Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A JELZŐZÁSZLÓ

Élt egyszer réges-régen egy teljesen vak öregember. Annak ellenére, hogy egyik szemére sem látott, az a hír járta róla, hogy különleges képessége, csodatevő ereje van. Azt is beszélték felőle, hogy olyan dolgokat is megérez, amit más még csak nem is sejt. Azt állították, hogy észreveszi például az ördögöt, amint egy férfi vagy nő testébe akar költözni, hogy megbetegítse, sőt a halálát is okozza esetleg szegénynek. Ismerte a módját, hogy lehet valakiből kifüstölni-kikergetni varázsigével az ördögöt. Jött is az öreghez csapatostul mindenki, akit csak ördög bántott. A vak öreg pedig sok férfit és asszonyt mentett meg a gonosz szellemtől, úgyhogy nevét messze földön ismerték.
Egyszer az öreg az úton sétált, tapogatózva, jobbra-balra kopogtatva botjával a földet, amikor hallotta, hogy egy kifutófiú megy el mellette. Nem tévedett: valóban arra haladt egy fiú, a hátán süteménnyel telt dobozzal. Az öreg megérezte, hogy a dobozon ördög ül, bár ezt rajta kívül senki sem látta. Valami kisebbfajta ördög vagy ördögfióka lehetett.
"A mindenségit ennek az ördögnek - gondolta magában az öreg -, ez valami gazságra törekszik! Azt tervezi talán, hogy a dobozzal együtt bejut valahová, és ott bajt kever?" Követte a kifutófiút végig az utcákon, míg egy nagy ház elé nem értek.
A házban nagy volt a sürgés-forgás: esküvőre készültek. Ide lépett be a kifutófiú, hátáról levette és otthagyta a süteményes dobozt, tele finomabbnál finomabb édességekkel. Azután fordult is vissza, de előbb megköszönte a szíves fogadást.
A házban csak úgy nyüzsögtek az emberek, pompás ünneplő ruhákban, de még egyre gyűlt a sok vendég, hogy méltón megüljék az esküvő napját. Az öregember nem ment be, ott várakozott a ház előtt, hadd lássa, nem történik-e valami baj.
Hirtelen nagy megdöbbenés támadt az egybegyűltek között. A belső szobában ülő menyasszony bekapott egy kis darab süteményt, és holtan rogyott a földre. Az öreg mindjárt tudta, hogy ez az ördögfióka műve: ő bújt bele a fiatal nőbe, és ez okozta halálát. Nagy sírás-rívás támadt a házban, hisz éppen az halt meg váratlanul, akinek az esküvőjét ünnepelték.
Ekkor előlépett az öreg, és így szólt:
- Ne aggódjatok! Megmentem a menyasszony életét!
Az emberek mindjárt megnyugodtak, mert mindnyájan ismerték az öreg jó hírét. Sőt egyik-másik vendég maga is az öregnek köszönhette megmenekülését a gonosztól.
- Itt a vak ember! Ha valaki, ő meg tudja menteni a lányt! - hangzott mindenhonnan a bizakodó kiáltás, és máris olyan boldogság sugárzott az arcokról, mintha a menyasszony már meg is gyógyult volna.
Mielőtt az öreg belépett a menyasszonyi szobába, hogy erejét az ördög ellen fordítsa, így szólt:
- Tapasszátok be a menyasszonyi szoba minden nyílását, repedését! Csukjátok be az ablakokat meg az ajtókat, és még a kulcslyukakat is dugjátok be. Egyetlen lyuknak sem szabad maradnia, még olyan kicsinek sem, mint egy tűszúrás.
Az emberek megcsináltak mindent, ahogy az öreg kívánta: bezártak minden ajtót, ablakot; betapasztottak minden nyílást, amit csak találtak. Amikor mindezzel elkészültek, az öreg a menyasszonyi szobába botorkált, bezárta maga mögött az ajtót és nagy buzgalommal valami varázsigét kezdett mondani. Mindenki feszülten figyelt odakint, de belülről csak az öregember nyugodt mormolása hallatszott.
Egy idő múlva azután nagy csattanást hallottak. Ez volt az ördög első vonaglása, mert az öreg varázsigéi nagyon fájtak neki. Majd siránkozni kezdett, és azon mesterkedett, hogy megtörje az öreg varázserejét. Kívülről úgy tetszett, mintha dobognának, dulakodnának és gyilkolnák egymást életre-halálra.
Az öreg azonban nyugodtan ült a földön, kezét a menyasszony homlokára tette, a varázsszavakat pedig halk, egyenletes hangon mormolta. Már majdnem befejezte a ráolvasást, és minél tovább beszélt, annál jobban szorult az ördög, már egészen összegörnyedt és lelapult a földre.
A házban egy fiatal legény szolgált, akit nem sok ésszel áldott meg a teremtő. Majd belehalt a kíváncsiságba, a szobából kiszűrődő zaj hallatán. Szerette volna látni, mi történik odabenn. Végül nem tudta magát türtőztetni, odasurrant a szoba falához, és egy parányi lyukat ütött a papírral fedett tolóajtón, egy olyan apró rést, amelyen csak egy tű hegye férhetett volna át. Ezen a kis lyukon azután belesett, hogy lássa, mi történik.
Ám az ördög csak erre várt. Látta, hogy itt az alkalom a menekülésre, és egy szempillantás alatt kicsúszott a tűhegynyi lyukon.
Amint eltávozott, a menyasszony nyomban életre kelt, és boldogan üdvözölte az esküvői vendégsereget.
Az öreg viszont elsápadt, nagyot sóhajtott, és így szólt:
- Ó, szörnyű baj történt! Már majdnem befejeztem a varázsigéket, éppen a végére értem a varázslatnak, és elpusztítottam volna az ördögfiókát, de elmenekült egy nyíláson, erőre kapott, és tudom, csúnyán megfizet nekem. Érzem, nem élek én már soká!
A szülők meg a vendégek örvendeztek a menyasszony szerencsés megmenekülésén. Nem is figyeltek az öreg siránkozására. A menyasszonyt vették körül, őt becézték, neki bókoltak. A nagy lárma közben az öreg észrevétlenül ment el, és szinte el is felejtkeztek róla, még csak köszönetet sem mondtak neki a segítségért.
Telt-múlt az idő, és egyre többen szereztek tudomást az öreg csodatevő erejéről. Eljutott a híre egészen a királyig, aki azonban nem hitte el, szóbeszédnek tartotta, és csak annyit mondott:
- Lehetetlen, hogy ember, akinek hiányzik a szeme világa, észrevegye az ördögöt. Bizonyára szemfényvesztő ez az öreg, és csak lóvá teszi az embereket.
Szólította szolgáit, és megparancsolta, vezessék színe elé a csodatevő vak embert.
Amikor az öreg megjelent, a király a trón mögül egy döglött egeret vett elő, és az öreg elé tette.
- Találd ki, öreg, mit tettem ide eléd! - szólt a király.
- Megkísérlem - felelte a vak ember. - Úgy vélem, három egér van előttem.
- Igazad lenne - jegyezte meg a király -, ha egy egeret mondtál volna. Miért mondtál hármat?
- Hármat mondtam - bizonygatta az öreg -, és állom is a szavam. Ha addig élek is!
- Hallgass, öregember! - förmedt rá a király dühösen. - Ne beszélj bolondokat! Hogy mersz három egérről fecsegni, amikor saját ép szememmel látom, hogy csak egy van.
A király egyre jobban felbőszült, és haragjában így döntött:
- Te rengeteg embert tehettél bolonddá. Súlyos bűnt követtél el. Halállal bűnhődsz vétkedért, fejedet vétetem!
Az öreg embert átadták a hóhérnak. Nyomban el is indultak vele a vesztőhelyre, a város határába.
Alighogy elvitték az öreget kivégzésére, a király megenyhült, és elgondolkozott: "Talán mégsem olyan nagy csaló ez az öreg, hiszen vak létére megmondta, hogy egér van előttem, ha a számát el is vétette. Hátha igaz az is, hogy megérzi az ördög közellétét. A csoda vigye el, miért ragaszkodott úgy ahhoz a hármas számhoz?" Ekkor, hogy meglelje a dolog nyitják, borbélyt hívatott, és felvágatta az egeret. Nagy megdöbbenésére két kis egér került elő a hasából.
- Micsoda borzalom! Parancsomra még megölik azt az ártatlant! - kiáltotta király. - Állítsátok meg gyorsan a kivégzést!
A király egyik csatlósa erre azonnal az őrtoronyba sietett, felmászott legmagasabb pontjára, és kibontotta a jelzőzászlót. Kivégzéskor mindig ezt a zászlót használták, s a hóhér, mielőtt munkájához látott, az őrtorony felé tekintett, hogy lássa, mit mutat a zászló: nem kegyelmeztek-e meg az áldozatnak. Ha a zászlóval balra integetnek, a kivégzést végre kellett hajtani, ha viszont jobbra intettek, akkor az elítélt kegyelmet kapott.
A csatlós kibontotta zászlót, s felemelte, hogy jobbra integessen. Ám hirtelen olyan erős szél támadt, hogy őt magát is majdnem magával ragadta. Küzdött a szélviharral, ám a zászlót nem bírta jobbra fordítani. A hóhér nem vette észre a szélvihart, csak azt látta, hogy a zászló balra fordul. Erre a szegény öreget ki is végezték.
Ebben a pillanatban ijesztő, féktelen nevetés hallatszott az őrtoronyból. Sokan hallották a környéken. Az ördögfióka örvendezett, aki megszabadult volt az öreg varázsától. Megbosszulta magát!


A MEGÁLMODOTT KIRÁLYSÁG

Korjo idejében élt Szoszanban, Csung-csong tartományban egy híres fiú, aki eredetileg nemesi családból származott. Anyja meg apja korán meghalt. A fiú nagyon vágyott arra, hogy tanuljon, tudását gyarapítsa, ám szüleitől nem örökölt vagyont, és kiterjedt rokonságában senki sem akadt, aki támogatta volna az iskolázásban, tudásszomjának kielégítésében. Le kellett hát mondania becsvágyáról, és munkát vállalnia egy idegen házban. Jóllehet igen rosszul ment a sora, helyzetén mégsem tudott változtatni; csak ügyességében bízhatott. Ahol a fát aprította, összebarátkozott más fiúkkal, olyanokkal, akik iskolába jártak; ezeket kikérdezte, és megtanulta tőlük, amit ott hallottak. Így - noha írni és olvasni nem tudott - a szent könyvekből máris egész csomó bölcs mondást ismert betéve, mivel csodálatos emlékezőképességgel volt megáldva: amit egyszer hallott, nem felejtette el egyhamar, sőt hosszú ideig megtartotta eszében.
Egyszer tavasszal, a harmadik holdhónapban, súlyos teherrel ment haza a favágásból. Letette terhét a falu egyik kútja mellett, amelyet hatalmas odongfa árnyékolt be. Le is ült, hogy kifújja magát. Torka egészen kiszáradt, szívesen ivott volna egy pohárka üdítő vizet, de nem volt merítőedénye. Várt hát, és szerencséjére egy leány jött oda a faluból, vödörrel a fején. A fiú megszólította:
- Nagyon megszomjaztam! Kérlek, meríts nekem egy kis vizet, hadd igyak egy keveset!
A leány leengedte a vödröt, vizet húzott a kútból, majd gondosan leszedte a víz tetején úszkáló leveleket meg fűszálakat. Ezután megtöltött egy tökhéjat friss vízzel, lombot szakított a közeli fűzfáról, a vízre tette, és úgy nyújtotta át a szomjas fiúnak.
A fiú bosszankodva kérdezte meg:
- Te leány, én olyan szomjas vagyok, hogy alig állok a lábamon! Miért teketóriázol olyan sokat, és miért raksz fűzfalombot a vízre, hogy az csak akadályozzon az ivásban?
A leány elvörösödött, de megmagyarázta a dolgot:
- Csak azért, mert azt gondoltam magamban: ha ez a fiú ilyen szomjas, esetleg megbetegszik a hirtelen ivástól. Ha viszont fűzfalombot dobok a vízbe, először szét kell hajtania azt, s csak azután, lassan ihat; így nem betegszik meg. Ez volt az oka késlekedésemnek.
A fiú erre ezt felelte:
- Mivel te ilyen gondosan törődsz egy magamfajta közönséges ember egészségével, és ennyire szíveden viseled az ügyét, visszatérek majd ide, ha valami jelentős hivatali állást szereztem, és megkereslek téged.
Jókedvűen ment tovább, és ismét hátára kapta nehéz terhét.
Így élt, ilyen szolgasorban egészen tizenhét éves koráig, és még nem ismert egyetlen írásjelet sem. Nagyon restelkedett is emiatt. Egyszer, éppen a kilencedik vagy tizedik hónap tizenötödik napján, amikor a hold pompás fényben ragyog, és friss szellő lengedezik, ismét nyomorúságos állapotán elmélkedett, a szolgaélet ugyanis nagyon nyomasztotta, sehogy sem elégítette ki becsvágyát. Imádkozott hát sorsa jobbra fordulásáért, könnyei folytak, folydogáltak szeméből, siratta korán elhunyt szüleit és magányos életét. Végtelenül bántotta, hogy nem tud sem írni, sem olvasni, és hogy teljesen műveletlenül éri el a felnőttkort. "Én csak idegenek szolgája vagyok - mondta magában -, és hogy mi lesz belőlem, magam sem tudom. Ennél az életnél még a barom élete is jobb! Bárcsak világra sem jöttem volna! Úgy hírlik, hogy Kangondóban, Kumkangszan tartományban rengeteg a kolostor. Elmegyek oda, lenyíratom a hajamat, és belépek a boncok közé. De ha nem is vesznek fel boncnak, akkor is ott maradok egy ideig, tanulmányozom a szent könyveket, magamba szívom Kung-ce és Meng-ce szellemét, és így fogom teljesíteni őseimtől sugallt hivatásomat!"
Másnap búcsút vett gazdájától, és elvándorolt Kumkangszan irányába, egy kis batyuval a hátán. Jókora bambuszbotot lóbált a kezében, és erős szalmabocskor óvta lábát a portól meg a kőtől. Néhány nap alatt megérkezett a Gyémánt-hegységbe. Ott a Judsomsza kolostor kapuja előtt állt meg. A kolostor lakói szemügyre vették a fiút, s elcsodálkoztak, ugyanis minden szegénysége ellenére is, megjelenésében volt valami méltóságteljes.
A kolostor főnöke így szólította meg:
- Nem tudom, miféle ifjú ember vagy, és hol a szülői házad, de mondd csak, miért jöttél ide, e kietlen hegyek közé? Mit keresel itt?
A fiú így válaszolt:
- Szüleim Csung-csong tartományban, egy kis faluban laktak. Boldogan és elégedetten éltem ott, míg a szüleim hirtelen meg nem haltak, és magamra nem hagytak teljes árvaságban. Bánatom súlyát azonban nem tudtam tovább elviselni. Hallottam arról, hogy a Gyémánthegység vidéke tele van szebbnél szebb helyekkel. Eljöttem hát, hogy megnyugvást leljek a hegyek és a vízesések, a völgyek meg a szakadékok között. Ide jöttem, hogy én is részesüljek kolostorotok csendjében. Engedjétek meg, hogy itt éljek veletek egy-két napig, hadd tapasztaljam bölcsességeteket.
A kolostorfőnök ezt felelte:
- Csak buddhista papok élnek itt, másnak nem való e hely! Mégis, mivel otthontalan, árva legény vagy, beleegyezem, hogy néhány napig nálunk maradj.
A fiú hálásan hajolt meg, és leült.
Nem sokkal később egy bonc jelent meg az ajtóban, ennivalót hozott, és így szólt:
- Kolostorunk távol van minden lakott területtől, és az itt lakók igénytelen, egyszerű ételeket esznek; nálunk nincs sem hús, sem hal. Az ünnepi lakoma is, meg a böjti eledel is erdei gyökérből áll. Kérlek tehát, hogy vacsorádat ezzel a tudattal ízleld és fogyaszd!
A fiú nem tudta, hogyan köszönje meg illendő módon a boncok szívélyességét. Újra meg újra hálásan meghajolt, és azt mondta:
- Jóllehet ha csak böjti eledel az, amit adtok, örömmel fogadom, mert nagyon megéheztem. Minden ennivaló édes és finom, bármit is eszem, jóízű az számomra.
Miután a rizst és a sokféle, olykor bizony keserű zöldséget jó étvággyal megette, elbeszélgettek még vele a boncok, a késő éjszakába nyúlón, erről meg arról. Majd berendeztek számára egy kis cellát, hogy ott hajtsa nyugovóra a fejét. Belépett hát a cellácskába, feje alá tette a párnául szolgáló kemény fatuskót, és már aludt is önfeledten, a fáradtságtól kimerülve.
Ekkor csodálatos álmot látott. Juhvá vált - ez volt első érzése. Látta a nyájat is, a rengeteg sok állatot maga körül. De nem egyszerű juhnak álmodta magát, hanem olyannak, amelynek a szarva és a farka hiányzott. A többi állat mind meghajolt előtte, a szarvatlan és farkatlan juh előtt, és nagy tisztelettel tekintett reá.
Ezután felébredt a fiú. Elevenen emlékezett még az álom minden részletére. Így gondolkozott: "Ez, akárhogy is vesszük, mégiscsak furcsa álom! Vajon mit jelenthet?"
Amikor másnap elbeszélte álmát a boncoknak, azok megtanácskozták, de az álmot bizony nem tudták megfejteni, jóllehet egész csomó nagy tudású bonc is volt közöttük. Végezetül előállt egy öreg, tapasztalt bonc, és a kínai írás következő írásjegyét rótta a földre:

ami juhot jelent; és ennek rajzát tüzetesen szemügyre vette. Döbbenten látta, hogy az írásjelen felül valóban a birkafej szarvaira emlékeztető kiszögellések vannak, alul pedig farokszerűen végződik. Amikor azután átalakította a jegyet, letörölve a szarvakat meg a farkat, a következő jel állott előtte:

Ez az imgun-vang jel volt, amelynek jelentése: király.
A félelemtől megdermedve állt ott az írástudó bonc, majd a fiú elé lépett, nagy tisztelettel hajolt meg előtte, és így magyarázta az álmot:
- Az álom nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy te valamikor királyunk leszel, tisztelt jövevény. Ha majd erre a magas méltóságra emelkedsz, emlékezz meg rólunk is, szegény boncokról, akikkel itt ebben a kolostorban egy ideig együtt éltél.
Az ifjú igen meglepődött ezen a magyarázaton, és így szólt:
- Ne szóljon ilyen képtelenséget a szád! Jóllehet nemesi származású vagyok, mégsem vagyok én valami különleges teremtmény, csak egyszerű, közönséges ember. És egyáltalán, miért szólsz hozzám ilyen tisztelettel, miért tulajdonítsz ilyen fontosságot személyemnek?
Miután a fiú ilyen módon elhárította a bonc szavait, az még jobban megijedt, és még inkább úgy látta, hogy hatalommal szóló, rendkívüli emberrel van dolga. A boncok tiszteletteljes viselkedése hovatovább annyira nyomasztotta az ifjút, hogy elhagyta a kolostort, mivel tanulása ily módon nem haladt előre. Megköszönte hát még egyszer a barátok vendégszeretetét, és megindult az úton, Anpjon irányába. Útjában ismételten csodálatos álmán gondolkodott, meg azon a furcsa magyarázaton, amit a bonc fűzött hozzá. Hirtelen a következő régi mondás ötlött eszébe: "Nemegyszer előfordul, hogy a lidérces álmok megvalósulnak, de az sohasem fordul elő, hogy a vágyálmok valóra válnak!" Nem is gondolt hát többé az egészre, hanem Anpjonba érve, egy gazdag paraszt házában vállalt munkát, aki becsületességéért, és kötelességtudásáért úgy megszerette, mintha saját fia lenne.
Ismét néhány év múlt el. Egyszer - tavasz volt már, és igen meleg idő járta - a fiú a szobájában a földre feküdt, egy hosszú póznát tett a feje alá, és úgy aludt ott, mély álomba merülve. Megint rendkívül szokatlan álmot látott. Valami nagy városban, tízezer ház között járt. Megszámlálhatatlan sok sárga kakas nyüzsgött az utcákon, csapdosták szárnyaikat, és így kiáltottak feléje: "gogio, gogio!" Ekkor az égen egy főnix jelent meg hirtelen, és egyenesen a mellének repült. Azt látta ezután, hogy lehull a madár két szárnya, és legurul a feje, majd azt, hogy a város fala felől egy hatalmas, kékes-vörös odongfáról tízezernyi virágos lomb ereszkedik felé; végezetül pedig azt figyelte meg, hogy egy csillogó tükör esik le lába elé az égből.
Ekkor felébredt nehéz álmából, és nyomban ismét a régi közmondás jutott az eszébe. Ezúttal is nagyon elevenen emlékezett álmára, és amint széjjelnézett, törölgette álmos szemét, hirtelen egy öregasszonyt vett észre a jobb oldalán. Hozzá hasonló asszonyt még sohasem látott életében. Tüstént arra gondolt, hogy különleges szerepe lehet, és úgy sejtette, hogy valami kapcsolatban lehet az álmában látottakkal. Odafordult hát hozzá, és megkérdezte tőle:
- Kedves asszonyom, nem figyelne szavaimra egy rövid pillanatig?
Amikor az asszony beleegyezően bólintott, elbeszélte neki töviről hegyire az imént látott álmot, és arra kérte, döntené el, vajon jó álom ez, avagy rosszat jelent. Arra is kérte azután, hogy jósolja meg neki a jövendőt.
Az öregasszony alázatosan válaszolt:
- Hogyan szólhat hozzám, egyszerű, tanulatlan asszonyhoz egy olyan nagy és hatalmas úr, mint te vagy? Hogyan méltattál egyáltalán arra, hogy kérdezz tőlem valamit? Ne szabadkozz hát előttem, ne vesztegesd az időt udvariaskodással, hanem indulj el azonnal nyugat felé a Szolpongszan-hegységbe! Van ott egy barlang, amit úgy hívnak, hogy "remetebarlang". Keressd fel az ott lakó remetét! Hosszú, redős barátcsuhájáról meg tudóskalapjáról ráismersz. Őt kérdezd meg, hogy mitévő legyél!
E szavak után az öregasszony nyomtalanul eltűnt. A fiú kissé megijedt, de mégis követte a kapott tanácsot. Minden titokzatosságot égi üzenetnek tekintett, amelynek nem szabad ellenszegülni. Kezébe kapta bambuszbotját, lábára húzta szalmabocskorát, és megindult nyugat felé, anélkül, hogy az utat egyáltalán ismerte volna; szakasztott úgy, ahogy az öregasszony magyarázta neki. Ide is benézett, amoda is bekopogtatott, mindenütt a remetebarlang meg a benne lakó iránt érdeklődött. El is jutott végül a Havas-csúcsok-hegységébe, egy sötét barlanghoz, amely előtt egy tiszteletre méltó, ősz öregember fogadta, aki testén hosszú barátcsuhát, fején pedig tudóskalapot viselt. Elnyűtt gyékényen ült, magába mélyedve, olvasóval a kezében, és állandóan a "Namu Amida-bul, Kvanszeumposzal"* szavakat mormolta.
A fiú hozzálépett, és azt kérdezte tőle:
- Te bonc, miért élsz te itt ebben a kietlen völgyben, és miért ez a félreeső barlang a lakásod?
A remete felegyenesedett a hangra, tisztelettudóan meghajtotta magát, és üdvözlés helyett így szólt:
- Csekélységem tisztelettel érdeklődik az ön becses egészsége iránt.
Ezután, egy gyékényre mutatva, megkérte vendégét, hogy foglaljon ott helyet, majd így folytatta:
- Áldd Buddhát, felséges uram, és tartsd égi útmutatásnak, hogy ide jutottál ebbe az egyszerű zugba!
A fiú eközben leült, bemutatkozott, elmondta, hogy Anpjonban lakik. Majd elbeszélte a remetének legutóbbi álmát és az öregasszony tanácsát, aki őt ide irányította, és végül hozzáfűzte:
- Így hát felső, égi parancsra jöttem ide hozzád, és arra kérlek, fejtsd meg nekem különös álmomat, vagy legalábbis döntsd el: jó álom-e ez, vagy a balszerencse jele?
A remete így válaszolt:
- Amit csekélységem, a boncok legutolsóbbika tud, az igen kevés és jelentéktelen, mégis megkísérlem, hátha meg tudom fejteni az álmot!
Előhozott a barlang egyik szegletéből egy porcelánból készült tusdörzsölő edényt, melynek oldalára néhány zöld sárkány volt festve; majd elővett egy másik, kisebb edénykét is, amelyen sárga sárkány csillogott. Ebből vizet öntött a nagyobbikba, tusdörzsölő kőre, majd a tust is elővette finom, aranyfeliratú tokjából. Hozzádörzsölte a kőhöz, végül pedig ecsetet is vett elő nagy ünnepélyesen, egy finom, sárga színű menyétszőr-ecsetkét, nyállal felpuhította, azután nagy gonddal széthajlítva bal kezébe vett egy tekercs papírt, a másik kezével pedig, nagy gonddal, szép művészi jelekkel a következőképpen írta le a fiú álmának megfejtését:
- "A tízezer ház között, az utcákon nyüzsgő, szárnyaikat csapdosó és kiabáló sárga kakasok jelentése: A tízezer ház az egész népet jelenti, akik téged királyuknak ismernek el, az a sárga kakas, amelyik a magas lépcsősor tetején ül, a királyi trónszéket jelképezi, a szárnyak erős csattogása a kormányzás erejét jelenti. Az éles kakaskiáltás végül azt jelenti, hogy a nép az egész országban elismerően zengi majd a király dicső nevét."
Majd kisvártatva így folytatta az álomfejtést:
- "Valamint a főnixmadár, az összes madár között a legszebb, és egyben a legritkább madár, ugyanúgy a király, minden halandó között a legkiválóbb... A két szárnyát és fejét elveszítő főnix madár jelentése... Ezt megérted akkor, hogyha a főnix jelentésű kínai írásjelből elhagyod a két szárnyat, valamint a fejet. Hagyd el a "pong" írásjelből a két külső vonalat, majd tetejéről a koronát is, így nyilvánvalóan a vang írásjel marad, ami annyit jelent, hogy: király...
Ezután még nagyobb lelkesedéssel és nyomatékkal a következőket jegyezte le a remete:
- "Te minden bizonnyal királyi rangra emelkedsz! A tavaszi falaktól feléd repülő virágos lombok jelentése: Ez a sok virágos ág a békés fővárost jelképezi. Maga a tízezer virág gazdagságot és bőséget jelent. Az odongfa, amelynek fája lágy és fehér, gyümölcsének magja pedig kemény és csontos, a te jellemedet mutatja, hiszen te is lágy és elnéző leszel a jóindulatúak iránt, viszont kemény és határozott a gonosztevőkkel szemben. Mezők és rétek, folyók és hegyek, széles birodalmunkban minden a tiéd lesz! Ami végül a feléd repülő és lábad elé eső tükröt illeti, ez azt jelenti, hogy a te uralkodásod fénye olyan lesz, mint a tükör csillogása. Nevedet ezer esztendeig hálával fogják emlegetni alattvalóid leszármazottai!"
Az álomfejtés után a remete mélyen meghajolt, miként jövendő királya előtt álló alattvalóhoz illik, majd elhallgatott, és szótlanul várt. A fiút mélységesen meghatotta ez az álomfejtés, alig tudott szóhoz jutni nagy megdöbbenésében, de végül is ilyen szavakkal fordult a tudós remetéhez:
- Ha minden úgy lesz, ahogy mondod, gazdagon megjutalmazlak jóslatodért!
E szavak után korábbi álmát is elbeszélte a remetének, amelyet a Gyémánthegység mélyén levő kolostorban látott. Elmondta azt is, miképpen fejtették meg a boncok az akkori álmot. Mindez örömmel töltötte el az öreget, hiszen csak megerősítette szavai igazságát.
Mikor mindez megtörtént, a fiú búcsút intett a remetének, kezébe vette vándorbotját, és hazafelé indult. Odahaza sokat vívott, és állandóan gyakorolta magát a nyíllövésben.
Beletelt még néhány év, amikorra felfigyeltek ügyességére. A magas rangú katonai vezetők úgy vélekedtek, hogy alkalmas a tábornoki rangra. Kinevezték tábornoknak. Alárendeltjeit nagyon megbecsülte, kitartóan oktatta, úgyhogy mindegyik őszintén megkedvelte. Ámde saját magát is állandóan művelte, tökéletesítette tudását, és ennek köszönhető, hogy végül a haditudományokban mindenkit túlszárnyalt.
Egyszer nagy felkelés támadt Kínában a középső birodalomban. Mikor a tábornok meghallotta ennek hírét, így gondolkodott: "Ha a katona háború idején nem harcol, hogyan teljesíthetné hivatását?" Elhatározta hát, hogy harcba indul Kína ellen. Katonákat gyűjtött, felszerelte és kiképezte őket, majd megindult velük Szongdo irányába. Ez volt ugyanis Korjo királyának székhelye. Szongdóban érve, haditervét nyomban a király elé terjesztette, aki jónak találta, és úgy döntött, hogy tábornoka vezesse csak a hadjáratot saját belátása szerint.
Ekkor a tábornok parancsot adott katonáinak, hogy észak felé nyomuljanak. Alig hagyták el azonban a Todsori-hágót, hirtelen olyan szörnyű szélvész támadt, hogy egy lépést sem bírtak előrehaladni. A szél hatalmas porfelhőt hajtott maga előtt, és mindannyiuk szeme-szája megtelt porral meg homokkal. A hadi lobogók Szongdo felé fordultak, éppen abba az irányba, ahonnan elindultak. A lovak idegesen nyerítettek, nem engedelmeskedtek többé gazdáiknak, hanem háttal a szélnek álltak, nagy ijedten.
A tábornok ezt égi jelnek tekintette arra, hogy a hatalmat magához ragadja, és megdöntse Korjo királyának gyenge és erkölcstelen uralmát. Elvetette tehát a kínai hadjárat tervét, és parancsot adott katonáinak Szongdo bevételére. Ismét teljes tisztaságában ragyogott lelki szemei előtt két álma, amelyeket ifjúkorában látott, és rendíthetetlenül hitt abban, hogy ő lesz végül a birodalom feje.
Valóban csak néhány napig tartott, és sikerült bevennie a fővárost. Az eddigi uralkodó elesett a csatában, és a tábornok, Tedso király néven, átvette közkívánatra a kormányzást és az uralkodói trónt. Nyomban követeket küldött a gyémánthegységbeli Judsomszába, a boncokhoz, meg Tokulba, a remetéhez. Muhakot, a remetét magához hívatta, és Anpjon mellett megalapította számára a Szokvangsza kolostort, amelynek hatalmát mindenki elismerte, és amelynek pompája közmondásossá vált. Zarándokok hada indult el nemsokára felkeresni ezt a csodálatos kolostort. Jöttek közelről, jöttek távolról, és járják még manapság is ezt az utat. Élvezik egyúttal Szokvangsza zöld erdőinek pompáját, és isszák az ott fakadó források gyógyító vizét. Az Ulmen-hágói kolostort is gazdagon megajándékozta, és előkelő tiszteletbeli rangot osztott lakóinak, Buddha papjainak. Sőt több helyen, a Gyémánthegységben, és másutt is kolostort építtetett, rizsföldet és erdőt adományozott nekik, úgyhogy a boncok száma több ezerre emelkedett. Erejük és befolyásuk hamarosan megnövekedett.
Az a hegyszoros, ahol a fiatal tábornok hadai a szélvésszel küzdöttek, majd vezérük parancsára a főváros ellen indultak, a Todsolljang nevét viseli mind a mai napig.
Amikor a miniszterek királyuknak méltó feleséget akartak szerezni, a király így szólt hozzájuk:
- Nem az alattvalók gondja, hogy maguknak királynőt válasszanak! Megismertem egy szűz leányt a távoli Szoszanban, őt választom! Keljetek útra, menjetek el Szoszan felé Csung-csong-dóba, keressétek fel menyasszonyomat, és kérjétek meg számomra a kezét!
A leánynak, akire a király gondolt, még egyre az az ifjú járt az eszében, akinek egyszer vizet adott a kútnál. Nem ment férjhez, hanem várt, várakozott erre a fiatalemberre. Egyszer csak miniszterek álltak meg előtte, és teljesítették a királyi parancsot: a palotába vezették mint menyasszonyt, és királynővé tették. E király igazságszeretete és erényei ismertté váltak az egész országban. Uralkodása alatt a hivatalnokok igazságszeretők és feddhetetlenek voltak, és nem akadt az országban egyetlen olyan alattvaló sem, aki ne dicsérte volna a király erényeit. Boldog kor volt uralkodásának ideje. Az eső mindig jókor esett, a szél mindig jókor fújt. Minden a legnagyobb rendben ment, és égi gondoskodás tartott távol minden balszerencsét. És ha valahol is szóba kerül Korea története, mindig nagy tisztelettel emlékeznek meg a nagy Tedso király nevéről és uralmáról.


A LELEMÉNYES ÖREG

Valamikor réges-régen történt.
Csécsu szigetén, hazánk déli részén, egy vár állt, amelyet Csécsu várának hívtak.
Egy tavasszal dél felől ellenség tört a szigetre, és bevette a várat. Az ellenség elrabolta a sziget lakóinak minden vagyonát, terményét, a vár belsejébe hordta, és éjjel-nappal dőzsölt. Aztán a vár környékét sűrűn körülültette nagy tövisű, szúrós fákkal, úgyhogy a sziget lakói a vár környékét meg sem bírták közelíteni.
A király a hír hallatára összehívta alattvalóit, és a következő kemény parancsot adta ki:
- Mivel a keleti barbár ellenség betört Csécsu szigetére és elfoglalta Csécsu várát, gondoljatok ki egy haditervet hogy a segítségével kiűzhessük az ellenséget! Aki egy hónapon belül sem tud valamilyen tervvel előállni, halálbüntetéssel lakol!
- Teljesítjük parancsod, egy hónap leforgása alatt feltétlenül kigondoljuk tervünket, és jelentjük! - fogadták meg az alattvalók a királynak, majd magukat mélyen meghajtva, ki-ki az otthonába indult. Ettől a naptól az alattvalók azon törték a fejüket, hogyan űzhetnék ki a Csécsu várába telepedett ellenséget.
De eltelt húsz nap, és senki nem akadt, akinek sikerült volna megfelelő haditervet kigondolnia. Mivel Csécsu várának magas fala volt, és ráadásul az ellenség a várfal környékét tüskés fákkal ültette sűrűn körül, itt már csak a leleményesség segíthetett!
Élt az országban egy Co Phál Láng nevű ember, aki nagyon szeretett hencegni. Hogy a királyt ámulatba ejtse, egy alkalommal azzal állt a király elé, hogy ő be tudja venni a várat. Úgy gondolta, először is meg kell néznie a várat, és egy szép napon aztán elindult Csécsu szigetére.
Co Phál Láng néhány nap múlva megérkezett Csécsu szigetére, felkapaszkodott egy magaslatra, ahonnan csak szemét hunyorgatva láthatta Csécsu várát, és miközben a várat nézegette, erősen törte a fejét.
A magaslat tövében, ahová Co Phál Láng felment, egy öregember szántotta ökrével a földjét.
A gondolataiba mélyedt Co Phál Láng fülét egyszer csak a következő szavak ütötték meg:
- Ide süss! Te együgyű marha! Aki még Co Phál Lángnál is együgyűbb, az már olyan, mint az állat!
E szavak hallatára Co Phál Lángot elöntötte a méreg. Odafutott az öreghez, és azt kiabálta:
- Ide figyelj, öreg! Miért mondtad, hogy aki Co Phál Lángnál is együgyűbb, az olyan, mint az állat? Szerinted Co Phál Láng annyira sem képes, mint egy marha?
Az öreg nyílt tekintettel nézett a hencegőre, és így felelt:
- Biz az úgy van! Ha nem úgy lenne, akkor Co Phál Láng miért ne tudná megostromolni Csécsu várát?
Erre a hencegő ember még jobban megdühödött, és ráförmedt az öregre:
- Mi az, hát nincs szemed? Vagy nem látod a tüskés fákat? Bármilyen tettre kész vitéz is valaki, hogy tudna azokon a tüskés fákon keresztültörni, és rajtuk áthatolni?!
- Hát az is valami? Jelenthet ez akadályt annak, aki a hazáját igazán szereti?! - kérdezte az öreg, s egy pillantásra sem méltatta Co Phál Lángot, hanem tovább szántott.
- Vagyis, tisztelt öreg, te be tudnál törni abba a várba, és megfutamítani az ellenséget?
- Úgy bizony! Ha lennének harcosaim!
Co Phál Láng e szavak hallatára az öreghez lépett, és nagy tisztelettel kérdezte:
- Tisztelt öreg, hány harcos kellene ahhoz, hogy bevegyük a várat?
Az öregember azt válaszolta, hogy tíz hónap múlva küldjön kilenvenkilenc katonát. Co Phál Láng megígérte a katonákat, s a király elé járult.
Térdre borult, s alázatosan így szólt:
- Ha kilencvenkilenc harcost bocsát rendelkezésemre, tíz hónap múlva feltétlenül megostromlom Csécsu várát, és kiűzöm az idegen ellenséget.
- Megkapod a katonákat! - ígérte a király.
Másnap Co Phál Láng elküldte a katonákat Csécsu szigetére, és megbízta őket, titokban figyeljék, mit csinál az öreg.
Pár nap múlva a harcosoktól a következő hír érkezett:
- Az öreg mostanában valamiféle papírokra ragasztót ken.
Néhány nap múlva a katonák újabb beszámolót küldtek Co Phál Lángnak:
- Az öreg reggeltől késő estig folytonosan papírt ragaszt, és valami papírzacskóhoz hasonló dolgokat készít.
Ilyen hírek érkeztek két hónapon keresztül.
A harmadik hónapban a katonáktól másfajta hírek érkeztek.
- Az öreg tegnap óta papírsárkányokat készít.
Co Phál Láng a hír hallatára haragra gerjedt, és kiabálni kezdett:
- Úgy tesz, mint aki megbolondult öregségére, éppolyan sületlenségeket csinál!
De egy darabig türelemmel várt.
Az öreg néhány nap múlva összegyűjtötte a környékbeli gyerekeket, felment velük a magaslatra, és egész napon át sárkányt eregettek. Így töltötte az öreg az idejét a gyerekekkel három éjjel, három nap.
Mialatt ez történt, észrevétlenül eltelt a nyár, és beköszöntött az ősz. Friss szelek fújtak, és a mezőkön már sárgult a termés.
Az öreg agyát mintha teljes sötétség takarta volna, úgy megfeledkezett Co Phál Lángnak tett ígéretéről, s nap nap után kijárt a mezőre, és csak az őszi munkákkal törődött.
Aztán elmúlt a hideg tél is, és újra beköszöntött az enyhe tavaszi idő.
Már csak néhány nap volt hátra a Co Phál Lángnak tett ígéret beváltásától.
Co Phál Láng egyre jobban izgult, s meghagyta katonáinak, hogy alaposan figyeljék az öreg házát.
S mielőtt útnak bocsátotta volna katonáit, figyelmeztette őket:
- Ha az öreg még akkor sem gondolt volna ki semmiféle tervet, mire ti megérkeztek, nyomban ragadjátok meg, és úgy, ahogy van, hozzátok ide!
Az öreg, szokása szerint, otthon ült, és a mezei munkák előkészítésén serénykedett. A katonák minden oldalról körülvették az öreg házát, és éberen figyelték.
Egy este történt, amikor már majdnem eltelt a tíz hónap.
Az öreg ezen az estén felment a magaslatra, s miután egy ideig alaposan szemügyre vette Csécsu várát, elégedetten ezt suttogta:
- Így ni, a szél is abba az irányba fúj! Most éppen sikerülni fog! - s ezzel hazafelé indult.
Ekkor az út mentén lapuló katonák, akik őt figyelték, hirtelen előugrottak, és össze akarták kötözni. De az öreg így szólt nevetve.
- Ne csináljatok most ostobaságot, amikor ilyen közel a siker, inkább menjetek el gyorsan Co Phál Lánghoz és jelentsétek neki, hogy mivel itt az ideje, gyorsan küldje a harcosokat!
A katonák nyomban el is vitték az öreg üzenetét.
A tizedik hónap utolsó napján megérkezett a kilencvenkilenc harcos.
A harcosok vállán íj feszült. Sőt voltak olyanok is, akik villogó kardot és szúrós lándzsát viseltek.
Amint beesteledett, az öreg felállította a katonákat, és így szólt:
- Ifjú harcosok! Most pedig velem együtt a várhoz jöttök, hogy az idegen ellenséget kiűzzük. Gyertek csak utánam!
Ezzel az öreg a harcosok élére állt, és a sötétben előrerohant. A mit sem sejtő katonák mindannyian követték.
Mikor a tövises fákkal körülvett várfal közelébe értek, az öreg megállította a katonákat, s hagyta, hogy egy kicsit várakozzanak. Aztán kiválasztotta a tíz legfürgébb harcost, és nagy óvatosan a tüskés fák sűrűjébe lopódzott velük.
Nem sokkal ezután a fák sűrűjéből, ahol a fürge katonák voltak az öreggel, éles lángok csaptak a magasba, és a vár felől fújó szél a felcsapó lángokat átsodorta a többi fára is. A fellobbanó vörös lángnyelvek pillanatok alatt körülvették a várat.
Ekkor az öreg odakiáltott az egy helyben várakozó harcosoknak:
- Rohamra a vár belsejébe!
S a harcosok keresztültörtek a lobogó lángokon, és nagy kiáltozás közepette, bátran a vár belsejébe törtek.
- Éljen a haza! Halál az idegen ellenségre.
A várban tanyázó ellenség nem is gyanította a veszélyt, és nagy hortyogással mélyen aludt. Amikor az éjszaka kellős közepén rázúdult a tűzzápor, a megrémült ellenség azt sem tudta, mi történt körülötte, s ijedten rohangált összevissza, mint a vizes hordóba szorult patkány.
A katonák, az öreg vezetésével, egy pillanat alatt lekaszabolták az ellenséget. Csupán az ellenség vezérét hagyták életben.
Közben múlt az idő, és már pirkadt az ég. A lobbanékony természetű Co Phál Láng lóra kapott, és vágtatva tette meg az odavezető utat. Azért sietett, mert letelt a tíz hónap, amiben az öreggel megállapodott, és semmi jelét nem látta annak, hogy kiverték volna az ellenséget.
De mire megérkezett, Csécsu vára már egészen felszabadult.
Co Phál Láng megkérdezte az öreget:
- Hogyan gyújtottad meg a tüskés fákkal körülvett várfalat?
Az öreg nevetve felelte:
- Biz az könnyű volt! Tíz katona meggyújtotta fák alatti sűrű füves bozótot. Aztán pedig a vár felől fújó szél lángokba borította az egész várat.
- Ne beszélj ostobaságokat, öreg! Miféle fű volt ott a tüskés fák között? Ha fű lett volna ott, azt már én is régóta meggyújtottam volna!
- Persze hogy volt, mert vetettem oda, és nem is nőhetett más! Ha te is vetettél volna, már biztosan kiűzted volna az ellenséget! - felelte az öreg incselkedve.
Erre Co Phál Láng haragra lobbant, és még hangosabban kiabálta:
- Nem úgy van az, a hazugságnak is van határa! Hogy ültethettél volna oda füvet? Az ellenség úgy őrizte, hogy még egy hangya sem juthatott volna oda észrevétlenül.
De az öreg csak tovább nevetett, és így szólt:
- Ide figyelj nincs olyan szabály, amely kimondaná, hogy a harchoz csak nyíl és kard szükséges! A fejünket is használni kell, nem igaz? Figyelj egy kicsit rám, elmondom, hogyan vettem be a várat. Te is biztosan tudod mindazt, amit csináltam! Miután a tíz hónapban megegyeztem veled, legelőször is két hónapon keresztül papírzacskókat készítettem. Azután néhány napon át papírból sárkányokat csináltam. Ezután a papírzacskókat fűmaggal raktam tele, odakötöttem a sárkányok zsinegéhez, és a sárkányokat feleresztettem. A sárkányok beleakadtak a tüskés fákba, és a kiszakadt papírzacskókból a fűmagok az utolsó szemig a fák tövébe hullottak. A fűmagok aztán kihajtottak és a nyáron át sűrű bozót nőtt a fák alján. Csak erre vártam, és tegnap este, amikor a szél a vár felől fújt, tüzet gyújtottam. Most is azt mondod, hogy hazugság az egész?
Co Phál Láng, aki egy ideig elgondolkozva hallgatta az öregember beszédét, egyszer csak felkapta a fejét, mintha semmi különös sem történt volna, aztán hirtelen felcsattant:
- Hm, mi van ebben különös? Hiszen ezt bárki meg tudta volna csinálni!
Az öregember ekkor így szólt:
- Éppen olyan könnyű bárkinek a megmaradt fát kivágni, mint amilyen könnyű azt kitalálni, amit más gondolt ki!
Co Phál Láng, aki erre már nem tudott mit felelni, elkérte az öregtől az ellenség élve elfogott vezérét, és a királyhoz indult vele.


AZ OKOS ORVOS

Élt egyszer Szöulban egy orvos, aki messze földön híres volt ügyességéről. Voltaképpen nem tanulta sehol sem a tudományát, hanem csak a maga esze után járt, de csodálatosan felismerte a betegek lelkiállapotát, és abból következtetett arra, hogy mit tanácsoljon nekik. Ezenfelül meg jól bele is tudta magát képzelni a betegek helyzetébe. Ha valaki felkereste, akár közelről jött hozzá, akár valami távoli országrészből, a vizsgálat csak annyiból állt, hogy maga elé állította a beteget, és mereven a szemébe nézett, majd anélkül, hogy a látogatás oka vagy a beteg hogyléte felől érdeklődött volna, inkább ő kérdezett:
- Ugye, itt fáj neked? - vagy így faggatta: - Nemde ez meg ez idézte elő betegségedet?
A beteg többnyire azt felelte:
- Bizony, igazad van, valóban így áll a dolog! - mivel az orvos legtöbbször ráhibázott panaszára. A betegek bizalommal kérték, hogy gyógyítsa meg bajukat. Az okos orvos fel is írta utasításait a betegeknek, és útjukra bocsátotta őket. Ha a beteg valami szegény éhenkórász volt, egy árva punt sem fogadott el tőle fizetségül.
Egy napon Kjanggi tartományból egy beteg kopogtatott be hozzá, valami kórság miatt csontig lesoványodott, és már az arca is szánalmat keltett mindenkiben, aki csak rátekintett. Az orvos ennek a betegnek is mereven a szemébe nézett, szánalomtól eltelve, és tüzetesen megfigyelte gondterhelt arcvonásait, szemének csillogását, majd így szólt:
- Nem látok én rajtad semmiféle testi betegséget! Mi lehet hát az oka fogyásodnak és nyomorúságos, rossz színednek?
A beteg ezt felelte:
- Igazad van, nem testemben lakik a baj, hiszen sohasem érzek fájdalmat, de idebenn, a lelkemben, valami igen kínoz!
Ezt mondván, megmutatta a köldökét. Az orvos továbbra is fürkészve nézte, és a végén a beteg elmondta, mi baj érte:
- Ezelőtt három évvel kimentem egyszer az erdőbe tűzifát vágni, és miután jól megrakodtam, egy darabig baj nélkül mentem hazafelé. Hihetetlen forrón sütött a nap, és egyszerre olyan szomjúság fogott el, hogy szinte forgott körülöttem a világ. A torkom teljesen kiszáradt. Leraktam hát a tűzifát magam mellé, s egy patak völgyében, amely az erdei úttól kissé távolabb folydogált csöndes csobogással, letérdeltem, szájamat a víz tükréhez tartottam, és lassan, kortyonként szürcsöltem a hűs italt. Ekkor világosan láttam, hogy miközben a vizet iszom, egy kígyó kúszik a habok között, undorító vízisikló volt, és még mielőtt megakadályozhattam volna, a számba csúszott, bele a torkomba, és azon nyomban a gyomromba siklott. Képzelheted, hogy mit éreztem! Öklendeztem, ott a parton, amíg bírtam, de az állat csak nem jött ki a gyomromból! Azóta rettenetes aggodalomban élek, és bárhova is megyek, egy orvos sem tudja a bajomat meggyógyítani! Eljöttem hozzád, te bölcs vagy és ügyes, bízom benned! Segíts rajtam!
Az orvos egy darabig elmélyedt gondolataiba, majd jóindulatúan a betegre nézett, és így szólt:
- Van segítség a számodra! De emlékezz vissza, hogy amikor a vizet szürcsölted a patakban, nem volt-e valami sapka vagy kalapféle a fejeden. Milyen volt?
A beteg néhány percig gondolkozott, majd azt felelte, hogy kis idővel azelőtt egy szép, hosszú fácántollat talált, és azt tűzte a hajába, s amikor a pataknál vizet ivott, csak az díszítette fejét, sem sapkát, sem kalapot nem viselt.
- Rendben van - jelentette ki erre az orvos, megnyugodva -, menj csak most szépen haza, tűzz megint a hajadba egy szép hosszú fácántollat, és eredj el ahhoz a patakhoz, igyál még egyszer néhány korty vizet ugyanazon a helyen, ahol annak idején a kígyót lenyelted, és azon nyomban meggyógyulsz, eltűnik a rettegésed!
E szavakkal jóságosan útjára bocsátotta a betegét, ő meg dolgához látott.
A beteg azonnal elindult haza, keresett magának egy hosszú fácántollat, varkocsába tűzte, és kiment a patak partjára. Ott szerencsésen megtalálta azt a helyet, ahol a baj érte, letérdelt, és ugyanúgy kortyonként szürcsölte a hűs vizet. És csodák-csodája, ismét megpillantotta a közeledő siklót, és mielőtt megakadályozhatta volna, a hüllő megint a szájába siklott. Másodszor is a víz fölé hajolt, a kígyó akkor is megjelent. Akárhányszor próbálta, mindig ott termett a sikló, és a torkába csúszott.
Elgondolkozott, és hirtelen rájött a dolog nyitjára: az, amit ő kígyónak nézett, csupán a varkocsába tűzött fácántoll tükörképe volt, mely ott kígyózott, kúszott a patak fodrokat vető vizén. Ezt látta ő igazi kígyónak. Kihúzta hát varkocsából a tollat, letérdelt, és úgy ivott; most már nyoma sem volt a kígyónak, csak saját kerek képe mosolygott rá a vízből. Ettől a perctől fogva megszűnt nyugtalansága, és végleg kigyógyult képzelt betegségéből.


TOLJ SZE ÉS A MEDVE

Egy szegény falusi családban éldegélt egy fiú. Tolj Szenek hívták. Gyakran el kellett mennie a hegyekbe tüzelőért. Egyszer, amikor fát vágott távol a hegyekben, hirtelen valami zaj ütötte meg a fülét. Ámultában elhajította a fejszét, körülkémlelt, és látta, hogy egy medve lohol egyenest feléje.
- Ej, te semmirekellő! Ki engedte meg neked, hogy fát vágj itt? - morgott a medve.
- És ki tiltotta meg? A fáknak, amelyeket kivágok, nincs gazdájuk - válaszolt Tolj Sze.
- Micsoda, még feleselsz is? Hogy mersz makacskodni, amikor itt van a gazda? - bömbölte torkaszakadtából a medve.
Tolj Sze rájött, hogy oktalan dolog lenne tovább ingerelni a medvét, és eltökélte, hogy kiengeszteli.
- Igazad van. Máskor majd engedélyt kérek tőled.
A medve megnyugodott, és ezt dörmögte:
- No azért! Ezekben a hegyekben még egy fűcsomót sem mer kitépni senki az én beleegyezésem nélkül.
Aztán megtapogatta a batyut, amely a csigén* függött, és így szólt:
- Ez valami harapnivaló? Akkor bontsd ki!
S Tolj Sze mi mást tehetett volna, odaadta az ebédjét a medvének, az meg az utolsó rizsszemig felfalt mindent.
- Enélkül el ne gyere! - morogta, azzal visszacammogott a sűrűbe.
Az éhes Tolj Sze a hátára vette a csigét, és elindult hazafelé. Attól a naptól fogva a medve mindig elszedte az ebédjét.
Tolj Sze pedig továbbra is ki-kijárt az erdőbe, amikor otthon elfogyott a tüzelő. Egyszer, amikor felkapaszkodott a hegyoldalra, hirtelen megpillantott egy őzet. Az őz odasántikált hozzá, leült a földre, és megszólította:
- Te fiú, gyógyítsd meg a lábam. A medvével találkoztam, és megnyomorított.
Tolj Sze megsajnálta az őzet, lehasított egy darabot az ingéből, és bekötözte a lábát.
- Már nem is fáj úgy! Nagyon szépen köszönöm. Jaj, ez a medve megkeseríti az életemet!
És az őz elpanaszolta minden keservét. Kiderült, hogy a medve megkárosítja mindkettőjüket.
- Hallod-e, mért kell eltűrnünk mindezt? - kiáltott fel Tolj Sze.
- Pompás ötletem támadt - mondta ekkor az őz. - Mit gondolsz, ha... - És Tolj Sze fülébe súgott valamit.
- Igen-igen! Úgy-úgy! Persze! - bólogatott egyetértően Tolj Sze, és miután elvált az őztől, bement az erdőbe, és nekilátott a favágásnak! "Kopp! Kopp!" - koppant a fejszéje, és kisvártatva felhangzott a súlyos léptek dobaja.
- Ej, te! Már megint az én engedélyem nélkül vágod a fát! - bömbölt a medve.
- Ne haragudj, hoztam neked kását - csillapította Tolj Sze, azzal leakasztotta gyorsan a batyut a csigéről, és egy csésze rizst adott neki. A medve letottyant a földre, és nagy mohón falni kezdte a kását. Ám ekkor valami lárma hallatszott az erdő mélyéről, és a medve meghökkenve kérdezte:
- Ez meg mi?
- Vadászok jártak erre az imént, biztosan most térnek vissza - válaszolta Tolj Sze.
- Micsoda? Vadászok? És puska is van náluk? - szeppent meg a medve.
- Hát persze. És öt dühös agár mindegyikkel.
A medve fészkelődni kezdett:
- Igazán? És látni már őket?
- Ühüm, egyenest felénk tartanak - felelte Tolj Sze, és arrafelé bámult.
- Ments meg! Meghálálom. Sosem háborgatlak többé! - rimánkodott a medve.
- Szívesen, de hova rejtselek?
- Dugj a csige alá - sürgette a medve, s azzal bemászott a csige alá, és a földbe fúrta az orrát.
Ekkor egy hang hallatszott a fák mögül:
- Hé, favágó! Nem láttál erre egy medvét?
- Nem, nem láttam - felelte higgadtan Tolj Sze.
- És ott mi fekszik a csige alatt? - szólalt meg újból a hang.
- Mondd gyorsan, hogy egy fa! - suttogta a medve.
- Egy fa, az imént döntöttem ki.
- Ha fa, akkor minek raktad a csige alá?
- Tégy gyorsan a csigére! - könyörgött a medve.
Tolj Sze nagy nehezen felrakta, a fák mögül azonban ekkor ezt kérdezték:
- S hogyha fa, mért nem kötözöd össze?
- Kötözz gyorsan össze! - rimánkodott a megrémült medve.
Tolj Sze hát jó erősen összekötözte zsineggel. A hang meg így folytatta a bokrok mögül:
- Hé, fiú! Itt valami nincs rendjén. Hogyha fa, mért nem aprítod fel?
És a medve a félelemtől eszét vesztve így óbégatott:
- Apríts fel íziben!
Több se kellett Tolj Szenek, meglendítette a fejszét, és végzett a medvével. A fák mögül azon nyomban előbukkant az őz.
- Tyű, de nagy kő esett le a szívemről!
- Ezt ügyesen kiagyaltuk, te őz! - lelkendezett Tolj Sze.
- Még szerencse, hogy a medve ilyen együgyű volt.
- Most már nyugodtan jöhetek fáért.
- Én viszont nyugodtan alhatom - vágta rá az őz.


A FÉLREÉRTETT JELBESZÉD

Hajdan, amidőn Kínából követek jártak Koreába, ezek mindig rengeteg fogas kérdést tettek fel a koreai küldötteknek, akiket fogadásukkal megbíztak. A koreai kormányzóknak tehát mindig nagy fejtörést okozott, hogy honnan kerítsenek elő leleményes küldötteket a külföldi követek fogadására. Egy alkalommal nagykövet érkezett Kínából, hogy országos ügyben tárgyaljon, és a koreai kormányzók mind a nyolc tartományban kihirdették, hogy olyan gyors észjárású ember kerestetik, aki méltóképpen fogadni tudná a kínai követet. De hiába tették közhírré ezt, senki sem jelentkezett.* Végül aztán mégis jelentkezett egy közismert cukrászmester. Azt mondta, csak bízzák rá, majd ő elintézi a kínai követet.
Így hát a cukrászból kormányzósági küldött lett, és elutazott a Jalu folyó partjára, hogy ott a kínai követtel találkozzék. Mihelyt a kínai követ a folyó túlsó partjáról megpillantotta koreai küldöttet, négyzet alakot formált ujjaival.*
Erre így szólt magában a koreai küldött: "Úgy látszik, azt kérdi tőlem, szeretem-e a szögletes tortát. Én bizony azt felelem neki, hogy inkább megeszem a kereket." - S nyomban kör alakot formált ujjaival,* és ezt mutatta fel a kínainak. A kínai követ erre meglepődött, csóválta a fejét, majd hirtelen három ujját tartotta felfelé (ez volt ugyanis az elfogadott formája annak, hogy a beszédtárs elismeri-e az emberi kapcsolatokat meghatározó három alapvető viszonyt: az uralkodó és alattvaló viszonyát, az apa és a fiú viszonyát és a férj-feleség viszonyát).
Mikor a cukrász meglátta a három magasba emelt ujjat, így elmélkedett: "Ez bizonyára azt tudakolja, megtudnék-e enni három tortát egyszerre. Meg tudok én akár ötöt is, ezt felelem." Ezzel gyorsan magasba emelte kezét, s mind az öt ujját szétnyitotta.* A kínai követ még jobban meglepődött a válasz láttán, és megsimogatta a szakállát.*
"Úgy látszik - gondolta a cukrász -, most meg azt kérdi tőlem, hogy megtörölném-e utána a számat, azazhogy jóllaknék-e öt tortával. Azt válaszolom neki, hogy ha mind az ötöt megenném, bizony tele lenne a gyomrom, nem kívánnék én többet egy falattal sem!" És nyomban simogatni kezdte a hasát.* A kínai követet meglepte a válasz, nem kelt át a Jalu folyón, hanem megfordult, és nyomban visszautazott fővárosába.
Valaki megkérdezte a kínai követet, vajon miért fordult vissza. Így válaszolt:
- A küldött bölcsessége rendkívül kielégített. Amikor először azt kérdeztem tőle, ismeri-e a geográfiát, tétovázás nélkül azt felelte, hogy ismeri még az asztronómiát is. Ezen kissé meglepődtem, de azért megérdeklődtem, hogy ismeri-e azt a három legfőbb viszonyt, ami egyik embert a másikhoz köthet. Erre azt válaszolta, hogy ismeri ráadásul az öt erkölcsi törvényt is. Ekkor még jobban ámultam, de azért utoljára megtudakoltam még, ismeri-e Jemceszinnonszkvi műveit, mire azt felelte, hogy ismeri még Tehopokiszkvit is. Hogyan léphetnék én, csekély tudásommal, olyan ország földjére, ahol ily bölcs emberek laknak?
Ezzel véget is ért a történet.


A LETÉPETT SZEMÖLCS

Valamelyik faluban élt régen egy szorgalmas és becsületes öregember.
Az öreg mindennap szorgalmasan kijárt a közeli hegyre, fát gyűjtögetett, s abból éldegélt. Jobb arcán nagy szemölcs éktelenkedett, és ez, akár aludt, akár dolgozott, mindig bántotta.
Egy őszi napon az öregember, mint máskor is, hátára vette a zsákját, és elindult a hegyre. Amikor fölért, telerakta zsákját fával, és lefelé tartott.
Az ég azonban hirtelen beborult, és esni kezdett az eső. Az öregember nem tehetett egyebet, betért a hegyen levő elhagyott házikóba, és ott várta, hogy elálljon az eső.
De az eső csak zuhogott. Az öregnek mit volt mit tennie, az üres házikóban kellett töltenie az éjszakát. Unalmában pipára gyújtott, és mivel nem jött a szemére álom, rágyújtott egy dalra.
Az öregember dalolása messzire elhallatszott.
Akkortájt ezen a hegyen ördögök tanyáztak, és a szép énekszót hallva, örvendezve táncra perdültek, arany és ezüst vesszőikkel verték dobjaikat.

Hold, hold, világos hold,
Tányérkerek hold,
Ezüst homok, arany homok,
Csodaszép az éjszaka,
Éhéjá, déhéjá! daloljunk hát,
Éhéjá, déhéjá ez a mi éjjelünk!

Mikor az énekszó elhallgatott, az ördögök körülnéztek, és a hang keresésére indultak.
Az ördögök vezére rábukkant az öregemberre, és így szólt hozzá:
- Öregapó! Honnan jön ki belőled ez a szép hang?
Az öreg megijedt, de színlelte a nyugodtságot:
Az a hang a torkomból jön.
- Hát lehetséges ez? - mormolták az ördögök kételkedve.
Az egyik ördög merőn figyelte az öreg arcán éktelenkedő nagy szemölcsöt, és megkérdezte:
- Öregapó! Odaadod-e nekünk annak a dalnak a zacskóját? Neked adnánk helyette arany és ezüst dobverőinket.
Az öregapó ijedten szemölcséhez kapott.
- Hogy bírnám ki a fájdalmat, ha letépitek a szemölcsöm?...
- Ne félj, öregapó! Úgy tépjük le, hogy nem fog fájni.
Ezzel az öreghez futottak, letépték szemölcsét, helyette arany és ezüst dobverőiket hagyták ott, és íziben el is tűntek valamerre.
Mire az öreg az arany és ezüst dobverőkkel hazatért, teljesen kivirradt. Azon nyomban eladta őket, új házat épített magának, és bőségben élt azután.
Az öregember szerencséjéről és szemölcsének eltűnéséről sokat beszéltek a környéken.
A szomszéd faluban egy nagyon kapzsi gazdag ember lakott, akinek az ábrázatán ugyancsak egy nagy szemölcs éktelenkedett. Amikor meghallotta a szájról szájra járó hírt, az öregemberhez sietett, és a történetet hallva, ő is el akarta cserélni a szemölcsét, hogy még gazdagabb legyen.
Egy köteg fát vett a hátára, és egy esős napon kiment a hegyen levő üres házikóhoz.
A kapzsi ember már a sötétség beállta előtt nagy hangon rázendített egy csúnya énekre.

Hold, hold, világos hold,
Tányérkerek hold,
Ezüst homok, arany homok,
Csodaszép az éjszaka,
Ördögfiak mért nem jöttök?
Arany vesszőt, ezüst vesszőt
Tüstént adjatok nekem!

Az ördögök közben rájöttek, hogy rossz vásárt csináltak, nagyon megharagudtak, hogy újra be akarják csapni őket, és a kapzsi emberre támadtak.
- Ravasz öregember! A mi eszünkön akarsz te túljárni? Nesze! Itt van még egy szemölcs! - A kapzsi ember bal arcára csapták a letépett szemölcsöt, és elszaladtak.
A pórul járt ember pedig, akinek váratlanul még egy szemölcs nőtt az arcán, nagyon elkeseredett:
- Jaj, jaj, hogy éljek így tovább? Nem kell nekem sem az arany, sem az ezüst dobvessző, csak ettől a csúf szemölcstől szabaduljak meg - jajgatott toporzékolva.
A feldühödött ördögök azonban úgy eltűntek, még hírmondó sem maradt belőlük.
A kapzsi ember pedig, aki azért indult el, hogy szemölcsét letépjék, és jobban megszedje magát, még egy csúf szemölccsel az ábrázatán tért vissza otthonába.


A HÁROM OKTONDI MENYASSZONY

Kiadták az útját három oktondi menyasszonynak a vőlegényes házban: mit volt mit tenni, vissza kellett térni szüleikhez. Úgy hozta a sors, hogy egy szép napon összetalálkozott a három oktondi leány.
- Miért küldtek téged haza? - kérdezi az egyik.
- Ó, semmiség az egész! Az apósom arra kért, hogy a hosszú szárú pipájából rázzam ki a hamut. Teljesítettem kérését: kiszedegettem a hamut, a pipa szárát pedig odaveregettem egy kerek kőhöz. Szerencsétlenségemre kiderült, hogy az a valami, amit én kőnek néztem, nem kő ám, hanem az apósom kopasz feje, amelyet szürkés fénybe borított a hold.
Ekkor a második oktondi menyasszonyt faggatták. Így felelt:
- Engem is egy semmiségért kergettek el. Az anyósom megkért, rakjak egy kevés parazsat a serpenyőbe. Ki is vettem néhány parázsló fadarabot a tűzhelyből, s egy szitán bevittem neki. Amikor a lószőrszita tüzet fogott, s kihullott a parázs, engem okoltak a szerencsétlenségért.
Végül a harmadik menyasszony is elmondta történetét:
- Engem aztán igazán egy semmiségért küldtek haza. A szomszédban lakó fiatal gazda azt panaszolta, hogy fázik. Megesett rajta a szívem, és engedtem, hogy a kezét a keblemen melengesse. S képzeljétek csak, ha hiszitek, ha nem, ezért kellett szégyenszemre hazajönnöm!
Miután elmondták egymásnak bánatukat, megvigasztalódott a három oktondi leányzó, látván, hogy mindhármukkal micsoda igazságtalanság történt.


A KÉT TESTVÉR

Valamikor régen élt két testvér. Az öregebbnek csak felesége volt. A fiatalabb testvér feleségével és négy gyermekével élt.
Földjüket közösen művelték. Ősszel igazságosan elosztották, ami termett.
Úgy érezték azonban, hogy a másikuk károsodott. Jegy szót sem szólt egyikük sem senkinek.
A fiatalabb azt gondolta:
"A bátyám meg a felesége idősek már. Nehezükre esik a munka. Semmi segítségük nincsen. Nekem négy gyermekem van, ha felnőnek, mind segítenek. Viszek nekik egy zsák rizst."
Az öregebb pedig így gondolkodott:
"Öcsémnek négy gyermeke van. Több ennivalóra van szükségük, mint nekünk. Viszek nekik egy zsák rizst."
Tervüket valóra is váltották. Sötétedéskor mind a ketten elvitték a zsák rizst a másik kamrájába. Reggel, amint nézték a saját zsákjaikat, megdöbbenten állapították meg, hogy egy sem hiányzik. Elcsodálkoztak nagyon, de egy szót sem szóltak.
Este ismét elindultak, hátukon a nehéz zsákkal. Nagyon sötét volt az éjjel. A hold sem világított. Így történt, hogy a keskeny úton egymásba ütköztek.
Felismerték egymást, és végtelenül megörültek, összeölelkeztek.
Testvéri szeretetükről még most is beszélnek az emberek. Életükben meg nagy tiszteletben és megbecsülésben részesültek.


A CSIRKE-PER

Sipp-supp!
Sipp-supp!
Árpát csépeltek az urasági major tágas udvarán.
Sipp-supp!
Sipp-supp!
Kopp...
Pottyant oda valami Tok Szve apó cséphadarója alá. Tok Szve apó szétkotorta a szalmát - hát ott feküdt egy szétzúzott kiscsirke. Biztosan azalatt bújt be a szalma közé, hogy megkóstolja az árpát, míg a cséplőmunkások a hátukat egyenesítgetve pöfékeltek.
Amikor a földesúr, aki egy gyékényszőnyegen heverészett a háza előtt, megpillantotta szétzúzott csirkét, nagy dühösen rikácsolni kezdett:
- Mi az? Vak vagy? Nem látod, hova ütsz? Fizesd meg a csirkém árát!
Tok Szve apó megorrolt:
- Garast ér ez a csirke, kend meg úgy lármázik, gazduram, mintha embert öltem volna!
- Ej, te arcátlan! Azonnal fizesd meg a csirkém árát!
- Aztán mennyit kéne fizetnem?
- Kilenc ljant. *
- Kilenc ljant?
Tok Szve apó és a többi cséplőmunkás szája tátva maradt a csodálkozástól.
- Gazduram, kend persze csak nevet az ostoba paraszton. De ki hallott már olyat, hogy egy csirke kilenc ljanba kerüljön? Öregapám sem pipált még ilyet!
- Fogd be a lepénylesődet! Az én csirkém nem olyan ám, mint más ember csirkéje!
A földbirtokos és Tok Szve apó tengelyt akasztott.
- Sokat, túl sokat akar kend! Mi az, tán nem vesz engem emberszámba? - kelt ki magából a paraszt.
Valamennyi cséplőmunkás Tok Szve apó pártját fogta, mert noha a földbirtokostól függtek, nem nézhették közömbösen a telhetetlenségét.
- A gazda kilenc ljant követel egy csirkéért, mely két-három punt* ha ér. A betyár!
Tok Szve apó pedig kijelentette, hogy nem fizet, mire a földesúr a bíróságra, az elöljáró elé hurcolta.
- Beszéljenek hát! Miről van szó? - fordult a földbirtokoshoz az elöljáró a nemesembernek kijáró tisztelettel.
A földbirtokos azt kívánta a bírótól, csukassa kalodába Tok Szve apót, mert megölte egy csirkéjét, és nem akarja megfizetni az árát.
- Hé, te, beismered-e, hogy megölted azt a csirkét? - tegezte le az elöljáró Tok Szve apót, mert az csak egyszerű parasztember volt.
- Be én, mert a cséphadaróm alá pottyant cséplés közben.
És Tok Szve apó elmondta, hogyan esett a dolog.
- No, jól van. Ha csakugyan így történt, bizony meg kell fizetned a csirke árát.
- Rendben van. Amennyit ér, annyit fizetek is. De ő kilenc ljant követel ám tőlem... és ki hallott már ilyet?
- Hm... Kilenc ljant...
Az elöljáró ekkor újból a földbirtokoshoz fordult:
- Figyeljen rám, tisztelt uram. Kilenc ljan: ez csakugyan sok egy kicsit.
- Hah! Sok! - háborodott fel a földbirtokos. - De hiszen ha nem öli meg a csirkémet, szép nagy kakas lett volna belőle. És egy kakast elveszíteni cseppet sincs ínyemre.
De Tok Szve apó sem engedett ám:
- Jól van, a kakas árát is megfizetem. De egy kakas szintúgy nem kerül kilenc ljanba. Három-négy ljan az ára!
- Ó, te aljas, pimasz fráter! - bődült el a földbirtokos, azzal odarohant Tok Szve apóhoz, és legszívesebben a torkának ugrott volna. - A mindenféle éhenkórászok kakasai semmit sem érnek, de az enyémek nem olyanok ám. Mindennap egy-egy hop* drága magot etetek meg velük; mindegyik kakasom háromszor annyit nyom, mint bármelyik paraszt kakasa. Őszre olyan kövérek, hogy majd szétpukkadnak. Az ilyen kakasért még a kilenc ljan is kevés!
Az elöljáró helyeslőleg bólogatott a földbirtokos szavaira:
- A követelés jogos. Tok Szve apó, fizesd meg a kilenc ljant.
A parasztok, akik a bíróságon összeverődtek, sugdolózni kezdtek:
- Miféle elöljáró ez? Zsivány ez is!
- Dehogy, csak ostoba!
- És még az efféléket hívják "bölcs bírák"-nak!
- Hogy nem sül ki a két szeme: a nemes kedvéért feketének mondja a fehéret!
Ám ekkor Tok Szve apó váratlanul kijelentette, hogy kész kifizetni a kilenc ljant a megölt csirkéért. Azzal kiforgatta a zsebeit, és nagy üggyel-bajjal, garasonként összeszedte a kilenc ljant, és a bíró elé rakta, a földbirtokos pedig fölényesen mosolyogva tüstént felmarkolta.
- Harácsoló! Egy garast sem enged! A patvarba is! Kilenc ljant egy csirkéért! - zúgolódtak a felbőszült parasztok.
- Hé, ti! - reccsentett rájuk az elöljáró. - Mit lármáztok? Elfeledtétek, hol vagytok?
Ekkor azonban felharsant Tok Szve apó komoly hangja:
- Bíró uram! Hadd mondjak néhány szót!
- No, ki vele!
Az elöljáró, ki már épp el akarta hagyni a bíróságot, visszaült.
- Egy kiscsirkét öltem meg, de egy nagy kakas árát fizettem ki. Gazdám maga mondotta, hogy minden áldott nap egy hop kölest adott volna a csirkének. Mennyi magot etetett volna hát meg vele, míg felcseperedik? Legalább két maljt.* Gazdám egy olyan kakas árát fizettette meg velem, amelynek két malj magot kellett volna felcsipegetnie. Mármost, hogy a csirke elpusztult, a két malj mag megmaradt a gazdámnak. Az ám, de az most már az enyém, hisz a kakas árát kellett megfizetnem, nem a csirkéét. Egy malj köles viszont tizenöt ljanba kerül, így hát kerek harminc ljan üti a markomat.
Mikor Tok Szve apó idáig jutott fejtegetésében, az elöljáró zavarba jött, a földbirtokos pedig kékült-zöldült haragjában. De nem volt más választása: le kellett szurkolnia a pénzt.
Aki másnak vermet ás, maga esik bele.
- Hahaha! - kacagtak a parasztok útban hazafelé.


A FUKAR JANBÁN

A folyó átszakította gátjait, és elöntötte a földeket meg utakat. A faluba is betört az áradat, zúgott, morajlott, akár a tenger. Egy gazdag embert elsodort az ár.
Fia a töltésen futott utána.
- Segítség! Az apámat elragadta az ár! Egy rjángot adok annak, aki megmenti! - kiabálta.
De a víz sodrása erős volt, és nem akadt senki, aki beugrott volna ezért az összegért, és kockára tette volna az életét.
A fiú tovább futott, és kiabálta:
- Ki segít az apámon? Két rjángot adok az életmentőnek, két rjángot!
- Ha két rjáng kevés, akkor három rjángot adok, három rjángot!
- Most sincs vállalkozó, akkor sem, ha négy rjángot adok?
- Hát adok akkor öt rjángot, öt rjángot!
Amikor az áradatban tehetetlenül sodródó, félholtnak látszó Janbán azt hallotta, hogy fia öt rjángot ígér megmentéséért, hirtelen megszólalt:
- Nocsak! Hagyd abba, mert ha öt rjángot kifizetünk, akkor én szörnyethalok!


PJAK UN ÉS DE HU

Szilla huszonnegyedik királyának, Din Hin-vannak uralkodása idején a fővárosban, Kendjuban élt két hivatalnok. Jegy faluban nőttek fel, együtt tették le az államvizsgát, és körülbelül ugyanolyan állást töltöttek be mindketten. Nagy barátság szövődött hát közöttük.
Egy szép tavaszon - minő csodálatos egybeesés -, egy és ugyanazon napon született gyermeke mind a két barátnak: az egyiknek fia, a másiknak lánya. Nem tudtak hova lenni a boldogságtól.
A fiút Pjak Unnak, a lánykát De Hunak nevezték.
Amikor aztán találkozott a két barát, hogy eme örvendetes alkalomból szerencsét kívánjanak egymásnak, De Hu apja így szólt Pjak Un apjához:
- Akárhogy nézzük is, ez az egybeesés csodálatos! Lehet, hogy az ég, ismervén a mi barátságunkat, szándékosan rendezte így. Ne haragítsuk hát magunkra, állapodjunk meg abban, hogy nem teszünk különbséget gyermekeink között: úgy neveljük mindkettőjüket, mint a sajátunkat.
De Hu apja szívből óhajtotta ezt, és mi sem természetesebb, mint hogy Pjak Un apja is beleegyezett. Mindkét család sok szerencsét kívánt egymásnak, és az eljegyzés tiszteletére bőséges lakomát rendeztek. Így Pjak Un és De Hu szinte születésük pillanatától jegyesek voltak.
Több mint tíz esztendő telt el azóta.
Pjak Un délceg ifjúvá serdült. Tizennégy éves korában hvalannak, apródnak szemelték ki. De Huból pedig gyönyörű szép leányzó lett, és nemeslelkűségben is, tehetségben is felvette Pjak Unnal a versenyt. Nem volt náluk engedelmesebb és szüleit jobban tisztelő gyermek.
Az eljegyzésükről, nem mindennapi adottságaikról és tehetségükről beszélt mindenki.
Egy váratlan szerencsétlenség azonban elrontott mindent. Pjak Un szemét betegség támadta meg, és a délceg ifjú megvakult. Mi mindennel meg nem próbálkoztak a szülei, de semmiféle szer nem segített rajta. Pjak Un elvesztette szeme világát.
Keservesen sírt, de ami egyszer elveszett, azt könnyekkel sem lehet visszaszerezni.
Eddig kedvezett neki a szerencse, és fényes jövő várt rá. Környezete nagy reményeket fűzött a daliás apródhoz. Rövid idő alatt az állam támaszává válhatott volna. És ezenfelül övé volt a csodaszép De Hu.
És most mindez egyszeribe elérhetetlen álommá változott. Ám a legnagyobb csapást az a hír jelentette Pjak Un számára, amelyet De Huról hallott.
Amidőn a lány apja tudomást szerzett a történtekről, megszegte Pjak Un apjának adott szavát, és Mudin kormányzójának, Li Ke Phennek a kérésére eltökélte, hogy a lányát hozzáadja feleségül.
Ezzel nemcsak a két család sok esztendős barátságát árulta el, de megszegte azt a megállapodást is, hogy úgy nevelik mind a két gyermeket, mint a sajátjukat.
És vajon ez volt csak az egyedüli csapás, mely Pajk Unt érte? Sajnos nem. Lassanként elhagyták ismerősei és apródtársai, és végül is magára maradt.
A legsivárabb magányra kárhoztatták.
Amikor az első hírek eljutottak hozzá De Huról, elviselhetetlen fájdalmat érzett. Ám, mint mondják, jó emberek is élnek a világon, és nem mindenki olyan kegyetlen, mint De Hu apja.
Mikor már mindenki elfelejtette Pjak Unt, továbbra is el-eljárogatott hozzá egy Kim Csen nevű apród, és amennyire csak tudta, vigasztalgatta.
Kim Csen szűkszavú volt, és ha nem szóltak hozzá, akár az egész álló napot is végighallgatta volna.
Egyszerű, félszeg ifjú volt, ám ha felhergelték, azon nyomban megváltozott, és könyörtelenül üldözött mindenféle igazságtalanságot. Ilyenkor óriásira tágult a szeme, meglóbálta sulykolófára emlékeztető hatalmas kezét, és nem nyugodott addig, míg nem győzedelmeskedett az igazság. Tartottak is ám tőle!
Bátor, ügyes legény volt, s noha egyidős lehetett Pjak Unnal, rendkívüli erővel rendelkezett, és kitűnő íjász hírében állt.
S ez a derék, jószívű ifjú fel-felkereste világtalan barátját, és éjjel-nappal kész volt elbeszélgetni vele.
Ám akármiről is diskurált a két jó cimbora, Kim Csen mindig felháborodott, valahányszor De Hu apjára terelődött a szó.
- Hát ember az ilyen? - jött tűzbe Kim Csen. - Ahelyett, hogy jobb belátásra bírta volna a lányát, máshoz adja férjhez. Vajon megengedhet magának ilyen alávalóságot Szilla egyik hivatalnoka, ki ád a jó hírére? Hát megérdemli az ilyen, hogy embernek nevezzék?
Ám Pjak Un ilyenkor csak hallgatott. Úgy tett, mintha már semmi sem érdekelné, és azt a látszatot keltette, hogy senkitől sem vesz már rossz néven semmit.
De mi történt néhány nappal azelőtt, hogy De Hunak házasságot kellett volna kötnie Mudin kormányzójával, Li Ke Phennel?
Ezen a napon Pjak Un nyomasztó magányában a kertben üldögélt, a lótusztó partján. Ez volt legkedvesebb helye.
Arcát lágyan cirógatta a langyos májusi szellő, és a levegőt betöltötte a napfényben rügyeiket bontogató fák illata. Vidáman csicseregtek a madárkák, és zümmögtek a bogarak.
A szellő csodálatos illatokat sodort a közeli virágágyásokban pompázó bazsarózsák, rózsák és azaleák felől. A tóról, melyet zsenge lótuszlevelek díszítettek, odahallatszott a halak ficánkolásának nesze.
Pjak Unt viszont komor gondolatok rohanták meg. És egyszerre csak ruhasuhogást hallott, majd mellé lépett valaki, és így szólította meg:
- Sokat szenvedtél ugye?
Végtelen szomorúság és szánalom csendült ki a hangjából.
- Ki vagy? - kérdezte Pjak Un, felocsúdva kábultságából.
Bár a hang nagyon ismerős volt, az ifjú nem akart hinni a fülének. Izgatottan várta hát a választ.
- Én vagyok, De Hu - suttogtaa lány, és a fűre roskadva, keserves sírásra fakadt: annyira megváltozott a szegény Pjak Un, s olyan boldogtalannak látszott, pedig nem is oly régen délceg apród volt még, akihez nagy reményeket fűztek. De Hu végül is megnyugodott, és felszárította könnyeit, aztán elmondta Pjak Unnak, mért kell férjhez mennie Li Ke Phenhez, noha még gondolatban sem lett hűtlen Pjak Unhoz, akivel még gyermekkorában eljegyezték, és akihez haláláig hűséges marad. Azt is elmondta, tudja, hogy milyen aljas dolog megszegni az adott szót csak azért, mert a vőlegény szerencsétlenül járt, ám hogy szálljon szembe szülei akaratával? Egyet tehát csupán: meghal.
Hallgatott egy ideig, majd izgatottan Pjak Unhoz fordult:
- Ha elhatároztad, hogy elfordulsz tőlem, akkor nincs más választásom, de ha nem így lenne, képzeld magad az én szörnyű helyzetembe, és segíts rajtam. Azon a napon, amikor Mudinba utazom, kövess engem. Apámnak azt mondom majd, hogy az esküvőre megyek, és kilesem az alkalmas pillanatot, és Kendjuba szököm veled. Apám így nem vádolhat engedetlenséggel, és egész életemben hűséges maradok hozzád.
Noha Pjak Unt nagyon meglepte a dolog, boldogan beleegyezett. Olyan érzése támadt, hogy visszanyerte a szeme világát.
Aznap, amikor De Hunak Mudinba kellett indulnia, Pjak Un egy vezetővel a nyomába eredt, és a meredek hegyeken át, sok viszontagságot kiállva, megérkezett végre Mudinba.
De Hu egy embert küldött eléje a város kapujához, és az ifjú pár kéz a kézben sietve elhagyta Mudint, nehogy Li Ke Phen szeme elé kerüljenek.
Egy isten háta mögötti hegyvidéken aztán, mintha a földből nőtt volna ki, előttük termett egy rablóóriás, és szemét vadul forgatva, útjukat állta.
- Ide azzal a leányzóval! - bömbölte. - Mudin kormányzója elrabolta. Én vissza akartam szerezni tőle, de nem sikerült. Most aztán szerencsém van. - Azzal megragadta De Hut, a vállára vette, és visszacsörtetett a sűrűbe.
A megrökönyödött Pjak Un pedig csak álldogált egy helyben, és nem tudta, mitévő legyen. Az első pillanatban ugyan megpróbált ellenszegülni, de mit tehet egy világtalan ifjú egy rablóóriással szemben? Tudta, hogy elvesztette De Hut. Jaj, hogy átkozta nyomorékságát!
Egyszerre csak egy nyílvessző süvített el Pjak Un mellett. Barátja, Kim Csen lőtte ki a menekülő útonálló után, és egyszeribe megölte vele.
De Hu tehát ismét összekerült Pjak Unnal, és Kim Csen a következőket mesélte el:
- Amikor tudomásomra jutott, hogy Mudinba indultál, nyugtalankodni kezdtem, nem történik-e valami bajod, noha efféle szörnyűség még csak eszembe sem jutott. Tudtam, hogy nem boldogulsz majd egykönnyen ezen a hosszú úton, és elhatároztam, hogy a nyomodba szegődöm. S lám, épp a legjobbkor érkeztem.
Azzal odalépett Pjak Unhoz, és kezébe tette De Hu kezét.
A meglepődött Pjak Un végre magához tért. Szemében könnyek csillogtak, megragadta barátja kezét, és nem tudta, miként mondjon köszönetet neki. Vak létére a világ legboldogabb teremtésének érezte magát.
Ott állt mellette a kedvese, valamennyi lány közt a legjobb, és vele volt a barátja, kit ezer ember sem pótolhatott volna.


A PÓRUL JÁRT FÖSVÉNY

Élt egyszer Szaridszong közelében egy igen szegény, de becsületes öregember, akit Csangnak hívtak. Egy nap kiment a hegyekbe, rőzsét gyűjteni. Ekkor egy magas bokorról valami leesett mellé a földre. Megnézi, mi az, hát egy mogyoró. Felszedte Csang, és így szólt magában: "Hazaviszem anyámnak." Amikor rögtön ezután újabb mogyoró gurult elé, azért is lehajolt, és az járt a fejében: "Ezt az öcsémnek adom." A harmadik mogyorónál a feleségére gondolt, a negyediknél kisgyermekére, és csak az ötödiknél saját magára. Felszedte valamennyit, a táskájába dugta, és újból munkához látott, gyűjtögette a tüzelőfát.
Lassan beesteledett közben, a nap a hegyek mögé bukott. Az öregember vállára vette a nehéz rőzseköteget, és megindult hazafelé. Ám egyre sötétebb lett, és végül eltévesztette az utat. Már-már azt gondolta, hogy az éjszakát a sötét erdőben kell töltenie. De mégis, egy kicsit továbbment még, és akkor hirtelen valami nagy házat pillantott meg az út közelében. Megörült a szerencsének, és közelebb ment a házhoz. Furcsa egy építmény volt az: a tetőt meg az udvart sűrűn benőtte a fű, halkan zümmögtek ott a bogarak, de emberi hang nem hallatszott sehonnan. Úgy gondolta Csang, hogy a ház teljesen elhagyatott, lakói nincsenek, belépett hát, mindent körbejárt, megnézett, majd végül az épület egyik oldalán levő kis erkélyen akadt meg a szeme. Rögtön eltökélte magában, hogy ott fenn, azon az erkélyen tölti el az éjszakát.
A munkától és bolyongástól kimerülve, hamarosan mély álomba esett az öreg. Egy idő múlva azonban, úgy éjfél táján, nagy lárma hallatszott a ház pitvarából. Csang felébredt, fülelni kezdett, és uramfia, nagy csapat manót pillantott meg, akik egy cimbalmot vertek, és így kiáltoztak:
- Kumi nagara, uni nagara! Jöjj elő, arany, jöjj elő, ezüst!
Olyan lármát csaptak, hogy alvásra többé gondolni sem lehetett.
Megijedt ekkor a rőzsegyűjtő ember. Arra gondolt, hogy a manók, ha észreveszik, alaposan elbánhatnak vele. Elhatározta hát, hogy menekülése érdekében cselhez folyamodik. Mihelyt kis csend állt be, elővette az egyik mogyorót, és nagy erőfeszítéssel kettéharapta. - Krak - reccsent egyet a mogyoróhéj.
Rémülten néztek egymásra a manók.
- Rozzant ház ez - mondták egymásnak -, bizonyára beszakadóban a tető, minél hamarabb siessünk ki innen!
És mindent otthagyva elszaladtak.
Ekkor lekászolódott lassan az erkélyről, és a holdfényben megpillantotta a kis arany- és ezüstrudakat. Csillogtak itt is, ott is. Összeszedegette őket, és rőzsetartó általvetőjére rakta, a tűzifa helyére. "Na, a rőzsehordóból ma arany- meg ezüsthordó lett!" - mondta magában, és nagyon örvendezett. A hold barátságosan világított, így hát könnyen megtalálta a hazavezető utat. Másnap elment a vásárra, eladta a rudakat, és gazdag ember lett belőle.
Egy fösvény lakott a szomszédban, egy lusta és kapzsi ember. Hogy meghallotta az aranyrudak történetét, nyomban elhatározta, hogy ő is ilyen könnyűszerrel meggazdagszik. Fogta másnap a pipáját, szájába vette, és megindult lassan a hegy tetejére. Amikor egy mogyoróbokrot talált, leheveredett a tövébe, és várta, várta, vajon esik-e mogyoró neki is. Csakugyan, nem tartott soká, és egy mogyoró gurult a lába elé.
Gyorsan felemelte, és így szólt: "Ezt az elsőt én eszem meg." Azzal jóízűen el is fogyasztotta.
Mikor újabb mogyoró esett le, így beszélt magában: "Gyerekeimnek fogom adni!" A következőt feleségének, a negyediket meg testvérének szánta, és csak az ötödiket akarta végre öreg édesanyjának adni. Ezután bevárta ott a naplementét, majd az erdőn keresztül ő is eljutott a lakatlan házhoz. Belépett, és mindent úgy talált, ahogy mesélték neki. Hamarosan lefeküdt aludni az erkélyen.
Éjjel a manók újból megjelentek, lármáztak, nagy zsivajt csaptak a pitvarban, és így kiabáltak:
- Un kva kumi nara! Ezüst és arany, jöjjetek elő!
Amikor javában lármáztak, a fösvény ember beleharapott az egyik mogyorójába, de az nagyon puha volt, és a héja nem reccsent. Ekkor elővette a másodikat, majd a harmadikat és végül a negyediket, az utolsót, de a manók nem figyeltek rá. Egyikük hallott ugyan valami gyönge recsegést, de hiába fülelt, újra elcsendesedett minden.
Nagy zavarba jött most a fösvény.
- Lenne csak még egy mogyoróm! - kiáltott fel.
Ekkor újabb terv jutott eszébe: a szétharapott mogyoróhéjakat egymás után ledobálta. Az egyik ráesett a főmanó orrocskájára.
Ez felpattant, és így méltatlankodott:
- Mi ez? Emberszagot érzek! Kutassátok át gyorsan a házat!
Mind felugrottak, és így sopánkodtak:
- El akarják lopni tőlünk rúdjainkat! Fel, fel, keressük meg a gazembert!
Átkutatták a házat, és hamarosan megtalálták a fösvényt, az erkélyen összekucorodva. Megragadták, leráncigálták onnan, és addig ütötték-verték aranyrúdjaikkal, míg össze nem törtek a csontjai. Ekkor, mint valami zsákot, a ház bejáratához húzták, és ott hagyták feküdni nyögdécselve. Közben derengeni kezdett, mire a manók eltűntek, ugyanolyan nyomtalanul, ahogyan jöttek.
A kapzsi ember épp hogy megmenekült a haláltól. Megsimogatta sajgó tagjait, visszafojtotta tájdalmát, és megpróbált felállni. Sikerült valahogy. Ekkor vette észre, hogy az ütésektől sokkal hosszabbra nyúlott, mint idejövetelkor volt, majdhogynem kétszeres hosszúságú lett a teste. Csak üggyel-bajjal jutott ki az ajtón, és szinte hétrét görnyedve jutott el falujáig. Odahaza azonban nem ismertek rá. Mivel alakja ennyire megváltozott, és feje magasan a falak fölé emelkedett, rablónak vagy valami gonosztevőnek tartották. Rákiabáltak, jó erős dorongokat hoztak elő, és másodszor is megverték, hogy majdnem belehalt. Jajveszékelve mesélte el ekkor, hogy ő kicsoda. Elbeszélte, hogy a manók már az előbb agyba-főbe verték, és beismerte, hogy életmódjáért jogosan nyerte el büntetését.
Ekkor a falubeliek megsajnálták, és életben hagyták.


MILYEN OSTOBÁK AZ EMBEREK!

Élt valahol, réges-régen, egy szegény, anyátlan-apátlan árva fiú. Egy gazdag ember házában szolgált. Habár a munkája igen nehéz volt, szorgalmasan és becsületesen dolgozott.
Egyszer kiment a hegyekbe tűzifát szedni. Lankadatlanul dolgozott sötétedésig, azután fogta magát, felkerekedett, és elindult hazafelé. Útközben azonban eltévedt, nem tudott kikerülni az erdőből, úgyhogy egy barlangban kellett éjszakáznia. Amint ott feküdt a puszta földön, hát egyszer csak, úgy éjfél táján, hangokra, beszélgetésre lett figyelmes.
- Mi híred van, koma? - kérdezte az egyik hang.
- Hogy milyen ostobák az emberek! - válaszolta a másik. - Ismered ezt a kis falut itt lenn, ugye? Az ottaniak már régóta fáradoznak azon, hogy forrást találjanak, amikor pedig ott van egy pompás kis forrás, nem messze a fűzfa jobb oldalán.
- Valóban igazad van! Az emberek szeretik magukat okosnak feltüntetni, pedig ugyancsak ostobák! Ismered azt a szegény öreg özvegyembert, aki annyit éhezik? Nem is sejti, hogy egy pénzzel teli cserépfazék van elásva konyhájában, mindjárt az üsttől jobbra.
- Szakasztott így van! Igazat beszélsz! Én az imént mentem el a gazdag ember háza előtt. Egyetlen leánya nagybetegen fekszik. Vagyonokat költ gyógyszerre, de én meg vagyok győződve arról, hogy hiába. Úgy gyanítom, hogy egy nagy százlábú leselkedik az udvaron levő farakás alatt, s annak a veszedelmes kigőzölgése betegítette meg a leányt. De persze erre senki sem gondol. Hogy milyen ostobák az emberek!!
A legény úgy gondolta, hogy két gonosz manó beszélgetését hallgatja. Reggel, amint kivilágosodott, hazatért. Útközben látja ám, hogy a falu asszonyai, fejükön vizes korsóikkal, szokás szerint egy igen távoli forrás felé indulnak vízért. Gazdájától engedélyt kért, és a falu közepén álló nagy fűzfa tövében ásni kezdett. A gödörből nemsokára fehéren bugyogott a friss, üdítő víz. A jó hírre a falubeliek odasereglettek, és segíteni kezdtek neki. Rövidesen egy pompás kis kút állt épp a falu közepén. Az egész falu apraja-nagyja hálás volt a legénynek.
Ám az most már végére akart járni a másik manó elbeszélésének is. Legközelebb bekopogtatott a szegény özvegyember ajtaján. Olyan szegény volt ez az ember, hogy szalmapapucsok fonásával tartotta el magát, és csak a legszükségesebbet kereste meg. A fiú odaállt elé, és elmondta, hogy tudja a módját, hogyan fordulhatna jobbra a sorsa. Felfeszítette a konyha padlóját. Hát csodák-csodája, az ásás nem volt hiábavaló! Nemsokára talált is ott egy kancsót, teli pénzzel. Az öregember nem tudott hová lenni a boldogságtól, és felajánlotta, nagy hálálkodás közepette, hogy megosztja kincsét a fiúval. Ám az hallani sem akart róla!
Legközelebbi útja a gazdagember házához vezette, akinek nagybetegen feküdt a leánya. Itt is felajánlotta szolgálatait, hogy meggyógyítja a leányt. A gazdag apa örömmel kapott az ajánlaton. Ekkor a fiú kért egy nagy fazekat. Olajat töltött bele, és felforralta. Azután egy óriási vascsipeszt is szerzett valahonnan. Majd összevissza hányta, túrta a ház melletti farakást, és csakugyan ott lapult alatta megbújva egy nagy fekete százlábú. Megragadta a vascsipesszel, és a forró olajba dobta. Amíg a százlábú haláltusáját vívta, a beteg leány fel-felnyögött fájdalmában, ám nemsokára, amikor a százlábú végképp kiadta páráját, a leány olyan makkegészséges lett, mintha sohasem lett volna beteg. Viszonzásul a csodálatos gyógyításért a boldog apa leánya kezét ajánlotta fel a fiúnak. A fiú elfogadta, és rövidesen összeházasodtak. Így lett a szolgafiúból a gazdag ember veje.
Volt a fiúnak egy barátja, egy igen agyafúrt, csalárd természetű legény. Hallott barátja szerencséjéről, elment hozzá, hogy töviről hegyire kikérdezze a történtek felől.
- Hogyan találtad te ki ezeket a dolgokat? - kérdezte. - Mondd el nekem is a módját!
A szorgalmas legény készségesen elmesélte, miképpen töltötte egy alkalommal az éjszakát, kinn a hegyek között, és hogyan hallgatta ki a gonosz manók beszélgetését. Erre agyafúrt barátja is felkerekedett a hegyek közé, abban a reményben, hátha hozzá is beköszönt a szerencse, ha kihallgatja a manók beszédét. Elrejtőzködött egy szikla mögött, és az éjszaka közepe táján csakugyan hallotta, amint egyszer csak beszélgetni kezdenek a manók.
- Ismered azt a szolgalegényt, akinek olyan jól megy a sora? Bizonyosan kihallgatta a beszélgetésünket egyik éjjel! De akárhogy is csinálta, tetszik nekem az a legény! És neked is, ugye?
- Ó, igen! Becsületes és dolgos ember. Ám tudod-e, hogy van neki egy kapzsi és csalárd természetű barátja? Ezt most öli a sárga irigység barátja szerencséje miatt. Persze, fogalma sincs arról, miként tudná megalapozni a maga szerencséjét. Hogy milyen ostoba ember!
- Ugye azok az ékszerek hoznának neki szerencsét, amelyek ott vannak a házuk délkeleti tartópillérje alatt?
- Bizony azokra gondolok! Az a legény megcsinálhatná a szerencséjét, de olyan ostoba, mint a bocskortalp!
Erre kitört belőlük a nevetés. A mellettük lapuló legény, miután kihallgatta a manók beszélgetését, igen izgatott lett. Gondosan eszébe vésett mindent. Amikor azután a manók eltűntek, előjött rejtekhelyéről, és hazafelé inalt szaporán. Otthon nyomban elkezdett ásni, a házukat tartó pillérkő alatt, a manók beszéde alapján. Közben akkora zajt csinált, hogy szülei felébredtek. Igen megrémültek, amikor éjnek évadján az ásó hangja felriasztotta őket. Az apa felugrott, hogy lefülelje a tolvajt, mert azt hitte, hogy a zaj nem eredhet mástól, csak valamilyen tolvajtól. Amint kiment, szinte földbe gyökeredzett a lába a meglepetéstől, hogy a tulajdon fiát találta ott nagy munkában. A fiú valósággal magánkívül volt a nagy igyekezettől, olyan szorgalmasan ásott, és nem hallgatott apja tanácsára, aki váltig azt magyarázta, hogy hagyja abba az egészet.
- Apám, te ezt nem érted! - mondta. - Most alapozom meg a család szerencséjét! Engedj, hogy kedvem szerint cselekedjem!
Erre az apa megadta magát, a fiú meg tovább folytatta az ásást. Egyszer csak ásója valami kemény tárgyba ütközött. "Nocsak - gondolta -, ez lesz az, amiről a manók beszéltek!", és teljes erejével nekiesett annak a valaminek, ütötte, verte ásójával. Végre megmozdult, de ugyanabban a pillanatban a ház tartópillérje összeroskadt, és az egész ház romba dőlt. A lezúduló téglák csak úgy záporoztak a fiú fejére, és halálra zúzták.
Az a valami, amit nagy igyekezettel helyéből kimozdított, nem volt más, mint saját házuk egyik alapköve.


A REPÜLŐ SZARVAS

Egyszer egy kis faluban hajba kapott két fiatalember. Az egyik mindegyre csak azt bizonygatta, hogy a szarvas ugrándozik, míg a másik erősködött, hogy a szarvas nem ugrál, hanem repül. Sehogy sem tudtak megegyezni. Sokáig vitáztak, és mindketten ragaszkodtak az igazukhoz. Végül is a bíróhoz vitték a dolgot, és arra kérték, mondjon ő ítéletet.
- Nos - kérdezte a bíró az egyik fiatalembert -, mikor láttál te szarvast ugrándozni?
- Tavasszal jártam az erdőben - felelte a fiatalember -, és akkor láttam, hogy a szarvas ugrál.
Ekkor a bíró a másik fiatalemberhez fordult:
- Hát te mikor láttál szarvast repülni?
A válasz így hangzott:
- Ősszel ünnepeltük az apósom hatvanadik születése napját, és vidám, jó hangulatban indultunk el tőle hazafelé. Amikor az erdő szélén mentünk el, láttam, hogy egy szarvas halad a bokrok felett. De a bokrokon még csak egy levél sem rezdült. Hát nem annak a jele volt az, hogy a szarvas repült?
A bíró rögtön rájött a dolog nyitjára, de kijelentette, hogy a helyszínen akar az igazságról meggyőződni. Így azután hármasban kimentek az erdő szélére. Láttak is egy szarvast gyorsan átfutni az egyik tisztáson. De a bíró egyik vitázóval sem akart ellenkezni, ezért a következő bölcs ítéletet hozta:
- Mind a kettőtöknek igaza van. Tavasszal ugrándozik a szarvas, ősszel pedig repül.
A két fiatalember, miután kifizette a bíráskodás költségeit, elégedetten távozott. Jó barátságban mentek hazafelé.


A BECSAPOTT RABLÓ

Egy Kangvon tartománybeli előkelő ember a piacra küldte szolgáját bevásárolni. Amikor a szolga a vásárolt holmival hazafelé tartott, rablóval találkozott. A rabló megtámadta, és pisztollyal a kezében arra kényszerítette, hogy ne csak a vásárolt holmit, de még a maradék pénzt is odaadja.
A szolga azonban nem veszítette el a lélekjelenlétét, és így szólt a rablóhoz:
- Én minden pénzemet, de még a vásárolt holmit is neked adtam, mi lenne, ha te is meghallgatnál engem, és teljesítenéd kérésemet?
Szöget ütött a dolog a rabló fejébe, és kíváncsian kérdezte a szolgától:
- Nos, mi a kérésed?
A szolga köszörült egyet a torkán, és így felelt:
- Én egy Kangvon tartománybeli előkelő úr szolgája vagyok. Ha most visszamegyek a gazdámhoz, és elmondom neki, hogy útban hazafelé egy rabló támadt rám, és fosztott ki, talán nem is hisz a szavamnak, és lehet, hogy azt gondolja, hogy be akarom őt csapni. De ha te a pisztolyoddal egy lyukat lőnél a ruhámba, akkor lenne bizonyítékom, és hitelt adna szavaimnak.
- Hát hacsak ez a kívánságod - felelte a rabló -, azt könnyen teljesíthetem.
Azzal rálőtt a szolga sötét gyapjúruhájára. De akármilyen tüzetesen is vizsgálták, nézték azután a szövetet, a ritka szövésű anyagban nem tudtak a golyó nyomára bukkanni.
- Hát hol a lyuk? - kérdezte a szolga. - Nem látok én bizony semmit sem! Lőj hát még egyszer!
A rabló gondolkozás nélkül rávágta:
- Igen ám, de nincs több golyóm!
A szolga csak erre várt. Nyakon csípte a rablót, és derekasan elagyabugyálta. Visszavette tőle a pénzt meg a holmit, és az út mentén hagyta az összevert rablót.
Amikor gazdája megtudta a történteket, elégedetten dörzsölte meg a kezét, és kijelentette:
- Az egyszerű embernek, aki pedig soha nem tanulmányozta a tudós írásokat, sokszor több az esze, mint egy filozófusnak.
Köszönetet mondott szolgájának, és neki ajándékozta egy részét a vásárolt holminak, amelyet a szolga lélekjelenléte mentett meg számára.


A SZÓTLAN MENYASSZONY

Egyszer, réges-régen esküvőjére készülő leányához így szólt az apa:
- Jegyezd meg jól, hogy nagyon sanyarú a fiatalasszony sorsa. Mikor olyan dolgokat lát is, amelyek szinte kiszúrják a szemét, úgy kell tennie, mintha mit sem látott volna. Azután pedig, mikor körülötte olyan hangosan beszélnek is, hogy szinte zeng belé a ház, jobb, ha úgy tesz, mintha semmit sem hallott volna. Ő maga meg inkább ne is szólaljon meg, ha nem feltétlenül szükséges.
Jól megjegyezte a leány a hallottakat, és esküvője után három álló esztendeig egy árva szó nem sok, de annyit sem szólt senkihez. Férje családja ekkor már azt hitte, hogy néma a menyük, és elhatározták, hogy visszaküldik szülei házába.
Útban hazafelé a hordszékben ülő fiatalasszony meghallotta véletlenül a hegyi fácán kiáltó hangját.
- Drága fácánom, a hosszú évek során hogy nélkülöztem kiáltó hangodat! - szólalt meg a fiatalasszony örömében.
A hordszék mellett bandukoló apósa igen meglepődött, amikor meghallotta, milyen jól tud a menye beszélni. Nyomban visszafordult hát, és vitte vissza a férjéhez. Szolgálóját pedig az erdőbe küldte, hogy fogja meg a fácánt.
Amikor a fiatalasszony a fácánt kopasztotta, munkaközben ezt énekelte:

Két szép szárnyad, amellyel megvédsz,
apósomnak adom.
Hosszú csőröd, mely mindig vijjog,
anyósomnak adom.
Éles szemed, mely mindig kémlel,
sógornőmnek adom.


TUDJUK!

Élt egyszer egy házaspár. Derék emberek voltak mindketten, ám sosem hallgattak végig semmit, folyton ezt kiáltozták:
- Tudjuk, tudjuk!
Beállított hozzájuk egyszer egy idegen, és egy köpenyt hozott magával.
- Ha felöltöd ezt a köpenyt, és begombolod az első gombot - magyarázta -, egy rőf magasba emelkedsz, ha a másodikat is begombolod, egyenlő távolságra leszel a földtől és az égtől, és ha a harmadikat is begombolod, egészen az égig repülsz.
A férj ahelyett, hogy megtudakolta volna, hogyan kell visszatérni, elrikkantotta magát:
- Tudjuk!
Azzal felvette a köpenyt, mindhárom gombot begombolta egyszerre, és felröppent az égbe.
Az asszony meg szaladt, és ezt kiáltozta:
- Nézzétek! Nézzétek! Repül a férjem! - Így loholt, amíg csak bele nem zuhant egy szakadékba, amelyet nem vett észre, mert egyre csak az eget bámulta. A szakadék fenekén egy patak folydogált. Azt mondják, a férfi sassá, felesége meg hallá változott.
Még így is jól jártak persze, ahhoz képest, amilyen oktondiak voltak.


ÉSZAK HÉT CSILLAGA

Élt egyszer a régi időkben egy szegény özvegyasszony, hét fiával. A hét fiú nagyon szerette anyját. Télen kijártak a hegyekbe fát vágni, hogy a házukban mindig égjen a tűz, és anyjuk soha ne fázzon éjszakánként. Ám mindig fázott, és nagyon szomorúnak látszott. Hiába tüzelték fel a sok fát télvíz idején, anyjuk mégis mindig reszketett a hidegtől. Még a legforróbb, legragyogóbb nyári hónapokban is a hidegre panaszkodott.
Egy éjszaka a legidősebb fiú felébredt, és látta, hogy anyja nincs a szobában. Nagy aggodalommal várta visszatértét, ám közben úgy tett, mintha aludna. Éppen pirkadat előtt lopódzott vissza, olyan halkan, hogy fiai nem is hallották.
Amikor másnap éjjel ismét kiment, a legidősebb fiú titokban követte. Amikor elérte a falu határában levő patakot, felgyűrte szoknyáját, és átgázolt rajta, sóhajtozva: "Ó, milyen hideg is van!", mivel éppen tél volt. Amikor a túlsó parton egy szegényes zsúptetejű kunyhó elé ért, megállt előtte, és bekiáltott:
- Apám, itthon vagy?
Erre egy öregember jött elő, és behívta az asszonyt:
- Gyere be!
Szegény özvegyember volt, aki szalmapapucsok fonásával kereste kenyerét.
A legidősebb fiú most értette meg anyja különös viselkedését. Hazasietett, felébresztette öccseit, és elmondta nekik a látottakat. Mindnyájan együtt kimentek, és a patakban gázlót építettek kövekből. Majd hazatértek és tovább aludtak, mintha semmi sem történt volna.
Amikor anyjuk, hazafelé jövet, a patakhoz ért, igen meglepődött a gázlót látva, amely ezelőtt nem volt ott. Azt persze nem tudta, hogy a fiai építették. Rendkívül nagy hálát érzett azok iránt, akik a köveket odarakták. Így fohászkodott hát az égiekhez: "Váljanak Észak Hét Csillagává azok a nemes, megértő lelkek, akik e gázlót ide építették!"
Amikor a hét jószívű fiú meghalt, felkerültek az égbe. Észak Hét Csillagává váltak, úgy, ahogy anyjuk kérte. Ők alkotják azt a csillagképet, amit a nyugati világban Nagy Medvének neveznek.


A HÁROM ÖZVEGY MINISZTER

Réges-régen valahol egy országban a miniszterelnök, a belügyminiszter és az oktatásügyi miniszter is özvegyember volt. Egyszer a király, akinek már régen fúrta az oldalát a kíváncsiság, megkérdezte a minisztereket, miért nem nősültek meg újra.
Elsőnek a miniszterelnök mondta el történetét.
- Szinte még suttyó legény voltam - mesélte -, amikor megnősültem. Akkortájt készültem felsőfokú állami vizsgára. Házasságom után is folytattam tanulmányaimat. Szegényen éltünk, így hát feleségem, szűkös megélhetésünk biztosítására, varrást vállalt a szomszédoktól. Egyszer, az iskolából hazatérve, látom ám, hogy a feleségem eszik valamit. Amikor meglátott engem, nagy sietve a térde alá dugta, és folytatta a varrást. Én is éhes voltam, és szemére hánytam önzését:
- Mit dugdosol a térded alá? - kérdeztem tőle indulatosan. - Nem gondoltam volna, hogy nélkülem is szoktál enni, titokban!
Ártatlan arckifejezéssel válaszolt:
- Hidd el, nem dugtam el semmiféle ennivalót előled.
Erre én végleg elveszítettem a türelmemet, és megvádoltam még azzal is, hogy nemcsak dugdossa az élelmet, hanem még be is akar csapni engem.
- Saját szememmel láttam - ripakodtam rá -, hogy ettél valamit, és amikor beléptem, sebtiben elrejtetted. nem szép tőled, hogy ilyen szemenszedett hazugságokkal próbálsz rászedni!
Erre zavarba jött, és előhúzott a térde alól egy sárga agyagrögöcskét.
- Ez csak egy kis agyag - mondta mentegetőzve. - Ezt a ruhát még ma éjjel be kell fejeznem, mert ezzel a feltétellel fizették ki előre, és csak így tudtam ma vacsorára egy kevés rizst vásárolni. Olyan szomjas és éhes voltam, hogy a nyelvem valósággal a szám padlásához tapadt, és a torkom is teljesen kiszáradt. Mivel itthon semmi a világon nem volt, ezt a kis agyagot rágtam. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én tudnék enni nélküled, külön, titokban, amikor te nem vagy idehaza. Sajnálom, hogy ennyire felbosszantottalak.
Nagyon elszégyelltem magam erre a magyarázatra, mert ostoba módon még össze is szidtam. Elmondtam vigasztalásul, mennyire értékelem őszinteségét, és az odaadást, amellyel értem dolgozik. Mi valóban mélységes nyomorban éltünk akkoriban, és csak az ő lankadatlan, szorgalmas munkájának köszönhetem, hogy befejezhettem tanulmányaimat.
Néhány évvel később letettem felsőfokú állami vizsgámat, és Csecsu kormányzójának neveztek ki. Csecsu a déli tenger egyik legnagyobb szigete. Felkerekedtem hát feleségemmel és sok-sok kísérőmmel együtt, hogy elfoglaljam hivatalomat. Mog-Po kikötőjében hajóra szálltunk. Szerencsétlenségünkre a tenger igen háborgott, és a tengerszoros táncoló hullámai szörnyen dobálták hajónkat. Az elsüllyedés veszélye fenyegetett bennünket. A kapitány egyszer csak odajött hozzám és így szólt:
- Van itt valaki a hajón, akinek nem szabadna itt lennie, ezért olyan haragosak a tenger istenei.
Erre én így feleltem:
- Márpedig, ha ez így van és épségben akarjuk elérni a szigetet, meg kell találnunk, hogy ki az. Ám hogyan deríthetjük ezt ki?
A kapitány így felelt:
- Mindenki vegye le a kiskabátját és dobja a tengerbe. Akinek kiskabátja fenn marad a víz felszínén, annak jelenléte ellen nincs kifogása az isteneknek, akié azonban elsüllyed, az okozza mindannyiunk vesztét.
Elsőnek húztam le kiskabátomat, és hajítottam a tengerbe. A kabát nem süllyedt el. Hamarosan a többi utas is követte példámat, de minden kabát fenn maradt a víz felszínén. Utoljára feleségemre került a sor. Bedobta kabátját a tengerbe, és az nagy rémületemre... nyomban eltűnt a hullámok mélyén. Szegény feleségem abban a szempillantásban habozás nélkül fejest ugrott a tengerbe. Tüstént el is tűnt szemünk elől. Ahogy elmerült, a szél ereje azonnal csökkent, és nemsokára szélcsendben, biztonságban a szigeten értünk partot. Feleségem az életét áldozta fel, hogy társaimmal megmeneküljünk. Egy szó, mint száz, feladatomat a szigeten elvégeztem, és ezután gyakran előléptettek. Ám minden sikeremet csakúgy, mint életemet, feleségemnek köszönhetem. Kérdem hát, melyikőtök sértené meg egy ilyen feleség emlékét, és venne új asszonyt a helyébe?
A miniszterelnök könnybe lábadt szemmel mesélte el szomorú történetét. Maga a király is mélységesen megrendült a hallottakon, és az igaz, őszinte ragaszkodás is meghatotta. Egyetértően bólogatott, és így szólt:
- Nagyra becsülöm érzelmeidet, és helyesen teszed, ha nem nősülsz meg újra!
A király ezután a belügyminiszter felé fordult, és kérte, mivel most rajta a sor, ő is mondja el történetét. Erre az a következő történetet adta elő:
- Még fiatal legény koromban nősültem én is. Egyszer szörnyű szerencsétlenség történt velem. Politikai ellenfeleim hamis vádat koholtak ellenem; a vizsgálat során bűnösnek találtak, és egy távoli vidékre küldtek száműzetésbe. Amikor búcsút vettem feleségemtől, könnyezve kérdezte:
- És mikor látlak újra?
Száműzetésem időtartamát nem határozták meg pontosan, így hát én kitérő választ adtam.
- Visszatérek, mihelyt két tojás egyenesem megáll egymáson. - Ezzel én azt akartam kifejezésre juttatni, kíméletes formában, hogy nem remélek már többé visszatérést, és hogy száműzetésem, szinte biztosan, életem végéig tart.
Feleségem szó szerint értette, amit hallott, és attól a perctől kezdve, hogy elhagytam a házat, éjt nappallá téve, azon igyekezett, hogy két tojást egyenesen megállítson egymáson. Minden egyéb elfoglaltságát elhanyagolta emiatt. Nem fordított gondot arra, hogy, mint azelőtt, szép ruhákban járjon, sőt azzal sem törődött, hogy rendes ételt főzzön magának, vagy akár, hogy a házat rendbe szedje valamennyire. Jegy idő múlva barát, rokon, majd még az összes szomszéd is elpártolt tőle, látván, hogy mit csinál. Teljesen magára hagyták. Majdnem megőrült, belezavarodott a kétségbeesésbe, úgyhogy senki sem tudott vele szót érteni.
Öt év múlt el így, amikor egy holdfényes éjjel arra járt a titkos királyi megbízott, mivel szokásos esti körsétája Szöul városán át vezetett. Elhaladt a házam előtt, amely akkorra már félig romokban hevert, és nádteteje már-már leomlott. Meglepődve hallotta egy asszony kiáltozását a ház belsejéből. "Mintha valami különös zengése lenne ennek a kiáltó hangnak" - gondolta magában. Odament a házhoz, s bekukucskált az egyik ablak rongyos papírján. Meglátta benn a feleségemet, amint boldogan tapsol, és felszabadultan kacag, miközben szemét a földre szegezi. Erre a királyi megbízott belépett a házba, és megszidta feleségemet:
- Nem szabad éjszaka így hahotázni! Miért nevetsz így? Miért tapsolsz? Ugyancsak boldognak látszol ma éjjel! De mondd csak, mit akar jelenteni ez a két tojás a földön?
Feleségem ránézett, és sugárzó boldogsággal így felelt:
- Uram! Egy pillanattal ezelőtt még egymáson állott a két tojás. Már öt éve próbálom ezt elérni, mindhiába. De ma éjjel sikerült! A férjem most már bizonyára haza fog jönni!
A tanácsos e szavakra zavarba jött, és magyarázatot kért. Feleségem elmondott neki töviről hegyire mindent: elbeszélte neki a velem történteket, a hamis vádat, sőt idézte azokat a szavakat is, amelyeket én elutazásom előtt mondtam neki. A tanácsos mélységesen meghatódott fáradhatatlan buzgóságán és hűségén, szörnyűséges nyomorán, kétségbeejtő helyzetén. Azonnal az uralkodó elé ment, és olyan szívhez szólóan mondta el neki a hallottakat, hogy a király véget vetett számkivetésemnek.
A király örült, hogy visszaadhatta szabadságomat, így hát nemsokára hazatértem. Feleségem már várt rám a házunk kapujában, és boldogság ragyogott az arcán. Ám abban a szempillantásban, hogy szemét rám vetette, eszméletlenül esett össze, és nem is kelt többé életre. Ó, a szegény asszony! Lelkét adta azért, hogy egy csoda megvalósuljon, és ez sikerült is neki, viszont egészsége tönkrement. Annyira legyengült, hogy nem bírta el a viszontlátás örömét. Mindmáig adósa vagyok azért, amit értem tett. Uramkirályom, hogyan tudnám emlékét úgy megbántani, hogy más nővel éljek együtt boldog házasságban?
A belügyminiszternek könny csordult a szeméből, a miniszterelnök is sírt, a király pedig megértette, hogy miért nem nősült újra a belügyminiszter.
Most az oktatásügyi miniszterre került a sor, és ő is elmondta történetét:
- Én szintén fiatal koromban nősültem. Az esküvői szertartás befejezése után az apósom házában a szobámba vonultam vissza, és vártam, hogy bevezetik ifjú feleségemet. Nagyon fiatal és félénk voltam, ezért a szoba egyik sarkában ültem, háttal az ajtónak. Kisvártatva nyílt az ajtó, és anyja bevezette őt, de én nem mertem megfordulni, ránézni, de még szólni sem mertem hozzá.
Így üldögéltünk egy darabig, azután menyasszonyom odajött, és meghúzta a kabátujjamat. Én megdöbbentem merészségén, azon, hogy ő tesz kezdeményező lépést, amit egy ártatlan szűz leány sohasem tenne. Felugrottam, kirohantam a házból, és mezítláb futottam egészen szüleim házáig.
A történtek után egy templomba utaztam el, messze a hegyek közé, és a szent könyvek tanulmányozásának szenteltem időmet, minden mást feledve. Néhány évig ott maradtam, majd letettem a felsőfokú állami vizsgát. Ezután neveztek ki elöljárónak a Gjang-szi tartománybeli Namjangba.
Gyaloghintón indultam el hivatalhelyemre, sok kísérőm társaságában, zenekar hangjai mellett. A Suvonból Namjangba vezető úton egy nagy falu mellett haladtunk el. Kísérőim egyike megkért, szálljak le a hordszékből, és imádkozzam egy keveset az előtt a kísértetjárta ház előtt, amelyik ott áll - már-már romokban -, a falu közepén. Elmondta azt is, hogy milyen balszerencse éri azokat az utasokat, akik vonakodnak elmondani itt egy rövid fohászt. Sok-sok évvel ezelőtt - magyarázta - e ház gazdájának leánya férjhez ment egy fiatal emberhez. Az ifjú férj elrohant, és elhagyta őt esküvője éjszakáján. A leány azóta is itt fekszik, ebben a házban, nyitott szemekkel, ugyanabban a szobában, melyben férje egykor magára hagyta.
Leszálltam hát, és elsétáltam a házig. Ahogy odaértem, és megláttam a névtáblát az ajtó mellett, hirtelen az az érzésem támadt, mintha nem először járnék e helyen. Majd rádöbbentem, hogy ez volt az a ház, ahol én annak idején házasságot kötöttem. Behatoltam a házba a kapun keresztül, de halott házat találtam. Sehol semmi mozgás, sehol semmi élet! Menyasszonyom meghalt, és később szülei is belehaltak a bánatukba. Évek óta nem járt itt senki, még a küszöböt sem lépte át. Bementem végül abba a szobába is, ahol mint vőlegény várakoztam annak idején menyasszonyomra, és ott találtam őt fekve, testét nem kezdte ki a bomlás! Merev, tágra nyílt, neheztelő szemmel nézett. Ott döbbentem rá, hogy hibát követhettem el. Odamentem, leültem arra a helyre, ahol esküvőm éjszakáján ültem. Hirtelen úgy éreztem, mintha valaki meghúzta volna a kabátom ujját. Ez pedig lehetetlen. Egy halott ilyesmit nem tehet. Megfordultam, és ránéztem, nem mozdult-e meg. Ugyanúgy feküdt ott, mint az előbb. Körülnéztem a szobában, és láttam, hogy egy finom díszítésű réztányér áll egy faládán ; az alá csúszott a kabátujjam, ahogy megmozdultam. Amint újra meg újra mozdultam, az a tányér újra meg újra megrántotta kabátujjamat.
Ekkor döbbentem rá, hogy mekkorát vétkeztem esküvőm éjszakáján, és keserűen megbántam elhamarkodott tettemet. Kinyújtottam a kezem, hogy gyengéden megérintsem a szemét. Abban a pillanatban, hogy hozzáértem, teste fehér hamuvá porlott szét.
Ritka szépségű, szemérmetes és tisztességes leány volt, és meggondolatlanságom miatt veszítettem el. Ekkor elhatároztam, hogy a jövőben kétszer is ellenőrzöm minden gyors, elhamarkodottnak tetsző cselekedetemet. Így értem el azt az állást, amelyet most is betöltök. Sikeremet valójában feleségemnek köszönhetem. Hogyan feledhetném el tisztaságát és ártatlanságát? Megérted ugye most már, felséges uram, hogy miért nem nősültem meg újra!
A király meghallgatta a történetet, elgondolkozott rajta, majd így szólt:
- Mindhármatok sorsa rendkívüli, és ezek az élmények tettek benneteket nagy emberré. Büszke vagyok rá, hogy ilyen nemes és bölcs minisztereim vannak, akik nemcsak hozzám hűek, de hűséggel végzik országos feladataikat is.


AZ ÉMILLÉ-HARANG

Észak-Gjang-száng tartomány Gjangcsu nevű helységében állt egy Bong-dak-szá nevű buddhista templom, amelynek nagy harangját Bong-dak-szá harangnak hívták, de a nép ajkán hosszú időn keresztül, mind a mai napig, mint Émillé-harang maradt fenn a neve.
Annak, hogy miért nevezik ezt a harangot Émillé-harangnak, nagyon szomorú a története.
A Szilla-korabeli Gjang-dak király, apja, Szang-dak király emlékének megörökítésére, jó buddhistaként hatalmas sárgaréz harang öntéséhez fogott, amelynek hangját hallja Gjangcsu helység minden lakosa. Gjang-dak király azonban a munka kezdetekor meghalt. Fia, Hjé-kong király, apja akaratát tisztelve, folytatta a munkát.
Mivel a harang túlságosan nagy volt, az udvari kincstár kimerült.
Ezért a király megparancsolta, hogy a Buddha tiszteletére bemutatandó szertartásokra az egész lakosságnak, minden egyes családnak adóznia kell vagyonából, s a parancsnak Gjangcsu minden lakosa köteles engedelmeskedni.
A Bong-dak-szá-i szerzetesek a király parancsára, tarisznyával a vállukon házról házra jártak, s gyűjtötték az adományokat, pénzt, rizst, vasból készült tárgyakat.
A lakosság adományaiból tizenkétezer günös* nagy harangot öntöttek.
Amint a harang elkészült, a szillai lakosok ünneplőruhájukat magukra öltve, Hjé-kong király vezetésével összegyűltek a szertartásra, amelyet a Bong-dak-szá harang felavatása alkalmából rendeztek.
Az a mester, aki a Bong-dak-szá harang öntését irányította, a jól végzett munka tudatában büszkén és erőteljesen lendítette meg a tehénfej nagyságú harangnyelvet, és kondította meg a harangot. De miért, miért nem, a várt csengő-zengő hang helyett a harangból csupán fülsértő, rekedt zörej hallatszott, akárcsak valami nagy, repedt cseréphordóból.
A hamis hangú harangot öntő mesterek, a kudarctól megdöbbenve, ettől a perctől fogva éjjel-nappal együtt voltak, s azon tanakodtak, nagy aggodalommal, hogy mitévők legyenek.
Bong-dak-szá főpapjának pedig a szemére nem jött álom. A kudarcban száz év munkájának eredménytelenségét látta.
Egyik éjjel Bong-dak-szá főpapja álmot látott. Álmában egy fehér hajú aggastyán jelent meg előtte. A főpap megijedt.
- Ki vagy, uram? - kérdezte reszkető hangon.
- Én vagyok a templom védő szelleme. Aljas dolgot követtetek el, becsaptatok engem!
- Tisztelt védőszellem, szánjuk-bánjuk bűnünket, de kérlek, mondd meg, mit vétettünk? - hajlongott ájtatosan a főpap.
- Nem mást, mint azt, hogy egy halandó megtagadta a hálaadó szertartás kötelességét.
- Bocsánatodat kérjük, védőszellem! De áruld el, ki volt az az elvetemült? - kérdezte felháborodva a főpap, és összeráncolta homlokát.
- A bűnös lélek nem más, mint az az özvegy túl a tavon, akinek néhány nappal ezelőtt hunyt el a férje - szólt a fehér hajú aggastyán, és eltűnt.
Amikor felébredt álmából, a főpap testéről patakzott a veríték, és késlekedés nélkül összehívta a bong-dak-szái szerzeteseket, és részletesen, elejétől a végéig elmesélte nekik az álmát, és vallatóra fogta azt a szerzetest, aki a tavon túl gyűjtögette az adományokat.
Valóban történt egy ilyen eset, ismerte el az arrafelé gyűjtögető szerzetes.
Amikor a bong-dak-szái szerzetesek házról házra jártak egyetlen helyet sem hagytak ki, gyűjtötték az adományokat a harang elkészítéséhez.
Még az olyan szegény házakból is vittek valamit, ahol az aznapi betevő falat is hiányzott.
Az egyik háznál, amikor a gazdát keresték, egy fiatalasszony nyitott ajtót, kisgyermekkel a karján.
- Azért jöttem, hogy adományokat gyűjtsek a bong-dak-szái nagyharang költségeire - szólt a szerzetes az egy helyben álló fiatalasszonyhoz.
- Elhiszem, amit mondasz, de mit tudnék én adni, mikor semmim sincs... És ha mindenképpen adnom kellene, másom nincs, hát ezt a csöppséget adjam?... - mutatott az asszony édesen mosolygó kicsinyére.
- Ne tréfálj, inkább adj valamit. Ha nem adsz, Buddha meg is büntethet.
- Úgy? Állok elébe! Még jobban megbüntethet, mint amennyire már megbüntetett? Ó, ha mindenképpen adnom is kell, mit csináljak, ha ezen a kisgyermeken kívül semmim sincs? - kérdezte az asszony, és bement a házba, otthagyva a szerzetest.
Így mesélte el a szerzetes, a főpap előtt térden állva, a történteket.
A főpap, miután meghallgatta a szerzetes elbeszélését, kiadta a parancsot, hogy azt a kisgyereket azonnal hozzák el, és testét olvasszák bele a Bong-dak-szá harangba; a királynak pedig szóról szóra elmondta, hogy mi történt.
A fiatal szerzetes, amint hajnalodott, sietve a fiatalasszonyhoz indult.
- Nagy baj van! Nyisd ki az ajtót! - szólalt meg odakinn a szerzetes sürgető hangon, s a fiatalasszony, mit sem sejtve, kinyitotta az ajtót.
- Ide figyelj, a kisgyereket ide kell adnod! Ez a király parancsa!
- Mit beszélsz? Mit akarsz ezzel a gyerekkel?
A fiatalasszony, aki hirtelen nagyon megijedt, heves mozdulattal a keblére szorította a szelíden alvó, szuszogó kisgyermekét.
- Úgy látszik, a mindenható Buddha meghallotta, amit néhány napja mondtál, hogy a Bong-dak-szá harang készítéséhez csak ezt a kisgyereket tudod odaadni. Amikor a harangot megkondították, olyan hangot adott, mint egy repedt cserépedény, vagyis ha ezt a kisgyereket bele nem olvasztjuk a harangba, soha nem ad tisztán csengő hangot!
- Ne beszélj így! Ez a kisgyerek az enyém, az én egyetlen drága kis fiam. Rögvest takarodj innen!
A fiatalasszony arca elhalványodott, és még erősebben szorította magához kisgyermekét.
- A király parancsa! Buddha rendelése! - szólt a fiatal szerzetes, és mindenképpen azon igyekezett, hogy elragadja a fiatalasszony kebléről a kisgyermeket.
- Te gazember! Te kutyafajzat! Te ördögteremtette! Amit én akkor mondtam, az tréfa volt. Hogy is adnám oda az én gyermekem! Hogy még egy gazfickó elrabolja! - A fiatalasszony minden erejét összeszedte, és amennyire csak tőle tellett, azon igyekezett, hogy el ne ragadják tőle kisgyermekét. De a szerzetes erősebb volt, és amikor az asszony elesett, a szerzetes elragadta tőle a kisgyermeket.
- Te tolvaj! Mi bűne van ennek a kisgyereknek? Add vissza a gyerekem! A kisgyerekem!
A szerzetes egy pillantást sem vetett a gyermekétől megfosztott, utána futó, fájdalmában őrjöngő fiatalasszonyra, hanem a kisgyermekkel a hóna alatt egy szempillantás alatt eltűnt a hegy mögött.
A szerzetesek ezután széjjelzúzták és egy vasüstbe tették a hamis hangú harangot. És mikor a megolvadt fém fortyogni kezdett, az üstbe vetették a tehetetlen kisgyermeket.
Amikor elkészült a Bong-dak-szá harang, ráakasztották a nagy gerendára, és mint először, összesereglett a király és az egész nép, hogy hallja az első harangütést.
De mi történik, mi nem?
A Bong-dak-szá sárgaréz harang, amelynek zengő "tang"-hangot kellett volna adnia, egyre azt zúgta: "É-mil-lé"! A megdöbbent emberek még egyszer megkondították a harangot, de ugyanúgy, mint az előbb, É-mil-lé-t zúgott, és a szomorú hang elhallatszott Gjang-dzsu minden részébe.
Ettől fogva reggel és este, amikor megkondítják a Bong-dak-szá harangot, azt zúgja, hogy É-mil-lé!, É-mil-lé!
És az "É-mil-lé", egy szegény kisgyermek fájdalmas jajszava, azt jelenti, hogy "Anyám miatt tették ezt velem!"


A RIZSLEPÉNYT EVŐ BUDDHA

Volt egyszer egy szegény legény, aki más hajlék híján egy elhagyott kolostor zugában élt.
Egy reggel, amikor a legény száraz gallyat gyűjtött a hegy tövében, ismeretlen asszonyt pillantott meg, aki fateknővel a fején kaptatott a hegyi ösvényen.
A legény nagy hirtelen egy Buddha szobor mögé rejtőzött, és onnan figyelte az asszonyt.
A gazdagon öltözött asszony lerakta a fején cipelt teknőt, egy csomó rizslepényt tett a Buddha szobor elé, majd mélyen meghajolt, és így esedezett:
- Könyörgök hozzád, mindenható Buddha! Magtárunkban ott dohosodik a rizs, pénzes ládánkban megrozsdásodik a pénz, mégis olyan nagy a mi aggodalmunk, mint a The-szán,* mert nem találunk férjet egyetlen lányunknak. Kérve kérlek, adj lányomnak rangos családból való, tehetős, eszes vőlegényt. Hallgasd meg a kérésem, mindenható Buddha!
A legény, az asszony könyörgését hallva, alig tudta visszafojtani kitörő nevetését, s mivel mindenekelőtt attól tartott, hogy hangosat kordul a gyomra, hamarjában elemelte a rizslepényeket, és jóízűen megette.
A gazdag házból való asszony egy idő múlva körülnézett, s nem tudott hová lenni a csodálkozástól.
A rizslepény eltűnt az utolsó szálig!
- Ez igazán különös! Úgy látszik, a mindenható Buddha meghallgatja a kérésem, ha megette a rizslepényeket - suttogta az asszony, és elégedett ábrázattal hagyta el a kolostort.
A gazdag ház asszonya másnap, harmadnap is hozott rizslepényt magával, s könyörgött Buddhához. Az éhes legény mindannyiszor telerakta bendőjét.
Telt-múlt az idő, és egy napon, vagy fél hónap múlva, a gazdag asszony, imáját befejezve, keserűen panaszkodott:
- Úgy látszik, a mindenható Buddha is tud könyörtelen lenni! A rizslepényt nem utasítja el, a kérésemet viszont nem hallgatja meg.
Ekkor a legény gondolt egyet, és mély hangon megszólalt a Buddha szobor mögött:
- Miféle meggondolatlan beszéd ez? Egy hónapja sincs, hogy ide jársz imádkozni, s máris a kérésed teljesítését hiányolod? Valóban kapzsi teremtés vagy!
A gazdag asszony, aki ijedtében majd elájult, és maga is túlzottnak tartotta panaszát, így szólt könyörögve:
- Szánom-bánom bűnömet, nem cselekedtem helyesen. Csak még ez egyszer kérek bocsánatot! - s oly mélyen hajtotta meg magát, hogy az orra csaknem a földet súrolta.
A legény ekkor feddő hangon újra megszólalt:
- Hallgasd, amit mondok! Úgy tudom, sokat ütlegelted a szegény emberek hátát, és úgy gyűjtötted pénzedet és vagyonodat, s még azt várod, hogy néhány rizslepényért jó vőt szerezzek? Micsoda zsugori lélek vagy!
Buddha szavait hallva, az asszony így gondolkozott:
"Tyűha, azt hittem, hogy a mindenható Buddha csak akkor segít, ha rizslepényt kap! A mi házunk minden zuga tele van földi javakkal! Mivel vétettem a mindenható Buddha ellen, szigorú büntetésben lesz részem! Ezért ki kell őt engesztelnem áldozatokkal!"
Attól fogva a Buddha nemcsak rizslepényt kapott, hanem finomabbnál finomabb ételeket: disznócsülköt, frissen sült halat, ízes gyümölcsöket és olajban sült omlós, cukros süteményt.
Így telt el megint fél hónap, s akkor a legény így szólt a Buddha előtt térdeplő, imádkozó asszonyhoz:
- Hallgasd, amit mondok! Mivel látom, hogy kérésed szívből jön, én, a mindenható Buddha, segítek rajtad. Holnap reggel menj ki a folyó partjára, s egy nem éppen fiatal, horgászó legényt találsz ott. Ne is kérdezd, csak vidd magaddal, s add neki vagyonod felét és a lányodat! Ha megfogadod tanácsomat, házadba boldogság költözik. Ha nem engedelmeskedsz, megbüntetlek!
Az asszony vidáman, táncoló léptekkel tért vissza a faluba.
Másnap reggel a gazdag ház asszonya kiment néhány szolgájával a folyó partjára, és ott egy nem éppen fiatal, horgászó legényt pillantott meg. Se szó, se beszéd, magával vitte, és menten nagy lakodalmat csapott annak rendje, s módja szerint. Buddha tanácsára a legénynek adta fele vagyonát is.
Így házasodott meg a szegény legény, aki más hajlék híján egy elhagyott kolostor zugában élt.
Az újdonsült anyós, aki a turpisságot nem is sejtette, jártában-keltében egyre azt hajtogatta, nagy kevélyen dicsekedve:
- Tudjátok, milyen ember a mi vejünk? Olyan, akit a mindenható Buddha küldött az égből!


A SÁMÁN ÉS A FIÚ

Élt egyszer egy sámán, aki ravaszságban, hazugságban és csalásban mindenkin túltett.
Míg a többi sámántól csupán annyi tellett, hogy a rossz szellemet elűzze, ez a sámán felfalta, és elpusztította őket.
- Mit ér, ha csak elűzik a rossz szellemeket? Ha életben maradnak, bármikor előjöhetnek! Ezért én összerágom, és felfalom őket. Ha a gyomromba jut egy rossz szellem, menten elpusztul!
A ravasz sámán azzal dicsekedett, hogy azért képes ilyen csodás dolgot véghezvinni, mert "tisztelt uram"-nak szólította a Föld Szellemkirályának veséjét, melyet megevett.
Ez a sámán, valahányszor elment valamelyik házhoz szertartást tartani, először varázsigéket mormolt egy ideig, aztán énekelt, és táncolt, majd miután mindezeket a ceremóniákat elvégezte, kést rántott elő, és az egész házat végigkutatta, hogy a rossz szellemet megtalálja. Eközben vagy a kerítés tövéből, vagy a fal aljából, vagy valamilyen szögletből egy vörös papírdarabot rántott elő. Ebben a vörös papírban lakozott a rossz szellem.
A sámán a papírdarabot egy ideig a markában tartotta, varázsszavakat mormolt, majd fura hangokat hallatva, a papírból apró, ember formájú vöröses tárgyat vett elő. Ez a vöröses figura volt a gonosz szellem.
Ilyenkor a sámán ezt kiáltozta:
- Halljad szavaim, te elvetemedett, kóborló rossz szellem! Úgyis keserű ez a földi élet, ne kínozd még te is a jóravaló emberek életét! Szokga-csalli, vanga-csalli,* tüstént semmisülj meg az én gyomromban!
Ezzel bekapta a "rossz szellem"-et, és megette.
A csodálatot keltő szellemidézésnek nagy híre támadt mindenfelé.
- A sámán felfalja a gonosz szellemet!
- A rossz szellem nem akart elpusztulni, és hangosan sírt!
- A sámán elpusztította rossz szellemet, mire az egész ház népe megkönnyebbült!
Az ilyenfajta szóbeszédek csak növelték a sámán tekintélyét.
Egy nyáron, mikor Pák Csám Csiék egyetlen leánya hirtelen megbetegedett, és már jóformán a halálán volt, valaki azt ajánlotta, hozzák el a csodatevő sámánt, és próbálják megidézni a rossz szellemet. Pák Csám Csi hajlott a szóra, és másnap magával hozta a sámánt.
Aznap este, hogy Pák Csám Csi a sámánt elhívta, Dori, Pák Csám Csiék fiatal kaszás legénye, aki szénával megrakodva érkezett haza a sötétség beálltakor, a ház mögött arra lett figyelmes, hogy egy ember görnyed az öreg fa alatt, és valamit a földbe temet. Dori óvatosan visszahúzódott, és ahogy jobban szemügyre vette, a guggoló emberben a sámánra ismert.
Dorinak furcsa ötlete támadt. Megvárta, amíg a sámán eltávozott, aztán lopva a fa alá surrant, és a fa gyökerei alól egy papírcsomagocskát kapart elő.
Dori a kezébe vette, és megnézte, mit talált, s látja, hogy a vörös papírban malátapépből gyúrt, ember formájú kis figura van.
Dori ekkor rájött a sámán turpisságára, elszántan megette a malátapépből gyúrt figurát, s helyette trágyából egy hasonló, ember formájú figurát gyúrt, becsomagolta a vörös papírba, majd a fa alá ment, és ugyanoda rejtette, ahol találta.
Másnap Pák Csám Csi házába beállított a sámán; egy ideig varázsigéket mondott fennhangon, aztán táncolt és énekelt, majd előrántott egy nagy kést, és hozzálátott a rossz szellem kereséséhez.
Akkorra már nagyszámú nézősereg gyűlt össze. Dori is a bámészkodók közé vegyült, és feszült figyelemmel nézte a sámán mozdulatait.
A sámán hirtelen, mint amikor a szél meglebbenti a hosszú szoknya alját, ide-oda futkosott, és a ház mögött álló nagy fa alá szaladt.
- Gyere elő, te elvetemedett gonosz szellem! A fa szelleme nem fogad be többé téged! - kiáltozta nagy hangon, s a földből egy vörös papírdarabot kapart ki, a papírból pedig apró, ember alakú figurát vett elő, és elmondta a szelleműző varázsszavakat:
- Szokga-csalli, vanga-csalli, tüstént semmisülj meg az én gyomromban!
Szájába vette a figurát, és fogát csattogtatva, beleharapott.
De nagy öklendezés közben azon nyomban kiköpte, amit a szájába vett. A közelben álló emberek orrát trágyaszag csapta meg.
Ekkor előállt Dori, és ráförmedt:
- Én ettem meg a malátapépből gyúrt rossz szellemet! Te pedig edd meg a trágyából gyúrtat!
Aztán megköszörülte torkát, s elejétől a végéig elmesélte mindazt, amit előző este látott.
A sámán pedig úgy elillant onnan, mint egy pórul járt patkány, azóta sincsen se híre, se hamva.


TÖK-TÁBORNOK

Élt egyszer réges-régen egy igen gazdag ember. Felesége is volt, egy szem fia is volt. Ez a fiú arról volt nevezetes, hogy farkasétvággyal evett meg mindent, amit eléje tettek. Ám egy ételt a rajongásig szeretett: a tököt. Szülei szinte az egész ország töktermését megszerezték neki. Minden földjüket tökkel vetették be, de ez nem volt elég, emellett még nagy mennyiségben vásároltak is tököt a szomszédoktól, sőt még a piacon is. Otthon azután mindenféle módon készítették el. Sütöttek töksüteményt, meg töklepényt, főztek töklevest és tökkását fiuknak, aki hovatovább már meg sem evett más ételt, csak a tököt. Egy ültő helyében meg tudott enni egy nagy szalmásszekérre valót, de azután még panaszkodott is, hogy éhes.
Szülei akkora vagyont költöttek el táplálására, hogy a végén tönkrementek. De még ennél is nagyobb baj volt az, hogy egy-egy tök megevése után olyan gyakran és olyan nagyokat szellentett a gyerek, hogy végül a falubeliek megsokallták, és nem tűrték meg őt tovább a közelükben. Torkig voltak a szaggal meg a szellentő hanggal is. Elűzték hát a faluból.
Faluról falura vándorolt, tököt koldulva. Akik még nem hallották hírét, gyakran adtak neki munkát, mert jól megtermett legény volt, és erősnek látszott. Munkájáért sohasem kért pénzt, hanem mindig csak tököt. Ám néhány napon belül mindenünnen elbocsátották, amikor gazdái rájöttek, hogy mennyire piszkos és falánk.
Egyszer azután egy nagy buddhista templomhoz ért a hegyek között. Igen híres és gazdag templom volt, sok pappal. Egyetlen bánatuk az volt, hogy egy rettenetes rablóbanda fosztogatott a környéken, főnökükkel, a szőrös Canggal, aki őket is gyakran megtámadta. Maga Cang, álruhába öltözve rendszerint közönséges zarándokként érkezett a templomhoz, és miután mindent kikémlelt, eltávozott. Azután éjszaka már könnyen odavezette bandáját, hogy elrabolják mindazt az értéket, ami csak a kezük ügyébe került.
Amikor a főpap megpillantotta a hatalmas, tagbaszakadt tökevőt a templom kapujában, odament hozzá, és örömmel üdvözölte. Azt gondolta, hogy ez az óriás termetű idegen majd elbánik a rablókkal. Bevezette a templomba, udvariasan meghajolt előtte, majd megkérdezte, mi a kedvenc étele:
- Erős embernek látszol, uram, bizonyára, jó étvággyal eszel. De mégis, mi a kedvenc ételed, és mennyit eszel meg belőle?
- Én semmi mást meg nem eszem, csak a tököt! - válaszolta a falánk tökevő. - A legjobban tennéd, ha mindjárt annyit főzetsz, amennyit csak tudsz, mindenesetre legalább egy kondérra valót!
Nem sokkal ezután a templom papjai megvendégelték őt egy kondérra való tökkásával. Azután egy másik kondér is előkerült, ez meg töksüteménnyel volt tele. Miután így jóllakatták, megkérték, hogy segítsen majd nekik, ha esetleg rablók támadnának rájuk az éjszaka.
Este a rablók főnöke eljött a templomba. Amikor meglátta a készülődő töklakomát, egy paptól megkérdezte:
- Mondd csak, valami összejövetel van ma este nálatok?
- Hát persze! Tök-tábornok érkezett meg!
- No és mennyi katonája van ennek a tábornoknak?
- Egymaga jött, de az egész kondér tököt megeszi!
A rablóvezér igen meghökkent e beszéd hallatára, és elhatározta, hogy elbújik az éjszaka valahol a templom környékén, hátha közelebbről is szemügyre veheti ezt a rettegett tábornokot. Ám a papok észrevették, hogy ott ólálkodik a rablóvezér, és jelentették a főpapnak. A főpap erre nyomban a Tök-tábornokhoz sietett, és elmondta, hogy baj van: a rablóvezér itt ólálkodik az épületek között, sőt most is éppen itt van az egyik helyiségben. Erre a tábornok meghagyta a papoknak, hogy éjfélkor dobokat, meg bőröket helyezzenek el a templom mindegyik sarkában, és minden világosságot oltsanak ki. Ezalatt a rablóvezér csapata lassan gyülekezett kinn a templom körül, és megkísérelte a betörést. Ám hirtelen fülsiketítő durrogás hangzott az éjszakában, mennydörgéshez volt hasonlatos. A levegő ugyanekkor megtelt elviselhetetlen bűzzel. Nem történt semmi különös, csak Tök-tábornok szellentett egyet. Ezután erős szélvihar támadt, amely ledöntötte a templomot körülfogó magas téglafalat. A rablóvezér menekülni próbált rémületében, de bármerre fordult, mindenütt dobosokkal találta magát szembe, akik csapatjuk élén jöttek felé. Végül elnyerte büntetését, megölték, és emberei is halálukat lelték a leomló védőfal alatt.
A Tök-tábornokhoz sietett ekkor a főpap, köszönetet mondott szolgálataiért, és arra kérte, maradjon a templomban, éljen ott velük, ameddig csak akar, akár élete végéig is. Ott is maradt jó néhány esztendeig, miközben annyi tököt ehetett, amennyi csak jólesett neki. Hogy ellássák elegendő tökkel, a hálás papok minden esztendőben tökmaggal vetették be a templom földjének nagy részét.
Amikor már igen megöregedett, egyszer a templom közelében lakó gazdag család három fia kopogtatott be hozzá. Segítségül hívták egy fehér tigris ellen, aki megölte apjukat. Egy alkalommal el is ment házukhoz, ahol rögtön megvendégelték különféle finom tökcsemegével. Mindezért csak azt kérték cserébe, hogy szellentsen egy nagyot, egyetlenegyszer.
Délután a család három fia előrántotta fegyverét, és így kiáltott:
- Gyere elő, és harcolj meg velünk, fehér tigris!
Azon nyomban meg is jelent egy icike-picike tigris, egy patkánynál nem nagyobb. Fehér volt a szőre mindenütt. Valamennyien harcra készen ugrottak elő.
Az öreg Tök-tábornok kikukucskált az ablakot borító olajospapír hasadékán, hogy lássa, mi történik odakint. Igen elrémült attól, amit látott, és ájultan esett össze. Amint elzuhant, jókorát szellentett, és fülsiketítő dörrenés rázta meg a levegőt. A fehér tigris megbénult a váratlan zajtól, és különösen, a borzalmas bűztől. Menekülni próbált, de beleakadt a kerítés karóiba, amelyek összeszurkálták, és halálra sebezték!
Amikor a három fiatalember bement a szobába, holtan találták ott a szegény öreget. Nagyon elszomorodtak, és gondoskodtak illő temetésről. Három évig gyászolták, akárcsak saját édesapjukat.


UTÓSZÓ

A szájhagyomány szerint Koreát i. e. 2333-ban Dangun alapította, aki maga is félisten volt. Hvan Ung, az Ég királyának fia a földre jött, s miután megteremtette a folyókat, hegyeket, növényeket és állatokat, megígéri a medvének és a tigrisnek, hogy belőlük alkotja meg az embert, ha három hétig egy sötét barlangban maradnak, és teljesítik kérését. A tigris nem bírja elviselni a szigorú feltételeket, elszalad, a medve pedig hűen teljesíti Hvan Ung minden kívánságát. Amikor aztán a kiszabott idő elteltével megmozdul helyéről, gyönyörűséges leányt lát. Hvan Ung megszereti a leányt, s kettejük házasságából születik Dangun.
A legendától függetlenül a koreai félsziget kultúrája körülbelül ötezer éves, írásos adatok azonban csak időszámításunk kezdete óta tanúskodnak történetéről. A koreai törzsek valószínűleg a mai Mandzsúria területéről vándoroltak a félszigetre. Már az i. e. évezredben jelentős kultúrát teremtettek a kínai birodalmon belül. Ez a kínai kultúrában való gyökerezés a fejlődés későbbi vonalát is meghatározta, és mindenkor sokkal erősebb, semhogy attól teljesen elszakadhatott volna, még ha az ország meg is teremtette politikai függetlenségét. A történelem során Korea hosszú ideig volt Kína, Mongólia és Japán vazallus állama, ami megakadályozta töretlen fejlődését.
Időszámításunk kezdetén Korea területén fejlett, központosított állam jött létre. A különböző törzsek közül kiemelkedő három dinasztia: Kogurja, Pekce és Szilla az utóbbi fennhatósága alatt egyesült. Szilla uralma nagyarányú gazdasági és kulturális felvirágzást eredményez. A föld a király tulajdona, amit osztásföldek formájában adtak ki megművelésre, nemeseknek és hivatalnokoknak tíz-húszszorta akkorát, mint a parasztoknak. A földet a függő helyzetben levő parasztok és rabszolgák művelik. A parasztok földhasználat fejében adót fizetnek terményben, és robotmunkát kötelesek végezni. Az adók egy részét a hivatalnokok között osztották fel, és ez a jól megszervezett hivatalnokrendszer mindenben támogatta az uralkodót. A Szilla-dinasztia virágzása a VII-IX. századra tehető, ez a korai, fejlett államforma adott példát a kelet-ázsiai szigetvilágnak a kínai mandarinizmus elterjedéséhez, az állam kialakításához, amely az ázsiai típusú termelési módon alapul. A Szilla-dinasztia uralmának első felében Korea hivatalosan felveszi a buddhizmust - átmenetileg háttérbe szorítva a konfucianizmust -, a buddhista kolostorok, bekapcsolódva az állam életébe, kereskedelmi gócpontok lesznek. A kor gazdagságát számos buddhista templom, síremlék, pagoda mutatja, és Korea ezt a vallást is közvetíti Japán felé. Létrejött a sajátos buddhista irodalom, amely még sokban kapcsolódik a kínai klasszikus irodalomhoz, és természetesen kínai nyelven születik minden alkotás. A VII. században kialakított koreai ábécé, az idu is a kínai írásjel-rendszeren alapszik, bár követi a koreai nyelvi sajátosságokat.
A kulturális fejlődés a következő századokban folytatódik, de a Szilla-birodalom egyre inkább gyengül, a fényűzés, a pompa növeli a parasztság terhét, és mind gyakoribbak a felkelések. A buddhista papság is támogatja az államellenes megmozdulásokat, mert érdeke megnagyobbítani az egyházi földeket az állami birtok rovására, mindehhez hozzájárul, hogy a nemesek biztosítani akarják az osztásföldek öröklési jogát, és ezért tiltakoznak a központi hatalom ellen.
A X. században megalakult Korja királyság (Korea mai neve is e szóra utal) a fejlődés korábbi vonalát még jobban hangsúlyozza, és ezáltal sajátos távol-keleti központosított államhatalmat hoz létre. Korja korában a buddhizmus szerepe fokozódik, a kolostorok majdnem annyi földbirtokkal rendelkeznek, mint a nemesek. Hódító háborút viselnek. Mandzsúriáért, az ott lakó kitánok feletti győzelem jelentős esemény. A virágzó hatalmat Dzsingisz kán támadásai egy időre visszavetik. A néhány évszázados mongol uralom hatása gazdasági és kulturális téren felismerhető.
A Li-dinasztia a XV. században újra központosítja a hatalmat, de a gazdasági és kulturális nekilendülés nem eredményez lényeges társadalmi változást. A kereskedelem szerepe ugyan megnő, a kézművesség erőteljesebben kibontakozik, fejlettségét az építészet és más művészi alkotások is tanúsítják. Tudatosan törekszenek arra, hogy a távol-keleti pagodákat Koreában díszesebben, cikornyásabban, bonyolultabb tetőszerkezettel építsék. A díszítőművészet fejlődése azonban jól mutatja az egész fejlődés zsákutca-jellegét, bár kulturális téren számos jelentős eredményt éppen ebben az időben érnek el. 1403-ban - Gutenberg fellépését körülbelül ötven évvel megelőzve - ún. szóöntödé-t találtak fel, amely lehetővé teszi a mozgatható fémbetűkkel való könyv nyomtatást. A nyomtatás megkönnyítése végett Szecong király elrendeli a koreai fonetikus betűírásnak, az onmun-nak - az egyszerű emberek írása - kidolgozását. A koreai költészet ettől kezdve jobbára koreai nyelven születik, sőt az első nagy jelentőségű enciklopédikus gyűjtemény, 1445-ben, már koreai nyelvű. Ugyanekkor a történeti, asztronómiai, orvosi, filozófiai könyvek és regények inkább kínai nyelven készülnek, kínai hatást mutatnak; szerzőik vagy ott tanultak, vagy a kínai mintára szervezett tudományos és művészeti akadémiával működtek együtt. A Li-dinasztia négyszázéves fennállását csak a kínai Ming-dinasztia segítségével biztosította, a japán támadásokat csak közös erővel tudták visszaverni, de az ország 1910-ben mégis japán fennhatóság alá került. A második világháborúban Korea kettészakadt, és az egyesítésért három évig eredménytelenül küzdöttek.
Korea irodalmát az ázsiai típusú társadalom döntően meghatározta. A közösségi költészet évszázadokon át állandósult, a műköltészet csak primérebb fokon alakult ki. Valójában a folklór válik műköltészeti alkotássá, nemcsak elemeiben lesz része annak, hanem a népköltészet egész jellege él tovább az irodalmi alkotásokban. A Szilla-korabeli dalok már dalfüzérekként kerülnek feljegyzésre az ókori évkönyvekben, a VI. századbeli Heszonga a japán támadásokkal kapcsolatos hősdalokat őrzi, a Szodonjo néhány évvel későbben feljegyzett szatirikus dalgyűjtemény. A népdalokat tudatosan választják el a kínaiaktól, mert az utóbbiakat nem tartják hjangá-nak, hazai dalnak. A népköltészet gazdagságára és tudatos ismeretére vall, hogy már 888-ban önálló gyűjteményt állítanak össze, a Szamdemok-ot. A lírai dalok többsége szerelmi dal, külön csoportot alkotnak az asszonyi énekek - az elégikus panaszdalok - és a leánydalok, amelyek többnyire táncdalok. Ezekből a 3-4 soros dalokból keletkeztek a dalfüzérek, s ezeknek mintájára egy-egy tehetséges előadó, énekes elbeszélő költeményszerű dzan-t, legendá-t alkotott. Az epikus dalok recitatív előadásmódját követik más hagyományos szövegmondásnál, mesék előadásánál is.
A népköltészet iránti tisztelet és megbecsülés, amely a Szilla- és Korja-dinasztia uralmát jellemezte, később megszűnt, a Li-dinasztia megvetette, és mind erősebb szerepet adott a szongá-nak, a hivatalos, udvari költészetnek. Ennek ellenére sem csökken a jelentősége, s gazdagságára egy-egy korabeli gyűjtemény még inkább rávilágít. Terjedelmes népköltészeti gyűjtemény jelent meg 1493-ban, amelyben a már ismert dalcsoportokon kívül sámán bájoló imákat, varázsigéket, közmondásokat és tetemes meseanyagot is találunk. A műfajok összefonódása miatt nem könnyű egymástól függetlenül vizsgálni egyiket vagy másikat. A népi színjátszás pl. magában foglalja jószerivel az összes többit is. Kisebb, 4-5 tagú csoport éneklése, amit esetleg tánclépésekkel kísérnek, éppúgy lehet előadás tárgya, mint a sámán varázslásának eljátszása. Előadták ilyen alkalmakkor a meséket is, tündérmeséket és legendákat is, a helyi hősök csodás tetteit. A mesék ilyen jellegű hagyományozódását valószínűleg a századokkal későbbi forma is őrzi, ahol a dramatizálás elmarad ugyan, és az egész szöveget a hivatásos mesélő mondja, utánozva a különböző szereplők eltérő hanglejtését, mozdulatait. Az álarcos alakoskodó játékok csak távoli rokonai a kínai színjátékoknak, sokkal inkább rituális jellegűek, gyakran napfordulókhoz kapcsolódnak, termékenység-varázslással, termény-betakarítással fonódnak össze. Egy-egy téma különböző megjelenési formája a koreai népköltészet későbbi szakaszára is jellemző. A mesetémák sohasem csak mesei témák. A népköltészetnek ezt a természetes belső mozgását elősegítette az irodalmi hatás, amennyiben egy népi alkotás valamilyen költői feldolgozásban újra visszakerült a népköltészetbe: például a XVII. századbeli Csun Jan,* Szim Can, Hüng Bu legenda.
* Megjelent Csunjan szerelme címen az Európa Könyvkiadónál, 1958-ban.
A népköltészet és műköltészet összefonódása már a Szilla-dinasztia korában megkezdődött. A phegvan hivatalnoknak az volt a feladata, hogy összegyűjtse, kidolgozza, és megírja a népi szájhagyomány alapján az irodalmi alkotásokat, a phegvan szoszol-okat. Ezek a népköltészeten alapuló novellaszerű alkotások bizonyos vonatkozásban hasonlítanak az európai reneszánsz epikájához. A többségében vidám, tréfás anekdoták a mesekincsbe is beilleszkedtek.
A koreai mesekincs éppúgy tartalmaz állatmeséket, tündér- és novellameséket, tréfás történetet, szentekkel kapcsolatos legendákat, eredetmondákat, mint más nép népköltészete. A nemzeti sajátság csak ezen belül, részletkérdésekben jelentkezik, amit a szomszédos japán, kínai és mongol mesekinccsel való összevetés alapján lehet megállapítani. A legtöbb koreai mesekötetet európai szemléletű kutatók, utazók, sokszor nem szakemberek állították össze, akik vagy a mesék európai rokonságát keresték, vagy a távol-keleti kuriózumokat igyekeztek hangsúlyozni. Így, ha végleges képet nem is alkothatunk a koreai mesékről, azt megállapíthatjuk, hogy a távol-keleti mesekincsnek szerves része. Korea, Kína és Japán között, Mongólia szomszédságában, lényegében hasonló társadalmi szervezetben, velük állandó kereskedelmi és kulturális kapcsolatban, nem alkothatott egy teljesen eltérő népköltészetet. Bár Korea több vonatkozásban híd Kína és Japán között, mesekincse nem e két kultúra közötti átmenetet, közvetítő helyzetet mutatja, hanem sajátos arculatot. A rokonságot illetően megállapítható, hogy valamivel több szál köti a kínai mesékhez, mint a japánhoz, és jóval távolabb áll a mongoltól. Ez a rokonság azonban nem elsődlegesen genetikus kapcsolat eredménye, csak az elemző vizsgálat mutathatja meg, mennyiben a buddhizmus vetületeként jelentkezik a hasonlóság a kínai és koreai mesék között, továbbá, hogy a sámánhit és az animizmus miként ad hasonló színezetet egy-egy koreai, illetve mongol mesének.
A koreai nyelvhasználatban a meséket általában legendá-nak nevezik, ami nem azonos a folklórkutatásban használt típuskategóriával. Ez a megnevezés kifejezi azt is, hogy az alkotások sokkal közelebb állnak a valósághoz, az ábrázolásmód reálisabb igényű, mint a par exellence tündérmeséké vagy akár a novellameséké. A természetfeletti képességű hősök (pl. A mesetarisznya, A jelzőzászló, A hét fiútestvér című mesékben) is valóságosabbak, alakjuk inkább a furfangos mesehősökhöz hasonló. Természetesen a koreai meséknek erre a részére éppúgy jellemző az általános mesei sajátság, hogy a mese valamiféle idilli, harmonikus állapotot fejez ki, ahol a jó és az igazság győz, mintegy a hallgatóság "vigasztalására". A csodák, a véletlen fordulatok, a transzcendentális megoldások mindig a nép, az elesettek, a bajbajutottak igazát juttatják győzelemre, és ezáltal közvetve arról vallanak, hogy az igazság természetes úton nem valósulhat meg, másrészt pedig megszólaltatják a népnek azt a vágyát, meggyőződését, hogy az igazság egyszer, valami módon győzni fog. A népmesében a boldogság eléréséhez nélkülözhetetlen a csoda, a véletlen fordulat, a természetfeletti képesség. A reális világban nincs semmiféle megoldás egy-egy akadály leküzdéséhez; a védtelen embereket felfalja a tigris, ha csoda nem történik (A nap és a hold), az éhező család kenyér nélkül marad a nagy ünnepen is, ha a szellemek meg nem segítik (A csodás őrlőkő). Ez a természetfeletti segítség némely esetben egészen leegyszerűsödik passzív csodavárássá (A megálmodott királyság), az események puszta elszenvedésévé (Rózsa és Lótusz, a két nővér). Mindezek bizonyítják hogy a konfucianizmus is és buddhizmus is nyomot hagyott a népköltészetben. A természetfölöttinek ilyen jellegű megjelenítése azonban arra is vall, hogy a mesekincsben föllelhető világkép szűkebb, nem annyira változatos, mint a szomszédos népeké. Mindehhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy a túlvilág elképzelését a mese kialakulása és virágzása idején inkább az animizmus korlátozta, a természethez és a valósághoz való közelség meghatározza. Kevés a vallásos témájú mese, azok is főként trufák, amelyek a buddhista szerzetesek ballépéseit, ügyetlenségeit karikírozzák; a babona is ritkán kap szerepet. A természeti környezet pedig hangsúlyozottabb azért, mert minden fának, növénynek embernél hatalmasabb szelleme van, akikkel szemben nem lehetnek közömbösek, tisztelni, szeretni kell "őket", vagyis félni "tőlük", így a mesékből áradó természetszeretet vallásukból következően nagyobb, mint más keleti népeké, ahol a más vallás közvetettebbé, bonyolultabbá tette a naturális kapcsolatot.
A mesék ember-, illetve hősábrázolása is eltér a kínai vagy japán mesefelfogástól, alkotásmódtól; világosabban mutatja a kezdeti formákat, és a fejlődés egyes szakaszait, mert a szerkezetek egyszerűbbek, a kifejezési mód kevésbé közvetett. Nem kétséges, hogy minden mesekincs bizonyos mértékig tükrözi a keletkezésének korában meglevő közösség morális arculatát. Mivel a mese a társadalomnak abban a fejlődési szakaszában keletkezett, mikor még nem bomlott meg a közösség és az egyén harmonikus kapcsolata, mindenféle ellentmondást elfogadhatónak tartanak, és a természetfölötti világ segítségét várják, hisznek helyzetük jobbra fordulásában. Éppen ezért az egyéniségre jellemző etikai tulajdonságok is csak kibontakozóban vannak. A jó-nak és a rossz-nak, mint etikai kategóriának szétválasztása a társadalmi fejlődés korábbi fokán megtörtént, mint amelyikben a mese létrejött; ez az általános igazság nem is vitatható. A tündérmesék hősei (akik még nem egyéniségek a szó esztétikai értelmében) a legtöbb esetben csak a korábban kialakult tulajdonságokat képviselik. Például a Koncsi és Páccsi, A letépett szemölcs, A csodás őrlőkő című mesék egy-egy eseményen keresztül ábrázolják a jó és rossz ellenpólusát. A szereplőket nem mint cselekvő- és cselekvéseik során megváltozó hősöket ismerjük meg, mert az eseménysor csak alátámasztja, esetleg variálja a kiindulási helyzetet. A mese még nem tud különbséget tenni a hős cselekvésének szándéka, illetve tényleges eredménye között, a kettőt ugyanannak véli. Emiatt jogos a mesében a kegyetlen, antihumánus tett is. Különösen a jó ábrázolása, a humánus magatartás megjelenítése sivár, csaknem megegyezik ez a fogalom az általánossal, a tipikussal. (Bá U, A csodás őrlőkő mesehőse, a legszegényebb paraszt jellegzetes képviselője, semmi olyan különleges morális tulajdonsággal nem bír, amelynek jogos következménye lenne a jutalom, éppen ezért meseszövése csak a csoda, a véletlenszerű megjelenítésével haladhat tovább, nem pedig a szükségszerűség szerint.) A rossz ábrázolásában viszont tapasztalhatunk valamiféle kezdetleges differenciálódást. A kapzsiság, irigység, az embertelenség árnyaltabb kifejezése az említett példákon kívül megjelenik a Rózsa és Lótusz, a két nővér, A két testvér, A fukar janbán című mesékben. A prehumánus gondolkodás csak valamitől való elhatárolással képes kifejezni az emberséget. Azáltal, hogy a koreai mesék jóval reálisabbak, mint a kínai vagy japán tündérmesék, a rossz, a gonoszság, a kegyetlenség antihumánus voltát jobban kidomborítják. Nem ritka mesei megoldás, hogy a gonosz testvér kegyetlenül megbűnhődik; belefullad a pálinkába, vagy kapzsisága miatt agyonnyomja a ház, másutt megöli a kígyó. A mese-műfajra jellemző, minden problémát feloldó optimista befejezés helyett a koreai mesék esetében határozottan embertelen zárómozzanatot találunk, ennek ellenére az egész alkotás mégsem antihumánus. Gondoljunk például A jelzőzászló című mesére, amelyben még csak nem is bűne miatt kell a hősnek meghalnia; ez a felfogás eltér az általános mesei ábrázolásmódtól. Az animizmussal áthatott gondolkodásmód, az állatok és növények emberi tulajdonságokkal való felruházása még több lehetőséget ad hasonló morális felfogás új formában való kifejezésére. A sajátos meseértelmezés egyik jellegzetes példája A százlábú leány című változat, ahol az ösztönös gondolatritmus hangsúlyozza a koreai tündérmesék visszatérő mondanivalóját.
A csodás elemek beleillesztése egy reális világ ábrázolásába, lehetővé teszi azt is, hogy a mesék közelítsenek az irodalmi formához. A meséknek az a típusa (tréfás mesék vagy trufák, illetve novellamesék), amely már nem különböző csodás dolgok halmozása, hanem egy-egy véletlent, rendkívüli képességet állít elénk anekdotaszerű megfogalmazásban, alkalmas arra, hogy a jó és a rossz szembehelyezésén túl bizonyos fonákságokat pellengérezzen ki. Különösen fontos ez az ábrázolási mód a jellem kialakulásának kezdeti fokán, s minden valószínűség szerint ilyen és ehhez hasonló alkotásokban kell keresnünk a jellemalkotás csíráit. Tipikus kiindulási pont az agyafúrt szegény ember és a buta uralkodó (gazdag ember) egymás mellé állítása, például A hosszú fülű király, A rizslepényt evő Buddha, A leleményes öreg című mesékben. A hosszú orrú királyról szóló mesének első része (amely tartalmában, szerkezetében és stílusában is lényegesen elkülönül a második résztől) már alig tekinthető mesének, de a racionális és irracionális elemeknek keveredése nem teszi lehetővé, hogy felülkerekedjen a mesei témán, mesei tartalmon. A józan ész, a gondolkodás segítségével előbbre jutott mesehős alakja hasonlít leginkább az európai reneszánsz novellák szereplőihez. A természetfölötti fantasztikus események mellett a valós véletlenek is irányítják, befolyásolják a hős sorsát, de a kettő nem válik el egymástól éppen ezért csak alapja lehet a további fejlődésnek, az irodalomnak, de önmagában sohasem irodalmi. A klasszikus koreai irodalom, amelyik a népköltészet irodalmiasított formája, bizonyítja feltételezésünket. Bármennyire is reális mozzanatokra épül a híres Szim Can, Csun Jan legenda, közben mindig megőrzi a mesei jegyeket, a transzcendens elemeket, valamint a mesei kompozíciót.
A koreai mesék fejlődésének fő iránya (egyrészt igen kezdetleges, naturális, másrészt aránylag fejlett novellaszerű megjelenése) nem független a nép társadalmi-történeti fejlődésétől. Az ország korán kibontakozó kultúrája zsákutcába jutott, és több mint négyszáz éves elzártsága a legutóbbi időkig biztosította a népköltészet funkcióját. A népmesegyűjtés még folyamatban van, a publikálás is alig kezdődött el, de azt máris látni kell, hogy a távol-keleti folklórban önálló helyet foglal el, a valóság tükrözésének eddig kevésbé ismert módját képviseli.
Magyar nyelven most jelenik meg első ízben önálló koreai mesekötet. Korábban csupán néhány többé-kevésbé hiteles mesefordítás jelezte a Kína és Japán szomszédságában élő koreai nép sajátos hangú, emberközelségű mesevilágát.

KRIZA ILDIKÓ


JEGYZETEK

A mesék a következő gyűjteményekből származnak:

Jét ijági (Badülphiri), Phenjan, 1955. (Régi mesék. Fűzfafurulya.)
Jémmál, Phenjan, 1964. (Régi történetek)
Jét csoszan ijági, Phenjan, 1959. (Régi koreai mesék.)
Gógüpcsunghákjo munhák gjogvásza, Phenjan, 1958. (Középiskolai irodalmi tankönyv. Népmesék, legendák.)
Li Gabki, Isztoricseszkije Szkazi Koreji, Phenjan, 1959. (Oroszra fordította: Csan Ira.)
Kim So-un, The Story Bag, A Collection of Korean Folk Tales, Rutland-Tokyo, 1955.
Zong In-sob, Folk Tales from Korea, London, 1952.
Olmsted, D. L., Korean Folklore Reader, Indiana University, Bloomington, 1963.
Eckardt, Andre, Unter dem Odongbaum, Koreanische Sagen, Märchen und Fabeln, Eisenach, é. n.
Eckardt, Andre, Die Ginsengwurzel, Koreanische Sagen, Volkserzählungen und Märchen, Eisenach, 1955.
Orbeli, 1. A., Szkazki Narodov Vosztoka, Moszkva, 1962.
Gyedov, N. D., Szkazki Narodov Vosztoka, Blagovescsenszk 1957.
Csoszan Monogatari, Tokio, 1959.

A mesetarisznya
Kim So-un 3-10
pelyvás zsák - Korea egyes vidékein, a helyi szokásoknak megfelelően, egy zsák pelyvát tettek a vőlegény lova mellé, hogy ne kelljen a puszta földre lépnie. (A gyűjtő megjegyzése.)
Dángun, Csoszan alapítója
Eckardt, Unter dem Odongbaum 14-15.
Csoszan - Korea neve koreai nyelven.
A nap és a hold
Zong In-sob 7-10.
Gyűjtötte Onjangban, 1911-ben, elmondta: O Hva Szu.
Az emberi nem eredete
Eckardt, Unter dem Odongbaum 11-12. Elmondta: Kim Pong Cse.
A nagy árvíz
Zong In-sob 16-18. Gyűjtötte Tong-Jangban, 1913-ban, elmondta: Kim Gi Teg.
A hegyi boszorkány és a sárkánykirály
Zong In-sob 169-171. Gyűjtötte Gimheben, 1919-ben, elmondta: Kim Hán Jang.
jáng - régi koreai pénz
A százlábú leány
Zong In-sob 97-100. Gyűjtötte Szöulban, 1925-ben, elmondta: Jung Beg Nam.
A hosszú fülű király
Eckardt, Die Ginsengwurzel 60-74. Elmondta: Kim Pong Cse.
ginszeng-gyökér - Koreában inszám- vagy számgyökér néven ismert, levelét, szárát és gyökerét is fogyasztják. A mesékben csodatevő erőt tulajdonítanak neki. Gyökere évelő gyökér; a vadon élő növény állítólag rendkívül hosszú ideig elél. A ginszeng- vagy inszám-gyökér "Gyökéremberke" néven az európai mesékben is szerepel, az örök élet, az örök ifjúság biztosítéka.
A kisfiú meg az üres virágcserép
Orbeli 281. A mesét az "Adong Munhák" című koreai folyóirat 1957. I. számában közölte.
A két szikla
Gyedov 302.
Rózsa és Lótusz, a két nővér
Zong In-sob 201-207. Először a "Gaze Zib" című gyűjteményben közölte: Kim Dong Hul.
A hű kutya
Zong In-sob 92-93. Átvéve a
Csoszan Gubicsanszan Csi című kötetből. (Koreai Legendák, Csö Száng Szu, Szöul, 1949.)
A Kümgán-szán tündérei
Csoszan Monogatari 67. Tokio, 1959.
A fűzfafurulya
Jét ljági 80-92. Szigetország néven Japánt nevezik Koreában.
ga-buk - teknősbéka
szám - sziget; ná-rá - ország
A hegyiszellem
Eckardt, Die Ginsengwurzel 14-22. Elmondta: Kim Pong Cse.
pokcsangi - a temetési szertartást előíró, végző szerzetes.
pun - koreai pénznem
kimcsi - fűszeres, savanyú káposzta, állandó fogás a koreaiaknál
inszám vagy szám - a ginszeng-gyökér koreai elnevezése
kotau - meghajlás
hoaro - bronzból vagy rézből készült parázstartó serpenyő
A poloska, a tetű meg a bolha
Zong In-sob 36. Gyűjtötte Kváng Cuban, 1943-ban, elmondta: Csö Og Hi.
A madarak nyelve
Gyedov 296.
A zöld béka
Jét csoszan ijági 164-166.
A csodás őrlőkő
Jét csoszan ijági 111-116.
ká-csi - szarka
- űrmérték, 1,8 dl-nek felel meg
A tigrisszellem
Eckardt, Unter dem Odongbaum 71-76.
Kümgang-Kjáng - Kümgang-hegyi szent könyv (buddhista kánon)
A két vándor és a medve
Jét csoszan ijági 22-23.
Koncsi és Páccsi
Csoszen Monogatari 70. Tokio, 1959.
A hét fiútestvér
Orbeli 275-278. A mesét az "Adong Munhák" phenjani folyóirat közölte 1957. évi 4. számában.
A jelzőzászló
Kin So-un 172-179.
A megálmodott királyság
Eckardt, Unter dem Odongbaum 46-59. Elmondta: Kim Pong Cse.
Namu Amida-bul, Kvanszeumposzal - buddhista imádság kezdő sorai
A leleményes öreg
Jét csoszan ijági 73-79.
Az okos orvos
Eckardt, Die Ginsengwurzel 80-83. Elmondta: Ju Jom Cso.
Tolj Sze és a medve
Orbeli 278-280. A mesét az "Adong munhák" című phenjani folyóirat közölte 1956. évi 8. számában.
csige - puttonyszerű, háti teherhordó
A félreértett jelbeszéd
Olmsted 91-92.
senki sem jelentkezett - azért nem vállalták a küldötti megbízást, mivel az volt a közfelfogás, hogy aki nem tud válaszolni a kínai követ kérdéseire, sokat árt az országnak is, és ezért a legkeményebb büntetésben részesült.
négyzet alakot formált - mivel azt hitték, hogy a föld négyzet alakú, a négyzet mutatásával tették föl a kérdést: "Járatos a földrajzban?"
kör alakot formált - mivel az égről azt hitték, hogy kerek, a kör képe a kínaiak számára mindig a csillagászat jelképe is volt. Így hát a cukrász válaszát a kínai úgy értette, hogy ismeri nemcsak a földrajzot, hanem a csillagászatot is.
öt ujját szétnyitotta - az öt ujj felmutatása elfogadott jelképe volt annak, hogy nemcsak a három alapviszonnyal van tisztában, hanem ismeri az öt erkölcsi törvényt is: az igazságosságot és a tiszteletet az uralkodó és alattvalói között; a mérsékletességet férj és feleség között; a megbecsülést és jóindulatot az apa és fiú között ; a nagyságrendet az idősebbek és fiatalabbak között; és végül a hűséget a barátok között.
megsimogatta a szakállát - a szakáll simogatásával azt lehetett kérdezni, hogy az illető ismeri-e Jemceszinnonszkvi műveit; a "jem" szó ugyanis kínaiul szakállt jelent, de egyben Jemceszinnonszkvinak, az orvostudomány alapítója nevének első szótagja is.
simogatni... a hasát - a választ a kínai követ úgy értette: "Ismerem Jemceszinnonszkvi műveit, de te ismered-e vajon a híres Tehopokiszkvit? "Pok" koreaiul annyi, mint gyomor, de egyben fontos eleme Tehopokiszkvi névnek is. Tehopokiszkvi Kína mitikus uralkodója volt, de egyben őt tartják a kínai
orvostudomány atyjának.
A letépett szemölcs
Jét csoszan ijági 24-26.
A három oktondi menyasszony
Kim So-un 56-57.
A két testvér
Csoszen Monogatari 107. Tokio, 1959.
A csirke-per
Orbeli 282-288. A mesét az "Uri narajét ijági" (Hazánk régi meséi) című, Phenjanban 1958-ban megjelent gyűjteményből vették át.
jáng - régi pénzegység
hop - űrmérték, 0,81 l
mál - űrmérték, 1,8 l
A fukar janbán
Csoszen Monogatari 124. Tokio, 1959.
janbán - földesúr
Pják Un és Co Hu
Xi Gab Ki 46-52.
Csin Hüng Váng - király neve; a Szilla-birodalomban uralkodott 540-576.
A pórul járt fösvény
Eckardt, Die Ginsengwurzel 131-133. Elmondta: O Csáng Szik.
Milyen ostobák az emberek!
Zong In-sob 149-152. Gyűjtötte Onjangban, 1915-ben, elmondta: O Szok Gon.
A repülő szarvas
Eckardt, Unter dem Odongbaum 146. Elmondta: Ju Jomd Cso.
A becsapott rabló
Eckardt, Unter dem Odongbaum 147. Elmondta: Ju Jomd Cso.
A szótlan menyasszony
Zong In-sob 189-190. Gyűjtötte Onjangban 1920-ban, elmondta: O Hvá Szu.
Tudjuk!
Gyedov, 272.
Észak hét csillaga
Zong In-sob 12. Gyűjtötte Gupóban, 1926-ban, elmondta: Szon Csin The.
A három özvegy miniszter
Zong In-sob 106-110. Gyűjtötte Szöulban, 1948-ban, elmondta: Szong Si.
Az Émillé-harang
Gógüpcsunghákjo munhák gjogvásza.
A legendában szereplő Bong-dak-szá, vagy "Émillé"-harang a Szilla-korból való (VII-X. század), s egyike az akkori magas fejlettségi fokot elért iparművészeti értékű fémöntvényeknek.
gün - súlymérték, 600 g-nak felel meg.
A rizslepényt evő Buddha
Jémmál 14-17.
The-szán - egy nagyon magas hegy neve Koreában
A sámán és a fiú
Jémmál 44-47.
Szokga-csalli vanga-csalli - misztikus varázsige, jelentése: Tüstént takarodj erről a helyről.
Tök-tábornok
Zong In-sob 66-68. Gyűjtötte Szöulban, 1925-ben, elmondta: Bang Cang Hván.