Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

TANTRA: A VÉGSŐ MEGÉRTÉS
Osho magyarázata Tilopa Mahámudrájához
2. rész

1. A végső megismerés
2. A probléma, amelyből minden más probléma ered
3. A sötétség és a fény természete
4. Olyan légy, mint egy üres bambusznád
5. Az eredendő igazság
6. Isten lakcíme
7. Az ismeretlen út
8. Vágd el a gyökereket
9. Távolabb és egyre távolabb
10. A végső megértés

 

Harmadik fejezet: A sötétség és a fény természete

A dal így folytatódik:

Korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja;

Ahogy a szamszára hosszú kalpái sem rejthetik a tudat ragyogó fényét.

Bár az űrt szavakkal próbálják magyarázni, az űr, mint olyan, kifejezhetetlen.

Bár azt mondjuk, „a tudat oly ragyogó, mint a fény”,
az valójában minden szó és szimbólum felett áll.
Habár a tudat lényegét tekintve üresség,
az mégis minden dolgot magában foglal és tartalmaz.

Meditáljunk egy kicsit először a sötétség természetén. Ez a lét egyik legtitokzatosabb rejtelme – az életed pedig olyan nagyon belesodródott, hogy nem engedheted meg magadnak, hogy megfeledkezz róla. Az embernek meg kell barátkoznia a sötétség természetével, hiszen ugyanez a természete az alvásnak, ugyanez a természete a halálnak, és ugyanez a természete minden tudatlanságnak is.

A legelső dolog, ami feltárul előtted ha a sötétségen meditálsz, hogy a sötétség nem létezik: lét nélkül van jelen. Sokkal titokzatosabb, mint a fény. Egyáltalán nem rendelkezik léttel, épp ellenkezőleg – pontosan a fény hiánya. Sötétség nem létezik sehol sem, nem tudod megtalálni, az egyszerűen csak egy hiány. Nem önmagában való, nincs „önmagában való” léte, pusztán azt jelenti, hogy a fény nincs jelen.

Ha a fény jelen van, akkor nincs sötétség; ha a fény nincs jelen, akkor ott van a sötétség – a fény hiánya ez, nem pedig valaminek a jelenléte. Ezért van, hogy a fény jön és megy, a sötétség viszont marad. Nincs, és mégsem múlik el. A fényt meg tudod teremteni, a fényt el tudod pusztítani, de nem teremthetsz sötétséget és el sem pusztíthatod a sötétséget: mindig ott van anélkül, hogy egyáltalán ott lenne.

A második, amire rá fogsz jönni ha elmélkedsz rajta, hogy mivel nem létező, nem tehetsz ellene semmit. Ha pedig mégis megpróbálsz tenni ellene valamit, akkor te fogsz kudarcot vallani. A sötétséget nem lehet legyőzni, hogyan is lehetne legyőzni valamit, ami nem is létezik? Amikor kudarcot vallasz, azt gondolod majd: „Biztosan nagyon erős, hisz legyőzött.” Ez abszurd! A sötétségnek nincs ereje. Hogyan lehetne olyasvalaminek ereje, ami nem is létezik? Nem a sötétség és annak ereje győz le téged – a saját ostobaságod az, ami legyőz. Először is harcolni kezdtél – ez ostobaság volt. Hogyan harcolhatnál egy nem létező dolog ellen? És ne feledd: nagyon sok mindennel harcoltál már, ami szintén nem létezik. Ezek is épp olyanok, mint a sötétség.

Az egész erkölcs nem más, mint küzdelem a sötétséggel, ezért hülyeség. Az egész erkölcs egy fenntartás nélküli küzdelem a sötétséggel, egy önmagában nem létező valami ellen indított harc. A gyűlölet nem valós, az pusztán a szeretet hiánya. A harag sem valós, csupán a könyörület hiánya. A tudatlanság sem valós, pusztán a buddhaság, a megvilágosodás hiánya. A szexualitás sem valós, csak a brahmacsárja hiánya. És az egész erkölcs állandóan olyan dolgokkal harcol, amik nem is léteznek. Egy erkölcsös ember soha nem boldogulhat, az lehetetlen. Végül kudarcot kell vallania – minden erőfeszítése puszta képtelenség.

Itt a különbség a vallás és az erkölcs között: az erkölcs megpróbálja legyőzni a sötétséget, a vallás megpróbálja felébreszteni a belül megbúvó fényt. Nem érdekli a sötétség, pusztán megpróbálja megtalálni a fényt legbelül. Amint a fény megjelenik, a sötétség eltűnik. Amint a fény megjelenik, semmit nem kell többé tenned a sötétség ellen, egyszerűen nincs többé sötétség.

Másodszor: semmit sem tehetsz közvetlenül a sötétség ellen. Ha bármit tenni akarsz a sötétség ellen, a fénnyel kell tenned valamit, nem a sötétséggel. Oltsd el a fényt, és a sötétség megjelenik. Gyújtsd meg a fényt, és a sötétség eltűnik. A sötétséget viszont nem olthatod el és nem gyújthatod meg, nem hozhatod elő valahonnan és nem is taszíthatod ki sehonnan. Ha a sötétséggel akarsz valamit tenni, akkor egy kerülőutat kell választanod; a fényen keresztül kell eljutnod hozzá.

Soha ne harcolj olyan dolgokkal, amik nem léteznek. Az elmét csábítja a harc, de ez a csábítás veszélyes: elvesztegeted az energiáidat, az életedet, és teljesen szétforgácsolódsz. Ne hagyd, hogy az elméd kísértsen, csak figyeld meg, hogy egy dolognak van-e valós léte, vagy pusztán valami hiányaként van jelen. Ha az csak egy hiány, ne küzdj ellene, hanem keresd meg azt a valamit, aminek a hiánya – így jó úton jársz majd.

A harmadik dolog a sötétségről az, hogy milliónyi módon mélyen beleszövődött már az életünkbe. Amikor dühös vagy, a benned lévő fény eltűnik. Tulajdonképpen azért vagy dühös, mert a fény eltűnt, és a sötétség belépett. Csak öntudatlanul lehetsz dühös, tudatosan nem. Próbáld ki: vagy elveszíted a tudatosságodat és előjön a harag, vagy tudatos maradsz és a harag nem jelenik meg – tudatosan nem lehetsz dühös. Mit jelent ez? Azt, hogy a tudatosság természete épp olyan, mint a fényé, a harag természete pedig pontosan olyan, mint a sötétségé – nem választhatod egyszerre mindkettőt. Ha a fény jelen van, nem lehet sötétség – ha tudatos vagy, nem lehetsz dühös.

Mindig jönnek hozzám emberek azzal a kérdéssel, hogy hogyan szabadulhatnának meg a haragtól. Rossz kérdést tesznek fel, és egy rossz kérdésre nehéz helyes választ kapni. Először is a megfelelő kérdést kell feltenned. Ne kérdezd, hogyan lehetne eloszlatni a sötétséget; ne kérdezd, hogyan lehetne eloszlatni a gondokat, a szenvedést és a szorongást. Csak figyeld meg az elméd, és először jöjj rá, vajon miért is vannak jelen ezek. Azért vannak jelen, mert nem vagy elég tudatos. Tedd fel tehát a megfelelő kérdést: „Hogyan lehetnék egyre tudatosabb?” Ha azt kérdezed, hogyan szabadulhatnál meg a haragtól, akkor könnyen valami moralista áldozatául eshetsz. Ha azonban azt kérdezed, hogyan lehet tudatosabbá válni, hogy a harag ne létezhessen, hogy a vágy ne létezhessen, hogy a kapzsiság ne létezhessen, akkor jó úton haladsz, akkor vallásos keresővé válsz.

Az erkölcs hamis pénz: megtéveszti az embereket. Az erkölcs egyáltalán nem vallás. A vallásnak semmi köze az erkölcshöz, mert a vallásnak semmi köze a sötétséghez. A vallás egy pozitív próbálkozás arra, hogy felébresszen téged. Nem érdekli a jellemed. Amit teszel az értelmetlen: a jellemedet nem változtathatod meg. Feldíszítheted, de nem változtathatsz rajta. Kiszínezheted, gyönyörűen kifestheted, de nem változtathatsz rajta.

Csak egy átalakulás létezik, csak egy alapvető fordulat, és ez a fordulat nem akkor jön el, amikor a jellemeddel, a cselekedeteiddel, a tetteiddel vagy elfoglalva, hanem amikor a lényeddel foglalkozol. A létezés pozitív jelenség: amint a lényed éberré, figyelmessé és tudatossá válik, a sötétség hirtelen eltűnik – lényed a fény természetéből való.

A negyedik dolog… és most beléphetünk a szútrába. Az alvás épp olyan, mint a sötétség. Nem véletlen, hogy nehéz elaludnod világosban, ez teljesen természetes. A sötétség rokonságban áll az alvással, ezért könnyű éjjel aludni. A téged körülvevő sötétség megteremti azt a környezetet, amelyben nagyon könnyen elalhatsz.

Mi történik alvás közben? Szép lassan elveszíted a tudatosságodat. Azután jön egy olyan szakasz, ahol álmodsz. Az álom azt jelenti: féltudatosság. Féltudatos vagy, félúton a teljes tudattalanság felé vezető úton. Az ébrenléti állapotból a teljes tudattalanság felé haladsz. Ezen az úton jönnek elő az álmok. Az álom azt jelenti, hogy félig ébren vagy, félig alszol. Ezért ha egész éjjel folyamatosan álmodsz, reggel fáradtnak érzed magad. És akkor is fáradt leszel, ha nem álmodhatsz – hiszen az álmok létének oka van.

Az ébrenléti órákban nagyon sok mindent összegyűjtesz: gondolatok, érzések, befejezetlen dolgok keringenek az agyadban. Megpillantottál egy gyönyörű nőt az úton, és hirtelen megjelent benned egy vágy. De te jellemes, erkölcsös, kulturált ember vagy: egyszerűen elnyomod magadban ezt az érzést, rá sem pillantasz, tovább dolgozol – és egy beteljesületlen vágy kezd keringeni körülötted. Valahogy be kell teljesíteni, különben nem leszel képes elérni a mély alvási szakaszt. Az álom újra meg újra vissza fog húzni és azt mondja majd: „Gyere vissza! Az a nő tényleg gyönyörű volt, a teste elbűvölt. Bolond vagy, mit csinálsz itt? Keresd meg őt – elszalasztottál egy lehetőséget!”

A benned sodródó vágy nem hagy majd mélyen aludni. Az elme teremt egy álmot: újra ott vagy az úton, a gyönyörű nő elhalad, de ez alkalommal egyedül vagy, minden civilizáció nélkül. Olyan vagy, mint egy állat, természetes vagy, erkölcs nélkül. Ez a te saját külön világod: ide nem jöhet be a rendőr, a pap, és a bíró sem ítélhet el. Teljesen egyedül vagy, még tanúd sem lesz. Most játszhatsz a megjelenő nemi vággyal: erotikus álmod lesz. Az álom majd beteljesíti a benned lebegő vágyat, azután elalszol. De ha folyamatosan csak álmodsz, akkor is fáradt leszel.

Ha nem engednek álmodni… Az Egyesült Államokban sok alváskutató laboratórium működik, ők fedezték fel ezt a jelenséget: ha valakit nem hagynak álmodni, három héten belül megőrül. Ha valakit újra meg újra felébresztenek, amikor csak álmodni kezd… Léteznek erre utaló látható jelek. Amikor valaki álmodni kezd, fel lehet ébreszteni. Különösen a szemhéjai kezdenek el gyorsan remegni – ez azt jelenti, hogy álomképet lát. Amikor nem lát álmot, a szemhéjak nyugodtak, hisz akkor van szükség a szemek működésére, amikor álmodsz. Ébreszd fel, és tedd ezt vele egész éjjel – mindig amikor álmodni kezdene, ébreszd fel. Három héten belül meg fog őrülni.

Az alvás nem tűnik olyan nélkülözhetetlennek. Ha felébresztesz egy embert… ha akkor ébreszted fel, amikor még nem álmodik, fáradt lesz, de nem őrül meg. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy szükséged van az álmokra. Olyan vagy… olyan megtévesztő vagy, az egész léted akkora illúzió – ezt hívják a hinduk májának –, hogy álmokra van szükséged. Álmok nélkül nem létezhetsz. Az álmok a táplálékod, az álmok az erőd, álmok nélkül megőrülsz. Az álom az őrület feloldása, és amint a feloldás megtörtént, elalszol.

Az ébrenlétből álomba zuhansz, az álomból pedig az alvásba. Egy átlagembernek minden éjjel nyolc álom-ciklusa van, és két álom-ciklus között csak néhány pillanatig alszik mélyen. Abban a néhány pillanatban minden tudatosság eltűnik, tökéletes sötétség van. Mégis közel vagy a határhoz, bármilyen váratlan helyzet kizökkenthet. Ha a ház kigyullad, vissza kell majd rohannod a teljes, ébrenléti tudatosságodhoz, vagy ha anya vagy és a gyereked elkezd sírni, akkor is rohanni, futni fogsz az ébredés felé – tehát ott maradsz a határon. Belezuhansz a mély sötétségbe, de a határon maradsz.

A halálban pontosan a közepébe zuhansz. A halál és az alvás hasonlók, a minőségük ugyanaz. Amikor alszol, minden éjjel a sötétségbe zuhansz, tökéletes sötétségbe. Ez azt jelenti, hogy tökéletesen tudattalanná válsz – ez pontosan az ellenkező pólusa a buddhaságnak. Egy buddha tökéletesen felébredt, te pedig minden éjjel a teljesen alvó állapotba, a tökéletes sötétségbe zuhansz bele.

A Gítában Krisna azt mondja Ardzsunának, hogy a jógi még akkor is éber, amikor mindenki mélyen alszik. Ez nem azt jelenti, hogy ő sohasem alszik; alszik, de csak a teste, csakis a teste pihen. Nincsenek álmai, mert nincsenek vágyai, így nem lehetnek kielégítetlen vágyai sem. Nem úgy alszik, mint te – a tudatossága még a legmélyebb pihenésében is tiszta, a tudatossága tűzként lángol.

Te minden éjjel álomba zuhansz: mély tudattalanságba, kómába kerülsz. A halálban pedig egy még mélyebb kómába zuhansz. Ezek mind olyanok, mint a sötétség. Ezért félsz a sötétségtől, mert az halálszerű. Az alvás is halálszerű és vannak emberek, akik ezért félnek az alvástól is.

Sokszor találkoztam olyan emberekkel, akik bár szerettek volna, nem voltak képesek aludni. Amikor megpróbáltam megérteni az elméjüket rájöttem, az alapvető problémájuk az, hogy félnek. Azt mondják, aludni szeretnének, mert fáradtak, de mélyen belül valójában félnek az alvástól – ez hozza létre az összes problémát. Az inszomniás esetek kilencven százalékát a félelem okozza – az emberek félnek. Ha félsz a haláltól, félni fogsz az alvástól is, hiszen ez a félelem a halálfélelemből ered.

Amint megérted, hogy ezek a dolgok mind a sötétséghez tartoznak, és hogy a te benső természeted a fény természete is egyben, minden megváltozik. Akkor számodra megszűnik az alvás, és csak a pihenés marad; megszűnik a halál, és pusztán egy ruha-, egy test-csere, egy öltözékváltás lesz belőle. De ez csak akkor történhet meg, ha felismered a benső lángot, a természetedet, a legbenső lényedet.

Most nézzük a szútrát:

„Korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja;

Ahogy a szamszára hosszú kalpái sem rejthetik a tudat ragyogó fényét.”

Akik felébredtek, ráébredtek, hogy a „korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja”.

Talán életek millióin keresztül barangoltál a sötétben, de ez nem pusztíthatja el a benned lévő fényt, hiszen a sötétség nem tud agresszív lenni. A sötétség nem agresszív. Hogyan lehetne agresszív valami, ami nincsen? A sötétség nem tudja elpusztítani a fényt – hogyan is pusztíthatná el? Még egy kis lángot sem tud elpusztítani, nem támadhat neki, nem lehet vele konfliktusban – hogy tudna a sötétség elpusztítani egy lángot? Hogyan tudna a sötétség elrejteni egy lángot? Ez lehetetlen. Ilyen soha nem történt még, mert ez soha nem történhet meg.

De az emberek továbbra is ellentétekben gondolkodnak: azt hiszik, a sötétség a fény ellensége. Ez képtelenség! A sötétség nem lehet a fény ellensége. Hogyan lehetne egy hiány annak az ellensége, aminek ő a hiánya? A sötétség nem lehet a fény ellen: nincs benne küzdelem, egyszerűen csak hiány, puszta hiány, puszta tehetetlenség – hogyan tudna támadni?

Mindig azt mondod: „Mit tehetnék? Feltámadt bennem a harag...” – ez lehetetlen. „Feltámadt bennem a kapzsiság” – ez is lehetetlen. A kapzsiság nem tud feltámadni, a harag sem tud feltámadni: ezek a sötétség természetéből valók, a te lényed pedig fény. Még a lehetőség sem létezik. De a harag jön. Ez csak azt mutatja, hogy a benső fényedről teljesen elfelejtkeztél. Eszedbe sem jut, már nem vagy tudatában annak, hogy ott van. Ezt elrejtheti a feledékenység, a sötétség azonban nem.

Tehát az igazi sötétség a te feledékenységed, és ez a feledékenység kiválthatja a haragot, a kapzsiságot, a sóvárgást, a gyűlöletet, a féltékenységet – ezek tehát nem feltámadnak benned. Ne felejtsd el, te hívod meg őket – ők csak ezután fogadják el a meghívásodat. Te hívod meg őket, tehát ők nem támadhatnak, hanem a vendégeidként érkeznek. Lehet, hogy elfelejtetted, hogy valaha is meghívtad őket. Elfelejtheted, hiszen önmagadat is elfelejtetted, bármit elfelejthetsz.

A feledékenység az igazi sötétség. A feledékenységben sok minden megtörténik. Olyan vagy, mint egy részeg: teljesen elfelejtkeztél magadról, arról, hogy ki is vagy valójában, merre is tartasz, és miért is tartasz valahová egyáltalán. Minden irány elvész, már a tájékozódó képességed sincs meg. Olyan vagy, mint aki berúgott. Ezért hangsúlyozza minden alapvető vallási tan az önmagunkra való emlékezést. Ha a feledékenység a kór, az önmagadra emlékezés lesz az ellenszer.

Próbálj emlékezni önmagadra. Azt fogod mondani: „Én ismerem magam és emlékszem magamra! Ugyan miről beszélsz?”

De ezután próbáld meg: csak tartsd magad elé a karórádat és nézd a másodpercmutatót, majd emlékezz egyvalamire: „Azt a mutatót figyelem, amelyik a másodperceket jelzi”. Még három másodpercig sem leszel képes folyamatosan emlékezni erre. Sokszor fogsz megfeledkezni róla – egy ilyen egyszerű dologról: „Figyelek, és emlékszem, hogy figyelek.”

El fogod felejteni. Sok minden jut majd az eszedbe: megbeszéltél valakivel egy találkát, pusztán az órát nézve megjelenik az elmédben ez az asszociáció: „Ötkor találkoznom kell a barátommal.” A gondolat hirtelen előbukkan, és te máris elfelejtetted, hogy az óramutatót nézed. Ahogy a mutatót nézed, lehet, hogy eszedbe jut Svájc, csak mert az óra svájci. Ahogy nézed az órát, lehet, hogy elkezdesz azon gondolkodni: „Milyen nevetséges vagyok! Mit csinálok itt? Csak az időmet vesztegetem.” De képtelen leszel csak három egymást követő másodpercig is emlékezni arra, hogy a másodpercmutatót figyeled.

Ha képes vagy elérni, hogy egy percre emlékezz magadra, megígérem, hogy Buddhává változol. Elég csak egy perc, csak hatvan másodperc. Azt gondolod: „Ilyen olcsó az egész, ennyire egyszerű?” – de nem az. Nem fogod fel, milyen mély a benned lévő felejtés. Nem leszel képes rá, hogy csak egy percig emlékezz önmagadra anélkül, hogy belépne és megzavarna egy gondolat. Ez az igazi sötétség. Ha emlékszel, világossá változol. Ha felejtesz, sötétté válsz. És a sötétségben persze mindenféle tolvajok jelennek meg, mindenféle rablók támadnak rád, mindenféle balesetek történnek veled.

Emlékezz magadra – ez a kulcs. Próbálj egyre többre és többre emlékezni, mert mindahányszor megpróbálsz egyre többre emlékezni, mindinkább a középpontba kerülsz, belekerülsz önmagadba. Utazgató elméd visszazuhan saját magába. Egyébként elmész valahová máshová: az elme folyamatosan vágyakat kreál, te pedig egyszerre követed és üldözöd mindenfelé az elmét. Ezért vagy meghasadt, ezért nem vagy egy, és a lángod, a benső lángod ezért lobog oly bizonytalanul: olyan, mint egy falevél a viharos szélben.

Amikor a benső lángod állandóvá és erőssé válik, hirtelen te is egy átalakuláson mész keresztül, megváltozol, megszületik egy új lény. Ez a lény a fény természetéből származik majd. Most a sötétség természetéből való vagy, egyszerűen csak hiánya vagy valaminek – annak, ami lehetnél. Tulajdonképpen még nem is vagy, még nem is születtél meg. Volt már sok születésed, sok halálod, de mégsem születtél még meg. Egy valódi megszületésnek még el kell érkeznie. A feladatod az lesz, hogy a feledékenységből az önemlékezésre formáld át a benső természetedet.

Tedd, amit teszel. Én nem fegyelmezlek téged, és nem mondom, hogy „tedd ezt, meg tedd azt”. Az én tanításom nagyon egyszerű. Az én tanításom az, hogy tégy amit akarsz, de tedd úgy, hogy közben emlékszel önmagadra, emlékezz arra, hogy azt teszed, amit éppen teszel. Ha sétálsz, emlékezz, hogy sétálsz. Nem kell szavakba foglalnod, mert az nem segít, sőt, maga a megfogalmazás fogja majd elvonni a figyelmedet. Nem kell sétálás közben magadban mondogatnod, hogy „most sétálok, most sétálok…”, mert ha ezt mondogatod, akkor ez a „sétálok” lesz a feledékenység, és így nem leszel képes emlékezni. Egyszerűen csak emlékezz, nincs szükség a megfogalmazására.

Nekem meg kell fogalmaznom, mert beszélek hozzád, de amikor sétálsz, egyszerűen csak emlékezz a jelenségre, a sétára. Minden lépést teljes tudatossággal tegyél meg. Amikor eszel, egyél. Én nem mondom meg, hogy mit egyél és mit ne egyél. Edd azt, amit szeretsz, de azzal az önemlékezéssel, hogy most eszel. Hamarosan rájössz, hogy sok minden egyszerűen lehetetlenné válik a számodra.

Ezzel az állandó önmagadra való emlékezéssel nem tudsz majd húst enni, ez lehetetlen. Lehetetlen, hogy olyan erőszakos légy, ha emlékszel. Lehetetlenné válik, hogy bárkit bánts, amikor emlékszel, mert amikor emlékszel magadra, hirtelen meglátod, hogy ugyanaz a fény, ugyanaz a láng ég mindenütt, minden testben, minden egységben. Minél inkább ismered a bensőd természetét, annál inkább áthatolsz a másikon. Hogyan ölhetnél azért, hogy egyél? Ez egyszerűen lehetetlenné válik. Nem azért, mert ez a szokásod – ha szokásból csinálod, az hamis. Ha szokásból nem lopsz, az hamis. Tolvajjá fogsz válni, találsz majd magadnak kifinomult módokat. Ha az erőszakmentességet szokásból gyakorolod, akkor az erőszakmentességed… ott lesz mögötte elrejtve az erőszak.

Nem, a vallást nem lehet gyakorolni. Az erkölcsöt lehet gyakorolni. Ezért teremt az erkölcs képmutatást – az erkölcs kétszínűséget teremt. A vallás megteremti az eredeti létezést, ezt nem lehet gyakorolni. Hogyan gyakorolhatnád a létezést? Egyszerűen csak egyre tudatosabbá válsz, és a dolgok elkezdenek megváltozni. Egyre inkább a fény természetéből való leszel és a sötétség eltűnik.

„Korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja…”

Életek millióin keresztül, korszakokon át sötétségben éltél, de ne ess kétségbe, ne érezz kilátástalannak mindent, mert még ha életek millióin keresztül is sötétségben éltél, ebben a pillanatban mégis elérheted a fényt.

Csak figyelj: egy ház száz éve zárva van, sötét van, s te most benyitsz és fényt gyújtasz. Azt fogja vajon mondani a sötétség, hogy: „Én már száz éves vagyok, ez a fény azonban csak egy csecsemő”? Azt fogja mondani, hogy „Nem vagyok hajlandó eltűnni. Legalább száz évig kell itt azt a fényt égetned, csakis akkor…”? Nem, már egy csecsemő láng is elég egy nagyon-nagyon ősi sötétséghez. Miért? „A sötétség száz év alatt biztosan meggyökerezett.” De nem, a sötétség nem képes meggyökerezni, mert nem létezik. Csak a fényre várt. Abban a pillanatban, ahogy megjelenik a fény, a sötétség eltűnik. Nem maradhat, mert nincs valós léte.

Emberek jönnek hozzám és azt mondják:

– Te azt tanítod, hogy a hirtelen megvilágosodás lehetséges. Mi fog akkor történni az elmúlt életeinkkel és az elmúlt karmáinkkal?

Semmi. Ezek olyanok, mint a sötétség. Lehet, hogy gyilkoltál, lehet, hogy tolvaj vagy rabló voltál, lehet, hogy egy Hitler, vagy egy Dzsingisz kán voltál, vagy az elképzelhető legrosszabb – de ez nem számít. Amint visszaemlékezel önmagadra, a fény megjelenik és az egész múlt azonnal eltűnik. Egyetlen pillanatig sem képes maradni. Gyilkoltál, de nem válhatsz gyilkossá – azért gyilkoltál, mert még nem voltál tudatában önmagadnak, nem voltál tudatában annak, hogy mit csinálsz.

Azt mondják, Jézus így szólt a kereszten:

– Atyám, bocsáss meg ezeknek az embereknek, hisz nem tudják, mit cselekszenek.

Egyszerűen ezt mondta: „Ezek az emberek nem a fény természetéből valók, nem emlékeznek önmagukra. Teljes felejtésben cselekszenek, a sötétségben mozognak és botladoznak. Bocsáss meg nekik, ők nem felelősek, bármit is csináljanak.” Hogyan lehetne felelős bárki, aki nem emlékszik önmagára?

Ha egy részeg megöl egy embert, még a bíróság is megbocsát neki, ha bebizonyosodik, hogy teljes öntudatlanságban követte el a bűntettet. Miért? Mert hogyan tehetsz felelőssé valakit? Felelőségre vonhatod azért, mert ivott, de nem teheted felelőssé azért, mert gyilkolt. Ha egy őrült megöl valakit, meg kell bocsátani neki, mert ő nem önmaga.

A felelősség azt jelenti, hogy emlékezel.

Bármit is tettél, azt mondom, ne aggódj miatta. Azért történt veled, mert nem voltál tudatos. Gyújtsd meg a benső fényedet – keresd meg, kutasd fel, hisz ott van –, és hirtelen az egész múlt eltűnik, mintha mindez csak egy álom lett volna. Tulajdonképpen álom is volt, hisz nem voltál tudatos. Minden karma egy álomban történik, mert a karma ugyanonnan ered, ahonnan az álmok.

Nem kell arra várnod, hogy a karmáid beteljesüljenek – úgy az örökkévalóságig kellene várnod. Ráadásul még úgy sem kerülnél ki a körforgásból, mert egyszerűen nem lennél képes az örökkévalóságig várni anélkül, hogy időközben jó néhány szamárságot ne tennél. Így hát az ördögi kört soha nem lehet feloldani. Tovább és tovább és még tovább fogsz menni, és továbbra is mindenféle dolgokat fogsz csinálni, és az új cselekedeteid később elkövetkező cselekedetekbe rángatnak majd bele – hol lesz ennek így vége? Nem, ennek nincs vége. Egyszerűen csak tudatossá kell válnod és akkor hirtelen az összes karmád megszűnik. A mély tudatosság egyetlen pillanata elég, és a teljes múlt eltűnik, ostobasággá válik.

Ez a Kelet egyik legjelentősebb felismerése. A keresztények képtelenek ezt megérteni. Mindig az ítéletre, meg az Utolsó Ítélet Napjára gondolnak, ahol majd tettei alapján minden ember megmérettetik. Akkor Krisztusnak tévednie kellene, amikor azt mondja: „bocsáss meg ezeknek az embereknek, hisz nem tudják, mit cselekszenek.” Ezt a zsidók sem tudják megérteni, és a mohamedánok sem tudják megérteni.

A hinduk valóban a legmerészebb népek közé tartoznak, hisz eljutottak a probléma legközepéig: a probléma nem a cselekedetekből ered, hanem a létezésből. Amint felfedezed a benső lényedet és a fényt, már nem ebből a világból való vagy. Bármi történt is a múltban, az csak egy álomban történt. Ezért mondják a hinduk, hogy ez az egész világ egy álom – csak te nem vagy álom, csak az álmodó nem álom. Egyébként minden más álom.

Figyeld meg ennek az igazságnak a szépségét: csak az álmodó nem álom, mert az álmodó nem lehet álom, hiszen nélküle nem létezhetne az álom. Legalább valakinek, az álmodónak egy valós jelenségnek kell lennie.

Nappal, amíg ébren vagy, rengeteg mindent csinálsz: elmész a közértbe, elmész a piacra, kapálsz a telken, vagy egy gyárban dolgozol, és millió mást csinálsz. Éjjel, amikor alszol, mindenről elfeledkezel. Mind eltűnik, és egy új világ kezdődik el: az álom világa. Most a tudósok azt mondják, hogy ugyanannyi időt kell fordítani az álomra, mint az ébrenlétre. Az ébrenléti órák mennyiségét kell az álomra fordítani. Ha hatvan év alatt húsz évet szentelt valaki a munkájának az ébrenléti órákban, akkor húsz évet szentelt az álomra is: ugyanannyi időt, pontosan ugyanannyi időt kell az álomra szánni. Tehát az álom nem kevésbé valós, ugyanaz a minősége.

Éjjel álmodsz, és elfeledkezel arról a világról, amit ébren élsz meg. Amikor mélyen alszol, elfeledkezel az ébrenléti világról és az álomvilágról is. Reggel aztán újra feléled az ébrenléti világ, elfelejted az esti álmodat de most is alszol. Egyvalami azonban állandóan jelen van – te. Ki emlékszik az álmokra? Reggel ki mondja, hogy „múlt éjjel álmodtam”? Ki mondja reggel, hogy „múlt éjjel nagyon-nagyon mélyen aludtam, nem álmodtam semmit”? Kicsoda?

Kell, hogy legyen egy tanú, aki ott áll, aki mindig jelen van és figyel. Jön az ébredés, jön az álom, jön az alvás – de valaki ott áll hátul és figyeli az egészet. Csakis ez valóságos, mert ez az, ami mindhárom fázisban létezik. A többi fázis eltűnik, de ennek meg kell maradnia minden fázisban, ez az egyetlen maradandó dolog benned.

Kerülj minél közelebb ehhez a szemtanúhoz. Válj egyre éberebbé, és változz át minél inkább e szemtanúvá. Ahelyett, hogy egy színész lennél a világban, légy szemtanú, egy néző. Minden más álom, csak az álmodó a valóság. Valóságnak kell lennie, különben hol történnének az álmok? Ő az alap. A képzelgések csak azért történhetnek meg… csak akkor, hogyha ő ott van. És amint emlékezni tudsz, elneveted magad. Miféle élet volt ez az emlékezés nélkül? Alkoholista voltál, aki egyik fázisból a másik fázisba sétált, anélkül, hogy tudta volna, miért is teszi ezt. Irány nélkül sodródtál.

De:

„Korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja;

Ahogy a szamszára hosszú kalpái…”

sok-sok korszak, a világ sok eónja, kalpája

„…sem rejthetik a tudat ragyogó fényét.”

Ez mindig jelen van, ez a te valóságos lényed.

„Bár az űrt szavakkal próbálják magyarázni, az űr, mint olyan, kifejezhetetlen.

Bár azt mondjuk, »a tudat oly ragyogó, mint a fény«, az valójában minden szó és szimbólum felett áll.”

Egy dolgot hasznos lesz megérteni. A valósághoz háromféle megközelítés kapcsolódik. Az egyik az empirikus megközelítés, a tudományos elme felfogása – kísérletezés, kísérletezés az objektív világon – ez, hacsak kísérlet nem bizonyítja, semmit nem fogad el. Aztán van egy másik, a logikus elme megközelítése. Ő nem kísérletezik, egyszerűen csak gondolkodik és érvel; a téma mellett és ellene szóló lehetőségeket latolgatja. Majd pusztán az elméje felhasználásával, okozati úton valamilyen következtetésre jut. Végül van egy harmadik megközelítési mód, a metaforikus, a költészet és a vallás megközelítése. Ez a három megközelítés létezik: három dimenzió – de csak az egyik ér el a valósághoz.

A tudomány nem hatolhat tovább a tárgynál, mert már maga a megközelítés módja megteremt egy korlátot. A tudomány nem léphet túl a külsőn, hiszen a kísérletezni csak a külsővel lehet. A filozófia és a logika nem tud túllépni a szubjektív világon – mindkettő elmegyakorlat: az elmédben jutsz el a következtetésekig. Nem tudod eltüntetni az elmét, nem léphetsz át rajta. A tudomány objektív, a filozófia, a logika pedig szubjektív. A vallás, a költészet túlhaladja ezeket: olyan ez, mint egy arany híd; összeköti az objektívet a szubjektívvel. Ekkor azonban mindent elnyel a káosz – ez a káosz természetesen kreatív. Tulajdonképpen nem is lehet kreativitás ott, ahol nincs káosz. De itt minden megkülönböztetés-nélkülivé válik, a határok eltűnnek.

Vagy inkább így fogalmaznék: a tudomány nappali megközelítés – délben minden tiszta, elhatárolható, megvannak a határok is, így jól láthatod a másikat. A logika éjjeli megközelítés: a sötétben tapogatózva, pusztán az elmével, minden kísérleti segítség nélkül, csak gondolkodsz. A költészet és a vallás alkonyati megközelítés: pont az előző kettő között helyezkedik el. Már nincs nappal, a déli nap ragyogása eltűnt, a dolgok már nem tisztán kivehetőek és elkülönültek. De az éj még nem érkezett el, a sötétség még nem burkolt be mindent. A sötétség és a nappal találkoznak; se nem fehér, se nem fekete, hanem lágy szürkeség. A határok összemosódnak és egybeolvadnak, semmi sem különbözik egymástól, minden minden más is egyben.

Ez egy metaforikus megközelítés.

Ezért használ a költészet metaforákat – és a vallás a legalapvetőbb költészet. A vallás is metaforákban beszél. Sose feledd, hogy ezeket a metaforákat nem szabad szó szerint érteni, különben félreérted a lényeget. Amikor azt mondom, „a benső fény”, az ég szerelmére, ezt nehogy szó szerint értsd! Amikor azt mondom „a bensőd olyan, mint a fény”, ez egy metafora. Valamit jelez, de nem ad neki éles határokat, nem határozza meg: a fény természetéből eredő valami, de nem pontosan a fény – ez egy metafora.

Innen ered a probléma: a vallás metaforákban beszél. Másképp nem tud beszélni, mert erre nincs más mód. Hogyha egy másik világban jártam volna és ott olyan virágot láttam volna, amely nem létezik ezen a világon, majd eljönnék hozzád, hogy arról a virágról beszéljek neked, mihez kezdenék? Metaforákat kellene használnom. Azt mondanám, hogy „mint a rózsák” – de nem rózsák, egyébként miért mondanám, hogy „mint a rózsák”, egyszerűen azt mondhatnám: „rózsák”. De ezek nem rózsák – minőségükben különböznek.

A „mint” azt jelenti, hogy megpróbálom összekötni az énáltalam ismert másik világot a teáltalad ismert evilággal – ezért hát a metafora. A rózsákat ismered, de nem ismered annak a másik világnak a virágait. Én ismerem annak a világnak a virágait, és megpróbálok abból a világból megosztani veled valamit: azt mondom, hogy olyanok, mint a rózsák. Ne haragudj majd rám, amikor elérsz abba a világba és majd nem találsz ott rózsákat. Ne citálj majd bíróság elé, mert én azt soha nem szó szerint értettem. Csupán a rózsa minőségére utaltam, ez pusztán jelzés, egy ujj, ami a holdra mutat. De ne kapaszkodj bele az ujjba, mert az ujj lényegtelen – nézd a holdat, és felejtsd el az ujjat. Ez a metafora jelentése; ne kapaszkodj a metaforába.

Nagyon sok embernek vannak emiatt mély, zavaros téveszméi: nem tudják elengedni a metaforákat. Én a benső fényről beszélek… erre néhány napon belül azonnal megjelennek nálam azzal, hogy „Láttam a benső fényt!” Megtalálták a rózsákat a másik világban… pedig azok ott nem léteznek. Emiatt a metaforikus nyelv miatt sokan egyszerűen fantáziálni kezdenek.

P. D. Ouspensky alkotott egy új szót, így hangzik: „imaginátha”. Amikor csak jött valaki és elkezdett a „belső tapasztalásairól” beszélni, hogy „a kundalini elkezdett emelkedni… megláttam egy fényt a fejemben… a csakrák megnyíltak…”, azonnal megállította őt és azt mondta:

– imaginátha!

Az emberek pedig megkérdezték:

– Mi az az „imaginátha”?

– A képzelgés betegsége – válaszolta erre, és egyszerűen lezárta a témát.

Azonnal azt mondta: „Állj! Áldozatul estél…”

A vallás metaforákban beszél, mert nincs más mód a közvetítésre, mert a vallás a másik világról beszél, a túlvilágról. Megpróbál hasonlatokat találni ebben a világban. Szavakat használ, amelyek bár lényegtelenek, mégis valamilyen módon az egyedüli elérhető szavak: használnod kell őket.

A költészetet könnyen megértheted. A vallás bonyolultabb, hiszen a költészetnél rögtön tudod, hogy képzeletről van szó, így ez nem okozhat problémát. A tudományt is könnyen megértheted, mert tudod, hogy az nem képzelet, hanem empirikus alapon bizonyított tény. A költészetet könnyen megértheted, mert tudod, hogy az költészet, tiszta költészet, kész – a képzelethez tartozik. Jó! Gyönyörű! Élvezheted is – az igazság azonban nem ez.

De mihez kezdesz a vallással? – hiszen a vallás a leghatalmasabb költészet. És ez nem képzelgés. Én azt mondom, hogy empirikus. Éppoly empirikus, mint a tudomány, de nem használhat tudományos terminológiát, mert az túlságosan objektív. Nem használhat filozófiai terminológiát sem, mert az túl szubjektív. Valami olyat kell használnia, ami egyik sem a kettő közül, valami olyat, ami összeköti a kettőt – így hát a költészetet használja.

Az egész vallás egy hatalmas, nélkülözhetetlen költészet. Nem találsz Buddhánál nagyobb költőt. Természetesen soha nem próbált írni egyetlen verset sem. Én itt vagyok veled. Én is költő vagyok. Én sem költöttem egyetlen verset sem, még egy haikut sem, de folyamatosan metaforákban beszélek. Folyamatosan megpróbálom áthidalni azt a szakadékot, amit a tudomány és a filozófia teremtettek. Megpróbálom az egység, a megosztottság-nélküliség érzését átadni neked.

A tudomány egy fél, a filozófia egy másik fél – mit lehet tenni? Hogyan érezhetnéd át az egységet? Ha komolyan belemélyedsz a filozófiába, arra fogsz jutni, amire Shankara is jutott. Ő azt mondta, hogy a világ illuzórikus, nem létezik – csak a tudat létezik. Ennek is két oldala van. Ha a tudományban mélyedsz el, akkor arra fogsz jutni, amire Marx jutott. Marx és Shankara egymás ellentétes pólusai. Marx azt mondja, hogy nincs tudat, csak a világ létezik. Én azonban tudom, hogy mindkettőnek igaza van, mégis, mindketten tévednek. Mindkettőnek igaza van, mert egy féligazságot mondanak, és mindketten tévednek, mert mindketten megtagadják a másik felet. És ha nekem az egészről kell beszélnem, hogyan tehetem ezt meg? A költészet az egyetlen mód, a metafora az egyedüli kiút. Ne feledd:

Bár az űrt szavakkal próbálják magyarázni, az űr, mint olyan, kifejezhetetlen.

Ezért mondják mindig a bölcsek: akármit is mondunk, nem tudjuk elmondani. Kifejezhetetlen, mégis megpróbáljuk kifejezni.

Azért hangsúlyozzák ezt a tényt, mert ott a veszélye, hogy szó szerint értelmezed őket.

Az űr olyan értelemben űr, hogy ott semmi nem marad tebelőled. De más értelemben az űr nem űr, hiszen az egész fog beléereszkedni – így az űr válik a legtökéletesebb, legbeteljesedettebb jelenséggé. Mit lehet hát tenni? Ha azt mondod: „űr”, az elme hirtelen arra gondol, hogy semmi sincs ott, akkor meg minek vele foglalkozni? Ha pedig azt mondod, hogy nem űr, hanem a legtökéletesebb lét, az elme tévesen ambíciót kreál belőle magának: „hogyan válhatnék a legtökéletesebb lénnyé?” – s azután belép az ego.

Az ego elvesztéséhez az „űr” szót hangsúlyozzák. De ahhoz, hogy éber legyél, tudnod kell, hogy az űr nem valódi űr, hiszen a teljesség tölti meg. Amikor te nem vagy, az egész létezés költözik beléd. Amikor a csepp eltűnik – óceánná változik.

Bár azt mondjuk, »a tudat oly ragyogó, mint a fény« – mondja Tilopa –, az valójában minden szó és szimbólum felett áll.

Ne hagyd, hogy megtévesszen a metafora, ne kezdj fényeket látni belül. Az nagyon könnyű – „imaginátha”. Becsukhatod a szemeidet és elképzelhetsz egy fényt, bármilyen fényt; óriási álmodozó vagy, oly sok mindent meg tudsz álmodni, miért pont a fényt ne?

Az elme képes bármit megteremteni, mindent, amit akarsz, csak egy kis kitartásra van szükség. Ha gyönyörű nőket tudsz megteremteni az elmédben, akkor egy egyszerű fényt miért ne tudnál? Mi rossz van a fényben? Olyan sok gyönyörű nőt tudsz megteremteni az elmédben, hogy a való világban egyik nő sem lesz kielégítő, mert egyik sem fogja megütni a mércét. Egy külön élményvilágot vagy képes megteremteni belül. Mindegyik érzékednek megvan a maga képzeleti központja.

A hipnózisban a következő történik: a képzelet teljes funkcióval kezd működni, a logika pedig egészen eltűnik, mert a logika hipnózisban aludni tér. A hipnózis nem más, mint a logikus érvek, a kétkedés szunnyadása. Ilyenkor a képzelet tökéletesen szabadon működhet, ilyenkor nincs rajta fék, csak gázpedál – mész tovább és tovább, nincs, ami megfékezzen.

A hipnózisban bármit elképzelhetsz: hagymát adsz egy hipnózisban lévő ember kezébe, és azt mondod neki:

– Ez egy gyönyörű alma. Nagyon finom!

Ő pedig meg fogja enni a hagymát és azt mondja:

– Tényleg csodálatos! Soha nem kóstoltam még ennél finomabb almát!

Később odaadsz neki egy almát és azt mondod:

– Ez egy hagyma – erre a szemei is könnyezni kezdenek:

– Hú de csíp! – mondja, miközben az almát eszi.

Mi történik ilyenkor? A kétkedő eltűnt. A hipnózisban a kétkedő elalszik. Most a képzelet működik, miközben nem ellenőrzi semmi sem. Ez a baj a vallással is.

A vallásnak bizalomra van szüksége. A bizalom azt jelenti, hogy az elme kételkedő képessége pihenni tér. Olyan, mint a hipnózis. Így hát igaza van annak, aki odajön hozzád és azt mondja: „Ez az ember, ez az Osho meghipnotizált téged!” Ha bízol bennem, az olyan, mint a hipnózis: teljesen ébren elveszíted a logikus értelmedet – most teljes gőzzel működik a képzelet, most veszélyes helyzetbe kerültél.

Ha elengeded magad, mindenfélét el tudsz képzelni: látod, ahogy a kundalini emelkedik, érzed, ahogy a csakrák megnyílnak… bármit el tudsz képzelni, és azok meg is fognak történni veled. És ezek csodálatos dolgok – csak nem igazak. Tehát ha bízol valakiben, tisztában kell lenned a képzelet erejével, mely a bizalomra épül. Bízz, de ne válj a képzelgésed áldozatává. Bármi, amit hallasz, az metaforikus. És soha ne feledd: minden tapasztalás a képzelet szüleménye. Minden tapasztalás, én mondom, kivétel nélkül. Csakis a tapasztaló az igazság.

Így hát bármit is tapasztalsz, ne figyelj rá túlságosan és ne kezdj hencegni vele. Csak emlékezz mindig arra, hogy minden, amit tapasztalsz képzelgés – csak az, aki tapasztal, az igaz. Figyelj a szemtanúra, összpontosíts a szemtanúra, és ne a tapasztalásokra. Akármilyen gyönyörűek is, az összes tapasztalás álomszerű, és mindenkinek túl kell jutni mindegyiken.

A vallás tehát költői, mert metaforákat kell használnia. A tanítvány mélyen bízik, könnyen a képzelődés áldozatául eshet – nagyon-nagyon ébernek kell lenni hát. Bízzál, figyelj a metaforákra, de ne felejtsd el, hogy azok metaforák. Bízzál – sok minden kezd majd történni veled, de emlékezz, hogy rajtad kívül minden más képzelet. És el kell érkezned egy olyan pontra, ahol már nincs több tapasztalás, csak a tapasztaló ül csöndben hajlékában, sehol semmit nem tapasztalva, tárgyak nélkül, fény nélkül, virágok nyiladozása nélkül, minden nélkül.

Valaki elment Lin Csi-hez, aki a rendházában, egy domb tetejére épült kis kolostorban élt. Épp egy fa alatt ült, egy szikla közelében, amikor az illető megkérdezte tőle:

– Mi történik, amikor valaki beérkezik?

Lin Csi pedig azt válaszolta erre:

– Itt ülök egyedül, a felhők tovaszállnak, és én figyelek. Évszakok jönnek, és én figyelek. Néha látogatók jönnek és én csak figyelek. És itt ülök egyedül…

Végül csak a szemtanú, a mindent figyelő tudat marad. Az összes tapasztalás eltűnik, csak a tapasztalások puszta háttere marad. Csak te maradsz, minden más elvész. Ne felejtsd ezt el, mert te bízol bennem, és én metaforákban beszélek – a képzeleted ilyenkor könnyen becsaphat. „Imaginátha” – ismerd fel ezt a betegséget.

„Bár azt mondjuk, »a tudat oly ragyogó, mint a fény«, az valójában minden szó és szimbólum felett áll.
Habár a tudat lényegét tekintve üresség,
az mégis minden dolgot magában foglal és tartalmaz.”

Ezek az állítások ellentmondásosnak tűnnek: egy szer azt mondod, hogy a tudat űr, a következő pillanatban meg azt mondod, hogy mindent magában hordoz. Miért ezek az ellentmondások? Azért, mert minden vallásos megismerés természete ilyen. Metaforákat kell használnia, de rögtön figyelmeztetni kell téged arra, hogy legyél éber és ne válj a metaforák áldozatává.

Lényegét tekintve üresség, mégis mindent magában hordoz. Amikor tökéletesen üressé válsz, kizárólag akkor teljesülsz be. Amikor nem leszel többé, akkor leszel igazán végre először.

Jézus azt mondja: Ha elveszíted magadat, megérkeztél. Ha ragaszkodsz magadhoz, veszíteni fogsz. Ha meghalsz, újjászületsz. Ha képes vagy tökéletesen megszűnni, akkor örökkévalóvá válsz, maga leszel az örökkévalóság…

Ezek mind metaforák – de ha bízol, ha szeretsz, ha engeded a szíved megnyílni felém, akkor képes leszel megérteni. Ez a megértés minden más megértést túlhalad. Nem intellektuális, hanem közvetlen kapcsolat két szív között.

Itt vagyok és próbálok beszélni hozzád, de a beszéd csak másodlagos. A lényeg az: ha nyitott vagy, belédáramolhatok. Ha a beszédem csak annyit segít, hogy egyre nyitottabbá válsz tőle, már megérte. Én nem mondani akarok valamit neked, csak nyitottabbá próbállak tenni – az elég. Akkor belédáramolhatok… mert anélkül, hogy megízlelnél, soha nem leszel képes megérteni, amit mondok.

 

Negyedik fejezet: Olyan légy, mint egy üres bambusznád

A dal így folytatódik:

Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj,
Csukd be jól a szád és maradj csöndben,

Ürítsd ki elméd, és semmire ne gondolj.

Mint üreges bambusznád, tested úgy pihenjen nyugton.

Se nem adva, se nem elvéve, nyugtasd el az elméd.

A mahámudrá olyan, mint a semmihez nem ragaszkodó elme.

Ekképp gyakorolva, idővel eléred a buddhaságot.

Először is a tevékenység természetét és a benne lévő rejtett áramlatokat kell megérteni, különben az ellazulás lehetetlen. Még ha szeretnél is ellazulni, az lehetetlenné válik, hacsak nem veszed észre, ha nem figyeled meg és ismered fel a tevékenység természetét, mert a tevékenység nem egy egyszerű jelenség.

Sokan szeretnének ellazulni, mégsem képesek rá. Az ellazulás olyan, mint a virágzás: nem kényszerítheted. Meg kell értened az egész jelenséget – miért vagy olyan tevékeny, miért találsz magadnak annyi elfoglaltságot, miért kell mindenáron tenned valamit.

Figyeld meg ezt a két szót: „cselekvés” és „tevékenység”. A cselekvés nem tevékenység, és a tevékenység sem cselekvés. A természetük szöges ellentétben áll egymással. A cselekvést a helyzet hívja elő, a helyzethez képest cselekszel, arra válaszolsz. A tevékenységet viszont nem érdeklik a körülmények, a tevékenység nem válasz a körülményekre. Te annyira nyugtalan vagy belül, hogy számodra a körülmények csak ürügyet jelentenek arra, hogy tevékeny maradhass.

A cselekvés az elcsendesedett elme alkotása – ez a legcsodálatosabb dolog a világon. A tevékenység azonban egy nyugtalan elme származéka – ez a legrondább. A cselekvésnek jelentősége van – a tevékenység jelentéktelen. A cselekvés pillanatról-pillanatra, spontán keletkezik. A tevékenységet a múlt terheli. Az nem egy válasz a jelen pillanatra, hanem sokkal inkább egyfajta módja annak, hogy a saját, múltból magaddal cipelt nyugtalanságodat a jelenbe is áttöltsd. A cselekvés kreatív. A tevékenység nagyon-nagyon pusztító – elpusztít téged, elpusztít másokat.

Próbáld megérezni a kettő közötti árnyalt különbséget. Például amikor éhes vagy és eszel, az egy cselekvés. De amikor nem vagy éhes, semmi éhséget nem érzel magadban, mégis tovább eszel, az tevékenység. Ez a fajta evés csaknem erőszak. Elpusztítod az ételt… koptatod a fogaidat és elpusztítod az ételt, de legalább ad egy kis enyhülést a belső nyugtalanságodnak. Nem az éhség miatt eszel, ez pusztán egy belső kényszer, kényszer az erőszakra, ami az evésre ösztönöz.

Az állatvilágban az erőszak a szájhoz és a végtagokhoz, azaz a fogakhoz és a karmokhoz kapcsolódik. Ez a kettő jeleníti meg az állatvilágban az erőszakot. Amikor eszel, ezt a kettőt az étel köti össze. A kezeddel magadhoz veszed, a száddal megeszed az ételt – így az erőszak feloldódik. Azonban ha nincs jelen az éhség, akkor az evés nem cselekvés, hanem betegség. Ez a fajta tevékenység megszállottság. Persze, nem ehetsz így folyton, mert akkor kipukkadsz, ezért az emberek trükköket eszeltek ki: bételt, vagy rágógumit rágnak, cigarettát szívnak – ezek az ál-ételek. Nincs bennük semmi tápérték, azonban az erőszak szempontjából remekül működnek.

Mit csinál egy üldögélő, bételt rágcsáló ember? Épp megöl valakit. Gondolatban, ha tudatosulna benne, talán gyilkosságról fantáziálna. De ő csak bételt rágcsál: önmagában egy teljesen ártalmatlan tevékenységet folytat. Ezzel nem bánthatsz senkit, viszont nagyon veszélyes rád, mert közben egyáltalán nem vagy tudatában annak, amit csinálsz. Mit csinál az, aki dohányzik? Bizonyos szempontból ő egészen ártalmatlan: épp csak beszívja a füstöt, majd kifújja, belélegez, majd kilélegez. Ez egyfajta pránajáma, egyfajta ismétlődő Transzcendentális Meditáció. Az, aki dohányzik, egy mandalát alkot: magába szívja a füstöt, kifújja, beszívja, kifújja – ezzel egy mandala keletkezik. A dohányzáson át a maga módján kántál, ritmusosan kántál. Ez megnyugtatja, a belső feszültség enyhül egy kicsit.

Sose feledd, hogy amikor beszélsz valakihez és ő elkezdi keresgélni a cigarettáját, akkor szinte száz százalékig biztos, hogy az azt jelenti, hogy megunt téged, magára kellene hagynod. Legszívesebben kidobna, de nem teheti, az túl udvariatlan volna. Ha elkezdi a cigarettáját keresgélni, akkor ezzel azt üzeni: „Most már elég! Elegem van!” Ha most az állatvilágban lennétek, akkor azonnal rádvetné magát. Ezt azonban nem teheti meg, hisz ő egy civilizált emberi lény. Inkább a cigarettára veti rá magát és elkezd dohányozni. Most már nem izgatod őt, most már bezárta magát a saját „füst-kántálásába”. Ez lecsillapítja.

De ez a tevékenység azt mutatja, hogy megszállott vagy. Nem tudsz önmagad maradni, nem tudsz elcsöndesedni, nem vagy képes passzív maradni. A különböző tevékenységeken keresztül egyre csak az őrületet, az elmebajt árasztod magadból.

A cselekvés csodálatos. A cselekvés spontán reakcióként tör elő, hisz az életnek ilyen reakciókra van szüksége. Minden pillanatban cselekedned kell, így a cselekvés a jelenben keletkezik. Éhes vagy, hát elmész ételt keresni magadnak. Szomjas vagy, ezért odamész a kúthoz. Elálmosodsz, hát lefekszel aludni. Maga a helyzet szüli, hogy mit teszel. A cselekedet mindig spontán és teljes.

A tevékenység soha nem spontán, a tevékenység mindig a múltból jön. Lehet, hogy éveken keresztül csak gyűlt benned, és végül most robban be a jelenbe – ez nem lényeges. De az elme ravasz: mindig talál majd indokot a tevékenységre. Az elme mindig megpróbálja majd bebizonyítani, hogy amit csinál, az nem is tevékenység, hanem cselekvés, „hiszen szükség van rá”. Hirtelen haragra gerjedsz. Körülötted mindenki más tudja, hogy erre semmi szükség nem volt, a helyzet soha nem követelt tőled ilyen reakciót, teljesen fölöslegesen lettél dühös – csak te nem látod ezt. Mindenki azt gondolja: „Mit csinálsz? Nincs erre szükség. Miért vagy ilyen dühös?” Te azonban meg fogod indokolni, okokkal támasztod majd alá, hogy igenis szükség volt erre.

Ezek az indoklások segítenek hozzá, hogy ne kelljen tudomást venned az őrületedről. Ezeket a dolgokat hívja Gurdjieff „ütközőnek”. Ilyen ésszerűsítő ütközőkkel veszed körül magad, hogy ne kelljen felismerned a helyzetet, amiben épp benne vagy. Az ütközőket két vagon, két vasúti kocsi között alkalmazzák, hogy egy esetleges hirtelen megállásnál megakadályozzák, hogy az utasokat túl nagy lökés érje – az ütközők fogják fel a lökést. A tevékenységed egyfolytában értelmetlen, de az ütközők megvakítanak – és a tevékenység csak folyik egyre tovább…

Egy ilyen tevékenység mellett képtelen vagy kikapcsolódni. Hogyan is pihenhetnél, amikor egy megszállott kényszer ösztökél, hogy csinálj valamit, legyen az bármi is.

Tele van a világ olyan őrültekkel, akik állandóan ezt szajkózzák: „Inkább csinálj valamit, minthogy tétlen legyél”. Sőt, a világon szinte mindenütt vannak olyan mérhetetlenül ostoba emberek is, akik ilyen és ehhez hasonló közmondásokat találnak ki: „Az üres elme az ördög műhelye”. Ez nem így van. Az üres elme Isten műhelye. Az üres elme a legcsodálatosabb dolog a világon, a legtisztább – mert hogyan is lehetne másképp, hogy is lehetne az ördög műhelye? Az ördög nem tud belépni egy kiürült elmébe, ez lehetetlen! Az ördög csupán egy tevékenységektől megszállott elmébe fészkelheti be magát – akkor az ördög megmutatja neked a módokat, hogy hogyan lehetsz még tevékenyebb. Az ördög soha nem azt mondja, hogy lazíts. Inkább azt mondja: „Miért vesztegeted az idődet? Csinálj már valamit! Mozdulj! Az élet elszáll, hát csinálj valamit!” Minden nagy tanító, aki ráébredt az élet igazságára, felfedezte, hogy az üres elme mindenkiben Istennek ad helyet.

A tevékenységet tudja használni az ördög – egy üres elmével azonban nem tud mit kezdeni. Hogy használhatna az ördög egy üres elmét? Nem mer közelíteni, hisz az űr egyszerűen megöli őt. De ha egy mélységes, őrjítő kényszer munkál benned, hogy tevékeny maradj, akkor az ördög veszi át feletted az irányítást, ő fog majd vezetni – ő marad az egyetlen vezetőd.

Szeretném, ha megértenéd: ennek a közmondásnak egyáltalán nincs igaza. Ezt a mondást valószínűleg maga az ördög sugallta.

Figyeljük meg ezt a tevékenység-kényszert! És először önmagadban kell megfigyelned, mert bármit is mondok én, vagy Tilopa, annak nem lesz sok értelme, ha magadban nem jössz rá, hogy a tevékenységednek semmi jelentősége, nincs rá semmi szükség. Miért csinálod?

Miközben utazom, állandóan olyan embereket látok, akik újra meg újra ugyanazt csinálják. Huszonnégy órán keresztül utazom együtt egy utassal a vonaton. Egy fülkébe zárva nem sok tennivaló akad, hát talál magának egy napilapot, amit újra meg újra elolvas, én meg figyelem. Mit csinál ez az ember?

Egy napilap nem a Gíta vagy a Biblia. A Gítát sokszor elolvashatod, mert minden esetben egy új részlet jelentősége tárul fel előtted. De egy napilap nem a Gíta. Egyszer átolvasod, és vége! Annyit sem ér, hogy egyszer elolvassák, de az emberek folyton azt lapozzák. Újra meg újra elölről kezdik. Mi a baj? Szükségük van erre? Nem – pusztán kényszeresek. Nem képesek csöndesek és passzívak maradni. Ez számukra képtelenség – olyan, mint a halál. Tevékenynek kell maradniuk.

Sokévi állandó utazgatásaim lehetőséget adtak arra, hogy megfigyeljem az embereket anélkül, hogy észrevegyék. Néha csak egyetlen utassal voltam a fülkében, aki ilyenkor általában minden erejét latba vetve próbált beszélgetésbe elegyedni velem. Mivel én kizárólag igennel és nemmel feleltem, egy idő után feladta. Akkor csak figyeltem. Csodálatos élmény, minden költség nélkül.

Néztem ahogy kinyitja a táskáját – láttam, hogy semmit nem csinál –, belenéz, aztán becsukja. Aztán kinyitja az ablakot, majd becsukja. Ezután újra belenéz az újságba, cigarettára gyújt, majd megint kinyitja a táskáját, átrendezi… megy és kinyitja az ablakot, kinéz… Mit csinál? És miért? Belül remeg benne valami; egy lázas elmeállapot, egy belső kényszer. Csinálnia kell valamit, különben ő maga vész el. Minden bizonnyal tevékeny ember volt egész életében, most itt egy pillanat, hogy kikapcsoljon – de ő nem tud kikapcsolni, a jó öreg szokás vele marad.

Aurangzeb, a mogul császár állítólag börtönbe záratta idős édesapját. Aurangzeb apja, Sah Jehan építtette a Taj Mahal-t. A fiú letaszította trónjáról és bezáratta őt. Aurangzeb életrajzában az áll, hogy Sah Jehan néhány nappal később már nem aggódott a bebörtönzés miatt, hiszen mindenféle fényűzést biztosítottak a számára. Inkább volt az palota, mint börtön, és Sah Jehan éppúgy élt, mint annak előtte. Mindent megkapott, amire szüksége volt. Pusztán egyetlen egy dolog hiányzott: az elfoglaltság. Nem tudott mit csinálni. Így hát erre kérte a fiát, Aurangzebet:

– Valóban elláttál mindennel, amire szükségem van, és minden nagyon szép. De egyvalamiért örökké hálás lennék neked. Küldj hozzám harminc fiút, szeretném tanítani őket.

Aurangzeb nem hitt a fülének: „Miért akar az én apám harminc fiút tanítani? Korábban soha nem érdekelte a gyereknevelés. Mi történt most vele?” A fiú azonban teljesítette a kívánságot. Küldtek hozzá harminc fiút, Sah Jehan pedig elégedett volt. Újra császár lehetett a harminc fiú között.

Bemész egy általános iskolába, és megfigyelheted, hogy egyes tanárok olyan önkényesen viselkednek, mintha császárok volnának. Ide-oda ugráltatják a gyerekeket: „leülni! felállni! ezt csináld! azt csináld!...”, és a gyerekeknek engedelmeskedniük kell. A volt császár pedig megalakította új udvartartását a harminc fiúból – pusztán megszokásból, a benne élő jó öreg parancsolgató narkomániája miatt.

A pszichológusok szerint a tanárok valójában politikusok. Persze nem elég magabiztosak ahhoz, hogy a nagyközönség elé álljanak, inkább iskolákat választanak – ott válnak kormányzókká, miniszterelnökökké és császárokká. Kisgyerekeknek parancsolgatnak, mindenféle dolgot rájuk erőltetve.

Valamint a pszichológusok szerint a tanároknak hajlamuk van a szadizmusra is, szeretnek másokat kínozni. És hol találhatnál erre jobb helyet, mint egy iskolában. Ártatlan gyerekeket gyötörhetsz, ráadásul a saját érdekükben, az ő javukra teheted mindezt. Menj és nézd meg! Én sok általános iskolában jártam, és megfigyeltem a tanárokat. A pszichológusok úgy hiszik – én pedig biztos vagyok benne –, hogy szeretik kínozni a gyerekeket. Nem is találhatnál ártatlanabb áldozatokat: ők még teljességgel fegyvertelenek, még ellenállni sem tudnak, olyan gyengék és tehetetlenek – a tanár császárként áll felettük.

Aurangzeb azt írja az életrajzában: „Az apám, pusztán a régi megszokásból, még mindig úgy akar tenni, mintha császár lenne. Hadd játsszon hát, és hadd csináljon bolondot magából, nincs ebben semmi rossz. Legyen körülötte harminc, vagy akár háromszáz fiú is, amennyit csak akar. Hadd vezessen egy madersát, egy kis iskolát, és hadd legyen vele boldog.”

A tevékenység az, amikor a cselekvés elveszti jelentőségét. Figyeld meg magadban: az energiáid kilencven százalékát különböző tevékenységekre pocsékolod. Ezért amikor eljön a pillanat a cselekvésre, már nem is marad semmi erőd. Egy nyugodt ember nem kényszeres, az energia pedig gyűlni kezd benne. Megőrzi az erejét, magától elraktározódik az energiája, így amikor eljön a pillanat a cselekvésre, az egész lénye abba a cselekvésbe árad. Ez az, amiért a cselekvés teljessé válik. Egy tevékenységet mindig csak fél szívvel csinálsz, mert teljesen nem teheted magad bolonddá önmagad előtt. Hisz még te is tudod, hogy fölösleges amit csinálsz. Még te is tisztában vagy vele, hogy valamilyen benned élő lázas kényszer miatt csinálod. Olyan kényszer miatt, ami annyira homályos, hogy te sem látod tisztán.

Váltogathatod a tevékenységeidet, de anélkül, hogy a tevékenységet cselekvéssé alakítanád át, ez nem fog rajtad segíteni. Sokszor kérdezik tőlem:

– Hogyan szokhatnék le a dohányzásról?

Én erre mindig azt felelem:

– Miért? Hisz ez egy csodálatos tm, inkább folytasd. Ha abbahagyod, akkor valami mást kezdesz majd csinálni, mert a betegség attól nem múlik el, hogy a tüneteit kezeled. Majd bételt rágcsálsz, vagy rágógumit, de vannak ezeknél sokkal veszélyesebb szokások is. Ezek még ártalmatlanok, hisz ha rágógumit rágsz, akkor te magad rágod a rágógumit. Lehet, hogy bolond vagy, de legalább nem vagy erőszakos, nem vagy másokra ártalmas. Ha leszoksz a rágózásról, vagy a dohányzásról, mit teszel akkor? A szádnak tevékenységre van szüksége, a szád erőszakos. Akkor folyton beszélni fogsz; bla-bla-bla-bla… ez már sokkal veszélyesebb.

Mullah Naszruddin felesége jött el hozzám épp a minap. Nagyon ritkán látogat meg, de amikor eljön, azonnal tudom, hogy valamilyen válsághelyzetbe került, így hát megkérdeztem:

– Mi baj van?

Harminc percen keresztül beszélt folyamatosan, csak úgy áradtak belőle a szavak:

– Mullah Naszruddin álmában beszél. Kérlek, javasolj valamit, hogy mit kéne tenni! Túl sokat beszél, és lehetetlen vele egy szobában aludni. És ronda dolgokat mond, meg üvölt is…

– Semmit nem kell tenni. Egyszerűen adj neki lehetőséget hogy beszéljen, amikor mindketten ébren vagytok – válaszoltam.

Az emberek állandóan beszélnek. Nem adnak senki másnak lehetőséget. A beszéd épp olyan, mint a dohányzás. Ha huszonnégy órán keresztül beszélsz… és te huszonnégy órán át beszélsz: amíg ébren vagy, beszélsz, a tested elfárad, elalszol, de a beszéd folytatódik. Huszonnégy órán keresztül, éjjel-nappal állandóan beszélsz és beszélsz és beszélsz… Ez épp olyan, mint a dohányzás, mert a két jelenség egy és ugyanaz: a szájnak mozgásra van szüksége, és a legalapvetőbb tevékenység a szájjal történik, hiszen a száddal kezdted meg életed első tevékenységét is.

Megszületik a gyermek. Elkezdi az anyja mellét szopni – ez a legelső tevékenység, és ez a legalapvetőbb is. A dohányzás pont olyan, mint a szopás: meleg tej árad be, a dohányzásnál meleg füst árad beléd, és a cigaretta a szádban pont olyan érzés, mint az édesanyád mellbimbója. Ha nem engednek cigarettázni, rágógumizni vagy mást, akkor beszélni fogsz, és az veszélyesebb, mert ilyenkor a saját belső hulladékaidat dobálod át a többiek elméjébe.

Képes vagy sokáig csöndben maradni? A pszichológusok szerint, ha három hétig csöndben maradsz, elkezdesz magadban beszélni. Ilyenkor kettéhasadsz: egyszerre fogsz beszélni és hallgatni is. Ha pedig három hónapig maradsz csendben, azzal felkészíted magad az elmegyógyintézetre, mert akkor már nem fog érdekelni, hogy van-e ott valaki vagy sem. Beszélni fogsz, sőt nem csak beszélni, de válaszolni is fogsz magadnak – így már teljes vagy, már nem függsz senkitől sem. Ilyen egy őrült.

Az őrült olyan ember, aki az egész világot magába zárta. Ő a beszélő és ő a hallgató is, ő a színész és ő a néző is egyben – ő minden, az egész világot magába zárta. Felosztotta önmagát sok különálló részre, és most az egész darabokban van. Ezért félnek az emberek a csendtől – tudják, hogy összeroppanhatnak. Ha félsz a csendtől, az azt jelenti, hogy a megszállott, lázas, beteges elméd folyamatosan arra ösztökél, hogy légy tevékeny.

A tevékenységgel önmagad elől menekülsz. A cselekvésben létezel – a tevékenységben elmenekülsz magad elől, ez egyfajta kábítószer. A tevékenységben elfelejtkezel önmagadról, ha pedig önmagadról elfelejtkezel, akkor nincs több nyugtalanság, gyötrelem, szorongás. Ezért van szükséged arra, hogy folyamatosan tevékeny maradj, csináld ezt vagy azt, és így soha nem fejlődik és nem virágzik ki benned a nem-cselekvés.

A cselekvés csodálatos. A tevékenység beteges. Találj rá erre a különbségre önmagadban: mi a tevékenység és mi a cselekvés – ez az első lépés. Második lépésként pedig merülj el egyre inkább a cselekvésben, hogy az energiáid mindinkább ide áradhassanak, és amikor megjelenik a tevékenység, légy még inkább körültekintő és még éberebb. Ha tudatos vagy, a tevékenység abbamarad, az energia megmarad, és ugyanez az energia válik majd cselekvéssé.

A cselekvést mindig a pillanat szüli, nem pedig valami előre elkészített, előre legyártott séma alapján keletkezik. Lehetőséget sem ad, hogy felkészülj, hogy begyakorold. A cselekvés mindig új és friss, mint a hajnali harmatcseppek. Egy olyan ember pedig, aki a cselekvésnek él, szintén mindig friss és fiatal. A teste talán megöregszik, de a frissessége megmarad. A teste talán meghal, de a fiatalsága örökké él. A teste talán eltűnik, de ő megmarad – mert Isten az elevenséget szereti. Az Isten mindig az újat és a frisset szereti.

Hagyd el szép sorjában a tevékenységeidet. De hogyan tudod őket elhagyni? Már maga ez a feladat is tevékenységgé válhat, és ezáltal megszállottá tehet. Ez történt a kolostorokban élő szerzetesekkel is: a tevékenységek elhagyása lett a mániájuk. Mindig csinálnak valamit ennek érdekében: imádkoznak, meditálnak, jógáznak… de ezek is tevékenységek. Ilyen módon nem dobhatod el a tevékenységet. Visszajön, és a hátsó ajtódon kopogtat megint.

Légy tudatos. Érezd a különbséget a cselekvés és a tevékenység között. Légy egyre tudatosabb, amikor a tevékenység kerít a hatalmába – valójában ezt birtokbavételnek kellene hívni inkább –, amikor a tevékenység birtokba vesz, megszáll, mint egy kísértet. Mert a tevékenység valóban egy kísértet: a múltból érkezik hozzád, és halott. Amikor a tevékenység birtokba vesz téged, és lázassá válsz, légy egyre tudatosabb; ez minden, amit tehetsz. Figyeld meg! Még ha muszáj is megtenned valamit, akkor is teljes tudatossággal tedd, amit teszel! Dohányozz, de dohányozz nagyon lassan, teljes tudatossággal, hogy láthasd, mit teszel.

Ha képes vagy megfigyelni a dohányzásodat, egy nap hirtelen kiesik az ujjaid közül a cigaretta, mert felismered az abszurditását. Felismered, hogy hülyeség. Egyszerűen hülyeség és ostobaság! Amikor erre rádöbbensz, a tevékenység egyszerre eltűnik. De te nem dobhatod el, mert maga az eldobás is tevékenység. Ezért fogalmazok úgy, hogy eltűnik… ahogy az elszáradt levelek is eltűnnek a fáról, lehullanak; épp így hullik le rólad a tevékenység is. De ha te dobtad el, akkor valamilyen más módon, valamilyen más formában újra fel fogod szedni.

Hagyd, hogy a dolgok maguktól lehulljanak rólad. Hagyd, hogy a tevékenység eltűnjön, ne akard erőltetni, hisz már az erre irányuló erőfeszítésed is egy más formában megjelenő tevékenység. Figyelj, légy éber, tudatos, és egy rendkívüli jelenséggel találod szembe magad: amikor valami magától, önszántából lehullik rólad, akkor az még nyomot sem hagy maga után. De ha erőlteted, akkor marad utána egy nyom benned, egy sebhely. Akkor állandóan azzal fogsz hencegni, hogy harminc éven át cigarettáztál, mégis képes voltál abbahagyni. Most ez a hencegés tölti be annak a dohányzásnak a helyét. Ha beszélsz róla, az egy és ugyanaz: nem dohányzol ugyan, de túlságosan sokat beszélsz arról, hogy abbahagytad. Az ajkaid újra tevékenyek, a szád megint funkcionál, az erőszakosság újra jelen van.

Ha valaki ezt valóban felismeri, akkor a dolgok maguktól elmúlnak – és akkor nem mondhatod, hogy „Én hagytam el”. Elmúlt magától! Nem te hagytad el. Az egód nem erősödik általa. Így egyre több és több cselekvés válik lehetővé számodra. Amikor csak alkalmad nyílik a teljes lényeddel cselekedni, soha ne halaszd el, soha ne tétovázz, hanem cselekedj!

Cselekedj többet, és hagyd, hogy a tevékenységeid maguktól eltűnjenek. Az idő múlásával egyfajta átalakuláson mész majd keresztül. Ehhez időre van szükség, különböző időszakok követik majd egymást… de sietségre amúgy sincs szükség.

Most beléphetünk a szútrába:

Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj,
Csukd be jól a szád és maradj csöndben,

Ürítsd ki elméd, és semmire ne gondolj.

Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj… Most már érted, mit jelent a pihenés valójában. A pihenés az, amikor nincs benned kényszer a tevékenységre. A pihenés nem azt jelenti, hogy úgy fekszel, mint egy hulla. Nem tudsz úgy feküdni, mint egy hulla – azt legfeljebb eljátszhatod. Hogyan tudnál úgy feküdni, mint egy hulla? Te élsz, tehát csak eljátszhatod. A pihenés akkor jelenik meg, amikor eltűnik belőled a kényszer a tevékenységre, az energia benned koncentrálódik, és sehová sem távozik. Ha felmerül egy bizonyos helyzet, akkor cselekszel, ez minden. De nem keresgélsz ürügyeket arra, hogy cselekedhess. Nyugodt vagy önmagadban. A pihenés azt jelenti: otthon vagy.
Néhány évvel ezelőtt olvastam egy könyvet, aminek az volt a címe: Pihenned kell. Ez teljesen abszurd, hiszen a „kell” a pihenés ellensége – ilyen könyveket csak Amerikában lehet eladni. A „kell” tevékenységre utal, a „kell” megszállottságot jelez. Amikor csak feltűnik egy „kell”, ott rejtőzik mögötte a megszállottság. Az életben vannak cselekedetek, de nincsenek „muszáj”-ok. A „muszáj” őrületet teremt. „Pihenned kell” – ezzel a pihenés válik kényszerré. Kénytelen vagy ilyen meg olyan pózban elhelyezkedni, lefeküdni, majd a lábujjad hegyétől a fejed tetejéig elfogadtatni a testeddel, hogy „pihenni kell”. Azt mondod a lábujjadnak: „Lazulj el!”, azután így folytatod egyre fölfelé.

Miért „kell”? Az ellazulás kizárólag akkor jelenik meg, amikor nincs jelen a „kell”. A pihenés nem csak a testé, nem csak az elméé, hanem az egész lényedé.

Te túlságosan tevékeny vagy, és persze fáradt, szétszórt, kiszáradt és kihűlt is. Nem mozdulnak az élet-energiáid. Mindenütt csak gátak és gátak és gátak vannak benned. Bármit is csinálsz, azt az őrületedből csinálod. A pihenés igénye persze csak nő benned. Ezért írnak havonta annyi könyvet a pihenésről, de én még egy embert sem láttam, aki pihentebbé vált volna azáltal, hogy elolvasott egy ilyen könyvet. Sőt, csak még nyugtalanabb lehet tőle, hiszen most már teljesen érintetlenül maradhatnak a tevékenységei. Megmaradt a megszállottsága, a betegség nem múlt el, de most úgy tesz, mintha nyugodt lenne – lefekszik. Belül minden kavarog, egy vulkán készül kitörni, ő meg „pihen” – követve a könyv utasításait arról, hogyan is kell pihenni.

Nincs olyan könyv, ami abban segíthetne, hogy hogyan kell ellazulni. Hacsak nem olvasod el önmagad belső valóját… így azonban az ellazulás már nem lehet kényszer. A pihenés, az ellazulás egy hiány: a tevékenység hiánya, nem pedig a cselekvésé. Tehát nincs szükség arra, hogy a Himálajába zarándokolj. Néhányan ezt tették; elmentek a Himálajába, hogy ellazuljanak. De miért lenne szükség arra, hogy oda költözz? A cselekvést nem kell eldobnod, mert azzal az életet is eldobod magadtól. Akkor pedig halott leszel, nem nyugodt. Ezért hát a Himálajában olyan bölcseket találhatsz, akik halottak, nem pedig nyugodtak. Elmenekültek az élet elől, a cselekvés elől.

A lényeg nehezen megfogható, de nagyon fontos megérteni: a tevékenységnek el kell tűnni, a cselekvésnek azonban nem. Választhatod azt, hogy mindkettőt eldobod magadtól, a tevékenységet is, a cselekvést is, és elmenekülhetsz a Himálajába – ez könnyű. A másik megoldás is könnyű: folytathatod tovább a tevékenységeidet, és közben rákényszerítheted magad minden reggel vagy este egy néhány perces ellazulásra. Mindkettő könnyű. De te nem érted az emberi elme összetettségét és működését. A pihenés egy állapot. Azt nem lehet erőltetni. Egyszerűen csak elhagyod az önmegtagadásokat, a gátakat, és az ellazulás megjelenik; magától felszínre tör.

Mit csinálsz, amikor este lefekszel aludni? Kell azért valamit csinálnod? Ha csinálsz valamit, akkor nem fogsz tudni aludni. Mit csinálsz? Egyszerűen lefekszel, az alvás pedig megjelenik. Nincs benne semmi „csinálás”. Ha „csinálsz” valamit, akkor nem leszel képes elaludni. Valójában ahhoz, hogy el tudj aludni, mindössze arra van szükség, hogy a napi tevékenységeid folyama megszakadjon. Ez minden! Amikor az elme nincs elfoglalva valamilyen tevékenységgel, akkor képes ellazulni és elaludni. Ha csinálsz valamit, hogy elaludj, meg fogsz zavarodni, mert akkor lehetetlenné válik az alvás. Nincs szükség arra, hogy bármit is tegyél.

Tilopa azt mondja: Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj… Ne tégy semmit! Semmiféle jóga póz nem szükséges, nem kell kicsavarnod a tested, nem kell csomót kötnöd magadra. Ne csinálj semmit! Csak a tevékenység „nemlétére” van szükséged. Hogyan jelenhet meg ez a nemlét? A megértéssel. A megértés az egyetlen előírás. Értsd meg a tevékenységeidet, és hirtelen amint tudatossá válsz, a tevékenység kellős közepén leállsz. Erről a leállásról beszél Tilopa: Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj…

Mi az a pihenés? Egy olyan állapot, ahol az energiáid nem szöknek el sehová, se a jövőbe, se a múltba – egyszerűen ott maradnak veled. Energiáid csendes tava és melege beburkol. Ez a pillanat minden. Nem is létezik más pillanat. Az idő megáll – akkor ott a nyugalom. Ha az idő jelen van, akkor nincs nyugalom. Most az óra megáll, és nincs idő. Ez a pillanat jelent mindent. Már nem kell semmi más… csak élvezed azt, ami van. Az egyszerű dolgokat lehet élvezni, mert azok gyönyörűek. Valójában semmi sem egyszerű – ha Isten létezik, akkor minden különleges.

Sokan jönnek hozzám ezzel a kérdéssel:

– Hiszel Istenben?

A válaszom erre:

– Igen, hiszen minden olyan különleges; hogyan létezhetne mindez anélkül, hogy egy mélységes tudatosság lenne benne?

Csak apró dolgok… amikor a füvön sétálsz, és látod, hogy a harmatcseppek még nem párologtak el, és egyszerűen csak átéled az élmény teljességét – a látványt, a fű érintését, a harmatcseppek frissességét, a hajnali szellőt, az épp felkelő napot. Mi kell több a boldogsághoz? Mi kell még neked ezen kívül? Este lefeküdni a hűvös lepedőre, és érezni az anyag érintését, azt, ahogy egyre melegebbé és melegebbé válik, ahogy körülölel a sötétség, az éjszaka csendje… Csukott szemmel, egyszerűen csak érzed önmagad. Mi többre van szükséged? Ez már túl sok is. Megjelenik egy mély hála benned: ez a pihenés.

A pihenés azt jelenti, hogy ez a pillanat több mint elég, több, mint amit kérhetsz és elvárhatsz. Semmire sincs szükséged, mert többet kapsz, mint amennyi elég, többet, mint amennyit kívánhatsz. Az energia nem távozik sehová. Az energiád átváltozik egy békés tóvá, te pedig a saját energiádban olvadsz fel. Ez a pillanat a pihenés. A pihenés nem a testé, nem is az elméé, a pihenés a teljességé. Ezért mondja az összes buddha, hogy „Szabadulj meg a vágyaidtól.” Ők tudják, hogy ha létezik benned vágy, akkor nem vagy képes a pihenésre, nem vagy képes ellazulni. Mindig azt mondják: „Felejtsd el a halottaidat!”, mert ha túlságosan elfoglalod magad a múlttal, akkor sem tudsz pihenni. Azt mondják: „Élvezd ezt a pillanatot!”

Jézus azt mondja:

– Figyeld meg a liliomokat! Emlékezz a liliomokra a réten! Ők nem fáradoznak, mégis gyönyörűbbek, mégis fényesebb a ragyogásuk, mint Salamon királyé. Csodálatosabb illat lengi körül őket, mint Salamon királyt valaha is. Nézd, és figyeld a liliomokat!

Mit mond ezzel? Azt mondja: „Pihenj! Lazíts! Nem kell érte fáradoznod, valóban minden a tiéd.” Azt mondja Jézus: „Ha Isten vigyáz az ég madaraira, az állatokra, vadállatokra, fákra és virágokra, akkor te miért aggódsz? Rád talán nem vigyáz?” Ez a pihenés. Miért aggódsz annyira a jövő miatt? Gondolj a liliomokra, figyeld őket, és válj olyanná, mint amilyenek a liliomok – lazulj el. A pihenés nem egy testhelyzet, a pihenés az energiáid teljes átalakítása.

Az energiának két dimenziója lehetséges. Az egyik a motivált, amelyik tart valami felé, egy cél felé – olyankor a jelen pillanat pusztán egy eszköz, az elérendő cél pedig valahol máshol van. Ez az energia egyik dimenziója: a célorientált tevékenység-dimenzió. Itt minden csak eszköz, valahogy meg kell csinálni, el kell érni a célt, csak azután pihenhetsz. De ebben a dimenzióban a pihenés soha nem jön el. Ez a fajta energia a jelen pillanatokat folyton átváltoztatja valami más, jövőben megnyilvánuló esemény eszközévé. De ez az esemény mindig a horizont vonalán marad. Te rohansz felé, de a távolság mindig ugyanakkora marad köztetek.

De van egy másik dimenzió: a nem-motivált ünneplésé. Ebben a dimenzióban a cél itt és most van. A cél nem „valahol” jelenik meg. Tulajdonképpen te magad vagy a cél. Valójában ezen a pillanaton kívül nincs más beteljesülés – gondolj a liliomokra. Amikor a cél nem a jövőben van, amikor te vagy a cél, amikor semmi mást nem kell elérned, akkor csak ünnepelsz, mert már el is érted amit akartál, hiszen te itt vagy. Ez a pihenés a nem-motivált energia.

Így számomra kétféle ember létezik: a céltudatosak és az ünnepelők. A cél-orientáltak az őrültek: szépen, lassan megőrülnek, és ők maguk teremtik meg a további őrületüket is. Az őrület pedig megteremti saját lendületét: ezek az emberek egyre mélyebbre süllyednek benne, majd teljesen elvesznek.

A másik fajta ember nem keres célokat… nem keres semmit sem, csak ünnepel.

Én ezt tanítom neked: légy te az ünneplő, ünnepelj! Már most is minden készen áll hozzá: a virágok kinyíltak, a madarak énekelnek, a nap ott van fenn az égen – ünnepelj! Lélegzel és élsz és van tudatod – ünnepeld! Akkor egyszerre csak ellazulsz, nincs több feszültség, nincs több aggodalom. Az összes energia, ami eddig aggodalommá vált, most hálává alakul át. A szíved minden dobbanása egy köszöntéssé változik – ez az ima. Minden ima erről szól: szíved minden dobbanásával üzened mélységes háládat.

Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj…

Semmi másra nincs szükség. Csak értsd meg az energia mozgását, az energia motiválatlan mozgását. Folyik, de nem egy cél felé – inkább ünnepként árad. Nem valamilyen cél felé halad, inkább csak árad, pusztán azért, mert túlcsordul önmagából.

Egy gyerek ugrál és rohangál körbe-körbe. Megkérdezed, hogy hová tart? Sehová nem tart. Őrültnek néz majd, ha ilyet kérdezel. A gyerekek mindig őrültnek nézik a felnőtteket. „Hová tartasz?” – ez egy teljesen abszurd kérdés. Van bármi szükség arra, hogy valahová is tarts? Egy gyerek képtelen felelni egy ennyire fölösleges kérdésre. Sehová sem tart. Csak megvonja majd a vállát, és azt mondja: „Sehová.” Ilyenkor egy céltudatos elme azt kérdezi: „Akkor minek rohansz?” A felnőttnek csak akkor érthető egy cselekvés, ha vezet valahová.

Én azt mondom neked, nincs hová menni. Minden itt van. Az egész létezés mindig a jelen pillanatban éri el a csúcspontját, ebbe a pillanatba fut össze minden. A létezés egésze ide, a Most-ba árad. Minden ami létezik, ebbe a pillanatba áramlik bele – itt van, és most van. Egy gyerek csak élvezi az energiáját. Túl sok van neki. Nem azért rohan, mert valahová el kellene érnie, hanem egyszerűen csak mert túl sok az energiája.

Cselekedj indokok nélkül, pusztán azért, mert az energiád kitörésre vár. Oszd meg amid van, de ne üzletelj, ne alkudozz. Azért adj, mert neked van, és ne azért, mert viszonzást vársz – mert úgy biztosan boldogtalan leszel. Minden kereskedő a pokolba jut. Ha meg akarod keresni a világ legügyesebb kereskedőit, üzletkötőit, látogass el a pokolba, ott megtalálod őket. A mennyország nem a kereskedőké, hanem az ünnepelőké.

A keresztény teológiában évszázadokon keresztül újra meg újra feltették ezt a kérdést: „Mit csinálnak az angyalok a mennyországban?” Ez a kérdés csak céltudatos embereknek lehet lényeges: „Mit csinálnak az angyalok a mennyországban?” Úgy tűnik semmit nem csinálnak, nincs semmi, amit ott tenni kellene. Valaki megkérdezte Eckhart mestert:

– Mit csinálnak az angyalok a mennyországban?

– Miféle bolond vagy te? A mennyország az ünneplés országa. Ott nem csinálnak semmit, csak ünnepelnek. Ünneplik a fényt, a ragyogást, a költészetet, azt, hogy minden virágba borult. Ünnepelnek – mondta.

De szerintem azt az embert egyáltalán nem elégítette ki Eckhart mester válasza, hisz az emberek többsége úgy véli, egy tevékenységnek csak akkor van értelme, ha az vezet valahová, ha van előtte egy cél.

Sose feledd: a tevékenység célorientált, a cselekvés nem. A cselekvés az energia túlcsordulása. A cselekvés itt van, ebben a pillanatban. Nem begyakorolt, nem előre elkészített reakció. A létezés teljessége találkozik veled, és megérint. Erre érkezik egy válasz. A madarak énekelnek, erre te is énekelni kezdesz – ez nem tevékenység. Egyszer csak megtörténik. Egyszerre csak észreveszed, hogy megtörténik, hogy elkezdtél dúdolni – ez egy cselekvés.

Ahogy egyre inkább cselekvővé válsz, és egyre kevésbé vagy tevékenykedő, úgy az életed is egyre inkább megváltozik, és egy elmélyült pihenéssé alakul át. Így ha csinálsz is valamit, mindig pihent maradsz. Egy buddha soha nem fáradt. Miért? Mert ő nem csinál semmit, csak azt adja, amije van: túláradó energiáit.

Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj,
Csukd be jól a szád és maradj csöndben…

A száj valóban nagyon lényeges, hisz ez az, ahová a legelső tevékenység köthető. Az ajkaid kezdték az első tevékenységet. A szád környékén kezdődött minden: belélegeztél, sírtál, a száddal keresgélted édesanyád mellét. A szád mindvégig dühösen tevékeny marad. Ezért mondja Tilopa: „Értsd meg a tevékenységet, értsd meg a cselekvést, lazulj el és… csukd be jól a szád”.

Amikor csak leülsz meditálni, bármikor, ha csöndben akarsz maradni, az első dolgod, hogy jól becsukod a szád. Ha ezt megteszed, a nyelved érinti a szájpadlásodat. Az ajkaid összezáródnak, és a nyelved hozzáér a szájpadlásodhoz. Csukd be jól a szád – de erre csak akkor leszel képes, ha követed mindazt, amit eddig mondtam neked, előbb nem.

Meg tudod csinálni! Becsukni a szádat nem jelent olyan óriási erőfeszítést. Ülhetsz úgy, mint egy szobor, tökéletesen zárt ajkakkal. Ez azonban nem állítja meg a tevékenységeidet. Mélyen belül a gondolkodás folytatódik, és ha a gondolkodás folytatódik, akkor enyhe vibrálást érezhetsz az ajkaidban. Nem mindenki veszi észre, mert csak nagyon enyhe, de ha gondolkozol, akkor az ajkaid remegnek egy picit – csak nagyon enyhe remegés ez.

Amikor valóban pihensz, ez a remegés megszűnik. Nem beszélsz és semmi mást sem csinálsz magadban. Csukd be jól a szád és maradj csöndben. És ne gondolkodj.

Mit fogsz ekkor tenni? A gondolatok jönnek és mennek. Hagyd hát, hogy jöjjenek és menjenek, semmi baj nincs ezzel. Nem keveredsz bele, közömbös maradsz, a gondolatok nem érhetnek el téged. Csak nézed őket, ahogy jönnek-mennek, nem foglalkozol velük. Csukd be a szád és maradj csöndben. Egy idő után a gondolatok maguktól eltűnnek, mert a létezésükhöz szükség van a te közreműködésedre. Ha közreműködsz, ott lesznek, ha küzdesz ellenük, akkor is ott lesznek, hiszen az is egyfajta közreműködés. Az egyik a gondolatokkal szimpatizáló, a másik egy velük harcban álló közreműködés. Mind a kettő tevékenység. Te csak figyelj.

De ha a szád bezárod, az sokat segíthet. Sok embert megfigyeltem, ezért azt javaslom: először is ásíts – nyisd a szád olyan nagyra, amilyenre csak tudod, feszítsd szét, amennyire lehet, a végén még fájni is fog. Csináld ezt kétszer-háromszor. Ez majd hozzásegít, hogy hosszabb időre csukva maradjon. Ezután két vagy három percig beszélj érthetetlen zagyvaságokat. Bármi jut is az eszedbe, mondd ki hangosan és élvezd. Azután csukd be a szád.

Könnyebb a másik oldalról kezdeni. Ha el akarod lazítani a kezedet, először olyan erősen ökölbe kell szorítanod, amennyire csak tudod. Szorítsd ökölbe és feszítsd meg, amennyire csak tudod; tedd épp az ellenkezőjét – aztán ellazulhatsz. Így egy mélyebb ellazulást fog elérni az idegrendszered. Gesztikulálj, vágj fura grimaszokat, mozgasd az arcizmaidat, torzítsd el az arcod, ásíts, beszélj két-három percig össze-vissza – aztán csukd be a szád. Ezzel a feszültséggel nagyobb esélyed van arra, hogy az ajkaid és a szád ellazuljanak. Csukd be a szád, és légy csak egy megfigyelő. Hamarosan csend ereszkedik rád.

Kétféle csend létezik. Az egyik az, amelyiket magadra tudod erőltetni. Ez nem túl kellemes, sokkal inkább erőszakos. Ez egyfajta erőszaktétel az elmén. Agresszív. A másik fajta csend úgy ereszkedik le rád, mint az éj. Beborít és körbeölel. Te csak a körülményeket teremted meg ahhoz, hogy eljöjjön: befogadóvá válsz, az pedig eljön. Csukd be a szád, figyelj, és ne próbálj csendben maradni. Ha megpróbálod, talán néhány másodpercig sikerül – de ez értéktelen csend lesz, mert belül tovább fogsz forrongani. Ezért ne próbálj csöndben lenni. Csak teremtsd meg a feltételeket, a helyzetet, vesd el a magot és várj.

Ürítsd ki elméd, és semmire ne gondolj…

Mit fogsz tenni, hogy kiürítsd az elméd? A gondolatok jönnek, és te figyelsz. De óvatosan kell ezt is tenni, mert a figyelmednek passzívnak kell lennie, nem pedig aktívnak. A figyelemnek nagyon finom a szerkezete, neked pedig meg kell mindezt értened, különben akárhol elveszhetsz. És ha csak egy pontot is félreértettél, az egész jelenség minősége megváltozik. Figyelj. Figyelj passzívan, nem aktívan.

Mi a különbség? Amikor a barátnődre, a szerelmedre vársz, aktívan figyelsz. Valaki elhalad az ajtód előtt, te pedig felpattansz, hogy megnézd vajon ő volt-e az. Száraz levelek kavarognak a szélben, te meg úgy érzed, talán ő jött meg. Megint felugrasz, az elméd türelmetlen, aktív. Ez nem fog segíteni. Ha túl türelmetlen és élénk vagy, akkor nem jutsz el Tilopa csendjéhez, vagy az én csendemhez. Légy passzív, mint amikor a folyó partján ülsz, és csak nézed, ahogy a folyó habjai eltűnnek. Nincs szükség semmiféle buzgalomra, semmi sem sürget, nincs szükséghelyzet. Senki nem kényszerít. Még ha el is téveszted, semmiről nem maradsz le azzal. Egyszerűen csak nézz, figyelj. Még az a szó sem megfelelő, hogy „figyelni”, mert már maga a szó azt az érzetet kelti, hogy aktívan csinálsz valamit. Egyszerűen csak nézz, semmit sem kell tenned. Csak ülsz a folyóparton, nézel, a folyó pedig hullámzik. Vagy nézz fel az égre, ahogy a felhők lebegnek, és ne csinálj semmit.

Ez a passzivitás rendkívül fontos. Ezt meg kell értened, mert a tevékenység-kényszered átalakulhat egy türelmetlen, aktív várakozássá. Akkor pedig az egészet elhibáztad. A tevékenység visszajött a hátsó ajtón. Légy passzív megfigyelő.

Ürítsd ki elméd, és semmire ne gondolj…

Ez a passzivitás magától kiüríti az elmét. A tevékenységek hullámai, az elméd energiáinak hullámai idővel elcsöndesednek, és a tudatod teljes felszíne megszűnik fodrozódni, és tükörsimává válik. Csöndes tükörré változik.

Mint üreges bambusznád, tested úgy pihenjen nyugton.

Ez Tilopa egyik különleges módszere. Minden mesternek megvan a saját speciális módszere, amin keresztül ő beérkezett, és amivel szeretne másoknak is segíteni. Ez Tilopáé:

Mint üreges bambusznád, tested úgy pihenjen nyugton.

Egy bambusznád teljesen üres belül. Amikor pihensz, azt érzed, hogy pont olyan vagy, mint egy bambusznád: belül tökéletesen üreges és üres. És valójában pont ez az, amiről szó van: a tested olyan, mint egy bambusznád, belül üreges. A bőröd, a csontjaid, a véred mind részei a bambusznak – belül pedig űr van.

Amikor teljes csöndben ülsz, tétlenül, a nyelved érinti a szájpadlásodat és az ajkaid nem remegnek a gondolatoktól, amikor az elméd csak figyel, nem vár semmire sem, és úgy érzed olyan vagy, mint egy üres bambusznád, hirtelen végtelen energia tör fel benned. Betölt az ismeretlen, a rejtelem: Isten megnyilvánulásai. Az üres bambusznád furulyává változik, és rajta keresztül az isteni dallam hangzik fel. Amint kiürülsz, többé nincs akadály Isten előtt, hogy beléphessen a lényedbe.

Próbáld meg ezt, ez az egyik legcsodálatosabb meditáció. Ne vágyakozz a mennyország után, még Isten után se vágyódj. Őrá nem lehet vágyakozni – Ő csak akkor jön el hozzád, amikor eltűntek belőled a vágyak. A szabadságra sem lehet vágyakozni, mert maga a vágyakozás a börtön. Amikor nincsenek benned vágyak többé – szabaddá válsz. A buddhaságra sem lehet vágyakozni, mert a vágy akadály. Amikor a korlátok leomlanak benned, egyszerre kitör belőled Buddha. A mag már a tiéd. Amikor üres vagy, amikor az űr megjelenik – a mag felrobban.

Mint üreges bambusznád, tested úgy pihenjen nyugton.

Se nem adva, se nem elvéve, nyugtasd el az elméd.

Nincs mit adni, nincs mit elvenni. Minden úgy van jól, ahogyan van. Semmi szükség arra, hogy bármit is adj vagy végy. Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy.

Keletnek ezt a tanítását sokan félreértették Nyugaton: „Miféle tanítás ez? Az emberek így nem fognak versengeni egymással, nem próbálnak magasabbra jutni. Semmit sem fognak annak érdekében tenni, hogy legyőzzék a gonoszságukat, és hogy helyesen viselkedjenek. Így a Sátán martalékává válhatnak.” Nyugaton a „fejleszd magad” a jelmondat mind ennek a világnak az összefüggéseiben, mind a másik világéban, de a lényeg, hogy fejlődj. Hogy hogyan fejlődj? Hogy hogyan válhatnál nagyobbá és hatalmasabbá?

Keleten mélyebb értelmet kap ez a tanítás, hiszen maga az a törekvés, hogy válj valamivé, válik akadállyá. Hiszen a lényedet már most is magadban hordozod – semmi mássá nem kell válnod. Egyszerűen csak ébredj rá, ki is vagy valójában, ez minden. Tárd fel, ki rejtőzik benned. Bármit is fejlesztesz önmagadon, szorongani és szenvedni fogsz, mert a fejlesztésre tett erőfeszítés tévútra terel. Értelmet ad a jövődnek, értelmet ad a céljaidnak, az ideáljaidnak, és végül az elméd megtelik vágyakozással.

De ha vágyakozol, tévútra kerülsz. Hagyd, hogy a vágyak elapadjanak, változz át a vágynélküliség csendes tavává, és hirtelen meglepődsz, mert egyszer csak, váratlanul ott van. Olyan éktelen nevetésben törsz ki, ahogy Bodhidharma nevetett fel. Bodhidharma követői pedig azt mondják, hogy amikor újra elcsendesedsz a nevetésed után, hallhatod az ő harsogó nevetését. Ő még most is nevet. Azóta sem hagyta abba. Azért nevetett, mert „Miféle vicc ez? Hiszen már most is az vagy, amivé válni akarsz! Hogyan válhatnál sikeressé, ha már most is az vagy? A bukásod teljesen elkerülhetetlen. Hogyan válhatnál valamivé, ami már most is vagy?” Így hát Bodhidharma csak nevetett…

Bodhidharma épp Tilopa kortársa volt. Biztosan ismerték egymást, talán nem találkoztak, de biztosan ismerték egymást. Az ő lényük minősége megegyezik.

Se nem adva, se nem elvéve, nyugtasd el az elméd.

A mahámudrá olyan, mint a semmihez nem ragaszkodó elme.

Akkor érkeztél meg, ha már nem ragaszkodsz. Ha kezed üres – megérkeztél.

A mahámudrá olyan, mint a semmihez nem ragaszkodó elme.

Ekképp gyakorolva, idővel eléred a buddhaságot.

Mit kell ilyenkor gyakorolni? Azt, hogy egyre és egyre nyugodtabb légy. Azt, hogy egyre inkább itt és most legyél. Azt, hogy minél inkább cselekedj és egyre kevésbé tevékenykedj. Azt, hogy egyre inkább tartalom nélküli, üres és passzív légy. Hogy egyre inkább egy megfigyelő légy – közömbösen, semmire sem várva, semmire sem vágyva. Hogy boldog légy önmagaddal úgy, ahogy vagy. Hogy ünnepelj.

Akkor bármely pillanatban… bármelyik pillanatban, amikor a dolgok megérnek és elérkezik benned a megfelelő évszak – a tudat virága kinyílik benned.

 

Ötödik fejezet: Az eredendő igazság

A dal így folytatódik:

A mantra és a paramita gyakorlása,

a szútrák és a szabályok útmutatásai,

az iskolák és a szentírások tanításai nem hozzák el

számodra az eredendő igazság felismerését.

Hiszen ha az elmét bármi vágy betölti,

és ezért az valamely célt kerget, úgy épp a fény rejtezik előle.

Aki bár betartja a tantrikus szabályokat, mégis különbséget tesz,

elárulja a szamája szellemét. Vesd el minden tevékenységed,

dobd el minden vágyadat, hagyd, hogy a gondolatok úgy emelkedjenek és apadjanak,

ahogyan az óceán hullámai. Az, aki mindörökre otthontalan marad,

és soha nem árt a megkülönböztetés-nélküliség elvének, betartja a tantrikus előírásokat.

Az, aki lemond a vágyakozásról, és nem ragaszkodik sem ehhez, sem ahhoz,

megérti a szentírások valódi jelentését.

A tantrikus megközelítés Tilopa lényét képezi. Először magát a tantrikus megközelítést kell megértened, csak ekkor válik lehetővé számodra, hogy felfogd azt, amit Tilopa próbál elmondani. Lássuk tehát, mi is az a tantrikus megközelítés. Először is ez nem is egy „megközelítés”, hiszen a tantra úgy tekint az életre, hogy mindent láthasson. Nem rendelkezik semmilyen hozzáállással, ami megmutatná, hogyan kell az életre tekinteni. Nincsen koncepciója, nincs filozófiája. Még csak nem is vallás, hisz nincsen teológiája. Nem hisz szavakban, elméletekben, dogmákban. Filozófiák, elméletek és vallási tanítások nélkül akarja az életet szemlélni. Úgy akar az életre tekinteni, ahogyan az van, anélkül, hogy behozná az elmét a világ és a szemlélő közé, mert az csak a valóság torzulásához vezethet. Akkor az elme elkezd képzelegni, összekeveri az elképzelt képeket a létezőkkel, végül nem tudja felismerni azt, ami van.

A tantra kikerüli az elmét, és szemtől szembe találkozik az élettel. Nem gondolja, hogy „ez jó”, vagy „az rossz”. Egyszerűen csak szembenéz azzal, ami van. Így hát nehéz azt mondani, hogy ez egyfajta megközelítés – tulajdonképpen a tantra maga a megközelítés-nélküliség.

A második fontos dolog, hogy a tantra egy hatalmas igenlés. Mindenre igent mond. Semmiféle „nem” nincs a szótárában – nincs benne tagadás. Soha semmire nem mond nemet, mert azzal csak elindítaná a harcot; a nemmel az egóddá válsz. Abban a pillanatban, hogy nemet mondasz valamire, máris az egód vagy. Keletkezett egy konfliktus, és már harcolsz is.

A tantra szeret, és feltétel nélkül teszi ezt. Soha semmire nem mond nemet, legyen szó bármiről, hiszen minden a teljesség részét képezi, és így mindennek megvan benne a helye. A teljesség nem létezhet úgy, hogy bármilyen kis dolog is hiányzik belőle.

Azt mondják, ha csak egyetlen csepp víz hiányozna, az egész létezés szomjazna. Ha leszakítasz egy virágot a kertben, akkor az azt jelenti, hogy az egész létezésből szakítasz ki valamit. Ha bántasz egy virágot, akkor csillagok millióit bántod egyszerre, mert minden kölcsönös kapcsolatban van mindennel. A mindenség egészként, egyetlen összefüggő egészként létezik. A mindenség nem egy mechanikus szerkezet – itt minden mindennel kapcsolatban áll.

Így a tantra feltétel nélkül mindenre igent mond. Soha nem létezett még egy olyan világkép a földön, ami fenntartás nélkül mindenre igent mondott volna – csak igent. A „nem” eltűnik. A „nem” eltűnik az egész lényedből. Ha nincsen „nem”, hogyan tudnál harcolni? Hogy háborúzhatnál? Akkor csak lebegsz. Egyszerűen csak elmerülsz és feloldódsz. Eggyé válsz. Nincsenek többé határok. A „nem” teremti meg a határokat. A „nem” a korlát körülötted. Figyeld meg: ahogy kimondod azt, hogy „nem”, abban a pillanatban valami bezárul. Ahogy azt mondod: „igen”, a lényed kinyílik.

Az igazi ateista az, aki mindig nemet mond az életre. Az ő istentagadása pusztán szimbolikus. Lehet ugyan, hogy te hiszel Istenben, de ha bármire is nemet mondasz, a hited nem ér semmit, az Istened csak egy hókusz-pókusz, mert csakis a teljes igenlés teremti meg, tárja fel előtted a valódi Istent. Amikor tiszta igenléssel állsz hozzá a léthez, az egész lét hirtelen átalakul: nincsenek többé sziklák, nincsenek többé fák, emberek, folyók, hegyek – hirtelen minden eggyé válik, és ez az „egy” az Isten.

Az igazi teista az, aki igent mond mindenre. Nem csak Istenre… hisz az elme nagyon ravasz. Mondhatsz igent Istenre, és közben nemet a világra. Ilyen sokszor történt már. Milliónyian pocsékolták el az életüket így. Igent mondanak Istenre, és nemet az életre. Tulajdonképpen ők azt hiszik: anélkül, hogy nemet mondanának az életre, nem mondhatnak igent Istenre. Megosztanak: elutasítják a világot azért, hogy elfogadhassák Istent. Egy elutasításra épülő elfogadás azonban nem valódi elfogadás. Az hamis és képmutató.

Hogyan fogadhatnád el a teremtőt anélkül, hogy elfogadnád a teremtését? Ha nemet mondasz a teremtésre, hogyan mondhatsz igent a teremtőre? Ők egyek. A teremtő és a teremtés nem két külön dolog: a teremtő a teremtés. Tulajdonképpen semmiféle válaszfal nincs a teremtő és a teremtés között, hiszen valójában a teremtés állandó; megszakítás nélküli folyamatról van szó. Az egyik oldalról úgy tűnik, hogy ez a teremtő, a másik oldalról pedig úgy, hogy ez a teremtett – de ugyanarról a jelenségről van szó.

A tantra azt mondja, hogy ha azt mondod „igen”, akkor egyszerűen csak azt mondod „igen” – nem valaminek a tagadása ellen kardoskodsz. De minden vallás azt tette: megtagadják a világot, és igenlik Istent. Erőszakosan tagadják a világot, hogy az igenlésük erősebb lehessen. Sok úgynevezett szent azt vallotta: „Istenem, befogadlak Téged, de megtagadom a világot.” Miféle befogadás ez? Befogadás ez egyáltalán? Te válogatsz. Feldarabolod a létezést két darabra. Isten fölé helyezed magad. Azt mondod: „Ezt elfogadom, azt megtagadom.” Mindenfajta tagadás ebből ered.

Aki tagad, nem vallásos ember. A tantra szerint aki bármit megtagad az egoista. Először evilági dolgokat halmozott fel, miközben a figyelme is erre a világra irányult. Most megtagadja azokat, de a figyelme még mindig erre a világra irányul, és ugyanaz az egoista marad. Az egónak kifinomult módszerei vannak arra, hogy megvalósítsa önmagát és spirálisan újra meg újra megjelenjen. Egy másik arccal, más színekkel újra meg újra visszatér.

Történt egyszer, hogy eljött a falumba Mullah Naszruddin, hogy meglátogasson. Ő azokban az időkben Új-Delhiben, a fővárosban lakott, és ez annyira betöltötte személyiségét, hogy szinte semmit nem látott azon kívül. Elvittem őt a falu kis erődjéhez, mire azt mondta:

– Micsoda?! Ezt hívod te erődnek? El kéne jönnöd Új-Delhibe, hogy megnézd a Vörös Erődöt. Ez ahhoz képest semmi!

Elvittem a folyóhoz, mire ő így szólt:

– Micsoda?! Ez neked folyó? Soha életemben nem láttam még ilyen beteges és vékonyka folyót!

Ez történt mindenütt. Aztán elérkezett a teliholdas éjszaka, én pedig azt gondoltam, hogy legalább a teliholdnak biztosan örülni fog, és nem hozza szóba, hogy milyen kicsi is a falu. Tévedtem. Elvittem a folyóhoz. Gyönyörű, csendes este volt, majd a Hold is felkelt – hatalmas és csodálatos volt. Ránéztem Naszruddinra és azt mondtam:

– Nézd! Milyen hatalmas a Hold!

Rápillantott a Holdra, megvonta a vállát, majd így szólt:

– Nem rossz… egy ilyen kis faluhoz, mint ez.

Ilyen az elme: nem múlik el, állandóan visszatér újra meg újra ugyanahhoz a dologhoz. Elutasíthatod a világot, de ettől nem válhatsz túlvilágivá, nagyon is evilági maradsz. Ha meg akarsz erről győződni, akkor menj és nézd meg az indiai szerzeteseket, a szádhukat: a földben gyökereznek, teljesen evilágiak maradtak. Mindent elutasítanak, de a figyelmük erre a világra irányul, a figyelmük az elutasításra összpontosul; ego-központúak, ego-orientáltak. Talán azt gondolják, hogy az elutasításukkal közelebb kerülnek Istenhez… de ez nem így van. Soha senki nem érte még el a mennyeket úgy, hogy bármire is nemet mondott volna.

Ez a tantra világképe. A tantra azt mondja: Mondj igent. Mondj igent mindenre. Nincs szükség arra, hogy harcolj, még úsznod sem kell – egyszerűen csak sodródj az árral. A folyó magától, önszántából folyik – egyszer minden elér a legvégső óceánhoz. Te azzal törődj, hogy meghagyd a nyugalmat, hogy ne kavarj hullámzást, hogy ne siettesd a folyót, csak haladj vele. Ez az együtt haladás, ez az együtt sodródás, ez az ellazulás a tantra.

Ha képes vagy igent mondani, akkor egy mélységes elfogadás tűnik elő benned. Ha képes vagy igent mondani, hogyan panaszkodhatnál? Hogyan lehetnél boldogtalan? Akkor minden olyan, amilyennek lennie kell. Nem harcolsz, nem tagadsz meg semmit – csak elfogadsz. Ne feledd: ez az elfogadás különbözik a mindennapi elfogadástól.

Az ember általában akkor fogad el egy helyzetet, ha kétségbeesett – ez a tehetetlenség elfogadása. Ez nem vezethet sehová, a tehetetlenség nem vezethet téged sehová. Valaki elfogad egy helyzetet, mert tehetetlennek érzi magát: „Nincs mit tenni, mit csináljak hát? Legalább elfogadom, hogy a méltóságomat megőrizzem.” A tantra elfogadása nem ilyen. Az egyfajta túláradó beteljesülésből, egy mély megelégedésből születik, nem pedig reménytelenségből, frusztrációból és kétségbeesésből. Akkor tör fel benned, amikor nem mondasz nemet. Egyszer csak felszínre tör. Az egész lényed egy végtelen megelégedéssé változik át.

Ennek az elfogadásnak saját szépsége van. Nem kierőszakolt, nem gyakoroltad be. Ha gyakorlod, akkor hamis lesz, képmutató lesz. Ha gyakorlod, kettéhasadsz: a felszínen elfogadást mutatsz, miközben mélyen belül a zűrzavar, a tagadás, az elutasítás lappang. Belül úgy fogsz forrongani, hogy bármelyik pillanatban azután felrobbanhatsz. A felszínen közben azt játszod, hogy minden rendben van.

A tantra elfogadása teljes, nem hasít ketté. A tantrán kívül a világ összes vallása meghasadt személyiségeket teremtett. A tantrán kívül minden vallás skizofréniához vezetett. Összezavarnak: valamit rossznak, valamit pedig jónak ítélnek meg benned. Azt is mondják, hogy a jót kell elérned magadban, a rosszat pedig el kell utasítanod. Az ördögöt el kell utasítanod, Istent pedig el kell fogadnod. Kettéhasítanak és háborút gerjesztenek benned. Így állandóan bűnösnek érzed magad, hiszen hogyan rombolhatnál le magadból valamit, ami téged alkot? Hívhatod rossznak, különféle neveket adhatsz neki, de ez nem változtat a lényegen. Hogy pusztíthatnád el? Nem te teremtetted. Te csupán megkaptad. Ott van a harag, ott van a szex, ott van a kapzsiság – nem te teremtetted őket. Ezek pusztán adott tényei az életnek épp úgy, ahogyan a szemeid, vagy a kezeid. Adhatsz nekik neveket, hívhatod őket undorítónak, vagy gyönyörűnek, vagy bárminek, aminek csak akarod, de el nem pusztíthatod őket.

Semmit sem lehet a létből elpusztítani, semmit sem lehet megsemmisíteni.

A tantra azt mondja, hogy az átalakulás lehetséges, de a pusztítás…? Nem. Az átalakulás pedig akkor jelenik meg, amikor teljességgel elfogadod a saját lényedet. Akkor hirtelen minden egyszerre, egymással összhangban megmozdul, minden elfoglalja a helyét. Ilyenkor a harag is felszívódik, a kapzsiság is felszívódik. Ilyenkor anélkül, hogy bármit megpróbálnál kinyesni lényedből, az egész lényed átalakítja önmagát. Elfogadsz, és igent mondasz, erre elkezdődik az átalakulás, és bár ezelőtt egy zajos ordítozás folyt benned, most egy dallam, egy zenemű születik meg. Megjelenik a harmónia.

Zaj vagy harmónia – mi a különbség? Ugyanazok a hanghullámok rezegnek, csak most másképpen. A zajnak nincs középpontja, de a hangjegyek ugyanazok. Egy őrült zongorázik: ugyanazok a hangjegyek, ugyanazok a hangok, de egy őrült játszik – neki nincsen középpontja. Ha képes vagy középpontot adni a zajnak, akkor az zenévé változik, mert akkor az összes hang egy középpontba fut össze, így minden egy szervesen összefüggő egész részévé válik. Amikor egy őrült játszik a zongorán, minden hangjegy különálló, egyedi: hangjegyek sokasága, nem pedig dallam. Amikor azonban egy zenész játszik ugyanazon a zongorán, ugyanazokkal az ujjakkal, hirtelen egy alkímiai átalakulás történik: most ugyanazok a hangjegyek egy zenei motívummá rendeződnek, ugyanazok a hangjegyek egy szerves egésszé állnak össze, most már van középpontjuk. A hangjegyek most már nem egy csődületet, hanem egy családot alkotnak. Egy titokzatos szeretet fogja össze őket – most már egyek. Ez a művészet: építsd fel a hangjegyeket egy szeretetjelenséggé, és azok megteremtik a harmóniát.

A tantra szerint te most egy zaj vagy. Nincs ezzel semmi baj, egyszerűen csak nincsen középpontod. Amint megjelenik a középpontod, minden rendszerbe áll össze, és minden gyönyörűvé változik.

Amikor Gurdjieff haragra gerjed, az gyönyörű. Amikor te haragszol, az visszataszító. A harag se nem ronda, se nem gyönyörű. Amikor Jézus lobban haragra, az tiszta zene – még a haragja is. Amikor Jézus ostorral kiűzi a kereskedőket a templomból, titokzatos szépség veszi körül. Még Buddhából is hiányzik ez a szépség. Buddha úgy tűnik, egyoldalú. Úgy tűnik, benne a dühnek egyáltalán nem jutott szerep: a düh energiája és íze nincs jelen. Buddha nem olyan ízes, mint Jézus. Jézusban van egy kis fűszer, képes haragra gerjedni. Még a haragja is lénye részévé vált – semmit nem tagadott meg, mindent elfogadott.

De Tilopa utolérhetetlen. Jézus semmi… a tantra-mesterek maguk a vadvirágok: minden bennük van. Biztosan láttál már Bodhidharma képeket, ha még nem láttál, akkor nézz meg egyet – olyan vadak, hogy ha éjszaka, egyedül meditálsz a képein, nem tudsz majd elaludni, kísérteni fognak. Azt mondják Bodhidharmáról, hogy ha ránézett valakire, annak azután mindig rémálmai voltak. Kísértette már a tekintete is, olyan félelmetes volt. Amikor Bodhidharma vagy Tilopa beszélt, azt mondják, a hangjuk olyan volt, mint egy oroszlánüvöltés, mint egy viharfelhő, egy rettenetes zuhatag – vad és tüzes.

De ha vársz egy kicsit, és nem ítéled meg őket túlságosan hamar, megtalálod bennük a világ legszeretőbb szívét. Akkor érzed majd a zenét, a dallamot bennük. Hirtelen rájössz, hogy semmit nem tagadtak meg, inkább magukba szívtak mindent, még a kegyetlenséget is. Egy oroszlán gyönyörű, még a vadságának is megvan a maga szépsége. Ha elveszed egy oroszlántól a vadságát, az már csak egy kitömött oroszlán marad. Halottá válik.

A tantra szerint mindent magadba kell olvasztanod, mindent! Ne feledd: feltétel nélkül mindent. A szexet is magadba kell olvasztanod – ha ezt teszed, akkor az hatalmas energiává alakul át benned. Buddha, Tilopa, Jézus… körülöttük olyan óriási magnetikus erő lebeg – mi lehet az? A magukba fogadott szexualitás. A szexualitás az emberi vonzerő. Hirtelen beléjük szeretsz. Amint találkozol az ő útjukkal, egy másik világ kezd maga felé húzni mindenestül. Kiszakítanak a régi világból, és valami új felé húznak, valami olyan felé, amiről még csak nem is álmodtál. Mi ez az erő? Az átalakult szexualitás, ami most egyfajta vonzerővé, karizmává vált. Buddha magába fogadta a haragot – ez a harag változik át részvétté. Azután Jézus megragadja az ostort – ez is a részvétből ered. És amikor Jézus tűzként beszél, annak is ugyanez a részvét a gyökere.

Ne felejtsd el, hogy a tantra mindennel együtt fogad el téged. Amikor idejössz hozzám, én úgy fogadlak el, amilyen vagy. Nem azért vagyok itt, hogy segítséget nyújtsak bármi megtagadásában. Csak azért vagyok itt, hogy segítsek átrendezni, összefogni az energiáidat, hogy megtaláld a központot, ami köré az energiák gyűlhetnek. És én mondom, gazdagabb leszel, ha befogadod a dühöt, gazdagabb leszel, ha befogadod a szexualitást, gazdagabb leszel, ha befogadod a gyűlöletet és a féltékenységet – ezek az élet fűszerei, és meg fogod őket ízlelni… Nem fogsz ízetlenné válni, sőt, gazdagabbá válnak az ízeid. Szükséged lesz egy kis sóra. A harag pedig pont annyi, amennyire szükség van. Ha elhatalmasodik rajtad, akkor visszataszítóvá válik. Ha csak sót eszel, abba belehalsz. De van egy bizonyos mennyiség, ami nélkülözhetetlen. Erre mindig emlékezz.

Az utadon rengeteg olyan emberrel találkozol, akik meg akarnak majd bénítani, meg akarnak csonkítani, fel akarnak boncolni. Azt mondják majd: „Ez a kéz itt nem jó, vágd le! Ez a szem rossz, dobd el! A harag helytelen, a gyűlölet rossz, a szex helytelen.” Állandóan megcsonkítanak, és mire békén hagynak, addigra megbénultál, nyomorék lettél. Nem maradt életed. Így vált az egész civilizáció is bénulttá és nyomorékká.

Anélkül, hogy a tantra az emberi elme támaszává válna, az ember nem lesz teljes. Nincs olyan másik világkép, amely az embert teljességében fogadná el. De ne feledd, hogy az elfogadás a túlcsordulásból ered, nem pedig a tehetetlenségből.

Az ember éli az életét, eljut az élete végéig – de az életének minden árnyalatát meg kell élnie, és minden ízét meg kell kóstolnia. Még a barangolásnak, még az eltévedésnek is van értelme, hiszen ha nem tévedsz el, akkor soha nem fogsz elérni egy teljes megvilágosodást, soha nem leszel egyszerű. Lehet, hogy együgyű leszel, de nem leszel egyszerű – az együgyű nem egyszerű.

Az egyszerűség egy nagyon mély és összetett tapasztalást tudhat maga mögött. Egy együgyűnek nincsenek tapasztalatai. Lehet bolond, de nem lehet bölcs. Egy bölcs olyan ember, aki végigélte az élet összes bűneit, aki nem tagadott meg semmit sem, aki nem hívott semmit bűnnek, aki egyszerűen elfogadott mindent, ami megtörtént, és hagyta, hogy azok megtörténjenek, aki együtt sodródott minden hullámmal, aki lebegett, eltévedt, és aki alászállt a pokolra is.

Nietzsche valahol azt mondja: „Ha egy fa az égig akar érni, akkor a gyökereinek a pokolig kell terjedniük.” Igaza van. Ha valódi virágzást szeretnél, olyat, ami az égig elér, akkor a gyökereidnek a föld legmélyebb poklaiba is el kell majd jutnia.

Amikor a bűnös bölccsé válik, egyfajta szépséget is elnyer. Ha egy bölcs csak úgy bölcs, hogy soha nem volt bűnös, akkor ő csupán együgyű – elszalasztotta az életet. Nincs erény, ami képes megjelenni anélkül, hogy egy eltévelyedés, egy vétkezés megelőzné.

Van Jézusnak egy csodálatos példázata, így hangzik:

Egy apának volt két fia. A fiatalabb kikérte az örökségét, elvitte a városba, ahol eltékozolta borra és nőkre, majd koldussá vált. A másik fiú az apja mellett maradt, keményen dolgozott a földeken, és nagy gazdagságra tett szert. Azután egy napon a koldusfiú – az, aki eltévelyedett – üzent az apjának: „Visszatérek… bolond voltam, elpazaroltam a vagyonodat. Bocsáss meg nekem. Most nincs hová mennem, kérlek, fogadj be magadhoz, visszatérek.” Az apa pedig így szólt otthon:

– Ünnepeljük meg ezt az alkalmat! Öljétek le a legkövérebb birkát, készítsetek bőséges lakomát, osszatok szét csemegét az egész városban, keressétek meg a legöregebb bort neki! Lakomát rendezünk, mert a fiam, aki eltévelyedett, most visszatér.

Néhányan a faluból kimentek a földekre, és azt mondták a másik fiúnak:

– Nézd, micsoda igazságtalanság! Te végig az édesapáddal maradtál, úgy szolgáltad őt, mint egy cseléd, soha nem tévelyedtél el, soha semmit nem tettél ellene, a te tiszteletedre mégsem rendezett még lakomát, téged még sohasem ünnepelt. Most meg az a csavargó, az a semmirekellő, aki eltékozolta apád minden pénzét, aki bűnben élt, most visszatér. Mekkora igazságtalanság, hogy az apád őt ünnepli! Gyere a városba! Csemegét osztanak mindenütt, és nagy lakomát rendeznek.

Az idősebb testvér erre persze nagyon dühös lett. Hazament, nagyon szomorú volt és így szólt az apjához:

– Miféle igazságtalanság ez? Értem soha nem ölettél le egy birkát sem, nekem soha nem adtál semmiféle ajándékot. Most meg azt a fiadat ünnepled, aki az összes tőled kapott vagyont eltékozolta?

Az apa erre így válaszolt:

– Igen, mert te mindig velem voltál, ezért nincs rá szükség. Az ő hazatérését azonban meg kell ünnepelni: ő eltévelyedett, ő az elveszett bárány, akit most újra megleltem.

Ennek a történetnek a jelentőségére nem fordítottak kellő figyelmet a keresztények. Valójában ez a történet is azt mondja, amit én mondok, amit a tantra jelent: ez egy tantrikus történet. Arról szól, hogy ha mindig a jó úton maradsz, a létezés soha nem fog megünnepelni. Együgyű maradsz, az élet nem fog meggazdagítani. Nem lesz benned semmi só, ami ízesítene. Lehet, hogy lesz benned tápérték, de fűszer semmi. Nagyon egyszerű és jó leszel, de a jóságodból hiányozni fog az összetett harmónia. Csak egy hangjegy leszel, nem pedig hangjegyek ezrei, melyek dallamot alkotnak. Egy egyenes vonal leszel, görbületek és sarkok nélkül. Azok a görbületek és sarkok adják meg a szépségét, ők teszik az életet még rejtelmesebbé, és ők adnak neki mélységet is. Sekélyes leszel a szentségedben, nem lesz benned mélység.

Ezért mondja a tantra, hogy minden gyönyörű. Még a bűn is gyönyörű, mert a bűn mélységet ad a szentségnek. Még az eltévelyedés is gyönyörű, mert a visszatérés annál jelentőségteljesebbé válik. Erre a világra azért van szükség, hogy annyira elmerülhess a mélységeiben, hogy végül elfeledd önmagad – majd visszatérhess onnan.

Az emberek azt kérdezik: „Miért létezik a világ, ha Isten ellene van? Akkor miért vet minket ebbe a világba: a karmák, a bűnök és tévedések világába? Miért? Egyszerűen meg is válthatna bennünket.” Ez azonban lehetetlen. Akkor sekélyes és felületes lennél. El kell kerülnöd a világ legtávolabbi zugába, hogy onnan térj vissza. Akkor a visszatérésedben lesz valami – és ez a valami a lényed kikristályosodása lesz.

A tantra elfogad mindent, a tantra megél mindent. Ezért nem válhatott a tantra egy általánosan elfogadott világszemléletté. Mindig is olyan világszemlélet volt, amely a peremen, a szélen, a társadalmon, a civilizáción kívül mozog, hiszen a civilizáció úgy döntött, hogy sekélyes marad. Jó, de sekélyes. A civilizáció az elutasítást, a dolgok tagadását választotta. A civilizáció nem elég bátor ahhoz, hogy mindent elfogadjon, mindent, amit csak az élet kínál.

Ahhoz szükséges a világon a legnagyobb bátorság, hogy valaki elfogadjon mindent, amit az élet felkínál neki. És ez az, amihez én hozzá akarlak segíteni téged – hogy mindent elfogadj, amit az élet ad, és hogy mély alázattal, ajándékként fogadd el mindezt. Amikor ezt mondom, azokat a dolgokat is ideértem, amikről a társadalom azt tanította, hogy azok helytelenek és rosszak. Fogadd el a szexualitást, és akkor abból virágzás bontakozik ki: megjelenik a brahmacsárja, a tisztaság, az ártatlanság, a szűziesség – de az már egy saját korlátait meghaladott szűziesség lesz.

A tapasztaláson keresztül az ember túlhaladja önmagát.

Az élet sötét sikátoraiban járva az ember szemei megszokják a sötétséget, és végül elkezdik a fényt látni még a sötétben is. Miféle szépség van abban, ha nappal látod a fényt? A szépség ott van a legsötétebb éjben, amikor a szemeid annyira hozzászoknak a sötéthez, hogy meglátod a nappalt ott rejtőzni mögötte. Amikor a legsötétebb éjszakában meglátod a hajnalt, akkor ott van a szépség, akkor megérkeztél. Amikor a legmélyebbről meglátod a legmagasabbat, amikor még a pokolban is képes vagy megteremteni a mennyországot, akkor – és csak akkor – az élet mesterévé válsz. A tantra az élet mesterévé akar tenni téged – nem tagadóvá, hanem egy mindent igenlővé.

Fogadj el mindent, és idővel elkezded érezni, hogy minél inkább elfogadsz, annál inkább csökken a vágy benned. Ha elfogadsz, hogyan maradhatna benned vágyakozás? Akármi is legyen a helyzet ebben a pillanatban, te elfogadod azt. Akkor nem mész el sehová semmi másért. Pillanatról-pillanatra, mélységes elfogadásban élsz. Anélkül éled az életed, hogy lenne valami célod, valamiféle vágyad, hogy eljuss valahová máshová, hogy valami mássá, valaki mássá válj.

A tantra azt mondja: „Légy önmagad!” – ez ugyanis az egyetlen, amit valaha is elérhetsz. Az elfogadással a vágyak elenyésznek. Az elfogadással a vágynélküliség magától megjelenik benned. Ezt nem gyakorolhatod, nem kényszerítheted magadra. Nem tudod elpusztítani a vágyaidat – csakis az elfogadás segítségével képesek eltűnni.

Amikor pedig elérkezik az a pillanat, amikor teljesen elfogadsz mindent, és az összes vágyad elenyészik, egyszerre megjelenik a megvilágosodás. Hirtelen, anélkül, hogy bármit is tennél, magától megtörténik. Ez a leghatalmasabb ajándék, amit a létezés adhat neked.

Ez a tantra életszemlélete. Nincs ezen kívül másfajta élet, és nincs ezen kívül más világ sem. Ez a szamszára a nirvána maga. Csak egy kicsit megértőbbnek, elfogadóbbnak, gyermekibbnek, és egy kicsit kevésbé egoistának kell lenned.

Most nézzük Tilopa szútráját:

A mantra és a paramita gyakorlása,

a szútrák és a szabályok útmutatásai,

az iskolák és a szentírások tanításai nem hozzák el

számodra az eredendő igazság felismerését.

A Védák nem segítenek, a Biblia sem segít. A mantra gyakorlása egyáltalán nem lesz a segítségedre. Sőt, akadállyá is válhat. Mi is az a mantra tulajdonképpen? Mit csinálsz, amikor egy mantrát kántálsz? Mit csinál Maharishi Mahesh jógi, amikor a transzcendentális meditációt tanítja az embereknek? Azt mondja, hogy egy bizonyos szót, vagy egy bizonyos mantrát ismételgess folyamatosan magadban. Ram, Ram, Ram… Om, Om, Om… Bármi megteszi, még a neved is – még az is megfelel, ha azt ismételgeted: H2O, H2O, H2O… mert a lényeg nem a hang, vagy a szó. A lényeg az, hogy ha valamit állandóan ismételgetsz, pusztán az ismételgetéstől történik valami. Mi az?

Amikor egy bizonyos szót ismételgetsz folyamatosan, keletkezik belül egy szabályos ritmus: Ram, Ram, Ram – keletkezik egy ütem, ez az ütem pedig monoton. Amikor csak elkezdesz egy bizonyos szót ütemesen ismételgetni, megjelenik a monotónia. Monoton… folyamatosan ugyanazt a szót ismételgetve elkezdesz elálmosodni. Ez a hipnózis, vagyis az önhipnózis. Egy mantra ismételgetése valójában önhipnózis. A saját monoton hangodtól részegülsz meg.

Ez jó! Semmi rossz nincs benne. Jól fogsz tőle aludni, nagyon pihentető lesz. Ha fáradt vagy, akkor ez egy jó mentális játék: kipihened magad, sőt, pihentebb leszel, mint ha a megszokott módon aludtál volna el, mert a mindennapi alvás nem képes olyan mélyre hatolni, mint a mantra-alvás, hiszen a mindennapi alvásban rengeteg gondolat folytatódik, álmok folytatódnak, és ezek mindig zavarnak. De ha folyamatosan egy mantrát ismételgetsz, semmi más nem lehet ott, csak a mantra. Rendkívül mély alvást segít elő.

A jógában van erre egy külön szó, a nidra, ami szanszkritül alvást jelent. Az olyan alvás, amit mantra segített elő: tandra. Ez egy mélyebb alvás, de csak alvás. Azt az alvástípust, amit a jóga, a mantra, a kántálás segít elő úgy hívják, hogy jóga-tandra.

Ha nehezen alszol, a TM segítségedre lehet. Ezért tűnik úgy, hogy olyan óriási Maharishi hatása Amerikában, hiszen Amerika a legzaklatottabb ország alvás tekintetében. Nagyon sokféle nyugtatószert, nagyon sokféle altatót használnak. Az emberek elveszítették a természetes képességüket az alváshoz – ezért van szükségük a TM-re. Indiában senkit nem érdekel a TM, hiszen itt az emberek már most is olyan mélyen alszanak, hogy felébreszteni is nehéz őket.

Egy mantra átható alváshoz segíthet. Ameddig az ereje terjed, addig jó. De ne hidd, hogy ez meditáció, mert akkor áldozattá válsz. Ne gondold, hogy ez meditáció – ez csupán mentális nyugtatószer. És éppoly kémiai, mint bármelyik altató tabletta. A hangok ugyanis megváltoztatják a tested vegyi összetételét. Ezért történhet meg, hogy bizonyos típusú zenét hallgatva felfrissülsz. A zene áthat, megtisztít. Olyan, mintha egy fürdőt vettél volna. A hangok megváltoztatják a tested vegyi összetételét. Vannak bizonyos típusú zenék, amelyek nagyon szenvedélyessé és hevessé tesznek – pl. pusztán az ütős hangszerek hangja megváltoztathatják tested vegyületeit.

Egy mantra csupán egyetlen hang segítségével megteremt egy belső zenét. A monotónia az alapja. Még csak meg sem kell kérdezni Maharishi Mahesh jógit, hogy ez mi. Minden anya tudja a világon, hogy amikor a gyereke nyugtalan, altatót kell neki dúdolni. Az altatódal egy mantra: csak két-három szó, akár értelmetlen szavak is lehetnek, hiszen nem az értelmük a lényeg. Az anya ott ül a gyermeke mellett, vagy felemeli őt a szívéhez – ez is, a szív dobogása is egy monoton zene. Így hát amikor a gyerek nyugtalan, az anya a szívére hajtja a gyereke fejét, a szívdobogás pedig egy mantrává változik. A gyereket rászedték, és most elaludt. Vagy ha a gyerek egy kicsit nagyobb már és nem olyan könnyű becsapni, akkor az anya elénekel neki egy altatódalt: csak két-három szó… monoton, egyszerű szavakat ismétel. Az egyhangúság segít: a gyerek elalszik – nincs ebben semmi rossz, hiszen jobb nyugtató, mint bármelyik kémiai gyógyszer. De akkor is csak nyugtató, egy kifinomult „hang-tabletta”, ami hatással van a test kémiai összetételére.

Tehát ha nyugtalanul alszol, ha egy bizonyos fokú álmatlanságban szenvedsz, akkor ez jó. De ne gondold, hogy ez meditáció. Egy kicsit rendbe hoz, de nem változtat meg. Az egész társadalom is állandóan azzal próbálkozik, hogy rendbe hozzon, helyre igazítson. Kipróbálta a vallást, hogy helyre igazítson. Kipróbálta az erkölcsöt, a mantrát, a jógát. Kipróbálta a pszichoanalitikát és sok másfajta pszichoterápiát, hogy visszahozzon a szabályozott társadalomba. A társadalom legfőbb célja, hogy megalkossa a szabályozott egyént. De ha az egész társadalom téved, akkor nem helyes hozzáigazodni. Ha az egész társadalom őrült, akkor te is őrült leszel, ha hozzáigazítod magad.

Egyszer valaki megkérdezte Sigmund Freudot:

– Tulajdonképpen mit csinál ön a pszichoanalízissel, mi ennek a célja?

Freud nagyon megbízható volt ebből a szempontból, így válaszolt:

– Legfeljebb azt tehetjük, hogy a hisztérikusan boldogtalan embereket normálisan boldogtalanná tesszük. Ez minden – a hisztérikusan boldogtalanokat normálisan boldogtalanná tesszük, visszahozzuk őket a normális boldogtalanságba, ahol mindenki más is él. Ők egy kicsit túl messze mentek, túl sok boldogtalanságot teremtettek, ezért neurotikussá váltak. Mi visszahozzuk őket az emberiség normális neurózisába – mondta. – Az ember soha nem lehet boldog. Az ember vagy neurotikusan boldogtalan, vagy normálisan boldogtalan, de soha nem lehet boldog.

Ami a mindennapi emberiséget illeti, Freud diagnózisa úgy tűnik, pontos. Ő azonban nem tud Buddháról vagy Tilopáról. Nem tud azokról, akik megvalósítottak egy teljes, boldogsággal teli létállapotot. És ez úgy van, ahogy lennie kell, hiszen egy buddha nem fog elmenni Freudhoz, hogy kezeltesse magát. Miért menne? Csak hisztérikus emberek mennek Freudhoz, Freud ezért csak őket ismeri. Így az összes tudása, az összes tapasztalata neurotikus személyekről szól. Egész negyven éves praxisa során nem ismert meg egyetlen olyan embert sem, aki boldog volt. Így hát igaza van, ő empirikus gondolkodó. Az ő tapasztalata azt mutatja, hogy csupán kétféle ember van: a normálisan boldogtalan és a hisztérikusan boldogtalan. És legfeljebb annyit segíthetünk rajtuk, hogy rendbe hozzuk őket.

A mantra, a pszichoanalízis, a vallás, az erkölcs, az egyház, az imák – ezeket mind arra használták, hogy „rendbe hozzanak” téged. De a valódi vallás ott kezdődik, ahol rálépsz az átváltozásod útjára, nem ott, ahol a társadalomhoz igazodsz. Ott kezdődik, ahol összhangba kerülsz a világmindenséggel. A társadalomhoz igazodva mindenképpen elbuksz.

Sokszor megtörténik, hogy egy őrültben nincs semmi rossz, csak épp túl sok energiája van, és nem képes illeszkedni a társadalom szabályaihoz – így eltévelyedik. Egy őrült túlságosan is egyéniség; túlságosan tehetséges bizonyos dolgokban ahhoz, hogy képes legyen beilleszkedni a társadalomba. Ne feledd, hogy minden zseni nehezen alkalmazkodik a társadalomhoz, és legalább nyolcvan százalékuk az élete során tesz egy látogatást a bolondokházába. Muszáj, hiszen meghaladják a társadalmat. Sokkal többjük van, mint amennyit a társadalom megenged nekik.

A mindennapi társadalom olyan, mint egy levélnehezék rajtad: nem hagy repülni. Egy zseni elhajítja ezt a levélnehezéket, szárnyra akar kelni, és az ég legtávolabbi sarkáig szeretne elrepülni. Abban a pillanatban, amikor átléped a társadalom korlátait, az általa meghúzott határvonalat – megőrülsz. És az egész társadalom megpróbál majd újra rendbe hozni.

A tantra szerint nem a rehabilitáció, nem az ember „rendbehozatala” a cél, mert ezek nem érnek túl sokat. Az átalakulás a cél. És mit csinálsz? Ne próbálkozz olyan trükkökkel, amik helyreigazítanak! A mantra egy trükk. Ha úgy érzed, nem tudsz aludni, ne próbálj egy mantra segítségével elaludni. Tedd inkább az ellenkezőjét, próbáld megtalálni azt az okot, amitől olyan nyugtalan vagy, hogy nem tudsz aludni. Lehet, hogy túl sok mindent kívánsz, talán túlságosan ambiciózus vagy. Az ambícióid nem hagynak aludni, a nyugtalanságod este is folytatódik, a vágyakozó elméd egyre tovább és tovább és tovább álmodik, a gondolatok tovább hemzsegnek benned. Ezért nem tudsz aludni. Ilyenkor két lehetőséged van: az egyik a mantra, a másik a tantra.

A mantra azt mondja: ne foglalkozz az okokkal, egyszerűen csak ismételgess egy mantrát, és elalszol. Ez felszínes. Ne foglalkozz az okokkal, csak ismételgess egy mantrát – tizenöt perc reggelenként, és tizenöt esténként – és képes leszel elaludni. Jól és egészségesnek fogod érezni magad. De még ha jól és egészségesnek érzed is magad, mi lesz akkor? Sok egészséges ember van, aki gyönyörűen alszik, mégsem történt velük semmi sem – a legcsodálatosabb virágzás nem történt meg bennük. Az egészség önmagában jó, de nem lehet a cél. Aludni is jó, de ez sem lehet a cél. A tantra azt mondja, keresd meg az okokat, hogy miért vagy nyugtalan.

Az egyik indiai miniszter időnként meglátogatott. Mindig amiatt aggódott, hogy nehezen tud aludni, és ezért azt kérte:

– Csak valami technikát adj nekem, hogy tudjak aludni…

Én azonban azt mondtam neki:

– Egy politikus nem alhat… az lehetetlen. Egy politikusnak nem szabad aludnia, nem ezt várják el tőle. Ez így van jól, és én nem fogok neked semmiféle technikát sem adni. Menj Maharishi Mahesh jógihoz, ő anélkül is ad neked egy technikát, hogy megkérdezné minek is az neked – és ő el is ment.

Három hónappal később eljött hozzám, és azt mondta:

– Úgy tettem, ahogy javasoltad, és működött! Most nagyon jó, és végre tudok aludni.

Erre én azt mondtam:

– Amint úgy érzed, hogy az alvás már nem elég neked, hogy inkább a felébredésre van szükséged, akkor gyere el hozzám. Mert lehet hogy tudsz aludni, de mi van akkor? Ugyanaz maradsz, aki voltál. Reggel újra ugyanazon a nagyravágyó úton haladsz tovább. Lehet, hogy azt gondolod, valami jó történt, de pusztán egyvalami történt: most már nem leszel tudatában az indokoknak, mert azokat a mantrád lekényszerítette a tudatalattidba, így az átalakulásra való lehetőséget is elszalasztottad.

Én nem segíthetek neked abban, hogy jobb legyen az alvókád. Én abban segíthetek, hogy jobb legyen az ébredésed, hogy erősebb tudatosságot szerezz magadnak.

Egy politikus állandóan vágyakozik, harcol, versenyez, mindig féltékeny, egyre magasabbra és magasabbra próbál törni a hierarchiában. És végül semmit sem ér el.

Mullah Naszruddin egész életét a politikai életben töltötte el, és a lehető legmagasabb posztig jutott fel. Akkor megkérdeztem tőle:

– Mit értél el?

– Hogy őszinte legyek, én vagyok a legjobb létramászó a világon. Ez az én eredményem: én vagyok a legügyesebb létramászó!

De még ha a létra legmagasabb fokára is érsz el, mi van akkor? Az elnökeid és a miniszterelnökeid feljutottak oda, ők a legjobb létramászók – a létramászás azonban nem élet. Állandóan magasabbra és magasabbra jutni a létrán – mi értelme van annak?

Az ambíció nyugtalanságot teremt. Én azt szeretném, ha megértenéd a saját ambícióidat. A vágyakozás is nyugtalanságot teremt. Én azt szeretném, ha tudatában lennél a vágyakozásaidnak. Ez a tantra útja. És amikor a kiváltó ok eltűnik, megszűnik a betegség is. Ahogy eltűnnek az okok, te átalakulsz. A betegség csak egy tünet – ne próbáld rejtegetni a tüneteidet, hadd legyen ott, jó hogy ott van, mert úgy állandóan szurkálni fog, piszkálni fog, és azt üzeni, hogy valami nincs rendben. Ha nem tudsz aludni, az jó, mert az azt mutatja, hogy már alapjaiban nem stimmel valami az életeddel.

Én nem fogok abban segíteni neked, hogy jobban aludj. Inkább azt mondom, próbáld megérteni: ez egy tünet. Ez a tünet a barátod, nem pedig az ellenséged. Pusztán azt mutatja neked, hogy mélyen legbelül, a tudatalattidban vannak olyan rejtett áramlatok, amelyek nem engednek este aludni. Értsd meg őket, fogadd be magadba, vizsgáld át őket, és juss túl rajtuk. Akkor egy nagyon mély alvás jelenik meg – és nem azért, mert te a tüneteidet a felszín alá kényszerítetted, hanem azért, mert a betegség semmivé lett. Abban az új alvásban pedig egy teljesen eltérő minőségű tudatosság születik. Akkor mélyen alhatsz, mégis tudatos leszel. Ez már nem hipnózis, nem olyan, mint egyfajta részegség, nem valami drogon keresztül jutsz el idáig. Minden mantra drog. Nagyon kifinomultak ugyan, de drogok. Ne válj a drogok rabjává.

Tilopa így szól:

A mantra és a paramita gyakorlása,

a szútrák és a szabályok útmutatásai,

az iskolák és a szentírások tanításai nem hozzák el

számodra az eredendő igazság felismerését.

A paramita egy buddhista szó. Részvétet és az emberek szolgálatát jelenti. A keresztény misszionáriusok a világon mindenütt a paramitát gyakorolják. Szolgálj! Segíts! Érezz szánalmat, részvétet! De Tilopa azt mondja, ez sem fog segíteni.

Ezt én is megfigyeltem, mert sok szociális munkást, társadalmi segítőt ismerek. Ők egész életüket mások életének jobbítására szentelték – feláldozták magukat, de nem történt átalakulás a lelkükben. Nem is történhetett, mert az emberek szolgálata, a társadalom szolgálata elfoglaltsággá válik a számukra, mindig másokkal foglalkoznak.

Tulajdonképpen ha a társadalom valami isteni csoda hatására megváltozna, és nem lenne több koldus, nyomorult, beteg, eltűnnének a kórházak, az őrültek… el tudod képzelni, mi történne a társadalom hű szolgálóival, ha hirtelen ez történne? Öngyilkosok lennének! Mit csinálnának, ha nem lenne senki sem, akit szolgálni kellene? Tanácstalanokká válnának. Mi lenne a keresztény misszionáriusokkal? Ha nem lenne több ember, akit meg kellene téríteni, akit kényszeríteni, vezetni, csábítani lehetne a saját útjuk felé; ha mindenki kereszténnyé válna, mit csinálnának akkor? Hová vezetné akkor őket a nagy missziójuk? Öngyilkosságot kellene elkövetniük. Ha a fordulat tényleg bekövetkezne, mi lenne a forradalmárok sorsa? Mit tennének akkor? Egy pillanat alatt elvesztenék az állásukat, munkanélkülivé válnának és elkezdenének Istenhez imádkozni: „Hozd vissza a régi társadalmunkat – leprásokra és koldusokra van szükségünk, hogy szolgálhassuk őket…”

Elfoglalhatod magad a saját dolgaiddal, vagy mások életének is szentelheted magad; a lényeg, hogy az elmének elfoglaltságra van szüksége. Az elmének arra van szüksége, hogy te elfeledd önmagadat, és valami mással lekösd magad. Ez egy menekülés az eredendő igazság elől. És Tilopa azt mondja: nem ez az út.

A tantrának van egy gyönyörű üzenete a számodra: mielőtt bárki mást elkezdenél szolgálni, légy teljesen önző. Hogyan szolgálhatnál bárkit is, ha előtte nem éred el a saját benső lényedet? Légy teljesen önző! Ha a saját benső fényed lángol, talán segíthetsz másokon. Egyébként a szolgálatod csak csalás lesz. A világ tele van csalárdsággal a rengeteg forradalmár, szociális újító és önjelölt szolgálók miatt. Ők teremtik a csalást, ők teremtik a káoszt. Ez természetes is, hiszen még nem érték el a saját benső igazságukat, és így kezdtek másokon segíteni. Ha megjelent benned a fény, akkor megoszthatod valaki mással, de ha nincs benned fény, akkor hogyan tudnád megosztani? Hogyan adhatsz bárkinek is olyasmit, amiből neked sincs?

Egyszer egy ember elment Buddhához. Valószínűleg legalább akkora forradalmár volt, mint Marcuse vagy más, hasonló kaliber… Eljött Buddhához, és azt kérdezte:

– Mondd meg nekem, hogyan szolgálhatnék másokat. Mélységes részvét van bennem, és szeretnék mindenkit boldoggá tenni.

Buddha ránézett. Azt mondják, ekkor elszomorodott. Buddha nagyon szomorúan nézett látogatójára. Erre ő megkérdezte:

– Miért lettél ennyire szomorú?

– Nehéz dolgod lesz, hisz te magad sem tűnsz boldognak, mégis azt a missziót választottad magadnak, hogy mindenkit boldoggá tégy. Hogyan fogod megosztani másokkal azt, amivel te sem rendelkezel?

Először legyél. És amint létezel, az már nem misszió. Amint te magad boldog vagy, már nem hagyod el a saját utadat, hogy másoknak segíts, hiszen már a puszta léted segítség, bárhol is vagy. Ne csinálj ebből hivatást. Az, amilyen vagy, akárhol is légy… ha egy fa közelében üldögélsz, a fát segíted. Nem tudatosan, nem erőfeszítéssel, pusztán csak azzal, hogy közel vagy a fához. A fa pedig válaszol: a te benső lényed beléáramlik, az ő lénye pedig beléd – felébresztettél egy fát. Egy nap ez a fa egy buddhává válik majd, és te része leszel ennek, hiszen segítettél. Amikor egy nap ez a fa buddhává válik majd, és az egész világegyetem ünnepli, te is ünnepelni fogsz, hiszen egy részed a fának adtad, egy részed megosztottad vele.

Egy folyó mellett ülsz, és osztozol a folyóval önmagadon. Megmozdulsz, és a mozdulatod változik át részvétté. Nem kell semmit csinálnod. Ha csinálsz valamit, akkor baj van. Hogyan tudod „csinálni” a szeretetet? Ez nem egy cselekedet, hanem egy létállapot. Szerelmes vagy, tiéd a fény, a kapuid nyitva állnak. Ekkor mindent és mindenkit üdvözölsz, aki be akar jutni hozzád, lényed benső szentélyébe. És bármi, bárki ha meg akarja gyújtani önnön lángját a te lángodból, te készen állsz.

Soha ne keress magadnak valakit, akin segíthetsz. Ha ezt teszed, egy dolog biztos: nem te vagy erre a megfelelő ember. Amikor csinálni kezdesz valamit, akkor biztos, hogy csalsz. Egyszerűen csak mások dolgába ütöd az orrod. Hagyd őket békén. Éppen elég részvét a részedről, ha nem zavarod őket. Ne próbáld megváltoztatni őket. Nem vagy tisztában azzal, hogy mit teszel.

Csak a megvilágosodott ember segíthet: a segítség magától áramlik. Olyan ez, mint egy kinyílt virág, a szél magával viszi az illatát, és az egész földet beborítja vele. Ez nagyon finom és közvetett: soha nem üt meg közvetlenül senkit. Egy igazi mester soha nem akar közvetlenül megváltoztatni senkit sem. Olyan ő, mint egy titokzatos illat, mely körülvesz téged. Ha kinyílsz, egy kicsiny fuvallat áramlik beléd. Ha nem vagy nyitott, ott fog várakozni az ajtód előtt. Még csak nem is kopogtat, mert még az is zavarná az álmodat. Hisz ez a te álmod, és neked jogod van olyan sokáig aludni, ameddig csak akarsz. Senkinek semmi köze hozzá, hogy mikor ébredsz fel.

Lehet, hogy én felébredtem, lehet, hogy azt szeretném, te is ébredj fel, de ez az én dolgom, nem a tiéd. Ha te mélyen alszol, és gyönyörű álmaid vannak, ki vagyok én, hogy megzavarjalak? Várakozni fogok. Körülveszlek téged, mint egy illat. És amint az illat megérint téged és felébreszt, minden rendben van. De ez nem egy közvetlen törekvés, ez nagyon is közvetett. Soha ne feledd: csak azok az emberek segíthetnek, akik ezt teljességgel közvetetten teszik. A közvetlen segítséget a politikusoktól kapod, a közvetettet a bölcsektől.

…a szútrák és a szabályok útmutatásai,

az iskolák és a szentírások tanításai nem hozzák el

számodra az eredendő igazság felismerését.

Miért? Azért, mert az már most is ott van. Nincs szükség arra, hogy bármi is elhozza. Valami olyasmit keresel, ami már most is ott van benned a maga teljes szépségében és tökéletességében. Semmit sem kell tenned. A cselekvés teljesen felesleges. Csak haza kell térned. A vendéged már otthon vár, csak te, a házigazda nem vagy még otthon. A vágyaidon keresztül egyre távolabb és távolabb és távolabb kerülsz a saját bensődtől. Szeretnél egy nagy házat, meg egy nagy autót, meg ezt, meg azt… ezzel egyre kijjebb és kijjebb kerülsz. Nincs időd, hogy hazatérj.

A meditáció nem más, mint hazaérkezés. Csak hogy legyen egy kis nyugalmad belül. Ez nem egy mantra kántálása, még csak nem is egy ima: csak egy kis visszatérés önmagadba, hogy egy kicsit megpihenj. Ha nem mész sehová, az meditáció. Csak légy ott, ahol vagy – nincs más hely, csak az, ahol már most is vagy. Légy ott, ahol vagy, és csak azt a helyet foglald el, ahol vagy. A vágyak hosszú útra visznek mind az időben, mind a térben – és soha nem visznek vissza az otthonodba. Mindig máshová visznek el.

Hiszen ha az elmét bármi vágy betölti,

és ezért az valamely célt kerget, úgy épp a fény rejtezik előle.

Ez az, ahogyan elveszíted. Ha elmész otthonról, elveszíted. Ha keresed, szem elől téveszted. Ha kutatod, nem láthatod meg. Ha meg akarod szerezni, elhibázod. Részedről semmire sincs szükség – Isten mindent megadott neked, ami csak megadható. Téged nem koldusnak, hanem császárnak küldtek erre a világra. Csak vess egy pillantást belülre. Csak néhány pillanatig ne menj sehová, ne vágyakozz semmire, ne gondolj a jövőre, ne gondolj a múltra, csak maradj itt és most, és hirtelen megjelenik, mindig is itt volt… te pedig nevetni kezdesz.

Amikor Lin Csi-t megkérdezték, hogy mi volt az első dolog, amit az után tett, hogy megvilágosodott, ő így válaszolt:

– Mit tehettem volna? Nevettem, és kértem egy csésze teát. Nevettem! Mert mit csináltam egész addig? Valami olyasmit kerestem, ami mindig is ott volt.

Minden buddha nevetett, és minden buddha kért egy csésze teát magának – mi mást lehet tenni? Már most is minden ott van. Teljesen fölöslegesen rohangáltál ide-oda. Most pedig kifáradva hazatértél… Egy csésze tea épp megfelel ilyenkor.

Hiszen ha az elmét bármi vágy betölti,

és ezért az valamely célt kerget, úgy épp a fény rejtezik előle.

A kutatásod a füst, ami a lángod körül keletkezett. Folyamatosan körbe-körbe rohangálsz, rengeteg port kavarsz, és sok füstöt csinálsz. A te törekvésed az, ami a port kavarja, a füstöt csinálja, és így elrejted a lángodat saját magad elől. Pihenj egy kicsit. Hagyd, hogy a por elüljön. Ha nem rohansz túl gyorsan, ha nem sietsz annyira, nem csinálsz akkora füstöt sem. Idővel a dolgok kitisztulnak, és megpillantod a benső fényt.

Ez a tantrában a legfontosabb: azt mondja, hogy már most is tökéletes vagy. Nincs még egy világkép, ami ezt állítaná. Azt mondják: el kell érned a tökéletességet. Azt mondják: menned kell, szenvedned kell, mindenfélét meg kell cselekedned, és hogy az út fáradságos lesz. Csak nagyon-nagyon ritkán történik meg, hogy valaki megérkezik, mert a cél nagyon messze van még tőled. Milliónyi életen át kell próbálkoznod míg sikerül elérned a tökéletességet.

A tantra azt mondja, épp ez az, amiért soha nem éred el. A tökéletességet nem elérni kell. Csak fel kell ismerni, hogy ott van.

A tantra itt és most ajánlja neked a megvilágosodást – nincs idő, nincs késlekedés. A tantra szerint ha pihensz, már maga a pihenés is segít, mert a nyugtalanságod teremti a füstöt körülötted, te pedig annyira sietsz, hogy nem tudsz figyelni. Ha valaki azt mondja: „Pihenj!”, azt fogod válaszolni: „Nincs időm pihenni. El kell érnem egy célt, és az a cél még nagyon messze van. Így hát ha pihenek, elszalasztom.” A tantra szerint azért szalasztod el mindig, mert rohansz. A tantra azt mondja, azért nem éred el, mert annyira sietsz.

Aki bár betartja a tantrikus szabályokat, mégis különbséget tesz,

elárulja a szamája szellemét. Vesd el minden tevékenységed,

dobd el minden vágyadat, hagyd, hogy a gondolatok úgy emelkedjenek és apadjanak,

ahogyan az óceán hullámai. Az, aki mindörökre otthontalan marad,

és soha nem árt a megkülönböztetés-nélküliség elvének, betartja a tantrikus előírásokat.

Ez nagyon-nagyon egyszerű. De te túl bonyolult vagy, túlságosan össze vagy zavarodva. Egyébként tényleg minden nagyon könnyű.

Vesd el minden tevékenységed,

dobd el minden vágyadat, hagyd,

hogy a gondolatok úgy emelkedjenek és apadjanak,

ahogyan az óceán hullámai.

Mit csinálsz…? Amikor elmész az óceánhoz, és csak leülsz a parton a homokba és nézed… ahogy a hullámok emelkednek és apadnak, jön a dagály, majd az apály – az óceán sokféle hangulaton megy keresztül… Te mit csinálsz? Egyszerűen csak ülsz és nézel. Pont ugyanez van az elmével is. Az is olyan, mint egy óceán: hullámok emelkednek, majd elapadnak. Néha jön egy dagály, és vele nagy kavarodás keletkezik, néha, apály idején egy kicsit elcsendesedik minden.

Tulajdonképpen az igazság az, hogy az egész tudat egy óceán. Az elméd pedig nem csak a tiéd: az elméd része a kollektív elmének, és körülötted mindenütt ott van a tudat óceánja. Pont mint egy hal az óceán vizében, olyan hal vagy te is a tudat óceánjában – kifelé és befelé, erre és arra, felfelé és lefelé, az óceán hullámzik és hullámzik. Ki vagy te, hogy megzavard? És ki vagy te, hogy nyugodttá és csendessé tedd? És hogyan is tehetnéd?

Így amikor az ember túlságosan buzgóvá és türelmetlenné válik hogy lecsillapítsa az elmét, önmagának teremt akadályt. Ez ugyanis lehetetlen! Amikor valami olyasmivel próbálkozol, ami lehetetlen, akkor végül mindig kiábrándulsz. Ilyenkor ezer és egy dologra gondolsz, hogy vajon miért nem sikerült. Egyszerűen arról van szó, hogy így nem történhet meg! A tantra azt mondja: figyeld a gondolatokat! Nem a te dolgod, hogy azok jönnek és mennek. Maguktól jönnek, és maguktól is mennek el. Miért avatkozol bele? Ki vagy te, hogy lecsillapítsd őket? Nem hozzád tartoznak, hanem a mindent körülölelő végtelen óceánhoz. Te még sehol sem voltál, amikor ők már rég ott voltak. Te egy napon sehol nem leszel már, és ők még mindig ott lesznek.

Ma már a tudomány egyetért azzal, hogy minden gondolat egy hullám. Ezért tud a rádió gondolatokat sugározni. Keresztüljutnak falakon és hegyeken, és emberi testeken is. Semmi sem akadályozza meg őket. Sugároznak valamit New Yorkban, te pedig itt is hallhatod. A tudósok úgy vélik, nemsokára lehetőség nyílhat arra, hogy a múltból is fogjunk gondolatokat, mert a gondolatok soha nem halnak meg. Lehet, hogy egy nap tudjuk majd fogni, ahogy Tilopa azt mondja Náropának: „de neked Náropa… azt, ami nem elbeszélhető… de, mivel kitartó vagy… el kell mondanom.” Lehetséges, mert a gondolatok soha nem halnak meg. Tilopának ez a gondolata most valószínűleg valahol egy másik csillag közelében lehet. Ha be tudnánk fogni… Lehet, hogy a tudománynak ez egy napon sikerülni fog. Amikor New Yorkból sugároznak, időbe telik, amíg ideér Poonába. Néhány másodpercbe telik csak, de időbe telik. Utazik, és utazni fog később is. Elhagyja a földet, és továbbutazik. Néhány millió év múlva elér egy távoli csillagot – ha képesek leszünk elérni ott, akkor újra meghallgathatjuk.

A gondolatok egy óceánt alkotnak körülötted. Nélküled léteznek – neked csak egy szemtanúnak kell lenned. A tantra tehát azt mondja: Fogadd el őket! A dagály megérkezik, és gyönyörű. Aztán az apály jön el, és az is gyönyörű. Óriási, erős hullámok, amint az égig próbálnak feltörni. Hatalmas energiák – figyeld őket! Megjelenik, és mindent elborít egy békés, nyugodt óceán. Nézd, ahogy a Hold gyönyörűen tükröződik benne! Ha képes vagy így figyelni, tökéletesen elcsöndesedsz. A gondolatok kisodródnak a partra, szétporladnak a sziklákon – de te csöndes és nyugodt maradsz: ők nem befolyásolnak téged.

Tehát az igazi nehézséget nem a gondolatok jelentik, hanem az, hogy azok befolyásolnak. Ne harcolj a gondolatokkal, csak változz át szemtanúvá, és többé nem lesznek hatással rád. Ez így egy gazdagabb csöndet eredményez. Ne feledd, hogy a tantra mindig a gazdagabb tapasztalást adja. A halott csönd megteremtésére is van lehetőség; annak a csöndnek a megteremtésére, amit a temetőkben találsz. Kényszerítheted az elmédet, annyira, hogy végül az egész idegrendszered megbénul. Akkor azért nem lesznek gondolataid, mert a gondolatok fogadásához egy nagyon kifinomult idegrendszerre van szükség, de te eltompultál. Az óceán ott lesz, de te érzéketlenné váltál, elveszítetted az érzékeidet.

Ez történik sok úgynevezett jógival is. Folyamatosan tompítják az idegrendszerüket. Kevesebbet esznek, hogy ne kerüljön az agyukba energia. Ha böjtölsz, az energia nem képes eljutni az agyadba, mert legelőször a test veszi azt igénybe. Úgy élnek, hogy egy idő után az egész agyműködésük megbénuljon, és érzéketlenné váljon: ülnek egy meghatározott pózban – ez monoton. Egy bizonyos mantrát ismételgetnek – ez is monoton. Ha néhány éven keresztül folyamatosan ismételgetsz egy mantrát, akkor persze hogy megdermed az idegrendszered. Ilyenkor nem jöhet be új élmény – a vitalitás elvész.

Egy ilyen ember valójában nem elcsöndesedett – csak még hülyébb lett. Sok jógi arcán láthatod ezt a hülye tekintetet. Nem az intelligenciát látod rajtuk, hanem valami zsibbadt, halott kifejezést: egy kőszerű tekintetet. Ők nem a csendet érték el, hanem az agyukat veszítették el. Elveszítették az érzékenységüket, teljesen megbénították önmagukat – élőhalottak lettek. Semmi nem történik bennük, mert bármilyen történés befogadásához egy nagyon kifinomult idegrendszerre van szükség – nagyon finom, nagyon érzékeny és nagyon fogékony idegrendszerre.

Így ez egy ismertetőjellé vált: ha egy jógi arcán a ragyogást, az intelligenciát, a tudatosságot, az érzékenységet látod, mintha a jógiban valami kivirágzott volna, akkor ő megérkezett. Csak ekkor valósította meg önmagában a csöndet. Különben az ember lehet csöndben – sokan, sok idióta teszi ezt, mert nem képes gondolkodni –, de miféle csönd az ilyen?

Egy jógi nem idióta. Egy idióta úgy születik, hogy az agyi funkciói eleve nem működnek rendesen. De ezt az állapotot te is elérheted böjttel, jógapózokkal: fejen állhatsz mondjuk órákon keresztül, az megteszi. A sirsászana tökéletes: a fejeden állsz órákig, az idegrendszered pedig teljesen kikapcsol, mert az agyad csak úgy tud működni, ha nagyon kevés vér jut el odáig, az idegek érzékenysége és sérülékenysége miatt. El sem tudod képzelni, mert szemmel nem is láthatók. A hajszálaid vékonynak tűnnek, de az idegekhez képest azok durungok. Egy idegköteg az agyadban olyan, mint egy hajszál… ha tízezer idegszálat egymás tetejére pakolsz, akkor az olyan vastag lesz, mint egy hajszál. Ezért az agyba kerülő túl sok vér erőteljesen roncsolja az idegszálakat. Olyan ez számukra, mint egy árvíz.

Az ember elérte, hogy az agyát használja, az állatok nem. Az ember felemelkedett a földről, és a lábán kezdett járni, így a vér nem juthat túlzott mértékben az agyba a gravitáció miatt. A gravitáció folyamatosan lefelé húzza a vért, és csak nagyon-nagyon parányi része jut fel a fejbe. Ezért tud ez az érzékeny rendszer működni. Az állatoknál ez nem lehet így, mert ők négy lábon járnak, a fejük tehát ugyanazon a szinten marad, ahol a testük is van. Ha a fejeden állsz, ha sirsászanát gyakorolsz, egy percig talán jó, de akár egyetlen másodpercig is jó lehet, mert így megfürdőzhetnek benne az idegek. A vér leszáll a fejbe, és mire odaér, már vissza is állsz a normális testhelyzetedbe: ez így tisztító hatású. De ha percekig, vagy órákig gyakorlod a sirsászanát, akkor az elpusztítja az agysejteket. Ha az ár túl erős, az agy nem bírja ki.

A jógik rengeteg módot találtak arra, hogyan pusztítsák el az agyat. Amint elpusztítod, nem láthatod többé az óceánt. De az óceán akkor is ott van, a gondolatok ott vannak. Épp olyan ez, mint amikor elromlik a rádiód. Ne hidd, hogy akkor a szobádat elkerülik az adások. Ott vannak, csak te nem tudod befogni őket.

Az agy pont olyan, mint egy vevőberendezés: ha tönkreteszed, elhallgat, de ez a csönd nem a tantra csöndje. Én nem ezt a fajta csöndet tanítom – ez a halál csöndje. A temetőben jó helye van… de te nem mész vele semmire, csak elpocsékolod az életed. Elpusztítod azt a rendkívül finom szerkezetet, ami egyébként tökéletesen intelligenssé tehetne, azt a szerkezetet, ami olyan érzékennyé képes válni, hogy a lét teljességének ünneplését élvezheted segítségével. Több érzékenységre van szükséged, több költészetre. Több életre, több szépségre, mindenből többre van szükség.

Mit csinálj hát? Valósítsd meg magadban a tantra csendjét. Figyeld a hullámokat, és minél inkább figyeled őket, annál inkább képes leszel meglátni a szépségüket. Minél inkább figyeled őket, a gondolatok annál finomabb árnyalatai sejlenek fel előtted. És ez csodálatos – te azonban szemtanú maradsz. A parton maradsz, a parton üldögélsz, vagy lefekszel napozni, és hagyod, hogy az óceán végezze a dolgát – te nem avatkozol bele.

Ha nem avatkozol bele, egy idő után az óceán nem fog befolyásolni téged. Ott morajlik majd körülötted, de nem hatolhat beléd többé. Ez önmagában gyönyörű, de tőled független. A távolság ott van köztetek. Ez a távolság az igazi meditáció, az igazi csend.

A világ megy tovább és tovább, de téged nem befolyásol már. Itt maradsz a világban, de már nem vagy itt a világban. Itt maradsz a világban, de a világ már nincs ott benned. Keresztül haladsz a világon, de az nem ér hozzád, sértetlen maradsz. Szűz maradsz. Bármit teszel, bármi történik veled, nem számít: a szüzességed tökéletes marad, az ártatlanságod teljes marad, a tisztaságod érintetlen marad.

Aki bár betartja a tantrikus szabályokat, mégis különbséget tesz,

elárulja a szamája szellemét.

Tilopa azt mondja, ha követni próbálod a tantrikus utat, a tantra szabályait, soha ne feledd el, hogy ne tégy különbséget. Ha mégis különbséget teszel, lehet, hogy a tantra filozófusa leszel, de nem leszel a tantra követője. Ne tégy különbséget. Ne mondd, hogy ez jó, az meg rossz. Hagyj el mindenfajta megkülönböztetést. Fogadj el mindent úgy, ahogyan az van.

Vesd el minden tevékenységed…

pihenj meg önmagadban, érkezz vissza az otthonodba,

…hagyd, hogy a gondolatok úgy emelkedjenek és apadjanak,

ahogyan az óceán hullámai. Az, aki mindörökre otthontalan marad,

és soha nem árt a megkülönböztetés-nélküliség elvének, betartja a tantrikus előírásokat.

Az, aki soha nem sérti meg a megkülönböztetés-nélküliség elvét, aki soha nem tesz különbséget, az a helyes utat járja. És

Az, aki mindörökre otthontalan marad…

Ez a tantra egyik legcsodálatosabb tanítása. Azt mondja: maradj otthontalan, ne lakj sehol, ne azonosulj semmivel és ne ragaszkodj semmihez. Maradj otthontalan, mert az otthontalanságban megleled az igazi otthonodat. Ha elkezdesz itt meg ott időzni, végül nem találsz majd haza. Ne kapaszkodj senkibe és semmibe, ne kapaszkodj kapcsolatokba. Élvezd őket, de ne kapaszkodj beléjük. Az élvezet nem baj. Amint elkezdesz ragaszkodni valamihez, amint megjelenik a ragaszkodó elme, már nem lebegsz: ott a gát. Ne légy otthon sehol, így önmagadban lelsz majd otthonra. Ne kapaszkodj semmibe, csak így leszel képes önmagadban megpihenni.

Két alapelv van hát: maradj otthontalan, és ne sértsd meg a megkülönböztetés-nélküliség elvét.

Az, aki lemond a vágyakozásról, és nem ragaszkodik sem ehhez, sem ahhoz,

megérti a szentírások valódi jelentését.

A szentírásokon át nem juthatsz el az igazságig. De ha eljutsz az igazságig, megérted a szentírásokat. A szentírások nem mások, mint szemtanúk: ők tanúskodnak. Nem tanulhatod meg az igazságot belőlük, de amint meglátod az igazságot, ők fognak tanúskodni róla. A világ összes szentírása azt fogja mondani neked: „Igen, megérkeztél!” Ez az igazság. A szentírások olyan emberektől származnak, akik megérkeztek. Akármi legyen is a nyelvezetük és a jelképiségük, használjanak bármilyen metaforát… amint megérkezel, képes vagy áthatolni minden metaforán, jelképrendszeren és nyelvezeten.

Az emberek azt kérdezik tőlem: „Mit csinálsz te itt? Hol a tantráról és Tilopáról, hol a jógáról és Patandzsaliról, hol pedig Lao Cu-ról, Csuang Cu-ról, a taoizmusról és a taóról beszélsz. Néha meg Hérakleitoszról és Jézusról beszélsz nekünk – mit csinálsz te itt?” Én ugyanarról a dologról beszélek. Semmi másról. Hérakleitosz, vagy Tilopa, vagy Buddha, vagy Jézus – számomra semmi különbség nincs közöttük. Én magam beszélek. Ők csak az ürügyek – mert amint megvalósítod önmagad, a világ összes szentírását is beteljesíted egyben. Akkor nincs többé hindu szentírás, zsidó szentírás, keresztény szentírás. Akkor hirtelen te magad leszel minden szentírás betetőzése.

Én keresztény vagyok, hindu vagyok, zsidó vagyok, mohamedán vagyok, mert én nem vagyok senki. És az igazság, amint eléri valaki, minden szentírást meghalad. A szentírások mind egy irányba mutatnak, de nem többek, mint ujjak, melyek a Holdra mutatnak. Az ujjak lehetnek akár milliónyian – a Hold akkor is ugyanaz marad. Amint ezt megérted, mindent megértesz.

A szentírásokon keresztül szektássá válsz: kereszténnyé válsz, mert a Bibliába kapaszkodsz, mohamedánná válsz, mert a Koránhoz ragaszkodsz, hindu leszel, mert a Gítához kötöd magad. De nem leszel vallásos. A vallásosság akkor jelenik csak meg benned, ha az igazság is megjelent már. Akkor te már nem ragaszkodsz semmihez – a szentírások kezdenek el ragaszkodni tehozzád. Akkor te már nem követsz senkit – a szentírások követnek téged. Az árnyékaiddá válnak. Minden szentírás ugyanaz, mert mindegyik ugyanarról szól. A metaforáik persze különböznek, a nyelv is más, amin íródtak, de a tapasztalás ugyanaz.

Buddha azt mondja: „Bárhol megízlelheted az óceánt, mindig sósnak fogod érezni.” Megízlelheted a Koránból, a Bibliából, a Tórából, vagy a Talmudból – az íz mindig ugyanaz marad. A szentírások nem vezethetnek téged. Sőt, valójában ők halottak nélküled. Amikor elérkezel az igazsághoz, hirtelen minden szentírás életre kel. Rajtad keresztül nyernek újra életet, rajtad keresztül születnek újjá.

Ez az, amit én teszek. Új életet adok Tilopának. Ő már sok száz éve halott. Senki nem beszélt róla, senki nem keltette életre megint. Én életet adok neki újra. Amíg én itt vagyok, ő is élni fog megint. Találkozhatsz vele, ha képes vagy rá. Ő újra közel van hozzád. Ha elég fogékony vagy, érezheted a lépteit. Újra testet öltött.

Önmagamon keresztül adok életet az összes szentírásnak. Én vagyok a kapocs köztük és a mai világ között. Ez az én munkám. És ez az, ami szeretném, ha a te életedben is megjelenne egy nap, ha a te munkád is lenne. Ha megjelent benned is a felismerés, ha benned is kinyílt a tudás, hozd vissza a múlt minden csodálatos bölcsességét, és adj nekik új életet, újítsd meg őket, hogy ezáltal mindazok, akikben annak idején megjelent a tudás, most újra itt lehessenek a földön, és segíthessék az embereket

folytatás