Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A HÁROM ÖZVEGY MINISZTER
Koreai népmesék
Európa Könykiadó, Budapest, 1966
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

PDF

Válogatta:
VOIGT VILMOS

Fordította:
BÜKY BÉLA
ENYEDY GYÖRGY
NAGY ILDIKÓ
ZEN GEN HÁNNÉ BAKONYI MARGIT

Az utószót írta:
KRIZA ILDIKÓ

TARTALOM

A mesetarisznya (Büky Béla fordítása)
Dángun, Csoszan alapítója (Enyedy György fordítása)
A nap és a hold (Büky Béla fordítása)
Az emberi nem eredete (Büky Béla fordítása)
A nagy árvíz (Büky Béla fordítása)
A hegyi boszorkány és a sárkánykirály (Büky Béla fordítása)
A százlábú leány (Büky Béla fordítása)
A hosszú fülű király (Büky Béla fordítása)
A kisfiú meg az üres virágcserép (Enyedy György fordítása)
A két szikla (Enyedy György fordítása)
Rózsa és Lótusz, a két nővér (Büky Béla fordítása)
A hű kutya (Büky Béla fordítása)
A Kümgán-szán tündérei (Zen Gen Hánné fordítása)
A fűzfafurulya (Nagy Ildikó fordítása)
A hegyiszellem (Büky Béla fordítása)
A poloska, a tetű meg a bolha ( Büky Béla fordítása)
A madarak nyelve (Enyedy György fordítása)
A zöld béka (Nagy Ildikó fordítása)
A csodás őrlőkő (Nagy Ildikó fordítása)
A tigrisszellem (Büky Béla fordítása)
A két vándor és a medve (Nagy Ildikó fordítása)
Koncsi és Páccsi (Zen Gen Hánné fordítása)
A hét fiútestvér (Enyedy György fordítása)
A jelzőzászló (Büky Béla fordítása)
A megálmodott királyság (Büky Béla fordítása)
A leleményes öreg (Nagy Ildikó fordítása)
Az okos orvos (Büky Béla fordítása)
Tolj Sze és a medve (Enyedy György fordítása)
A félreértett jelbeszéd (Büky Béla fordítása)
A letépett szemölcs (Nagy Ildikó fordítása)
A három oktondi menyasszony (Büky Béla fordítása)
A két testvér (Zen Gen Hánné fordítása)
A csirke-per (Enyedy György fordítása)
A fukar janbán (Zen Gen Hánné fordítása)
Pjak Un és De Hu (Enyedy György fordítása)
A pórul járt fösvény (Büky Béla fordítása)
Milyen ostobák az emberek! (Büky Béla fordítása)
A repülő szarvas (Enyedy György fordítása)
A becsapott rabló (Enyedy György fordítása)
A szótlan menyasszony (Büky Béla fordítása)
Tudjuk! (Enyedy György fordítása)
Észak hét csillaga (Büky Béla fordítása)
A három özvegy miniszter (Büky Béla fordítása)
Az Émillé-harang (Nagy Ildikó fordítása)
A rizslepényt evő Buddha (Nagy Ildikó fordítása)
A sámán és a fiú (Nagy Ildikó fordítása)
Tök-tábornok (Büky Béla fordítása)
Utószó (Kriza Ildikó)
Jegyzetek

A MESETARISZNYA

Élt valamikor régen egy igen gazdag család. Egy szem gyermekük volt, egy fiúcska, aki szívvel-lélekkel hallgatta, ha meséltek neki. Ahányszor találkozott valakivel, így kérlelte:
- Mondj egy új mesét nekem!
Az új mesét tarisznyájába süllyesztette. Olyan sok történetet gyűjtött már össze, hogy a tarisznya telis-tele lett, és csak nagy nehezen tudott egy-egy újabb történetet beleszorítani.
Végül, hogy egyetlen mese se szökhessen el, jó szorosan bekötötte a tarisznya száját.
Telt-múlt az idő, és a fiúcska csinos fiatalemberré serdült. Eljött a feleségszerzés ideje. Kiválasztották a menyasszonyt, és az egész ház szorgosan készülődve várta a fiatal feleséget. Nagy felfordulás, jövés-menés volt a házban.
Élt a háznál egy hűséges öreg szolga, aki már akkor is ott dolgozott, amikor a mesegyűjtő fiú még kis gyermek volt. Mialatt a ház népe fiatal gazdájuk esküvőjére készülődött, ez az öreg szolga a tüzet őrizte a konyhában. Hirtelen alig hallható suttogó hangra lett figyelmes. Fülelni kezdett, és megértette, hogy a hang a falon lógó tarisznyából jön. Ebbe a tarisznyába gyűjtögette a fiatal gazda a neki régebben elmondott meséket. Már évek óta el is felejtkeztek róla, és ott porosodott a konyha falán egy rozsdás szögön. Az öreg szolga lélegzetét visszafojtva hallgatózott.
- Ide figyeljetek! - susogta valaki a tarisznyában. - Holnap lesz a fiú esküvője. Itt szorongunk, itt gyötrődünk egymásra hányva, amióta idegyömöszölt bennünket. Sok szenvedést kiálltunk már! Eljött az ideje, hogy megfizessünk neki, annak rendje, módja szerint!
- Igazad van - felelte egy másik hang. - Egyetértek veled! Holnap a fiatal úr lóháton indul menyasszonyáért. Én az út szélén pirosló, illatos szamócává változom. Ott várok reá, és minden egyes szamóca szemem tele méreggel. Olyan szépek és vonzók lesznek, hogy bizonyára megkívánja. De ha megeszi, belehal!
- És ha nem halna meg a szamócától - sivított a harmadik vékonyka hang -, akkor én út menti kristálytiszta, zubogó patakká változom. Ha rám pillant, rögtön megszomjazik, és inni kíván. Ha azután a gyomrában leszek, szörnyű szenvedést okozok majd neki!
Közbevágott ekkor egy negyedik hang is:
- Ha neked nem sikerül, én vörösen izzó vascövekké válok. Elrejtőzöm a pelyvás zsákban,* amelyet a lova mellé raknak, hogy arra szálljon le a menyasszonya háza elé érve. Amint rám lép, csúnyán összevissza égetem a lábát.
Az ötödik hang így morgott:
- És ha ez sem sikerülne, akkor jövök én! Tekergődző, cérnavékonyságú mérges kígyókká változom. Elrejtőzöm a nászszobában, s amikor majd a menyasszony meg a vőlegény aludni térnek, előjövök, és megmarom őket!
Az öreg szolga szívét rémület töltötte el. "Hisz ez szörnyű" - gondolta magában. - "Nem engedhetem meg, hogy az ifjú gazdát valami baj érje! Amikor holnap elhagyja a házat, én veszem kézbe a kantárt, és én vezetem a lovát."
Másnap hajnalban az utolsó előkészületeket is befejezték, és az esküvői menet útra készen állott. A vőlegény legszebb ünneplőjébe öltözve, kijött a házból és nyeregbe szállt. Ám a hűséges öreg szolga hirtelen ott termett, és a ló kantárja után kapott. Majd azt kérte, hadd vezesse ő a lovat.
A ház öreg gazdája, a vőlegény apja, így szólt:
- Neked nem ez a dolgod! Jobban tennéd, ha a gazdasági udvaron végeznéd el a munkádat!
A szolga így felelt:
- Ma nekem kell vezetnem ezt a lovat! Lesz, ami lesz, de én tartom a kantárt!
Nem hallgatott senkire sem; míg végül a gazda, meglepődve az öreg makacsságán, hagyta, hogy a lovat ő vezesse a menyasszony házához.
Amint a menet jobbra-balra kígyózott az úton, az elöl haladó vőlegény egy nyílt mezőre ért. Az út mentén rengeteg érett szamóca piroslott. Nagyon kívánatosnak látszottak.
- Várjatok! - szólt a vőlegény. - Állítsátok meg a lovat, és szedjetek nekem ebből a szamócából.
A szolga azonban nem engedelmeskedett, sőt siettette a lovat, majd így szólt:
- Minek az a szamóca? Ilyent bárhol találhat az ember. Légy egy kis türelemmel. Később majd szedünk neked.
Majd ostorával ösztökélte az ifjú lovát.
Egy idő múlva átlátszóan csillogó vizű, csörgedező patakhoz értek. Mintha csak ivásra biztatná az arra elhaladót.
- Hozz nekem egy keveset abból a vízből - szólt a vőlegény a szolgához. - Már régóta szomjazom.
Ám a szolga süketnek tettette magát, ismét ügetésre biztatta a lovat, és sietve elfutottak a patak mellett.
- Mihelyt elérjük a közeli erdőcske árnyékát, mindjárt elmúlik a szomjúságod! - felelte, és ostorával még nagyobb ütést mért a lóra.
A vőlegény zsörtölődött, morgolódott rossz kedvében. A szolga nem törődött haragjával, csak a lovat hajszolta egyre tovább.
Nemsokára elérték a menyasszony házát. Fogadásukra nagy tömeg gyűlt össze az udvaron. A szolga az udvarba vezette a lovat, megállt vele az odakészített pelyvás zsák mellett. Amikor a vőlegény a leszálláshoz készülődött, és lábával már-már érintette a pelyvás zsákot, a szolga azt színlelve, hogy megbomlott, jól oldalba vágta, s a zsák mellé lökte.
A vőlegény egy szalmafonatú lábtörlőre zuhant, amely ott hevert a pelyvás zsák mellett. Ügyetlensége miatt annyira szégyenkezett, hogy arcát elöntötte a vér. Idegenek előtt mégsem akarta megróni szolgáját, így hát szó nélkül lépett a lányos házba.
Ott azután annak rendje-módja szerint megtartották az esküvőt, minden baj nélkül, majd az újdonsült pár hazatért a vőlegény házába.
Csakhamar beesteledett. A vőlegény meg a menyasszony szobájukba indultak. A hűséges szolga karddal felfegyverkezve elrejtőzködött a tornácon, a menyegzői szoba előtt.
Alighogy a menyasszony és a vőlegény eloltották a lámpát, és lefeküdtek, a szolga kinyitotta a szoba ajtaját, és belopakodott.
Az újdonsült pár nagyon megrémült.
- Ki jár itt? - kérdezték hangosan, és mindketten kiugrottak az ágyból.
- Ifjú gazdám - kiáltott a szolga -, később majd mindent megmagyarázok! De most gyorsan félre innen!!
Ezzel félrerúgta az ágyneműt, és felemelte a derékaljat. Micsoda szörnyű látvány tárult szemük elé! Felbőszült kígyók százai tekeregtek, vonaglottak az ágyban. A szolga kirántotta kardját, a kígyók közé csapott, és néhányat miszlikbe vágott. De lám, a szétvágott kígyók új erőre kaptak, és vöröslő szájukat és fekete fullánkjukat sziszegve fordították felé. A többi kígyó meg csúszva-mászva menekült a villogó kard elől. A szolga jobbra-balra forgott, mint a megszállott, míg végre egy kígyó sem maradt életben.
A nagy küzdelem után megkönnyebbülten sóhajtott fel:
- Ifjú gazdám, az egész úgy kezdődött, hogy ...
Az öreg szolga rendre elbeszélte mindazt, amit a konyha falán lógó régi tarisznyából hallott suttogni.
Mindebből az a tanulság, hogy az ember ne legyen önző! Ha mesét hall, ne tartogassa a maga számára, hanem ossza meg mindig mással. Így a mese hadd járjon szájról, szájra, és hadd teljék öröme benne minél több embernek.

DÁNGUN, CSOSZAN ALAPÍTÓJA

Hváng-üngöt, az Égi Királynak, Hváng-innek a fiát végtelen unalom gyötörte, ezért apjától engedélyt kapott, hogy leszálljon a földre és földi királyságot alapítson.
Az isteni teljhatalom birtokában, háromezer égi szellem kíséretében megjelent Dél-Pjang-án tartományban a Thebek-hegyen, amelyet ma Mjo-hjáng-hegységnek neveznek.
Egy öreg szantálfa árnyékában összegyűjtötte társait és kikiáltatta magát a világmindenség királyának. Három helytartója, Széltábornok, Esőintéző és Felhőtanító segítségével uralkodott, de mivel még nem öltött emberi alakot, sok nehézséget okozott neki az emberi királyság kormányzása. Kereste az utat s módot, hogy emberré válhasson. Ebben egy esemény jött segítségére.
Egyszer korán reggel a tigris meg a medve találkoztak a hegyen és elbeszélgettek.
- Bárcsak emberekké válhatnánk! - így áhítoztak mind a ketten.
Hváng-üng meghallotta kívánságukat, és tompán kongó hangon felelt nekik, úgy tetszett, mintha nagyon messziről szólna a hangja:
- Itt van húsz fokhagymafej és ürömnövény. Egyétek meg, és vonuljatok háromszor hét napra olyan helyre, ahol nem ér titeket a napvilág, azalatt emberekké váltok!
A tigris és a medve megette a növényeket, az isteni tanácsot követve, és egy barlangba bújt. A tigris azonban nyugtalanabb vérmérséklete miatt nem bírta ki, és az előírt időpont előtt kijött a napvilágra, míg a medve, akit több türelemmel és állhatatossággal áldott meg az ég, kivárta a háromszor hét napot, és egy tökéletes nő alakjában lépett ki a barlangból.
Szívének legfőbb óhaja az volt, hogy gyermeke legyen, és így kiáltott fel:
- Adj nekem egy fiat! Adj nekem egy fiat!
Hváng-üng, a szellemek királya, a szelek szárnyán felkereste őt, nézte, amint ott ült egy folyó partján, majd átölelte, körülfogta erős fuvallatával.
Így teljesedett az asszony óhaja és fiat szült. Mohába burkolta gyermekét, és oda fektette a szantálfa alá, ahol egykor Hváng-üng egybegyűjtötte társait, és itt találta őt ülve azután sok évvel később az ország akkor még műveletlen népe, és királyának kiáltotta ki.
Dángunnak nevezték el, a "szantálfa fejedelmének".

A NAP ÉS A HOLD

Élt egyszer egy öregasszony. Két gyermeke volt: egy fia meg egy leánya. Úgy adódott, hogy a szomszédos faluba kellett átmennie, egy gazdag ember házába, hogy ott dolgozzon. Amikor hazafelé indult a munkából, útravalóul egy nagy fatálat kapott, tele hajdinakásával. A feje tetejére rakta, és sietett hazafelé, hadd szerezzen örömet rá váró gyermekeinek. Ám útközben, ahogy elhaladt egy kis domb mellett, egy tigrissel találkozott.
Hatalmas testével a tigris elállta az útját, és vöröslő száját kitátva, ezt kérdezte:
- Anyóka! Anyóka! Mit viszel a fejeden?
Erre az asszony, mintha nem is vadállathoz szólna, így felelt:
- Talán bizony a fejemen levő fatálat gondolod, tigris? Hajdinakásával van tele. A gazdag ember házában kaptam, ahol mostanáig szakadatlanul dolgoztam.
Erre így szólt a tigris:
- Öregasszony! Adj nekem a kásából! Ha nem, felfallak!
Megvendégelte hát a tigrist a hajdinakásából, mire az továbbengedte az úton, a dombon keresztül.
amikor a következő dombhoz ért az asszony, a tigris ismét eléje került, és újra megkérdezte:
- Anyóka! Anyóka! Mit viszel te abban a tálban a fejed tetején?
Az asszony, abban a hiszemben, hogy ez egy másik tigris, ugyanúgy felelt, mint az elébb.
- Hajdinakását viszek, amit egy gazdag ember házában kaptam, ahol egész álló nap dolgoztam.
Ez a tigris is kért a kásából, és az öregasszony adott neki is egy keveset, mire a tigris eltűnt az erdőben.
A tigris ezután megjelent még néhányszor, és valahányszor felbukkant, mindig enni kért. Az öregasszony minden egyes alkalommal adott is neki egy falásnyit a kásából, amíg volt belőle. Ezután már csak az üres tálat vitte a fején, és kezét lóbálva ballagott tovább. Ám a tigris egy fordulónál ismét feltűnt az ösvényen, követelte az ételt. Az asszony így magyarázkodott:
- Társaid az egész kását megették már, a tálam teljesen kiürült.
Bizonyításképpen fogta és el is dobta az üres tálat. A tigris nem elégedett meg ezzel a magyarázattal, hanem így szólt:
- Micsoda az, amit a tested két oldalán lóbálsz?
- Az egyik a bal karom, a másik meg a jobb - válaszolta az asszony.
- Add ide nekem valamelyiket, mert különben felfallak! - ordította tigris.
Mit volt mit tenni, az öregasszony a tigrisnek dobta egyik kezét; az elkapta, és továbbállt vele. Kisvártatva azonban megint az asszony előtt termett, és megismételte előbbi fenyegetését. Az asszony átnyújtotta neki a másik kezét is.
A szegény asszony így nemcsak a hajdinakásáját meg a tálat veszítette el, hanem mind a két kezét is. De csak ment tovább a hegyi ösvényen, rótta tovább az utat, hiszen a lába még vitte. Ám a mohó tigris ismét útját állta, és azt kérdezte:
- Anyóka, anyóka! Mi az, ami a tested alatt mozog, és visz előre?
Az asszony megmagyarázta:
- A két lábam.
Ekkor a tigris igen haragosan förmedt rá:
- Ha ez a két lábad, akkor add nekem az egyiket, vagy tüstént felfallak!
Az öregasszony igen megdühödött, és így panaszkodott:
- Ó, te kapzsi állat! Társaid megették a hajdinakásámat, azután mindkét karomat felfalták. Te meg most a lábamat szeretnéd? Ha odaadom, hogyan jutok akkor haza?
De a tigris nem hallgatott rá, nem engedett követeléséből, és így erősködött:
- Ha a bal lábadat nekem adod, még haza tudsz ugrálni a jobb lábadon! Nem igaz?
Így az asszonynak meg kellett válnia a bal lábától. Odaadta hát a tigrisnek, majd elindult hazafelé a jobb lábán ugrálva. A tigris azonban újra szembejött vele, és útját állta:
- Anyóka, anyóka! Miért szökdécselsz azon az egy szem lábadon?
Az asszony mérgesen kiáltott fel:
- Te ördögfajzat! Megetted a hajdinakásámat, mindkét karomat és egyik lábamat! Hogyan jutok haza, ha a jobb lábamat is elveszítem?
Így felelt a tigris:
- Tudsz te gurulni, ha akarsz! Nem igaz?
Erre az asszony levágta a jobb lábát is, és a tigrisnek adta. Majd elindult, és lassan gurult tovább az úton. Ekkor a tigris utána rohant, és egyetlen falásra kapta be azt, ami még az asszonyból megmaradt.
Ezalatt az öregasszony házában a két gyermek késő estig egy várta anyját. Azután bementek, elreteszelték az ajtót, és éhesen feküdtek le a puszta földre. Arra nem is gondoltak, hogy egy tigris útban hazafelé felfalta anyjukat.
A ravasz tigris ezután felvette az öregasszony ruháit, fehér keszkenőt kötött a fejére; majd két lábra állva, elsétált az öregasszony házához. Kopogtatott az ajtón, és így kiáltott be a két gyermeknek:
- Drágaságaim! Már nagyon éhesek lehettek! Nyissátok csak ki hamar az ajtót! Hoztam nektek finom hajdinakását!
A gyermekek azonban emlékeztek anyjuk tanácsára, melyet lelkükre kötött aznap reggel, mielőtt elment: "A környéken tigrisek járnak. Legyetek nagyon óvatosak!"
Észrevették, hogy a kívülről jövő hang eléggé szokatlan, és éppen ezért nem nyitottak ajtót, csak kikiabáltak:
- Anyu! Igen furcsa a te hangod! Mi történt veled?
Erre a tigris hangját elváltoztatva így szólt:
- Ne féljetek! Az anyátok vagyok! A mai napot azzal töltöttem, hogy árpamagot teregettem ki száradni a gyékényre. A verebek közben ott repkedtek, és fel akarták a szemeket csípni. Ezért egész nap hangosan kellett kiabálnom reájuk, hogy elűzzem őket. Ezért vagyok rekedt.
A gyerekeket ezek a szavak nem győzték meg, tovább kérdezősködtek:
- Ha ez így van, anya, akkor nyújtsd be hozzánk a kezed az ajtó nyílásán, hadd lássuk közelebbről!
A tigris erre egyik mellső mancsát az ajtó nyílásába dugta. A gyerekek megtapogatták, majd így szóltak:
- Anya! Miért olyan durva és szőrös a kezed?
A tigris így magyarázkodott:
- Ruhát mostam, és rizspéppel keményítettem, ettől olyan durva a kezem.
Ám a gyerekek kikukucskáltak az ajtónyíláson, és igen meglepődtek, amikor odakünn a sötétben egy tigrist láttak. Erre csendesen kiosontak a hátsó ajtón, felmásztak egy magas fára; elrejtőzködtek az ágak között.
A tigris egy darabig várt, de mivel nem kapott több választ, berontott a házba. De hiába kereste ott a gyermekeket. Dühödten rohant ki, és förtelmesen üvöltve a ház körül szaglászott, míg csak a fa alatti régi kút felé nem tévedt. Belenézett, és megpillantotta benne a két gyermek tükörképét. Ekkor mosolyt erőltetett arcára és megpróbálta kihalászni a vízből a tükörképeket. Így beszélt közben hozzájuk szelíd, kedves hangon:
- Ó, szegény gyermekeim! Hét itt vagytok lenn a kútban? De kár, hogy nincs most nálam egy bambuszkosár, vagy még inkább egy fűből fonott kosár! Hogyan is mentselek meg benneteket?
A gyerekek felülről figyelték a tigris színészkedését, s nem tehettek róla, de kirobbant belőlük a nevetés. Több se kellett a tigrisnek, ezt hallván, felnézett, s meglátva a magasban a gyermekeket, hízelgő hangon kérdezte:
- Hogy a manóba tudtatok oda jutni? Nagyon veszélyes út lehetett! Még beleeshettek a kútba. Le kell, hogy hozzalak benneteket! Mondjátok már el, hogyan kerültetek oda a magasba?
A gyermekek így feleltek:
- Menj át a szomszédba, és szerezz egy kis szézámolajat. Kend be vele gondosan a fa törzsét, és úgy próbáld meg a mászást!
Erre az ostoba tigris átment a szomszéd házba. Kért egy kis szézámolajat, és jó vastagon bemaszatolta vele a fa törzsét, majd mászni kezdett. Az olaj persze igen síkossá tette a fa kérgét. Erre újból faggatni kezdte a gyermekeket:
- Drága gyermekek! Ti, úgy látom, nagyon okosak és ügyesek vagytok, igaz-e? De hogyan is tudtatok olyan könnyedén oda a fa csúcsára felmászni? Ugyan mondjátok már el nekem a módját!
Ezúttal a gyermekek így feleltek:
- Menj, és kérj kölcsön egy fejszét a szomszédban. Azzal majd a fa törzsére fokokat vághatsz.
Erre a tigris tüstént átment a szomszédba, kölcsönkért egy fejszét, lépcsőfokokat vágott a fa törzsén, és azokon mászott felfelé.
Nagyon megijedtek ekkor a gyermekek, úgy gondolták, hogy most semmiképpen sem menekülnek a tigris elől. Nagy rémületükben az Ég Urához könyörögtek:
- Ó, Egek Ura, ments meg bennünket! Ha jónak tartod, hogy életben maradjunk, akkor küldd el nekünk az Égi Vasláncot. De ha úgy határoztál, hogy meg kell halnunk, akkor a Rothadt Szalma Kötelet küldd le!
Alig fejezték be imájukat, hát látják ám, hogy egy erős vaslánc ereszkedik le lassan az égből. Ezen azután könnyedén, minden baj nélkül fölmásztak.
Mire a lépcsőt vágó tigris felért a fa tetejére, a gyermekeknek már csak hűlt helyét találta. Nyomban követni akarta őket, és ő is az Egek Urához fohászkodott segítségért. Sok gonosztette miatt azonban úgy érezte, hogy nem nagy a becsülete az égieknél. Úgy okoskodott, hogy ha kér is tőlük valamit, büntetésül biztosan az ellenkezőjét fogják teljesíteni. Túl akart hát járni még az égiek eszén is, és ellenkezőjét kérte annak, amit szeretett volna. Így könyörgött:
- Ó, Egek Ura, te jóságos Magasságbeli, ha meg akarsz menteni engem, akkor küldd le nekem, kérlek szépen, a Rothadt Szalma Kötelet! De ha úgy rendelkezel, hogy el kell pusztulnom, akkor meg küldd le nekem, kérlek, az Égi Vasláncot!
Azt remélte, hogy könyörgésére éppen az Égi Vasláncot fogják neki leereszteni. Arra számított, hogy az istenek büntetésképpen kérésének éppen az ellenkezőjét teljesítik. De elvétette a számítást, mert az istenek őszinték, és mindig készek a segítségre, és azt teszik, amit tőlük kérnek. Így hát, mivel a tigris a Rothadt Szalma Kötelet kérte, hát azt is küldték le neki. A tigris megragadtaa kötél végét, és szaporán fölfelé mászott rajta. Ekkor már annyira besötétedett, hogy nem vette észre a cserét. Alig mászott vagy tíz métert, a kötél elszakadt, és a tigris a földre zuhant. Egy learatott gabonaföldre esett, ahol testét az éles tarló összevissza lyuggatta, olyan lett, mint valami szita. Ebbe azután szörnyethalt. Azt mondják, hogy ettől az időtől kezdve lehet a mezőn levágott gabonaszárak végén vérpiros pöttyöket látni.
A két gyermek békében és nyugalomban töltötte napjait az Égi Birodalomban, míg csak egy szép napon az Égi Király magához nem szólította őket.
- Nem engedhetjük meg egy földi halandónak sem, hogy csak itt üldögéljen, henyéljen, az időt tékozolva. Úgy határoztunk, hogy ezentúl nektek is lesz kötelességetek! Te fiú, te leszel a nap, te fogsz világítani, hogy lássanak az emberek a földi honban! Te leány, te pedig a hold leszel, hogy éjszaka is legyen világosságuk!
A leány erre így felelt:
- Ó, Királyom! Én a sötétben félek, nem kedvelem az éjszakát. Ha csak lehet, inkább szeretnék én a nap lenni!
A király beleegyezett, és a leány lett a Nap, bátyja meg a Hold.
Azt beszélik, hogy amint a leány Nappá változott, sokan bámulták őt fenn az égen. Ám ő igen szerény volt, és nagyon zavarta, hogy ilyen sokan nézik. Egyre fényesebben és fényesebben ragyogott, hogy senki se nézhessen hosszú ideig szembe vele. Ezért süt a Nap olyan fényesen, hogy az asszonyi szerénységet mindenütt örökké megbecsüljék.

AZ EMBERI NEM EREDETE

Kezdetben sehol sem élt ember, csak három szellem jött elő a földből. Így hívták őket: Ko, Pu és Jang. Nem voltak ugyan emberek, de emberalakot öltöttek, játszottak, és vadásztak a műveletlen, hatalmas földeken. Bőrből készült ruhát viseltek, és hal volt az eledelük.
Egyszer észrevette a három szellem, hogy a Keleti-tengeren egy faládika úszik feléjük. A ládikát iszap borította. Kíváncsian odasereglettek, kifogták és felnyitották, de csak egy másik, kőből készült ládikát találtak benne. Egy hírnök állt a kőből készült ládika előtt. Vörös övet és lila köntöst viselt. A szellemek rá sem hederítettek, hanem felnyitották a kőládikát, és három világszép leánykát találtak benne. Mind a három leány kék ruhát hordott. Volt még a ládikában több csikó, szarvasmarha, meg sok mindenféle egyéb állat is. Az öt jó gabonafajta magja is ott hevert szétszórva a ládika fenekén.
Ekkor megszólalt a hírnök:
- Engem Jamato küldött. Ez a három leány itt a mi királyunk három leánya. Királyunk így szólt hozzám: "A Nyugati-tengeren van egy hegyes, sziklás sziget, ahol három szelem lakik. Uralkodni akarnak azon a földön, de nincs még feleségük!" Királyom azzal bízott meg engem, hogy ide jöjjek, és hozzam el az ő három leányát, és adjam hozzátok feleségül. Ezzel nagy szolgálatot teszek nektek!
Alig fejezte be szavát, akkorácskává vált, mint egy porszem, és eltűnt a felhőben. Megtartották a hármas lakodalmat, és olyan tájékra indultak, ahol édes víz fakadt, és termékeny föld feketéllett. Ekkor elővették íjaikat, és kilőtték vesszejüket; így határozták meg házuk helyét. Jangnak jutott az innenső rész, Konak a középső, Punak a túlsó. Azután elvetették az öt gabonafajtát, lovat meg szarvasmarhát neveltek, és azóta élnek e szigeten emberek, állatok meg növények.

A NAGY ÁRVÍZ

Hatalmas babérfa állt valaha az ország egyik részében. Egy tündér sokszor megpihent rajta, valahányszor az égből a földre látogatott. Annyit járt oda, hogy végül is fia született. A fiú apja a babérfa volt. Mikor azután a fiú hétéves lett, a tündér ismét visszatért mennyei otthonába. Ott maradt hát a fiú anyátlanul.
Telt-múlt az idő, a fiú szépen növekedett. Egyszer borzalmas vihartámadt. Az eső patakokban ömlött hetekig, hónapokig megállás nélkül, és az egész földkerekséget zúgó hullámok borították el. A nagy babérfa koronáját is már-már elborította az ár. Ekkor a fa így szólt fiához:
- Fiú, te az én egyszülött fiam vagy! Hallgass hát apai szavamra! Félek, hogy nem sokáig bírom már a küzdelmet a növekvő vízzel; érzem, nem tartanak már gyökereim. azt tanácsolom hát, mássz fel rám, mert csak így menthetlek meg a pusztulástól.
Nem sokkal ezután a fát gyökerestül kitépték a hullámok. Ekkor a fiú fa-apja hátára mászott, és így tartotta magát jó sokáig a víz színén.
Egyszer rengeteg hangya sodródott a fa közelébe. Így kiabált a sok hangya:
- Ó, babérfa-fia! Ments meg bennünket!
a fiú megkérdezte az apját:
- Apám, megmenthetem őket?
A babérfa így felelt:
- Természetesen.
A fiú erre így szólt a hangyákhoz:
- No gyertek! Másszatok fel ide mellém a fára!
A hangyák erre boldogan felmásztak a fa ágaira és leveleire. Nem sokkal ezután egy csapat szúnyog érkezett a fához. Már alig bírták a szárnyukat az ide-oda repüléstől. Így könyörögtek:
- Ó, babérfa-fia! Ments meg bennünket! Mi is hozzád esedezünk!
A jószívű fiú ezúttal is megkérdezte apját, hogy megmentheti-e a szúnyogokat. Az öreg beleegyezését adta, mire a szúnyogok leereszkedtek a fa ágaira. Ezután egy hozzá hasonló korú kisfiút vitt arra a víz. Ez így kiabált fel hozzá:
- Ó, barátom! Ments meg, kérlek, ments meg!
Erre a jószívű fiú ismét apjához, a babérfához fordult engedélyért. Ám a fa ezúttal nemet mondott. A bajba került fiú kétségbeesetten kiabált szorultságában. A babérfa fia ismét kérte apját, engedje fel a másik fiút, de a válasz újból az volt, mint az előbb. A fiú ekkor már torkaszakadtából kiabált, mert végveszélyben volt az élete. A babérfa fia harmadszor is apjához fordult:
- Atyám, légy könyörületes! Hadd mentsem meg ezt a fiút!
Erre a babérfa így felelt:
- Jó, nem szólok többet! Tégy úgy, ahogy jónak látod!
Mire a fiú örömmel kiabált a fuldoklónak:
- Gyere! Kapaszkodj a fára!
A fuldokló fiú is megmenekült.
A babérfa, hátán a két fiúcskával, a hangyákkal meg a szúnyogokkal, végre-valahára egy szigethez ért. Ez egy nagy hegy csúcsa volt, melynek olyan magas volt a teteje, mint a Begdu hegyé. Ekkor a hangyák meg a szúnyogok elhagyták a fát, ám előbb búcsút mondtak a fiúnak, és így hálálkodtak:
- Köszönjük neked, babérfa-fia, hogy megmentetted az életünket! Mélységes hálára köteleztél bennünket! Kísérjen ezért szerencse az utadon!
A két fiú akkor már igen megéhezett, elindultak hát valami szállás meg ennivaló után. Találtak is egy szép kis házat, ahol egy fehér hajú öregasszony lakott két leányával. Az egyik az asszony édesleánya volt, a másik meg fogadott. Kedvesen üdvözölték a két fiút, és mindjárt munkát is adtak nekik a tanyaudvarban. Rajtuk kívül senki más nem maradt életben, mindenki vízbe fulladt a nagy árvíz idején.
Most, hogy az eső elállt, és a vizek visszahúzódtak, újra megművelték a földeket. A fehér hajú öregasszony úgy gondolta, bizony jó lenne, ha a fiatalok összeházasodnának. Elhatározta, hogy édesleányát az okosabbik fiúval hozza össze, nevelt leányának pedig megmarad a másik.
Ez a másik azonban megszimatolta valahogy az öregasszony tervét, és elhatározta, hogy túljár az eszén. Így szólt hát hozzá mézesmázos szóval:
- Nem láttam még különb fiút, mint ez a babérfa-gyerek! Az okosság ügyességgel párosul benne. Ha szétszórsz egy nagyzsák gabonát a homokba, egy fél órán belül össze tudja szedni. Tégy próbát! Te magad is meg fogsz győződni ügyességéről!
Több sem kellett az öregasszonynak. Előhozott nyomban egy nagy zsák gabonát, szétszórta a homokban, hogy kipróbálja a babér-fiú ügyességét. Meghagyta neki, hogy szedje össze a szétszórt szemeket. A fiú első hallásra vonakodott teljesíteni a kérést, ám az asszony makacsul ragaszkodott kívánságához. Végül is mit volt mit tennie, beleegyezett. Először fölvett egy marékra valót a homokkal kevert gabonából, és szemenként próbálta szétválasztani az egészet. Ám a munka olyan lassan ment, hogy még abban sem volt biztos, vajon fél év alatt be tudja-e fejezni. De ezt is csak úgy érhette volna el, ha annyit dolgozik, hogy naphosszat még egy árva mukkot sem szól senkihez. Kétségbeesésében, földre szegett fejjel, mind csak azon tűnődött, miként oldhatná meg a rá bízott feladatot.
Ekkor hirtelen valami kis csípést érzett a sarkán. Egy jókora hangya volt a tettes, és - nagy elképedésére - meg is szólalt ilyenformán:
- Egyike vagyok azoknak a hangyáknak, akiket te annak idején megmentettél. Miért vagy most ilyen szomorú?
A babér-fiú elpanaszolta a hangyának, hogy milyen emberfeletti munkát bíztak rá. Erre a hangya nyomban ezer meg ezer más hangyát hívott oda. Ezek könnyedén felszedegették a gabonaszemeket. Nyüzsgött a sok fekete apróság, olyan gyorsan, hogy a zsák néhány perc múlva már ismét tele volt. Ám a másik fiú ezalatt féltékenyen figyelte a jelenetet. Ment is az öregasszonyhoz azzal, hogy ha a gabonaszemek újra zsákban vannak is, ez még nem bizonyítja a babér-fiú ügyességét, mert nem egyedül szedte össze.
Erre ismét bajban volt az öregasszony. Már megint csak nem tudta, hogy a két fiú közül melyik a különb. Mit volt mit tennie, így szólt hát hozzájuk:
- Én egyformán szeretlek benneteket! Így hát nem tudom elhatározni, hogy melyikőtökhöz adjam édeslányomat, és melyikőtökhöz a neveltet. De van egy tervem. Döntsétek el ti magatok saját sorsotokat! Ma éjjel, mivel ez a hónap utolsó napja, nem süt a hold. Nektek, kint, a külső kapun kívül kell várakoznotok a sötétben, amíg én az egyik lányt el nem helyezem a kelet felé eső szobában, a másikat meg a nyugat felé esőben. Ezután majd szólítalak benneteket, és beléphettek abba a szobába, amelyiket választjátok, amelyikben a nektek való lányt sejtitek. Így utólag nem panaszkodhattok.
Vacsora után a két fiú kiment, és odakinn várakozott. Egy idő múlva, ahogy előre megbeszélték, az öregasszony behívta őket. A babér-fiú tűnődve álldogált a nyári éjszakában, latolgatva, hogy melyik szobába lépjen. Ekkor váratlanul egy óriási szúnyog zúgott el mellette. Egy ideig ott körözött a feje fölött, majd a füléhez szállt, és ezt súgta neki:
- Babér-fiú! A keleti szobába menj, a keletibe!
Erre nem habozott tovább a fiú, hanem belépett a kelet felé eső szobába, és nem is csalódott, mert ott találta az öregasszony szépséges édesleányát. A másik fiú a nyugati fekvésű szobában a fogadott leányt lelte.
Ennek a két házaspárnak ezután - a monda szerint - rengeteg ivadéka lett, akik benépesítették az egész földet. Tőlük származik az egész emberi faj.

A HEGYI BOSZORKÁNY ÉS A SÁRKÁNYKIRÁLY

Élt egyszer réges-régen egy vitéz ember. Kinn sétálgatott egy napon a tenger partján, hát látja ám, hogy hét fiú áll ott, és hevesen vitatkoznak valamin. Körben álltak egy nagy teknősbéka körül, miatta veszekedtek. Éppen le akarták szúrni szegény állatot egy nagy késsel, és így beszéltek:
- Heten fogtuk, hét darabra kell vágnunk!
A szegény teknősbéka szomorúan pislogott, úgyhogy megesett rajta a vitéz szíve. Odaszólt a fiúknak, nem adnák-e el neki azt a teknőst. Azok beleegyeztek. Erre a vitéz mindegyiknek egy jangot* nyomott a markába. Mikor aztán megkapta a teknőst, fogta, szépen kioldotta a kötelét, és visszaeresztette a tengerbe. Mielőtt a teknősbéka lebukott volna a víz alá, a vitézre nézett nagy hálálkodva, és így szólt:
- Nagyon köszönöm jótettedet! Én a tenger mélyének ura, a sárkánykirály vagyok. Feljöttem ma víz alatti palotámból, hogy szétnézzek egy kissé az emberek világában, de ezek az elvetemült kölykök foglyul ejtettek. Ha veszedelembe kerülsz valaha, gyere ki ide a tengerpartra, kiáltsd a nevemet, és én mindent megteszek segítségedre.
Történt egyszer, hogy a vitéznek hosszabb útra kellett indulnia. Egy éjjel, amikor már mélyen benn járt a hegyek között, eltévesztette az utat. Ahogy ott az ösvényt keresgélte, egyszer csak megpillantott maga előtt egy magányos házikót. Bekopogtatott. A zörgetésre egy öregasszony jött ki, akitől a vitéz nyomban azt tudakolta, nem hajthatná-e nyugovóra a fejét a házában. Az anyóka beleegyezett, sőt még valami vacsorát is kotyvasztott neki. Vacsora közben így szólt a vitéz:
- Azt mondják, a hegyen át itt egy út visz?
Az anyóka így válaszolt:
- Igaz, vezet itt egy út, de nehogy arrafelé indulj, keservesen megbánnád! Egy vén boszorkány lakik a hegy csúcsán, róka az, ember alakban, és már vagy ezeréves. Valaha én voltam e hegy istennője, de betört ide ez a boszorkány, és legyőzött engem varázserejével. Most ő bitorolja hatalmamat. Nem úsznád meg ép bőrrel, ha az odúja felé közelednél!
Ám a vitéz csak legyintett e beszéd hallatára:
- A katonaember nemigen ád az ilyen babonás mendemondára! - jegyezte meg.
Másnap reggel aztán továbbállt a vitéz, és ment, éppen azon az úton, amelytől óvták. Amikor már csaknem elérte a hegy csúcsát, hát látja ám, hogy pompás ruhában csodaszép leány jön felé. Úgy látta, nem is jár az a leány, csak suhan a föld fölött. Amikor a vitéz közelébe ért, így szólította meg, kedves mosollyal az arcán:
- Én vagyok e hegy istennője. A hegytetőn a házam, gyere velem, és pihend ki magad egy kissé nálam!
A vitéz elfogadta a meghívást; gyötörte a kíváncsiság, ugyan ki lehet ez a ragyogó szép leány. Azt gyanította, alighanem ez lesz az a boszorkány, akitől az anyóka óvta. Finom ételeket és borokat szolgált fel neki a leány, majd át akarta ölelni.
- Nagyon magányosan és elhagyatottan élek én itt - magyarázta a vitéznek. - Maradj itt velem, és éljünk együtt boldogan!
A vitéz ellökte magától, és így felelt neki bátor, határozott hangon:
- Nem helyénvaló, ha az asszony közeledik a férfihoz. Udvariatlan, sőt illetlen a viselkedésed!
A leány igen megütődött e váratlan beszédre:
- Látom - kiáltotta -, nem szeretsz engem! Megbánod még ridegségedet, mert tudd meg, hogy bármely pillanatban megölhetlek! Egy menekvés van számodra: ha szeretőm leszel! Megmutatom neked varázserőmet, és akkor majd másképpen beszélsz velem!
Ekkor néhány jelet írt fel, hagy hirtelen, egy kis papírlapra, majd a levegőbe dobta. Hirtelen elsötétedett a világ, számtalan lángpallos jelent meg az égen, és fenyegetően közeledtek a vitéz felé. A vitéz a látottak hatására könyörgőre fogta a dolgot, és kérte a leányt, eressze el egy hétre: azalatt meggondolja, mit válaszoljon ajánlatára. Az asszony beleegyezett, elengedte egy hétre.
A vitéz nyomban a tengerpartra sietett, ugyanoda, ahol annak idején szabadon engedte a teknősbékát. A víz szélére állt, és a sárkánykirályt szólította fennhangon. Azonnal egy titokzatos fiúcska lépett elő a vízből, és üdvözölte. Majd megfordult, varázsigét mormogott, mire a víz szétnyílt, és egy széles út vezetett keresztül rajta. Megindultak. Elöl a fiúcska, utána a vitéz, egyenest a sárkánykirály színe elé. Ott azután a sárkánykirály egykori megmentője elpanaszolta, milyen veszedelem fenyegeti. A sárkánykirály máris kész volt, hogy segítségére siessen, és elküldte vele három bátyját, hogy öljék meg a hegyi boszorkányt. A vitéz megragadta a három sárkány farkát, és így repültek vissza a hegyre. Az egész út alig tartott tovább egy pillanatnál. Úgy látszott, hogy a sárkányok csak suhannak a föld felett, anélkül, hogy lábukkal még csak meg is érintenék.
A hegyen a három sárkánytestvér szörnyű fekete vihart támasztott, hogy lerombolja a boszorkány hajlékát. A boszorkány azonban csak nevetett erőlködésükön.
- Te a sárkánykirályhoz futottál segítségért? - vihogott. - Az ő varázsereje nem győzheti le az enyémet! Figyelj csak ide!
Ezzel felírt néhány varázsigét egy papírlapra, feldobta a levegőbe. Abban a pillanatban három tűzoszlop csapott ki belőle, és mind a három sárkányt a földre döntötte. Kettérepedt testtel ott pusztultak el egytől egyig. Ezután az ég ismét kivilágosodott, és a szél is elcsendesedett.
A boszorkány ekkor kézen fogta a vitézt, és így szólt hozzá:
- Látod most már, nem állhatsz ellen kívánságomnak! Gyere hát, maradj velem! Éljünk itt együtt!
Ám a vitéz elrántotta kezét, és most egy hónap gondolkodási időt kért. A boszorkány kelletlenül beleegyezett:
- Ha ismét megpróbálsz legyőzni engem, és én győzlek le, harmadszor már nem adok neked haladékot!
A vitéz még egyszer visszatért a sárkánykirály palotájába, és elbeszélte neki a történteket. A király szomorúan sóhajtott, és így felelt:
- A boszorkány túl erős ellenfél számomra, nem tudom legyőzni. Csak egyetlen lehetőségünk van: el kell mennünk az Égi Királyhoz, és őt kell megkérnünk, hogy büntesse meg a boszorkányt!
A sárkánykirály akkor a vitézzel együtt csakugyan elment az Égi Királyhoz. Nagy alázatosan segítségért folyamodtak hozzá a boszorkány ellen. A király meghallgatta kérésüket, és tüstént három harcost küldött le az égből.
Amikor az égi harcosok megérkeztek a boszorkányhegyre, dühöngő szélvihart és zuhogó esőt támasztottak. A boszorkány előjött, és varázsigével teleírt papírját ismét a levegőbe dobta, ám ezúttal az erőtlenül hullott vissza a földre. Villám cikázott az égen, fülsiketítő robajjal csapott a házba. Azon a helyen pedig, ahol az imént még a boszorkány állott, mindössze egy döglött róka hevert a földön.
A vitéz megköszönte szépen az égi harcosok segítségét. A kedves öregasszony pedig, akivel először találkozott, visszanyerte hatalmát, és újból a hegy istennője lett.

A SZÁZLÁBÚ LEÁNY

Élt egyszer réges-régen Szöul külvárosában egy szegény ember. Ez az ember olyan szörnyű szegény volt, hogy sokszor még betevő falat sem jutott neki, sőt fedél sem a feje fölé. Szegénysége úgy elkeserítette, hogy elhatározta, véget vet életének.
Otthagyta egy napon feleségét, anélkül, hogy szólt volna neki szándéka felől. Kiballagott a Han folyó partjára, és ott bandukolt felfelé, míg csak el nem ért ahhoz a részhez, ahol toronymagasságú hegyek meredeznek a vízből. Felmászott az egyik sziklacsúcs tetejére, becsukta szemét, és levetette magát a mély vízbe. Azt remélte, szörnyethal. De nem így történt.
Fél órával később egy szépséges leány, aki éppen ruhát mosott a folyóparton, megtalálta őt. Egy homokzátonyon feküdt. Eszméletlen volt ugyan, de nem törte össze magát. Hosszú idő telt el, amíg magához tért. A szépséges leány megkérdezte, vajon mi történt vele. Szép sorjában elbeszélte neki, milyen nyomorban élt családjával, s hogy miként szánta el magát kétségbeesett tettére. A leány így vigasztalta:
- Szerencsére megmenekültél! Remélem, soha többé nem próbálsz ilyen szörnyűséget elkövetni. Hisz még fiatal vagy, a szerencse még rád mosolyoghat! Most pedig, ha neked is úgy tetszik, gyere el hozzám, pihend ki magad egy kissé házamban!
A szépséges leány elvezette őt házába. Hamar odaértek. Nagy téglaépület volt ez, amely egyedül állott a völgyben. A ház és környéke nagy gazdagságra és jólétre vallott. A férfi vendégként maradt ott, ám csakhamar szerelemre lobbant a szépséges leány iránt. Teljesen megfeledkezett családjáról. Abban a hiszemben volt, hogy ő már tulajdonképpen nem is él, hiszen jól emlékezett, hogy belevetette magát a mély szakadékba, így akarván véget vetni életének. Soha, még legszertelenebb álmában sem tudta elképzelni, hogy a földi élet ilyen gyönyörűségeket nyújthat, mint amilyent ezzel a titokzatos leánnyal való együttlét jelentett. Ez a leány földöntúli szépség volt. A legcsodálatosabb ruhákat adományozta a szegény embernek, és a legpompásabb ennivalókat tálalta elé. A ház is felülmúlta a férfi legmerészebb képzeletét. Kivétel nélkül mindent csodálatosnak látott.
Jó pár hónapig éltek itt együtt, boldogan. Az új élet azonban kissé egyhangúvá vált a szegény ember számára, és egyre sóvárabban gondolt szöuli otthonára, támasz nélkül maradt családjára. Egyszer hát azzal állt elő, hogy szeretne valamivel távolabbra elmenni, egy nagyobbat járni a ház körül. Azt persze egy szóval sem említette, hogy a családjához kívánkozik vissza. Ám a leány kitalálta szándékát, és így szólt hozzá.
- Ha most elhagysz engem, félek, örökre elfelejtesz, és sohasem térsz vissza hozzám!
A férfi maga is úgy gondolta, hogy ha egyszer visszakerül családjához, talán nem is kívánkozik ide többé. Ám, hogy a leányt megnyugtassa, szenvedélyesen így válaszolt:
- Hogy tudnálak én valaha is elfeledni téged? Emiatt ne aggódj! Szavamra mondom, hogy visszatérek hozzád!
- Amikor majd visszafelé jössz - szólt a leány -, ne hallgass ám senkire, aki útközben melléd szegődik. Ne törődj a rémisztgetéssel, csak gyere egyenesen ide. Én várni fogok rád!
A férfi eltávozott hát, és visszatért elhagyott családjához. Amint falujába ért, ugyancsak meglepődött. Pompás új épület állott régi, ütött-kopott háza helyén. S hogy a közelébe jutott, hát látja ám, hogy ki van írva a neve a kapura nagy előkelően. Hirtelen gyanú villant át az agyán. "Hátha hűtlenné vált a feleségem, és onnan ez a nagy előkelőség! - gondolta. Haragra is gerjedt, de aztán elszégyellte magát, eszébe jutott, hogy nincs joga vádolni feleségét, hiszen ő hagyta el otthonát immár jó ideje.
Bekopogott hát a kapun. A fia jött elé ajtót nyitni. Mikor elveszettnek hitt apját megpillantotta, csak úgy ömlöttek a könnyei örömében.
- Isten hozott, apám! - kiáltotta, majd bekiabált a házba. - Anyám! Apánk van itt!
Az asszony a kertből rohant elő. Szép, drága ruha volt rajta.
Férje komoran pillantott rá, és így faggatta:
- Ki építette ezt a házat? Honnan vettétek a rávalót?
Felesége megütközve nézett reá:
- át nem te küldtél nekünk pénzt nap nap után? Azt hittük, te küldöd a sok pompás ajándékot. Tévedtünk volna hát?
Kezdett lassan derengeni az igazság a szegény ember fejében. A jótevő nem lehetett más, mint a leány, akinél lakott; senki más nem segíthetett az ő családján! Ekkor úgy tett, mint aki tréfál, és másra terelte a szót. Öngyilkosságát meg sem említette, de nem beszélt a csodálatos leányról sem, akivel együtt élt mostanáig.
Eleinte rendkívül boldog volt; örült, hogy hosszú távolléte után végre ismét családja körében lehet. Ám ahogy telt-múlt az idő, egyre csak ébredezett vágyakozása, egyre csak arra a szép asszonyra gondolt, akit ott hagyott a völgyben, abban a szép vidéki házban. Csakhamar olyan erőssé vált benne a vágyakozás, hogy még egyszer láthassa, még egyszer hallja beszédét, hogy nem tudta tovább elviselni. Felkerekedett hát, újból elhagyta feleségét meg családját, és ismét elindult kedvesének háza felé.
Útközben egy hatalmas odvas fa mellett haladt el. Még szinte el sem hagyta a fát, valami hangot hallott; valaki nevén szólította:
- Drága unokám! - mondta a hang. - Én a te nagyatyád szelleme vagyok. Hallgass rám! Nem szabad még egyszer meglátogatnod azt a leányt! Saját érdekedben szólok! Akihez mész, nem is emberi lény, hanem egy százlábú, emellett ezeréves.
A hang valóban emlékeztette nagyapjáéra, de a hallottakat mégsem hitte el, inkább a leány szavaiban bízott. A hang nem tudta eltéríteni útjából, még ha a figyelmeztetés igaz lett volna is. Minthogy egyszer már megpróbálkozott az öngyilkossággal, nem félt többé a haláltól. Így felelt a hangnak:
- Nagyapám! Látnom kell őt még egyszer az életben! Megígértem neki, hogy visszatérek, és semmi sem riaszthat vissza attól, hogy beváltsam ígéretemet! A halál már nem számít nekem, mivel, úgy hiszem, egyszer már szembenéztem vele. És ha újból való találkozásom a lánnyal a halált jelentené is, akkor is meg kell tennem, hiszen ő mentette meg családomat, amikor azok már az éhhalállal küzdöttek.
A test nélküli lény erre így válaszolt ünnepélyes hangon:
- Úgy látom, elhatározásod megmásíthatatlan. Mindenáron meg akarod őt látogatni! Így is van azonban egy mód arra, hogy megmenekülj a biztos haláltól. Eredj, és vásárolj olyan erős dohányt, amilyent csak tudsz. Gyújts rá, szívd a füstjét, a levét meg tartsd vissza a szádban! Mihelyt meglátod őt, azon nyomban köpd arcába a dohánylevet! Ha ezt elmulasztod, halál fia vagy! Ó, te szegény ember! Szépségével elbűvölt téged az a százlábú leány!
A férfi ekkor kiment a piacra, és erős kapadohányt vásárolt. Majd újból útnak indult. Útközben, míg csak kedvese házához nem ért, egyvégtében szívta az erős dohányt, a levét meg gondosan összegyűjtötte a szájában. Amikor a ház elé ért, bekukucskált a kerítés hasadékán, és uram fia! - egy óriási százlábú farkát látta a házból elővillanni. Ám ez a látvány sem ingatta meg elhatározásában, hogy még egyszer viszontlássa kedvesét! Bátran megzörgette hát a kaput. Kedvese jött elő a kopogtatásra. Kireteszelte a kaput, és nagy örömmel fogadta. Ám a szegény ember nem szólt egy árva szót sem, mivel nem is bírt szólni, tele volt a szája a mérgező bagólével. A leány, összeszorított szája meg zavart tekintete láttán mindjárt észrevette, hogy valaminek történnie kellett, és elsápadt rémületében.
A szegény ember bement a szobába, és a leányra meredt. Az most is ugyanolyan szép volt, mint amikor elbúcsúzott tőle, és szakasztott olyan, amilyennek emlékezetében megőrizte: hollófekete a haja, tiszta a szeme, mint a kristály. Szemöldökének íve, orrának, szájának vonala, mind-mind olyan tökéletes, akár annak idején, amikor először megpillantotta. Nem tudta, mitévő legyen, egyrészt fellobbanó szerelmének heve öntötte el, hogy még a homloka is gyöngyözött belé, másrészt nagyatyja szellemének hangja csengett a fülébe. Már-már az utóbbi győzedelmeskedett, és azon a ponton volt, hogy a mérgező dohánylevet a leány arcába köpi, amikor az hirtelen felzokogott. Lehajtotta a fejét, és csak úgy ömlöttek a könnyei. A férfi a leányra bámult, és csak állt tétován. Úgy tetszett neki, hogy a leány most még egyszer olyan szép, mint azelőtt. Amint újból rátekintett, egészen megilletődött, az ablak felé fordult, és az udvarra köpte ki a dohánylevet.
Erre a leány aggodalma egy csapásra megszűnt, és elmosolyodott:
- Köszönöm, hogy megkíméltél - mondta, majd így folytatta. - Az a hang, amit hallottál, nem a nagyatyádé volt! Egy elátkozott kígyó lakik ott a fa odvában, annak a hangját hallottad. Én az Égi Király egyik leánya vagyok. Az a kígyó pedig az égi palota egyik szolgája. Belém szeretett ez a szolga, és elcsábított. Végül Égi Atyám fülébe jutott a hír, és megbüntetett mindkettőnket. Úgy döntött, hogy nekem három évig az emberek világában kell élnem, százlábúként, csábítómnak pedig mindörökké kígyóként kell élnie. Csábítóm örökre elkárhozottá vált, ezért újra meg újra megpróbált ártani nekem! Ez a mai nap büntetésem utolsó napja, holnap visszatérhetek atyám házába. Ha a kígyó tanácsát követve, az arcomba köpted volna azt a levet, újabb három évig kellett volna a földön maradnom.
Ezután még egyetlen boldog napot töltöttek egymás társaságában, és azon az utolsó, egyetlen éjszakán a legédesebb álmokat álmodták. Amikor a szegény ember reggel felébredt, egy kopár sziklán találta magát. Körülnézett, de hiába meresztette szemét jobbra-balra, a háznak nyoma sem volt sehol, egymagában ült ott, elhagyatottan.

A HOSSZÚ FÜLŰ KIRÁLY

Réges-régen, amikor az emberek még nem tartották szörnyű bűnnek embertársuk meggyilkolását, élt egy király Pujóban, akinek igen hosszú füle volt. Szégyenében még a palotát sem hagyta el, és senki sem járulhatott színe elé, még a legközelebbi rokonai sem, csak egy öreg minisztert fogadott, aki már apja korában ott szolgált a palotában, és gyermekkora óta ismerte őt.
A nagy zárkózottság ellenére minden hónapban kiválasztottak egy fiatalembert a népből, hogy a király elé vezessék, de közülük egy sem került vissza valaha is a szülői házhoz. Senki sem tudta, miért csak ifjúkat hívat a király, és miért nem gyermekeket, leányokat, vagy valami fehércselédet. Ahol csak tizennyolc éven felüli fiatalember volt a családban, örökös aggodalomban éltek, hiszen egy szép napon rájuk is sor kerülhet, az ő fiukat is hívathatja a király, és ha egyszer oda került, akár a kútba is ugorhatott: egyre ment.
Egyszer a királyi küldött egy szegény özvegyasszonynál jelent meg, akinek egy szál fia volt egyedüli támasza. Bezörgetett, és megparancsolta a fiúnak, hogy kövesse őt a királyi palotába. Az özvegyasszony könyörgőre fogta a dolgot, hátha a küldött eláll a szándékától. A fiú is előhozakodott mindenféle érvvel, de semmire sem mentek. A küldött azt bizonygatta, hogy neki ezt a házat jelölték ki, és személy szerint ezt az ifjút nevezték meg; a fiúnak követnie kell őt, mert különben anyját éri a király bosszúja.
Amikor ezt Pok Nák - így hívták a fiút - meghallotta, kérlelte anyját, ne makacskodjon, hanem nyugodjon bele a megváltoztathatatlanba, hagyja őt, hadd menjen el a küldöttel. A királyi követtől pedig ezt kérte:
- Engedd meg, hogy hajnalig itthon maradjak! Ígérem, hogy akkor azután rendelkezésedre állok, és veled megyek a királyhoz!
A fiú könyörgésére a küldött végül is beleegyezését adta, és így szólt:
- Jó, legyen hát! Holnap, korán reggel ismét eljövök, mert amikor a nap eléri delelőjét, a király színe előtt kell állnod!
Miután a küldött elment, azon tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan s miképpen háríthatná el a fenyegető veszedelmet.
- Egy tőrt viszek magammal! - kiáltott fel Pok Nák. - Ha bajba kerülök, előveszem, és leszúrom vele a királyt! Így az egész országot megszabadítom ettől a súlyos csapástól, amit az ifjak titokzatos eltűnése jelent!
- Ne tedd ezt - ellenkezett az anyja -, hiszen tudod, hogy a király személye szent! Az istenek könnyen megbosszulhatják a rajta elkövetett erőszakot!
- Akkor mást teszek - szólt a fiú -, addig könyörgök a királynak, amíg megkegyelmez, hiszen ha én odaveszek, te is belepusztulsz!
- Ha tudnád, hogy mit akar tőled, meg a hozzád hasonló ifjaktól a király, talán többre mennél - jegyezte meg az anyja. - Miután okosabb vagy a korodbéli fiúknál, és mivel a szegénység is sok mindenre kioktatott, talán megmenekülsz. Hátha ad valami tanácsot a védőszellemünk!
Ez a gondolat megvigasztalta őket, és abbahagyták a siránkozást. Az asszony nekivágott az erdőnek fakó holdfény mellett, áldozati ajándékot vitt magával a hatalmas hegyi szellemnek, és buzgón fohászkodott fia életéért.
Egyszer csak egy tigris ugrott elő a bozótból. Az asszonyban erre a vér is meghűlt, ámde a tigris nem támadott rá, hanem körüljárta, hízelegte, és barátságosan morgott üdvözlésképpen. Majd megszólalt hangos szóval:
- Ne félj, nem akarom én a vesztedet! A hegyi szellem szolgája vagyok. Uram azt üzeni, légy nyugodt fiad felől. Van magához való esze és ügyessége, az én uram pedig a legjobb szavakat sugallja neki, ha bajba jut.
A félelmes jelenség ezután ismét morgott valamit üdvözlésképpen, és csörtetve eltűnt a sűrűben.
Az asszony nyugodt lélekkel ment haza. Elbeszélte a történteket a fiának, aki ezután bizakodva indult másnap reggel a királyi palotába.
A királyi házban mindenekelőtt finom selyemruhát adtak rá, majd díszes asztalhoz ültették, és fejedelmi ételeket tálaltak elébe. Végül elérkezett az a perc, amikor a király színe elé kellett mennie.
A király a fiúra meredt, hosszan nézte, nézte, egyetlen szó nélkül, végül közölte vele az akaratát:
- Akárki vagy, bármi is a mesterséged, le kell nyírnod a hajamat! Hogy pedig senkinek el ne mondhasd, hogy olyan a fülem, mint a szamáré, kivégeztetlek annak rendje-módja szerint. Halálod előtt azonban elmondhatod utolsó kívánságodat! Ha módomban áll, boldogan teszek meg mindent, amit csak kívánsz.
A rettegett király, így szólva, valami ollószerű alkalmatosságot nyújtott át a fiúnak.
A fiú át is vette a szerszámot, majd mélyen meghajolt, és így szólt:
- Királyom! Uram és parancsolóm! Nem vagyok méltó arra, hogy a hajadat levágjam, ugyanis tegnap, amikor küldötted nálunk járt, hogy engem hozzád vezessen, először az járt az eszemben, hogy tőrt hozok magammal, hogy életedre törjek. Anyám lebeszélt erről, és emlékeztetett, hogy a te szent személyed elleni merényletet az istenek megbosszulják.
- Édesanyád nagyon becsületes asszony, meg fogom jutalmazni! - válaszolta a király.
A fiú azonban folytatta:
- Te szégyenled hosszú füledet a nép előtt, és inkább megöletsz mindenkit, aki szemtől szembe került veled, hogy hajadat levágja. Adhatok egy tanácsot, felséges királyom?
- Beszélj! - bátorította a király a fiút, akinek bátor, közvetlen viselkedése megnyerte tetszését.
A fiú tovább beszélt:
- Csináltass felséges királyom a füledre, amely téged a szamár fülére emlékeztet, egy kis sapkát. Azután parancsold meg, hogy mindenki ugyanolyan sapkával a fülén járulhat csupán színed elé, mint amilyen a te füledet takarja. Így ez a kis sapka, ez a fülfedő, rövidesen divatba jön. A városban széltében-hosszában ilyent visel majd a nép, és senkinek sem jut eszébe aziránt érdeklődni, hogy honnan indult el ez a furcsa divat.
A király nagyon is helyénvalónak és értelmesnek találta a fiú beszédét. Azon nyomban rávágta:
- Tanácsod jónak látszik! Meg fogom valósítani! Az életedet pedig megkímélem! Mellettem maradsz, csak egyet kell megígérned: senkinek soha egyetlen szót sem szólsz fülem hosszúságáról! Szavad adod, hogy így lesz?
Pok Nák szívesen adta szavát, és esküdözött, hogy egy árva mukkot sem szól a király hosszú füléről.
A király tehát csináltatott magának egy sapkát, fehér selyemből, fekete szőrme szegélye, amely az egész fülét eltakarta. Olyan volt ez, mint valami sisak. Sodrott selyem zsinór kötötte össze a sapka két végét. Tetszett a királynak a sapka, és parancsot adott, hogy aki ezután színe elé akar kerülni, legyen az miniszter vagy egyszerű földműves, legyen az férfi vagy fehérnép, mindnek ilyen sapkát kell viselnie. Megengedte azonban, hogy drága selyem helyett a sapka olcsó anyagból is készülhetett, ha valakinek másra nem tellett.
Nemsokára a királyi udvarban mindenki így járt, ilyen sapkával a fején. A városi emberek, meg a vidékiek is csináltattak maguknak ilyet. Csakhamar mindenütt divatba jött ez a különös sapka. Az embereknek tetszett a formája, és különösen jó szolgálatot tett a sapka télen, ugyanis melegen tartotta nemcsak a fejet, hanem a homlokot meg a fület is. Ezért azután még jobban kivívta az emberek tetszését. A selyemzsinórnál fogva pedig, amely a két végét összekötötte, könnyen fel lehetett akasztani a szögre. Egyszóval mindenki megszerette ezt a sapkát, úgyhogy még manapság is használják.
Egyszer megbetegedett a király. Egyetlen orvos, egyetlen javasember sem tudott rajta segíteni. Nem használt semmiféle gyógyszer. Végül egy öreg, nagyon híres tudóst hívtak a beteghez. Amint a szobába lépett, így szólt Pok Nákhoz, aki folyvást a király mellett tartózkodott:
- Miért van a betegen ez a meleg sapka? Vegyétek le azonnal a fejéről!
Pok Nák azonban összehordott hetet s havat, és megtagadta az orvosi utasítás teljesítését. Erre az öreg tudós rátámadt, és követelte, közöljék vele az igazi okot. Pok Nák egyre csak azt hajtogatta, hogy szigorú parancs tiltja a sapka levételét.
- Hát én sehogy sem tudok segíteni rajta - jelentette ki a tudós. - Csak egyvalamit mondhatok még: szerezzetek szám-gyökeret, főzzetek belőle gyógyitalt, azt itassátok meg vele. A levével pedig dörzsöljétek be a testét. Ámde, honnan vesztek valódi ginszeng-gyökeret, hiszen ez a hosszú életet, sőt halhatatlanságot adó gyökér olyan ritka, hogy semmi módon sem lehet rátalálni! Hallgasd csak meg ezt a költeményt, róla szól:

S sötét erdő mélyén
él egy csodás növény,
világít holdas éjen,
ha ráragyog a fény.

Fogd a kezedbe, s látod,
gyökéremberke csak,
de gazdag lesz, ki őrzi
s mindig ifjú marad.

Erőt ad s örök éltet,
körötte üdv terem,
nélküle sivár a lét,
a földi gyötrelem.

Csak ki önzetlen, nemes,
s vérét ontani kész,
csak az talál e kincsre,
ki hűséges s merész!

De halandók vagyunk csak,
bűnnel, bajjal tele,
az inszámot ne hajszold,
irigység kél vele!

Ha vígan élsz, s erények
kísérnek dolgodon,
csillagruhát viselhetsz
békésen, boldogan!

Igen! Csak egy nemes, önzetlen ember, aki saját életét is kész feláldozni, csak az találhat rá erre a gyökérre. De létezik-e ilyen ember? - kérdezte a tudós orvos, és szomorúan vonult ki a beteg király szobájából.
Pok Nák nagyon elszomorodott. Ez a kérdés: "De létezik-e ilyen ember?" - nem hagyta nyugodni. Elgondolkozott. Barátai, rokonai jutottak eszébe, de egyik sem volt ilyen ember, anyját kivéve, akiben semmi kivetnivalót nem talált, és aki olyan önzetlenül nemes volt, akár a haza oltára, és jósága olyan túláradó, mint dagálykor a tenger.
Elhatározta hát Pok Nák, hogy felkeresi anyját, és vele beszéli meg, hogyan szerezhetnének igazi ginszeng-gyökeret.
Az öregasszony könnyekig meghatotta, amit fia a király súlyos betegségéről meg az orvos szavairól mesélt neki.
- Én mindig azt tettem, ami a kötelességem volt! - magyarázta fiának. - Mindig azok a szavak lebegtek előttem, amit boldogult apám annyit mondogatott:
A nemes lelkű ember a szeretet megtestesítője, és ezáltal a legmagasabb rangú az emberek között. A nemes lélek annyi kiválóságot egyesít magában, amennyi a törvények betartásához és a helyes életmód megvalósításához elegendő.
A nemes lélek olyan nagylelkű és bőkezű, hogy az élet különféle kötelességeit össze tudja egyeztetni egymással.
A nemes lélek tántoríthatatlan, és ezért képes nagy tettek megvalósítására.
A nemes lélek az alvilágot a négy erény szemszögéből nézi. Ezért szól a Változások Könyve a teremtő erőről, a mindent átható erőről, a bőkezűségről és tántoríthatatlanságról, mint a legfőbb erényekről. Hiszen a teremtő erő, az emberi jóság, a bőkezűség, a kötelességek megvalósítása és végül a tántoríthatatlanság minden emberi cselekvés alappillére.
Pok Nák szótlanul hallgatta e szavakat. Soha még nem hallotta anyját ilyen szépen beszélni. Még soha nem tárta fel neki gondolatait. Jóllehet egyszerű asszony volt, ismerte a szent könyveket, és emellett mindig szerény volt, nyugodt, elfogulatlan, és úgy dolgozott éjjel-nappal, mint a nép bármely egyszerű asszonya. Mintha mindez természetes és magától értetődő lenne!
Az öregasszony azonban tovább beszélt ámuldozó fiának. Mesélt neki a hegyi szellem hangjáról, aki tigris képében szólt hozzá, és aki megnyugtatta, eloszlatta aggodalmait.
- Kétségtelen - mondta -, hogy téged is a jó hegyi szellem tartott életben. Menj hát ki bizakodva az erdőbe, amikor fényesen ragyog a hold, és keressd meg magad azt a gyökeret!
Aggódott is Pok Nák, meg dudorászott is jókedvében, amikor aznap este nekiindult az erdei útnak, amelyen nem tudta, hogy jobbra vagy balra tartson.
A hold bágyadtan sütött, s a nagy faóriások mint megannyi kísértet álltak egymás mellett. Ágaik koromfekete, karomszerű árnyékokat vetettek a mohától süppedő erdei földre. Éjjel az erdőben minden él, minden mozog. Langyos meleg szellő jár a fák között, a földre vetődő árnyak szüntelenül ide-oda mozognak. A fiú néha valóban nem tudta, álmodik-e, vagy ébren van, hogy még a földi világ útjain jár-e, avagy már átjutott a szellemek honába.
Hogy meddig tartott ez az út, és merre járt, maga Pok Nák sem tudta volna megmondani. Már nagyon mélyen járt az erdőben, amikor hirtelen hatalmas termetű tigris ugrott elé. Morgott valamit, szakasztott úgy, ahogy az anyja beszélte. A szeme azonban nem forgott vérben, mint a többi tigrisé, pillantása bizalmat keltett, mintha elvarázsolt emberi lény rejtőzött volna a tigris testében.
- Ne félj, uram, én a hegyi szellem kísérője és akaratának közvetítője vagyok. Azokat szólítom meg csak, akik méltónak bizonyulnak. Ne is mondd el, úgyis tudom, milyen cél vezetett ide ebben a félelmetes órában: szeretett királyodon akarsz segíteni. De csak úgy lehet segíteni rajta, ha egy élő ember feláldozza magát érte!
Pok Nák azt sem tudta, fiú-e vagy leány, és maga sem értette, ki adta szájába a következő választ:
- Kész vagyok feláldozni magamat!
Amikor kimondta, maga is megrémült saját szavaitól. Úgy tetszett neki, mintha hatalmas vízesésbe vetette volna magát, és az ellenállhatatlanul magával ragadná az örvénylő mélységek felé. Forgott körülötte a világ, és akaratlanul is megkapaszkodott a közelében levő fatörzsben, nehogy elvágódjék.
Ekkor ismét megszólalt a tigris:
- Ne félj! Elvezetlek téged Uramhoz, a hegyi szellem birodalmába, hogy a helyszínen tudjuk meg, milyen döntést hozott: elfogad-e téged áldozatul, vagy sem.
A tigris megfordult, és elindult a rengeteg sűrűjében. A fiú követte. Az út sötét bozótokon vezetett keresztül, hegynek fel, völgynek le. De egyszeriben kivilágosodott, és ott találták magukat egy hatalmas, széles tisztáson, melynek közepén százéves tölgyfa állott. Körös-körül az erdő vadjai üldögéltek. Az első sorban egy sereg tigris meg leopárd, majd szarvasok, medvék, nyulak és rókák. Körvonalaik csak úgy villogtak a félhomályban, az Orion csillagkép ugyanis fényesen ragyogott, sőt a hold is világított, beezüstözte és ünnepi fénybe burkolta a nagy rétet. Tarka madarak szálltak jobbra-balra, és vidám daluk meg a hívogató állathangok olykor-olykor megtörték az éjszaka csöndjét. Akárhová nézett a fiú, mindenütt ismeretlen, színes virágok tűntek elő, és az egész térséget virágfüzérekkel díszített, pompásan illatozó bokrok borították. A levegőt betöltötte egy illat, amely minden más illaton áthatott, a ginszeng-gyökér balzsamos, drága illata. Ott állt ugyanis a keresett, csodálatos növény, ötlevelű koronájával, keskeny szárával, de nem is egy növény állt ott, hanem tízével, sőt százával nyíltak, valóságos erődöt alkotva. Mindez a Szám-Isten közelségének biztos jele volt.
A tigris átvezette Pok Nákot az állatok gyűrűjén meg a növények útvesztőjén. Ahogy ott ment a tigris után, úgy látta, mintha az állatok meg a növények is a fejükkel bólintanának, amikor a tigris eléjük ér. Süppedő mohán lépkedtek egészen addig, amíg a hegyi szellemnek tornyához nem értek. Csodák csodája, hogy ki volt a hegyi szellem: egy ősz hajú, öreg ember. Fején koronaszerű süveg, testét hosszú, száz redőt vető finom szövésű, fényesen csillogó selyemanyagból készült köntös fedte. Kezében egy legyezőt tartott, szeme jóságosan tekintett a legényre. A tigris, aki Pok Nákot ide vezette a hegyi rengetegből, meghajolt a trón előtt, és az ősz öreg lábaihoz heveredett.
A trón az ősi szellemfa közvetlen közelében állott: nagy, csomós törzsű, öreg tölgyfa volt a szellemfa, nem fenyőfa, amely a hosszú élet jelképeként másutt többnyire szellemfául szolgál.
A legény azt sem tudta, hová legyen ámulatában. Levetette magát a földre, és megérintette homlokával a lágy, erdei talajt, majd térden állva maradt ott, és alig merte szemét a hegyek és erdők istenére emelni.
- Ismerem kívánságodat! - szólalt meg a hegyi szellem. - Mielőtt segítségedre lennék, három kérdésemre kell felelned! Az első így hangzik: "Mi a legmagasabb rendű feladat a világon?"
A legény tisztelettudóan a combjára tette kezét, és térden állva felelte:
- A világon a legmagasabb rendű feladat a Mennyei Úr tisztelete, akinek teljhatalmát képviselve itt ülsz előttem trónodon! A hegyi szellem bólintott a válasz hallatára, majd tovább kérdezett:
- És mi a legjobb a világon?
E kérdés hallatára sem gondolkodott hosszasan Pok Nák, hanem kivágta:
- A világon a legjobb az erény gyakorlása és a szenvedélyek megfékezése. Li Jun könyvében a következő tanítás áll: "Az ember tíz kötelessége a világon: szülői szeretet, a szülők tisztelete, valamint a szülők iránti egyéb gyermeki kötelesség; az idősebb testvér szelídsége a fiatalabbal, a fiatalabb testvér engedelmessége az idősebbnek, a férfi kötelességtudata asszonya iránt, az asszony férje iránti szófogadása, az idősebbek jóindulata a fiatalabbak iránt, a fiatalabbak engedelmessége az idősebbeknek, a királyok emberségessége, az alattvalók hűsége." Aki e tanításokat követi, az választja a helyes utat.
A hegyi szellem ismét bólintott, s jóakaratúan tekintett a lábánál térdeplő Pok Nákra.
- Végül, a harmadik kérdés - szólalt meg ismét. - Mi a legszebb látvány a világon?
- Hatalmas szellem! - válaszolt Pok Nák. - Mi lehetne szebb látvány annál, amelyben most részesülök? Mi lehetne lenyűgözőbb, mint jelenlétedben, csillagos ég látványától elbűvölve, az Orion fényét élvezni, és egyben belélegezni a természet leheletét, befogadni növényeivel, édes illatával, madárdalával és az állatok tarkaságával együtt!
Ezután elhallgatott a legény, mire az ősz öreg hegyi szellem helyeslően bólintott.
- Megnyerted tetszésemet, és kiálltad a próbát - jegyezte meg -, mivel nem földi javakat emlegettél, ételt, italt, öltözetet; becsületet, tiszteletet, gazdagságot, egészséget, hanem magasabb értékek tiszteletéről tanúskodtak szavaid, mivel a legmagasabb rendűről, a legjobbról és a legszebbről beszéltél. Ezért a legnagyobb kitüntetést érdemled, és a legmagasabb méltóságra emellek! Megnyered jutalmul a legnagyobb, a legerősebb gyógyító hatású ginszeng-gyökeret, amellyel könnyen meggyógyíthatod királyodat. De egyéb jutalmat is oszt neked kegyem: anyád hosszú évtizedekig melletted lesz életed folyamán, erőben, egészségben és vidáman... Hajolj hát ide, és vedd át a neked szánt gyökeret, amelyet elvihetsz királyodnak!
Még egyszer meghajolt Pok Nák, úgyhogy homloka a földet érintette, azután két kezét összekulcsolta, közé szorította az aranyló ginszeng-gyökeret, amelyet az ősz, öreg hegyi szellem saját kezűleg nyújtott át. Ekkor útjára bocsátották a legényt, aki harmadszor is a földig hajolt áhítatában, és amikor felemelkedett, ismét ott volt egyedül a rengeteg közepén, a tágas, mohás erdei avaron. A szellemfa még ott állott, ott sötétlett nem messze tőle, az Orion még szépségben ragyogott, és a hold is ontotta rá szelíd fényét; ám a hegyi szellem trónjának, az állatoknak, meg a ginszeng-növényeknek nyoma veszett.
"Álom volt ez, vagy valóság?" - fontolgatta Pok Nák, de semmi biztosat nem tudott válaszolni e kérdésre, ám az illatozó ginszeng-gyökér ott volt görcsösen összefonódó ujjai között. Szelíden rámosolygott hát a gyökérre, és csodák csodája, a növény rovátkái hol egy mosolygó gyermekarcot, hol pedig a hegyi szellem jóságos vonásait mutatták.
Kezében szorongatva az értékes kincset, gyors léptekkel haladt lefelé a legény a hegyről, és jóllehet a lába nem követett semmiféle kitaposott utat, de még ösvényt sem, nemsokára a szoros magasságába ért, és onnan már könnyen visszatalált szülőfalujába.
Anyja örömmel fogadta, és szinte az ajkán csüngött, úgy figyelte minden szavát, miközben fia elmesélte útját. Hogy egyszülött fia ilyen tiszteletben részesült, az nagy anyai örömmel töltötte el szívét. A fiú is szerencsésnek tartotta magát, hogy ily módon hálálhatja meg anyja jóságát és gondoskodását.
Aznap este megpihent odahaza, de másnap már korán indult a palotába, és a csodálkozó orvos szeme láttára adta át a királynak a csodatevő gyökeret. Elkészítették az orvosságot az előírások szerint, és a belőle készült pépes, ragadós folyadékot átnyújtották a haldokló királynak, hogy igyon belőle; a növény vöröses levével pedig bedörzsölték a beteg arcát és testét. A király makkegészségessé vált újra, és még hosszú évekig uralkodott.
A legényt pedig, akit nagyon megszeretett, és akinek életét köszönhette, első miniszterévé, legfőbb tanácsadójává nevezte ki. A nép is nagyra becsülte és tisztelte fiatal kora ellenére, de nem alaptalanul, hiszen a legény olyan eszes volt, akár egy tapasztalt öreg, és döntéseiben olyan határozott, mint egy tigris, de ugyanakkor jóindulatú is volt mindenkihez, akár a szülő saját édes gyermekéhez.
A hegyi szellemet azonban nem feledték el: mindenkor hálával gondoltak rá, a legény és Pujó királya is; dicsérték jóságát minden áldott nap, amíg csak nem ütött utolsó órájuk.

A KISFIÚ MEG AZ ÜRES VIRÁGCSERÉP

Valamikor réges-régen élt az egyik országban egy bölcs és boldog király. Csupán csak az keserítette el, hogy megöregedett, és nem voltak gyermekei. Egyszer aztán gondolt egyet a király: "Kiválasztom országom legbecsületesebb gyermekét, és örökbe fogadom." S rögvest megparancsolta, adjanak virágmagvakat minden gyereknek, és kijelentette:
- Azt, aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, fiammá vagy lányommá fogadom.
Nosza, elültették a gyerekek a magvakat, és reggel is, este is megöntözték őket.
Szon Il is buzgón gondozta a magvakat, de eltelt tíz nap, majd két hét, aztán egy teljes hónap, ám a magvak a cserépben csak nem akartak kicsírázni.
"De különös" - álmélkodott Szon Il, és végül is az anyjához fordult:
- Vajon mért nem csíráznak ki a virágmagvaim?
Anyja, aki már szintén nyugtalankodott, ekkor ezt tanácsolta neki:
- Ültesd át őket másik földbe.
Szon Il át is ültette a magvakat, de megint csak nem csíráztak ki.
Felvirradt végre a nagy nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Az ünneplőbe öltözött tömérdek gyerek kitódult az utcára, és mindegyik egy cserép virágot szorongatott. De mi az? A virágokat szemügyre véve a király mért haladt el mindegyik gyerek mellett, és miért nem látszott az arcán egy szikrányi öröm sem?
Az egyik ház előtt azonban hirtelen megpillantotta a pityergő Szon Ilt, aki üres cseréppel álldogált ott.
A király nyomban megparancsolta, hívják elébe a kisfiút.
- Hát te meg mit állsz itt ezzel az üres cseréppel? kérdezte tőle.
Szon Il ekkor hüppögve elmondta, hogyan ültette el a magvakat, ám azok nem csíráztak ki, és bizonyára azért nem, mert egyszer titokban leszakított egy almát más kertjében.
A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és így kiáltott fel:
- Ez az én becsületes kisfiam!
Az emberek erre lármázni kezdtek:
- Mért fogadta örökbe a király ezt a fiút az üres cseréppel?
A király ekkor így szólt:
- Emberek! A magvak, amelyeket a gyerekeknek kiosztattam, főtt magvak voltak.
És ekkor mindenki helyeslőleg bólogatott, a gyerekeknek pedig, akik a szebbnél szebb virágokat szorongatták, a szégyentől lángba borult az arcuk: hisz valamennyien más magvakat ültettek el.

A KÉT SZIKLA

Két szikla nyúlt a folyó fölé.
Az egyik, az alacsonyabban levő, folyton a vízben volt, a másik meg, a magasabban levő, mindig fent.
A lenti ezt mondta:
- Bárcsak megnézhetném egyszer, mi történik a földön.
A fenti viszont így sóhajtozott:
- Bárcsak elborítana egyszer a víz.
Egyszer aztán olyan aszályos esztendő köszöntött be, hogy az alsó szikla megpillantotta a földet.
Olyan szárazság volt, hogy minden kiégett - az emberek kenyér nélkül maradtak, a barom bőgött éhségében, és körös-körül olyan sárga lett minden, akár a napsugár.
- Nem jó élni a földön - mondta a szikla. - Hamarosan csupa hasadás meg repedés leszek. Mennyivel jobb volt azelőtt: kristálytiszta víz csörgedezett mellettem, vidám halak fickándoztak körülöttem, és rejtőztek alám, amikor tovasiklott felettem a halász ladikja. S az volt ám a mulatság, amikor köles hullt alá a magasból - hány meg hány hal jött hozzám olyankor vendégségbe.
És ugyancsak örvendezett, amikor ismét elborította víz, és visszatért saját birodalmába.
De olyan év is volt, amikor a víz úgy felemelkedett, hogy ellepte a felső sziklát.
A víz azonban zavaros és szennyes volt, s a szikla akárhogyan is mereszthette a szemét, semmit sem látott, úgy elborította a sár.
- Pfuj, micsoda undokság volt! - kiáltott fel, amikor újból megpillantotta a napfényt, és sosem kívánkozott többé a víz alá.

RÓZSA ÉS LÓTUSZ, A KÉT NŐVÉR

Élt egyszer, réges-régen, egy Be Mu Jong nevű ember Csolszanban, a Pjong-An tartományban. Gazdag ember létére nagy megbecsülésnek örvendett. Ő volt a falu első embere. Mindene megvolt ennek a gazdag embernek, csak a gyermek hiányzott a házában. Ez nagyon bántotta őt is, meg feleségét is.
Egyszer felesége mélyen elaludt, és azt álmodta, hogy az isten száll le az égből hozzá, és gyönyörű virágzó ágat ad neki. Már nyújtotta kezét, hogy átvegye, ám az ág hirtelen tündérré változott. Aztán valami nesz ütötte meg a fülét, mintha szellő lengedezne, és a tündér, hipp-hopp, egyszer csak már be is költözött a testébe. Az asszony kilenc hónap múlva gyönyörű leánygyermeket szült. Egy fiúcskának ugyan jobban örültek volna, de a szépséges leányka nagyon boldoggá tette őket. Rózsának nevezték el. Három év múlva újra leánykájuk született. Ez is bűbájosan szép volt. Szülei sokat törték a fejüket, minek nevezzék, és végül a Lótusz névre esett a választásuk.
Néhány év múlva nagy szerencsétlenség érte a boldog családot. Az anya megbetegedett, és állapota olyan súlyos volt, hogy nem is remélhették gyógyulását. Halálos ágyán így szólt férjéhez:
- Nemsokára itthagylak benneteket, pedig nagyon boldog voltam veletek. Legjobban a leánykáimért aggódom. Kérlek, nősülj meg újra, és vegyél el egy jó asszonyt, aki gondjukat viselje!
E szavakkal ajkán halt meg, itthagyta férjét, és két kicsiny leányát, akik lesújtva álltak ágyánál.
Nem sokkal azután Be Mu Jong újból megnősült. Fiatal nőt vett el, aki azonban szépnek nem volt mondható. Arcát elcsúfította a himlő. Csúnyaságát csak fokozták rossz tulajdonságai: összeférhetetlen természetű, veszekedős asszony volt, ezenfelül igen beképzelt, mivel három fia is volt, őket is magával hozta. Nem csoda, hogy Be Mu Jong mellette, ahogy telt-múlt az idő, mind többet gondolt első kedves feleségére, akit olyan korán elveszített. Egyre jobban ragaszkodott leányaihoz. Amikor az új asszony ezt észrevette, rettenetes féltékenységet érzett a leányok iránt, és minél jobban szerette férje saját édesleányait, annál inkább nőtt szívében a féltékenység. Az is bántotta, hogy a leányok okosabbak a fiainál. Gyűlöletében igen durván bánt a leánykákkal. Be Mu Jongnak áldott jó természete volt, és egyre csak szépen kérte, legyen a leányokhoz kedvesebb. Ám az asszony rá sem hederített a kérésre, és nagyon durván bánt Rózsával meg Lótusszal. Különösen akkor, amikor a férje máshol tartózkodott. A két kisleány igen bánkódott a rossz bánásmód miatt, és gyakran sírtak, panaszkodtak, egymást átölelve.
Végül a mostoha már nem bírta elviselni a leányok puszta jelenlétét sem. Elhatározta, hogy Rózsát olyasmivel vádolja meg, ami szégyenbe hozza őt az egész család előtt. Kigondolta, az lesz a legjobb, ha azt a látszatot kelti, mintha megesett volna a lány. Fogott egy nagy patkányt, megnyúzta, a véres testet pedig elrejtette Rózsa ágyában. Aznap éjjel felkeltette férjét, és elpanaszolta, hogy az idősebbik leány szégyent hozott rá.
- Hetek óta figyelem - hazudta -, mert gyanítottam, hogy valami nincs rendjén. De eddig nem akartam szólni a dologról, mivel attól féltem, hogy úgysem hiszel nekem. Most már bizonyíték is van. Egy köztiszteletben álló család hamar elveszíti a becsületét, ha ilyesmi kitudódik róla!
Ezzel odavezette férjét Rózsa ágyához, hadd lássa, mi van benne. Az apa elképedt a látványra, és akarva, akaratlan elhitte, hogy felesége vádaskodása ezúttal nem alaptalan. Rózsa persze keservesen tagadta, hogy valami ilyesmit elkövetett volna, de a bizonyíték ott volt az ágyában. A leány tiltakozása tehát hiábavaló volt. Keservesen sírt együtt a két leányka a szoba mélyén, és édesanyjukat emlegették.
Ám a gonosz mostoha nem hagyott békét férjének, és követelte, hogy büntesse meg a leányt. Azt javasolta, küldjék el Rózsát anyai nagyanyjához. Az apa végül beleegyezett, és magához hívatta leányát a késő éjjeli órában. Így szólt hozzá:
- Meg tudom érteni érzelmeidet, hiszen szeretet nélkül maradtál. Szegény édesanyád elveszítése igen fájdalmasan érintett téged is. Most elküldelek nagyanyádhoz, és ott maradhatsz mindaddig, amíg meg nem vigasztalódsz. Ő is örül majd, hogy láthat. Hiszen már régen szerette volna, ha ellátogatsz hozzá. Még ma éjjel, most azonnal útra kelsz.
Rózsa igen megijedt atyja szavaitól, könyörgőre fogta a dolgot, hogy ne kelljen elmennie.
- Atyám, én még sohasem voltam nagyanyámnál. Különben is most már nagyon késő van. Ha világgá küldesz engem, Lótusz húgom nagyon magányos lesz nélkülem!
De apja bizony nem hallgatott ezekre a kifogásokra, hanem megismételte parancsát, hogy azonnal távozzon.
- A dolgot már eldöntöttem! Atyád parancsának engedelmeskedned kell! Különben is itt van Cáng Szon, a bátyád, ő majd elkísér téged.
Az ádáz mostoha gonosz dolgot eszelt ki a nagyobbik fiával együttesen, de erről persze férjének egy árva szót sem szólt. A nagyobbik fiú kinn várakozott egy lóval a ház előtt, a mostoha meg benn unszolta, siettette Rózsát, hogy ne késlekedjék már. Rózsa, mielőtt elindult, még egy percre beszólt húgához, és elmondta neki a szomorú hírt.
- Drága húgom - mondta -, néhány nap múlva visszatérek. Nagyon vigyázz ám magadra, amíg odaleszek. Jó éjszakát! Ég áldjon, húgocskám!
Lótusz zokogva válaszolt:
- Ha te elmész, hogy bírom itt én egyedül ezt az életet? Gyere vissza mielőbb! Nagyon várlak!
Mostohabátyja ekkor közbelépett, megragadta a leányt, feltette a lóra, és elvágtatott vele. Hamarosan kiértek a ház körüli világosságból, és elnyelte őket a sötétség. Úgy mentek el a faluból, hogy senki sem vette észre távozásukat.
Már messze a hegyekben jártak, erdők mélyén. Még sötét volt, amikor egy tóhoz értek. A mostohabátyja ekkor meghagyta Rózsának, hogy szálljon le a lóról. Erre a leány igen megijedt, és azt kérdezte:
- Miért akarod, hogy leszálljak, hiszen még nem értük el utunk célját, és még nagyon sötét is van?
Cáng Szon durván ráförmedt a leányra:
- Ez a tó lesz jövendő otthonod! Vagy talán elfelejtetted, hogy vétkeztél, és szégyent hoztál családunkra? Nem én akarlak megölni, hanem atyám és anyám parancsolták ezt nekem.
Rózsa borzongott a félelemtől, és felkiáltott:
- Jaj nekem! Nem hallottam ezt a parancsot! Látom, hogy gonoszság áldozata lettem! Az én Égi Atyám azonban egy szép napon majd elégtételt vesz értem! Az lenne hát a sorsom, hogy a tó vizébe pusztuljak? Drága, elveszített anyám! Nemsokára hát újból találkozom veled! De jaj, szegény Lótuszom, milyen magányos és elesett leszel nélkülem! Én akkor most a víz szellemévé válok!
Szívtelen bátyja, Cáng Szon, durván megragadta Rózsát, és a tó vizébe akarta lökni. Ám a leány kitépte magát karjaiból, és fejjel a tó szürkéskék, olajos vizébe vetette magát. Ebben a pillanatban valami különös, fagyos szél támadt, és hatalmas tigris ugrott elő a bozótból. Cáng Szon megijedt és menekülni próbált, ám a tigris letépte lováról, leharapta fülét, karját, majd végül lábait is, és az így megcsonkított testet lelökte a völgybe.
Otthon anyja türelmetlenül várta fia hazatértét, és ugyancsak megrémült, amikor látta, hogy a ló gazdátlanul tér vissza. Azonnal hívatta a szolgákat, és a szolgákkal együtt, lámpákkal a kezükben, a fiú felkutatására indultak. Végül meg is találták nyomorékon, eszméletlenül, lenn a völgyben, ahová gurult. Hazavitték. Amikor másnap reggel eszméletre tért, elmesélte szüleinek, mi történt éjszaka a tó mellett. Az apa megbánta kegyetlen és szívtelen tettét, és minden szeretetével az életben maradt kisebbik leányt vette körül. Ám felesége egyre kegyetlenebbül és durvábban bánt a leánnyal, és azt forgatta eszében, hogyan lehetne Lótuszt is eltenni láb alól.
A kisebbik leány várta néhány napig nővére visszatértét. Ekkor megkérdezte mostoháját, vajon mi történt Rózsával. Mostohája gúnyosan válaszolta:
- A te drágalátos nővéredet egy tigris falta fel. Nem akarod megnézni, hogy mi történt bátyáddal, Cáng Szonnal? Ő nyomorék marad egész életére.
E válasz hallatára Lótusz a végsőkig lesújtva ment vissza szobájába. Keserűen zokogott, szemét elöntötték a könnyek. Hívta, nevén szólította nénjét többször is. Egy idő múlva elaludt. Álmában Rózsát látta, amint kiemelkedik a tó vizéből, nagy sárga sárkány alakjában, és elszáll az Északi Tenger felé. Ekkor utána kiabált:
- Rózsa! Rózsa! Drága testvérkém! Hová mégy? Miért hagytál egyedül kegyetlen mostohámmal?
Nénje így válaszolt:
- Drága Lótuszom! Én most a halál birodalmában élek. Az Égi Király rendelése szerint éppen útban vagyok a Három Mentség nevű hegy felé, hogy varázsitalt hozzak onnan. Most nem beszélhetek veled tovább, mert sietnem kell, de ne búsulj, nemsokára újból találkozunk!
A sárga sárkány hangos kiáltozással ébresztette fel Lótuszt álmából. Elmesélte atyjának, hogy mit látott, és keservesen sírt. Az járt az eszében, hogy nővére halálának körülményei igen gyanúsak, és óvatosan kifaggatta Cáng Szont. Megtudta tőle, hogy nem a tigris falta fel Rózsát, hanem öngyilkos lett, a tó vizébe ugrott. E szörnyűség hallatára elhatározta, hogy követi nénje példáját, és beleveti magát a tó vizébe. Szobájába ment, és ott sírdogált:
- Drága Rózsám! Most már tudom, hogy te vagy a víz szelleme, én pedig itt maradtam e szomorú földi világon. Az öregek azt mondják, hogy bizony sajnálják itthagyni e földi létet, neked pedig már tizenhét éves korodban itt kellett hagynod ezt a világot! És ráadásul: gonosz mostohád miatt még a becsületedet is elveszítetted! Drága Rózsám, most mindjárt követlek, amerre jársz!
Nem tudta azt sem, hogy hol is az a tó, vagy hogyan találja meg a hozzávezető utat. Ám egyszer, amint szokása szerint ezen tűnődött, kék tollú madár tűnt fel szeme előtt, csicseregve, szárnyát csapdosva. Úgy sejtette, hogy ez a madár azért repült ide, hogy megmutassa neki az utat a tó felé. Azon az éjszakán néhány soros búcsúlevelet írt szeretett apjának, és lopva elhagyta a házat, a kék madarat követve.
Amikor a tó partjára ért, döbbenten hallotta, hogy egy szomorú hang szólal meg a vízben:
- Drága Lótuszom! Ne vess véget életednek! Ha egyszer átjöttél ide hozzám, a halottak közé, soha többé nem térhetsz vissza az emberek világába!
Ez a hang halott nővére hangja volt. Lótusz erre elmondta, hogy ő inkább megöli magát, és bátran beleugrott a tó gyilkos vizébe. Ettől kezdve a tó mellett elhaladó emberek gyakran hallották a két testvér halk sírását, jajgatását.

Történt, hogy Csolszan helytartója egy éjszaka hirtelen meghalt. Úgy hírlett, hogy a két nővér szelleme jelent meg előtte, és ez okozta halálát. Utódja ugyanilyen módon lelte halálát, majd egymás után még két helytartó. A két nővér nem azért jelent meg előttük, hogy halálukat okozzák, csak szerencsétlen végzetükre akarták felhívni figyelmüket, de a helytartók megrémültek a szellemektől, és holtan estek össze. A halálesetekről Pjong-Jang tartomány kormányzója értesítette a királyt, mire az egy magas rangú hivatalnokot, név szerint Zong Dong Hót bízta meg azzal, hogy vizsgálja ki az ügyet.
Cong útnak indult, és megérkezett Csolszanba, majd leült a helytartói palota ragyogóan kivilágított előcsarnokában, és hangosan olvasta a Változások Könyvét. A rettegett éjféli órában az előcsarnok levegője egyre jobban lehűlt. Akkor megjelent előtte egy leány, szürke kiskabátban és karmazsinpiros szoknyában. Cong megkérdezte tőle, mit tehet érdekében.
- Én Be Mu Jong leánya vagyok - válaszolta a tünemény -, Be Mu Jongé, aki itt él ebben a kerületben. Nevem Lótusz, a nénémé pedig Rózsa. Szegény édesanyánk halála után a mostohaanyánk kegyetlenül bánt velünk. Egy napon tőrbe csalta nővéremet, és olyan színben tüntette fel, mintha leány létére teherbe esett, és idő előtt szégyenszemre elvetélt volna. Arra kényszerült, hogy öngyilkosságot kövessen el, és a tó vizébe vesse magát.
A leány e szavakat mondva eltűnt.
A következő reggel Cong vizsgálatot kezdett. Részletesen megtudott mindent Be családjáról, és arról a titokzatos mormogásról, ami a tó körül hallatszik. Előállította Bet meg feleségét és azonnal kihallgatta őket.
- Hány gyermeketek van? - kérdezte.
- Két lányunk és három fiúnk volt - felelte a férfi -, de leányaink már régebben meghaltak.
- És hogyan haltak meg leányaid?
- Betegség következtében, uram.
- Az igazat mondd nekem - kiáltott indulatosan a királyi küldött -, és ne próbálj becsapni!!
Ekkor a mostohaanya közbevágott:
- Idősebbik leányunk, Rózsa, bemocskolta jó hírét, és szégyent hozott az egész családra. Elvetélt, és erre öngyilkos lett. Ekkor a fiatalabb leány, Lótusz elrohant hazulról, és többé nem is láttuk, hallani sem hallottunk róla semmit. Ez az igazság, uram!
- Van bizonyítékod erről az elvetélésről? - kérdezte Cong.
- Igen, uram! Itt van nálam! - válaszolta a mostoha készségesen, és előhúzott egy összeszáradt húsdarabot. Olyan volt, mint egy emberi magzat. Cong elnapolta a tárgyalást, a házaspárt pedig elbocsátotta, térjenek vissza otthonukba.
Ezen az éjszakán a két nővér megjelent Congnál. Elmagyarázták neki, hogyan leplezheti le mostohájuk mesterkedését. Ugyanakkor azt is közölték, hogy apjuk teljesen ártatlan a dologban, majd egy kék daru hátán tovaszálltak.
Másnap reggel Cong folytatta a tárgyalást, és újra megidézte a házaspárt. Elrendelte, hogy vágják fel a magzatot. Felnyitották hát, és nagy csodálkozásukra egy patkány belső részeit találták benne. Erre az apa rádöbbent ostobaságára és tévedésére, felesége azonban mindent tagadott.
A küldött eljuttatta jelentését Pjong-Jang kormányzójának, és ítéletet hozott. A mostohát lefejezésre és feldarabolásra ítélte, idősebbik fiát pedig megfojtásra. Be Mu Jongot azonban felmentette, és szabadlábra helyezte.
Be eltávozott nagy szomorúan, kiment a tópartra, és leányai tetemét kereste a vízben. Meg is találta őket, szinte sértetlenül. Arcuk olyan derűs volt, mintha élnének. Ekkor megfelelő helyet választott ki a hegyek között sírhelynek, és eltemette őket. Egy kőlappal zárta le a sír száját.
Cong nagy hírnévre tett szert a szerencsétlen ügy sikeres kivizsgálásával. Rózsa és Lótusz újból megjelentek neki, és köszönetet mondtak bölcs bíráskodásáért. A kormányzótól pedig hamarosan tábornagyi rangot kapott.
Néhány évvel később Be Mu Jong ismét megnősült. Jim Gvang Hot vette feleségül, egy szomszéd falubeli vezető ember leányát. Jim Gvang Ho tizenhét éves, kedves, szelíd természetű hajadon volt. Egy éjszaka Be leányai ismét megjelentek. Ezúttal apjuk álmát zavarták meg, és így szóltak hozzá:
- Atyánk! Mi jó ideig a víz szellemei voltunk. Azután felvittek bennünket az Égi Birodalomba. Ma azonban az Égi Király úgy rendelkezett, hogy újra kell születnünk. Leányaidként fogunk újraszületni. Milyen boldogok leszünk, ha láthatjuk egymást!
Be Mu Jong meg akarta szorítani leányai kezét, ám ekkor hirtelen felkukorékolt a kakas, és felébredt álmából. Bement felesége szobájába, s ott találta egy rózsával és egy lótusszal a kezében. Megkérdezte tőle, honnan vette a virágokat, mire így válaszolt az új feleség:
- Egy tündér járt nálam álmomban, tőle kaptam a virágokat ajándékba. A tündér ezt mondta: "Ezek az Égi Király ajándékai. Viseld gondjukat! E két virág alapozza meg jövőtöket. Megteremti boldogságotokat!" Felébredtem, és a kezemben egy rózsát meg egy lótuszt találtam.
A virágokat vázába tették. Be Mu Jong felesége pedig ikreket szült, két kicsi leánykát. A tündértől kapott virágok pedig eltűntek a születés pillanatában. A két leánykát Rózsának és Lótusznak nevezték. Amikor tizenöt évesek lettek, szakasztott úgy néztek ki, mint Rózsa és Lótusz, Be egykori leányai. Férjhez mentek egy ikerpárhoz, Ji Jon Hónak, a szomszéd tartomány hatalmas urának fiaihoz. Mindkét leány férje letette idővel a felső állami vizsgát és tudósokként magas rangot értek el.

A HŰ KUTYA

Szillá királyság Északi Gjanszang tartományának Gjangdzsu körzetében élt egyszer régen egy özvegy asszony a fiával meg a leányával. Olyan szegény volt ez az asszony, hogy soha nem jutott el egyetlen egy templomba vagy búcsúhelyre sem. Reggeltől napestig keményen dolgozott gyermekeiért. Nem is fáradozott hiába: gyermekei felcseperedtek, erőben, egészségben, a fiú megházasodott, a leány férjhez ment. Nem sokkal azután az özvegy asszonyt elvitte a halál.
Rögtön az alvilágba került. Jama, az alvilág királya, így fogadta őt odalent:
- Életedben milyen gyakran látogattad a templomokat? Voltál-e minden nevezetes búcsújáróhelyen?
A szegény asszony így felelt:
- Engem annyira lekötött a fiam meg a leányom nevelése, hogy soha nem volt időm arra, hogy akár a lábamat kitegyem a házból.
Jama király erre így rendelkezett:
- Úgy látom, megszoktad, hogy a házban kuksolj. Jobb lesz, ha kutya képében folytatod eddigi életmódodat. Menj vissza a fiadhoz, és őrizd a háza táját.
A kutyává lett asszony erre nyomban vissza is szaladt az alvilágból falujába.
Egy idő múlva kölykeket hozott a világra, és kicsinyeiből is jó házőrzők váltak. Ekkor a ház ura, a kutyává lett asszony édesfia, elhatározta, hogy levágja és megeszi a kutyát. Azon az éjszakán a kutya eltűnt - leánya házához menekült. Az ajtó előtt a lépcsőre telepedett, és keservesen sírt. A ház asszonya, a kutyává lett asszony leánya, igen meglepődött, amikor bátyja kutyáját ilyen állapotban ott találta. Egy tál rizst adott neki a konyhában, és meg is simogatta.
Akkortájt egy bonc járta az országot. A fiú házához is elvetődött, és azt kérdezte:
- Van-e házőrző kutyád?
A válasz így hangzott:
- Volt egy házőrző kutyám, de a minap nyoma veszett. De mit érdekel téged az a kutya?
A pap ezt felelte:
- Az a kutya volt a te újjászületett anyád! Olyan sokat dolgozott életében, hogy felnevelhessen téged meg a húgodat, hogy sohasem volt ideje a búcsújárásra. Halála után az alvilág királya úgy rendelkezett, hogy kutya képében térjen vissza fia házához, és védje a tolvajnéptől. Mivel félt, hogy levágod, a húgod házához menekült. Ne bántsd, hanem mutass meg neki minél többet a világból.
A fiú a húga házához sietett, és elmesélte neki, amit hallott. Majd fogta a kutyát, hátára vette, és körülvitte hetedhét országon, hadd lássa a szép tájakat meg a híres templomokat.
Amikor már éppen hazafelé indult, a kutya leugrott fia hátáról, kapart magának egy lyukat, belefeküdt, és többé nem mozdult. A fiú ott azon a helyen elföldelte. Ettől a naptól kezdve bőség és szerencse köszöntött az egész családra.

KÜMGÁN-SZÁN TÜNDÉREI

Korea legszebb táján, a Kümgán-szánon van nyolc tiszta vizű tó. Ehhez a nyolc tóhoz járt minden reggel szivárvány-hídon át az égkirály nyolc leánya.
A Kümgán-szánon élt egy szegény asszony is a fiával. Szorgalmasan dolgoztak, mégis olyan szegények voltak, hogy egy leány sem akart a fiúhoz feleségül menni.
Történt egyszer, hogy a legény, szokása szerint, rőzsét szedett a hegyen, s egyszer csak valahonnan egy szarvas toppant eléje.
- Segíts rajtam! Nyomomban a vadász! - könyörgött.
A szegény legény megsajnálta, és a fa mögé bújtatta. Nemsokára odaért lihegve a vadász:
- Nem láttál erre egy szarvast? - kérdezte.
- De igen. Arra ment! - válaszolta a fiú, és a túlsó hegyre vezető útra mutatott. Amikor a veszély elmúlt, a szarvas előjött rejtekéből, és köszönetet mondott a legénynek:
- Én ennek a hegynek az istene vagyok. Csak játszani jöttem ide. Szeretném meghálálni jóságodat! Kérj tőlem bármit, teljesítem!
A legény gondolkodott egy keveset, majd így szólt:
- Amire szükségem van, azt munkával megszerzem, de szegénységem miatt eddig nem sikerült szép feleséget kapnom.
A szarvas akkor elmesélte a nyolc tó titkát, és megmutatta az odavezető utat.
- Ha olyan ügyes vagy, hogy valamelyik királyleány ruháját elrejted, nem bír visszaszállni az égbe, és hűséges feleséged lesz. Addig ne mutasd meg a ruháját, amíg négy gyereketek nem születik! - szólt, és egy szempillantás alatt eltűnt.
A szegény legény mindent úgy tett, ahogyan a szarvas tanácsolta, de az idő múlásával elfelejtkezett a tilalomról.
Egyszer, amikor már a harmadik gyermekük is megszületett, az asszony nagyon kérlelte, hogy adja vissza szép ruháját.
Férje engedett a kérésének.
A szép királyleány gyorsan magára öltötte ruháját, két karjára vette két nagyobbik gyermekét, a legkisebbet pedig a lába közé szorította, és kirepült a házból.
A szegény ember attól fogva csak kesergett, s állandóan az eget nézte. Bánatában hamarosan el is emésztette magát. Halála után kakassá változott.
Ezért száll a kakas a kerítésre, és nézi az eget keserves kukorékolással.

A FŰZFAFURULYA

Hazánk déli tengerrészén van egy kicsike sziget, mely éppen olyan, mint egy teknősbéka háta, s ezért az ott élő emberek a szigetet Gabuk-számnak,* azaz Teknősbéka-szigetnek nevezik.
Ezen a szigeten most is sűrűn egymás fölé hajlanak a fűzfák ágai, és ha eljön a nyár, a csalogányok gyönyörű dalokat énekelnek reptükben. Ezek a dallamok lágy hangú furulyaszóhoz hasonlítanak. Mikor felhangzik a csalogányok éneke, a sziget öregei odaülnek a fűzfák árnyékába, s a csalogányok énekét hallgatva, régi meséket mondanak.
Egy régi történet a most már ölnyi vastagságú fűzfákról szól, abból az időből, amikor ezek a füzek még kis facsemeték voltak, és sehogy sem bírtak növekedésnek indulni. Nappal meggörnyedtek, s mikor beköszöntött az éjjel, és leszállt a friss harmat, egytől egyig feléledtek.
A sziget lakói csak nézték ezeket a különös fűzfákat, de senki sem tudta, nappal miért zsugorodnak össze.
Csupán egyetlen nagyon öreg halász ismerte a fűzfák titkát.
Ez az öreg a tengerparton élte le életét; halászgatott, nem volt se fia, se leánya, csak felesége, akivel békés egyetértésben éldegélt. Nem volt más vagyonuk, csak egy halászcsónakot és néhány megfoltozott hálót mondhattak a magukénak. A halász háta meggörnyedt, és hallása meggyengült az öregségtől, és ha valaki szólt hozzá, már csak legyintett szótlanul. Így a környékbeli öregek sem tudták meg a fűzfák titkát, bármennyire is szerették volna megismerni.
Történt aztán, hogy a sziget új helytartója, aki hallott a különös fűzfákról, egy napon magához hívatta az öreg halászt. A halász magára öltötte ütött-kopott, de tiszta pamutszövet ruháját, csónakjára szállt, és a nagy úrhoz indult.
A helytartó, amikor a halászt meglátta, így szólt hozzá, miközben szakállát simogatta:
- Kedves öreg, te ismered a sziget fűzfáinak titkát, mesélj nekem erről valamit!
Az öreg térdre ereszkedett, meghajtotta fejét, s így felelt:
- Igen, azt a történetet, amit ismerek, én is a nagyapámtól hallottam, mikor még fiatal voltam, és valóban a csodálatos füzekről szól.
Az öreg felemelkedett, majd leült, lassan felkészült a meséléshez, majd belevágott a történetbe.

Valamikor régen, még annál is régebben, azon a helyen, ahol a fűzfák ágai egymásba fonódnak, egy bátor ifjú sírja állt. Egyszer, mikor a szam-ná-rái,* vagyis szigetországi ellenség megtámadta hazánkat, elkeseredett küzdelem folyt, és a fiatalság egytől egyig bátran harcba szállt. Az ellenség katonái azonban jóval többen voltak, mint a sziget kisszámú lakossága. Így egymás után estek el a sziget harcosai, míg végül már csak egyetlenegy ifjú maradt életben. Ez a fiatalember elszánt bátorsággal harcolt. Testét mély sebek borították, de utolsó erejéig újra meg újra szembeszállt az ellenséggel.
Nehéz volt egyedül ellenállni a túlerőnek. Végül egy ellenséges szurony kioltotta bátor ifjú életét, a földre zuhanva lehelte ki lelkét.
A sziget leányai és asszonyai a gyászhír hallatára odasiettek, de az ifjú szíve már megszűnt dobogni. Megsiratták, majd elhantolták a Teknősbéka-sziget egy közismert helyén.
Később a sziget lakói gyönyörű sírkövet faragtak, és az ifjú sírjának felkeresésére indultak. A sírhant azonban eltűnt, s helyét zöldellő fűzfák borították. Bármennyit is kutatták a fűzfák között, a sírt nem találták. Csupán egy-egy szomorú "pil-li-li" hang hallatszott a füzek közül, amikor a szellő megsusogtatta fák lombjait.
"Mi is lehet szomorúbb annál, ha egy ifjú sírját már nem találják!"
Az egyik lány, aki kimondhatatlanul bánkódott a bátor ifjú miatt, véletlenül letört egy fűzfaágat; azután furulyát faragott belőle, és fújni kezdte. A leány, a furulyát fújva, lelke mélyében ezt gondolta:
"Ha csak egyszer is rátalálnék az ifjú sírjára, nem lenne több kívánságom."
Alighogy ez átfutott az agyán, hirtelen süvítő szél támadt, a fűzfák ágai kétfelé nyíltak, s közöttük egy út mutatkozott. A leány különösnek találta mindezt, és elindult az úton. Alig tett néhány lépést, az ifjú sírja bukkant szeme elé.
A leányok és asszonyok megörültek, és a magukkal hozott sírkövet gondosan felállították az ifjú sírhantjára.
Amint visszatértek, a rejtelmes út egy szempillantás alatt eltűnt, és csak a zöld lombú füzek susogtak sejtelmesen.
Hosszú idő telt el közben.
A szigetországi ellenség, zsákmányra éhesen, újra betört a Teknősbéka-szigetre. De ott már az öregeken és a nőkön kívül senki sem volt. A szigetet egy ifjú harcos sem védelmezte.
Az asszonyok és leányok fa-szigonyokkal, konyhakésekkel szálltak szembe a betolakodó ellenséggel. Még a gyermekek is harcoltak, hogy segítsenek anyjuknak és nővéreiknek.
Az ellenség, kardokkal, lándzsákkal felszerelt erőteljes fiatal harcosok, egyre beljebb csörtetett lovain a szigeten. A harcoló asszonyok és leányok egymás után estek el.
Ekkor történt, hogy az ifjúért olyan nagyon búslakodó leánynak hirtelen eszébe jutott a fűzfafurulya. Gyorsan felkereste az ifjú sírját, levágott egy fűzfaágat, furulyát faragott belőle, és belefújt. A leány a furulyán a következő kívánságot fújta:
"Ti, szigetországi rablók, akik a szegény népet akarjátok kifosztani, azonnal takarodjatok erről a földről!"
Akkor hirtelen forgószél kerekedett, és az idegen ellenséget mind egy szálig a tenger vizébe sodorta.
A leány tovább fújta a furulyát. A tengeren hatalmas hullámok tornyosultak, és elnyelték a jajgató, ordítozó ellenséget. Mind egy szálig a hullámok mélyén lelte halálát.
A fűzfafurulya azonban csak akkor segít csodatevő erejével, ha igaz lelkű, becsületes szándékú ember fúj bele. Ha rossz ember játszik rajta, aki rabolt és gyilkolt, vagy valaha is gonosz gondolatai támadtak, a furulya elveszíti erejét.
Az öreg, amikor idáig mesélte a történetet, zsebébe nyúlt, kotorászott benne, s kendőbe burkolt fűzfafurulyát húzott elő, majd a helytartónak nyújtotta.
A nagyúr, aki hosszú ideig hallgatta az öreg meséjét, kezébe vette a fűzfafurulyát, és örvendezve mosolygott. Aztán hirtelen vágy fogta el, hogy belefújjon. A furulya azonban nem szólalt meg, nem hangzott el a kívánt bűvös hang, hiszen a helytartó sokszor vétett az emberek ellen.
Ezért gondosan belerakta a fűzfafurulyát egy ezüsttel meg arannyal díszített kődobozba, hogy abban megőrizze.
Tel-múlt az idő. Eközben a Teknősbéka-sziget támadói közül az egyetlen megmenekült martalóc visszatért hazájába, és királyának beszámolt a történtekről.
Szigetország királya úgy vélte, ha birtokába kerül az a csodálatos furulya, tetszése szerint mindent megtehet. Magához hívatta egyik alattvalóját, és megparancsolta, szerezze meg a fűzfafurulyát.
A martalócnak azonban nem volt mersze egyenesen a csodaszép füzek hazájába, a Teknősbéka-szigetre menni.
A szárazföldet érve, körös-körül járta a tengerpartot, felmérte a lehetőségeket, és úgy tervezte, hogy majd lopva hatol be a Teknősbéka-szigetre.
Ezért, amikor Koreába érkezett, kopottas gúnyát öltött, s kereskedőnek adva ki magát, sorra járta a tengerparti falvakat. Egyik nap azután a tengerparton, halvásárlás ürügyével, a Teknősbéka-sziget felől kérdezősködött. De semmiféle lehetőség nem adódott, hogy eljusson oda.
Akkortájt a környéken sokat beszéltek a fűzfafurulyáról. Valahányszor egy-két ember összejött, mindjárt a csodálatos fűzfafurulyáról meséltek egymásnak. Olyan fiatal hajósok is akadtak, akik hajóra szálltak, hogy a Teknősbéka-szigetről egy maguk készítette fűzfafurulyát hozzanak magukkal. De egyetlen ember sem jutott el a Teknősbéka-szigetre, és tért vissza ott készített furulyával. Hogy mi lehetett az oka, nem tudni, de ahányszor a hajók a sziget közelébe értek, vihar támadt, s a hajók vagy elsüllyedtek, vagy egy hajszál híján menekültek meg.
Ezért az emberek még csodálatosabb erőt tulajdonítottak a fűzfafurulyának, és letettek szándékukról, hogy eljussanak a Teknősbéka-szigetre.
Így telt el néhány hónap.
A Szigetországból jött martalóc dolgavégezetlenül, kényszeredetten járkált erre-arra.
Egyik nap, amikor kiment a piacra, és térült-fordult, megpillantott néhány asszonyt, akik egy szögletben gyűltek össze, és valamiről sugdolóztak egymás közt. A ravasz fickó felfigyelt rájuk, sietve igyekezett arrafelé, és kileste beszélgetésüket. Az asszonyok éppen a fűzfafurulyáról meg a helytartóról beszéltek.
- Azt mondják, a helytartó azt a furulyát nagy óvatosan egy kődobozban őrzi.
A Szigetországból jött martalóc végighallgatta ezt a beszélgetést, s ezt gondolta:
"Minden sikerült! Most már nem is kell átmennem a Teknősbéka-szigetre." Ezzel szálláshelyére indult.
Ettől a naptól kezdve leste az alkalmas pillanatot, hogy mikor lophatja el a helytartó őrizte fűzfafurulyát.
Egy reggel vett egy csomag jófajta cigarettát, s benyitott a kormányzósági épületbe, hogy felkeresse a helytartót. Álnokul hízelegve, mindenfélét összehordott a kereskedelemről, s közben cigarettával kínálta meg a helytartót.
Miután a cigarettát elszívta, a helytartót hirtelen zsibbadt fáradtság nyomta el, és mély álomba merült. A cigarettát ugyanis a kereskedő erős kábítószerrel töltötte meg. Felhasználva a kínálkozó alkalmat, kinyitotta az ezüsttel meg arannyal díszített kődobozt, és ellopta a fűzfafurulyát. S mintha mi sem történt volna, kisétált a kormányzósági épületből, és lélekszakadva indult hazafelé.
Mikor visszaérkezett hazájába, királya nagyon megörült, és nagy ünnepséget rendezett fogadtatására. Vigadt a sok szigetországi alattvaló, és mindenki csak őt dicsérte.
Szigetország királyát is nagy elégedettség töltötte el, és szakállát simogatva, így szólt:
- Ezután nincs semmi, amitől félnem kell. Nincs a világon ellenség, aki kifogjon rajtam. Hatalmam alá kényszerítek minden országot, és a rabszolgámmá teszek mindenkit! - nevetett gúnyosan.
A vidám kedvű királynak kisvártatva az a gondolata támadt, hogy alattvalói előtt belefújjon az ellopott furulyába. Szájához emelte a hangszert, fejét jobbra-balra fordította, majd hirtelen belefújt. De bármilyen erősen fújta is Szigetország királya a fűzfafurulyát, a furulya nem engedelmeskedett akaratának. Mikor a király belefújt, csupán néhány szúnyogzümmögésnyi "eng-eng" hang hallatszott. S nem történt semmiféle csoda.
A király ugyanis nem tudott arról, hogy ha a furulya valamilyen hitvány ember kezébe kerül, menten elveszíti varázserejét.
Kékült, vörösödött a Szigetország királyának ábrázata, s magából kikelve kiabálta:
- Becsaptál engem, te gazember! Pusztulj előlem! - S megparancsolta alattvalóinak: - Tüstént vigyétek ezt a gazembert a tengerpartra, és vessétek a vízbe!
Így dobták a martalócot a lopott fűzfafurulyával együtt egy magas szirtről a tengerbe.
A fűzfafurulya pedig a hullámok hátán egyre távolabb sodródott.
S ezzel a csodálatos fűzfafurulya a feledés homályába merült.
De a sziget öregei, akik azóta is kerülik az árnyat adó fűzfákat, és hallgatják a csalogányok énekét, a következőképpen mesélik a gyermekeknek a régi történet végét:
- A csodálatos fűzfafurulya pedig a hullámok hátán sodródva, újra visszatért hazánkba. A hazaszerető harcosok vették kezükbe, akik a fűzfafurulyát fújva leverték a népet sanyargató gonosz ellenséget.

A HEGYI SZELLEM

Élt egyszer a Vonbjang nevű faluban két testvér. Az egyiknek Kim Kil Jáng, a másiknak meg Kim Szul Jáng volt a neve. Apjuk akkoriban halt meg, és a pompás temetés, amit az elhunytnak rendeztek, Kil Jángnak, az idősebb testvérnek, egész vagyonkáját felemésztette, ugyanis mindig az idősebb testvér feladata volt a szülők temettetése. Ráadásul a pokcsangi* hosszú ideig nem tudta vagy talán nem is akarta eldönteni, hová építse a sírdombot, ám eközben jóstevékenységéért Kil Jángtól még az utolsó megmaradt punját* is kicsalta. A sok fizetnivaló régi házát is elvitte, és a falu szélére, egy nyomorúságos szalmakunyhóba kellett költöznie tizenkét éves fiacskájával, Ke Donggal, meg feleségével együtt.
A fiatalabbik testvér, Szul Jáng, ezzel szemben szép vagyonnal rendelkezett, és lenézte a kötelességteljesítés miatt elszegényedett bátyját. Szul Jáng időről időre lakomát rendezett, amelyen megvendégelte barátait és ismerőseit, máskor pedig meghívta őket egy pohár jákcsura, tiszta gyöngyöző rizsborra.
Történt volt, hogy a fiatalabbik testvér egyszer megint ilyen lakomát adott, amelyre sokakat meghívott. Érkeztek a vendégek még messzi vidékekről is, csak a legközelebbi rokont, Kil Jángot nem látta senki: ő nem kapott meghívást. A lakoma idején Kil Jáng szomorúan ült odahaza: didergett s kopogott a szeme az éhségtől. Fiacskájának meg elszorult a torka bánatában, hogy szüleinek így kell éhezniük, hogy teljesen magukra maradtak, meg hogy egykori otthonukat oda kellett hagyniuk ezért a nyomorúságos szalmakunyhóért. Elszökött hát hazulról, és kiment a falu határába, a hegyiszellem fenyőfájához. Ajándékot vitt ide magával a szellemnek és így fohászkodott hozzá:
- Hegyiszellem, hegyiszellem! Segítsd meg a szüleimet! - És saját magát ajánlotta fel a szellemnek áldozatul.
A fiú ekkor jól érthető módon a következő szavakat hallotta a fából:
- Sallim anuro narül dara-onora! (Kövess engem az erdőbe!)
Körülnézett, hogy kit kell követnie, de senkit sem látott maga körül, mindössze egy kis szentjánosbogár szálldosott a szeme előtt jobbra-balra, majd megindult a közeli erdő felé.
Ekkor Ke Dong ismét hallotta az előbbi különös hangot, de most már nem tétovázott, hanem követte a kis bogarat az erdő irányába. Ke Dongnak eközben eszébe jutott, hogy a szentjánosbogár, a Kedong-pore, ugyanazt a nevet viseli, mint ő maga, és ez bizalommal töltötte el.
Az út nagyon változatos volt. Hol mocsaras helyen vitt keresztül, hol pedig fenyőgyökerek és folyandárok között; hol szúró tövisek sűrűjében vezetett, hol pedig sötét bozóton át. Ke Dong már véresre sebezte a kezét és lábát, de a bogárka még egyre ott repült előtte, és vezette tovább. Egyre meredekebbé, járhatatlanabbá vált az út. Akkor hirtelen megállt a kis bogár, és mozdulatlanul időzött egy szépen fejlett ginszeng-növény felett, majd hirtelen köddé vált, nyomát sem lehetett látni többé. Ke Dong ekkor letérdelt, hogy a növényt kiássa értékes gyökerével együtt.
Ez igen nehéz munka volt, de végül is kezében tartotta az aranysárga színű, illatos gyökeret. Ám a kezében levő növény egyszer csak megmozdult, nőttön-nőtt, és végül is egy törpe forma emberke pattant ki belőle, ránevetett a fiúra, és így szólt:
- Derék fiú vagy! Mindaz, amit e helyen kívánsz, teljesül, mindössze ezzel a vesszővel a földre kell csapnod!
Ekkor ágat tört a közeli bokorról a fiúnak, aki szótlanul átvette.
- Kívánj magadnak valamit, és győződj meg róla, hogy igazat mondok-e! - unszolta a hegyiemberke a fiút.
Ke Dong földre csapott hát az ággal, és közben így beszélt:
- Kedves hegyiszellem, azt kívánom, hogy szüleim ne éhezzenek többé!
Alig mondta ki, máris ott állt egy rizsestálkával meg kimcsivel* terített asztalka, volt rajta még hal, tojás, meg egy tálacska illatos inszám* is.
- Végy belőle és lakjál jól előbb te, hogy erőre kapj, a többit pedig vidd el szüleidnek! - javasolta a hegyiemberke.
A fiú mélyen meghajolt, odaült illedelmesen az asztal mellé, és evéshez látott. Hogy mennyit és milyen jóízűen evett, nem is tudta volna megmondani, de az étel mégsem fogyott. Végül, amikor már jóllakott, felállt, hogy újból megköszönje az ajándékot, ám a hegyiemberke időközben eltűnt.
Ke Dong hevedert font ekkor a csuk nevű kúszónövényből, a varázsvessző köré kötötte, és hozzáerősítette az asztalkát. Ismét megjelent ezután a jánosbogárka, és visszavezette ahhoz a fenyőfához, ahonnan elindult. Ke Dong innen már tudta a járást, és boldogan sietett haza szalmakunyhójukba.
Maga sem mondhatná meg, hogy mennyi idő alatt végezte el mindezt, de nem ment gyorsan a dolog, mert szülei már aggódva várták. Azt hitték, hogy vagyonuk meg becsületük elvesztése után végül gyermeküket is elveszítették.
Amikor a fiú boldogságtól sugárzó arccal belépett, és elővette az asztalkát, és elbeszélt minden csodát, mely vele történt, a szülők sírva fakadtak a hálától meg az örömtől. Kil Jáng, mielőtt kezébe vette a párolgó étellel megrakott porcelán tálacskát, mély kotaut* csinált, és így szólt:
- Kedves hegyiszellem! Fogadd hálánkat segítségedért és kegyességedért! Még ma este elviszem fenyődhöz az áldozati ajándékot!
És csak miután ezt elmondta, ült le a kisasztal mellé, evett és jóllakott. Felesége is evett, és örömkönnyeik összekeveredtek a kimcsivel.
Így hát hamarosan véget ért a nyomor Kil Jáng otthonában, ugyanis a fiú és atyja gyakran kijártak a hegyekbe varázsvesszőjükkel, és minden alkalommal teljesült egy-egy kívánságuk.
A faluban nem tudták mire vélni a változást. Egyesek azt beszélték, hogy Kil Jáng magával Magüivel, az ördöggel cimborál, mások meg azt súgták-búgták, hogy a doggebikkel, az erdei manókkal és koboldokkal kötött barátságot. Voltak akik azt hirdették boldognak, boldogtalannak, hogy látták, amint Kil Jáng éjnek idején útra kel fiával valahová, és megrakodva tér vissza: alighanem lopják a sok értékes holmit.
A fiatalabb testvérnek is fülébe jutott Kil Jáng sorsának jobbra fordulása. Felesége igen dühöngött, és nem győzte hangoztatni, hogy az idősebbik testvér bizonyára rendszeresen megdézsmálja az ő magtáraikat, és a vagyona onnan származik. És arra buzdította férjét, Szul Jángot, hogy tudja meg Kil Jángtól gazdagságának a titkát.
Szul Jáng megtette, amire az asszony rábeszélte, és magához hívatta Kil Jángot, aki azonban azt üzente vissza, hogy ha akar tőle az öccse valamit, hát jöjjön el hozzá.
Szul Jángot felingerelte ez a válasz, de mit volt mit tennie, alávetette magát bátyja kívánságának, hiszen fiatalabb lévén, az életkor törvénye alapján, neki kellett engedelmességet tanúsítania. Való igaz, hogy az ősi mondóka is ezt mondja:

Ha szembekerülsz szüleiddel,
És daccal hallgatod bátyád szavát,
Megbűnhődsz ezért, hidd el!
Jobb hát, ha követed a régi szokást
Meg az ősi erényt tetteiddel!

Elindulása előtt az asszony elmagyarázta Szul Jángnak, hogy ha majd megérkezik bátyjához, jól nézzen ám meg ott mindent, hátha valami jel arról tanúskodik, hogy a hirtelen jött vagyon nem egyéb, mint tőlük lopott jószág.
Szul Jáng örült a jó tanácsnak, és nyomban el is indult bátyjához. Kil Jáng neheztelés nélkül fogadta, majd a szarangba, a vendégszobába vezette. Ennek közepén finom veretű hoaro* állott, melyről pipára gyújthatott a vendég. A szobácska további ékessége a lámpatartó volt. Ez az egyik sarokban állott, aranyból készült, és oldalát pillangószárnyak díszítették; az ablakon át beszűrődő fényben a rajtalevő zománc a szivárvány minden színében tündöklött. A csillogó olajpapír-padlón itt is, ott is rafiaszőnyeg tarkállott, ezenkívül a szobácskában többféle, gazdag hímzésű párna akadt. A falat fehéren fénylő olajpapír-tapéta borította. Kil Jáng nyomban megkínálta Szul Jángot az ezüst veretű zománcozott szipkájú vendégpipával, amelynek értékét még növelte a pipaszáron levő művészi fafaragás. Miután leültek, Kil Jáng megkérdezte öccsét, hogy vajon mi járatban van.
Szul Jáng zavartan köszörülte a torkát, mivel ilyen bőséghez és gazdagsághoz nem szokott hozzá saját házában sem, pedig jól tudta magáról, hogy a környéken közel és távol ő a leggazdagabb ember. Végül megkérdezte bátyját, nem tartaná-e tiszteletlenségnek, ha megtudakolná, hogyan szerzett ilyen hirtelen ekkora szép vagyont.
Kil Jáng nyíltan válaszolt. Elmondta, hogy apja temetése milyen nyomorúságba juttatta, és hogy milyen rosszul esett neki öccse viselkedése. Elbeszélte azt is, hogy mennyit éhezett és fázott azokban a napokban, és hogy már az öngyilkosságon járt az esze. Azután arról a nagy bánatról szólt, mely gyermekük szívét eltöltötte, úgyhogy az saját magát ajánlotta fel a hegyiszellemnek áldozatul. Elbeszélte végül azt is, hogy hol és miképpen segítette meg őket a hegyiszellem, számgyökérből jött erdei emberke képében.
- Mutasd meg nekem is ezt a titokzatos helyet! - kérlelte Szul Jáng Kil Jángot. - Elvégre testvérek vagyunk, segítenünk kell egymást!
- Rendben van! - válaszolt Kil Jáng, és egy vesszőt adott öccse kezébe, de nem az ő saját varázsvesszőjüket, majd így oktatta ennek használatára:
- Most elmegyünk, és megmutatom neked azt a bizonyos helyet, de ügyelned kell arra, hogy a varázsvesszővel csak éjfélkor szabad a szám-gyökér földjét megcsapnod!
Alkonyat felé azután felkerekedtek, és Kil Jáng odavezette Szul Jángot, ahol fia a szám-gyökeret találta. Egy kis lyuk mutatta a helyet, ahol a minap még a gyökér rejlett. Kil Jáng ezután gyorsan eltávozott, öccsét otthagyta egymagában.
Szur Jáng egy ideig ide-oda bolyongott az erdőben, és várt, amíg a telehold az ég közepére nem ért, majd odament a kis gödröcskéhez, ami még annak idején keletkezett, amikor Ke Dong kihúzta onnan a szám-gyökeret. Megcsapta vesszőjével a földet, és közben így szólt:
- Teremjen itt egy ökölnyi aranydarab!
Ebben a pillanatban ökle, melyet a kívánságmondás közben vidáman lóbálgatott, megmerevedett, és arannyá lett. Nem tudta többé mozgatni, de még az ujjait sem bírta a másik kezével szétfeszíteni egymástól. Egészen belevörösödött a nagy erőlködésbe, hogy ujjait hajlítgassa, de azok olyan merevek maradtak, akár a kő. Elhajította hát a varázsvesszőt, és sietett haza.
Felesége az első pillanatban amikor meglátta az arannyá vált öklöt, ugrándozott örömében, később azonban, amikor felismerte, hogy férje tehetetlenné, nyomorékká vált, elszomorodott, és átsietett sógorához segítségért. Kil Jáng azt ajánlotta, hogy azonnal keljenek útra, és menjenek ki a hegyiszellem földjére, s újra idézzék meg.
Ismét ott állott tehát Szul Jáng és felesége az erdő szélén és kapaszkodtak felfelé a hegyre. Ismét éjfél felé járt az idő. Szerencsére fényesen sütött a hold, és jól lehetett látni a szám-gyökér helyén levő kis gödröcskét.
Így szólt ekkor Szul Jáng:
- Idézlek, hatalmas hegyiszellem! Vedd vissza, kérlek az aranyöklöt, de büntess meg szívtelenségemért igazságosan!
Ekkor záporozva hullott mindkettőjükre a sok vesszőcsapás, úgyhogy elterültek a földön, és ott feküdtek, mint valami hullák. Szul Jáng visszanyerte húsból-vérből való kezét, és hallani sem akart többé vagyonról, sőt egyszer s mindenkorra kigyógyult a kapzsiságból.
Időnként meg-megjelent Kil Jáng házánál afféle kéregető öregasszony. Egy alkalommal véletlenül elcserélte saját botját azzal a varázsvesszővel, amelyet Ke Dong annak idején a hegyiemberkétől kapott. Ám ez a bot túl vékonynak bizonyult, összetört útközben az öregasszony kezében: úgyhogy félrehajította. Így hát Kil Jáng elveszítette varázsvesszőjét, de nem bánkódott emiatt, anélkül is boldog és elégedett volt. Élete folyamán mindenkor hálával gondolt a jóságos hegyiszellemre.

A POLOSKA, A TETŰ MEG A BOLHA

Réges-régen történt. Hatvanéves lett egy poloska, és hogy méltóképpen megünnepelje ezt a szép napot, olyasmi lakomát rendezett, amit errefelé hvangabnak hívnak, és amit akkor szoktak rendezni, amikor valaki befejezte életének hatvan évre terjedő szakaszát. Meghívta hát két legjobb barátját, a tetűt meg a bolhát.
A tetű meg a bolha igen örült a meghívásnak, és elhatározták, hogy együtt mennek vendégségbe. A fürge bolha elöl ugrándozott, nem törődött a tetűvel, és hamarosan messze maga mögött hagyta. A tetű is szedte a lábait, de nemigen bírta az iramot, mivel a lába rövid, teste pedig pocakos volt. Így kiabált hát a bolha után:
- Várj már meg, barátom! Mivel úgy hívtak meg bennünket, mint tiszteletre méltó vendégeket, megfelelő higgadtsággal is kell viselkednünk. Ne ugrándozz hát összevissza olyan türelmetlenül!
A bolha egy ideig valamivel lassabban ment, ám hamarosan megint elveszítette a türelmét, már csak azért is, mert időközben alaposan megéhezett. Nekiiramodott, és rohant egyenesen a poloska háza felé. Az asztalokat már roskadásig megrakták ínyenc falatokkal és finom italokkal. Ezt látva, a bolha így szólt a vendéglátó poloskához:
- Igen megszomjaztam az úton, innék egy csészényi bort!
Erre a poloska színültig megtöltött egy csészét gyöngyöző borral, és átnyújtotta a bolhának. Azután kiballagott az útra a tetű elébe, mivel gyanította, hogy egy olyan kövér test cipelése, mint a tetűé, nagyon fárasztó, és meglassítja a járást.
Miközben a bolha rájuk várakozott, meg-megtöltötte csészéjét az ottlevő kannákból, és egészen belepirult a borivásba. Mikor végre a poloska visszaérkezett a tetűvel, a bolha már egészen becsípett, és egy dalt zümmögött. A boroskannák pedig ott álltak üresen. A tetűt már amúgy is felbosszantotta a bolha eddigi viselkedése, az üres kannák láttára végleg kijött a sodrából, és képen törülte. Erre azután nagy veszekedés támadt! A tetű meg a bolha között harcra került sor, keményen viaskodtak egymással. A poloska közéjük vetette magát, hogy szétválassza őket, de hiába, azok csak marták egymást eszeveszettül. Egyszer azután a nagy nekirugaszkodásban a szegény házigazda fejére estek, és összelapították a szerencsétlent.
Attól fogva lapos a poloska, vöröses a bolha képén a bőr, és azóta viseli a tetű a hátán a bolha rúgásának nyomait.

A MADARAK NYELVE

Élt egy ember, Li Tha Csinek hívták, és értett a madarak nyelvén. Megy, mendegél egyszer ez a Li Tha Csi, és látja ám, egy varjú repül arra, és így kiált oda neki:
- Kao, kao! Gyerünk, gyerünk!
Követte hát a varjút, és egyszer csak megpillantott egy nagy darab húst. Nosza felkapta, és levest kezdett főzni magának.
Odalépett hozzá ekkor egy ember, és szemére lobbantotta, hogy levágta a tehenét.
S Li akárhogy is mentegetőzött, az idegen a városba hurcolta, a bíró elé, és Li elmagyarázta a bírónak, hogy is történt a dolog.
- Rendben van - így a bíró -, ha csakugyan értesz a madarak nyelvén, akkor mondd meg, mit kiáltoz az a galamb, amelyik ott ül azon a fán.
- Azt mondja, belegabalyodott a pókhálóba.
Odamentek, megnézték: csakugyan belegabalyodott a pókhálóba.
- Ezt te láthattad is - vélte a bíró.
S minthogy már beesteledett, és valamennyi madár elröpült, a bíró megparancsolta, hogy Lit zárják reggelig a tömlöcbe.
A börtönben pedig az ablakon át Li térdére pottyant egy fecskefióka a fészekből. Li a saját nyálával etette meg, és mivel nem tudta visszarakni a fészekbe, a mellére tette.
Másnap, amikor ismét a bíró elé vezették, a bíró ezt mondta neki:
- No, jól van. Egy fecske kering feletted, és kiáltoz. Ugyan mit mond?
- A fiókáját kéri vissza: ugyanis bepottyant hozzám a tömlöcbe, és most vissza kéne tenni a fészekbe.
Ekkor mindketten odamentek a fecskefészekhez, és mihelyt Li visszarakta a fiókát a fészekbe, odarepült a fecske, és hangos csicsergéssel köszönetet mondott Linek, azzal elhallgatott.
A bíró ekkor így szólt:
- Ilyen ember valóban nem követhet el semmi rosszat.
És szabadon engedte Lit.

A ZÖLD BÉKA

Réges-régen, még annál is régebben történt.
Valahol vidéken állt egy házikó, mely egy zöld levelibékáé volt. A lapulevéllel borított kicsike kunyhóban a békaanya meg a fia éldegéltek kettesben.
Ez a békafiú azonban soha nem hallgatott anyja szavára, bármire kérte is, mindig az ellenkezőjét csinálta.
Amikor az anyja a szövőszéken vásznat szőtt, és arra kérte, menjen egy kicsit játszani, egész nap a házban rendetlenkedett, lármázott, amikor pedig az anyja a mezőre ment, és meghagyta, hogy játszadozzon odahaza, a házban, a falu másik végére szaladt, és a környékbeli gyermekekkel verekedett.
Így történt ez az evésben is. Amikor azt mondta a fiúnak, hogy lassan egyen, csak azért is kapkodva evett, de alighogy lenyelte az ennivalót, máris öklendezett.
Akárhogy is, ez a békafiú igazán haszontalan teremtés volt.
Ha anyja arra kérte, menjen a hegyre, és hozzon fát, a folyóhoz ment, és egész napon ott úszkált, és amikor a folyóhoz küldte, halat fogni, a hegyre kapaszkodott fel, és ott helytelenkedett.
Egyáltalában nem hallgatott békaanya egyetlen szavára sem, és csak összevissza barangolt.
Búslakodott is a békaanya haszontalan fia miatt, olyannyira, hogy végül belebetegedett.
A beteg békaanya állapota egyre súlyosbodott, már-már a halálán volt.
Egy nap magához szólította a békafiút, és így szólt:
- Egyetlen gyerekem, édes fiam! megkérlek valamire. Amikor meghalok, ne temess a hegyre, hanem a folyó partján hantolj sírt nekem.
A békaanya elmondta utolsó kérését, és ezzel örökre lehunyta a szemét.
A békaanya valójában azt szerette volna, hogy a hegyen temessék el. De mivel jól tudta: ha azt kéri, hogy a hegyen temessék el, mindig ellenkező fia pontosan a folyó partjára temeti, ezért kérte arra, hogy semmi szín alatt ne temesse a hegyre, hanem a folyó partján hantolja el.
A békafiú most érezte igazán, mit jelent anyja elvesztése; az egész ház sivárnak, üresnek, elhagyatottnak látszott, s a napi étkezés is gondot jelentett számára. Megrázó zokogásban tört ki belőle a szomorúság.
Egy darabig elfojtott hangon sírt, majd öklével szétkenve könnyeit, mély gondolatokba merült.
"Míg anyám élt, nem hallgattam rá, csak keserűséget okoztam neki! Bár anya utolsó kérése furcsa ugyan, szavai szerint kell cselekednem!"
A békafiú, miután mindezt meghányta-vetette magában, óvatosan fogta anyja holttestét, és a folyó partjára, a homoktakaró alá temette.
Ezért megy fel a békafiú, ha esik az eső, a fa ágára. Onnan lesi anyja sírját, és közben folytonosan sír.
- Anyám sírját elmossa-e a víz, ke-ke, ke-kekek?...
- Anyám sírját elmossa-e a víz, ke-ke-kek?....
Azt mondják, hogy a zöld levelibéka, mikor beköszönt az esőzés, és megduzzad a folyó vize, azért sírja olyan izgatottan: "ke-ke, ke-ke-kek", hogy megtudja, vajon nem mossa-e el a víz a folyó partjára temetett anyja sírját.

A CSODÁS ŐRLŐKŐ

Régen, valamerre, élt egy Bá U nevű paraszt, igen nagy szegénységben.
Hiába vette bérbe dúsgazdag bátyja földjét is, mire eljött az ősz, és kifizette tartozását, már az esztendő vége előtt fogytán volt az élelmük.
December utolsó napja volt, s a hó nagy, puha pelyhekben hullott, mint megannyi kibomló fehér bazsarózsabimbó.
- Éhes vagyok, no!
- Adj enni, no!
A gyermekek Bá Uék házánál éhesek voltak, és ennivalót követeltek, mert már harmadnapja nem láttak betevő falatot sem.
- Anya, odaát Dol Szöéknél rizstésztalevest főznek újévre!
- Anya, Száng Ká Meék malátás tésztát készítenek!
S a gyermekek állandóan csak az ételt emlegették.
Édesanyjuk alig tudta sóhajait visszatartani, és bármennyire is nehezére esett, végül így szólt férjéhez:
- Figyelj ide! Menj a bátyádhoz! Nem éheztethetjük a gyerekeket újév napjáig. Még akkor is próbálj kérni tőle, ha csak egy főzetnyi rizst ad csupán!
Bá U szótlanul lábára kötözte rizsszalma papucsát, ujjait megropogtatva felállt, és így szólt:
- Épp a bátyám adna rizst, mikor olyan zsugori?!
S ezzel kilépett az ajtón. Bár december volt, egy szál rongyos felsőruha takarta testét.
Odakint fújt a szél, és vad hóvihar tombolt.
A metsző, dermesztő hidegben Bá U fogvacogva haladt az utcán.
Bátyjának a háza a meredek Kácsi szoros* után következett. A gazdag, terjedelmes házban, amely kilencvenkilenc helyiségből állt, éppen az újévre sütöttek-főztek, s a sülő, párolgó húsok illata, a mártások szaga elárasztotta az egész környéket.
Amikor Bá U megérezte a hús finom szagát, három napja üres gyomra korgott, s akkorákat nyelt, mintha tyúktojás került volna a torkába.
Amint gazdag testvére kapujához ért, tizenkét kutya és húsz lúd támadt rá dühösen, ugatva és sziszegve.
A kutyaugatásra a gonosz lelkű gazdag testvér nyitotta ki a nyikorgó kis tolóajtót.
Az ajtó előtt öccsét, Bá Ut pillantotta meg, aki összetett kézzel, fejét meghajtva köszöntötte őt.
- Te semmirekellő! Ahelyett, hogy a jövő évi mezei munkák előkészítésén serénykednél, úgy jársz-kelsz, mint akinek jól megy a sora! - támadt rá a gonosz testvér az öccsére.
- Bátyámuram, holnap újév napja, és mivel nincs mit ennünk, a gyerekek éhen pusztulnak!
- Vagy úgy? Azért koldulsz hát, mert az év utolsó napja van? Az ilyen lusta semmirekellő koplalva él! Nem takarodsz nyomban?
S a gonosz testvér dúlt-fúlt a méregtől. Bá U, bátyja lelketlenségét látva, legszívesebben leköpte, és faképnél hagyta volna, de amint maga elé képzelte az éhes szájakat, s mohó tekintettel várakozó gyermekeire gondolt, azt remélve, hogy hátha mégis kap valamit, újra kérlelni kezdte bátyját:
- Mély alázattal könyörgök, ha csak főzetnyi rizst kegyeskednél kölcsönadni, újév után megadom!
- Hogy még rizst? Te csirkefogó!
S a gonosz testvér pipája szárával nagyokat koppantott a ház előtti döngölt padlóra, és rikácsolva kiabálta:
- Már nem is tudom, mennyi rizst vittél el tőlem, és most újra rizst adjak, hé?
- Hiszen mindent visszaadtam a múlt őszön a szérűben! - felelt Bá U döbbenten. Gonosz testvéréből kihalt minden emberi érzés meg kötelességtudat, és úgy beszél mindarról, amiért ő sokszorosan megdolgozott, mintha nagy hálával tartozna érte.
- Nekem sincs több rizsem! - zárta be a gonosz testvér a kis tolóajtót.
- Tisztelt bátyám, a gyerekek éheznek! - szólalt meg még egyszer Bá U könyörgő hangon.
A ház ura erre ki sem tekintett a házból, csak erélyes hangja hallatszott, amint a szolgát hívja, és parancsot ad:
- Eredj a magtárba, és adj neki abból a hároméves régi kölesből vagy két dönyit,* aztán küldd el!
Bá U nem tehetett mást, tarisznyájába rakta a két dönyi kölest, amit a szolga odavetett, s a havas úton botorkálva hazafelé indult.
Amint a Kácsi szoros közepén levő útszéli kis fogadóhoz ért, bement, hogy egy kicsit megpihenjen. A fogadóban nem volt más vendég, csupán egy hetven év körüli, fehér hajú öreg, aki ott üldögélt, egy nagy őrlőkövet tartva maga előtt.
Az öregnek nagy bánata lehetett, mivel akkorákat sóhajtozott, hogy a föld majd belerepedt.
- Jó öreg, miért fáradozol ebben a téli időben ezzel az őrlőkővel? - kérdezte Bá U, mivel mindenképpen különösnek vélte a dolgot.
- Szomorú a sorsom, mindennél elkeserítőbb! - sóhajtott megint egyet az öreg, majd hozzáfogott, hogy elmesélje szomorú történetét. - Egyetlen rokonom, az én kis fiúunokám, szülők nélkül nevelkedett. Már három éve annak, hogy ez a kisgyerek megbetegedett. Hiába főzöm neki a híg pépet, és adom az orvosságokat, semmit sem javul az állapota. Azt mondták, a beteget burgonyakásával kell etetni. Most meg, amióta a betegsége súlyosbodott, olyannyira, hogy már lélegzeni is alig bír, egyre azt hajtogatja, hogy híg köleskását szeretne enni! Végül, hogy megfőzhessem neki a köleskását, nem is tudván, vajon nem utolsó kívánsága-e, elcipeltem magammal ezt az őrlőkövet a gazdag emberhez, aki a hegy tövében lakik. Úgy gondoltam, hátha elcseréli egy dönyi kölesre. De az a lelketlen, gaz ember, akinek csak a pénz a mindene, azt mondta, hogy most nincs szüksége őrlőkőre, és nem cseréli el kölesre. Mivel üres kézzel kell visszamennem, úgy sajog a szívem, hogy majd meghasad.
Az öreg a mellét verte öklével, és zokogott. A hegy tövében levő gazdag ház, Bá U bátyjának háza volt.
Bá U könnyekre fakadt a megható történet hallatán, megsimogatta a tarisznyáját, és az járt az eszében: "Haldokló unokájának az utolsó kérését sem teljesítheti..."
Hiába is jelentek meg szeme előtt a reá váró gyermekei és felesége, az öreg sanyarú sorsának hallatán bűnnek tartotta volna, hogy részvétlenül továbbálljon.
"Hiszen a mi gyerekeink legalább nem betegek..." - gondolta, és tarisznyáját az öregnek nyújtotta.
- Hol van a világon még egy ilyen könyörületes ember? - kérdezte az öreg meghatódva, és annyira örült, hogy azt sem tudta, mitévő is legyen.
- Hát akkor legalább ezt az őrlőkövet fogadd el!...
- Köszönöm, nekünk is van odahaza!
- Akkor is vidd el, és próbáld ki! Nincs már erőm, hogy tovább cipeljem!
Bá U nem ellenkezett, hanem magával vitte az őrlőkövet, amelyet az öregtől kapott.

- Apa ennivalót hoz! - ugrándoztak örvendezve apjuk visszatértét leső gyermekek, megpillantván Bá Ut, aki hátán valami nehéz teherrel közeledett, és szinte el is felejtkeztek éhségükről.
Anyjuk kezét fogva mentek apjuk elé.
Ám amikor meglátták, hogy apjuk egy mihaszna őrlőkövet cipel, a gyermekek meg az asszony is elkeseredtek, és erőt vett rajtuk az éhség, és forgott körülöttük a világ.
Bá U felesége nem is várt tovább, hanem elővette a magnak való szójababot, amelyet olyan féltve őrzött, hogy megfőzze híg főzeléknek, a gyermekeknek vacsorára.
A megmosott babot azzal az őrlőkővel őrölte meg, amelyet Bá U hozott magával. A babliszt olyan finoman ömlött ki a zúzókő réséből, mint a lágyan folyó méz.
"Ejha, milyen jó is lenne, ha ez mind rizzsé válna!" - áhítozott magában az asszony, miközben vigyázva, szül-szül, szü-ri-szül-szül, az őrlőkövet forgatta.
Ám akkor mi történt, mi nem?
A szójaliszt helyett gyöngyfehér rizs ömlött sűrű sugárban az őrlőkő alól! Bá U családja annyira meglepődött és örvendezett, hogy még a szájuk is tátva maradt.
- Szül-szül, szü-ri-szül-szül... - Az őrlőkő csak forgott tovább. És a rizs is szakadatlan ömlött.
- Ejha, hova is tegyünk ennyi rizst? Jó lenne, ha már abbamaradna! - szólalt meg Bá U, amikor a rizs már nagy halomban állt a szobában. Erre az őrlőkő fokozatosan lelassult, és a rizs sem ömlött tovább.
- Rizs már van, de nincs belevaló! Ha valami hús is akadna! - jegyezte meg akkor Bá U nagyobbik fia.
- Szül-szül, szü-ri-szül-szül... - indult el újra a őrlőkő, és egymás után tálalta a marhahúst, disznóhúst és mindenféle halat.
- Hát ez bizony olyan őrlőkő, amely minden kérést teljesít!
Bá U családja annyira odavolt, hogy szinte ugrándozott örömében.
- Anya, de jó is lenne, ha az őrlőkő ruhát adna, amelyet újév napján felvehetnék! - szólalt meg Bá U legkisebb fia.
- Szül-szül, szü-ri-szül-szül... - Az őrlőkőből különböző színű és mintájú selymek omlottak suhogva.
- Ejha, most már a ház is nagyobb lehetne, hogy ez a sok minden beleférjen! - csapta össze a kezét az anya, és alighogy a kívánsága elhangzott, Bá Uék egy szempillantás alatt palotának beillő házban találták magukat.
Nagy örömünnepet csaptak, és a környék minden lakóját meghívták. Sőt mi több, Bá U sok értékes ajándékot osztott szét a szegény emberek között, és segített mindenkin, hogy sorsán lendítsen.
Amikor a gonosz testvér hírét vette Bá U szerencséjének, aki máról holnapra dúsgazdag ember lett, a gyűlölet és kapzsiság majd eszét vette.
- Te csirkefogó, azt hiszed, hogy magadnak tarthatsz meg mindent? Bátyád vagyok, hamarjában add elő azt az őrlőkövet! - s a gonosz testvér végül is elvitte Bá Utól az őrlőkövet.
Mire a nehéz terhet verejtékezve és nyögve hazacipelve, a torka teljesen kiszáradt.
- A méznél is édesebb és üdítőbb pálinka csorduljon az őrlőkőből! - parancsolta rekedt hangon, s türelmetlenül megforgatta az őrlőkövet.
- Szül-szül, szü-ri-szül-szül... - Ahogy az őrlőkő forgott, a pálinka bugyogva ömlött belőle. A gonosz testvér egy mély tálba engedte az italt, és mohón öntötte magába. Hirtelen úgy berúgott, hogy holtrészegen zuhant a földre.
Az őrlőkő pedig, mivel nem volt senki, aki megállítsa, szakadatlanul forgott tovább, és az erős ital zuhogott belőle; ellepte az egész helyiséget, majd onnan is kitörve, mint valami áradat ömlött ki a szabadba. A váratlan áradat láttán az emberek összesereglettek. Bá U is futva érkezett, amikor a hírt meghallotta, és megállította az őrlőkövet.
Az önző és kapzsi testvér azonban belefulladt a töméntelen sok italba.

A TIGRISSZELLEM

Indsong király idejében élt egy nagy hírű, tiszteletre méltó tudós, Szo Hoa Dannak hívták. Az ország minden könyvtárát áttanulmányozta, elsajátította Buddha titkos, ősi tanítását, és még a jövendőt is előre látta. Felismerte azonban a földi javak értéktelenségét, otthagyta a világi életet, egy távoli vidéki helyre költözött, és ott gyermekeket meg ifjakat oktatott Buddha szent tanítására.
Egyszer, amikor ott állt a gyermekek között, hirtelen egy öreg bonc tűnt fel az ajtóban, szó nélkül belépett, mély meghajlással üdvözölte a tanítót, valamit mormogott, majd sarkon fordult, és ment is tovább. A tanító arcára nagy aggodalom és bánat ült. A gyermekek tanácstalanul nézték, majd megkérdezték, hogy mi bántja. Szo Hoa Dan mester ezt válaszolta:
- Az öreg bonc, aki itt járt, a közeli hegyekből jött, és egy vérengző tigris szándékát közölte velem. Azt mondta, hogy holnap lakodalmat tartanak itt a közelben. A tigris azért jön el a lakodalmas házhoz, hogy az éjszaka folyamán elragadja és felfalja a menyasszonyt. A násznép semmit sem tud a közelgő veszedelemről, azért ülök itt ilyen aggódó, szomorú arccal.
Volt a tanítványok között egy rendkívül vakmerő fiú, aki haragudott mesterére aggodalmaskodó természete miatt; most hirtelen a következő kérdést tette fel a tanítónak:
- Mondd, mesterem, nem lehet elkerülni a veszélyt, ha az ember előre tud róla? Nem lehet a násznépnek valamiféle segítséget adni, amely megmenti őket e veszedelemtől?
Az öreg egy ideig gondolkodott, majd így válaszolt:
- Van egy megoldás, de olyan nehéz, hogy szinte kivihetetlen! Egy közönséges emberi lény nem tud ezzel a feladattal megbirkózni.
A tettre kész tanítvány tovább faggatta mesterét: mondja el, mi a megoldás.
- Van egy ritka értékű, szent könyv - fűzte tovább szavait a mester -, Buddha szent könyve. Kumkang-kjangnak* hívják. Aki e könyvet hibátlanul el tudja olvasni, az megmentheti a menyasszonyt, elháríthatja a veszedelmet. De ha csak egy hiba is becsúszik az olvasásba, megtörik a varázs, menthetetlen a menyasszony, és még talán az olvasó is odavész!
E szavak után a tanító előhozta a híres, ősi, szent könyvet, és meghatottan az asztalra tette.
A vakmerő fiút haraggal és keserűséggel töltötte el, hogy a tigris ilyen veszélyt zúdíthat a menyasszonyra. Megesküdött tehát, hogy megmenti a leányt:
- Ha a hegyek leomlanak, és a tenger kettéhasad, még akkor is megmentem! Ha nyomorúságos földi halandó vagyok is, egy porszem, egy semmiség, a szent könyvet mégis hibátlanul elolvasom, és minden erőmet latba vetem a szegény veszélyeztetett leány megmentésére!
Az öreg tanító beleegyezett. Hamarjában szerzett egy jól futó lovat, felültette rá a lelkes tanítványt, rácsapott ostorával a ló hátára, s a menyasszony távoli faluja felé indította. Öreg este lett már, amire megérkeztek oda.
A ló egy gazdag ember háza előtt állt meg. Az emberek éppen nehéz ládákat cipeltek, a menyasszony hozományával: szép ruhákkal, értékes tárgyakkal és miegymással. Sok vendég gyűlt egybe, és sokan tolongtak a ház előtt. A fiú csak nagy üggyel-bajjal vezette át lovát a tömegen. De végül is eljutott a ház kapujáig. Kiáltozására, hogy valami fontos hírt hozott, végre előkerült a ház ura, aki azonban ugyancsak bosszankodott a zavarás miatt. Megtudván a fiútól, hogy nagy veszedelem vár a menyasszonyra, így kiáltott fel:
- Fiam, te úgy látszik, eszedet vesztetted! Hogyan beszélhetsz ilyen badarságot? Micsoda veszedelem fenyegethetné fiunk menyasszonyát?
- Pedig fenyegeti - válaszolta a fiú -, és ráadásul én egyedül menthetem meg őt ettől! Ha hisztek nekem, megkísérlem, hogy megmentsem, csak az a fontos, hogy mindent úgy rendezzetek, ahogy én parancsolom!
A ház ura megijedt, és felhagyott a gúnyolódással. Olyan érzése támadt, mintha villámcsapás érte volna házát a derült égből, és a ház tüzet fogott, és lánggal égne. Bár eleinte nem hitt a fiúnak, mégis gondolkodóba ejtette a rossz hír, meg a fiú határozott beszéde. Aggódott házáért és családjáért. Kérte tehát az idegenből jött fiút, hogy segítse meg, és mindent megígért, csak hogy a menyasszony megmeneküljön.
A fiú ekkor úgy rendelkezett, hogy zárják be a menyasszonyt négy nyoszolyóleánnyal együtt egy szobába. Semmi módon, bármi történjék is, ne engedjék, hogy a menyasszony kitegye onnan a lábát. Ő maga a verandán ült le, és egy nagy gyertyát tett maga elé. Meggyújtotta, és hangosan, egybefüggően olvasni kezdte a szent könyvet.
Alighogy a vendégek a közelgő veszedelemről értesültek, szétszaladtak, és bezárkóztak házaikba.
Az éjjeliőr harmadik kiáltásakor hirtelen szörnyű tigrisüvöltés hallatszott a ház előtt. Olyan erős volt ez az üvöltés, mintha a menny dörögne. Az ablakon át látták, hogy egy öreg, hatalmas termetű tigris veti át magát a kerítésen, körbe fut a ház udvarán, és ott áll meg, annak a szobának az ablaka előtt, amelyben a menyasszony rejtőzött. Oda akart betörni. Fel is ugrott néhányszor az ablakpárkányra, azonban meghallotta Buddha szent szavait, és elhagyta az ereje. Egyre jobban gyengült, és végül vicsorogva húzódott vissza a ház udvarába. A ház lakói elsápadtak az ijedelemtől, egyikük sem mert megszólalni, egy árva szót sem bírtak elrebegni. Szinte megbénultak rémületükben. Csak a tanítvány nem vesztette el nyugalmát, és tovább olvasta fennhangon a szent könyvet. Még csak meg sem remegett a hangja, bármennyire félt is.
A tigris megint nekiveselkedett. Ezúttal az ajtónál próbálkozott. Mindenáron be akart rontani a menyasszonyhoz. De mintha a leányt is valami titkos erő hajtaná, felugrott, kitépte magát a leányok gyűrűjéből, és az ajtóhoz rohant, támadója elé akarta vetni magát. A leányok alig bírták visszatartani. A tigris ismét erejét vesztette, visszazuhant a földre, az ajtó elé. Hamarosan harmadszor is nekirugaszkodott, most megint az ablaknak ugrott; ám Buddha szavai ostorként csaptak reá, és megint elapadt az ereje. Így tartott ez, ki tudja, meddig. Valahányszor a tigris nekirugaszkodott, a menyasszony megszállottként az ajtó felé rohant, hogy feltépje, és kiszaladjon az éjszakába. De a leányok lefogták vergődő társukat. A tigris egyre dühödtebben üvöltött, de az ajtó meg a ház állta a támadást.
Sokszor lódult neki az ajtónak, de a fiú csak egyre olvasott. Amikor a könyv végére ért, és az utolsót lapozta, és az utolsó szót is elolvasta, kelet felől már derengett az ég alja, az éjszakának is végére jutottak. Pirkadáskor a tigris eltűnt, nem látta többé senki sem. Üvöltését sem hallották azóta. A menyasszony ájultan roskadt össze a kimerültségtől. Friss vízért szaladtak, és nagy nehezen eszméletre térítették. A falubeli emberek varázslatnak tartották a dolgot, és úgy emlékeztek vissza rá, mint valami rossz álomra. A ház lakói azonban jól tudták, hogy több volt ez rossz álomnál. Igen megköszönték a fiú segítségét, olyan nagy tisztelettel, mintha maga is jó szellem vagy Buddha tanítványa volna. A ház ura végül száz aranyat nyújtott át a fiúnak, de a fiú nem fogadta el az ajándékot: megelégedett az örömmel, hogy megmentette egy ember életét. Felszállt a lovára, és visszatért öreg mesteréhez.
A tanító ezzel fogadta:
- Teljesítetted veszélyes és nehéz feladatodat, dicséretet érdemelsz ezért, de megmondom azt is, hogy háromszor elvétetted az olvasást!
- Az lehetetlen! - kiáltott a tanítvány méltatlankodva -, mindent úgy olvastam, ahogy a könyvben írva volt!
Az öreg nem jött ki a sodrából, és elmondta, honnan tud a történtekről:
- Ugyanaz a bonc járt itt nálam, aki a tigris tervét elárulta, és így szólt: "Köszönöm, hogy megmentetted egy ember életét, de a tigris háromszor majdnem bejutott a házba, mert három hiba csúszott az olvasásba!" Gondolj csak vissza, fiam, melyik szónál tartottál, amikor a tigris az ajtónak támadt.
A tanítvány elővette a szent könyvet, megnézte, és visszaemlékezett, hogy hol tartott az olvasásban, amikor a tigris üvöltve nekirohant a háznak; mestere valóban igazat állított: olvasás közben tudatlanságból rosszul mondott három szót. Belátta hibáit, kigyógyult elbizakodottságából, és még alázatosabban mélyedt el Buddha szent tanaiban.
Mindannyian, akik az öreg mestertől tanultak, egyaránt belátták, milyen ereje van Buddha szavainak, és milyen nagy segítséget nyújthat e szavak tudása.

A KÉT VÁNDOR ÉS A MEDVE

Egyszer két ember, aki együtt vándorolt az úton, ígéretet tett egymásnak, hogy ha valami baj történik velük, egymás segítségére sietnek.
Amint egyszer a völgybe értek, egy nagy medvével találkoztak. Az egyik ember hirtelen támadt ijedtségében elfelejtkezett társának tett ígéretéről, és felmászott egy magas fára, ahol elrejtőzött. A másiknak nem volt mit tennie, szembe kellett szállnia a medvével. Ekkor hirtelen eszébe jutott, amit hallott valamikor, hogy a medve nem bántja a halottakat. Ezért színlelte, hogy meghalt, a földre vetette magát, s a lélegzetét is visszafojtotta. A medve a fekvő emberhez cammogott, orrával megérintette a vándor orrát, majd megtapogatta a fülét meg a mellét is. A vándor valóban olyan volt, mint egy halott, mivel lélegzetét is teljesen visszafojtotta, és így a medve valóban azt hitte, hogy meghalt, és elment másfelé. Mikor a medve már jó messze járt, a fán levő ember lemászott, és megrázta még földön fekvő társát.
- Láttam, hogy az a rusnya medve az orrát a füledhez dugta, és valamit súgott neked. Mit mondott olyan titkolózva? - kérdezte társától.
Társa így válaszolt:
- Hüm, nem mondott semmi különöset, csak azt a tanácsot adta, hogy ne barátkozzam olyan emberrel, aki nem segít rajtam, ha bajba jutok!

KONCSI ÉS PÁCCSI

Valahol réges-régen élt boldogan egy paraszt a feleségével. Amikor kisleányuk született, Koncsinak nevezték el. Egyszer megbetegedett az asszony, és az ismeretlen kór a sírba vitte. A paraszt sokáig siratta, de pár év múlva mégiscsak megnősült. Koncsi mostohaanyjának is volt egy leánya, Páccsinak hívták.
Telt-múlt az idő. Koncsi tizedik életévét töltötte be, amikor édesapját is elvesztette.
Sokat szenvedett gonosz mostohájától és mostohatestvérétől, hiába volt mindig szófogadó és engedelmes.
Mostohaanyja parancsára ő főzött, és a mezei munkát is szorgalmasan ellátta.
Egyszer a mostoha mind a két leányát elküldte füvet gyomlálni. Az édes leányának vaskapát adott, és egy közelben levő homokos földre küldte. A mostoha e lányának fakapát adott, és egy távoli, kavicsos földre zavarta. Alig fogott hozzá Koncsi a munkához, eltört a fakapája. Meg is éhezett, mert mostohája nem adott neki ebédet. Nagyon elfáradt, és keserves zokogásra fakadt.
Hirtelen a felhők közül egy sárga ökör jelent meg, és megkérdezte Koncsit:
- Miért sírsz?
Koncsi nagyon elcsodálkozott. Abbahagyta a sírást, és elpanaszolta, milyen rosszul bánik vele mostohaanyja.
- Azért sírok, mert szomorú vagyok - tette hozzá.
A sárga ökör végighallgatta, és nagyon megsajnálta a szegény árvát. Így vigasztalta:
- Ha valóban ilyen sanyarú a sorsod, akkor cselekedj úgy, ahogy mondom! A folyó szélén mosd meg a lábad, a folyó vizében beljebb pedig az arcodat, és meglátod, utána minden jóra fordul!
Koncsi megmosta a folyóban a lábát is, meg az arcát is, ahogyan az ökör mondta. Amikor visszament a kavicsos földre, az ökör jó vaskapát adott a kezébe, és finom gyümölccsel és mogyoróval ajándékozta meg. Ezután eltűnt a felhők között.
Koncsi jóllakott, és könnyen elvégezte munkáját. Amikor besötétedett, a gyümölccsel kezében hazasietett, hogy mostohaanyját és húgát is megkínálja. Hazaérve, a kaput zárva találta, mostohája a leányával együtt vacsorázott, és Koncsi zörgetésére nem válaszolt senki sem.
- Páccsi, nyiss ajtót, finom gyümölcsöt hoztam - kiáltotta Koncsi.
Páccsi kételkedve kérdezte:
- Ugyan már, honnan van neked gyümölcsöd? Csak hazudozol! - És rá sem hederített Koncsi könyörgésére.
- Nem hazudok, nyiss ajtót! - erősködött Koncsi.
- Hát ha igazat beszélsz, dugd be a gyümölcsöt a résen keresztül! - hangzott a válasz.
Koncsi bedugta a gyümölcsöt, de még a mogyorót is.
Az anya meg a leánya megette mindet, és végre az ajtót is kinyitották.
A mostoha köszönés helyett megszidta, és azt akarta tudni, honnan lopta a finom gyümölcsöt. Az egyik oszlophoz kötözték, és alaposan meg is verték.
Telt-múlt az idő. Történt egyszer, hogy a mostoha lakodalomba ment a leányával egy faluba a folyón túl.
Megkérdezte Koncsit:
- Te is látni akarod a menyasszonyt? Fejezd be a szövést először, hántolj meg egy zsák rizst, és töltsd tele vízzel a hordót. Azután eljöhetsz!
A nagyhordónak lyukas volt a feneke. Koncsi akármennyi vizet öntött bele, sosem telt meg. Elfáradt, és keserveset sóhajtott. Hirtelen vagy varangyos béka toppant elé, és így szólt:
- Majd én betömöm a lyukat, te csak hozd a vizet!
A béka csakhamar betömte a lyukat, és Koncsi gyorsan telehordta vízzel a hordót.
A rizshántolás nagyon nehéz munka egy tizenöt éves kisleánynak. Koncsi szorgalmasan dolgozott, de hamar kimerült.
Akkor egy csapat veréb szállt oda, és azt csiripelték:
- Nem eszünk belőle, csak a héját szedjük le! Nem eszünk belőle, csak a héját szedjük le! - És az egész rizst meghántották.
Hátra volt még a szövés, csak mire az elkészül, mehet a lakodalomba. Koncsi szorgalmasan dolgozott, de a vékony fonállal nagyon lassan haladt a munka. A kisleány akkor az égre nézett, és így sóhajtozott:
- Jaj, mit vétettem én, hogy ennyit kell szenvednem?
Még ki sem mondta e szavakat, egy piros ruhás tündér jelent meg, és így szólt:
- Koncsi, ne sírj! Az égből mindent láttam. Segítek neked, mert mindig szorgalmas és becsületes kisleány voltál!
A tündér leült a szövőszékhez, és egy szempillantás alatt egy egész vég vásznat szőtt. Majd valami varázsszót mormolt. Az égből gyönyörű szép ruha és virággal díszített cipő hullott a szobába. A tündér Koncsinak ajándékozta a szép holmit:
- Ebben a ruhában menj el a lakodalomba, a menyasszonyt megnézni! - szólt a tündér, és visszatért az égbe.
Koncsi boldogan húzta fel az új ruhát és új cipőt, s úgy indult a lakodalomba. Útközben éppen egy patakon kelt át, amikor meghallotta a tartományfőnök jövetelét jelző kürtök hangját. Félrehúzódott az útból, de a nagy sietségben a vízbe esett egyik virágos cipője. Amikor a tartományfőnök átment a patakon, a patakból buborékok szálltak felfelé. Furcsállotta a dolgot, ezért a vízbe nézett. Egy virágos női cipőt látott.
A tartományfőnök azt gondolta, hogy a cipőnek valamilyen titka van, és magával vitte. Másnap utasítást adott, hogy a cipő gazdáját a föld alól is teremtsék elő.
Minden lányos házat felkerestek, és Koncsiék házához is beállítottak. Megkérdezték:
- Kicsoda ennek a cipőnek a gazdája?
A mostoha azon nyomban felelt a kérdésre:
- A cipő Páccsié.
A szolgák felpróbálták a cipőt Páccsinak, de nem illett a lábára. Alaposan összeszidták a mostohát, mire ő Koncsin töltötte ki haragját. A tartományfőnök küldöttei Koncsi lábára is felpróbálták a cipőt. Így jöttek rá, ki a cipő igazi gazdája.
A tartományfőnök megtudta Koncsitól a cipő történetét, és mindazt, amiben előzőleg része volt. Megdicsérte a leány szorgalmát és jóságát. Igen örült, hogy fiához illő menyasszonyt talált. Úgy vélte, hogy Koncsi az isten ajándéka, a mennyből küldték le a földre.
A gonosz mostoha és leánya, Páccsi, majd belehaltak az irigységbe, hogy Koncsi sorsa ilyen egykettőre jóra fordult, és boldogan élhet úri sorban. Elhatározták, hogy elpusztítják Koncsit. Egyszer a mostoha és leánya a tartományfőnökhöz mentek, hogy engedélyt kérjenek tőle Koncsi meglátogatására. Akkor kicsalták őt a kerti tóhoz tavirózsát nézni. Ott mostohája hirtelen a vízbe taszította, ruháját pedig ráadta a saját leányára, majd őt küldte be az úri házba.
A tartományfőnök fia hazajött, Páccsi kedvesen fogadta:
- Most jöttél vissza? Nagyon vártalak már, uram!
Az ifjú férj azonban furcsállotta a felesége hangját és arcát. Nagyon megváltozott. Megkérdezte:
- Miért olyan fekete az arcod?
- Mert kint sokáig vártam rád, uram! - felelte Páccsi.
- Mitől lettél ilyen himlős? - kérdezte azután a tartományfőnök fia.
- Siettem eléd, és elbuktam a földre terített szójababban.
A tartományfőnök fia elhitte a gonosz leány ravasz válaszait, és nem vette észre a cserét.
Néhány nap múlva a tartományfőnök fia verset olvasott a tónál. Egy szál tavirózsa különösen megnyerte tetszését szépségével és kellemes illatával. A rózsát letörte, és íróasztalára tette. Minden reggel és este gyönyörködött benne.
Amikor Páccsi egyedül maradt, a rózsa mindegyre beleakadt a hajába. Nagyon felháborodott ezen, és haragjában a rózsát a kályhába dobta. A szomszéd házból egy öregasszony járt parázsért a tartományfőnök házába. A parázzsal együtt egyszer öt szép színes és fényes golyó gurult serpenyőjébe.
Az öregasszony magával vitte a golyókat, és a szekrényébe zárta.
Egyszer a szekrényből emberi hang hallatszott:
- Kedves néném, nyisd ki a szekrény ajtaját!
A kinyitott ajtón Koncsi lépett elő. Mindent elmesélt az öregasszonynak, és megkérte, hogy segítsen neki. Az öregasszony Koncsi kérésére finom ebédet főzött, és meghívta a tartományfőnököt, aki a meghívást elfogadta, és el is jött látogatóba.
Egyik finom fogás a másikat követte, de a tartományfőnök nem tudta megízlelni az ételeket, mert pálcikái nem egyformák voltak: az egyik rövid, a másik hosszú. Nagyon megsértődött emiatt. Szidta is a háziasszonyt, de egyszer csak a paraván mögül egy hang hallatszott:
- A tartományfőnök úr azt észreveszi, hogy a pálcikák nem illenek egymáshoz, de azt nem, hogy a menye már régen nem illik a fiához!
E furcsa hangra a tartományfőnök ráébredt, hogy mi az, ami eddig is zavarta. Már régóta gyanús volt neki a menye, de maga sem tudta, hogy miért. Azon nyomban felállt, hogy hazamegy, de akkor Koncsi megjelent, és illedelmesen köszöntötte apósát:
- Apám, elfelejtett engem?
Most ismert csak rá Koncsira.
A tartományfőnök megdöbbenten kérdezte, hogyan történt a csere.
Koncsi mindent elmesélt.
Akkor a tartományfőnök nagy haragra gerjedt, és gyorsan visszatért házába.
Azonnal parancsot adott, hogy vezessék elé Páccsit, de közben keressék meg Koncsi holttestét is.
Páccsi nagyon megrémült, és töredelmesen mindent bevallott.
Koncsi holtteste, amikor a vízből kiemelték, olyan volt, mintha élne. Az életre keltő balzsam feltámasztotta, olyan volt, mintha csak álmából ébredt volna.
A két gonosz nőt halálra ítélték.
Koncsi azután nyugalomban töltötte napjait. Senkitől sem félt, és semmilyen aggodalom nem gyötörte. Sokáig élt békében és boldogságban.

A HÉT FIÚTESTVÉR

Valamikor réges-régen lakott egy faluban egy apa s hét fiúgyermeke. A testvérek nagyon hasonlítottak egymásra, s neve egyiküknek sem volt. Az emberek csak így hívták őket: Első, Második, Harmadik, Negyedik, Ötödik, Hatodik, Hetedik.
Az apa és a testvérek szorgalmasan dolgoztak, de roppant nyomorúságban éltek. Csaknem egész termésüket elvette Li Cson Szin, a földbirtokos. Ez a Li Cson Szin olyan kapzsi volt, hogy valahányszor kilencvenkilenc rekeszes magtáraiban megüresedett egy kis hely, keresett valami ürügyet, és elszedte a rizst a parasztoktól.
Azt beszélik, hogy egy novemberi éjszakán, amikor hideg szelek fújnak, s hóviharok dühöngenek Koreában, a hét testvér apja ágynak esett az éhségtől. Az apa odaszólította fiait, maga mellé ültette őket, és ezt mondta nekik:
- Mindig nagy szegénységben és bánatban éltem, és még nevet sem adtam nektek. De minek is név az egyszerű földműves porontyának? Ám ti, fiacskáim, eszesek vagytok, és csudálatos képességekkel rendelkeztek. Ezért eltökéltem, hogy nevet adok nektek. Első fiam neve legyen: "Messziről meghallok mindent", Másodiké: "Magas, de nekem alacsony", Harmadiké: "Kulcs nélkül kinyitom", Negyediké: "Forró, de nekem hideg", Ötödiké: "Vágj le - újból kinövök", Hatodiké: "Nehéz, de nekem meg sem kottyan", Hetediké pedig: "Üss - úgysem fáj".
Az apa meghalt, s a testvérek meg akarták rendezni a temetést, az ám, de a házban egy árva garas és egy szem rizs sem akadt. "Most mitévők legyünk?" - töprengtek a testvérek. A rizs, melyet arcuk verejtékével termesztettek, mind bent volt már a földbirtokos magtáraiban. Elhatározták hát, hogy visszaszerzik a rizst, melyet a földbirtokos elvett tőlük.
"Magas, de nekem alacsony", "Nehéz, de nekem meg sem kottyan" és "Kulcs nélkül kinyitom" elindultak a földbirtokos háza felé. A házat, melynek cserépteteje a bálna hátára hasonlított, magas fal vette körül. Ám "Magas, de nekem alacsony" rákönyökölt a falra, mire az alacsony palánkká változott. "Magas, de nekem alacsony" és két testvére ekkor odament a magtárhoz, s látták: vaslakat függ az ajtaján. Több sem kellett "Kulcs nélkül kinyitom"-nak, megérintette a lakatot, mire az nyomban kinyílt. A testvérek kitárták a vasajtót, beléptek a magtárba, összeszedtek annyi rizst, amennyire szükségük volt, a zsákokat felrakták "Nehéz, de nekem meg sem kottyan" hátára, és hazatértek. Most már megrendezhették apjuk temetését.
Eltelt néhány nap. Li Cson Szin megtudta, hogy magtárából eltűnt a rizs, és majd megpukkadt mérgében. Nosza, szétküldte szolgáit a falvakba. Azok kérdezősködni kezdtek, kifaggatták a sámánt, s végtére is megtudták, hogy a hét testvér vitte el a rizst. A nyomozásról persze tudomást szerzett "Messziről meghallok mindent" is. Csupáncsak "Üss - úgysem fáj"-t hagyta otthon, és testvéreivel együtt elrejtőzött.
Li Cson Szin berontott a testvérek házába, és felforgatott mindent, ám a hét testvér közül csak "Üss - úgysem fáj"-t találta meg. A dühtől fuldokló földbirtokos ekkor megparancsolta, jól döngessék el "Üss - úgysem fáj"-t. Reggeltől estig verték, de akárhányat is sóztak rá, "Üss - úgysem fáj" oda sem hederített: egy szikrányi fájdalmat sem érzett, és nem árulta el, hova bújtak a testvérei.
Amikor aztán Li Cson Szin megértette végre, hogy "Üss - úgysem fák"-ból ugyan semmit ki nem csikarnak, tömlöcbe vettette, hogy máglyán égessék el másnap reggel.
Megtudta ezt "Messziről meghallok mindent", és a földesúr házába küldte "Forró, de nekem hideg"-et és "Kulcs nélkül kinyitom"-ot. Tudván, hogy öccsük élete veszélyben forog, a két testvér ugyancsak szedte a lábát, és még pirkadat előtt megérkezett Li Cson Szin házához. "Kulcs nélkül kinyitom" zajtalanul kinyitotta a vasajtókat, kieresztette "Üss - úgysem fáj"-t, s "Forró, de nekem hideg"-et ültette a helyére.
Másnap reggel Li Cson Szin megparancsolta a szolgáinak, hogy egész hegyet rakjanak fahasábokból, a tolvajt ültessék a tetejébe, és gyújtsanak alája. A fa tüzet fogott, s a lángok az eget nyaldosták.
Mikor aztán a fahasábok elhamvadtak, és a láng kihunyt, mindnyájan megpillantották "Forró, de nekem hideg"-et. Ott álldogált épen, egészségesen a forró parázshalmok közepén, és egész testében reszketve, ezt mondta:
- Aha! Ez aztán a hideg!
Li Cson Szin és szolgái csak ámultak-bámultak, s reggelre kisütötték, hogy egy mély szakadékba vetik "Forró, de nekem hideg"-et.
Ám "Messziről meghallok mindent" erről is tudomást szerzett, és ezúttal "Magas, de nekem alacsony"-t és "Kulcs nélkül kinyitom"-ot küldte Li Cson Szin házába. A testvérek kiszabadították a tömlöcből "Forró, de nekem hideg"-et, és "Magas, de nekem alacsony"-t ültették a helyére.
Másnap Li Cson Szin ráparancsolt a szolgáira, vessék a tolvajt egy mély szakadékba. Azok meg is taszították, ám "Magas, de nekem alacsony" elindult, és nyugodtan leballagott a szakadékba. Li Cson Szinnek és szolgáinak a rémülettől libabőrös lett a testük, a képük meg olyan fehérre sápadt, akár a papiros.
Akkor azt agyalta ki Li Cson Szin, hogy a következő napra összeterelteti az embereket, és a szemük láttára csapatja le "Magas, de nekem alacsony" fejét. Ám ennek hírére a testvérek egy cseppet sem ijedtek meg. "Vágj le - újból kinövök"-öt csempészték "Magas, de nekem alacsony" helyére.
Reggel Li Cson Szin így hencegett az emberek előtt:
- Hé! Nyissátok ki jól a szemeteket! Ez a tolvaj hallatlan gaztettet követett el, ezért tüstént lecsapatom a fejét.
"Vágj le - újból kinövök"-öt csakugyan lefejezték, de a törzsén azon nyomban új fej támadt, levágott fejéhez viszont új törzs nőtt. Egy "Vágj le - újból kinövök"-ből ily módon kettő lett, a kettőből - négy, a négyből pedig - nyolc. Rövidesen a tömérdek sok "Vágj le - újból kinövök" harsány üvöltéssel Li Cson Szinre és fogdmegjeire vetette magát, kitépte kezükből a kardot, és úgy lekaszálta a fejüket, akár a füvet.
Miután leszámoltak a kegyetlen és telhetetlen Li Cson Szinnel és szolgáival, a testvérek szélesre tárták a földesúri magtárak ajtajait, és az összes rizst szétosztották a parasztok között. Attól kezdve a hét fiútestvér békében, boldogságban és bőségben élt.

folytatás