Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

George Orwell
BURMAI NAPOK
Máthé Elek fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1998

XIII.

Mikor Flory átlépett a kórház udvarának kapuján, négy, rongyos ruhába öltözött kórházi szolga ment el mellette és közönséges zsákkal letakart holttestet vittek magukkal. Egy szegény, névtelen kuli halt meg és a kórházi szolgák vitték, hogy a szerencsétlent eltemessék, alig fél méter mély, a dzsungelben ásott sírba. Flory végigment a kórház barakkszerű, kisebb épületei mellett, amelyeknek verandáin lepedőnélküli szalmazsákokon hosszú sorokban, a betegségtől elszürkült arccal, mozdulatlanul hevert a kórház sokszáz betege. Néhány piszkos külsejű indiai komondor aludt az árnyékban. Ezek arra vártak, hogy az operáló-teremből kidobott, leamputált emberi végtagokat felfalják. Az egész kórház levegője nagyon elszomorító volt az emberi nyomorúság és szenvedés ezernyi képével. Veraswami, a kórház vezetője, mindent megtett, ami csak hatalmában állt, hogy az épületeket tisztán tartassa, de hiábavaló harcot vívott a porral, az örökösen rossz vízellátással, a kórházi szolgák mérhetetlen tunyaságával és a hiányos orvosi kiképzésben részesült segédorvosok ügyetlenségével.
Flory megtudta, hogy orvosbarátja a bejáró betegek épületében van elfoglalva. A rendelő jó nagyméretű, fehérre meszelt szoba volt. A szobában alig állt más bútor, mint egy asztal és két szék, a falon pedig Victoria királynő ferdén felakasztott, poros és elfakult képe lógott. A szobába állandóan mentek befelé hosszú sorban, kopott, rongyos ruhájukban a falvakból gyógykezelésre a városba bejött betegek. A sorrakerülő beteg megállt az asztalnál és az orvos nyomban kezelésbe vette. Éppen az egyik beteget kérdezte betegsége felől, amikor Flory belépett a terembe. Veraswami azonnal felugrott helyéről: túlzott udvariassággal az egyik üresen álló széket tolta beérkező fehér barátja elé és az asztalon álló dobozból cigarettával kínálta meg.
- Milyen szerencse és boldogság, hogy végre láthatom önt, Mr. Flory! Kérem, tegye magát kényelembe, már amennyi kényelemmel szolgálhatunk ezen az istentől elrugaszkodott helyen, ha ha! Később majd átmegyünk hozzám és ott frissítővel is szolgálhatok. Bocsásson meg, de előbb befejezem a betegek kezelését.
Flory leült és alig néhány perc után egész testét izzadtság borította. A forróság a teremben fojtogató volt. A burmai parasztokból csak úgy áradt az orrfacsaró fokhagymaszag. Valahányszor a soron következő beteg lépett az asztalhoz, az orvos felugrott székéről, fekete sztetoszkópját a beteg mellére illesztette és közben villámgyors burmai szavakkal kérdéseket intézett hozzá. Majd az asztal mellett ülve megírta a beteg számára szükséges receptet. A beteg a receptet magával vitte az udvar másik oldalán levő épületben elhelyezett kórházi gyógyszertárba és az orvossággal kezében ment vissza a dzsungelbe.
Veraswami csak ritkán ért rá, hogy saját maga kezelje a bejáró betegeket és ilyenkor ezt a munkát egyik segédorvosa végezte el. A segédorvos nagyon egyszerűen végezte el a diagnózist. Egyszerűen megkérdezte a betegtől: - Mid fáj? A fejed, a hátad vagy a hasad? - Aszerint, hogy milyen feleletet kapott, a segédorvos átnyújtotta a betegnek a három csoportba sorolt és az asztalon álló pirulák közül azt, amelyik a betegségnek megfelelt és ezzel a beteg el is távozhatott. A betegek sokkal jobban szerették a segédorvos egyszerű módszerét. Veraswami kellemetlen kérdéseket intézett hozzájuk: többek között mindig megkérdezte azt is, hogy nincs-e vérbajuk és gyakran műtétet akart rajtuk végrehajtani.
A dzsungelből érkezett burmai parasztok az ilyesmitől szörnyen idegenkedtek. A műtétet a maguk nyelvén "has-felvágás"-nak nevezték és ettől úgy féltek, mint magától az eleven ördögtől. Közülük a legtöbben szívesen meghaltak volna akár egy tucatszor is, mint hogy alávessék magukat a "has-felvágás"-nak.
Mikor az utolsó beteggel is végzett, a doktor fáradtan rogyott székébe és arcát legyezgette a kezében tartott recept-könyvvel.
-Ah, ez a forróság! Néha úgy érzem, hogy egész nap nem tudok szabadulni attól a fokhagyma szagtól, amit itt reggel az orromba veszek! Hogy bírja ezt a szörnyű hőséget, Mr. Flory? És hozzá ezt a szörnyű bűzt? Önöknek, angoloknak a szagokhoz való érzékül sokkal fejlettebb, mint a miénk. Milyen gyötrelmeket kell önöknek elszenvedniök, amikor idejönnek a keletre!
-Mondjatok le az orrotokról mindnyájan, akik ide beléptek, mi? Azt hiszem lángoló betűkkel, akárcsak Dante poklának kapujára, ezt kellene felírni a Szuezi-csatorna fölé. Úgy látom, sok dolga van ma reggel.
-Mint mindig. Bizony nagyon nehéz az orvos helyzete keleten! Ezek a falusiak alig mások, mint piszkos tudatlan vadak! Egyebet nem tudunk értük tenni, mint hogy idecsalogatjuk őket a kórházba, de a legtöbb így is gennyes megbetegedésekben pusztul el és a legtöbb megtűr magában olyan nagy daganatot, mint egy dinnye, csak hogy műtétnek ne kelljen magát alávetnie. De talán legrosszabbak a saját, úgynevezett orvosaik és azok a gyógyszerek, amelyeket tőlük kapnak. Gyógyfüvek, amelyeket újholdkor gyűjtenek, tigrisszőr, rinocérosz szarv, vizelet, havibajos asszony vére! Még rágondolni is szörnyű, hogy milyen kotyvalékot nyelnek le.
- De legalább változatos az egész és színes a maga módján. Egyszer össze kellene állítani, doktor a burmai pharmacopoeiát, biztos vagyok benne, hogy nagy sikere lenne vele.
- Hagyja, Mr. Flory, ezeket a reménytelen vadakat - mondta az orvos, miközben felvette fehér orvosi köpenyét. - Ha úgy tetszik, átmehetünk hozzám. Van egy kis söröm és remélem, maradt még valamennyi jég a jégszekrényben. Tíz órakor kell operálnom egy kizárásos sérvet, amely nagyon sürgős, de addig ráérek.
- Hála Istennek! Azért jöttem, mert valami fontos és személyes dologról szeretnék önnek beszélni, doktor.
A két férfi átment a kórház udvarán és felmentek a lépcsőn az orvos házának verandájára. Veraswami nagy szomorúságára a jég langyos vízzé olvadt a jégszekrényben. De azért kinyitotta a jégszekrényben behűtött üveg sört és szólt a szolgájának, hogy hozzon még több üveggel. Flory azért jött, hogy bocsánatot kérjen az orvostól azért a megbocsáthatatlan magatartásért, amelyet még jó két héttel ezelőtt vele szemben a klubban tanúsított. Azóta elkerülte a találkozást színes barátjával, de úgy érezte, hogy ezt a tartozását tovább nem halaszthatja. U Po Kyin bármilyen jól ismerte is az európaiak gondolkozás módját, abban tévedett, hogy két névtelen levéllel elijeszti Floryt
a hindu orvossal való további barátkozástól.
-Bizonyosan tudja, doktor, hogy mit akarok magának mondani?
-Én? Nem tudom.
-Hogyne tudná. Arról az aljas eljárásról van szó, amellyel én önt cserben hagytam néhány héttel ezelőtt. Mikor Ellis a klub hírdető táblájára nyilatkozatot függesztett ki, én is aláírtam. Bizonyosan hallott róla. Szeretném, ha megértené…
- Ne szóljon egyetlen szót sem, drága barátom, nagyon kérem ne szóljon! - Az orvos hangján valóban érzett, hogy őszintén beszél. Megfogta Flory karját és szavait így folytatta tovább: - Önnek semmit sem kell megmagyaráznia! Soha még csak ne is szóljon egyetlen szót sem róla! Nagyon kérem, egyetlen szót sem! Én tökéletesen megértek mindent - a legtökéletesebben.
- Nem, nem érthette meg. Sejtelme sem lehet róla, hogy milyen nyomást gyakoroltak rám, hogy így cselekedjem. Pedig tulajdonképpen semmi olyan szabály vagy rendelkezés nincs, amellyel a nyilatkozat aláírására kényszeríthettek volna. Az is bizonyos, hogy semmi nem történt volna, ha visszautasítom a nyilatkozat aláírását. Angliában nincs olyan törvény, amely arra kötelezi a fehér embereket, hogy embertelen módon bánjanak a színesekkel - sőt ellenkezőleg. Mindössze csak arról van szó, hogy senki nem mer a színes ember mellé állni, ha ezzel mások rosszalását kihívja maga ellen. Ha mégis ragaszkodtam volna hozzá, hogy a nyilatkozatot nem írom alá a klubban, legalább egy-két hétig senki nem állt volna velem szóba. Gyáva voltam, megvallom és azért viselkedtem úgy, ahogyan viselkedtem.
- Nagyon kérem Mr. Flory, hagyja abba! Ha tovább folytatja ezt az érvelését, engem tesz vele szerencsétlenné. Mintha hiányoznék belőlem a belátás és nem látnám tisztán az ön helyzetét!
- Mint jól tudja, keleten minden fehér ember számára jelszóvá lett: "Indiában cselekedjél mindig úgy, amint az angolok cselekszenek".
- Ez csak természetes és a legnagyobb mértékben megérthető jelszó. "Tartsunk össze", ahogyan önök szokták mondani. Ez az önök felsőbbségének titka a keletiek felett.
- Jól tudom, nem sok értelme van, hogy kijelentsem, mennyire sajnálom a dolgot. De arról minden esetre biztosítani akarom, hogy még egyszer nem fog megtörténni. Valójában…
-Még egyszer nagyon kérem Mr. Flory, ne beszéljünk erről a dologról többet. Vége van és én már régen el is felejtettem. Hanem talán igyuk meg ezt a sört, mielőtt olyan meleg nem lesz, mintha teát innánk. Azonkívül nekem is volna valami mondanivalóm. Még nem is kérdezte tőlem, hogy mi újságot tudok.
-Ah, igen, hogy mi újság van? Hogyan haladnak a dolgok, mi? Mi van az öreg Britannia mama betegségével? Még mindig nincs túl az életveszedelmen?
-Hát bizony gyengécskén áll, elég gyengén!
De nem olyan gyengén, mint én. Attól félek, felettem nemsokára összecsapnak a hullámok.
-Mit beszél? Ismét erről az aljas U Po Kyin-ről van szó? Még mindig terjeszti a rágalmakat ön ellen?
-Ha csak rágalmakról lenne szó! Inkább ördöginek nevezném azt a cselszövényt, amelyet ellenem indított. Bizonyosan hallott róla drága barátom, hogy az egyik közeli faluban lázadás volt kitörőben.
-Igen, hallottam róla. Westfield már ragyogott az örömtől, hogy végre alkalma nyílik néhány bennszülött lemészárlására, de hallom, hogy legnagyobb igyekezettel sem sikerült neki lázadókat találnia. Nem lázadásról volt szó, hanem csak arról, hogy néhány meggyötört színes ember nem volt hajlandó adóját pontosan kifizetni.
-Ah, igen. A szerencsétlenek! Tudja, hogy a legtöbb esetben mekkora összegről volt szó? Öt rupiáról. De végre belátták az ostobaságukat és most már hajlandók fizetni. Hasonló zavarok minden évben előfordulnak. De az úgy nevezett lázadás, Mr. Flory - szeretném, ha ön is tudná, hogy e mögött több volt, mint első pillanatra gondolná valaki.
-Kíváncsivá tesz és szeretném hallani, mire gondol.
Flory meglepetéssel látta, hogy mikor ezt mondta, az orvos annyira felindult, hogy kezével idegesen kapkodni kezdett és majdnem feldöntötte az egyik pohárba öntött sört. A poharat letette a veranda korlátjára és a keserűség kitört belőle:
- Igen, ismét U Po Kyin van a játékban! Ez az aljas gazember! Ez a krokodil, akiben nincsen a legkisebb emberi érzés sem! Ez a - ez a…
- Csak folytassa tovább és nevezze olyan gazembernek, amilyennek csak tudja. Aljas dögnek, hazug csirkefogónak, nyomorult gazembernek - és aminek csak tetszik. Hadd hallom, miféle újabb aljasságot követett el.
- U Po Kyin gonoszsága valóban példátlan - és ezzel az orvos részletesen elmesélte Florynak az egész, célzatosan előkészített ál-zendülést, majdnem ugyan úgy, ahogyan U Po Kyin beszélte el terveit feleségének. Az orvos csak arról nem tudott, hogy U Po Kyin terveinek igazi indító oka az európai klubtagság megszerzése volt. Az orvos arca valósággal elfeketedett a dühtől, amikor
U Po Kyin aljas szándékú tervének részleteit elbeszélte. Flory annyira megütődött azon, amit hallott, hogy elfelejtett leülni és végig állva hallgatta az orvos szavait.
- A ravasz, aljas dög! Ki gondolta volna, hogy ilyesmire képes! Honnan sikerült önnek ezeket a részleteket megtudnia?
- Ah, néhány barátom azért még nekem is maradt. Most már tisztán láthatja, drága barátom, hogy milyen mértékben tör a megrontásomra ez az embertelen szörnyeteg. Becsületemet már is bepiszkolta a rám kent rágalmakkal és valótlan aljas állításokkal. Ha ez a lehetetlen lázadás mégis kitörne, mindent el fog követni, hogy mint felbújtót engem is belekeverjen. Ha ez sikerül neki, bármilyen kicsiny folt essék is becsületemen, elég lesz arra, hogy teljesen tönkre tegyen. Ha sikerül elfogadtatni a fehér emberekkel a velem kapcsolatos legbizonytalanabb gyanút is, örökre végem lesz és senki sem segíthet rajtam.
- De hiszen ez nevetséges, amit ön állít! Biztos vagyok benne, hogy önnek módjában áll a védekezés.
- Hogyan tudjak védekezni, amikor semmit nem tudok bebizonyítani? Én magam jól tudom, hogy semmi közöm nincs az egész cselszövéshez, de ezt hiába hangoztatom. Ha nyilvános vizsgálatot követelek, U Po Kyin ötven hamis tanút állít minden egyes tanúval szemben, aki mellettem tanúskodik. Ön nincs tisztában vele, hogy ennek az embernek milyen hatalma és befolyása van az egész környéken. Nincs egyetlen ember, aki bármit is merne mondani ellene.
-De miért gondolja, hogy önnek bizonyítékokra lenne szüksége? Szerintem elég, ha felkeresi az öreg Macgregort és neki elmond mindent. Macgregor ellen sok mindent lehet mondani, de kétségtelenül igazságos és méltányosan gondolkodó gentleman. Menjen el hozzá és bizonyosan meg fogja hallgatni.
-Higyje el nekem, hogy ez nem érne semmit. Ön nem ismeri az intrikus lelki világát, Mr. Flory. Qui s'excuse
s'accuse, aki mentegetőzik, önmagát vádolja - azt hiszem így szokták mondani. Semmire sem mennék vele, ha tiltakoznám az ellenem szőtt cselszövény ellen.
-Akkor tehát mit készül tenni?
-Őszintén megvallva, magam sem tudom. Várok és remélem, hogy meglevő presztizsem végül is meg fog menteni. Hasonló ügyekben, amikor egy bennszülött tisztviselő jó hírnevéről van szó, senki nem keres bizonyítékokat. Minden attól függ, hogy az illető milyen megbecsülésben részesül az európaiak részéről. Ha ez a megbecsülés komoly és jelentős, mindenki elhiszi, amit mond. Ha becsületemet elveszítettem a fehérek szemében, senki nem hiszi el egyetlen szavamat sem. Minden a presztizstől függ.
A két férfi egy ideig hallgatott. Flory pontosan megértette, hogy mit akart az orvos mondani, amikor a presztizst emlegette. Neki is elég sok baja volt hasonló, ködös, közelebbről meg nem határozható gyanúsításokkal, amikor a bizonyítékok felsorakoztatása nem ér semmit és a megtámadhatatlan jó hírnév többet ér, mint ezer, eskü alatt vallomást tevő tanú. Ekkor olyan gondolata támadt, amely még három héttel ezelőtt sem jutott volna eszébe. Olyan pillanat volt ez, amikor az ember tisztán látja, hogy mi a kötelessége és bizonyosan érzi, hogy ezt a kötelességét el is fogja végezni, még ha az egész világ arra beszélné is rá, hogy kitérjen előle. Flory ekkor így szólt:
- Mi történnék, ha önt mégis a klub tagjai közé választanák? Megerősítené ez az ön presztizsét?
- Ha a klub tagjai közé választanának? Igen, a klub! Ez az a bevehetetlen erőd, amely tökéletes védelmet nyújt. Ha egyszer a klub tagjai között lennék, senki egy árva hangot se hinne el az ellenem szórt rágalmakból, éppen úgy, mint önt vagy Mr. Macgregort hiába rágalmazná meg akármelyik színes ember. De hogyan remélhetném megválasztásomat, mikor az ellenem terjesztett rágalmak gyanút ébresztettek személyemmel kapcsolatban a legtöbb fehér ember előtt?
- Megmodnom magának, doktor, mire gondoltam.
A legközelebbi közgyűlésen én magam fogom előterjeszteni azt az indítványt, hogy önt vegyük fel a klub tagjai közé. Tudom, hogy ez a kérdés úgy is előkerül és ha valaki határozott személyt fog ajánlani, csaknem bizonyosra veszem, hogy Ellisen kívül senki nem lesz, aki az indítvány ellen szavazzon. Addig pedig…
- Ah, barátom, drága kedves barátom! - Az orvost olyan belső izgalom fogta le, hogy hangja remegni kezdett. Megragadta Flory karját. - Ah, drága barátom, ez igazán nemeslelkű ajánlat az ön részéről! Mást nem tudok mondani, mint hogy a legnagyobb nemeslelkűség! Ezt soha nem tudom önnek meghálálni. De mégsem szeretném, ha ezt tenné, mert ez a cselekedete esetleg fehér barátaival való viszonyát mérgezné meg. Elveszítené például Mr. Ellis barátságát, aki bizonyosan minden erejével tiltakoznék nevem ajánlása ellen.
- Ki a csoda törődik azzal a nyavalyás Ellisszel! Azt azonban tudnia kell, hogy megválasztását teljes határozottsággal nem ígérhetem. Sok függ attól, hogy mit fog Macgregor mondani és hogy milyen hangulatban lesznek a többiek. Esetleg kudarccal fog végződni az egész próbálkozás.
Az orvos még mindig fogta Flory karját. Belső felindultságának jeleképpen szeme könnybe lábbadt. - Ah, drága barátom! Ha elnyerhetném a klubtagságot! Akkor egyszerre vége lenne minden gondomnak! De mint mondtam is, drága barátom, vigyázzon, hogy semmit el ne hamarkodjék. Főként pedig nagyon óvakodjék U Po Kyintől, aki most már önt is ellenségei közé számítja. Az ilyen ellenség mindig veszedelmes lehet.
-Ezzel ne törődjék. Az a fickó hozzám nem nyúlhat. Alig tehet mást, mint elküld még néhány piszkos, névtelen levelet.
-Én nem volnék benne olyan biztos. U Po Kyin érti a módját, hogy ellenfelét mindig azon a ponton támadja meg, ahol leggyengébb és ahol legkevésbé számít rá, Abban biztos vagyok, hogy mindent meg fog mozgatni, csak hogy a klubba tagnak meg ne válasszanak. Ha úgy érzi, hogy önnek bármilyen gyenge és támadható pontja van, nagyon kérem, jól vigyázzon magára, drága barátom. Vigyázzon, mert U Po Kyin a leggyengébb pontján fog önre támadni.
- Mint a krokodil - mondta Flory tréfásan.
- Igen, mint a krokodil - mondta beleegyezőleg az orvos, de ő nem találta a dolgot tréfásnak. - Ah, drága barátom, milyen boldog lennék, ha valóban bekerülhetnék, mint tag az önök klubjába!! Milyen megtiszteltetés lenne számomra, hogy egy társaságban lehetnék európai gentlemanekkel! De van azután még egy dolog, Mr. Flory, amit talán nem is kellene önnek megmondanom. Bizonyosan ön is tisztában van vele, hogy ha meg is választanának, természetesen soha nem venném igénybe a klubot. Nekem csak a tagságra, mint tényre van szükségem, de
a klubba soha nem mennék el.
-Nem jönne el a klubba?
-Nem, nem! az ég óvjon meg tőle, hogy rákényszerítsem társaságomat európai gentlemanekre! A tagsági díjat természetesen pontosan megfizetném, de maga az a tény, hogy tag lehetek, éppen elegendő kiváltság lenne számomra. Azt hiszem, érti, mire gondolok.
-Tökéletesen, doktor, tökéletesen!
Flory jókedvűen nevetett önmagában, amikor ment fel a domboldalon lakásába a házába vezető úton. Szóval most már elkötelezte magát, hogy kiáll a klubban az orvos mellett, ha színes klubtag megválasztására kerül a sor. Abban biztos volt, hogy a többiek dühét magára vonja, de önmaga is meglepődött rajta, hogy ezzel egyszerre milyen keveset törődött. Egy hónappal ezelőtt még rá sem mert volna gondolni, ma pedig egyszerűen nevetett rajta.
Mi lehetett az oka ennek? - kérdezte önmagától. Mi bírhatta rá, hogy ígéretet tegyen? Igaz, hogy kicsiny dologról volt szó és a kockázat sem volt valami nagy: sehol semmi hősiesség nem volt az egészben és elhatározása mégis meglepő volt saját maga előtt. Hogyan történhetett, hogy bár azelőtt a pukka sahib élet társasági szabályait aggódó lélekkel tiszteletben tartotta, most hirtelen szembeszáll velük és semmibe sem veszi őket.
Flory hamarosan rájött a titok kulcsára. A változás magyarázata egyszerűen az volt, hogy Elizabeth megjelent életében és egyszerre megváltoztatta addigi gyáva, megalkuvó magatartását. Elizabeth jelenléte mintha teljesen kicserélte volna. Mintha ez a leány magával hozta volna Anglia, az otthoni élet egészséges, tiszta és becsületes levegőjét, ahol a gondolat szabad és ahol senkit nem kényszeríthetnek arra, hogy a pukka sahib-póz kívánalmai szerint járja a táncot az alacsonyabb népfajok nagyobb épülésére. Hol van ma már az az élet, amelyet eddig folytattam? - gondolta önmagában. Nem is volt szükség másra, egyszerűen elég volt, hogy Elizabeth megjelent, egyszerre visszanyerte régi természetes énjét és becsületes gondolkodásmódját.
Hol van a régi élet, amelyet eddig folytattam? - gondolta újra, mikor átlépett háza kertjének küszöbén. Kimondhatatlanul boldognak érezte magát. Most gondolt csak arra, hogy a kegyes lelkeknek mennyire igazuk van, amikor azt állítják, hogy van üdvösség és az elrontott életet újra lehet kezdeni. Mikor ment végig a kerti ösvényen, az volt az érzése, hogy háza kertjének virágai, szolgái és egész élete, amely még nem is olyan régen csak kedvetlenséget keltett benne és újra meg újra felébresztette honvágyát az otthoni élet után, most egyszerre megújult, jelentékennyé és kimondhatatlanul széppé változott. Milyen nagyszerű is lenne, ha mindazt, amije van és amit értéknek tart, megoszthatná valaki mással! Mennyire szeretni tudná azt az országot, ahol él, mihelyt nem kellene egyedül lennie!
Nero, a szelídített kakas, a kerti ösvényen állt és szedegette fel azt a néhány szem hántolatlan rizset, amelyet a mali szórt el, amikor enni adott a kecskéinek, Flo ingerkedve nekiugrott a kakasnak. Erre Nero felborzolta tollait és felröppent Flory vállára. Flory, kezében az apró termetű, égő vöröstollú kakassal, ment be a házba és közben simogatta a hozzámenekült madár csillogó, színes tollait.
Még fel sem ért a verandára és máris tudta, hogy Ma Hla May a házban van. Arra sem volt szüksége, hogy Ko S'la magából kikelve jöjjön és jelentse a rossz hírt. Flory megérezte a szantálfa, a fokhagyma, a kókuszolaj és a leány hajába tűzött jázminvirág összekeveredett illatát. Nerót kezéből letette a veranda korlátjára.
- A nő visszajött - mondta Ko S'la.
Flory hirtelen elsápadt a haragtól és a felindulástól: ilyenkor anyajegye még csúnyábbá és feltűnőbbé vált arcán. Majdnem ugyanebben a pillanatban Ma Hla May megjelent a hálószoba ajtajában, fejét lesütötte és úgy nézett rá fel alázatosan, durcás arckifejezéssel.
- Thakin - mondta halk, suttogó hangon, félig haragosan, félig követelőzően.
Flory bement a leánnyal együtt a hálószobába. Feltűnt neki, hogy külseje egyetlen hét alatt mennyire megromlott. Haja zsíros és gondozatlan volt. Az ingyijére varrt aranypénzek mind eltűntek és longyija, amelyre azelőtt mindig büszke volt, hímzett nehéz kínai selyem helyett most ócska, importált pamutvászonból készült, amelyet a bazárban két rupia és hét annáért lehetett megvásárolni. Arcát olyan vastagon kente be rizsporral, hogy cirkuszi bohóc maszkjára emlékeztetett. Általában nagyon elhanyagolt külseje volt. Flory nem fordult a leánnyal szembe, hanem az ajtón keresztül, kedvetlenül kinézett a verandára.
-Mi értelme volt, hogy visszajöjj? Miért nem mentél haza a faludba?
-Itt maradtam Kyauktadában, unokatestvérem házában. Nem mehetek vissza a falumba azután, ami történt velem.
-Hogyan jutott eszedbe, hogy azt a pénzkérő levelet küldd? Hogyan követelhetsz tőlem még többet, mikor a múlt héten kaptál tőlem száz rupiát?
-Nem mehetek vissza! - ismételte meg Ma Hla May, figyelembe sem véve, amit Flory kérdezett tőle. Hangja élessé vált, amikor Flory megfordult és ránézett. Merev testtartással állt a helyén, durcás arccal, sötét fekete szemöldökét magasra vonta és erősen kipirosított ajkát előrebiggyesztette.
-Miért nem mégy haza?
-Azután menjek haza, amit velem tettél?
Ma Hla May hirtelen, minden átmenet nélkül hangos panaszkodásba kezdett. Hangja időnként hisztérikus kiáltozássá változott. Ugyanolyan kellemetlen hangja volt, mint mikor a bazárban a bennszülött nők valami miatt összevesznek.
- Hogyan képzeled, hogy visszamenjek a faluba és mindenki rajtam gunyolódjék? Engem úgy ismertek, mint bo-kadawát, fehér ember feleségét és most menjek
vissza apám házába. Dolgozzam együtt a rizsföldeken
a ráncos arcú öregasszonyokkal! Milyen szégyen! Milyen szégyen! Két évig a feleséged voltam, szerettél és törődtél velem, most pedig egyszerre minden
figyelmeztetés nélkül, anélkül, hogy bármi okod is lenne rá, elkergetsz az ajtód elől, mint egy kutyát. Hogyan menjek visza a falumba, amikor nincs pénzem, egyetlen darab ékszerem, nincs egyetlen selyem longyim! Azért menjek vissza, hogy az emberek újjal mutogassanak rám és így szóljanak: "Ott megy Ma Hla May, aki azt hitte, hogy valamennyiünknél különb. De most mi lett belőle! Fehér férje úgy bánt vele, mint a fehér emberek mindig szoktak bánni az ilyenekkel". Végem van, örök időkre tönkretettél! Lesz-e olyan bolond férfi, aki feleségül vegyen, amikor két évig éltem a házadban? Az ifjúságomat vetted el tőlem. Ah, milyen szégyen, milyen szégyen!
Flory nem tudott ránézni a hangosan panaszkodó leányra. Csak állt egy helyben, sápadtan és a dühtől elkeseredve. Nem is tagadhatta, Ma Hla Maynek minden szava színtiszta igazság volt. Ha az igazat akarná mondani, meg kellene vallania, hogy bűnt követett el vele szemben, de még nagyobb bűn lenne, ha azt hazudná, hogy még mindig szereti. Ekkor arra gondolt, hogy pénzzel váltja meg magát, eddig legalább ez még mindig segített, mikor valami baj volt Ma Hla May-vel.
- Nyugodj meg, fogsz pénzt kapni tőlem. Megkapod az ötven rupiát, amit kértél, de majd később. Most kifogytam a pénzből, de a jövő hónapban meg fogod kapni.
Flory igazat mondott. Az a száz rupia, amelyet az előző héten adott a leánynak és azonkívül az az összeg, amelyet új ruhák beszerzésére költött, kimerítette egész készpénz tartalékát. Ma Hla May ekkor hangos zokogásba kezdett. A szeméből hulló könnyek végigcsorogtak berizsporozott arcán. Mielőtt Flory megakadályozhatta volna, a leány letérdelt előtte, majd a fejét olyan mélyen lehajtotta, hogy a homloka csaknem érintette a padlót.
-Kelj fel onnan! - kiáltott rá Flory. - Az ilyesmit nem tudom elviselni. Kelj fel azonnal!
Ma Hla May újra zokogni kezdett és át akarta ölelni Flory lábszárát, mire az sietve hátrálni kezdett.
-Kelj fel és ne sírj ilyen hangosan. Nem is tudom megérteni, mi okod lehet a sírásra.
A leány nem kelt fel. Továbbra is térdenállva maradt és újra hangos sírásba kezdett. - Miért akarsz pénzzel elküldeni magadtól? Azt hiszed, hogy csak a pénz miatt jöttem vissza? Azt hiszed, hogy amikor mint valami kutyát, úgy kergettél el a küszöbödről, én nem gondolok másra, csak a pénzre?
-Kelj fel - mondta Flory ismételten. Ekkor már jó néhány lépésnyi távolságra volt a leánytól, nehogy belekapaszkodhasson. - Mit akarsz, ha nem pénzt?
-Miért gyűlölsz? - kérdezte síró hangon. - Mivel bántottalak meg? Mikor elloptam az arany cigarettatárcádat, nem haragudtál rám érte. Feleségül veszed azt a fehér nőt, jól tudom és tudja mindenki. De ez sem számít semmit és ezért nem kellene engem elkergetned. Miért gyűlölsz?
-Nem gyűlöllek. Nem tudom megmagyarázni, ami történt. Kérlek, kelj fel!
Ma Hla May nem hallgatott Flory szavaira és durcás arccal úgy sírt, mint valami megbántott gyermek. Alázatos szemmel nézett Floryra, hogy nem veszi-e észre arcán a megbocsátás jelét. Majd hirtelen teljes egészében előrevetette magát a padlón.
- Kelj fel! Mondtam már, hogy kelj fel - kiáltotta a leánynak még egyszer türelmetlenül Flory. - Miért csapsz ilyen elviselhetetlen jeleneteket!
Ma Hla May nem kelt fel, hanem a padlón odacsúszott Flory lábához és ott feküdt előtte a földön végignyúlva. Arcát eltakarta és két karját előre tárta, mintha egy istenszobor előtt imádkoznék.
- Master, master - mondta angolul vinnyogó hangon. - Bocsáss meg, kérlek! Még csak most az egyszer! Kérlek, vedd vissza Ma Hla May-t. A rabszolgád leszek. Tégy velem akármit, csak ne kergess el magadtól.
Karjával átfonta térdét és csókolgatta a cipőjét. Flory ott állt, nézett le rá, kezét zsebében tartva és nem tudta, mitevő legyen vele. Flo jött be a szobába, odament Ma Hla May-hez, megszagolta longyiját. A farkát csóválta, amikor ismerős szagot érzett. Flory nem tudta tovább elviselni ezt a jelenetet. Lehajolt és Ma Hla Mayt vállánál fogva felemelte.
- Most már igazán állj fel -, nem tudom elviselni, hogy így lássalak. Mindent megteszek érted, amit csak tudok. Nincs semmi értelme a sírásnak.
Ma Hla May reménykedve szólalt meg: - Azt akarod ezzel mondani, hogy mégis visszaveszel magadhoz? Nagyon kérlek, master, vedd vissza Ma Hla May-t! Nem kell erről tudni senkinek. Akkor is itt fogok maradni, amikor az a fehér nő idejön a házba. Majd azt fogja hinni, hogy egyik szolgád felesége vagyok. - Ugy-e vissza veszel magadhoz?
- Nem, erre még csak ne is gondolj. Lehetetlen - mondta és elfordult a leánytól.
Ma Hla May megérezte Flory hangjában, hogy hiába unszolja tovább. Újra a földre vetette magát és homlokával verte a padlót. Floryt kétségbeejtette a leánynak nemcsak saját magát, hanem őt is megalázó viselkedése. Tisztán látta, hogy Ma Hla May nem azért könyörög viszszavételéért, mintha a legkisebb szerelmet is érezné iránta. Azért volt ennyire feldúlva, mert elveszítette azt a pozícióját, amelyet mint fehér ember kedvese szerzett meg magának. Sajnálta a tétlen lustálkodással eltöltött időt, a drága ruhákat és a többi szolga feletti basáskodást. Ha Ma Hla May valóban szerelmet érzett volna Flory iránt, sokkal kevesebb önvádaskodással utasította volna el magától. Az egész helyzet megalázó volta fájt legjobban Florynak. Újra lehajolt a leányhoz, két karjánál fogva felemelte és így szólt hozzá:
- Figyelje ide, Ma Hla May. Szó sincs róla, hogy gyűlölnélek, hiszen semmit nem tettél ellenem. Nem te, hanem én bántottalak meg téged. De akármennyire szeretném is, ezen most már nem lehet segíteni. Haza kell menned és később fogsz tőlem pénzt kapni. Ha kedved lesz hozzá, nyithatsz boltot a bazárban. Hiszen még fiatal vagy. Az egész ügyet el fogod felejteni, ha pénzed lesz és férjet találsz magadnak.
- Nekem örökre végem van, akármit beszélsz is - mondta a leány síró hangon. - Megölöm magamat. Beugrok a folyóba. Hogyan élhessek tovább, amikor ilyen szégyenben hagytál?
Flory átölelte a leányt és gyengéden karja között tartotta. Ma Hla May hozzásimult, arcát a férfi mellére tette és egész teste reszketett a zokogástól. Ma Hla May ebben a pillanatban abban reménykedett, hogy egyszer utoljára mégis csak hatalmába tudja keríteni Floryt, aki azonban gyengéden levette a leány karját, egy kicsit távol tartotta magától és csak arra vigyázott, hogy újra a földre ne vethesse magát.
- Most már elég. El kell menned. Hogy megnyugodj, mégis odaadom az ötven rupiát, amelyet megígértem.
Flory kutatni kezdett az ágy alatt tartott bádog dobozában, ahol egyenruháját tartotta és kivett belőle öt tíz-rupiás hangjegyet. Ma Hla May a bankjegyeket szó nélkül ingyijébe dugta. Hirtelen abbahagyta a sírást. Anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, egy pillanatra bement a fürdőszobába, ahol arcáról lemosta a fehér rizsport és haját is rendbehozta. Durcás arckifejezése megmaradt, de hisztérikus magaviselete egyszerre megszűnt.
-Még egyszer utoljára kérdezem tőled, thakin, nem vagy-e hajlandó visszafogadni? Ez az utolsó szavad?
-Igen. Bármennyire sajnálom is, erre még csak ne is gondolj.
-Akkor megyek, thakin.
-Rendben van. Isten legyen veled.
Flory a veranda faoszlopához támaszkodva nézte, amint Ma Hla May ment le a lépcsőkön, majd elindult a kapu felé a kerten átvezető ösvényen a tűző napsütésben. Nagyon egyenes, merev testtartással lépkedett: még járásában is érzett a dac és a sértődöttség. Flory arra gondolt, mennyire igaz volt az a vád, melyet ellene emelt, hogy ifjúságától fosztotta meg. Térde reszketett és valami megmagyarázhatatlan érzés járta át egész testét. Ko S'la jelent meg a verandán, gazdája háta mögött, nesztelen, alig hallható lépésekkel. Köhintett, hogy magára vonja Flory figyelmét.
-Mit akarsz?
-Az én szentséges uram reggelije kihül.
-Nem kell a reggeli, vidd el. Hozz helyette valamit inni. Hozz egy kis gint.
Hova lett az az élet, amelyet azelőtt élt?

XIV.

A két kenu, amely Floryt és Elizabeth-et vitte az Irrawaddy egyik mellékfolyóján, a dzsungelben fekvő faluhoz, ahonnan vadászatra készültek indulni, hangtalanul suhant a keskeny folyó vizinövényekkel sűrűn borított medrében. Nem sikerült egész napos vadászatot rendezni, mert lehetetlen lett volna, hogy Flory és Elizabeth egy éjszakát a dzsungelben töltsenek. Így azután a vadászatot csak a délután néhány órájára tervezték, amikor a forróság már jobban elviselhető. Estére, vacsora idejére, már vissza is akartak érkezni Kyauktadába.
A kenuk kívájt fatörzsből készültek. Gyorsan és könynyen haladtak a folyónak a sok iszaptól sárgásbarna színű vizében. A vizi jácintok élénk kékszínű virágai és nagy széles haragos zöld levelei elbájolóan szépek voltak és a meder közepén csak alig néhány méter széles szabad teret hagytak. A parton álló fák lombja árnyékba borította a víz felszínét. Néha az ágak között papagájok kiáltozása hallatszott. De a folyók vizéről sehol nem lehetett egyetlen vadállatot sem megpillantani a dzsungelben. Csak egyszer úszott át nagy sietve egy kígyó a folyó medrén, de az is gyorsan eltűnt a vizi jácintok között.
- Mennyi út van még hátra a faluig? - szólt át Elizabeth Florynak, aki a hátul haladó kenuban ült. Ez a kenu sokkal nagyobb volt: ebben foglalt helyet Flo és Ko S'la is. A kenut egy ráncos arcú, bennszülött öregasszony hajtotta felfelé a folyó vizén.
- Milyen messze vagyunk még, nagyanyám? - kérdezte Flory az öregasszonytól, aki kivette szájából a szivart, evezőjét a térdére tette, míg gondolkodott, majd megszólalt: - Amennyire az emberi kiáltás hallatszik - mondta némi gondolkodás után.
- Körülbelül hét-nyolcszáz méternyire - fordította le angolra Flory az öregasszony távolságbecslését.
A végén kitűnt, hogy az út még három kilométert tartott. Elizabeth háta megfájdult, mert a kenuban nagyon mereven kellett ülnie a szűk, minden támla nélküli ülésen és lábát is óvatosan kellett tartania, hogy szárazon maradjon a kenu aljába beszivárgó víztől.
Elizabeth csónakját egy hatvan éves öreg burmai hajtotta evezőjével. Az öreg ember derékig mezítelen volt: sötétbarna színű teste olyan tökéletesen megformált volt, mint valami fiatalemberé. Arca ráncos volt, de arcvonásai jóságosak és látszott, hogy jó humorú, értelmes férfi lehet. Elizabeth nagybátyja vadászfegyverét nagy gonddal ölében tartotta. Flory felajánlotta, hogy magához veszi, de Elizabeth hallani sem akart róla, mert úgy örült neki, mint valami gyermek az új játékszernek. Ez volt az első alkalom, hogy vadászfegyvert kapott a kezébe. Elizabeth selyem sportinget hordott, rövid gyapjú szoknyát és barna sportcipőt. Fején trópusi sisak volt és tudta magáról, hogy ebben az egyszerű, majdnem fiús öltözetben még a szokottnál is csinosabbnak hatott. Nagyon boldog volt, bár a háta a merev üléstől mind jobban fájt és a nedves melegtől kövér izzadságcseppek peregtek alá homlokán, csupasz lábszára körül pedig állandóan kövér moszkitók zümmögtek.
Az egyik kanyarulatnál a folyó sokkal keskenyebb lett, a vízi jácintok elmaradtak és a folyó medrét két oldalról meredek part szegélyezte. A partról rosszul épített bennszülött házak hajoltak rá a folyó vízére: a házak eleje mindenütt a vízbevert cölöpökön állott. Két bennszülött ház között egy teljesen csupasztestű fiú állott és azzal szórakozott, hogy kezében hosszú fonalra kötött, zöldszínű, nagy rovart tartott, amely mint valami eleven sárkány repült körbe a gyermek feje fölött. A fiú hangosat kiáltott, mikor meglátta a közeledő európaiakat és erre a következő pillanatban egész sereg bennszülött gyermek jelent meg a parton.
Az öreg burmai a csónakot a falu kikötőjéhez irányította, ami kagylókkal borított egyetlen hatalmas pálmatörzs volt, kikötve a folyó partjához. Az öreg burmai a partra ugrott, majd kisegítette a csónakból Elizabeth-et. Nyomban utána megérkezett a másik csónak is. Ez hozta a csomagokat és a vadászfegyverekhez szükséges töltényeket. Flo ügyetlenül ugrott ki a csónakból és olyan mélyen belesüllyedt az iszapba, hogy csak a feje látszott ki.
A "kikötő"-nél nagy tisztelettel egy idősebb burmai fogadta az érkező európai vendégeket. Sötétlila színű paso, széles öv volt a derekán. Mélyen meghajolva, alázatos salaam köszöntésekkel közeledett és félretolta a gyermekeket, akik csapatosan gyűltek össze és tágranyílt szemmel bámulták a két fehér embert, amilyent ritkán vagy még sohasem láttak.
-Ez a falu bírája - magyarázta Flory Elizabeth-nek.
Az öreg ember a folyó közelében épült házába vezette őket. Olyan erősen meghajlott testtartással járt, mint valami L betű felfeléfordítva. Ez részben elhanyagolt reumájának a következménye volt, de részben annak is, hogy mint a falu bírája és ilyen minőségben mint a kormány szolgálatában álló legalacsonyabb rangú hivatalnok, gyakran kellett mély meghajlással üdvözölnie fellebbvalóit. Miközben a bíró háza felé haladtak, a gyermekek száma még tovább növekedett, majd hozzájuk csatlakoztak a falu kutyái is, amelyektől Flo nagyon megijedt és félénken keresett menedéket gazdája oldala mellett. A közbenső bennszülött házak ajtajában mindenütt kíváncsi arcok bámultak és csodálkozó szemmel nézték az előttük elhaladó "ingaleikmá"-t. A falu házai sötétbarnáknak látszottak a nagy lombos fák árnyékában. Mivel esős időben a folyó mindig erősen megáradt, a házak cölöpökön álltak és mikor az áradás megérkezett, a falu olyan volt, mint valami dzsungelben épült apró Velence, amelynek lakói házuk ajtajából közvetlenül léptek ki kenuikba.
A bíró háza valamivel nagyobb volt, mint a többieké és nem pálmalevelekkel, hanem bádoglemezzel volt fedve. Mikor esett az eső, a bádoglemezre hulló esőcseppek elviselhetetlen lármát csaptak. De ennek ellenére is a bíró semmire sem volt büszkébb, mint háza bádogtetejére. Lemondott róla, hogy pagodát építsen és ezzel bizonyosan kockáztatta másvilági boldogságát és a nirvana elnyerését, csak azért, hogy megvásárolhassa a bádoglemezeket. A bíró gyors lépésekkel sietett fel a házába vezető lépcsőn és gyengéden oldalba rúgta az ifjút, aki a verandán aludt. Azután megfordult és mély meghajlás közben invitálta az európaiakat, hogy menjenek be a házba.
- Bemenjünk? - kérdezte Flory. - Attól félek, még legalább egy félóráig eltart, amikorra a hajtók összegyűlnek és a vadászatot megkezdhetjük.
- Mondja meg, kérem, a bírónak, hogy hozzon ki néhány széket a verandára - ajánlotta Elizabeth. A Li Yeik házában szerzett kellemetlen tapasztalatok után elhatározta, hogy ha csak teheti, még egyszer nem megy be egy színes ember házának belsejébe.
Izgatott szaladgálások után, a bíró, az ifjú és néhány asszony két nagyobb széket hurcolt ki a verandára, amelyek megható módon gyönyörűen fel voltak díszítve égővörös hibiscusokkal és begónia virágokkal. Látszott, hogy a látogatásra felkészülve, a figyelmes bíró valósággal két trónszéket készíttetett fehér vendégei számára. Mikor Elizabeth leült, az öregember a ház belsejéből teáskannát hozott elő és frissen letört banána-ágat, hosszú, élénkzöld színű gyümölcsökkel. Azonkívül hozott magával hat darab szénfekete színű burmai szivart. De mikor a teát kitöltötte és a csészét átnyújtotta Elizabeth-nek, nem ez volt hajlandó elfogadni, mert a tea még sokkal kevésbé biztatónak látszott, mint amivel Li Yeik kínálta meg.
A bíró látható zavarban volt és az orrát dörzsölte. Floryhoz fordult és megkérdezte tőle, hogy vajon a fiatal thakin-ma nem akarna-e tejet a teájába. Ő úgy hallotta, hogy az európaiak tejjel szokták a teát inni. Ha a thakin-ma úgy kívánja, elszaladnak az egyik tehénhez és frissen fejnek neki tejet. Elizabethnek azonban még így sem kellett a tea, de mert szomjas volt, megkérte Floryt, hogy hozasson abból a szódavízből, amelyet Ko S'la hozott a csomagokban. Az öreg bíró erre csalódottan visszament a házába és látszott, hogy mennyire bántja, amiért nem tudta előkészületeivel megnyerni európai vendégeinek kedvét.
Elizabeth még ekkor is térdén tartotta a vadászfegyvert. Flory a veranda korlátjának támaszkodott és hogy a bíró kedvetlenségét egy kicsit kiengesztelje, rágyújtott az egyik burmai szivarra. Elizabeth már türelmetlenül várta, hogy a vadászat minél előbb megkezdődjék. Közben szünet nélkül kérdésekkel halmozta el Floryt.
- Mikor indulhatunk már? Gondolja, hogy elég lesz-e az a töltény, amit magunkkal hoztunk? Hány hajtót viszünk magunkkal? Oh, csak legalább szerencsénk lenne! Gondolja, hogy sikerül valamit elejtenünk?
-Vérmes reménységei ne igen legyenek. Bizonyosan tudunk lőni néhány galambot és dzsungelmadarat. Ez az időszak nem a legjobb a vadászatra, mert mostanában van a párzás ideje, de kakasokat nyugodtan lőhetünk. Azt hallom, hogy a környéken egy leopárd tartózkodik, amely a múlt héten megölt egy ökröt.
-Leopárd! Milyen nagyszerű volna, ha el tudnánk ejteni!
-Ebben ne igen bizakodjék. Burmában az embernek mindig arra kell felkészülnie, hogy a vadászat csalódást hoz. Igaz, hogy a dzsungel tele van vaddal, de csak ritkán nyílik rá lehetőség, hogy puskavég elé kerüljön.
-Mi ennek az oka?
-A dzsungel nagyon sűrű. Gyakran megtörténik, hogy a vad négy-öt méter távolságra is bevárja a vadászt vagy a hajtókat. De, ha felugrik is, alig egy másodpercre válik láthatóvá. Azután a vadászat szempontjából kedvezőtlen, hogy a dzsungelben mindenütt van víz és így az állatoknak nem kell visszatérni oda, ahol ihatnak. A tigrisek néha száz meg száz kilométer távolságra is elkóborolnak. Ha az ilyen nagyobb vad bármi okból is gyanút szimatol, úgy eltűnik, hogy a vadász soha többé nem látja. Fiatal fiú koromban megtörtént velem, hogy egész éjszakát töltöttem csaléteknek kitett döglött borjú bűzhödt teteme fölött és hiába volt a hosszú órákig tartó várakozás, a remélt tigris soha nem érkezett meg.
Elizabeth vállát a szék támlájának dörzsölte: ezt a mozdulatot olyankor szokta csinálni, amikor valami nagyon tetszett neki. Egészen szerelmes volt Floryba, amikor ilyen dolgokról beszélt. Bármilyen jelentéktelen dolgot is hallott, ami a vadászattal függött össze, a legnagyobb mértékben érdekelte. Bárcsak mindig ilyesmiről beszélne neki Flory és hagyná a könyveket, a művészetet és azokat az ostoba költőket! Hirtelen felbuzdulásában megállapította, hogy Flory nagyon csinos férfi a maga módján. Nagyon férfias megjelenése volt, nyitott sportingében, sortban, kamásniban és magas vadászcipőben. Napbarnított arca egészen olyan volt, mint valami katonáé. Flory természetesen jól vigyázott rá, hogy anyajegyét a leánytól elfordítva tartsa. Elizabeth tovább unszolta Floryt, hogy folytassa elbeszélését.
-Úgy szeretném hallani, hogy mi más történt még a tigris vadászaton. Semmi nincs, ami ennyire érdekelne!
Flory részletesen elmondta, hogy mint sikerült lelőnie hosszú vadászat után egy kiöregedett tigrist, amely fiatalabb korában rákapott az emberevésre. Flory a részleteket pontosan leírta, hogy hogyan haladtak át a moszkitóktól nyüzsgő dzsungelen, miközben egy elefánt hátára erősített machanban ült. Hogyan közeledett a tigris villogó szeme a dzsungel sötét bozótjában, mint valami kísérteties zöld lámpa. Hogyan falta fel nagy morgás közben
a tigris a csaléteknek kitett állattetemet. Flory már maga is únta ezt a történetet, amelyet számtalanszor elmondott, de Elizabeth az érdeklődéstől csillogó szemmel hallgatta és megelégedésének jeleképpen vállával újra dörzsölte
a szék támláját. Flory nem igen volt tudatában annak, hogy ezzel az elbeszélésével jobban beférkőzött a leány kegyébe, mint máskor a legnagyobb erőfeszítéssel. Közben megérkeztek a hajtók, hat fiatal bennszülött. Vállukra vetve viselték görbe dzsungel-késüket, a daht. Vezetőjük egy őszes hajú, idősebb bennszülött volt. Mikor a bíró háza elé érkeztek, jelentkeztek és ezzel a vadászat megkezdődött.
Nyomban elindultak. A faluból két méter magas kaktuszsövény mellett haladva értek ki. Ezután poros, szélesebb út következett, amelyen ökrös szekerek szoktak járni. Az utat kétoldalról óriás nagyra nőtt, sűrű bambusznád szegélyezte. A hajtók egyes sorban elől mentek, az öreg vadász pedig közvetlenül Elizabeth előtt haladt. Hosszú longyiját magasra felkötötte, úgy hogy kilátszott sovány, sűrűn tetovált csipője. Az utat oldalt ledőlt, karvastagságú bambusznád torlaszolta el. Mikor az első hajtó odaért, dahjának villámgyors mozdulatával kettévágta a bambusznádat: a nád belsejéből, mint apró szökőkút, víz szökelt elő. Alig egy kilométernyi út után nyílt mezőre értek és mindnyájan erősen izzadtak, mert még nagyon forrón sütött a nap.
-Ott kezdődik meg a vadászat - mondta Flory és a learatott rizs helyén elterülő tarlóra mutatott. Az egyes rizstáblákat, amelyek egy-két hold területűek voltak, sárból készített, alacsony töltések választották el egymástól. A rizstarló egészen lapos volt és teljesen élettelen, néhány itt-ott álldogáló kócsagtól eltekintve. A rizsföld végén minden átmenet nélkül emelkedtek ki a dzsungel fái, amelyek olyanoknak látszottak, mint valami áthatolhatatlan magas, zöld fal. A hajtók odamentek egy alacsony galagonya-fához, mintegy húszméternyi távolságra. Közülük az egyik lehajolt és homlokával többször érintette a földet. Egy másik pedig folyadékot öntött ki az edényből. A többiek komoly arccal nézték a műveletet, mintha templomban lettek volna.
-Mit csinálnak ezek az emberek? - kérdezte Elizabeth.
-Áldoznak a helyi isteneknek. Natoknak nevezik őket, így hívják burmai nyelven a fák és erdők szellemeit. Azért imádkoznak hozzájuk, hogy sikeres legyen a vadászatunk.
Az öreg vadász odalépett Floryhoz és elmagyarázta neki, hogy először a jobbra elterülő kisebb bozótot hajtják meg, mielőtt az igazi dzsungel meghajtásához kezdenének. A vadász azt ajánlotta Florynak és Elizabethnek, hogy álljanak meg egy bizonyos ponton, amely felé dahjával mutatott. A hat hajtó gyorsan eltűnt a bozótban, hogy miután félkörben elvégezték a hajtást, a bozót másik végén jussanak ki újra a rizstarlóra. A dzsungel szélétől mintegy harminc méter távolságra állt néhány vadrózsabokor. Flory és Elizabeth ezek mögött rejtőzködött el, míg egy másik rózsabokor mögött Ko S'la guggolt és kezével fogta Flo nyakörvét. Közben simogatta, hogy nyugodtan maradjon. Flory jobban szerette, ha Ko S'la nincsen egészen közel hozzá, mert az a rossz szokása volt, hogy nyelvével mindig rosszalólag csettintett, amikor gazdája egy-egy lövést elhibázott. A bozót felől hamarosan hallatszott a hajtók kiabálása és lármás csörtetése. Ez jelezte, hogy a hajtás megkezdődött. Elizabeth keze ugyanebben a pillanatban az izgalomtól annyira reszketett, hogy a fegyvert alig tudta kezében tartani. Egy gyönyörű trópusi madár, alig nagyobb, mint egy rigó, szürke szárnnyal és égővörös testtel, szállt le a dzsungel egyik magas fájáról és repült el a fejük fölött. A hajtók lármája mind közelebbről hallatszott. A bozót széle a dzsungel közelében erősen hajladozni kezdett, úgy hogy azt lehetett gondolni, hogy valami nagyobb vad tör előre. Elizabeth felemelte puskáját és célba akarta emelni. Ugyanebben a pillanatban a bozót szélén megjelent az egyik derékig mezítelen hajtó, kezében dahjával.
Elizabeth leeresztette a puskát és megkérdezte:
-Mi történt?
-Semmi. A hajtás befejeződött - mondta Flory.
-Szóval, nem volt semmi - mondta Elizabeth és hangjában elkeseredés érzett.
-Ne bosszankodjék emiatt. Az első hajtás rendszerint eredménytelenül szokott végződni. Ettől még lehet szerencsénk.
Miután a hajtás befejeződött, keresztülmentek a nehezen járható tarlón. A sárból készített töltéseken újra át kellett kapaszkodniok és mikor a tarló másik végére értek, közvetlenül a dzsungel zöld fala közelében foglaltak állást, kezükben puskáikkal. Alig kezdődött még meg a hajtás, amikor Ka S'la suttogva megszólalt:
- Vigyázat! Itt jönnek!
Egy nagyobb csapat zöld galamb szállt feléjük, hihetetlen gyorsasággal, mintegy harminc méter távolságra. Elizabeth az izgalomtól egészen elveszítette a fejét. Egy pillanatig mozdulatlanul és megmeredve állott, majd a puska csövét magasra emelte és miután megcélozta a madarakat, elrántotta a ravaszt. De nem történt semmi, mert csak a ravasz biztosítóját húzta meg. Közben a madarak feje fölé értek és ekkor gyors egymásutánban, majdnem egyszerre elrántotta mindkét ravaszt. Mindkét puskacső egyszerre sült el hatalmas robajjal és a fegyver annyira megütötte Elizabethet, hogy majdnem eltört a kulcs-csontja. A galambokat elhibázta, majdnem harminc méterrel mögéjük célzott. Flory ugyanebben a pillanatban szintén felemelte fegyverét és lőtt. A galambok csoportjából kettő azonnal kivált és nyílsebesen a földre zuhant.
Ki S'la izgatottan kiáltott, majd Flóval együtt rohant a földre esett madarak után.
-Vigyázzon! - mondta Flory. - Itt száll egy imperiál-galamb, ha kedve van, célozza meg.
Ez a galamb sokkal nagyobb fajta, de nem olyan szép madár, mint a dzsungel zöld galambja. Az első kudarc után Elizabeth-nek nem volt kedve újra kísérletezni. Igy Flory vette célba a kedvező lőtávolságban elrepülő madarat és sikerült elejtenie. Flo és Ki S'la gondolkodás nélkül szaladt az új zsákmány után is. A zöld galambnál jóval nagyobb imperial-galambot Flo hozta szájában, Ko S'la pedig vigyorgó arccal tartotta kezében a két zöld galambot. Flory kézbe vette az egyik apró zöld madarat és megmutatta Elizabeth-nek:
-Nézze, milyen csodálatos szép teremtés! A legszebb madár egész Ázsiában.
Elizabeth gyengéden megsimogatta a halott madár síma tollait ujjahegyével. Ellenállhatatlan irígységet érzett, mert nem ő lőtte le. És mégis ennek ellenére majdnem imádni tudta volna Floryt, hogy olyan kitűnően tudja használni vadászfegyverét.
-Nézze a mellén lévő tollakat - mondta Flory. - Mintha mind csupa smaragd lenne. Kár szegénykéket meggyilkolni. A burmaiak azt állítják, hogy amikor valaki meglő ilyen madarat, hányni kezd, mintha ezt mondaná: "Miért vetted el tőlem az én kicsiny életemet, mikor én nem vettem el tőled semmit? Miért öltél meg kegyetlenül?" Ez persze csak mese. Én legalább sohasem láttam, hogy így lenne.
-Jó ezeknek a madaraknak a húsa?
-Kitűnő. De ennek ellenére is szinte szégyenlem magam, hogy miért pusztítom el őket.
-Bárcsak én is olyan jó vadász lennék, mint maga - mondta Elizabeth, hangjában érezhető irígységgel.
-Higyje el, nem is olyan nehéz mesterség ez és bizonyos vagyok benne, hogy igen hamar megtanulja. Azt már is látom, hogy tudja, mint kell tartani a fegyvert.
A legtöbb ember erre is képtelen, amikor vadászni kezd.
Elizabeth a két következő hajtásban sem lőtt semmit. Most már vigyázott rá, hogy ne egyszerre rántsa el mind a két ravaszt, de izgalma még tovább fokozódott és a célzás még mindíg nem ment. Flory több galambot ejtett el és egy apró, élénk barnaszínű gerlét, a hátán élénk világoszöld tollal. A dzsungelmadarak sokkal ravaszabb állatok voltak, mint hogy mutatkozzanak, bár többször hallani lehetett a fácán hangjára emlékeztető klakk-klakk-szerű kiáltásukat. Közben néha a nőstényeket kísérő hím erősebb hangja hallatszott. Ekkor már jó mélyen benyomultak a dzsungelbe. A napsütés alig hatolt át a sűrű levélzeten és mindent élénk zöld fény borított. A dzsungel sűrű volt és a vadászcsapásokon csak lassan tudtak előrehaladni. Mindkettőjük inge átnedvesedett az állandó izzadástól. A hőség fojtogató volt és a levegő mozdulatlanul egy helyben állt. Időnként láthatatlan tücskök cirpelése hangzott, mint valami óriás gitár hangja, majd hirtelen elhallgattak és a csend teljessé vált.
Az ötödik hajtásban nagyobb peepul-fához érkeztek. Fent magasan, a fa legfelső ágán egy jól megtermett imperiál-galamb ült és hangosan turbékolt.
-Célozza meg ezt a madarat - mondta Flory Elizabeth-nek. - Amint célba vette, húzza meg azonnal a ravaszt és ne várjon egy pillanatig sem. Nem kell az egyik szemét becsuknia.
Elizabeth felemelte puskáját, de keze megint erősen reszketett. A hajtók megálltak és nyelvcsettingetés közben figyelték, amint Elizabeth célzott. Nagyon szokatlan látvány volt nekik és nem szűntek meg csodálkozni rajta, mikor egy fiatal nő kezében fegyvert láttak. Elizabeth-nek a legnagyobb erőfeszítéssel egy másodpercre sikerült fegyverét szilárdan tartania és ebben a pillanatban meghúzta a ravaszt. A lövés talált; a madár először kitárta szárnyát és úgy látszott, hogy elrepül, de ezután hirtelen zuhanni kezdett lefelé és mintegy tíz méter magasságban fennakadt két ág összetalálkozásánál. Az egyik hajtó erre letette dahját, felnézett a fára, ahol a lelőtt galamb megakadt, majd odament az egyik karvastagságú, a fa ágairól lenyúló liánhoz. Mintha létra lett volna, könnyen és megerőltetés nélkül felkúszott a magasba. A madarat nyomban megtalálta és még melegen, alig kihűlt testtel adta át Elizabeth-nek.
A leány alig volt hajlandó kiadni a madarat kezéből, olyan boldog volt első vadászzsákmányával. A férfiak, Flory, Ko S'la és a hajtók mosolyogva nézték Elizabeth elragadtatott gyönyörködését. Csak nagynehezen adta át Ko S'la-nak, hogy tegye be a tarisznyába a további zsákmány közé. Elizabeth-et olyan boldogság töltötte el, hogy legszívesebben átkarolta volna Flory nyakát és megcsókolta volna. Boldog volt és hálás Florynak, hogy ezt a gyönyörűséget megszerezte neki.
Az ötödik hajtás után egy kisebb ananászültetvényen haladtak át, amely a dzsungel közepében levő tisztáson terült el. A dzsungel zöld homálya után a tisztáson a napsütés valósággal vakító volt. A kaktuszszerű, szúróslevelű ananásztöveket a sűrű gaz csaknem egészen beborította. Már majdnem egészen keresztülmentek az ültetvényen, amikor a közelben dzsungelmadarak jól felismerhető hangja hallatszott.
-Hallja! - mondta Elizabeth és megállt. - Ez a dzsungelmadár hímjének a hangja?
-Igen. Ilyenkor szoktak kijönni legelni.
-Nem lőhetnénk közülük?
-Megpróbálhatjuk, ha úgy akarja. De figyelmeztetem, hogy ezek nagyon ravasz állatok. Okosabb, ha elbújunk a bozót mögé és arra különösen vigyázunk, hogy teljesen csendben legyünk.
Flory előreküldte Ko S'lat és a hajtókat. Közülük ketten az ananász-ültetvény szélén haladtak és vigyáztak rá, hogy láthatatlanok maradjanak. Elizabeth és Flory mélyen lehajolva kúsztak előre az ananász-ültetvény közepét kétfelé választó sűrű tüskesövény mögött. Elizabeth arcát egészen elborította az izzadtság a nagy hőségben és szíve hevesen vert az izgalomtól. Flory hátulról sarkát gyengéden megfogta és ezzel jelezte, hogy helyben vannak, most már felállhatnak.
Alig tíz méternyire tőlük kapart, az ananásztövek közt, a hím dzsungelmadár, amely körülbelül akkora volt, mint egy aprótermetű jávai kakas. Gyönyörű madár volt, hosszú selymes tollakkal a nyakán, fején színes bóbitával és hatalmas babérzöldszínű farktollakkal. Körülötte hat apró tyúk kapart, ezek még kisebbek voltak, barnaszínű és halpikkelyre emlékeztető tollakkal a hátukon. A madarakat Elizabeth és Flory csak egyetlen pillanatra látták, mert ijedt berregéssel valamennyien nagy gyorsasággal röpülni kezdtek a dzsungel felé. Ugyanabban a másodpercben Elizabeth ösztönös gyorsasággal felemelte puskáját és meghúzta a ravaszt. Célzásról szó sem lehetett, de Elizabeth érezte, hogy lövése célbatalál, mielőtt még meghúzta volna a ravaszt. A hím madarat érte a találat és mintegy harminc méter távolságban a többiek repüléséből kivált. Miközben szárnyából a lövéstől a tollak szanaszét szóródtak, nagy gyorsasággal a földre zuhant. - Kitűnő lövés, kitűnő lövés! - kiáltott oda Flory Elizabethnek. Izgalmukban mind a ketten földre dobták puskájukat, átcsörtettek a sövényen és szorosan egymás mellett futva mentek a földön fekvő madár felé.
- Kitűnő lövés volt! - mondta Flory Elizabeth-nek még egyszer. - Istenemre, még soha senkit nem láttam, hogy első napon, amikor puskát vesz a kezébe, röptében ejtsen el vadat. Soha! Olyan nagyszerűen lőtt, mint a villámlás. Csodálatosan szép volt!
Elizabeth és Flory együtt térdeltek le, hogy felvegyék az előttük fekvő madarat. Ekkor vették csak észre, hogy Flory jobb- és Elizabeth balkeze szorosan összefonódott. Kéz a kézben futottak át az ültetvényen anélkül, hogy észrevették volna.
Mind a ketten szótlanul térdeltek és néztek egymásra. Flory a leány másik keze után nyúlt és Elizabeth szívesen engedte, hogy magához szorítsa. Néhány pillanatig még ott térdeltek a földön, két kezük egymásba fonódott. A trópusi nap melege sütött rájuk és úgy érezték, hogy a mozdulatlan hőségben a boldogságnak légies érzése emeli föld mindkettőjüket és szállnak, mintha egyszerre testetlenekké lettek volna,
Ekkor ugyanolyan hirtelen, ahogyan ez az érzés elfogta mindkettőjüket, Flory félrefordította fejét, felállt és felsegítette Elizabeth-et is. Engedte, hogy a leány kibontakozzék karja közül, talán azért is, mert egyszerre tudatára ébredt arcát elcsúfító anyajegyének. Nem merte megcsókolni a leányt, ami temészetes lett volna. Ne, ezt még sem tehette, nem itt, a tűző napsütésben.
Majd lehajolt a földre és hogy zavarát elleplezze, felemelte a földön fekvő madarat.
-Most már semmi szükség sincs rá, hogy a vadászat titkaira, vagy mesterfogásaira tanítsam - mondta Flory. - Ezzel a lövésével kész vadásszá lett. Siessünk, hamarosan kezdődik a következő hajtás.
Visszamentek, ahol puskáikat a földre tették. Ekkor a dzsungel felől kiáltozások hallatszottak. Két hajtó szaladt feléjük és izgatottan integettek a kezükkel.
-Mi történhetett? - kérdezte Elizabeth.
-Magam sem tudom. Bizonyosan valami nagyobb vadat láttak. Azt hiszem, ezt az izgalmat jó jelnek tekinthetjük.
- Hurrá! Jöjjenek gyorsan! - kiáltott feléjük az egyik hajtó.
Flory és Elizabeth a felszólításnak engedve, futva siettek a dzsungel széle felé és nem törődtek vele, hogy a mezőn a szúrós tövisek megsértették lábszárukat.
A dzsungel szélén Ko S'la öt hajtóval együtt állt egy csoportban és izgatottan vitattak valamit. Mikor Flory és Elizabeth odaért, látták, hogy a csoport közepében egy öregasszony áll; rongyos, összeszakadozott longyiját magasra tartotta egyik kezével, másik kezében pedig hosszú szivart tartva, élénken gesztikulált. Elizabeth hallotta, amint újra meg újra a char szót emlegette.
- Miről vitatkoznak ezek? - kérdezte Elizabeth.
A hajtók most Floryt fogták körül, valamennyi izgatottan beszélt és a dzsungel felé mutogattak. Flory néhány kérdést intézett hozzájuk, majd csendre intette őket és Elizabeth-hez fordult:
- Azt hiszem, nagyobb szerencsénk van, mint reméltük volna. Ez az öregasszony most érkezett a dzsungelből és azt mondja, hogy abban a pillanatban, amikor az előbbi lövést hallotta, látta, amint egy leopárd osont át a dzsungelbe vezető ösvényen. A hajtók majdnem biztosan tudják, hogy hová rejtőzhetett el és remélik, hogyha gyorsan utána mennek, be tudják keríteni, mielőtt még megszökhetnék. Próbáljuk meg a szerencsénket?
-Oh, igen, igen! Ez lenne csak a nagyszerű! Milyen boldog lennék, ha leopárdot lőhetnénk!
-De tisztában van vele, hogy ez veszedelmes vállalkozás? Majd vigyázunk és valószínűleg nem is lesz semmi baj, de ha az ember így gyalogosan van és nem elefánt hátán, az ilyen vadászkaland mindig végződhetik kellemetlen meglepetéssel. Hajlandó vállalni a kockázatot?
-Persze, hogy hajlandó vagyok! Higyje el, hogy egy cseppet sem félek. Ne késsünk egy pillanatig sem, induljunk azonnal!
-Egyikőtök velünk jön és mutatja az utat - szólt oda Flory a hajtóknak. - Ko S'la, kösd pórázra Flót és menj
a többiekkel. Mindig nehéz vele bírni, ha velünk marad. Sietnünk kell - tette hozzá Flory és intett Elizabethnek, hogy induljanak.
Ko S'la és a hajtók gyorsan tovább siettek a dzsungel szélén, hogy a hajtást a dzsungel belsejében később kezdjék meg. Az egyik hajtó azzal az ifjúval együtt, aki az imént felmászott a fára a lelőtt galambért, egyenesen indult befelé a dzsungelbe. Flory és Elizabeth szintén ment utánuk. A hajtó gyors, rövid lépésekkel, majdnem szaladva vezette őket zeg-zugos vadcsapásokon. A bozót olyan sűrű volt, hogy sokszor mélyen lehajolva és kúszva kellett előre haladniok a liánok és íszalagok tömkelegében. A talaj száraz és poros volt és lépéseik semmi zajt nem vertek fel. A hajtó végre az egyik pontot alkalmasnak találta, hogy ott megálljanak és lesállásba helyezkedjenek. Ujját ajkára tette és ezzel is jelezte, hogy a legnagyobb csendben kell lenniök. Flory a legnagyobb vadra is alkalmas golyós töltényt vett elő zsebéből és megtöltötte mind a maga, mind Elizabeth vadászfegyverének mindkét csövét.
Hátuk mögött ekkor alig hallható mozgást vettek észre. Meglepődve figyeltek fel rá és egyszerre a bozótból egy majdnem teljesen mezítelen bennszülött gyermek jelent meg. A fiatal fiú a hajtóhoz lépett, a fejével intett és az előttük haladó ösvényre mutatott. A hajtó és a fiú között egészen halk hangon, inkább csak jelbeszéddel, rövid beszélgetés folyt le és látszott, hogy a hajtó örül a fiútól kapott értesülésnek. Ekkor, anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna, mind a négyen óvatosan előre mentek az előttük elhúzódó ösvényen mintegy negyven méternyire és az ösvény egyik kanyarulatánál újra megálltak. Csaknem ugyanebben a pillanatban néhányszáz méternyi távolságból dühös kiáltozások zaja hallatszott és jól lehetett hallani Flo ugatását is.
Elizabeth ekkor érezte, hogy a hajtó vállánál megfogva gyengéden a földre nyomja. Erre mind a négyen leguggoltak és tökéletesen elbújtak egy tüskés bozót mögött. A két európai volt elől és hátuk mögött a két burmai. Még mindíg jó nagy távolságra tőlük, változatlanul hangzott a hangos kiáltozás, annyira, hogy szinte elképzelhetetlen volt, hogy hat ember hogyan tud ilyen lármát csapni. A hajtók jól vigyáztak arra, hogy a leopárd vissza ne törjön és velük szembe fordulva, el ne meneküljön. Elizabeth közben megfigyelte, hogy nagy világossárga színű hangyák katonás sorban vonultak a bozót tüskés ágain. Az egyik hangya az ágról csupaszon maradt karjára esett. Elizabeth nem mert megmozdulni, hogy a hangyát lelökje a karjáról és közben önmagában fohászkodott: - Istenkém, engedd, hogy erre jöjjön a leopárd. Oh, istenkém, engedd, hogy erre jöjjön a leopárd!
Hirtelen egészen közelről a dzsungel mélyéből csörtető hang hallatszott. Elizabeth felemelte puskáját, de Flory figyelmeztetőleg a fejét rázta és erre a csövet ismét leengedte. A zaj sokkal kisebb volt, mint amit a leopárd csapott volna; csak egy dzsungel-madár szállt át a lombozat között feléjük tartva.
A hajtók lármája alig észrevehetően közeledett és a dzsungelnek azon a részén, ahol ők álltak, kisérteties és félelmetes volt a csend. A hangya belecsípett Elizabeth karjába, majd utána a földre esett. A leány szíve újra hevesen dobogni kezdett és félve gondolt rá, hogy a leopárd esetleg még sem jelenik meg, hanem valahogyan sikerül megszöknie a dzsungel sürüjében. Már szinte azt kívánta, hogy bár soha ne is hallottak volna róla, mert ha nem kerül puskavégre, csalódásuk és kiábrándulásuk még keservesebb lesz. Ekkor arra lett figyelmes, hogy hátulról a hajtó megszorította a könyökét. Hátra nézett és látta, hogy előre hajló arca csupa izgalom volt; egészen közel hajolt hozzá és és érezte az erős kókuszdió szagot a hajában. Úgy látszik a hajtó, akinek gyakorlott füle jobban meg tudta különböztetni a dzsungelben hallott zajokat, észrevett valamit, amiből a leopárd közeli megjelenésére következtetett. Alig egy pillanattal később Flory és Elizabeth is szokatlan, egészen halk hangra lett figyelmes, mint mikor valami nagyobb madár suhan a dzsungel bozótja és sűrű lombozata között. Ugyanebben a pillanatban a leopárd feje és két első lába megjelent az ösvényt borító növényzetben, tőlük alig tizenkét méter távolságra.
Az állat megállt. Két első lába az ösvényen pihent. Tisztán látták macskaszerü fejét, hátrahúzott fülével, két fehéren kivillanó szemfogát és két, félelmetesen erős mellső lábát. A dzsungel árnyékában a leopárd nem sárgásbarnának, hanem szürkének látszott. Az állat figyelt és nagyon óvatos volt. Elizabeth és Flory ugyanabban a pillanatban felugrottak guggoló helyzetükből. Flory felemelte puskája csövét és egyetlen másodperc töredéke alatt megrántotta a ravaszt. A vadállat fájdalmasan felüvöltött, amint a puskalövés éles, csattanó hangja elhallatszott és hatalmas zuhanással a földre zuhant. - Vigyázzon! - kiáltotta oda Flory Elizabeth-nek. - Még nincs vége! - Flory másodszor is lőtt és jól lehetett hallani a tompa puffanást a lövés élesebb hangja mellett, ami azt jelezte, hogy a második lövés is talált. A leopárd ekkor a fájdalomtól élesen vonyító hangot adott. Flory kinyitotta vadászfegyverének závárzatát ledobta a földre és idegesen keresett zsebében újabb nehéz töltényeket. A zsebében levő valamennyi töltényt kiszórta a földre, de hiába kutatott közöttük, mind könnyebb töltések voltak.
- Szörnyűség! Ostoba véletlen! Nincs nálam több nehéz töltény - kiáltotta kétségbeesett hangon. - Vajon hova a pokolba rakhattam őket?
A leopárd eltűnt szem elől, nyomban azután, hogy a földre zuhant. Vergődve verte szét maga körül a bozótot, mint valami megsebzett óriás kígyó és közben félelmetes, zokogáshoz hasonló, vadul üvöltöző hangot adott. Észre lehetett venni, hogy a hang lassan, de állandóan közeledik. Flory tovább kutatott a földre kiszórt töltények között, de végül sem találta meg, amit keresett. Később kitűnt, hogy a nehéz töltények Ko S'la-nál maradtak.
A súlyos sebével vergődő állat üvöltése most már egészen közelről, alig négy-öt méter távolságról hallatszott, de még mindíg nem lehetett látni semmit, a dzsungel annyira sűrű volt.
A két burmai kétségbeesetten kiáltozott: - Lőjjön, sahib! Lőjjön, sahib! - hangjuk mind messzebbről hallatszott; gyáván megfutottak és igyekeztek olyan fát találni, amelyre felkúszhatnak és bőrüket menthetik. A megsebzett vadállat vergődése annyira közeledett, hogy annak a bozótnak az ágait rázta, amely mellett Elizabeth állt.
- Mindjárt rajtunk lesz, ha nem vigyázunk - mondta Flory. - Valahogyan el kell kergetnünk. Legokosabb, ha a hang után célzunk.
Elizabeth felemelte puskája csövét. Térde reszketett az izgalomtól, de kezét szilárdan, majdnem mereven tartotta. Gyors egymásutánban elsütötte fegyverének mindkét csövét. A megsebzett vadállat hangos csapkodása mintha távolabbról hallatszott volna. A leopárd irányt változtatva vánszorgott tovább, megsebzetten, de még mindíg gyorsan és a sűrű bozótban láthatatlanul.
-A legjobbkor lőtt. Sikerült elkergetnie! - mondta Flory.
-De mi lesz, ha sikerül megszöknie! - mondta Elizabeth kétségbeesett hangon, nagy izgalommal. Már éppen utána akart sietni, amikor Flory odaugrott hozzá és viszszarántotta.
-Ne féljen, már a miénk. Maradjon itt és várjon egy kicsit.
Flory könnyebb töltényekkel töltötte meg vadászfegyvere mindkét csövét és rohant a halálos sebében vergődő fenevad után. Egy pillanatig Elizabeth nem látta sem a leopárdot, sem Floryt, majd néhány másodperccel később mindkettőt megpillantotta a dzsungel kisebb tisztásán, mintegy harminc méter távolságra. A leopárd hason csúszva igyekezett menekülni, közben zokogáshoz hasonló, megindító hangot hallatott. Flory célbavette és három méter távolságról belelőtt. A leopárd fáradtan és megsebzetten, de azért felugrott a földről, majd nyomban utána visszazuhant és élettelenül elterült. Flory puskája csövével meglökte az állat földön fekvő és láthatólag teljesen kimúlt tetemét.
-Most már nem kell félni tőle, vége van - szólt oda Elizabeth-nek.
-Jöjjön és nézze meg közelebbről.
Közben a két burmai is lemászott a fáról, ahová félelmükben menekültek és hárman együtt mentek oda a tisztásra, ahol Flory az elejtett leopárd mellett állt. A leopárd élettelenül sokkal kisebbnek tűnt, pedig hímpéldány volt. Nem is annyira félelmetes fenevadnak, mint inkább döglött macskának látszott. Elizabeth térde még mindig remegett. Elizabeth Floryval együtt, egymáshoz egészen közel állt a leopárd mellett, de ezúttal nem fogták meg egymás kezét.
Rövid néhány pillanat múlva megjelent Ko S'la és a többi hajtó is, mindnyájan az örömtől vigyorgó arccal. Flo odament a leopárdhoz, megszaglászta, de azután farkát hátsó lábai közé csapva, szükölve elrohant mellőle jó ötven méter távolságra. Ettől kezdve nem lehetett rábírni, hogy az elejtett vadállat közelébe menjen. A hajtók mindnyájan leguggoltak a leopárd mellé és mereven bámultak rá. Simogatták az állat szép, fehérszínű hasát, ahol a prémje olyan puha volt, mint a nyúl szőre. Az egyik hajtó széthúzta a halott állat száját és figyelmesen vizsgálgatta nyelvét és fogait. Két hajtó erősebb bambusznádat vágott ki: ehhez erősítették az állatot, összekötött lábainál fogva. Az állat hosszú farka lelógott a földre, mikor a két hajtó vállára vetve büszkén indult el a halott leopárddal a falu irányába. Senki nem gondolt a vadászat folytatására, pedig a világosságból még tellett volna. Mindnyájan türelmetlenül siettek a faluba, beleértve a fehéreket is, hogy minél többeknek eldicsekedjenek a nagyszerű zsákmánynyal.
Flory és Elizabeth egymás oldala mellett ment át a rizstarlón, ahol az első hajtásukat tartották. A hajtók és az öreg vadász mintegy harminc méter távolságban előre mentek, vitték magukkal a fegyvereket, a leopárdot és a többi vadászzsákmányt. Flo jó messzire hátul kullogott, még mindig nem volt hajlandó a leopárd közelébe menni. A nap lassan közeledett a látóhatár széléhez az Irrawaddy nyugati partján túl. A lemenő nap majdnem vízsszintes sugarai aranyos sárga színnel vonták be a rizstarlót.
A sárga napfény bearanyozta Elizabeth alakját is. Flory elragadtatással nézett rá és szívében kimondhatatlan, sugárzó boldogsággal lépkedett a leány mellett. Az idő az alkonyati órákban kellemesen hűvösre változott és ingükről az izzadságfoltok nyomtalanul felszáradtak. Elizabeth és Flory alig szólt egymáshoz. Mindkettőjüket eltöltötte az a hangtalan, de annál mélyebben átérzett boldogság, amely a teljes kimerültség és a jól végzett munka következményeként szokott jelentkezni.
-A leopárd prémje természetesen a magáé - mondta Flory, amikor közeledtek a faluhoz.
-Óh, de hiszen maga ejtette el!
-Mindegy, a prém feltétlenül a magáé lesz. Higyje el, megérdemli. Nem igen hiszem, hogy sok nő akadna Burmában, aki annyira megőrizte volna nyugalmát, mint maga. Mások ilyen helyzetben már régen hisztérikus kiáltásban törtek volna ki, vagy legalább is elájultak volna. Kyauktadában a börtönben van egy elítélt, aki nagyszerűen ért az állatbőrök kikészítéséhez. Hét évre van elítélve és így van rá ideje bőven, hogy elkészítse.
-Óh, igazán. Nagyon köszönöm a figyelmességét.
Többet nem is beszéltek egymással. Később, amikor megfürödtek, rendbehozták magukat, megvacsoráztak és pihentek egy kicsit, este még feltétlenül találkozni akartak a klubban. Külön meg sem beszélték ezt a találkozást, mert mindketten tudták, hogy úgy is meg fog történni. Az is természetes dolog volt, hogy ezek után Flory megkéri Elizabeth kezét, bár erről a tárgyról sem esett egyetlen szó sem közöttük.
A faluban Flory nyolc annát fizetett minden egyes hajtónak és személyesen felügyelt rá, mialatt megnyúzták a leopárdot. A bíró kapott egy üveg sört és az övé lett a két imperial-galamb. A lenyúzott leopárdbőrt és az állat koponyáját gondosan elhelyezték abban a nagyobb kenuban, amelyen Flory ült. A leopárd bajuszát a bennszülöttek mind ellopták, hiába vigyázott rá Ko S'la. Az állat lenyúzott testét bennszülött ifjak hordták szét azzal a szándékkal, hogy megegyék a szívét és más belső részeit. Az a babona van ugyanis elterjedve a bennszülöttek között, hogy aki ezekből eszik, erős és gyors lesz, mint a leopárd.

XV.

Mikor Flory megérkezett a klubba, a Lackersteen házaspárt meglehetősen rossz és kedvetlen hangulatban találta. Mint rendesen, Mrs. Lackersteen a társalkodó terem legjobb helyén, a működésben lévő punkah alatt ült.
A gyarmati katonatisztek és tisztviselők tiszti névsorát olvasta, amely Burmában ugyanazt jelenti, mint a brit arisztokrácia névsorát tartalmazó Debrett Angliában. Haragudott férjére, aki mihelyt a klubba értek, dupla konyakot hozatott magának a komornyikkal, mielőtt felesége közbeléphetett volna. Elizabeth egyedül ült a könyvtár szellőzetlen, szűk szobájában és a "Blackwood" folyóirat egyik régebbi számában lapozgatott.
Elizabethnek nagyon kellemetlen kalandja akadt azután, hogy a vadászatról hazaérkezve elbúcsúzott Florytól. Miután megfürdött és félig már fel volt öltözködve, nagybátyja hirtelen megjelent szobájában - azzal az ürüggyel, hogy további részleteket halljon a vadászatról - és elkezdte szorongatni lábszárát olyan módon, amelyet nem lehetett félreérteni. Elizabeth megrémült nagybátyjának benne természetes undort és visszatetszést előidéző közeledésétől. Ez volt életének első tapasztalata arról, hogy vannak olyan nagybátyák, akik ha tehetik, szemet vetnek unokahugukra. Mr. Lackersteen megkísérelte a dolgot jelentéktelenné tenni azzal, hogy mint tréfát kezelte, de egyrészt ehhez túlságosan esetlenül viselkedett, másrészt már akkor is jócskán be volt rúgva. Még az volt a szerencse, hogy Mrs. Lackersteen nem volt a közelben, mert ebben az esetben elkerülhetetlenül családi botrány keletkezett volna.
Ezután a kellemetlen jelenet után kedvetlen és morózus hangulatban vacsoráztak meg. Mr. Lackersteen magában dühöngött. Furcsák ezek a nők, mindjárt megmakacsolják magukat, ahelyett, hogy természetesnek vennék, ami végre is természetes. Unokahuga éppen elég csinos volt ahhoz, hogy a "La Vie Parisienne" illusztrációi között szereplő ifjú hölgyekre emlékeztesse. Az ördögbe is, hát nem ő fizet azért, hogy Elizabeth náluk lakjék! Szégyen gyalázat! Elizabeth azonban egészen másképpen gondolkodott és az esetet nagyon tragikusan ítélte meg. Tudatában volt, hogy nincs egy árva fillér vagyona sem és nagybátyja háza az egyetlen otthon, ahol meghúzhatja magát. Nyolcezer mérföld távolságból jött, hogy náluk lakjék. Még alig telt el két hét és nagybátyja ellenszenves magaviselete máris tűrhetetlenné kezdi tenni helyzetét.
Így azután minden különösebb habozás nélkül elhatározta, hogy ha Flory megkéri kezét, ami nagyon valószínűnek látszott, azonnal igent mond neki. Lehet, hogy ha ez a kellemetlen jelenet közbe nem jött volna, elhatározása nem ment volna ilyen simán. De azt is meg kellett önmagának vallania, hogy az elmúlt, csodálatosan szép délutánon már majdnem azon a ponton volt, hogy fülig szerelmes legyen Floryba, legalább is olyan mérté-
kig, amennyiben ez a Flory személyével kapcsolatban egyáltalán elképzelhető volt. De még ezek ellenére is könynyen kételyei merülhettek fel Floryval szemben táplált érzelmeiről. Sokallta egy kicsit a korát, természetszerűleg visszatetszőnek találta arcát elcsúfító anyajegyét. De talán mindennél kevésbé tetszett neki Florynak az a túlokos - "highbrow" - magatartása, amelyet olyan nehezen tudott megszokni és amely újra meg újra legnagyobb mértékben nyugtalanította. Ez volt az oka, hogy voltak napok, amikor Floryt valósággal ellenszenvesnek találta. Most azonban nagybátyja magatartása egyszerre eldöntötte a kérdést. Tudta, hogy bármi történjék is, előbb-utóbb meg kell szöknie nagybátyja házából és annál jobb, minél hamarabb. Igen, rá sem gondol arra, hogy habozzék. Azonnal igent mond Florynak, mihelyt a kezét megkéri.
Flory azonnal észrevette, hogy Elizabeth magatartásában ránézve kedvező döntő változás történt, mihelyt belépett a könyvtárszobába. A leány minden szava és minden hangsúlya elárulta a Flory irányában megmutatkozó rokonszenvet. Elizabeth ugyanazt a lilaszínű, egyszerű vászon ruhát viselte, amely első találkozásuk alkalmával volt rajta és már ez a tény is bátorítólag hatott Floryra. Jól esett neki, hogy a leány ezt az egyszerű ruháját vette fel, mert eleganciája és tartózkodó, egy kicsit előkelősködő modora úgy is elég sok gyötrelmet okozott neki a korábbi napokban.
Flory felvette az asztalról a folyóiratot, amelyet Elizabeth olvasott és néhány megjegyzést tett. Ezután egy ideig azon a banális módon kezdtek el beszélgetni, amelyet olyan nehezen tudtak elkerülni. Közben anélkül, hogy észrevették volna, együttesen kimentek a szobából, majd a klub épületének bejárati ajtaján keresztül a kertbe, ahol a teniszpálya mellett álló hatalmas frangipáni-fa mellett álltak meg. Aznap este holdtölte volt. A keleti égen, közel a látóhatár széléhez, mint valami óriási izzó ezüst korong, úszott a hold a kobaldkék esti égen, olyan erős fénnyel, ahogyan a hold csak a trópusok alatt tud világítani. A világosság olyan erős volt, hogy a csillagok teljesen eltűntek. A közelben lévő és nappal elég csúf tüskés bozótot tündérszéppé változtatta át a hold varázslatosan szép fénye. A teniszpálya drótkerítésén túl két dravida kuli haladt az úton és olyanok voltak, mint lebegő kísértetek, rongyos, hófehér köpenyükben. A szélcsendes, langyos esti levegőben a frangipáni-fa virágainak erős, bódító illata betöltötte a teniszpályát és a kertet.
- Nézze milyen gyönyörű a hold! - mondta Flory. - Olyan fényesen süt, mintha nem is a hold, hanem a nap lenne. Azt hiszem világosabb van, mint Angliában téli nappalokon szokott lenni.
Elizabeth felnézett a frangipáni-fa ágai közé, amelyeket a holdfény ezüst rudakká varázsolt. A fény annyira valóságos, szinte kézzelfogható volt, hogy mint valami ezüst folyadék borított be mindent fehérszínű ragyogással. Elizabeth-nek nem sok érzéke volt a természet szépségeihez, de ez a látvány még őt is meghatotta.
- Igazán csodálatosan szép. Otthon soha nem láttam ilyen holdsütést. Egészen olyan mint - mint - Nem jutott eszébe semmi értelmes dolog, amellyel a hold szépségét ki tudta volna fejezni és ezért inkább félbehagyta a megkezdett mondatot.
- Igen, az öreg hold itt a trópusokon kitűnően érti a mesterségét. De nem utolsó ez a bódító illat sem, amelyet ilyenkor este a frangepáni-fa virágai árasztanak magukból. Bár megvallva az igazat, néha unom a trópusi tájak bódító illatát és dühös vagyok az olyan fára, amely szünet nélkül az egész éven át virágzik.
Flory félig szórakozottan beszélt, várt míg a teniszpálya kerítése mellett a két bennszülött eltűnik szem elől. Mikor végre nem látta őket, karját Elizabeth válla köré fonta és mivel a leány nem ellenkezett és nem is szólt semmit, megfordította és arcát magához húzta. Elizabeth feje Flory mellén pihent és rövid fiús haja egészen közel volt ajkához. Flory ekkor egyik kezével felemelte Elizabeth állát és arcát egészen közel emelte a maga arcához.
- Nem bánja?
- Nem.
- Én arra gondoltam, hogy nem bánja-e ezt a csúf anyajegyet az arcomon? - mondta Flory és fejét megrázta, hogy ezzel is felhívja Elizabeth figyelmét anyajegyére. Úgy érezte, hogy nem tudná megcsókolni, mielőtt meg nem kérdezni tőle.
- Nem, nem. Természetesen nem.
Egy másodperccel később szájuk találkozott és Flory érezte, amint Elizabeth karja gyengéden átölelte nyakát.
A frangipáni-fa sima törzséhez támaszkodva álltak, szorosan egymáshoz simulva legalább egy percig vagy talán még tovább is. A virágzó fa erős illata összevegyült a leány hajának illatával. A fa virágainak bódító illata, bár Elizabeth-et karja között tartotta, jelképezte Flory számára száműzetésének keserves éveit - olyan volt ez az illat, mint kettőjük közötti áthídalhatatlan szakadék. Vajon képes lesz-e valamikor is megértetni a leánnyal, hogy mit szeretne tőle? Kibontakozott Elizabeth karja közül és vállát gyengéden a fához szorítva lenézett arcára, amelynek minden vonását tisztán és világosan látta, bár a hold a hátuk mögött volt.
- Értelmetlen dolog lenne, ha most hozzákezdenék megmagyarázni, hogy mennyit jelent maga nekem - mondta Flory. - "Mennyit jelent maga nekem!' Ezek az ostoba közhelyek! Nem tudja és nem is tudhatja, hogy én menynyire szeretem magát. De megkísérlem elmondani. Annyi sok minden mondanivalóm van magának. De nem lenne-e okosabb, ha visszamennénk a klubba. Esetleg már keresnek és nem tudják hova lettünk. Beszélgethetünk kinn a verandán.
- Nagyon rendetlen a hajam? - kérdezte Elizabeth.
- Nagyon szép.
- Én nem ezt kérdeztem, hanem hogy rendetlen-e. Nem simítaná le egy kicsit?
Elizabeth lehajtotta a fejét és Flory végigsimította. Az a mód, ahogyan Elizabeth fejét lehajtotta, különös módon jelezte Florynak, hogy a kettőjük közötti viszony ez alatt a néhány pillanat alatt teljesen megváltozott. Ez a mozdulat sokkal többet jelentett, mint maga a csók: mintha már férj és feleség lettek volna. Flory bizonyos volt benne, hogy Elizabeth most már az övé és hogy élete csak akkor válhatik értelmessé, ha Elizabeth a felesége lesz. Nem is vár semmit, azonnal megkéri, hogy esküdjenek össze minél előbb. A tüskés bozótok között lassú lépésekkel haladva egymás mellett mentek vissza a klubba, miközben Flory karját még mindig a leány vállán tartotta.
- Beszélgessünk a verandán - ismételte meg szavait Flory. - Úgy érzem, mintha igazán soha nem beszélgettünk volna egymással. Nem is tudja elképzelni, hogy éveken keresztül mennyire vágytam olyan társra, akivel mindenről tudtok beszélgetni! Éjjel és nappal, megszakítás nélkül tudnék beszélgetni magával! Attól félek, hogy unalmasnak hangzik, amit mondok és talán untatni is fogom magát. Később ez majd elmúlik, de most kérem egy kis időre engedje ezt meg nekem.
Elizabeth tiltakozó mozdulatot tett, amikor az "unalmas" szót hallotta.
- Ne is tiltakozzék, tudom, hogy unalmas. Ránk, Indiában élő angolokra úgy szokás tekinteni, mint akik javíthatatlanul unalmasok vagyunk. Ami igaz is, de bármennyire mások szeretnénk lenni, nem tehetünk róla. Mintha valami - hogy is fejezzem ki magamat? - démon laknék bennünk és folytonosan arra ösztökélne, hogy beszéljünk. Emlékek járnak velünk és leggyötrőbb vágyunk, hogy emlékeinket megosszuk másokkal, de ez a vágyunk vagy soha, vagy csak a legritkább esetben teljesül. Ez az az ár, amelyet fizetnünk kell azért, hogy idejöttünk.
A verandának azon a végén, ahol leültek, eléggé biztonságban voltak, mert belülről ide nem nyílt közvetlenül ajtó. Elizabeth leült és a verandán levő könnyű asztalra tette a karját. Flory állva maradt egy ideig, majd fel és alá kezdett járkálni a verandán, kezét kabátja zsebében tartva. Közben időnként alakját megvilágította az erős holdfény, amely ezüst folyamként ömlött be a veranda kelet felé eső eresze alatt.
- Az előbb azt mondtam magának, hogy szeretem. Szeretem! Ezt a szót annyiszor használták már, hogy egészen értelmetlenné vált. De azért engedje meg, hogy elmondjam, mire gondoltam, amikor ezt elmondtam. Ma délután vadászat közben úgy éreztem, Istenem! végre itt van valaki, akivel meg tudom osztani az életemet. Megosztani úgy, ahogyan senkivel mással nem tudnám, hogy életünk teljesen egybefonódott élet legyen. Arra gondoltam…
Flory szándéka az volt, hogy határozott formában megkérje a leány kezét, minden halogatás nélkül. De ahelyett, hogy ezzel kezdte volna, önző módra saját magáról kezdett beszélni. A kísértés olyan nagy volt, hogy nem tudott neki ellenállni. Úgy érezte, elengedhetetlenül fontos, hogy Elizabeth megismerje azt az életet, amelynek most hosszú és keserves évek után a vele való házasság véget fog vetni. Bármennyire pontosan tudta is, hogy mit akar mondani, gondolatait hihetetlenül nehéz volt szavakba formálni. A legszörnyűbbnek azt találta, hogy olyan fájdalmat érzett, amelynek nem lehetett nevet adni. Boldogok a szegények, a betegek, a szerelmükben csalódottak, mert róluk legalább mások tudják azt, hogy mi fáj nekik és résztvevő együttérzéssel hallgatják meg panaszkodásukat. De aki soha nem szenvedte el, hogyan értse meg a száműzetés fájdalmát? Elizabeth figyelmesen hallgatta Floryt, miközben a verandán továbbra is fel és alá járkált. Amikor az árnyékból kilépett az erős holdsütésbe, fehér selyem kabátja úgy csillogott, mint az ezüst. Elizabeth még mindig érezte önmagában a csók izgalmát, de gondolatai folytonosan visszatértek ahhoz, hogy vajon Flory megkéri-e a kezét. Közben nem túlságosan nagy érdeklődéssel hallgatta Flory hosszú fejtegetéseit, amikor magányosságról beszélt. Igen, igen! Bizonyosan azt akarja megértetni vele, hogy gyakran magukra fognak maradni, amikor majd hosszú heteken át egyedül kell élniök a dzsungelben, sok mérföldnyire minden civilizációtól, ahol nem lesznek filmek, nem lesz alkalom táncolni és nem lesz senki más, mint ők, ketten, egyetlen fehér arc nélkül. Ilyenkor nem marad más szórakozásuk, mint egymással beszélgetni, vagy néha az esti órákban olvasni, ami bizony elég unalmas. De majd visznek magukkal gramofont és az unalom félig sem lesz olyan ijesztő, ha majd Burmába is eljutnak az Angliában már divatos, hordozható rádiókészülékek. Már éppen erről akart beszélni, amikor Flory nem engedte szóhoz jutni, hanem folytatta szavait tovább:
- Sikerült megértetnem magával, hogy mire gondolok? Van már fogalma arról, hogy milyen életet kell élnünk nekünk itt Burmában? Olyan földön, amely teljesen idegen, ahol az ember magára marad és elkerülhetetlen búskomorság vesz rajta erőt. Idegenek a fák, idegenek a virágok, idegenek a tájak, idegenek az arcok, amelyek körülvesznek bennünket. Minden olyan idegen és más, mintha nem is ezen a földön, hanem más bolygón élnénk. Látja, pontosan arról van szó - ez az, amit szeretnék magával megértetni -, hogy nem is olyan rossz dolog más bolygón élni, sőt ez lehet az élet legnagyobb kalandja, ha van, nem több, csak egyetlen másik személy, akivel mindent megoszthatunk. Ha van valaki olyan társunk, aki
mindent ugyanolyan szemmel lát, mint saját magunk. Burma a magányosság pokla volt eddig számomra - és ez nemcsak velem van így, hanem jóformán mindnyájunkkal, fehér emberekkel -, de egyszerre paradicsommá változhaték, ha a magányosság megszűnnék. Nem gondolja mindezt értelmetlen fecsegésnek?
Flory megállt az asztal mellett és megfogta Elizabeth kezét. A félhomályban a leány arcát olyannak látta, mint valami csodálatosan szép nyíló virágot, de amikor megérezte kezének melegségét, abban a pillanatban tisztában volt vele, hogy Elizabeth egyetlen szót sem értett meg abból, amit elmondott. Hogyan is érthette volna meg és mi értelme volt ennek a végnélküli bölcselkedésnek? Az egész olyan hiábavaló. Ehelyett az lenne a dolga, hogy egyetlen rövid mondatban megkérdezné tőle, hajlandó-e hozzá menni feleségül. Ez a dolog lényege és később majd lesz elég idejük arra, hogy beszélgessenek egymással. Flory kezébe vette Elizabeth másik kezét is és gyengéd mozdulattal felemelte úgy, hogy a leány felkelt helyéről.
- Bocsássa meg nekem ezt a sok ostoba beszédet.
- Miért kellene megbocsájtanom? Nagyon érdekelt mindaz, amit elmondott - mormolta Elizabeth nem sok meggyőződéssel és azt várta, hogy Flory újra megcsókolja.
- Hiába is mondja, az ilyesmi bizony ostoba beszéd. Vannak dolgok, amelyeket hiába akar értelmesen elmondani az ember, sohasem sikerül. De hiszen az egész beszélgetésnek csak egyetlen dolog volt az értelme és egyetlen egy dolgot akartam magának mondani. Hajlandó-e…
- Eli-za-beth!
- Mrs. Lackersteen éles, bántó hangja hallatszott bentről, a társalkodóból.
- Elizabeth! Hol vagy már ilyen sokáig, Elizabeth?
A hang olyan közelről hallatszott, hogy a következő pillanatban bizonyosan ott fogják látni a verandán. Flory Elizabeth-et magáhozvonta és gyorsan megcsókolta. Majd kibontakoztak egymás karja közül, de Flory még mindig fogta Elizabeth kezét.
- Gyorsan, még van rá időnk. Feleljen arra, amit kérdeztem. Akar-e…
Flory a megkezdett mondatot sohasem tudta befejezni. Ugyanebben a szempillantásban valami szokatlan és szörnyű dolog történt vele, a lába alatt a talaj elkezdett himbálózni, mint mikor tengeren való utazás közben a hajó hánykódik erős viharban. A lökés olyan erős volt, hogy hiába védekezett ellene, nagy erővel a földrezuhant vagy inkább a talaj emelkedett fel hozzá. Mialatt a padlón feküdt, a lökések tovább tartottak és testét ellenállhatatlan erővel dobálták, majd olyan hirtelen elmúltak, mint amilyen hirtelen jöttek.
Flory feltápászkodott a padlóról és felült, szédülő fejjel, de egyébként sértetlenül. Látta, hogy Elizabeth is a földre zuhant és a klub belsejéből hangos sikoltozás hallatszott. A virágoskert kapuján két burmai lépett be és a holdsütésben rohant az épület felé. Tele torokkal kiáltoztak:
- Nga Yin rázza magát! Nga Yin rázza magát!
Flory nem értette, hogy mit akartak ezzel mondani. Ki ez a Nga Yin? A Nga szóval a banditákat szokták jelezni. Ez a Nga Yin bizonyosan egy dacoit. De miért rázza magát Nga Yin? Majd hirtelen eszébe jutott, hogy a burmaiak elképzelése szerint Nga Yin Typhoeushoz* hasonló mitológiai alak, mélyen eltemetve a föld színe alatt. Most már értette, a burmaiak ilyen módon akarták kifejezni, hogy földrengés volt.
- Földrengés! - kiáltotta hangosan, majd eszébejutott Elizabeth és odalépett hozzá, hogy talprasegítse. Elizabeth ekkor már szintén felült, ő sem sérült meg, csak a fejét ütötte bele erősen a padlóba.
- Földrengés volt ez? - kérdezte Florytól meglehetősen megrémült hangon.
Mrs. Lackersteen jelent meg ebben a pillanatban a veranda túlsó végén, bizonytalan lépésekkel és szorosan a fal mellett kúszva előre, mint valami óriási gyík. Hisztérikus hangon kiáltozta:
- Nem történt semmi bajod, Elizabeth? Szörnyű dolog volt ez a földrengés. Attól félek, nem bírom ki, a szívem annyira dobog.
Mr. Lackersteen jelent meg a következő pillanatban felesége mögött bizonytalanul imbolygó lépésekkel, amelyért azonban nem annyira a földrengés, mint az előzőleg megivott több pohár gin volt a felelős.
- Bizony ez földrengés volt, az ördög vinné el! - mondta értelmetlenül.
Flory és Elizabeth ekkor már felkelt a földről. Együtt mentek be a klub társalkodójába, olyan furcsa érzéssel,

*mesés görög óriás, a föld belsejében romboló erők megszemélyesítése
mint mikor valaki viharos tengerről érkezik a kikötőbe és a hajóról partra száll. A komornyik sietett a terembe, a szolgaszemélyzet lakosztályából és mögötte néhány, az ijedtségtől reszkető chokra.
- Földrengés, sir, földrengés! - mondta magyarázatképpen, bár ezt a jelenlévők is jól tudták.
- Mi lett volna más, természetesen földrengés - mondta Mr. Lackersteen és óvatosan beült az egyik karosszékbe. - Komornyik, hozz valami innivalót erre az ijedtségre.
Nemcsak Mr. Lackersteen, hanem a többiek is mindnyájan ittak a nagy ijedtségre. A komornyik, szerényen, de azért sugározva a saját vélt fontosságától, az egyik asztal mellett állt tálcával kezében. - Földrengés, sir, nagy földrengés! - ismételgette ragyogó arccal. Türelmetlenül várta, hogy megkérdezzék és ő is részt vehessen az általános beszélgetésben, amely mind a földrengés körül forgott. Az egész társaságot mohó életöröm fogta el és boldogok voltak, hogy szerencsésen túlestek a veszedelmen. Kétségtelenül örvendetes érzés, ha valaki meggondolja, hogy ugyanakkor holtan is feküdhetnék összedűlt épületek romjai alatt. Egyszerre valamennyien beszélni akartak: - Soha életemben nem éltem át ilyen nagy földrengést. - Velem az történt, hogy a földre vágódtam és egyetlen pillanat alatt hanyattfekve találtam magam. - Én azt gondoltam, hogy valahol robbanás történt - így folyt végnélkül az átélt események megvitatása. A fehér emberek egyszerre olyan demokratikusak lettek, hogy a beszélgetésbe bevonták a színes komornyikot is.
- Maga bizonyosan több hasonló földrengésre emlékezik, mondja csak, komornyik! - szólt Mrs. Lackersteen nála szokatlan leereszkedéssel a személyzet iránt.
- Oh, igen, madam, 1887., 1899., 1906., 1912. - valóban sok, sok földrengésre tudok visszaemlékezni, madam!
- Az 1912-es valóban jó nagy földrengés volt, magam is emlékezem rá - jegyezte meg Flory.
- Oh, igen, sir, de az 1906-i még sokkal nagyobb volt, sokkal nagyobb, sir! A templomban egy nagy pogány bálvány rádült a thathanabaingra, vagyis a buddhista püspökre, madam. A burmaiak ebből azt következtették, hogy abban az évben rossz lesz a rizstermés és az állatok között kitör a száj- és körömfájás. A legelső földrengés, amelyre emlékezem 1887-ben volt. Akkor, mint chokra szolgáltam a klubban. Maclagen őrnagy sahib az asztal alá zuhant és esküdözések közben ígérte meg, hogy
másnap reggel aláír egy kötelezvényt, hogy soha egy csepp alkoholt sem iszik. A sahib nem tudta, hogy a földrengés lökte az asztal alá. Akkor történt, hogy két tehén kimúlt, mert rájuk dőlt az istálló teteje.
A komornyik a megszabadulás boldog érzésével mesélte még ezután is visszaemlékezéseit a különböző földrengésekről. Az európaiak éjfélig maradtak a klubban. Közben a komornyik újra meg újra megjelent, valahányszor egy-egy újabb érdekes emlék jutott eszébe, természetesen valamennyi régmúlt földrengésekkel kapcsolatban. A földrengés így nagyszerű társadalmi sikernek bizonyult és közel hozta az embereket egymáshoz.
A végén a klubtagok majdnem maguk közé hívták a komornyikot, hogy üljön le velük együtt az asztal mellé.
Flory jobbnak látta, ha a leánykérést elhalasztja másnap reggelig. Ilyesmivel mégis bajos dolog közvetlenül földrengés után állni elő. Elizabeth-tel különben sem tudott kettesben maradni az este hátralevő részén. De nem is volt fontos, hiszen Flory már biztos volt a dolgában. Másnap majd lesz rá elég idő, amikor reggeli előtt találkoznak egymással a klubban. Így megnyugodott és holtfáradtan ment haza a többiekkel együtt a késő éjszakai órákban.

XVI.

A temető közelében lévő pyinkado-fa ágairól nagy szárnycsapkodások közben szálltak fel a keselyűk, óriási magasságban és fenn szétterjesztett szárnyakkal lassan, méltóságteljesen körözni kezdtek. Még korán reggel volt, de Flory már felöltözött és indult a klubba, hogy megvárja Elizabeth-et és az előző este történtek után formálisan megkérje a kezét. Valami belső hang, maga sem tudta miért, azt súgta neki, hogy ne halogassa a dolgot és Elizabeth kezét kérje meg, mielőtt a telepen lakó többi európai visszatér a dzsungelből.
Mikor kilépett a házból a kert kapun, azonnal látta, hogy új jövevény érkezett Kyauktadába. A maidan lejtőjén fehér póni lovon ülve egy ifjú lovagolt, kezében hosszú, vékony lándzsával. Két sikh katona, akik az egyik sepoy ezred egyenruháját viselték, szaladt az ifjú után és kantárszáránál fogva még két póni lovat vezettek, egy pejt és egy barnát. Mikor a lovas elég közel ért Floryhoz, Flory jóreggelt kiáltással köszöntötte. Nem ismerte a fiatalembert, de szokásban volt, hogy ha fehér emberek találkoztak, ismeretlenül is üdvözlik egymást. A fiatalember mintegy huszonöt éves lehetett, karcsú termetű és nagyon egyenes testtartással ült nyergében: kétségtelenül fiatal lovastiszt volt. Nyúlszerű, minden különösebb jellegzetesség nélküli arca hasonló volt ahhoz, amilyent gyakran lehet látni angol katonatisztek között: szeme halványkék volt és néhány kiálló foga látszott ajkai között. Talán ez adott arcának nyúlszerű jelleget, bár ez a nyúl nem bátortalan, hanem harcias természetű volt. Az ijfú a lovát nagyszerűen ülte meg és látszott, hogy semmihez olyan kitűnően nem ért, mint a lovagláshoz. Arca napbarnított volt és nagyszerűen illett halványkék szemének színéhez: hófehér, kecskebőrrel bevont trópusi sisakja, hosszú póló csizmája és szájában tartott angol pipája minden olyan elegáns volt, mintha skatulyából vették volna elő. Flory az első perctől kezdve kényelmetlenül érezte magát az ifjú társaságában.
- Hogy van? - üdvözölte Flory a konvencionális kérdéssel. - Most érkezett Kyauktadába?
- Igen, tegnap este, a késői vonattal. - Hangja olyan volt, mint valami nyegle fiatal kamaszé. - Ide rendeltek egy szakasznyi emberemmel arra az esetre, ha az állítólagos zendülés komolyabb formákat öltene. Verrallnak hívnak és a katonai rendőrség tisztje vagyok - tette hozzá, de hangjában érzett, hogy Flory nevére nem is kíváncsi.
- Oh, igen. Hallottuk mi is, hogy valakit iderendeltek hozzánk. Hol szállt meg?
- Egyelőre a dak bungalow-ban. Valami büdös nigger volt ott, amikor megérkeztem - valami adótiszt vagy ilyesvalami. Természetesen kirúgtam. Undok fészeknek látszik ez a Kyauktada, nem gondolja? - mondta a fiatal hadnagy és fejmozdulatával a maidan körül levő házakra mutatott.
- Sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint más hasonló telepek Burmában. Hosszabb ideig szándékszik itt maradni?
- Remélem, hogy csak egy hónapig, mielőtt az esős időszak meg nem kezdődik. Kellemetlen hely ez a maguk maidanja. Legalább a füvet tisztességesen levágathatták volna - mondta és közben hosszú lándzsájával piszkálta a talajon nőtt, kiszáradt és megbarnult füvet. - Ilyen terepen képtelenség pólózni.
- Attól félek, pólózásra nem is igen lesz alkalma - mondta Flory. - Az egyetlen sport, amit itt játszani szoktunk, a tenisz. Mindösszesen nyolcan vagyunk fehérek és ezek is idejük háromnegyed részét a dzsungelben töltik.
- Pocsék hely, mondhatom!
A társalgás a hadnagynak ezzel a megvető hangon mondott megjegyzésével reménytelenül elakadt. A két póni lovat kantárszáron vezető, szakállas sikh katonák rosszindulatú tekintettel méregették végig Floryt. Látszott, hogy Verrallt untatta a beszélgetés és szerette volna minél előbb végét szakítani. Flory már régen érezte magát enynyire feleslegesnek és rosszul öltözöttnek a ragyogóan elegáns fiatal lovastiszttel szemben. Verrall lova arabs telivér volt, fiatal kanca, büszke tartású, gyönyörűen ívelt nyakkal: ez az elragadóan szép, hófehér állat sokezer rupiát megért. Verrall megrántott a kantárszárat és készült tovább lovagolni, mint aki úgy érzi, hogy máris éppen elég sokat fecsegett.
-Gyönyörű lova van - mondta Flory.
-Nem rossz. Bizonyosan sokkal különb, mint ezek a gebék itt Burmában. Azért jöttem ki a maidanra, hogy gyakoroljam egy kicsit magamat a sátor-karó játékban. Szívesebben gyakorolnám magam póló-labdával, de ezen a rémséges terepen nem lehet gondolni ilyesmire. Hé, Hira Singh! - kiáltott lovászának és már indult is lovával.
Az a sikh katona, aki a pej lovat tartotta kantárszáron, rábízta a ló őrzését egyik társára és mintegy negyven méter távolságra elszaladva, puszpángfából készített karót vert a földbe. Verrall nem törődött tovább Floryval. Felemelkedett a nyeregben: hosszú, vékony lándzsáját figyelmesen előre tartva megcélozta a karót. A katonák erősen tartották a két ló kantárszárát és feszült érdeklődéssel figyelték gazdájuk mozdulatait. Verrall térdét nekiszorította a ló oldalának és teljes vágtában elindult a földbevert karó felé. Mikor a célhoz megfelelő közelségbe ért, villámgyorsan leeresztette lándzsáját és beleszúrva a karóba, kirántotta a földből. Az egyik hindu katona megelégedéssel morogta: - Shabash! - Verrall újra magasba emelte lándzsáját és vágtába kezdve, odament az egyik katonához, aki a lándzsa hegyéről levette a felszúrt sátor-karót.
Verrall ezt a műveletet még kétszer megismételte és mind a kétszer sikeresen. Mozgásában nemcsak rendkívüli gyorsaság, hanem a kitűnő lovas tökéletes szépsége is látható volt. A sikh katonák és Flory őszinte elragadtatással nézték a fiatal hadnagy játékoskedvű lovaglását, amely olyan volt, mint valami vallásos cselekedet. Floryt ez a látvány keservesen emlékeztette arra a nagy társadalmi különbségre, amely közte és a fiatal lovastiszt között fennállott. Azon gondolkodott, hogy milyen ürüggyel kezdje el újra a beszélgetést, amikor a maidan oldalán megpillantotta Elizabethet közeledni világoskék ruhában. Elizabeth nagybátyja házának kertjéből bizonyosan már előbb is figyelte Verrall lovaglását és ügyes sportmutatványait. Ekkor Florynak különös ötlete támadt. Abban a pillanatban, amikor Verrall az egyik fordulónál legközelebb volt hozzá, odakiáltott neki:
- Tudja ez a másik két ló is ugyanezt a mutatványt?
Verrall a vállán keresztül megvetőleg végigmérte Floryt. Bosszankodott, mert azt hitte, Flory már elment, miután alig állt vele szóba.
-Mit akar? - kérdezte nyers hangon.
-Ért ez a másik két ló is a játékhoz? - ismételte meg Flory a kérdést.
-A barna ló eléggé. De vigyázzon, mert könnyen ledobja magáról.
-Megengedi, hogy tegyek én is egy próbát vele?
-Tessék, ha úgy tetszik - mondta Verrall nem túlságosan kedves hangon. - Csak vigyázzon, hogy ne szorítsa nagyon erősen a zablát, mert könnyen kisebzi a ló száját.
A sepoy odavezette a barna pónit Floryhoz, aki egy darab ideig nézegette a lovat és szerszámját vizsgálta. Az időt húzta egy kicsit, míg Elizabeth közel nem ért. Arra gondolt, hogy a karót éppen akkor szúrja át a kezében tartott lándzsával, mikor a leány a legközelebb lesz. Ez a mutatvány nem volt túlságosan nehéz és burmai pónikon Flory már többször sikeresen próbálkozott vele. Nem akart belenyugodni, hogy Elizabeth csak a fiatal lovastisztet gondolja képesnek ilyen ügyes lovasmutatványra. Flory sortba volt öltözve, ami nem kényelmes lovas viselet, de tudta, hogy mint mindenki más, ő is legcsinosabb lóháton.
Elizabeth ekkor már egészen közel érkezett. Flory felugrott a nyeregbe és a sepoytól átvette a kezébe adott lándzsát, majd ugyanakkor barátságos kézmozdulattal üdvözölte az ekkor már egészen közeljáró Elizabeth-et. Elizabeth azonban nem nézett Floryra, hanem a temető irányába és arca, mintha valami felizgatta volna, egészen elpirult.
- Chalo - mondta Flory a sepoynak és térdét nekiszorította a ló oldalának.
A következő másodpercben, mielőtt a ló alig néhány méterrel jutott előbbre, Flory azt vette észre, hogy lerepül a ló hátáról és a földre zuhanva, erősen megzúzta a vállát, majd a lendülettől gurult tovább a földön. Szerencsére a lándzsa esés közben kihullott a kezéből. A végén hanyatt feküdt és a bódultságtól homályos szemmel látta maga fölött az eget a nagy magasságban kerengő keselyűkkel. Nyomban utána arra lett figyelmes, hogy az egyik sikh katona szakállas arca hajol fölé.
- Mi történt? - kérdezte angolul és a fájdalomtól nehezen egyik könyökére támaszkodott. A sikh tört angolsággal és kedvetlenül felelt, majd ujjával valahová mutatott. Flory arra nézett és látta, hogy a barna póni a maidan lejtőjén vágtatott, miközben a nyereg a ló hasa alá csúszott. A nyeregszíjak nem voltak megszorítva, a nyereg félrecsúszott és ezért következett be Flory esése a lóról.
Mikor felült, élesen sajgó fájdalmat érzett egész testében. Jobb vállán inge szétszakadt és az ing szövetét nagy foltban vér áztatta át. Ugyanakkor észrevette, hogy az egyik arcán is erősen vérző sebe keletkezett. Fejéről leesett trópusi sisakja is. Akaratlanul is Elizabeth-re gondolt és látta, hogy a közelben halad el mellette, alig tíz méter távolságra. A leány előre nézett és így látnia kellett, hogy Flory milyen szégyenletes állapotban vergődött a földön. Istenem, Istenem! - gondolta magában. Oh, én Istenem milyen bolondot csináltam saját magamból! Ez
a gondolat annyira gyötörte, hogy az esés által okozott fájdalomról csaknem megfeledkezett. Egyik tenyerét anyajegye elé tartotta, ami oktalanság volt, mert esés közben
a másik arcát sebezte fel.
-Elizabeth! Halló, Elizabeth! Jó reggelt!
Flory zavartan, de azért a leány társasága utáni erős vágyakozással kiáltott Elizabeth-nek. De a leány oda sem figyelt kiáltására és ami majdnem hihetetlennek látszott, továbbment, anélkül, hogy a földön ülő Floryt egyetlen pillantásra méltatta volna, pedig lehetetlen volt, hogy kiáltását ne hallotta volna.
-Elizabeth! - kiáltott a leány után érthetetlen megdöbbenéssel. - Látta, amikor leestem? A nyereg félrecsúszott. Az ostoba sepoy nem figyelmeztetett.
Elizabeth Flory újabb szavaira egy pillanatra arcát felé fordította és azután úgy keresztül nézett rajta, mintha
levegő lett volna. Floryt leírhatatlan rémület fogta el és kétségbeesetten kiáltott még egyszer a leány után:
-Elizabeth! Kérem, Elizabeth!
Hasztalan volt minden, a leány egyetlen szó, egyetlen tekintet nélkül ment tovább útján, a klub felé.
Nemsokára a többi sepoy is odament, ahol Flory ült a földön, majd lovával megállt mellette Verrall is. A sepoyok közül néhányan üdvözölték Elizabeth-et, Verrall azonban nem, bár lehetséges, hogy nem vette észre. Flory nagy üggyel-bajjal felkelt a földről. Alaposan összetörte magát, de szerencsére csonttörést nem szenvedett. A sepoy odavitte neki elgurult trópusi sisakját, de nem mentegetőzött gondatlanságáért. A katonák megvető tekintettel mérték végig Floryt, mintha azt gondolták volna, hogy azt kapta meg, amit érdemelt. Éppenséggel nem volt lehetetlen, hogy a nyeregszíjakat tudatosan lazították meg.
- A nyereg félrecsúszott - mondta Flory félszeg mentegetőzéssel a fiatal hadnagynak.
- Gondolhatott volna rá, hogy megnézze, mielőtt felült a lóra - mondta Verrall minden különösebb részvét nélkül. - Jól tudhatja, hogy ezekben a haszontalan színesekben soha nem lehet megbízni.
Verrall rántott egyet lova kantárszárán és már tovább is lovagolt, mint aki az egész incidenst lezártnak tekinti.
A sepoyok mentek utána, anélkül, hogy elköszöntek volna Florytól. Mikor megérkezett háza kapujához, látta, hogy
a barna pónit már megfogták, a nyerget megigazították és Verrall azon folytatta tovább a megkezdett lovasjátékot.
Floryt az esés annyira összerázta, hogy gondolatait csak a legnagyobb erővel tudta összeszedni. Mi lehetett az oka Elizabeth megmagyarázhatatlan viselkedésének? Jól látta, hogy a földön fekszik és hogy megsérült, hiszen az arca vérzett és mégis úgy elment mellette, mintha nem is ember, hanem valami megsebzett állat feküdt volna a földön. Flory alig tudta elhinni, hogy megtörtént, amit pedig saját két szemével látott. Vajon miért neheztelhetett meg rá Elizabeth? El sem tudta képzelni, hogy mivel bánthatta meg.
Szolgái vártak rá a kert kerítésénél állva: már előzőleg kimentek a házból, hogy nézzék a hadnagy lovas mutatványát és így mindnyájan tanúi voltak Flory megalázó esésének. Ko S'la aggodalmaskodó arccal rohant eléje a dombon lefelé és megkérdezte:
- Megsértette magát az én szentséges uram? Kívánja, hogy az ölembe vigyem be a házba?
- Nem, járni, hála Istennek, jól tudok - mondta Flory. - Menj és hozz whiskyt. Hozz tiszta inget is.
Mikor beértek a házba, Ko S'la leültette Floryt ágyára és válláról lefejtette szétszakadozott ingét, amely az alvadt vértől bőréhez tapadt. Ko S'la rosszalólag csettintett nyelvével.
- Ah ma lay! Látom, hogy a sebbe föld és por került. Nem szabadna az én szentséges uramnak ilyen, fiatal embernek való játékba kezdeni vadidegen ló hátán. Legalább is nem az én szentséges uram korában. Az ilyen dolog könnyen veszélyes lehet.
- A nyereg csúszott félre - mondta Flory magyarázatképpen.
- Az ilyen játékok - folytatta tovább Ko S'la - valók az olyan fiatal embereknek, mint ez a rendőrtiszt. De ön már nem fiatal, thakin. Ilyen korban az esés már komoly bajokat okozhat. Jobban kellene vigyáznia magára.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy én már öreg ember vagyok? - mondta Flory bosszús hangon. Közben a válla kegyetlenül sajgott.
- Ön már harmincötéves, thakin - mondta Ko S'la udvarias, de határozott hangon.
Flory megalázónak érezte az egész helyzetet. Ma Pu és Ma Yi, minthogy véletlenül éppen nem veszekedtek, valami kotyvalékot hoztak egy cserépedényben, amelyről kijelentették, hogy nagyszerűen gyógyít minden sebet. Flory elfogadta, de mikor a két nő kiment a szobából, szólt Ko S'lanak, hogy öntse ki a folyadékot az ablakon, és hozzon borax-kenőcsöt. Később, mikor a fürdőkádban ült, Ko S'la spongyával gondosan lemosta az alvadt vért a seb felületén. Közben volt ideje gondolkozni Florynak arról, hogy milyen ostoba helyzetbe hozta saját magát, bár még mindig sejtelme sem volt róla, hogy mi okozhatta Elizabeth érthetetlen magaviseletét. Semmi kétség nem lehetett felőle, hogy valamivel súlyosan megbántotta. De mivel? Hiszen nem is látták egymást tegnap este óta és így el sem tudta képzelni, hogyan bánthatta meg a leányt. Erre a kérdésre nem tudott semmi elfogadható feleletet adni saját magának.
Ko S'lanak ismételten elmagyarázta, hogy esésének oka a nyereg félrecsúszása volt. Ko S'la résztvevően végighallgatta gazdája szavait, de világosan látszott, hogy nem hiszi el, amit mond. Flory tisztában volt vele, hogy Ko S'la és mindenki a lóról való bukását nem véletlennek, hanem annak tulajdonítja, hogy nem tudott a lóval bánni. Még jobban restellte, hogy ilyen hírbe keverte magát Elizabeth előtt, akinek szemében pedig érdemetlenül nagy becsülete támadt, amikor "megmentette" az ártatlan és jámbor bivalytól. A véletlen ilyen szeszélyes módon űz gúnyt belőlünk - gondolta magában Flory.

XVII.

Flory nem találkozott Elizabeth-tel, csak a klubban, az esti órákban. Megtehette volna, hogy már előzőleg is keresse a vele való találkozást és megtudakolja tőle különös viselkedésének okát, de nem volt hozzá sem kedve, sem bátorsága: főként arca bátortalanította el, mikor a tükörbe nézett. Egyik arcán anyajegye volt, a másikon pedig az erős horzsolódástól származott seb. Így annyira ijesztőnek tűnt az arca, hogy világos nappal ki sem mert menni a házból. Mikor belépett a klub társalkodó-szobájába, kezét anyajegye elé tartotta azzal az ürüggyel, hogy moszkító csípte meg a homlokát. Elizabeth-et kereste, de nem volt a szobában.
Ehelyett váratlan szóváltásba keveredett a társalkodóban tartózkodó Ellisszel és Westfielddel, akik néhány órával korábban érkeztek vissza a dzsungelből és kedvetlenül ittak. Rangoonból az a hír érkezett, hogy a "Burmai Hazafi" szerkesztőjét Macgregort megrágalmazó cikkéért mindössze négyhónapi börtönre ítélték. Ellist mérhetetlenül feldühítette a szerinte túlságosan enyhe ítélet. Mikor Flory belépett a szobába, Ellis azonnal belekötött és különböző szidalmazó kifejezéseket használt a hindu orvos ellen, aki esetlen szójátékkal mint a kis "nigger Veryslimy"-t emlegetett. A szójáték súlyosan sértő volt az orvosra, minthogy a slimy szó az angol nyelvben nyálast, taknyost jelent. Florynak semmi kedve sem volt veszekedést kezdeni és önmagát szidta, amikor kellő óvatosság híján, megjegyzést tett Ellis egyik kijelentésére és ezzel nyomban kezdetét vette a civódás.
A szóváltás mind hevesebbé vált. Ellis Floryt niggerek kebel barátjának nevezte és erre Flory sem hagyta magát. A heves vitatkozás kihozta sodrából Westfieldet is, aki egyébként szelíd, jókedélyű ember volt, de ő is neheztelt Floryra "bolsi" nézetei miatt. Nem tudta megérteni, hogy mikor olyan világosan megvonható különbség van a helyes és helytelen felfogás között, Flory miért élvezte valósággal, amikor következetesen mindig a helytelen nézetet választotta. Rászólt Floryra, hogy ne viselkedjék úgy, mint valami megveszekedett agitátor a Hyde Parkban. Majd valósággal megleckéztette és emlékezetébe idézte azt az öt aranyszabályt, amelyet Indiában minden pukka sahibnak feltétlenül tiszteletben kell tartani.
Vigyázat a fehér ember presztizsére.
Az erős kéz politikája, a kesztyűs kézzel való bánásmódról még csak szó sem lehet.
A fehér embereknek össze kell tartani.
Ne mutasd a színesnek kisujjadat, mert egész karodat fogja kívánni.
A testületi szellem épségben tartása.
Az utóbbi szabályt Westfield előkelősködve franciául mondta: Esprit de corps.
Miközben hármójuk között heves szóváltás folyt, Flory állandóan Elizabeth-re gondolt és boldog volt, hogy a leány legalább ezt a veszekedést nem hallgatta végig és nem hallotta, hogy őt milyen gyalázkodó kifejezésekkel illetik. De már nagyon unta a dolgot, nem is százszor, hanem ezerszer ugyan ezt az érvelést: ezért türelmetlenül félbeszakította Westfieldet.
-Kérlek, hallgass már el! Únom ezt a sok üres beszédet. Akármit mondtok is, Veraswami derék fickó - sokkal többet ér, mint nem egy közülünk fehér emberek közül. Különben is, ha tudni akarjátok, indítványozni fogom taggá való választását a klub legközelebbi közgyűlésén. Talán az orvosnak majd sikerül egy kis életet hozni magával ebbe a halott klubba.
Flory megjegyzésére a szóváltás természetszerűleg elfajult és komoly következményekkel járhatott volna, ha nem az történik, ami ilyen vitatkozásoknál rendesen történni szokott: az nevezetesen, hogy a terem ajtajában megjelent ártatlan képpel a komornyik, mikor a hangos szóváltást hallotta és megkérdezte:
-Hívni méltóztatott, sir?
-Nem. Menj a pokolba - monda Ellis bosszúsan.
A komornyik erre kiment, de megjelenése elég volt arra, hogy a vitatkozás hevét lehűtse. Ugyanebben a pillanatban kintről lépések zaja hallatszott: a Lackersteen család tagjai érkeztek meg a klubba.
Mikor beléptek, Florynak még ahhoz sem volt bátorsága, hogy ránézzen Elizabeth-re. Feltűnt neki, hogy mind a hárman a szokottnál ünnepélyesebben voltak öltözködve. Mr. Lackersteen frissen vasalt, hófehér szmokingot vett fel és szokása ellenére, színjózan volt. Mrs. Lackersteen egész csinosnak hatott élénkvörös ruhájában. Közelebbről meg nem határozható módon, mindhárman azt a benyomást keltették, mintha valami előkelő vendég megjelenésére várnának.
Amikor az italokat megrendelték és Mrs. Lackersteen elfoglalta helyét a punkah alatt, Flory is odahúzta székét közelükbe, de egyelőre még nem mert társalgásba bocsátkozni Elizabeth-tel. Mrs. Lackersteen a szokottnál is ostobább előkelősködéssel kezdett beszélni a walesi hercegről és mesterségesen felvett arisztokratikus hanghordozással egészen olyan volt, mint mikor egy harmadrangú színésznőt hirtelen nagy szerencse ér és valami operettben be kell ugrania a szubrett szerepébe. A többiek nem tudták elgondolni, hogy mi lehet Mrs. Lackersteen különös viselkedésének az oka. Flory majdnem pontosan Elizabeth háta mögött ült, aki az akkori divatnak megfelelően nagyon rövid sárga szoknyát viselt, pezsgőszínű selyemharisnyával és hasonló színű könnyű cipővel, kezében pedig hatalmas strucctoll-legyezőt tartott. Olyan divatosak és felnőttnek látszott, hogy Flory még csak rá sem mert gondolni a vele való beszélgetés megkezdésére. Csaknem elképzelhetetlennek tűnt fel előtte, hogy előző este ugyanezt az Elizabeth-et csókolta meg. Beszélgetés közben Elizabeth külön senkihez sem szólt. Flory időnkint egy-egy rövid mondattal résztvett a társalgásban, de szavaira Elizabeth közvetlenül sohasem válaszolt és így Flory nem volt tisztában vele, hogy a leány váratlanul elutasító magatartása végleges-e vagy sem.
-Lássuk csak - szakította félbe a társalgást Mrs. Lackersteen, - ki hajlandó egy rubbert végigjátszani?
Mrs. Lackersteen a rubber-szót előkelősködő hangsúllyal rubbah-nak ejtette ki. Hangsúlya minden egyes szóval mind inkább és inkább arisztokratikussá vált. Hamarosan kitűnt, hogy Ellis, Westfield és Mr. Lackersteen kész volt eljátszani egy rubbah-t. Flory nem volt hajlandó résztvenni a játékban, amikor látta, hogy Elizabeth sem vesz részt benne. Ha valamikor, most nyílt rá alkalom, hogy a leánnyal kettesben maradjon. Mikor mindnyájan elindultak a kártyaszoba felé, Flory részben ijedten, részben megkönnyebbüléssel látta, hogy utolsónak Elizabeth maradt. Megállt az ajtóban és elállta Elizabeth útját. Arca halottsápadtra változott. Elizabeth egy kicsit visszahőkölt, amikor egészen közel ért hozzá.
- Bocsánat - mondták mind a ketten egyszerre.
-Csak egy pillanatra kérem - mondta Flory és hangja erősen remegett az izgalomtól. - Megengedi, hogy néhány szót beszéljünk? Ha nincs ellenére, szeretnék valamit mondani.
-Nagyon kérem,engedjen tovább, Mr. Flory.
-Kérem, kérem! Most kettesben maradtunk. Nem hiszem, hogy joga lenne kérésemet visszautasítani.
-Hadd hallom, miről van szó?
-Csak annyit akartam mondani, hogy bármivel bántottam is meg, legalább annyi tegyen meg, mondja meg, hogy mit tettem. Mondja meg, és én igyekezni fogom jóvátenni a hibámat. Inkább levágatnám a kezemet, mint hogy magát bármivel is megsértsem. Ennyit kérek csak és hogy ne küldjön el magától anélkül, hogy megmondaná, mi az, amiért reám haragszik.
- Nem tudom, miről beszél. Miért emlegeti, hogy engem megbántott? Miért bántott volna meg?
- De igenis, megbántottam. Másként érthetetlen lenne az a mód, ahogyan velem szemben viselkedett.
- Ahogyan én viselkedtem? Nem értem, mit akar ezzel mondani? És egyáltalában, mi az oka ennek a különös beszédnek?
- Mi az oka annak, hogy még szóba sem akar velem állni? Ma reggel úgy elment mellettem, hogy rám sem nézett.
- Nem gondolja, hogy azt tehetem, amihez kedvem van, anélkül, hogy ezért bárki kérdőre vonna?
- Nézze, kérem, látnia kell, hogy elviselhetetlenné vált számomra ez a minden megindokolás nélküli, kegyetlen magaviselete. Hiszen tegnap este - Elizabeth hirtelen elpirult. - Higyje el Mr. Flory, a legteljesebb mértékben lovagiatlanság öntől, hogy ezt a dolgot még csak meg is említi!
- Tudom, tudom! Tudok mindent. De mi mást tehetnék? Ma reggel úgy ment el mellettem, mintha egy darab kő feküdt volna az útjában. Lehetetlen, hogy valamivel meg ne sértettem volna. Hogyan róhatja fel hibámul, ha most azt szeretném megtudni, hogy tulajdonképpen mit is tettem maga ellen?
Flory, mint ez nem első esetben történt vele, minden újabb szavával csak rontott helyzetén. Kétségbeesetten látta, hogy minél jobban akarja rábírni Elizabeth-et valódi vagy vélt sérelmének őszinte feltárására, a leány erre mind kevésbé hajlandó. Végső kétségbeesésében mégegyszer hozzá fordult:
- Nagyon kérem, mondjon el mindent. Nem hagyhatja, hogy közöttünk mindennek így legyen vége.
- Közöttünk végre legyen mindennek? De hiszen nem volt semmi, aminek végződnie kellett volna - mondta Elizabeth hideg és szenvtelen hangon.
Floryt vérig sértette Elizabeth lenéző hanghordozása és szavaira gyorsan válaszolt:
- Nézze Elizabeth, maga igazán nem ilyen volt mindezideig. Nem méltó önhöz, hogy így eltaszítson magától olyan valakit, akihez egészen rövid idővel ezelőtt még olyan szíves volt és tegye ezt, anélkül, hogy megváltozott magatartásának legalább okát adná. Nagyon kérem, legyen őszinte hozzám és mondja meg, mit tettem.
- Ha minden áron arra akar kényszeríteni, hogy beszéljek . . .
-Igen, szeretném, ha beszélne.
-Arról értesültem, hogy mialatt ön úgy tett, mintha… -Szóval, mialatt ön… velem - óh, szörnyű dolog még csak ki is mondani! Nem, erről nem tudok beszélni.
-Nagyon kérem, folytassa tovább.
- Arról értesültem, hogy önnek egy burmai nő kedvese van, akit ön kitart. Most pedig kérem, menjen az utamból.
Ezzel kilibegett a szobából - más szóval ezt nem is igen lehetne kifejezni - gőgösen magasra tartott fejjel elment mellette és szoknyasuhogás közben eltűnt a kártyaszobában. Flory egyhelyben maradva nézett utána. Szóhoz sem tudott jutni, annyira meglepte és megdöbbentette, amit Elizabeth mondott.
Egyszerre érezte önmagát nevetségesnek és rémült meg azon, ami történt. Tudta, hogy képtelen lenne ezek után szemtől-szembe kerülni Elizabeth-tel. Egyetlen vágya volt, hogy a klubból minél előtt a szabad levegőre jusson, de nem mert elmenni a kártyaszoba ajtaja előtt, nehogy még futólag is megpillantsa Elizabeth-et. Átment
a társalgóba és azon gondolkodott, hogyan tűnhetne el. Végül is arra határozta el magát, hogy átlép a veranda korlátján és leugrik arra a kis négyszögletes pázsitra, amely az Irrawaddy parjáig húzódott. Tehetetlen düh és kétségbeesés fogta el. Legszívesebben hangosan szitkozódott volna, átkozva balszerencséjét. Szörnyű volt még el is képzelni, hogy ilyen jelentéktelen dolog a nyakát szegje. "Burmai nőt tart ki" - és hozzá még nem is volt igaz! Ugyanakkor azonban semmi értelme nem lenne, ha tagadná, amit Elizabeth mondott. Flory csak azon töprengett, hogy micsoda véletlen folytán szerzett tudomást Elizabeth Ma Hla May létezéséről.
Flory tisztában volt vele, hogy a játszmát tökéletesen elveszítette. Az ellene felhozott vád semmi esetre sem volt alaptalan és most már tudta, hogy ez volt az oka Mrs. Lackersteen érthetetlen viselkedésének a klubban aznap este. Mrs. Lackersteen az előző este, közvetlenül a földrengés előtt, a gyarmati tisztek és tisztviselők névsorát olvasta. A tiszti-névsor pontos adatokat közölt minden egyes Burmában állomásozó katonatiszt, állami hivatalnok és vállalati tisztviselő jövedelméről ezért a tiszti névsor olvasása és tanulmányozása Mrs. Lackersteen egyik fő foglalkozása volt a klubban való tartózkodásai alatt. Éppen azt számította ki, hogy mennyi hivatalos fizetése és más forrásokból származó jövedelme van egy erdészeti főtisztnek, akivel évekkel ezelőtt találkozott egyszer Mandalay-ben, mikor eszébe jutott, hogy megkeresi a névsorban Verrall hadnagy nevét. Mr. Macgregortól hallotta, hogy a hadnagy néhány nappal későbben érkezik Kyauktadába, mintegy száz katonai rendőrrel. Mikor megtalálta a hadnagy nevét, hinni is alig akart a szemének, két olyan varázslatos szót látott közvetlenül a hadnagy kereszt- és vezetékneve előtt.
Ez a két szó a "The Honourable" kitüntető jelző volt, amely Angliában azt jelenti, hogy az illetőnek a lordok házának tagjai közé tartozó főúr az édesapja.
The Honourable! Ilyen címet viselő hadnagyok mindenütt ritkák a brit hadseregben, de még sokkal ritkábbak Indiában, nem is beszélve Burmáról. Mrs. Lackersteen nagynénje volt az egész környéken egyedüli férjhezmenendő fiatal angol leánynak és így érthető érdeklődést keltett benne, amikor arról értesült, hogy egy valódi lord fia érkezik Kyauktadába. Mrs. Lackersteen bosszankodva gondolt rá, hogy Elizabeth az esti holdsütésben a kertben andalog Flory társaságában, akinek havi fizetése alig hétszáz rúpia és aki, ha a jelekből helyesen lehet következtetni, pontosan ebben a pillanatban kéri meg a kezét! Gondolkodás nélkül sietett, hogy Elizabeth-et behívja a kertből, pontosan abban a pillanatban, amikor a földrengés megkezdődött. Mikor azonban a klubból hazafelé tartottak, jó alkalom kínálkozott rá, hogy Elizabeth-tel beszéljen a dologról. Mrs. Lackersteen gyengéden megfogta Elizabeth karját és a legelbájolóbb hangon, amire képes volt, így szólt hozzá:
-Természetesen helyes, ha tudomást szerzel róla, Elizabeth drágám, hogy Flory egy burmai nőt tart magánál.
Néhány pillanatig Mrs. Lackersteen gondosan elhelyezett bombája nem robbant fel. Elizabeth még annyira idegen volt Burmában, hogy ez a megjegyzés első hallásra semmi különösebb hatást nem gyakorolt rá. Alig jelentett többet neki, mint ha nagynénje Floryról azt jelentette volna ki, hogy papagájt tart magánál.
-Burmai nőt tart magánál? Miért?
-Miért? Drága Elizabeth-em, te nem tudod, hogy férfiak nőket miért szoktak tartani?
Pontosan így történt.
Flory sokáig csendben állt a folyóparton. A hold felkelt, ezüstös fénnyel vonta be a folyó vizét és a part túlsó oldalán elterülő dzsungelt. A hűs késő esti levegő lecsillapította Flory lázongását és emésztő haragját. Lassankint azt érezte, hogy nincs is oka miért haragudni. Önmaga iránt érzett megvetéssel és gyűlölettel mind tisztábban érezte, hogy nincs miért tiltakoznia, megérdemelte, ami vele történt. Egy pillanatig olyan érzése támadt, mintha burmai nők végtelen serege, mint félelmetes kísértetek, haladtak volna el lelki szeme előtt. Rettenetes, hogy mennyien voltak! Ha nem is ezren, de voltak legalább százan. Itt-ott visszaemlékezett egy-egy hímzett, kék selyemből készült longyira, rubintköves fülbevalóra, de nem emlékezett vissza egyetlen arcra vagy névre sem. Az istenek igazságosan bánnak velünk és mindíg meg kell fizetnünk a drága árat, a kellemes és jóleső érzéssel elkövetett bűnökért. Tudta és világosan érezte önmagáról, hogy reménytelenül beszennyezte önmagát és most el kell szenvednie az érte járó igazságos bűnhődést.
A folyópartról Flory, az útmenti tüskés bokrok mellett, visszament a klub épülete felé. Az elszenvedett fájdalom és reménytelenül eltűnt boldogságának fájó érzése még túlságosan közel volt ahhoz, hogy felfogja annak a szerencsétlenségnek a nagyságát, amely vele történt. Mint minden igazán súlyos sebnél, a fájdalom csak később kezdett jelentkezni. Mikor kilépett a klub kertjének kapuján észrevette, hogy a kerítés melletti bokrok mögött valaki áll. Megállt és figyelni kezdett, amikor suttogó hangon néhány burmai szót hallott:
-Pike-san pay-like! Pike-san pay-like!
Flory azonnal a hang irányába fordult. Ugyanezeket a szavakat, amelynek értelme ez volt: Adja pénzt! - a suttogó női hang megismételte. A közeli mohur-fa árnyékában Ma Hla May állt előtte. A leány előlépett a fa árnyékából és Florytól bizonyos távolságban, mintha attól félt volna, hogy megüti , makacs következetességgel és ellenséges hangon számtalanszor ugyanezt a rövid mondatot ismételte. Ma Hla May arcát sűrűn rizspor födte és a sápadt holdsütésben arcának fehér maszkja egészen kísértetiesen hatott.
-Miért támadsz rám ilyen eszeltenül? - szólt rá a leányra mérgesen Flory.
- Pike-san pay-like!
- Miféle pénzt akarsz? Miért jössz még ide is utánam?
- Pike-san pay-like! - ismételte meg Ma Hla may most már nem suttogva, hanem mind jobban erősödő hangon. - Csak azt a pénzt kérem tőled thakin, amit megigértél! Azt mondtad, hogy adsz több pénzt. Add ide, most azonnal!
-Hogyan adhatnék pénzt most, mikor nekem sincs? Fogsz tőlem kapni, de csak a jövő hónapban. Már eddig is százötven rúpiát kaptál tőlem.
Ma Hla May-t azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Mind hangosabban és hangosabban ismételte az egyetlen mondatot, mintha előre betanulta volna:
- Pike-san pay-like! - Közben viselkedése mind hisztérikusabbá vált és mind hangosabban kezdett kiabálni.
- Hallgass már el, kérlek! Még meghallják benn a klubban! - szólt rá erélyesen Flory a leányra, de ezzel új eszmét adott neki.
- Aha! Most már tudom, hogy mivel lehet téged legjobban megijeszteni! Vagy ideadod azonnal a pénzt, vagy olyan hangos sikoltozásba kezdek, hogy egyetlen pillanat alatt itt lesz az egész klub. Add ide azonnal a pénzt, mert különben sikoltozni kezdek.
- Te aljas dög! - mondta Flory és közelebb ment Ma Hla May-hez, aki gyors mozdulattal hátraugrott, levette lábáról fapapucsát és kezében tartva védekezni készült.
- Gyorsan, gyorsan! Azonnal add ide az ötven rúpiát és a többit holnap. Ha egy percet is késel, olyan hangosan fogok sikítani, hogy még a bazárban is meghallják.
Flory káromkodott. Alkalmatlanabb időben nem is lehetett volna, hogy botrány közepébe kerüljön. Elővette tárcáját, kivett belőle huszonöt rúpiát bankjegyekben és a földre dobta. Ma Hla May mohón felkapta a földről a bankjegyeket és megszámolta.
-Én ötven rúpiát mondtam!
-Takarodj az utamból! - mondta Flory angolul és félretolta a leányt útjából.
Ma Hla May azonban nem hagyta magát és ment Flory után, mint akinek szándékában sincs, hogy engedje magát lerázatni. Kiáltozva ismételgette a betanult mondatot: - Pike-san pay-like! Pike-san pay-like! - mintha kiáltozásának eredményeképpen a követelt pénz valósággá lenne. Flory meggyorsította lépéseit, részben, hogy minél messzebbre kerüljön a klubtól és részben, hogy hátha a végén mégis sikerül lerázni magáról Ma Hla May-t. Egy idő után elveszítette türelmét, megállt, szembefordult a leánnyal és dühösen rákiáltott:
-Most pedig azonnal takarodj! Ha még egy lépéssel tovább jössz utánam, nem kapsz tőlem egyetlen árva annát sem.
-Pike-san pay-like!
-Megőrültél egészen? - szólt Flory növekvő haraggal. - Mi értelme ennek az ostobáskodásnak? Hogyan adhatnék pénzt, amikor nincs nálam több egy rézgaras sem?
-Ezt elhiszem, ha akarom!
Flory kétségbeesésében a zsebébe nyúlt. Annyira bántotta a leány aljassága és szemtelensége, hogy bármit is adott volna, csakhogy minél előbb szabadulhasson tőle. Zsebében ekkor megérezte arany cigarettatárcáját és elővette.
-Fogd ezt, de menj minél előbb! Ha zálogba teszed, kapsz rá legalább harminc rúpiát.
Ma Hla May durcás arccal nézte a cigarettatárcát, majd rövid gondolkodás után így szólt: - Add ide.
Flory ledobta a cigarettatárcát az út mentén lévő fű közé. Ma Hla May lehajolt érte és ingyijébe rejtette, mintha attól félne, hogy Flory meggondolja magát és visszaveszi tőle. Ma Hla May ezzel megfordult, mint aki végre megnyugodott, Flory pedig bement a házába és boldog volt, hogy tovább nem láthatja. A cigarettatárca ugyanaz volt, amelyet tíz nappal előbb Ma Hla May ellopott tőle.
Flory a kapuból visszanézett. Ma Hla May lentebb állt és bár már jó messzire volt, karcsú, törékeny alakja még mindíg tisztán látszott az erősen holdsütésben. Flory nem tudta megmagyarázni, mi lehetett a leány különös viselkedésének az oka. Azután hirtelen eszébe jutott az a zsaroló hangú levél, amelyet néhány nappal korábban küldött neki. Minden jel arra mutatott, hogy Ma Hla May-t a zsarolásra valaki biztatja, mert erre saját magától aligha mert volna vállalkozni.

XVIII.

Ellis a klubban Floryval történt kellemetlen szóváltása után nem nyugodott és elhatározta, hogy Florynak nem hagy békét. A klubban újra meg újra szeme közé mondta, hogy színesek között vannak kebelbarátjai, de ezenkívül
a háta mögött is olyan híreket terjesztett, amelyek Floryt a legkülönfélébb botrányokba akarták belekeverni. Ellisnek az ilyesmi megrögzött szokása volt és ha valakivel nézeteltérése támadt, bosszúból azonnal botrányhíreket terjesztett ellenfeléről.
- Becsületemre mondom, Mrs. Lackersteen - mondta Ellis - Mrs. Lackersteen hirtelen felfedezte, hogy menynyire ellenszenves neki Flory, miután megtudta Verrall nagy titkát és már csak ezért is készségesen hallgatta Ellis Flory ellen kieszelt rágalmait - becsületemre mondom, ha tegnap este jelen lett volna és hallotta volna mindazt, ami Flory mondott, én azt hiszem, a háta libabőrös lett volna tőle!
-Igazán mondja! És magam is észrevettem, hogy ennek az embernek olyan furcsa eszméi vannak. Miről beszélt tegnap este? Remélem, nem a szocializmusról.
-Sőt, ami még ennél is sokkal rosszabb.
Erre hosszú történetek következtek Flory forradalmi nézeteiről. Ellist csak az bosszantotta, hogy Flory nem maradt Kyauktadában és így nem követett el olyan újabb ballépéseket, amelyek rágalmazásainak újabb anyagot szolgáltathatttak volna. Flory kiment vállalatának fakitermelő-telepére másnap azután, hogy Elizabeth olyan váratlanul szakított vele. Elizabeth is végighallgatta Ellisnek Flory jellemét befeketítő történeteit. Most már tisztában volt Floryval. Megértette, hogy miért találta olyan sokszor unalmasnak és ellenszenvesnek, amig beszélt. Flory "túlokos" volt - highbrow -, ami Elizabeth szemében az egyik legellenszenvesebb tulajdonságnak számított. Az ilyen emberek szerinte egy osztályba tartoztak Leninnel, A. J. Cookkal, a hirhedt szocialistával és a Montparnasse kávéházainak örökké piszkos és mosdatlan költőivel. Talán még burmai kedvesét is könnyebben lett volna hajlandó megbocsátani neki, mint ezt az utóbbi tulajdonságát. Flory a dzsungelből írt neki három nappal megérkezése után. A levelet ügyetlenül és magát még jobban ellenszenvessé tevő hangon írta meg. Küldönccel juttatta el Elizabeth-hez, mert posta természetesen nem jár
a dzsungelben és a telep teljes napi járóföldre volt Kyauktadától. Elizabeth-nek eszébe sem jutott, hogy válaszoljon Flory levelére.
Florynak még az volt a legnagyobb szerencséje, hogy odakinn a telepen rengeteg tennivaló várta. Hosszú távolléte alatt minden a feje tetejére állt és teljes volt a rendetlenség. Harminc, állandóan alkalmazott bennszülött munkás megszökött. Az elefánt betegsége tovább roszszabbodott és a kitermelt teak-fa törzsek nagy halomban gyülekeztek össze. Nem volt mivel elvégezni a szállítást, mert az iparvasút mozdonya elromlott. Flory édeskeveset értett a gépekhez, de azért nekilátott és keserves munkával el tudta érni, hogy a mozdony nagy pöfögések közben elindult. A beteg elefántról kitűnt, hogy galandférgei vannak. A bennszülött munkások, a kulik, azért szöktek meg, mert megvonták tőlük az ópiumot; ópium nélkül pedig nem akartak tovább maradni a dzsungelben, mivel abban a hiszemben voltak, hogy így feltétlenül lázas betegségeket kapnak. Ennek a bajnak az okozója U Po Kyin rosszakarata volt, aki ártani akart Florynak. Kiadta a rendeletet egyik alantasának, hogy menjen ki a telepre és kobozzon el minden feltalálható ópiumot. Flory kétségbeesésében Veraswaminak írt, mire az orvos törvényellenes módon szerzett ópiumot küldött és ugyanekkor ellátta barátját megfelelő orvosszerrel is az elefántok meggyógyítására. A gyógyszer használt és az elefánt beleiből hat méter hosszú galandférget sikerült kihajtani. Flory mindennap legalább tizenkét órát dolgozott. A késő délutáni órákban, amikor a munka megállt, erőltetett és hosszú sétákra indult a dzsungelben, míg csak izzadtság nem borította be testét és csupasz térdét fel nem hasogatták a bozót éles tüskéi. Legtöbbet szenvedett éjszaka. Elkeseredése csak kinn a dzsungelben vált teljes mértékben érezhetővé.
A fájdalom és az elkeseredés mind nagyobb erővel hatalmasodott el rajta.
Kyauktadában ez alatt több nap eltelt és Elizabethnek még csak arra sem nyílott alkalma, hogy szót váltson Verrall-lal. Általános kiábrándulást keltett, amikor a hadnagy nem jelent meg a klubban, megérkezésének estéjén. Mr. Lackersteen dühös volt, hogy hiába öltötte magára díszes fehér szmokingját. Másnap reggel Mrs. Lackersteen rávette férjét, hogy küldjön félig-meddig hivatalos jellegű meghívást Verrallnak, de ez nem használt semmit; a hadnagy feléje sem nézett a klubnak. Minden jel azt mutatta, hogy Verrallnak semmi szándéka sincs társadalmi kapcsolatot teremteni a helyi fehér emberekkel. Még hivatalos látogatásait is elhanyagolta, annyira, hogy Mr. Macgregornál sem tett tisztelgő látogatást. A dak bungalow, ahol szállását felütötte, a város másik végén volt, az állomás közelében. Verrall itt egyedül is igen jól érezte magát. Az európaiak csak reggelenként és az alkonyati órákban látták a maidanon. Megérkezése után másnap ötven embere megjelent kaszákkal felfegyverkezve, hogy a maidan egyik részén lekaszálják a füvet és a terepet alkalmassá tegyék Verrall póló lovasgyakorlatai számára. A hadnagy póni lovain fel és alá száguldozott a domboldalon, kezében pólóütőjével és a maidan szélén elhaladó európaiakat még csak köszönésre sem méltatta. Westfield és Ellis majd szétpattant a dühtől és még az egyébként türelmes Mr. Macgregor is megrótta a felfuvalkodott ifjút "némiképpen tiszteletlen" magatartásáért. Ha Verrall leereszkedett volna hozzájuk, mindnyájan hasra estek volna előtte, pusztán csak azért, mert arisztokrata család tagja volt. Minthogy azonban ezt elmulasztotta megtenni, teljes dühükkel ellene fordultak. Az arisztokratáknak angol társasági körökben mindig ilyen
a sorsuk. Ha hajlandók szóba állni közönséges és semmi címet nem viselő polgárokkal, úgy beszélnek róluk, mint
a világ legkellemesebb és legszeretetreméltóbb lényeiről. De ha nem hajlandók szóbaállni az egyszerű polgárokkal, úgy kezelik őket, mint elviselhetetlen sznobokat.
Verrall egy ismert angol arisztokrata család legifjabb tagja volt. Személy szerint nem volt gazdag, minthogy azonban számláit következesen nem fizette ki, csak mikor már a cégek pert indítottak ellene, jól felszerelte magát azzal a két dologgal, amelyet az életben fontosnak tartott: ruhákkal és lovakkal. Mikor Indiába áthelyezték, eleinte az egyik brit lovas ezred tisztje volt, de azután áthelyeztette magát az indiai hadseregbe, mert ez olcsóbb volt és így több szabad ideje volt arra, hogy pólózzék. Két évvel később adósságai annyira megnövekedtek, hogy belépett a burmai tábori rendőrség szolgálatába, ahol fizetése magasabb volt és több lehetősége nyílott takarékoskodásra. Burmát szívből utálta, mert a dzsungellel borított vidéken a lovas-sportokat nagyon nehéz gyakorolni. Ez annyira bántotta, hogy máris folyamodott régi ezredéhez való viszszahelyezése végett. Kiyauktadában legfeljebb egy hónapot szándékozott tölteni és elhatározta, hogy ez alatt a rövid idő alatt kivonja magát a helybeli európaiak társaságából. Jól tudta, hogy az ilyen Isten háta mögötti telepeken milyen, számára teljesen érdektelen, lovakhoz nem értő európaiak szoktak együtt lenni.
Verrall soha nem tudott kellőképpen belehelyezkedni abba a társadalomba, ahol élnie kellett és feljebbvalóival szemben is nagyon gyakran tiszteletlenül viselkedett. Tiszteletlensége azonban nem ismert határt, amikor a hadseregen kívülálló angolokról volt szó. Az ilyen embereket állandóan sértegette és ha üzletemberekről volt szó, a vásárlásaiért járó összegeket még véletlenül sem fizette ki idejében.
A legtöbb gyötrelmet az okozta neki, hogy bár származásánál fogva a gazdagok köréhez tartozott, mindig kevés pénze volt. Még az volt a szerencséje, hogy természeténél fogva nem szerette a fényűző, még kevésbé az elpuhult életet. A sport volt mindene és lényegében mindig aszkéta módra élt. Nem ivott és nem dohányzott, egyszerű tábori ágyon aludt (selyem pizsamában) és jéghideg vízben fürdött még a leghidegebb téli napokon is. Utálta és megvetette a Burmában élő angol civileket, akiknek nem volt más gondjuk, mint az örökös ivás és
a nők társasága. Ő maga a nőket nem szenvedhette. Ugy tekintett reájuk, mint szirénekre, akik csak arra jók, hogy a férfiakat elcsábítsák és megakadályozzák abban, hogy eleget pólózzanak. Nőgyülöletében azonban sokszor kudarcot vallott, mert fiatal volt és így még sem tudott egészen elzárkózni a női szépség kísértései elől. Igy azután gyakran voltak futó viszonyai, de arra mindíg jól vigyázott, hogy véglegesen tőrbe ne csalják. Sikerült neki mindig idejében meglépnie, mikor a helyzete kezdett veszedelmessé válni. Legalább tíz-tizenként ilyen szerencsésen végződött kalandja volt az alatt a két év alatt, amelyet Indiában öltött.
Verrall megérkezése óta már egy teljes hét telt el és Elizabeth-nek annyi sem sikerült elérnie, hogy a hadnagy bemutatkozzék neki. Elizabeth nagynénjével együtt Tantalus minden kínját elszenvedte a minden reggel és minden délután megismétlődő kudarcok közben eltelt hét alatt. Mrs. Lackersteen-nel kettesben minden reggel és este végigmentek a maidan szélén és egyetlen alkalom sem volt, hogy ott ne látták volna Verrallt valamelyik pónija hátán fel és alá szaladgálni, kezében pólóütőjével. A két nő gyötrelmeit még keservesebbé tette, hogy kudarcukról nem lettek volna hajlandók beszélni, még ha kínpadra vonták volna is őket. Egyik délután a póló labda közvetlenül a lábuk előtt gurult le a rétről a maidan mellett elvezető útra. Elizabeth és nagynénje akaratlanul is megállt. De nem történt semmi, az egyik sepoy szaladt oda és vette fel a labdát. Verrall közben messziről nézte a két nőt, de egy lépéssel sem ment hozzájuk közelebb.
Másnap reggel Mrs. Lackersteen egy pillanatra megállt, mikor házuk kapuján kilépett az útra. Mióta Verrall Kyauktadában volt, nem használta a riksát, helyette mindíg gyalog mentek a klubba. Aznap éppen Verrall emberei teljes katonai egyenruhában, a napfényben csillogó bajonettekkel sorakoztak fel az út mentén. Verrall polgári ruhában járkált előttük és hangos vezényszavak közben gyakorlatoztatta őket. A két nő nem tudta levenni szemét a bennszülött tábori rendőrök előtt járkáló fiatal hadnagyról.
- Bármennyire is bosszankodom miatta - mondta Mrs. Lackersteen unokahugának, - attól félek, hogy nagybátyádnak hamarosan vissza kell mennie a dzsungelbe, a vállalat telepére.
- Nem lehetne a kimenetelt néhány nappal elhalasztani?
- Attól félek, nem. Pedig szörnyű dolog ilyenkor a dzsungelben élni. A moszkítók különösképpen elviselhetetlenek az évnek ezen a részén.
- Nem maradhatnánk itthon még egy kicsit? Csak legalább egy hétig?
- Félek, aligha. Tom már majdnem egy hónapja eljött és a vállalat vezetősége máris dühös lenne, ha tudomásuk lenne erről. Sajnos, nekünk is vele kell mennünk. Bizony ez unalmas lesz. És azok a szörnyű moszkítók - rettenetes!
Valóban rettenetes lett volna éppen most menni ki
a dzsungelbe, mielőtt Verrall-lal még csak szót is váltottak volna. Már pedig, ha Mr. Lackersteen-nek menni kell, nem engedhetik el egymagában. Az ilyesmiből a legnagyobb baj származnék, mert a sátán soha nem alszik, még a dzsungelben sem. Közben a katonai gyakorlatnak vége volt és a sepoyok kettős rendekben felsorakozva kezdtek elvonulni. Nyomban utána Verrall lovászai már vezették is a pónikat és kezükben hozták a póló botokat. Mrs. Lackersteen ekkor hősies elhatározásra szánta el magát.
- Gyere, Elizabeth - szólt unokahugának - rövidítsük meg az utat a maidanon keresztül. Sokkal hamarabb érkezünk a klubba, mintha az úton mennénk.
Az út a maidanon keresztül mintegy ötven méterrel volt rövidebb, de senki sem ment arra gyalog, mert a szúrós tüskék mindig beleakadtak a ruhába és a harisnyába. Mrs. Lackersteen azonban ezzel most nem törődve, bátran nekivágott a magas fűnek. Hamarosan feladta azt az ürügyet is, hogy a klubba megy és útjukat Verrall felé irányította. Ezt természetesen soha senkinek el nem ismerték volna és kitartottak volna amellett az állítás mellett, hogy csak az út megrövidítése végett mentek a maidanon keresztül. Verrall látta, amint feléje tartottak, magában káromkodott egyet és póniját megsarkantyúzta. Végül is nem tudta elkerülni a velük való találkozást, mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy mindenképpen találkozni akarnak vele. Az ördög vinné el ezeket a ravasz nőket! Abbahagyta lova sarkantyúzását és kedvetlen arckifejezéssel közeledett Mrs. Lackersteen és Elizabeth felé, kezében lóbálva pólóbotját.
- Jó reggelt, Mr. Verrall! - szólt rá Mrs. Lackersteen kedveskedő hagnon, mintegy húsz méter távolságról.
- Jó reggelt! - viszonozta a köszönést a hadnagy, sokkal kevésbé szívélyes hangon. Végigmérte Mrs. Lackersteent és azonnal tisztában volt vele, hogy ő is azok közé az elhervadt és korán megvénült nők közé tartozik, akiket mindenütt lehet látni Indiában.
A következő pillanatban Elizabeth is közelebb érkezett. Levette szemüvegét és kezében lóbálta trópusi sisakját. Mit törődött most a napszúrás veszedelmével? Elizabeth tisztában volt azzal, hogy milyen csinos rövidre vágott hajával. Egy hirtelen jött széláramlat elkapta könnyű nyári vászonszoknyáját és a testéhez simuló ruha megmutatta termetének szép vonalait. Verrall meglepetve látta Elizabeth viruló fiatalságát és szépségét a hervadt és öregedő Mrs. Lackersteen mellett. Eddig nem is tudta és nem is kérdezősködött utána, hogy van-e fiatal leány Kyauktadában és ha van, kicsoda az illető.
- Az unokahugom - mondta Mrs. Lackersteen bemutatkozásképpen.
Verrall nem szólt semmit, ledobta a földre pólóbotját és megemelte trópusi sisakját. Egyetlen rövid pillanatig Verrall és Elizabeth erősen egymás szeme közé néztek. Mindkettőnek olyan egészséges és szép arcbőre volt, hogy nem ártott nekik a szembántó erős napsütés sem. Elizabeth lábszára sajgott a harisnyájába akadt szúrós tövisektől és szemüveg nélkül nem is tudott valami jól látni az erős napfényben. De most mindez nem számított semmit. Boldog volt, kimondhatatlanul boldog! Szíve hangosan vert és az arcába futó vértől kissé elpirult. Verrall gyönyörködve nézte a leányt: - Aranyos, Jézusomra mondom, aranyos! - gondolta magában.
A közelben álló hindu lovászok, akik Verrall póló lovainak kantárszárát tartották, csodálkozó tekintettel nézték a jelenetet. Mintha a két szép fiatal teremtés látása még az ő keleti közönyösségüket sem hagyta volna érintetlenül.
Mrs. Lackersteen törte meg a legalább félpercig tartó csendet.
- Meg kell mondanom magának, Mr. Verrall - mondta egy kicsit neheztelő hangon - némiképpen rosszul esett mindnyájunknak, hogy ennyire elhanyagol bennünket. El sem tudja képzelni, mennyire vágyakozunk a klubban arra, hogy új arcot lássunk.
Verrall még mindig Elizabeth-re nézett, miközben felelt a hozzá intézett kérdésre, de nyomban észre lehetett venni a változást hanghordozásában.
- Már régóta készülök elmenni a klubba. De annyira be vagyok fogva, hogy nincs egyetlen szabad percem sem. Szállást kellett keresnem embereimnek és más hasonló gondjaim voltak. Igazán sajnálom - tette hozzá, nem is annyira szokványos mentegetőzésből, mint inkább azért, mert Elizabeth mód felett megtetszett neki. - Sajnálom, hogy felelet nélkül hagytam a meghívásukat.
- Óh, nem tesz semmit! Megértjük mi az ilyesmit. De reméljük, hogy ma este eljön a klubba! Mert, tudja - tette hozzá erőltetett fölényességgel - ha megint becsap bennünket, komolyan megharagszunk magára és a társadalmi illemet nem túlságosan respektáló fiatal embernek fogjuk tartani!
- Sajnálom - mondta újra a hadnagy. - Ma este okvetlenül ott leszek.
Semmi értelme sem lett volna, hogy a beszélgetést folytassák és a két nő ment tovább a klubba, ahol alig öt percig maradtak. Lábszárukat annyira gyötörték a szúrós tövisek, hogy siettek haza és másik harisnyát húztak fel.
Verrall megtartotta ígéretét és aznap este megjelent a klubban. Valamivel korábban érkezett, mint a többiek és jelenlétéről öt perc alatt az egész személyzet kénytelen volt tudomást venni. Mikor Ellis megjelent a klubban, a kártyaszobából kétségbeesett képpel sietett elő az öreg komornyik és Ellist félrevonta. Úgy látszik nagyon felindult valami miatt, a könnyek hullottak a szeméből.
-Sir! Sir!
-Mi az ördög lelt? - kérdezte Ellis.
-Sir! Sir! Új master megvert engem, sir!
- Mit csinált?
- Megvert engem, sir! - Mikor a komornyik a "megvert" szót mondta, hangja a szokottnál is siralmasabbra változott. - Megve-e-e-ert!
- Megvert? Azt hiszem, nem ártott ez neked. De ki volt az, aki megvert?
- Új master, sir! A katonai rendőrtiszt sahib. Megütött lábával, sir, itt! - mondta a komornyik és a hátsó felét vakarni kezdte.
- Szép dolog, mondhatom! - mondta Ellis.
Majd bement a társalkodóba, ahol Verrall a "Field" legújabb számát olvasta. A hatalmas folyóirat egészen eltakarta: csak a nadrágja és sötétbarna színű cipője látszott ki a folyóirat alól. Meg sem mozdult, amikor hallotta, hogy valaki belépett a terembe. Ellis megállt előtte.
-Hallja-e, hogy is hívják magát? Verrall!
-Mi kell?
-Maga rúgott bele a komornyikba?
Verrall feltekintett az újságból, de látszott rajta, hogy nem figyel arra, amit Ellis mondott neki.
-Mi kell? - ismételte meg újra.
-Mondom, maga rúgott bele a komornyikba?
-Igen.
-Hogy a pokolban gondolta ezt?
-A lusta dög, nem jött azonnal, mikor szóltam neki. De ami még rosszabb, amikor whiskyt és szódát rendeltem, melegen hozta. Mondtam neki, hogy tegyen bele jeget, erre nem volt hajlandó és valami hülyeséget kezdett beszélni arról, hogy már csak egyetlen darab jege van a jégszekrényben. Erre én alaposan belerúgtam. Meg is érdemelte.
Ellis dühében egészen elsápadt. A komornyik a klubtagok feltétel nélküli rendelkezésére állott, de arról szó sem lehetett, hogy vadidegenek rúgjanak bele. Ellist azonban legjobban az dühösítette, hogy Verrall esetleg még azt gondolja, mintha ő sajnálná a komornyikot - vagy pedig hogy helyteleníti a rugást, mint olyant.
-Hogy megérdemelte-e? Ebben én sem kételkedem. De ez nem magára tartozik. Kicsoda maga, hogy csak úgy belerúg a mi szolgánkba?
-Ne törődjék maga azzal. Fontos, hogy megérdemelte. Elég baj, hogy maguk itt olyan kesztyűs kézzel bánnak a személyzettel.
-De mondja, maga szemtelen fickó, hogyan jutott magának eszébe, hogy belerúgjon a mi komornyikunkba? Maga nem is tagja ennek a klubnak. Ha valakinek joga van ahhoz, hogy belerúgjon a mi komornyikunkba, az csak közülünk lehet valaki, de maga semmi esetre sem.
Verrall leeresztette a térdére a "Field"-et és hosszan, mereven nézett az előtte álló Ellisre. Kedvetlen, szenvedély nélküli hangja nem változott meg. Számára szabály volt, hogy soha nem jött ki a sodrából, ha európaiakkal állott szemben és ehhez a szabályhoz mindig ragaszkodott.
-Drága barátom, ha nekem valaki nem úgy teljesíti a parancsomat, ahogyan mondtam neki, abba én belerúgok. Azt akarja talán, hogy magánál is kipróbáljam?
Erre az arcátlanságra Ellisnek még a lélegzete is elállt. Soha senkitől nem félt egész életében, de valahogy Verrall különös nézésű szeme teljesen lefegyverezte. Már azon a ponton volt, hogy vad káromkodással támadjon neki a fiatal hadnagynak, de egyszerre azon vette észre magát, hogy egyetlen hang nem jött ki a torkán. A végén panaszos majdnem könyörgő hangon így szólt:
- De hiszen ennek a szerencsétlen komornyiknak teljesen igaza volt, amikor nem akarta odaadni magának az utolsó darab jeget. Gondolja, hogy a jeget mi magának vásároljuk? Hetenkint össze-vissza kétszer kapunk jeget és így takarékosaknak kell vele lennünk.
-Elég rosszul intézik a dolgaikat, ha így van, csak annyit mondhatok - szólt Verrall és újra belemerült a "Field" olvasásába, mintha Ellis ott sem lett volna.
Ellist ez a jelenet teljesen kihozta sodrából. Nem tudta sem megérteni, sem elviselni azt az őrjítő nyugalmat, amellyel Verrall újra olvasni kezdte újságját és úgy elfeledkezett róla, mintha ott sem lett volna a szobában. Már azon gondolkozott, hogy ne rúgjon-e bele jó alaposan ebbe a felfuvalkodott ostoba fickóba.
A rúgásból természetesen nem lett semmi. Verrall, ha közönséges halandó lett volna, már sok rúgást és pofont kaphatott volna, de ilyesmi soha nem történt meg vele. Ellis visszasompolygott tehetetlenül a kártyaszobába és a társalgóban magára hagyta Verrallt.
Mikor Mr. Macgregor belépett a klubba, már a kapunál hallotta, hogy a zene szól. Feltűnt neki az is, hogy a tenisz-pálya, amelyet szeme elől a drótkerítésre felfuttatott futó növény takart el, ki volt világítva, mert a fény a futónövény levelei között itt-ott átszivárgott. Mr. Macgregor aznap este nagyon jó hangulatban volt és abban reménykedett, hogy lehetőleg egész este Miss Lackersteennel fog beszélgetni, akit változatlanul, egészen különös módon értelmes fiatal leánynak tartott. Már el is határozta, hogy el fog neki mesélni egy érdekes anekdotát egy dacoit lázadásról, amelyet részben ő vert le Sagaingban 1913-ban. Igaz, hogy ezt a történetet egyszer már megírta és a cikk meg is jelent a "Balckwood" valamelyik régebbi számában, de azért bízott benne, hogy Elizabeth-et a történet fogja érdekelni. A kerítést megkerülve kiváncsian ment a tenisz-pálya felé. A pályán, amely a klub szobáiból kihozott lámpákkal volt megvilágítva, Verrall és Elizabeth táncolt. A chokrák székeket hoztak ki, azonkívűl asztalt a gramofonnak. Az európaiak az asztal körül részben ültek, részben álltak. Mikor Mr. Macgregor megállt a teniszpálya sarkán, Verrall és Elizabeth alig egy méternyi távolságra suhant el mellette. Szorosan egymáshoz símulva valami divatos táncot jártak. De egyikük sem vette észre, vagy legalább is nem méltatta figyelemre, Mr. Macgregor megjelenését.
Mr. Macgregor megkerülte a tenisz-pályát. Kellemetlen, saját öregségét beismerő érzés vett rajta erőt. Ma estére búcsút vehetett a Miss Lackerstennel való beszélgetéstől. Igyekezett magára ölteni megszokott, humoros arckifejezését és mikor az asztal mellé ért, így szólt:
- Ahá, látom, az ifjúság Trepsichorenek* áldoz! Megjegyzésére senki sem válaszolt. A jelenlévők mindnyájan
a táncoló párt figyelték. Elizabeth és Verrall mintha tökéletesen megfeledkeztek volna róla, hogy közelükben mások is vannak, a gramofon zenéjére táncoltak, fiatalos szépséggel és utánozhatatlan bájossággal. A gramofon egy Londonban hónapokkal azelőtt népszerűvé vált dalt játszott, amely földkörüli útján eljutott már Burmába is.

*a tánc múzsája
Az elkoptatott dallam kellemesen és zsongítóan hangzott az árnyas fák alatt és a virágok bódító, erős illatában. A dallam újra meg újra megismétlődött, mert Mrs. Lackersteen gondosan visszatette a lemez elejére a gramofon tűjét, amikor már kezdett lejárni. A hold mind magasabbra kúszott fel a látóhatár széléről és vöröses sárga színű fénye ezüstösre változott. Verrall és Elizabeth fáradhatatlanul táncoltak tovább. Mr. Macgregor, Ellis, Westfield és Mr. Lackersteen áhitatosan nézték őket, kezüket zsebretéve és szótlanul, mert nem volt mit mondaniok hozzá. A moszkitók néha belecsíptek bokájukba vagy lábszárukba. Időnként italt rendeltek a komornyiknál, de a whisky ízetlenné vált szájukban. A négy idősebb férfi szemmel látható irígységgel nézett fiatalabb és előkelőbb vetélytársukra.
Verrall még csak rá sem gondolt, hogy táncra felkérje Mrs. Lackersteent is. Amikor pedig Elizabeth-tel együtt leültek, még csak tudomást sem vett a többi európai jelenlétéről. Kettesben még egy fél óráig elbeszélgettek és azután rövid jó éjszakát kívánással elköszönt a Lackersteen család tagjaitól, de a klub többi tagját még csak köszöntésre sem méltatta. Elizabeth kimondhatatlanul boldog volt a hosszú tánc után. Boldogságának egyik oka volt, hogy Verrall megkérte, menjen vele lovagolni, majd kölcsön adja neki az egyik póniját. Már késő éjszaka volt, mikorra a Lackersteen család tagjai hazatértek, de sem Elizabeth, sem nagynénje nem aludtak fél éjszaka. Éjfélig dolgoztak lázasan, hogy megrövidítsék Elizabeth számára Mrs. Lackersteen lovagló nadrágját.
-Remélem, drága Elizabeth, hogy fogsz tudni lovagolni! - mondta Mrs. Lackersteen.
-Természetesen! Odahaza gyakran lovagoltam. Ez persze túlzás volt, mert Elizabeth egész életében legfeljebb tíz-tizenkétszer ülhetett nyeregben és ez is akkor történt, amikor még tizenhat éves volt. De nem baj, gondolta, menni fog minden, ha nagyon akarom. Akár egy tigris hátára is felült volna, csakhogy együtt lehessen Verrallal.
Mikor a lovagló nadrág átalakítása befejeződött, Elizabeth azonnal felpróbálta és Mrs. Lackersteen áhítattal nézte unokahugát, aki valóban nagyon csinosan festett ebben az öltözetben. Csak azon bosszankodott, hogy néhány nap múlva vissza kell menniök a dzsungelbe és itt kell hagyniok Kyauktadát éppen most, amikor az elképzelhető legkívánatosabb férjanyag jutott elérhető közelségükbe. Kár, kimondhatatlan kár! Mikor mentek a lépcsőn fel a hálószobákba, Mrs. Lackersteen megállt az ajtó előtt. Az jutott eszébe, hogy ez a rendkívüli alkalom, rendkívüli áldozatokat kíván. Megfogta Elizabeth-et vállánál fogva és sokkal elragadottabban csókolta meg, mint egyébként szokta.
-Drága kislányom, szörnyű lenne, ha most kellene elmennünk hazulról.
-Igen, én is úgy találom.
-Akkor mondanék neked valamit. Még sem megyünk vissza abba a szörnyűséges dzsungelbe! Nagybátyád elmehet egyedül is. Te és én itthon maradunk Kyauktadában.

folytatás