjak szót fogadtak. Elrepültek a tóhoz, ahol a királynő és udvarhölgyei mindig fürödtek, és a kedvező pillanatra vártak. Aztán egyszer a lerakott gyönyörű ruhák és ékszerek közül az apavarjú felkapott egy szikrázó, csillogó láncot, s a közeli fára röppent. Az őrködő szolgálók utána futottak, és lármázva, hadonászva követték a fáról fára szálló madarat. A varjú odaért a saját otthonához, s amikor a fa alatt feltűntek az üldözők, a kígyó fészkébe dobta az ékszert. Azután fürgén a másik fára röppent, ahol a varjúfeleség várta. Onnan nézték végig miként húzták ki a kígyót a fa odvából, és miként verték agyon.

- Nem megmondtam? - fejezte be Damanaka a mesét -, hogy helyes a szólás:

Ravaszsággal sokra mehetsz, erőd hogyha nem is nagy,

Álnok kígyó elpusztulhat, ha körmönfont varjú vagy.

Tehát, ne kételkedj bennem, mert ha feleannyira lennék is okos, mint amennyire az vagyok, a ravaszságomat is elővehetem még, de különben is helyes a szólás:

Ha ravasz ő, - nem számít, hogy kicsire vagy nagyra nőtt,

Oroszlán eszén is túljárt, nyúl győzte le, nem az őt.

- Hogyan is volt az? - kérdezte Karataka, és Damanaka folytatta a mesemondást.

A nyúl és az oroszlán

Hatalmas erdőség terült el nem messze innen, mielőtt kivágták a fáit, s várost építettek a helyére.

Az erdő uralkodója ragyogó szépségű, szép szőrű oroszlán volt, ki HŐS-nek, Bhászurakának hívatta magát. Ez a gyönyörű oroszlán nem annyira hős volt, mint inkább kegyetlen és vérszomjas. Mivel a maga erejénél nagyobb erőt nem ismert el, akár éhes volt, akár nem, az útjába kerülő állatokat válogatás nélkül széttépte.

Ezt nem tűrték tovább az erdő lakói, s egy napon küldöttséget menesztettek eléje. A küldöttség tagjai a bivaly, a vaddisznó, a mókus, a nyúl és az antilop voltak. A hatalmas uralkodó elé érve tisztességtudóan köszöntek, s köztük a legtekintélyesebb - a bivaly - előadta kérésüket.

- Uram, királyom! Reszket a mi szívünk a félelemtől. Rettegünk már a szélben zizzenő falevéltől is. Legszebb fiaink, virágzó lányaink esnek áldozatául hősiességednek. Alattvalóid kérését terjesztem most eléd, hogy egyezzél meg velünk. Ne öldököld hűséges alattvalóidat. Ezután inkább minden nap eljön hozzád közülünk egy, aki életét eledelül neked felajánlja. Így neked több időd marad a heverésre, mi pedig nem élünk örökös rettegésben és nem pusztulunk el irtó-hadjárataidban, mert helyes a szólás:

Aki népét nyomorgatja, szegény lesz az egy napon.

De ki népét gyarapítja, bizony gazdag lesz nagyon. ne

Alattvalóit a király ne irtsa, mint ellenét,

Hatalmát gyengíti ezzel, kockáztatja mindenét.

Bhászuraka, az oroszlán belátta, hogy igaz a szólás. Ígéretet is tett, hogy ezentúl fékezi indulatát, s végül a küldöttséget nyomatékosan figyelmeztette.

- Minden nap kell ennem! Tehát minden nap jöjjön valaki, hogy megegyem. De haragomat fel ne gerjesszétek, mert kiirtom az erdő egész népét!!

Megtörtént az egyezség. Az állatok most már nyugodtan kóborolhattak, legelhettek, nem kellett . félniük, A rettenetes étvágyú király elé reszketve, rettegve jöttek el azok akik feláldozták magukat a közösség védelmében. Ha pedig nem akadt jelentkező, sorsot húztak. Egy napon a nyúlra került a sor.

Reszketett a nyúl minden porcikája. Éppen kölykei voltak, védelmeznie kellene az almot. De nem ellenkezhetett. Még el sem búcsúzhatott szeretteitől, tüstént indulnia kellett. Ment, ment a szerencsétlen, amíg figyelő szemeket érzett a hátán. Aztán leült hátsó lábára, hegyezte füleit, úgy figyelte a szelet, hátha valami mentő gondolatot fújna feléje. De nem jött semmi. Továbbment, és közben azon törte a fejét, hogyan tudná ő elpusztítani az oroszlánt... Amint így tépelődött, elvétette az utat és olyan területre tévedt, ahol még sohasem járt. Kerek, alacsony kerítést vett észre, s mivel úgyis késlekedni akart, odament. Az alacsony fal mély kutat vett körül, benn sötéten csillogott a víz, s visszatükrözte a nyúl fejét. Ebben a pillanatban tudta már, mit kell cselekednie.

Közeledett az est, mire az oroszlán elé érkezett. Az morogva, villogó szemekkel járt fel-alá a tanyáján.

- Kiirtom az erdőt! - dühöngött, mert nagyon korgott a gyomra. Már el is indult volna, ha reszketve, topogva nem áll eléje a nyúl.

- Na te jómadár!! - üvöltött rá torkaszakadtából. - Máskor úgy sietsz, hogy senki utol sem ér. No várj csak! Egyetlen csapással kioltom életed! Te leszel az étvágygerjesztőm, mert ma még megtizedelem az erdőt!...

A nyúl a félelemtől dadogva szólt.

- Várj, óh legkedvesebb királyom! Csak addig kérem türelmedet, míg elmondom, hogy nem tiszteletlenségből jöttem ily későn... Ma reggel öten indultunk el, de amint jöttünk utunkat állta egy rettentően nagy és erős oroszlán. Oly nagy és erős volt, hogy olyat még nem is láttunk. Elfutottunk előle, ám ő utánunk eredt. S egyszerre idegen helyen torpant meg a lábunk, egyenesen az oroszlán tanyájára futottunk ijedtünkben. Négy társamat felfalta. Amikor éhségét csillapította, engem kivallatott, hogy kinek az uralma alatt élünk. Én elmondtam, mily hős és hatalmas vagy, és éppen hozzád indultunk, hogy magunkat felajánljuk neked eledelül... Micsoda?!, kiáltott fel bőszen, s azt mondta, nem te vagy itt - óh Uram - a király, hanem ő, s ha ezt kétségbe vonod, akkor állj ki vele mérkőzésre. Azt a parancsot adta nekem, hogy vezesselek hozzá, hogy eldöntsétek ki a hős és ki a bátrabb úr az erdőben. Ezért, csak ezért késtem, óh király! Bhászuraka még nagyobb haragra gyúlt.

- Hhha! - fújta mérgében -, hol az a betolakodó?! Vérét ontom, és széttépem a kutyát!

- Vára van annak, óh királyom! Ha gyávának bizonyul, és nem mer előjönni onnan, akkor nem tudod legyőzni, mert helyes a szólás:

A bírák rég megmondották: ha megijed a rabló,

Várába vonul ő, úgy ég a talpa alatt a tapló.

- Hol az a vár?!

- Elvezetlek, uram, fuss utánam! - s odaérve a nyúl a kútra mutatott. A dühtől elvakult oroszlán odaugrott, föléje hajolt, s a vízben meglátva a maga képét, nagyot ordított, melyre a kút visszhangja felelt.

Bhászuraka gyilkolási ösztönétől félőrülten vetette magát saját képmására, és ott pusztult el, az erdei állatok legnagyobb örömére.

*

- Ezért mondottam, hogy helyes a szólás:

Ha ravasz ő, nem számít, hogy kicsire vagy nagyra nőtt,

Oroszlán eszén is túljárt, nyúl győzte le, nem az őt.

Hosszú ideig elgondolkodott a két sakál s nagy sokára mondotta Damanaka.

- Én is okos és ravasz vagyok. Most elmegyek, s a sok mesén felbuzdulva összeveszítem Pingalakát Szandsivakával.

Karataka megvakarta girhes oldalát.

- Hát ha képes vagy rá, kísérjen szerencse utadon!

Szandsivaka épp ekkor állt fel Pingalaka mellől, s kedves pihenőhelyüket, a fügefa tövét otthagyva, legelni indult, Pingalaka egyedül maradt, s amikor Damanakát meglátta, nagyon megörült, s feléje mordult.

- Rég nem láttalak!

- Nem hiányoztam neked, királyom! Most sem jöttem volna, de elérkezett az az idő, amikor el megint szükséged van rám. Hitvány kis állat vagyok, én jó uram, de azért mindent meghallok, és mindent tudok, amit hallanom és tudnom kell.

Pingalaka gyanútlanul kérdezte.

- Szólj bátran... mit akarsz, miniszterem? Damanaka bátran kimondta.

- Szandsivaka veszélyes lett számodra. A múltkor, amikor egyedül legelt, odamentem hozzá, s akkor így szólt: Most már kiismertem az oroszlán erejét és gyengeségét. Kivárom a kedvező alkalmat, megölöm őt. Én leszek az erdő ura, te pedig kísérőm és oltalmazóm, a testőröm.

Pingalaka nem akart hinni a fülének. Alig bírt szóhoz jutni. Nagyon megszerette a bikát. - El sem hihetem! Leghűségesebb barátom és szolgám ő...

Damanaka úgy tett, mint aki biztos a dolgában.

- Óh uram, királyom! Van-e olyan szolga a világon, aki ne szeretne úr lenni?

- Nem hihetem azt, amit mondtál. Még ha lett volna is vétkes gondolata, én megbocsátom...

- Ezt a kegyességedet vette észre Szandsivaka, ezért bízta ennyire el magát! De én nem is tudom, óh király, mily kiváló tulajdonságokat fedeztél fel benne? Nagy teste és nagy ereje van, ez igaz. De ha segítséget várnál tőle, csalódás érne, mert a bika a húst és a vért nem szereti. Még a vérszagtól is messze megy...

Ám Pingalaka elhárította Damanaka áskálódását, mondván, hogy helyes a szólás:

Ha dicsértél valakit, véleményt ne változtass

Maradjon - mit mondtál róla, állhatatlannak ne hass!

- Éppen te eszközölted ki számára a legteljesebb biztonságot! Nem is ölhetem meg azt, aki nálam menedéket kapott! Hiszen Brahman isten sem tehetett mást, kötötte a maga alkotta törvény akkor is, amikor csalódott Taraka démonban. Emlékezz rá, ezt mondotta:

Tarakát bíz én emeltem dicsőségre mellettem,

Brahman vagyok, lássam kárát, ha mérges fát neveltem.

- Hogyan emelhetném én akkor karmaimat Szandsivakára?

- Nem bírállak, királyom, csak sajnállak, hogy ilyen jó vagy és megbocsátó, jobbodat nyújtod annak, aki ellened tör. Az a szolga, aki a hatalom felét ravaszsággal vagy képmutatással már félig megszerezte, megszerzi a másik felét is, ha alkalma lesz rá... Láthatod, máris mi az eredmény! Elhanyagoltad miatta a kötelességeidet, udvaroddal, alattvalóiddal nem törődsz. Úgy átnevelt téged a bika, hogy már nem is akarsz ölni. Ha pedig ezt nem teszed, alattvalóid éheznek és elpártolnak tőled. És ha elpártolnak, egyedül mihez kezdesz? Nagyon összebarátkoztál vele, pedig nem ismered eléggé. Meg kellett volna előbb ismerni őt, mielőtt ily szoros lett a barátságtok, hiszen régi és helyes a szólás:

A poloska miatt halt meg a tetű idő előtt,

Be ne fogadj senkit, ha nem ismerd meg őt jól előbb.

- Mit mondasz? - kérdezte Pingalaka. - Hogyan is volt az? Damanaka pedig mesélni kezdte.

A poloska meg a tetű

Nagyon, nagyon régen élt az a király, akiről a mese szól. Volt ennek a királynak egy szép baldachinos ágya, s az ágy állandó lakója egy lassú tetű volt, akit e tulajdonsága miatt Mandaviszar-pininek neveztek. Ha megéhezett, az alvó királyhoz mászott és megcsapolta vérét. Így éldegélt a tetű hosszú ideje már megelégedetten, amikor az ágyba új vendég érkezett. A jövevény egy tüzes poloska volt, kit épp e tulajdonsága miatt Agni-mukhanak neveztek.

Mikor összetalálkoztak, a tetű nagy aggodalommal fordult hozzá. - Menj innen oda, ahonnan jöttél, míg észre nem vesznek!

A poloska halk, de öblös hangon tiltakozott.

- Nocsak, nocsak! Ilyen szíves fogadtatásban még nem részesültem. Nem félsz, hogy a következő születésed után ezért keservesen megfizetsz? Azt sem kérdezed, hogy mit akarok és miért jöttem?

- Nem bizony! - suttogta a tetű. - Csak minél hamarabb távozz innen!

- Már pedig én maradok! - mondta határozottan a poloska. - Sok ember vérét ízleltem már, de királyét még soha! Ő annyira drága és finom ínyencséget eszik, nagyon finom lehet a vére. Bele kell nyugodnod, hogy házad vendége leszek, s hogy ennivalódat meg kell osztanod velem...

A tetű látta, hogy tehetetlen a nagyhangú poloskával szemben, aki izgalmában már szagokat is bocsát ki magából. Ezért így szólt:

- Hát nem bánom, maradj itt egy éjszakára és ízleld meg a király vérét. De csak akkor szabad ezt elkezdened, ha a király már aluszik és horkol. Vigyázz mohó tüzes ajkadra, mert mindkettőnk vesztét okozhatod!

- Jól van, Mandaviszarpini - fogadkozott Agni-mukha. - Úgy teszek majd, és el nem indulok előbb, minthogy erre jelet nem adsz nekem.

Eközben a királyt a szolgák levetkőztették és lefektették. Fáradt volt a király, csakhamar az álom és ébrenlét határán ringatózott. A poloska türelmetlen volt, nem várt tovább, és utat keresett a király inge alá. Aztán nagyot harapott. A király felkiáltott, és kiugrott az ágyából. A szolgák pedig tüzetesen átnézték az ágyat, a takarót, lepedőt, párnát. A poloska gyors lábaival az ágy végéhez futott, de a tetűt a szolgák megtalálták és agyonnyomták.

*

- Hát ezért mondtam, hogy helyes a szólás:

A poloska miatt halt meg a tetű idő előtt,

Be ne fogadj senkit, hanem ismerd meg őt jól előbb.

Pingalaka csak a fejét csóválta, de Damanaka egyre tovább erősködött.

- Öld meg, király a bikát, különben ő öl meg téged. Hiszen helyes a szólás:

Idegenek közé állt ő, fajtáját megtagadva,

Meghalt tehát a kék sakál, a szegény Csandaraua.

- Hogyan is volt ez? - kérdezte Pingalaka.

Damanaka egyet-kettőt legyezett farkával, aztán új mesébe kezdett.

folytatás